Travel

Boris Dorfman
Lvov
Ukraine
Interviewer: Ella Orlikova
Date of interview: December 2002

Boris Dorfman was one of the activists of the Jewish movement in Ukraine in the 1990s. He is about to turn 80, but he is still very active and it's hard to catch him in. Boris is a tall, slim and elegant man, although he belongs to the people that don't pay much attention to what they wear. We met on the 3rd floor of the Sholem Aleichem 1 Jewish Cultural Center. This building also houses a Jewish Sunday school. However hard Boris tries to do things for this school the building makes a depressing impression of overwhelming poverty: plywood partials with faded wallpaper, old broken desks and only one functioning socket in the classroom where we sit during the interview. However, Boris is optimistic, courageous and full of energy. He is also involved in other things and attends conferences.

My family background
Growing up
During the war
Post-war
Married life
Glossary

My family background

My ancestors lived in Bessarabia 2. My father's family came from Gancheshty town, near Kishinev [36 km from Kishinev, 514 km from Kiev]. It was a small, green Moldovan town in which Jews made up quite a big part of the population. Life was like in any other provincial town. There were an old synagogue, a Jewish community headed by the wealthiest Jewish man and numerous Jewish stores selling inexpensive wine since there were many vineyards around.

My paternal grandfather, Boruch Dorfman, was born in the 1850s. He owned a big store where he sold goods and a storage facility in the center of town. He had a seat in the synagogue. Unfortunately, I don't know my grandmother's name or her date of birth. My grandmother and grandfather owned a big brick house with a steel roof in the center of the town. They had wooden floors, antique furniture and pictures in the house. There were a few rooms with beds in them. Six or seven of my grandparents' children lived there for some time. They only spoke Yiddish in the family.

They observed all Jewish traditions following all rules and requirements of the Jewish way of life. They baked challah for Sabbath and lit candles on Friday evenings. They observed all Jewish holidays. They usually invited poor Jews to their Sabbath and holiday dinners as was the custom at that time. Boys went to cheder at the age of 5 or 6. Girls had teachers that taught them at home. My grandparents died before I was born. My grandmother died in 1913 and my grandfather passed away in 1922. They were buried in white sheets and in accordance with all Jewish customs. There was a rabbi reciting a prayer and a cantor. Members of the family recited the Kaddish for a whole year after their death.

My grandparents' older daughter inherited the house. I've forgotten her name. I visited my aunt once or twice in my early childhood. I have very dim memories about her. I only remember that she had two daughters who were older than I and I had little interest in them. Some of the other sisters and brothers left for America in the 1920s, I don't even know their names and have no other information about them either.

My father, Mendel Dorfman, was born in 1888 and was my grandparents' youngest child. I think my father was an intelligent child. The only education he got was at cheder and he must have had good teachers there because he was quite well-educated. My grandfather couldn't afford to pay for any further education. My father's mother tongue was Yiddish. He also had fluent Hebrew, Russian, Romanian and German. My father was good at mathematics and accountancy. He was a tall, handsome young man. When World War I began in 1914 he was recruited to the tsarist army. He was a brave soldier fighting for the Russian tsar. I know that he was awarded a medal; I think it was a Georgian Cross [St. George Cross] 3. In 1916 he was held in German captivity. I remember him telling me of this hard time and how the captives suffered from hunger. In his parents' home he observed the kashrut, but when a captive he had to abandon it in order to survive.

My father was released in 1919. The Russian Empire had disappeared after the Revolution of 1917 4. My father returned to his hometown. He helped his father with his commercial business. He often traveled to Kishinev on business. Once he visited my mother's father on some business and saw my mother. He fell in love with her.

My maternal grandfather, Aaron Zinger, was related to Spanish Jews; his ancestors originated from Spain in the Middle Ages. He was born in Kiliya in 1860. This small town [230 km from Kishinev, 724 km from Kiev] was situated in the estuary of the Danube River, on the border with Romania. My grandfather studied at the Medical Faculty of Vienna University for a few years until his father asked him to follow into his footsteps and continue the family business. He took over his father's trading business. Grandfather Aaron was a very wealthy man. The Zinger family owned quite a few houses in Kishinev and other towns in Bessarabia; they also owned stores and storage facilities. They sold alcohol, tobacco and shoes. They owned land, horses and carriages.

The Zinger family was religious. They observed traditions and all Jewish holidays. However, if business required my grandfather's presence, he would miss a prayer service at the synagogue on Saturdays. In Kishinev [today the capital of the Moldavian Republic, 478 km from Kiev] the Jewish population constituted over 50,000 people. There were several Jewish communities and about 50 synagogues and prayer houses. My grandfather funded one synagogue. This was the synagogue of the Zinger family, or, that's how the family called it because my grandfather was one of its most generous donors. The Zingers spoke Russian in the family, although they knew Romanian, Russian and German. My grandfather was a decent and respected man. In the 1930s he left his business to his children due to his old age.

My grandfather's life ended tragically. When Soviet troops occupied Bessarabia in 1939 my grandfather and most of his children were declared kulaks 5. The Soviet regime dispossessed them of what they had earned by working hard. Simply speaking, they robbed them in favor of the state. When fascists came in 1941 my grandfather failed to evacuate and perished. I was told later that all Jews were taken away and exterminated. Nobody knows where my grandfather's grave is.

His wife, my grandmother Brucha Zinger [nee Rozenfeld], was born to the family of Rabbi Rozenfeld in Kishinev in the 1860s. After her marriage she became the observer of religious traditions in her family. My grandmother had many brothers and sisters who were very close to her. They often visited her. My grandparents had twelve children. All of them lived in their own houses. They observed Purim and Pesach and other holidays along with their parents. I remember a Simchat Torah celebration in my grandparents' garden where up to 200 guests got together for a festive meal. There was gefilte fish, chicken broth, goose liver paste and other delicious food especially made for the holiday. My grandmother had housemaids, cooks, a laundress, a gardener and a coachman. My grandmother's daughter Liya supervised their preparations for holidays.

During summer vacations my grandmother went to a resort. She and her relatives often went to the Romanian coast of the Black Sea or to Transcarpathia. I remember my grandmother when she was old. She was a short, big woman and wore a black dress. She didn't wear a wig or a kerchief. My grandmother died in 1937. She had a traditional Jewish funeral. There were many people at the funeral - almost the whole town came to pay last respect to her. She was carried all the way to the Jewish cemetery located on the outskirts of town. A mourning prayer was recited over her grave. This cemetery was destroyed after the war when Soviet authorities were trying to destroy the memory of the Jews who lived in this town. Now there is a park on the spot, which has almost become a center of Kishinev.

My grandparents had five sons - Iosif, Isaac, Srul, Shlomo and Shmil the youngest - and seven daughters: Liya, the oldest, Chiza, my mother Molka, Feiga, Polia, Rachil and Riva. They were born in Kagula on the outskirts of Kiliya [230 km from Kishinev, at the border with Romania]. In the late 1890s the family moved to Kishinev. I think my grandfather decided that it was going to be easier for his children to get education in a big town. My mother was born in 1888. As for the others, I don't remember their dates of birth. The boys finished cheder and the girls studied with a melamed at home. My mother's brothers and sisters later studied in grammar schools and in colleges. They lived in their own houses and kept livestock. Isaac, Srul, Shmil and my mother Molka inherited their father's business. They owned a company called Zinger-Dorfman. My grandparents' children received a very good education. They were involved in politics, some were journalists, others accountants and merchants. It's hard for me to remember exactly what each of them did for a living, but they were all decent people with a good income.

I remember Liya, my mother's older sister. I think she was born in 1880. She married a merchant and lived with him in Leovo town [90 km from Kishinev], on the bank of the Prut River. She had several children whom I don't remember. When her husband died they moved in with my grandmother and grandfather in Kishinev. Aunt Liya perished in Kishinev in 1941. The rest of my mother's brothers and sisters also perished there. The Soviet authorities arrested my mother's older brother Isaac on some political, bourgeois or Zionist charges. The children who stayed in Kishinev perished in 1941, and those, who managed to evacuate, moved all across the globe. Only my mother's sister Chiza survived. Her husband was a logistics employee in a frontier unit. At the beginning of the Great Patriotic War 6 they managed to evacuate and after the war they returned to Kishinev. They died of old age in the 1960s. I also met with Isaac's son after the war. He was an accountant in a company in Lvov. He died in the 1970s. This was the end of the Zinger family.

My mother was born in Kagula town near Kiliya in 1888. She studied at home with a melamed like her sisters when they were small children. She studied Hebrew, Yiddish, Jewish history and the Torah. Then my mother studied in a Russian grammar school. She was very well-educated.

My mother was one of the founders of a Zionist organization [Revisionist Zionism] 7 in Bessarabia. She took part in congresses and meetings. She held the position of a commissar of the Jewish National Fund. This fund collected money for buying land in Palestine [Israel] and planting trees. Doctor Berber was the chairman of this Zionist organization. They received books from England and Jerusalem and distributed them among the committees. When my mother met my father in 1920 she was already an activist in this Zionist organization. She liked Mendel Dorfman, my future father, and so did her family.

Growing up

My parents had a large Jewish wedding celebration with a chuppah, rabbi and klezmer musicians in 1921. There were many guests. After their wedding my parents settled down in their own house. It wasn't a really big house, but there was nice furniture and pictures on the walls. I was born on 23rd May 1923.

My mother and father went to the Zinger synagogue founded by my grandfather on holidays. They had their own seats there. After the service we usually all visited my grandparents. My mother lit candles on Friday evenings and my father said prayers, but when my father had to work on Saturdays he skipped his religious duties. I remember that my mother often prayed. She had a prayer book. She did the cooking in our home and observed the kashrut. My mother also did her work with the Zionist organization, supported a Jewish school, a hospital and girls who wanted to step into some marital arrangements. She also traveled to other towns where she gave lectures. She was a very business-orientated woman.

We spoke Yiddish at home, but we were also fluent in Russian and Romanian, which was the state language. We had a large collection of Russian and Jewish books. They are all gone now, of course. We had Jewish books by the following writers: Chaim Chemirinskiy [1862-1917, author of fables in Yiddish], Shaul Chernikhovski [1875-1943, Yiddish poet], Elizar-David Finkel [1862-1943, translator, translated from classical and oriental, and modern European languages into Yiddish and Hebrew], Abraham Mapu [1808- 1867, creator of the modern Hebrew novel] and many others. We also had Russian classics by Dostoevskiy 8 and Pushkin 9 - expensive editions with imprinted bindings. We had many newspapers at home, too. We read the Bessarabian Word, Adevarul [Truth in Romanian] and the Jewish newspaper Unzere Tseyt [Our Time]. [Editor's note: daily newspapers that published political, cultural and business news of Kishinev.]

My sister Polia, Pesia in Jewish, was born in 1926. [Polia was her common name.] 10 My mother was always busy and my sister spent a lot of time with Grandfather Aaron and Aunt Liya. When my parents were arrested in 1939 my sister stayed with my grandfather and aunt. They all perished in 1941.

I was a sickly child and my parents took me to the Black Sea in summer. I had malaria, inflammation of the tonsils, but it didn't keep me from playing with other boys or climbing trees. I studied in a Jewish school, the Tarbut 11, for four years, from the age of 6 to 10. We studied religion there, Hebrew, prayers and Jewish history. After finishing Jewish elementary school in 1933, I entered a Romanian grammar school for boys where I studied for four years. There were German, Russian, Bulgarian and Jewish children in that school. There were six Jewish boys in my class. There was a period in 1938, when the Romanian fascists came to power, and we [Jews] had to sit separately from other children. However, it didn't last long. We got along well with our schoolmates. There were religious classes for Christians at our school, but Jewish boys studied Jewish religion and history with another teacher.

I had my bar mitzvah at the age of 13. It was a big event that took place on 30th May 1936. I recited a prayer at the synagogue. The celebration lasted three days. On the first day my relatives got together for a celebration, the second day was for my friends and on the third day there was a celebration at school.

During the war

As soon as I learned to read I began to read newspapers and showed an interest in politics. I remember when Hitler came to power and when the fascists occupied Austria. Our company boycotted Germans; we simply didn't buy German goods. Jewish refugees came from Germany and Austria. There were meetings in synagogues appealing to Jews to unite. Jabotinsky 12 visited us and I heard him speak at a meeting near our synagogue. Other Zionist leaders and Jewish writers came to our town as well. The Jewish Theater staged performances. When the Romanians closed Jewish schools in 1938 my mother went to Bucharest and managed to convince the authorities there to open the schools again. The Romanian fascists blamed my mother that she used people's contributions for Israel to support the Soviet power instead since she was a communist. This wasn't true, of course. The Romanian authorities viewed communists as a threat to their regime and the accusation of favoring communists was a very serious issue at the time. There was a strong anti-Soviet propaganda. Newspapers described the horrors of Stalin's camps and the arrests of millions of innocent victims in the USSR [during the so-called Great Terror] 13 and we believed them because we knew that there was no smoke without fire. We understood that communists were decent people, but the regime in the USSR was horrific. Romanians were more loyal to Zionists. In general, we had an interesting life. We communicated with interesting people that visited our home.

The majority of the poor Jewish population of Moldavia and Bessarabia supported communism. We believed that during socialism there would be an 8- hour working day, that workers would get their salaries and that there would be no unemployment. Jewish communists sincerely believed in the Soviet power. However, my family thought it mandatory to move to Palestine. Palestine was an English colony, and in 1938 the English forbade to issue entry permits to Palestine. I was supposed to leave back then, I couldn't imagine living elsewhere, but on the land of our ancestors.

When World War II began in Poland in 1939 large numbers of Jewish refugees arrived in our area. They had hope in the Soviet Union. The Soviet troops came to this territory in 1940 and many believed this was an escape from the horrors of fascism. In our family we didn't put all our trust into the Soviets, but we chose the less of the two evils - fascism or the Soviet Union - and turned to the latter, of course. We didn't know they were bandits and would kill, rob and put people into prison. On 7th July 1940 my parents and uncles, as well as many other people were arrested on charges of anti-Soviet behavior and Zionism.

In 1940 I was 17 and a student at the Assistant Engineer School. My parents wanted me to get a technical education. The Soviet authorities gave our school the status of a college. I was on vacation when my parents were arrested. Our neighbors sent me a message saying that I shouldn't show up at home since I might be arrested, too. I watched from a distance how they loaded money, gold, furniture and pictures onto trucks. They were communist officials who arrived in the area along with the Soviet army. They were traditionally called 'Easteners'. [Editor's note: the Soviet Union was east of Kishinev.] They moved into our houses. I was allowed to take my warm clothes when winter approached. When I returned in 1947 I found many houses, including ours, ruined.

There were many Jewish bosses that had just arrived from the East and many of the local communists also became big bosses. I stayed with my grandfather, Aunt Liya or Aunt Chiza, or at a friend's home. I didn't tell anyone at school that my parents had been arrested so that I could continue my studies. I only told a few of my closest friends.

I was allowed to bring some food to my parents, but I couldn't see them and they weren't allowed to have an attorney. Shortly before the Great Patriotic War, in late May 1941, eleven months after they had been arrested, I received a statement from a special meeting of the NKVD 14 about preventive punishment of particularly dangerous 'enemies' of the Soviet power. My parents were sentenced to 15 years of imprisonment and deprived of their right to correspond with their families. My mother was sentenced on the charges of being a Zionist and bourgeois chauvinist and my father was sentenced for being a capitalist. My father was sent to Karaganda camp [on the Gulag] 15, in Kazakhstan [2,800 km from Kiev] and my mother was sent to Solikamsk camp in the Ural. I wasn't allowed to visit my father and never saw him again. He died in 1942, but we only got to know this after we received his rehabilitation 16 papers some time after 1956. It was stated that he had cardiac insufficiency and tuberculosis and that he was buried in grave #31 at a certain location. We looked it up on a map, but couldn't find it. I was allowed to see my mother before her departure to Solikamsk. She looked exhausted, but she didn't lose her spirits. We promised each other to keep in touch.

I had finished three years of college when the war began on 22nd June 1941. Since I studied at the Construction Faculty I was summoned to the military registry office where they ordered me to take a construction group to the border to reinforce the borderline. This happened on 29th or 30th June 1941. We came to the border of Moldova and Romania in the vicinity of the Prut River. We didn't have any spades and there was a lot of mess and confusion around. There were about 500 construction workers in the area. We lived in barracks and had meals in canteens. We stayed on the border of Bessarabia for about a month. There were many Moldavian workers in my group. They fled to their homes. The rest of us had nowhere to go. We didn't get food and had no proper clothes. We were almost forgotten until Germans began to advance into the area where we were working. Then an order to retreat was given, but nobody knew where we were to go. There were about 50 of us left. We headed to Tiraspol from where we were sent to Odessa. From there we retreated with military troops and reached Rostov, which was about 1,000 kilometers from home. From there we were sent to Stalingrad where we were accommodated in a stadium. We sometimes got to places by freight trains and sometimes by trucks. We suffered from lack of food. Everything was a mess. On the way from Odessa to Stalingrad we had to do whatever kind of work to get some food. We got into air raids and many perished. I survived.

We were mobilized to construction units. We were called 'Westeners' [residents of the areas occupied by Soviet troops in 1939-1940] and weren't sent to the front for fear of betrayal. From Stalingrad we were sent to Saratov. We were divided into groups of 5. My group was sent to harvest in a kolkhoz 17. In late autumn 1941 we were sent to Siberia where we were to work in the coal industry. I came to Kiselyovsk, Kemerovo region [over 3,000 km from Kiev]. It was a town of miners. Siberian mines had to produce lots of coal since Ukrainian mines in the Donetsk Basin had been seized by the fascists. In the beginning I worked as a laborer constructing houses for arrivers in the town until I became a foreman and then the manager of this construction site. I received a sheepskin jacket. Winters were cold there. I received special food coupons and lived in a room in a hostel. We got orders to carry out different tasks.

There were many prisoners-of-war coming to town and Jews who evacuated from Western regions, Kiev and Minsk. The Mindyuk Jewish family became my friends. There were no local Jews in Kiselyovsk. I don't know any Jews who observed Jewish traditions in this town. I supported some old miserable Jews who were in evacuation here. I didn't tell anybody that my parents were in prison. People didn't ask questions about families during the war. I corresponded with my mother through an acquaintance in Moscow. My mother was allowed to write one letter every three months. She planted trees first, but then she was given work at a cultural department in the Solikamsk camp. She worked with letters and other documents and then she worked at the camp library and made arrangements for celebrations of Soviet holidays. She read out newspaper articles with news from the front to inmates of the camp. My mother's Zionist convictions didn't change. Life in the camp was very hard, particularly for my mother who was over 50, but she admired her new friends that were imprisoned for their political views. My mother supported Jewish inmates of the camp. Whenever I got a chance I sent her money. In 1943 we could write more letters to one another and I could even send her photographs.

I remember Victory Day 18 on 9th May 1945. Due to the time difference we heard about the capitulation of Germany at night. It was such great news. People shouted 'Hurrah!' in the streets and were hugging each other. There was a meeting and the secretary of the regional Party committee said that we had to continue working. However, the war continued in the East and Soviet troops were fighting the war with Japan 19.

Post-war

Kishinev was liberated in 1944 and I began to write letters to my college to continue my studies. In 1945 I received an invitation from the college to continue my studies in the 4th year. I got released from work in late 1946 and could leave for Kishinev. When I arrived in Kishinev I got lodging in the bathroom of the hostel of the college. I returned all my clothing that I received at work when I quit my position in Kiselyovsk and therefore didn't have any belongings. I bought a blanket at a market in Kishinev and this was my only belonging. I finished my studies at the extramural department of the college.

The town was ruined and there was a great demand for construction workers. I got a job at a cooperative [association of small business enterprises] where I was capital construction manager. I was responsible for the reconstruction of smaller plants. I worked there for a year hoping that they would give me an apartment, but it didn't happen. Many Jews returned from evacuation and many of them moved to bigger towns. I remember a party dedicated to the memory of Sholem Aleichem. The Jewish Theater began to give performances again. The synagogues were ruined.

My mother was released from Solikamsk camp in 1947 before the end of her term. She returned to Kishinev. I already had an apartment by that time. I paid some money to a family who moved out of their small two-bedroom apartment in an old house. I was happy that my mother was back. She remained a convinced Zionist. She communicated with other Jews who shared her ideas. My mother met writers, historians and actors of Jewish theaters. There was a stamp in my mother's passport forbidding her to reside in 24 bigger towns. She had a so-called 'passport 24' 20 and Kishinev was included on that list. My mother couldn't obtain a residential permit 21 for a long time, so we decided that she would 'lose' her old passport and buy a new one that cost a lot of money. We did so and she obtained a permit. We lived together.

I went to work and was an extramural student at the Faculty of Construction Materials of Moscow Construction College. My mother remained free until 1949 when our neighbors reported on us, stating that there were frequent Jewish gatherings in our apartment. After the Jewish Anti-Fascist Committee 22 was dismissed all Jewish activists, including my mother, were arrested. This period was called 'campaign against cosmopolitans' 23, though my mother was by no means a cosmopolitan. She was more likely a chauvinist. Some officers came to search our house at night, but they didn't find anything. My mother was ordered to pack her warm clothes and go with them in a black car. We understood that she was going to prison. She was accused of Zionism and chauvinism. She was sent into exile in Long Bridge camp in Krasnoyarsk region, Siberia, for eight years. I wasn't allowed to see her before her departure and she wasn't allowed to have a lawyer. My mother had many friends in the camp. She made friends easily. She was too old to do hard work and was therefore given minor chores: sewing and darning clothes, knitting and housekeeping. She rarely wrote to me.

I was chief of the housing department of the town and after my mother was arrested I could have easily been fired. I started having problems. I was responsible for setting priorities as to which facility was to be reconstructed first. My friend Gaisiner, a Jew, and I were working on the reconstruction of Chabatovskaya synagogue in Yakimovskiy Lane. People began to send letters complaining that instead of reconstructing houses we were working at the synagogue. My poor friend was even imprisoned for this. The reconstruction of this synagogue stopped and my friend was released, but I had to leave Kishinev as soon as possible.

I witnessed another tragic event in Kishinev. Many Moldavian and Ukrainian families were deported from their homes during this period [1947-1949]. They were wealthy families who worked hard to make a decent living. After the Great Patriotic War they recovered their wealth, but they didn't want to join collective farms. I don't think they really had much to give away at that time, but the state wanted to take away their grain stocks. I was to be the representative of my company responsible for collecting grain stocks. There were two NKVD officers to escort me and we were to go to the villagers, who were told that resisting to deliver food supplies made them enemies of the Soviet power. NKVD officers had the list of villagers and I was just supposed to attend these actions. If a family wasn't at home we went to another house. Families were taken by cattle transportation trains. They were given no time to get ready for the trip. I don't know exactly where they were taken - I believe, somewhere to the north. I never met anybody who returned home from there. It was the period of a horrific famine. People were starving to death. There were many dead people in towns and villages.

So, I decided to leave Kishinev in 1949. Itzhak Zinger, my cousin, the son of my mother's brother, lived in Lvov. He was a chief accountant there and began to look for an apartment that I could exchange for my apartment in Kishinev. I was lucky and soon moved to Lvov. [Editor's note: exchanging apartments was the only way one could get another apartment. They were not in private ownership, but belonged to the state, so they could not be sold.] I moved my sofa and other stuff into my new apartment. There was a bathroom and a kitchen in this apartment and this was more than I could dream of. I was lucky to get a job as the chief engineer of the Housing Department of Leninskiy [today Shevchenko] district in Lvov. I also became the chief of the Capital Construction of Pharmacies.

Married life

Soon afterwards I met Betia Rechister, a pretty Jewish girl, born in 1927. She had recently graduated from the Faculty of Foreign Philology of Lvov University. Her family came from Tulchin, Vinnitsa region. Her father owned some stores before the Revolution of 1917. During the Soviet regime he didn't have the right to vote and his children weren't allowed to study in higher educational institutions. He moved to Tashkent, Middle Asia, where nobody knew him in the 1920s. He became an apprentice to a locksmith and later brought his family there.

There were three children in the family: David, the oldest brother, my wife Betia and Chaim, her younger brother. They bought a house in Tashkent and had a good life, but due to the bad climate they returned to Vinnitsa region before the Great Patriotic War. Something didn't work out there and they moved to their relatives in Poltava. They bought a house in Poltava. Betia's older brother finished secondary school when the war began. Betia's father worked as a mechanic at a company. The company evacuated to Samarkand, Middle Asia. Betia's family stayed there during the war. My wife finished school with honors there.

After the war Betia moved to Kharkov where she entered the Foreign Languages College. Her parents went to Lvov where they received an apartment somehow. They weren't a religious family. They spoke Russian. They knew all traditions, but they didn't observe any. In 1950 Betia got a transfer to Lvov University. She graduated from it and stayed to work as a lecturer at the Linguistics Department. I was a bachelor and I was handsome. I met Betia's father at work. He liked me and invited me to dinner once. I met his daughter and liked her. Since I was 28 I had to think about my future. Betia was 24. We had much in common. We both loved music, theater, poetry and tourism. We got married in 1952. We had a civil ceremony in a registry office. We went to live in my apartment. We have been together for over 50 years now. We have a good marriage. We've traveled all across the globe together.

In 1952 the struggle of the Soviets against Jews entered a new phase. It was the so-called Doctors' Plot' 24. My wife lost her job at the university. Many Jews were fired at that time. Betia's parents, my wife and I understood the stupidity and tyranny of the situation, but this understanding didn't cross the threshold of our apartment. Betia managed to get a job at school. She worked as an English teacher at school until she retired.

I remember March 1953 when Stalin died. We were happy that the tyrant had passed away and were hoping that my mother would be returning home soon. I never joined the Communist Party or even had any desire to do so. Besides, being the son of an 'enemy of the people' I would have never been admitted. Perhaps, I would have made a different career if I had been a communist, but I can't complain. I worked as the manager of the Housing Department and was the chief engineer of the Lvov Opera Theater when the building was under reconstruction.

Our son Michael, named after my father, was born in Lvov in 1954 and our daughter Rita followed two years later. We named her after Betia's mother who had passed away by then. My mother returned in 1957. She was rehabilitated and released. She lived with us in Lvov. She helped us to look after our children. As usual there were Jews around her. They didn't observe any Jewish traditions, but they got together to discuss subjects that were of interest to them. My mother was quite a good storyteller. She read books to others and organized clubs. Her group was afraid of arrests, but they got together nonetheless. My mother corresponded with former inmates of the camps. She received dozens of letters. However, my mother's health condition got worse. She died of a stroke one day in 1962. She was buried in the Jewish cemetery. Her name and my father's name are engraved in Russian and Yiddish on her gravestone. I go to the graveyard, say a prayer four times a year and honor my parents' memory on commemoration days. I also commemorate my grandmother and grandfather. I have an obedient Jewish soul and I've always observed Jewish traditions and holidays. I went to the synagogue when I didn't have to work, and I prayed at home. I went to the synagogue at least once a week when I was busy, but when I had an opportunity I went there every day. I fast, go to the synagogue and say a prayer on Yom Kippur. My wife and I spend the whole day in the synagogue on Yom Kippur. In the past this was usually a working day, so we used to fast and pray at home.

I'm glad that my wife and children shared my convictions and faith. We always followed the kashrut when we had the opportunity. There were times when we couldn't get any kosher food, but now we observe the rules strictly. We've observed Jewish holidays and discussed all Jewish subjects in the family. Our children studied Jewish history and culture with us. They enjoyed observing holidays with us and I told them about Jewish traditions and culture and taught them the prayers. We didn't celebrate Soviet holidays. The only good thing about them was that they were days off. We liked traveling and traveled all over the Soviet Union. We've been to the Baltic Republics, on the Baikal, in the North and in the South.

I've always been involved in Jewish public activities. During the Soviet regime I distributed Jewish publications and books. An underground Jewish printing house published Zionist flyers and books from America and Israel that we translated into Russian. I delivered those publications to houses offering them to people. Some people bought them and others were even afraid of opening their doors to a stranger. I knew all Jews in town who weren't ashamed of revealing their Jewish identity and who attended the synagogue. My colleagues knew that I was religious and went to the synagogue. I delivered matzah to Jews who were afraid of being noticed by their neighbors. We received matzah from Odessa where it was delivered to from Moscow.

The New Hasidic Synagogue, the only operating synagogue in Lvov, was closed in 1963. The building was given to a sports club. It was a shock, of course. The main reason for this act was that the best hotel in Lvov was built in this part of town. Diplomats and journalists stayed there and the town authorities thought that Jews passing by would spoil the impression. They collected signatures against the synagogue. By the way, many 'decent' Jews signed this paper. Religious Jews began to get together for a prayer in private houses. There were gatherings of 10-15 Jewish men. We had a rabbi called Zilberfarb who conducted our gatherings. He was an old man then. He was allowed to move to Israel with his family in the late 1960s. He died in Israel. His children live there now.

I put pressure on the town authorities to return the synagogue to Jews, but they refused. I continued to pursue my Jewish activities and became the fund keeper of our small Jewish community. Every member of this community made a contribution and I put this money into my account. We distributed the only Jewish magazine published in the Soviet Union, Sovyetishe Heymland [Yiddish paper called Soviet Motherland]. A secretary of the Jewish Publishing House came to our meeting and said: 'If we have no readers the magazine will cease publication. Each of you must find five subscribers'. I decided to use my position. I was the chief engineer of the Regional Pharmacy Department, which was a big organization. Whenever a Jew came to my office with a request I said: 'Here is the subscription receipt for a Jewish magazine - if you subscribe to it I shall do as you want'. We managed to convince 140 Jews to subscribe to the magazine, while there were only 20 previously. Many Jews refused to read the magazine. All of those who didn't want to reveal their identity back then are in Israel today.

Our son Michael became a student at Lvov Medical College, but he quit when he was a 4th-year student. He had anti-Soviet convictions. He sticked to his Jewish identity and studied Hebrew and Jewish history. There was a group of young man who were like him. They observed Jewish holidays and attended the synagogue. They were persecuted by the militia. Michael moved to Israel in 1978. He publishes a few newspapers in Russian in Beer Sheva. He speaks fluent Hebrew [Ivrit]. He's a public activist in Israel. He has a wife and a daughter called Sarra.

Our daughter Rita finished Lvov Medical College. She's a pharmacist. She has two sons. Her older son, Sania, is a 3rd-year student at the Medical College. He finished a Jewish school, which is financed by a rabbi. Her younger son, Zhenia, also went to a Jewish school first, but the level of teaching there leaves much to be desired nowadays, and so he went to a Ukrainian school with advanced studies of mathematics. My grandsons attend the synagogue; they are religious. They had their bar mitzvah, and they spend their vacations in Jewish summer camps. My older grandson studied in Israel under a student exchange program.

I retired about 16 years ago. I was happy to resign. I have all my time for myself now and can spend more time promoting the Jewish movement. I was a member of the board of the Sholem Aleichem Society 25 for six years. I attended conferences in Kiev and studied at the Moscow affiliate of the Hebrew University of Jerusalem. I attended a number of congresses as a Jewish representative from Ukraine. My wife became a teacher of Hebrew. She is the director of a Jewish Sunday school, which has been operating in Lvov for twelve years. Our family takes an active part in the work at this school. Of course, most of our students come from mixed marriages, but we have a curriculum and teach Hebrew, Jewish traditions, holidays, songs and dances.

I am grateful for perestroika. Of course, life is difficult now, but Jewish life has revived. We've come out of the underground. There are synagogues and Jewish organizations. My wife and I have traveled to England, Holland and Germany at the invitation of various Jewish organizations. We spent five days in London. I spoke at a meeting and gave interviews to radio and newspaper reporters. I understand that Yiddish is my main language. One can manage anywhere if there's a Jew who knows Yiddish.

I work as a guide on a 6-hour 'Jewish Lvov' bus tour. There's a lot to tell about Lvov. There were three religious movements here: the Hasidim 26, Orthodox and Neolog Jews. There used to be many synagogues: smaller and bigger ones, and every guild used to have its own synagogue. Pavel, an architect from Rome, built a synagogue in the center of town in 1582. People call this synagogue Golden Rose. It was a magnificent building and a popular place among Jews. In 1942 this synagogue was destroyed by the Germans. There were only ruins left. After the war local residents began to steal everything they could: wooden structures, bricks and decorations. There are only one and a half walls left, but still it's a world heritage site. It's included in the UNESCO list. It will probably be restored one day, but until then the Golden Rose only remains in the memory of many old residents of Lvov and in pictures by Lvov artists.

The New Hasidic Synagogue, built 200 years ago, was given back to Jews. It houses the Sholem Aleichem Society, the Lvov Hesed and our Sunday school. I avoid Hesed. I struggle against those that recently joined the Jewish community. They don't know Yiddish or Jewish traditions. They are guided by money.

I've traveled to Israel many times. I like it there. It's a beautiful country and its residents are wonderful people, but there is nothing for me there. I also spoke at a university in Israel, but I'm still treated as a second-class citizen there. Here, however, I can be of use. I tell visitors from other countries about our Jewish people and I give lectures at various Jewish organizations.

Glossary

Klara Karpati
Budapest
Hungary
Interviewer: Dora Sardi and Eszter Andor

Family background
Growing up
During the War
After the War

Family background

My father, Herman Grunberg, is of Polish origin. His mother, Berta Grunberg, lived in Poland. Grandfather Grunberg and my grandmother were cousins. I did not know my grandfather. He had a yeshiva in Poland, and was a teacher.  In 1928-30 my parents and I went to visit my grandmother, who was living in Nowy Targ. This was a very interesting experience. My father had been looking forward to this trip very much. There were great expectations, because my grandparents were very observant Jews. My grandmother wore the sheytl, a traditional wig worn by religious married women. My poor mother and I found some of the traditions strange; for instance, in my grandparents’ home it was forbidden for us even to wash our hands with soap on Saturdays.  My mother secretly discussed this with me, saying that she did not really like it, but we would have to adapt ourselves to those customs. There was a very vivid Jewish life in my paternal grandparents’ home. They had fantastic traditions. On Fridays there was such cooking and baking, and everyone down to the twenty-sixth neighbour participated. They cooked, they baked, and they kneaded. On Saturday mornings they went to synagogue, and afterwards a lot of people came to the house and were treated well. There were small cookies and drinks for the guests, who continued coming through the afternoon.  I don't know how my grandparents paid for all that, because it didn't seem to me that they were well off. And money was conspicuous, because on Saturdays the beggars usually came around. None of them ever took two of anything; each of them took only one. My father had a sister named Elza whose husband was an upholsterer. The couple lived there with my grandmother.  Elza’s husband was permitted to work only in the garden, because his work created a lot of dust and dirt. The entrance to the house was directly on the street. Above the door there was a bell which rang whenever anyone went in. Of course, it did not ring on Saturdays.

My maternal grandfather was named Adolf Neu. I did not know him, but I know that he must have been a man of progressive thinking, because he educated my mother. My mother was a diamond cutter. I knew my mother’s mother, Borbala Neu (maiden name – Kraut), as she was living with us when I was a little girl. She died in our house in 1922, when she must have been around 90. According to my mother, she never, ever took any kind of medicine. It was a waste of time calling the doctor to come out to see her, as she poured out the medicines he prescribed and threw away the tablets.

There were many children in my mother's family. Mother had a younger brother, Bela Neu, who killed himself. She also had a younger sister, who got married. They obtained very good information about the husband - it seems that it was fashionable at that time to get information about the intended. The only thing that was never mentioned was that he had TB. He infected his entire family: the children and his wife, and they all  died. My mother also had another sibling who emigrated to America and was never heard of again.

My father, Herman Grunberg, was born in 1887. He was seven years younger than my mother. His birth name was Hirsh-Leid Grunberg. He wanted to “magyarize” his name and went to the ministry repeatedly until he was finally given permission to change it. This could have been around 1926-27.

My father told me that in his childhood he joined the fair, which came to Hungary, too. My father’s sister, Elza, also went along. She had a folding stall and on fair days she displayed her wares. She sold mostly articles of clothing for women: jumpers, cardigans and the like. I do not know when my father came to Hungary. I do know that in 1912, when he married my mother, he had already been here in Hungary for some years. He spoke pretty good Hungarian. Maybe here and there he had a little accent, which showed that Hungarian was not his mother tongue. I can remember that he counted in Yiddish.

Father worked for the neolog Jewish community, as a sort of secretary under the chief secretary. For many years there was a very famous secretary at the community, Sandor Epler, whom my father liked a lot. He was kept quite busy, because Epler was a workaholic. He worked late into the night on many occasions, and my father did the same.

My mother, Karolina Grunberger (maiden name – Neu) was born in Budapest in 1880. She married quite late, in 1912. Her pregnancies were difficult. There should have been seven siblings, but only I was born, and then a girl after me, who died when very young.

Growing up

We lived at 11 Istvan Street in a very simple flat, but I don't remember it well. When I was about four or five, my father got another flat from the community on Sebestyen Rumbach Street, in the same house as the synagogue. Only employees of the community lived there. There was quite a big kitchen and main room, and a sort of larder in the internal corridor. We redecorated the kitchen and turned it into a bathroom, and turned the larder into a kitchen. My mother very much liked the old bedroom furniture: the two big beds, two bedside tables, and the dressing-table. The furniture was beautiful. In the kitchen there was an old fashioned item of furniture which had an upper part and a lower part and at the back of it we kept the mortar and things of that kind.

My mother did not work outside the home. She stayed at home, managed the household, cooked and did the shopping. We went to Klauzal Square to the market to shop for food. Mother usually took me along with her. There in Klauzal Square was the goose-merchant she always bought from. Mother kept a kind of kosher kitchen. We bought butchered geese from the Klauzal Square market, and we kept dairy goods and meat items separate. My mother made cracklings and liver from the geese and all sorts of other goodies. My mother was an excellent cook and baker. She baked many kindlies, baby shaped cookies stuffed with nuts and poppy seeds, for Purim, and my father's work-mates told him to tell “Karolinka” to send more.

My mother did not attend synagogue much, nor did my father, even though he came from a relatively observant family.  He went to synagogue during the festivals; he owed that much to the community. My mother lit a candle on Friday evenings. We had meat soup on Fridays and on a plate beside it, there was black radish, tomato sauce, and this or that kind of sauce with meat and challah. My mother did not make the challah; we bought it. I remember that my father used to do kiddush with a glass of wine. (Editor’s note: Kiddush is the ritual consecrating the Sabbath and the festivals. It is done with wine at the synagogue and with wine and challah at home.)

We used to celebrate the Seder Eve; my father kept a beautiful Seder. He used to put on the kitl (the death robe), as he kept the Seder in that. The prayer came first, and then between two prayers we had the dinner: meat soup with matzoh dumplings. Seder Eve was long, because the prayer is quite long, and we had to say everything down to the last song. My father sang a lot. There were one or two guests whom my father or my mother invited, but mostly we were on our own. We did the cleaning before Pesach, but not thoroughly enough to sweep up absolutely everything, the way one ought to do.  My mother had a special Pesach pot.

I attended the Jewish school at 44 Wesselenyi Street until the third grade primary and secondary school. I was taught well at the school. There were courses in the Hebrew language and literature. We studied the Bible and prayer books, and learned various songs, and prayers. We also did translations and we had to know all sorts of things, but after finishing school we didn't have to deal with those subjects further.

Parties were very fashionable back then. My mother had a good relationship with the other parents, so I was invited to many parties. I had only Jewish friends. Circumstances worked towards my having a Jewish circle around me: my father worked for the community, we lived in the synagogue building in Rumbach Sebestyen Street, and I attended the Jewish school. In the afternoons I studied; sometimes a girlfriend would come over, and we would pass the afternoon studying together. We read a lot. My mother loved books. I went to the library with my stepsister, Rozsa. We always discussed who would go to the library. She liked reading, just like me.

I had a girlfriend, who went every year to Domsod, and we went, too, with my mother, once or twice. We rented a room at the inn. There were quite a number of children there and we had a great time.

At home, we lived on the same floor with the shamash (the synagogue servant). He had a daughter, and a seamstress used to come to their house all the time to make her clothes. Whenever we needed something made, my mother would ask them to let her know that we wanted the seamstress to come to us too. My mother insisted on my being well-dressed, and there was a shop in Kiraly Street where dresses for young girls could be found. We usually went there for clothes.

I was twelve or thirteen when my mother died and my father and I were left alone. I could not bear the loneliness, and it often happened that I went to the community office where my father worked, and lay down there, and he had to take me home half-asleep. It was not good, because my dear mother had spoiled me an awful lot, and I missed her. When I was fourteen, my father married again. His second wife, Matild Rosner, was a very observant Jewish woman who started teaching me to be more observant as well. Matild was a widow with two children: Rozsa and Laszlo Rosner. The boy was one or two years my senior and the girl was younger. Matild had two brothers in Paris, and one of them who was a furrier took the boy in and taught him the fur trade. Rozsa went to school here. Later she went on to university, but her studies were interrupted by the war. Matild tended to the household. She had owned an underwear-sewing shop during her widowhood, and she went on working there. There were richer Jews who made real trousseaus for their daughters. She had some women from the provinces who did the embroidery for her, very beautifully.

After secondary school I attended the Jewish commercial school on Bethlen Square, where I completed a year of commercial studies. We learned shorthand, typing and bookkeeping there, too. At first, I first worked at the office of a lawyer, who was an acquaintance of my father. Later, I got into a glass and china store, working in the office there as well. I did the invoices, and had to do a lot of other things.

My first husband, Laszlo Schachter was born in Budapest in 1909. He was much older than I. I met him while working at a company that was a commercial agency in toiletries and represented several foreign companies. My boss was a Jew, and I was a shop manager there. I went around the perfume shops in Budapest. There were people who worked in the provinces too. They were called agents. One of them was the elder brother of my second husband. Laszlo, my first husband, also went to the provinces. There were seven children in his family, five boys and two girls. I was friendly with the girls and with four of the boys. We used to go out together on outings to Harmashatar Hill, but  the boy who later became my husband and I didn’t really know each other. Then the elder of the two girls thought that it would be nice to organize a date for Laszlo and me to get to know each other better. They organized a date for us at the Astoria hotel, a posh hotel of that time.  Well, this resulted in an unbelievable love. In 1942 we had our wedding in the synagogue in Rumbach Sebestyen Street.

Laszlo’s family lived in a two-room flat on Terez Street. They had come from Felvidek (in Slovakia today) and the brother who worked at the company as an agent had brought them to Pest when the circus problems started. As the eldest sibling, he helped the others. They were very observant. Every Friday evening, my father-in-law with his five sons attended the synagogue in Rumbach Sebestyen Street. I did not wear a sheytl, but I always bought kosher meat. As we had a small, bright, new flat, we had no difficulty keeping a kosher kitchen.

  After the wedding we went to look for a flat. On Hungaria Street and Stefania Alley four- and five-story houses were growing like mushrooms. And there were lots of signs indicating flats for sale. We liked one of the flats very much and paid the advance for it. It was a charming little flat. There was a main room, a kitchen with a French balcony, a hall, a larder, a bathroom and an indoor toilet.

During the War

We were married in 1942, and then there came the labor conscription, so we could not settle properly in our  flat. My poor husband was serving in military camps by then. When visits were permitted, I went to visit him. Then we found out that I was pregnant. He was stationed in Sarospatak, and I told him that I would not leave until he told me that I could keep the child. Then he was sent out to Transylvania, and I went there, too. When Laszlo returned, he got a paper giving him permission to sleep in his own flat because of the lack of space in the barracks. There was a raid on the house in the autumn of 1944, and despite his paper, Laszlo was taken away, and sent out of the country for forced labor, but I don't know where. He never came back.

My son Istvan was born in January 1944. His Jewish name was Shmuel ben Avrohom Yantev. I had an argument with my mother-in-law over his name, because she wanted to chose the Jewish name of the child, despite the fact this was the mother's right. The argument was about whose grandfather's name the child should have, mine or hers; when we realized that both grandfathers had the same name, Shmuel, the argument ended. My husband was still able to see his son, but after he was taken away, every Friday evening and Saturday for lunch I was at my mother-in-law's. She expected me to be there. I was still living with our child on Hungaria Street, but later I was moved to town, to the home of my husband's eldest brother, Erno Schachter. His “magyarized” name was Sandor, changed after the war. He was living on Terez Street, as were his parents. I lived  alone in that flat with my son, because Erno had a business with a proxy. (Editor’s note: In 1944, when Aryanization started and Jews were not allowed to own shops any more, many Jews handed over their businesses to Christians for the sake of the documents, and worked behind this facade.) This proxy was quite wealthy and Erno with his wife and his little daughter moved there. The proxy was hiding them.

Then it happened that the house on Terez Street became a yellow-star house. Then one day, the Arrow-Cross men came, and ordered  everyone to take their luggage into the yard. In the house there was a hairdresser’s shop and the lady owner told me, “If you want, I'll help you.”  I collected a pile of diapers and put them in my son’s big pram along with some other things I thought we might need, and that woman took me out of the house. I went to the house of the woman who was hiding my brother-in-law.

My father, his wife Matild and daughter Rozsa were in the cloth-gathering battalion in the Jewish Gymnasium. Matild’s son, Laszlo, was expelled from France as he was not a French citizen. He came home and was taken into forced labor somewhere in the Ukraine. He did not return.  After the war my father and Matild could not go back to their old flat because the staircase had fallen down, and they were offered a shared flat. My father said that he would not go to any shared flat, that he had another house in the province and he would go and live there. This house was in Gyomro, close to Pest. It was a nice, detached house which my father and Matild had built, and in which they had lived before the war from spring until autumn. Matild was a very skilled woman, she knew how to work in the garden, too; it was she who told my father what had to be done there. They ran a kosher household and every Thursday Matild came to Pest to have the poultry killed by the schochet (the kosher butcher) and  toget beef. There was a nice little synagogue in Gyomro, and father attended services there. Every morning he prayed in tefillin (phylacteries).

Rozsa met a boy in the cloth-gathering battalion who married her not long after the war, and they had a daughter named Jutka. This little girl was also in Gyomro, as Rozsa restarted university. The poor dear; she often fell asleep at the table in the evening, as she wanted to finish her studies at all costs. She became a teacher. In 1956 they emigrated to Canada. They had one more son there.  In 1957-58 Matild, together with my father, emigrated to Canada, too. We were on good terms with Matild; I visited her in Vancouver. She was crying when I left, because we knew that we would not see each other again. My father died in the 1960s-70s; Matild died a few years ago. She lived to be nearly a hundred years old. (Editor’s note: The interviewee does not remember it well; it is more likely that Matild died at the end of the 80s.)

When Pest was liberated, I went to find out what had happened to the flat in Rumbach Sebestyen Street. I ended up going to live at my father’s place in Gyomro with my child. One of my sisters-in-law had a shoelace plant there. She asked me if I wanted to work there.  "You could make shoelaces," she said. I told her that I wanted to work, so I went to work producing her shoelaces.

After the War

I waited for my husband to return for a long time. Finally, my mother-in-law told me that since I was young, I should remarry. How old was I then, twenty-four or twenty-five? Of course, my son also missed having a father. My second husband, Aron Karpati, was from Pesterzsebet. My step-sister Rozsa, who was working in a sports shop in Pest at that time, had a friend who was from Pesterzsebet. The two friends talked it over and decided that they should bring Aron Karpati and me together. The wedding took place in Sip Street at the rabbi’s. My second husband’s original name was Aron Kraus, which he “magyarized” in 1948 to Karpati. He worked with leather, and before the war had worked in Paulay Ede Street, which in those times was the street of the leather workers. Aron made quite a good living. In Russia during the war the men were taken into forced labor. They were gathered together and asked who could make harnesses. Aron said that he could, so they sent him to a plant and he made harnesses there until he came home. After the war, he worked in a ready-to-wear leather factory in Rakospalota. He was the manager of the finished product store.

He was not observant. The place, Soltvadkert, and the family he came from, was observant. But he had left home quite young, lived in a rented room in Pest, and hadn't stuck to his religion. He didn't like going to synagogue. On Fridays, I still lit a candle. And there was the Friday evening supper, even though it was not like at home. On high holidays we went to synagogue and Aron came along, too, and there was fasting at Yom Kippur. Later, when Aron became ill, he gave up fasting. To this day I do not cook on Saturdays. And I do not cook pork, or use pork fat. I cook with oil or goose fat instead. I also do not eat meat with vegetable dishes that have sour cream as an ingredient.  My son has a lot of Jewish feeling in him, as do his children. They go to Szarvas, the Lauder Camp. I reared my daughter in this Jewish atmosphere too, but seemingly, it did not get deeply into her. I might be the cause of this, because when she was small she told me that as we had neither Hannukah nor Christmas, she did not know either of those holidays.

My first husband’s elder brother did not want to let me work. He was always pestering me, saying, “What do you intend to do with the child?” He helped me out financially, but still I wanted to work.

Finally, I went to work for the Buda Jewish community, doing office work. The taxes for the Jewish community were gathered as ordinary community taxes. There were still some wealthy Jews in Buda. The local board had information about the taxpayers’ incomes. We set up a committee and invited the taxpayers to a meeting, where we told them that their taxes would be lowered if they paid them on the spot. There were some who put the money on the table right then and there. There were quite a lot of things to spend the money on. There was a kitchen where the employees got lunch, and there was an office, and there were Jewish graveyards in Buda. When the community of Buda and that of Pest were combined, I was working at the Audit Office. Later, I went to work for the management of the housing estate. When my daughter Agnes-Gabriella was born in 1953, I resigned. One of my sisters-in-law was working at a construction company, and the company gave me project documentation to type at home. While I typed, my daughter knew that she was not allowed to talk to me. My husband and I agreed that he would take her to the park when he finished work; it started quite early, so he was home by three, and he would buy everything I needed. By nine or ten o'clock I had lunch ready, and then I started typing.

In 1971 I retired from “The Culture,” a company that dealt with books, newspapers, records, didactic materials and such. I was an assistant executive in the book department. We sent books to East Germany. The assistant executive was the right hand of the dealer. The dealer made the deals and the assistant executive executed the transactions. There were quite a lot of Jews working there, even in management. The director was also a Jew. My boss was a Jewish woman. I always told her that I wanted to take my holidays at the time of the autumn festivals.

My daughter, Agnes-Gabriella, graduated from the college for foreign trade. At first she worked at the Metrimpex, then at the Konzumex (state owned export/import companies) She left when they were still able to give severance pay. Since then she has worked at different companies with limited responsibility.

In 1956 we nearly emigrated to Israel. My husband had a sister named Margit, who was deported to Auschwitz during the war, along with my husband’s mother and his sister’s daughter. His mother and the little girl were sent to the gas chambers, and my sister-in-law to work. After the war, she established a new family and emigrated with them to Israel. We wanted to go with her. Her family were able to get passports, but ours could not. It was awful having to stay behind. In Israel, mMy sister-in-law’s family arrived at some rudimentary houses in a desert where it was very warm. After their arrival, they wrote that they wanted to come back.

My husband and I visited Israel once. There were no diplomatic relationships then, so I did not know which embassy would allow us to go. In Israel, I saw that there was hatred where there should have been none. A Jew should simply be a Jew, and there should be no discrimination because one person is from Europe, and another from somewhere else. I do not like this.

We have many relatives in Israel. The relationship between my son and his father’s relatives is quite good. They love their granddaughter, Judit, who went to university there.

Mayer Rafael Alhalel
Vidin
Bulgaria
Interviewer: Patricia Nikolova
Date of interview: December 2004

Mayer Alhalel is a very emotional person. He could tell a story for hours, viewing it from different angles and including all sorts of details. He can’t mention any fact without expressing his opinion about it. His personality fits his comfortable and cozy home near the nice ‘blue Danube’ perfectly. His apartment is in an old building very close to the river and to the dilapidated remains of the former impressive Vidin synagogue. The apartment is in the middle of the old Jewish residential district in Vidin: Kaleto, where he was born and raised. Thus, it’s not just an ordinary home, preserving the memories of a surviving Jewish family, but also a kind of a milestone reminding of the past and symbolizing the belief in the present of the Vidin Jewish community.

Family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

Family background

My ancestors came from Spain [see Expulsion of the Jews from Spain] 1. They were Sephardi Jews 2 persecuted by the Inquisition five centuries ago. They spoke Ladino. My paternal kin came from Silistra. Unfortunately, I don’t remember my father’s parents. My grandfather’s name was Mayer Rafael Alhalel, and my grandmother was Lia Rafael Alhalel. I know nothing about their personalities, habits or how they dressed, and neither do I have any photos. I only know that they were retailers.

As far as I know, my mother’s parents were of Romanian origin. Honestly, I don’t know why they settled in Vidin at the end of the 18th and the beginning of the 19th century. All I know is that at that time Jews were looking for a better place to earn their living. My maternal grandparents were neither rich, nor poor. My maternal grandfather’s name was Naftali Pinkas, and that of my maternal grandmother was Mazal Pinkas. I don’t remember them well either.

I only clearly remember Grandfather Naftali. I loved him very much. My grandfather was a confectioner. He had a confectionery in Kaleto, the old Jewish residential district in Vidin. He owned the confectionery and sold ice-cream and Jewish sweets made by Grandmother Mazal, such as masapan [made of sugar and almonds] and burmolikos [see Burmoelos] 3. For Pesach she made biskuchicos con lokum [Ladino: pastries with Turkish delight], roskitas [Ladino: ring-shaped buns], petikas de almendra [Ladino: almond sweets], which we loved a lot.

Grandmother Mazal was famous for being one of the most beautiful women in Vidin. Everyone couldn’t help looking at her. She commanded much respect in the town. She dressed very nicely and was fashion-oriented. We loved her dearly. She walked with great dignity, because her father had been a chazzan in the synagogue in Vidin. In contrast, my grandfather was a very quiet, unpretentious man, and a craftsman. He was very hard-working and didn’t talk much. He displayed a lovely sense of humor sometimes, while my grandmother was more delicate.

My father’s name was Rafael Mayer Alhalel, and my mother’s was Bulisa Rafael Alhalel [nee Pinkas]. I don’t know how they met or if it had been arranged by their friends. I only know that they had been neighbors in Kaleto. My mother had two brothers and four sisters. Their names were Rahamim, Yosef, Duda, Rashel, Sara and Roza. They were seven children altogether. All, except my parents moved to Israel during the Mass Aliyah 4 and passed away there. My father had two brothers and three sisters: Rafael, Sinto, Buka, Sara and Sofi. My two paternal aunts Sara and Buka were seamstresses: they were sewing some of the most fashionable clothes in the town. They dressed the high society in Vidin, especially for holidays or occasions such as baptisms. The most distinguished women from the local aristocracy were their clients, including some of the richest Jewish families: Arueti, Pinkas and Arie, and some Bulgarian families whom I don’t remember. Since we were a Danubian town, our fashion was strongly influenced by Vienna.

My mother was also a seamstress: she sewed ladies’ underwear and men’s shirts. My aunts’ clients also went to my mother. They were mostly intellectuals, public figures, merchants, or industrialists. Their opinions shaped the Vidin society. I remember that my mother sewed laced and silk ladies’ underwear, all kinds of corsets from expensive materials, and fine men’s shirts. The materials were mostly from abroad and were transported by salesmen from various parts of Western Europe. At that time the European traveling salesmen came to Bulgaria themselves to sell their expensive merchandise.

My father served the Pinkas family for forty years. They were one of the richest Jewish families in Vidin, famous corn-dealers [they owned grain and traded it]. The Pascin [originally Pinkas] family was an old Jewish family from Ruse. I don’t know when they moved to Vidin and why. All I know is that they were a number of brothers. One of them was my father’s boss. The father of Jules Pascin 5 was his younger brother. They were middlemen: they bought corn, rice, maize and sunflower from the villagers living in the nearby villages and sold it to the mills in Vidin. They also exported barges of corn, but I don’t know to where. So, they had a stable business, importing and exporting grain. At that time everyone in town and the nearby villages knew my father, because he could speak fluent Wallachian and Turkish. [Wallachian is a neo-Latin language, closest to Romanian. Wallachians are scattered around in South-Eastern Europe, many of them live in the villages by the Danube, near Vidin.] He was something like a distributor of food products. He bought corn, maize, millet from the villagers and sold it in town.

After 9th September 1944 6 my father was hardly able to retire. It turned out that Moreno Pinkas had lied to my father for 30 years that he had been paying the social security benefits for my father’s pension. When my father had to retire in 1950, I was the chairman of the District Committee of the Komsomol 7. I did my best to help him, but all I could arrange for him was to receive half his pension on the basis of the number of years he had worked after 9th September, while in fact, he had 50 years of working experience. Initially, only twelve of his working years were officially recognized. My father received such a meager pension that it was only enough for cigarettes. He had worked so hard. When his employer died, I refused to go to his funeral, although my father went.

Growing up

I was born in 1924 in Vidin. I spent my childhood, and I grew old, here in Kaleto. My family lived in a small Turkish-style adobe house: made of straw and mud. My parents’ houses were the same. They were next to each other. Grandmother Mazal also lived in the house I was born in and where we lived. It had two rooms and a yard. After all, we weren’t very rich, but we didn’t complain about that.

I remember that when I was a child I would take a hen from home to the synagogue for the rabbi to slaughter. We called the rabbi Avramiko. He was both a rabbi and a shochet. Like most of my friends I studied both in junior high school and high school: Marko Primov, Haim Paparo, Jacques Kohen, Isak Benaroy, and Avram Levi. Rabbi Avramiko had the following habit: when he received money from memorial services or weddings, he gathered us and took us to a confectionery. In our free time we played games: mostly hide-and-seek and tip-cat. Tip-cat was played in the following way: you used a big board to hit the raised corner of a smaller one, which flew away and we measured that distance by steps. The person who sent the smaller board the furthest, won. At that time I was already a member of Maccabi [World Union] 8. In Maccabi we had our own sports hall with a vaulting horse, hoops, a beam, etc. which was close to the Jewish school near the Baba Vida Fortress 9 in Kaleto. The school doesn’t exist any more.

I wasn’t a member of Hashomer Hatzair [in Bulgaria] 10 although I had friends there. I was a member of a strong Zionist organization for older children for some time. Its name was Betar 11. In fact, all my friends were also members.

I remember that in the Jewish school we were taught Ivrit by Haim Levi from Vidin. At first we read fairy tales in Ivrit and then we learned both Ivrit and the Torah at the same time: we learnt how Ivrit was used in the Torah. I loved mathematics, history, geography and literature. I was a great fan of Meyne Reid, Jack London, Jules Verne, Gorky 12 and Marxist literature. I also love classical music, especially the Italian and Russian composers: Tchaikovsky, Mussorgsky, Borodin, Khachiturian, Shostakovich, and Prokofiev. We were five Jews and 20 Bulgarians in our class. But we were very united. This was probably because most of us were UYW 13 members and we shared the same ideology. There were some Legionaries [see Bulgarian Legions] 14 in our class, but they were isolated from the rest. At that time we had to choose a class board. I was usually elected the chairman of the board: probably because I was an active UYW member.

I remember an anti-Semitic case from my school. I had a friend, a Bulgarian, his name was Tsanko Urmanov, and his family was rich. He had a Jewish girlfriend. One evening, I went out with him and my best friend Haim Paparo for a walk. Haim’s grandfather was a rabbi in our synagogue. Haim and I were neighbors and we often went for a walk together. That evening a Legionnaire approached Haim and I, and ordered us to make the sign of the cross. Tsanko defended us and they started a fight. In the end the Legionnaire ran away, because Tsanko was a big boy. The next evening the three of us went for a walk again and Tsanko opened his coat and said, ‘Look at what I bought today!’ And he showed us a dagger. He said, ‘If someone tries to threaten you again, I’ll kill him, I won’t think twice!’

I have always worked as a polygraphic printer. That was my first and last job. My uncle, the younger brother of my father, had his own printing house in Vidin. He took me as a child to learn the craft. At that time I was a student at the Vidin high school and I needed the money for the fees, which wasn’t little for those times. It didn’t matter if you had good grades or not. If you studied in high school, no matter how poor you were, you had to pay a fee. After 9th September 1944 the situation changed. That is why I had to work for my uncle.

Friday was the typical market day in Vidin, though, in fact, every day was a market day here. No servants were hired at our market, although in other Bulgarian towns they were. I remember that we also had a maid for a short time, because my mother was a seamstress and didn’t have much free time for anything else. We hired some village girl. She helped mostly with the cleaning. My mother always did the cooking. We observed the kashrut, because my parents were religious. We also followed the traditions during the Jewish holidays. We didn’t go to the synagogue often, only on holidays and sometimes on Sabbath. My maternal grandfather took me to the synagogue on Sabbath. When I grew up, we went there more rarely.

Between 12,000 and 13,000 Bulgarians, Turks, Wallachians, Armenians and Jews [see Bulgarian Minorities] 15, all lived in Vidin. Each of those had their own neighborhood. The Jews were only 1,200 and lived in the Jewish neighborhood Kaleto [‘kale’ means fortress in Turkish and ‘to’ is the Bulgarian definite article, so it means ‘the fortress’]. In the past Kaleto had been surrounded by a ditch and that was the whole town. But at the beginning of the 20th century, the town expanded and only Jews remained in Kaleto. During the Law for the Protection of the Nation 16 it was turned into a Jewish ghetto. That’s why only a few Bulgarians lived there and we got along well with them. During the Holocaust Colonel Marko Borandjiev, the head of the Vidin garrison, lived here. He was also nice to us. His daughter was a classmate of ours. Although she was a Legionnaire, she sympathized with us. I don’t know why, probably because of the social environment here, which is friendly to minorities.

During the war

During the Law for the Protection of the Nation police officer Savov lived in Kaleto. He was killed either by the partisans or by the People’s Court, I don’t remember by whom, after 9th September 1944. Another police officer, Gromkov, who also lived in Kaleto, was killed in Dimovo. In fact, the people who were most cruel to us during the Holocaust were just simple-minded people. There was a tailor, who made me a great fur coat, and his mother was a police informer. She did nothing against us. I remember some people who were from ‘Social Power’ [pro-fascist organization during the Law for the Protection of the Nation]. They helped the police, and came to the Jewish neighborhood: they were informers, but they didn’t treat us badly. Their head was Shotilov. In the evening, they walked along the Jewish streets to check if anybody was outside after the curfew.

During the Holocaust the Bulgarians always helped us, although our closest neighbor was a fascist. His name was Dimitar Chomorev. He had a son and a daughter. His wife had died. Dimitar Chomorev believed in Hitler’s ideas. His son was an admirer of English culture. His daughter was a Legionnaire. But we respected each other as neighbors. We always helped each other, and we never discussed our different ideologies. During the Law for the Protection of the Nation in 1942, the radio sets owned by Jews were confiscated and the others in the town sealed. We would invite Dimitar and the other neighbors to play tablanet [a card game] at home, while a Jewish boy, interned from Sofia to Vidin [see Internment of Jews in Bulgaria] 17, and I went to Dimitar’s home to listen to the news on the radio. His radio hadn’t been confiscated or sealed because he worked in the police force.

If we wanted his daughter out of the house, we asked a Jewish boy to invite her on a date. His son was away most of the time, because he was an incorrigible gambler. So Jozko [short for Joseph], who lived in our house, and I, listened to Radio Free Europe 18, Radio London, Voice of America 19 and Radio Hristo Botev 20. He knew English, because he had studied in the American College in Sofia and he interpreted to me in detail the flash news on Radio Free Europe and The Voice of America. [Editor’s note: Radio Free Europe was established during the cold war, so they may have listened only to the other three stations.] Then we would return home, where the men were still playing cards. As if on command, one of them would immediately say that he was tired, another would say that he had some work at home and they would cut short the game. The aim was to get Dimitar out of his house so that we could get some information from his radio and share it. I can’t say for sure if he knew about our little tricks. I only know that he had always been a great neighbor.

One night, when the whole family was in the house and I had just returned from one of my labor camps [see Forced labor camps in Bulgaria] 21, I don’t remember which one, and we had just fallen asleep, suddenly there was a knock on the door. I was 18 or 20 at that time and went to see who that was which was very foolish of me. When I went outside the house, I saw a German soldier holding a knife. He was drunk. He asked me in German: ‘Jude? Jude?’ That is, if Jews lived here. I started shouting at him and he raised the knife to stab me. But I was strong then and very fit from my work in the printing house before the Holocaust. So, I caught him and took away his knife. I remember that I was wearing a gold ring on my right hand, a present from my mother. I had squeezed the drunk German so hard that the ring stuck deeply into the flesh of my finger. The German ran away, but I immediately went to Dimitar. He was an influential man and lived next to us. I woke him and his children up at 2am. He immediately sent his son to the police station. The police came and took away the German who was still wandering in Kaleto. The story had a happy ending, but it could have been much worse.

During the Law for the Protection of the Nation I was also sent to Jewish labor camps. I was forced to go to three camps, in which I worked, with some short breaks, more than 20 months in all. Firstly, I worked in the village of Zhelezartsi near the town of Strazhitsa. Then I was sent to a camp near the town of Sveti Vrach. Lastly, I was sent to a third camp near the village of Mikre, Lovech region. I escaped from there on 7th or 8th September 1944. But before telling you about my escape from that camp, I will tell you two more interesting stories from the time of my second labor camp near Sveti Vrach.

I remember that we were around 300-400 people in the first and second camp. We were divided into groups: a Vidin one, a Vratsa one and a more general one including workers of Jewish origin born in Northwest Bulgaria. Of course, each group had its platoon commander, something like a supervisor. Our group, the Vidin one, had a very vicious and cruel supervisor. In the first days of spring 1942, he humiliated us a lot: he hit us, shouted at us, swore at us, called us anti-Semitic names like ‘chifuti’ 22. He always punished someone who had stolen the bread of a fellow worker. The psychological attack discontinued after a month. We worked there for around ten months. He made us sweat our guts out, we were his slaves. We had to haul 15 wagons of stones from the excavation site we were digging. It was only after we made it so deep that we couldn’t be seen from outside when the strange supervisor gathered us all and said, ‘Guys, the sweating was up to here. I trust you now. From now on I will protect you and you will protect me.’

So now we worked very slowly and leisurely at the big excavation site because no one from the outside could see what we were doing. When one of us noticed that the head of our supervisor was approaching, he would make a signal and we would all start working very hard, while our supervisor started swearing at us and calling us names. When his boss would leave, we would stop working and start playing belote with the supervisor. But that story doesn’t have a happy ending. In summer 1942 we were given five to six days of leave to visit out families.

During that time the camp was moved from Sveti Vrach to the nearby village called Belitsa. Many of us were absent and there weren’t enough Jews to carry the baggage of the others as well as the common tents. So, our ‘rude’ supervisor also helped them move the camp. Naturally, at that time his action was more than strange and unforgivable. His chiefs started suspecting him and fired him. He had incidentally revealed his sympathies towards us. That was the end of our holiday. It was only after 9th September that we learnt that our strict supervisor was also a UYW member, just like us. But he became a supervisor in a Jewish labor camp, because he was very poor and needed the money.

I will also tell you a funny story from my labor years. I will never forget the performance organized by some of the Jews in the labor camps during the breaks from our hard physical labor. In one of the three camps I had been to, I don’t remember which one, a number of men performed the operetta ‘The Beautiful Helen’ [by Jacques Offenbach (1819-1880)]. That was a great event for the camp. In fact there were five to six camps working in the same area and located next to each other, but were divided into groups. I was in group five, which was the last one. There were Jewish musicians among us: violinists, accordionists, singers, etc. I only remember one name: Bitsko Eliezer. In the other groups there were also some Jewish musicians. Sometimes they would gather near one of the camps and perform something like a concert. Our camps were about two or three kilometers away from each other.

Once, the musicians in the labor camp gathered near the third camp and started rehearsing the operetta ‘The Beautiful Helen’ in front of the supervisors, who didn’t object. After all it was our free time. Their conductor was Bitsko Eliezer. Some of the men played the female parts in the performance: Helen, Venus, etc. They made an improvised stage with canvas, poles, trees, and used cloths as props, made some costumes from their working shirts and acted out a very nice and funny performance. And we, the public, the laborers from the five camps watched from a hill a bit above them. Below us was the orchestra, which included an accordionist, violinists, trumpeters, etc. It was magnificent. I must admit that there were some very good singers among the laborers. The future famous artist of Israel Bitush Davidov 23 was also among them. All I know about this very talented Vidin singer and artist of Jewish origin is that he immigrated to Israel during the Mass Aliyah in 1948 and became one of the most famous Israeli artists there. Their interpretation of ‘The Beautiful Helen’ was a bit like a parody, but it was performed professionally and in Bulgarian, the way it was performed by musicians in the Stephan Makedonski 24 State Musical Theater in the capital. We had a great time that evening. Then we returned to the camps in a formation together with the supervisors who made sure that no one would escape.

I remember 23rd August 1944 clearly, because it was just before my escape from the last labor camp. On that day partisans from the Lovech squad ‘Vasil Levski’ 25 came to our camp. I knew some of them, who were from Lovech, like my cousin Albert Vaida. He died in the first stage [of the Bulgarian participation] of World War II, in Stracin [today Macedonia], as a political dissident. We met the partisans and gave them our food. We had a very evil and cruel supervisor, whom we complained about to the partisans. They sentenced him to death immediately. At that time the partisan squad had its own jury. They shot him. But 9th September 1944 was approaching and our stay in the camp was becoming just a formality. So, all the people from the camp and the partisans held a meeting, at which some of us decided to escape.

Later on, the military police came and surrounded the camp and appointed another supervisor, who was much more liberal than the previous one. But before that took place, since we slept in tents made of canvas, 100 people in each, we tore the canvas of two tents to pieces and gave it to the partisans to make their own tents. There was a poet among them, Tsvetan Spassov. He wrote poems and songs, which we all sang. A famous poem of his was: ‘Polyubi narodat poroben i pazi zaveta velik – da doide pri nazi voinik’ [Our enslaved people love and keep the great message – may our soldier come]. We often sang that song, even in the camps. When the partisans from the Lovech squad came and went, they also sang that song.

Around 29th August, all of us, around 300 laborers, already felt that our freedom was approaching. In other words we anticipated the coming of 9th September 1944. And that feeling strengthened when we saw the German troops withdrawing from Bulgaria along the road near our camp. They were going to Yugoslavia to take part in the fighting there. When we saw them, we stopped working right away. What’s more, a group of 30-40 people, mostly from Vidin, decided to escape from the labor camp. We were Jews, members of UYW, from various cities: Sofia, Plovdiv, Vidin, Ruse, Pleven, etc. From them I remember my friend Marko Primov, Simcho Kohenov, also from Vidin, but I don’t remember any other names. At that time I wasn’t a UYW member yet, but I was a follower of their ideas, unlike Marko Primov, who was a member.

Those of us who escaped went first to the village of Sokolovo, which was near the camp. We weren’t afraid of getting caught, so we weren’t hiding, and we didn’t move only at night. We hired five to six men with carts to drive us through the mountain roads to Lovech. We paid them with the money we had collected, which had been sent to us by our relatives. The food in the camp was never enough and we had to buy more food from the people in the nearby villages. We usually bought hominy, potatoes and cheese. Thanks to some of those villagers, who sold us food, we received news on the political changes in the country. We moved fast across the forest and reached Lovech. From there we couldn’t get on a train so we hired a truck to get us to places close to our hometowns. I personally wanted to go back to Vidin.

The idea was for the truck to drive us from Lovech to Pleven. But it so happened that the truck transported us to Pleven on 8th September 1944, right in front of the prison, just when the political prisoners were being freed. Then our Vidin group decided that we all should go to Vidin and only I should stay in Cherven Bryag. My sister Lea was married in Cherven Bryag. Her husband’s name was Yosef Helfon. I had to stay at their place, because the military command was in Pleven and I could go there if we needed some documents legalizing the release of those of us who had escaped. Marko Primov returned to Vidin with the group. Also in that group were my friends Haim Paparo, Isak Benaroy and some of my other classmates. We all studied in the same class in the only high school in Vidin at that time: ‘Tsar Simeon Veliki’ [Tsar Simeon the Great]. So, we had been together since childhood. We had also been sent to the same labor camps, so we had always been friends. We equally shared all the food and clothes we had received from our relatives.

I’m convinced that the Bulgarian Jews are alive now because of the Bulgarian people and the Soviet army, who entered Bulgaria in September 1944. It’s interesting to note that as young Bulgarians, we welcomed the Soviet troops in Cherven Bryag. That happened shortly after my escape from the last camp, when I stayed with my sister in Cherven Bryag. I remember clearly that everything happened spontaneously. There were no groups organizing demonstrations like nowadays. All the young people just went to the station and stopped the trains with Russian troops coming from Ruse for a while. I was in a group of young people who stood at the station waiting for the trains all the time. When we heard that a train with Russian troops was coming, we would run to meet them. The locals also ran with us. I must note that those were the hungry post-war years. Yet, everyone was carrying bread with cheese to give to the soldiers. Although their trains stopped at the station for 15-20 minutes only, we were very happy to see them and welcomed them as liberators.

Post-war

I didn’t immigrate to Israel for a number of reasons. Firstly, as I already said, I had to stay in Cherven Bryag after my escape from the camp to help my sister in her work, because her husband was an ailing man. He had his own factory for paper products and I could be useful to him as a printer. I lived and worked for them from 1944 until 1949, when my sister immigrated to Ramat Gan in Israel. She asked me to go with her, but now I had another reason to stay in Bulgaria. When I settled in Cherven Bryag, I was immediately made a member of the local UYW organization, where I gladly took part in their social activities. Naturally, I soon joined the Party [the Communist Party, who took the power in the former kingdom of Bulgaria after 9th September 1944]. I became a member of the Bulgarian Communist Party 26 in 1950.

Immediately after that I was elected chairman of the Komsomol there. Later, I became chairman of the Party Committee. I was also head of the organizational department. After that I was chairman of the Fatherland Front 27. Then I was appointed representative of the Central Council of the Trade Unions. Those were very prestigious positions, which earned me the respect of my fellow citizens and provided a peaceful life. Besides, my family was financially well-off, which isn’t to be underestimated. But the most important thing for me was the respect of my fellow Bulgarians. During the whole totalitarian period and especially when I lived in Cherven Bryag, I was always treated with much respect and warmth. I have never had problems because of my origin. There were no other Jews in Cherven Bryag but me. I returned to Vidin in 1949.

I married my wife Gitli Alhalel on 9th July 1949 in Cherven Bryag. Before that we lived together for a year. We got married before the registrar on a working day. We didn’t wear any wedding attire, because we couldn’t afford it yet. After our wedding we returned to Vidin, where we looked after our parents. To be honest, there was a moment when we thought about going to Israel too. But our parents, hers and mine, didn’t want to immigrate, because of old age. Yet, there were many Jews older than them, who had left Bulgaria for Israel. I didn’t have any financial problems. My wife also had a job. She was an accountant in a meat processing plant and in a construction company in Vidin. In fact, she retired from those two positions.

In Vidin my mother was still working as a seamstress and my father was still in the mill working as scales operator: he weighed the corn on the scales. So, we were financially stable. I had to work for one year as a supervisor in the printing house: I was in charge of a group of workers, some of whom were even better at the job than me. Soon after that the printing house was nationalized. I, personally, was never able to understand that part of the legislation of Bulgaria. I mean that not everyone was convinced that such nationalization was necessary. I think that only the big companies should have been nationalized, but the small private ones should have been left to function. To enter the workshop and take the instruments of a tailor or a shoemaker is just not acceptable, in my opinion. I don’t understand that.

I have two children, whom I love very much. The elder one, Streya [Mayer Puncheva], was born in 1949. She graduated from the Chemical Technical School in Vidin. She has been working as a chemist in the local meat processing plant for a number of years. My younger daughter Sheli was born in 1954 and is a construction engineer. Unfortunately, she doesn’t have children. But I have grandchildren from Streya, who also worked for a long time in the municipality in Vidin. Her children are Lyubomir Punchev and Yanita Slavcheva [nee Puncheva]. Yanita now lives in a kibbutz. She has a daughter, Viara [nee Slavcheva]. She has a family in Northern Israel. My grandson Lyubomir, who is the director of Bulbank in Sofia, also has children. They are Konstantin Punchev and Mihaela Puncheva.

I have been to Israel three times. The first two times were before 10th November 1989 28. The first time was in 1964, the second time in 1973 and the third time in 1993. The first two times I was with my wife and the last time I was alone. Of course, I noticed the big difference between the early and late Israel, I liked it there more and more each time. But that doesn’t mean that I have something against Bulgaria, to the contrary. The totalitarian times weren’t dark times, although young people nowadays are raised to believe so. I remember that I felt good and respected. We lived a normal life.

At first, when the changes in the former socialist countries were introduced, after 10th November 1989, all Bulgarian Jews reacted very positively, although most of us were communists. I think it happened so, because it was obvious that the country needed some change for its development. By the way, those changes were started at the July Plenary Session [of the Bulgarian Communist Party] in the 1980s. We felt them even then, although nothing significant happened at that time. The important thing is that at the beginning of the changes we felt that they would bring greater freedom in Bulgaria. For example, we, the people in the printing business, felt the censorship and the fear. Naturally, we wanted that to change. I remember that censorship was covert, not open at that time. The journalists in Vidin regularly wrote lofty, enthusiastic, positive articles regardless of their subject. In order words, they were afraid to criticize, they didn’t want to be reproached or fired for their words. That situation grew quite intense before the changes and the people clearly realized that we all needed greater freedom. But the changes didn’t bring real freedom. In fact, after 10th November we received freedom of press, but everything else remained censored.

At the time of the political and social changes in Bulgaria, I was already retired. I retired in 1985 and so did my wife. But after that I worked for one more year. Our pensions were neither small, nor big. But they were enough so that we could afford to go on holiday twice a year. Usually in the fall we went to the seaside in Varna, and in spring we went to the mountains in Bansko. But now the situation is different. We have very little money, and despite the help of our grandson, we can’t afford to go on holiday even once a year.

Unfortunately, the Jewish community in Vidin is comprised of only 26 people, counting the mixed marriages. The truth is that only nine to ten Jews of pure blood live in Vidin. The rest are either children of mixed marriages or they had immigrated to Israel a long time ago: with the Mass Aliyah at the end of the 1940s or at the beginning of the 1990s. Some of the Jews of pure blood are my wife and I, our two daughters Streya and Sheli, our long-time family friend Marko Primov, his son Jacques Moshe, the chairman of the Regional Organization of Jews, Shalom, his brother and sister, and Lili Stambolieva who married a Bulgarian. From the 26 people we usually have a get-together of no more than ten to twelve people, because all the others are either ill, or at work.

We meet once a month and I like those meetings. I’m happy that they exist, considering how small our community is. We celebrate most Jewish holidays: Pesach, Rosh Hashanah, Purim, Chanukkah, Yom Hashoah and Yom Hatsmaut [Editor’s note: The last two aren’t Jewish religious holidays but modern remembrance days: Holocaust Remembrance Day and the Independence Day in Israel]. We organize the meetings in our newly-built club because we don’t have our own real estates. What’s left of our Jewish buildings is a crumpled synagogue, a former Jewish school, which is now destroyed, and a cemetery plundered by thieves. A heap of stones from the life we had which are still here around the Baba Vida fortress, in the old Jewish neighborhood Kaleto, where I still live with my family.

Glossary

Életrajz

Grün László a legfiatalabbak egyike abból a generációból, amely megjárta a haláltáborokat. Látszik, hogy sportoló volt, mert most is főleg kerékpárral közlekedik a városban. Minden nap bejár a hitközséghez, ahol az egyik alapembernek számít. Ha külföldi zsidó vendégek érkeznek a marosvásárhelyi zsinagógát megtekinteni, ő kalauzolja végig őket, elmeséli a templom történetét, mesél a felújításokról. Barátságos és nyitott ember, szeret mindenkivel viccelődni. Rendszeresen látogatja a nála öregebbeket, rendszerint gyógyszert visz nekik a hitközségtől, remekül kommunikál a gyengén hallókkal.

Grün Salamon nagytata, az apai nagyapám, amikor gyerekként a tudatomba került, már akkor volt egy olyan 80 éves, és Marosvásárhelyen lakott. Nem egy olyan csoszogós öregember volt, hanem nagyon jól tartotta magát. Ő Aranyosgerendről származott, az Aranyosgyéres és Ludas között van a főúton. Ott volt egy szeszgyár, és ő szeszgyári munkás volt. Én már úgy ismertem meg mint [maros]vásárhelyi lakost, mert 1925 vagy 1926 után, miután meghalt nagymama (a felesége), beköltözött [Maros]Vásárhelyre, s ott lakott a Kisállomás mellett. Ő már akkor nyugdíjas volt. Azt a lakást, ahol lakott, azt mi úgy hívtuk, hogy Gerend, és mikor mentünk Gerendre, akkor azt jelentette, hogy mentünk nagytatához itt, [Maros]Vásárhelyen. Nagytata együtt lakott az egyik leányával, aki volt már akkor vagy jó 65-70 év körüli özvegyasszony, és nem volt gyereke sem. Reginának hívták, és ő gondozta a nagyapát. Nagytatának volt nyugdíja, de a gyerekei is hozzájárultak az ő gondozásához anyagilag is és mindenféleképpen. Évente egyszer-kétszer összegyűlt a család nála, húsvétkor például. Olyankor a szomszédtól kértek asztalt és összetolták. Volt úgy, hogy tizenötön is voltunk nagytatánál. Ott volt két szoba, konyha. Nagytata 98 évig élt, és végig szivarozott. Vékony bőrszivarakat szívott, olyan büdös volt, hogy szörnyű, de ő azt szívta. Reggel a teába tett rumot, körülbelül fele tea, fele rum, és minden ebéd előtt mindenkinek meg kellett inni egy kicsi szilvapálinkát, mert azt mondta, hogy az az egészség, és utána megivott egy pohár bort is. Mivelhogy apám itallal foglalkozott, hát mindig volt nagytatának az asztalán finom bor. Rendesen ő szombattartó volt [lásd: szombat], betartotta a szombatot. Amikor nagyapám meghalt, alig tudott eljönni édesapám a temetésre Szászrégenből, ahol a családjával élt, mert 1942–43 után már nehéz volt utazni. [Zsidóknak tilos volt vonatra ülni. – A szerk.]

Az apai nagymamát, Grün Annát nem ismertem. Nem emlékszem, hogy róla beszéltek volna, még szegény apám sem. Vagy kétszer elmentünk a sírját meglátogatni [Aranyos]Gerenden, mert ott volt eltemetve. Akkor még csak 10-11 éves lehettem, elmentünk vonattal egészen Aranyosgyéresig, s ott autóval mentünk el egészen [Aranyos]Gerendig.

Heten voltak testvérek az apámék. A legidősebb testvére volt Klári néni, akit a férje után Friedrichnek hívtak, és Gyulafehérváron laktak. Én már ott ismertem meg Klári nénit. Mindig mikor mentünk Gyulafehérvárra, akkor az első út Klári nénihez vezetett. Ő volt a családnak – a klánnak – a feje, mert ő volt a legidősebb testvér. Apám és közte körülbelül 16-17 év korkülönbség volt. Nem ismertem a férjét. Én mikor már úgy nagyobb voltam, mindig mentünk Klári nénihez, de a férje akkor már rég nem élt. Klári néninek van egy leánya, aki most 84 éves, Izraelben él. Regina, a második lánytestvér együtt lakott a nagytatával. Mindenki tudta, hogy ő és nagytata elválaszthatatlanok. Háziasszony volt, és kóser háztartást vezetett. Zseni néni Veszprémben élt, Magyarországon. Azt hiszem, kereskedő volt a férje, úgy hívták, hogy Kalmár. Már a név is azt jelenti, de nem a név után mondom, hanem tényleg az volt a foglalkozása. Móric bácsi kereskedő volt, és üzlete volt Naszódon, Beszterce mellett. Mindenfélét árult, ami egy szatócsüzletben van egy faluban. Természetesen inkább fűszert, élelmet, italt. Géza bácsiról nem tudok sokat. Falun volt egy kicsi gazdasága, nem messze innen, valahol Beszterce körül. Volt szekere és lova is. Tudom, hogy mindig, akármilyen lovat vettek neki – szegény volt, s a testvérek összefogtak, és vettek neki lovat –, akkor mindig mondták, hogy „Megint megdöglött Gézának a lova. Hát milyen lovat vegyünk, hogy már egyszer élje túl a telet vagy a nyarat?” Ennyire emlékszem, hogy mindig Géza bácsinak kellett venni lovat. Rosmann Frida néni a legfiatalabb, egy nagyon szép asszony volt. (Egyébként is nagyon szépek voltak a nők a családban.) Ők ott laktak a Szent György téren Marosvásárhelyen, a férjének volt egy vasudvara. Ócskavassal foglalkozott, úgy hívták, hogy Rosmann vasudvar. Például megvett egy régi üzemet, amit lebontottak. Eladták mint ócskavasat neki, megvette, szétszedte darabokba, s az udvaron ki volt rakva. Akiknek kellett ez vagy az, azok örökké jöttek. Úgy látszik, hogy egy nagyon jó biznisz volt, mert elég jól éltek ők annak idején. Ebből a családból még él a Frida néni fia, aki Izraelben van, úgy hívják, hogy Rosmann Laci.

A család nagyon összetartott. Ketten vagy hárman voltak jobb anyagi helyzetben, és gyengébb anyagi helyzetben voltak négyen. Mindig akik jobb anyagi helyzetben voltak, azok segítették minden további nélkül a szegényebb testvéreket. Apuka is elég jó anyagi helyzetben volt, Frida néniék is – nem voltak gazdag emberek, de ami kellett, az megvolt, és még lehetett segíteni máson is. A családban mi is úgy voltunk nevelve, hogyha tudsz segíteni, minden további nélkül segíts. Nemcsak a családtagokat, hanem az embertársaidat is pontosan úgy, lehetőséged szerint.

Édesapám, Grün Béla [Aranyos]Gerenden elvégzett négy elemit, és még járt két évet Tordán állami iskolába. Soha nem kérdeztem édesapámat, hogy járt-e héderbe vagy nem járt, de biztos, hogy járt, mert minden zsidó gyerek járt abban az időben. Ő már 13 éves korában dolgozott. Eleinte Kolozsváron dolgozott mint kereskedelmi tisztviselő, annál a cégnél, amelyiknek aztán a fiókvállalatát vezette ő Szászrégenben. Nagyon jó állás volt. Őt 1914-ben elvitték a háborúba katonának. Az osztrák–magyar hadseregben őrmesteri rangig vitte, és végigcsinálta az egész háborút, a háború végén az olasz fronton volt. Két évig volt fogolytáborban Olaszországban. Hat év után visszajött, megnősült, a cég miatt aztán letelepedett Szászrégenben, és egy nagybani italboltban dolgozott. A borokat édesapám vásárolta meg a kolozsvári cég nevében, ő volt a szakértő. Szászrégen környékén voltak bortermelő faluk: Dedrád, Bátos, Teke. Ezek szász faluk voltak és nagy szőlőtermelők, s az édesapám vagonszámra vette meg a bort, s azt szállították. [A környék sosem volt bortermelő vidék. A bátosi alma és a bátosi cseresznye viszont kifejezetten ismert volt, a pesti, de még a bécsi piacokon is. Szilvát és körtét is hatalmas területeken termesztenek a mai napig. Ebből kifolyólag, persze a pálinkafőzést is iparágként űzik. – A szerk.] Volt olyan áru, ami ottmaradt [Szász]Régenben, s volt, ami elment Kolozsvárra. 1919 előtt úgy hívták a boltot, hogy Szilágyi Eleonóra, 1940 előtt úgy, hogy Astra, a magyar éra alatt, 1940–44 pedig között úgy, hogy Italbolt. Az italüzletnek volt többféle pincéje. Nem palackozták, hordókban volt a bor. Nem vitték el a hordót, mert akkora hordók voltak a pincében, amiket nem lehetett kivenni. Jött valaki, és vett, mondjuk, 100 liter bort, s akkor hozott magával egy százliteres hordót is. A környéki kocsmák, vendéglők is vettek nagyban, tehát nem volt úgy, hogy bejött valaki, s vett egy üveg bort. Árultak sört is például. Rendszeresen ment a teherautó az Ursus gyárba sörért, az egy sörgyár Kolozsváron a monostori negyed fele vezető úton.

Édesapámnak nem volt semmi funkciója a hitközségnél Szászrégenben, de minden péntek este és szombaton mentünk a templomba, és édesapám vitt magával. Előtte ment mindig mikvébe. Egy kis táskában vitte a tiszta inget, alsót, zoknit, és ott át is öltözött. Ez egy természetes dolog volt. A Maros-parton volt a fürdő épülete: benn kádak, ahol megfürödsz, azonkívül van egy terem, ahol van egy bazin, s a lépcsőn bemész a bazinba, ott megmártózol háromszor-négyszer. (Mi gyermekek még úszkáltunk is ott.) Édesapa tartotta a szombatot, imádkozott, akkor nem is cigarettázott. Nem szívott sokat, de megrögzött dohányos volt. Mivel szombaton nem szabad cigarettázni, akkor nem is gyújtott rá. De a nap végére elég ideges lett, s mi mindig vártuk, hogy jöjjön már a szombat este, hogy végre megnyugodjon. Szászrégenben nagyon sok szegény zsidó család volt, és péntek este az volt a szokás, hogy egyedülálló zsidó fiúkat (mert azok jöttek péntek este a templomba) hazavitték vacsorára, mert a péntek esti vacsora a zsidóknál az egy ünnepélyes vacsora. Anyuka mindig szidta apukát, mert például megtörtént az, hogy aki jött, egy fiatalember, az nem volt éppen úgy felöltözve, ahogy kellett, nem volt egy rendes inge, s akkor apuka ment, kinyitotta a szekrényt, s amelyik inge felül volt, azt levette, odaadta rögtön, s mondta, hogy „Menj be, s vedd fel az inget!” Anyuka meg, hogy „Béla, hát most vettük azt az inget! Alulról kellett volna kivegyél egyet!” „Á, nem számít – felelte –, majd mi veszünk másikat.” Segíteni az embertársadon, a felebarátodon –  mi a családban így nőttünk fel.

Az édesanyám családjában nem voltak vallásosak. Nagyapámnak, Sándor Bélának, érettségije volt. Olyan nagy dolog volt akkor, a huszadik század elején, ha valaki érettségizett [lásd: érettségizettek aránya a századforduló körül] Apahidáról származott, jegyző volt, azt hiszem, éppen Apahidán. 1919-ben eladták a házat, és Kolozsváron vettek egy kicsi házat. Bejöttek Kolozsvárra, s az ottani a törvényszéknek lett a jegyzője (grefierje) nagyapám, egészen 1930-ig, amikor nyugdíjba ment. [Kolozsvár (1920–1940) – Város Romániában a Kis-Szamos mentén, Kolozs vármegye székhelye. 1919-ig és 1940–44 között a Magyar Királyság része. Fontos gazdasági, kereskedelmi, ipari, kulturális és oktatási központ, Erdély egyik legjelentősebb városa. Jelentős a bőr-, dohány-, fém-, textil- és agyagipara. Kolozsváron zajlott le 1918. december 22-én az a nagygyűlés, amelyen kijelentették, hogy az erdélyi magyarok továbbra is Magyarország keretei között kívánnak élni. Két nappal később a román hadsereg bevonult a városba. 1919-ben a Ferenc József Tudományegyetem elhagyni kényszerült Kolozsvárt (Szegedre tette át székhelyét), épületeit és fölszerelését pedig kénytelen átadni az I. Ferdinánd királyról elnevezett román egyetemnek. A város a két világháború között az erdélyi magyar kultúra legfontosabb központja volt. Itt volt a székhelye az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, az Erdélyi Közművelődési Egyesületnek, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületnek, az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek stb. Ugyancsak itt szerkesztették a legfontosabb magyar napilapokat is, az „Ellenzék”-et és a „Keleti Újság”-ot. 1930-ban 100 ezer lakosa volt (47 600 magyar, a többi pedig román, zsidó és német). – A szerk.] Gyönyörűen írt. Mivel akkor még nemigen volt komputer, aki abból élt, hogy írt, az nagyon szépen kellett írjon. Az egész család olyan volt, hogy megtartották az ünnepeket, volt, mikor megtartották a szombatot is, kósert ettek otthon, de az a típusú emberek voltak, akik már modernizálódtak. Egy állami tisztviselő, a régi időkben, nem volt egy gazdag ember, de megengedhette magának, hogy fenntartson egy házat. Nem volt nagy a ház, de volt egy óriási kertje, s volt egy nagy udvara, és az udvaron volt két körtefa, és minden évben küldtek nekünk körtét, és azt úgy hívták, hogy nagymama-féle körte. Mikor idősek voltak már a nagyszülők, akkor apuka segítette őket, küldött nekik – azzal a teherautóval, ami ment Szászrégenből Kolozsvárra az Ursus gyárba sörért – fát, mert nálunk [Szász]Régenben olcsóbb volt. Ez 1938-tól errefele főleg. Nagymamának, Sándor Rozáliának, nem volt semmi nyugdíja, nagytatának volt, de ahogy teltek az évek, az mind kevesebb lett, pláne a háború alatt még rosszabb volt a helyzet.

Én nagyon sokat voltam nagytatáéknál. Nyáron mindig néhány hétre elküldtek Kolozsvárra. Gyakran vitt nagytata sétálni, mentünk a Mátyás-szoborhoz, ott üldögéltünk, és ő mesélt nekem. Aztán hazamentünk, és az utolsó húsz méteren mindig versenyt futottunk. Nagytata elment a templomba, de csak ünnepekkor, nagymama is csak olyankor. De hogy minden pénteken vagy szombaton járt volna, én nem vagyok benne biztos. A szombatot megtartották úgy, hogy nagymama gyújtott gyertyát és pénteken megcsinálták a húslevest másnapra. A jellegzetes étel náluk is, nálunk is, pénteken este a hal volt, kocsonyás hal, nagyon finom. A kocsonyás halat zsidó ételnek tartották, speciálisan csinálták. Mikor nem volt hal, akkor csináltak falcs halat [lásd: halételek], ugyanúgy elkészítették a csirkemellet kocsonyában.

Az anyám családja is összetartó volt. Nagyon-nagyon jó kapcsolat volt a testvérek között. Édesanyám, Irén született 1899-ben, és utána még született két fiú. Ödön 1901-ben született, akit úgy ismertem a családban, hogy akárminek nekifogott, semmi sem sikerült neki. Amikorra én vissza tudok emlékezni, 1939–1941-ben, akkor egy mozit bérelt Kolozsváron. Nem volt családja, legényember volt. Aztán elvitték munkaszolgálatra 1941-ben vagy 1942-ben a keleti frontra, a Don kanyarba. Kálmán 1902-ben született. Ő mindig otthon volt, mert nem volt állása. Emlékszem, hogy Kálmánt nősítették valami zsidó tanárnővel, de végül nem lett belőle semmi. Az a ház, ahol laktak nagymamáék, földszintes ház volt, és volt három kiadó szoba. Az egyikben a tanárnő lakott. A szobák mind külön voltak, az udvarról lehetett bemenni. A nagyszüleim tulajdona volt, és azzal is pótolták a jövedelmüket. Kálmán 1942-ben munkaszolgálaton meghalt. Meglőtték és meggyújtották, mint egy tűzi fáklyát. Azok mondták el aztán, hogy hogyan pusztult el, akik túlélték.

Az édesanyám 1918-ban érettségizett, és járt két évet az orvosi egyetemen Kolozsváron. 1920 után, a román periódusban már antiszemiták is voltak az egyetemeken, úgyhogy egy nap elkergették a zsidókat az egyetemről. Többé nem ment anyám, nem folytatta, habár a többiek aztán visszamentek.

Kolozsváron ismerkedtek meg a szüleim, apámat nemsokára elvitték katonának. 6 évet töltött le, 1914-től 1920-ig. 1925-ben házasodtak össze s jöttek Szászrégenbe. Édesanyám háziasszony volt, akkor nem volt divat, hogy dolgozzanak a nők. [Szász]Régenben ott laktunk a főtéren, egy emeletes házban. Mi fenn laktunk az emeleten, és alul volt a bolt s a raktárak. Volt fürdőszobánk is, igaz, hogy nem volt víz benne, de melegítették a vizet a kályhán, s felhordták a vizet vederben, cseberben. Az udvaron volt mosókonyha, budi, volt egy istálló. Azelőtt lehetett ott ló és szekér, de mi raktárnak meg fáskamrának használtuk. Azt hiszem, egy szász ház volt, nagy kapuval, ami be van építve. A házat a tizenkilencedik században építhették.

Otthon kóser konyhánk volt. Édesanyám nagyon készült a szombatra, mert pénteken meg kellett főzni mindent. Pénteken délben mindig tejes étel volt: krumplileves palacsintával vagy laskával vagy ilyesmi. Este volt a jó vacsora: hal vagy valami más hús is. Csinált paradicsomos szószban fasírtot, azt én úgy hívtam gyerekkoromban, hogy paradicsomos golyó. Az nagyon finom volt. Minden péntek este kalács (bárhesz) is volt. Anyuka otthon megdagasztotta a kalácsot, s volt egy pék ott, nem messze tőlünk, ő sütötte meg. Foszlós, ropogós héjú kalács volt, és azzal mártani ezt a paradicsomszószt nagyon finom volt. Péntek estére valamiféle tésztát is csinált: almástésztát, pitét. Torta csak ünnepeken volt. Én szombaton is elmentem iskolába, mert nem lehetett nem menni. Délután meg mentünk játszani. Édesapám délelőtt elment a templomba, és amikor visszajött úgy 11 órakor, ha kellett, akkor lement a boltba. Délben úgy kb. fél 2-kor várt anyuka a hagymás tojással. Az egy zsidó étel: kemény tojás, hagyma, máj össze van keverve libazsírral. A vallásos emberek délután összeültek a templomban vagy a rabbinál, és tanulták a Tórát, a Talmudot. (Édesapám nem foglalkozott ilyenekkel.) Két templom volt: egy ortodox templom, ahova jártunk mi, és volt egy szefárd, az a spanyol zsidóknak. A különbség az volt, hogy bizonyos imákat ők vagy mondtak, vagy nem mondtak, de ők összetartottak. Ezek nem jiddist beszéltek, hanem ladinót.

Az édesanyám nem hordott parókát, rövid haja volt. Tudott héberül, de én úgy emlékszem, hogy mikor az ünnepekre ment a templomba, Mirjam volt nála. [A Mirjam nők számára készült magyar nyelvű imakönyv, amelyet Kiss Arnold budai főrabbi állított össze. Először 1908-ban jelent meg. – A szerk.] Nagyon szép imakönyv volt, csontfedeles. Egy olyan imakönyv az, ami nem héberül van írva, hanem magyarul. A héber imák le vannak fordítva magyarra. Édesanyám azért tudott olvasni a héber imakönyvből is.

Volt egy nőegylet Szászrégenben, azt hiszem, hogy WIZO volt a neve. Nem tudom, hogy édesanyám alapította-e, de ő volt az elnöke. Ez a női egylet többek között foglalkozott a szegényekkel. Például voltak pénzgyűjtések, hogyha valaki nagyon szegény ember volt és nem volt hozomány, tudja férjhez adni a leányát, vagy hogyha valakinek a gyereke iskolába ment, és nagyon jó tanuló volt, de nem volt lehetősége a szülőknek, hogy tartsák az iskolában, vagy vegyenek neki iskolai felszereléseket. Szóval minden, ami egyszer emberi segítség lehet egy gyengébb sorsúnak, azt ez a női egylet rendezte. Listával mentek a jobb módú emberekhez, s az adományokat jegyezték, mert nagyon sokat számított, gondolom, hogy előtted ki mennyit adott, mert ha te jobb módú voltál, akkor nem adhattál kevesebbet. Voltak összejövetelek, bálok, ahol belépőt kellett fizetni, s abból is gyűlt össze pénz. Az ilyen mulatságokon csárdást, tangót és mindenféle világi zenét játszottak. Volt olyan összejövetel, ahol volt mindenki – magyar, szász, zsidó –, és tudták, hogy zsidókat fognak segíteni azzal a pénzzel, amit adtak. A lakosság Szászrégenben magyar, román, szász kb. egyformán volt, s azonkívül volt az a néhány száz zsidó. Nem húzódtak külön a zsidók, együtt éltek a többi nemzetekkel. Mindenki tudott három nyelvet. Szászrégenben hogyha valaki nem tudott magyarul, románul és németül, akkor egy elveszett ember volt a háború előtt. Kellett alkalmazkodni, mert te mint kereskedő ha nem tudtál csak, mondjuk, magyarul, s bejött egy vevő, aki németül beszélt, akkor inkább ment ahhoz, ahol beszéltek vele úgy.

A szédereste egy családi ünnep, mindig volt nálunk vendég, rokon. Nagyon szép esték voltak azok. Kb. a szertartás közepén megtöltenek egy pohár bort, s odateszik az asztal közepére, s ki kell nyitni az ajtót, hogyha jön Elijáhu [Illés próféta], akkor tudjuk egy pohár borral megkínálni. Kicsi voltam, és mindig féltem, hogy menjek nyissam ki az ajtót, mert kinn sötét volt. Az az érdekes a gyerekeknek, hogy van az afikómen, s azt eldugják. Azt mindig a gyerekek dugják el. Az, aki vezeti a széderestét, a családfő, az előtt van rétegekben pászka betakarva, három vagy négy egymásra rakva. Az másféle pászka, külön sütik, vastag, nem olyan, mint az, amit eszünk. Abból letör a házigazda, leteszi és kezet mos. Addig a gyerek elcsórja a letört darabot. Én is ilyenkor eldugtam. Nem számított, hogy hova, mert úgysem kereste az apám. A családfő azt mondja ilyenkor, hogy: „Na, mit adjak neked azért, hogy add nekem vissza azt a darab pászkát?” Eredetileg ez nem volt benne a Hagadában, hanem betették azért, hogy a gyerekek, akik már elálmosodnak, ne aludjanak el az asztalnál. Vártam a végét, ezt a részét az estének, már előre ki volt fundálva, hogy mit kérek: egy labdát, egy játékot. Apuka megjátszotta az alkut: „Nem, hát nekem pénzem nincs, hogy gondolod?”

A sátoros ünnepeket gyerekkoromban is megünnepeltük Szászrégenben. De ott [a szülői háznál] nem volt sátor, mert nem lehetett: autók jártak, meg italt hoztak-vittek. Mellettünk volt egy család, Blumék, apámmal voltak valami távoli rokonságban, és ők csináltak szukát. S akkor mi este oda mentünk, és ott megkínáltak ezzel-azzal. A sátor tetején ágak voltak, de keresztül lehetett látni a tetőn, mert kell látni a csillagokat. Emlékszem, szépen ki volt díszítve mindenféle gyümölccsel, mert azt ünneplik a zsidók, hogy sátorban éltek a pusztában. Ugyanakkor a termés betakarításának az ünnepe is. Nem aludtak a sátorban, de ott étkeztek a vallásos emberek.

Nekem, mivel nagyon sovány voltam, egyszer azt mondta az orvos, hogy egyek disznósonkát, mert az nagyon finom, és az megerősít. Otthon hoztak disznósonkát, s a konyhában egy hokedlit letakartak papírral, s a papírra tettek egy tréfli tányért (tréfli az, ami nem kóser), s akkor én abból megettem egy szelet sonkát. Nem emlékszem pontosan, csak tudom, hogy aztán az egész sonkát megette a bejárónő. De utána tudtam meg, hogy ha kimentek apukáék valahova egy kis mulatságra, akkor ők is megették a flekkent. De a házban ezen kívül, hogy én receptre ettem sonkát, azon kívül minden kóser volt. Volt külön tejes edény, és volt húsos edény, és volt külön húsvéti edény egy külön ládába mindig betéve.

A héderben való tanulás, nem volt egy könnyű dolog. Járt reggel 8-ra iskolába az a gyermek, de héderbe ment reggel 6-ra, tehát fel kellett költeni 5 órakor vagy fél 6-kor. Az, aki tehetősebb volt, mondjuk, beszélek magunkról, apám elküldött volna a héderbe, de édesanyám nem engedte, mert olyan girhes voltam és sovány. Inkább fogadtak egy zsidó házi tanítót. Ez egy szegényebb sorsú fiatalember volt, a nevére nem emlékszem. Nem volt pájesze, sem szakálla. Rendes öltözetben, de szegényesen volt felöltözve. Egy fiatal bóher volt. Állása nem volt, nem volt tanítói minősítése sem, de ő mint gyerek, járt 4 vagy 5 évig héderbe, tehát tudott írni-olvasni héberül. Arra megtanított minket is. Jött minden héten kétszer. Megtanított írni-olvasni, és elmagyarázta, hogy melyik ünnep miért van. Mindig untuk, de ő nem verekedett, ha nem figyeltünk. De azért kellett tanulni. Nem a Tórából, hanem az imakönyvből olvastunk egy szöveget. Különben ott volt mellette a fordítás is, majdnem minden imakönyvben van fordítás. Jóformán nem is tudott jól magyarul, de magyarul értekeztünk. Azt hiszem, hogy vagy galíciai vagy valami lengyel zsidó volt, valahonnan menekült oda. Aztán megtanítottuk magyarul. Az volt a fontos, hogy segítettük az embert, mert mindig úgy volt beállítva a hittanóra, hogy vacsora előtt volt, s akkor ott vacsorázott. Vagy hogyha vasárnap jött, akkor ebéd előtt jött, ezt a szüleim rendezték el, nem ő jött, hogy „Na, most azért jöttem, mert érzem a káposztaszagot a konyhában”.

Taníttattak minket, mert mindegyik szülő azt akarta, hogy több legyen a gyermeke, mint ami ő volt. Az a gyerek, abban az időben, ahhoz hogy be tudjon illeszkedni a munkakörbe, orvos legyen, ügyvéd vagy szakmunkás legyen, ő jobb kellett legyen, mint a másik – azért, mert ő zsidó volt. Ha már egyforma volt a másikkal, akkor természetes, hogy a másikat emelték ki. Így a zsidó jobban kellett gürcöljön, kellett tanuljon ahhoz, hogy tudja megállni a helyét ebben a társadalomban. Mindenkinek ez volt a hazája, ahol született, és be akart illeszkedni abba a népközösségbe, akikkel együtt él.

Az elemiben négy osztályt jártam románul, 1940 után a római katolikus gimnáziumba írattak be, mert csak az volt. Egyszer, egy péntek este, vagy valami ünnep volt, mentünk apukával, s éppen fordultunk volna be a templomba, és jött az egyik tanárom. Akkor én nagy hangosan mondom, hogy „Laudetur Jesus Christus” (akkor úgy kellett köszönni), s akkor ő azt válaszolta, hogy „In aeternum, amen”. “Na, most már mehetünk is a templomba”, mondta apuka, persze ironikusan.

1942-ben életbe lép a zsidó törvénynek az a része, hogy a zsidó gyermekek csak egy bizonyos százaléka járhat állami vagy felekezeti iskolába. Szászrégenben gimnázium nem volt, csak a római katolikus gimnázium, ahol már megvolt ez a numerus clausus (százalékarány), és én bekerültem a numerus claususba. Négyen voltunk zsidó gyerekek abban az osztályban. Általában nem volt nekünk problémánk egymással, nem éreztették, hanem csak esetleg a vezetőség. Abban az időben volt egy katonaság előtti ifjúsági szervezet, amit úgy hívtak, hogy leventeség [lásd: a levente-intézmény], és minden fiatal gyerek, 11-től 14 évig, egy héten egyszer katonaság előtti felkészítést kapott például célba lövésből. De minket, zsidókat nem lehetett odatenni, hanem mi kellett menjünk lapáttal dolgozni. Elvittek sportpályát takarítani vagy gödröt ásni vagy ilyesmiket, de ez akkor mintha normális lett volna, legalábbis az akkori fejemmel. Például kellemetlen dolgok voltak már 1943 nyarán, mikor a szászrégeni strandról kidobták a zsidó gyerekeket. Azt mondták, hogy egy árja nem fürödhet ugyanabban a bazinban, mint a zsidók. Egy vasárnap nemcsak a gyerekeket, hanem a felnőtteket is kirakták a strandról, a strandon ki volt írva utána, hogy nem szabad zsidóknak bemenni. Néhány levente meg hitlerjugend – mivel Szászrégen szász város volt, volt Hitlerjugend egyesület is – összefogtak, és ők csináltak egy „dicsőséges napot”, hogy kidobtak mindenkit. Nem ment utána senki már oda, hanem a Maros-parton találtunk egy olyan részt, amit mi kineveztünk zsidó strandnak, és oda jártunk. Persze felnőttek nem jöttek, de mi, gyerekek elmentünk erre a Maros-parti zsidó strandra.

1943-ban volt egy mandulagyulladásom, és kellett orvosi felmentés. Az iskolaorvosnak, akit úgy hívtak, hogy Dr. Medve, volt egy magánrendelője Szászrégen központjában. A rendelő ajtajára az volt kiírva, hogy „Kutyákat és zsidókat nem fogadok”. A végén csak szereztünk valahogy egy orvosi bizonyítványt.

A bár micvára a rabbi bácsi készített fel. Úgy hívtuk, hogy rabbi bácsi, de a valódi neve Freund volt. A fia nagyon jó futballista volt, csak mivelhogy rabbinak volt a fia, nem engedték futballozni. De mi akkor is kimentünk a Kerekerdőbe, Szászrégenben, mert ott volt egy futballpálya. Ő levetette a zakóját s a cicesze hátul lebegett, ahogy futott a labda után. Most is olyan vallásos, nem rabbi, de egy jesivában tanít Izraelben. Az apjához mentem felkészítőre vagy három hónappal a bar micvám előtt. Megtanultam a Tórából azt a részt, amit azon a szombaton olvastak volna fel, amikor én bár micva lettem, és amit én kellett elmondjak kívülről. Kellett mondjak egy beszédet is, azt magyarul mondtam. Megköszöntem a szüleimnek és a közösségnek mindent, amit tettek értem. Aztán déltől otthon – három szobánk volt és mind a három meg volt terítve – nagyon nagy ünnepség volt: annyi ember, és én voltam az újdonsült férfi! Ez 1943-ban volt. Azt tudom, hogy az egész rokonság [Maros]Vásárhelyről, Kolozsvárról ott volt, és a baráti kör is. Sokan voltak, vagy negyvenen-ötvenen. Finom étel és ital volt. Az alkalomból kaptam ajándékokat. Most úgy van, hogy nem visznek ajándékot, hanem visznek pénzt. Azt hiszem, abban az időben is pénz volt főleg az ajándék. Nem tudok visszaemlékezni, hogy miket kaptam. Tudom, hogy utána nagyon szép ruhát vettek nekem, lehet, hogy abból a pénzből, és lehet, hogy kaptam egy futball-labdát is, mert én nagy futballista voltam. Olyankor szoktak hívni zenészeket is. Nem tudom, hogy nekem volt, vagy nem volt, de hogy jiddis dalokat énekeltek, az biztosan szokás volt. Az én nagyapámnak a dala a „Szól a kakas már” volt, de ő magyarul énekelte.

Ezek után április vége fele én 14 éves voltam, nekem nemigen mondták el, hogy mit beszélnek az emberek, hogy jöttek valami lengyel zsidó menekültek, és azt mondták, hogy milyen szörnyűségek várnak ránk, de hát ezt nem hitte el senki. Április végén, egyik reggel, kidobolták és közhírré tették, hogy minden zsidó egy óra múlva legyen egy kis bőrönddel a kapuban. Becsomagoltunk, és kimentünk a kapuba. Jöttek a kakastollas csendőrök, és sorba állítottak minket. Az öregembereket, akik nem tudtak járni, azokat felültették egy szekérre, és bevitték a gettóba. A gettó a város szélén volt, ahol volt egy nem működő téglagyár. Akik először mentek, azok még kaptak házat, mert a város szélén lévő kicsi házakat kiürítették, és elvitték a lakosokat, biztos valami zsidó lakásokba, és oda helyeztek be minket. Mikor már azok a házak megteltek, akkor következett a téglagyár. Azért volt megfelelő a téglagyár, mert a városon kívül volt, és olyan óriási nagy szárítója volt, aminek nem volt oldalt fala, hanem csak egy fedett rész, ahova valamikor betették a téglákat, és természetes szárítással szárították meg. Ezek mind üresek voltak. Oda vittek be mindenkit. Minket és vagy tíz családot betettek egy kétszoba-konyhás lakásba. Nagyon sokan voltunk, és mi, gyerekek felmentünk a padlásra, s ott aludtunk, és a felnőttek úgy, ahogy tudtak. Egy hónapig voltunk ott. Utána egy nap összecsődítettek minket. Egy német és egy magyar tiszt meg egy vagy két civil azt mondták, hogy el fognak vinni minket egy táborba, ahol a férfiak fognak dolgozni, és a nők fognak vigyázni az öregekre és a gyerekekre. Ameddig a háborúnak vége lesz, a végső győzelemig, addig így lesz. Elmondtak egy olyan mesét, amit habár senki sem hitt el, de azért mégis jobban hitte azt, mint hogy elvisznek, hogy megöljenek. Akkor megkezdődött a bevagonírozás.

[Grün Lászlót a szüleivel és lánytestvérével Auschwitzba szállították. Az édesanyját egyenesen a gázkamrába vitték.] Ahogy megérkeztünk Auschwitzba, nem tudtuk, hogy hova jövünk, mert a vagonok le voltak zárva. Kinyitották a vagonokat, és egy fúvószenekar Strauss-valcereket játszott, csíkos ruhában voltak a zenekar tagjai. Csíkos ruhás emberek jöttek, és nagyon finoman szóltak hozzánk, hogy szálljunk le, aki nem tud, annak segítenek, hagyjunk mindent a vagonban, és álljunk be sorba, a férfiak itt, a nők ott. Mi háromnapi utazás után beálltunk a sorba, én édesapámmal. Amikor rám került a sor, én voltam elől – mert mikor már ránk került a sor, akkor már egyes sorban mentünk, addig négyen-ötön voltunk egy sorban. Akkor a német tiszt, aki ott volt, megkérdezte tőlem németül, hogy hány éves vagyok. Én nem feleltem, és édesapám a hátam mögött azt mondta, hogy „Siebzehn” [tizenhét]. Rám nézett és azt mondta, „Hmmm, kann gehen” (Mehet), és oda küldött engem, arra az oldalra, ahol munkára fogták az embereket. Édesapám megmagyarázta később, hogy ő nézte, és látta, hogy tőlünk jobbra mind öregek és kisgyermekek vannak, és akkor ő azt mondta magában, hogy maradjunk együtt, menjünk arra az oldalra, ahol mind férfiak vannak, és azért mondta, hogy 17 éves vagyok. Mivelhogy nem voltam olyan girhes, elhitték. [Pár hónap után Grün László átkerült Dachauba.]

Miután felszabadultunk egy dachaui lágerrészből, átöltöztettek minket SS egyenruhába. Ez a történelemnek egy fonáksága volt. Az amerikaiak nem sokat teketóriáztak ezen, találtak egy egyenruharaktárt, kiürítették, és minket felöltöztettek. Néhány nap után elvittek minket egy feljavító táborba. Kezdtek megjelenni listák, hogy kik vannak életben. Nem tudtunk semmit édesanyámról és a nővéremről. Szeptemberben megérkeztünk Kolozsvárra, ott azt mondták, hogy gyorsan siessünk, mert van egy vonat, amelyik megy Szászrégen felé. Én egyszer csak megláttam a nővéremet az állomáson, és földbe gyökerezett a lábam. A nővérem Auschwitzban szabadult. Mikor jött a front Auschwitz felé 1945 januárjában, otthagyták a németek, azt hitték, úgyis meghalnak. És nem haltak meg. Bekerültek egy kórházba Lengyelországban. Mikor vége volt a háborúnak, a következő hónapban hazajött. Ő nem ment [Szász]Régenbe, mert nem volt ott senkije. Kolozsváron maradt, mert ott voltak valami rokonaink, akik el voltak bujtatva a zsidó kórház pincéjében, és túlélte a háborút az egész család. De mikor meghallotta a nővérem augusztusban, hogy kezdenek jönni a túlélőkkel a transzportok, akkor minden nap kiment az állomásra. S ezen a napon megérkeztünk. Maradtunk Kolozsváron egy ideig, onnan átmentünk Gyulafehérvárra, ott is voltak rokonaink, akik nem voltak eldeportálva. Nagyon jól fogadtak, mindenki adott egy párnát, egy paplant, egy tányért, egy kést, mert nem volt semmink az égvilágon.

Hárman voltunk, amikor hazaértünk Szászrégenbe, és először nem volt semmi főzés. Nem volt semmi otthon, tiszta üres volt minden szoba. Egy szanatórium ki volt bérelve, ott főztek, és ott ettünk közösen addig, ameddig mindenki valahogy nekifogott az új életnek. Olyan, hogy kóser meg ilyesmi, az már nem létezett. Én aztán eljöttem Szászrégenből iskolába Marosvásárhelyre, a nővérem elment Kolozsvárra, hogy folytassa a tanulmányait, és édesapám két év után újranősült. Zsidó nőt vett el, aki szintén özvegyen maradt, és nem volt gyereke. Kiváló asszony volt. Margit néni első férje egy orvos volt, és nem voltak egyáltalán vallásosak Nekifogtak dolgozni. Édesapám folytatta a szakmáját mint borszakértő, onnan is ment aztán nyugdíjba. A cég, amelyiknél dolgozott, nem maradt meg, biztosan államosították. Margit néni is dolgozott, egy trafikban. Továbbra is jártunk a templomba, mert megvolt a templom [Szász]Régenben. Szombaton megmaradt a gyertyagyújtás, de nem imádkoztak közösen. Édesapám elment azért a templomba, de ünnepkor csak. Ami a zsidó szokásokat illeti, megmaradt a szombattartás, az ünnepek.

1946 és 1947 szörnyű szegény, nyomorúságos év volt. A háborúban minden elment, és jött egy szörnyű szárazság. Az emberek éheztek, de inkább Moldovában. Itt nálunk, Erdélyben azért még volt krumpli. Nem lehetett finomakat főzni, mert nem volt miből. Nem volt pénz, és nem volt mit megvenni.

A nővérem befejezte Kolozsváron a líceumot, és beiratkozott a filológiára. Két év után férjhez ment a mostani sógoromhoz, Mármor Róberthez, aki jogász. Ő is zsidó. Toplicai születésű, egy vallásos családból származott. Jogot végzett még a deportálás előtt, és Marosvásárhelyen dolgozott egy ügyvédnél mint ügyvédbojtár. Azt hiszem, Szántó Lipótnak hívták az ügyvédet, a végén társak lettek. Volt egy ügyvédi irodájuk a Főtéren. Mikor az ügyvédi irodákat megszüntették, és maradt csak egy, akkor ő a megyei néptanácsnál dolgozott mint jogtanácsos. [Az 1940-es évek második felében a megerősödő kommunista államhatalom megszüntette az ügyvédi magánirodákat és egyetlen közös, jól ellenőrizhető irodahelyiséget biztosított a törvényszék épületében valamennyi ügyvéd számára. – A szerk.] Később ő lett az irodafőnök. A nővéremmel Kolozsváron találkoztak, összeházasodtak és idejöttek [Maros]Vásárhelyre. A nővérem román és francia nyelvet tanított aztán. Szászrégenben tartották az esküvőt. Ahol laktunk, az udvaron, hupát is állítottak. Arra emlékszem, hogy olyan finom töltött káposzta volt akkor. Gondolom, hogy kósert csináltak, marhahúsból. Volt két unokabátyám, akik túlélték a háborút, és Kolozsváron éltek. Az egyik kereskedő volt, elég jól állt pénz dolgában, és olyan feltűnő volt, hogy az esküvő napján délelőtt volt egyfajta ingben, és délután másfajtában volt, mikor mindenkinek jó, ha volt egy inge, és nem két jó. De neki több volt. Nem tudom, mivel foglalkozott, mert senki sem mondta a családban, lehet, hogy dollárral kereskedett. Én akkor már 16 éves voltam.

Három évig laktam a nővéreméknél. Volt szombaton gyertyagyújtás náluk, de nem hiszem, hogy kósert ettek volna. Általában a férfiak elmennek templomba péntek este, és mikor hazajöttek, akkor volt a vacsora. Megáldották a bort és a kenyeret, és ettek, hogyha volt mit. Arra nem is gondoltunk, hogy nem lehet arra is áldást mondani, ami nem volt kóser. Nem lehetett kóser a hús, mert nem volt, aki levágja. Legtöbbször már csak hal volt, de azt is nehezen lehetett beszerezni, de olyan, hogy például disznóvágás meg ilyesmi, olyan nem volt. A kommunizmus alatt még eltűrték a vallásosságot, de azt, hogy ne menjenek dolgozni szombaton a zsidók, azt nem lehetett. A háború után ilyesmi nem volt.

A nővéremnek van egy leánya, Mármor Irén, aki elvégezte Kolozsváron a francia szakot, és most Bukarestben él, ott tanít. A férje egyetemi tanár az újságíró szakon, Rostás Zoltán a neve. Ő nem zsidó.

A kommunista időszakban a gyerekeknek volt egy szervezete, az Úttörő, és az ifjaknak először UTM [Uniunea Tineretului Muncitor, Ifjú Munkás Szövetség] volt, utána lett UTC [Uniunea Tineretului Comunist, Ifjú Kommunista Szövetség]. Amikor én diák voltam, még nem volt ilyesmi. 1950-ben, mikor egyetemista lettem, akkor volt az UTM. A főiskolán a diákok abban az időben egyetemi szakszervezeti tagok voltak, nem volt diákszövetség még. Bukarestben a testnevelési főiskolára iratkoztam be. Régebben nem választottak ilyen pályát a zsidók. Az első éven voltam én és még egy aradi lány, aki zsidó volt. A zsidók közül az én korosztálybelim mind elpusztult a háborúban. Egyszer egy gyűlés alkalmával volt egy szakszervezeti választás. Természetes, hogy rólam nem is lehetett szó, hogy megválasszanak, meg aztán az megvolt előre, hogy kit fognak választani. Volt néhány párttag a diákok közül, és persze hogy azok kerültek volna be. De a szobatársaim, akikkel együtt laktam, összebeszéltek, és mikor megkérdezték, hogy van-e még javaslat, felállt az egyik szobatársam, és azt mondta, hogy még volna: a mi kollégánk, aki végigcsinálta a háborút és a deportálást, és Auschwitzot túlélte – mert én meséltem nekik ezekről a dolgokról. Azon a szavazáson én kaptam nemhogy a többséget, hanem az összes szavazatot. Anélkül, hogy akartam volna, bekerültem a diák-szakszervezeti tanácsba. Nekem semmi előnyöm nem volt belőle, mert én voltam az egyedüli nem párttag. 1954-ben, mikor felkértek, hogy lépjek be a pártba, azt mondták, hogy írjak egy önéletrajzot. Megírtam, de nem vettek be. Azt mondták, ne nehezteljek, de már több az intellektuel a pártban, mint a munkás, s most munkásokat keresnek. Nem tudtam, hogy mi a baj, aztán megmagyarázták: én nem lehetek párttag, mert engem az amerikaiak szabadítottak fel Dachauban. Bődületes válasz volt. Akkor már nagy volt az Amerika-ellenesség. (Azt kellett volna írjam, hogy a szövetséges csapatok szabadítottak fel.) Egyébként engem nem érdekelt, hogy párttag vagyok vagy nem, engem főleg a sport érdekelt.

Miután befejeztem az egyetemet, Bukarestben helyeztek el a Sportminisztériumba, a röplabda szakszövetségnek lettem volna az állami edzője. Ilyen fiatalon most nem lehet egy ilyen posztot elérni, de akkor nem voltak káderek, és én aktív voltam mint bíró is, és felnéztek rám. Elmentem katonának egy hónapra, s mikor hazajöttem, jelentkeztem az állásért. Kiderült, hogy egy kollégámé az elsőbbség, mert ő a Szovjetunióban végzett.

[Grün László Marosvásárhelyre került.] Volt néhány haverom [Maros]Vásárhelyen, akik zsidók voltak. Két unokabátyámmal eljártunk ünnepekkor a templomba. Nekik volt egy társaságuk, s azokkal jártam, de ott nem volt az, hogy abban a társaságban csak zsidók voltak. Ott volt zsidó is, magyar is, román is. Érdekes, hogy a háború után egyből megszűnt az antiszemitizmus. Vagy lehet, hogy voltak, de álcázták, mert féltek. Én a sporttal foglalkoztam, megszállottja voltam ennek a munkának. Tanár is és edző is voltam, voltak szép eredményeim. Én nem vesztettem el a zsidó mivoltomat, annak ellenére, hogy kevésbé lehetett menni templomba. Tőlem, mint tanügyi kádertől, a kommunista államapparátus rossz néven vette volna, sőt nem lehetett olyan, hogy egy tanár templomba járó legyen. Teljes ateista nevelés volt. Más munkakörben, akik nem voltak valamilyen rangban, azok elmentek a templomba, mert nem számított. De egy tanár vagy igazgató, indifferens, hogy zsidó, magyar vagy román volt, titokban ment el csak a templomba, mert soha nem lehetett tudni, hogy nem lesnek-e rá. Az ünnepeken még el-elmentünk, de olyan volt a munkám, hogyha akartam volna is a szombatot tartani, akkor is nagyon nehéz lett volna, mert szombat volt az a nap, amikor kellett menni a csapattal, vagy jött egy csapat, és meccs volt. A Konstrukció líceumban voltam tornatanár másfél évig, az most a művészeti líceum. Akkor megalakult a Tartományi Sportbizottság, és ott dolgoztam két évig. Aztán visszamentem a tanügybe a Sportiskolához, ott dolgoztam 1963-ig. Közben építettem csapatokat. 1964-től az orvosi egyetem testnevelési katedráján voltam tanársegéd. 1970-ben megalakult a pedagógiai főiskola, szaktanárokat kerestek, és engem hivatalból áttettek oda. Ott röplabdát tanítottam többek között. 1980-ban visszamentem a Sportiskolához, ott voltam egészen 1989-ig, a nyugdíjig.

1955-ben vagy 1956-ban népszámlálás volt Romániában. A népszámlálásra tanárokat és tisztviselőket kértek fel. Volt egy felkészítő, azt hiszem, a szakszervezetek házában, ott ismerkedtem meg a feleségemmel, aki tisztviselő volt. Nem is tudtam, hogy zsidó, mert Scheer Ritának hívták, és az egy olyan igazi németes név. Egyébként abban az időben nem érdekelt senkit, hogy az magyar, román vagy zsidó. Scheer Miklós, az apósom be volt zárva mint antifasiszta. A háború előtt munkás volt egy papírgyárban Nagykárolyban. Nagykárolyban éltek, ott született a feleségem is. 1941-ben el kellett menekülniük onnan. Ide jöttek [Maros]Vásárhelyre, itt élt az anyósom testvére. A sógora a bőrgyárban dolgozott, és a nehéz időkben, a deportációkor, oda voltak elbújtatva a feleségemék és az egész család egy pincébe, és így tudták átvészelni a deportációt. Utána itt maradtak, és az apósom egy könyvüzletben dolgozott. 1959-ben összeházasodtunk. Az anyósoméknál laktunk, kaptunk egy szobát. Még volt két és fél szobájuk, s a felet nekünk adták. Meg voltunk elégedve egy szobával is, mert akkor nagy probléma volt a lakás. 20 évig együtt laktunk, aztán 1980-ban kértünk lakást, mert abban a kicsi lakásban már haton voltunk, és a gyerekeink is nagyok voltak már. Végül meg tudtuk győzni az illetékeseket, hogy kiutalják nekünk ezt a lakást, ahol most is lakunk.

A fiam, András körül van metélve. Elmentünk egy ismerős sebészhez, és az megcsinálta. Vallásilag ez nem egy kóser körülmetélés, de ahhoz, hogy egy vallásilag megbízott embert hozassunk valahonnan, nehéz lett volna. Nemcsak mi csináltuk így, mások is. Bár micvája nem volt. Előtte kellett volna járjon templomba, kellett volna tanuljon, az már nehéz lett volna. A gyerekek itt jártak iskolába [Maros]Vásárhelyen. 1985-ben a fiam megnősült, 1986-ban kiment Izraelbe. Aztán el is váltak. A volt felesége ott van Izraelben, a fiam viszont a legtöbb időt itt tölti. Volt egy cége, ami munkásokat toborzott Izraelbe dolgozni, de most valami más után néz. Van egy unokánk.

A leányom pedig 1990-ben ment ki Izraelbe, érettségi után. Akkor már nem volt probléma az alijázás. Ott él, de most Budapesten dolgozik. A Meridien szálloda tréningmenedzsere. A zöme a zsidóságnak elment még az 1940-es évek végén, egészen 1949-ig, azután már nehezebb volt. El lehetett menni, csak le kellett adni az iratokat. Ha már itt dolgozott, akkor hívatták, és annak a cégnek a vezetősége megpróbálta lebeszélni. Az 1960–1970-es években akik el akartak menni, azok le kellett mondjanak az állampolgárságról, a házról, mindenükről, és csak úgy engedték el. Már az 1980-as években nem voltak olyan szigorú feltételek.

A kommunizmus alatt a hitközség működött [Maros]Vásárhelyen, mint olyan, és jött mindig egy sakter, amelyik vágott kóser húst ünnepek előtt. A szegényeket segítették úgy, ahogy lehetett. Magas pozícióban nem volt senki a zsidók közül. A kóser húst mindenki igényelte, ha nem vallási szempontból, de igényelte, hogy hús, hogy élelem. Abban az időben, amikor egy hónapra adtak pár deka húst, akkor az nagy dolog volt, hogy [Maros]Vásárhelyen levágtak egy marhát vagy három vagy négy juhot. Persze pénzért, nem ingyen osztogatták, de legalább adtak kóser húst. Ez nem volt állandó jelleggel, csak ünnepek előtt. Nem annyi húst kaptak, amennyit akartak, hanem megvolt, hogy egy zsidó családnak például egy kiló hús vagy másfél kiló. A keresztények is kaptak kóser húst, úgy, hogy a zsidók megosztoztak. Úgy intéztük, hogy a szomszédom és a családomból a keresztények legalább annyit kapjanak, hogy az ünnepet így, legalább kóser hússal ünnepeljék.

De már lassan elmentek a tagok Izraelbe, vagy meghaltak. Amikor nyugdíjba mentem, bekapcsolódtam a hitközség tevékenységébe. Most, 1989 [lásd: 1989-es romániai forradalom] után jobban tudunk segíteni. Van egy szervezet, amit úgy hívnak, hogy Joint, ez nagyon sok segítséget ad, főleg azoknak, akik egyedül maradtak, nincs senkijük, és nagyon kicsi a nyugdíjuk. Ezeket segítik élelemmel is, gyógyszerrel, sőt az olyan, akinek nagyon kicsi a nyugdíja, egy bizonyos összegig pénzt is kap, de ilyen nincs sok. Kasszás a funkcióm a hitközségnél, de e mellett a munkakör mellett a Romániai Zsidók Holokauszt Bizottság [maros]vásárhelyi kirendeltségnek én vagyok a titkára, Bukarestben van a központ. Mi foglalkoztunk a kártérítésekkel [a II. világháborús foglyok vagy leszármazottaik kárpótlása]. Akiket deportáltak, azokról nyilvántartást kellett készíteni. Sok kérdésre kellett válaszolniuk [a túlélőknek vagy a hozzátartozóknak], és segítettünk nekik. Nem volt könnyű dolog, mert amikor kérdezni kezdtünk, majdnem mindenki elkezdett sírni, de megedződtünk. Ez egy melléktevékenység volt. Nagyon sok munkát vett igénybe, most már kezd kevesebb lenni. Elmentem mindenfele: Gyergyóba, Toplicára, Dicsőbe, Ludasra.

1997-ben [az országból] hármunkat meghívtak Svájcba. Ketten Auschwitzban voltunk, a harmadik kolléga Transznisztriában volt [deportálva]. Iskolákban beszéltem, mert tudok németül. Sőt, a televízió mozgósította a nézőket, két este tartottunk előadást felnőtteknek. Nagyon érdekes volt. Megjelent az újságban is, Zürichben, úgy mondták, hogy élő történelemlecke. Én 5-6 éve azzal foglalkozom, hogy mint túlélő iskolákba járok, és ott beszélek a gyerekeknek a holokausztról. A gyerekek viszonyulása nagyon pozitív, mert amikor elkezdek mesélni, meg sem mozdulnak, és érdekes kérdéseket tesznek fel.

Jelenleg Marosvásárhelyen 252 hitközségi tag van, közöttük van körülbelül 15 vagy 16 özvegy, aki nem zsidó. Azok az özvegyek, akik keresztények, miután a férjük meghalt, a férjük tiszteletére továbbra is a zsidó hitközség tagjai maradtak, de a saját – református vagy katolikus – egyház tagjainak is számítanak. Van olyan vegyes házasság, ahol például négyen vannak, a férfi zsidó, a felesége keresztény, és van két gyereke, akik meg vannak keresztelve. Nálunk ők is nyilván vannak tartva. Jelenleg [Maros]Vásárhelyen körülbelül 140 körül van a csak zsidók száma.

Pyotr Bograd
Moscow
Russia
Interviewer: Svetlana Bogdanova
Date of interview: July 2004

Pyotr Bograd is a tall, smart, slender, blue-eyed man.

One can tell he has a military bearing. He is very friendly, hospitable, and a remarkable story-teller.

He gets agitated, when talking about the war period or the death of his dear ones.

He lives in a spacious three- bedroom apartment in the northern part of Moscow. 

His home is clean and cozy. He has a study where he writes his memoirs. He has many books on the history of war.

• Childhood memories
• Family background
• Growing up
• During the war
• Post-war
• Marriage and later life
• Glossary

• Childhood memories

I was born in the Jewish colony [EKO] 1 of Dobroye on 9th August 1920. The colony was located in the south of Ukraine about 45 to 50 kilometers north of Nikolaev [420 km south of Kiev].

Our Jewish colony was formed in the early 19th century. [Editor's note: the interviewee must have confused the dates: the EKO was formed in 1891 and couldn't possibly have been involved in the formation of the Dobroye Jewish colony in the early 19th century, but this may have been so in the late 19th century and perhaps that was what Pyotr meant.]

The first residents, which comprised ten families, settled down there in 1802. I think they came from the vicinity of Vitebsk, Mogilyov, Poland and Lithuania, since the residents of our village spoke Yiddish with a Polish and Lithuanian accent.

The colonies appeared even before the Jewish Pale of Settlement 2 was established. [The town of Nikolaev was founded in 1789 and Jews settled there from its earliest days, engaging in commerce and crafts. Many of them moved there from Galicia, Poland. Later on, many Jewish families moved to the villages and estates in the vicinity of Nikolaev, mostly because of political reasons.]

There was sufficient resentment towards Jews among people and Jews requested the tsar to give them permission to settle down in the south and live their own way of life. [Editor's note: regarding the tsar's permit issued to Jews to settle down in the southern areas, this may have been a sort of a fable told in colonies in the early 19th century, since there are no existing documents or facts known to confirm this]. They were granted such permission and then the relocation began. Most of them settled down in Kherson province.

In spring 1801, eight Jewish colonies were established in this area containing 19 families amounting to about 1,000 people. Their material situation was quite miserable. They lived in poor stuffed huts, suffered from diseases and had no sufficient plain tools or medication.

The tsarist bureaucrats cheated the Jews and misappropriated a portion of the funds that the government allocated for the settlers until finally an honest and smart Russian investigation inspector arrived from Petersburg [St. Petersburg, Russia]. He discovered that the inspectors from the trustee agency transferred to Jews significantly lower quantities of wagons, ploughs, and harrows, than they had indicated in the report, and the oxen they had purchased for the settlers were too old and didn't work properly.

Gradually, after many years of starvation and suffering, the situation with the Jewish settlers began to improve. The instances of diseases and death rates began to decline; the settlers learned different crafts and raised their children, who were used to hard work. By the middle of the 19th century the colonies began to prosper. By this time, there were over 20 Jewish colonies in the south of Ukraine: Odessa and Kherson regions. They were mainly engaged in agriculture.

I remember our colony well. This was a big settlement occupying an area of over eight square kilometers. Its population was over 8,000 people. There was a seven-year Jewish school and two four-year schools: Jewish and German. There were a number of German colonists 3 in Dobroye living in one street. I don't know when they came to the village.

The street they lived in was called the Soviet Street [the street's former name is unknown]. They were rather wealthy and worked in a kolkhoz 4. Everything merged so tightly that it was hard to say who was or who wasn't a Jew. The German language almost merged with Yiddish.

There were four synagogues in Dobroye. The biggest synagogue for about 600-700 attendants was located across the street from our house. Artificial ponds sort of divided the village into three parts. They bred fish in those public ponds: sazan, carp and crucian fish.

The villagers were allowed to fish in the ponds. They also did farming and cattle breeding. Many were engaged in wine-growing. The vineyards were in the fields around the village where all villagers had plots of land [they worked in the kolkhoz, but also had their own plots of land where they could grow whatever they needed].

I remember how neatly they were arranged: there was a tent where farmers could take a rest hiding from the heat or from the rain to have a snack. There was one well for 10-15 plots. The water was worth the weight of gold in our area. There was always lack of potable water in the Black Sea vicinity.

Arele Speliarskiy, a short, unshaven man, was a janitor in the vineyards. He had a number of whistles of different tunes hanging on him. Nobody knew when he took a nap or a snack. He whistled at night and during the day, which meant that he was there on guard. The grape crops were always high.

When it was hot and you asked for a glass of water, they would offer you a copper mug of grape wine. The climate in our area was also favorable to grow grain crops. The mowing started in early March and the harvest ended in August. There was one threshing machine and one steamer in the colony. When the crops were particularly plentiful, the threshing was done sequentially in groups, or otherwise each family used primitive methods of threshing in their own yards.

At first, they used a special stone hauled by a pair of horses, and then they used a special board and a pair of horses. In the 1920s, the meeting of all colonists decided to build a grain storage facility to store dozens of thousands of grain. This was an impressive structure that one could see from the distance of many kilometers.

Most colonists were wealthy, but there were also poor families that needed support, which was given to them as needed. There were three butteries and a steam mill, a big milk farm producing high quality butter and cheese supplied to Odessa 5 and Nikolaev, in the colony.

In 1926, the village received a Joint 6 procured wheel tractor. All villagers rushed to gaze at it, when it arrived. It was a big event for the village and it was like a miracle. The electric power supplies started in 1938. Before its establishment, the houses were lit with kerosene lamps and candles. We bought a radio in 1933, when I finished the seventh grade.

• Family background

There was a Bograd clan in our village. My great-grandfather, Leib Bograd, was a blacksmith. There was also Mark Bograd, and I guess he was Leib's cousin brother. Mark had a daughter named Rosalia Bograd. She graduated from Medical College, I don't know where or when, and then she married Plekhanov 7 in Switzerland. She had a cousin brother named Yakov Bograd.

He graduated from a university in Switzerland and became a revolutionary [see Russian Revolution of 1917] 8, he was exiled to Siberia where he engaged himself in the establishment of the Soviet power in Siberia.

He was executed in 1919. I've read Rosalia Bograd's memoirs, which she wrote in Paris. Her family brought us her archives in the 1990s, when they visited us in Moscow. She was born in the Dobroye Jewish colony in 1856.

Rosalia lived with Plekhanov in Petersburg and lived there after he died. I don't know what she did for a living, but before the war she moved to Paris where her daughters lived. She died at the age of 93 in Paris in 1949.

My paternal grandfather, Yitzhak Bograd, was born in Dobroye in 1869. He and his brothers, Velvl and Aizik Bograd, finished cheder and became blacksmiths. My grandmother, Zipora Bograd, was born in 1875, and she worked in the fields all her life.

My grandfather and Aizik worked in one forge, and Velvl worked in the Jewish colony in a neighboring village. My grandfather horseshoed horses, and fixed iron wires on wagons, caravans and carts. My grandfather's sister, Minka, and her husband, Boruch Reznik, lived near the synagogue, which was converted into a club in 1931, during the collectivization [in the USSR] 9 and struggle against religion 10. They were my favorites. Boruch made wooden wheels and spokes.

My grandfather also had a sister called Genia. She got married young and left the colony. This is all I know about her. My grandfather's brother, Leib Bograd, moved to the USA before the revolution of 1917. He died there. He had five children. I only know about his daughter, Leya, born in the USA in 1920.

We met in the 1990s. Though I knew about her before, we couldn't communicate since this wasn't allowed in the former USSR [it was dangerous to keep in touch with relatives abroad] 11 and was punishable. We met, when I visited the USA, and she visited me in Moscow.

I remember my grandfather's big and beautiful shell rock house and the synagogue across the street. His family was wealthy. There was a forge near the house. I can also remember a picture of my grandfather, Yitzhak, wearing a linen shirt with coal burnt spots on it, fixing a horseshoe. There was his forge with the flames in the furnace behind him and flashes of flames on his plain tools, iron pieces and iron sheets. He could read and write [the majority of the rural population of this time was illiterate], and was a very kind and warm person. He worked hard all his life. I think my grandfather had his position in the community.

In 1904, my uncle Iosif, my father's older brother, was recruited to the army, and a sergeant major said to my uncle, 'Look at you, zhidovskaya mug!' ['zhidovskaya' means 'Jewish' pejoratively in Ukrainian]. My uncle was a very short-tempered and brusque man. He drew back his arm and hit the sergeant major so hard that he knocked out his teeth. He was sentenced to six years in prison in Nikolaev. My grandfather went to Nikolaev and brought Iosif back home. He must have had contacts and influence, I guess.

My great-grandfather, Lev Bograd, wasn't a poor man. He left my grandfather a forge. My grandmother, grandfather, my father and our family lived in the house. My grandfather gave one small room and an ante-room to my father's family in his house.

There was a big kitchen and an annex where two of my uncles and their families lived. There was a stable and a cow shed in the yard. There were also pantries where the family stored cattle food, a food cellar behind the forge, and a basement with a wine storage.

There were few wells in the village. The water was filtered, but it still had a salty taste. We collected rain water in a basin in the yard. There was about a ten-meter deep well with very salty water in the yard. My grandfather needed this well to provide water to the horses that he shoed.

My grandfather had two to three horses and two to three cows that my grandmother took care of. My grandmother was a housewife, which was common with Jewish women. There was a big table for 12-15 people in the dining room. We always had poor people visiting us on holidays and my grandmother gave them food to take home.

She was a very kind person. Her daughters-in-law, my mother and Aunt Sonia helped her in the house. My grandmother didn't cover her head at home. She had black hair which she wore in a long plait. She wore plain clothes. She usually had her housecoat on.

My grandfather and his brothers wore coats with their collars lined with beaver's fur. My grandfather wore a yarmulka at meals and to the synagogue, and a cap at work. My grandparents were religious. My grandmother observed all traditions strictly. She made sure everyone followed the traditions. My grandfather, being a laborer, might have breached the rules, when my grandmother wasn't watching. I remember seeing him smoking rather odorous tobacco.

It was Saturday, and he waved his hand to me to stay silent, and enjoyed the smoke-break. He told me not to mention this to my grandmother. [Smoking is forbidden on Sabbath by most of the interpretations of halakhah.] My grandfather closed his forge on Friday evening. My grandmother cooked for the holiday.

I have bright memories about Pesach. My grandfather heated a huge iron bowl to bake casseroles. All plates, pots, knives and forks were washed in a big basin in the yard. The house was whitewashed and painted. Everything was to be clean. My grandmother was very tidy. She had separate crockery for Pesach.

Each corner in the house was swept to remove any bit of crumbs. Grandmother made matzah. A wealthy Jew who lived across the street from us had a bakery and a special unit for making matzah. When collectivization began, this poor baker was persecuted, and from then on my grandmother made matzah at home.

A few housewives got together in my grandmother's kitchen on the eve of Pesach, they rolled the dough as much as the length of the table allowed. We, kids, made holes in it with forks. The dough was then rolled on sticks and baked in the Russian stove 12. All children and grandchildren, my uncles from Kiev and from Kharkov [420 km west of Kiev], about 20 of us, got together at Pesach.

This was a big, common, working family. My grandfather hid away a piece of matzah and the youngest in the family, which was me, was to find it. My grandparents went to the synagogue.

My grandfather went to the synagogue at dawn before and after work. My grandmother always went to the synagogue on holidays. She covered her head with a black lace shawl and she and I went to the upper tier. She pointed out to me my grandfather who sat on the ground tier.

When I went to cheder, I started going to the synagogue with my grandfather. He used to sit in the first row and I sat beside him. There was a mezuzah on the door of each house. On Sabbath and holidays we lit candles. I remember the hard times, when there were no candles available, my grandmother removed the inside of a potato, poured some oil inside and installed a piece of cotton wool.

My grandparents perished in 1941, when the Germans executed all villagers.

My grandparents had eleven children: Two of them died in infancy. Six boys and three girls survived. All I know about them is what my father told me, but I wasn't interested at the time and I didn't go into details about my relatives. Only my father's older brother, Iosif, followed into my grandfather's footsteps and became a blacksmith. My father became a butter and cheese maker, and my uncle, Yefim, graduated from a higher Party School 13. He joined the Communist Party in 1917 and was rector of Kiev University.

Uncle Boris was engaged in the state trade. He was an expert in fabric. My father's older sister, Dina, married Victor Kogan, a Jew and a very nice person. He dealt in agriculture in the neighboring village that was also a Jewish colony. He died from tuberculosis in 1930. While working in the field he drank some cold water. Tuberculosis was incurable in those days. Uncle Yefim helped Dina to get a job at the radio plant in Kharkov. Later, she became a party organization supervisor in a shop of the plant.

Uncle Abram served in the army. He moved to the town of Slaviansk [about 500 km south-west of Kiev], where he went to work at a plant and was promoted to deputy director. Uncle Nisan Bograd dealt in agriculture. He got married in 1928 and died in 1929. His son was born shortly after he died.

He was named Nisan after his father. He lived somewhere in Ukraine, but we didn't have contact with him. Uncle Nisan had a prearranged marriage. At first, there was a negotiation meeting and then there came a matchmaker [shadkhan]. My uncle Nisan's fiancee came from the neighboring village. I attended all important family events. I was about eight years old. I was a cute child with long black curly hair. My uncle and I went to make an acquaintance with his fiancee.

The girl was a real beauty. Her name was Katia. My grandfather's brother lived in the same village. We spent the night at his house. Katia gave her consent to visit our family and meet my grandparents. Everybody liked her: she was so beautiful. But then what happened was that Katia all of a sudden fell in love with my uncle's cousin brother, Benia, who lived next to our house.

Benia also liked Katia a lot, but he had a fiancee, so everything went wrong. My uncle was very upset. I even think this unfortunate incident affected his health and he died young. He married Hasia Tsypliarskaya. She came from a wealthy family who lived in our colony. I remember the chuppah and my uncle Nisan under it. He was given a sip of vodka according to tradition. We went around throwing confetti on the bride and bridegroom.

Aunt Liya Bograd was single. She studied the profession of Indian- rubber expertise at a technical school. Later, she graduated from the Moscow Agricultural Academy in the early 1940s and after that she worked in the scientific field at the India-rubber testing facility in Kursk, Russia.

Aunt Revekka Sadikova [nee Bograd], graduated from a Teachers' Training College in Nikolaev in the 1930s and worked as a teacher at a secondary school. She was married to Abram Sadikov from Nikolaev. He perished at the front in 1942. Their son Yakov was born in 1934. Aunt Riva [Revekka] and he evacuated to the Ural during the Great Patriotic War 14 and lived there. I had no contact with them.

My father, Lev Bograd whose Jewish name was Leib, was born in 1896. He graduated from a four-year Jewish elementary school. He could read and write well in Russian. He worked as a cattle drover for cattle dealers and later he finished a course in cheese making and became one of the best cheese makers in the region. He had his own business in our village. Later, he moved to Nikolaev where he worked at the cheese factory where he was employed as a shop superintendent. My father was a kind person. He took after his father.

My mother, Sonia [short for Sophia], was born in 1897. Her maiden name was Naydina. I was named after her father, Peisach Naydin, whom I didn't know as he had died before I was born. He was a grain quality assurance expert. He came to our colony from Smela. My mother was born in Smela [Cherkasy region, Ukraine, about 170 km from Kiev].

Her older sister, Tsylia, was born in 1892. My mother also had two brothers. One was called Alter, though he had a second name of Isaac. It's customary with Jews to give their children two names. He was a successful trader during the NEP 15 and lived in Bryansk, Russia. When the NEP was abandoned in the early 1920s, somebody set his store on fire. He and his family managed to escape. They moved in with us and lived in our house. Later he went to work in the trade section of the kolkhoz.

My mother's younger brother, Shula, was a loader. He was my favorite uncle. He also worked in the kolkhoz. He often stayed with us. His only asset was a hornless cow. Only he was allowed to milk it. Before the milking my uncle tied her legs. I don't know why he had bought the cow or why he needed it, but we all knew that it was Uncle Shula's cow and we could always have its milk.

Later he married aunt Tsylia's husband's sister. She was an accountant and they lived a happy life. My uncle and his younger daughter died during the epidemic of typhus and hunger in evacuation during the Great Patriotic War. His son lives in Israel now.

My mother had a very strict morale. She raised my brother and me to observe her strict rules. Boys used to play around without wearing pants in the village, but my mother never allowed us to go out like that. We always wore clean white shirts. When she washed us, she rubbed us so that we screamed, 'Oh, my God!' She was very tidy. On the day of her death she got up, took a shower, and died. This happened in 1981.

My mother graduated from a four-year Jewish elementary school, and could read and write in Yiddish and Russian. My mother was a dressmaker, when she was young. Families commonly invited a dressmaker to their house where she stayed and had meals with them and meanwhile made clothes for all members of the family.

The majority of her clients were the German families. Her grandfather, Ruve, was a wealthy man. I don't know whether he was her paternal or maternal grandfather, but he raised her, educated her and taught her to work and earn money. My parents got married in 1919. I don't know any details of their acquaintance, but they met each other without matchmakers.

They had a chuppah, klezmer musicians and a huge wedding party which half of the village attended.

• Growing up

My parents had two sons. I was born in 1920, and then my brother, Ruvim Bograd. My brother was short and had blonde curly hair. My mother was also a blonde. I remember the day when he was born.

This happened on 21st January 1924. My mother was lying in her bed tied to the legs of the bed. My mother's younger brother wrapped me in a shawl and took me away. Then I remember my younger brother lying in his bed playing with the golden ring on a thread that my grandmother was holding.

He grew up and went to school. He studied well. He transferred to the fifth grade after finishing the third grade. He was a clever child. Ruvim went to school in 1931. He didn't go to cheder. In 1938, he finished the seventh grade and entered the Jewish Machine Building Technical School in Odessa. I took him to Odessa and rented a room for him. In 1942, Ruvim was mobilized to the army. He perished near Stalingrad.

My grandmother insisted that I go to cheder in 1926. I didn't feel like taking any learning responsibilities, but grandma said, 'No, it's going to be the cheder and that's that.' I went to cheder with our neighbor's boys. Our teacher was Iosif Lamdn. I learned to read and write in Yiddish at the cheder. I can still remember reading the letters, alef, beit, gimel and then a candy falling onto my desk.

The rabbi was standing by my desk. He said, 'This is what God has sent you.' I thanked the rabbi and thought how God could have sent me the candy. I looked up but there was no hole or slit in the ceiling. Then I looked at what God was going to send Borka Minkov and noticed that the rabbi dropped a candy onto his desk from his palm. I said, 'Rabbi, but you've dropped this!', and he replied, 'You, mamzer!' and hit me on my hands with his ruler. Mamzer means 'bastard', it's a curse word [Hebrew]. However strange it is I've stopped believing in God since then. Then I went to the seven-year Jewish school where all the subjects were taught in Yiddish.

In the early 1920s, our young people organized the agricultural commune 'Novy byt' ['New way of life', Ukrainian], actually it was a prototype of the kibbutz in Israel, but unfortunately, there was a direction to establish kolkhozes. Two kolkhozes were formed. One was formed on the basis of the agricultural commune, 'Novy byt', and the second one was 'Vperyod' ['Forward', Ukrainian]. In the middle of the 1930s the third kolkhoz was formed.

It was named 'Krasny Luch' ['red ray', Ukrainian]. The famine [in Ukraine] 16 in the 1930s affected these kolkhozes very badly, but the kolkhoz management had stored some corn before, which supported the kolkhoz members during this period of time, and there were no starved people in our village.

There was a special agricultural farm established five kilometers from the colony for the children of the kolkhoz members to receive a secondary agricultural education. I had a wonderful childhood and enjoyed doing any work. I worked in the field, in the vineyard, on the threshing floor, harvesting corns and sunflowers.

In 1936, after completing school, I entered the Poltava Railroad Technical College [Ukraine]. It trained railroad employees, locomotive operators and engineers. Of course, it was difficult for me to study in this technical school after just finishing the seven-year school in the village.

I had to fill up the gaps in my education, but I still had excellent marks. I lived a merry and careless student's life and took part in public activities. I joined the Komsomol 17, and became a member of the Komsomol committee [Komsomol units existed at all educational and industrial enterprises. They were headed by Komsomol committees involved in organizational activities]. I was full of energy when I was young.

In spring I was given the task to inspect the track between the Romodan and Kremenchug stations [about 1000 km south of Moscow]. There was another student and two trackmen who covered this road inspecting the track, beams, plates, bolts, spikes and switches. We walked 200 kilometers and a daily Poltava newspaper published reports of our work.

We detected a number of problem areas and the railroad track maintenance superintendent issued an order of appreciation for our work. This was a serious assessment. When we returned to the school after a short vacation I was invited to a meeting of the Komsomol committee. When I saw my comrades, I felt uncomfortable at once. My close friends were looking at me with condemnation and even defiance, as if I was a stranger.

The secretary of the Komsomol committee was sitting at the head of the table. He and I studied and took part in public activities together. The Party secretary was sitting beside him, and my co-villager, Grishka Kosoy. I was asked, 'Bograd, where is your uncle?' I replied, 'Which one? I have a few.' I was told, 'Your uncle from Kiev who is rector of Kiev State Agricultural College.'

There was a pause and then there came a question, as if an explosion over my head: 'Do you know that he is an enemy of the people 18?' I replied from my heart rather than upon consideration, 'This cannot be!' Then it all started.

This was the period of arrests [during the Great Terror] 19, of course, we believed everything that the newspapers published, but this hadn't affected our family before. My schoolfellows continued to torment and interrogate me: 'Aha, this cannot be! He is the same! He's been in prison for three months, but you haven't mentioned it. You are silent and pretend you take an active part in work! You, double-dealer, the son of wealthy parents, you've got into this leadership unit and you are hiding away your criminal soul!'

My uncle Yefim Bograd, who was declared an enemy of the people so suddenly, was a communist since 1917 and made it a long way in the party hierarchy. It was impossible to believe this! In the early 1930s he was a secretary of the Kobeliaki district party committee of Kharkov region, and then he became rector of the Communist College named after Kossior 20 in Kiev. In March 1937, my uncle was elected secretary of the Communist Party committee of the Bolsheviks 21 of the College.

At dawn of the following day he was arrested. After many interrogations and other hardships my uncle was sent to the vicinity of Magadan [Russia] where he perished in 1945.

My friend, Grishka Kosoy, was the only one who kept quiet at the Komsomol committee meeting. He had known about the arrest of Yefim Bograd for quite a while before the meeting. He must have believed that I also knew about it since the other villagers and my relatives from Dobroye also knew about it, but told me nothing as they felt sorry for me.

Other Komsomol members continued condemning me, 'Everything that you've done at this school has been your special tactic. You've acted under your uncle's command, and he is an enemy of the people. He's instructed you and taught you to do sabotage on the railroad'. They also reminded me about the time when I received those so-called 'instructions.'

In 1936, I visited my uncle in Kiev, when I was on my way to school after having practical training on sites. I believed Grishka Kosoy was my friend since childhood, but he reported that my uncle was an enemy of the people. He submitted a reporting note to the Komsomol committee. It was his report that 'started' the machine. I was expelled from the Komsomol, and that evening I was actually dragged to the meeting of the Poltava town Komsomol committee where they knew me well. It was a sensation of the town committee meeting: Bograd - a double dealer; an activist and a henchman of an enemy of the people!

They made me tell my life story, a detailed resume. I told them that my father was a servant before the revolution working for a cattle dealer. They replied, 'No, you are the son of a cattle dealer! That's why you have this ideology!' Anything I said was interpreted vice versa. I was spellbound. A storm of accusations hit me repeating the popular current newspaper headlines! The verdict was unanimous: 'approve expulsion from the Komsomol.'

On the following day, I resigned from the Komsomol committee and left for the practical training at the Poltava track maintenance service. On the outside nothing seemed to have changed. No, something had changed: my former friends avoided me and there was an empty space around me.

Besides, when I was resigning, the Komsomol committee discovered a shortage of 50 rubles, which happened quite 'on time.' The secretary of the Komsomol committee was guilty, but the incident gave grounds for my conviction. Fortunately, the investigation process found no guilt in my conduct. I expected an arrest every instant.

On 1st September I went to school at seven o'clock in the morning, when I saw the notice issued by the director of the school on the information board: 'Expel student Bograd from school for his relations with an enemy of the people'. I stood still. I thought, 'What am I to do? Where do I go? What's awaiting me in the future? No, that's all. My life is over!' I was standing there.

My co-students were passing by without even looking at me. That was it! The evil fate had captured its victim. But no, it turned out there were real men in this atmosphere of overall fear. All of a sudden I heard a familiar hoarse voice whispering, 'Go to the personnel training department in Kharkov immediately. You'll take decisions there'. [Editor's note: this man wanted to help Pyotr by giving him good advice regarding leaving those people who treated him so unfairly. He advised him to move to a bigger town where nobody knew him and where he might expect to find fair attitude.] This was Pyotr Kihtenko, chief of the study department of my technical school, our favorite teacher!

I was homeless and jobless for the next two days; I didn't sleep or eat. In the afternoon, I tried to make an appointment with the director of the school or managers of the Poltava railroad, but I failed. The railway station was closed at night and it was cold in the park. I lied down on a bench and then had to run around to get warm, when all of a sudden I bumped into the janitor of our school, an old railroad man and a communist.

He offered to rescue me and took me to his home, and gave me food. I slept at his home and went to Kharkov in the morning. When I arrived, I went to the Railroad department. I didn't get an appointment at the personnel department, but they told me to write a report and take it the next day.

My father's older sister, Dina Kogan, worked at the radio plant in Kharkov. I stayed with her. She wasn't affected by the tragedy of her brother Yefim. I told her my story and she helped me write a letter to the chief of the personnel training department. The chief was very polite to me. We had a face-to-face discussion, and though my uncle's name wasn't mentioned, I understood that he knew him well and didn't believe he was guilty. At the end of our meeting he told me to go back to my parents and wait there. He said, 'You cannot stay in Kharkov or Poltava.' In the evening, Aunt Dina said he was arrested on that very same day. He happened to have known my uncle from the party activities.

At about four o'clock in the morning, we woke up from the sound of someone knocking on the front door. Somebody opened the door, then it was quiet, knocking on the door of our neighbor, quiet again. Aunt Dina went to the kitchen. She returned and said that there was a search at her neighbor's house and so I had to get dressed quickly and get out of the building. I managed to escape unnoticed.

I went past a black car that people called 'Black raven' [this derived from 'Varon', 'raven' in Russian, bringing trouble], and went away quickly without looking back. In the evening I asked the conductor to allow me to board the train 'Kharkov-Odessa'.

Once at my parents' house my despair and worry burst out of me in tears. At first, I couldn't even explain what had happened. However, the young thirst for life took over and I hid the memory of what had happened deep inside and started looking for something else. I avoided any conversations about the past or reasons of my resignation from school.

My father was a foreman at the buttery and I went to work there as an accounting clerk. It was a dull and boring job.

All of a sudden the director of the plant offered me the position of a secretary and cashier at the plant. The memory of my recent past and the fear that it might come back gave no way for me to enjoy life and work to the utmost. Since my childhood I'd been taught to tell the truth, and this forced silence or lies caused such pains of conscience that I felt undermined and defective.

Then January 1938 came. Stalin's words, 'A son is not responsible for his father', echoed all over the country. [Editor's note: the strategy, which one might call 'two steps forward, one step back,' allowed Stalin to put the blame for the 'excesses' on low-ranking officials and to portray himself as a savior after the completion of large-scale systematic deportations of entire families.] It meant that a father could be bad or good, but the ideal of a son was Pavlik Morozov 22; and family relations were taken up by the priority ties 'an individual- a state.' However, I focused on the formula and in late January I wrote Stalin a letter with the description of what had happened to me.

Time passed, but there was no response and I was losing hope to ever get any, when all of a sudden I received a letter from Stalin's reception! 'The Poltava regional party committee is authorized to review your case.' In early August, I was invited to a sitting of the bureau of the regional party committee. On the evening after the meeting, I was already at the hostel of the technical school that had recently ousted me and got my Komsomol membership card returned to me. One year of my student's life was lost, and my co-students had already graduated, but I felt like having my wings back. I was consoled by having a letter from the reception of Stalin!

However, on 1st September, the director of the school refused to give me permission to attend classes or talk to me. And again I got salutary advice, a school teacher advised me to address the People's Commissar of Transportation Lines called Kaganovich 23 directly. I sent him a telegram where I informed him on the cancellation of the false conviction in cooperation with the 'enemy of the people,' resumption of my Komsomol membership and non-responsiveness of the director of the school. My family was terribly worried for a few days.

We didn't know what was going to happen and what we were to do, until I got a telegram from Poltava, 'Arrive urgently. Your school admission has been restored.' So it seemed everything was going to be fine. The Soviet society continued to be filled with suspicions and prejudices. Some students watched me openly and never missed a chance to humiliate me and remind me of what had happened before. Nobody showed any sign of sympathy, but I managed to graduate from my school successfully.

In August 1939, after graduating from the Poltava Railroad Technical School, I worked as a foreman of a mobile excavator column on the construction of the Magnitogorsk-Karaganda [1,400-2,400 km east of Moscow] railroad. I requested employment on railroad construction sites involving the use of new equipment i.e. excavators, trailer graders, dump trucks, tracklayers, etc. I was responsible for the operation of a 1.5 square-meter excavator with an electric engine. We lived in field tents, had a field kitchen trailer and made benches and tables on our accommodation sites. There was also a tent store. We wore what we had. Tarpaulin boots with rubber soles were common at that time. When the weather was nasty, we used sacks and the key personnel had tarpaulin coats with hoods.

One month later I went to serve in the army. Since October 1939 I served in a railroad unit in the Far East near Murmansk [about 2,000 km from Moscow]. Later, I relocated to an infantry school of the Ural Military Regiment. At the age of 20 I was a cadet and a company first sergeant. My squad of cadets took part in a contest where we were to march 25 kilometers, cross a water obstacle using whatever we could find at hand, shoot a target, hand-to-hand fight and clear obstacles without smoke or other breaks.

It was a challenge to the will and endurance, and readiness to help your comrade especially with the heat, mosquitoes and midges, pungent sweat and our shirts sticking to the hot skin. I brought up the rear and was also carrying our junior sergeant's rifle besides my ammunition. He had quit the game. All of a sudden a horse rider knocked me; I fell and accidentally cut my right arm with the bayonet. It was a shock, sudden pain, and this caused confusion in the squad. The squad commanding officer yelled the order, 'First sergeant! Stand up! Help yourself! Get going!' It never occurred to me to do otherwise.

Overcoming the pain I kept running. We swam across the river, cleared up the obstacles, won the bayonet fight on elastic bayonets. I won a sufficient number of points. The squad became a winner, and for me it was a victory over myself, a test of my self-control and will. This was how the military character was developed in the Soviet army. This was the way of moral and physical training of Soviet officers for the forthcoming war. The professional forces managed to delay German troops on the first days of the war, but they closed the road for the Germans with their own bodies.

On the following day after the competition I turned twenty. I was arranging a full profile trench and finished the work before dawn. My hand hurt of course, but I was extremely proud that my spirit was stronger than my flesh. Everything looked beautiful: the youth, everything was possible and it was impossible to believe that we were on the threshold of a horrific war.

• During the war

The war happened to be a turning point in the life of my colony. All men fit for military service went to the front at the beginning of the war. Some villagers moved to the east of Ukraine, but many others stayed in the village. My grandparents tried to leave the colony on a wagon later, but the Germans captured them and they were forced to move back.

Fascist troops invaded the village without a single shot in late August 1941. On 2nd September they shot old people, children and ill people, 257 in total. My grandparents, Aunt Haya, Sura, Iosif's wife, Uncle Velvl, and my 15-year-old cousin sister Basia, all perished. They were killed in the German cemetery near a ravine.

My grandmother couldn't walk and was taken there on a wagon. Basia managed to escape and hide in a haystack, but the German soldiers found and killed her. What makes me particularly angry is that the shooting was done by local German residents. I only got to know that my dear ones had perished after the war, though I knew that the Germans were killing Jews during the war. My parents lived in Nikolaev before the war. My father was a production engineer at the buttery.

When the war began, I sent my parents a telegram from Pskov [Russia] telling them that I would soon go to the front and sent them my certificate. They received allowances by this certificate through the wartime. In early August German troops approached Nikolaev. My father and mother crossed the Dnieper and took a train to Saratov [Russia], where my mother's brother and his family lived. My uncle was soon recruited to the army. Later my parents moved to the village of Orlovka in Saratov region where my father worked at the elevator.

In 1970 I visited my home colony. It wasn't our colony any longer. Everything that had been created was destroyed and the vineyards were removed. There was only the school, overgrown ponds and a poor monument on the common grave left in the village. When I saw the church on the site of the former synagogue, I felt sick. After the war Western Ukrainians moved into the village. Everything built with such care before was in ruins. I don't feel like going there again.

I took part in the Great Patriotic War from the very beginning. I was in the town of Plunge [Lithuania] on the Lithuanian-German border where I was relocated to continue my mandatory service. I arrived there in the late evening of 21st June 1941. I was head of the group of graduate lieutenants of the Kamyshlov infantry school assigned to the 204th mount rifle regiment. A dismal artillery barrage occurred at dawn on 22nd June. Nobody but the duty officer was aware of our arrival at the regiment. We didn't have weapons or understanding of the actual situation on the border.

The regiment started combat action while we didn't know what we were to do. In the afternoon we 'bumped into' a battalion commander of the 204th regiment and he assigned us to his battalion as unarmed privates. The sudden attack created an overall mess on the border and each officer or soldier was acting at his own discretion and understanding. There were no clear orders or knowledge of the situation. When we were retreating, planes with black crosses on them were constantly hanging over our heads.

I saw our first little plane near Riga [Latvia]. We were retreating, when we saw a plane and started shooting at it thinking it was a German plane. It started waving its wings: 'It's ours, ours!' This must have been a communication plane. We left with a commander of an armored train on 23rd June, when the situation became a bit clearer.

The motorcycle rode along forest roads looking for the chief of the army staff. We avoided highways due to continuous air force attacks where the German planes ruled in the skies completely. Some 40-50 kilometers west of the town of Siauliai, we bumped into a group of communications military under the command of a captain. They were installing cable. Such was the start of my service in the army during the Great Patriotic War.

At first I fought on the Western border, Plunge, and then our corps was divided into two parts: one part headed to Tallinn [Estonia], and the other one, including me, headed to Pskov [Russia, about 600 km west of Moscow]. A regiment was formed from the remaining western units. I was a company commanding officer. I was wounded and taken to a hospital in Leningrad and relocated to Vologda. From Vologda I was supposed to return to Leningrad, but the city was already cut off [see Blockade of Leningrad] 24. I was sent to Moscow for the shooting training course 'Vystrel' ['shot' in Russian].

On 16th October 1941, when panic started in Moscow, Stalin ordered the formation of an officer battalion and sent it to Klin [about 75 km from Moscow]. [Editor's note: The German Moscow offensive called Operation Taifun started on 2nd October 1941.] There were minor collisions. Later I was ordered to move to Tihvin where I took part in combat action. Then I moved to Lodeynoye Field [about 600 km north of Moscow].

I was a battalion commanding officer there. We took our defense, and then I fought south of Lake Ladoga. When the 'Road of Life' 25 was constructed, we patrolled it on skis. Then we relocated to the Transpolar area [Zapoliariye]. We fought near Kandalaksha [1,400 km north of Moscow], took part in the defeat of a German grouping in this area.

Then we were assigned to the second Ukrainian Front near Bucharest [Romania]. Then we relocated to the vicinity of Budapest [Hungary] to the third Ukrainian Front. Then we were near Pecs [South- Western Hungary, near to the then Yugoslav border], when Germans struck a blow there. At the end of the war I was on the border of Austria and [former] Yugoslavia in the direction of Zagreb [today Croatia].

The hardest combat actions were between 1941 and 1942. When we were retreating, I can't remember what we ate or where we slept. We were depressed. This was the hardest period. When the war began, I felt like being a baby again, when my mother would hold and comfort me. Later I got used to blood, to the deceased and the wounded, to non-stop bombings, to the edge of death. I wasn't running away, but it was dark in my heart. It's hard to find words to describe what I felt.

It was the first month of the war. After the defeat near Riga, the major portion of the tenth rifle corps was retreating to Tallinn, and the defeated units were gathering in the vicinity of Pskov. On the night of 1st July, the 202nd mount infantry regiment was formed near Pskov. I was appointed commanding officer of the fourth mount infantry company. By 6th July the company took defense in the north of the village of Dymovo [Russia].

The front line was on the former border between the USSR and Latvia [see Occupation of the Baltic Republics] 26. In the morning of 6th July, I went to check on the guards about 800 meters from the front line near some abandoned buildings in a coppice. I was accompanied by a young private. We found no guards there. I started moving around hoping to find my subordinates, when the Germans discovered me.

They yelled in Russian and German: 'Russ', surrender!' I pretended I didn't understand Russian or German and crawled back to my company positions. They started shooting and I ordered my accompanying private to shoot back. I raised my right hand with a gun, when a bullet hit me. I took my gun with my left hand and started shooting back. We managed to get to the coppice where we were encircled. I thought 'that's it, it's my last day.'

Our political officer 27 hearing the shooting sent a rifle squad to help us. I was rescued from being captured. I had my hand bandaged and went to the medical company of the regiment. Later we found out that the Germans had captured our guards when they were asleep. Of course, this was my negligence, but it could be explained. The company was formed in a hurry from the retreating soldiers and sergeants and I didn't have time to know more about them. I took a course of training of commanding officers of machine gun companies and took part in combat actions near Moscow with other cadets of the course.

In January 1942, I was an assistant commanding officer of the first battalion of the 94th infantry regiment. After hard combat actions on the Swir' River near the Lodeynoye Field the battalion took defense in the north of the Yandeba River. There was no continuous front line, and there were mine fields separating the defense areas. I had an extremely heavy Finnish machine gun. It was a trophy gun - the Finns allied with the Germans at that time.

The commanding officer of the battalion ordered me to go to the left flank company. I was to walk about 800 meters. There was a path in the deep snow and I had my camouflage robe on. After about 500 meters I heard somebody speaking Finnish. I saw four Finns moving in our direction on skis. When they had approached to about 30 meters I decided to shoot.

When I pulled the trigger, there came only the sound of a click. The Finns heard the sound and turned back rushing to escape. I don't know whether this Finnish gun rescued me or not but I had to throw it away. However, I never walked alone again and always had a hand gun besides a submachine gun with me. I kept it in my bosom since its lubricant froze and it was impossible to shoot it.

After the snowy and frosty winter the commander of the seventh army gave an order to prepare an offensive. Winter 1942 was frosty and hard. All roads were covered with snow and there were minimum supplies delivered to the army. Soldiers had to carry bread, pea soup packages and cooked millet from the army storages for about ten kilometers from the front line.

We cut frozen bread with our digging tools and heated it over the fire. We ate killed horses. We lacked food and weapons. We had to save. However, we had sufficient clothing. We had valenki [warm Russian felt boots], cotton wool trousers and jackets. I didn't wear my padded jacket since we had two pairs of warm underwear. In summer we wore boots.

We had field caps with red stars on our heads. There was also a warm head liner. I wore my jacket till July as summers are also cool in this area. At times we were given vodka. Each battalion had a barrel. Each of us was given 100 grams. Many of my fellow comrades grew very thin during the winter. There were many suffering from dystrophy.

There was deep snow and even during the combat action we had to move on our skis. According to the plan of the offensive, my battalion was to develop success for the first battalion of the infantry regiment ahead of us. The initial position of the battalion was in the north of Vanomozero village, and we were to move to the town of Podporozhiye via the village.

The offense progressed very slowly and the Finns managed to repel it. The first echelon's offense choked in its attack. I led my second infantry company. It successfully attacked the flank of the enemy and advanced 600-700 meters where we were delayed by a well- organized defense of the enemy. Our company enabled the first echelon of our regiment to resume their offense and they advanced one kilometer into the rear of the enemy. However, the combat action stopped at this point.

This unsuccessful experience encountered a number of shortcomings. The infantry units failed to progress in the deep snow, in marshy-wooded areas, the lack of weapons, particularly, artillery ammunition, which made firing support rather symbolic than real. In such a situation even a minor detail became a serious obstacle. For example, ski bindings were rather primitive: ropes and sticks, restraining the pace and the skis slid away. In other words, the units were poorly equipped.

The headquarters had poor knowledge of the front and defense lines of the enemy, and many weapons, or artillery emplacements, were unidentified and the combat tasks had no clear definition. Besides, the staff was starved. The only accomplishment of this failure of the offense was that the front line moved 300-400 meters closer to the enemy and enabled better arrangement of the defense. This was at the end of April 1942.

The first battalion under my command replaced the units of the infantry regiment and took defense. There was an impassable swamp on our right and a hill four kilometers away on our right flank. The skies and the earth were gazing at us with a hostile squint.

There was still winter at its reign: frozen soil, cold wind, lack of natural or made shelters. The trenches and other combat positions were arranged in the snow. We weren't allowed to make a fire, and the cold and dampness threatened to eliminate the battalion without a single shot. Breaching the order, we made a fire to warm up and dry our valenki and foot wraps on hill slopes on the opposite side of the enemy.

My observation post was on a tree by the hill marking the right flank of the battalion defense area. It was hard to climb the tree and climb back down. However, it made an excellent observation site.

Once my subordinate Rodimov, commander of the machine gun company climbed the tree with me. It was an early morning, transparent and filled with colorful frost sparkles. The enemy was waking up on the opposite side. We had a good vision of a locomotive dragging few carriages to the front line of the enemy.

It stopped and soldiers with buckets and pots came closer to it. This was the first time that we saw how a locomotive delivered food to combat positions. Rodimov did some thinking and then pronounced, 'Let's disturb them and shoot at them from closed weapon emplacements.' This was an interesting suggestion.

On another morning, I was on my observation post with my stereo telescope. The Finns were as punctual as the Germans. The locomotive approached and I gave an order to start volley shooting of 250 bullets in each cartridge belt. A few soldiers fell on the snow and the others crawled away. We did it again in the morning and afternoon.

The Finns shot a few hundred shells, but with no results since they were shooting at random. It was hard to identify weapon emplacements from that other side. Besides, who could have guessed that our machine guns were shooting at random and at the direction of the battalion commanding officer sitting on a tree! Like Rodimov said we did 'disturb' the enemy. The locomotive never arrived during daytime, and there were no more regular supplies delivered.

I promoted awards to be given to the company commanding officer and gun layers and this experience of shooting from closed weapon emplacements promptly spread all over the division. Every day I patrolled the front line of the battalion. On the morning of 20th April I went to the observation post of Maslov, the commanding officer of the second infantry company.

The sun was hurrying the late spring; there was still snow in the shadow and lower areas. It was damp and wet. All of a sudden a bullet struck beside me. I fell onto the slush mixed with snow. It didn't occur to me immediately that my padded jacket, khaki trousers and my boots made me a visible target. The shots came one after the other. The enemy was drawing a bead on me. I tried to dig into the cold disgusting mess of the snow and soil.

The snow in the Finnish Transpolar area is different, sizzling cold and blinding bright. It was furious and hostile to us, but soft and saving for those who were born and lived here. I finally identified two-three second intervals between the shots. I threw my body to the side. The bullets precisely hit the spot where I had just been. I jumped onto my feet and instantly moved to the 'dead zone' on the slope of a hill. Later, recalling this incident, I felt like being thrown onto a hot pan with the fire underneath. The Finnish sniper was shooting from the neutral zone and was well camouflaged. Lance corporal Yefimov, from Omsk, hunted him down and managed to kill him. I was his last target on which he mastered his skills in cold blood. That's the way it happens at war.

The battalion followed the red line only visible on our staff maps, and there was no alternative to the order. We either had to capture a piece of the enemy's land or die. Breaching an order crossed a soldier out of the lists of the living. Before a battle everything plunged into mysterious silence, each sound strained every nerve, the eyes searched for hidden threat and the beauty of nature went past perception. Soldiers of Russia had always had fighting skills, but the Finns were also good at it, fighting on their own land, on their snow.

There were heroes on both sides of the front. That Finnish soldier was a hero. He chose his weapons emplacement and from the military standpoint his choice was impeccable, he stood up directly against the read arrow of the offense. That soldier was a talented fighter. According to his estimation, however intuitive, the Soviet battalion had to fail to complete its combat mission and lie down on the hot sparkling snow.

Straining our muscles and will, we were advancing in the snow, step by step pushing the front line farther to the west, when all of a sudden there were long bursts of machine gun firing from nobody knew where. One machine gunner could stop a whole company in its flight, if this machine gunner managed to make the right choice for his weapon emplacement and knew his weapon well.

We were 'lucky' the one we bumped into was the right one. The advancement of my battalion was jeopardized. I was looking around the field hopelessly trying to take the right decision. The soldiers were digging deeper into the snow knowing that it was impossible to move forward, and they weren't allowed to move back. The number of the deceased and wounded was growing.

I finally identified his location on the second floor of an abandoned yellow building, one of the facilities we were to capture. It was impossible to get the gunner with a rifle. I tried to imagine him: his age, clothes, mood, and thoughts. I had an ambiguous attitude to him at that moment. 'You skunk, bastard, how do we get you. Let me think and then I will...' And instantly I thought, 'Smart guy, excellent position, one fighting against a battalion and he is no coward. He must have enough bullets and wants to bury us in his land.' We found a passage and completed our mission, but this episode had its continuation.

In the middle of October 1980, the chief of the general Staff of the Armed Forces of the Soviet Union Marshall of the Soviet Union, Ogarkov, authorized me to meet and accompany a Finnish delegation headed by the chief of the Military Academy of Finland, General Settele.

[Editor's note: as after transforming from Cyrillic version the spelling of this surname can be various (i.e. Sattala, Setele), we have no information about this general.] The General was a sociable person. The Finns wanted to get familiarized with the teaching experiences of our military higher educational institutions. They visited a number of institutions and we were to visit the higher academic course 'Vystrel' in Solnechnogorsk, the one that I finished in 1941.

My interpreter was late and I decided to drive in the car with General Settele with no other company. I could speak a little English. He told me about his life. He graduated from the Military Academy in London and was a private during World War II. I told him about myself and we had a nice conversation, when he asked me, 'How come you, General, know Finland so well?' I replied that I had been fighting against the Finns from late 1941 till middle 1942. He looked surprised and said that he also fought in this area against the Russian troops.

Naturally, I asked him in which area exactly and he said, 'Between the Ladoga and Onezhiye, on the Swir' River.' I was surprised to hear this as this was where I was, near the power plant Swir'-3 and the village Lodeynoye Field. He told me the stunning truth: 'I was a machine gunner.' I told him how one machine gunner disturbed us with the bursts of fire from the second floor of a two-storied bright yellow building.

And General Settele told me this was where his position was set. This second meeting with the Finnish military had negative consequences for me. I wasn't supposed to talk to a foreign general without an interpreter or other witnesses. Our driver didn't know English and my direct management grew suspicions about my political position and I got into trouble with certain authorities.

In early March 1942, my infantry battalion was shielding the 'Road of Life' on the bank of Ladoga Lake. I got an order from the regiment commissar to leave the defense site and relocate to the vicinity of the town of Lodeynoye Pole. Before morning, the battalion reached the forest south-west of Lodeynoye Pole.

At dusk we started on our ski march. In the evening I ordered the battalion to line up when I noticed that most soldiers and officers walked as if they were blind. I started talking with them. My battalion assistant doctor told me that lack of vitamins caused the so-called night blindness. I thought it over and decided to line them up in columns of twos.

I was at the head on the right and the senior political officer was to march on my left. The Chief of the battalion staff was to rig up the rear. The battalion was to follow us in two chain lines with their ski sticks connected to one another.

We covered 100 kilometers in three nights. The division commander and the commissar were startled to see this unusual march. For a week we were given chicken liver and everything else until the disease had disappeared and the battalion continued its march through the war.

In spring, scurvy affected the battalion. This happened after an unsuccessful offense. We stopped. There were pine woods around. We boiled pine branches and drank this herb. My teeth were actually decomposing. I was taken to a hospital where I had to stay for ten days. I had beetroot syrup applied on my gums. We had a lice epidemic in winter 1942.

My shirt was actually 'breathing,' when I took it off. This was terrible. We tried to shake our underwear out in the frost, but it didn't work. Sanitary disinfection units arrived at my battalion in early April. They deployed a sauna, which soldiers called a 'lice killer.' They destroyed our clothes and we received new ones.

We didn't have lice ever again during the war. We often arranged sort of 'saunas' in tents. We heated water over the fire and then jumped into a lake. We had sufficient laundry soap, but we didn't have sufficient tobacco. Soldiers brought herbs from haystacks in the neutral zone and we smoked it, but some desperate guys smoked tea leaves. This was a drug. Many of those, who smoked it died young.

The years 1941 and 1942 were the hardest. The situation improved in 1943, particularly when American food supplies became available: tinned meat, marinated tongues. It helped us a lot and also, our suppliers learned their lessons and arranged better deliveries.

My part was hard: I was responsible for the people's lives. Things happened. Being chief of the staff, I was responsible for surveys. My guys and I brought prisoners in broad daylight with no losses. I had about 18 reconnaissance men. It was July, the grass was knee-high. Our reconnaissance guys were taking training, when finally they invited me to watch their skills.

I sat on a hill and was to try to identify them. Half an hour passed and I noticed no one, when all of a sudden Seryozha Chimbarov, a reconnaissance guy, grabbed me on my shoulder. So, they crawled as far as the hill I was on and I didn't discover them.

Two days later they went to seize a prisoner for interrogation. They crawled to the territory of the enemy, crawled under the barbed wire, cut it and got into a trench. We knew that the Germans changed their shift watch every two hours. They captured a huge tall and strong Swede, 1.9 meters tall. The Swedes, born in Finland, served in the German army. He was disassembling his watch, when he was on guard. Our guys gagged him and dragged him onto our territory. This Swede provided good information to us.

In 1944, I was fighting in the vicinity of Kandalaksha. My frost-bitten feet often remind me of this period where the endless snow of 1.5 meters or more covered the plains, hills, lakes, woods, roads and mountains. One disappeared in the snow, when stepping off one's skis. There were boulder stones on the ground making holes in the valenki boots. The snow got inside and froze one's feet.

In February 1944 the 21st Perm infantry division, relocated by railroad from Volkhov station to the vicinity of Kandalaksha station where the 19th army of the Karelian Front was taking defense. The Transpolar area was extremely inhospitable at this time. There was deep snow; the daylight lasted five hours, impassable areas, etc.

At this area and at this period of time someone on top who probably thought he was a strategic genius, decided to conduct an offensive operation in the direction of Kandalaksha where infantry corps of the German Laplander Army were deployed.

After scouting the area I left a walk reconnaissance squad under the command of a junior lieutenant, Ian Kaizer, in the intended initial position for the attack of our regiment. We returned to the location of our first battalion late at night, delayed by the enemy's artillery barrage and darkness.

The scout group couldn't move fast on skis. Besides, a few people were wounded with shell splinters. The following afternoon I received an order from the chief of the division headquarters to instantly move the battalion to support the front line units: two battalions, of the division fighting in the encirclement.

My mission was to break through the encirclement, deliver ammunition to the units and straighten up the front line. It should be noted here that Captain Bazilev, our division commander, never lost his heart, he was always cheerful, young and very handsome. Besides, he had an expressed military talent. It's nice to have such a partner and you wouldn't mind beating even two armies having him beside you.

We joined his battalion and headed to our destination on skis. We were to cover a few kilometers on skis. We approached the 'Veno tunturi' where the front line unit was fighting, when it got dark. [Editor's note: 'tunturi' means 'hill' in Finnish, but we can only transliterate its name from how the interviewee pronounced it in Russian. There is no hill under this name in Finland.] The reconnaissance guys reported that there were Germans in snow trenches on the slopes of the Mountain.

I had no connection with the division headquarters and no artillery coverage, accordingly. Having assessed the situation I decided to attack in the dark. Bazilev and I lined the battalion. It rushed to the attack at the signal flare firing from our machine and automatic guns. It came unexpected for the enemy and it was dispirited.

We captured about 20 prisoners and the rest of them scattered around to the flanks. This was a complete and bloodless victory for us. We delivered the ammunition, dried bread and tinned meat to our unit. We fulfilled our mission. A reconnaissance guy and I took some rest in a cavity on the slope of the mountain.

About an hour later a messenger of the commanding officer of the front line units found me. The commanding officer wanted to discuss further steps with me. I left our shelter for about one and a half hours, but when I returned the soldier was no longer there and the shelter hole turned into a shell pit. The shell hit this spot 15 minutes after I left it... I was put forward for an award along with the battalion commandment and the distinguished soldiers and sergeants. I received my first order: an Order of the Combat Red Banner 28.

Spring came surprisingly early in the area of the Drava River in the south of Hungary in 1945. It was just the beginning of March, but the ground was dry and there was green grass growing. The war was nearing its end and we were thinking about the peaceful life.

The situation was hard, however, with the third Ukrainian Front that our battalion was assigned to. The German commandment wanted to gather all forces to keep Soviet troops from breaking through to Vienna. The Germans suddenly struck a blow on the flank of the division where I was chief of the headquarters.

The divisions adjusted our combat mission. On the morning of 9th March, after a 40-kilometer march, the division headquarters and I arrived at Gordisa settlement. The division units went to the battlefield right away since the Germans were rather successful on the Drava River on the border between Hungary and [former] Yugoslavia where the Yugoslavian and Bulgarian forces were in defense.

On the afternoon of 9th March, the chief of the headquarters of one of the Yugoslavian armies accompanied by a colonel from the headquarters of the third Ukrainian Front arrived at the command post of the division. They requested one infantry regiment for closing a gap in the defense near the town of Beremend.

I agreed since the combat situation demanded to do this. However, I had to contact the division commanding officer. I decided to report this situation to the corps commandant who gave his consent. The 420th Red Banner infantry regiment, which had just arrived, was sent to the vicinity of Beremend. The regiment and a Yugoslavian partisan brigade threw the enemy back to the Drava River.

However, the Germans managed to established strong defense and attacks of our infantry regiment who had no success. On 10th March another regiment arrived and joined us. By the morning of 11th March, both regiments were ordered to throw the enemy onto the opposite bank of the river.

I was ordered to coordinate the actions of both regiments. At this time I had a battalion under my command and the acting chief of staff of the division since its chief had perished. I was responsible for the division strategy, its movement and actions. I reported to the headquarters of the regiment. Early in the morning, I surveyed the area from my observation point and I knew that it was going to be hard to fulfill this mission.

I had to run one-and-a-half kilometers from one shelter to another to get to the observation post. The ground was soft, as if covered with a feather mattress. Upon agreeing on coordination issues we received the battalion commander's approval of the attack.

After a short artillery preparation the battalions moved forward. In less than an hour our left flank battalion broke into the town, but had to suspend its advance. The right flank battalion was lying down on the road. We decided to move the observation post closer to the front line. I remember asking Danilov, 'Have you got something prepared?' He replied smiling coolly, 'Hey, we shall think of something!'

We moved on crawling and running across ditches and high dry grass. It would have been astonishing, if the enemy hadn't discovered us. Having covered about 500 meters, Danilov and I happened to come to an open field under the machine gun firing. We took our digging spades hoping to make some sort of cells to shoot back.

There were about ten of us in the group. We had no place to hide. We couldn't move back either since the battalions might misinterpret their commanding officers' maneuver and follow their example. Even a small trench needed time to make. The enemy wasn't going to wait till we dug trenches. Its artillery shells were exploding closer and closer.

Danilov was about three meters from where I was in hiding. He raised his head, gave me his calm and charming smile, stood up abruptly and yelled, 'Go a few meters ahead where our communication guys have dug a hide-out!' This was a decision of a real regiment commander. At that moment a shell exploded beside us. It was destined for us. My conscience grew dark and I was thrown onto Danilov.

When I came to my senses, I saw that his leg was smashed above his knee and bones and flesh were burnt into some horrible mix. His face had turned as white as a cast mask from the shock and loss of blood. There wasn't a scratch on me. The German artillery firing never stopped. The regiment political officer and I dragged Danilov to the hide-out of our communication guys and applied a tourniquet.

Later the communication guys moved the commander to the medical units. He survived, though he became an invalid. He returned to Moscow and got married. We were very good friends after the war. Regretfully, he died in the late 1970s.

I took command over the regiment. In the evening we reunited with the units of the second regiment. My division commander ordered me to return to the division observation post. Our 122nd infantry division and the rest of the front in the north of Yugoslavia were fighting in the vicinity of the Mura River in the direction of Maribor [today Slovenia, then Yugoslavia] and further to Zagreb [Capital of Croatia, then Yugoslavia].

The 12th of April 1945 started as usual. There wasn't any sign of trouble. The day was warm and nice. The division fought successfully on the left flank of the 3rd Ukrainian Front between the Drava and Mura Rivers. At night I ordered the arrangement of a new observation post for the division commander one kilometer from the front line, on a hill, from where the whole disposition could be viewed.

By the afternoon the observation post was already operational. The division artillery commanding officer, the corps artillery commander and other division officers were there. Lunch was provided at the bottom of the hill and the division commander ordered Ogarkov and me to go and get lunch. We were having lunch, and it was approaching 4pm and the sun was setting in the west. On our way back to the observation post we bumped into the artillery regiment commanding officer and talked shop with him. Then we moved on and I was following Ogarkov. The moment he stepped into the trench leading to the observation post, the artillery firing began.

I heard Nikolay Vassilievich Ogarkov speaking with pain in his voice, 'Ouch! My legs! I can't feel them!' I bent over and saw his boots full of blood. I carried him on my shoulders down the hill where there was a hut. Our division commanding officer was there with his side blood- stained, the corps artillery commander with his left leg wounded, a telephone operator with her right hand hit by a splinter and the division artillery commander with his face blood-stained. I left Ogarkov with the nurses and it occurred to me that there was nobody left on the observation post, the division was out of command! I rushed to the observation post to take command of the battle. The moment I stepped into the trench, it wasn't a fatal spot. A fiery 'tulip' grew two steps away from me. I fell and touched myself. Everything was all right. Later I realized that I had fallen at the moment when the shell splinters were still flying.

In Romania I met with the Jews who had lived during the German rule. I also met with Jews in Hungary. They requested me to provide trucks to transport the Jews from concentration camps. I met with former prisoners of concentration camps. My division commander stayed in a Jewish house in Pecs. His subordinate brought me his message to go and talk to those people. I spoke Yiddish to them and they told me about the hardships they had gone through.

I was at the southern border of Austria at the time, when the war ended. On 12th April, Urgen [a town in Tyrol], was captured by the Americans. We felt the situation was changing, and the victory was close. Since our regiment commander was wounded I was appointed commanding officer of the regiment.

The regiment was under my command from 20th April till 7th May, when a new commanding officer was appointed. On 8th May we were preparing for relocation, but our corps commander ordered everyone to switch on their radios. The regiments were on their way, when the radio announced that the war was over. The corps commander ordered the regiments to stop and prepare for a parade.

This was the first time in my life that I witnessed the rear guys providing full dress uniforms to the division within six hours. We had the Victory parade on the border of [former] Yugoslavia and Austria. Later we relocated to the vicinity of Baden [near Vienna].

Our units were engaged in the construction of training camps, guarded a palace in the Alps, hunted for German deserters in the mountains and we also hunted for our bastards involved in raids. Many things happened. I shall not dwell on black pages of the good story. On 23rd May I got an invitation to the Austrian city of Graz, to the university; my friend Ogarkov was also invited, and so was Colonel-General Sharokhin, regiment commander [General Officer commanding the 57th Army in 1944- 45].

Then we met with the commander of the 1st Bulgarian army. [In April 1941 Bulgaria entered World War II in alliance with Germany. On 8th September 1944 Bulgaria declared war on Germany, now as a Soviet ally.] He awarded us Bulgarian orders. In June the famous walking tour home began.

We rested during daytime and walked barefoot across Europe at night. All railroads were overloaded with trophies: cattle, factory equipment, everything that could be removed from Austria and Hungary, and the army units had to walk back home. Our division walked from near Vienna to Zhmerinka [Ukraine].

I left the division after we crossed the Austro-Hungarian division. I was ordered to go to the commission of admission to a military higher educational institution. I was very concerned about my possible failure due to my nationality, when my uncle Yefim helped me unintentionally.

The chairman of the admission commission happened to know my uncle from their former joint party activities, but he didn't know that my uncle had been declared an enemy of the people later. He instantly admitted me to the academy named after Frunze 29 [MV Frunze Military Academy].

• Post-war

I went to study in Moscow. There were five parallel courses with 200 cadets on each of them and that admission was called Stalin's admission. Among its students there were 83 Heroes of the Soviet Union, lieutenant colonels, colonels, majors and rarely captains. They were veterans of the war. I finished the war in the rank of lieutenant colonel; I was promoted to this rank at the age of 23, in early 1944. Our academy took part in six parades during my studies. Its students had various levels of education: from secondary to higher.

The admission criterion was what one contributed to the victory during the war. I was head student in my group. There was a major, a Hero of the Soviet Union 30 in my group. He just had elementary education. We studied foreign languages and he studied Russian. I studied English. I enjoyed studying it. Upon obtaining approval of the director of the academy students could obtain diplomas in a foreign language.

There were seven Jews in the academy. Frankly speaking, we didn't face any prejudiced attitude. There was postwar fraternity. However, later I faced anti-Semitism. I was to finish the Academy with a gold medal. During my graduation exam on the history of the Communist Party I forgot what issues were discussed at the 5th Congress of the Party. I had excellent marks in all subjects, but I was almost on the edge of getting a 'three' in this subject, but my examiners felt sorry for me and gave me a 'four'. [The marks go from 1 being the worst to 5 being the best.]

I graduated from the academy in 1948. I wanted to continue my studies in the Military Diplomatic Academy, but I failed to enter it, and I understood that this happened due to my Jewish identity. The Academy graduates became military attaches, reconnaissance officers and embassy employees. I was also affected by my Jewish identity, when the struggle against cosmopolitism [Campaign against 'cosmopolitans'] 31 began, when my Jewish friends were sent away from Moscow, to military units in remote areas and were demoted.

Due to my Jewish identity I wasn't promoted from my rank of lieutenant colonel for eleven years. Only in 1955, when I was commander of a mechanized regiment I was promoted to the rank of colonel. I was promoted to my current rank of general major after a long delay. It was extremely hard for a Jew to be promoted to the rank of general in our country.

In the course of my long-term service in the army I received the following awards: an Order of the Red Banner 32, two orders of the Patriotic War 33, 1st and 2nd Class, three Orders of the Red Star 34, an Order for Service to the Motherland Grade III 35, a Bulgarian order 'For courage' and 25 medals.

In the late 1940s the life of my family grew harder. My parents stayed in the village in Saratov region. My father lost his job. My parents couldn't go back to Dobroye. Our neighbors wrote that our house was ruined. I went to visit the chief of the militia of Moscow. He received me well and I told him about my brother who perished near Stalingrad, that I was at the front, studied in the Military Academy, and that I was lieutenant colonel. I told him that my parents' relatives were shot by Germans and that my parents' house was ruined.

He signed off my request to issue my parents a residence permit 36 for Moscow. My wife's grandmother, Bertha Elkonina, lived in Moscow at this time. She lived in a shared apartment [see communal apartment] 37 in a 7.8 square meter room.

My parents were granted a residential registration to reside in this room. Then the government's resolution forbidding the cancellation of residential permits of the parents whose children had perished during the Great Patriotic War was published and my parents lived in Moscow.

My father worked as a cheese taster in the Central Governmental refrigeration factory and my mother was a housewife. They had a good life in Moscow. They habitually followed some Jewish traditions, celebrated Sabbath, and occasionally went to the synagogue on holidays keeping it a secret from their neighbors and colleagues. Following the kashrut was out of the question, and besides, they weren't very religious. I didn't live in Moscow at that time and we didn't see each other often.

In 1954 my father died. My mother received a new lodging after the house where she and my father had lived was demolished. She died in 1981. My parents were buried in the Vostriakovskoye town cemetery without any rituals.

Upon graduation from the academy I was appointed to my initial position, even lower. During the war I was deputy chief of the division headquarters, regiment commander, but upon graduation from the academy I was appointed chief of the regiment headquarters. However, when I arrived at the headquarters of the regiment, and they heard that I had an extensive experience of working in the headquarters, they appointed me as the deputy chief of the corps operative headquarters in Saratov. My wife and her family lived in Saratov.

• Marriage and later life

I got married on 12th August 1945, at the age of 25. I was on my way to visit my parents in Saratov and met her in the train on 27th July. We didn't have a Jewish wedding. We had a civil ceremony in the registry office in Saratov and had a small party. My parents who lived near Saratov, a few friends and my wife's relatives came to the wedding. We'll soon celebrate our 59th anniversary of living together.

My wife's name is Serafima [in Russian], Sarrah Elkonina, she's a Jew. She was born in the town of Balashov in Saratov region in 1924. She graduated from the Medical College in Saratov. She is a therapist. Sima [short for Serafima] came from a family of medics. Her grandfather, Moisey Elkonin, was an assistant doctor in a Ukrainian village, her father, Mikhail Elkonin, was chief of the pharmacy department in Saratov, and her mother, Ida Elkonina, was a pharmacist. Her brother, Alexandr Elkin, who lived from 1937 to 1986, was a psychiatrist and lived in Saratov. My wife's parents weren't religious, when I met them, but they observed some Jewish traditions, celebrated holidays and occasionally went to the synagogue. Neither my wife's brother nor my wife was religious.

Serafima could continue her medical education or go to work in the leading clinics in Saratov, but she preferred to follow me in my wanderings across the country. To become the wife of an officer in Russia meant becoming a traveler, leaving behind many habitual comforts and careers. However, she worked as a physician, in district hospitals, and military hospitals, basically, wherever she could get a job. She worked as a therapist for over 45 years. She always diagnosed diseases accurately and rescued many people. Her patients and relatives were so grateful to her!

In 1953, when the governmental authorities fabricated the so-called Doctors' Plot' 38, my wife was very upset. We never believed the newspapers published the truth. Her teachers were wonderful and honest people convicted unfairly. My wife was working in Saratov during this period. The wave of arrests took longer to get to Saratov and she wasn't affected. Stalin died in March 1953 and everything stopped. Like for the majority of the people Stalin's death was like a personal loss for us. Defiance came much later, in the 1980s, when we became aware of his multiple crimes, but at that time we believed in the chief of 'all times and people.'

Serafima raised our two children and now she takes care of our grandchildren. I've always had her support, particularly during the hard times, when I had a regiment and then a division under my command. We shared success and misfortunes, and inevitable emergencies always had a hard impact on her. She has been my consolation and given me confidence. We have two children: a daughter, Irina Shelukhanova, born in 1947, and a son, Leonid Bograd, born in 1954. They were nice children and caused no trouble. They studied well and we were always proud of their success. Our daughter graduated from the Moscow Electric Engineering College. She is an engineer. Her husband, Anatoliy Shelukhanov, is Russian. Their son, Konstantin Shelukhanov, was born in 1971. He graduated from the Soil Science Faculty of the Moscow State University, but he works as a literary.

My son, Leonid, followed into my wife's footsteps. He graduated from the Moscow Medical College. He worked as a surgeon in an infectious hospital in Moscow and defended a doctor's thesis [see Soviet/Russian doctorate degrees] 39. Now he works in Bonn in Germany where he moved in early 1991. His wife, Inna Bograd [nee Beshrebetnaya] is Ukrainian. She was born in Germany in 1955. Her father, a professional military, was on military service in the Soviet army in Germany. Leonid's daughter, Olga, was born in 1985, and studies in a gymnasium. My children and grandchildren haven't been raised to be religious, and they don't observe any Jewish traditions, but they identify themselves as Jews.

After the war I had a mechanized regiment under my command. It was formed in 1953 from former camp prisoners and this was a challenge for me. Every day someone ran away. They reported to me that somebody had gone and I asked, 'How could this happen? Where were you?' The reply was, 'He escaped through the flue.' There was a stove in each guardroom. Two days later we went to the room and the man was back. He came back through the flue. Most of these people were the criminals prosecuted in the past. They couldn't learn to be disciplined and were committed to gain freedom for whatever price. However, there was nowhere for them to escape considering the vast areas and snow-covered flat lands. The nearest settlement was hundreds of kilometers away. So they wandered around for two or three days before they returned. They had no documents or money and here they had at least food.

I moved around a lot: Tobolsk, Shihany, Tozkiy, Chernorechiye. I went to Tozk after the nuclear testing. The radiation was exceeding and I developed intestine cancer. I had a surgery in 1986, and recovered. My work was hard, but interesting, particularly when we received nuclear weapons. I was trained in the use of nuclear weapons and reactive agents. In 1955 my regiment was fully formed and equipped and we had training on the training field in Saratov. Later, I was chief of the division headquarters, then another division, and another. I think we trained people well.

There were emergencies, of course. There were tens of thousands of people, different characters and different officers. Some were rude and the others were nice and kind. I was pitiless about drinking. There was no drinking in the army. I fired them mercifully. I fired sergeants and reported on officers. There were no crimes or cruel attitudes in the army that occur nowadays. In 1953, when former prisoners joined my unit after an amnesty, there were incidents. I didn't sleep at night, making the rounds of the barracks and watching them. But there was no unfair attitude. In 1965 I was appointed deputy commander of the Privolzhskiy regiment for educational institutions and off-army training. In 1977 I relocated to Moscow and by an order from the Minister of Defense I was appointed chief of the educational department for military educational institutions of Russia. Since then we've lived in Moscow. I received this apartment at that same time.

At first I was enthusiastic about perestroika 40. I built up great expectations about perestroika. This seemed to be something fresh. I watched TV, Duma meetings [State Duma, Russian Parliament's lower house], speeches made by various politicians. There was hope for improvement. However, we must have made a big mistake at some stage because we started admitting students, who had been poor students at school, to military educational institutions. There were higher educational colleges, engineering or command schools of high level. They required well-educated students. Besides, another negative impact was that after the breakup of the USSR in 1991 the attitude towards the army changed. The government stopped focusing on the army, not providing money. Officers were starving. Now it's terrible, we feed terrorists. I blame the government of the country, the power structures and the army commandment for everything. Well, they've fired the Chief Commander, for example. And they've fired the Chief of General Staff. Has anything changed? A military career should start from a soldier. You want to command, learn to take down dictation.

I think our stupidity is to blame for the Chechen War 41. Couldn't they reach an agreement and grant Chechnia the same rights as they've granted Bashkiria or Tatarstan? They should have avoided the current situation. Then one met his match. Of course, bandits should be eliminated, I agree. However, the power structures have failed to do anything in five years. They say each time that everything has been arranged, when there are terrorist attacks in one place or another. I'm convinced that if our power structures had been smarter, we would have resolved this problem long before.

When Israel was established in 1948, it was like a big holiday for my relatives. I had to keep my feelings to myself. I was happy for the Jews; I knew these Palestinians were bastards and rascals. They don't work. They don't create anything. I visited Israel for the first time in 1994 and I fell in love with this country. In 1990 we established the Association of Jewish Veterans of the War [see Moscow Council of the Jewish War Veterans] 42 to demonstrate that Jews were at the front, but not in Tashkent, as many people say. [Editor's note: Tashkent is a town in Middle Asia; it was the town where many people were evacuated during the Great Patriotic War, including many Jewish families. Many people had the idea that the entire Jewish population was in evacuation rather than at the front and anti-Semites spoke about it in mocking tones.] Since then I've been a member of the presidium of this association. In 1995 my comrades offered me to head a group of interface with veterans of Israel. Before taking this office I went to Israel at the invitation of the Union of Veterans of World War II in May 1994. There were 25,000 veterans of the Great Patriotic War, our compatriots.

On 9th May 1995, Victory Day became a state holiday in Israel. [The defeat of Nazi Germany and the end of World War II is commemorated in many countries on 9th May.] On 9th May, current year members of our group and I were invited to Israel. We attended a Knesset meeting; the President, Prime Minister, and deputies spoke at the meeting. I also visited the International Congress of Veterans of the War, former prisoners of concentration camps and ghettos held in Israel from 15-20 December 2003. I made two speeches: one in Russian and one in Yiddish. My speeches were very successful. The following day I received a present from one participant of this congress, a millionaire. He sent me big silver menorah. Nowadays I write memories and have them published in a Jewish newspaper. I also have books published.

Our family is close. We've always tried to spend as much time as possible with our children. We went to the seashore in summer. In winter we went skiing. We went to the cinema and theater. Though our children live with their own families, we feel their love and support. My son and his family visited us recently and we celebrated my wife's birthday jubilee. On 15th December my son will turn 50. My wife and I are going for his birthday. We always celebrate birthdays of all members of our family. My wife and I have built a small house near Moscow where we stay in summer. Our grandchildren stay there with us and my daughter and her husband visit us on weekends. We enjoy growing flowers, vegetables and fruit. Our friends often visit us. Lately my wife and I have returned to Jewish traditions. We occasionally go to the synagogue and always on Yom Kippur. We celebrated my birthday in the Moscow Jewish community center. My wife and I receive a pension. I get a bigger pension than my wife. We have everything we need.

Glossary

Életrajz

Vázsonyi János a Vázsonyi család történetén keresztül a magyar zsidóság újkori történetét jobban ismerte, mint a témával foglalkozó történészek. A magyar történelem nagy alakjairól pontosan tudta ki, hol, mit csinált, mit mondott, hogyan viselkedett, és milyen ember volt valójában. A család nemzedékről nemzedékre sodródott a különböző társadalmi osztályok és ideológiák között. A rabbi ükapa vallásos falusi életéből a dédapák már a nagypolgári fővárosi világban jutottak érvényesülési lehetőséghez. A nagyapák nemzedéke a magyar liberalizmust képviselő demokrata kispolgárság politikai életének meghatározó alakjaivá léptek elő, az apák a kommünben, a fiúk a mindezeket meghazudtoló cionista mozgalmakban vettek részt. Vázsonyi János életét a második világháború és a kommunista diktatúra mozgástere behatárolta, de szorgalmával és kitartásával képes volt megőrizni családja becsületét. Zenész élete mellett tevékenyen vett részt az ifjúság képzésében és nevelésében. Lakása szerény, zenei pályafutását és irodalmi érdeklődését eláruló második kerületi otthon, ahol haláláig fogadta növendékeit. 2005 decemberében, utolsó beszélgetésünket követően unokaöccse értesített haláláról.

A Vázsonyi család egy viszonylag híres család. Sok kiemelkedő tagja volt. De meg kell mondjam, hogy ez számomra azért nem jelentett sokat, mert a tapasztalatom az volt, hogy általában a családokon belül mindig vannak kiemelkedő személyiségek és kevésbé kiemelkedők. A Weiszfeld család volt az apai ág. Weiszfeld Dávid 1796-ban született Banán, egy királyi birtokon [Bana a későbbi Komárom vm. egyik községe volt. – A szerk.]. Az apai ágról volt ő az ükapám. Ez volt az a rabbi és dáján, akinek született tizenhat gyereke, hat lánya és tíz fia volt. Ezek közül akadt egy csomó rabbi. Például a kapolcsi rabbi volt a Weiszfeld Ignác, a másodszülött fia, és az elsőszülött fiából is rabbi lett. Weiszfeld Dávid élete tekintélyesebb részét Csabrendeken [Zala vm.] töltötte, ott volt rabbi meg dáján. 1848. Elul huszonhetedikén (szeptember 25.) halt meg, ha jól emlékszem. Tulajdonképpen az egész család ezen a környéken lakott. Csabrendek, Sümeg, Zalaszentgrót, Tótvázsony. Csabrendeken megtaláltam az ükapám sírját, sőt még az apósa sírját is megtaláltam. A Vázsonyi nevet Vázsonyi Vilmos, Weiszfeld Dávid unokája, a Polgári Demokrata Párt alapítója vette fel 1896-ban. Akkor Vázsonyi Vilmos testvérei és unokatestvérei közül körülbelül hatan felvették a Vázsonyi nevet. Volt egy cipész ág, akik akkor nem magyarosítottak. Ők azt mondták, hogy nekik nagyon jó az a név, amit II. Józseftől kaptak [lásd: zsidó vezetéknevek]. A Weiszfeld Dávid fia, Adolf elvette egy viszonylag módos szappanfőzőnek a lányát. A faluvégi dögkútból kihalászták a disznókat meg a bedobált állatokat, lenyúzták, és azoknak a zsírjából főzték a szappant. Lúgot adtak hozzá, és csinálták ezeket a házi szappanokat. A faluba nem engedték be őket, mert olyan büdös volt a szappanfőző műhely, hogy azt kilométeres körzetben el kellett kerülni. Annyira nem tudott megélni ez a Weiszfeld Dávid, hogy szatócsboltot, ilyen mindenes boltot nyitott, és idővel a saját rabbi állásáról leköszönt, mert abból egyszerűen nem tudta a gyerekeit tartani, nevelni. Dáján ugye maradt, a sírkövön fel van tüntetve, de azt hiszem, az 1840-es években ő átadta valami szegről-végről rokonának a csabrendeki rabbinátust, aminek akkor volt öt-hatszáz tagja. Csabrendek egy koldusközség volt, és ma is egy roppant szegény hely. A Bach-korszakban nem sok jó nézett ki az ottani zsidóságnak, és ehhez jött még az a tragikus tőzsdekrach, ami borzasztó következményekkel járt. Például különféle járványokkal. Ezek azért nem köztudottak, mert Magyarországon a hivatalos politika, a Ferenc József-i kort egyértelműen boldog békeidőnek nevezi, mert 1867-től 1914-ig Magyarország területén semmilyen háború nem volt. De azért ez nem volt egy teljesen problémamentes korszak, mert óriási beruházások voltak, és ezeket a gazdasági világválság rettenetesen befolyásolta, aminek iszonyatos következményei voltak. Tulajdonképpen Magyarország nem ipari, hanem agrárállam volt, ami meglehetősen ki volt szolgáltatva a nála iparilag és pénzügyileg is fejlettebb Ausztriának. Akkor a vidéki zsidóság egy része az éhezés és a pogromok elől fel kellett hogy meneküljön Pestre.

A Weiszfeld család Csabrendekről az 1860-as évek kezdetével megnyílt új lehetőségek idején ment el [1860-tól, a császári pátens szerint lehetővé vált a zsidók szabad ingatlanszerzése, szabad költözködése, ipar és kereskedelem szabad gyakorlása. – A szerk.]. A provizórium idején tehát beköltöztek Sümegre [Provizóriumnak az 1861-től 1867-ig fennálló kormányzatot nevezték, melyet az abszolutizmus előzött meg, és az alkotmány helyreállítása követett. – A szerk.]. Sümeg akkor már egy nagyobb hely volt [Sümeg – járásszékhely nagyközség volt, (akkoriban) Zala vm.-ben, 1891-ben 5400 főnyi lakossal. – A szerk.]. És ott nagyobb is lett a hitközség, több volt a lehetőség a megélhetésre. Sümegen Weiszfeld Adolf [Ő a dédapa-generációhoz tartozik, Vázsonyi János dédapjának a bátyja volt. – A szerk.] alapította az első zsidó hitközséget, zsinagógát építettek, és felekezeti iskolát alapítottak. Az Adolf akkorra már, 1850-re vagy 1852-re befejezte a tanítóképzőt Sopronban, de ő sem tudott mint tanító elhelyezkedni, hanem először neki is valamilyen szatócsüzlete volt. És később, a kiegyezés kora felé [lásd: 1867-es kiegyezés] kezdett kicsit javulni a gazdasági helyzet, és akkor tudott mint tanító elhelyezkedni Sümegen. Amikor Weiszfeld Adolf utolsó gyereke, Vilmos született 1868-ban, addigra már volt akkora gazdasági ereje az ottani hitközségnek, hogy tudtak iskolát tartani és üzemeltetni, mert addig nem állami feladat volt az iskoláknak a fönntartása [A tanítási szabadság elvének értelmében – amely az 1868-as népiskolai törvény sarkalatos pontja volt –  1868 után sem volt kizárólagos állami feladat az iskolafenntartás: az iskolaállítás és -fenntartás joga ugyanúgy megillette a hitfelekezeteket, a községeket és az egyes állampolgárokat, mint az államot. Lásd: a népiskolai közoktatásról szóló törvény. – A szerk.]. Csak 1867 után következett be, hogy valamiféle apró segélyt kaptak, mint maguk az állami iskolák is. És tulajdonképpen a kiegyezésnek a legsúlyosabb fiaskója az volt, hogy bár a kiegyezési törvény kötelezővé tette volna, hogy a nyolcelemis kötelező népoktatást megvalósítsák, de az kézen-közön elsikkadt [Az 1868. évi népiskolai törvény nem rendelkezett nyolcosztályos kötelező népoktatásról. Ez majd csak az 1920-as évek végén merül föl az ismétlőiskolák kudarca miatt, de az erről szóló törvényjavaslatot csak 1940-ben terjesztette a parlament elé Hóman Bálint. Lásd: elemi iskola / népiskola. – A szerk.]. Adolf és családja Sümegen laktak több mint tíz éven keresztül, majd Sümegről feljöttek Pestre a 1873-as tőzsdekrach után [„1873: az első igazi magyarországi tőzsdekrach éve. Május 9-ét írtak, amikor a bécsi tőzsdén kitört a »nagy krach«. Néhány óra alatt elérte a pesti börzét. … A pénzvilágon 1872-ben óriási bank- és takarékpénztár-alapítási (gründolási) láz lett úrrá. Feltételezték, hogy a gazdaság fellendül. Ezt a később alaptalannak bizonyult várakozást kihasználva seregnyi új céget alapítottak (»svindlialapítások«), s részvényeiket méregdrágán dobták piacra. A válság első fuvallatára azonban kártyavárként omlottak össze a szédelgésre alapított cégek. A válság néhány hét alatt hetvenhat pénzintézetet tüntetett el egyszer és mindenkorra a föld színéről” (Kurtánné Vadászlaki Ilona – Kurtán Lajos: A tőzsdekrach, eletestudomany/archiv/1998/9818/diak/gazd/gazd.html). – A szerk.]. A családból két ág jött fel 1874-ben Budapestre, Weiszfeld Dávid rabbi két fia, Weiszfeld Vilmos és a bátyja, Weiszfeld Adolf és a családjuk. Később csatlakozott Weiszfeld Károly két cipész fia, Vilmos és Miksa és ezek családjai. Azt hiszem, néhány kisiparos maradt lent, cipészek, szabók, ilyenek. Igen nagy szegénységben éltek.

A Weiszfeld Adolf volt a tulajdonképpeni családfő a testvérek között, olyannyira, hogy a testvérek azt vették el, akiket nekik ő kiszemelt. És gondolom, a Weiszfeld Adolfról sokat tudhatnak, mert a Weiszfeld Adolfnak volt ugye a két híres fia, az egyik a Vázsonyi Vilmos, aki nagyon híres politikus volt, a másik annak a bátyja, a Jenő, akiről meg kell mondjam, hogy az sem Jenő volt, hanem eredetileg Jakab. Amikor egyetemre került, akkori miniszteri engedéllyel felvette a Jenő nevet. A Vázsonyi Jenő államtitkár volt, MÁV-elnök volt. Szóval eléggé tekintélyes ember [Vázsonyi Jenő (1864–1940) – gépészmérnök, a MÁV elnöke. A gépészmérnöki oklevél megszerzése után az államvasutak alkalmazásába lépett. 1906-tól vasúti és hajózási főfelügyelő, 1914-től MÁV-igazgató. Az I. világháború alatt a szénügyek kormánybiztosa volt, 1918-tól államtitkári címmel a MÁV elnök-igazgatója (1919-ben, a proletárdiktatúra alatt elmozdították állásából). Vezetése alatt kezdték meg az államvasutak vonalainak villamosítását. Alapított és szerkesztett több műszaki és szaklapot („Mozdonyvezetők Lapja”, „Gépkezelők Lapja”, „Balesetbiztosítás és Munkásvédelem”), és írt néhány munkásvédelmi könyvet. Visszavonulása után is szakirodalmi téren tevékenykedett. 1916-ban udvari tanácsos lett. Szerepe volt a főváros utcai világításának korszerűsítésében is. Hosszú időn át a BESZKÁRT igazgatósági tagja volt. – A szerk.].

Az én dédapám, Weiszfeld Vilmos volt a tizenkettedik gyereke a Weiszfeld Dávidnak. Ők feljöttek ide Pestre 1874 körül. A dédapám egy falusi szabó volt, akiből itt, Pesten egy jól menő szabász lett. Vesztére, mert akkor már főleg dirigált, és főleg ivott, mint a gödény. Ennek a Wilhelm Weiszfeldnek, vagyis Weiszfeld Vilmosnak – Weiszfeld Vilmost ezen a néven anyakönyvezték, mert a kiegyezés előtt az akkori törvények értelmében a hivatalos nyelv a német volt [Magyarországon soha nem volt hivatalos nyelv a német, az azonban elképzelhető, hogy szülőhelyén a „hivatal” németül vezette az anyakönyvet. Lásd: magyar nyelv. – A szerk., aki Rendeken született 1837-ben [Csabrendekről, más néven Sümeg-Rendekről van szó. – A szerk.], és meghalt Pesten, 1903-ban, szintén volt egy sereg fia. A legidősebb volt a Weiszfeld Dávid Dezső, aki egyszerre született egy lánnyal, aztán született a Zsiga, a Mihály, Róza és utolsó előttinek a Jakab nevű nagyapám. A nagyapám olyan nyolc éves lehetett, amikor fölkerült Pestre. Azt onnét tudom, mert azt elmondta, hogy elvitték őt itt egy pesti iskolába, ahol is nem magyar nyelven folyt a tanítás, és ők egy árva betűt sem tudtak németül, úgyhogy a tanító úgy mutatta be őt meg a testvéreit, hogy itt van ’zwei ungarische Burschen’ – két magyar gyerek. Nem tudtak egy árva szót sem németül, úgyhogy hónapokba tellett, míg fölcsíptek egy-két német szót. Ugyanis Pesten nemigen voltak magyar iskolák abban az időben. Akármilyen hihetetlen [Ha a nagyapa nyolcéves korában került föl Pestre, ez 1878 körül lehetett. Az elemi iskolai oktatás általában természetesen magyar nyelven folyt, de nem tudható, milyen iskolába íratták őket. Az izraelita felekezeti iskolák tanítási nyelve is általában a magyar volt. Budapesten mindenképpen. Valószínű azonban az is, hogy a német és zsidó származású pesti polgárság tartott fenn német nyelvű elemi iskolákat is.– A szerk.]. Na most még egy gyerek volt, aki viszont elég hamar meghalt. Az Arnold volt a legkisebb gyereke a dédapámnak, az 1876-tól 1894-ig élt.

Ez egy erősen vallásos család volt. Amikor még Csabrendeken voltak, addig a Sulhán Áruh szerint éltek. Amikor felkerültek Pestre, ez teljesen föllazult. Akkor ők olyan neológ zsidó életet éltek. Akkor még nagyjából tartották az ünnepeket, időnként elmentek templomba, de ez fokról fokra halványult. Különösképpen akkor halványult, amikor egyre jobban belekapcsolódtak a magyar közéletbe, és ugye hiába volt a Vázsonyi Vilmos apja, az Adolf a Hevra Kadisának az egyik aktív elnöke, maga Vázsonyi Vilmos szökőévben egyszer ment el a zsinagógába. A család tökéletesen asszimiláns család lett.

Az apai ágon a nagymama egy híres pálinkafőzőnek és italáru nagykereskedőnek volt a lánya, a Trencsinernek. Volt neki több pálinkafőző üzeme. Két lánya volt, az egyik volt az Ida, a másik volt a Paula. Az Idát elvette a nagyapámnak a bátyja, a Zsiga, a Paula pedig feleségül ment az én nagyapámhoz. Az én véleményem az, hogy az édesapám szüleit tulajdonképpen a Dezső bácsi hozta össze, mert a Dezső bácsinak volt a barátja a Trencsiner. A nagymama és a nagypapa, ha jól emlékszem 1896-ban házasodott össze. Zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás].

Ha jól emlékszem, a nagyapámnak négy polgárija [lásd: polgári iskola] volt összesen. És akkor tanulta a szakmát, mert akkor az volt a divat. A nagymama hasonlóképpen polgári iskolát végzett. Abban az időben csoda volt, hogy azt elvégezték. Nem nagyon iskolázták a lányokat. A feleségem anyja egy igazán dúsgazdag családnak volt a leszármazottja – a Wolfner család egyik ágából származott, és zseniális matematikus volt. De nem engedték még érettségizni sem… Jó családból való lány menjen férjhez. Nem engedték meg, pedig minden eszköz, lehetőség meglett volna, hogy a lányukat egyetemre járassák. Akkor az nem volt divat [Vázsonyi János feleségének édesanyja a 19–20. század fordulóján születhetett. Az első magasabb színvonalú nőnevelést biztosító intézmény a Felsőbb nép és polgári iskolai tanítónőképző volt, melyet 1872-ben hoztak létre; 1909 óta voltak felső kereskedelmi leányiskolák is, és 1895-ben királyi rendelet jelent meg arról, hogy az egyetemek bölcsészeti (filozófiai) és orvosi karára, valamint gyógyszerészeti tanfolyamaira nők is beiratkozhatnak, ha mint magántanulók a fiúgimnáziumokban magánvizsgát, illetőleg magánérettségit tesznek. Mindez elsősorban nyilván azoknak a nőknek volt vonzó, akik kenyérkereső pályára kívántak lépni. Lásd részletesebben: nők a középfokú és a felsőoktatásban. – A szerk.].

A nagyapám eredetileg, ha jól tudom, papírkereskedő volt, aztán, amikor elvette a Trencsiner lányt, az apósa, Trencsiner Jakab szerette volna, ha jól megy nekik, és berendezte neki Budapest akkori legnagyobb textil-nagykereskedését, amivel aztán a nagyapám csődbement. Aztán Dezső, nagyapám legidősebb bátyja hozzásegítette nagyapámat ahhoz, hogy a papírszakmában újra el tudjon helyezkedni, és aztán végig a papírszakmában maradt. Dezső bácsi a Fővárosi Nyomdának [alapítva 1893] volt az igazgatója, és tőlem a második utcasarkon lévő Nyúl utcában halt meg. Nagyon szép villája volt, nagyon módos, befolyásos úriember volt a Dezső bácsi. Egy nagyon ismert fia volt doktor Vázsonyi (Pataj) Miklós – a Pataj az egy keresztnév –, 1904-ben született és 1945-ben, valószínűleg a munkaszolgálatban meghalt. És ennek két fia volt: a Vázsonyi Gábor, az 1929-ben született, és a másik volt a Bálint. Ő 1936-ban született, ő zongorista, aki előbb Svájcba ment ki, aztán Amerikába. Bálint 2003 januárjában halt meg. Nagy hódolója volt a Dohnányi Ernőnek, neki volt az egyik utolsó tanítványa [Vázsonyi Bálint (1936–2003) – zongoraművész, zenepedagógus, zenei író, publicista. Tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán kezdte. 12 évesen már nyilvános hangversenyen játszott. Az 1956-os forradalom után emigrált, 1959-ben az Egyesült Államokban telepedett le. Tanulmányait Floridában, Dohnányi Ernőnél folytatta, aki kivándorlását is segítette; később professzorának első életrajzírója lett (Dohnányi Ernő. Budapest: Zeneműkiadó, 1971). Az Indiana Egyetem professzora, a New World School of the Arts (Miami) zenei fakultásának dékánja. Zongora mesterkurzusokat vezetett a Harvard és a Yale Egyetemen, valamint a New England-i konzervatóriumban (Forrás: „Muzsika”, 2003. 3. szám; Dohnányi Ernő (1877–1960) – zongoraművész, karmester és zeneszerző, 1905-től a berlini Zeneművészeti Főiskola zongoratanára volt, 1916-tól a budapesti Zeneakadémia zongoratanára, 1919–20-ban igazgatója, 1920-tól a budapesti Filmharmóniai Társaság elnökkarnagya. 1928-tól 1943-ig a zeneszerzés és zongoraosztályok professzora volt a Zeneművészeti Főiskolán, 1934-től pedig az intézet fő-zeneigazgatója is. 1945-től Nyugaton, 1949-től az Egyesült Államokban élt. – A szerk.]
A nagymama és a nagypapa meglehetős jómódban éltek, mivel a Trencsinereknek komoly vagyonuk volt. Pesten laktak, a Kálvin tér környékén. Saját házuk volt. Nagy házuk volt. Azt nem tudom megmondani, hogy hány szobás volt ez a ház, de hogy jómódban éltek, az bizonyos. Aztán egy kertes házban, Újpesten. Újpestnek volt akkor egy ilyen villanegyede. Addig, amíg jól ment. Aztán amikor jött az anyagi gond, akkor azt eladták, és akkor kerültek be a Frangepán utcába. A nagyapám akkor már messze nem abban az anyagi helyzetben volt, mint az 1920-as évek előtt, mert a háború után volt egy súlyos gazdasági válság 1920 és 1926 között, és az őt anyagilag tönkretette. Akkor ő kénytelen volt a saját üzletét bezárni, és máshoz elmenni alkalmazottnak. A nagymama meg nem dolgozott. Rengeteg gyerek volt. Ennyi gyerek mellett hogyan dolgozott volna!

Kilenc gyerek volt, és ebből nyolc nagyjából felnőtt, és volt olyan, aki a közelmúltban halt csak meg. A Feri, aki kitelepült Izraelbe, olyan négy-öt éve halt meg. Ő 1906-ban született, és kilencven éven túl élt. 1998-ban [családfa: 1997] halt meg. Ők Tamirra hebraizáltak. Szóval elég jó kort élt meg. Ő Izraelben van eltemetve. Az Imre 1898-ban született, egy évvel apám után, de 1945-ben Welsben meghalt mint munkaszolgálatos [Az ausztriai Welsben működött a mauthauseni koncentrációs tábor közel 60 altáborának egyike. – A szerk.]. Tífuszban. A Szidike 1900-ban született, és 1928-ban [családfa: 1920] halt meg, az István 1902-ben született, és 1986-ban halt meg. A BESZKART-nak volt az egyik vezetője. A Vilmos fiatalon halt meg, hét évesen [A családfa szerint 1905-ben született, és 1908-ban halt meg. – A szerk.]. A Laci 1908-ban született [családfa: 1909], és 1922-ben [családfa: 1928] halt meg balesetben. A Lili (Lívia) 1911-ben született, és 1980-ban [családfa: 1981] halt meg az Egyesült Államokban. Az ő férje Tihanyi Kálmán volt, és van egy lányuk, Katalin, aki 1936 körül született Berlinben [Tihanyi Kálmán (Üzbég /Nyitra vm./, 1897 – Budapest, 1947) – mérnök, feltaláló. Legfontosabb találmányai a korszerű televízió alapelvére és fölépítésére vonatkoztak. 1926-ban szabadalmazta teljesen elektronikus televizió-rendszerét, és 1928-ban kapott szabadalmat katódsugaras képbontója, azaz televíziója. 1929-től már a televízió-irányítású légvédelmen dolgozott, majd az angol Légügyi Minisztérium részére elkészítette egy robotrepülőgép prototípusát. 1940-ig kidolgozott egy 5–8 km hatótávolságúra tervezett ultrahangsugárzó készüléket is (www.hpo.hu/feltalalok/tihanyi.html). „A háború évei alatt Budapesten éltek, és Kálmán a fiatal Horthy István kormányzóhelyettes baráti köréhez tartozott. A német megszállást követően letartóztatták, és fél évet ült a Margit körúti fegyházban, ahonnan csak 1944 szeptemberében a Lakatos-kormány alatt került ki. A Dunai Repülőgépgyárban dolgozott, ahol sok munkaszolgálatos neki köszönhette a megmenekülését, ezért csukták le. A nyilas uralom alatt bujkált, a felszabadulást követően pedig rövidesen meghalt” – Vázsonyi Sándor közlése). (2001-ben az UNESCO beiktatta Tihanyi 1926-os szabadalmi bejelentésének iratait azon egyetemes jelentőséggel bíró dokumentumok közé, amelyeket, mintegy szellemi világörökségként jegyez a Memory of the World (Világ Emlékezete) elnevezésű programjában (http://hu.wikipedia.org/wiki/Tihanyi_K). – A szerk.]. A Dezső 1917-ben született, ő volt a legkisebb és ő 1998-ban [családfa: 1996] halt meg.

A Vázsonyi nagyszüleim nagyon gyenge társasági életet éltek. A nagyapám a terézvárosi demokrata körbe járt föl. A nagyanyám időnként, amikor lehetősége volt, színházba ment. Az operát szerette, a zenét szerette. A baráti körük hasonlóan polgári, sőt nem is igazán polgári, hanem inkább kispolgári volt, a kispolgári, kiskereskedői vagy kisalkalmazotti rétegből került ki. Akadtak persze közöttük orvosok is és ügyvédek, emlékszem egy sereg ilyenre.

A nagyszüleim nyomasztó családi szituációban éltek. Más karaktere volt a nagyapámnak, mint a nagyanyámnak. A nagyapám egy teljesen más személyiség volt, mint a nagyanyám. A nagyapám egy mozgékony, életvidám, nagyon tehetséges matematikus volt. Egy fejszámoló volt a nagyapám. Ha megkérdezte a Weiszfeld Jakabot, hogy Kóbikám, mennyi kétszázhetvennyolcnak a köbgyöke, úgy megmondta, hogy még a számológép is lassabban mondta meg. Ha megkértem, hogy mondja meg, mennyi tizenháromezerszer kétszáznegyven, azt is megmondta. Rávágta, és utána kiszámíttatta velem papíron. Ilyen adottsága volt. Valószínűleg ezzel bűvölte el a szerencsétlen Trencsinert, aki azt hitte, hogy megfogta az Isten lábát, hogy egy ilyen számolózsenihez adja a lányát, csak azt felejtette el, hogy a nagyapámat a számtan, ez a vele született, öröklött tulajdonsága egyáltalán nem izgatta. Nagyapámat a jó társaság izgatta, a klub, ahol verte a blattot. Ez izgatta. És emlékszem, a nagyapámnak volt egy jelmondata. Kérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen mit tart az élet céljának. „Jancsikám – azt mondja, engem nagyon szeretett –, okos ember úgy él, mint egy király, és meghal, mint egy koldus.” Hát ebben benne van a nagyapámnak az egész mentalitása. Ezzel szemben a nagymama egy polgári családnak egy egyáltalán nem bohém tagja volt, ahol megszokták azt, hogy mindennek megvan a gazdasági alapja, mindenre figyelni kell.

Amikor én a Vázsonyi nagyszüleimet megismertem, semmiféle nyoma nem volt annak, hogy nekik valami közük lenne a zsidósághoz. Ugye én voltam a legjobban meglepve, amikor megtudtam, hogy a nagyapámnak a nagyapja rabbi volt és dáján. Én teljesen meg voltam rökönyödve, meg kell hogy mondjam. Ez egy teljesen asszimilálódott család volt, csak azért nem tértek ki, mert adtak magukra, hogy nem lesznek hitehagyottak.

Nekem a Vázsonyi családdal kapcsolatban nem voltak pozitív emlékeim. Szemben, mondjuk, a Vilmos családjával, ahol azért kiegyensúlyozottabb, polgáribb volt a légkör. A Vázsonyi Vilmosnak tulajdonképpen igaz, hogy egyetlen gyereke volt, a János. Vázsonyi János, aki ugye a Demokrata Pártnak lett az apja után az elnöke, és 1944-ben halt meg, nem, 1945-ben a hannoveri amerikai katonai kórházban [Vázsonyi János (Budapest, 1900 – Hannover, 1945) – ügyvéd, liberális polgári politikus, országgyűlési képviselő. 1918-ban az októberi forradalom idején apjával együtt Münchenbe, majd Svájcba emigrált. 1920-ban Bécsbe költözött, a Keleti Akadémián tanult, emellett több svájci, müncheni lap tudósítója. 1921-ben hazatért Budapestre, bekapcsolódott a Nemzeti Demokrata Párt tevékenységébe. 1925-ben jogi doktorátust szerzett, és apja ügyvédi irodájában dolgozott. 1930-ban megszervezte az Ifjú Demokraták Országos Szövetségét, majd apja után a Nemzeti Demokrata Párt és a Központi Demokrata Kör elnöke. Tagja volt Budapest törvényhatósági bizottságának. 1944. március 19-én a Gestapo letartóztatta, és Dachauba deportálta (Magyar Életrajzi Lexikon). 1945 szeptemberében egy hannoveri katonai kórházban halt meg (s nem New Yorkban, mint forrásunk állítja). – A szerk.]. Hát más. Nekem tulajdonképpen igazán az eszményem az anyai nagyapámnak a családja volt.

Az anyai nagyapám egy rendkívül érdekes és fura famíliából való. A származása eléggé kétes. Az volt a furcsa, hogy a rokonságukban stájer parasztok voltak. Például a nagyapám családjának volt egy ága, akik takácsok voltak Ausztriában, de a család már be volt jegyezve a hitközségbe. A nagyapám egy meglehetősen szegény családnak volt az ötödik vagy hatodik gyereke. A Keller Samu dédapám 1830-ban született Dunaszerdahelyen. Fiatalon költözött fel Budapestre, és itt pincér volt. Itt, Pesten házasodott meg, majd négy gyerekkel özvegyen maradt. Ezután vette el Fischer Fánikát, aki cseléd volt Pesten. Fischer Fáni Kisbábon született 1843-ban, Nyitra megyében egy szegény zsidó családban. Nekik hat közös gyerekük született, de kettő közülük már gyerekkorban meghalt. Nagyapám a harmadik gyerek volt. A nagyapámék a Szerecsen utca 72-ben – ma a Paulay Ede utca – laktak, egy pincében. A nagyapám zsidó elemibe járt, és utána rögtön beadták címfestőnek. Nagyon tehetséges volt. Már gyerekkorában annyira tudott rajzolni, hogy mondják, hogy öt-hat éves korában bárkit le tudott rajzolni, ha módja volt rá. Én magam is láttam. De a nagyapám szerencsétlen volt. A címfestő karrierje összesen három hónapig tartott. El voltak bűvölve, mert sokkal jobban rajzolt, mint a mester. Nem is lett volna semmi baj, csak egyszer a mester rábízta a műhelyt, mert elment valahova. És a nagyapám mesélte, hogy egyszer ki kellett valahova szaladnia az illemhelyre, és vett egy kartont, és kirakta az ajtóra, hogy „Bitte warten, kommt sofort”. Csak az volt a baj, hogy nem tudott helyesen írni, és a ’kommt’-ot egy m-mel írta, és még két helyesírási hiba volt. És visszajött a mester, és látta, és kérdezte, hogy ki írta ezt. Mondta, hogy ő. És akkor rájött a mester, hogy ez a gyerek nem tud helyesen írni. Na most címfestő helyesírás nélkül! Azonnal kirúgta. És akkor, azt hiszem, még járt két évet, és akkor adták be egy veszprémi fényképészhez fényképészinasnak. Nem zsidó fényképésznél tanult, mert zsidó fényképészek akkor még nemigen voltak Magyarországon. Ott lent szabadult, és akkor feljött Pestre.

A nagyanyám egy jómódú ortodox famíliának a tagja volt. A Reich Mór dédapám iskolatulajdonos és iskolaigazgató volt, és a Trefort Ágostonnak volt a jó barátja, aki mikor a [a dédapa] saját iskolájával és kollégiumával a tőzsdekrach után csődbe ment [Föltehetően az 1873-as tőzsdekrachról van szó. – A szerk.], akkor kinevezte Reich Mórt a kiskunfélegyházi állami gimnázium élére iskolaigazgatónak [Trefort Ágoston (1817–1888) – publicista, miniszter, az MTA tagja, 1885-től elnöke, Jogi tanulmányok és külföldi utazások után főleg a bank- és vasútügy, valamint a városok reformjának kérdéseivel foglalkozott. 1848 előtt élénk publicisztikai tevékenységet fejtett ki a „Pesti Hírlap”-ban. Az 1843–44-i országgyűlésen Zólyom város követe. 1848-ban földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi államtitkár. Eötvös Józseffel távozott külföldre, 1850-től visszavonultan élt csabacsüdi birtokán, 1860-ban Békés vm. alispánja lett, 1861-ben országgyűlési képviselő. A kiegyezés idején a Deák-párt tagja. 1872-től haláláig vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1876-tól 1878-ig földművelés-, ipar- és kereskedelem-ügyi miniszter is. Számos művelődéspolitikai intézkedést hozott a közép- és felsőfokú oktatás fejlesztése ügyében. Sokat tett a rabbiképző felállítása érdekében (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. A Reich dédapámnak a második házasságából születtek azok a gyerekek, akiket én ismertem, a nagyanyám és a testvérei. A nagyanyám volt a legidősebb, Artúr volt utána, Lajos (Alajos) és Kamilla. A Reich dédapámnak első házasságából pedig volt két gyereke. Az egyik a Milcsike volt, a másik az Adolf. Korán meghalt a dédapám, mert szívbajos volt, és akkor elég nehéz anyagi helyzetbe kerültek, mert hát ott volt öt-hat gyerek, és hiába volt ő igazgató, a nyugdíjból elég nehéz volt öt-hat gyereket nevelni. A család a dédapa halála után jött föl Pestre Kiskunfélegyházáról. És itt Pesten pont a Szerecsen utca 26-os házban vettek ki lakást a második emeleten, ahol a pincében laktak a nagyapámék. A nagyanyám is zsidó elemi iskolába járt. Aztán a nagyanyámat a dédapám taníttatni akarta. Nagyon szerette volna tanárnak, de a nagyanyám rettenetesen utálta az iskolai munkát. Kiváló tanuló volt végig, és jól beszélt három nyelvet, de ő varrni akart. Pesten egy elég jó helyen szabadult mint varrónő, és aztán amikor úgy adta a sors, akkor ő abból meg is élt.

A család persze nem nagyon volt elbűvölve attól, hogy a művelt, okos polgárlány, Reich Etelka Elvira pont a pincelakó gyerekével esik szerelembe. De meg kell hogy mondjam, hogy egy mintaházasság volt. 1895-ben házasodtak össze. Azután elköltöztek a Holló utcába, majd később, 1903-tól visszaköltöztek a Szerecsen utca 33-ba, ahol együtt laktak a sógoraival, és a nagyanyám volt a család feje. Akkor a nagyapám tulajdonképpen már felszabadult fényképészsegéd volt. Nagyon jó fényképész volt, és ha nem volt fényképész, grafikából élt. Akkor a fényképészet egy életveszélyes szakma volt. Ugyanis a fényképészeknek maguknak kellett kivágni az üveglemezt, és a kezükkel, illetve egy spatnival kellett rákenni az ezüstbromidot a fényérzékeny papírra, ami hat-nyolc olyan, a bőrön átható mérget tartalmazott, ami miatt nagyon rövid életűek voltak a fényképészek. A nagyapám ekcémát kapott, és tizenegy évig nem csinálhatta a szakmáját. Amikor összeházasodott a nagyanyámmal, alig született meg az első gyerekük, a Marcika 1896-ban, egy évre rá kijött rajta az ekcéma, és eltiltották a szakmától. Amikor a nagyapámon kijött az ekcéma, akkor a nagyanyám elment színházakhoz öltöztető szabónak. A Király Színháznak és a Bonbonnière Kabarénak volt az öltöztető szabója [Király Színház – 1903-ban nyitott (Budapest hetedik színháza volt), Beöthy László igazgatásával és a „Rákosi-dinasztia” (Beöthy édesanyja, Rákosi Szidi, valamint a nagybátyja, a Budapesti Hírlap főszerkesztő-tulajdonosa, Rákosi Jenő és a nagynénik: Csepreghyné Rákosi Ida, illetve Evváné Rákosi Márta) tőkéjével s Rákosi Szidi színiiskolájának egykori növendékével, Fedák Sárival mint vezető színésszel. A színház műsorán főleg operettek szerepeltek. A Király Színház 1939-ben zárta be kapuit (de Beöthy már 1924-ben lemondott a színház vezetéséről) (Alpár Ágnes írása nyomán, Népszabadság, 2003. november 6.); Az első igazi pesti kabaré, a Fővárosi Cabaret Bonbonnière 1907-ben nyílt meg a Teréz körút 28. szám alatt, Kondor Ernő színész vezetésével. Itt lépett először színpadra ugyanebben az évben Nagy Endre, a magyar kabaré sajátos műfajának, a konferansznak a megteremtője. A kabaré 1910-ig működött (Magyar Színházművészeti Lexikon). – A szerk.]. A színházban olyan nyolc-tíz évig volt.

A nagyapám tizenegy évig csak rajzolt, rajzolt. Akkor grafikákból élt, de a grafikából nem volt könnyű megélni. Különféle helyeken adta el a grafikákat. Eladta hírlapoknál – hírlapi grafikát csinált –, meg csinált nagyvállalatoknak tasakrajzokat, nagyon szépeket. Egy-kettő még megvan nekem ezekből a grafikákból. És akkor sikerült kigyógyulnia, mert volt akkor egy kiváló bőrgyógyász, egy egyetemi tanár, aki kigyógyította, és vissza tudott menni a szakmába. Egy igen jó fényképészműhelyben dolgozott, és akkor a sógorainak már ment annyira, hogy tudtak neki kölcsönt adni, és megnyitotta  a saját műtermét a Krisztinavárosban. A Krisztina körút 32-ben nyitotta az első üzletét. Úgy hívták, hogy Elektra. Azért nevezték Elektrának, mert ez volt akkor Budapesten az első olyan fényképészet, ahol éjjel-nappal lehetett felvételeket csinálni, mert nagyon korszerű elektromos világítás volt. Neki voltak ilyen fényképész-technikai találmányai, aminek a következménye az volt, hogy első osztályú képeket tudott a közönségnek nyújtani egytized árért. A legjobb fényképész tudott csinálni egy portrét öt koronáért, ő ennél sokkal jobbat tudott két koronáért csinálni [Magyarországon 1892 és 1926 között a korona volt a fizetőeszköz, 1927-től pedig a pengő váltotta föl a koronát. – A  szerk.]. Ennek az lett a következménye, hogy az Elektránál csak úgy lehetett fényképet csináltatni, portrét vagy bármit, hogy bement a tisztelt vevő, és ott volt egy nagy album, és előjegyezték, hogy mikorra jöhet. És reggel hét órától este hétig megállás nélkül, időnként éjfélig ment a munka. Úgyhogy hihetetlenül fellendült neki.

A nagyapámnak tizennégy fényképtechnikai találmánya volt bejegyezve, az utolsót, aminek a család elfelejtette meghosszabbítani a szabadalmi díját, a Kodak gyár lopta el. A Kodaknak van egy olyan fényképezőgépe, hogy elkattintja a gépet, és alul kijön a kép. Én ezt először 1939-ben, a hűvösvölgyi kisházban láttam a nagyapámnál. És emlékszem, akkor kimentünk vele Vácra, ott volt a Kodaknak egy gyára. Ebből lett később a Forte gyár [Az 1880-as években alapított KODAK Ltd. magyarországi fotópapírgyára 1922-ben nyitotta meg kapuit Vácott. A második világháború alatt a gyárat (első osztályú hadiüzem volt) fölmérhetetlen veszteség érte (1944 decemberében bombatámadás érte, előtte pedig a németek a késztermék nagy részét és a berendezések egy részét elvitték). 1947 júniusában a KODAK a gyárat eladta a Magyar Általános Hitelbanknak. A gyár FORTE Fotokémiai Ipar Rt. néven folytatta a termelést 1947-től. 1948 elején, a bankok államosításával együtt a FORTE Rt. is nemzeti vállalattá alakult, és 1948. április 28-án a Forte Fotokémiai Ipar Vállalat nevet kapta. – A szerk.]. És ott alkudozott a nagyapám az eladásán ennek a találmánynak, de az az igazság, hogy a nagyapám kiváló kémikus, csodálatos grafikus volt, de a számtan nem volt az erőssége, és azon háborodott fel, hogy a Kodakék ígértek neki akkor ötvenezer dollárt és fél százalékot az üzleti forgalomból. Ez a fél százalék annyira felháborította, hogy hiába magyarázta neki az apám, hogy ez a fél százalék több, mint amit magának kifizetnek, ő azt mondta, hogy azért nem adom. Még a mérnök is csodálkozott, és kérdezte, hogy melyik egyetemen végzett, mert többet tudott kémiából, mint a Kodaknak a főmérnöke. A Keller nagyapám tulajdonképpen 1913-ra már milliomos volt. Attól kezdve a nagyanyám bent trónolt az üzletben, és ő vezette a naplót és a pénztárt. A nagyapám üzletében Pest legjobb segédjei dolgoztak, csupa olyan, mindegyikből mester lett. A Hatschek, a híres fényképész nála volt első segéd [Valószínűleg Hatschek Emilről van szó, aki később Farkas Bélával társulva megalapította a HAFA céget, amely  az 1930–1944 között számos filmtechnikai kézikönyvet és szakkönyvet adott ki, üzleteikben pedig fototechnikai eszközöket árusítottak. – A szerk.].

A nagypapám nem volt katona, mert olyan fényképész volt, akihez a Herczeg Ferenctől kezdve a Huberman Boriszlávig, a hegedűművészig és a József főhercegig mindenki bejárt [Herczeg Ferenc (1863–1954) – író, újságíró („Budapesti Hírlap”, „Új Idők”, „Az Újság”, „Magyar Figyelő”), 1896-tól két cikluson át országgyűlési képviselő (Magyar Életrajzi Lexikon);  Bronisław Huberman (1882–1947) – lengyel származású hegedűművész, 11 éves korától szerepelt Európa és az Egyesült Államok nagy koncerttermeiben, kora egyik legjelentősebb szólistája volt. 1933-tól a második világháború kitöréséig Palesztinában élt, ő alapította meg az Izraeli Filharmonikus Zenekar elődjét, a Palesztin Szimfonikus Zenekart 1936-ban. Svájcban halt meg. – A szerk.]. A József főherceg például udvari fotósának akarta megtenni. És a nagyapám hajlott is rá, de amikor kiderült, hogy a József főherceg pornográf képeket kíván vele csináltatni, akkor valahogy kivágta magát ettől a feladattól, mert nem nagyon tartotta összeegyeztethetőnek. A nagypapa a József főhercegnek köszönhette azt, hogy nem került be a hadseregbe [József főherceg (1872–1962) – tábornagy, kormányzó, az MTA tagja, József nádor unokája. IV. Károly, az utolsó magyar király 1918. október 27-én kinevezte homo regiusnak, azaz a király helyettesének. 1918. október 31-én a tömeg követelésére Károlyi Mihály grófot miniszterelnökké nevezte ki, és hűségnyilatkozatot tett a Nemzeti Tanácsnak. Miután Horthyt kormányzóvá választották, mellé állt. 1929-től a Kisfaludy Társaság tagja. Az MTA elnöke 1936-tól 1945-ig, a felsőház tagja 1927–44-ben. A nyilas hatalomátvétel után hűséget esküdött Szálasinak. 1945 után Nyugatra távozott. – A szerk.]. Mert amikor a József főhercegnek mondta, hogy be kell vonulni, akkor a József főherceg mondta: „Maga nem fog bevonulni, Keller!” és akkor bement sorozásra, és ránéztek: „Ja, Keller? Untauglich [alkalmatlan (német)].” És akkor odaírták németül, hogy katonailag teljesen alkalmatlan, korai aggságban szenved. Ez akkor egy orvosi meghatározás volt. A nagyanyám nem értette, mi az, hogy korai aggság, hát nem volt az ő férje agg! És akkor elment a háziorvosához, és az mondta, hogy „Örüljön neki, Kellerné, nem kell, hogy a férje kimenjen a frontra”. „De hát mi az, hogy korai aggság?” És azt mondja: „Az semmi, az azt jelenti, hogy a papa már nem egy igazi férfi, nem kell legalább vigyázni.” A nagymama ennek aztán roppantul megörült, és csak akkor kezdett rájönni, hogy a dolog valahol nem stimmel, amikor másállapotba került a Bandival. És akkor elment Pest egyik legismertebb nőgyógyászához, és mondta, hogy baj van. És az azt mondja: „Hány éves maga, Kellerné?” „Negyvenhárom.” „A férje bevonult?” „Nem vonult be, korai aggság.” „Á – mondja –, akkor klimax.” És megállapította, hogy ez a kezdődő klimax. Kimarad. A nagymamám megnyugodott, és amikor a klimax a hatodik hónapban elkezdte rugdosni a hasát, akkor jött rá, hogy valami nincs egészen rendben, nincs minden úgy, ahogy az orvos mondja. És akkor fölment megint, és az orvos megállapította, hogy olyan öt hónapos terhes. A nagyanyám – mondják – annyira felháborodott, hogy majdnem a haját tépte a doktornak mérgében. „Mit fognak a lányaim ehhez szólni?” Úgyhogy a vége az lett, hogy a Földes – úgy hívták ezt a nőgyógyászt – vidékre költözött, annyira megijedt a nagyanyám mérgétől.

A nagyszüleimnek öt gyerekük volt. A Marci született 1896-ban, a Bözsi született 1898-ban, anyám született 1900-ban, és 1901-ben vagy 1902-ben a Rózsi. A legkisebb fiú, a Bandi 1917-ben született, de a nagyanyám ezt egész életében restellte. Akkor már a legkisebb lánya is tizennégy-tizenöt éves volt, és abban az időben az, hogy egy negyvenhárom éves nő szült, az képtelenség volt. Abban a korban ez nem létezett.

Amikor a nagyszüleim jómódba kerültek, akkor elköltöztek Krisztinába. A Krisztina körút 32-ben volt a műterem, és a 34-ben, az első emeleten volt egy három-négy szobás lakásuk. Ha a nagyapám spekulált volna, vagy hallgatott volna a bankár rokonságra, akkor nyugodtan megvehetett volna négy-öt bérházat 1917–18-ban. De hát a nagyapám nem tudott spekulálni. Személyzetet tartottak, amíg jól ment nekik. Mindig volt háztartási alkalmazott [lásd: cseléd], vidéki lányok. Én még emlékszem a Mariannra. Mindenes lányt tartottak, takarítónőt, ilyesmit. De a nagyanyám nem tartott szakácsnőt. Nevelőnő sem volt. A gyerekeket a nagymama nevelte. A Krisztinában laktak egészen 1926-ig. És akkor 1926-ban vagy 1928-ban, a pengőre való áttérés meg a harmincas évek gazdasági válságában [lásd: 1929-es gazdasági világválság] a nagyapám már beteg is volt, becsukták az Elektrát [1927. január 1-jétől váltotta föl a koronát a pengő, 12 500 papírkoronáért adtak egy pengőt. – A szerk.]. Azt hiszem, 1928-ban csukták be. És akkor ő már eléggé beteg ember volt, mert tízéves korától egy robotember volt, aki reggel ötkor felkelt, és este tízig dolgozott. És ez egészen addig tartott, amíg a krisztinavárosi üzletét be nem csukták.

A nagyapámnak [Pest]Hidegkúton maradt egy háza – a [pest]hidegkúti Várhegyen, az most is megvan különben –, és oda költöztek ki [Pesthidegkút – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm. Pomázi járásában, 1920-ban 4200 lakossal, a 20. század első évtizedeiben keletkezett villatelepekkel (Remetekertváros, Szögliget, Széphalom stb.). – A szerk.]. A ház mellett egy ötszáz négyszögöles kert volt két szántóval. [Pest]Hidegkúton nem volt víz, villany. Nagyapámnak azért tetszett meg, mert nagyon szép volt a kilátás a Várhegyről az egész budai hegyvidékre. A Várhegyen összesen egy tucat ház volt. Ma a Várhegyre nem lehet fölmenni, mert annyi ház van. Ha én fölmentem, és kinéztem a kisház ablakán, akkor leláttam a Remetei útig. Nem volt előttünk semmi sem, csak a kukoricás és néhány gyümölcsfa. És a szomszédságunkban talán volt hat-nyolc embernek háza. Mindenkit ismertem a Várhegyen. Az volt a szerencséje a nagyapámnak, hogy neki volt a Várhegyen egyedül egy forráskútja. A kút a hegy közepén volt, és ott volt egy forrás hat méter mélyen, és mindig nagyon jó vize volt, finom karsztvíz. Egyre kevesebb volt a víz, és kérdezte a szomszédot, a Schmidtet, hogy mit csináljon, mert alig van már víz.  Ajánlották, hogy az ófaluból ki kell hívni a kútmestert. Kijött a kútmester, mondja: „Ja, kitisztítom én! Annyi vize lesz, hogy csuda!” Ki is tisztította, és többé nem is volt víz a kútban, mert kiszedte a vízzáró agyagréteget, és a forrásvíz lement ötven-hetven méter mélyre, mert az ott tiszta mészkőszikla. És akkor az volt a helyzet, hogy a nagyapám majd megőrült a méregtől, és akkor a kutat kimélyítette, csinált egy olyan tizennyolc méteres ciszternát, amiben aztán esővizet fogtak föl, de attól kezdve aztán el kellett gyalogolni valahová két kilométerre, ott volt egy kézi nyomós kút. Ivóvizet onnan kellett hozni vödörben. Persze elemlámpa volt, ez volt az egész villanyvilágítás ebben az időszakban.

A nagyapám ezt úgy rendezte be, hogy neki volt egy nyári műterme kint a Nagyréten. Oda lement, amikor május elseje volt vagy más ünnep, amikor odament több ezer ember. És hát ott is sorban álltak fényképért. Május elsején előfordult, hogy a nagyapám háromezer-ötszáz felvételt csinált. Nyolc-tíz vasárnap alatt megkereste mindazt, ami neki egy évre kellett. A Nagyréten, akik ott voltak, mind a nagyapám barátai voltak. Ugyanis a Nagyrétet ő fedezte föl, mint nyári üzletet. Ő csábította oda annak idején a Kemény Henriket, Kemény Henrik bábosnak az apját. Ott volt először a Keménynek bábszínháza a nagyapám mellett [Kemény-család – vásári bábjátékosok. Egy 1897. január 26-án, Budapesten kelt irat szerint a Galíciából érkezett Korngut Salamon (185?–1930) előadásokat tarthat a fő- és székváros kivételével. Kemény Salamon a század végétől az 1920-as évekig cirkuszigazgató, bűvész és bábszínház-tulajdonos volt. 1912-ben fiával, az Amerikából hazatért Kemény Henrikkel (?–1945) megalapította a Columbia Magyar Mechanikai Színházat, amely azonban alig egy esztendő után tönkrement. 1920-ban a Fehérvári úton nyitottak színházat, majd 1926-ban id. Kemény Henrik végleg letelepedett a Népligetben (más források /Wikipédia/ szerint 1926-ban a Hűvösvölgyi Nagyréten emeltek új bábosbódét). A szemtanúk beszámolója szerint id. Kemény Henrik kivételes erejű bábjátékos volt, kiváló komédiás, virtuóz marionettista. Az 1930-as években hivatalosan Paprika Jancsi lett a fő figurájuk neve. Id. Kemény Henrik 1945-ben eltűnt. Fia, ifj. Kemény Henrik (sz. 1925) lépett az örökébe. Népligeti színházát 1953-ban államosították, majd bezárták. Ettől kezdve az Állami Bábszínházban lépett föl, majd a hatvanas évek elejétől önállóan tevékenykedett, eredeti, hagyományos formájukban játszotta a család Vitéz László darabjait. Főbb alakításai: Vitéz László kalandjai, Hakapeszi Maki, Süsü sárkány, Furfangos Frigyes, Gyufa Gyuri, Sakk Matyi (Forrás: Magyar Színházművészeti Lexikon; Wikipédia). – A szerk.]. Akkor oda csábította a barátját, a Balázst, aki pincér volt egy nagy étteremben, és mondta neki, hogy ad neki kölcsönt, hogy nyisson egy nyári kerthelyiséget. És az annyira bejött a Balázsnak, hogy három vendéglőt tudott csinálni, egyet a Hűvösvölgyi végállomásnál, egyet a Nagyréten és egyet itt, a Rózsakertnél. És emlékszem, a Balázs, valahányszor találkoztak, mindig annyira rajongott a nagyapámért. Mindig mondta: „Lipót, ameddig én élek, te mindig annyiszor jössz be sörözni, amennyiszer akarsz, és azt eszel, amit akarsz.” Tulajdonképpen az egész falu, aki ott kint volt, azokat mind ő vitte oda.

A nagyapámnak egész [Pest]Hidegkút a barátja volt. Olyan nyíltszívű, barátkozó ember volt. A barátai kilencven százalékban svábok voltak. A nagyapámnak az anyanyelve nem magyar volt, hanem német. A nagyanyám kedvéért tanult meg magyarul. Német anyanyelvű volt, de csodálatosan megtanult magyarul. Voltak zsidó barátai, de mivel egy koldus családból jött, a zsidó barátai még csak nem is zsidó középosztálybeliek, hanem zsidó prolik voltak. A Keller nagyszüleim nem igazán éltek zsidó életet. A nagyanyám tartotta volna, de a nagyapám nem. Egy zsidó proli családban nem tartották. Nagyobb ünnepeket tartottak. A Ros Hásánát tartották, amennyire tudom, időnként a szédert is megtartották. A Jom Kipurt megtartották. Káporót [lásd: kápóresz] is csináltak annak idején. És persze zsidó esküvőjük volt, de azt nem tudom megmondani, melyik zsinagógában. Budapesten tulajdonképpen a zsidó hagyományokat az ortodoxia őrizte. A nagymama egy ortodox családból jött, de ő meg férjhez ment egy kis proligyerekhez, aki ugye mit hozott otthonról? Semmit. A nagymama testvérei, a Reich fiúk, erőteljesen őrizték a zsidó hagyományt. Rendszeresen jártak minden pénteken, szombaton templomba, kóserek voltak [lásd: étkezési törvények]. Ők zsidóként éltek. A nagymama szerintem azért tudott elszakadni ettől a világtól, mert nagyon megtalálta a párját a nagyapámban, és messzemenőkig, mindenféle kompromisszummal fenntartotta azt a meleg családi légkört, ami volt.

A Reichek soha nem tekintették igazán rokonuknak a nagyapámat. Az nagyon furcsa volt, amikor a nagyanyám testvérei találkoztak a nagyapámmal, nem azt mondták, hogy Lipót, hanem Keller úr. Tartották a kapcsolatot, de ő Keller úr volt. Három lépés. Nem a nagyapám nem akarta a kapcsolatot tartani, de hát a Reichek nem felejtették el, hogy a nagyapám annak a pincelakó prolinak volt a gyereke. Hiába volt, hogy a nagyapám százszor többet olvasott, műveltebb, mint bármelyik Reich, de azt nem felejtették el neki. Nekem a családi ideálomat a nagyapámék jelentették, nem az apámék családja. Ez egy harmonikus, vidám, a gyerekeket maximálisan humanista szellemben nevelő família volt. A nagyapám haláláig olvasott. Hetvenéves korában halt meg, tüdőrákban. Heinét vittem be neki a halála előtt, az volt a kedves költője. És teli volt az ágy környéke könyvekkel. Nem olyan volt, mint a többi Keller fiú vagy lány, mert azok aztán soha nem vettek könyvet a kezükbe. Ő egy kivétel volt a Keller famíliában, meg kell hogy mondjam. Volt ugyan egy testvére, akit eléggé szerettem, a Simon, a bátyja. Nagyon aranyos volt, csak hát egész más. Ő nyomdász volt, meg szedő, korrektor. Az is értelmes volt, de azért nem is közelítette emberileg a nagyapámat.

A nagyapám egy egészen fantasztikus figura volt. Ezermester volt, mindent meg tudott csinálni. És tündéri személyiség volt. Én azóta sem ismertem hozzá foghatót. A nagymama meg? Nem tudom, ismeri-e a pszichológiát. Van a Jungnak ez a meghatározása, hogy introvertált–extrovertált. A nagyapám egy teljesen extrovertált személyiség volt, majdnem olyan, mint egy jó színész. Nagyon tudott az emberekkel bánni. Hallatlanul. A gyerekeivel is. A nagyanyám meg pont az ellenkezője volt, egy teljesen introvertált személyiség. De kettejük közül a nagyanyám volt az erősebb. A nagyapám úgy érezte, hogy megfogta az Isten lábát, hogy egy ilyen csodálatos nőt, mint a nagyanyám elvett. Anyusnak mindenben igaza volt. Egy csodálatos emberpár volt a nagyapám és a nagyanyám. Soha senkinek jobb házasságot és harmonikusabb életet nem kívánok, mint az övéké volt. A görög mitológiának voltak ők az eszményi házaspárja. Szenzációsan éltek, mint Philemon és Baucis [Philemon és Baucis, a kisázsiai Frígia népeinek mondáiban szereplő öreg házaspár, a házastársi hűség jelképe. – A szerk.].

Az édesanyám, Keller Izabella 1900. január ötödikén született Budapesten, és 1988. november tizennegyedikén halt meg. Nyolcvannyolc éves volt, amikor meghalt. Ő hasonlított legjobban a nagyapámra. Extrovertált, nagyon tehetséges személy volt az anyám. Az a helyzet, hogy tarkabarka élete volt anyámnak. Álom gyerekkora volt, mert olyan családban élt, ahol a férj és a feleség úgy éltek, mint a mesebeli házasok. Ezért voltak annyira összetartók maguk a testvérek is, a Keller gyerekek. Ha jól tudom, óvodába nem jártak, mert volt már akkor mindig valaki, aki őket sétáltatta. Alkalmazott már volt, jómódban voltak. Az alkalmazott nem nevelte a gyerekeket, hanem csak sétáltatta, ha a nagyanyám nem ért rá az üzlet miatt vagy más miatt. Amikor elkezdtek iskolába járni, helyi iskolába jártak ottan, Budán. Az anyám, amikor cseperedett, akkor már a nagyapám jóvoltából elég jómódúak voltak, úgyhogy anyám jó iskolákba tudott járni. Az elemi iskolát, ha jól emlékszem, a Személynök [ma: Balassi Bálint] utcai fővárosi elemiben végezte. Ez nem zsidó iskola, hanem állami. A tanító nénijével, aki még első osztályban tanította, a Szemkeő nénivel megismerkedtem, és el volt anyámtól bűvölve még évek múlva is. Azt mondta, hogy ő volt a legtehetségesebb tanítványa.  Az anyámat a négy elemi után beíratták a skót missziós iskolába [lásd: Skót egyház]. Nem tudom, soha nem jöttem rá, hogy miért oda íratták. Oda járt a Vörösmarty utcába, ott volt a skót misszió iskolája. Befejezte a polgárit, és aztán általános volt, hogy most valami mást kell csinálnia. Ő szeretett volna gimnáziumban tanulni tovább, de a Reichek nagyon ellenezték. A Reichéknél az volt, hogy a lányok lehetőleg ne tanuljanak, menjenek férjhez. Anyám viszont nem akart férjhez menni, hanem tanulni akart. Úgyhogy magánúton tanult. A saját zsebpénzét vetette be. Szerencsére rendkívül nagy zsebpénze volt anyámnak. Elmondta, hogy minden hónapban a nagyapámtól kapott háromszáz koronát. A korona mai árfolyama kábé ezerszeres. Szóval ez volt a zsebpénze. Ebből ő egyrészt fedezte a magántanulását, másrészt pedig elverte.

Előbb gimnáziumba járt, aztán járt Színiakadémiára, egészen addig, amíg az egyik nagybácsi rá nem jött, hogy Színiakadémiára jár, és megfenyegette, hogyha még egyszer meglátja a Színiakadémia környékén, akkor lelövi. Mert nálunk csak tisztességes lányok nőttek föl – mondta. Anyám gyerekkorában, amikor a nagyanyám még bejárt a Király Színházba meg a másikba, a Bonbonnière kabaréba öltöztető szabónak, nagyon jó színészeket ismert meg. Egy sereg jobbnál jobb színészt. Nem beszélve arról, hogy a nagyapámnak az első segédje például az első üzletében a Rátkai Márton volt [Rátkai Márton (1881–1951) – színész, pályájának meghatározó éveit (több részletben) a Király Színházban töltötte mint táncoskomikus, de más színházakban és külföldön (USA, Bécs) is vendégszerepelt. Művészetének igazi területe az operett volt ugyan, de az 1930-as évektől egyre sűrűbben vállalt prózai jellemszerepeket. 1947-től haláláig a Nemzeti Színház tagja, a Színművészeti Főiskola tanára volt (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. Fényképészsegéd volt. Istentelen fényképészsegéd volt, de viszont nagyszerű mókamester. Úgyhogy a nagyapám beszélte rá annak idején, hogy menjen a Rózsahegyihez, és végezzen színiiskolát. És ezért a nagyapám minden bemutatóra kapott két potyajegyet a Rátkai Mártontól, amíg élt [Forrásaink szerint Rátkai Márton a Színművészeti Akadémián végzett 1903-ban. Az iskola a Színművészeti Főiskola elődje volt. 1865-ben alapították az állami felügyelet alá tartozó Országos Színészeti Tanodát, amely 1885-től az Országos Színésziskola, az 1887–88-as tanévtől az Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémia nevet viselte. 1893-ig drámai színészek és operaénekesek képzését egyaránt ellátta, ekkor az utóbbit a Zeneakadémia vette át, és az intézmény Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia néven önállósult (Rózsahegyi a maga iskoláját csak 1909-ben nyitotta meg) (Magyar Színházművészeti Lexikon). – A szerk.]. Anyám végül a színiiskolát a Reich nagybácsik miatt otthagyta. És akkor a bátyja bevitte a Galilei Körbe, és a Galilei körnek lelkes látogatója lett nagyanyám és nagyapám legnagyobb bánatára. Ez volt a gyerekükben az első csalódás. A bátyjával, a Marcival együtt kezdett el odajárni. A Marci volt a nagypapám elsőszülött fia, aki mintatanuló volt, mindent jelesre csinált. Amellett a Marci egy barom erős pali volt, százkilencven magas, nagy atléta, valami kilenc-tíz aranyérem tulajdonosa. Én hatvankilenc évesen ismertem meg, de olyan fogása volt a kezének, hogy a vasat eltörte volna. Aztán a Marcinak 1915-ben be kellett vonulnia, mert akkor már tizenkilenc éves volt. 1915-től 1919-ig volt frontkatona. Anyám a Galilei körben mindent csinált, amire a tanára, Kelen Jolán megkérte. A Kelen család a magyar munkásmozgalom kiemelkedő szereplője volt. A Kelen József az első kommünben népbiztos lett [Kelen József (1892–1939) – elektromérnök, a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) egyik alapítója. A Tanácsköztársaság alatt a szociális termelés népbiztosa volt, életfogytiglani fegyházra ítélték, 1922-ben fogolycsere révén került ki a Szovjetunióba. Magas állást töltött be, majd a törvénysértések áldozata lett. – A szerk.]. A felesége pedig a Galilei Körből szintén a magyar kommunista pártnak lett az egyik főszervezője [Kelen Jolán (Kelen Józsefné, szül. Fried Jolán) (Munkács, 1891 – Budapest, 1979) – kereskedelmi iskolai tanár (1910–1918), az antimilitarista mozgalomban való részvétele miatt tanári állásától megfosztották. A Tanácsköztársaság alatt a Közoktatásügyi Népbiztosság Gyermekszociális osztályának vezetője volt. 1919 őszén Bécsbe emigrált, 1922-ben Moszkvába került (főiskolai tanár, szerkesztő). Közben 1926-tól 1931-ig Berlinben a Szovjetunió kereskedelmi képviseletének tisztviselője. 1954-ben tért haza; az MSZMP Párttörténeti Intézetének munkatársa volt. – A szerk.]. A Kelennek a testvére volt a Korvin Ottó [(1894–1919) – a KMP egyik alapítója, a Tanácsköztársaság alatt a belügyi népbiztosság politikai osztályának volt a vezetője, megszervezte a tanácshatalom védelmi apparátusát, irányította a forradalmi terrort. – A szerk.]. A Kelen Jolán néni óriási hatással volt az anyámra. Ha jól emlékszem, franciára tanította. De rendkívüli személyiség volt a Jolán néni. Őt még én is ismertem. Teljesen a Jolán néni hatása alá került.

Az anyám a Galilei Körben azt csinálta, amit akkor a többi diák: az anyagaikat, a sajtótermékeiket terjesztette, és mindenben részt vett, amiben lehetett. Teljes vállszélességben belevetették magukat a Galilei Kör politikai tevékenységébe, üdvözlői és előmozdítói voltak a Károlyi-féle polgári forradalomnak A Kommünben [lásd: Tanácsköztársaság] nem vállalt semmilyen szerepet, mert akkor összesen tizennyolc éves volt, de utána annál lelkesebben vett részt mindenben. Amennyire én tudom, az itteni pártnak egyik illegális aktivistája lett, aki a Vörös Segélynek dolgozott, amikor én kisgyerek voltam, Martos Flórával [Martos Flóra (1897–1938) – vegyész. 1918-ban lépett be az SZDP-be, melynek balszárnyához tartozott. A Tanácsköztársaság idején a gyermekbarát mozgalomban tevékenykedett. A Tanácsköztársaság bukása után az internáltak megsegítésében vett részt, majd kapcsolatba került az illegális kommunista mozgalommal. 1927-ben a Vörös Segélyt szervezte, majd vezette. Többször letartóztatták (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. A bátyjának, Marcinak pedig el kellett menekülnie Magyarországról 1919-ben, mert a Vörös Hadseregnek volt az egyik vezető tisztje [A Magyar Vörös Hadseregről, a Tanácsköztársaság fegyveres erejéről  van szó, amelynek felállítását 1919. március 22-én rendelték el, augusztus 6-án pedig feloszlatták. – A szerk.]. Előbb Csehszlovákiába [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] került, akkor bekerült az Internacionáléba és a kommunista úttörőszövetségnek  lett egyik funkcionáriusa, aztán kikerült az Egyesült Államokba. Ott kitanulta az ácsszakmát, bekerült egy óriási bútorgyárba, és ott is szakszervezetet szervezett. A nagyapám ezt azért nem értette, mert a nagyapám abszolút egy proligyerek volt, és nem hitt semmiféle kommunista elvet. Nem hitt ilyenekben. Teljesen le volt döbbenve, hogy a gyerekei közül pont az elsőszülött fia és a legkedvesebb lánya, aki olyan, mint ő, ilyenekbe belekeveredik.

Az anyám zsidósághoz való viszonya azért volt laza, mert ő már fővárosi iskolában kezdte, a skót missziós iskolában folytatta, és a skót missziós iskolában – különben sok zsidó kispolgári lány járt oda – a református lelkészek igyekeztek kitéríteni őket. A skót missziós iskolának az volt az érdekessége, hogy nagyon sok kitért, áttért zsidó lelkész dolgozott ott. Ez annak a folyamatnak a része, hogy itt a zsidóság tekintélyes része nagyon erősen asszimilálódott. Túlságosan asszimilálódtak. Az anyám tizenhárom-tizennégy éves koráig volt, hogy járt zsinagógába, rendszerint anyai nagybátyjaival, a Lajoskával és az Artúrral. Aztán persze később már nem járt. Amikor az én bár micvóm volt, eljött. Az anyám, miután a nagyanyám egy darabig tartotta a Ros Hásánát és a nagyobb ünnepeket, sokkal többet őrzött meg a zsidóságból, mint apám. Apám szinte semmit.

A Vázsonyi nagyszüleim nagyon kevéssé nevelték zsidónak a gyerekeket. Az volt a törekvés, amennyire lehet, asszimilálódni. Magyarrá válni szokásban, mindenben. Épp csak ki nem tértek. A Vázsonyi család azért távolodott el ennyire a zsidóságtól, mert megszédítette őket az a lehetőség, amit a korabeli Magyarország fölkínált. Azt hitték, hogy a liberalizmus és a polgári egyenlőség távlatokat jelent a zsidóság számára. A magyar zsidóság ezért olyan mértékben asszimilálódott, ahogy Európa semelyik zsidósága sem. Nagyon nehéz magyarázatot találni, és megérteni, hogy egy mélyen vallásos rabbinak a tizenhat gyerekéből négy-öt rabbi lesz, a többi pedig hol tartja a vallását, hol nem. Lehet, hogy ott a családban nem jelentett akkora örömet a vallás gyakorlása, mint amennyit kellett volna, hogy jelentsen. Ha jól tudom, az egyik nagybátyám, a Pista, apámnak az egyik öccse áttért református hitre, de szerintem azért, hogy a BESZKÁRT-hoz fölvegyék. Máshogy nem is vették volna föl. Annak idején a Vázsonyi Vilmosnak az egyik nagy tette az volt, hogy ő hozta létre az úgynevezett első államosított vállalatokat. Tehát a három közúti vasúttársaságot ő vette fővárosi tulajdonba. Ő hozta létre az Elektromos Műveket [1893-tól két magánvállalat, a Budapesti Általános Villamossági Részvénytársaság (BÁV Rt.) és a Magyar Villamossági Részvénytársulat (MV Rt.) mint részvénytársaság gondoskodott a budapesti áramszolgáltatásról. 1914-ben a két áramszolgáltató vállalat egyesítésével megalakult Budapest Székesfőváros Elektromos Művei (BSzEM). A vállalatot 1918–1950 között a Fővárosi Tanács irányította. Ezekben az években a vállalat berendezéseit jelentős mértékben gyarapította, gazdaságosabbá tette és korszerűsítette. E munka eredményeként vált Budapest Székesfőváros Elektromos Művei a főváros legnagyobb önálló vagyonú vállalatává. – A szerk.]. De az 1930-as években zsidót már nem vettek föl a BESZKÁRT-hoz. A Dezsőék, a Weiszfeld fiúk még nagyjából tartották a vallást. Még a nagyapámnál is előfordult, hogy Ros Hásáná után volt az a kaporó [kápóresz] azzal a kakassal és tyúkkal, és azt még velem is csinálta, érdekes módon, apám. Érdekes módon, apám, aki teljesen ateista volt, ezt még tartotta. Hogy miért, az rejtély előttem.

Apám 1897. május tizennegyedikén született. Ő volt a Vázsonyi nagyapám elsőszülöttje. Két lány- és hat fiútestvére volt. Háztartási alkalmazottak apám gyerekkorában még voltak, ilyen vegyesen, szlovák, német, akiket Pesten lehetett akkor találni. De apámnak nevelőnője már nem volt. Nem is lehetett apámat nagyon nevelni, nagyon nehéz fiú volt. Apám gyerekkora viharos gyerekkor volt, mert állítólag a legrosszabb gyerek volt, akit Pesten föl lehetett fedezni. Hihetetlen komisz gyerek volt, azt mondják. Mivel sokan voltak, nagyon nehéz volt ellenőrizni a gyerekeket. Azt tudom, hogy az apám otthon is nagyon sok rossz fát tett a tűzre. Ezt legalábbis a nagynénjétől tudom, az Ida nénit még ismertem, és őrzök is egy olyan fényképet, ami az apámnak a turpisságát megörökítette. Az apámat nagyon rendesen, tisztességesen iskolázták. Először Újpesten járt iskolába, aztán a Munkácsy Mihály gimnáziumba íratták be, ahonnan az év közepén kicsapták, éspedig a hittanórán tanúsított kibírhatatlan magatartása miatt [Munkácsy Mihály gimnázium nem volt. Minden bizonnyal az 1909-től a Munkácsy utcában működő állami főgimnáziumról, a Kölcsey gimnázium elődjéről van szó. Az iskoláról a későbbiekben még lesz szó. – A szerk.]. Bohóckodott állandóan, a korabeli papok vagy hitoktatók pedig nem nagyon tűrték, hogy a hittanórán valaki bohóckodjon. Ennek aztán az lett a következménye, hogy állandóak voltak a súrlódások. Vagy mert megdobálta a tanárt, vagy valamit mindig elkövetett. Az utolsó nagy tette az volt, hogy húsvét tájékán, amikor azt hiszem, egybeesett a húsvét a Pészahhal, akkor vett a terézvárosi búcsún egy kereplőt, és a hittanórára bevitte a kereplőt, és amikor a pap bácsi elkezdett beszélni, akkor elkezdte a kereplőt csavarni. És amikor odament, hogy elvegye tőle, akkor az apám bebújt a padok alá, és az osztály legnagyobb megdöbbenésére mindaddig használta a kereplőt a padok alatt, amíg a pedellus és az igazgató segítségével valahogy ki nem vonszolták.

Akkor nagyapám beíratta apámat a Vas utcai kereskedelmi középiskolába, ahol aztán érettségizett [Az 1908-ban alapított Vas utcai felső kereskedelmi (teljes nevén Gróf Széchenyi István Felső Kereskedelmi Iskola) a negyedik ilyen iskola volt Budapesten. A cél az volt, hogy „a kereskedő pályára készülő tanulóknak a nélkülözhetetlen általános műveltséget megadják, s egyúttal jövendő pályájukon szükséges szakismeretekben részesítsék”. Az új, a polgári iskolára épülő képzési forma hamar népszerűvé vált. Az első években bérlakásokban folyt a tanítás, a Lajta Béla tervezte épület 1913-ban készült el. – A szerk.]. A Vas utcai kereskedelmi az ország egyik legnívósabb iskolája volt érdekes módon. Csak az volt a pech, hogy a tanári kar, ami egy eléggé magas színvonalon lévő tanári kar volt, döntő többsége szélsőbalra húzott. Tehát ez egy olyan furcsa dolog, hogy a Vas utcai kereskedelmi iskolának egy csomó akadémikus meg tudós tanára is volt, és a népbiztosoknak több mint a fele onnan került ki. A Kelen József például, meg a Korvin rokonsága mind onnan került ki. Amikor apám letette az érettségit ott, akkor volt a Polgári Demokrata Párt Magyarországon a legerősebb. Vázsonyi Vilmos tekintélyének a csúcspontján volt, mert akkor volt az, amikor a kormány ellenében pert nyert, megvédte a Désy Zoltánt, szóval látszott, hogy rövidesen miniszter lesz, és akkor törölték az apámnak a fegyelmi büntetését [Désy Zoltán függetlenségi párti képviselő 1912-ben Európa legnagyobb panamistájának nevezve, azzal vádolta meg Lukács László munkapárti miniszterelnököt, hogy 1910-ben, pénzügyminiszterként 4,8 millió koronát juttatott közpénzből a Nemzeti Munkapárt választási kasszájába. A törvényszék 1913. június 8-án Désyt fölmentette a nyilvános rágalmazás vádja alól, a Lukács-kormány pedig még aznap lemondott. – A szerk.]. Úgyhogy az apámnak lehetővé tették azt, hogy a kereskedelmi érettségi után 1916-ban különbözetivel letegye a gimnáziumi érettségit.

Aztán Vilmos bácsi – aki nagyon szerette apámat – rábeszélésére apám a jogra járt. Apám az apjával elég nehezen jött ki, de a Vázsonyi családdal nagyon jó volt a kapcsolata. A Vázsonyi Vilmos kifejezetten szerette, úgy tekintette, mint a saját fiát. Azért akarta jogásznak. És az apám is rajongva szerette a Vilmost. Annyira szerette, hogy amikor én megszülettem, akkor levélben kérte a Vilmost, aki akkor már Badenben volt, elvállalja-e azt, hogy ő lesz a koma. Mert ugye a brit milára mindig kellett egy koma [Koma (szándák / kvatter) –  az a személy, aki az újszülöttet tartja a körülmetélésnél. A koma feladatot vállal a gyermek további sorsának irányításában, segítésében (ezért is emlegetik az interjúalanyok gyakran „keresztapaként”).  – A szerk.]. És úgy volt, hogyha a Vilmos hazajön, akkor ő lesz a koma. De aztán ebből nem lett semmi, mert Vilmos bácsi akkor már a bádeni szanatóriumban feküdt, és május huszonkilencedikén meg is halt. Ezért lett a fia, a János az apámnak a komája. Ezért lettem én János. Apám, azt hiszem, 1917-ig járt a jogra, mert be kellett volna vonulnia a frontra. Be is hívták, de akkor már volt annyi befolyása a Demokrata Pártnak, hogy apámat, amikor átesett az alaki kiképzésen, a Fővárosi Közúti Vasúttársasághoz rendelték honi szolgálatra mint katonát. Tehát nem került a frontra, hanem odakerült a katonai parancsnok mellé. A katonai parancsnok pedig nagyon unta őt, és a Sándor Pál szolgálatára rendelte be. A Sándor Pál volt akkor a Fővárosi Közúti Vasúttársaság főrészvényese, igazgatója volt és parlamenti képviselő [Sándor Pál (Hódmezővásárhely, 1860– ?) – 1901-től országgyűlési képviselő. Drezdában és Budapesten tanult, kereskedelmi akadémiai érettségit tett, tőzsdetanácsos volt, a székesfővárosi törvényhatósági bizottságnak, a budapesti kereskedelmi és iparkamarának, az országos tarifabizottságnak, valamint a statisztikai értékmegállapító bizottságnak a tagja. Az országos kereskedelmi és iparcsarnok másodelnöke volt. Tagja volt a közgazdasági bizottságnak (Magyar Országgyűlési Almanach az 1901–1906. évi országgyűlésről). Elnöke volt az egyesült lipótvárosi polgári körnek. „Nagy érdemeket szerzett az ország kereskedőinek szervezésével, az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés létrejötte nagyrészt az ő agitácziójának köszönhető. 1901-ben és 1905-ben szabadelvűpárti programmal a budapesti V. kerület képviselőjévé választotta” (Uo., 1906–1911.). – A szerk.]. A Vázsonyi Vilmossal elég jó viszonyban volt. Szóval ott volt ő katona egészen 1918-ig, illetve a Sándor Pálnak volt a személyi titkára. 

Az anyám és az apám még a háború előtt ismerkedtek meg, de akkor még nem úgy nézett ki, hogy az anyám valaha összekerül vele. Anyámnak akkor volt egy vőlegénye, Megyeri Krausz Howard Olivér, aki 1922-ig volt a vőlegénye, aztán a spanyolnátha elvitte [A spanyolnátha volt a 20. század első nagy járványa, 1918–1919-ben 20–21 millió áldozata volt. (Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben). – A szerk.]. Ő is zsidó volt. Az apámnak kilátása sem volt arra, hogy az anyámat akár csak elvegye. Anyám elmondása szerint az állatkertben ismerkedtek meg apámmal tizenhárom évesen – persze akkor még nem volt vőlegénye, az csak tizenhét éves korában lett –, ahová az anyám, szokása szerint ötven barátnőjével ment ki. Általában mindig egy csapat lánnyal járt, mindig rengeteg barátnője volt. Ott szembetalálkozott a Marci bandájával, amibe az apám épp akkor belesodródott, mert épp akkor került a Vas utcai kereskedelmibe. Az apám hozzácsapódott, mert az apám respektálta a nagyon erős fickókat. Amikor összeakadtak a Marcival, kérdezte, hogy ki ez a srác, aki veled van. Hát – azt mondja – ez a Vázsonyi, nagy csirkefogó, nem érdemes rá szót sem vesztegetni. És akkor azt mondja az Editke mögötte – emlékszem az Editkére, a Holstedterre –, „Kiugrik a szeme, úgy néz téged!” – mármint az apám. Azt mondja: „Hadd nézzen, az lesz a férjem!” – mondja az anyám fennhangon, amire az egész társaság elkezd röhögni. Ezt az anyám jópofaságból mondta, abszolút. És mit tesz Isten! Persze a Marcinak a Krausz Howard Olivér is a barátja volt. Úgy ismerkedtek meg, hogy az Olivér nem nagyon tudott magyarul, amikor Pestre kerültek, mert kint született az Egyesült Államokban. És ugye jobban beszélt angolul, mint magyarul. A Marci pedig lelkesen tanulta az angolt, mert igyekezett menősködni a társaságban. Anyám is nagyon szerette a nyelveket. Németül nagyon jól beszélt, angolul gyengébben. Aztán azért is lépett vele kapcsolatba. Meg anyám egy rendkívüli szép nő volt. Csodaszép lány volt. Szerintem a legszebb volt a három Keller lány közül, bár őt okosnak mondták. Ő volt az okos. A hivatalos szépség a nővére volt. Egész más típus volt, az apjára hasonlított.

Szóval az apám bent volt a baráti társaságban. És akkor egy időben az apámat a Marci becsábította a Galilei Körbe. Ott is találkoztak, de az anyám életében csak az 1920-as években, a Howard halála után kezdett szerepet játszani. Az apám is a Marci hatására kezdett a Galilei Körbe járni. De azt titkolta, restellte, a Vilmos bácsinak nem merte elmondani sose, ugyanis a Vilmos bácsi egy meggyőződéses antibolsevista volt, aki a kommunistákat becsukatta mint igazságügyi miniszter, és tűzzel-vassal irtotta, amennyire lehetett. Nem értett egyet magával az eszmével sem, és minden forradalomnak ellensége volt. Viszont velejéig kispolgár volt, demokrata volt, és azt mondta, hogy meg kell védeni a kisembert. Aztán persze megtudta, hogy apám a Galilei Körbe jár. Az apám a háború után átment a Műegyetemre, és a Műegyetemen elkezdte szervezni az Általános Mérnökök Szakszervezetét, hogy a Marcinak meg a haveroknak tessen. És annak az lett a következménye, bár egyebet nem csinált, mint ilyen szakszervezeti szervező lett, hogy vérdíjat tűztek ki a Műegyetemen a fejére. És akkor figyelmeztették a barátai, akikkel együtt járt a mérnöki karra, hogy „Tibor, ne menj be, mert vérdíjat tűztek ki a fejedre!”. Az apám meg bement. A különítmény [lásd: fehérterror] elkapta, félholtra verték, és elmentek bedobni a Ferenc József hídról [ma: Szabadság híd] a Dunába. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy ez a Vázsonyi Vilmos rokona, és aztán úgy gondolták, hogy mégse dobják a Dunába, kivették a zsebéből az utcakövet, és bevitték a Fővezérségre. A Fővezérség a Gellért Szállóban volt [Itt rendezte be ideiglenesen Horthy a főhadiszállását, miután bevonult Budapestre. – A szerk.]. A Gellért Szálló pincéjében pedig politikai foglyokat és túszokat tartottak, és oda bedobták az egyik rácsos rekeszbe az apámat. És olyan szerencséje volt, hogy az egyik foglár annyira részeg volt, hogy mellécsukta a zárat. Ezt apám rögtön észrevette, és a folyosórendszeren át, egy ilyen kisablakon át ki tudott bújni, és el tudott menekülni a hegyen át. Akkor a nagyapámnak már megvolt a [pest]hidegkúti háza, és oda menekült ki, és ott elbújt. Egy hónapig ott bujkált. Egy hónap múlva az anyja meglátogatta, de nem ismerte meg a saját fiát, mert olyan állapotban volt. Körülégették a nyakát, borzasztó dolgokat csináltak vele. Ez 1919-ben volt. Akkor segítettek neki, és tudott emigrálni Bécsbe.

Bécsben, a cipőgyáros Weiszfeldnél húzta meg magát, és közben a Vilmos bácsi meg emigrációba kényszerült Badenbe, és ott apám megkereste a Vilmos bácsit, és a Vilmos bácsi akkor nemcsak hogy megbocsátotta a ballépését, hanem még hozzásegítette, hogy a bécsi egyetemen tudjon tanulni. Az apám a tanulmányait tulajdonképpen a bécsi műegyetemen fejezte be. Mérnök lett, de mérnökként nem tudott elhelyezkedni, mert nem nosztrifikálták a diplomáját. 1928-ig kilenc esetben kérte az egyetemen, hogy nosztrifikálják a diplomáját. Az utolsót 1927-ben Oltay Károly utasította el [Oltay Károly (1881–1955) – mérnök, műegyetemi tanár, az MTA l. tagja (1918–49) volt. 1927-ben létrehozta a Magyar Geodéziai Intézetet, amelynek tudományos működését ő vezette. Több, széles körben használatos geodéziai mérőműszer szerkesztője volt (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. Politikailag nem találták indokoltnak, hogy a bécsi diplomáját nosztrifikálják. Tulajdonképpen az ő diplomáját csak 1946–47-ben nosztrifikálták, és az első mérnöki állását csak jóval a második világháború után, 1950-ben kapta meg. Apám 1922-ben jött haza, és azonnal rendőri felügyelet alá helyezték [A rendőri felügyelet minden bizonnyal akkor is azt jelentette, hogy meghatározott időpontok között köteles volt otthonában tartózkodni, a lakóhely-változtatást bejelenteni, és meghatározott időpontokban a rendőrségen jelentkezni. Esetleg eltilthatták bizonyos nyilvános helyek vagy alkalmak látogatásától is. – A szerk.]. Hogy nem internálták, az csak azért volt, mert mégsem merték a Vilmosnak az öcsikéjét internálni. Azért jött haza, mert úgy érezte, hogy neki a mozgalomban nem volt része, és nyugodtan hazajöhet. A Marcinak volt része, az anyámnak volt része, de neki nem volt része. Ő csak egy szerencsétlen zsidó volt, aki belekeveredett valamibe, amiben semmiféle politikai része nem volt. Baloldali volt persze, de polgári demokrata, nem kommunista. Nem ugyanazok a fogalmak. És ezt már nagyon nehéz embereknek megmagyarázni. Nagyon nagy különbségek voltak a baloldalon is. A nagyszülők nem voltak elragadtatva. Ez volt az életüknek az első nagy pofonja, hogy az ő gyerekeik ilyenbe keveredtek bele. Nem ebben hittek, nem ebben nevelték őket.

Amikor apám hazajött Bécsből, utána került közelebbi kapcsolatba az édesanyámmal. Az anyám akkor eléggé le volt törve, mert szerette a Krausz Howardot. A Krauszéknak ugye az volt az aranyos sorsuk, hogy ők is tönkrementek a nagy gazdasági világválság idején, 1930-ban, úgyhogy végül beköltöztek abba az alapítványi kereskedők menházába, amit ők alapítottak [1938–1948 között működött a Budapesti Kereskedők Menháza. – A szerk.]. Az anyám engem sokszor vitt el oda, azért tudom, hogy ez így volt. Úgyhogy az apám, mivel anyám mindig tetszett neki, megragadta az alkalmat, amikor látta, hogy az anyám maga maradt, és akkor sokkal többet keringett körülötte, mint a többiek. Az apám aztán különféle helyeken dolgozott, de a szakmáját nem gyakorolhatta. Abban reménykedett, hogy majd nosztrifikálják a diplomáját, és a szakmában tud elhelyezkedni. Anyám kitanulta a fényképészetet, kapott fényképészsegédi oklevelet, dolgozott az apjánál, de dolgozott egy csomó más helyen. De az anyám nem hagyott föl a munkásmozgalmi kapcsolataival. Járt a munkás színjátszókhoz, szóval ez végigkísérte anyám életét [„Az illegális KMP közvetlen vagy közvetett irányításával működő … színjátszó csoportok egy része nemcsak legális, hanem illegális előadásokat is tartott. A csoportok és személyek is rendszeresen változtatták működésük színterét. Az illegális előadásokra csak ismert, megbízható embereket hívtak, s a rajtaütés elhárítása végett csak kevés, könnyen szétszedhető-összerakható díszletet használtak, jelmezt alig. Őrséget állítottak, s ha hívatlan  személy érkezett, a színjátszók és a közönség az asztalok köré ült, mintha csak szokásos összejövetelről volna szó. A munkásmozgalom balszárnyához tartozó emberek számára szinte kultikus szerepe volt ezeknek az előadásoknak: azonosságtudatukat erősítette. … E mozgalomban élt a legelevenebben egy autonóm munkáskultúra kialakításának szándéka, s ennek megfelelően továbbéltek benne a »weimari«,  »proletkultos« stílus szimbólumrendszerei, a Brecht-féle  »elidegenítési« módszer. Műsoraik: színdarabok, színdarabrészletek (pl. Ernst Toller, Hauptmann, Gorkij műveiből), élő újság, pantomim, szavalókórus, ének- és mozgáskórusok és ezek kombinációi, dramatizált versek, élőkép, színpadi törvényszék, jelenetek a 100%, a Társadalmi Szemle, a Szocializmus című folyóiratok cikkei nyomán. … A színhelyek többnyire munkásotthonok, szakszervezeti helyiségek, a gödi Duna-parti üdülőtelep, időnként … a Zeneakadémia kisterme” (Kovalcsik József: A kultúra csarnokai, II., 253–254. oldal, Művelődéskutató Intézet, Budapest, 1986). – A szerk.]. Apám és anyám 1924-ben házasodtak össze. Nem tudom, hogy zsidó esküvőjük [lásd: házasság, esküvői szertartás ] volt-e. Azt tudom, hogy nekem brit milám volt [lásd: körülmetélés]. Anyám teljesen összeomlott ettől. Az apám akarta mindenáron. Az apám sokkal inkább polgári maradt, mint az anyám, aki egy biztosabb polgári háttérben nőtt föl. Az anyámat annyira megrázta ez a brit milá, hogy az öcsémet már nem engedte. Azt mondta, hogy akkor inkább elválik. De ez nem vallásellenesség vagy a kommunista dolgok miatt volt, hanem rettenetesen odavolt a csecsemőkért. Nem tudta elviselni egy babának a szenvedését. Anyám, aki kommunista mozgalmi ember volt, hitt is meg nem is Istenben. Hát ez úgy van, hogy a gyerekkori emlékei alapján istenhívő volt, de igyekezett ezt annullálni. Minket olyanfajta általános vallásos szellemben nevelt, ami egyáltalán nem árulta el, hogy neki bármiféle köze lenne a munkásmozgalomhoz. Olyan internacionális vallásosság. A szokások mentek, a Ros Hásáná éppúgy műsoron volt, mint a Mikulás. Karácsonyt nem tartottak, de Mikulást mindig. Pészahot sem tartottak soha. Nincs józan magyarázata ennek. 

A szüleimnek nagyon széles baráti körük volt. Egyrészt a volt iskolatársak nagyszámban, az apámnak a kereskedelmi iskolában, az egyetemen. Számtalan barátjuk volt. Ismertek és kevésbé ismertek. A Pécsi lányok a baráti körbe tartoztak. A Pécsi Eszter volt Magyarország első betonstatikusa [Pécsi Eszter (1899–1975) – építész, statikus, szerkezettervező. Fischer József építőművész felesége. Ő volt az első nő Magyarországon, aki mérnöki diplomát kapott. 1920–1930 között Budapest egyik ismert mérnöki irodáját vezette, ahol többek között Hajós Alfréd margitszigeti fedett uszodájának csuklós vasbetoníveit, a bánhidai centrálé turbinaalapjait tervezte. A CIAM (Congres Internationaux d'Architecture Moderne) magyar csoportja csaknem minden tagjának statikusa, Molnár Farkas és Fischer József épületeit ő konstruálta. 1949-től állami tervezőirodák munkatársa. A tervezőirodák átszervezésekor a KGMTI-hez (Kohó- és Gépipari Minisztérium Tervező Irodája) került, melynek főstatikusaként működött 1956-ig. 1957-ben külföldre ment, 1958-ban New Yorkba költözött, ahol az egyik nagy statikai irodában helyezkedett el. – A szerk.]. A Madách téren van az a gyönyörű, idomtéglás nagy épület, ilyen betonkoszorú alatt lehet átmenni a Madách térre, azt a Pécsi Eszter csinálta. Meg a férje, a Fischer Józsi, az volt a Közmunka Tanács elnöke, az is az apámék baráti körébe tartozott [Fischer József (1901–1995) – építész, politikus, a CIAM magyar csoportjának egyik vezetője volt, 1945–48 között a Közmunkatanács elnöke, az 1956-os forradalom idején az SZDP egyik újjászervezője, november 2-tól a harmadik Nagy Imre-kormány államminisztere. 1959-ben elbocsátották addigi állásából a Budapesti Városépítési Tervező Vállalattól, ezután kivándorlási kérelmet nyújtott be, de hét és fél évig várt az útlevélre. 1965-ben kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba. 1969-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, több tervezőcégnél dolgozott, és tagja lett a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa (CIAM) magyar csoportjának. 1978-ban hazatért. Közmunkatanács (Fővárosi Közmunkák Tanácsa) 1870–1948 között működő testület, amely a fővárosi középítkezések előkészítését és hatósági ellenőrzését látta el, és állást foglalt különféle városrendezési kérdésekben. – A szerk.]. A baráti körnek nagy része zsidó volt, de voltak szép számmal nem zsidók is, vagy olyanok, akik már vegyes házasságban éltek. Például anyámnak volt barátnője a Kissné, a Bébike. A Bébi egy ortodox családnak a lánya volt, akit a papa kiházasított, de azzal annyira nem jött ki, hogy otthagyta. És akkor férjhez ment egy katonatiszthez, a Kiss Ernőhöz, aki az aradi kivégzett katonatisztnek [Kiss Ernő honvéd altábornagy (1799 vagy 1800–1849)] volt a dédunokája. Igen ám, de a Horthy hadseregben egy tiszt csak úgy nősülhetett, ha arra a hadsereg engedélyt adott. És zsidó lányt elvenni, arra nem adtak engedélyt. Úgyhogy a Kiss Ernő lemondott a főhadnagyi állásáról –  ludovikás tiszt volt különben –, és elvette a Bébit a lányával együtt, mert az ékszerésztől volt egy kislánya, és elment portásnak a Filmintézetbe. Roppant jó ember volt a Kiss Ernő, és csodálatos rádiótechnikus. Aztán nagyon sok híresebb ember. Pásztor Béla, a költő [Pásztor Béla (1908–1943) – költő. A jogi doktorátus megszerzése után, hosszú időn át magántisztviselő volt, közben kitanulta a pékmesterséget is. Versei a „Nyugat”-ban, a „Népszavá”-ban és a „Szép Szó”-ban jelentek meg. Munkaszolgálatosként halt meg az ukrajnai fronton (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.], Tikáts bácsi, a Szépművészeti Múzeum restaurátora [Tikáts Adolf (1872–?) – festő, grafikus, restaurátor. – A szerk.]. Az én gyerekkoromban ez volt a baráti kör.

Színházba, operába nem nagyon jártak, mert iszonyú körülmények közé kerültek az 1930-as években, a világgazdasági válságkor. Amikor már jobban ment, akkor előfordult, hogy mentek színházba, operába, de az igazság az, hogy apám nem volt nagy zenekedvelő. Az anyám nagyon szerette a zenét. Az anyai nagyszüleim szerették a zenét, a Vázsonyiak a zene iránt teljesen közömbösek voltak. Az apám, mondjuk, magyar nótákat meg kabarédalokat szeretett, de komolyzenét semmit. A színház sem nagyon érdekelte. Az apám egész más beállítottságú volt. Az apámnak elsősorban jogi érdeklődése volt, és másodsorban mérnöki.

Az 1930-as évek elején a szüleim nagyon nehéz körülmények közé kerültek. A bankok sorra bezártak, apám állás nélküli lett. Aztán az egyik munkahelyről a másikra vádlizott, mindent végigcsinált, aminek semmi köze nem volt a mérnöki munkához. Hol volt állása, hol nem volt. Ugye megszüntették 1928-ban a rendőri felügyeletét, de akkor mindenfélével kellett próbálkoznia, hogy megéljenek. Ez idő alatt az 1920-as évektől a 1930-as évekig anyám egyrészt dolgozott a Szent István Gyárban az áruforgalmi osztályon a Tószeghy-Freundnak [Az 1892-ben alakult Kőbányai Polgári Serfőző Rt. (ügyvezető igazgatója Tószeghy-Freund Vilmos, majd Tószeghy-Freund Emil volt) 1916-ban alapította a Szent István Tápszerművek Rt.-t állati és növényi eredetű tápszerek gyártására, a söripar melléktermékeinek feldolgozása és hasznosítása céljából. Fő profilja a maláta- és pótkávégyártás volt. A SZIT 1922-ben beolvadt az alapító vállalatba, és ezzel létrejött a Kőbányai Polgári Serfőző és Szent István Tápszerművek Rt., amely a Dreher–Haggenmacher Első Magyar Részvényserfőzde Rt. mellett a söripar második nagyvállalata lett. – A szerk.]. Aztán amikor apámnak már jobban ment, akkor a nagyapámnak segített kint, a Nagyréten. Akkor az összes Keller gyerek kint dolgozott. Sok munka volt. Tulajdonképpen volt, hogy csak az ő pénzkeresetére lehetett számítani.

Közben megszülettek a gyerekek. Anyámnak 1924 őszén született az első gyereke, a Márta, aki talán egy évet sem élt meg, mert egyéves kora előtt, 1925 tavaszán meghalt. Én 1926. április huszonhetedikén születtem, az öcsém, Vázsonyi Pál Tamás 1928-ban született, és van egy húgom, Vázsonyi Ibolya Julianna, aki csak később, 1938 májusában született. Nekünk akkor volt egy lakásunk a Váci út 155-ben. Ez egy fővárosi kezelésű lakóháztömb volt, főleg városi tisztviselőknek meg fővárosi alkalmazottaknak csinálták, és az apámék 1930-ban kaptak ott lakást.  Innen 1932-ben költöztettek ki bennünket, mert az apám egy héttel később adta fel a lakbért, mint kellett volna, mert akkor jött be a pénze, és míg távol voltak, kijöttek, és kirakták az egész családot a hóba. Amikor kiköltöztettek minket, először a Vázsonyi nagyapámékhoz kerültünk, a Frangepán utcába. Az egész család oda ment. Tél volt, december, nem volt sok lehetőség. Oda került az egész család, de én nagyon rosszul tűrtem az ottani légkört, valószínűleg azért – bár ma már nem tudom pontosan rekonstruálni –, mert nyilvánvalóan nekem más volt a természetem, mint az ott élőknek. Eléggé érzékeny gyerek voltam, eléggé befelé forduló. Nem éreztem jól magam ott náluk. És valószínűleg az is lehetett az oka, hogy elég sokan laktak ott abban a lakásban. Abban az időben a Frangepán utcában lakott a nagyanyám, a nagyapám, a Lili, a Feri, a Dezső mint gyerek, és akkor odaköltöztünk mi, négyen, és az már a lakás méreteit messze meghaladta. Ez egy kétszoba-hallos lakás volt.

Anyám fölmérte, hogy ebből nem lesz jó, és akkor kivittek engem [Pest]Hidegkútra, a nagyapámhoz. A testvéremet is kivitték, csak az volt a helyzet, hogy a nagyapám, érdekes módon, az unokáival szemben eléggé tartózkodó volt, és nem nagyon szerette, hogy az unokák ott vannak körülötte. Én voltam az egyetlen. Úgyhogy, amikor az anyám kijött két hét múlva vagy három hét múlva látogatóba, akkor azt mondta a nagyapám, hogy engem boldogan vállal, de az öcsémet nem. De ebben az is lehetett, hogy az öcsém eléggé erőteljesen az apám alaptermészetét hozta, aki egy tűzrőlpattant személyiség volt, akit elég nehéz volt kontrollálni, ha egyáltalán lehetett kontrollálni, és akkor a nagyapám már eléggé beteg volt, és attól félt, hogy mit tudom én, beleesik a kútba, a ciszternába, mert a Palitól minden kitellett. Olyan rosszcsont gyerek volt, szegényke. Akkor én voltam olyan hat vagy hét. De én már előtte két évig is volt úgy, hogy ott voltam. Mert úgy volt, hogy hol volt lakás, hol nem volt lakás. És volt, hogy amikor a nagyapámék nem laktak kint, [Pest]Hidegkúton, hanem itt bent, a Krisztinában, addig az anyámék volt, hogy kint laktak [Pest]Hidegkúton, a kisházban. Szóval ez egy eléggé kalandos időszak volt. Én tíz-tizenegy éves koromig a nagyszüleimnél voltam. Nekem nagyszerű életem volt a nagyapámnál. Erdők, hegyek, egy teljesen tiszta levegőjű hely. Soha nem szóltak, hogy vegyek cipőt. Ha akartam cipőt venni, cipőt vettem, ha nem akartam, nem vettem. Az ötszáz négyszögöl kertben voltak remek gyümölcsfák. Emlékszem, amikor a ház előtt volt két szederfa, és érett a szeder, akkor amíg ott legelni lehetett, én legeltem. És mindezért csak annyit kellett csinálni, hogy néha segíteni kellett, ha úgy esett jól nekem, mert még erre sem kértek meg. Általában a ház körül segítettem. Itt nem volt villany, időnként elapadt a kút, akkor el kellett menni hetedhét határba ivóvízért. A nagyszülők tartottak tyúkot, kacsát, meg volt ugyan egy kecske is, de az nem sokáig élvezhette az életet, mert állítólag, amikor kicsi gyerek voltam, akkor a kecske engem többször fölöklelt. Úgyhogy a kecskére én már csak mint szőnyegre emlékszem, amit az ágyam elé raktak.

Meg kell mondjam, amíg én az anyáméknál voltam, egyik torokgyulladásból és egyik középfülgyulladásból a másikba estem. Amíg a nagyapáméknál éltem, azt sem tudtam, mi a nátha. Se nátha, semmi, tökéletesen egészséges gyerek voltam. Egyszer nem voltam beteg a nagyszüleimnél. Apámékhoz beköltöztem, azonnal kezdődtek a problémák. Kevés barátom volt. Voltak barátaim azért, ilyen hozzám hasonló különcök. Mert különc voltam tulajdonképpen mint gyerek. Én általában idősebbekkel barátkoztam. A saját korosztályomból kevés barátom volt. Elsősorban a barátom a nagyanyámnak a későn született fia, a Bandi volt, aki nálam kilenc évvel volt idősebb. Annál jobb testvért nem lehetett elképzelni. Egy rendkívül aranyos, igazi jó testvér volt, szegényke. A házba jártak [pest]hidegkúti svábok, akik közel és távol laktak. Az ő gyerekeikkel barátkoztam. Elég könnyen tanultam, és a sváb dialektust elég jól beszéltem mint gyerek, így nem volt társalgási problémám. A pesti iskolákban nekem kevés barátom volt. Abban, hogy általában az idősebbekhez húztam, nyilvánvalóan az játszhatott szerepet, hogy bizonyos szellemi képességeim már nagyon korán megvoltak, mert örököltem anyámtól, hogy hihetetlen gyorsan tudtam tanulni.

Én szinte minden évben másutt jártam iskolába. Ugyanis az anyám nemigen tudta kiheverni az elsőszülött lányának az elvesztését. Nagyon aranyos kislány volt, de nyolc hónapos korában elvesztette. Ennek az volt a következménye, hogy engem agyonféltett. És az öcsémet is. És ennek az lett a következménye, hogy olyan szegények voltak, mint a templom egere, de nem akartak beíratni engem a Gyöngyösi úti iskolába, mert ez a Tripolisz volt [A Tripolisz Angyalföld egyik, rossz közbiztonságáról elhíresült városrésze volt a Váci út mentén, amely egyesek szerint egy korabeli kocsmáról (Kocsma a Tripoliszhoz) kapta a nevét, mások szerint a tripoliszi háborúról, az olaszok 1930-as afrikai hadjáratáról, ugyanis akkoriban épült be a terület. – A szerk.]. Ez az Angyalföld legsötétebb része volt. Nyomortanyák, ahol csak az a városi háztömb volt lakásnak nevezhető. Körös-körül bádogházak, nyomortanyák. Az iskolában a gyerekeknek a háromnegyed része tetves volt rendszeresen, úgyhogy az anyám engem nagyon féltett oda íratni, mert attól félt, hogy esetleg hazajövök cipő nélkül. És akkor beírattak, emlékszem, elsőnek egy elég drága magániskolába – hogy honnan teremtették elő a pénzt, azt én nem tudom, de az első osztályt a Sziklás-féle magániskolában jártam. Tulajdonképpen engem itt avattak fiúvá. Volt egy kardos tanító néni, a Tekla néni, aki behívatta anyámat, és közölte, hogy nem tűr meg az osztályban, ha nem fiúfrizurával megyek. Vannak ilyen képeim, hogy hatalmas szép szőke lobonccal sétáltam. Tiszta lányfrizurám volt. Aztán anyám zokogva elvitt engem egy borbélyhoz, és levágatta a hajamat. Ennek az évnek a decemberében lakoltattak ki minket. Ugye a következő évben én már nem a Sziklás-féle magániskolába jártam, hanem a [pest]hidegkúti Kossuth Lajos utcai Klebelsberg istállóba, négytantermes istállóba. Aztán nem is fejeztem be ott az évet, mert közben a nagyapámat megoperálták. Akkor bevittek engem anyám egy barátnőjéhez, a Bébikéhez a Kékgolyó utcába, aki elvállalt engem, és ennek következtében én a Városmajor utcai iskolába jártam. Szóval évente más iskolába jártam. Meg kell mondjam, hogy ezeket harmadikig egész jól viseltem. Én egy eléggé zárkózott gyerek voltam, nem nagyon rázott meg az iskolaváltás, mert nehezen teremtettem kapcsolatokat általában. Az megrázott, amikor a nagyapámtól be kellett hogy jöjjek, mert a nagyszüleimet nagyon szerettem.

Apám aztán beíratott a Kölcsey Gimnáziumba, mert neki jó emlékei voltak arról a gimnáziumról, mert az első két évben oda járt, és csak a harmadik évben íratták át Újpestre, ahol aztán kicsapták [A Kölcsey elődjének tekinthető állami főgimnáziumot az 1898/99-es tanévben alapították, iskolaépület híján azonban még évekig más fővárosi iskolában, ill. bérelt épületben folyt az oktatás. A saját iskolaépület 1909-re készült el Körössy Albert Kálmán (1869–1955) tervezésében. 1914 és 1916 között az épületben a "Magyar Királyi Munkácsy Utcai Hadikórház", 1916–1919 között a "Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatal Utókezelő Gyógyintézete" működött. 1924-ben az iskola reálgimnáziummá alakult át: a latin és a modern nyelvek mellett a mennyiségtan és a természettudományos tárgyak kaptak nagyobb hangsúlyt. Németet a második, franciát az ötödik osztálytól kezdtek tanítani. 1925/26-tól bevezették az olaszt, s csökkentették a francia oktatását. Az 1930-as években, Hóman miniszteri működése idején (Hóman 1932-től volt vallás- és közoktatásügyi miniszter) az iskola reálgimnáziumból gimnázium lett (a latint ismét 8 évig oktatták, a németet a harmadik osztálytól). – A szerk.]. A Kölcseynek 1936-ban olyan tantestülete volt, hogyha azt mondom, hogy enyhén szólva szélsőjobboldali volt a tantestület döntő többsége, akkor nagyon finoman fogalmazok. Abban az időben énnekem volt egy kitérőm. Akkor már két-három éve hegedültem, de ahányszor a nagyapám közelébe kerültem, akkor én valahogy mindig inkább azt csináltam, aminek a nagyapám örült. Nagyapámnak nagyon tetszettek a rajzaim. Nagyon jó rajzoló voltam, jól tudtam figurákat csinálni, faragni, és úgy éreztem, hogy ez az igazi, mert a nagyapámnak ez tetszik. És ennek az lett a következménye, hogy volt egy ifjúsági pályázata az Epreskertnek [A magasabb szintű művészképzés megteremtésére a 19. század utolsó évtizedeiben életre hívott I. és II. számú Festészeti Mesteriskola, valamint a Szobrászati Mesteriskola létesítésével egyidejűleg a főváros a Sugárút mellett, az ún. Epreskertben kijelölte egy művészkolónia helyét is, és szorgalmazta neves művészek letelepedését. A magyar képzőművészet jeles alkotói indultak innen útjukra, vagy készítették alkotásaikat az Epreskertet körbeölelő műtermes villákban. A mesteriskolák vezetőinek (Benczúr Gyulának, Lotz Károlynak és Stróbl Alajosnak) epreskerti műterme kizárólag az oktatás szolgálatában állt, ahol a művészjelöltek együtt dolgoztak a mesterrel. – A szerk.]. Az Epreskert kihozott negyedik elemistáknak meg elsős gimnazistáknak egy pályázatot, és én ezt megnyertem. És olyan sikerem volt vele, hogy külön miniszteri engedéllyel engem fölvettek mint csodagyereket. Ennek az lett a következménye, hogy alig gyakoroltam valamit. Abbahagytam a hegedűt, amit nyolc-kilenc éves koromban kezdtem. És elkövettem azt a könnyelműséget, hogy odamentem a rajztanáromhoz, hogy megyek az Epreskertbe. „Tud róla az igazgató úr, hogy fölvettek?” Láttam, hogy nem tetszett neki, de azt nem tudtam, hogy mi lesz a következménye. És az lett a következménye, hogy engem ebben a gimnáziumban félévben két tárgyból buktattak meg. Az egyik volt a rajz, a másik volt a testnevelés. Az apám azért fölkapta a fejét, amikor látta, hogy nekem rajzból van elégtelen, és bement az igazgatóhoz – úgy hívták, hogy Resch Aurél –, és azt mondta, hogy ő mindent megértett volna, ha engem latinból vagy matekból meghúznak, de hogy rajzból, amikor a Képzőművészeti Főiskolára kivételezetten fölvettek az ő engedélyükkel! Lehívták a tanárt, a Szalayt, és megkérdezték tőle, hogy miért buktatott meg. A következőt válaszolta: „Igen, rajzolni nagyon jól rajzol, de a kereteket a rajztáblán hol két és fél centiméterre, hol három centiméterre csinálja.” Ezért buktatott meg. Aztán később megtudtam, hogy a Szalay tanár úr tizennyolc éven át próbált az Epreskertbe felvételt nyerni, és sose vették föl. És ez a szélsőjobboldali nézet, amit a tanári kar képviselt, úgy nyilvánult meg, hogy vágták a zsidó srácokat, ahogy lehetett. Gyötörték. Ha volt egy-két olyan zsidó gyerek, akit nem gyötörtek, mondjuk, volt a Nagy szabónak üzlete, és a fél tanári kart felruházta potyán, annak nem volt semmi baja. De a többit, annak megmérgezték az életét. Rossz osztályzatok, igazságtalan értékelés. A Kölcseyben kábé hat-nyolc százaléka volt a diákoknak zsidó, de a diákok között jó volt a kapcsolat. Abban az időben, 1936-ban még nem volt élénk az antiszemitizmus az osztályon belül. Tulajdonképpen volt ugyan egy nyilaspárt, a Meskó Zoltánnak a pártja, de annak nem volt igazi terrénuma [A nemzetiszocializmus zászlóbontása a Meskó Zoltán alapította Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkáspárt megalakításához köthető (1932. június); a nyilasok mint politikai tényező pedig már az 1930-as évek közepe táján megjelentek. Lásd: nyilasok. – A szerk.]. Nem volt tömegpárt. Aztán az apám belátta, hogy tűrhetetlenek ott az állapotok. Ha valaki ilyen hülyeségeket beszél, mint a Szalay! És a Szalayn kívül volt az a tornatanár, akiről aztán kiderült, hogy az egyik állása a Német Birodalmi Iskolában volt, a másik állása meg Kölcseyben. A Német Birodalmi Iskola a Damjanich utcában volt. Szóval ő már a náci pártnak volt az egyik helyi tagja [Lehet, hogy a tornatanár nyilas érzelmű volt, de ez nem minősíti a Német Birodalmi Iskolát. Idézzük Kornai János szavait: „Kiváló tudású, tapasztalt és türelmes tanárok tanítottak bennünket. Abban a nyolc évben, amit ott töltöttem, nem hallottam az iskolai órán egyetlen antiszemita hangot sem. … Iskolánk barátságos sziget volt nemcsak a német nácivilág tengerében, hanem a közvetlen környezetet alkotó magyar iskolai életben is, amely akkor már érezhetően tolódott el a Hitler-barát szellemiség irányába” (Kornai János: A gondolat erejével, Osiris, Budapest, 2005, 28. oldal). – A szerk.]. Apámnak aztán eszébe jutott, hogy miken ment keresztül, és belátta, hogy jobb, ha én nem oda járok.

Második félévtől kezdve átírattak a Zsidó Gimnáziumba. Nekem nehéz volt ott beilleszkedni, mert nem volt vallásos nevelésem, és a Zsidó Gimnáziumban akkor megvolt a vallási különállás. Voltak ugye a neológok, és voltak az ortodoxok. Az ortodoxok mély megvetéssel kezelték azokat a kollégákat, akik neológok voltak. Az igazgatót kifejezetten megvetették. A Goldberger volt akkor ott az igazgató [Goldberger Salamon (1879–1945) – „1902-ben szerzett diplomát mint Kármán Mór és Waldapfel János tanítványa. Tanított a hitközség árvaházának polgári iskolájában, 1919-től első tanára lett az újonnan létesített fiúgimnáziumnak, 1921-ben igazgatóhelyettese, 1922–1940-ig igazgatója az iskolának, amely az ő életművének tekinthető. Vezetése alatt fejlődött a fiúgimnázium az ország egyik legjobb tanintézetévé. A … nagy nyelvtudással (német, angol, héber, görög, latin) rendelkező, szaktárgyain [matematikát oktatott] kívül a zsidó irodalomban is jól képzett kitűnő szakember a hagyományokhoz ragaszkodó zsidó életet élt” (Felkai László: A budapesti zsidó fiú- és leánygimnázium története, Budapest, 1991, 102. oldal). – A szerk.], és a Bernáth Miklós volt a rabbi. A Bernáth Miklós nagyon sokat segített nekem. Neki köszönhettem, hogy zökkenőmentesen tudtam beilleszkedni. A Zsidó Gimnáziumban többnyire olyan gyerekek voltak, akiknek ilyen vagy olyan formában volt vallási előéletük. Én meg még a héber betűket sem ismertem. Én akkor gőzerővel nekiláttam a tanulásnak – mert akkor azok az élmények értek a Kölcseyben –, és beléptem a Cionista Szövetségbe [lásd: Magyar Cionista Szövetség], igaz, az apám tudta nélkül. A Hanoár Hacioninak [lásd: Hanoár Hacioni Magyarországon] lettem a tagja tizenkét évesen, ami akkor a Vörösmarty utca és az Andrássy sarkán lévő épületben volt. A cionistákkal a Keller Bandi révén kerültem kapcsolatba. A Bandi már akkor cionista volt. Azt nem tudom, hogy ő hogyan került kapcsolatba a cionistákkal, de ő idősebb volt nálam kilenc évvel, és nyilvánvalóan sokkal több élményben volt része, mármint az antiszemita Magyarországon, mint nekem. Aztán amikor elmondtam neki a saját élményeimet, akkor engem elvitt oda, és énbelőlem pillanatok alatt lelkes cionista lett. Én nem sokáig voltam a Hanoár Hacioni tagja, hanem átléptem a Dror Habonimba – az ilyen szocdem irányzat volt –, aztán utóbb a Makkabi Hacioninak voltam a tagja, amelynek az ideológusa a Ber Borochow volt [Makkabi Hacioni nevű szervezetnek nem tudtunk a nyomára bukkanni. De mint később említette, a Makkabi Hacairnak volt a tagja. Ez egy baloldali cionista ifjúsági szervezet volt, amely Magyarországon az 1930-as évek második felében jelent meg, főleg a felsőfokú tanintézményekben (Országos Izraelita Tanítóképző Intézet, Rabbiképző Intézet). A háború után is erős szervezet volt. – A szerk.]. Az egy ilyen bundos pali [A Bund (a Litvániai, Lengyelországi, Oroszországi Össz-zsidó Munkásszövetség – más néven: Általános Zsidó Munkásszövetség – rövid neve) 1897-ben alakult munkáspárt, amely „nemcsak a munkások érdekvédelmében lépett fel, hanem kulturális és nemzetiségi jogokat is követelt, s 1904-től kezdve egyik bölcsője lett a cionista mozgalomnak” – írta Kovács István a „Kortárs” 2006. májusi számában; Ber Borochow (1881–1917) a Minszkben 1905-ben alapított cionista szocialista párt, a  Robotnicy Syjonu nevű zsidó munkáspárt („Poalej Syjon”, Cion Munkásai) teoretikusa volt. A zsidó szocialisták a cionizmust a burzsoá nacionalizmusra adott válasznak tekintették. Borochow ideológiája egyfajta szintézis volt a nacionalizmus és a marxizmus között (server.hagalil.com/s2/zion-info/borochov/borochov.htm). A pártot azt követően alapították, hogy a Bund 1901-ben elutasította a cionizmust. – A szerk.]. Ezek jelentettek nekem abban az időben szellemi táplálékot. De az apámnak nem mertem elmondani, mert a Vázsonyi családban a cionizmus egyenlő volt a legnagyobb erkölcstelenséggel. Ugye a Vázsonyi Vilmosnak az egyik első nagy tette, a recepció megvalósítása volt, és ő arra alapozta az egész elképzeléseit, hogy a zsidóság nem nép, hanem felekezet [Az 1867. évi XVII., ún. emancipációs törvény a keresztényekkel azonos jogállást biztosított a zsidó lakosságnak, az 1895-ben életbe lépett ún. recepciós törvény pedig kimondta az izraelita felekezetnek a történelmi keresztény egyházakkal való egyenlőségét. – A szerk.]. Ő becsületesen kitartott a zsidó vallása mellett, de elsősorban magyar hazafi volt. És az apám is, aki Vilmos bácsinak a kedvence volt, tűzzel-vassal ellene volt. Teljesen le volt döbbenve, amikor megtudta, hogy én hova járok. Kábé egy évvel az után vagy valamivel később derült ki, hogy a cionistákhoz járok, és teljesen kétségbe volt esve. Úgy derült ki, hogy feltűnt az apámnak, hogy én milyen sok héber anyagot meg héber nyelvkönyveket bújok állandóan. Mert én belevetettem magam. Azt nem gondolta, hogy az iskolából való anyag, mert a Zsidó Gimnáziumban nem volt cionizmus, sőt, a cionizmust a Zsidó Gimnáziumban is üldözték, akármilyen furcsa is ez. A gimnázium tanári kara egyáltalán nem volt cionista, mint ahogy a Talmud-Tóra tanfolyamon tanító Widder Salamon is meggyőződéses anticionista volt [Widder Salamon (1880–1951) – tanár, héber nyelvész, irodalomtörténész. 1919–1947 között a zsidó fiúgimnáziumban német–magyar tanár, számos publikációja jelent meg a héber nyelv és irodalom témakörben. Élete utolsó évét Izraelben töltötte. – A szerk.]. A Widder Salamonnak volt egy kisöccse, akit úgy hívtak, hogy Giszkalay János. Giszkalay János Izrael egyik legnagyobb költője volt, az én koromban nagyon jó, szép héber verseket írt. És emlékszem, a mozgalom révén a kezembe került a Giszkalay János első kötete, és nagyon büszkén – mert nagyon tetszett némely költemény – meg is tanultam kettőt, és az egyik Talmud-Tóra tanfolyamon, gondoltam, a Widder Salamon örül annak, hogy az ő öcsikéje milyen remek ember, és látta nálam azt a héber kiadványt, belenézett és azt mondja: „Mit olvasol, te! Ilyen szemetet?” Teljesen paff voltam, hogy valaki Talmud-Tórát tanít, és ezt mondja a saját rokonának a sikeres költeményére [Giszkalay János (1888 /1886?/ – 1951), eredeti nevén Widder Dávid – író, költő, műfordító, egyik alapítója volt az „Új Kelet” című, 1918-ban indított zsidó politikai heti-, később napilapnak Kolozsvárott. Szerkesztője volt a „Kézirat” c. magyar nyelvű zsidó szépirodalmi és társadalmi folyóiratnak (1934–1936). Verses kötetei („Támár” /1924/ „Gus Chalav látomása” /1925/), elbeszélései, regényei és fordításai jelentek meg Kolozsvárott. Még a második világháború előtt kivándorolt Palesztinába. – A szerk.]. A gimnáziumban csak kevesen voltunk cionisták. A harminchat tagú osztályból szinte senki. Hülyének is néztek minket. Az apám akkor kezdett gyanakodni, amikor nekem a bár micvómon megjelentek olyan személyiségek, akikről tudta, hogy cionisták. Akkor rájött arra, hogy valami nem stimmelhet körülöttem. Amikor kiderült, hogy cionista körbe keveredtem, rettenetesen letolt engem. Az mondta, hogy épeszű ember ilyen társaságba nem keveredik. De már nem tudott befolyásolni. Egy tizenhárom éves gyerek már nehezen befolyásolható még az apja révén is. Én akkor már szent meggyőződéssel vallottam, hogy a zsidó problémára egyedül a cionizmus a megoldás. De köztem és apám között sose került kenyértörésre sor, mert annyira nem volt rossz a családi légkör. Másrészt én anyámat annyira szerettem, hogy az anyám befolyása volt, hogy ne legyen ebből kenyértörés.

És én mélységesen vallásos gyerek lettem. Lehet, hogy az apám volt az oka ennek. Az apám teljesen magán kívül volt ettől. Az apám tulajdonképpen egy ateista ember volt, a kamaszoknak meg van egy ilyen szembenállásuk az apjukkal. Én voltam az egész családban, aki követtem a zsidó hagyományokat. A zsidó ünnepeket mindig megünnepeltem. Az úgy nézett ki, hogy az öreg Kertész [dr. Kertész Ármin (1879–1945) – 21 évig tanított a zsidó gimnáziumban, kimagaslóan képzett klasszika-filológus volt. – A szerk.], az osztályfőnököm mindig szerzett egy olyan vallásos családot, amelyik meghívott széderestére meg erre meg arra. Mert nálunk szédereste nem volt. Én mindent megtartottam. Jártam templomba, táleszt és tfilint raktam, imádkoztam minden nap. A sábeszt  [lásd: szombat] is megtartottam. Mindent. De kósert nekem nem volt módom enni. Hol ettem volna kósert, mikor az anyáméknál nem tartottak kóser konyhát?! A Keller nagyanyám ugyan általában libákat vágott le, de kóser konyhát ők sem tartottak. De nekem egyáltalán nem is voltak alapjaim arra, hogy ez feltűnjön. Én tizenkét éves koromig alig ettem húst. Utáltam a húst, a Keller nagyapám legnagyobb bánatára, aki meg csak húst hússal evett. Húsleves, húsfőzelék. Krumplit nem lehetett neki adni. Valószínűleg az lehetett az oka, hogy ő gyerekkorában annyit éhezett. Úgyhogy a nagyanyám általában elég sok húst csinált, de én azokból nem nagyon ettem. Aztán kamaszkoromtól kezdve valami megváltozott, és attól kezdve kezdtem rákapni a húsra.

A testvérem soha nem lett vallásos. Ő mással volt elfoglalva. Őt kizárólag a matematika érdekelte. Tőle aztán az lehetett, amit akartak. Fütyült mindenre, csak a matematika érdekelte. Ő anyámékkal maradt, bekerült polgáriba [lásd: polgári iskola], és elektrotechnikus lett, mert akkor már nem volt sok értelme, hogy gimnáziumban taníttassák. De nagyszerű számoló volt. Örökölte a Vázsonyi nagyapámnak azt az adottságát, hogyha megkérdezték tőle, hogy mennyi háromszáz-hatvanháromezernek a köbgyöke, akkor gyorsabban mondta meg, mint a számítógép. Úgyhogy ő volt annak idején a közértpénztárosok réme. Mert azok ütögették be, és akkor ő elvette a számolót, és megmondta, hogy ebben nyolc hiba van. Az Erdős Pál matematikus a Palinak volt nagyon jó barátja, vele mindig órákat töltött [Erdős Pál (1913–1996) – matematikus. 1934-ben végezte el a Műegyetemet (olyan csoporttársak között, mint Turán Pál, Gallai Tibor, Szekeres György, Vázsonyi Endre [ma: Andrew Weiszfeld (Vázsonyi) – a University of San Francisco professzora], Alpár László, Grünwald Géza és Lázár Dezső), Fejér Lipótnál doktorált. 1938-tól az Egyesült Államokban élt, de egy idő után gyakran látogatott Magyarországra. 1956-tól az MTA levelező, 1962-től rendes tagja (az MTA-n kívül még számos akadémiának volt a tagja szerte a világon), és 1983-ban megkapta a Wolf-díjat is. A hatvanas években állandó állást kapott a Matematikai Kutatóintézetben. A köréje csoportosuló tehetséges fiatalok révén pedig kivirágzott és világszerte ismertté vált a magyar kombinatorikai és halmazelméleti iskola. – A szerk.].

A gimnáziumban nekem már nagyon sok barátom volt, de akkor meg már semmi szabadidőm nem volt a világon. A barátaimmal rendszerint a sportkörben akadtam össze. Tizenkét éves koromtól jártam a VAC-ba [VAC – Vívó és Atlétikai Club, az egyetlen magyarországi zsidó sportegyesület. 1906-ban alapította a cionista egyetemisták szövetsége, a Makkabea. Az egyesület elsősorban zsidó fiataloknak kívánt sportolási lehetőséget teremteni, de a részvétel nem volt korlátozva. A klub alapítója dr. Dömény Lajos ügyvéd, cionista vezető volt. – A szerk.]. A Dückstein Zoltán volt akkor a VAC elnöke. Ő volt a VAC egyik alapítója. Olimpiai bajnok volt, tornász, a felesége meg profi teniszező. Nagyon aranyos volt az egész család [Dückstein Zoltán (Budapest, 1894 – Tel-Aviv, 1962) – tornatanár. 1920-ban Zsoldos Andorral újjászervezte a Vívó és Atlétikai Clubot (VAC). 1928-ban, 1932-ben és 1936-ban a magyar olimpiai tornászcsapat hivatalos vezetője és versenybírája, 1930-ban és 1934-ben a torna világbajnokságokon a magyar válogatott hivatalos vezetője, tolmácsa és versenybírája. 1944-ig a VAC kézilabda, kosárlabda és torna vezető edzője és sportigazgatója. 1945-től 1948-ig a Testnevelés Főiskola (TF) tanára, az első kézilabda szakkönyv szerzője. 1948-ban a magyar olimpiai tornászcsapat vezetője. 1951-ben kivándorolt Izraelbe. – A szerk.]. A VAC-ban elsősorban kosaraztam. És tulajdonképpen az első nevelői állásomat a Dücksteinnek köszönhettem, aki szervezett annak idején nyári diáktáborokat, jómódú, ojser [jiddis: ’gazdag’] zsidó gyerekeknek, és abban engem alkalmazott mint ifi nevelőt. Az nagyon jó volt, mert ingyen nyaraltam. Én aztán a háború után is végig sportoltam. Amikor lehetett, én mindig sportoltam. És elég sokat szerepeltem. Anyámnak ugyanis meggyőződése volt, hogy nekem mindig szerepelni kell. Visszatértem a hegedűhöz. Ugye volt ez a képzőművészeti kiruccanásom, ahol többek között a Medgyessy Feri bácsihoz kerültem egy évre mint szobrásznövendék [Medgyessy Ferenc (1881–1958) – szobrász, a két világháború között kisplasztikák mellett több monumentális szobrot és síremléket alkotott, 1930-ban a debreceni Déri Múzeum elé allegorikus szobrokat mintázott, amelyekkel a párizsi világkiállításon Grand Prix-t nyert. Számos köztéri szobor és dombormű alkotója (Székesfehérvárott török–magyar csatajelenetet ábrázoló dombormű, a Gellérthegyen a Gellért-kút domborműve, Jelky András emlékműve Baján, Szt. István lovas szobra Győrött, Petőfi-emlékszobor, Móricz-szobor Debrecenben, Kaposvárott Rippl-Rónai-szobor stb.). – A szerk.]. Akkor a Feri bácsi rájött, hogy nem vagyok az igazi, és átraktak a Krivátsy Szűts Miklóshoz [Krivátsy Szűts Miklós (1898–1982) – szobrász, festő. A Szolnoki Művésztelepen élt és alkotott. 1924-től 1940-ig magán festőiskolát (Városmajori Művésztelep) tartott fenn és vezetett. – A szerk.]. Nem hiszem, hogy ismeri. Ismert szobrász volt akkor. Ő is az iskolán tanított. És a Krivátsy végleg meggyőzött arról, hogy ez egy félreértés volt, az én kitérésem. Főleg a nagyapámnak a hatása volt. De a nagyapám közben meghalt [1942], úgyhogy visszatértem a hangszerhez. Aztán az apáméknak 1936–38-ban kezdtek az anyagi viszonyai úgy-ahogy rendeződni. Addig egyik lakásból a másikba mentek. Akkor megindult egy konjunktúra. Az apám kitanulta a papírszakmát a Klein Vilmos cégénél, de amikor jöttek az első zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], a Klein Vilmos nem tarthatta őt, és akkor önállósította magát. Akkor az anyámnak volt egy gyerekkori barátnője, akinek a bátyja meg az apámnak volt a kereskedelmi iskolában nagyon jó barátja. A Mariska elvállalta, hogy kivesz iparigazolványt, mert az apám nem kapott volna, és létrehozott egy üzletet a Népszínház utcában. Az apám ott egy nagykereskedést tudott csinálni, papíráru meg írószer. Az egy elég nagy üzlet volt, egy nagy raktár. És abban a pillanatban, hogy apám önállósodott, mindazt a tudást, amit fölhalmozott az évek folyamán, hasznosítani tudta. Úgyhogy pillanatok alatt kialakult egy elég nagy üzlet. Három-négy teherkocsinyi papírbálát szállítottak különféle nagyvállalatokhoz. Én be is voltam fogva az iskola alatt. Én nagyon korán be lettem fogva munkára. A bálakocsit kellett felpakolni, aztán kipakolni az árut a teherautóra vagy a szekérre, vagy amire szánták. Akkor az apámnak jól ment. Jelentősen megjavultak az anyagi viszonyaik. A Laky Adolf utcában laktunk, ahol most a Zsidó Gimnázium [Scheiber Sándor Gimnázium és Általános Iskola – A szerk.] is van. Azon a fertályon laktunk egy villában, egy két-három szobás lakásban. Aztán átköltöztünk a Hungária körútra, én onnan vonultam be munkaszolgálatra 1944-ben.

1944. március tizenkilencedikén, amikor a németek bevonultak, mi már a Hungária körúton laktunk. Azt én tudom, hogy a német bevonulás napján – vasárnapi napra esett – éppen moziban voltam a szívem szerelmével. Pontosan emlékszem, melyik moziban voltam, és amikor hazamentem, tudtam meg gyakorlatilag, hogy megtörtént a német bevonulás. A családot tragikusan érintette, mert a család egy részét a Gestapo azonnal elvitte. A Vázsonyi Jánost meg az összes politikailag nyilvántartott tagokat letartóztatták a szociáldemokratákkal együtt. A bejövetel után az volt, hogy ezeket azonnal letartóztatták. Nem rögtön vitték őket el, de aztán pillanatok alatt kivitték őket az országból. Akkor vitték el a Buchinger Manót [Buchinger Manó (1875–1953) – szociáldemokrata politikus. 1905-ben mint a jobboldal egyik képviselője az SZDP központi titkára lett. Hosszú ideig képviselte az SZDP-t a II. Internacionáléban. A „Népszava” munkatársa, a „Szocializmus” cikkírója, az SZDP jobboldali szárnyához tartozott. A Tanácsköztársaság kikiáltásakor visszavonult a politikától, és kilépett a pártvezetőségből. 1919. augusztusában ismét a párt titkára lett, de 1920. februárjában Bécsbe emigrált, ahonnan 1929-ben tért haza, 1931-től 1944 márciusáig az SZDP országgyűlési képviselője, centrista (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.], a Peyert [lásd: Peyer Károly]. A Vázsonyi Jánost is azért vitték el, mert ugyan ő 1938–39-ig országgyűlési képviselő volt, de utána aktív részese volt annak az úgynevezett „békemozgalomnak”, amit a Bajcsy-Zsilinszkyvel meg a baloldaliakkal csináltak. Na most volt olyan baloldali, aki megúszta, de a többség nem úszta meg. Aztán jöttek a különféle megszorító rendelkezések, és júniusban be kellett vonulni. Apámnak Vácra kellett bevonulnia, nekem június másodikán Hangonyba [Borsod vm.] kellett bevonulni munkaszolgálatra. Ez az időszak tulajdonképpen változatos volt annyiban, hogy hol munkaszolgálaton voltam, hol az anyám jóvoltából hamis papírokkal a Magyar Királyi Honvédségnek voltam tagja. Anyám szerzett hamis papírokat. Akkor derült ki tulajdonképpen, hogy anyámnak van mozgalmi összeköttetése. A munkaszolgálat alól nem tudott felmentetni, de amikor hazakerültem munkaszolgálatból, az anyám már nem engedett vissza. Hangonyba vittek először, utána a kecskeméti reptérre, ahol bérbe adtak a Todt szervezetnek. Nekünk kellett építeni a kifutópályát. Akkor onnan átszállították az egész társulatot Abonyba. Minket aztán elvittek a szőnyegbombázások idején Szolnokra, hogy szabadítsuk ki a pályaudvaron rekedt háromszáznegyven vagont [Szolnokot és a szolnoki pályaudvart 1944. június 2-án érte súlyos légitámadás. – A szerk.]. Ez szeptember közepén volt. Ott aztán bekövetkeztek az októberi napok, amikor már nyilvánvaló volt, hogy nem nagyon tudják tartani Szolnokot, mert az oroszok már Szajolban voltak, meg a románok átkeltek a reptérre. A repteret megszállták. Tulajdonképpen akkor, ha az oroszok nagyon nekidurálják magukat, pillanatok alatt elfoglalják Szolnokot, de ők különféle okoknál fogva pihentek. Úgyhogy minket elvontattak megint vissza Abonyba, és én akkor nagyon fura helyzetbe kerültem, mert leszakadtam egy baleset folytán a századtól. Amikor hazakerültem, a Rákosrendezőről hazavádliztam nagy keservesen, az anyám nem engedett többé vissza.

A deportálások még nem fejeződtek be, de azok a vidéki zsidókat sújtották elsősorban. A pesti zsidósággal egyelőre még az volt a helyzet, hogy akkor kezdődött meg az úgynevezett zsidó házak kialakítása [lásd: csillagos házak].

Tehát én például a Hungária körútról vonultam be Hangonyba, de amire október nyolcadikán hazakerültem, a családom a Dózsa György út 17-ben lakott egy kijelölt zsidó házban, amiből később pápai védett ház lett [A Vatikán 2500 fő részére adott menlevelet. Lásd: védett házak. – A szerk.]. Persze semmit a világon nem jelentett, csak annyit, hogy a nyilasok rögtön azt rabolták ki, a pápai védett házat. Ott semmisült meg apáméknak az egész könyvtára, amit oda mentettek. Mert abban a lakásban tartotta a tizennegyedik kerületi pártszolgálat vezetője az esküvőjét valamelyik szépséggel, és tüzet raktak a lakásban a könyvekből. Anyám nagyon sokat tudott a vidéki zsidóság deportálásáról. Mindent tudott tulajdonképpen. Elmondta, és én is tudtam. A cionisták révén én is sok mindent tudtam. És nekem különösebb meglepetést nem okozott az Endre László-féle bagázs, mert ezekről én már régen tudtam. A Kovarcz Emil nekem nem volt újdonság [Kovarcz Emil (1899–1946) – nyilas politikus, katonatiszt. 1939¬–40-ben nyilas programmal országgyűlési képviselő, a Nyilaskeresztes Párt országos szervezés-vezetője (1938–41), részt vett a Dohány utcai zsinagóga elleni merényletben, amelyért a honvédtörvényszék elítélte, de ő Németországba szökött. A német megszállás után hazatért, és újra a Nyilaskeresztes Párt egyik vezetője lett. A nyilas hatalomátvétel egyik szervezője volt, majd tárca nélküli miniszter lett. 1946-ban mint háborús és népellenes bűnöst kivégezték.  – A szerk.]. Az apámat a Somogyi Béla tanította [Somogyi Béla (1868–1920) – tanító, újságíró. Felsővisón volt állami tanító, majd 1897-ben Budapestre került, és a „Népszava” munkatársa, majd 1897– 98-ban szerkesztője volt nyolc hónapig. Utána egy kültelki iskolában jutott tanítói álláshoz. Közben megszerezte a tanári képesítést is, reál-, majd kereskedelmi iskolában tanított. 1905-től a napilappá átalakult „Népszava” belső munkatársa. Ugyanekkor megindította a tanítók szervezkedését, majd 1906-ban lapjukat, az „Új Korszak”-ot, amelyet maga szerkesztett. A Károlyi-kormányban közoktatásügyi államtitkár. A Tanácsköztársaság idején elvi fenntartásai miatt nem vállalt szerepet. A Tanácsköztársaság bukása után a „Népszava” felelős szerkesztője. A fehérterrort támadó cikkei miatt az Ostenburg-különítmény tisztjei elhurcolták, és társával, Bacsó Bélával együtt meggyilkolták, holttestüket a Dunába dobták (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. Az apámnak az egyik szerelme a Somogyi Bélának a lánya volt, aki később Hatvany Lajosné lett [Hatvany Lajos (1880–1961) – író, irodalomtörténész, kritikus. Harmadik felesége Somogyi Jolán (1903–1991) volt. – A szerk. ]. Az apám nagyon jól tudta, hogy mi történt a Somogyi Bélával, és azt is tudta, hogy kik végezték ki. Többek között a Kovarcz Emil volt az egyik gyilkosa, a későbbi nyilas miniszter. Én ezeket mind tudtam. És ezért vagyok én teljesen…, a mai napig nem értem az apámat, hogy ezeket ő mind tudta, pontosan tudta, hogy milyen förtelmes maga a rendszer, de nem tudta levonni a konzekvenciákat.

Én nem voltam egy percig sem gettóban. Október nyolcadikán betegen kerültem haza anyámhoz, mert egy éjszakát egy vagon alatt töltöttem mélységes álomban, és részegen. Nagyon meg voltam fázva, úgyhogy anyám kúrált engem. És nem engedett vissza, mert beteg voltam, de aztán amikor megtudta, hogy az egész századot Németországba viszik, akkor meg pláne nem engedett vissza. A nyilas puccsot [lásd: nyilas hatalomátvétel] én odahaza éltem át. [A családfához fölhasznált iratok szerint munkaszolgálatát némileg másképp, más időpontokban töltötte le, mint ahogy erről mesél: a 101/301 munkaszázaddal először Hangonyban volt, 1944. június 2 – október 4. között (talán innen vitték őket Abonyba, ill. Szolnokra a lebombázott vasúti pályaudvaron romeltakarítási munkát végezni, de valószínűleg nem szeptemberben, hanem korábban, a nyár folyamán); a Szálasi hatalomátvételt valóban tölthette otthonában, de utána még egyszer behívták munkaszolgálatra: 1944. október 28 – november 6. között Kecskeméten, majd a Csepeli Szabadkikötőben volt. Ez után kerülhetett haza, és bujkált hamis papírokkal. – A szerk.]

Nekem voltak hamis papírjaim, azzal tudtuk átvészelni. A papírokat még a szolnoki szőnyegbombázáskor szereztem. Szolnokon, amikor a szőnyegbombázások voltak, volt egy sereg olyan vagon, amiben menekültek voltak. Na most az egyik ilyen vagon bent díszelgett egy bombakráterben, és a bombakráterben töméntelen irat úszkált. Többek között például a jászárokszállási nyilas körzetvezetőnek az egész családi okmánytára ott volt, amit én kihalásztam. Úgy hívták, hogy Úti Béla. Megláttam, és gondoltam, hogy valamire még jó lesz. Nekem aztán Úti Béla papírjaival volt illegális lakásom novemberben. A baj csak akkor kezdődött, amikor engem mint Úti Bélát vittek föl a Royal Szállóba. Ott volt a Számonkérő Széknek kirendeltsége [A Nemzeti Számonkérő Szék 1944. október 23-án fölállított, a korábbi kormányok szerepét vizsgáló speciális nyilas bíróság volt. – A szerk.]. Az én hibám volt, hogy felvittek. Nem voltam elég körültekintő. Kedvem szottyant egy savanyú tüdőre, és mivel tudtam, hogy az Erzsébet sörözőben kiváló savanyú tüdőt lehet enni, az apámmal beültem oda. Addigra már az apám is meglépett a munkaszolgálatból. Ő anyám barátnője férjének a papírjaival dekkolt. Mert más már nem volt akkor. Az apám teljesen le volt törve a gondolattól, de érdekes módon, akkorra már annyira megtört, hogy nem mondott ellent. Nekem a táskámban volt egy revolver és ötven darab születési bizonyítvány blanketta. Ezzel csak egy hülye ül be oda, ahol szemközt van a Számonkérő Szék. Bejöttek nyilas járőrök, és megkérdezték, hogy leülhetnek-e az asztalunkhoz. Én azt mondtam, nem. És akkor, hogy igazolja magát. Mondom, tessék. Odaadtam a hamis papíromat. „Gyanús az egész. Fölviszünk ide, utánanézünk a papírodnak.” Blandér pofával odaadtam a táskát az apámnak, és mondtam neki: „Fogja, Weckinger bácsi, mindjárt jövök.” Hát a mindjártból nem lett mindjárt, de az apámnak meg volt annyi esze, hogy azonnal olajra lépett. Engem meg fölvittek oda. November huszadika táján volt, azt hiszem. A baj ott kezdődött, hogy a Royal Szállóban volt két jászárokszállási, és azt mondták: „Ez? Ez nem az Úti Béla!” Úgyhogy azonnal intézkedtek, hogy vigyenek át a Teleki térre [A Teleki tér 4–10-ben (az egykori Antiszemita Párt egyik gyülekezőhelyének – Teleki tér 8 – szomszédságában) volt egy nyilas gyűjtőház, 1944 őszén ide vitték be az utcán elfogott, lakásokból kirángatott zsidókat. – A szerk.]. Ott volt egy internáló, illetőleg egy fogda, ahonnan általában a Duna-partra szokták kísérni az embereket [lásd: zsidók Dunába lövése]. Engem oda vittek be mindjárt délután. Aztán amikor a Duna felé kísértek, én a Nemzeti Színháznál, a Blaha Lujza téren meglógtam.

Akkor igyekeztem különféle papírokat szerezni. Szereztem svájci menlevelet a Vadász utcából [lásd: Üvegház; svájci diplomaták embermentő tevékenysége]. De a schutzpass semmit nem ért a világon. Meg se próbáltunk bemenni a Szent István parki védett házakba. Nem volt érdemes. Akkor már tisztában voltunk azzal, hogy egyetlenegy értelmes dolog van: valahol kivenni egy lakást más néven, és illegálisan élni. Én eléggé föl is készültem erre. Volt formális állásom egy ismerősnél a Carbonil nevű vegyipari üzemben. Az ott volt a Thököly úton. Úgyhogy bejelentkeztem a Murányi utca 50. szám alá egész más név alatt, és ott éltem meg tulajdonképpen a felszabadulást. Az anyáméknak pedig az Elemér utca 34-ben volt egy albérletük. A testvéremet, aki akkor még csak tizenhat éves volt, a Sztehlo páternél [lásd: Sztehlo Gábor] helyezték el. A húgom pedig, mivel őt anyám skót missziós iskolába járatta, elég élénk összeköttetésben állt egy csomó református lelkésszel. Például az Esze Tamás az egy jó családi barát volt. Az Esze Tamás akkor a Szabadság téren volt lelkész. Ők segítették anyámat ahhoz, hogy a húgomat fönt a várban egy diakonissza zárdába helyezzék. Az öcsémet meg a Sztehlónak valamelyik otthonába rakták be. Azt hiszem, Hűvösvölgyben volt neki valamilyen otthona. Tehát ők ott voltak. És őket csak 1945 márciusában lehetett előkeríteni, mert addig híd nem volt, közlekedés nem volt. Úgyhogy anyám átjönni sem tudott Budára. Nem volt min átjönni, egyetlen híd nem létezett [lásd: pontonhidak].

A szüleim rettenetes dolgokon mentek keresztül már 1944 előtt is. Én azon csodálkozom a mai napig, hogy az apámék itt maradtak. Az apámnak számtalan pere volt, amiben vesztes volt, az 1930-as évekig feketelistás volt [Az állam szempontjából megbízhatatlan személyekről készült lista (Teleki Pál kormányzása alatt hozott 1921. évi III. törvény, az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről). – A szerk.]. Utána kezdett neki menni, de utána meg valahányszor valami szélsőjobboldali akció volt Magyarországon, az mindig a zsidókon csattant. Ez egy kilátástalan ország volt az 1930–40-es években. Amikor bekerültem a cionista mozgalomba, olyan dolgokat tudtam meg a náci Németországról… Akkor már a cionisták elég jól látták a helyzetet, hiszen elég jók voltak az információik. De az itteni zsidóságot ez nem érdekelte. Az anyámnak a húga, a Rózsi egy Würzburger nevű osztrák kocsmároshoz ment feleségül, akinek kapcsolatai voltak az ottani szocdemmel. Abban a pillanatban, amikor jött az Anschluss, internálták őket. Lágerbe kerültek, a férjét félholtra verték, a Rózsi meg szaladgált jobbra-balra, és valahogy kisütötte, hogy van rokonság az Egyesült Államokban, a Korach család. A Marcinak, anyám bátyjának a felesége Guttmann-Korach lány volt. A Marcinak elég jó állása volt Amerikában a Korachéknál. Chicagóban volt egy nagy bútorárugyáruk, ami akkor Amerika egyik legnagyobb gyára volt, abban volt a Marci üzemvezető. És a Marci kikönyörögte a Korachnál a Rózsiéknak az affidavitot [Affidavit – (közjegyző előtt) esküvel megerősített írásos nyilatkozat (Webster’s Online Dictionary). – A szerk.], és így ki tudtak menni az Egyesült Államokba. Amikor az első zsidótörvény volt [lásd: zsidótörvények Magyarországon], könyörögtem az apámnak, hogy kérje meg az Egyesült Államok-beli rokonságot, hogy nekünk is küldjenek affidavitot, addig, amíg lehet. De az apám nem akart látni. Mindig azt mondta, hogy jogállam. Milyen jogállam?! Hát nem tapasztalta napról napra, hogy ez minden, csak nem jogállam?! Az én okos és művelt apám behívta anyámat, és azt mondta: „Jöjjön, Bella fiam, hallgassa meg ezt a gyereket! Már megint sok ponyvaregényt, Rejtő Jenőt olvasott!” Így reagálta le, amit én elmondtam Dachauról, meg ami volt.

Az anyám jobban látta tulajdonképpen, hogy mennyire nem jogállam ez. Mindennapos téma volt köztem és az apám közt. Állandóan vitáztunk. Az anyám ebbe nem szólt bele. Az anyám mással volt elfoglalva. Nyakig benne volt a magyar illegális munkásmozgalomban, és a Vörös Segélynek dolgozott. Még az apám sem tudta, hogy mennyire benne van. Az anyám nagyon óvatos volt. Az anyám egy egész más világban élt. Az itteni illegális pártnak mások voltak az elképzelései a dolgok megváltozásáról. Ők abban reménykedtek, hogy Magyarországon nem következhet be az a fajta náci rendszer, ami Németországban vagy Ausztriában. Az illegális kommunista mozgalom eleve cionistaellenes volt. Anyám hallgatott. Hallgatólag tudomásul vette, hogy a fia ilyen vagy olyan, de nem akart több bajt szerezni nekem, mint amennyi az apámmal volt. Diplomatikusan kimaradt ezekből a dolgokból. Azt, hogy az anyám milyen munkát végzett, én csak 1945 után tudtam meg. Hogy állandóan a saját életét kockáztatta egy olyan ügyért, amiért épp ésszel én nem kockáztattam volna az életemet. Aztán az 1939–40-es évek körül, amikor javult a szüleim anyagi helyzete a zsidótörvények dacára, anyagilag nem volt annyira érezhető a zsidóellenesség, és ezért nem tudtak észhez térni, és azért itt a cionistáknak soha nem volt semmilyen szava. Rákényszerültek arra, hogy önállósodjanak, és kiskapukon keresztül érvényesüljenek, és ez avval a megtévesztő hatással járt, hogy nem vették észre, hogy ez csak egy csapda. Pedig csak az ostobák nem látták, hogy mi fog bekövetkezni. Amikor bekövetkezett a német megszállás, nekem a cionista mozgalommal minden kapcsolatom megszakadt. Mert itt szétverték az egész cionista mozgalmat [lásd: Magyar Cionista Szövetség]. Például a Komolyt meg is ölték, és az ismeretségi körnek a tekintélyes részét vagy elkapták és kiirtották, vagy valahová eltüntették [lásd: Komoly Ottó]. Ha talán én a Hasomér Hacairhoz tartozom, akkor jobb esélyem lett volna. De a Dror Habonim gyenge szervezet volt. A Kasztnerről pedig a legtöbb rosszat tudom csak, amit ember valaha hallott [lásd: Kasztner-csoport; Kasztner-vonat]. Nem tudom ellenőrizni, de megvallom őszintén, amikor hallottam, hogy lelőtték, akkor nem voltam nagyon meglepve [Kasztnert 1957-ben, Izraelben, a mai napig tisztázatlan körülmények között a nyílt utcán lelőtték. – A szerk.]. Én csak másodkézből ismertem az ő tevékenységét, nem közvetlenül. Tudniillik a Jenő bácsinak volt egy fia, úgy hívták, hogy doktor Vázsonyi Endre [Vázsonyi Endre (1906–1986) – újságíró, műfordító, kritikus. A 1926–1941 között az „Újság” c. napilap színházi kritikusa, tárca- és vezércikkírója volt. 1945–1948 között Budapest Székesfőváros Irodalmi Intézetének igazgatója volt. 1948–49-ben a Franklin Kiadót vezette. 1954–1964 között a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó gyermekkönyv-lektorátusának vezetője volt. 1964-ben feleségével, Dégh Linda etnográfussal elhagyta az országot. Bloomingtonban az Indiana Egyetemen h. tanszékvezető, nyelvészeti tudományos kutató volt (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. Vázsonyi Endre a Zsidó Tanácsnak volt az egyik tagja, és neki nem volt a Kasztnerről nagyon jó véleménye. Azt mondta, hogy nagyon sok furcsaság fűződik az ő mentőtevékenységéhez. A Vázsonyi Endre később az ifjúsági kiadó, a Móra Ferenc Kiadó igazgatója lett. Ő tulajdonképpen ügyvéd volt eredetileg, amíg az apja élt, ő irodalommal csak stikában foglalkozott, mert az apja, kezdve azon, hogy megházasította, előírta, hogy mit csináljon. Az Endre egy nagyon jámbor és szelíd fiú volt, és nem mert az apjával soha szembeszállni. De abban a pillanatban, amikor az apja meghalt, fölhagyott az ügyvédszakmával, és teljes gőzzel csak az irodalomnak élt. Ő fordította le a legtöbb Verne-regényt magyarra. Ortutay Gyula volt neki jó barátja, és ő szerzett neki Rockefeller ösztöndíjat, és azzal ment ki.

Az én szűk családom, tehát apám, anyám, testvéreim egy az egyben mindenki túlélte a holokausztot. Ez egy óriási véletlen. A Vázsonyi családból és a Reichek közül viszont elég sok elpusztult. A Rácz Artúrnak az egyetlen fia a Kárpátokban pusztult el mint munkaszolgálatos. Lőtt fejsebbel hozták haza. A Vázsonyi fiúk közül az Imrét és a Pistát kivitték Welsig [Az ausztriai Welsben munkatábor volt, amely a mauthauseni koncentrációs táborhoz tartozott. – A szerk.]. Őket Welsben szabadították föl, azt hiszem, az amerikaiak. De addigra az Imre már belehalt a kiütéses tífuszba. A Vázsonyi nagyapámat a csendőrök elhurcolták, és valahol a Bécsi út tájékán lőhették valamelyik árokba. Ez úgy történt, hogy kiment a nyugdíjáért, és lejárt a zsidóknak kijáró időszak, és a csendőrök leszedték a villamosról, és elvitték. A Bandi, anyám öccse hazakerült Borból. Ő Borban volt munkaszolgálatos utoljára. Rettentő rossz állapotban került haza. Az apám testvérei közül még a Pista került haza, rossz állapotban, de hazakerült. A Dezső, a legkisebb rendkívül kalandos körülmények között került haza. Neki 1936-ban be kellett bevonulnia a kecskeméti tüzérséghez. Különféle visszacsatolásokban részt vett mint katona, de mindig, mikor le kellett volna szerelnie, jött valami új esemény. Egyszer a Felvidék, egyszer édes Erdély [lásd: első bécsi döntés, második bécsi döntés]. Mindig valami volt. Mire ezekből kiszabadult volna, behívták munkaszolgálatra, és lekerült a szegedi élelmezési raktárba. Végül kivitték Németországba, és Bajorországban szabadult föl. Akkor gyalog hazaindult. Ez volt 1945, azt hiszem, májusában. Két bajtársával jött gyalog, és az egyik osztrák városban a polgármester bűntudatánál fogva, valami jóságot akart gyakorolni, és vendégül látta a volt muszosokat. És látta, hogy milyen rongyosak, kivitte őket, és ott volt egy SS katonai raktár, és abból adott nekik köpenyt. Levágták róluk a jelvényt, de hát az SS köpeny volt. Ebben szépen elérkezett Győrig, s a győri állomáson leszállt a vonatról, hogy iszik egy korty vizet, hóna alatt a batyujával. Akkor befutott Németországból egy hadifogolyvonat, ahol éppen SS-eket fuvaroztak a Szovjetunió újjáépítésére. A hullákat kidobálták a vagonokból, de létszámnak kellett lenni. Ugye az orosz hadseregben nagy volt a fegyelem. Létszám, az létszám. Körülnéztek létszám után, és éppen kapóra jött Dezső, mert Dezsőn német egyenruha volt, úgyhogy pillanatok alatt a barátaival együtt az SS-ben találta magát, és mint hadifoglyot kivitték a Szovjetunióba. Hogy ott mit élt át, csak amikor hazajött, mesélte el. Az egy rémregény. Mi már rég azt hittük, hogy nincs életben, és egyszer csak beállított Dezsőke. Mert a Szovjetunióban is őröltek a hivatal malmai, és küldtek egy rabbit, hogy ellenőrizze, tényleg zsidó-e. És ellenőrizték. Levetkőztették pucérra, és rájöttek arra, hogy megvolt nyolcnapos korában az Ábrahám szövetségébe fölvevés [azaz a körülmetélés], és kérték, hogy mondjon el egy imát. Hát ő már imára nem nagyon emlékezett, de a Smá Jiszráelt el tudta mondani. Abban a percben kivitték, és aztán egy fél év múlva hazapasszították. Így ő is hazakerült.

A felszabadulás után visszakerült az egész család a Dózsa György út 17-be. A húgom lakik most abban a lakásban, ahol mi laktunk. Ez a német megszállás idején egy zsidó ház volt [vatikáni védett ház volt]. A mi lakásunk egy háromszoba-hallos, száznégy vagy száztíz négyzetméteres nagy lakás volt, abba költöztettek be minden szobájába egy-egy családot. Tehát négy-öt-hat ember lakott egy szobában. Annak a lakásnak az eredeti tulajdonosa tulajdonképpen egy olimpiai vívónak volt az apósa. Azt is megölték. Annak az apósáé volt a ház, de különben ott keresztény úriemberek laktak. Például a Berta István lakott abban a lakásban, amibe minket költöztettek. A Rádió karmestere volt. Pontosan tudom, mert aztán visszajött, amikor egyedül maradtunk a lakásban. 1945 tavaszán megjelent a Berta István, és összetett kezekkel könyörgött az anyámnak, hogy engedje meg, hogy megnézze, amit ottfelejtett. A lakásban akkor mi maradtunk ott egyedül, a többiek visszaköltöztek a saját lakásukba. Mi a saját lakásunkba, a Hungária körútra azért nem költöztünk vissza, mert nem volt semmi értelme.  Semmink nem maradt ott, és mások laktak benne. Itt viszont egyedül maradtunk, mert a lakótársak mind elköltöztek. De ez a Dózsa György úti lakás is majdnem félig ki volt égve, a három szoba közül csak egy volt lakható. A ház tulajdonosa, a Vajda – az is zsidó volt – visszajött, és kiadta nekünk bérbe. Az egész ház az övé volt. Akkor még visszakapta. Csak 1948-ban államosították [A házingatlanokat 1952-ben államosították. Lásd: államosítás Magyarországon. – A szerk.]. Ebben a házban lakott különben a Latabár család is, alattunk egy emelettel. A Latyi meg a mamája meg a fia meg a lánya [Latabárok – a színészdinasztia kilenc tagját tartja számon a magyar színháztörténet. A legemlékezetesebb színészi pályafutás id. Latabár Árpád (1878–1951) és fiai, ifj. Latabár Árpád (1903–1961) és Latabár Kálmán (1902–1970) nevéhez fűződik. – A szerk.].
1947–48-ban úgy volt, hogy alijázom. Akkor már a Makkabi Hacairnak voltam a tagja. A Makkabi Hacairhoz úgy kerültem, hogy én a Dror Habonimot kerestem [Dror Habonim – 1939-ben két baloldali cionista ifjúsági szervezet, a Dror és a Hechaluc Hacair egyesült Magyarországon. 1944. január elején pedig a Dror-Hechaluc-Hacair és a Habonim lépett egységre. A mozgalom 1946 februárjáig Dror-Habonim néven működött (Magyarországi Cionista Szövetség, „Cionista ABC, cionista.hu/kifejezesek.htm). – A szerk.], és a Makkabi Hacairt találtam. Ez annak a zűrzavaros időszaknak a terméke volt. Nem azt találta az ember mindig, amit keresett. Miután közben hazajött a Bandi Borból, és belépett a Makkabi Hacairba, boldogan mentem utána, mert hát ahova a Bandi lép…! És ott sajnos az a pech ért, hogy beválasztottak a Makkabi Hacair vezetőségébe. Talán ha nem választanak be a vezetőségébe, alijáztam volna. De nekem félelmeim támadtak az alijától. Megbíztak a hachsaráknak a vezetésével. A kelenvölgyi hachsarát például én vezettem. A hachsara olyan ipari üzem volt tulajdonképpen, ahol deportálásból, Auschwitzból meg különféle helyekről visszatért szerencsétlen sorstársak készültek föl az alijára. A hachsarának a fő profilja ruhaipari tevékenység volt. Konfekcióárukat állítottak elő, ami konfekcióárukat nekem alkalmam volt megfelelően értékesíteni. Úgyhogy én, mondjuk, ebből a szempontból értékes hachsaravezető voltam. De az volt a helyzet, hogy ugye nekem ilyenformán a mozgalom összes anyagi dolgában részt kellett vennem. Pontosan tudtam, hogy mi pénz mire megy el. Én abban az időben teljesen, bigottan Vázsonyi maradtam abban, hogy a közpénznek csak a köz javára szabad fordulnia. Mert meg kell hogy mondjam, a Vázsonyi Vilmos ilyen volt egész életében. Soha saját családjára nem fordította a közpénzt. Ez a szellem valamennyire a Vázsonyi családban rám ragadt, hiába lettem cionista. Itt a mozgalmon belül volt egy vezető réteg. Olyan kitűnőségek vezették, mint a Révész Perec, a Joint gyermekosztályának az igazgatója, aki a kényelmes feleségének otthon két háztartási alkalmazottat is tartott [Perec (Peretz) Révész (Révész László) (sz. 1926) – az 1940-es évek elején menekült Magyarországra Szlovákiából, bekapcsolódott a Mentőbizottság munkájába. A háború után az Országos Zsidó Segítő Bizottságban a gyermekosztályt vezette. Ezekben az években a cionisták egyik legfontosabb tevékenysége gyermekotthonok létesítése volt az árván maradt gyerekek számára. Mindegyik cionista irányzat szervezett ilyen otthonokat a Joint pénzügyi támogatásával. Révész (aki a Makkabi Hacairnak volt a tagja) ennek a munkának volt az egyik irányítója. – A szerk.]. Én azon akadtam ki, és ott rúgtam össze a patkót velük, hogy az igényelt közpénzből a feleségének egy harmadik alkalmazottat akartak felvenni, és én ettől teljesen bepipultam, és azt mondtam: „Ha én hajkurászom a srácokat arra, hogy napi tíz órát a varrógéppel dolgozzanak, mi a fészkes fenének kell a feleségednek még egy alkalmazott?!” Ma már tudom, hogy ez egy gyerekség volt, de én ezt akkor így láttam. Ez volt az oka annak, hogy én összekülönböztem velük, és én úgy éreztem, hogy nem mindenben szavahihetők. Mást mondanak az embereknek, másként élnek, és mást tesznek. Énnekem akkor nem volt politikai gyakorlatom, nem tudtam, hogy ez általában így szokott lenni. Ma már tudom, hogy így van. És akkor gyanakodni kezdtem, hogy ha ígérik, hogy majd érvényesülni fogok mint haluc a hangszeremmel, ez mégsem így lesz egészen. Úgyhogy könnyű szívvel engedtem anyámnak, aki akkor már évek óta máson sem sírt, mint hogy miért akarok én alijázni, miért nem jó nekem itt.
1947-ig azért nem mentem ki, mert megpróbáltam letenni az érettségit, szerezni legalább valamilyen kenyérkereseti lehetőséget. Az apám egyszerűen nem volt hajlandó egy fillérrel sem támogatni az én törekvéseimet. Apámnak az volt a véleménye, hogy vagy elmegyek a Műegyetemre, és leszek mérnök, de hangszer…! Mi az, hogy hangszer?! Csak a bolondok foglalkoznak hangszerrel. Miután eltökélt szándékom volt, hogy ha törik, ha szakad, én a hangszerről nem mondok le, nekem kellett valami után nézni. Közben bekerültem a Gordon Makkabi Hacairba [Az 1946 körül létezett egy „Gordonia Macabi Hacair Cionista-Szocialista Ifjúsági Mozgalom Magyarországon” nevű szervezet, néhány brosúrát is kiadott], és volt időszak, amikor emiatt nem is otthon laktam, hanem kinn, Kelenvölgyben. Egy villában volt elhelyezve a hachsara, és én egy szobában voltam. Én a mai napig szégyellem magam, hogy óriási csalódást okoztam a Bandinak, amikor megmondtam neki: „Te, én nem fogok alijázni.” Hosszú éveken keresztül nem tudták megérteni, se ő, se az unokahúgom, a Magdus, aki most volt itt Magyarországon látogatóban Izraelből. Hosszú évek teltek el, amíg megemésztették az én pálfordulásomat, amiben sok minden szerepet játszott. Én egy rendkívül gyanakvó és bizalmatlan ember voltam. Könnyen feltámadt bennem a gyanakvás mindennel kapcsolatban. Mit lehessen tudni? Valamikor az osztályban volt egy csúfnevem. Úgy hívtak, hogy Fabius Cunctator [Fabius Maximus diktátor a második pun háborúban (i. e. 200–197) kapta a Cunctator, azaz „Halogató” nevet a  Hannibál kifárasztására alkalmazott halogató taktikája miatt. – A szerk.]. Tanították a pun háborút a gimnáziumban, és ott a pun háborúban, a másodikban, szerepelt egy diktátor Rómában, akit azért választottak meg, hogy a Hannibált valahogy semlegesíteni tudják. És ez egy olyan pali volt, aki tudta nagyon jól, hogy a római légiók nincsenek abban az állapotban, hogy megütközzenek Hannibállal, tehát ide-oda vonulgatott, húzta-halasztotta a dolgot, és kifárasztotta Hannibált véglegesen. Évekig én voltam a Fabius Cunctator. Ez egy fogyatékosság. Ez a természetem tántorított vissza tulajdonképpen az alijától. Ezután a cionista mozgalommal semmilyen kapcsolatom nem maradt. Teljesen elszakadtam tőle. Meg időm sem volt.

A gimnáziumot csak 1946-ban tudtam befejezni. Akkor érettségiztem, és utána, hogy ne függjek az apámtól, és mennél hamarább kenyér legyen a kezemben, beiratkoztam az Országos Izraelita Tanítóképző Intézetbe, és egy év után megkaptam a tanítói oklevelemet. Aztán meg 1945-re én már annyira tudtam hegedülni, hogy felvételiztem a Zeneművészeti Akadémiának az első osztályába, de a főigazgató behívatott, és azt mondta: „Miért akar maga az elsőbe járni, amikor maga az egész elsős anyagot tudja! Tizennyolc éves, és akkor nyer egy évet.” És olyan hülye voltam, hogy boldogan vettem, hogy fölvesz engem a második osztályba. És fölvettek másodikba, de azzal a feltétellel, hogy leteszem az első évfolyamnak az összes kötelező tárgyát. Ez azt jelentette, hogy nekem mindenből kétszer annyi kötelező tárgy jutott, mint egy normális embernek. Hát ez csodálatos év volt. El lehet képzelni, milyen évem volt az első. A tanítóképző befejezése után, 1947-ben az Eötvös utcai hitközségi eleminek lettem a második osztályos tanító bácsija, és dolgoztam még a gyermekvédelemnél. Egy évig tanítottam második osztályt, akkor rájöttek arra, hogy nekem már a képesítésem alapján megvan az énektanári képesítésem, úgyhogy beosztottak a Wesselényi utcába éneket tanítani. Onnan év közben átpasszoltak a már államosított Abonyi utcai volt hitközségi iskolába oroszt tanítani.

1947-ben én már a Zeneakadémia mellett jártam a Pázmány Péter, később Eötvös Lóránd egyetemre. A Zeneakadémiát 1951-ben, a magyar–orosz nyelv és irodalom tanári szakot 1952-ben végeztem el. Nem azért tanultam ennyit, mert én buzgómócsing voltam, hanem egyszerűen nem volt semmilyen biztosíték, hogy akár zenekari állást kapok, akár más állást kapok. Mert akkoriban, 1945 és 1948 között még minden bizonytalan volt. Aztán 1948-ban kiagyalták, amikor volt a rendszerváltás [lásd: a fordulat éve], hogy a Szovjetunió példájára megszüntetik az egyetemen a kétszakos képzést. Akkor én magyar–angol szakra jártam. Behívtak a tanulmányi osztályra, és mondták, hogy a két szak közül, amit felvettem, egyet le kell adjak. Nem voltam elbűvölve tőle, mert úgy gondoltam, hogy egy ilyen országban rontja az elhelyezkedési esélyeimet az, ha én csak egyszakos vagyok. Mert kinek kell egy gimnáziumban egy egyszakos? Akkor nem kellett. Se általános iskolában. A tanulmányi osztály vezetője látta rajtam, hogy nekem ez nem tetszik, és mondta, hogy van egy esély: ha fölveszem az [Egyetemi] Orosz Intézetben az orosz nyelvet, akkor minden oké, tarthatom. És így lettem magyar–angol helyett magyar–orosz szakos. Ott 1952-ben kaptam a diplomámat.

Mire megkaptam a diplomámat, addigra tehát áthelyeztek az államosított Abonyi utcai Zsidó Gimnáziumba. Akkor még működött itt a zsidó lánygimnázium, a Zsoldos vezetése alatt [Zsoldos Jenő (1896–1972) – irodalomtörténész, nyelvész, 1920-tól a Pesti Izraelita Hitközség leánygimnáziumának (később Anna Frank Gimnázium) tanára, 1939–1965 között igazgatója. 30 éven át állandó munkatársa volt a „Magyar Nyelvőr”-nek, főleg szótártörténeti dolgozatokat publikált, a reformkor nyelvével és a munkásmozgalom szókincsének kutatásával foglalkozott. – A szerk.]. Rettenetesen meg voltak szorulva, mert bevezették az orosz nyelvet, és nem volt egyetlen orosztanár sem. Úgyhogy én akkor kaptam egy szerződést a Gellért Endrétől – akkor ő volt a szakfelügyelője a hitközségnek –, és tanítottam a zsidó leánygimnáziumban pár évig oroszt [Gellért Endre (1917–1977) – 1939-ben szerzett tanári diplomát Budapesten. A német megszállás előtt a lengyel és szlovák menekültek bujtatásában segédkezett, a német megszállás alatt pedig az Üvegházban vett részt a zsidómentő munkában (hamis papírok készítése és eljuttatása a csillagos házakba stb.). A felszabadulás után a budapesti hitközség oktatási részlegének vezetőjeként (manager of the Education Department of the Jewish Community in Budapest) biztosította, hogy a cionizmus szelleme és a héber nyelvoktatás fennmaradjon a zsidó tanintézményekben. 1950–55 között tisztviselő volt az izraeli követségen. 1955-ben alijázott (www.thepartizans.org/member_eng_frame.asp?id=1771&cat=com). – A szerk.]. 1949 áprilisában raktak az Abonyi utcai iskolába, év közben. Tanítottam én ugyan az oroszt a lánygimnáziumban, de azért tudtam, hogy órákon belül abba fogom hagyni. Akkor már tudtam, hogy el fogok helyezkedni zenekarban, mint ahogy el is tudtam a Fővárosi Zenekarban helyezkedni  [A Magyar Állami Hangversenyzenekar elődjéről, a Bor Dezső által alapított Székesfővárosi Zenekarról van szó, amely 1939-ben vált hivatásos zenekarrá, miután 16 éven át (természetesen magasan képzett zenészekből álló) amatőr zenekarként működött. (A Magyar Állami Hangversenyzenekar nevet 1952-ben kapta.) – A szerk.]. De sajnos aztán összeakadtam a tanulmányi osztály vezetőjével, a Keresztesi Fricivel, aki addig nem szállt le a buszról, amíg meg nem esketett, hogy bemegyek, és leteszem az államvizsgát. Úgyhogy egy éven belül letettem az orosz nyelvvizsgát is, és abból is lett egy diplomám. Én nagyrészt az iskolában csak zenét és oroszt tanítottam. Vallást nem. Az én vallásosságom, attól kezdve, hogy az apámtól elszakadtam, meg leszámoltam azzal, hogy alijázok, megszűnt.

Az apámék a felszabadulás után javuló életkörülmények közé kerültek. Lényegesen jobbak voltak az életkörülményeik, mint előtte. Az apámnak olyan szerencséje volt, hogy a Népszínház utcai üzlet majdnem teljes egészében ép maradt. Még a raktárt se törték fel. Ennek az lett a következménye, hogy a raktárban például volt huszonöt tábla üveg, úgyhogy nekünk volt az első betáblázott kirakatunk, és a Dózsa György út 17. lakásainak többségét abból az üzletből vágták be. Úgyhogy 1948-ig ez az üzlet még funkcionált. Aztán az apám jól látta, hogy ez már tovább nem megy [lásd: államosítás Magyarországon], és közben megszerezte a nosztrifikálását, és akkor már a szakmája felé orientált. Fölszámolták az üzletet. Apámnak sikerült végre, harminc év után a szakmájában elhelyezkedni. Kicsit későn, de el tudott helyezkedni. Az anyám meg nagy tüzesen, végre nem illegális kommunistaként, hanem a párt harcos tagjaként, elkezdte szervezni a Nőszövetséget [lásd: Magyar Nők Demokratikus Szövetsége]. Egyik alapítója volt az itteni Nőszövetségnek, és mint ilyet, berakták őt az Egyenruházati Vállalathoz [Egyenruházati és Felszerelési N. V.] gazdasági-szociális vezetőnek. Tehát őhozzá tartozott a konyha meg az úgynevezett munkásjóléti intézmények. A baj csak az volt, hogy az Apró Antalnak a sógora volt ott a párttitkár [lásd: függetlenített funkcionáriusok], és miután az kivételes elbánást kívánt, azt kívánta, hogy neki fölhozzák az ebédjét, külön főzzenek [Apró Antal (1913–1994) – politikus, miniszter. A SZOT főtitkára (1948–1951), a Minisztertanács elnökhelyettese (1953–1956), majd miniszterelnök-helyettes (1957–1971). Az MSZMP KB tagja (1956–1988), a PB tagja (1956–1980), az országgyűlés elnöke (1971–1984). – A szerk.]. Anyám meg: „Mit fognak itt külön főzni, majd zabálod azt, amit a többiek!” Ez elég volt ahhoz, hogy följelentették anyámékat. A koncepció az volt, hogy az anyámék üzérkednek meg feketéznek. Házkutatást tartottak, ahol megtalálták azt a fegyvert, amit én már rég elfelejtettem.

Az életem legelső állása 1946-ban a fővárosi gyermekvédelemnél volt. Akkor a fővárosi gyermekvédelemnek az igazgatója a néhai Nemes Lipót volt [Nemes Lipót (1886–1960) – pedagógus. 1911-től polgári iskolai tanárként működött, 1912-ben a Gyermektanulmányi Társaság titkára lett. A Tanácsköztársaság idején az Iskolai Gyermekvédelmi Központ vezetésével bízták meg. 1920 után pedagógiai tevékenységének felhagyására kényszerült, de folytatta gyermekvédelmi irodalmi munkásságát. 1945 után a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédelmi Központ megszervezésén munkálkodott, majd általános iskolában tanított. – A szerk.]. Én ugyanabba a pszichológiai társaságba jártam, amibe ő, az Individuálpszichológiai Társaságnak [Magyar Individuálpszichológiai Egyesület, 1927-ben alakult, az 1940-es évek végén beszüntette a tevékenységét. – A szerk.] voltam a tagja. A Hermina úton volt a gyűjtő, a volt Róheim-villában [Hermina út 45.] gyűjtötték össze azokat a gyerekeket, akiket össze kellett gyűjteni. Volt ott tizennégy-tizenöt éves gyilkos, egypár tolvaj, szóval válogatott társulat. És nekem az volt a feladatom, hogy ezeket le kellett vinni – mert Pesten nem lehetett 1946-ban az élelmezésüket biztosítani –, le kellett vinni őket Szőregre. Szőregen volt egy kastélygyermekotthon. Azt kérdezi tőlem a Lipi bácsi: „Van fegyvered?” „Fegyver? – mondom –, fegyver?” „Te bolond vagy! Azért mert jó sportoló vagy, ezek hátulról leszúrnak! Azonnal mész, és kiveszel egy fegyvert!” Adott egy cédulát, be kellett menni a rendőrkapitányságra, adtak egy fegyvert, lepecsételték az engedélyt. És akkor hazavittem a fegyvert, kipróbáltam, és utána visszapakoltam a viaszosvászonba, és betettem anyáméknál a spejz valamelyik polcára, és teljesen elfelejtettem, hogy az nekem van. Telt-múlt az idő, 1950-ben volt ez a házkutatás anyámnál, megtalálták a fegyvert. „Kié a fegyver?” Mondta az anyám, hogy a fiamé. „Hol az engedélye?!” „Biztos a fiamnál.” Már akkor nős voltam, itt laktam Budán. Rögtön jöttek át, és kérdezték: „Engedély?” Mondom: „Tudja Isten! Hogy került ez elő?” Nem is tudtam. „Itt mi kérdezünk!” – mondta. Előkerestem az engedélyt. Akkor az volt, hogy a fegyvertartási engedélyt minden évben le kellett a kibocsátó hatóságon pecsételtetni. Nekem 1947 óta egyetlen pecsétem sem volt. Tehát volt egy lejárt fegyverviselési engedélyem. Azonnal bevittek. Fegyverrejtegetés volt ellenem a vád, a szüleim ellen meg üzérkedés. Abban az időben egy ilyen hasznavehető sorozatlövő fegyvernél akasztófa járt vagy legalábbis életfogytiglan. Nekem akkor született az első gyerekem. Éppen végeztem a főiskolával, a Zeneművészeti Főiskolán volt hat órám mint adjunktusnak. Nagyon büszkén jöttem haza, hogy alig végzek, már állásom van. De itthon már vártak, és bevittek.

Először a Fő utcába, de ott nem volt hely. Utána átvittek a Markóba. Ott is zsúfolt volt a ház. Úgyhogy a foglár azt mondta, hogy megint egy poloskát hoztak! Úgy hívták a politikaiakat, hogy poloska. Azt mondja: „Vigye el valahova, tüntesse el a szemem elől!” És a szerencsétlen foglár berakott engem a csövesek közé, igaz, hogy a csövesek között is volt három párttitkár. Egy kétszemélyes cellában voltunk tizenketten. Telt-múlt az idő, és szépen sorra került a tárgyalás, és az életben vannak szerencsés pillanatok. A szüleimmel együtt egy olyan büntető bíróhoz kerültem, doktor Sárkány Miklóshoz, akinek a papája a Vázsonyi Vilmosnak volt a jobbkeze a Polgári Demokrata Pártban, és végtelenül tisztelte a Vázsonyi Vilmosnak még az emlékét is. És mondta: „Kivizsgálom, Vázsonyi elvtárs az ügyét, bízhat bennem.” Ki is vizsgálta. Megállapította, hogy egy koncepciós per. Megállapította, hogy volt fegyverviselési engedélyem, tehát nem vagyok rejtegető. És mert jól képzett jogász volt, az én végzésemben az volt, hogy jóllehet a fegyverrejtegetés nem igazolódott be, de van a fegyverrejtegetési törvénynek egy olyan passzusa, amelyik kimondja, hogyha valaki a családjánál vagy körülményeinél fogva feltételezhetően nem tartozott soha a jobboldalhoz, vagyis a magyar forradalmi baloldal célkitűzéseit támogatta, akkor ez nem bűncselekmény, csak vétség. Az akasztófától menekültem meg. Elkobozta a fegyvert, és megúsztam ezt az ügyet. Egy hónapi vizsgálati fogság után tíz kilóval könnyebben kijöttem.

A szüleim is megúszták. Az apám a per lezárása után visszakapta a mérnöki állását. A Kohó- és Gépipari Minisztériumnak volt az egyik beruházási vezetője mint mérnök, de már nem a tervezőmérnökit kapta vissza, hanem az úgynevezett beruházási osztályon lett az egyik vezető, amit nagyon nem szeretett. Ő a szakmáját szerette volna csinálni, ott pedig csak arról volt szó, hogy a beruházási osztályhoz benyújtják a terveket, és neki el kell bírálni a terveket. Ez a világ legunalmasabb munkája. És rengeteg baja lett belőle. Ő lelkiismeretesen végignézett minden tervet, de annak az lett a következménye, hogy soha nem tudták a terveket teljesíteni. Mert ő fölfedezte a tervekben, hogy mik a mérnöki, műszaki hibák. Aztán később egyszerűen nem bírta, meg őt sem bírták, és eljött. És hatvanhárom éves korában rákban meghalt.

Az anyámat kizárták a pártból. Ez az anyámnak volt rettenetes, egy életen át a mozgalmat szolgálta, és aztán rá kellett jönnie, hogy a dolgok nem azok, aminek látszanak. Kezdetben az anyám a Rákosiban nagyon bízott. De aztán, amikor átesett ezeken a koncepciós pereken, akkor rájött, hogy a Rákosi csak egy báb. Azt sem tartotta nagy szerencsének, hogy zsidó származásúak. A Gerő (Singer) Ernő [lásd: Gerő Ernő] például az apámnak a gimnáziumban osztálytársa volt. Az Illés Béla az apámnak mindaddig jó barátja volt, amíg a Vázsonyi Vilmosnak volt a személyi titkára [Illés Béla (1895–1974) – Kossuth-díjas író. Prózaírói életművének nagy része a munkásmozgalomhoz vagy a második világháború tematikájához kapcsolódik. Részt vett az 1918–1919-es mozgalmakban; a kommün bukása után Bécsbe emigrált. 1923-ban Moszkvába ment, és a Szovjet Írószövetség egyik titkára lett, 1925–1936 között a proletárírók világszervezetének a főtitkára volt, 1937-ben kizárták a szovjet kommunista pártból. Magyarországra a Vörös Hadsereg őrnagyaként tért vissza, 1949-ben pedig alezredesként szerelt le. Részt vett a sematikus irodalompolitika kialakításában. 1950–1956 között az Irodalmi Újság főszerkesztője volt, 1956 szeptemberében a reformszellemű írószövetségi közgyűlés leváltotta. A forradalom leverése után tagja lett a Kádár-kormány mellett hitet tevő Irodalmi Tanácsnak. Érdekes módon, nem lehet nyomára bukkanni annak, hogy Illés Béla Vázsonyi személyi titkára volt. Nem tudjuk, ki retusálta ki ezt a mozzanatot az életéből.-A Szerk. ] És amikor visszajöttek ide, akkor nem akarta az apámat megismerni. A Vörös Hadsereg őrnagyaként jött vissza, ő írta a „Vígszínházi csata” című memoárt [Budapest, Révai  kiadó, 1951 – A szerk.]. Ő volt a Vörös Hadsereg itteni lapjának a főszerkesztője. De persze ő avval nem dicsekedett, hogy annak idején az antibolsevista Vázsonyi Vilmosnak volt a személyi titkára. Az anyám aztán a legkülönfélébb helyeken dolgozott. Dolgozott szövetkezetekben, aztán egyrészt volt kereskedelmi gyakorlata, másrészt volt egy fényképészsegédi oklevele. És közben folyton harcolt azért, hogy visszavegyék a pártba. Mert borzasztónak tartotta, hogy őt kizárták. És a sors úgy hozta, hogy – ha jól emlékszem – 1956 után apám egyszer elment a Rácz Fürdőbe fürödni, és ott összeakadt a Kiss Károllyal [Kiss Károly (1903–1983) – politikus, bőripari munkás. Illegális kommunista tevékenységért 1944-ig 9 évet töltött börtönben és internálótáborokban. 1946-tól haláláig magas állami és párttisztségek betöltője volt. – A szerk.]. Valamikor ők együtt laktak Angyalföldön, a feleségével az anyám jóban volt. Ott a medencében összeakadtak, és elbeszélgettek, és az apám elmondta, hogy az anyámnak mennyire fáj, hogy kizárták. A Kiss Károly azt mondta, hogy utánanéz, és azt hiszem, két hét múlva az anyámat rehabilitálták minden további nélkül [Kiss ezekben az években az MSZMP KB tagja, egy időben titkára és a PB tagja volt, tagja, majd helyettes elnöke volt az Elnöki Tanácsnak stb. – A szerk.]. Senki se tudta ugyan megmondani, hogy miért zárták ki. Úgyhogy, ha jól emlékszem, az anyámat 1958-59-ben visszavették a pártba, és megint nagyon boldog volt.

Tüzesen bekapcsolódott megint a nőmozgalomba, de a lelkesedése egyre jobban alábbhagyott. Mert közben hazakerült a tanárnője, a Jolán néni [Kelen Jolán] a Szovjetunióból, és amit mesélt [Kelen Jolán 1954-ben tért haza. – A szerk.]! Hát elég elgondolkoztató dolgokon mentek ők keresztül [Férje, Kelen József 1939-ben „a törvénytelenségek áldozata lett”. – A szerk.]. Az anyám egészen az 1970-es évekig elkötelezett maradt a mozgalomhoz, amikor sikerült teljesen kiábrándulnia. De amikor kiábrándult a mozgalomból, a vallásossághoz nem tért vissza. Hetvenéves korban a vallásossághoz visszatérni nehéz. A valláshoz való viszonya is oldódott az idők folyamán. Emlékszem, hogy a nagyanyám temetésénél voltak komplikációk, mert ugye az anyám nem tudta, mit fognak szólni az elvtársak, ha egyházi temetés lesz. Mert az anyám egyházi temetést akart. Ez az 1960-as években volt. Szóval nem voltak ezek olyan egyszerű ügyek. Az anyám meghalt 1988-ban, és egy nagyon kedves fiatal, most már főrabbi jött ki a temetésére, és szabályos egyházi temetést kapott. Az nem igaz, hogy akadályozták az embereket abban, hogy a vallásukat gyakorolják, mert nem így volt.

Az első feleségem Ozorai Marianna volt, egy nagyon ismert, dúsgazdag családnak a leánya. Ozora [  Nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 4300, 1910-ben 4600, 1920-ban 4700 lakossal. – A szerk.] környékéről kerültek föl, de Ozorán még úgy hívták őket, hogy Kaufmann. A Kaufmann-nak voltak fiai. A legkisebb volt az én apósom, a Sándor. Ő kezdetben az építőipari szakmában dolgozott, de aztán végül is az övé lett a pestlőrinci téglagyár, és még egypár építőipari nagyvállalatnak volt a tulajdonosa és az igazgatója. 1932-ben ment nyugdíjba. Kétezer-négyszázötven pengő volt a nyugdíja. Akkor volt az a sláger Budapesten, hogy „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel”. A másik Kaufmann, a Guszti bácsi Székesfehérváron székelt, mert valami kilenc gépmalma volt. Az egyik legnagyobb malmos volt az országban. Legszegényebb volt az utolsó előtti gyerek, az jogász volt, a Pick gyárnak volt a jogtanácsosa Szegeden [Pick Márk terménykereskedő 1869-ben alapította boltját, a Pick Szalámigyár elődjét. A gyár 1934-ben fiának, Pick Jenőnek a tulajdonába került. 1948-ban államosították (Szegedi Szalámigyár). – A szerk.]. És volt még egy mérnök, a Vízműveknek a főmérnöke. Én, ha nem jön a háború, és nem vesztik el mindenüket, akkor nyilván a feleségem közelébe se mehettem volna, mert szerintem a Vázsonyi családot ők tiszta szívből utálták. Már csak azért is utálhatták, mert a feleségemnek az édesanyja meg a Wolfner családnak volt a leszármazottja, báró Wolfneré. Annak a Wolfnernek, aki báróságot kapott Ferenc Józseftől, és 1916-ban több tízezer koronával támogatta a Munkapártot, Tisza István pártjának a pártkasszáját, hogy minél kevesebb demokrata képviselő kerüljön be a parlamentbe. Őt ugyan nem vették föl rögtön az egyetemre 1942-ben a zsidótörvények miatt, de 1943-ban már fölvették a Pázmány Péter Tudományegyetemre minden további nélkül. És azt az egy évi szenvedést úgy húzta ki, hogy a Rotschild Kláránál volt bejelentve, és tanult női szabás-varrást [Rotschild Klára (1903–1976) – divattervező, apja, Rotschild Ábrahám női divatszalonjában tanult, 1934-ben Clara-szalon néven önálló szalont nyitott a Váci utcában, 1945 után állami alkalmazottként az államosított Clara Szalon művészeti vezetője volt. A harmincas évektől haláláig a magyar divatélet irányítója volt. – A szerk.]. Ő volt a belváros legelitebb divatszalonja. Ő ott kitanulta a szakmát, egy év után megkapta a segédlevelet, amit szépen betett egy tokba. Ilyen oklevél kevés volt, mint neki. Utána fölvették az egyetemre, német–angol szakra 1943-ban. Engem biztos nem vettek volna föl. A Wolfner–Ozorai család gyermekét fölvették. Pedig zsidó volt. Nem ugyanazok a törvények vonatkoztak rájuk, a gazdag, anyagilag független, vezetői gárdához tartozó zsidókra, mint a kispolgárokra, pláne a proli zsidókra. A bíróságok sem egyformán ítélték meg. Ugye én végig élveztem ennek a rohadék Bakynak [lásd: Baky László] a vallomását. Elmondta, hogy a „kormányzó őfőméltóságánál” volt, fölrendelték őket, hogy a zsidókat deportálják, és akkor a „főméltóságú úr” elmagyarázta nekik, hogy kétféle zsidó van. Egyik a jó hazafi. Ezekhez tartozott a Goldberger, akivel alsózni járt, meg a Vida Jenő [Vida Jenő (1872–1945) – nagytőkés, iparvállalati vezérigazgató. A kereskedelmi akadémia elvégzése után a Leipziger-féle szeszgyárhoz kerül, ahol 1897-től cégvezető, majd igazgató volt. 1914-től a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. (MÁK) vezérigazgatója. A századfordulón felszámolás előtt álló MÁK-ot átszervezte, és hatalmas iparvállalattá fejlesztette. Jelentős tőkét fordított az I. világháború után fölfedezett dunántúli bauxittelepek föltárására és a bauxit hazai földolgozására. Szoros kapcsolatok fűzték a Magyar Általános Hitelbankhoz, az Alumíniumérc Bánya és Ipar Rt.-hez és sok más iparvállalathoz. 1927-től a felsőház tagja volt. Magyarország német megszállása után a németek elhurcolták, és Auschwitzba deportálták. – A szerk.]. Vegye úgy, hogy ezek jó magyar hazafiak.

A feleségemmel akkor ismerkedtem meg, amikor engem áthelyeztek az Abonyi utcai iskolába, év közben. Ugyan ő már korábban tanította a húgomat, az Ibolyát, de én csak az Abonyi utcában ismerkedtem meg vele, 1949 áprilisában. Ő ott angolt tanított.  És jellemző, én egy olyan pali voltam, aki elég nehezen teremtettem kapcsolatokat, fiúkkal is, de lányokkal még nehezebben, és keményen elhatároztam, hogy nekem végleges kapcsolatom csak olyan nővel lesz, akit legalább három éve ismerek, mert biztos, ami biztos. Ilyen hülyén, mert az ember beszámíthatatlan ebben a korban, 1949 áprilisában, tizenvalahányadikán megismerkedtünk, és július huszonnegyedikén elvettem feleségül. Nem volt zsidó esküvő. Arra a Marika nem volt hajlandó. Ők egyáltalán nem voltak vallásosak, meg az 1950-es években ez nem volt divatos. A házasságunk első három hónapja azzal telt, hogy építkeztem. A haverjaimmal építettem egy házat. És 1950. szeptember másodikán megszületett a Márta lányom. A feleségemmel a házasságom egy jól induló házasság volt. A bajok később következtek egyrészt abból, hogy ő nálam négy évvel idősebb volt, másrészt, hogy ő tulajdonképpen egy egész más társadalmi környezetből került ki, mint én. Más drótra járt az esze. Ez millióegy dologban megnyilvánult. Például én terveztem két gyereket. Úgy éreztem, hogy az én anyagi helyzetem meg az adósságtenger, amit elvállaltam, az két gyerekre elég. Amikor megismerkedtünk, megkérdezte, hogy én hogyan képzelem el, hány gyerekünk lesz. Mondtam, úgy képzelem, hogy kettő. „Ó, kis csacsi!” – mondta. „Miért, te hogy képzeled?” „Nekem legalább tizenkettő kell.” Mondtam: „Milyen jó humora van az én feleségemnek, ha komolyan gondolja!”

Amikor 1950-ben megszületett a Márta, 1951-ben a Judit és 1953-ban világra jött a Sanyi, rájöttem, hogy ha én nem fogok valamit csinálni, akkor meg sem állunk tizenkét gyerekig. No de azt el kell tartani, nem? Tulajdonképpen neki az élete, amikor hozzám jött, anyagilag kezdett hasonlítani ahhoz, amit az apja idejében ért el. Azt persze nem érte el, de nagyjából helyreállt a lakás, renoválták a bútorokat, minden a megszokottá vált. Magyarán mondva, egy kicsit visszaállította a lánykori életét, ha nem is azokkal az anyagi feltételekkel. Ez megerősítette az amúgy is rendkívüli kemény elhatározottságát a dolgokban. Először is ő egy született szereplő volt. A húgomék imádták őt az osztályban. Egész fantasztikus varázsa volt. Amellett, hogy elég csípős nyelve volt, nemigen láttam tanárt, akit annyira imádtak, mint őt. Nagyon jól tudott kapcsolatokat teremteni gyerekekkel. Sajnos a deportálás azért nem múlt el fölötte nyomtalanul. Mert őt is deportálták 1944 novemberében, Berlintől északra, Ravensbrückbe. Innen vitték át Penigbe, ami Chemnitz mellett van, ahol egy föld alatti repülőgépgyárban dolgoztatták [A foglyokat a penigi Max Gerhart repülőgép-alkatrész gyárban dolgoztatták. – A szerk.]. Amikor az amerikai és orosz csapatok közeledtek, az egész tábort – akik még mozgathatók voltak – gyalogmenetben Csehországba vitték. Mellőle lőtték le egyik unokatestvérét, a Guszti bácsinak a nála egy évvel vagy két évvel fiatalabb lányát. A Guszti bácsinak volt még egy lánya, aki a felszabadulás után egy katonai kórházban halt meg.

Marianna Kdynében [Akkor Neugedein, ma Dél-Csehországban van. – A szerk.] szabadult fel. Szóval borzalmakon ment keresztül. Ő aztán hazajött, és volt talán negyven kiló. Nem is volt emberi formája. A Mariannának a háború előtt már volt egy vőlegénye, a Bach professzornak a fia. Ez a Bach Közép-Európa legkiválóbb endokrinológusa volt, doktor Bach Imre [(1895–1966) – endokrinológus. A háború előtt a szegedi egyetemen, majd a belgyógyászati diagnosztikai klinikán tevékenykedett. A háború után a budapesti Péterfy Sándor utcai kórház endokrinológiai belosztályának főorvosa. Az endokrinológiai társaság egyik alapítója, a londoni Royal Society of Medicine választott tagja volt. – A szerk.]. Ő is zsidó származású volt. Európai hírű kiválóság volt, több tudományos társaságnak a tagja. A Bach fiát valahol a soproni határnál lőtték egy tömegsírba. A Bach egyik érdeme az volt, hogy segítette a Mariannát talpra állni. Mi voltunk az eszményi házaspár.

A barátainkkal általában úgy találkoztunk, hogy eljártak hozzánk, és mi is jártunk hozzájuk. Ezek a találkozások kétfélék voltak. Vagy szakmai találkozások voltak, mert elég sok muzsikussal és elég sok nyelvésszel volt dolgunk, vagy pedig nyaralásban voltunk együtt. Amikor én a nyomorékoknál voltam az 1950-es években, mellékállásban – a Nyomorékok Intézetének volt Lepencén egy hatalmas üdülője –, ott kaptam egy szobát családostól egy hónapig minden nyáron. Mert az igazgató is jó barátom volt, a Reichard József, és mindig úgy volt, hogy vele együtt mentünk le nyaralni [Reichard József (1903–1977) – orvos, ortopédsebész szakorvos. A klasszikus gyermekortopédia terén új módszereket dolgozott ki korai kezelés és korai műtétek elvégzésére. A háború előtt a Szabolcs utcai kórházban és a Nyomorék Gyermekek Kórháza és Otthonában dolgozott. A háború után a Semmelweis Orvostudományi Egyetem gyermekklinikáján  működött, és 1951–1971 között a Nyomorék Gyermekek Állami Kórházának főorvosa volt. – A szerk.]. Én azért is tartottam meg a tanári állást, és azért mentem át színházhoz, mert az azt jelentette, hogy van két hónap, amit gyakorlatilag a családra lehet fordítani. A családdal számtalan helyre jártunk kirándulni. Az ország majdnem minden pontján voltunk. Sopronban, a Balaton mellett. Üdülőkben voltunk, de volt, amikor ismerősnél voltunk. Talán a Zemplén-hegység volt, ami kimaradt. Egyébként mindenütt. A feleségem kezdetben lelkesen járt velem. Én mozgékony ember voltam, szerettem sportolni, szerettem evezni. De ő a kirándulásból azt élvezte, hogyha mit tudom én, egy olyan helyre mentünk, ahol szamóca volt, mert ott legelni lehetett a szamócát. Egyébként a kirándulás csak idegesítette. Öt kilométer után leült, és egy tapodtat nem ment tovább. Aztán ahogy romlott az állapota, lemaradt. Úgyhogy a gyerekekkel jártam. Aztán sorrendben legelőször lemaradt a Judit. Tizenkét éves volt, amikor lemaradt, aztán lemaradt a Márta. Tizenöt éves volt, amikor lemaradt. Sanyi fiam tizenhat éves korig járt velem mindenhova.

A barátaink többnyire zsidók voltak. Egy részük mélyen vallásos volt, de ezek, főleg a zsidó gimnáziumi kolléganőim szétszóródtak. A Magda például már 1954-ben férjhez ment egy angliai rabbihoz. A többiek meg lelkes kommunista párttagok voltak. Ez egy eléggé heterogén társulat volt. A munkahelyükön, a Zsidó Gimnáziumban fontos volt, hogy zsidók vagyunk, mert ha például én nem lettem volna zsidó, gondolom, a Gellért Endre nem nevezett volna ki tanárnak. Szóval a zsidóságunk nem volt probléma. Aztán meg azért nem volt probléma, mert én jórészt egyik zenekarból a másik zenekarba kerültem, meg zenetanári állásom volt, és ez egy teljesen más terület, aminek semmi köze nem volt a zsidósághoz. Persze mindenkiről tudtuk, ki zsidó, ki nem zsidó, de abban az időben ez nem volt egy igazi probléma. Főleg nem a zenekarban. A zenekar, a zene olyan pálya, ahol ez nem nagyon számít. A feleségem maradt a gimnáziumnál, később a Kossuth Közgazdasági Technikumban tanított angolt, és ott meg pláne nem volt ennek jelentősége. Ott is voltak zsidók. Azért az antiszemitizmust a háború után is lehetett érezni, de ez a háború után abban nyilvánult meg, hogy magyar közintézménynél állásba nagyon hosszú ideig nehéz volt egy zsidónak bejutni. 1947–48-ig szinte reménytelen volt. Kivéve, ha belépett a pártba, akkor igen. De ez régen is különben így volt, mert a Horthy-érában is úgy nézett ki, hogy a pártok között osztották ki az állami állásokat. Én meg nem léptem be – anyám legnagyobb bánatára – egyetlen pártba sem. Állandóan győzködtek. A munkahelyemen nem találkoztam antiszemitizmussal, mert ahol én dolgoztam 1951-től, a Budai Marczibányi téri Zeneiskolában, ott nagyon sok zsidó volt. A Fővárosi Zeneiskola Szervezetnek az igazgatónője zsidó volt [A Fővárosi Zeneiskola Szervezet 1952-ben alakult meg, miután a fővárosban működő zeneiskolákat államosították (főigazgatója Irsai Vera volt). 12 zeneiskolát működtetett, ahol hangszeres tanítás és énektanítás folyt. A szervezetet 1968-ban megszüntették, és tanácsi fenntartású, kerületi állami zeneiskolákat hoztak létre. – A szerk.]. A tizenkét zeneiskola-igazgató közül tíz volt zsidó. Hát hogy érezhettem volna ott antiszemitizmust? Az lett volna a furcsa, ha én nem vagyok zsidó! De a Városmajor utcai Zenei Általánosban, ahova a fiam is járt, már érezhető volt az antiszemitizmus. Ott érezni lehetett, amikor tanári összejövetel volt. De engem ezek sem érintettek, mert én egy annyira közismerten asszimiláns zsidó család sarja voltam, hogy én ezekből szinte a testületeken belül semmit nem éreztem. Énnekem ilyen szempontból szerencsém volt. A hétköznapokban persze folyton lehetett érezni, mert volt ilyen. És ma is van.

Az Operába 1956 szeptemberében kerültem. Akkor még kezdő voltam, és nekem millió bajom volt, mire az ember egy zenekari munkába belerázódik, mert én addig színházi zenekarnál sose dolgoztam. Még 1957 nyaráig tanítottam a nyomorékoknál tíz órában. Akkor végre letudtam azt, többé nem tanítottam oroszt. Tehát volt nekem ez az operaházi állásom, volt egy zenetanári állásom, mellette a Hajduval szórakoztam szabadidőmben, hogy kinyomozzam, hogy mik voltak az ellenforradalom okai és körülményei. 1957-ben egy bizottságban a Hajdu Tiborral azt a megbízatást kaptam, hogy foglalkozzak az ötvenhatos események okaival, és én olyan hülye voltam, hogy elvállaltam. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy egy olyan kiváló emberrel, mint a Hajdu Tibor, európai hírű tudós, történész, együtt dolgozhatok [Hajdu Tibor (sz. 1930) – 1949–1966 között a Munkásmozgalmi Intézet, az Országos Levéltár és a Párttörténeti Intézet levéltárosa, majd a Párttörténeti Intézet tudományos főmunkatársa volt. 1975-től az MTA Történettudományi Intézetében tudományos főmunkatárs, osztályvezető. Az 1956-os forradalom alatt önkéntes ügyelőszolgálatot teljesített a pártközpontban. – A szerk.]. Abban az időben nem voltam ismeretlen az egyetemi körökben. Érvényesülni tudtam volna más vonalon is, mint a zenei pálya. A Sőtér István ott akart tartani maga mellett az egyetemen [Sőtér István (1913–1988) – író, irodalomtörténész, az MTA tagja, a hatkötetes magyar irodalomtörténet főszerkesztője. A háború előtt az Eötvös Kollégium francia előadója és könyvtárosa volt, majd a budapesti Egyetemi Könyvtárban dolgozott, a háború alatt közgazdasági pályán folytatta munkásságát. 1948 után a szegedi egyetemen tanított, majd az ELTE-n lett tanszékvezető tanár. 1957-től nyugdíjba vonulásáig az MTA Irodalomtörténeti Intézetének igazgatója volt. 1960 és 1969 között a Magyar Pen Club, 1970 és 1973 között az International Comparative Literature Association elnöke volt. – A szerk.]. Jó viszonyom volt egy csomó emberrel. Becsülték azt, amit tudok. A Hajdu Tiborral ki is nyomoztunk mindent nagyon lelkiismeretesen, és megírtuk nyolcvan oldalban. Hát a mai eszemmel azt kell hogy mondjam, hogy szerencsém volt, hogy élve megúsztam. Ugyanis ezt a nyolcvan oldalt soha nem adták ki, elsüllyedt a süllyesztőben. Mi annak idején megállapítottuk, hogy az ötvenhatos forradalmat Moszkvából tervezték meg, és az itteni pártfunkcionáriusokkal és a politikai ellenzék egypár tagjával valósították meg. Igen áttetsző politikai okokból vették tervbe, és tulajdonképpen – amit soha nem fognak elmondani – a Rákosinak a bukását is az okozta, hogy ódzkodott annak az orosz tervnek a személyes végrehajtásától, amire őt kötelezni akarták. Ez egy megtervezett ügy volt. Az a szomorú, hogy Magyarországon ezt el lehetett játszani. Az ötvenhatos forradalom azért nem ért teljesen váratlanul, mert én láttam, hogy itt valami nem stimmel. És feltámadtak olyan elemek, amikről az ember azt hitte volna, hogy már régen a süllyesztőben vannak. Jobboldali elemek, meg az egész, ami itt folyt. Ötvenhatban hihetetlen antiszemita hullám öntötte el Magyarországot. A röpcédulákon meg ezeken a nyalókákon, amiket kiragasztottak, ezek voltak: „Nem jutsz el Auschwitzig!” Nem véletlen, hogy annyi zsidó futott ki 1956-ban Magyarországról. És akkor én, anyám legnagyobb bánatára, fölvettem a kapcsolatot a Würzburgerékkel meg a Marciékkal, és januárban meg is kaptam az amerikai effidevitet [affidavitot]. De sajnos a nejem nem akart elmenni innen. Amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen a nejem nem hajlandó elmenni, akkor minden erőmmel azon voltam, hogy fölhasználhassanak engem mint tolmácsot – mert jól beszéltem angolul, jól beszéltem oroszul. Tolmácsoltam is sokat. Nem láttam más megoldást: vagy elmenni, vagy megpróbálni a normális életet visszavarázsolni. A másik ugye az volt, hogy én ekkor már az Állami Operaháznál voltam egy fél éve.

Az Operából 1963-ban mentem el, és utána mentem az Operettszínházba. Az Operettszínházban huszonhárom évet dolgoztam. Az Operettből csak 1985-ben jöttem el, és átmentem a nagykovácsi alapítványi zeneiskolába, mert ott jóval magasabb volt a fizetés, mint a zenekarnál. Innen mentem aztán nyugdíjba, de ott még most is tanítok. Aztán meg sokat jártam külföldön. Athénben kábé négy nyarat dolgoztam mint zenész. Aztán a Szovjetunióban is voltam majdnem egy évnyit. Hegedültem. Egy csomó helyen játszottam ott is. Legmesszebb Novoszibirszk volt, ahova eljutottam. Keleten Novoszibirszk, nyugaton Pétervár. És amellett még az a szerencsém is volt, hogy még nyelvi problémám sem volt, mert elég jól beszéltem az oroszt akkor. De rengeteg államban jártam, tulajdonképpen azt kellene felsorolnom, hol nem jártam. Nem jártam Franciaországban, nem jártam Spanyolországban, nem jártam Lengyelországban, és a balti államokban sem jártam. Norvégiában sem jártam. Az összes többi európai országban játszottam. A szakmám ilyen volt, hogy kellett járni. Sajnos az nem az igazi, amikor az ember dolgozni jár valahova, de azért volt tapasztalata az embernek munka közben is. És én azon igyekeztem, hogy ahol dolgoztam, ott minél inkább meg tudjanak érteni. Rendelkezésemre állt az angol, a német, amikor Görögországban voltam, akkor emlékszem, hogy hónapokig tanultam a görögöt.

A második feleségem Halmy Eszter. Ő 1935. november hetedikén született Budapesten, és ő még él. 1968 szeptemberében ismerkedtünk meg, és 1969. december harmincegyedikén vettem el. Ő egy régi református papcsaládnak a teljesen ateistává vált tagja. Igyekezték hittanra járatni, és igyekezték vallásos, református nevelésben részesíteni. Saját bevallása szerint nyolcéves korában jutott el odáig, hogy az imádságát úgy fejezte be, hogy bocsánatot kért a Jézuskától előre, amikor már egyáltalán nem fog benne hinni. Nekem nem volt furcsa, hogy ő nem zsidó, és számára sem, hogy én zsidó vagyok. Az első férje is zsidó volt. A feleségemet a második kerületi, Mártírok úti zeneiskolába helyezték, ahol én is tanítottam az egyik állásomban. Akkor ő már özvegyasszony volt másfél éve. Neki akkor volt egy kilenc-tíz éves lánya, az Ancsa, aki Áginál egy évvel volt idősebb. Ők elég sokat voltak együtt, és elég jó is volt a viszonyuk. Nekem tulajdonképpen, amikor másodszor megnősültem, már csak két kisgyerekem volt. Az egyik volt az Ági, aki akkor nyolc éves volt, a többiek már mind nagyok voltak. Érettségizettek, vagy éppen érettségizők. A volt feleségemmel a kapcsolat rettenetesen megromlott, dacára annak, hogy ő előbb férjhez ment, mint én elvettem az Esztert. Ő már 1969 nyarán férjhez ment. Ő zsidóhoz ment férjhez. Nem tudom, hogy ez fontos szempont volt-e neki vagy nem.

Az első feleségemmel éltem húsz évet, ezzel a feleségemmel harmincöt-harminchat éve vagyok ismeretségben. Ővele a szellemi közösségem jobban alakult, mint az első feleségemmel. Mert egyrészt muzsikus ő is. Kiváló karvezető volt. Huszonkét éves korában ő már a Hangversenyzenekart vezényelte. Tehát ilyen csodagyerekként indult, és színjeles oklevéllel végezte a Zeneművészeti Főiskolát, utánam tíz-tizenkét évvel. Az ízlésünk is hasonló volt, mert én is a komolyzenére építettem az életemet, ő meg pláne. Az első feleségemmel a helyzet az volt, hogy ő elfogadta ugyan, hogy hegedülök, de ő tiszta szívből utálta a komolyzenét. Sose fogom elfelejteni, milyen sikere volt vele, amikor egy operaházi díszelőadáson ott ült az igazgatói páholyban, és amikor pianón játszott a zenekar, egyetlen hangos horkolást lehetett hallani. Az én feleségem volt, aki édesen horkolt. Amikor fölcsattant a basszus, akkor fölriadt. Az operát utálta. Imádta az operettet, amit viszont én utáltam. El nem tudtam képzelni, hogy valaha én az operettben játsszak! Az Eszternek az irodalmi érdeklődése is hasonló volt. Az első feleségem kiváló nyelvész volt, nem mindennapi nyelvzseni. Nagyszerűen beszélte a németet, jobban talán, mint a született németek, és kiválóan beszélte az angolt. Én Voltaire-t szerettem, Csehovot szerettem. Ő halálra unta ezeket. Hallatlan különbségek voltak közöttünk, de nem ez volt a baj. A baj az volt, hogy más környezetből került ki, és amiben valaki tizennyolc-húsz évig él, azt már nemigen lehet megváltoztatni, még, ha akarja is. Nekem is borzasztó nehéz lenne kiheverni a gyerekkoromat, meg azokat a megszokásokat, amiket élek.

Nekem az 1950-es évektől a vallással már szinte semmi kapcsolatom nem volt. Az utolsó vallási élményem a zsidó leánygimnáziumhoz fűződik. 1950-ben ott tanítottam oroszt, és ott még volt valamifajta vallási élet. Ünnepeket sem tartottam. És meg kell mondjam, hogy bár az első feleségem viszonylag hagyománytisztelő családból való volt, de ők sem tartottak különösebben ünnepeket. A vallásosságom csökkenésében az apámtól való eltávolodás, a cionizmustól való elfordulás és Scheiber Sándor is szerepet játszott. Akármilyen furcsa, doktor Scheiber Sándornak nagyon jelentős része volt ebben. Egy fantasztikus műveltségű tudós volt, aki nem csak a judaisztikában volt jártas mint rabbi, hanem az ország egyik legkiválóbb irodalmára volt, és néprajzi vonatkozásban is egy egészen kivételes képességű ember volt. Úgyhogy például ő a vallási szokások mindegyikének elmagyarázta a néprajzi eredetét, néprajzi vonatkozását. Pontosan megtanította, miben különböznek a latin, illetve az európai szertartások a keleti népek szertartásaitól. Ennek egyenes következménye volt, hogy számomra a vallási dolgok kedvesek maradtak, de egyre inkább néprajzi érdekességgé váltak. Tehát azok, amik eddig a szívemhez szóltak, néprajzi érdekességekké váltak. Ez is elősegítette azt, hogy nem jelentett nekem annyit már a tálesz és a tfilin, mint tizennyolc éves koromban jelentett. De a gyerekeim mindig tudták, hogy ők zsidók. Így nőttek fel. A holokausztról is tudtak. Tudták, hogy az anyjuk deportált volt. Nem volt ez titok. De egyébként ez az időszak Magyarországon egy langyos víz időszak volt. Főleg a Kádár-éra [lásd: Kádár-korszak]. Féltékenyen vigyáztak arra, hogy semmiféle ilyen dolog ne éleződjön ki. Amíg együtt volt a család, nem emlékszem, hogy különösebben tartottunk volna ünnepeket. Időnként a Hanukát tartottuk, mert én a Hanukát nagyon szerettem. Az egy vidám ünnep volt, a trenderlinek megvolt a maga bája. Ugyanakkor megtartottuk a Mikulást is, mert azt az iskolában megtartották. Semmiféle különösebb vallási nevelésük a gyerekeknek nem volt.

És lásson csodát, a lányom, az Ági kóser konyhát vezet, amit még a vőm sem csinált. Az Ágnes ortodox módra él Jeruzsálemben. Az Ági minden nevelést megkapott, csak vallásost nem. Jelenleg pedig olyan ortodoxok, hogy a nászasszonyom kétségbe van miattuk esve. A nászasszonyom, a kitűnő matematikus, Turánné Sós Vera. A Turán Pál Kossuth- és Széchenyi-díjas matematikus. A Sós család vallásosak voltak is meg nem is. A lányok tartották a vallást, a Sós bácsi az kevésbé. De hogy az én lányom a Sulhán Áruh szerint él és neveli a négy gyerekét, én nem képzeltem volna. A mai napig nem értem, hogy hogyan. Ő az egyik meglepetésem, de nem csak nekem, hanem magának a nászomnak is meglepetés a fia. Mert ha valaki felhagy a matematikus pályával harmincéves korában, és áttér a judaisztikára meg az arabisztikára, az kicsit váratlan. A gyerekek közül aztán a Márta lett még vallásos a mostani skót férjével, aki már áttért a zsidóságra. Rendszeresen járnak zsinagógába, a pali tanult héberül, meg kint jártak Izraelben az unokatestvéremnél, aki megállapította, hogy milyen jól beszéli a George a hébert, az ivritet. A Scotland Yardnak volt a főhadnagya. Ezek megmagyarázhatatlan dolgok, de nagyon aranyosak. Amíg a Márta az első férjével élt, addig a vallásnak nyoma se volt, mert az első férje egy régi angol katolikus családnak a sarja volt, de azért magyar zsidó volt az anyja. Egyetlen lányuk született. Ők Angliában éltek. Ez egy bigott katolikus család volt, a nászomnak a két testvéréből két apáca lett. Tehát egy ilyen família volt. A vőmet meg a testvérét a legszigorúbb jezsuita kollégiumba íratták be, a legjobba, a legdrágábba, és ez olyan eredményes volt, hogy a vőm először ateista lett, utána buddhista, és messziről kikerült minden katolikus templomot. Az apósának egyetlen kifogása volt a Mártával kapcsolatban, hogy állami iskolába íratták a gyereket. Mert nagyon rossz véleménye volt az angol állami iskolákról. A Judit nem tartja a vallást, annak egy technikus férje van, aki most taxizik. Zsidó születésű, de teljesen beasszimilálódott zsidó. Az unokáim közül összesen csak egy jár zsidó iskolába, a Lauderbe, de általában már nem tartják a zsidó szokásokat. Igazán csak az Ágiék vallásosak. 

A rendszerváltáskor a gyerekeim már mind nagyok voltak, és a saját lábukon álltak. 1988-ban, 1990-ben minden gyerekem már felnőtt. Leszámítva a Jancsit, aki akkor volt húsz éves. De már a Jancsi is járt a főiskolára, szaxofon tanszakra, számtalan helyen szerepelt már akkor, mert nagyszerűen fújt, és kiváló képességei vannak. A Sanyi fiam meg a Vágóhídnak volt a vezetője. A Márta lányom már húsz éve kint élt Londonban. A Judit lányom is már tulajdonképpen teljesen révben volt a gyerekeivel együtt. Az Ági 1990-ben volt huszonkilenc éves. Akkor került be egyetemre. Itt végzett az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, angol–orosz szakon. És akkor kiküldték, azt hiszem, egy évre vagy fél évre, nem tudom már, Moszkvába vagy Leningrádba tanulni. Aztán kint volt Angliában két évig. Már akkor a nővére, a Márta London egyik legnagyobb kerületének volt a vezetője. Hivatalnok volt.

A rendszerváltás utáni Magyarországról politikailag nem is szeretek gondolkozni. Szerencsétlen országnak érzem Magyarországot. A gazdasági helyzetet meg gyakorlatilag úgy értékelem, hogy sikerült a kapitalista rendszert a legrosszabb formájában visszaállítani. Ami szomorú, hogy antiszemitizmus ma is van. Én az antiszemitizmust, mióta az eszemet tudom, mindig érzékeltem. Most is érzékelem. Nem ugyanolyan formában. Átalakulóban van az antiszemitizmus. Az antiszemitizmusban a nagy fordulatot tulajdonképpen Izrael Állam megalakulása jelentette. Úgyhogy ez az antiszemitizmus, ami most van, tartalmában nem is hasonlít ahhoz, ami az én gyerekkoromban, illetőleg 1945-ig volt. Tudniillik a zsidóságnak az a tragikus helyzete, ami abból adódott, hogy gazdátlan nép volt, gyakorlatilag megszűnt. Sajnos elég szomorú, hogy a zsidóság csak a huszadik században jutott el idáig. Amikor rendszerváltozás volt, én tisztában voltam, hogy a rendszerváltozás nem fogja automatikusan megváltoztatni az embereket. Mint ahogy be is következett. Hiába volt itt rendszerváltozás, pontosan ugyanazok a disznóságok folynak, amik folytak a Horthy-érában, meg folytak a Kádár-érában. Nekem a rendszerváltásáról igen rossz véleményem volt, mert azt láttam, hogy ugyanaz a tragédia éri az országot, ami utoljára 1526-ban érte. Csak azzal a nagy különbséggel, hogy akkor itt volt a török, volt mire hivatkozni, hogy miért történnek a bajok. De a rendszerváltáskor az következett be, hogy az oroszok, ha nem is dalolva, de önként kimentek. Itt maradt egy ország, amelynek fejlett ipara, kiváló mezőgazdasága volt – Európa egyik legfejlettebb mezőgazdasága, majdnem akkora ipara volt, mint az osztrákoknak vagy a jugóknak –, és pillanatok alatt elkótyavetyélték. Tönkretettek mindent bagóért. De az én életemre ezek a dolgok tulajdonképpen már semmilyen hatással nem voltak, mert én 1988-ban elmentem nyugdíjba. A pesterzsébeti iskolától nyugdíjaztak. 1985-ben felmondtam a Fővárosi Operett zenekaránál, és elmentem egy pesterzsébeti barátomnak az iskolájába, ahol pontosan annyit kerestem egy helyen, amennyit addig két helyen kerestem meg. Ennek következtében én viszonylag elviselhető nyugdíjat kaptam.

A viszonyom a zsidósághoz a rendszerváltás után nem változott meg. A cionizmussal ugye szakítottam, de azt egy percig sem vitattam, hogy más megoldás lenne, mint hogy legyen egy zsidó állam. Ez a meggyőződésem, hogy még mindig az egyedüli, tulajdonképpeni normális megoldás. Mert semmilyen deklarált jog nem tudja pótolni egy meglévő államnak a tekintélyét vagy nemzetközi befolyását. És ugye kinn él Izraelben a lányom, kint él az unokahúgom, csomó rokonom, a legkedvesebb nagybátyám. Amikor megnyílt az alkalom, akkor kimentem Izraelbe két alkalommal. 1990-ben voltam kint utoljára. Nekem isteni dolgom volt akkor még. Az unokahúgomnál voltam. Ez az unokahúgom elég hosszú ideig volt a Golda Meirnek a személyi titkára. Utána bekerült a Pénzügyminisztériumba, és a Pénzügyminisztériumnak volt az osztályvezetője, amikor én még kint voltam 1990-ben, és 1996-ban ment onnan nyugdíjba. Tulajdonképpen nekem rendkívül jó dolgom volt, mert kimentem, és mindent megnézhettem, mindenhova elmehettem. Válogathattam, hogy melyik sráccal – mert van neki két fia és egy lánya. Akkor már mindegyik felnőtt volt. A lánya tanítónő volt valahol, a veje a hadseregben dolgozott, a Cahal tagja volt. Az idősebbik fia az El-Alnak [az izraeli légitársaság] volt az egyik osztályvezetője. Most meg már az Ágiék is kint élnek. Nem alijáztak, csak kint vannak. Szerződést kaptak, és éltek azzal a lehetőséggel, hogy kettős állampolgárok lesznek, magyar és izraeli. Amíg nem voltak az unokák, addig mondtam, Isten neki. De amióta az unokáim vannak, azóta nem vagyok ennyire nyugodt, mert azzal tisztában vagyok, hogy Izrael államban a belátható ötszáz éven belül igazi békesség nem lesz. Az is nagy szó, ami most van.

Az én életemben a visszatérés a zsidó gyökerekhez azért nem történt meg élesen, mert lélekben nem távolodtam el annyira a zsidóságtól. Kritikával nézem ma is a zsidó népnek a viselt dolgait, de megértéssel. Ma már ott tartok, hogy tisztában vagyok vele, minden népnek vannak erényei, és vannak fogyatékosságai. És erről a nép nem is nagyon tehet. És ma már pontosan tudom, hogy nem véletlen, hogy a zsidóknál a sálom [héber: ’béke’] a köszöntés. Ebből van a legkevesebb. Nem távolodtam el, de nem is kerültem közelebb. Van egy bizonyos távolság, amit betartottam, és minden dolgot kicsit a külső szemlélő szemüvegén át nézek. Zsinagógába azért mostanában egyre gyakrabban elmegyek. Kénytelen vagyok, mert a vőm rendszeresen itt szokott az öregek otthonában rabbiskodni, amikor hazajönnek. Akkor kikerülhetetlen dolog, hogy minden ünnepkor ott legyek. És péntek esténként is. És hogy milyen a mai zsidóság helyzete? Van egyáltalán zsidóság? És lesz? Mert én azt látom, ahogy az öregek kihalnak, szép lassan gyakorlatilag megszűnik. A fiatalok vagy elmennek Izraelbe, vagy máshova, mert itt miféle gazdasági kilátásaik lesznek? Előbb vagy utóbb ugyanaz az állapot bekövetkezik, ami Lengyelországban. Lengyelországban a zsidóság tulajdonképpen már nem is létezik. Antiszemitizmus még van, de zsidók nincsenek. Magyarországon ma az antiszemitizmus nem kenyérkérdés. Itt a régi pártállamból öröklött antiszemitizmus van: Izrael az imperializmus része. Nem ugyanaz az antiszemitizmus, mint amit én átéltem. Ennek semmi köze ahhoz. Megváltozott a zsidóknak a közjogi helyzete azáltal, hogy létezik egy állam. Alapvetően megváltozott. És ez egy kétségtelen óriási eredmény. Ebből a szempontból Izrael államnak óriási a jelentősége.

Én még ma is aktívan élem a hétköznapjaimat. Tanítok hetente kétszer. Járok hetente háromszor tornászni. Amíg tudom, csinálom, mert úgy érzem, így meg tudom az agyi frissességemet őrizni. Ha ezekkel leállok, az azt jelenti, hogy az agyam is le fog állni előbb-utóbb. És ez az, amitől a legjobban tartok, legnagyobb tragédiának azt tartom, ha valakinél az agy áll le. Annak az életnek már semmilyen értelme nincs. És rengeteg könyvem van. Mindent elolvasok, illetőleg megpróbálkozom mindennel, és valamit el tudok olvasni. A család, amikor lehetőség van, akkor összejön. Nyáron mindig. A nyaraim általában eléggé zűrzavarosak, mert megérkezik az Ági a gyerekeivel, megérkezik a Márta a lányával, előkerül a Judit is, mert ugye ott is vannak gyerekek. A gyerekek magyarul beszélnek egymással, leszámítva az angliai unokámat, aki csak káromkodni tud magyarul, de azt is angol dialektusban csinálja.

Preisz Györgyné
Budapest, Magyarország
Az interjút készítette: Sárdi Dóra
Az interjúkészítés időpontja: 2001. október

Én nem nagyon tudok semmit az apai nagyapámról, mert az én apám hamar feljött  Pestre, ritkán jártak le, és akkor már ugye Románia volt az a rész.

Az unokabátyám, úgy gondolom, az édesapjától hallott mindenféle részleteket, és ezeket írta le. [Az apai nagyszülőkről szóló rész Farkas Vera unokabátyjának családtörténeti könyvéből való.

A könyv kéziratban van. – A szerk.] Az „1894-es képen nagyapámon fekete posztóból készült magyaros öltöny, testhez álló kiskabát fekete zsinórral, szépen kipucolt csizma van.

Csak a fején tartott széles karimájú kalapja jelzi faji [...] hovatartozását. [...] Nagyapa sötét körszakállt viselt.”

• Életrajz

„Nagyapám Farkas Izsák fuvaros népes családjában született 1848. március 15-én” Géresen [Géres – Szatmár vm.-i kisközség. – A szerk.]. Családi szájhagyomány, hogy amikor dédapa egy-két nap múltán oda jutott, hogy az újszülöttet anyakönyveztesse, akkor már Szatmárra is eljutott a pesti nagy események híre [az 1848-as forradalomé]. Így aztán, amikor Farkas Izsák fuvaros előadta, hogy fiának a Wilhelm nevet szánta, a jegyző mérgesen lecsapta a tollát, hogy csak úgy percegett, s így kiáltott fel: „Mit Wilhelm! Vége a német világnak, a fiú neve Farkas Vilmos!” A család férfi tagjainak héber nevei között állandóan visszatér a Zev, ami Farkast jelent.

„A nagyapa nemigen járt iskolába. Ház körüli munkában meg a fuvarozásnál, a rakodáshoz, szállításhoz, lóápolásra, a kocsi rendben tartására szükség volt a gyerekekre. [...] Legénykorában nagyapa Szatmárnémetibe került, ahol elszegődött egy Swartz nevű zsidó gabonakereskedőhöz zsákoló munkásnak. [...] Az idők folyamán a gazdája megtette raktárnoknak. [...] Nagyapa feladatai közé tartozott az is, hogy aratókat kellett felfogadni, mivel a kereskedő alkalmilag földeket bérelt, illetve lábon álló gabonát is vásárlott oly módon, hogy betakarításáról ő gondoskodott.” [Szatmárnémeti: Szatmár vm.-i város, lakossága 1869-ben 18 400 fő volt. – A szerk.]

„Volt neki azonban egy nagyon nagy ambíciója: vágyott tanulni, írni-olvasni akart megtanulni. A tanulás, a könyv, számára gyerekkora óta misztikus rajongás tárgya volt, alighanem azért, mert Farkas Izsákéknál ritka vendég volt, csak ünnepekkor került az atyja kezébe egy szakadozott szegélyű imakönyv, olvasta a betűket, szavakat, anélkül, hogy azok jelentését értette volna. [...] Azért is ment be a városba, mert remélte, hogy vágyálmát megvalósíthatja.

Megtanult [a rabbitól] olvasni magyarul és héberül, írni szépen, gyöngybetűkkel. [...] Amikor a nap végén a gabonaraktárból hazatért, megmosdott, tisztába öltözött, a család vacsorához ült. Utána eligazította a családi ügyeket, aztán végre visszavonulhatott [...] kedves könyveihez.

Olvasás, a szentkönyvek bújása, ez volt az ő gyönyörűsége. [...] Az évek során beszerezte a héber nyelvű szent irodalom nagy részét. Újságot is olvasott, a „Szatmári Hírmondó”-t. A könyvespolcain volt egy-egy kötet Petőfi és Arany János, egy vékony kötet Kiss József, meg néhány Kincses kalendárium, Szatmári népszokások és hasonló kiadványok.”

„Amikor nagyapa megházasodott, gyermekei számából következtetve körülbelül 22 éves lehetett, és az ugyancsak szegény családból való Katz Vilmát vette el [szül. Csomaköz (Szatmár vm.-i kisközség), 1853 – A szerk.], aki akkor 17 éves volt. [...] Katz Vilma 11 gyereket hozott a világra. Kettő meghalt, kilencet – öt fiút, négy lányt – fölneveltek. [...] Mindegyik gyereknek ki volt osztva a munkája a ház körül. Asztalnál kevés szó esett. Aki beszél, könnyen éhes marad, a maradékot megeszik a többiek.

A nagyapa száját hangos szó sosem hagyta el, kezét nem emelte, elegendő volt, ha valamelyik rendetlenkedő gyerekre szemrehányóan ránézett. Nagymama annál jobban pörgette a szót. Keze is könnyen eljárt, bár ezért azt módjával.”

A nagypapa hirtelen halt meg, és „hirtelen kellett a temetésről gondoskodni. Kocsit küldtek a rabbiért, aki Szatmár másik végében lakott. Az azonban nélküle tért vissza. Mint Miklós jelentette, a rabbi úr, amikor megtudta, mi történt, [...] gyorsan elmondott egy halotti búcsúztató mondatot, majd elküldte a kocsit, mondván, hogy [...] a Farkas Vilmos temetésére ő gyalog megy. Felöltötte magára a fekete talárját, feltette fejébe a szögletes papi kalapját, fogta az imakönyvet, minden szükségest, s úgy ballagott végig balján az ugyancsak gyászöltözetű kántorral a városon. [...] Temetés után a testvérek felszámolták a házat, az ingóságokat elosztották, majd a pesti fiúk összecsomagolták anyjuk és Helén testvérük holmijait, és magukkal vitték őket Budapestre. [...] Katz Vilma nem sokkal élte túl a férjét. Meghalt 1922. január 26-án.”

„A kilenc gyerek közül négy került Pestre: Imre, Helén, Adolf és Miklós [Ő az interjúalany apja. – A szerk.]. Öten maradtak odaát [Erdélyben, ami az első világháború után Romániához került], közülük csak három nevét ismerem, az elsőszülött Gerzson, továbbá Eszti és Piri. [...] Úgy két-három évvel a millenniumi ünnepségek után, a gyereksor felvége már kirajzott a szülői házból. Az Eszti férjhez ment, a Piri úgyszintén. A Piri nem foglalkozott semmivel, a férje műszerész volt. Az elsőszülött Gerzson pedig akkor már tekintélyes szabómester volt. [...] Helén néni vénlány maradt. [...] Fiatalkorát a család szolgálatában élte le, Pesten is így folytatta. Mindenét testvéreire és azok gyerekeire áldozta föl. Élt-halt a családért. [...] A legkisebb gyerekét [Imrét] nagyapa rabbinak szerette volna nevelni. Talán az volt az egyetlen vágyálma, ami nem teljesült. [...] Imre az első világháború után valamilyen szállítmányozási cégnél talált munkát. Fakitermelés, az Államvasutaknak szállított.”

Adolf fakereskedő lett ugyanúgy. 1919-ben ő is valamit csinált mint mezőgazdasági akármi a Kommün alatt, el akarták fogni, és az apám irataival mint Farkas Miklós ment ki Bécsbe, mert a saját nevén nem tudott kimenni. Igen hamar megszedte magát, jómódú kereskedő lett, a lánya Svájcba járt intézetbe. 1938-ban, mikor bejöttek [a németek Ausztriába az Anschlusskor], még az utolsó vonattal sikerült neki visszajönnie. Visszajött, másnap kivett egy lakást valahol Budapesten, vett egy írógépet, a lányát leültette az írógéphez, és az első dolga az volt, hogy „Üzletemet áthelyeztem Budapestre”, és megindult az élet. És egy év alatt már tényleg jómódban volt. A felesége meghalt, ő pedig a második feleségével elkerült Svájcba, és ott halt meg. A lánya, Anna idősebb volt nálam. 15 éves körül voltam, mikor férjhez ment. A férjét Weisz Balázsnak hívták, és magyarosított Vitézre. Anna túlélte a háborút, visszajött, a fiát pedig a Helén néni megmentette. Ő most Izraelben van.

Mikor öt-hat éves voltam, akkor itt, Pesten fölültettek a szüleim egy vonatra – velünk utazott egy ismerős, de csak úgy, hogy ismerős volt –, és elküldtek Szatmárra [Szatmárnémetibe] az ottani rokonokhoz. Csak a Piri, az unokanővérem volt már akkor ott, és azoknál laktam. Két-három hetet voltam ott.

Az anyai nagypapát Strausz Jakabnak, a nagymamát Weisz Bettinek hívták. 1843-ban volt az esküvőjük. Kállósemjénben éltek, ez Szabolcs megyében, Nagykálló mellett van. Tipikus Szabolcs megyei magyar falu volt. Kis piszkos, koszos falu, fa kerítésekkel. Nem éltek külön [a zsidók], de eléggé volt zsidó élet, összejöttek a templomban. Nagyon szép volt a templom, és ott volt a főtéren. Az egyik oldalon volt ez az üzlet, ahol az Ella néninek [anya testvérének] az üzlete volt, a másik oldalán volt a templom, s a harmadik oldalán meg volt a keresztény templom. Elég sok zsidó volt, és a környező tanyákról jártak be. Mint például az én nagynéném és a férje.

A nagyapám kisgazdálkodó volt, két hold, négy hold, nem tudom. Nem voltak gazdag emberek. Dohánnyal foglalkozott és dinnyével. Emlékszem, egy nagy dohányszárító pajta volt az udvarban, hátul meg volt egy méhes. Kijárt a földre dolgozni. A fiai adták szerintem el [a terményt]. Alkalmazottai csak azok voltak, akik a háznál voltak, egy-két ember így alkalmilag. Egy olyan falusi házuk volt, ami mondjuk, annyira volt nagy, hogy sok volt a gyerek, és el kellett helyezkedni.

Iskolás koromban nyáron mindig ott töltöttünk pár hetet. Emlékszem, a nagymamának mindig fedett volt a feje, és a nagypapa mindig kalapban volt [lásd: haszid öltözék; kápedli]. Ott is természetes volt pénteken a gyertyagyújtás. A péntek esti vacsoránál a család mind ott volt. Szombaton pedig volt ilyen színes fonott gyertya [lásd: hávdálá; gyertyagyújtás], fönn volt a falon, és akkor szombaton délután avval ment ki az ünnep. És a szíjakat [azaz az imaszíjakat] azt kötözte a nagyapa mindig, arra is emlékszem. Meg arra, mikor pénteken egy nagy fateknőben egész hétre csinálták a kenyeret, meg ilyen pici kis kalácskákat a gyerekeknek, unokáknak. Túrósdekli [A delkli kelttészta. – A szerk.], az volt a fő ennivaló mindig szombaton. Volt egy kis konyhakert, meg lovak voltak, meg kocsi is volt, sőt volt külön egy kis ház a lovásznak meg a személyzetnek. Az udvarban középen egy nagy kút volt, és mellette volt egy eperfa, és alatta millió kacsa, úgyhogy ha egy eper leesett, akkor az összes kacsa odagágogott, és ott ették. Aztán mikor már tizenéves lettem, akkor Agárdon vett a papám egy nyaralót. Úgy nevezték, hogy ikerházak, mert két egyforma ház volt, az egyik volt a mienk, a másik pedig az Imre bácsiéké, apa testvéréé. Egymással, egy udvarban voltak. Picike kis szoba, veranda, egy kis konyha. Akkor már oda jártunk, úgyhogy mindig csak maximum két-három hétre jártunk ki a nagymamáékhoz.

Sajnos senki nem maradt meg Kállósemjénben, mindenkit elvittek, 1944-ben elpusztultak Auschwitzban. A nagymama állítólag már a vonaton, 70 éves biztosan volt már akkor. A nagypapám előbb meghalt, olyan 1940 körül.

Anyámnak kilenc testvére volt: négy fiú és öt lány. A legidősebb lány, Fanni Balkányban [Nagyközség Szabolcs-Ung vm.-ben, 1920-ban 5900 lakossal. – A szerk.] élt. Gizi néni férjhez ment. Szabó volt a férje, nem tudott itt elhelyezkedni, és kimentek Párizsba. A lánya, Anna férjhez ment, és a gyerekei Izraelben vannak. A fia, Laci a francia ellenállási mozgalomban vett részt, és mint ellenállót, azt hiszem, kivégezték. Hella férjhez ment Mórichoz, és Kállósemjénben nyitottak nekik a szüleik egy falusi mindenesboltot [Kállósemjén gyorsan növekvő nagyközség Szabolcs-Ung vm.-ben, 1920-ban 2900, 1935 körül már mintegy 4000 főnyi lakossal. – A szerk.]. A fűszertől kezdve, a szegtől a koporsóig minden volt benne. De úgy látszik, nem voltak jó kereskedők, mert nem tudtak belőle meggazdagodni. Volt egy fiuk, Tibor, aki zsákos lett. Aztán elvitték az egész családot 1944-ben. Aztán volt az Irma, és annak a férje, Sanyi. Ők magyarosították magukat Glückről valamilyen más névre.  Nekik volt négy gyerekük, három fiú és egy lány. Ők mind túlélték a háborút Pesten, és idősebb korukban kimentek Izraelbe, mert az egyik fiú ott volt. Anyám legfiatalabb testvére, Aranka nagyon szép lány volt. A férje gazdálkodó volt, Kállósemjén mellett volt a puszta, ott volt valami gazdatiszt. Ernő Nyíregyházán nősült. Ő tanult, és nem ügyvéd, mert annyira nem vitte, de valami hasonló volt. Két lánya volt, akik imádták apámat. Az egyik, az Éva nevű unokahúgom levelezett az apuval, és az apu mondta, hogy keresek neked egy férjet. Ez volt 1944-ben. És 1944-ben írt az Éva, és így írta alá, hogy „szeretettel csókol a jövő nagymamája”. Fél év múlva halott volt. Anyám másik három fiútestvére, az Artúr, a Lajos és a Misi, mind ott éltek a szüleikkel Kállósemjénben. Gazdálkodónak csúfolták magukat, de nem csináltak semmit tulajdonképpen. Aztán elvitték őket 1944-ben, mind meghaltak Auschwitzban.

Apám 1887-ben született. 1904-ben fölkerült Pestre, elment kereskedőtanoncnak, és aztán onnan küldték el iskolába, valami kereskedelmi tanfolyamot végzett el [lásd: kereskedelmi iskolák]. Textillel kezdte; a Király utcában valamilyen textilesnél volt, aztán máshova ment. Abban az időben, az 1900-as évek elején a munkaidő reggel 7-től este ½11-ig volt, kizsákmányolták őt. Az élete a háború előtti időben nem is annyira jellegzetesen zsidó élet volt, hanem inkább munkásélet. Belépett a Szociáldemokrata Pártba. Aztán a végén, amikor már mindenhonnan kirúgták a munkásmozgalmi meg a szakszervezeti dolgai miatt, akkor a Hangya Általános Fogyasztási Szövetkezetben helyezkedett el [lásd: Hangya Magyarországon]. Ott már inkább fűszer meg ilyenek voltak.

1915-ben bevonult a román harctérre, de nem tudom, melyik fronton volt, meg is sebesült. Bár az a sebesülés az ő egyik régi levele szerint az volt, hogy egyszer jött haza szabadságra, és akkor úgy volt, hogy ilyen vagonokban jöttek, és forró kályha, tüzes kályha volt, avval melegítettek, és mikor megállt a vonat, ő ráesett és megégette magát. Hát onnan volt a sebesülése, és amiatt kapott valamilyen sebesülési érmet.

1920-ban volt a szüleim esküvője Kállósemjénben, náluk, a házuk udvarán volt. Úgynevezett sádhenolt esküvője volt [lásd: házasságközvetítő, sádhen], úgy hozták össze anyámat apámmal, és aztán szép nagy szerelem lett belőle. 1922-ben jöttek föl Pestre.

Én itt, Budapesten születtem volna meg, ha az anyám nem ment volna le Kállósemjébe, hogy ott szüljön meg. Akkor az volt a szokás, hogy a gyerek hazament, és a bábaasszonynál szült. A zsidó nevem Deborah. Dvojrele, úgy hívott a nagyanyám.

Amikor én megszülettem, akkor a szüleim már a Keleti pályaudvar mellett, a Verseny utcában éltek egy másfél szobás kis lakásban. Régi munkásházak voltak azok. Anyukám otthon volt velem. Eleinte nem volt háztartási alkalmazottunk, aztán később volt egy kislány, valahonnan vidékről, mikor anyám elég beteg lett, már az én születésem után. 1923-ban már elég randa idők voltak, fehérterror,  és megrúgták az anyámat a vonaton. Lehet, hogy csak véletlen volt, nem tudom, lehet, hogy akarattal. S akkor elfertőződött a melle, amikor szoptatott engem, s akkor fölvágták. De úgy látszik, akkor szerezte a szívbajt, úgyhogy attól fogva egész életén keresztül mindig kínlódott a szívével.

Hatéves koromban elkerültünk Budára, és ott laktunk egy nagy városi házban, de az is csak egy másfél szobás kis lakás volt. Eleinte a szüleim elég rossz anyagi körülmények között éltek. Aztán később, amikor apámat osztályvezetővé vagy osztályvezető-helyettessé nevezték ki a Fenyves Áruházban [a mai Kálvin téri áruház – A szerk.], akkor úgy jobb módban voltunk. De nem volt nagypolgári életünk.

Ott volt mellettünk, a Fehérvári út mellett nagyon sokáig egy zsidó elemi iskola. Oda írattak be. Egy nagyon modern, szép iskola volt, vadonatúj tanítóval. Első nap megjelentünk az iskolában, tanító még nem volt, akkor nevezték ki. És abszolút modernül tanított bennünket. Különösebben zsidó tárgyak nem voltak. Gondolom, tanították a héber ábécét (de szégyen és gyalázat, nem tudok héberül). Tanultam németül is gyerekkoromban, még egy nevelőnőt is odafogadtak a szüleim mellém, jött velem sétálni, és próbált németül beszélni, de csak ő beszélt, én nem. Nem ragadt rám semmi.

Az iskolában volt egy nagy udvar, amit fölparcelláztak az osztályok között, és nekünk ott kellett növényeket ültetnünk. Szombaton nem volt tanítás, vasárnap viszont volt, én nagyon sokszor sírtam emiatt. Abban a bizonyos városi házban, azt hiszem, talán csak mi voltunk az egyetlen zsidó család, és a gyerekek mindig csúfoltak engem vasárnap, mikor jöttem az iskolából. Aztán később apám jött mindig értem, velem együtt jött haza. És csúfoltak mindig a gyerekek, hogy „ergerberger sósberger, minden zsidó gazember”. És akkor apám mondta, hogy ha ezt mondják, akkor te azt mondd nekik, hogy „zsidó vagyok, nem tagadom, amit szarok, neked adom”. És akkor nagy büszkén ezt mondtam. Hát akik az iskolában voltak, azokkal barátkoztam, volt egy-két barátnőm ott a házban, akik helyesek voltak, barátkoztunk, de később megszakadt velük a barátság. Korcsolyapálya volt télen, az udvar minden iskolában föl volt öntve akkoriban, oda jártunk korcsolyázni. Egy időben jártam teniszezni, az már később volt.

Az elemi iskola mellett a másik utcában egy udvarban volt egy kis templom, oda jártunk. Kevés zsidó volt azon a környéken. Meg volt egy zsidó templom a mostani Bocskai úton, később aztán már oda is jártunk. A nagyünnepeken az apám is eljárt a templomba. Azt hiszem, nem nagyon emlékezett a Szatmárból hozott tradíciókra, hanem anyámra való tekintettel próbált helytállni, péntek este beöltözött, táleszt is tett magára, közös vacsora volt, de apám, ha nem otthon volt, titokban megette a disznóhúst is. Szombaton dolgoznia kellett az apámnak [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Nagyünnepekkor, azt hiszem, hogy nem. Az anyám még sokáig meggyújtotta péntek este a gyertyát. A széderen összejött a család, rokonok – főleg anyám részéről, akik itt voltak, Pesten –, s akkor csináltak egy kis széderestet. Hogy ez nálunk volt-e vagy az Irma néninél, akiknél ott volt a négy gyerek, erre már nem emlékszem. De én voltam a legfiatalabb, és nekem kellett a manistanut [má nistánát] mondani.

Később elkerültünk a Peterdy utcába, oda kezdtem járni a polgáriba [lásd: polgári iskola], elvégeztem az első két osztályt. Az a lakás valamivel már nagyobb volt, de ott a Helén néni, az apám testvére is velünk lakott, az úgynevezett cselédszobában. Aztán fölépült a Tisza Kálmán téren három egyforma nagy modern ház [A Tisza Kálmán téren – ma: Köztársaság tér – 1934-ben elkészült OTI bérházcsoportról van szó, ahol korszerű, minden komforttal ellátott kislakásokat építtetett az Országos Társadalombiztosító Intézet. – A szerk.]. És ott – ez még 1936-ban volt – a pártok osztották föl a lakásokat. A fele részét kapták a jobboldali párt tagjai és családjaik, a másik felét a szocdemek és a szakszervezetek. Az apám akkor a Kereskedelmi Alkalmazottak Szövetségében végzett valami munkát, és akkor kapott ott egy lakást. Az se volt egy nagy lakás, de szép modern volt, központi fűtéses. Onnan kerültem a Tisza Kálmán téri polgáriba. Ott volt egy zsidó tanárnőm, a hittantanárnő, aki nagyon értelmes, okos nő volt, mert nem bemagoltatott velünk imákat, hanem megtanította a szavakat. Megpróbálta megtanítani a héber nyelvet. Hát az édes-kevéssé sikerült egy 12 éves gyereknek, de mindenesetre ő cionista volt, sokat beszélt Palesztináról.

A polgári után jártam egy kereskedelmi tanfolyamra. Arról volt szó, hogy átmegyek majd polgári után ötödik gimnáziumba, de ez elég nehéz is volt, meg akkor kezdődtek a zsidótörvények, és a család úgy döntött, hogy elmegyek egy egyéves gép-gyorsíró titkárképző tanfolyamra. Dobó Katicának hívták. És akkor jöttek már a komolyabb zűrök, jobban fizetett tisztviselőként már nemigen tudtam elhelyezkedni. Akkor a család úgy döntött, hogy tanuljak ki valami szakmát. Akkor kitanultam először a fűzőkészítést, de mikor felszabadultam, mindjárt átmentem felsőruhába, és ott dolgoztam, ameddig lehetett, egy belvárosi divatszalonban mint kézilány.

A Zrínyi gimnáziumnak volt egy történelemtanára, Szentirmaynak hívták. Maga köré szedte az akkori nemcsak zsidó, hanem haladó vagy liberális szellemű embereket, és egy csomó lány is járt oda. Minden héten összejöttünk, és irodalmi esteket tartott fiatalokkal. Úgy 14–16 éves korom között jártam el hozzá. Egy barátnőmmel mentünk hozzá. Egy fintora volt a történelemnek, hogy ez az abszolút liberális szellem 1944-ben csinált egy nagy pálfordulást, belépett a Nyilaspártba [lásd: Nyilaskeresztes Párt], és nyilas lett. Amikor elvittek minket, többen egy barakkban laktunk, esténként megpróbáltuk fejből visszaidézni azokat a verseket, amelyeket ott tanultunk. Volt egy kis füzetünk, abba írtuk fel. Volt, hogy csak egy sorra emlékeztünk, akkor azt írtuk le, és folytattuk, ha eszünkbe jutott több is belőle.

Édesapámat elvitték munkaszolgálatra. Először behívták, de egy-két nap után visszajött. Aztán utána nem vitték el, akkor együtt voltak a szüleim a csillagos házban. Szóval együtt vészelték át. Engem elvittek, mert az Erkel utcában volt egy kis családi divatáruüzlet, de akkor már nem lehetett zsidónak üzlete, hanem volt apámnak egy régi ügyfele, akit szintén Farkasnak hívtak, keresztény, és avval együtt csinálták ezt. Stróman, úgy hívták akkor. Az bújtatott, amikor már volt az, hogy elkezdték gyűjteni a zsidó lányokat, hogy elviszik. És akkor volt egy olyan fölkapott hír, hogy a lányokat elviszik, az asszonyokat nem. Volt egy nagy szerelmem, akkor gyorsan megesküdtünk. Zsidó fiú volt, de csak polgári esküvő volt. Kapott egy hét szabadságot – akkor munkaszolgálaton volt –, akkor elvitték. Az első férjemet Schwartz Lászlónak hívták, aztán Sólyom László lett belőle 1949-ben. 1921-ben született, pesti volt. Kitanulta a szabóságot, de nem ment vele semmire. Aztán a háború után orvos lett. Egy fantasztikus fejű ember volt, letette egy évvel rövidebb idő alatt az egyetemet, mint ahogy kellett, kitűnő eredménnyel. Pesten volt az Idegklinikán.

Vissza 1944-hez, akkor, nem sokkal az esküvőm után, elkezdték begyűjteni az asszonyokat, ugyanúgy, mint a lányokat. S akkor elmentem oda, a boltba, és a stróman  elbújtatott. Novemberben el kellett hagyni a csillagos házat, és én mondtam, hogy egy napra hazamegyek, segítek anyunak csomagolni, aztán majd jövök vissza. Pont akkor jöttek a nyilasok, és akkor már nem lehetett visszamenni. Akkor elkerültem, a szokásos út: téglagyár, Kópháza, Waldhausen, Günskirchen. Welsben [Az ausztriai Welsben munkatábor volt, amely a mauthauseni koncentrációs táborhoz tartozott. – A szerk.] szabadultam.

S így jöttem haza. Itthon hál’ istennek megtaláltam mindkét szülőmet. Ugyanabban a házban kaptak egy másik lakást, és ott voltak. A háború után apám próbálkozott újra saját üzlettel. Volt a Károly körúton egy kis női méteráru üzletkéje, akkora, mint a háború előtt is volt, de alkalmazottja nem volt. Alkalmilag délutánonként, ha ráértünk, anyámmal besegítettünk. 1950-ben volt az államosítás [lásd: államosítás Magyarországon], mindenkitől mindent elvettek. Akkor föladta, és utána ment a Corvin Áruházba eladónak.

Nekem volt egy úgynevezett társbérleti szobám közel a szüleimhez, a Népszínház utcában, de ott már nem laktunk együtt a férjemmel, Lászlóval, mert akkor már elváltunk. Elmúlt ez a kényszerszerelem, és 1945-ben, azt hiszem, elváltunk.

1947-ben mentem újból férjhez Gerő Andorhoz, akivel ott ismerkedtünk meg a deportálásban Kópházán. Az ő századát is odavitték. A háború előtt bőrdíszműves volt. Ő is zsidó volt, és vele is csak polgári esküvő volt. A háború után nagy kommunista lett, és a Városházára került, ott volt valami osztályvezető, de aztán volt valami zűrös dolga, úgyhogy elbocsátották. Akkor valami fizikai munkát végzett. 1957-ig éltünk együtt, és tőle van egy lányom, akit Juditnak hívnak. Ő elvégezte a  közgazdasági egyetemet estin úgy, hogy közben szülési szabadságon itthon volt. Két gyereke van, az egyik egyetemre jár, a másik főiskolára. Korán meghalt, keresztény férje volt.

A háború után egy rövid ideig varrtam otthon rokonoknak, ismerősöknek, mert pénzt kellett keresni. Aztán elkerültem a Gundelhez tisztviselőnek, onnan a VII. kerületi Vendéglátóhoz tisztviselőnek, és onnan mentem nyugdíjba.

Én harmadszorra is férjhez mentem, Preisz Györgyhöz, a mai napig vele élek. 1967-ben volt az esküvőnk. Nagyon jól élünk együtt, nagyobb hangsúly van a zsidóságunkon is. A férjem minden második héten megveszi az „Új Élet”-et meg más zsidó lapokat is, ünnepekre eljárunk a Dohány utcai zsinagógába.
 

 Edith Landesmann, geb. Stiassny

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Neue Heimat
Nach dem Krieg
Von Wien nach Zürich
Rückkehr nach Wien

Meine Familiengeschichte

Meine Mutter Josefine Stiassny (geborene Wolf) wurde in Witkowitz (einer Industriestadt mit bekannten Kohlebergwerken an der tschechisch-polnischen Grenze) am 19. April 1894 geboren. Ihr Vater Moritz Wolf war Ingenieur bei den Werken, ihre Mutter stammte aus Polen und hieß mit Mädchennamen Marie Rosenberg. Die Familie kam Ende des 19. Jahrhunderts nach Brünn, und mein Großvater betrieb einen Kohlen- und Holzhandel. Wahrscheinlich mit gutem Erfolg, denn einige Jahre später gehörte ihm ein Teil von Königsfeld - einem Vorort von Brünn -  der „Wolfstal“ genannt wurde.

Mein Großvater hatte einen Bruder, der hat in Ungarisch-Hradisch seine letzten Jahre verbracht hat und dort Schames von der dortigen Synagoge war.
Meine Großmutter hatte einen Bruder in Brünn, der Rosenberg geheißen hat und einen wunderschönen weißen Bart hatte.

Mein Großvater war ein großer Monarchist und unterstützte die K. u. K. Monarchie bis zuletzt. Er kaufte noch Kriegsanleihen, als der Krieg schon verloren war, und verkaufte sogar zu diesem Zwecke das große Haus. Am  Ende des Krieges war er vollkommen  verarmt, und sie wohnten bis an ihr Lebensende als Untermieter in einem viel kleineren Haus nebenan.
Gestorben sind sie beide unterwegs in einem dieser Autobusse, wo man die Abgase in die Autobusse hereingeleitet hat – während dem Holocaust.

Meine Mutter hatte zwei Geschwister. Eine ältere Schwester Rosa, die später David Taub aus Zakopane (Polen) geheiratet hat. Sie war sehr musikalisch und spielte schön Klavier. Der jüngere Bruder Hermann spielte Violine oder Bratsche und meine Mutter auch Geige und Zither. So wurde oft im Hause Wolf zur Hausmusik eingeladen. Sie hatten einen Knecht, der im Betrieb mithalf, und eine Magd für den Haushalt. Meine Großmutter führte die Buchhaltung, was für diese Zeit recht ungewöhnlich war. So mussten die Mädchen bald lernen, den Haushalt zu führen. Sie hatten ein großes Haus und einen ganz großen Raum im oberen Stock, der Reitschule genannt wurde. Heute, hundert Jahre später, ist dieses Haus unter Denkmalschutz und in dem "Reitsaal" ist ein Theater. Die Adresse ist Königsfeld Palackeho 1.

Als die Kinder klein waren, trug sie der Knecht bei Schlechtwetter auf den Schultern in die Schule. Sie waren auch die einzigen Kinder, die Schuhe besaßen, das war ihnen peinlich, so zogen sie die Schuhe aus und stellten sie in ein Haustor.

Meine Mutter erzählte mir oft, wie sie mit den Arbeitern in den Wald fuhr und zusah, wie man die Bäume fällte, sie abschälte und zur Straße brachte. Sie kannte dadurch die Namen vieler Waldblumen und alle Pilze, ob sie essbar oder giftig waren.

Mein Vater Karel Stiassny wurde am 6.12.1892 in Brünn geboren. Sein Vater Isaak, Ignaz kam aus Kremsier, einer kleinen Stadt in Mähren, er war angeblich Fuhrwerker. Meine Großmutter Cecilie, geborene Hochwald, kam aus Boskowitz, damals eine große jüdische Gemeinde. Bei einem Besuch in Boskowitz vor einigen Jahren, konnte ich noch einige Grabsteine mit dem Namen Hochwald finden. Mein Großvater, den ich nie kannte, starb, als mein Vater 11 Jahre alt war. So blieb die Witwe mit sechs kleinen Kindern zurück. Sie starb 1928. Eine Tochter starb noch in derselben Woche, in der ihr Vater, also mein Großvater, beerdigt wurde. Nun war der Älteste - Fritz - 14 und die Jüngste -  Henriette - „Jetty“ 2 Jahre alt. Es war sicherlich schwer, die ganze Familie zu ernähren, wo doch damals Frauen keinen Beruf hatten. Die Großmutter vermietete Teile ihrer Wohnung und  kochte für fremde Leute.
Fritz heiratete schon mit 17 Jahren und übersiedelte nach Teplitz in Nordböhmen. Er war immer das schwarze Schaf der Familie, denn er war ein Spieler, und er war ewig in Geldnöten. Er hatte zwei Töchter: Else, die sechs Jahre älter war als ich und viele Sommer mit uns in Bilowitz verbrachte. Ihre Schwester Martha war in meinem Alter, doch ich sah sie nur einmal, im Sommer 1938. Sie wurde dann in einem KZ ermordet.
Die älteste Schwester meines Vaters war Pepi - oder Josefine - verheiratet mit Peppo Pavlitschek, einem  Nichtjuden, sie konnte dadurch den Holocaust überleben. Auch ihre Kinder Lilly und Fritzi haben überlebt, zwar unter widrigen Umständen, aber ich habe sie nach dem Krieg wieder gefunden.
Die nächste Schwester hieß Grete, sie heiratete Bruno Braun, Holzhändler in Brünn, der dann zufällig den Holzplatz meines Großvaters in Wolfstal erwarb. Ich habe dort mit meinen Cousinen Fritzi und Lilly oft gespielt. Das Ehepaar Braun hatte keine eigenen Kinder. Sie wurden im KZ ermordet.
Dann war da Alfred, der jüngste Bruder meines Vaters, für den er sich immer besonders verantwortlich fühlte. Schon in Brünn arbeitete er im Betrieb meines Vaters, wo er zum Textilfachmann ausgebildet wurde. Auch später in Palästina hat er wieder mit meinem Vater gearbeitet.
Die jüngste Schwester meines Vaters war Jetty, Henriette, meine Lieblingstante, denn obzwar sie keine Kinder hatte, verstand sie es doch, mit mir sehr schön zu spielen. Einmal fuhr ich zu ihr, um zu übernachten. Sie wohnten in einem Vorort von Brünn, und ich fuhr das erste Mal allein mit der Straßenbahn! Es war alles sehr schön, bis ich schlafen gehen sollte, da überfiel mich die Angst, und ich wollte sofort nach Hause! Ich weinte und sagte, ich müsste ganz schnell nach Hause, denn ich konnte das Geburtstagsgedicht für meine Mutter noch nicht auswendig! Der Geburtstag war erst in einem Monat!!! Auch Tante Jetty konnte überleben, denn auch ihr Mann war kein Jude. Sie musste den Stern tragen und wurde auch später nach Theresienstadt verschickt, aber in eine Abteilung für Mischehen.

Der Name Stiassny ist ein urtschechischer Name und bedeutet „glücklich“. Als Hitler die Tschechoslowakei besetzte, dachte mein Onkel, der Mann von Tante Jetty, wenn er beweisen kann, dass die Stiassnys schon 300 Jahre in Brünn ansässig waren, man sie nicht vertreiben würde! Er behauptete, dass sich nach den Kreuzzügen ein Ritter in eine aus Spanien 1492 geflüchtete Jüdin verliebte, und ihr zuliebe zum Judentum übergetreten ist.

Als ich im Jahre 1995 Prag besuchte, konnte man das erste Mal am Hradschin eine neue Abteilung besichtigen. Dort waren die Wappen der Kammerherren des 17. Jahrhunderts zu sehen. Wir fanden ein Wappen der Herren von Stiassny, und so wurde die Geschichte bestätigt. Trotzdem half es nicht gegen die Nürnberger Gesetze, und wir mussten das Land verlassen.

Mit 18 Jahren musste mein Vater zum K.u.K. Militär einrücken, und als er die normale Pflichtzeit hinter sich hatte, fing der erste Weltkrieg an, und er wurde gleich weiter verpflichtet. Er kam zu einem Tiroler Regiment, welches in Steyr stationiert war. Als er noch in seiner Zivilkleidung dort ankam, sah man aus seinen Papieren, dass er Jude ist, und fragte ihn deswegen, ob er gut rechnen kann. Als er bejahte, in der Hoffnung, dadurch vielleicht einen besseren Job zu bekommen , führte man ihn in den Pferdestall und befahl ihm zu zählen, wie viele Rossknödel in seinem Zivilhut Platz hätten!

Mein Vater konnte sich jedoch später gegen den Antisemitismus durchsetzen, er wurde auch mit dem Eisernen Kreuz ausgezeichnet. Bei Kriegsende war er für die Handkasse des Regimentes verantwortlich. Das hatte zur Folge, dass er erst viel später abrüsten konnte als alle anderen, denn er suchte in dem Wirrwarr der letzten Kriegstage jemanden, dem er die Kasse ordentlich übergeben konnte!

Meine Eltern lernten sich in dem damals neugegründeten Jüdischen Turnverein "Maccabi" kennen. Mein Vater war einer der Gründer und war auch Mutters Vorturner. Schnell freundete sich meine Mutter mit den Schwestern meines Vaters an, und es wurde eine Freundschaft, die bis zur Nazizeit andauerte, bis unsere ganze Familie auseinander getrieben wurde.

Es war für meinen Vater, sehr schwer Arbeit zu finden, obwohl er die Textilschule beendet hatte, und so verdiente er sich seinen Unterhalt durch Schönschreiben. Er hatte eine sehr schöne Handschrift und schrieb für Firmen Couverts. Bald jedoch wurde er in einer großen Textilfirma Hanak & Essler aufgenommen, wo er es im Laufe der Jahre bis zum Direktor brachte.

Meine Kindheit

Anfangs wohnten meine Eltern in einem Vorort von Brünn, nicht weit von der Fabrik Malomerize entfernt. Dort wurde auch mein Bruder Kurt am 21. Oktober 1922 geboren. Das Einkommen war noch ziemlich klein, und so eröffnete meine Mutter ein Geschäft mit Handarbeiten. Man konnte bei ihr handgestickte Ausstattungen für junge Bräute bestellen.

Vor meiner Geburt hatte meine Mutter zwei Fehlgeburten, doch als ich dann am 5.1.1926 zur Welt kam, suchte man eine Hilfe und fand "meine Mania". Als mein Vater sie abholen wollte, weigerte sie sich mitzukommen, denn sie wollte nur in einem jüdischen Haushalt dienen! Mein Vater überzeugte sie, dass er, trotzdem er nicht jüdisch aussehe, Jude sei. So kam sie mit. Mania war ein intelligentes Mädchen mit Matura. Für ein Mädchen vom Land sehr ungewöhnlich, und sie beeinflusste meine ersten Lebensjahre vielleicht mehr als meine Eltern.

Meine Mutter hatte nach meiner Geburt Angstträume. Sie sah immer graue Frauen, die sich über mein Bettchen beugten und mich wegnehmen wollten. Es war so arg, dass sie einen Psychiater aufsuchte, was zu jener Zeit noch nicht üblich war. Wir wohnten damals schon auf der Pragerstr. 64, wo wir eine schöne Drei-Zimmerwohnung hatten
Ich wuchs mehr mit Mania auf als mit meinen Eltern, denn Mutter hatte Angst, das erste Kind könnte unter der "Konkurrenz" leiden.
Als Mania heiratete, war ich "Kranzljungfrau", hatte ein Kleid mit Spitzerln und Mascherln, wie ich es mir wünschte, sehr gegen den Geschmack meiner Mutter, die das Einfache liebte. Ich war sehr unglücklich, dass ich meine Mania an Bohusch abtreten musste! Ich war sieben und ging in die erste Klasse. Für mein Alter war ich groß und stark, obwohl ich meiner Mutter immer Kummer bereitete, weil ich nicht gerne aß.

Noch vor Manias Hochzeit übersiedelten wir in die Stadtmitte - Blatna 1 - in eine sehr schöne Wohnung, die von einem Architekten eingerichtet wurde. Ich besuchte einen tschechischen Kindergarten. Mein Bruder ging in einen deutschen und kam eines Tages nach Hause mit der Bemerkung: "Ich will nicht mehr tschechisch sprechen, tschechisch sprechen nur die gewöhnlichen Leute!". Er ging dann auch in die deutsche Volksschule, und als wir übersiedelten, wurden wir beide in die jüdische Schule eingeschult, wo die Unterrichtssprache tschechisch war. In der Schule gab es nur jüdische Kinder, und auch die Lehrer waren größtenteils Juden. Wir hatten Samstag schulfrei und Sonntag Unterricht.
Ich hatte auch in der Schule viele Freundinnen, lernte Klavierspielen, sehr ungern, eine Zeit lang tanzte ich Ballett, aber ich war zu groß und zu dick für mein Alter. Natürlich gingen wir beide, Kurt und ich, in den jüdischen Turnverein Maccabi, den doch mein Vater mitgegründet hatte, und später auch in den Jugendbund Maccabi Hazair. Wir waren also fast ausschließlich in jüdischer Gesellschaft und hatten daher keine Probleme mit unserem Judentum. Außer Anna und einem Mädchen, das über uns im selben Haus wohnte, hatten wir keinen Kontakt zu Nichtjuden.

Die Sommer verbrachten wir, so lange ich noch nicht zur Schule ging, in Bilowize, einem Dorf zwei Bahnstationen von Brünn und nicht weit von Vaters Fabrik. Wir übersiedelten mit dem ganzen Hausrat, Kindermädchen und Hund schon im Mai, und kamen erst im Oktober nach Brünn zurück., Die Schulkinder - mit uns übersiedelten noch mindestens acht andere jüdische Familien in dasselbe Dorf, um dort den Sommer zu verbringen - fuhren täglich in Begleitung eines Erwachsenen nach Brünn in die Schule. Ich war die Kleinste und blieb mit den Dorfkindern zurück. Es war für uns ein Paradies! Im Dorf war ein Bach mit einem Wehr, an heißen Tagen konnten wir stundenlang im Wasser planschen. Die Eltern gingen kegeln, wir durften alle Neune wieder aufstellen. Wir machten auch schöne Ausflüge in die Umgebung mit der ganzen Gesellschaft, und wenn ich müde wurde, trug mich mein Vater auf den Schultern und sang. Er hatte einen guten Bariton und verdiente sich in seiner Jugend etwas Geld als Chorist und Statist am Theater. Da machte er auch die Bekanntschaft von Leo Slezak und Maria Jeritza, damals die bedeutendsten Opernstars. Ich liebte es wenn er sang: "Gold und Silber hab ich gern...." und  „Der Mann mit dem Koks ist da!“

Meine Cousine Else, die in Teplitz wohnte, kam meistens über den Sommer zu uns, und sie war eine gute Spielkameradin. Wir hatten von irgendwo Kostüme und spielten "Umziehen", manchmal auch Theater. Ich tanzte gerne und meinte, ich wäre eine Märchenfee. Da bekam ich den Namen Zizifee, und da ich die Kleinste war, wurde ich auch Nuninko genannt, Goldinko und viele andere Kosenamen. Ich brauchte lange Zeit um durchzusetzen, dass man mich nur bei meinem richtigen Namen rufe. Wir brieten Kartoffel auf dem Feld und sprangen dann über die Glut. Mein Schmerz war, ich konnte nicht barfuss über die Stoppelfelder laufen wie die Dorfkinder.

Als ich neun Jahre alt war, entschlossen sich meine Eltern, uns das erste Mal ins Ausland zu nehmen. Wir mieteten eine Pension in Portorosa an der adriatischen Küste Italiens. Schon die lange Bahnfahrt mit dem Nachtzug war ein Erlebnis! Wir hatten natürlich keinen Schlafwagen, wie es heute selbstverständlich wäre, wir schliefen auf den Bänken des 2. Klasse Abteils. In unserem Hotel gab es Tanznachmittage für Kinder. Wir lernten Walzer, Tango, Menuette und Rondo! Mir gefiel das sehr gut, doch mein Bruder litt! Oft mieteten mein Bruder und ich ein Ruderboot und fuhren weit hinaus aufs Meer. Meine Mutter, eine begeisterte Nichtschwimmerin, musste dann den Schwimmmeister bitten, uns zurückzuholen. Als ich dann in die Schule kam, fuhren wir nicht mehr nach Bilowitz, sondern jedes Jahr woanders hin, aber immer mit großer Gesellschaft und vielen Kindern. Ich erinnere mich an Radeshin. Wir wohnten direkt am See, in dem ich schwimmen lernte. Alle anderen Kinder konnten schon frei schwimmen, so machte ich "als ob" und während ich oben die Tempi machte, behielt ich einen Fuß am Boden. Einen anderen Sommer verbrachten wir in Dukovany- heute ist dort ein Atomkraftwerk - wir wurden vom Schlossherrn als zahlende Gäste eingeladen, natürlich wieder mit der ganzen Gesellschaft. Wir waren mindestens zehn Kinder in allen Altersklassen, ich wieder die Jüngste. Die Väter kamen immer nur zum Wochenende, da mussten wir ihnen auch alles erzählen, was sich in der Woche zugetragen hatte.

Im Jahre 1932 war in ganz Europa eine große Wirtschaftskrise. Viele Menschen wurden arbeitslos, und es herrschte große Not und Armut. G’tt sei Dank war unsere Familie nicht davon betroffen. Meine Mutter hatte jedoch Angst, das Gehalt meines Vaters könnte gekürzt werden, außerdem wollte sie wahrscheinlich nicht mehr nur im Haushalt tätig sein. Deswegen wollte sie ein Geschäft kaufen. Ich hoffte, sie würde ein Papierwarengeschäft kaufen, das hätte mir gefallen. Doch sie entschloss sich für ein exquisites Damenstoffgeschäft im Zentrum der Stadt.

Ich ging nun schon in die erste Klasse des jüdischen Gymnasiums, war eine gute Schülerin, hatte viele Freundinnen und sogar schon einige Verehrer, die mir meine Schultasche trugen. Am Nachmittag musste ich überlegen, ob ich mit meiner Freundin und den Puppenwagen spazieren gehen oder lieber mich mit den Buben im „Glacis“ treffen sollte. In dem Alter wusste ich oft nicht, was mit mir anzufangen, zum Beispiel habe ich mir eingebildet, da ich immer ein dunkler Typ war und mein Bruder blond und blauäugig, dass ich eigentlich ein Zigeunerkind war, welches meine Eltern in Bilowitz, unserem Sommersitz, wo immer Zigeuner in ihren Wägen waren, zu sich genommen hatten. Das war auch ein Grund, meiner Meinung nach, warum meine Mutter mich immer strenger bestrafte als meinen Bruder! Ich sperrte mich im Badezimmer ein und heulte jämmerlich! Ich war auch nicht gerne am Abend alleine zu Hause - ich fühlte mich sooo einsam!
Die Eltern waren beide sehr aktiv in vielen Vereinen: Maccabi, Loge, Wizo, Frauenverein, im Schulkomitee, und vielen anderen. So ist es kein Wunder, dass ich mir zu meinem 10. Geburtstag wünschte, einmal beide Eltern am Abend zu Hause zu haben.!

In die Schule ging ich zu Fuß, und es dauerte 20 Minuten, doch für den Heimweg brauchte ich zu einer Stunde. Erstens führte der Weg an einer Wand mit Bildern aus Filmen vorbei, und ich stand davor und malte mir den Inhalt des Filmes aus. Dann kam ich am elegantesten Hotel, dem Grand Hotel, vorbei, und ich schaute in die Halle und dachte, was müssen das für Menschen sein, die in so vornehmen Hotels wohnen. Der dritte Grund für mein langsames Gehen war die Angst vor dem Mittagessen. Ich hatte nie Hunger, und einen Widerwillen zu essen, doch ich musste alles, was auf den Teller kam, aufessen. Wenn ich nicht essen wollte, wurde ich in das Vorzimmer geschickt.

An unserem Mittagstisch nahmen oft viele Leute Teil. Alle wollten mit Papa verschiedenes besprechen, und so war es an einem Tag der Kassier von Maccabi, nächstens dann wieder jemand von der Loge, um das neue Programm zu besprechen, usw. An einem Tag der Woche konnte ich ein Kind aus meiner Klasse mitbringen, es war ein Waisenkind und hieß auch Edith.
Bevor ich in den Maccabi Hazair eintrat, fuhren wir immer mit den Eltern an den Sonntagen ins Grüne. Meistens fuhr die ganze Gesellschaft, Tanten, Onkeln, Freunde und deren Kinder. Wir hatten einen Rucksack gepackt, kaum saßen wir im Zug fing man an zu essen! Meistens hatten wir gebratene Gans oder Schnitzel eingepackt. Nach einigen Stationen stiegen wir aus, die Erwachsenen gingen direkt ins Restaurant und spielten Karten, die Kinder tollten herum. Im Sommer war meistens ein Schwimmbad in der Nähe, und wir schwammen bei jeder Temperatur.
Als ich dann in den Jugendbund eintrat, gingen wir eben mit unseren Freunden wandern. Kurt war natürlich auch im Maccabi Hazair, aber in einer älteren Gruppe. Die Eltern glaubten, er würde auf mich Acht geben, aber er hat mich vorgewarnt, ich darf niemandem erzählen, ich sei seine kleine Schwester.

So verging unsere Kindheit und Jugend, und wir Kinder merkten nicht wie sich der politische Himmel verdüsterte! Auch die Erwachsenen wollten es nicht wahrhaben, was auf uns aus Deutschland und später aus Österreich zukam. Meine Cousine Margit, die in Wien lebte, kam zu uns auf Besuch und erzählte, man male Hakenkreuze auf die Mauern und auf jüdische Geschäfte, doch bei uns meinte man das ist ja nur dort, bei den Deutschen, die Tschechen würden das nie zulassen.

In der Schule waren wir ein „Kleeblatt“: die Sonnenfeld Zwillinge und Ellen Allerhand, das meist umworbene Mädchen in unserer Klasse. Auch den Buben in den höheren Klassen gefiel sie sehr, und es gab eine Rivalität zwischen ihr und Ruth Austerlitz, die auch die beste Schülerin war. Heute sehe ich, dass wir vier die Privilegierten waren, da unsere Väter eine bedeutende Rolle in der jüdischen Gemeinde spielten. Karl Sonnenfeld, der Vater der Zwillinge, war Präsident der Gemeinde und mein Vater war in vielen Vereinen im Vorstand, auch im Elternrat der Schule.

Ich hatte also eine sehr behütete Jugend und spürte nichts von der Europaweiten Krise politisch und ökonomisch. Ich war sehr stolz, dass meine Mutter ein eigenes Geschäft hatte, und kam oft aus der Schule mit meinen Freundinnen vorbei. Dann durfte ich mir aus der Geldlade eine Krone nehmen und im Eisgeschäft auf der drüberen Seite ein Eis kaufen.  
Im Sommer fuhr ich auch nicht mehr mit den Eltern, Kurt durfte mit dem Jugendbund Maccabi Hazair in ein Pfadfinderlager, und ich fuhr mit anderen verwöhnten Kindern mit Jenda Mautner, einem Medizin Studenten, in ein Kinderheim. Den ersten Sommer waren wir in einem kleinen Ort Brumow, in einem Haus bei einem Sägewerk. Wir hatten viel Sportmöglichkeiten und ein volles Programm. Es gefiel mir sehr gut, und doch war ich neidig, dass Kurt in einem wirklichen Zeltlager war. Er fuhr auch nach Zilina, wo ein großes Maccabitreffen war. Dort ging er als Trommler gleich hinter der Maccabi Fahne, da war ich stolz, habe ihn aber auch beneidet.

Im Winter fuhren wir mit fast denselben Kindern nach Spindler-Mühle, einem Wintersportort im Norden Mährens. Ich konnte noch nicht Skifahren, das hat mir aber niemand geglaubt, da ich sonst eine gute Sportlerin war. Am Abend waren wir müde, aber wir spielten Gesellschaftsspiele und spürten nichts von der herannahenden Katastrophe. Es war das Jahr 1937, und wir befanden uns in dem später als Sudetengau bekannten Raum. Es lag noch ein schöner unbeschwerter Sommer vor uns, den wir in einem eleganten Kurort Luhacowiz verbrachten.

Während des Krieges

Im Jahre 1938 spitzte sich die politische Lage zu. Hitler besetzte Österreich. Mein Bruder Kurt war gerade 15, als Schuschnigg seine berühmte Rede endete mit den Worten: "Gott schütze Österreich". Es kamen damals die ersten Jugendzertifikate für Kinder zwischen 14 und 16 Jahren in die C.S.S.R. Aber die meisten Eltern wollte ihre Kinder nicht weglassen. Mein Vater war immer schon Zionist - er war auch Gründer des Maccabi in Brünn.

So entschlossen sich meine Eltern, meinen Bruder nach dem damaligen Palästina fahren zu lassen. Und so ging Kurt mit 15 Jahren auf Reisen. Die ganze Familie war bei uns versammelt, meine Mutter weinte, und mich schickte man zu Bett. Spät nachts begleiteten alle Kurt zum Bahnhof. Doch nach einiger Zeit hörte ich wieder Stimmen im Nebenraum. Alle waren wieder da. Am Bahnhof waren tausende Männer, die zum Militärdienst einberufen wurden.
Mein Bruder war also wieder zu Hause, denn man wusste nicht genau, wo die Grenzen waren. Erst einen Monat später konnte er mit dem Flugzeug (!!) bis Paris fliegen und ab Marseille mit dem Schiff nach Palästina fahren. Meine Eltern konnten für ihn zwei Jahre Schule bezahlen, und so kam er nach Ben-Schemen, einer Landwirtschaftsschule.

Meine Freundin Ruth und ich wurden in ein Dorf in der Nähe von Brünn geschickt, mit dem Dienstmädchen, dem Familiensilber, Fotos und anderen Andenken, um den Krieg dort abzuwarten! Aber G’tt sei Dank kam es nicht zum Krieg, und nach einer Woche kamen wir wieder zurück.
Die ganze Tschechoslowakei wurde am 15. März 1939 von den Deutschen besetzt.

Als Erstes wurde das Geschäft meiner Mutter arisiert, das heißt das Lehrmädchen übernahm die Geschäftsführung. Die Auslage wurde mit antisemitischen Parolen beschmiert: "Kauft nicht bei Juden", "Juden nach Palästina" u. s. w. Die "Ariseurin" verlangte von meiner Mutter, sie solle das Fenster abwaschen, doch meine Mutter sagte, die Aufschriften würden sie nicht stören! Das Mädchen lief immer ins "Deutsche Haus", wo das Hauptquartier der Gestapo war, um neue Instruktionen zu erhalten. Wir mussten täglich die ganze Losung an die Deutschen abliefern. Jeden Tag kamen neue Gesetze, die uns Juden zu Bürgern dritten Grades machten und später dann zu "Untermenschen".

Mein Vater war Direktor einer großen Textilfabrik und wurde sofort gekündigt. Die Leitung der Fabrik übernahm der frühere Schlosser. Nach einigen Tagen sah man, dass es so nicht funktioniert, und man rief meinen Vater wieder zurück. Da aber Juden nicht mehr die Straßenbahn benutzen durften, verlangte mein Vater eine Transportmöglichkeit. So kam es, dass täglich zwei SS-Männer mit ihrem "Kübelwagen" meinen Vater abholten und abends wieder zurückbrachten. Das war natürlich sehr riskant, denn man sperrte Juden ganz grundlos ein. Wir hatten ein großes Zimmer mit sechs Fenstern und weitem Ausblick, ich sehe meine Mutter gegen Abend von einem Fenster zum anderen gehen und Ausschau halten, ob mein Vater auch wieder nach Hause kommt! Von all diesen Aufregungen bekam meine Mutter einen Stimmbänderkrampf und verlor ihre Stimme. Es war eine sehr aufregende Zeit, und wir alle wurden sehr eingeschüchtert und verschreckt. Das war aber erst der Anfang, und G’tt sei Dank blieben mir und meiner Familie die weiteren Schrecken erspart! Denn schon im Mai kam ein Brief an einige Textilfabriken in Brünn, man suche einen Fachmann zwecks Errichtung eines Werkes in Palästina. Mein Vater meldete sich sofort, und nun begann die bange Zeit des Wartens! Inzwischen kamen immer neue Gesetze, und wir wurden immer mehr unserer bürgerlichen Rechte beraubt. Als es soweit war und wir alle nötigen Bestätigungen beieinander hatten, mussten wir alle Schmuck und Wertsachen an die Deutschen abgeben. Auf alles was wir ausführen wollten mussten wir 1oo Prozent Abgaben zahlen, außerdem eine Reichsfluchtsteuer, Judenvermögensabgabe, usw.  Geld durften wir sowieso keines mitnehmen, so kauften meine Eltern alles, was sie dachten in nächster Zukunft brauchen zu können.

Als alle unsere Sachen eingepackt waren, übersiedelten wir zu meiner Tante - der Schwester meiner Mutter - nach Königsfeld, einem Vorort von Brünn. Die Schule ging zu Ende. Es waren immer weniger Schüler da, denn wer konnte, reiste aus. Es war ein sehr heißer Sommer, aber wir durften weder in einen Park gehen, noch in eine Badeanstalt, auch war uns das Benützen von Straßenbahn und anderen Verkehrsmitteln verboten. So schlichen wir in der Umgebung der Stadt herum, und die Nervosität unserer Eltern übertrug sich auch auf uns. Der Vater von Ruth, der als Präsident der Kultusgemeinde als einer der Ersten verhaftet worden war, wurde entlassen. Er kam als gebrochener, total veränderter Mann zurück und durfte nie erzählen, was ihm zugestoßen war.

Endlich kam der Tag unserer Abreise. Die Schwestern meines Vaters begleiteten uns noch bis Prag, dort wohnten wir noch zwei drei Tage im Hotel Paris, dann kam der Abschied auch von den letzten Familienmitgliedern. Besonders in Erinnerung ist mir der Abschied von meinen Großeltern. Unser Verhältnis war immer sehr distanziert. Ich erinnere mich nicht, mit ihnen gespielt oder Zärtlichkeiten oder Geschenke bekommen zu haben. Wir gingen hin, weil wir die Mama begleiteten. Doch an dem Tag, als ich mit meiner Mutter mich verabschieden ging, weinte mein Großvater bitterlich und suchte in einer Schachtel nach einem Geschenk für Kurt. Er wusste, wir würden einander nie mehr wieder sehen!

Von Prag fuhren wir über Wien nach Triest. Wir kamen zur Grenze des so genannten Protektorats Böhmen und Mähren. Einige Zollbeamte in deutscher Uniform sahen meinen kleinen Ring, den ich von meinem Bruder als Andenken bekommen hatte. Juden mussten schon längst alle ihre Wertsachen abgeben, nur Eheringe konnte man behalten. Also musste mein Vater aussteigen, um eine Adresse anzugeben, zu der man den Ring schicken sollte. Der Zug setzte sich in Bewegung, und mein Vater war nicht zurückgekommen! Wir beide gerieten in Panik. Als der Zug schon in voller Fahrt war, kam mein Vater endlich zu uns. Es war ihm gelungen, noch in letzter Minute aufzuspringen. Als ich im Jahre 1947 nach Brünn kam und Erkundigungen einholte, was mit unserer Familie geschehen war, fand ich diesen Ring bei einem Bekannten meiner Tante! Die Menschen wurden ermordet, aber der Ring wurde an der gewünschten Adresse abgegeben.

Wir saßen also in unserem Erste Klasse Abteil und fuhren in sehr bedrückter Stimmung durch das Deutsche Reich. In Triest angekommen, erwartete uns dank der Verbindung meines Vaters in der zionistischen Bewegung, jemand vom Auswanderungsamt. Wir hatten jeder 10 Mark in der Tasche, nicht einmal genug für die Übernachtung! Man brachte uns in ein Auswanderer-Zentrum. Dort blieben wir über Nacht und bekamen etwas zu essen. Wir fühlten uns elend, doch wenn ich später hörte, was andere mitgemacht haben, waren wir wirklich Glückspilze!

Neue Heimat

Am nächsten Tag schifften wir uns ein und fuhren, wieder Erste Klasse, in unsere neue Heimat! Es war eine Luxusreise, die ich sehr genoss, meine Eltern weniger, denn sie wussten, dass der Krieg jeden Tag ausbrechen konnte, und hofften, dass wir Palästina noch erreichen könnten. Es gelang - wir  kamen eine Woche vor Kriegsausbruch an.

Zu unserer großen Überraschung erwarteten uns am Pier nicht nur mein Bruder, sondern auch eine Menge „Zöglinge“, die mein Vater als guter Zionist nach Palästina geschickt hatte. Einer von ihnen besaß eine Autowerkstatt, wo er sich ein  tolles Cabriolet eines Kunden ausgeliehen hatte, um uns nach Ramat-Gan zu führen. Zwischen Haifa und Ramat-Gan war eine lange Strecke nur Wüste. Es war Mitte August, und von Aircondition hat man nicht einmal noch geträumt! Wir fuhren also in der größten Mittagshitze direkt in die neue Fabrik „Argaman“.

So fing das Leben in unserer neuen Heimat an! Wir wohnten in Untermiete, bis wir eine passende Wohnung fanden. Die Not in Palästina war sehr groß, und die meisten Wohnungen wurden an zwei bis drei Familien vermietet. Meine Mutter jammerte: „Hätte ich nur nicht die ganzen Möbel mitgebracht!“. So mussten wir eine Dreizimmerwohnung mieten. Die Miete betrug 3,5 englische Pfund. Mein Vater verdiente 17, mein Schulgeld war 1 Pfund. Wir waren für damalige Verhältnisse sehr gut dran, und so kamen alle neuen Einwanderer, die inzwischen aus Brünn illegal einwanderten, erst mal zu uns, bis sie sich irgendwie einordnen konnten. Wir waren bis zu 17 Personen in der Wohnung, selbstverständlich mit Speis und Trank! Ich schlief in der Bettkiste, mein Bruder, der sehr unglücklich in Ben-Schemen war, auf einer Luftmatratze am Balkon. Natürlich war das Leben unter diesen Umständen nicht leicht. Meine Mutter arbeitete schwer, um mit dem Geld auszukommen und auch sonst kein Chaos aufkommen zu lassen! Aber wir empfanden das für selbstverständlich, jeder half jedem. Man schrieb mich in eine Histadruthschule ein, obwohl ich meinte, bis zu meinem 14. Geburtstag stehe es nicht mehr dafür, überhaupt mit der Schule anzufangen, wo ich doch die Sprache nicht kannte und nach 14 überhaupt nicht mehr in die Schule gehen wollte.

Binnen kürzester Zeit habe ich die Sprache erlernt und mich gut in die Klasse integriert. Da ich schon aus Brünn etwas Iwrith konnte, hatte ich bis nach den Sukkoth Feiertagen die Klasse eingeholt, auch sonst konnte ich mich, dank der Erziehung im Jugendbund Maccabi Hazair, leichter einfügen! Mein großes "Problem" war, ich musste in Kleidern zur Schule gehen, wo doch alle Kinder in khakifarbenen oder blauen Hosen und Hemden waren! Zu meinem ersten Geburtstag in Palästina wünschte ich mir also auch khaki Hosen und Hemd, obzwar ich wusste, dass es das Budget meiner Eltern belastete! Am Ende des Schuljahres bekam ich "Papadatschi", eine Art Malaria, und konnte das Schulabschlussfest nicht mitmachen - es war die 8. Klasse und somit das Ende der Pflichtschule. So hat der Klassenvorstand die ganze Klasse einfach zu mir nach Hause gebracht. Die Kinder saßen auf der Erde, und meine Mutter bot ihnen an, was gerade im Haus war. Nächsten Tag erzählte man in der Schule, ich wohnte in einem Museum, weil wir doch unsere europäischen Möbel mit hatten mit Nippessachen in der Vitrine. Eine kleine Episode am Rande: Ich wollte so wenig wie möglich "anders" sein, so nahm ich einen Iwrith Namen an, anstatt Edith Stiassny (das konnte sowieso niemand aussprechen) nannte ich mich Esther Meuschar (übersetzt von Stiassny). Meine Freundinnen wollten mich besuchen, als ihnen die Mama öffnete, fragten sie nach Esther. Meine Mutter sagte, so eine wohne nicht hier. Um genau zu sein, fragten die Kinder "Esther Meuschar?". "Die schon gar nicht!" war die Antwort. Ich hatte vergessen, meinen neuen Namen auch meinen Eltern mitzuteilen!
Es war eine schöne Zeit für mich, obwohl in Europa der Krieg wütete, und die Verfolgung und Ausrottung der Juden im Holocaust ihren Lauf nahm! Wir ahnten damals noch nichts von den Gräueln, die in Europa  vor sich gingen!

Meine Eltern wollten sehr, ich solle weiter ins Gymnasium gehen und später vielleicht studieren. Was heute selbstverständlich wäre, war damals die Ausnahme. Ich wusste, dass dies mit vielen finanziellen Opfern verbunden wäre, und ich wollte lieber etwas Nützliches lernen. Nach einem Jahr in einer komischen Privatschule, ging ich in eine Modeschule, wo ich über Modezeichnen (ich habe ganz gut Zeichnen und Malen können), Modeschmuck und Handarbeiten bis zum Kleidernähen und Zuschneiden alles lernte. Es machte mir Spaß! Ich ging weiter in die sozialistische Jugendbewegung, gemeinsam mit meiner Freundin Ruth Sonnenfeld, der es auch gelungen war, dem Inferno zu entrinnen. Sie hat bei uns gelebt, bis später auch ihre Zwillingsschwester Margit kam und Ruth mit ihr in das Kinderdorf Shfeah ging. Doch diese Freundschaft verbindet uns heute noch, obwohl sich unser Leben nach unserer Heirat in ganz verschiedene Richtungen entwickelt hat!
Im Jugendbund Gordonia wurden wir weiter zionistisch-sozialistisch indoktriniert, und so kam es selbstverständlich, als der Krieg immer näher an unsere Grenzen kam, es war die Schlacht um El-Alamein, dass unsere Jungens sich freiwillig zum englischen Militär meldeten. Später gründeten sie auch eine eigene Jüdische Brigade . Diese wurde von den Engländern "Two Shilling Trouble Makers" genannt, weil sie darauf bestanden, auf ihrem Emblem, welches dem englischen Shilling ähnlich sah, auch die Buchstaben Alef- Jud, die Initialen Eretz Israels, zu haben. Auch wir Mädchen wollten etwas zum Kriegseinsatz beitragen. Da wir aber zu jung waren, um zum Militär zu gehen, wollten wir wenigstens im Lande etwas Nützliches machen. So entschlossen wir uns, einen neuen Kibbuz zu gründen.

Meine Gruppe in der Gordonia ging im Sommer 1942 auf Sommerlager in die Kwutzah Ramat-David und wollte auch gleich dort zur Hachschara bleiben. Nach langen Debatten mit meinen Eltern durfte ich auf drei Wochen mitfahren. Von dort schrieb ich dann, dass ich mich entschlossen habe, mit zur Hachschara zu gehen, da ich auch weiter in einer Kwutzah leben wollte. Es war nicht nur das Bedürfnis, etwas für den Kriegseinsatz zu tun. Ich glaubte an das Ideal, das im Kibbuzleben verwirklicht wurde. Alle sollten nach ihren Kräften zum allgemeinen Wohl beitragen und alles für ihre Bedürfnisse Notwendige bekommen. Das Leben in der Kwutzah war mehr als "spartanisch", doch ich wollte aus Idealismus gerne alles auf mich nehmen! Als meine Eltern meinen Brief erhielten, kam meine Mutter per Taxi (das war damals ein unglaublicher Luxus), um mich und meine Freundin Ruth Ehrlich abzuholen! Meine Mutter fing an, meine spärlichen Sachen einzupacken, denn sie sagte, wenn ich da bliebe, wäre ich für sie gestorben, und ein Kind begrabe man nackt. Heute verstehe  ich meine Eltern und welches Leid ich ihnen angetan habe, doch damals war ich von meinem Ideal überzeugt! Im Nebenraum waren alle unsere Freunde versammelt und rieten uns, stark zu bleiben und nicht nachzugeben! Als meine Mutter sah, dass es nichts nütze, meine Sachen mitzu- nehmen, sagte sie, ich solle wenigstens auf 14 Tage nach Hause kommen, damit sie auf Urlaub gehen könne. Sie war, seit wir in Palästina waren, noch nie auf Urlaub, und so konnte ich ihr diese Bitte nicht abschlagen! Natürlich ging meine Mutter nicht auf Urlaub. Der Sommer ging zu Ende, und mein Vater drängte darauf, ich solle etwas tun. Entweder Lernen oder Arbeiten. Da ich mich weigerte, weil ich doch wieder in die Kwutzah zurückwollte, bekam ich meine letzte Ohrfeige von meinem Vater. Ich wurde nicht mehr seit meiner Kindheit geschlagen, und dann nur, weil ich nicht essen wollte und damit meine Mutter zum Wahnsinn gebracht habe! Ich ging also zu einer Schneiderin und bekam eine Arbeit. Als zwei Wochen vergingen, heckten meine Freundin und ich einen neuen Plan aus, wie wir doch zu unseren Kameraden kommen könnten.

Ich ging also wie immer morgens zu Arbeit, hatte aber mit meiner Freundin verabredet, sie zu Mittag, am Autobusbahnhof zu treffen. Als ich dort ankam, waren Ruth und noch einige unserer Kameraden dort und waren außer sich, denn am Bahnsteig standen meine Eltern! Sie hatten Ruth angerufen und gefragt, wann und wo wir uns treffen wollten, sie würden mir etwas nachbringen. Ruth sagte ihnen eine Stunde später, als wir verabredet waren, doch die Eltern ließen sich nicht täuschen und waren schon da, als ich ankam. Man versteckte mich hinter einem Stapel Orangenkisten. Meine Freunde und ich berieten, wie es weitergehen sollte.

Ruth und ich beschlossen mit einem arabischen Bus, erstmal in den Kibbuz unseres "Madrichs" [Führers] zu fahren. Dort wurden wir sehr schön aufgenommen, und als Mädchen mit Pioniergeist, die bereit waren für ihre Ideale zu kämpfen, gefeiert! Nach einigen Tagen fuhren wir dann in "unseren" Kibbuz, Ramat-David. Es war Herbst, und wir wohnten in Hütten aus Stroh, unsere Betten waren Strohballen, darauf strohgefüllte Säcke, außerdem hatten wir noch eine Orangenkiste für unsere spärlichen Privatsachen. Wir arbeiteten jeden Tag woanders. Mal im Apfelhain (da konnten wir sogar Äpfel essen!), mal in der Küche Geschirr waschen für 160 Personen! Aber das war nicht so arg, denn es gab nur einen Teller pro Person. Erst die Fleischspeise, Beilagen waren am Tisch,  meist ein Getreide, das Burgul hieß, Tomaten, Gurken u.s.w. Dann konnte man sich aus einer großen Schüssel Suppe nehmen - Kartoffel gab es damals in Palästina kaum. Wir hungerten also nicht, aber manchmal hätten wir gerne etwas Abwechslung gehabt! Wir waren 16 Jugendliche, die beschlossen hatten, unser Leben gemeinsam nach unseren Idealen zu leben. Abends saßen wir oft stundenlang zusammen, diskutierten, sangen romantische Lieder, oder hörten Vorträge im Speisesaal des Kibbuz.

Draußen in Europa wütete der Krieg. Millionen Menschen wurden umgebracht, aber davon ahnten wir noch nichts. Nach einigen Wochen kam Ruths Vater, um uns abzuholen. Ruth kehrte mit ihm nach Tel-Aviv zurück, aber ich blieb. Ich besaß nur die eine Hose und ein Hemd, in dem ich von zu Hause weggegangen war, aber jede Woche bekam jeder von uns frische Wäsche. Eine Garnitur für die Arbeit und eine für Schabbat und den Abend.

Eines Tages kam ein großer Wind und zerstörte unsere Sukkah. So wurden wir einfach in den aufgelassenen Hühnerstall übersiedelt. Der hatte ein schräges Dach, und an der anderen Seite sollte er Glasfenster haben. Leider waren alle Fenster zerbrochen. Es war Winter, nass und feucht. Wenn es regnete, tropfte es genau auf mein Bett. Ich hatte eine eitrige Angina nach der anderen. Immer, wenn mich mein Bruder  besuchen kam, (er war inzwischen Gafir [Hilfspolizist] und im nahe gelegenen Akko stationiert), war ich krank. Natürlich berichtete er es gleich zu Hause, und die armen Eltern waren noch unglücklicher. Aber ich hatte noch immer Spaß an meinem Pionierleben und das Bewusstsein, etwas Nützliches zu tun, gab mir Befriedigung. Wir waren nur 15 Jugendliche, und das war zu wenig, um einen Garin - einen Grundstock für eine neue Kwutzah - zu bilden. So gingen wir auf die Suche nach einer zu uns passenden Gruppe. Ein Junge und ich gingen auf "Brautschau"!
Wir fanden  eine Gruppe aus Deutschland. Außer mir, waren in meiner Gruppe lauter Sabres, aber es ging gut. Sie kamen, 14 an der Zahl, zu uns nach Ramat-David, und wir hofften, eine neue Siedlung am Golf von Akkaba zu starten. Das war aber nur eine Utopie. Ich wollte nicht nur "Frauenarbeit" machen im Kleidermagazin und bei den Kindern und ging in den Schafstall, wo gerade die jungen Lämmer zur Welt kamen. Ich lernte melken und Schafskäse machen, der dann an die Genossenschaft abgeliefert wurde. Es war eine verantwortliche Arbeit mit nur einem Fehler; ich musste um 4 Uhr Früh aufstehen! Das Gute war, ich konnte mir meine Arbeitszeit einteilen. So hatte ich Zeit zum Lesen, Spazieren u.s.w, außerdem waren wir in der Hagana engagiert, das war die illegale jüdische Armee, und nachdem ich zwei Kurse absolviert hatte,  wurde ich Befehlshaber einer Gruppe von zehn Mädchen. Wir übten mit alten italienischen Gewehren, Handgranaten und Pistolen. Juden war es unter Todesstrafe verboten, Waffen zu besitzen. Einmal erwischte mich fast ein Engländer, als ich mit dem Gewehr von den Übungen kam. Ich stellte die Waffe weg, lächelte ihn an, und nichts geschah! Nur mein Herz blieb für einen Augenblick stehen!

Am 5. Jänner 1942 war mein 16. Geburtstag. Ich war ganz allein auf dem Feld und sollte Rüben ausreißen, der ganze Emek Jezreel lag vor mir. Ich sang aus voller Lunge gegen den Wind, als ein Chaver angeritten kam und sagte, ich hätte Besuch. Ich war sehr verwundert, denn bis dahin kam mich außer meinem Bruder niemand besuchen. Ich stieg also auf das Maultier, kam zum Speisesaal und guckte hinein. Dort saß meine Mutter im Persianer Mantel mit Hut und Schleier!!

Ich war sehr gerührt. Ich machte mich so gut es ging zurecht, mit meinen geflickten Arbeitskleidern und zerzausten Haaren ging ich fröhlich hinein. Zu meiner Verwunderung hatte meine Mutter Tränen in den Augen! Ich wollte ihr unbedingt zeigen, wie gut es mir geht, reichte ihr ein Messer ganz für sie alleine und erbat mir zwei extra Teller und sogar als Nachtisch die Vegetarier Speise. Aber meine Mutter war nicht beeindruckt. Am Nachmittag fuhren wir in die nächste Stadt, Afulah. Das war auch ein Flop, da die Stadt nur aus einer Straße bestand. Also besprachen wir, uns am nächsten Tag in Haifa zu treffen. Ich machte Nachtdienst, damit ich den ganzen Tag mit meiner Mutter zusammen bleiben konnte und fuhr mit dem Milchwagen nach Haifa. Ich kam mir den ganzen Tag vor, wie Alice im Wunderland! Auf die Idee, nach Hause zurückzugehen, wäre ich nicht gekommen. Ich war trotz allem sehr glücklich, und auch heute bin ich froh, dieses Jahr im Kibbuz erlebt zu haben!
Es kam der wunderschöne Frühling. Das ganze Tal war ein großer Blumengarten. Wir machten viele Ausflüge, und so lernte ich einen großen Teil des Landes kennen und lieben. Doch in unserer Gruppe kriselte es. Langsam verließ einer nach dem anderen aus verschiedenen Gründen die Kwutzah.

Als der Sommer kam, fuhren die meisten auf Urlaub nach Hause, und ich wusste, die meisten würden auch dort bleiben. Auch mir ging es nicht besser, und als meine Eltern mir versprachen, ich könnte nach Jerusalem auf die Bezalel Schule  -eine Kunstakademie - gehen, war mein Traum des Kibbuzlebens aus. Aus dem Plan die Bezalel Schule zu besuchen, wurde nichts. Es war zu teuer, und wahrscheinlich hätte ich auch nicht genug Talent gehabt, so blieb ich in Ramat-Gan, ging wieder zu einer Schneiderin arbeiten. Es war vielleicht die traurigste Zeit in meinem Leben! Mein Ideal war weg, ich hatte keine Freunde und keine Gesellschaft und war irgendwie aus meinem Weg herausgeschleudert.

Ich übernahm meine Pflichten in der Hagana, denn der Krieg gegen die Nazis ging zu Ende, aber der Krieg gegen die Engländer spitzte sich zu. Denn nun hieß es für ein eigenes Land in Palästina zu kämpfen! Ich nahm wieder meine Freundschaft mit Ruth Ehrlich auf, und mein Bruder erbarmte sich meiner, damit ich nicht immer alleine zu Hause säße und stellte mir seinen neuen Freund vor. Er hieß Robert Meir Landesmann [geboren am 15.05.1920 in Wien]. Man nannte ihn Bobby. Er war mit einem illegalen Transport nach Palästina gekommen.
Unser erstes Treffen war an einem Samstag, anschließend an die wöchentlichen Militärübungen der Hagana. Ich sollte mich mit meinem Bruder und seinem neuen Freund beim Jarkon treffen. Der Jarkon war der einzige Fluss in unserer Gegend, man konnte dort Boote mieten und bis Tel-Aviv rudern. Es war eine beliebte Samstagsbeschäftigung, denn es gab nicht viele Möglichkeiten. Am Samstag, schon am Freitag Abend war alles gesperrt, auch gab es keine Autobusse, und Privatautos hatten nur ganz Wenige, jedenfalls niemand in unserem Bekanntenkreis.  Ich kam also zu unserem Treffpunkt am Jarkon in meiner Khakimontur und etwas schmutzig von den militärischen Übungen, aber die zwei Herren waren nicht da! Ich setzte mich in den Sand und wartete, und wartete... Nach einer geraumen Zeit kamen Kurt und Bobby . Sie waren schon ohne mich rudern gegangen! Ich war wütend! Am Nachhauseweg frotzelte mich der Neue auch noch, warum ich so komisch am Schabbat angezogen sei, und überhaupt, warum ich zu spät kam!! Ich besaß damals auch noch keine Uhr! Ich war also gar nicht begeistert von diesem städtischen Parasiten, der nicht das geringste für das Wohl des Landes und zum Ende des Krieges beitrug!
Einige Wochen später war ein Appell aller Hagana Offiziere. Wir standen stramm, und die Offiziere gingen an uns vorbei, und siehe da, einer davon war - Bobby! Er war doch nicht ein solcher Parasit, wie ich dachte!

Kurt lud seine Freunde immer am Freitag Abend ein, und ich sollte die Hausfrau spielen, da die Eltern meistens Freitag zu Freunden in Ramat-Gan gingen. Mutter bereitete Vanillekipferl, und ich sollte Tee oder Kakao kochen. Die Burschen saßen jeder in einer Ecke und prüften einander aus dem Lexikon. Bobby wusste am meisten, und das imponierte mir sehr! Später gefiel mir an ihm, dass er mich nicht nur als "Kumpel" behandelte, so wie es alle meine Freunde bis dahin machten, sondern als junge Dame! Das hatte bis jetzt niemand getan! Er half mir aus dem Autobus, er öffnete die Türe und ließ mich vorgehen u.s.w.
Oft gingen wir Samstag Nachmittag zu viert tanzen. Kurt, Bobby, Ruth und ich. Außer Volkstänze konnte ich aber keine Tänze, so lernte ich von Bobby Tango, Walzer u.s.w. Ich glaube, ich ging auch das erste Mal mit ihm ins Kino. Die Ruth lernte inzwischen ihren zukünftigen Mann kennen und verließ unseren Kreis.
Kurt hatte kurz nach Kriegsschluss, die Möglichkeit nach Leeds in England studieren zu gehen, und Bobby fuhr nach Abbadan zur Anglo-Iranian Oil Company, um gutes Geld zu verdienen, denn sein Wunsch war es, seine Eltern, die nach Brasilien emigrieren konnten, wieder zu sehen! So blieb ich wieder alleine ohne Gesellschaft. Meine alten Freunde aus der Jugendorganisation schlossen sich inzwischen der Kommunistischen Jugend an, denn in diesen schweren Zeiten sahen wir in den Russen, also in den Kommunisten, die Rettung vor den Nazis. Als dann im Jahre 1941 die zweite Front eröffnet wurde, um die Alliierten zu entlasten, waren die Russen als große Retter angesehen! So kam es, dass die meiste Jugend, die sowieso sozialistisch war, zum Kommunismus wechselte. Meine früheren Freunde nahmen Kontakt mit mir auf, und ich folgte ihnen in den Komsomol. Dort öffnete sich mir eine neue Welt. Ich traf mit Jugendlichen aus wirklichen Arbeiterfamilien zusammen und kam, als ich die kommunistische Zeitung verteilte, in die tiefsten "Slums" von Tel-Aviv, die ich nie gesehen hatte. Die meisten meiner neuen Freunde waren aus sefardischen Familien, aus Syrien und Marokko.

Das Jahr 1944 kam, die Amerikaner griffen endlich in das Kriegsgeschehen ein, und man sah einen Hoffnungsschimmer aufkommen. Und wirklich wendete sich das Kriegsgeschick nach der Landung in der Normandie, man hoffte wieder auf Frieden! In Palästina herrschte nicht wirklich Mangel an  Lebensmitteln, es gab zwar keinen Reis, keinen Kakao und keinen weißen Zucker, aber ohne diesen konnte man leben! Doch mit Ende des Krieges kamen auch die ersten Nachrichten aus Europa! Die ganzen Jahre hatten wir keinen Kontakt mit unseren Familienmitgliedern, die in Europa geblieben waren, und nun sickerten Nachrichten durch, die wir nicht glauben, nicht fassen konnten! Es war die Rede von Konzentrationslagern, von Transporten in Viehwaggons und von GAS!! Langsam kamen Listen von Überlebenden, die sich an das Rote Kreuz in Genf wandten und ihre Verwandten oder  Freunde suchten. Man hörte im Radio lange Namenslisten, und man las die Verzeichnisse des Roten Kreuzes, in der Hoffnung , einen bekannten Namen zu finden. Von den 40 Familien angehörigen, die wir in Europa hinterließen, war keiner dabei.

Am "D-day" Mai 1945, marschierte ich mit der Roten Fahne durch Tel Aviv und jubilierte mit tausenden Anderen, der Krieg in Europa war vorbei! Es war August, ich fuhr mit meinen Eltern nach Naharia auf Urlaub. Um meinen Urlaub noch zu verlängern, blieb ich als Stubenmädchen und Serviererin in der Pension und hatte dafür Kost und Quartier. Da kam die nächste schreckliche Nachricht. Die Atombombe auf  Hiroshima. Obwohl die Japaner auch unsere Feinde waren, konnte man sich eine solche Massenvernichtung gar nicht vorstellen.

Nach dem Krieg

Der Weltkrieg war aus, doch wir wussten, nun würden uns in Palästina neue Kämpfe erwarten. Ich arbeitete in einem Modesalon, war tätig in der Hagana und in der Kommunistischen Jugend, war 18 und hatte jede Menge Verehrer, von denen ich keinen ernst nahm. Ich hatte meine Zeit gut eingeteilt, ich lernte nach der Arbeit malen im Studio Avni und Englisch im British Institute. Am Abend ging ich immer mit einem andern aus. Eines Abends hing an unserer Tür ein Zettel: „Bin zurück und würde dich gerne sehen, Bobby!“. Ich rührte mich nicht mehr von zu Hause, damit ich IHN nicht verpasse - Telefon hatten wir noch lange nicht! Noch am selben Abend meldete er sich noch mal, und wir verabredeten uns. Kurt war noch in England, und Ruth war verlobt, so gingen wir zwei alleine aus - immer häufiger. Wir gingen viel tanzen und ins Kino, oft holte er mich aus dem Studio ab: "Lass das Malen, gehen wir ins Kino.". Deswegen ist aus mir keine wirkliche Künstlerin geworden! Dann lud er mich zum ersten Ball ein! War das eine Aufregung.
An meinem 20. Geburtstag fuhren wir im Bus nach Tel-Aviv, und mitten in dem Gedränge sagte Bobby: "Es passt mir nicht, dass du jeden Tag mit wem Anderen ausgehst, und auch dein kommunistischer Umgang gefällt mir nicht, denn ICH werde dich heiraten.“. Ich musste lachen und erzählte es dann meiner Mutter als Witz! Was der Landesmann sich doch einbildet! Die Mama sagte: „Mach gleich Schluss, er ist doch ein netter Kerl, und du sollst ihn nicht verletzen.“

Mein Vater war zu dieser Zeit in England bei Kurt und fuhr anschließend nach Brünn, um etwas über unsere Familie zu erfahren. In Manchester traf er die einzige überlebende Verwandte meiner Mutter. In Brünn kam er gerade zum Begräbnis von Ruth Sonnenfelds Mutter an, die zwar das Lager überlebt hatte, doch mit den veränderten Verhältnissen nicht zurecht kam. Es war ihr siebter Selbstmordversuch gewesen. Sie hatte sich nicht einmal daran erinnert, dass sie noch Zwillinge in Palästina hatte. Mein Vater fand zwei seiner Schwestern, die überlebten, weil sie mit Nichtjuden verheiratet waren, und hörte, dass meine Cousine Else den Krieg in Ungarn mit falschen arischen Papieren überlebt hatte. Sie gebar mitten im Krieg zwei Kinder, Judith und Thomas (weil er an Massaryks Geburtstag geboren wurde).

Inzwischen überdachte ich meine Gefühle zu Bobby und sah, dass es doch nicht bloße Freundschaft war. Wir entschlossen uns also die Rückkehr meines Vaters abzuwarten, um uns mit seiner Einwilligung zu verloben. Bobby sollte zu seinen Eltern nach Brasilien fahren, und nach seiner Rückkehr konnten wir eventuell heiraten. Mein Vater war gar nicht über unsere Pläne überrascht, er hatte größtes Vertrauen in Bobby und war bereit mich ihm anzuvertrauen! So feierten wir am 8. Juni 1946 im kleinen Familienkreis unsere Verlobung. Bobby hatte schon alle seine Papiere für seine Brasilienreise beieinander, da fiel ihm ein, dass er nicht bereit war, so lange von mir fern zu bleiben und meinte, wir sollten gleich heiraten und gemeinsam zu seinen Eltern fahren!.

Wir vereinbarten den 8. Oktober als Hochzeitsdatum. Mein Vater wollte unbedingt eine große Hochzeit. Wir hatten an die 200 Gäste. Die Chupah war in einem Orangenhain, und die Tische waren zu einem großen Mahl gedeckt, für damalige Verhältnisse einmalig. Am Morgen meines Hochzeitstages erwachte ich mit Halsweh und Fieber und behauptete, ich könne unmöglich heiraten!
Ich zog mein Brautkleid und Schleier an, und unter der Chupah hat sich dann auch Bobby verhaspelt und anstatt des traditionellen Spruches "harei at mekudeschet" sagte er "mechudeschet“ das heißt anstatt „und so bist Du mir geheiligt“, „und so bist du mir erneuert“, natürlich musste ich schrecklich lachen, und Bobby hat sich schnell verbessert. Zu der Zeit gab es oft "Ozer" das heißt Ausgehverbot für alle Juden. Wir  verließen also die Hochzeitsgesellschaft, um nach Tel-Aviv in das elegante Hotel Dan zu fahren . Im Zimmer war ein herrlicher Strauß roter Rosen für Frau Landesmann, und ich war sehr erstaunt, dass Bobbys Mutter auch da war!! Ich habe nicht realisiert, dass ICH nun Frau Landesmann war. Mir war elend, und am nächsten Tag brachte mich Bobby wieder zu meinen Eltern. Ich hatte fast 40 Grad  Fieber!

Als meine Grippe vorüber war, fingen wir an, meine Papiere für die Fahrt nach Brasilien vorzubereiten. Ich brauchte einen tschechischen Pass, den ich nur in Beirut bekommen konnte. Wir fuhren also per Taxi über die libanesische Grenze, wohnten in der Pension Paprika in Beirut. Nach einigen Tagen und viel Überredungskunst bekam ich einen tschechischen Pass und auch ein brasilianisches Visum. Zurück nach Palästina, Koffer packen. Am 2. November ging es per Schiff nach Marseille, wo ich auch meinen Bruder, der auf der Rückreise von England war, treffen sollte. Wir kamen spät abends an. Alles war dunkel und armselig. Wir hatten kein Hotel gebucht, nahmen ein Taxi und gingen auf Suche. Das war nicht einfach, denn die wenigen Hotels, die noch funktionierten, waren von den Besatzungsmächten beschlagnahmt! Nach langer Irrfahrt brachte uns der Taxler in eine obskure Gegend. Als wir unsere Koffer abluden, sagte der Portier, Gäste mit Gepäck nehme er gar nicht! Aber vielleicht auf der gegenüberliegenden Straßenseite. Dort wurden wir auch aufgenommen, es war inzwischen weit nach Mitternacht. Endlich im armseligen Zimmer, sagte Bobby: „Das ist ein Stundenhotel.“ Ich aber wusste nicht, was das bedeutet. Da ich sehr müde war, bat ich ihn, doch gleich für die ganze Nacht zu bezahlen, sonst würden die doch stündlich kommen, und Geld verlangen!  

Nächsten Morgen habe ich nach einem Badezimmer gefragt. Erstaunt schickte man mich quer über die Straße und zwei Ecken weiter! Da merkte ich, wie verwöhnt ich all die Zeit gewesen war!

Wir trafen Kurt, der ein schönes Hotelzimmer hatte, und es gab auch normales Essen für englische Pfund! Am Abend fuhren Bobby und ich nach Paris und vereinbarten auch dort einen Treffpunkt mit Kurt zum Mittagessen. Es war das erste Mal, dass ich wieder eine Dämmerung erlebte, denn in Israel geht die Sonne binnen einiger Minuten unter. Wir standen also am Zugfenster und beobachteten die herbstliche Dämmerung, es war sehr romantisch!

In Paris hatten wir - dank unserer englischen Pfunde - ein schönes Hotel und fanden auch ein Restaurant, wo man ohne Lebensmittelkarten essen konnte. Wir erlebten einen richtigen "Honeymoon" in Paris.

Nach einigen Tagen ging es weiter nach Rio. Es war eine wunderschöne Reise auf einem Luxusdampfer, die 16 Tage dauerte. In Rio erwarteten uns meine Schwiegereltern. Die "Murli" war gleich sehr lieb zu mir, doch der Papa war so ganz anders als mein Vater! Er schrie oft herum und mischte sich in alles in der Küche! Später sah ich, dass das alle Landesmänner tun! Ansonsten verwöhnte man mich, und ich wurde sogar bei dem reichen Teil der Familie eingeführt. Da gab es den Onkel Max, der Reiche, er war Miteigentümer eines Chainetores, "Logas Americanas“ und unterstützte die Eltern. Er lebte mit einer netten Portugiesin, Irene, hatte eine Tochter aus erster Ehe, Netty, eine Prinzessin, die mit goldenem Löffel im Mund zur Welt gekommen war. Im Hause von Max lebte auch seine ältere Schwester Arabella. Sie hatte noch vor dem ersten Weltkrieg einen deutschen Nichtjuden geheiratet und wurde deswegen von ihrem Vater verstoßen. Nach dem Tod ihres Mannes kam sie auch nach Brasilien. Sie führte Max den Haushalt, war also auch von ihm abhängig. Wegen ihrer herrischen Art hatten alle anderen Mitglieder der Familie vor ihr Angst, inklusive meiner Schwiegermutter. Dann gab es die älteste Schwester Valerie. Die war ein Kapitel für sich! Sie kam als erste nach Brasilien, gleich nach dem ersten Weltkrieg. Als Gouvernante bei einem Diplomaten. Später ließ sie ihre Brüder Max und Heinrich nachkommen. Diese Geschwister ließen sich taufen, da es für ihr weiteres Leben leichter war. Die in Europa lebenden Landesmanns blieben natürlich Juden. Arthur, mein Schwiegervater, lebte in Wien, Leopold, sein ältester Bruder, lebte in Bratislava. Als Hitler in Österreich einmarschierte, kam mein Schwiegervater sofort als Monarchist nach Dachau. Damals war es lebensrettend, im Ausland Familie zu haben. Max schickte die nötigen Papiere, und so kamen Bobbys Eltern nach Brasilien, auch Onkel Poldi (Leopold) mit Frau und Sohn. Eine ihrer Töchter wurden im KZ ermordet Die andere, Manzi, kam nach Palästina und später auch nach Sao Paulo, wo der Onkel eine ungarische Bücherei hatte. Das war also meine neue Familie, die ich kennen lernte, aber die mir immer fremd blieb. Lauter hoch intelligente, bisschen verrückte Individualisten.

Wir wohnten also bei den Schwiegereltern. Es ging uns gut. Bobby versuchte sich, eine Existenz zu schaffen, aber ich war nicht glücklich. Ich hatte Heimweh nach dem im Werden begriffenen Israel, nach meinen Eltern und nach meinen Freunden. Die Lage in Palästina spitzte sich zu. Es gab immer mehr Kämpfe gegen die Engländer. Und wieder kämpften die Juden ums Überleben. Diesmal um die Errichtung ihres eigenen Staates! Und ich saß in Brasilien!! Auch Erich, Bobbys Bruder, kam inzwischen nach Rio und bemühte sich seine Braut Lilly, aus Palästina nachkommen zu lassen.

Es wurde Mai 1947, und wir beschlossen, doch wieder nach Palästina zu gehen. Wir fuhren auf einem Frachtschiff, da man uns einredete, dass das noch komfortabler wäre! Es war ein Abenteuer! Wir waren  nur acht Passagiere. Wir aßen einen Ochsen von den Hörnern bis zum Schweif, es gab keinen Aufenthaltsraum oder irgendeine Abwechslung. Die Reise auf offener See dauert 21 Tage. Als wir endlich in Le Havre ankamen, merkten wir, dass wir auch zwei Särge mitführten: Jüdische Emigranten, die in Brasilien gestorben waren und in Frankreich beerdigt werden wollten.

Wir fuhren wieder nach Paris, dort hat sich die Lage etwas gebessert. Wir besuchten die bekannten schönen Plätze, das Folie Bergère, die Comedie Francaise, das Louvre, usw. Eines abends bekamen wir einen Anruf von Heini, dem Gatten meiner Cousine Else, der uns erzählte, dass sie mit ihren zwei Kindern in Teplitz leben und wir sie doch besuchen sollen. In Paris gab es zu der Zeit schon genügend Lebensmittel, aber nur am Schwarzmarkt, Heini bat uns, für seine Kinder Schokolade und Bananen mitzubringen, denn das hatten sie noch nie gesehen! Warum auch nicht. Wir verschafften uns Flugkarten und wurden von Heini mit einem klapprigen Auto vom Flughafen in Prag abgeholt.

Wir gingen kurz am Wenzelsplatz spazieren und wurden auch prompt angestänkert, weil wir deutsch sprachen. Es wurden in den Geschäften auch verschiedene Delikatessen angeboten, die ich schon jahrelang nicht mehr gesehen hatte, z.B. Hering in Aspik. Wir konnten welche kaufen, doch für Brot sollten wir Lebensmittelkarten abgeben, die wir natürlich nicht hatten. In Teplitz kamen wir in Elses Haus, einer schönen Villa, die bis 1939 einem Juden gehört hatte, dann von den Nazis beschlagnahmt worden war, und zu guter Letzt von Heini, der sich zur sowjetischen Front durchgekämpft hatte und als russischer Soldat zurückgekommen ist.

In Teplitz hatten sich wieder einige Juden niedergelassen, und alle besuchten uns, um Auskunft über Palästina zu bekommen. Denn sie wussten, dass sie in diesem Land nicht lange bleiben werden. Da wir nun schon in der Tschechoslowakei waren, fuhren wir auch nach Brünn, denn ich wusste, dass zwei meiner Tanten, die mit Nichtjuden verheiratet waren, den Krieg überlebt hatten. Mit Herzklopfen lief ich die Treppe zu meiner Lieblingstante hinauf, wir umarmten und küssten uns, weinten und lachten! Ich traf auch zwei meiner Mitschüler (aus einer Klasse von 32), die nach Brünn zurückgekommen waren. Die Stadt war sehr zerstört, viele leere Plätze, wo früher Häuser standen, und ich erinnerte mich immer wieder ....da wohnte...da lebte... Ich hatte eine Adresse eines Untermieters meiner Tante Rosa, der Schwester meiner Mutter, zu dem ich ging, um zu fragen, was mit meiner Familie geschehen war. Als ich seine Wohnung betrat, sah ich als erstes einen Teppich, den meine Mutter geknüpft hatte. Das Zimmer, in das er mich führte, war zur Gänze mit Möbel meiner Tante möbliert. Er bat mich, Platz zu nehmen und kam nach einer Weile mit einem fest verschlossenem Topf, den wir gemeinsam öffneten. Er hatte diesen Topf die ganzen Jahre unter den Kohlen versteckt gehabt, zusammen mit einer silbernen Zigarettendose, die bei uns immer auf dem Tisch gestanden war. Im Topf waren Liebesbriefe meines Großvaters an meine Großmutter und Gedichte, die er für sie geschrieben hatte. Leider habe ich diese nicht mitgenommen, da ich annahm, dass sich meine Mutter zu viel aufregen würde, und das wollte ich ihr ersparen. In der Zigarettendose waren verschiedene Schmuckstücke meiner Großmutter, Tanten und sogar mein kleiner Ring, der mir bei unserer Ausreise abgenommen worden war! Der Mann erzählte mir, dass er meinen Großeltern geholfen hatte einzupacken, als man sie angeblich in ein Altersheim verschickte. Sie wurden in Autobusse verfrachtet, die nirgends ankamen. Die Abgase wurden einfach in das Innere des Busses geleitet! Von den anderen Familienmitgliedern wusste er nur, dass sie verschickt wurden, wie alle Juden Brünns. Nur wenige kamen zurück. Es war ein trauriger Aufenthalt. Es gab damals einen Bus von Brünn nach Wien, und ich fragte Bobby, ob er nicht Wien wieder sehen möchte; er aber sagte, Wien sehe ihn nie wieder! (Wie wir uns irrten!)
Unsere Rückreise nach Paris traten wir in versiegelten Luxuswaggons quer durch das zerbombte und zerstörte Deutschland an. In Palästina kamen wir irgendwann im Juni an. Meine Eltern erwarteten uns am Pier, ich war glücklich, ich war wieder zu Hause!

Das war im Juni 1947. Der Kampf um die Selbständigkeit Israels war im vollem Gange, und natürlich nahmen Bobby und ich unsere Aktivität in der Hagana [der geheimen jüdischen Armee] wieder auf. Wir wohnten in Untermiete bei meinem Onkel Alfred, der im Krieg mit der "Patria" nach Palästina kam. Die Patria war ein illegales Einwanderer Schiff, dass schon im englischen Hoheitsgebiet von den Engländern aufgebracht und in den Hafen von Haifa dirigiert worden war, um von dort wieder in die Hölle Europas zurückgesandt zu werden! Das wäre natürlich ein Todesurteil für alle Passagiere gewesen, und so beschloss die Hagana, das Schiff in die Luft zu sprengen, denn als Schiffbrüchige müsste man sie aufnehmen! Leider kamen bei der Explosion , die zu stark ausgefallen war, viele Menschen ums Leben. Diejenigen, die sich retten konnten, wurden in das Lager in Athlit gebracht, wo sie ca. ein Jahr verbringen mussten. Mein Onkel war also unter den Überlebenden.  Er war ohne seiner Familie auf dem Schiff, denn seine Frau und sein 10-jähriger Sohn wollten die Strapazen einer illegalen Auswanderung nicht auf sich nehmen. Wie wir später erfuhren, wurden sie in Auschwitz ermordet!

Als ich das erste Mal eine Gruppe nach Auschwitz begleitet habe, ging ich in den tschechischen Pavillon. Da lag ein aufgeschlagenes Buch, und auf dieser Seite waren die Geschehnisse eines Tages registriert . Es waren an jenem Tag so und so viele Menschen angekommen, alle mit Namen registriert, darunter so viele Kinder; und da war auch der Name meines Cousins Wilhelm Stiassny, mit dem Vermerk, dass er noch am selben Tag in die Gaskammer geschickt wurde, denn er war erst 11 Jahre, zu klein um als Arbeitskraft am Leben zu bleiben.

Mein Onkel heiratete später eine jüngere Frau und wohnte in einem kleinen Häuschen in Ramat-Gan, wo auch wir eine Zeitlang wohnten. Bobby arbeitete in einem Versicherungsbüro, und ich hatte nur den Haushalt zu versorgen, was mich natürlich nicht sehr ausfüllte.
Im November war die Abstimmung in der UNO über die Errichtung eines jüdischen Staates in Palästina. Wir alle saßen an diesem Abend an den Radioapparaten und zählten mit klopfenden Herzen jede Stimme, die „JA“ sagte. Als das Resultat „positiv“ verkündet wurde, stürzten alle aus den Häusern. Man tanzte auf der Gasse, die Gastwirte schenkten gratis Getränke aus, und Mütter kamen mit Selbstgebackenem aus den Wohnungen, und alle jubelten!

Am nächsten Tag fing die Rekrutierung an. Wir wussten, ohne Kampf würde uns nichts geschenkt werden.  Ich arbeitete eine Zeit lang im Rekrutierungsbüro in Ramat-Gan. Bobby war „in charge“ für die noch geheime Kartei der Hagana in unserem Gebiet. Die Listen waren in Schuhschachteln in unserem Bett versteckt! Es meldeten sich alle jungen und nicht so jungen Burschen und Mädchen, und als dann der 15. Mai kam, der Tag der offiziellen  Deklaration des Judenstaates, hatten wir eine wirkliche Armee! Ich ging nahtlos zur regulären Armee , mit unserer Kartei unterm Arm, direkt ins Hauptquartier, das sich auch in Ramat-Gan befand. Am 14. Mai 1948 feierten wir Bobbys Geburtstag und die Geburt unseres Staates.

Am 15. morgens hörten wir Flugzeuggeräusch, wir liefen auf das Dach, um besser zu sehen. "Unsere Flieger!!!", dachten wir, aber es waren schon die Araber. Sie kamen im Tiefflug mit ratternden Maschinengewehren. Wir bekamen einige Einschüsse direkt hinter uns in die Wand! So fing also unser junger Staat an. Es waren viele ungleiche Kämpfe, denn die Engländer hinterließen ihre Munitionslager zum großen Teil den Arabern, wohingegen die Juden bis zum letzten Augenblick die Waffen auf illegalem Wegen kaufen mussten. Ich arbeitete also im Hauptquartier "Matkal" und musste herausfinden, who’s who in unserer neuen Armee, denn die meisten späteren Offiziere hatten in der Hagana zwei bis drei falsche Namen und Adressen. Langsam kam in dieses Chaos Ordnung. Wir bekamen Lohnbücher, wo Rang und Name eingetragen waren und sogar Gehalt. Ich saß im Büro, obwohl ich Büroarbeit haßte, mit allen hohen Offizieren und späteren Generalstabschefs gemeinsam. Auch Ben Gurions Büro war gleich nebenan.

In der Zwischenzeit merkte ich, dass ich schwanger bin! Wir haben uns sehr gefreut, und ich bemühte mich, eine Befreiung vom Militärdienst zu bekommen! Als ich aber mit meinem vorgesetzten Offizier sprach, lachte er nur und sagte, heute komme man nur weg vom Militär, wenn man mit dem Kopf unter dem Arm daher käme! Es tobten die schwersten Kämpfe, und es ging um die Existenz des neuen Staates. Ich blieb also bis zum achten Monat meiner Schwangerschaft, nahm 16 Kilo zu und war breiter als länger. Ich litt sehr unter Übelkeit, und die Küchengerüche waren fürchterlich! Drei bis vier Mal lief ich durch den langen Korridor bis zum Parkplatz und dort bis zu Ben-Gurions Auto. Der Fahrer war nicht glücklich! Wenn mir besonders schlecht war, trank ich in der Kantine einen Wermut. Meine Offiziere hatten schon den Verdacht, ich sei Alkoholikerin. Ende Februar fuhr ich kurz entschlossen nach Tel-Haschomer, wo das Personalbüro war, und erklärte dort, dass ich in meinem Zustand eine Schande für die junge Armee wäre. Irgendjemand hat das eingesehen. Es gab noch keine Entlassungsmodalitäten, und so gab ich nur meine Schuhe und den Stahlhelm ab, und war wieder Zivilperson. Noch im letzten Moment, denn 14 Tage drauf, am im Jahre 1949, kam Uriel zur Welt. Den Namen haben wir einem Gedicht der Dichterin Rahel entnommen: Hätte ich ein Kind, einen kleinen Sohn , würde ich ihn URI nennen, ich würde seine kleine Hand in meiner halten, durch den Garten gehen und ihn URI rufen....

Wie es sich gehört, haben wir am achten Tag den Brith gefeiert. Es kamen alle Offiziere des Hauptquartiers und sogar mein Bruder aus dem belagerten Jerusalem. Es gab keinen Zucker und kein Mehl, aber zu diesem Anlass bekam man Sonderrationen. Nach der Beschneidung brachte man mir das Kind, er hatte das Kapperl schief an, darauf einen Weinfleck und Schluckauf. Der kleine Mann hatte einen Schwips!! Nächsten Tag ging ich mit dem neuen Israeli nach Hause und zeigte ihm von unserem Hochsitz ganz Ramat-Gan. Wir wohnten im höchst gelegenen Haus von Ramat-Gan.

Erich, Bobbys Bruder, kam auch aus Brasilien zurück, da es ihm nicht gelungen war, eine Einreisegenehmigung für Lilly zu bekommen. Sie heirateten in Haifa und wohnten auch in Ramat-Gan. Meine Eltern übersiedelten inzwischen in ihr neues Haus, doch leider hatte mein Vater kurz darauf seinen ersten Herzinfarkt. Alle jungen Leute waren noch beim Militär, aber G’tt sei Dank ist bald darauf ein Waffenstillstand vereinbart worden, und man musste nicht jeden Tag neue Tote beweinen. Wir weinten buchstäblich mit jedem Nachbarn und Bekannten um einen Sohn, Bruder oder Vater. Es war eine traurige Zeit. 

Unsere Hausherrn kamen auch wieder aus dem Ausland zurück und beanspruchten die ganze Wohnung für sich. Sie waren auch nicht erfreut über unseren "Zuwachs", denn sie selber hatten keine Kinder. Wir fanden eine kleine Wohnung im selben Haus, in dem ich aufgewachsen war und in dem nun auch meine Cousine Else lebte. Sie gab mir viele Ratschläge, wie ich meinen Minihaushalt mit unserem Minieinkommen führen sollte, und wir wechselten uns auch beim Babysitten ab. Auch Bobby wurde vom Militär entlassen und arbeitete wieder bei der Versicherung als Schadensexperte. Mein Bruder arbeitete bei Argaman, derselben Textilfirma, wo auch mein Vater Direktor war. Wir hatten viele Freunde in unserm Alter und gingen oft tanzen. Am Nachmittag nahmen wir natürlich auch unser Baby mit, und zwischen den Tänzen stillte ich ihn in der Garderobe.
Doch Bobby war nicht zufrieden, er wollte mehr für sich und vor allem für seine kleine Familie! So entschloss er sich, nach Wien zu gehen, wo man angeblich schnell Geld machen konnte, um als reicher Mann wiederzukommen. Es war zu Pessach, als der erste Schnee in Israel fiel, das war eine Aufregung!

Von Wien nach Zürich

Als Bobby dann nach Wien fuhr, war es sehr traurig für mich. Nach einigen Monaten schrieb er, ich solle doch nachkommen. Es wird doch nicht so schnell mit dem Reichwerden gehen. Man brauchte eine Ausreisegenehmigung, und das dauerte Monate. So feierte ich Uris ersten Geburtstag alleine. Und gerade als  mein Bruder sich entschloss zu heiraten, da bekam ich endlich die lang erwartete Ausreisegenehmigung! Und so war ich nicht einmal bei seiner Hochzeit.

Am Abend vor unserer Abreise kam noch Tante Hedwig - die Schwester meiner Schwiegermutter und unser treuester Babysitter - zu mir und sagte: "Hoffentlich hast du auch eine Wohnung mit Bad in Wien.". Ich habe bis dahin noch nie gehört, dass es Wohnungen ohne Bad gäbe. Wir fuhren zeitlich in der Früh, und erst jetzt verstehe ich, was es für meine Eltern bedeutete, mich und im besonderen Uri, gehen zu lassen. Der Flug dauerte damals noch acht Stunden.
Wir hatten eine Wohnung im Palais Coburg, sehr feudal aber düster und verstaubt. Wien war noch sehr zerstört und armselig. Leute standen vor den Restaurants und lasen bewundert die Speisekarten. Doch hineingehen konnten es sich die wenigsten leisten. Viele suchten noch nach etwas Brauchbarem im Mistkübel, und man sah viele Kriegsverletzte ohne Arme oder Beine. Es gab auch noch Schwarzmarkt, aber das brauchten wir nicht, denn es gab das meiste schon normal zu kaufen. Ich kam aus einem Land, wo es auch Mangel an Vielem gab, und es war für mich ein Erlebnis, als ich das erste Mal zum Metzger ging und voller stolz ein halbes Kilo Fleisch verlangte! Der aber fragte :"Welche Art von Fleisch?". Was wusste ich! In Israel gab es nur Rind, und da nahm man, was einem zugewiesen wurde.

Bobby war viel unterwegs, denn er arbeitete für eine israelische Firma, für die er Maschinen einkaufen sollte, um einen neuen Betrieb zu errichten. Wenn also das Mädchen Sonntags Ausgang hatte, wusste ich nicht, wie man heizt, und so blieben Uri und ich die längste Zeit im Bett. Ich hatte keine Bekannten in Wien, so war ich sehr einsam. Uri fing an zu plaudern, und ich fürchtete, ich kann nur mehr "Baby talk". Wenn Bobby da war, war alles schön. Wir gingen viel ins Theater und in die Oper, die damals noch im Theater an der Wien spielte, denn das Opernhaus war noch in Trümmern, so wie auch viele andere Gebäude. Am Stephansplatz war ein großer Krater, wo heute das Haashaus steht. Uri sagte immer: "ohjeh paput Aba wird jichten!"

Wir hatten nicht die Absicht, lange in Wien zu leben, so suchten wir wieder nur eine zeitweilige Unterkunft. Und so kam es, dass wir alle paar Monate übersiedelten. Nun kam auch Bobbys Mutter zu Besuch, um ihren ersten Enkelsohn kennen zu lernen. Da es mir vor noch einem Winter in Europa grauste, fuhr ich mit Uri auch wieder nach Israel zu meinen Eltern. Auch die Omi - Bobbys Mutter - war dort, und wir hatten eine sehr schöne Zeit, leider ohne Bobby, der uns doch ernähren musste.
Im Jänner, gerade zu meinem Geburtstag, kam Gaby zur Welt, unsere kleine Nichte. In Brasilien vergrößerte sich die Familie auch. Erich - Roberts Bruder - und Lilly bekamen Eva. Und da wir so fleißig beim Vermehren waren, habe auch ich wieder gemerkt, dass wir ein Kind erwarteten.
Ich fühlte mich sehr wohl, und auch Bobby war sehr glücklich. Er kam uns einige Male besuchen, dann wurde er nach Zürich versetzt. Er arbeitete noch weiter für die israelische Firma Moshe Mayer, und so beschlossen wir, Uri, ich und mein Bauch (wir rechneten sehr mit einem Mädchen, und es sollte Ruthi heißen, wie alle meine Freundinnen), nach Zürich zu gehen.

Zürich war wunderbar, wir wohnten in Albisrieden, einem Vorort am Fuße des Ütlibergs und hatten eine schöne moderne Wohnung und liebe Nachbarn. Ich wollte so gerne mein Kind in der Schweiz zur Welt bringen, doch wieder bekam meine Mutter keine Ausreise. Bobby musste nach Brasilien, und alleine wollte ich nicht da bleiben. Also wieder Koffer packen und eine neue Epoche beginnen. Ich war schon im achten Monat, und die Fluglinie machte Schwierigkeiten, denn sie wollten keine Entbindung während eines Fluges riskieren! Der Flug Zürich-Rio dauerte damals 16 Stunden. Wir machten also Zwischenstation in Rom und Lissabon, und alles ging gut.

Zuerst wohnten wir bei den Schwiegereltern. Diesmal war ich nicht mehr so schockiert von den sozialen Verhältnissen wie das erste Mal, nur die Plage mit den Flöhen war sehr unangenehm.
Jeden Tag ging ich mit Uri auf den schönsten Strand der Welt, Ipanema. Dort lernte ich eine sehr nette Tschechin mit Tochter kennen. So hatte ich auch etwas Ansprache. Ich lud auch die Omi und ihre Freundinnen zum Kaffee ein, doch dazu kam es nicht. Mitten im Kuchenbacken meldete sich die "Ruthi", und Bobby brachte mich ins Spital. Um 9:45 war der kleine Bub da, die Omi lief dem Bobby schon entgegen, als er ihr den Uri brachte und rief: "Du hast einen Buben!". Bobby sagte, „Ich weiß.“ und zeigte auf Uri. "Nein, noch einen!!!", lachte die Omi ! Das war 1952.
Wir sind alle sehr schnell über diese Enttäuschung hinweggekommen, und wenigstens mussten wir nicht umlernen, wie man mit einem Mädchen umgeht! Am achten Tag war wieder die Beschneidung. Aber was für Unterschied! Mit Müh und Not hatten wir zehn Männer zusammen, um ein Minjan zu haben. Die Kuchen und Brötchen musste ich selber machen. Lilly konnte mir nicht helfen, denn Eva hatte die Masern, und Omi war zu aufgeregt.

Aber alles ging gut, und unser kleiner Michael war ein strammer fester Kerl. Die meiste Zeit lag er in seinem Körbchen am Balkon, nur in seine Windel gehüllt, denn es war sehr heiß.

Bobby hörte auf für die Firma Mayer zu arbeiten, denn er dachte, die Geschäfte die er für Herrn Mayer tätigte, könnte er auch für sich selber machen und besser verdienen. Aber das war verfehlt, ohne den guten Namen Mayer wollte niemand mit ihm verhandeln. So versuchte er, einen anderen Job zu landen, und durch einen glücklichen Zufall landete er bei der Panair do Brasil, der damaligen Fluggesellschaft Brasiliens. Die schickte ihn sofort wegen seiner österreichischen Abstammung als Repräsentant nach Wien, um dort ein Büro zu eröffnen. Wir packten also wieder mal die Koffer, sehr zum Leidwesen der Schwiegereltern, denn nachdem sie die ganzen Kriegsjahre ohne Kinder waren, gewöhnten sie sich nun, alle ihre Kinder und Enkelkinder um sich zu haben.

Es war Silvester, als ich mit den Kindern abflog. Es war so kalt, dass meinem kleinen Brasilianer die Speisereste auf der Wange anfroren. Meine Eltern waren überglücklich, uns drei da zu haben und luden alle ihre Freunde ein, um den neuen Enkel zu bewundern. Einige Zeit wohnte ich bei ihnen in ihrem neuen Haus, doch als wir sahen, dass ich länger in Israel bleiben würde, kauften sie mir sogar eine Wohnung, wo ich dann auch sehr glücklich war. Bobby kam nur auf Besuch, und leider entfremdeten sich die Kinder von ihm. Eines Morgens, als Uri den Bobby im Bett sah, fragte er "Und wer ist dieser Onkel?".

Es gelang mir diesmal, Uri in einem Kindergarten unterzubringen bei der "Doda Chaya", und er war sehr glücklich dort. Es war also alles sehr schön, bis darauf, dass Bobby uns sehr fehlte.

Rückkehr nach Wien

Im Sommer 1953 war es dann so weit: Wir konnten nach Wien kommen. Bobby arrangierte eine sehr schöne Wohnung mit Garten im 19. Bezirk (Amalgergasse). Wir hatten nun sehr viele Bekannte in Wien und jeden Samstag und Sonntag hatten wir eine Gästeinvasion.

Während wir in der Amalgergasse wohnten, ging Uri zu einer älteren Dame vis-a-vis zum Spielen. Es waren auch andere Kinder da, die Dame sprach französisch und wurde Madame genannt. Uri nannte sie Batam (ein Iwrith Name). In der Stadt ging Uri in einen Kindergarten, und ich war beschäftigt, ihn zu bringen und abzuholen. Wir hatten wieder ein Mädchen, das auch viele Jahre bei uns blieb und  alle unsere Übersiedlungen brav mitmachte. Bobby war auch weiter viel unterwegs, und die traurige Zeit für mich fing wieder an. Vormittags war ich mit Einkaufen und den Kindern beschäftigt. Der Haushalt nahm viel mehr Zeit in Anspruch als heutzutage. Man hatte noch keine Maschinen, auch die Wäsche musste mit der Hand gewaschen werden. Von Pampers konnte man nur träumen, und so bemühten sich alle Mütter, die Kinder so bald wie möglich auf den Topf zu trainieren. Oft war es so, dass das Kind nur auf den eigenen Topf ging, und so wanderten die Mütter überall hin mit dem Topf "in der Tasche".

An den Nachmittagen lernte ich französisch und besuchte Bastelkurse. Der Sommer kam, so beschlossen wir wieder mal ins Grüne zu ziehen und fanden eine schöne Wohnung in der Lannerstraße. Die Wohnung war groß, wir mussten zwar die Küche noch mit zwei Frauen teilen, die aber sehr nett waren, und alles ging gut. Meine Eltern kamen zu Besuch, und die Kinder freuten sich auch, Großeltern zu haben. Meine Eltern luden mich zu einem richtigen Urlaub in die Schweiz ein. Bobby blieb alleine mit den Kindern und dem Dienstmädchen, und ich wurde verwöhnt, wie noch nie in meinem Leben! Wir machten eine wunderbare Reise durch die Schweiz, stiegen in den besten Hotels ab und genossen alles. Es war gut so, denn es war das letzte Mal, dass ich mit meinem Vater zusammen war. Er starb im darauf folgenden Winter.

Leider mussten wir diese schöne Wohnung aufgeben, denn die Eigentümerin wollte sie verkaufen, wir hatten aber nicht das Geld, außerdem dachten wir noch immer, dass unser Aufenthalt in Wien nur temporär sei. Nun war die Wohnungssuche viel schwieriger, denn den Wienern ging es schon besser, und nicht viele vermieteten ihre Wohnungen, und mit zwei kleinen Buben wollte uns auch niemand. Die Kinderliebe der Wiener hielt sich in Grenzen. Hätte ich zwei Bernhardiner, wäre es leichter gewesen, eine Wohnung zu finden, denn Hunde liebten sie. In meiner Verzweiflung klebte ich Zettel auf die Bäume im Türkenschanzpark. Es meldete sich jemand in der Huleschgasse, ich lief hin, und die Wohnung gefiel mir.

Um Missverständnissen auszuweichen, sagte ich immer gleich, dass ich zwei Buben habe und dass wir Juden sind. Beides wurde hier akzeptiert, und aus unserer Untermiete wurde fast eine Familiengemeinschaft. Herr Pollak war selber Jude, der Dank seiner Frau in Wien überleben konnte und beide wünschten sich Enkerln. So nahmen sie Uri und Micky auf. Auch hier teilten wir Küche und Bad, doch alles funktionierte tadellos.
Uri ging in einen jüdischen Kindergarten, der nicht weit von uns entfernt war.

Im Jänner 1954, gerade an meinem Geburtstag, starb mein Vater ganz plötzlich. Wir erfuhren davon erst drei Tage später, da man ein Telegramm ins Büro schickte und in Wien Feiertag war. Sofort bemühten wir uns, einen Flug nach Israel zu buchen, doch es gab nur zwei Flüge pro Woche. So kam ich erst eine Woche nach der Beerdigung bei meiner Mutter an. Sie erzählten mir: Mein Vater spielte noch am Nachmittag Bridge. Am Abend brachte Kurt die Eltern zu einer Versammlung nach Tel Aviv. Dort traf mein Vater viele Bekannte, plauderte und begrüßte alle. Als dann alle ihre Plätze einnahmen, sagte mein Vater: „Dort winkt mir eine schöne Frau zu.“ und legte den Kopf auf die Schulter seines Freundes, der vor ihm saß. Alle lachten, denn sie glaubten, er mache Spaß, doch meine Mutter sah sein graues Gesicht und rief nach einem Arzt. Man trug ihn mit dem Sessel hinaus - er war bereits tot.

Es war ein Tod, wie er sich ihn immer wünschte: nur nicht krank dahinsiechen. Doch er war erst 64 Jahre, mitten im Leben, und wir alle konnten es nicht fassen. Lange schaute ich zur gewohnten Zeit zur Tür und dachte, jetzt kommt er aus der Arbeit zum Essen. Meine Mutter war unter Schock, und wie auch zur Zeit, als Hitler in der Tschechei einmarschierte, so auch jetzt: Sie verlor die Stimme. Meine Kinder und auch Kurts Kinder halfen ihr, sich ein bisschen abzulenken. Auch Kurt und Gina hatten ein zweites Kind: Gady, der damals drei Monate alt war.

Da Bobby immer unterwegs war, entschlossen wir uns länger bei meiner Mutter zu bleiben und Uri in Ramat-Gan einzuschulen. Er integrierte sich sofort und war glücklich. Um meine Mutter ein bisschen abzulenken, dachten wir, ich würde ihr den Uri dort lassen bis zum Schulschluss und sie käme dann über den Sommer zu uns nach Wien. Uri war auch von der Idee begeistert, denn er liebte seine Safta sehr. Aber nur bei Tag, in der Nacht hatte er Angstträume und rief immer nach mir. So haben Bobby und ich beschlossen, dass auch ich bis zum Sommer in Israel bleiben sollte.

Israel hat sich in der Zeit seit dem Befreiungskrieg entwickelt. Die schweren Zeiten schienen vorbei zu sein. Es kamen viele neue Einwanderer, die man erst in Notquartieren untergebracht hat (Maabarot). Sie bekamen frei Kost und Quartier, also mehr, als die illegalen Einwanderer zur Mandatzeit, waren aber unzufrieden, denn sie sahen, dass es den Alteingesessenen besser ging. Es dauerte eine geraume Zeit, bis sich die "Neuen" einordneten, doch dann kamen wieder andere Neue.

Im  Sommer kam ich also zurück nach Wien. Meine Mutter kam mit uns und wohnte in unserer Nähe in einem möblierten Zimmer. Meine Mutter blieb, bis es ihr zu kalt wurde in Europa, dann fuhr sie zurück nach Ramat-Gan. Mein Bruder baute noch ein Stockwerk auf dem Haus meiner Eltern, denn das war so quasi der letzte Wunsch meines Vaters gewesen. So konnte meine Mutter in ihrem Heim bleiben und war doch nicht allein. Sie bekam nach vielen Verhandlungen eine kleine Pension von der Firma zugesprochen, doch das genügte kaum, so entschloss sie sich einen Teil ihrer Wohnung zu vermieten.

Wir hatten freie Flüge in der ganzen Welt, in den Luxushotels zahlten wir als Angehörige einer Fluglinie nur den halben Preis, so nutzten wir es aus und besuchten die halbe Welt noch bevor das Reisen so alltäglich wurde. Oft begleitete ich Bobby auf seinen Dienstreisen in die kommunistischen Länder.

Unser nächstes Domizil war der Margaretengürtel. Eine moderne Wohnung ganz nach meinem Geschmack, die aber nur teilweise möbliert war. So mussten wir sie einrichten. Wir meinten noch immer, dass wir nicht lange in Wien bleiben würden und kauften nur einfache billige Möbel. Zum Teil haben wir sie noch heute!

In dieser Zeit fuhr ich das zweite Mal wieder nach Brünn. Ich war sehr aufgeregt, meine Tanten, die Schwestern meines Vaters, und meine Cousinen wieder zu sehen. Auch einen alten Freund – Robert –  von dem wir erst spät erfahren hatten, dass er überlebt  hatte, (er hatte seinen Namen von Deutsch auf Dvorsky geändert) traf ich wieder. Robert ist als Kind mit uns aufgewachsen, denn sein Vater starb, als Robert acht Jahre war, und er war für mich wie ein Bruder! Von da an versuchte ich, den Kontakt mit dem kleinen Rest unserer Familie zu halten. Von Seiten meiner Mutter gab es bis auf eine Cousine zweiten Grades (sie lebt heute in Benidorm, Spanien, Margit Cohn, geborene Strauß), keine Überlebenden.

Bobby hatte viel Erfolg in  seinem Beruf, hatte ein schönes Büro im Kärntnerringhof, und wir hatten viele ausländische Gäste, die man in der Stadt ausführen musste und auch am Abend unterhalten sollte. Damals war das Fliegen noch eine elitäre Sache, und jeder Passagier war quasi ein privater Gast vom Herrn Direktor, also von Bobby. Wir nutzten auch unsere Freiflüge aus und besuchten die entferntesten Länder. Meistens im Winter, denn da war keine Saison für Bobby Wir waren in Kenia, in Äthiopien, in Japan und Bangkok zu einer Zeit, da die Meisten diese Länder nur aus Büchern kannten. Wegen Bobbys Stellung hatten wir fast immer erste Klasse Flüge, und in den Luxushotels zahlten wir die Hälfte. Nur hatte Bobby nicht so viel Freizeit, wie ich es gerne hätte!
Im Sommer fuhr ich meist nach Israel, um mit der Familie zu sein. Wir wohnten bei meiner Mutter und fuhren oft ans Meer baden. Es war mir immer noch schwer nach Wien zurückzufahren, aus der ewigen Sonne in das verregnete, düstere Wien. Die Hitze in Israel hat mir nichts ausgemacht, obwohl damals noch niemand Aircondition hatte. Heute kann man sich das Leben in Israel ohne Aircondition überall gar nicht vorstellen.

Als Micky in die 3. Klasse gehen sollte, übersiedelten wir schon wieder. Bobby hatte eine Reise nach Brasilien für eine österreichische Regierungsdelegation organisiert, und weil er das so gut tat, hat man ihn für einen Orden vorgeschlagen. Bobby aber sagte Herrn Pitterman, der damaliger Vizekanzler war, er brauche eher eine Wohnung als einen Orden! Und so kam es, dass wir eine Wohnung in einem Gemeindebau in der Döblinger Hauptstraße bekamen. Sie war klein, aber die erste Wohnung, die vor uns niemand bewohnt hatte und die wir uns selber möblieren konnten. Denn mittlerweile sahen wir, dass unser Aufenthalt in Wien doch von längerer Dauer sein wird!

Der Bruder meiner Freundin Ruth (Ruth Ehrlich mit der ich doch in der Kwutzah war) übersiedelte auch nach Wien mit seiner Frau, die auch Ruth hieß, und wollte eine Miederfabrik aufmachen. Sein Vater bat Bobby als Teilhaber einzutreten und die kommerzielle Seite zu führen, was Bobby auch tat. Während die Kinder in der Schule waren ging ich in die Fabrik, die wir "LA REINE" nannten, und lernte das Gewerbe. Es fiel mir nicht schwer, denn schließlich war ich Schneiderin von Beruf. Es machte mir Spaß, neue Modelle zu entwerfen und die Arbeiterinnen anzuleiten. Bald hatten wir über 30 Angestellte und mussten in ein größeres Lokal übersiedeln. Das Geschäft ging gut, und ich hatte viel zu tun. Ich bemühte mich aber immer vor den Kindern zu Hause zu sein, so dass sie gar nicht merkten, dass sie eine "arbeitende Mutter" hatten.

Micky war 8 und Uri 11 Jahre, als sie begannen, in die Jugendorganisation "Schomer Hazair" zu gehen. Jeden Samstag Nachmittag waren sie dort mit anderen jüdischen Kindern und schlossen dort Freundschaften, die bis heute andauern. Im Sommer fuhr Uri das erste Mal alleine nach England zu einer englischen Familie als zahlender Gast, um selbständig zu werden und um Englisch zu lernen. Micky ging in ein Lager mit seiner Gruppe nach Neuberg.
Außer der Schule lernten die Buben Ziehharmonika spielen, denn ich wollte nicht, sie sollten sich so mit dem Klavier plagen, wie ich es tat. Außerdem hätte ein Klavier in unserer kleinen Wohnung gar keinen Platz. Ich dachte eine Harmonika wäre eine gute Sache, sie könnten sie überall mitnehmen und immer die Gesellschaft damit unterhalten. Das geschah aber nie. Uri hatte auch Fechtunterricht, weil sein Vater sich das wünschte, und Micky ging in die Hakoah schwimmen.
Ich war weiter in unserer Miederfabrik tätig, die inzwischen auch expandierte, aber am Nachmittag war ich immer mit den Kindern. Auch Micky kam schon in das Gymnasium, und da er immer realistischer war als Uri, haben wir ihn in die "Sameschschule" (der Direktor hieß so) eingeschrieben. Sie hatte eine gute Reputation und war in unserer Nähe. Die Schüler waren teilweise aus der Döblinger Elite und zum Teil Kinder aus dem Karl-Marx Hof, einem Sozialbau. Micky wurde bald zum Katalysator zwischen beiden, denn er gehörte nirgends dazu. Bald wurde er auch Klassensprecher, dann wurde er zu einem Kurs geschickt, wo er lernte, die Schülerzeitung zu leiten. Nebenbei schwamm er fast täglich, und wir hänselten ihn, ob er nicht schon Schwimmflossen habe von dem vielen Wasser.

Im Herbst 1964 bekam Bobby den Auftrag, eine Zweigstelle der Panair do Brasil in Genf zu eröffnen. Er pendelte also nicht nur zwischen den Oststaaten, wo er Direktor war, und Wien, sondern auch zwischen Genf und Wien. Das war natürlich sehr anstrengend, so bekam er einen Assistenten und war mehr in Genf als in Wien. Nach einiger Zeit entschlossen wir uns, die ganze Familie nach Genf zu übersiedeln. Es sollte nur temporär sein, denn wenn das Büro in Genf liefe, sollte Bobby ein neues Büro in Tel-Aviv aufmachen! Die Wohnung überließen wir amerikanischen Freunden, die in Wien für eine zeit lang stationiert waren und gingen nach Genf.

Wir alle waren vom ersten Tag in Genf verliebt! Die Buben gingen in einen Intensivkurs für Französisch. Während der Weihnachtsferien waren sie mit dieser Schule in Gstaad und lernten dort nicht nur Französisch auch etwas Englisch, da die meisten Schüler Amerikaner waren. Danach gingen sie gleich in ganz normale Schulen in unserer Nähe. Es war das erste Mal, wo die zwei nicht etwas Außergewöhnliches waren, weil jeder woanders geboren war. In Genf war das normal, denn die Stadt war sehr international. Micky war wieder sehr schnell integriert und bekam sogar am Ende des Schuljahres den "Prix de cameraderie". Uri war in diesem Alter sehr verschlossen, und ich weiß gar nicht, wie er unseren Aufenthalt empfand. Da wir wussten, dass die Zeit in Genf nur begrenzt war und wir danach nach Israel übersiedeln werden, haben wir Uri schon in Straßburg in einer Orthschule, eine technische Fachschule, angemeldet. Diese Schule gab es auch in Israel, war aber für das nächste Jahr schon ausgebucht. So meinten wir, Uri wird mit seinen neu erworbenen Französischkenntnissen in Straßburg gut durchkommen, und für das nächste Jahr hatte er schon einen sicheren Platz in der "Singalovsky" Schule. Uri war schon von klein auf technisch sehr geschickt und interessiert. Micky hatte eine leichte Ausrede, er sagte, er sei der „Untam“ in der Familie, denn wir alle bastelten gerne, er aber hatte zwei linke Hände!

Unser Aufenthalt in Genf ging langsam zu Ende, und meine Mutter kam, um mit uns den Sommer zu verbringen und auch um mir später beim Packen für die Übersiedlung nach Israel zu helfen. Wir wollten noch einen Bnei-Brith Kongress in Scheweningen besuchen und dann den Rhein entlang mit einigen Freunden eine letzte Europareise machen. Doch alles kam anders.

Ein paar Kilometer nach Scheweningen platzte ein Reifen, und unser Auto überschlug sich sechs mal und kam auf der gegenüberliegenden Seite der Autobahn mit den Rädern in der Luft zum Stehen. Die Kinder, meine Mutter und Bobby wurden alle aus dem Auto hinausgeschleudert, nur ich blieb im Wagen. Ich hörte ein Geklirre von Glas und einen  schrecklichen Schrei. Wie ich später erfuhr, war es unsere Freundin, die hinter uns in einem anderen Wagen fuhr und alles mit ansehen musste. Sie dachte, wir seien alle tot.
Ich kroch aus dem Wagen und sah die Kinder mir entgegenlaufen. Dann sah ich meine Mutter in einer Blutlache liegen, sie hatte eine Platzwunde am Kopf, und es sah fürchterlich aus. Man fragte mich, ob man einen Priester holen solle, doch ich wollte natürlich einen Arzt. Man hatte schon die Ambulanz gerufen! Jemand fragte, ob ich meinen Mann sehen wollte. Meine Mutter, der ich immer das Blut aus den Augen wischte, war bei Bewusstsein und fragte: "Wo sind die Anderen?". Man führte mich zu Bobby, der die Böschung hinunter geschleudert worden und gegen einen Baum geprallt war. Er verlangte nur nach seiner Tasche mit den Dokumenten, so dachte ich, es kann nicht so arg sein. Im Spital, in das uns die Ambulanz brachte, stellte sich heraus, er hatte drei Wirbeln gebrochen, und es war eine Frage von einem Bruchteil eines Millimeters, ob er gelähmt sein würde! Die Mutter hatte eine schwere Gehirnerschütterung und viele Abschürfungen. Die Kinder G’tt sei Dank nur Abschürfungen und einen Schock. Ich kam mit ein Paar Kratzern davon. Die Freunde, die in zwei Autos hinter uns gefahren sind, blieben auch über Nacht mit mir in einem Hotel und nahmen dann die Kinder mit nach Wien, denn nächste Woche fing die Schule an. Ich blieb in dem Hotel in der Nähe des Spitals in Ammersford. Bobby hatte große Schmerzen und war einige Tage unter Morphium, bis man sah, dass er keine inneren Verletzungen hatte. Dann bekam er eine Gips von der Halswirbelsäule bis zur Lende, konnte sich also gar nicht bewegen. Ich verbrachte die ganzen Tage wie im Trance im Krankenhaus und ging von Bobby zur Mutter und wieder zu Bobby. Auch ich hatte einen Schock und konnte nichts essen.

Nach einigen Tagen flog ich nach Wien, um nach den Kindern zu sehen. Die waren inzwischen bei anderen Freunden, den Fischers, untergebracht. Micky kam nach längeren Verhandlungen mit dem Schuldirektor wieder in seine ursprüngliche Klasse, und Uri brachte ich nach Straßburg, wo wir ihn doch eingeschrieben hatten. Er sagt bis heute, es war sein unglücklichstes Jahr. Doch ich dachte, es würde für ihn sehr schön werden! So pendelte ich Monate lang zwischen Ammersford, Wien und Straßburg. Nach etwa zwei Monaten konnte ich die Mutter nach Wien nehmen. Schließlich gelang es mir, auch Bobby nach Wien zu bringen, denn in Holland ließ man ihn nur liegen, und er bekam keine andere Behandlung. Er kam auf einer Bahre direkt vom Flugzeug ins Böhler Krankenhaus, wo man ihn am nächsten Tag aufrichtete, und er begann das Gehen zu üben.

Nach weiteren zwei Monaten kam er in ein Rehabilitationszentrum, wo er fleißig an sich arbeitete, um wieder gesund zu werden. Nun fuhr ich alle paar Wochen nach Straßburg zu Uri, denn der fühlte sich sehr einsam und unglücklich. Es wurde Februar, und man nahm Bobby endlich den Gips ab. Er wollte sofort nach Brasilien fliegen, um dort seine Angelegenheiten mit der Firma zu regeln. Zwei Tage vor seiner Abfahrt, er ging noch mit zwei Krücken, kam ein Anruf, die Panair existiere nicht mehr. Sie wurde nach einem Putsch beschlagnahmt! Bobby flog trotzdem, um zu retten, was zu retten wäre.
Meine Mutter fuhr nach Israel zurück, denn sie war für einen Winter nicht gerüstet. Bobby war arbeitslos, Uri unglücklich in Straßburg, nur Micky war ein Lichtblick! Nicht nur, dass er alles Versäumte in kürzester Zeit aufgeholt hat, ist er wieder Vorzugsschüler geworden und war voll integriert in seiner Klasse.

Bobby versuchte bei allen Airlines, einen Job zu bekommen, doch es war nichts frei in seiner Stellung. Mit Hilfe unseres Freundes Fritz Wiesel bekam er einen Job in einer Bank, war aber dort sehr unglücklich, denn es war keine befriedigende Arbeit. Im Sommer kam Uri mit all seinen Sachen nach Hause, fest entschlossen nicht mehr in das Internat zurückzukehren. Als wir nach Genf übersiedelten, hatten wir auch unseren Anteil an der Miederfabrik verkauft, so war auch diese Einnahmequelle versiegt. Wir mussten also wieder einmal von vorne anfangen. Bobby gab die Hoffnung nicht auf, doch noch zu einer Fluglinie zu kommen, denn das war das Einzige, was er wirklich gut und gerne machte. Er war 45 Jahre alt, zu alt.

Dann kam eine große Chance. Austrian Airlines wollte ihm die Vertretung für die ganze Iberische Halbinsel geben! Wir waren glücklich. Doch dann überlegten wir. Uri war zwei Jahre vor der Matura, er konnte unmöglich in einer neuen Sprache maturieren. Micky hatte sich wieder so gut eingelebt, konnten wir ihn wieder herausreißen? Sie hatten den Schock der Übersiedlung und des Unfalles kaum überwunden, konnten wir ihnen einen neuen Schock zumuten? Bobby zerriss den schon unterschriebenen Vertrag, und wir beschlossen, diese Chance, die wir nie wahrgenommen haben, nie zu erwähnen. Es ist auch das erste Mal, dass ich darüber berichte. So suchten wir weiter. Und Bobby bekam noch einmal eine Chance: Er lernte den Direktor der Avianca kennen und redete ihm buchstäblich ein, eine Zweigstelle in Wien zu eröffnen. Er gab ihnen unglaubliche Bedingungen, nur gegen Spesen und Kommission für sie zu arbeiten! Wir suchten eine Wohnung, wo Bobby sein Büro haben konnte. Nun drehte sich das Schicksalsrad wieder zum Besseren!

Bobby nahm auch eine Sekretärin auf, die langsam zum Familienmitglied wurde. Da Bobby weiter seine guten Beziehungen in den Oststaaten hatte, war er bald wieder sehr erfolgreich, und alle waren zufrieden.

Uri ging in die Maturaschule, denn er hatte zwei Jahre Latein und Griechisch versäumt, und das war nicht aufzuholen. Er sollte auch zum österreichischen Militärdienst, aber wegen seines Gebrechens am Ohr wurde er befreit. Ich muss sagen zu unserer Erleichterung! Nach der Matura war es für ihn selbstverständlich auf die Technische Hochschule zu gehen, denn das war immer schon sein Hauptinteresse. Wir hatten meiner in Brünn lebenden Cousine eine Garconniere abgekauft, und sehr zu meinem Leidwesen riet Bobby Uri, selbständig zu werden und alleine zu wohnen. Micky bemühte sich in der 7. Klasse in das American Field Service aufgenommen zu werden, doch nach dem er alle Tests passierte, sagte man uns, er sei zu jung. Das war für ihn eine große Enttäuschung! Nach seiner Matura wusste er nicht so genau, was er wollte und suchte alle möglichen Beratungsstellen auf. Dann entschloss er sich für das Studium an der Welthandel. Er suchte auch um ein Fulbright-Stipendium an, das er nach einem Jahr auch bekam. Man sandte ihn an die Brandeis Universität. Uns war es nur recht, denn es ist eine jüdische Uni, und wir dachten ihn dort gut aufgehoben. Meine Söhne gingen also langsam ihre eigenen Wege, Uri war auf der Technischen Hochschule nicht glücklich. Wir rieten ihm, doch gleich etwas anderes zu wählen, am liebsten wäre es uns gewesen, er hätte die Hotelfachschule gemacht, denn er hatte immer einen guten Umgang mit Menschen, sprach Deutsch, Französisch und Englisch und hatte auch gute Manieren. Im Sommer arbeitete er als Tour-Guide und hatte großen Erfolg dabei! Nach zwei Jahren auf der Technik entschloss er sich für Medizin.
Beide Buben waren also quasi aus dem Haus.

Eines Tages  sah ich im Profil eine Annonce: "Wenn sie ihren Haushalt mit der linken Hand machen, brauchen wir ihre Rechte!". Bobby war anfangs dagegen, dass ich mich überhaupt melde, doch ich rief trotzdem an. Man sagte mir, es werden Englischkenntnisse verlangt und Erfahrung im Umgang mit Touristen. Da sagte ich, ich hätte es schon immer getan, aber ohne Entgelt, denn ich führte die Klienten meines Mannes durch die Stadt. Ich bekam den Job.
Ich konnte alle Sprachen benutzen, die ich gelernt habe, am Abend gab es oft Galaempfänge in den verschieden Palais, und das machte mir viel Spaß. Eines Tages fehlte eine Fremdenführerin, so schickte man mich. Ich sah, dass es ziemlich einfach war, denn man brauchte nur die elementarsten Kenntnisse. Natürlich bildete ich mich weiter, um nicht in Verlegenheit zu kommen, und bald schickte man mich auch ins Ausland als Reisebegleiterin. Das war für mich eine Herausforderung, denn ich musste mich immer gut vorbereiten, hatte die ganze Verantwortung für die Gäste, für die Verpflegung, für das Gepäck usw. Dieser Job gefiel mir sehr gut, denn es war sehr abwechslungsreich, ich musste immer was Neues lernen, musste gut aussehen, und so überdauerte ich die so genannte "Midlife Krise", in die viele meiner Freundinnen gerieten, nachdem ihre Kinder das Haus verlassen hatten. Wenn man immer "nur" Hausfrau und Mutter war, ist es schwer, plötzlich mit dem Gedanken fertig zu werden, dass man eigentlich nicht mehr unbedingt gebraucht wird! Bobby tolerierte meine Emsigkeit, und ich glaube, er war auch Stolz auf mich.

Es gelang uns auch, mit vielen Überredungen Bobbys Eltern nach Wien zu bringen, denn in Rio starben in kürzester Zeit alle von Opas Geschwistern, und sie waren plötzlich alleine dort. Erst fanden wir eine Wohnung für die Eltern, die wir möblierten und inzwischen untervermieteten, doch nach zwei Jahren, als sie nicht kamen, haben wir sie wieder aufgelöst. Als sie sich dann doch entschlossen zu kommen, war die beste Lösung, sie in ein Pensionisten Heim zu geben, denn beide waren 80 Jahre alt. Anfangs waren sie nicht sehr glücklich, denn es fehlten ihnen die Bekannten, die sie in Rio hatten, und auch der lange Winter deprimierte sie sehr. Wir jedoch waren sehr froh, wieder etwas Familie hier zu haben. Micky kam aus Amerika zurück und setzte sein Studium an der Universität mit Erfolg fort.
Jeden Freitagabend kamen die Eltern und die Buben, Micky wohnte wieder bei uns und spielte gerne mit dem Opa Schach. Irgendwann beschloss Micky, in eine Wohngemeinschaft zu ziehen. Ich war sehr unglücklich darüber. Jedes Mal, wenn eines meiner Kinder wegzog, war ich sehr traurig! Micky wohnte also in der Burggasse mit noch drei, vier anderen Jugendlichen, zahlte dort viel Miete, die er sich selbst verdiente, war aber plötzlich viel mehr zu Hause als früher! Ich fragte ihn wieso? Da sagte er uns: „Jetzt komme ich, weil ich es will, und nicht weil ich muss!“. Uri kam eines Tages nach Hause und erklärte, er habe nun das Mädchen gefunden, das er heiraten wolle! Es war Brigitte, auch Medizinstudentin aus gutem jüdischem Haus. Der Vater und Bruder Arzt, alles passte zueinander. Sie wollten nicht bis zum Ende des Studiums warten und beschlossen im Juni zu heiraten.

Wir bereiteten also eine schöne Feier. Wir waren mit Uris Wahl sehr zufrieden, und alles passte so gut zusammen! Nach der Trauung im Tempel gaben wir einen Empfang im alten Rathaus, danach fuhr das junge Paar in einem Fiaker – der Kutscher hieß Herr Glück – in das Lusthaus im Prater, wo wir ein typisches Wiener Essen für die Familie gaben. Brigittes Eltern gaben ihnen eine Wohnung, und wir halfen mit der Einrichtung. So fing alles gut an, doch es ging nicht so gut weiter. Nach einigen Jahren war die Liebe vorbei, und als Uri endlich mit seinem Studium fertig war, eröffneten sie uns, sie ließen sich scheiden! Ich war nicht überrascht aber traurig. Ich habe Brigitte sehr gerne gehabt, und wir beschlossen auch weiterhin in gutem Kontakt zu bleiben.

Auch Micky eröffnete uns, er habe seine Frau fürs Leben gefunden. Sie haben gemeinsam Brandeis besucht. Es war Ayesha, ein Mädchen aus Indien. Wir waren nicht begeistert, denn es war uns alles so fremd, und wir hatten Angst, wenn nach einiger Zeit die Liebe vergeht, die verschiedenen Lebensarten und Gewohnheiten einfach nicht passen werden. Ich bin sicher, auch Ayesha stand unter Druck von ihren Eltern, denn sie ist das einzige Kind, und die Eltern waren sicher nicht glücklich, sie an einen so Fremden und so weit weg von der Heimat ziehen zu lassen! Doch die Beiden überwunden alle Schwierigkeiten, und nach acht Jahren heirateten sie doch. Micky hatte inzwischen sein Studium in Oxford beendet und bekam sofort eine Stellung in Cambridge, wo er und Ayesha endlich zusammenziehen konnten. Die Trauung war am Magistrat in Cambridge. Wir lernten Ayeshas Familie kennen, und heute sind wir froh, dass die beiden ihren Kopf durchgesetzt haben!

Da nun beide Kinder erwachsen waren und eigentlich mein Anteil an ihrer Erziehung vollbracht war, wandte ich mich anderen Aufgaben zu. Im Sommer arbeitete ich weiter als Reiseleiterin, hatte guten Erfolg und auch viel Genugtuung. Doch was mache ich im Winter? So entschloss ich mich, auch etwas für die Allgemeinheit zu tun. Da mein Herz immer noch an Israel hang, wollte ich etwas für dieses Land tun. Und so wurde ich ein aktives Mitglied der WIZO. Erst wurde ich als Repräsentantin der WIZO in der U.N. gewählt, später war ich Vorsitzende und zuletzt auch Präsidentin. Diese Aktivitäten, obzwar sie zeitraubend und oft auch frustrierend waren, gaben mir doch ein Gefühl, nicht nur für mich und meine Familie da zu sein, sondern auch für diejenigen, die Hilfe brauchen. Ich traf mit wunderbaren Frauen zusammen, mit denen wir gemeinsam ein großes Werk schafften. Und wenn ich dann in Israel eines der drei Tagesheimstätten, die aus unseren Geldern finanziert wurden, besuchte, dann sah ich, dass sich die Mühe und der Ärger lohnten. Die Krönung meiner Tätigkeit war dann die Verleihung des „Rebecca Sieff Awards“ an mich. Ein Bäumchen auf meinen Namen wurde in unserem Heim in Modiin gepflanzt!

Das Einzige, das Bobby und mir zu unserer Zufriedenheit fehlte, waren Enkelkinder! Bobby sagte einmal zu mir, als wir aus der Synagoge gingen: „Der einzige Fluch, den es in hebräischer Sprache gibt, „Dein Name sei ausgelöscht“, scheint an uns war zu werden.“ Denn aus der großen Familie Landesmann gab es keine jüdischen Nachkommen!

Doch auch das wurde uns eines Tages gegeben! Wir haben nun drei wunderbare Enkerln: Raphael, David und Mimi. Wenn ich nun zurückblicke auf 75 Jahre meines Lebens kann ich zufrieden sein. In einer Zeit, wo andere so viel Leid und Qualen erleiden mussten, hatte ich eine glückliche Kindheit und eine beschützte Jugend. Auch mein späteres Leben als Frau und Mutter verlief G’tt sei Dank ohne große Turbulenzen. Ich wurde immer umgeben von liebevollen Menschen und habe eigentlich immer nur Gutes erfahren!

Emilia Ratz
Vienna
Austria
Interviewer: Tanja Eckstein
Date of Interview: July 2004

Shortly after the beginning of our interview, Mrs. Emilia Ratz, called Mila by her friends, impresses me with her exceptional life-story and her humor, which overshadows the tragic of her experiences in the first moment. She has a strong personality and I’m almost convinced that she already had a great amount of self-confidence, courage of her own convictions and purposefulness when she saw the light of day. She shows great interest in politics, art and culture. There are also a lot of younger people that are drawn to her personality; her circle of friends consists of old and young alike.

My family background
Growing up
During the War
Post-war
Glossary

 My family background 

My father’s whole family lived in Warsaw, in a house that belonged to my grandfather. My grandparents lived in the house facing the street while the other two families belonging to our family each had a two-bedroom apartment without bathroom in the annex forming the rear of the house. We had a bath-tub in the kitchen. During the day we used it as a table by putting a table-top on top of it. We had running water and electricity, but there was no garden. We didn’t have any pets either. We lived very modestly.

The house facing the street had three of four stories and in the rear there was a wing on both the left and the right side. The main house consisted of about 15 apartments, in which mostly Jewish families lived. The janitor, however, wasn’t Jewish.

My grandfather owned a soap factory which was housed in the cellar of the rear building. It consisted of three rooms: the office, the packing-table room and the boiler-room. There was a huge boiler in which the soap was produced as well as a machine for pressing and shaping the soap. By the way, my grandfather also manufactured toothpaste. It was called Milodont, after his daughter Mila. I think there was coconut oil, perfume and soapsuds in the boiler. There were up to four workers there; they were probably Jewish. My father didn’t have a shop of his own, he sold the products to shops and private people, and, before Christian holidays also to market stalls. The factory was closed on Jewish holidays.

My grandfather’s apartment was big – it consisted of three or four rooms – but I don’t remember it very clearly. What I do recall is the smell of the house, which was a mixture of velvet and spices.

I did know my grandfather Endler, but I don’t remember his first name. When I was a child the relations between grandparents and grandchildren were different from what they are today. I was just a small child of pre-school age and I don’t recall ever really talking to my grandfather. He was a respected authority.

The family mainly gathered at his place for meals on the high holidays. Anytime I saw my grandfather, he wore a black suit. He also always wore a kippah. In my memories, he was a tall and chubby man. He said the prayers and led the dinner. I remember a large table, at which all family members had their meals, and of course, there was also a cook. I don’t remember if there were any other servants. The children had to show good manners and the parents made sure that they behaved properly. After the meal, one was supposed to kiss my grandfather’s hand to express one’s gratitude.

On Sabbath my mother baked challot and lit the candles. My father, who was a heavy smoker, didn’t smoke on Sabbath. I remember that we had potato pancake on Chanukkah and hamantashen on Purim. I didn’t fast on Yom Kippur, but after people ended their fast there was always a lot of food; I don’t recall what exactly. On Sukkot we built huts [sukkah] in the yard and ate in there. There was a Chassidic family living in the house and they performed dances on all the holidays.

As for my grandmother Endler, I don’t remember her at all. Perhaps she just spoke Yiddish or perhaps she found it difficult to make friends, or perhaps she had already passed away – I really don’t know. I just know her from a photo. Unfortunately I can’t say anything about her and there’s no one left whom I could possibly ask.

There were two portraits in our apartment – one of my grandmother and one of my grandfather – and those are all I remember. I can’t recall anyone ever talking about them either. My grandfather died in the 1920s; I don’t know when my grandmother passed away.

My father was the oldest of my grandparent’s five children. His name was Israel Endler. My father’s siblings were Ignatz, who lived in South America, Adolf, Helena and a sister, who lived in a mental institution, and whose name I don’t remember.

The relationship between my father and his younger brother Adolf wasn’t particularly exemplary. They fought sometimes, but back then children weren’t involved in such kind affairs. Uncle Adolf was an office clerk in a company, or perhaps it was even a cartel. He was well off financially. I think they had fights because my father had inherited my grandfather’s soap factory. Allegedly it was my father who had got Uncle Adolf his good position in that office and thanks to him he had a good life, whereas my father was struggling quite a bit with the soap factory.

Uncle Adolf’s wife was named Felicia and they had a son, Mieczyslaw, born in 1921. He was the same age as I. He was a typical only child, spoiled and well off. Once he pushed me off a bicycle and caused me to hurt my knee. As a result I was sick for the whole summer and I still haven’t forgiven him for doing what he did. Maybe I’m exaggerating a bit, but he just wasn’t my type.

Uncle Adolf died after an appendix operation in 1938. Aunt Felicia didn’t survive the Warsaw Ghetto 1, whereas Mieczyslav managed to flee from the ghetto. He got hold of some ,Aryan papers’, went to Southern Russia with the Todt 2 organization and joined the Polish army in exile [see Anders’ Army] 3 there in 1943. He marched into Poland with the Polish army in 1945, became a journalist and worked for a newspaper. At the beginning of the 1950s he was sent to Sweden by the newspaper and never returned. Later his family followed him to Sweden. He is divorced now, and spends his time between Germany and Sweden. His two sons live in Sweden.

Uncle Ignatz was the black sheep of the family. He left his family in his young days and immigrated to South America. I only met him once, in 1939. I remember that he came by ship and had a cabin trunk. He brought my father twelve shirts, all with a soft collar. Today all men wear such shirts, but my father only wore shirts with a stiff collar throughout his life. He said thanks to his brother, but once Uncle Ignatz had left, he told me, ‘Well, Mila, now you can make yourself twelve blouses out of these because I will never wear them.’ I did make myself a blouse out of one of them, and it survived throughout the war.

To me Uncle Ignatz was the personification of ‘being rich’ – that cabin trunk for example, or those twelve shirts. My father probably had many shirts, too, but going on a journey and bringing twelve shirts as a gift is a different story altogether. And never in my life had I seen such a cabin trunk! To me that was all pretty exotic. I don’t know if he really was rich. He was very likeable and I still remember the ring he gave to me as a gift. It was the first ring I ever got; I was 17 at the time. It was made of gold and my name was engraved on it. Uncle Ignatz was killed in a plane crash, but I don’t remember when.

Aunt Helena was a housewife. Her husband owned a textile store in the heart of Warsaw, in the Jewish quarter, on Nalewki Street, which was a very long and famous street with many Jewish stores. This street is mentioned in all the books on Jewish life in Warsaw before the Holocaust by the way.

My aunt’s family was doing quite well. They had a daughter named Friederike, who was two or three years older than I, but I didn’t really get along with her. First, because she was stupid, second, because she was a very bad student; and third because we studied in the same grammar school and any time I had to leave my classroom because of disturbing the class I had to go through her classroom and she always told my mother, ‘Mila has been thrown out of class again!’

I was a good student though and had excellent grades in my graduation certificate. Friederike was raised by her parents exclusively to be a good match. She spent most of her time in front of the mirror. I was in a completely different phase: I also liked to be dressed well, even though I had to do so with limited means, but I was always very annoyed if people only noticed my appearance. I always wanted people to investigate my intellectual side. All this left Friederike unmoved; she preferred to look out for a good match. And indeed, she married a lawyer, who was much older than her. A 4th-year student fancied me back then, which means he was four or five years older than I. And I though: ‘he must be out of his mind, such an old man, what does he want from me!’ And I thought the same thing when Friederike married this lawyer, Mr. Stützer, in 1938. I wasn’t the only one who thought that way. In my class – we were just Jewish teenagers – no more than 20 to 30 per cent of the students wanted to get married immediately after graduation. Most students wanted to continue their studies at university.

Back then it was customary in Poland, or at least I think it was, to go to some kind of school for corporals if you were a university graduate. This was also true for Jews. Friederike’s husband also had to join the army in 1939 and he either died on the frontlines or in some camp in Russia. But his younger brother survived. When I visited a friend in London after the war, she told me that she was friends with a certain Stützer and that he was the brother of my cousin Friederike’s husband. Friederike died in the Warsaw Ghetto.

My father’s third sister, the one whose name I don’t know, apparently went insane. Or so they said in the family, I don’t know for sure. During World War I the Russians blew up a bridge in Warsaw and allegedly my aunt was nearby when it happened. From that moment on she stopped speaking and lived in a mental institution. She was there as long as I can remember. Back then they put all people like her behind bars. I visited this institution near Warsaw with my father numerous times: it was called Tworki and it still exists today. I never saw this aunt of mine because they didn’t let children into the institution. I didn’t interrogate my father about her either; I simply accepted the way things were.

This sister of my father had a single daughter, Rosa, who also lived in one of the apartments of my grandfather’s house. I liked to visit her and she even taught me French for a little while. In the family’s opinion a stain clung to her because she had a child, back then still a baby, from her non-Jewish boyfriend, who was quite a bit older. The family didn’t really approve of me visiting her, but I found her interesting. She probably had rather unconventional views for the time when it came to children. She respected my views and we talked about things my parents would have never talked to me about. Rosa and her child were killed during the Holocaust.

After my grandfather’s death, , the sense of community in the family disintegrated. Each family began to celebrate the holidays in their own apartments; I don’t recall any family celebrations where we were all together.

My maternal grandparents’ surname was Katz. I don’t remember this grandmother either. As a child I never visited Narewka, the village where my grandparents lived and where my mother and her siblings were born. I did know my grandfather because every year up until his death, he visited us for a few days in Warsaw. I didn’t have any close contact with him either though. He died when I was in elementary school. My father was most likely informed about my grandfather’s death by telephone and in the beginning he kept it secret from my mother; he had a very hard time to tell her that her father had died. When I came home from school that day I knocked on the door of our apartment as I always did, and I could hear my mother crying bitterly. On the stairs leading to our apartment there was always a box with charcoal and I sat down on it and was afraid to enter the apartment because never before had I heard my mother cry so bitterly. I must have been seven back then because I remember that my sister was still very small.

I visited Narewka for the first time in 1969. My husband had already received permission by the Polish authorities to immigrate to Austria with our children by then. I asked him to travel to this village with me because I knew I would never see the place if he didn’t come with me.
In 1888 Narewka had approximately 860 residents, 780 of which were Jews. In 1908 they built the Hajnowka-Wolkowysk railway line running through Narewka. This little village wasn’t destroyed in World War II. In the interwar period the village had industrial companies, a turpentine factory, Hackiel’s glassworks and a windmill.

Of course the Jewish life was wiped out in Narewka after World War II, I’m sure that not a single Jew remained in town. There was no synagogue and no Jewish cemetery giving evidence that Jews had lived there before the Holocaust.

My mother’s name was Marija, nee Katz. She was born in Narewka in 1896. She attended a grammar school and spoke German, Russian and Polish. Before World War I my mother worked for the Post Office. After she got married and had children she became a housewife. She occasionally helped out in the soap factory, but mostly she stayed at home.

My mother had two older sisters and many brothers of whom I only knew one. One of her sisters was Bertha, who was married to a man who owned a wine-merchant’s in Grodno [today Belarus]. They didn’t have children. The other sister was Sonja; she wasn’t married. The only brother I knew was Joel Katz. He was a businessman and owned a timber trade in Bialystok [today Poland]; he was married and had a son, Josef. They were all killed in the Holocaust. Sometimes my mother’s brothers and sisters came to visit us but I don’t recall that my parents ever visited them. My mother was certainly happy to live in such a big city as Warsaw. They were all killed during the Holocaust.

My father, Israel Endler, was born in Warsaw in 1890. His mother tongue was Polish. He had a commercial education and was a soap manufacturer. He was a businessman. He was away a lot; his company was small and he tried to sell his goods by traveling from village to village.

Growing up

I know that my father met my mother on a business trip. I assume that my mother was at her brother Joel’s in Bialystok when they met because I cannot image that my father would have even tried to sell his goods in such a small place as Narewka, but rather in bigger places such as Bialystok. I don’t know for sure though. They got acquainted before World War I and probably got married in 1919 or 1920 because I was born on 9th December 1921 in Warsaw.
My sister Halina was born in Warsaw in 1926.

When I was a child I had a nanny who even spoke German. Later we usually had peasant girls that helped my mother around the house. They had to put up with very modest conditions: they slept on a folding bed in the kitchen because our apartment only consisted of a living room, a bedroom, a kitchen and a small anteroom. Besides, the apartment was very dark because it was on the first floor.

I would assume that I slept in my parents’ bedroom when I was a child, but later I slept on a sofa in the living room and my sister stayed in my parents’ room. I did my homework at the dining table. There was a pretty wide windowsill in the living room and when it was warm I did my homework there. A very religious family lived opposite us. On weekdays there was no problem, but when I did my homework on the windowsill on Saturdays, my father used to say, ‘Why do you have to upset the people living opposite us?’

We spent our vacations with our mother somewhere near Vilnius, what is today Lithuania. She took us to the countryside where she was born. Sometimes we just went to small villages close to Warsaw or we hired a farmer and a cart and went on a summer holiday. It took about an hour to get there and the road was named ‘the line’. Along this ‘line’ there were a number of small villages, the last of which were a bit more We rented an apartment and our father came by train to join us on either Friday morning or before Sabbath and returned Saturday evening or Sunday morning. If we went away for longer, we took our own bed sheets and dishes with us. My mother cooked for us; sometimes a peasant girl helped her. We, children, usually spent our holiday playing. There were also lakes in the area, so we could also play in the water. My mother often joined us playing, otherwise she read the papers or books.

I attended a private elementary school for two years. I wasn’t extremely industrious but I had to do my homework; that was my duty. My parents must have been doing quite well at that time because otherwise they wouldn’t have been able to afford to send me to a private school. Afterwards they took me out of that school and I had to study in a public school, which was free, for four years. It was only when I entered grammar school that I went to a private school again. I could have attended a public grammar school, but due to anti-Semitism it wasn’t so easy for Jewish children to enter grammar school.

We had religious instruction at school and it was absolutely necessary to have a good mark because a bad mark in religious instruction – no matter if Jewish religion or any other – was regarded by the authorities as a sign for the person to belong to a communist organization. In addition it was difficult to enter university with a bad mark in religion.

At the grammar school I went to there were mainly Jewish teachers who would have had a hard time finding a job at a public school and who were very committed. I assume my parents sent me to this school on purpose because there was a strong anti-Semitism in Poland at the time, whereas I didn’t have to face anything of the like in this school. It wasn’t a Jewish school; all the students there were assimilated Jewish children who stood by their Jewishness and the fact that they were Polish citizen and regarded Poland as their homeland. There were even Jewish members in the Polish parliament back then. Hitler’s rise to power in the 1930s brought an end to that.

I had a cousin – I don’t remember from which side of the family – who went to school in Breslau. He was expelled from Germany in 1938 because he was a Polish Jew. Once he came to our place for lunch. He had very right-wing political views, but he told us in detail about the ‘Jewish Laws’ in Germany. I was hardly 16 at the time and loathed this cousin of mine. I said to my mother, ‘If you ever invite Henry – that’s what my cousin was called – for lunch again, let me know so that I can make sure I won’t be home then.’ Jozef Pilsudski 4 was a dictator, but he was well disposed towards Jews.

I did look Jewish enough, but it never happened that anyone abused me on the street; I never ever experienced anything the like. A gym teacher – she wasn’t Jewish - was said to be anti-Semitic. I met her again by accident after the war and she almost squashed me when she hugged me, out of joy that I had stayed alive. It has to be said though, that many Christians who were anti-Semitic before the Holocaust changed their minds after they realized what that meant. There was this familiar quote in Poland at the time: Away with Jewish men, Jewish women stay with us! Of course that was only because Jewish girls were very pretty. I took an interest in politics as early as 1935, at the age of 14. It was at the time when Polish fascism started to rise. I met leftwing students and developed a leftist attitude.

There was a drama theater at our school. I was a member and worked on plays under the direction of the teachers. We also created the sets ourselves. Each year a subject that we wanted to adapt for the stage was discussed and agreed on. I remember one of them, which was ‘My favorite book’. This way the reading matter for children was supposed to be influenced. We performed a fragment of a historical novel and a fragment of a thriller, and of course children were advised against the thriller. I was also part of a literary circle and very good at writing.

As a child I was interested in many different things. During my school years I also attended courses in biology and astronomy. I don’t mean to say that I was born an intellectual, but I was always a little bit more mature than many other children and I was interested in social issues from an early age on.

Theoretically, studying at the grammar school was very expensive. In practice it was different though because the teachers were very committed. So the families of the richer girls paid almost everything and most of the other children got a fairly good discount. However, after I finished the 10th grade and got my ‘small’ final exam [studies for the ‘small’ final exam lasted 10 instead of 12 years and it didn’t qualify students to enter university] my father said, ‘You have your small final exam. That will do. You aren’t crooked, you are quite pretty, you’re ready to get married.’ Well, I created an enormous scandal, and with success. I told my father, ‘I want to study and if you can’t afford to pay for it then I’ll give private classes and pay for it myself. If I can continue to live at home, I’ll make it.’ Had it been up to my father, things would have remained the way they were in the old times: my sister and I would have married a good match.

My mother silently rebelled against my father: she was a very smart woman and didn’t approve of what he had said, but she didn’t dare brew up a storm. However, she always succeeded in having it her way, also thinking of her other daughter, my younger sister, who was pretty lazy back then, but then again she was still a child. I had the feeling that my sister was the spoiled one. If I wanted to ask my father for money for something ‘unimportant’ – children didn’t get pocket money back then – I always sent my sister ahead because chances were higher that she would get some before I would.

Later my father allowed me to spend my summer vacations in a school camp that was neither kosher – the teachers weren’t religious – nor Zionist. On one of these occasions I met a student there, who had pitched his tent nearby, fell in love with me and wrote letters to me afterwards. I didn’t have the slightest idea that he was interested in me. I was hardly 17 years old, hadn’t finished school yet and a 20 or 22-year-old seemed an old man to me. My father learned through these letters that a Jewish man from a rich family was interested in his daughter. However, I told my mother, ‘If he phones, tell him I’m not at home.’ My father was outraged that I’d let the chance of such a good match slip through my fingers. That should give you somewhat of an idea what he thought of female emancipation.

I had friends from different classes of society and therefore I clearly saw the difference between my typical petit bourgeois home and other milieus. My father was conservative in every respect and therefore we almost always had different opinions. He was a typical small-scale businessman who wanted to support his family and make sure that his daughters behaved properly.

I met most of my friends at school, through drama classes and courses. We didn’t go to the cinema or coffee houses because we didn’t have enough money for that. Sometimes we met at the home of a more progressive friend, if his or her parents allowed it.

My father only owned the Talmud in Hebrew and some other religious books. I never saw him lying on the sofa and reading, like I do, but my mother did read novels and was more open-minded. I have an idea about how this came to happen: Sometime during World War I, before she got married, my mother probably worked somewhere. Back then women were also subject to work. I’m certain that she had a German friend back then because how else could she have known German if she didn’t? In that part of Poland it was rare to speak German. In Galicia 5 they only spoke Yiddish and German, but in the part where my mother lived, they spoke Russian and Polish. My mother owned and read many books in German, and I have been reading many books since my childhood, too.

If I look back at my parents’ cultural life and compare it to mine, I have to say that they had a very poor one. They rarely went to the theater and when they did they watched operettas or revues. They took me along to a revue twice.

All the Jews in our surrounding were kosher; there were many kosher stores. We lived on a very long street, one side of which was Jewish – apart from one non-Jew, Mr. Stanislaw, the janitor of our house – and the other was Christian. There was a Catholic church opposite our house; it was the only building in what later became the Warsaw Ghetto that survived the Warsaw Ghetto Uprising 6. The Great Synagogue was quite a bit away from our house, so my father and mother went to a prayer house close to our home, on the high holidays.

My father prayed daily, and on Friday afternoon, at the beginning of Sabbath, he stopped smoking. No lights were lit up any longer. He was deeply religious and followed all rules. There was no cooking on Saturday; the food was completely prepared beforehand. I remember the single time my father entered the kitchen. He had found a knife for meat among the cutlery for dairy products. My mother, in her despair, said that the nanny had probably mixed them up. My father immediately put the knife into a pot of earth. I had the impression that my mother was way less religious than my father. I can’t describe it exactly, it’s just that she was always very tolerant towards me. She never punished me either.

My father once overheard me talking on the phone about a sum of money, which I had collected for the International Brigades fighting in the Spanish Civil War 7. He was in the room next door and all of a sudden he asked, ‘What kind of money are you talking about? Where did you get that much money? I confessed upon which he said, ‘Why do you get involved there? It’s none of your business!’ He was definitely conservative, loyal to the regime and seriously believed that if you did what the government said, nothing bad could ever happen to you.

None of us was a Zionist. I never heard any conversations about emigrating to Palestine or anything the like. Maybe there were such talks among other adults, I don’t know. It was probably also a question of money because we were people who couldn’t afford to go abroad.

During the War

The war broke out on 1st September 1939 [see Invasion of Poland] 8. My friend and I went to the Technical University by tram to hand in our documents. I wanted to study chemistry; it was my dream to become a chemist. When we reached the center of town I noticed young boys crying out loud and distributing a special edition of a newspaper. I said to my friend that I would get off the tram to see what was printed in the paper. War was already in the air! When I read about the mobilization of men in the newspaper, I told my friend, ‘I’m not going to leave my documents with the university. It’s almost certain that there’s going to be a war.’ Six days later the Germans had advanced as far as Warsaw. Men and young people tried to flee. I wanted to leave too, because I had an idea that things could turn ugly. I was a hundred percent convinced that we had to flee. The Polish government said: ‘We are strong, we will fight and we will win!’ And in my ‘small brain’ – although back then I thought I was incredibly mature and knew everything – I secretly knew by then already that the war against the Germans would be lost. Three weeks later Warsaw fell into the hands of the Germans.

My father wouldn’t let me leave. It was a catastrophe. ‘You want to leave the family?’ he uttered indignantly. So I stayed. I was the only person to stand in line for water, because there was none left, and organize food because my sister was only twelve, my mother was chubby and not used to strenuous work and my father probably suffered from either heart or kidney disease because he was always sweating.

When the Germans marched into Warsaw I stood on the street with my fists clenched. They marched into town like heroes, dressed in black, with an arrogant expression on their faces, and with tanks. I ran home and had an argument with my parents. I wanted us to flee together. My father said, ‘What do you think you know? You’re just a child. That’s all exaggerated.’ And my mother said, ‘ You know, the Germans are a civilized people, just think of Schiller and Goethe!’ I realized that my attempts were hopeless. Two years before the war the economical situation had improved, people bought furniture and things like that and they clung to that. So I began to fight for my sister. And at that point my father burst out in a fit of rage: ‘What do you think you’re doing! You’re not even grown up yet!’

As a result of this I moved in with my friend Halina Altmann. Her parents were progressive. Her mother was in prison for her political convictions, or perhaps she had already been released at the time, I don’t remember exactly. They were all left wing and decided to flee. Halina escaped to Lwow [today Ukraine], where she studied at university. Her parents and her younger brother fled to Lutzk, a small village, which was under Russian rule back then, and which today belongs to Ukraine. Halina’s father happened to be on a business trip in Kiev when the Germans marched into Lutzk and killed her mother and brother. Halina and her father survived the Holocaust. I ‘terrorized’ my parents and said I’d only come back home if they would at least let me go. I hadn’t attained my majority yet but was only missing a few months.

Shortly after the Germans invaded Warsaw, I saw how they cut off a Jew’s beard at the market place. I said to my parents, ‘I know I don’t have a chance here. You don’t either but I can’t force you to come along.’ My father remained stubborn; for him it was out of the question to let me go. At that moment my mother said to my father, and it probably took her a lot of courage to do so, ‘You know, I can’t take responsibility for Mila [Emilia]’. Upon that my father agreed with her. He allowed me to go on the condition that I wouldn’t leave with all the ‘insane’ people, so he went to get a taxi for me. In that taxi he wanted me to go to my mother’s brother, Uncle Joel, in Bialystok, who would take care of me. My father put 100 zloty into my shoes, which made no sense at all because I couldn’t have done anything with that money.

I don’t have a single photograph of my parents or my sister because my father checked my backpack before I left and found an envelope with photos that I had put there. He took all photos out of the envelope, except the ones of me, and said, ‘If you want to put yourself in jeopardy, all right. But you won’t put the whole family in danger!’ That’s why I don’t have a single family photograph.

A woman and her baby were traveling with me; her husband was already on the Russian side. But we didn’t know then that a partition of Poland into German and Russian territory had taken place on 17th October 1939 as a result of the Molotov-Ribbentrop Pact 9. The taxi had barely made it 20 kilometers when the Germans confiscated it. In this chaos, the woman with the baby said she would return home. I asked her to tell my parents that she had lost sight of me. Thereupon I joined some strangers and we continued on our way on foot. I think it was about 300 kilometers to Bialystok [today Belarus]. It felt like being in a flock of sheep a bit: everyone’s going so I’m going, too. Sometimes farmers gave us a lift in their carts; there were hardly cars around then and the Germans had requisitioned the ones that existed.

I don’t know how many days we were on the road. Half starved and thirsty, we sometimes got milk from farmers. Money wasn’t an issue any more. If you had a bar of soap – and I had a few bars because my father had foreseen that correctly - you could exchange it for food. Soap became kind of a ‘currency’. We arrived at the demarcation line, and I, in my low cast of mind back then, thought the Soviets would be standing at the border waiting for me. By chance there was no German guard there and we made a beeline for the Soviet side. The Russian border guard took his carbine, pointed it at us and said, ‘Stoi! Get back!’

We tried to cross over three times and fortunately the Russians didn’t hand us over to the Germans; it was a neutral piece of land. Afterwards we decided – I being the youngest – to go into the village and try finding a farmer who would bring us across the green line. We found a farmer who belonged to a minority of very poor German people and took us along in his boot for a short distance. ‘Just for security reason’, as he assured us, he took all our jewelry, including my watch and my ring, the one that Uncle Ignatz from South America had given to me. This attempt to escape failed but we finally did manage to cross the border illegally. It was October, the nights were cold and I caught a cold. I had a coat that I forgot to put on - at the age of 17 you just don’t think about sickness very much.

When I arrived at my relative’s place in Bialystok, my uncle Joel’s wife opened the door, looked at me and was reluctant to let me. I was in a horrible state and she didn’t recognize me. She thought I was a beggar. I had a fever the next day but once I had recovered a bit, my uncle Joel took over my father’s role. He said that his dear sister Marija had always been incredibly tolerant, that it wouldn’t be good for the children and now he would show me what discipline was. ‘You stay here. Work is out of the question for you. We will find you a good match’, he said. When I had recovered I told him, ‘You know what? I’m a human being and you are not my father and besides I’ve almost reached my maturity age.’ He just replied, ‘You’re a kid.’ I didn’t want to start an argument with him so I just went to the center of town a few days later, where I found a refugee organization. They gave me a free ticket to Lwow, so I went to my uncle and announced, ‘I’m going to Lwow tomorrow!’ Of course this caused a similar scandal as the one I had had at home. But I didn’t let them stop me. I wanted to study and there was no possibility to do so in Bialystok. My uncle said, ‘But you don’t even know anyone there’. Upon which I just murmured, ‘For goodness sake, I’m not going into the desert!’

When I got off the train in Lwow in the evening I stood at the railway station like a poor orphan. I had never been to this city before. I knew that Lwow was a cultural center, but that was about it. A woman approached me, saying, ‘Girl, you must be a refugee!’ ‘Yes’, I replied. ‘Do you have a place to stay?’ ‘No.’ ‘You can stay at my place. I only have a small apartment but I’ll put a mattress into the bathtub and you can sleep there.’ My benefactress turned out to be a teacher. I told her, ‘You know, I want to study at the university here. I have no money but I’ll probably meet many friends at university.’ I knew many people from Warsaw, also older students. The next day I wrote to my uncle: ‘I have arrived.’

And, indeed, I met a lot of old acquaintances at the university. I was the youngest and everyone felt obliged to help me. It was the beginning of November and exams were over already. However, there was a student committee because this was an unusual year: there were a lot of people who wouldn’t have been allowed to enter university, both Jews and communists. And this committee had fought for us to be allowed to take special entrance exams.

What turned out to be a little bit more complicated was the matter of accommodation. There was a so-called ‘commander’, an older student, in the student hostel. Much to my disadvantage I had this coat with a Persian lamb collar that my mother had made for me for my final exams. Now this ‘commander’ concluded that someone who owns a coat with a Persian lamb collar simply must be rich. I had no money whatsoever though and couldn’t possibly afford an apartment. And so I lived illegally for two months, spending the night here and there. Some of the people, who accommodated me, gave me some food. I had to study a lot and finish my exams quickly. I had done my finals in June and now I had to sit exams in maths, chemistry and physics.

All my friends helped me with my studies so that I would pass the exams with good results, and indeed, I succeeded. My dream had come true: I could start my chemistry studies. With a trick I also got a space in the student hostel after two months. When I had finished my exams I was granted a scholarship but it was hardly enough to keep body and soul together. I worked besides my studies: I cleaned floors and knitted pullovers for a shop. The owner of the store had hidden some wool, and I knitted the pullovers from that wool, which was forbidden. The third job I had was also the most daring: I drew boards to illustrate the vocabulary for the language classes of the English Faculty, and it was daring because I had no talent when it came to drawing. Drawing bodies I could cope with somewhat but when it came to heads a friend of mine, who studied architecture, came to my place in the evenings to help me out.

Anti-Semitism was particularly horrible at universities. Polish nationalists achieved that Jews and non-Jews had to be in separate classrooms – we called that ‘bench ghetto’ – and they constantly instigated fights.

I experienced the reality of this ‘socialism’ for two years. I had already read The Communist Manifesto back in Warsaw and I believed that Soviet Russia was paradise. The materialistic side of things was left out of account – no one thought about things like that. Once I watched a historical Soviet film on the tsarist era, against imperialism, in which they also trampled on Polish flags. I was upset: after all I was a Polish patriot. Sometimes I approached the older ones students to draw their attention to certain things, which, in my opinion, weren’t politically correct. They always had some kind of excuse: ‘Yes, there are mistakes, but it’s the right principle’, they would say.

I met my future husband, Martin Ratz, while at university in Lwow. He also had to sit the entrance exams for university because he had been put into prison as a ‘hostile alien’ - the Austrians regarded him as a Pole and the Poles regarded him as an Austrian - by the Polish in Lwow following the invasion of the Germans in 1939. He was released by the Russians when they occupied Lwow.

There was a shop on the university grounds where you could buy drawing paper, ink and things like that and I continually met this handsome young guy in the dean’s office, where you got vouchers for the learning material. Well, that handsome young guy was Martin and he became my boyfriend.

Martin was born on 14th April 1921 in Vienna. He had a sister called Hedwig Charlotte, born in Vienna in 1924. His father’s name was Alexander and his mother was called Sophie. They came to Vienna from Brody, Galicia, but I don’t remember when. I assume his father was a businessman. He worked in a company in Vienna that sold pencils and the like Two years later the family moved to Cracow. I suppose my husband’s father had relatives and better job opportunities there. Unfortunately he died of a heart attack in 1931 or 32.

Sophie Ratz stayed in Cracow and devoted herself to the children. I don’t know how they made a living, perhaps they had some income from some property or perhaps their relatives supported them. When my husband was in grammar school, his mother decided to send him to her sister in Vienna, probably because – but this is only my supposition – he had the chance of getting better final exams there than in Cracow. Martin moved to his aunt’s in Vienna – she lived on Rechte Wienzeile – in 1937. In 1938, a year before his final exams, he was expelled from Austria for being a Polish Jew.

On 23rd June 1941 I was supposed to sit an extremely difficult exam in mechanics. I was in the fourth term. At 6am on Sunday, 22nd June [the beginning of the so-called Great Patriotic War] 10, a colleague of mine, who I knew from school, came to my place and said, ‘War has begun!’ We all thought she was out of her mind, but the very moment she said it, firing started. A few minutes later we understood that this was no mere training.

We were supposed to flee the next day, but then they said that the Germans had been repressed. The university director gathered everyone, told us not to panic and to go in for our exams. Martin was a ‘Jecke’ [term for a very responsible and law-abiding German Jew], followed the instructions and, the good boy he was, went in for his exam; I think that was on 28th June.

I volunteered for the army along with two other girls; we wanted to fight against Hitler. They didn’t want to accept us though because we didn’t have the proper training. So we just told them that we had had a class on the subject in school, where they had trained us to be nurses in the war. Thereupon we were accepted as assistant nurses. A military hospital had been set up in the building of the university, but there were no wounded people at that stage yet.

Martin had an uncle and aunt, who had a daughter living in Lwow. He went there after his exams to have some good food. So while the Germans were invading Lwow, he was sitting in his aunt’s house and eating; she had made scrambled egg for him. All of a sudden his uncle walked in and said, ‘What are you doing here?’ And Martin proudly announced, ‘I’ve passed my exam!’ His uncle murmured, ‘You’re crazy. The whole town is on the run. Go to the student hostel right now, get your things and leave!’ His family in Lwow didn’t survive the Holocaust.

I felt very mobilized and my two friends and I were very industrious: We dragged beds and mattresses and they sent me to the hospital to collect medicine. I went through a city that was being evacuated and saw nothing. I was so engrossed in my mission that I didn’t notice what was happening around me. Proudly I brought back the medicine, and in the evening – the city was quiet and you could only hear artillery far away – I said to my two friends, ‘You know, I feel the same way I did when they gave up Warsaw.’ There was a girl among us, later a war heroine, who died during the battle for Warsaw, at the end of the war. She was two years my senior and more pontifical than the pope. She swore at me for being a defeatist: how could I possibly say a thing like that. I told her, ‘You know what. We are all grown-up but we are not related. As to me, I’ll flee!’

We went up to the first floor, where the university administration was located, and no one was there – not the director, nor anyone else. They had simply forgotten about us.
I hadn’t come all the way from Warsaw on foot, leaving my family behind, just to fall into the hands of the Germans here.

We went to the student hostel and it was almost empty. Bombs were being dropped already and they were firing from the roof of a barracks opposite the university building. Those were probably Ukrainian nationalists, but we didn’t know that back then. In the short time before the Germans seized Lwow, the power had been in the hands of Ukrainian nationalists, and I’ll never forget how afraid I was of my fellow Ukrainian students. Maybe it’s a sin to say so, but this Ukrainian nationalism was terrible. However, many were enthusiastic about it because this nationalism had freed Ukraine. There was a rather large number of Ukrainians in Lwow. They collaborated with the Germans from the very beginning and were very strong anti-Semites.

One person from that group came up to me once, patted me on the shoulder and said, ‘Well Mila, now that we have the Germans here everything will be good and we’ll at last get some order.’ I was very upset and replied, ‘We’ll see about that.’ And I said to the others, ‘I’m leaving right now! And I’ll use the window, not the door because our Ukrainian colleagues could be waiting there to kill us.’ The window led onto a meadow, but hardly anyone from our small group of girls knew her way around in Lwow. Two girls were from Warsaw and one was from a little town, close to what was then the border with Ukraine, but none of us was from Lwow. We went on foot along with Russian troops that were already fleeing. It was nighttime and I had no idea what had happened to Martin. The very next day the Germans already occupied Lwow.

We walked throughout the night. In the morning we arrived in a little town by the name of Pszemyslany [today Ukraine]. We wanted to rest a little there. I knocked on the door of the first little house. The owner was a shoemaker and his family was incredibly poor. It was a kind of poverty I hadn’t known before. We almost behaved like occupiers; we needed a place to sleep. A few hours later we walked into town and saw a bus around where an enormous number of Soviet Party officials with bag and baggage had gathered. Each of us had a backpack with almost nothing in it. You were only allowed to board the bus, if your name was on a list. The bus was supposed to go to Kiev and under normal circumstances we would have had no chance to get onto that bus. But we were young and strong and violence saved us. We pushed our way forward to the bus. In the course of the journey we didn’t hear any explosions; all was quiet. But when we reached a town near Tarnopol [today Ukraine] a horrible bomb attack took place. The Ukrainians were firing at the Russian troops from the shelter of the woods.

When the situation had calmed down we set out on our way to Tarnopol, where the bus stopped for a break. In the spur of the moment I decided to stay in Tarnopol and wait for Martin. My heart told me, it was only here where I could possibly meet him because Tarnopol was the last Polish city before the former Polish border.

They were bombing quite a bit at nighttime. We spent the night on the floor in the city hall and in the morning we discussed what we should do. We were fairly weak already. And then I met my husband, who arrived a few hours later. Martin was wearing his winter coat from Vienna and had blue underpants wrapped around his neck, which were tied into a knot at the end of the trouser legs. In these trouser legs was sugar, which Martin had found next to bombed military vehicles. My husband and I stayed together from that moment on.

We escaped eastwards on board a freight train. We had no idea where we were, where the train stopped; we didn’t know anything. It was total chaos. We just wanted to get away from the Germans. We decided to head for Kiev when we learned that both Kiev and Odessa had already been encircled. Nonetheless we wanted to go to a big city with a university to continue our studies. I think we boarded ten different trains. We arrived in Dnepropetrowsk, a fairly big city, and planned to stay there. That very night the city was being bombed for the first time. We had no money and decided to work in a kolkhoz 11. The name of the village was Kotelnikowo [today Russia], later a location where pretty fierce fighting took place.

I gave myself an upset stomach by eating a fatty lamb soup; I had never eaten lamb before. Everyone thought I had typhoid. Martin decided to save me and drove me to a hospital because there was no doctor in the village. We went by cart to see a doctor and by the time we arrived there I was back to normal, a bit starved but healthy.

Since my husband had a good upbringing everything had to be done the proper way and so he sold his watch, the only valuable thing he had left. He probably would have got more for it on the black-market, but because he was such a civilized person, he sold it to a state-owned shop. He bought train tickets to Stalingrad with the money he got for it. We were the only people in the whole Soviet Union who boarded that train with tickets. Whenever I told my friends this little anecdote later, I always brought the house down.

My husband had a wound on his leg inflicted earlier by a scythe during work on a field. It got worse and he had to go to hospital in Stalingrad. Due to a false diagnosis he was put into quarantine. I stayed in a refugee camp in the meantime; theoretically you were only allowed to stay there for 24 hours.

Stalingrad was an industrial city. I came across ads by a university and made inquiries if there was a faculty of chemistry. We only had two choices: study or work. There were no people our age that didn’t work; they would have been sent to forced labor. Therefore we had to change faculties. I arranged for us - once Martin was released from hospital - to sit exams, get a place in the student hostel and study mechanical engineering, and that would be it.

We neither had money, nor a scholarship. In the beginning I studied and he worked. He had always been fond of cars and worked in a metalworking shop. During that time I sat two exams in Russian, which was one long torment.

My mother spoke Russian very well. She corresponded with her brother in Russian all the time and only spoke Russian with her friend. I remember this one incident very clearly – and this is a characteristic example for the pre-war period in Poland – when she came home with a tear-stained face after a meeting with her friend. Anti-Semitism was just one thing in Poland; the other was deep hatred of Russians and Bolsheviks. My mother and her friend had been to a coffeehouse and then on a tram, chatting away in Russian, whereupon one of the other passengers abused them of being Bolsheviks. My father said to her, ‘How many times do I have to tell you that they don’t love their neighbors in this country and that you shouldn’t speak Russian in public places.’

I couldn’t read these letters back then [Editor’s note: the interviewee is referring to the Cyrillic letters used in the Russian and Ukrainian language], and when I saw the Ukrainian language, which also consisted of such strange letters, I decided one can’t possibly study two such weird languages at the same time, so I decided to focus on Russian. In Lwow, lectures had still been held in Polish but when we came to Russia, the only language spoken was Russian. There were no textbooks so I put everything down in handwriting and also lent my notebooks to other students. In these notebooks you could have seen how my knowledge of the language improved. Unfortunately I have thrown away the one notebook that I took back to Poland with me after the war. My initial notes in there were still in Polish and then I changed to Russian. You could see how my Russian developed and that I gradually wrote more and more in Russian.

Mathematics wasn’t a problem for me, but when I went in for my exams I had to describe a high blast furnace. I did so by describing it partly with words, partly with gestures. To get a scholarship depended on how you did at the exam. If you had three ‘Excellent’ marks and ‘Good’ in all the other subjects, you got a scholarship. My professor, an elderly man, said to me, ‘I see that you know your subject very well but at some points I didn’t quite get what you meant.’

The scholarship wasn’t enough for both of us to survive on, so Martin went to look for a job and found one with a construction company. In October 1941 the Germans got awfully close and the company was about to be evacuated. Martin said that he had a wife, whereupon they demanded the marriage certificate, so we quickly got married on 21st October 1941, during our lunch-break. Our wedding clothes were patched up old clothes – I didn’t have proper shoes either – but that didn’t matter. The only bad thing was that I signed the part, which said that I agreed to take my husband’s name. I would have been allowed to keep my name because the documents I fought for in Lwow were in my maiden name. But to go to the military as a foreigner and have my passport changed to my husband’s name could have become dangerous. Fortunately things changed for the better, the evacuation didn’t take place and I just put my marriage certificate in a drawer.

In Stalingrad we suffered under the hardest winter and the most severe time of starving of the whole war. I remember that my colleagues gave me ten potatoes for my birthday on 9th December.

The biggest problem was shoes. I practically wore overshoes throughout the war, and made myself socks and a cap from remnants.

We were fairly blind to politics, but then again we were cut off from the outside world – there was no radio, only a public loudspeaker that broadcast the official news. We didn’t know anything about Europe, absolutely nothing! We were fighting to get a hold of newspapers only to use them to roll cigarettes and smoke Machorka [very strong tobacco] – both my husband and I were smokers then. We were always busy making money somehow so that we wouldn’t starve and be able to study. It was easier for men to get a job because of their physical advantage. If two wagonloads of salt arrived, I couldn’t possibly have gone to help out carry the sacks- I was too weak to carry a sack of salt.

There were two professors and the dean who looked after us. Everything was chaotic but at the same time there was a great solidarity among people. We received 300 grams of bread daily, but no fat, the oil you got back then was similar to lubricating oil. Two girls, who took evening classes at the university, worked in a bakery producing baked goods on a large scale, and they sometimes brought us a bit of extra bread. And the dean, who had noticed that my husband’s shoes were completely worn-out, discreetly got him another pair of shoes; they were also old but not that worn-out.

The pressure from above to finish our studies quickly was high because at the beginning of the war a lot of young people – intellectuals – had lost their lives. They had no idea about fighting in a war and fell in their first battle. And later it turned out that there weren’t any people to work in companies and therefore we had to hurry with our studies to fill these positions.

All student hostels were full of evacuated people. The Germans had advanced very close to the borders of Stalingrad, but they probably wanted to take the city at once and started to bomb. There was no bridge and the Volga is fairly wide at this point. There was only a single tram that went southwards towards the Caspian Sea. It was difficult to get supplies to the city.

After the German attack on the Soviet Union in 1941, the Volga-German Republic [see German ASSR] 12 was dissolved by a decree and the whole Volga-German population, out of fear it could collaborate with the Germans, was deported to Kazakhstan and Siberia. They had also sent ‘dangerous elements’ to Siberia back in Lwow in the winter of 1940. These ‘dangerous elements’ also included people like me, refugees. All that happened very quickly: soldiers came, arrested people and transported them to Siberia in cattle-trucks. Most of them died in the harsh conditions there.

We were sent to attend crash-courses, for example one for tractor-drivers, to bring in the harvest in the Volga-German Republic. We arrived in a country with painted houses; everything was completely different than in the rest Russia. It was a piece of Germany in the Soviet Union. A whole country without a single soul; it was very spooky. In the empty houses there were German sayings affixed to the walls, such as ‘Morgenstund’ hat Gold im Mund’[‘The early bird catches the worm’].

We were fairly poor craftsmen. Martin was good because he was a car fanatic and learned how to drive as early as in his childhood. The tractors were in miserable condition because the army had taken the good ones. The steering wheels were so wretched that you could hardly drive the tractors. We worked there for a few weeks but weren’t very successful. We were paid in crops for our work, but both Martin and my business skills were rather bad. Instead of selling the crops we tried to grind them with a chair-leg. Our hunger was so enormous; we simply ate anything.

In June 1942 all students in Stalingrad were mobilized and we had to build a defense line against the German troops. The supplies were pretty good at that stage. One day, early in the morning, bombing started. It wasn’t the Battle for Stalingrad, but they were the first fights. Two girls from my group that were very young started to cry because they hadn’t experienced war before.

The only railroad line leading southwards had been bombed terribly, but there was the harbor in the center of town. The only possibility to flee from Stalingrad was to cross the Volga in small boats. We, however, in our naivety – we were only 21 years old - thought we could build ourselves a raft.

Our destination was Dschimbek in Northern Kazakhstan, in the steppe, 200 kilometers from Stalingrad, and we reached it. In Northern Kazakhstan there are settlements every 50 kilometers. We mostly lived on fruit we stole. Our feet were sore because our shoes were completely worn-out. Allegedly Stalin had ordered the trucks that returned empty from the front to pick up refugees, but they ignored that. I sat down on the side of the road with a bottle of vodka and that had a better effect than Stalin’s order.

Dschimbek was an oriental city, a junction between North and South, and there – sometimes real life is more interesting than a film - I met a friend. I wanted to head further north because I thought the heat in the South would cause us difficulties. That’s why we came to Sverdlovsk [today Ekaterinburg], made enquiries about the university and learned that a professor was teaching there, who had been in Stalingrad with us. He was very concerned about us and even put us up in his place in the beginning.

There was a faculty of chemistry in Sverdlovsk, but we had already taken so many exams in mechanical engineering that we decided to stick with it. That was in fall 1942. We completed our period of practical training in a motorcycle factory in the small town of Irbit. We worked twelve hours a day, just like the laborers there. There were no real roads in this little town, just tracks like those we had in the poorest parts of Eastern Poland. We were accommodated by different families. We had hardly any food, or, to be more precise, we were starving.

Afterwards we returned to Sverdlovsk, took our exams and the next summer we were already given the subjects of our dissertations. We were supposed to finish our studies quickly in order to fill job positions. I completed my practical diploma training in a factory for aircraft equipment. I was satisfied with my work. Of course we were used, but at the same time we also learned a lot.

My husband always tried to make some extra money. I had an injury on my leg, which didn’t heal because we couldn’t get vitamins. We had practically finished our studies and were just missing our diploma examinations. But the prospect of going to work soon wasn’t exactly enticing. Students didn’t have much money and had little food but at least we had time and didn’t have to work twelve hours a day. I dawdled over my exams a bit. Most likely someone told on me because I was summoned to the administration of the university. Since female emancipation wasn’t exactly high on the list of priorities back then, I came up with the following argument: ‘It would make kind of a bad impression if I was an engineer already whereas my husband was still a student, wouldn’t it?’ I negotiated six more weeks for myself and we finished our studies on the same day.

I had decided that I wanted to wear ‘real’ shoes to my diploma examination and therefore Martin and I ate even less bread and sold the rest on the market so that I could get a new pair of shoes. Neither he nor I were good salesman. He left the job to me though, so I went to the market with two loaves of bread. I assume that some speculators had bribed the militia; in any case I was caught immediately. Luckily they also caught the wife of a ‘big wheel’, who was released again immediately and was kind enough to inform my husband on what had happened. Somehow he succeeded to rescue me from the clutches of the law, but the bread was gone of course, and so was the dream of my new shoes. In the end a Polish shoemaker made a pair of shoes for me, which I paid for in installments, but they were useless and I could only wear them once.

After I had passed my diploma examination, I was abused for being a Jew for the first time by a young man on the street in Sverdlovsk. I gave him a box on the ears. I was 23 years old and the crowd of people on the street, although not knowing what had happened, was on my side.

If you had a diploma, you were given a mandatory job assignment 13. That was in 1944, at the beginning of the offensive, and Moscow or Leningrad was out of the question as they were still evacuated. In Dschelabis, an industrial city in the Southern Urals, there was a pipe rolling mill and much to our horror we were assigned there. But we took advantage of the chaos everywhere and simply went to the factory in Sverdlovsk where we had done or diploma practice training. Again we worked twelve hours a day, and, I think, also every second Sunday. The food was poor: bread, bad oil and tea made of dried carrots. There was a variety of food available at the market, but we didn’t make enough money for that. The factory in which we worked had been evacuated as well and we lived in horrible barracks. Winters can get as cold as 30 degrees minus in Sverdlovsk and we didn’t have running water and only a Russian stove 14 to cook on and heat the place. Never before in my life had I seen such a thing! Once I bought some warm panties in a village store. They were red! They made it all the way back to Poland [after the war]; I didn’t own anything more exclusive. My sister-in-law, who had survived several camps in Poland, rolled up laughing when she saw my red panties.

I was a technician in a department that manufactured machinery equipment; my husband worked in a different department. And then - Russia already received help from the Americans at the time - the director of the factory learned that there were two casting machines sitting at the railway station and that nobody knew who they belonged to. I assume he pulled some strings; in any case he got those machines. There was a foundry in the factory but no one who spoke English. So my husband volunteered to translate the instructions that came with those two machines. From then on he was deputy head of his department.

In 1943, I think, a Polish organization and army was being formed. I wanted to volunteer for this army, but they didn’t take senior students. I asked the professor, who had already been my teacher at school in Warsaw and who liked me, for help, but the opposite happened! Although he was left wing he got very angry with me and said that they didn’t need soldiers like me. I’m sure all he wanted was save my life. Apart from the Polish army, the Polish-Soviet Society, which had its headquarters in Moscow, was founded. I worked as a social worker for this society in Russia.

Post-war

When the war was over we were working in Sverdlovsk. In 1946 we heard about an agreement according to which former Polish citizens were allowed to return to Poland.
Since I was sixth month pregnant and had worked for the Polish-Soviet Society, we, along with some Polish farmers who had been deported to Siberia, were among the first to return to Poland. They wanted us to be there in time for the harvest. We were transported to Poland in cattle-trucks, some of which had buckets that served as toilets. That was in April 1946; our destination was Warsaw.

After the end of the war in May 1945 we began to look for our relatives. We had no idea about what had happened in Europe. My letters remained unanswered. The last letters I received where from my father, written in the Warsaw Ghetto in 1941. Of course they had been censored. I couldn’t write about anything in particular either. I wrote about exams that I had passed and things like that. I couldn’t possibly have told him that I ate badly, and, besides, the situation really wasn’t that bad in Lwow.

An older student colleague of mine had arranged herself ‘Aryan papers’, was in the resistance and lived in Warsaw. She came across an ad in a newspaper in 1941 saying that my father was looking for me. She was very courageous and went to see him in the ghetto. She told him that he needn’t worry because she knew for sure that I had left Lwow before the Germans invaded it. My father was upset and said, ‘Yes, that’s the influence of the Bolsheviks.’ He still didn’t grasp what was happening.

My father probably lived in fairly good circumstances because he had his stock of soap, which was worth its weight in gold back then. Our apartment was situated in the ghetto, so he lived in his own place and was better off than people who had to move from their apartments to new apartments in the ghetto. Later other people moved in with my family. My mother, who wasn’t a very emancipated woman, wouldn’t have said, ‘Okay, I’ll go’. My father had already been in poor health when I still lived with them. But if the doctors ask me today, which illnesses there were in my family, I couldn’t possibly tell them; my parents were only 45 years old when I last saw them.

My husband received a letter from the city hall of Cracow stating that Mrs. Hedwig Charlotte Ratz lived in Cracow. First we thought it was a mistake because the address given in this letter wasn’t the same as the one where the family had lived before the war. The letter my husband wrote to his sister in Cracow remained unanswered. He wrote another one, and again there was no answer.

On the Russian-Polish border the Russian customs confiscated the only belongings we had: our books. They were mainly specialist books, which we had bought when we worked as engineers. ‘Books? Do you have any permission to bring them?’ the Russian customs officer asked. My husband had to carry two crates of books out of the train on his back. They were requisitioned.

Since the train had a rather long stop at the border – the Russians and the Poles had different railway lines and something had to be adjusted – my husband asked if he could phone Cracow. He found the following name registered in the directory: Ratz, Hedwig Charlotte. I couldn’t possibly say: No, we’ll go to Warsaw instead of Cracow. I probably didn’t have any family left in Warsaw anyway.

My husband’s sister had been to several concentration camps. I think she was in Plaszow, near Cracow, first. She was deported along with her mother who was killed in Plaszow. That was the camp where Amon Goeth 15 was commander and saved Oskar Schindler’s 16 Jews. One of my husband’s cousins was saved by Oskar Schindler and she can be seen in one of the last sequences of the film ‘Schindler’s List’ 17. This cousin and a friend of my husband’s, who were saved thanks to Schindler, helped him a lot after the war.

Hedy, as my husband’s sister was called, lived with her future husband, Heinrich Reissler, a Holocaust survivor, who came from a very Orthodox family. They shared a two-bedroom apartment with friends who had also survived.

Hedy and Heinrich immigrated to Palestine in 1946. We would have liked to put up Hedy because she was a typical war child, hadn’t been able to finish school and we believed that she still needed support in many respects. She grew up in Cracow, but she was only a child when she lived there and couldn’t really enjoy her teenage years. She never experienced this kind of world that was so important for my personal development. She is a typical example of how the war ruined the life of Jewish children. The aunt, with whom my husband had stayed when he was in grammar school, could flee from Vienna to Palestine in time, and that way Hedy at least had a relative in Palestine.

They reached Cyprus and Heinrich volunteered for and fought with the Haganah 18, while Hedy was interned on Cyprus. After they had arrived in Palestine, Heinrich became an engineer in Haifa, on the only railroad that exists in Israel. Hedy worked somewhere, but I forget what she did. Their daughter, Zofie, was born in 1957. It was a complicated pregnancy - Hedy had to lie down throughout the pregnancy - probably due to the many years that she had been locked up in concentration camps. Zofie has two wonderful children; her son is called Lior and her daughter Shiri. Lior and I communicate via email sometimes – he in his good English, I in my miserable English. Zofie is divorced. She works as a nurse. Hedy died in the year 2000. Heinrich is still alive and lives in Haifa, but he is very sick.

We first lived with Hedy in her apartment. I think the house belonged to her mother but Hedy sold it after the war for next to nothing. However, she succeeded in keeping a two-bedroom apartment for herself. And around ten people lived in this apartment then because my husband had many friends in Cracow. The first to leave were Hedy and Heinrich when they moved to Palestine in 1946.

My husband started to work in an enamel factory. Our son, Alexander, was born in Cracow on 11th June 1946. After giving birth, I had health problems, and so did my son. The food supplies were still very bad shortly after the war.

In 1947 I went to Warsaw. Everyone tried to talk me out of it, but I went nonetheless. The street where I used to live had been situated in the center of the Warsaw Ghetto, but all that was left was a wasteland. I had lived on that street for 17 years, but I almost got lost. The only thing that saved me was a church, which had stood opposite our house. That church had survived and I could use it as an aid to orientation. There was debris everywhere because during the Ghetto Uprising in 1943 all houses had been destroyed by flame-throwers. The houses that they later built there were built on a fundament of debris. And of course, there were no documents left.

When my son turned one, I started to work as chief engineer in a cannery. I was a young, 25-year-old woman and the rest of the employees were men. It was hard in the beginning. All the masters were older than me and not particularly happy that I, a young woman, should be their boss. When I started work there, the director of the factory said to me politely, ‘You’re a smart young woman. Why do you want to wrestle with all these …’ He used a pretty dirty word! About six weeks later I invited all my colleagues to a pub – I would never set foot into a pub like this today – for beer and vodka. After that they respected me. Not even three diplomas would have been able to do what that beer and vodka did.

This factory had been in Jewish ownership before the war. The family survived in Brazil. I didn’t walk around with a sign saying ‘I’m Jewish’, but my name is Jewish and Poles simply know when they are dealing with a Jew; they are very strong anti-Semites. They told me non-stop about how they had helped the Jewish owners of the factory with wrapping gold to send it to Brazil. They really got on my nerves! I would have preferred if they had told me that they had beaten them. This currying of favor really annoyed me. However, I wasn’t harassed for being a Jew. I think at that time they trusted Jews in Poland because they hadn’t collaborated with the Germans.

We considered the Kielce Pogrom 19 a ‘slip’. We thought it was ‘yesterday’s people’ who had done that. Cracow was a cultural center, a former capital of Poland. Many intellectuals lived there. In any case I wouldn’t say that there was a particular atmosphere for pogroms there. However, there was pressure from above, to assimilate, to adopt Polish surnames, but they only issued the documents in 1947 or 48. They summoned us to the militia and said we should change our name, Ratz, to something like Raczynski or Rakowski. Upon that my husband said, ‘The only thing left of my family is my name, and I won’t change it!’ Most Jews in Poland did change their Jewish surnames though.

Once a man called me on a business matter in Poland. First we talked business on the phone but then he started to tell me Jewish jokes. They weren’t bad and I did chuckle a bit, but I also told him, ‘You know, I’m not sure if you should tell someone whose father’s name was Israel, such an awful lot of such jokes in such a short time.’ He was completely shocked and uttered, ‘I’m really sorry. If your surname had been Rakoschka or Ratschenski or something like that, I would have guessed that you might be Jewish. But with a name like Ratz…!’

When I worked in Warsaw, I met an older former student colleague of mine and I knew that he had changed his surname. We were on the opposite sides of the negotiating table and he knew that I knew him, but still he shook my hand and introduced himself with his new Polish surname. It was doing my head in, so I also shook his hand and introduced myself by saying, ‘The name’s still Ratz.’

My husband was transferred to Warsaw in 1949 to work in a car factory. He was the head of a Polish group of engineers and they sent him to Italy for a half-year training at FIAT. Later my son Alexander and I also moved to Warsaw. My daughter, Margarete, was born in Warsaw on 19th May 1952. I got a position as an expert with the State Planning Commission. I would have preferred to work in a factory but they said they also needed good people with the Planning Commission, so I stayed there until they fired me in 1968.

After the Six-Day-War 20 in Israel, an anti-Semitic mood began to spread in Poland. It wasn’t public yet, but it was noticeable. A few people even dared to shout at meetings. But no one dared to say that the Jews should get out of Poland.

One day my boss summoned me to his office. He had always valued me highly but nonetheless he said that I couldn’t keep my position because my husband had a sister in Israel and they therefore couldn’t trust me any more. I would get an equivalent position though, he said. I didn’t, so I went to see the head boss because I thought he was an intelligent and politically correct person. In reality, he was a hopeless scaredy-cat though.

I finally got a job as technical advisor in a bank. There was probably some kind of instruction that wanted to make Jews feel that they weren’t welcome in Poland by paying those who had been fired from their previous jobs lower salaries. I can’t prove that though because at the place I worked, I still made good money in comparison to others. My husband had kept his position but as early as 1956, during the first anti-Semitic wave in Poland, he wanted to leave the country. Many people left back then. But then the situation became more relaxed and, at age 50, we had to admit, that we were wrong.

The authorities only issued Polish Jews documents for Israel. We didn’t want to go to Israel, and at the same we knew, from reading foreign newspapers, that no one in Vienna was exactly waiting for a 50-year-old engineer. But my husband chose Vienna nonetheless because German was his mother tongue and he said the most complicated thing that came with a move was the language barrier. He was certainly right there.

My husband was allowed to emigrate from Poland in 1969 but he could only take our children along; I, as ‘a person cleared for access to secret information’, wasn’t allowed to leave Poland. My son, who was 23 at the time, only had one more exam to pass for his diploma at the technical university, and my daughter, 17 at the time, was only missing one year for her final exams. She didn’t want to leave Warsaw at all. She wanted to stay with me. Besides she was in love for the first time. I had to sign a paper saying that I agreed that my husband left Poland for good.

We made enquiries at the Austrian Embassy in Warsaw about my husband’s Austrian citizenship. They told him that he would automatically get the Austrian citizenship once he was in Austria. When he arrived in Vienna though, it turned out that there had been a set date at which he would have needed to register. At that time, however, he was still in Poland. Then they told him in the city hall that he would get back his Austrian citizenship within three years. And so it was. Exactly three years later our family got the Austrian citizenship. I was in Vienna already at the time and this was very important to us.

Two weeks after he had settled in Vienna, my husband found a job as an engineer with a company that went bankrupt a year later. He was unemployed for half a year until he found a job with the German Festo company. Originally, that company manufactured equipment for timber processing and pneumatic systems; later it was pneumatic systems and steering for machines. My husband was responsible for the market in the GDR. He traveled to fairs, made good money and was valued by his company. When he got seriously ill they treated him very nicely.

After a great many rejections of my applications for the reuniting of my family, I finally got the permission to move to Vienna. That was in 1972. I was sick and exhausted after those two and a half years of waiting. I didn’t know anymore if I would make it out of Poland alive. My husband had told me beforehand that I should brush up my knowledge of German as well as my typing skills. I still knew Russian. I became a translator and worked freelance from home.

At the age of 50 it was difficult to make new friends. We didn’t have much time because we had to build a new life for ourselves. In Poland we had a large circle of friends and we could knock on their door anytime and would be welcome. I have friends like that in Paris, London, New York and God knows where, even in Israel. But they have become fewer and fewer for many of them have already died.

The first apartment we lived in had a stove that I couldn’t handle. I almost set the apartment on fire once. Then we found a co-operative apartment. I immediately fell in love with it. To me it is very important to live in a place I feel comfortable in.

My daughter didn’t have it easy in Vienna. She had reached puberty, missed her mother, had difficulties with the German language and therefore problems in school. Now she is an interpreter in the Polish and Russian language. Sometimes I help her out with technical translations for she is totally lost when it comes to technical things. She is divorced and has two daughters, Barbara and Julia, and a son, Nikolaus. My daughter isn’t religious and neither are her children.

My son didn’t stay in Vienna. Two weeks after his arrival he moved to Sweden. He’s an academically qualified engineer and holds the degree of a ‘Bachelor of Business Administration’. He lives in Goteborg, and is married to Tola, whose father was Jewish and died when she was a small girl. My son and his wife have three sons, Martin, Jakob and Benjamin. My son took a year off work and went to work for a Swedish firm in Danzig. He’s back in Goteborg by now though.

My oldest grandson, Martin, decided to have his circumcision at the age of 17 and became a Jew. His mother fulfilled his wishes and they also celebrated all the religious holidays at home. He was studying at Business University in Vienna for half a year, and Pesach was around that time. He wanted us to celebrate seder eve together. It was a catastrophe because none of us had any idea about it. He said he would take care of everything but then, at the last moment, he had to do something at university and was late. I had a Haggadah for children, and I was the ‘chief rabbi’. I don’t know if Martin still celebrates religious holidays; he’s very busy with the development of his company.

Martin lives in Stockholm. He started to work right after his diploma, with a Swedish company that sells know-how to language schools. Jakob studied medicine and did his doctorate in May. Benjamin, the youngest, did his final exams this spring and wants to study law.

My husband died of cancer in 1989 in Vienna. He was buried in the Israelite section of Vienna’s Zentralfriedhof.

People are surprised to hear that I don’t know a single word of Yiddish. I do understand a few words, but I’ve never used the language. There are no more Jews in Poland, but there’s a wonderful Yiddish theatre in Warsaw that has fantastic actors; they aren’t Jewish though. Because I know German, I understand almost everything in Yiddish.

Since there are no Jews anymore, Jewish culture has become somewhat of a new fashion. Take Cracow for instance: My daughter paid for my trip to Cracow because I very much wanted to go there. I didn’t go to the house where I used to live until 1949, but I knew from my son, who had been there before, that the janitor was still the same. They have restored the Jewish quarter and the synagogue there very nicely. Every year a festival of klezmer music takes place in Cracow. Unfortunately that’s in July and I always go to Sweden to visit my son’s family in July because there’s already a fall chill there in August.

I’ve never been religious; even back in Poland our friends were rather assimilated Jews. We never denied that we were Jews but we never practiced religion either. Sometimes I went to the temple in Vienna, when I was invited to a bar mitzvah or a concert, but I never prayed there.

When I went to Israel for the first time, I admired simply everything I saw there. I wasn’t superficially interested in the political side of things. Hedy and her family were there and my husband had a great many acquaintances in Israel. We saw a lot of places, including Eilat, which back then was still being constructed. I had a student colleague who was a building contractor and had an airplane and he flew us to Eilat. The country fascinated me and of course there were many discussions and some people tried to convince us to move to Israel. But I don’t know the language and since I’m a culturally orientated person, language is very important to me, and I would be somewhat of an illiterate person in Israel. There were quite a few interesting people, such as friends from my childhood, a director and a musician, with whom I was in touch.

I went to Israel for the third time in 1998. My friends, though they become less and less, decided to stay there; actually they don’t have a choice anymore. They are disappointed with the politics of the government. Some have children in America. A former student colleague of mine has a son in Israel who is a chemist and another one in America, who is a professor of economics. The son in Israel says, ‘ I was born here, my daughter was born here, this is my country.’ Many say that but still they aren’t happy with the whole politics and history of the country.

Today I live in Vienna and have lady-friends here: most of them are Jewish but there are also a few atheists. I go to the theater, exhibitions, concerts a lot and I also like hiking. My daughter lives in Vienna and so do my two granddaughters. I visit my son in Sweden every summer and usually stay for a month.

Glossary

Melitta Seiler
Brasov
Romania
Reporter: Andreea Laptes
Data interviului: August 2003

Melitta Seiler este o femeie de 74 de ani, care trăieşte singură într-o garsonieră  într-o clădire care găzduieşte de asemenea o biserică creştină. Apartamentul ei, deşi mic, este curat, şi pe masă se poate vedea un macrame făcut chiar de ea, şi de care este foarte mândră. Este încă o cochetă, are grijă de felul în care arată, îşi vopseşte părul blond în mod regulat şi ţine legătura cu prietenii ei din comunitate, cu fiul ei Edward Friedel şi cu familia lui. Nepoatele ei sunt cea mai mare bucurie a vieţii ei.

Familia mea
Copilăria mea
Viața religioasă
Al Doilea Război Mondial
Deportarea în Transnistria
Viața mea după Război

Familia mea

Bunicii mei paterni erau polonezi şi trăiau în Zablotov [azi Ucraina], dar nu i-am cunoscut niciodată. Bunicul meu a fost recrutat în timpul Primului Război Mondial, şi tatăl meu, Iosif Seiler, mi-a spus că a murit cândva la sfârşitul războiului, trebuie să fi fost 1917 sau 1918. Îmi aduc aminte că am văzut o fotografie cu el îmbrăcat în uniformă militară poloneză, dar aceasta s-a pierdut când am fost deportaţi. Bunica mea s-a numit Melitta Seiler şi a murit curând după moartea soţului ei; eu am fost botezată după ea. Tata nu a ştiut niciodată, dar se zvonea că s-a sinucis pentru că nu a putut suporta moartea bunicului meu. Comunitatea evreiască din Zablotov era destul de religioasă, după cum spunea tatăl meu, iar el era doar un copil pe vremea aceea, şi moartea ei nu era un subiect de discutat cu copiii.

Ei au avut doi copii, pe tatăl meu, Iosif Seiler, care s-a născut în 1901, şi un alt fiu, născut în 1903; cred că se numea Avram sau Abraham. După moartea mamei lor, bunica lor i-a crescut. Tatăl meu avea 14 ani pe atunci. Nu ştiu dacă ea a avut sau nu vreun ajutor cât i-a crescut, poate că nu era aşa de bătrână, căci în timpurile acelea oamenii se căsătoreau destul de tineri. Au fugit la Viena pentru a scăpa de Primul Război Mondial; bunica lor se temea de cazaci. Cred că bunica s-a întors cu fratele mai mic al tatălui meu la Zablotov, iar el a rămas la Viena pentru un timp, ca să înveţe o meserie. Cred că bunica lor a murit în Zablotov.

Fratele tatălui meu a trăit în Zablotov, a fost căsătorit şi a avut trei copii: două fete şi un băiat. Nu ştiu ce ocupaţie avea, dar cred că avea o situaţie financiară destul de modestă, pentru că s-a căsătorit de tânăr. Pe una din fete o chema Esther, dar nu-mi aduc aminte numele celorlaltor copii. La doi, trei ani după începutul celui de-al Doilea Război Mondial, soţia lui a venit la Cernăuţi cu doi copii: o fată era bolnavă, şi tatăl meu a ajutat-o să intre într-un spital bun sub numele surorii mele. După aceea au trebuit să se întoarcă la Zablotov. Tatăl meu a ţinut legătura cât de mult a putut cu familia fratelui său. Au fost ucişi cu toţii, chiar la începutul războiului.

Îmi aduc aminte  foarte puţin despre bunicul din partea mamei, Michael Sternschein. Mama mea mi-a spus că tatăl ei a trăit undeva lângă Cernăuţi, şi că era destul de bine aşezat. Bunica mea – nu-mi aduc aminte numele ei mic – trăia în alt sat, şi era săracă, singurul copil al unei familii sărace, dar era foarte frumoasă. Bunicul s-a îndrăgostit de ea, şi cât timp i-a făcut curte a continuat să meargă în satul ei călare, doar pentru a o vedea. După ce s-au căsătorit, ea i-a dăruit şi copii frumoşi.  Bunicul meu şi-a iubit familia şi a adorat-o pe mama mea, deoarece era cea mai tânără dintre copiii lui, cu opt ani mai tânără decât cel mai mic fiu! Ea era doar un copil când ceilalţi erau deja căsătoriţi. Mama mea îmi spunea că el se trezea de obicei foarte devreme, se ducea la piaţă şi îi cumpăra fructe; obişnuia să i le pună lângă noptieră, pentru ca ea să le găsească atunci când se trezeşte. El a murit în 1931, când eu eram încă un copil. Îmi aduc aminte că mama îmi spunea că el a murit în acelaşi an în care s-a născut sora mea, Erika Esther Ellenburgen. Probabil că avea şaizeci şi ceva de ani, pentru că avea 42 de ani când s-a născut mama mea. A murit de pneumonie; a insistat să facă baie într-o dimineaţă rece de februarie, s-a îmbolnăvit şi a murit la scurt timp după aceea. Ştiu de la mama mea că era destul de religios, respecta Sabbath-ul foarte strict, şi nu lucra; bineînţeles că se ducea la sinagogă la fiecare sărbătoare mare, şi toată mâncarea în casa lui era kosher. Tatăl său sau bunicul său, nu ştiu exact, fusese ruv [rabin]. Nu ştiu ce meserie a avut el.

Bunicii mei nu se îmbrăcau tradiţional: bunica nu purta perucă, şi bunicul nu purta payes. Aveau propria lor casă, dar după ce a murit bunicul meu, bunica a venit să locuiască cu mama mea, Sara Hudi Seiler. Bunica era deja bolnavă de scleroză. Odată era în curte, şi eu şi sora mea ne jucam. Şi a spus „Melitta, adu-mi un pahar cu apă!”. Şi după ce i-am adus paharul, mi-a spus „Vrei să-mi dai otravă?”. La un timp după aceea, unchiul meu Max, Max Sternschein, fratele mai vârstnic al mamei mele, a luat-o pe bunica să locuiască la el. Bunica a murit la scurt timp după aceea, pe la şaizeci şi ceva de ani, pe când eu aveam trei sau patru ani. Îmi aduc aminte că eram în cameră cu mama când a murit bunica, şi mama a venit la mine, şi-a dat jos mărgelele roşii pe care le purta şi mi le-a pus în jurul gâtului. Purta deja doliu.

Bunicii mei materni au avut şase copii: cea mai în vârstă era Toni [Antonia] Bernhart, născută Sternschein, care s-a măritat cu un evreu numit Bernhart. Nu ştiu când s-a născut Toni, dar era mai în vârstă decât mama mea, i-a fost ca o mamă. A murit în Transnistria în anii 1940. A avut două fiice, Sally şi Neti Bernhart, care trăiesc în SUA acum, dar nu ştiu dacă sunt căsătorite. Apoi era Grete Knack, născută Sternschein, care s-a măritat cu un evreu german; era un comerciant de aur şi avea o situaţie destul de bună. Au trăit în Germania. Nu au avut copii. Mai erau de asemenea şi trei fraţi: Moritz Sternschein, care s-a căsătorit. A avut un fiu şi două fiice, dar el şi familia lui au murit în Transnistria în 1944. Bernhart Sternschein a fost şi el căsătorit, şi a avut două fiice, Marlene şi Antonia. Şi mai era Max Sternschein, care era fotograf în Cernăuţi. A avut un fiu, Vili Sternschein, şi o fiică, Ani. Ea s-a măritat şi s-a mutat în Basarabia. A fost ucisă împreună cu soţul ei, dar nu îmi aduc aminte cum îl chema.

Tatăl meu, Iosif Seiler, s-a născut în Nepolokovtsy [provincia Chernivtsi, Ucraina], într-un sat de lângă Cernăuţi, unde mama sa venise să-şi viziteze nişte rude, în 1901. Limba lui maternă era germana, şi a studiat într-o şcoală de chef d’hors d’oeuvre [şcoală pentru prepararea de aperitive] în Viena. A locuit acolo doi sau trei ani, şi după aceea s-a întors la Zablotov, dar nu se mai putea adapta vieţii dintr-un oraş mic, aşa că a venit să lucreze în Cernăuţi. A lucrat într-un restaurant, dar nu gătea, ştia doar multe reţete pentru aperitive deosebite, salate, gustări reci cu peşte şi aşa mai departe, şi superviza totul. Şi nu ştiu cum, dar o cunoştea pe sora mamei mele, Toni. Şi aşa i-a fost prezentat mamei mele, Sara Hudi Sternschein. Ea s-a născut în Cernăuţi în 1905, iar limba ei maternă era tot germana. Tatăl meu a plăcut-o foarte mult, pentru că era tânără şi foarte elegantă. Fusese în vizită în Germania, la sora ei Grete. Prima oară când a fost avea 16 ani, şi a stat un an. Grete a ajutat-o cu o operaţie la ochi de care mama mea avea nevoie: şi-a corectat strabismul la o clinică faimoasă din Dresden. Tatăl meu era un om foarte frumos, cu păr negru şi creţ, şi ochi de un albastru închis, şi avea gropiţe în obraji. Dar, din păcate, suferea de paradentoză, şi şi-a pierdut toţi dinţii încă din tinereţe.

Tatăl meu avea nevoie de paşaport pentru a sta în Cernăuţi, şi asta costa foarte mulţi bani, aşa că în cele din urmă a trebuit să se întoarcă la Zablotov. Dar familia mamei mele i-a umplut acesteia capul cu ce bărbat bun era el,  că era orfan dar că muncea din greu, şi aşa mai departe, aşa că într-un final mama s-a lăsat convinsă să se mărite cu el. Bunica mea maternă gătea leika – e un fel de prăjitură maronie şi pufoasă cu miere pe care evreii din Bucovina o făceau cu ocazia fiecărei nunţi sau sărbători importante. Bunicul meu a luat-o pe mama mea şi s-au dus la Zablotov, unde a avut loc logodna. Mama mea avea la ea nişte bijuterii de la sora ei Grete. I-a dat tatălui meu aceste bijuterii ca să le vândă, pentru a avea banii pentru paşaport. Dar i-a spus lui că nu se vor căsători până nu-şi va fi terminat stagiul militar, pe care a trebuit să-l facă în 1926 cred. Desigur că mama mea s-a răzgândit de câteva ori în această perioadă, dar în cele din urmă s-au căsătorit în Cernăuţi când el s-a întors din armată.

S-au căsătorit în sinagogă, şi s-a făcut şi o petrecere elegantă; tatăl meu era îmbrăcat într-un frac, iar mama avea o rochie foarte elegantă de mătase şi un voal, şi un buchet de nuntă foarte frumos, făcut din trandafiri albi şi liliac alb. Tatăl meu nu a avut niciodată cetăţenie română, dar a putut să stea în Cernăuţi deoarece mama era cetăţean român. A trebuit să plătească o taxă în fiecare an pentru paşaportul său, şi aşa a şi făcut până când a început Al Doilea Război Mondial.

Copilăria mea

Eu m-am născut în Cernăuţi, în 1929, iar sora mea, Erika, în 1931. Când m-am născut, tatăl meu spera la un băiat, dar am venit eu în loc. Şi când s-a născut Erika, el era sigur că o să fie un băiat de data aceea, şi-a pregătit chiar şi fracul! Dar a fost din nou fată. Cu toate acestea, ne-a iubit foarte mult, şi l-am iubit şi noi, era un om foarte bun.

Locuiam într-un apartament închiriat într-o casă cu două nivele, şi aveam apă curentă şi electricitate. Cernăuţiul avea apă curentă şi electricitate, poate că lipseau doar în câteva sate. Bunica mea obişnuia să aibă o lampă cu ulei când eram foarte mică, asta îmi aduc aminte. Oricum, casa avea şi o mică grădină, aşa că eu şi sora mea ne puteam juca şi afară. Apartamentul avea un hol, două camere, un balcon, o bucătărie, o cămară şi o toaletă. Aveam în casă şi cutia pentru Keren Kayemet. Aveam cărţi în casă, câteva religioase, şi foarte multe romane, pentru că asta obişnuia să citească mama mea. Nu îmi aduc aminte autori, dar ştiu că citea cărţi bune, mai ales clasici, toate în germană; nu citea romane ieftine. Mergea regulat la biblioteca publică în Cernăuţi, îi plăceau cărţile foarte mult. Tatăl meu nu avea aşa mult timp pentru citit, pentru că lucra până târziu. Mama totdeauna avea două sau trei servitoare, cel puţin până s-a născut sora mea, după aceea a rămas doar o femeie care venea să facă curăţenie de două ori pe săptămână. Erau toate rusoaice rutence. Îmi aduc aminte că femeia venea să spele rufele; le fierbea şi le călca. Pe vremea aceea aveam un fier de călcat umplut cu cărbuni, ca să-l ţină încins. Rufele erau totdeauna apretate şi-mi aduc aminte că femeia ieşea pe balcon şi venea înapoi, pentru a aerisi cărbunii şi a-i ţine aprinşi.

Erau mai multe familii în acea casă, şi cred ca una singură era de evrei. Îmi aduc aminte de o familie, Bendela: erau români, şi vorbeau germana foarte frumos. Locuiau deasupra nostră, şi fiul lor obişnuia să lege o bomboană sau o bucată de ciocolată de o sfoară şi să o lase în jos la noi, copiii. Proprietăreasa, o femeie mai bătrână, nu-mi aduc aminte dacă era evreică sau nu, locuia la parter, cu cei trei fii ai săi. Unul dintre ei era avocat, şi o plăcea foarte mult pe mama, şi îi făcea curte. Mama avea de asemenea o prietenă din tinereţe, dar se vizitau rar. Mai era un vecin evreu, locuia lângă casa noastră, un avocat, şi purta totdeauna un joben. O plăcea pe mama foarte mult, şi pe noi, copiii, de asemenea. Oricând mă vedea pe balcon în drumul său către birou, obişnuia să mă întrebe în germană, în glumă, cu un accent comic, „Mellita, was mache die Mame zu Hause?” în loc să spună, Melitta, was macht die Mama zu Hause? [Melitta, ce face mama?], deşi vorbea germană perfect. Tatăl meu se poate să fi avut cunoştinţe, dar nu prieteni adevăraţi, nu avea timp pentru aşa ceva. Ţineam legătura cu rudele mamei mele, mai ales cu unchiul Max, care a avut propria sa casă în spatele Teatrului Naţional. Ne-a invitat de multe ori acolo.

Erika şi eu aveam voie să ne jucăm în grădină când am mai crescut puţin, dar mama mea nu ne-a lăsat niciodată să batem străzile singure. Sora mea era mereu curioasă şi independentă; îmi aduc aminte că obişnuia să mai iasă în stradă, şi odată era să o lovească o trăsură. Eu eram mai ascultătoare şi mai apropiată de mama mea.

Mama mea era o vecină foarte bună, dar nu avea timp pentru vizite: era ocupată cu noi, copiii, sau cu lucrul ei de mână. Asculta radioul – nu aveam televizor pe atunci – sau ne scotea pe noi la plimbare: de obicei în Volksgarden, parcul public din Cernăuţi, care era foarte mare, avea chiar şi teren de tenis, sau câteodată în parcul public al mitropoliei Cernăuţi. Săracul nostru tată, când era liber sâmbătă sau duminică, ne mai scotea şi el în Volksgarten. Stăteam pe unul dintre genunchii lui, Erika pe celălalt, şi obişnuiam să-l pieptănăm, să-i aranjăm părul, îi făceam tot felul de lucruri, lui şi hainelor lui. Dar ne lăsa să ne jucăm; era un om foarte bun şi iubitor. Şi nu era nici o excepţie:  în fiecare seară când venea de la muncă, intra în camera noastră, unde noi de cele mai multe ori deja dormeam. Mereu ne punea ceva dulce, bomboane sau ciocolată, pe noptiere. Primul lucru de dimineaţă, când ne trezeam, era să pipăim pe noptiere, cu ochii încă închişi, ştiam că trebuie să fie ceva! Prima întrebare când ne trezeam era „Tata, was hast du uns gebracht?”, adică, „Tată, ce ne-ai adus?”. Într-adevăr, era foarte bun.

Situaţia financiară a familiei era destul de bună până a început Al Doilea Război Mondial. Tata lucra din greu la un restaurant denumit Beer, după proprietarul său. Lucra până seara târziu ca să ne poată plăti hainele, şcoala şi vacanţele.

Tatăl meu nu a fost niciodată în vacanţă cu mama mea sau cu noi, din câte îmi aduc aminte, dar ne trimitea pe mama şi pe noi undeva lângă Cernăuţi pentru cel puţin şase săptămâni în fiecare vară. Mergeam la mănăstirea Putna [mănăstire pentru călugăriţe, localizată în judeţul Suceava, la 62 km nord de Suceava, construită în secolul XV]. Îmi aduc aminte că ne jucam acolo, că ne căţăram pe muntele de pe care şi-a trimis Ştefan Cel Mare săgeata pentru a găsi locul potrivit pentru a-şi construi mănăstirea [Nota editorului: Ştefan Cel Mare, domnitor al Moldovei în ultima parte a secolului XV, vestit pentru patriotismul său şi războaiele duse împotriva Imperiului Otoman]. Mai mergeam, de asemenea, într-un loc al cărui nume nu-l cunosc, lângă Ceremuş [râu lângă Cernăuţi, azi în Ucraina]. Nu era nimic modern, dar era foarte plăcut: stăteam într-o casă închiriată, şi mama nu trebuia să gătească şi tata ne trimitea pachete cu delicatese. Şi când ne întorceam, totdeauna avea un cadou pentru mama. Îmi aduc aminte că odată i-a dat un ceas foarte frumos.

În fiecare primăvară, înainte de Pesach, sau toamna, înainte de sărbători, mama comanda ceva elegant la croitorie pentru ea şi pentru noi. Avea gusturi, şi era o femeie foarte elegantă, foarte la curent cu moda. Când ieşea la plimbare, purta întotdeauna mănuşi şi o pălărie. Era pe atunci o rochie foarte la modă printre femei şi copii, un model tirolez, care cred că venea de la Viena: dirndl-ul; avea o rochie plisată şi mâneci plisate. Se purta cu un şorţ mic. Mama ne făcea unul în fiecare vară, şi ea avea unul de asemenea. De câte ori ieşeam în oraş, nimeni nu credea că este mama noastră, toţi credeau că este dădaca sau o soră mai tânără.

Obişnuiam să merg cu mama la piaţă. Mergea întotdeauna lunea, pentru că lunea era milchik [cuvânt în idiş pentru produse lactate]. Piaţa era un loc foarte pitoresc: ţărăncile erau îmbrăcate în costumele lor naţionale. Ţin minte că femeile din Bucovina, de prin împrejurimile Cernăuţiului, purtau hote foarte frumoase, costumele lor naţionale. Mama cumpăra o bucată mare de unt, învelită în frunză de brusture, şi brânză în formă de boţ, pentru că fusese ţinută în tifon. Mama cumpăra pasăre miercurea, şi o ducea la hakham; pe atunci nu aveam frigidere, aşa că pasărea trebuia curăţată bine şi gătită bine. [în localităţi mai mici, hakham-ul îşi asuma mai multe funcţii în comunitatea evreiască, era shochet, mohel, shammash, etc.] Hakham-ul tăia pasărea, o săra, şi apoi o punea în apă. Doar după aceea era gata de gătit. Iar joia, mama ne lua cu ea la piaţa de peşte. Pentru noi era ceva impresionant, pentru că peştii era aduşi vii. Înotau în nişte vane mari pline cu apă, iar mama alegea unul, şi spunea: ‚Pe ăsta îl vreau!’ Apoi negustorul scotea peştele, îi dădea în cap, şi-l dădea mamei, care îl ducea acasă, şi îl kosherea. Nu mai ţin minte exact ce făcea, dar ştiu că îl curăţa, îl săra şi îl spăla în mai multe ape. Era mult mai greu pe atunci să conduci o gospodărie, erau multe de făcut.

Familia noastră nu avea o băcănie favorită: era una pe strada noastră de la care cumpăram lucruri mărunte, dar atunci când aveam nevoie de ulei sau zahăr, tata făcea comandă la magazin şi ne era adus acasă totul.

Viața religioasă

Mama era destul de religioasă, gătea mâncare kosher şi făcea challah vinerea. Respecta Sabbath-ul, şi nu făcea focul, altcineva venea şi îl făcea. Tata era de asemenea un bun evreu, dar nu mergea la sinagogă decât de sărbătorile mari. Majoritatea timpului lucra. Dar îşi întreţinea familia, şi avea grijă ca mama şi noi copiii să avem cadouri drăguţe. De Channukah primeam întotdeauna cadouri, ca această rochie dirndl care ne plăcea aşa de mult. De Pesach, curăţenia era făcută cu o zi înainte, se căuta chametz, şi erau tacâmuri speciale pe care le ţineam într-un cufăr în pod. Mama obişnuia să arunce sau să dea de pomană toată mâncarea, ca făina de exemplu, care nu era cumpărată recent. Mama gătea pe o plită care era zidită în perete, iar de Pesach o curăţa, o freca, şi punea cărbuni încinşi peste, pentru ca să fie kosher. Mama cumpăra mereu o sută de ouă: ouăle fierte tari erau tocate şi amestecate cu ceapă tăiată mărunt, ulei şi piper. Acest aperitiv se servea cu matzah. Erau întotdeauna oaspeţi în casa noastră, sau eram noi invitaţi la unchii noştri, dar nu mai ţin minte dacă tata oficia de Seder. A fost prea demult.

Mergeam la templul mare de ocazii speciale, cum ar fi sărbătorile mari sau o nuntă, şi era întotdeauna plin, pentru asta trebuia să cumperi locuri dinainte de la comunitatea evreiască: femeile stăteau într-un rând, iar bărbaţii în celălalt. Părinţii aveau mereu grijă să cumpere locuri înaintea oricărei sărbători mari. Dar erau mai multe sinagogi în Cernăuţi, în afară de templul cel mare, şi sâmbăta mama ne lua pe noi fetele la cea care era mai aproape de casa noastră. Nu existau diferenţe între evreii ortodocşi şi cei neologi, am auzit de asta pentru prima oară când am venit în Braşov.

De Purim se făceau mai multe dulciuri: noi făceam tradiţionala leika. Făceam de asemenea şi fluden, care aici în Transilvania cred că se numeşte kimbla. Acest fluden era oarecum asemănător cu strudelul: era făcut dintr-un aluat care era întins foarte, foarte subţire pe feţele de masă din casă, subţire ca foiţa de ţigară, şi care era lăsat la uscat. Apoi era o umplutură din nucă măcinată, amestecată cu zahăr şi miere. Această umplutură era învelită în aluat ca un strudel, apoi pusă in tavă şi tăiată în bucăţi înainte de a fi pusă in cuptor. Se poate servi şi cu gem, mama a făcut-o la nunta mea, a fost ceva delicios! Bineînţeles că făceam shelakhmones, pe care le dădeam vecinilor; şi ei veneau cu daruri la noi, chiar dacă nu erau evrei, mulţi creştini ne cunoşteau sărbătorile şi le respectau. Primeam de obicei ouă de la ei când era Paştele ortodox. Îmi amintesc vag că de Purim, oameni mascaţi obişnuiau să vină în vizită. De obicei erau bine primiţi, oameniii nu se temeau să lase străini în casele lor atunci. Mama îmi spunea că măştile făceau haz de gazde, glumeau sau erau ironice, iar gazda trebuia să ghicească cine era în spatele măştii, dacă era cineva cunoscut. Nu-mi amintesc să fi venit în casa noastră, se poate să se fi întâmplat când mama nu era încă căsătorită. Dar era multă bucurie şi sărbătoare la noi în casă. Noi copiii nu ne costumam, dar ţin minte că erau baluri de Purim în oraş, şi că oamenii puteau să poarte măştile pe stradă.

Mama făcea şi kirhala, e un fel de biscuite: era un aluat cu multe ouă, cred, şi era tăiat în bucăţi înainte de a fi pus la cuptor. Se presăra cu zahăr, şi când era gata, marginile biscuitelui se ridicau, astfel încât arăta ca o corăbiuţă. Se topeau în gură, erau delicioase.

În ajunul Anului Nou evreiesc, se făceau mereu mari pregătiri, toată lumea mergea la sinagogă, iar apoi eram invitaţi la o petrecere a unui unchi sau a unei mătuşi, şi se mânca şi se bea mult. Amândoi părinţii mei posteau de Yom Kippur, şi eu am postit când am împlinit 13 ani. Dar când s-a întâmplat asta, noi eram deja în Transnistria, aşa că mâncarea era puţină oricum. De Sukkot sărbătoream, mergeam la sinagogă, iar lumea dansa cu Torah în curtea sinagogii, însă noi nu construiam o sukkah. [Lumea dansează cu Torah de Simchat Torah, care este ultima zi de Sukkot]

Oraşul în care am crescut, Cernăuţi, era un oraş mare, cultural, foarte cosmopolit. Erau şase sau şapte cinemauri, Teatrul Naţional, Teatrul Evreiesc, şi alte clădiri minunate, cum ar fi Dom Polski, adică Casa Poloneză; puteai găsi chiar şi muzică simfonică. Comunitatea evreiască din Cernăuţi era foarte mare şi foarte puternică, însă nu ştiu cifre exacte. Exista o sinagogă, foarte frumoasă; ţin minte că am fost acolo ultima oară când verişoara mea, Ani, fiica unchiului Max, s-a căsătorit înainte să înceapă al Doilea Război Mondial. Rabinul, nu ştiu cum îl chema, nu era foarte bătrân, dar era acelaşi care o căsătorise şi pe mama mea. După ce sinagoga a fost rasă de pe faţă pământului în timpul persecuţiei, înainte de război, rabinul a fost omorât. Erau mikves în Cernăuţi, dar noi nu mergeam.

Erau mai mulţi hakhamim în Cernăuţi, şi nici un evreu nu mânca pasăre sau vită dacă nu fusese măcelărită de hakham. Existau de asemenea şi mulţi funcţionari: hakhamim, shochetim, rabbis. [Nota editorului: în comunităţile evreieşti mai mici hakhamul îşi putea asuma funcţii diferite, printre ele, şi cea de shochet, în acest caz însă, intervievata a omis probabil să spună shochet.] Nu existau cartiere evreieşti în Cernăuţi, evreii trăiau răspândiţi în tot oraşul. Evreii aveau tot felul de meserii: croitori, ceasornicari, cizmari, băcani, doctori şi avocaţi, puteau fi orice înainte de 1939, când a început persecuţia sub guvernul Goga-Cuza. Şi mai era ceva: restaurante evreieşti, unele dintre ele cu mâncare kosher. Tata lucra la un restaurat de calitate, foarte central şi elegant, unde dădea reţete pentru bufete reci, şi mulţi oameni importanţi intrau să ia un aperitiv acolo. Proprietarul localului era un evreu numit Beer. Mai exista un bine cunoscut restaurant evreiesc, Friedmann. Încă îmi aduc aminte unde era. Daca m-aş da jos din tren în Cernăuţi acum, l-aş mai putea găsi, era „auf der Russichen Gasse”, pe strada rusească. Era un restaurant lacto-vegetarian, şi toată lumea din Cernăuţi, evrei sau nu, venea la Friedmann, avea minunate delicatese cu produse lactate. Era un loc de întâlnire la modă printre doamne, care veneau acolo, mâncau şi sporovăiau pentru două sau trei ore. Şi mama ne-a dus acolo de vreo două sau trei ori, şi mereu am luat turtă de mămăligă, care era foarte celebră. Era o mâncare făcută din mălai, cu o umplutură de brânză şi cu smântână lângă; era ceva nemaipomenit, vă spun! Erau şi alte reţete, şi toate kosher, nu se servea nimic cu carne.

Obişnuiam să mergem să privim paradele, ţin minte 10 Mai, Ziua Eroilor, când regele Carol II a venit la Cernăuţi cu fiul său, Mihai. Cred că noi eram eleve în clasa a treia, şi mama ne-a îmbrăcat frumos şi a venit cu noi; am stat în faţă, şi am văzut trecând caleaşca regală şi tot alaiul regal. Regele Carol purta un coif cu pene, şi Mihai purta o uniformă la fel de frumoasă ca a tatălui său.

Nu am avut Fraulein [guvernantă] când eram mică; mama a avut grijă de mine, cu ajutorul servitoarelor. Apoi am mers la şcoala primară pentru primele patru clase. Prima clasă de liceu am făcut-o la liceul Sfânta Maria, un liceu de maici. Fiecare liceu avea pe atunci o uniformă diferită, şi fiecare elev avea un număr. Jumătate din clasa noastră erau evreice, iar cealaltă jumătate erau românce şi poloneze. Aveam şi ore de religie, iar noi, evreicele, aveam un profesor de religie evreiască, anti-semitismul nu era o problemă pe atunci. Toate elevele plăteau o taxă, şi toate studiau aceeaşi materie în limba română, cu excepţia religiei, bineînţeles. Ţin minte că în liceu aveam păr des, frumos, castaniu-roşcat, pe care îl purtam în două cozi. În timpul pauzelor băieţii mă fugăreau şi mă trăgeau de cozi, spunând: „Melitta, du hast einen Wald im Kopf!”, adică „Melitta, ai o pădure în cap!’

Eram bună la matematic㸠dar îmi plăceau în mod deosebit literatura şi istoria; am citit mult despre pictori şi scriitori celebri, mi-a plăcut. Aveam prieteni la şcoală, dar nu şi în afara ei pentru că mama nu ne lăsa să mergem singure prin oraş. Nu-mi aduc aminte nume, a fost prea demult, dar prietenii mei erau şi evrei şi români.

Al Doilea Război Mondial

Nu am fost niciodată la cheder. Tata mi-a spus mai târziu că a intenţionat să ne trimită pe amândouă la un evreu în vârstă să învăţăm, dar a izbucnit războiul şi nu s-a mai putut. Am terminat primul an de liceu în iunie 1940, şi imediat după aceea au venit ruşii. A trebuit să repetăm anul, au adus profesori noi din Rusia şi fiecare şcoală a trebuit să studieze în limba rusă. Ruşii au impus şi clasele mixte, băieţi şi fete împreună. La început râdeam, făceam glume pe seama profesorilor, noi nu ştiam rusă iar profesorii nu ştiau germană, aşa că nu ne puteau înţelege. Dar nu am avut niciodată probleme serioase cu profesorii mei. Am continuat un an şi deja in 1941 puteam vorbi rusa.

Tata a cumpărat pentru noi fetele o pianină, şi o dată sau de două ori pe săptămână am avut lecţii de pian, timp de doi sau trei ani, până a început războiul. Mergeam la o doamnă mai în vârstă, o poloneză, şi puteam repeta acasă, pentru că aveam pianina.

Am mers la teatrul evreiesc doar o dată, când eram mică. A fost un mare eveniment, o foarte celebră artistă din teatrul idiş urma să joace şi să cânte, Sidi Tal. Mama ne-a dus s-o vedem. Tot ea ne-a dus şi la cinema; nu pierdeam nici un film cu Shirley Temple. După ce au venit ruşii, era obligatoriu să mergem cu şcoala să vedem piese ruseşti, în special de Lev Tostoi. Mi-au plăcut şi acestea.

Deportarea în Transnistria

În vara lui 1941 regimul român a fost reinstaurat, şi Antonescu a venit la putere. Vremurile erau foarte tulburi, şi ţin minte că în noiembrie ni s-a spus să împachetăm câteva lucruri într-o desagă şi să fim gata de plecare: trebuia să fim gata îmbrăcaţi când jandarmii români ar fi venit să ne bată la uşă şi să ne ia. Jandarmi au venit, şi am fost duşi într-o parte a Cernăuţiului, nu ştiu exact unde, care fusese declarată ghetou. Eram îngrămădiţi, nu mai ştiu câţi într-o singură cameră, şi a trebuit să stăm acolo pentru câteva zile; după aceea, au venit jandarmii cu baionete şi ne-au dus la gară: ne-au forţat să ne urcăm în vagoane de vite, eram atât de mulţi într-un singur vagon încât abia se putea respira. Şi acest convoi a mers de la Cernăuţi până la Atachi, punctul cel mai nordic al Basarabiei, chiar lângă malul Nistrului. A fost o călătorie de coşmar, iar când trenul s-a oprit, nu ne-au lăsat să coborâm imediat; dar când am coborât, a trebuit să călcăm în noroi, noroi gros care ne ajungea până la genunchi, pentru că fusese o inundaţie. Lângă şinele de cale ferată era un dâmb, şi ne-au obligat să-l urcăm, bărbaţi, femei, copii şi bătrâni laolaltă, cu tot ce aduseserăm cu noi. A fost teribil, oamenii bolnavi sau în vârstă cădeau în noroiul gros, alţii îi trăgeau afară. Toată lumea trebuia să ajungă în vârf cu cea ce aveau. Când am ajuns in vârf, ne-au ordonat să lăsăm tot ce împachetaserăm acolo, şi apoi ne-au fugărit din nou în josul dâmbului.

Apoi toată lumea a trebuit să urmeze un convoi imens care mergea pe malul Nistrului. Erau mii şi mii de oameni pe malul râului, pentru că mai multe convoaie ajunseseră, nu doar al nostru. Era noapte, întuneric, iar mugetul Nistrului era înspăimântător. Familiile erau despărţite, erau voci care strigau, urlau, se chemau unele pe celelalte. Ţipetele şi urletele erau groaznice în noaptea aceea rece şi întunecată de noiembrie. Toţi au trebuit să traverseze Nistrul cu barje acelea care transportă căruţe şi cai; doar că de data aceasta, erau oameni. Totul a mers foarte încet, şi familia mea a stat acolo toată noaptea, până când tatăl meu a dat ceva din ce reuşise să salveze, nu ştiu ce anume, cuiva şi am ajuns în sfârşit pe barjă. Se puteau auzi focuri de armă în noapte, ţipetele oamenilor care erau aruncaţi în râu, era groaznic.

Când am ajuns pe malul celălalt al Nistrului, eram deja în Transnistria. Eram într-o suburbie din Mohilev-Podolsk; era un loc cu case mici şi dărăpănate, care arătau şi miroseau toate ca nişte latrine. Erau atât de mulţi oameni care încercau să găsească un loc unde să se odihnească! Noi eram sfârşiţi, şi am stat în tăcere jos lângă un zid până dimineaţă. De dimineaţă, jandarmii ne-au spus, „Toată lumea trebuie să fie gata de plecare!” O femeie, care probabil ajunsese acolo cu câteva zile înaintea noastră, ne-a spus, „Oameni buni, dacă puteţi, ascundeţi-vă şi nu mergeţi cu acest convoi!” Era acolo un cuplu de evrei tineri, un pic mai tineri decât părinţii mei şi fără copii, care veniseră în acelaşi vagon cu noi. Când au auzit-o pe femeie, s-au îndreptat imediat spre ieşirea din clădire; sora mea a fugit după ei,  iar eu am fugit după sora mea. Când am ajuns în strada principală, m-am întors şi am văzut că părinţii mei nu erau în spatele meu, aşa că m-am dus înapoi. I-am găsit în convoi, înconjuraţi de jandarmi care strigau la oameni să se mişte. Erau mii şi mii de oameni in acel convoi, toată strada principală era plină de oameni. Mama a început să plângă, tata a început să strige, „Unde e fata mea?!”, dar sora mea dispăruse cu acea familie de evrei. Santinelele păzeau convoiul, majoritatea erau români, dar ţin minte că era şi un neamţ. Şi mama a început să plângă şi să se roage, în română şi în germană, că a pierdut un copil, că tot ce vroia era să-ţi găsească copilul. Nimeni nu s-a uitat la ea, dar mama nu s-a oprit din plâns. La un moment dat, o santinelă tânără, un soldat român, s-a oprit, s-a uitat la noi şi a spus: „Veniţi cu mine!” Am ieşit din convoi, şi ne-am îndreptat spre strada mică unde îi văzusem ultima oară pe acei evrei cu sora mea. N-am mers prea departe, erau prea mulţi oameni, dar am văzut-o pe femeie venind către noi cu Erika. Soldatul a văzut că am găsit fata, dar a fost un suflet bun, a spus, de parcă n-ar fi văzut nimic: „Mergeţi şi găsiţi fata, şi când o găsiţi, întoarceţi-vă!”; ăsta a fost marele nostru noroc, şi aşa am supravieţuit, pentru că putut sta în oraşul Mohilev-Podosk.

Convoiul a părăsit oraşul, şi noi am rămas în urmă, cu alţi câţiva oameni care au ştiut că e mai bine să rămâi în urmă. Mohilev-Podolsk nu era un lagăr de concentrare înconjurat de sârmă ghimpată, era un ghetou. În tot oraşul nu mai erau evrei ucraineni, fuseseră toţi masacraţi în Odessa şi alte locuri [în timpul ocupaţiei române a Odessei] Puţinii evrei care trăiau acolo fuseseră duşi peste Nistru. După ce convoiul a plecat şi părinţilor mei nu le-a mai fost frică să iasă, tata a început să caute un loc unde să stăm. Am găsit o ucraineancă care ne-a luat la ea; era foarte săracă, şi plină de păduchi, se scărpina tot timpul. Mama mea frumoasă şi curată, vă închipuiţi, era îngrozită. Am stat acolo doar pentru puţin timp, şi apoi am găsit alt loc. Era tot în ghetou, în suburbie, dar casa aparţinea unor ucraineni care erau mai înstăriţi, aveau o grădină, şi vaci. Părinţii au vorbit cu proprietarii, şi ne-au dat adăpost. Aveau o mică căsuţă lângă grajduri, cu o mică bucătărie, şi o singură cameră, clădită pe pământul gol. Totuşi, era curat, şi am rămas acolo.

Părinţii au plătit chiria cu puţinele bijuterii pe care mama le-a putut salva: le cususe într-un mic buzunar în port-jartier. Când ne-au scos din tren, nu au avut vreme să facă percheziţie corporală.  S-a spus că ucrainenii au fost mari anti-semiţi, dar nu a fost o regulă, aceşti oameni au fost foarte amabili să ne dea adăpost; mai mult, nici nu ne-au cerut o chirie mare, nu ne-au insultat, şi ne dădeau nişte lapte sau o roşie vara, pentru că muream de foame. Hoziaika, adică proprietara [în ucraineană] avea două fiice: erau un pic mai mari decât noi, dar ne-am împrietenit, nu se purtau urât cu noi; chiar ne jucam împreună câteodată.

Trăiam numai din mălai, şi mama făcea un gir, un fel de supă, dar din apă clocotită presărată cu mălai. [Nota editorului: înţelesul de bază al cuvântului akkadian ‚gir’ este sămânţă de roşcov]. Foarte rar puteam face mămăligă, şi sora mea, care era răsfăţată şi făcea mereu mofturi la mâncare, era mereu prima la masă, nu cumva să ia cineva o bucată mai mare. Uneori aveam pâine cazonă, din cauza căreia am făcut icter, şi eu şi sora mea. Asta ca să nu mai vorbesc de subnutriţia din cauza căreia eu şi sora mea am făcut furunculoză: eram pline de puroi, şi bietul meu tată ne spăla şi ne pansa rănile.

Am stat acolo timp de trei ani, din 1941 până în 1944, şi au fot vremuri grele. Trupe germane au trecut pe lângă casa noastră mică de mai multe ori, dar ştiam că veneau. Nu ştiu cum, dar ştirile despre ei mergeau întotdeauna repede; ne era atât de frică, ne ascundeam în bucătărioară şi nici măcar nu respiram tare, de teamă să nu ne audă nemţii. Îmi aduc aminte, în timpul iernii, eu şi sora mea ieşeam la poarta casei – casa acestor ucraineni ne părea un palat, deşi era doar o casă normală – şi vedeam căruţe, pline de cadavre puse unele peste altele ca scândurile, atât erau de slabe; nu ştiu unde erau duse.

Împrejurul Mohilevului erau lagăre de concentrare, înconjurate cu sârmă ghimpată. Viitorul meu soţ, doctorul Jacques Friedel, a fost în unul dintre ele, precum şi unul dintre fraţii mai mari ai mamei, Moritz Sternschein. El fusese în Germania, unde se căsătorise cu o evreică germană, şi fugiseră din Germania şi se întorseseră la Cernăuţi când a venit Hitler la putere. Dar a fost deportat într-unul din aceste lagăre împreună cu soţia şi cei trei copiii. Unchiul şi soţia lui au murit înainte de eliberare, iar copiii lor au fost aduşi la Mohilev. Părinţii mei i-au găsit, dar nu au supravieţuit, erau toţi bolnavi, cu burţile umflate. Oamenii mureau în timpul verii din cauza tifosului, şi iarna de frig şi de tifos exantematic. Purtau numai cârpe, erau subnutriţi, îi puteai vedea scotocind în gunoaie pentru o coajă de cartof. Condiţiile de trai erau dezastruoase; erau viermi şi păduchi peste tot. Noi nu am avut niciodată păduchi în toată acea perioadă, şi asta datorită mamei: ea era o femeie curată şi educată, şi în acea casă mică în care am trăit, punea un scaun în faţa patului, astfel încât oricine intra, se aşeza pe scaun şi nu pe pat. De asemenea ne peria părul cu un pieptene cu dinţii mici; noi fetele aveam un păr frumos şi mama nu ni l-a tăiat. Din câte ştiu eu, nu au existat execuţii în masă în Mohilev.

Timpul trecea, şi am fost eliberaţi de armata rusă în aprilie 1944. Ruşii au instalat un tun anti-aerian chiar în spatele grajdului, în grădina în care trăiam. Sunetul era groaznic! Tata a fost înrolat cu forţa în armata rusă pentru că nu s-a ascuns cum au făcut alţii, şi a mers cu frontul până la Stalingrad, după cum ne-a povestit după aceea. Aşa că după ce Mohilev a fost eliberat, şi s-au răspândit ştirile că şi Cernăuţiul era eliberat, mama s-a trezit singură, cu două fete şi fără tata. A trebuit să mergem pe jos până la Cernăuţi, doar când ajungeam într-o gară mai puteam să mergem cu trenul câteva mile. Convoaielor ruseşti nu le păsa prea mult, ne lăsau să călătorim cu trenurile de marfă. Am mers şi am călătorit timp de vreo două săptămâni, cred, şi când am ajuns acasă, toate trei eram pline de păduchi. Ne-am găsit apartamentul, era complet gol, cu excepţia unui pat de fier, unde am dormit toate. Nu ştiam, dar apartamentul fusese folosit de nişte ruşi, şi într-o noapte ne-am trezit cu câţiva dintre ei în cameră. Ne-a fost frică să nu ne violeze; eu aveam deja 15 ani, eram o fată frumoasă, mama era şi ea o femeie frumoasă, sora mea era cam slăbuţă, dar eram trei femei fără apărare. Eram îngrozite, dar au fost oameni cu inimă bună, ne-au lăsat în pace.

Viaţa a fost grea în acei doi ani, din 1944 până în 1946. Noi fetele am mers la şcoală şi am învăţat în rusă. Unchiul meu Max Sternschein, care nu fusese deportat, ne mai ajuta cu ce putea. Nişte permise de rezidenţă în Cernăuţi fuseseră emise de autorităţile române, contra unor sume imense de bani, şi cred că unchiul meu a făcut rost de bani cumva. El a avut noroc, pentru că unii evrei au fost deportaţi mai târziu, chiar dacă plătiseră o grămadă de bani să rămână. Când ruşii au venit, în 1940, Ani tocmai terminase liceul, îşi dăduse bacalaureatul. Şi ruşii au obligat pe toată lumea care terminase liceul să meargă în Basarabia să fie învăţători. Unchiul Max era disperat, dar nu a putut face nimic. Aşa că a măritat-o pe Ani în grabă cu un student la medicină, unul dintre pretendenţii ei, aşa încât să nu fie singură şi fără nici un fel de protecţie acolo.  Dar a venit frontul german, şi au fost masacraţi acolo, nu s-a mai auzit nimic de ei vreodată. El încă mai spera să audă veşti de la Ani, fiica lui. Unchiul Max a trimis oameni să o caute, iar mama întreba pe toată lumea care mergea în sau venea din Basarabia, şi răspunsul era mereu acelaşi: nici un evreu nu fusese lăsat în viaţă. I-a fost foarte greu unchiului Max să accepte acest lucru, îşi adora fiica.

În principal trăiam din ceea ce mama lua de la alţi oameni. De exemplu, cineva îi dădea o rochie pe care nu o mai purta, şi ea mergea la piaţă şi o vindea pentru câteva ruble, şi aceia erau banii noştri de pâine. Unchiul Bernhart, care fusese deportat, s-a întors cu soţia şi copilul; au mai avut un copil în Cernăuţi după ce s-au întors, şi puţin după aceea au plecat în Israel. Dar noi nu puteam merge nicăieri; îl aşteptam pe tata. Tata a reuşit să ne trimită un pachet cu haine, şi în 1946 s-a întors acasă.

Viața după Război

În acelaşi an am plecat la Braşov, era un fel de decret că evreii puteau pleca în România dacă aveau cetăţenie română; ţin minte că am împlinit 17 ani când am pus pentru prima oară piciorul în acest oraş. Nu noi aleseserăm acest oraş, am fost trimişi aici. Aveam deja experienţă cu ruşii din Cernăuţi, ştiam de ce erau în stare, aşa că nu am ezitat să venim in România. Am avut două exemple: prima oară când au venit, în 1940, erau nişte oameni bogaţi în Cernăuţi, unii dintre ei evrei, unii români. Au fost duşi în Siberia [aşa numitele gulaguri] şi nu s-a mai auzit nimic de ei vreodată. Apoi, când ne-am întors din Transnistria, în 1944, NKVD-ul bântuia pe străzi şi făcea raiduri în case noaptea, şi lua oameni la minele Doneţ. [Doneţ, sau Donbass, cum mai este numit, este locaţia unui important bazin carbonifer şi regiune industrială din Ucraina de est, în câmpia râurilor Doneţ şi  Dnieperului de Jos.]  Nu conta pentru ei dacă le spuneai că eşti evreu şi că tocmai te întorsesei din deportare; nu le păsa.

Într-o noapte, au venit în casa noastră, dar cum noi locuiam la etajul întâi, i-am auzit sunând la uşile vecinilor mai întâi. Mama ştia cine era, aşa că a fugit în picioarele goale şi în cămaşa de noapte în pivniţă. Ea s-a ascuns şi eu am deschis uşa. Purtam un halat de casă de mătase neagră, un cadou de la mătuşa mea, Grete, şi probabil arătam ca o tânără femeie, astfel încât NKVD-ul a vrut să mă ia. I-am spus că sunt elevă, dar nu m-a crezut, şi i-am arătat carnetul de elev şi în cele din urmă m-a lăsat în pace. N-o să uit niciodată acea spaimă! Erau oameni care efectiv săreau de la balcon când NKVD-ul venea la uşa lor, a fi făcut orice să nu fie duşi în Doneţ, aşa că ştiam destul de bine cine erau ruşii. Cu prima şansă care am avut-o să plecăm din Cernăuţi, am plecat.

Viaţa era grea aici în Braşov, pentru că trăiam în aceeaşi casă cu nişte români, şi eram atât de îngrămădiţi, eram mai multe familii în aceeaşi cameră. Împărţeam camera cu încă o familie, şi la în început dormeam pe jos, apoi am reuşit să construim un pătuţ şi am dormit acolo. După un an sau doi familia care trăia cu noi s-a mutat. Părinţii mei au continuat să stea acolo, dar noi fetele am plecat într-un final: eu m-am căsătorit, Erika a plecat la facultate la Bucureşti, unde a studiat limbile străine, rusa şi engleza. Părinţii mei nu au depăşit niciodată cu adevărat trauma de a fi fost deportaţi. Se gândeau doar la binele nostru, nu la al lor: vroiau ca noi să avem mâncare bună, haine, dar tata nu s-a gândit niciodată să cumpere un apartament, deşi atunci ar fi fost posibil, cu un împrumut. Tata era directorul unui laborator alimentar, şi mama era casnică.

Am vrut să emigrăm în Israel, eram o familie tânără; tata a depus dosarul, dar nu a primit aprobare, şi nu ştiu dacă a mai încercat încă o dată. Nu ştiu care au fost motivele pentru refuz. Unchiul Bernhart a plecat cu familia în Israel din Bucureşti în 1947, dar nu ştiu cum au reuşit. Unchiul Max a plecat la Buenos Aires cu soţia lui Suzie şi cu fiul Vili; au reuşit pentru că Suzie avea nişte rude acolo, şi au ajutat-o. Despre Vili nu ştiu decât că s-a căsătorit cu o evreică care era de asemenea din România, şi că a devenit şlefuitor de diamante.

Eu şi Erika am terminat liceul aici în Braşov. Eu am terminat zece clase de liceu la seral, şi după aceea, la 19 ani, mi-am găsit de lucru. Deşi eram destul de săraci, mama nu vroia ca noi să ne neglijăm educaţia. În primii doi sau trei ani după ce am ajuns în Braşov, am luat lecţii particulare de literatură şi limbă germană cu o profesoară. După aceea am învăţat engleza cu o profesoară, dna Rathaus. Era destul de scump, dar am luat lecţii cu ea timp de vreo opt ani, le-am întrerupt doar când eram aproape să nasc pe fiul meu.

După ce a terminat facultatea, Erika a fost profesoară de rusă aici, în Braşov, şi s-a căsătorit cu un evreu, Alfred [Freddie] Ellenburgen în 1959. Au avut o căsătorie bună, şi au un fiu, Marcel. Marcel s-a căsătorit cu o româncă, Iulia, şi acum trăiesc în Israel, unde au doi băieţi.

Am lucrat timp de trei ani la contabilitate, la T.A.P.L., care era organizaţia de stat care conducea restaurantele şi industria alimentară. Între timp, am făcut nişte cursuri de contabilitate, şi dl Rathaus, soţul profesoarei mele, care era farmacist, m-a ajutat să găsesc un post de contabilă la Centrofarm. [Centrofarm era compania farmaceutică de stat care avea filiale în toată ţara] Am lucrat acolo trei ani, până în 1955. Nu am avut probleme pentru că eram evreică în nici unul dintre aceste locuri.

Am fost norocoasă că mi-am făcut prieteni buni printre tinerii din comunitatea evreiască de aici. Erau Pişta Guth, Brauning, Loţi Gros, şi câţiva dintre colegii lor de liceu. Ne-au plăcut mult, pe mine şi pe sora mea, aşa că ne-au introdus în cercurile lor şi în Gordonia, o organizaţie sionistă. Erau foarte prietenoşi, ne invitau la petreceri de five o’clock şi aşa mai departe. La Gordonia era un doctor tânăr, Bernhart, care mă plăcea mult, mă curta, şi el mi-a făcut cunoştinţă cu un prieten de-al lui, doctorul Orosz. Şi doctorul Orosz mă curta, mergeam la plimbare, şi în timpul unei plimbări ne-am întâlnit cu doctorul Jacques Friedel, viitorul meu soţ. Jacques s-a născut în Câmpulung Moldovenesc, dar studiase medicina la Cluj, şi fusese repartizat la Braşov.

Ne-am căsătorit în octombrie 1953, în Braşov, la sinagoga neologă de aici. A fost o nuntă frumoasă, cu chuppah, au venit cei doi hakhamim din Braşov, am avut mulţi invitaţi, prieteni şi colegi de la serviciu, trei domnişoare de onoare, un cor, şi s-a cântat la orgă. Ţin minte că un bijutier, Weinberger, a venit să cânte pentru mine, avea o voce frumoasă. Am avut o rochie splendidă, şi un buchet Biedermeier, făcut din 35 de boboci de trandafir. Coroniţa era şi ea făcută din flori mici. Petrecerea a fost la un restaurant, am avut o formaţie, şi doar mâncare kosher, bineînţeles; a gătit mama, şi a făcut şi faimosul fluden din Bucovina.

Fiul meu, Edward Friedel, s-a născut în 1955. Soţul, fiul şi cu mine trăiam aici, unde locuiesc astăzi, într-o singură cameră, pe care am primit-o când Edward avea un an. După ceva timp, căsătoria cu soţul meu s-a destrămat, aşa că am divorţat în 1966, mi-am luat din nou numele de fată şi am început să lucrez la universitatea din Braşov, la facultatea de silvicultură, unde eram funcţionară. Am lucrat acolo 28 de ani, până m-am pensionat.

Nu am fost niciodată membră a partidului comunist, nimeni din familie n-a fost. Ne ţineam gurile închise, dar nu eram de acord, bineînţeles, cu ce se petrecea. Trebuia să participăm la toate manifestaţiile de 23 August sau 1 Mai, mai ales că eu lucram la universitate şi acolo era un accent mai puternic pe propagandă. Trebuia chiar să coasem slogane pe pancarte, cum ar fi „Trăiască comunismul!” ‚”Trăiască Ceauşescu!”

Fiul meu n-a avut probleme la şcoală pentru că era evreu, puteam merge la sinagogă şi respectam sărbătorile mari acasă. Dar nu am mai respectat kashrut, era prea greu. Şi soţul meu şi eu eram religioşi, aprindeam lumânări în fiecare vineri şi spuneam rugăciunea, curăţam casa de Pesach. Însă nu l-am costumat pe Edward de Purim. Edward a luat nişte lecţii de Talmud Torah cu cineva de la comunitate, nu mai ştiu cu cine. Nu a studiat cu tatăl lui, dar trebuia să ştie câteva lucruri pentru bar mitzvah.

Fiul meu Edward era un duşman convins al regimului comunist de când era în liceu, şi i-am spus să aibă grijă ce spune sau ce face, pentru că putea să aibă probleme serioase. Dar el insista că vrea să plece în Israel. Aşa că de vreme ce era în grija mea, i-am sus că trebuie să termine facultatea mai întâi, şi apoi dacă mai vrea să emigreze, eu nu o să-i stau în cale. A făcut aşa cum i-am spus, inclusiv serviciul militar. Eu am fost cea care a insistat să-l facă, am crezut că-l va face mai bărbat, pentru că a fost destul de răsfăţat în copilărie, dar a fost o greşeală din partea mea. Tatăl lui, care era doctor, i-ar fi putut da nişte hârtii că era bolnav şi ar fi putut evita serviciul militar, dar l-am ameninţat că îl denunţ – pe fostul meu soţ - dacă face aşa ceva. Aşa că Edward a terminat liceul, a fost pontonier şi santinelă la o închisoare în Brăila. Mi-a spus că erau o mulţime de bătăi, cu cuţite chiar, printre militari. Dar a reuşit, şi apoi a mers la facultatea de industria lemnului, în Braşov.
Tot acest timp, Edward a locuit cu mine. Dar condiţiile noastre de trai erau groaznice, nu aveam o toaletă a noastră sau un hol; aşa că m-am hotărât să fac ceva în privinţa asta, am luat aprobările necesare şi am început să construiesc o toaletă şi un hol. L-am trimis pe Edward să stea cu tatăl lui tot acest timp, era aşa o mizerie că nici nu puteam să gătesc ca lumea. În acea perioadă, Edward s-a încurcat cu o fată, o colegă de la universitate. Familia ei era înstărită, şi au ajuns să locuiască împreună în apartamentul ei. După ce Edward a terminat facultatea, a vrut să se căsătorească cu ea. Eu nu prea am fost de acord, pentru că era pe atât de vanitoasă pe cât era de frumoasă, dar eram de modă veche: dacă au trăit împreună, trebuie să se căsătorească, m-am gândit eu. Aşa că s-au căsătorit, şi au stat împreună doi sau trei ani. Între timp, ea s-a angajat la decanatul universităţii, unde întâlnea o grămadă de studenţi străini. Şi a sfârşit cu un grec, cu nouă ani mai tânăr ca ea, şi s-a terminat căsătoria. Edward a fost foarte afectat, a avut o cădere nervoasă. Era atât de rău, că a trebuit să-l internez în spital pentru două săptămâni, şi să-l hrănesc bine, ceea ce pe atunci era o adevărată problemă - pentru ca să-l pun pe picioare. [Nota editorului: mâncarea era puţină în ultimii ani ai regimului comunist; pâinea, laptele, carnea se dădeau cu cartelă] A stat şi la Pârâul Rece [staţiune şi sanatoriu în Transilvania] pentru două săptămâni, şi după aceea a fost din nou sănătos.

În 1986, a venit la mine la birou şi mi-a spus, „Mama, stai jos. Am decis să emigrez în Israel, şi ţine te rog minte ce mi-ai promis!” Aşa că oricât de greu mi-a fost să-mi las singurul copil să plece, am făcut-o. Tatăl lui nu a fost deloc de acord, dar Edward era hotărât, şi în şase luni, cred, a plecat. Nu am vrut să plec cu el, aveam prietenii mei aici, viaţa mea, şi el era abia la început.

S-a stabilit în Beer Sheva, şi în acelaşi an, a întâlnit-o pe Alice. Era o evreică sefardă, care lucra la o bancă. Toate economiile lui Edward erau 50 de dolari, şi s-a dus la bancă să vadă cum putea investi banii, şi aşa s-au întâlnit. S-au căsătorit anul următor, în 1987. Eu am crezut că e prea devreme, dar a avut mare noroc de data asta. Alice e o femeie frumoasă, deosebită şi generoasă, şi o mamă devotată pentru copiii lor: au două fiice, Orly, născută în 1988, şi Sigal, născută în 1989. I-am spus asta, că oricât de bună ar fi viaţa lor în rest, ar trebui să se considere bilionar, pentru că are copii aşa frumoşi şi sănătoşi, şi aşa o soţie bună. Edward lucrează ca inginer la o companie bună, deşi recent a trebuit să-şi găsească o nouă slujbă pentru că compania la care lucra a concediat oameni şi el a fost printre cei concediaţi. Însă a găsit foarte repede o altă slujbă, chiar ceva mai bun.

M-am bucurat să aud despre naşterea statului Israel, în ciuda tuturor obstacolelor şi politicilor ostile, împotriva evreilor, pe care le-am văzut de-a lungul anilor. Am fost în Israel de mai multe ori, chiar înainte de 1989. In 1975 am fost în vizită la nişte prieteni de-ai mei. Sunt o familie, doctorul Stern cu soţia, evrei din Braşov, care au plecat în Israel cu ceva timp în urmă, în 1954 cred. Dar mai întâi am fost în Netanya, să vizitez familia Kirschner, pe Karol şi Chaia. M-am împrietenit cu ei într-un mod foarte original. Eram în autobuz, în drum spre Poiana Braşov [Poiana Braşov este cea mai renumită staţiune de schi a României, localizată la 12 km de Braşov], şi am auzit un cuplu vorbind în engleză. Am intrat în vorbă cu ei, şi am aflat că sunt evrei din Israel. Originar veneau din republica cehă, dar fugiseră din ţară ca să scape de Hitler când erau încă tineri. Erau încă tineri când se întâmpla asta, douăzeci şi ceva de ani, şi au ajuns în India, unde au luptat în legiunea a noua ebraică, condusă de Moshe Dayan. M-au plăcut mult, m-au scos în oraş, şi când au plecat, m-au invitat în Israel. Aşa că am mers să-i vizitez pentru două săptămâni. După aceea am fost în vizită la doctorul Stern, care era în Beer Sheva. M-a impresionat tot ce am văzut la muzeul Israelului. Toţi prietenii mei m-au răsfăţat, am fost foarte impresionată că oamenilor nu le era frică să spună ce gândesc, să se întâlnească pe stradă, de nivelul de trai. Am mai mers o dată în Israel în 1983, înapoi la familia Stern. Apoi am mers să-i vizitez pe Edward şi Alice, care trăiau în apartamentul ei pe atunci; o dată am fost în 1997 şi a doua oară anul trecut. S-au mutat într-o vilă foarte frumoasă.

Ascultam radio Europa Liberă acasă, după ce am divorţat, deci din 1968 încolo, pentru că aveam mai mult timp liber. Puneam radioul lângă sobă şi îl dădeam încet, şi ascultam şi croşetam în acelaşi timp, mai ales noaptea; favoritul meu era Niculai Munteanu [era un bine cunoscut reporter român care lucra la Europa Liberă în Munchen, unde erau sediul Europei Libere, şi care făcea emisiuni despre politica românească.] Aşa am auzit ştirile despre Israel. [Nota editorului: războiul de şase zile şi războiul de Yom Kippur]

Tata a murit în 1989, era în timpul revoluţiei [revoluţia română din 1989], şi mama a murit la şase săptămâni după el, în 1990. Amândoi sunt înmormântaţi în cimitirul evreiesc. Din cauza timpurilor tulburi, nu am putut să aduc un rabin sau un chazzan la înmormântarea tatei, a fost doar un minyan şi cineva a spus kaddish, dar când a murit mama am sunat la Bucureşti şi au trimis un chazzan să spună rugăciunea. Ţin Yahrzeit, nu ştiu data după calendarul evreiesc, dar aprind lumânări de ziua lor şi în zilele în care au murit. Am ţinut doliu 14 luni după părinţii mei, un an pentru fiecare; chiar şi lenjeria era neagră – obicei din Bucovina. Am stat shivah opt zile după ce au murit, îngenuncheam într-un colţ pe pământul gol şi plângeam, şi după opt zile am chemat-o pe sora mea şi am înconjurat casa. Erika nu a stat shivah şi nici nu a ţinut doliu.

M-am bucurat când a izbucnit revoluţia din 1989, speram să vină timpuri mai bune; dar tata murea, şi mama la fel, aşa că a fost o perioadă neagră pentru mine. Am văzut toate evenimentele la televizor, pentru că nu am ieşit afară: se auzeau focuri de armă şi mi-a fost frică.

Nu sunt sigură că lucrurile s-au îmbunătăţit, însă cu siguranţă s-au schimbat. Bineînţeles, e o uşurare să poţi spune ce gândeşti, să nu stai la coadă pentru trei ouă cinci ore şi apoi să nu le iei, şi am avut noroc cu o lege anume, care recunoaşte că am fost deportaţi şi ne dă nişte avantaje: 12 călătorii gratuite cu trenul, abonament radio-TV gratis, bilete de autobuz gratis, ceva medicamente gratuite şi o mică pensie. Dar mizeria de pe străzi, lipsa de civilizaţie pe care o văd, anti-semitismul, astea sunt tot mai prezente.

Primesc o pensie de la germani, nu mare, dar ajută. Am fost implicată în comunitatea evreiască, îmi plăcea să fac vizite la birouri, să duc nişte prăjituri acolo, asta cel puţin până anul trecut, când am avut un violent atac de cord şi aproape am murit. Dar mă bucur că sunt în viaţă: am o familie minunată. Am făcut o grămadă de lucru de mână în ultimii ani, am făcut nişte goblenuri minunate. De asemenea mergeam la concerte, sau în excursii, dar acum trebuie să am mai mare grija de sănătatea mea.

Életrajz

Nádas István egy régi kétszobás lakásban lakik Budapest egyik zöldövezeti részében, Zuglóban. A lakásban mindenhol könyvek vannak – magyar és külföldi klasszikusok és új könyvek egyaránt –, még édesanyja kiskunhalasi kölcsönkönyvtárának több darabját is őrzi könyvei között. Nádas Istvánnak néhány szép régi bútora is van, amit még az édesanyjától örökölt, régi szekrény, könyvszekrény, üveges szekrény tele herendi porcelánnal. Egyedül él, de gyermekeit és unokáit rendszeresen látogatja. A családon és a bevásárláson kívül nem is nagyon jár máshová. Nehezen mozog, és mivel mindent magának kell elvégeznie, kevés ideje jut már olvasásra. Klasszikusokat már szinte nem is olvas, mert még az újsággal is sokszor lemarad, meséli.

Az édesanyám, Fleischl Aranka kiskunhalasi születésű, egy Fleischl Adolf nevű kárpitosmester, kicsi, szakállas, pajeszos zsidó volt az édesapja. Úgy tudom, hogy a nagyapám nem kiskunhalasi. A nagyapám akkor halt meg, amikor én születtem, ott, Kiskunhalason. A nagymamámat Schön Fáninak hívták, és 1921-ben halt meg. Ő kiskunhalasi származású. Igen népes volt a Schön rokonság, legalább 4-5 család volt, akikkel tartottuk a kapcsolatot. Kiskunhalason nagyon sok Schön nevű rokoncsalád volt, és nagyon szoros kapcsolat volt a rokonok között. De aztán közbejött a háború [a második világháború], elpusztultak, kivándoroltak, és ma már senkivel nincs kapcsolatom.

A nagyszüleim Kiskunhalason éltek, vallásosak voltak egyértelműen. A nagymama parókás volt. De minden bizonnyal magyarul beszéltek, mert az én édesanyám is csak magyarul beszélt. A nagymama otthon volt a családdal. Hat gyerekük volt: Hanika, Ilonka, Regina, Samu és Lipót és édesanyám. Az első három gyerek lány volt, a második kettő fiú, és a hatodik volt az édesanyám, aki az ötödik testvérnél 10 évvel volt fiatalabb. 1890-ben született az édesanyám. Addigra már volt egy unokaöccse, a legidősebb nővérének a gyereke. Szinte semmit nem tudok ma már a rokonságunkról. Elsősorban azért, mert lényegesen idősebbek voltak, mint én. Nagyon sok gyermektelen volt közöttük, nagyon sokan kivándoroltak közülük.

Az édesanyám első nővéréék, Hánikáék Szabadkán [Vajdaságban, ma Szerbia] telepedtek le, és velük 1918 után már nagyon nehéz volt a kapcsolattartás, és alig-alig találkoztak. Hánikának két fia volt. Én egyszer sem találkoztam se az ottani nagynénémmel, sem a két fiával. Az édesanyám mesélte, hogy időközönként átutazott Kiskunhalason az unokaöccsei közül egyik vagy másik [Az 1882-ben épült Pest–Szabadka vasútvonal érintette Kiskunhalast. – A szerk.], az már külföldnek számított nekik. Leszálltak és bementek az üzletébe, üdvözölték és egy pár szót váltottak. Ennyi volt a kapcsolat. Azt tudom, hogy az egyik Dél-Amerikába került ki, a másik, aki otthon maradt, nagyon korán, valamikor az 1920-as évek elején meghalt.

A második lánytestvére Fleischl Ilonka Makón ment férjhez Leipniknek hívták a férjét, de többet nem tudok róla, nem is ismertem. Hat gyerekük volt. A legidősebb volt Aranka, aztán volt Ilonka, Sára és Jolán. És volt még két fiú, Antal és a hatodiknak a neve nem jut eszembe. Az unokatestvéremmel, Leipnik Ilonkával igen szoros kapcsolatom volt a második világháború előtt. Budapesten élt, gyerekneveléssel foglalkozott, óvodája volt. Évente egyszer vagy kétszer eljött Kiskunhalasra. Az édesanyám, aki az üzlete miatt gyakran járt Pestre, ővele gyakran találkozott. Leipnik Ilonka férjhez ment egy Kostkiewicz – ez egy lengyel származású név – Ferenc nevű mérnökhöz az 1930-as években. Nem volt az Ilonka olyan nagyon fiatal, amikor férjhez ment, és a háború alatt nem tudom, mi történt a férjével, már nem élt, amikor a háború után újra tudtunk találkozni. Ilonkának nem volt gyereke. De a testvérének, Arankának volt két lánya, akiket majdnem anyaként kezelt az Ilonka, és akik igen sokat voltak Pesten. Sőt a nagyobbik lány 18 éves kora után föl is költözött, ott lakott nála. Az egyikük él, Izraelben van, a másik elpusztult 1944-ben Pesten. A háború után Ilonka a Nagykörúton a megállóban állt, amikor egy teherautó véletlenül fölfutott a járdára és elütötte, és rögtön meg is halt.

Az Ilonka nagynéném többi gyereke mind Makón maradt. Ezekkel csak egy-két találkozásom volt összesen. Akkoriban nem volt olyan nagy divat Kiskunhalasra eljönni, és ott hosszabb időt eltölteni. Az Ilonkáék ortodoxok voltak, de a fiatalok [a gyerekeik], akikkel én találkoztam, nem voltak ortodoxok.

Édesanyám harmadik nővére, Regina férjhez ment, a férjét Kanitzernek hívták. A férjről nem tudok semmit, nem is ismertem, Regina korán özveggyé lett. Budapesten éltek. Volt két fiuk és két lányuk. A legidősebb volt László. Az első világháború alatt az édesapám tisztiszolgája lett, és megvannak azok a tábori lapok, amiket a tisztiszolga írt az unokahúgának, azaz anyámnak, hogy a hadnagy úr ezt csinálta, meg azt csinálta – így ír a későbbi sógoráról. László később kikerült az olasz frontra, és ott meg is halt. A háború utolsó napjaiban veszett el. A testvére Peti Sándor néven jó nevű színész volt itt Budapesten. Az 1970-es évek végén, még az édesanyám halála előtt halt meg, akkor már 70 egynéhány éves volt [1973-ban halt meg. – A szerk.]. A harmadik testvér, Aranka Németországba, Hamburgba ment férjhez, és ott el is tűnt az 1930-as évek eseményei során. A negyedik testvér, Ilonka kiment Angliába, soha nem ment férjhez, ott házvezetőnőként élte le az életét. Az 1970-1980-as években – már akkor olyan 60 év körül járt – rákban halt meg.

Édesanyám két fivére közül az idősebbik, Fleischl Samu bútorkereskedő volt Kiskunhalason. A Samu bácsi második feleségét Ilonkának hívták, az első felesége nagyon korán meghalt. Két gyereke volt: Miklós és József. Miklós orvos volt, behívták munkaszolgálatra mint orvost, és nem jött haza. József egész életében könnyelmű volt, szórakozott. Nagyon érdekes élete volt. Az édesapjával dolgozott az üzletben. Az 1930-as évek vége felé váltóhamisítást követett el az apja nevén az üzletben, és ez elől Franciaországba menekült. Elvett egy nem egészen normális francia grófnőszerű valakit, birtokkal, kastéllyal, mindennel együtt, és azt hiszem, azt elkótyavetyélte. Elég fura ember volt, de nagyon aranyos, kedves, társasági ember, és szívesen vettük, mikor együtt tudtunk lenni. Gyermektelen volt, a lányomat, amikor férjhez ment, meghívta Franciaországba, és akkor egy pár hetet ott töltöttek a kastélyban. Az 1980-as években halt meg.

Az utolsó nagybátyám Fleischl Lipót kocsmáros volt Kiskunhalason, a feleségét Szerénának hívták. Lipót 1880 körül születhetett, mert állítólag az édesanyám 10 évvel az ő születése után született hatodikként 1890-ben. Lipótéknak volt egy kocsmájuk, egy kis parasztkocsma a város szélén, ragyogóan ment. Falusi, illetve már városi vasutasok, földművesek, napszámosok, fuvarosok jártak oda, jöttek-mentek. De nekik egy étterem kellett. A város közepén vettek egy házat és átalakították. Csináltak egy éttermet maguknak, az egész pénzüket beleölték, de nem vált be. Ezt már a városi közönségnek szánták, de nem volt közönség, belebuktak, és az 1930-as évek elején elköltöztek Szekszárdra, az egész család, úgyhogy onnan kezdve csak távolsági kapcsolat volt közöttünk. Azt tudom, hogy a háború alatt tűntek el a szülők, és akkor már Szekszárdon laktak.

Hat gyerekük volt. A legidősebb, László csak négy polgárit [lásd: polgári iskola] végzett. Egy ideig az édesanyám mellett is dolgozott a mi papírüzletünkben, de aztán ő is elköltözött Szekszárdra a szülőkkel, és ott újságbizományosok lettek. A szülők – Lipót és Szeréna – elpusztultak a háborúban, a László megmaradt. A háború után elvett egy asszonyt, akinek volt egy gyereke, tehát a László két gyereke közül az egyik nem a saját gyereke volt. A László kiment a gyerekkel és feleséggel együtt Franciaországba, Párizsba. Ott a Laci valamilyen nyomdában raktárosi beosztásban dolgozott, a felesége is elhelyezkedett valahol. A második gyerek Sándor Kiskunhalason gimnáziumot végzett, nagyon jó tanuló volt, utána kiment Franciaországba. Ott elvégezte a Sorbonne-t, és francia szakos tanár lett, és középiskolában oktatott francia nyelvet és irodalmat. Egyszer volt itthon, és akkor itt lakott nálam egy hetet. Aztán többet már nem is találkoztunk, mert meghalt. A Fleischl nagybátyám harmadik gyereke, Béla asztalossegéd volt, aztán ő is kiment Franciaországba az 1920–1930-as években. És a Béla részt vett a francia ellenállásban, és később nagyon szép pozíciót töltött be szakszervezeti vonalon, de nem szakmai, hanem inkább mozgalmi vagy politikai úton érte el ezt a pozíciót. A háború után itt volt a feleségével együtt, meglátogatták az édesanyámat, és akkor találkoztam vele. A negyedik gyerek, Károly, azt hiszem, a második világháború után kikerült Ausztráliába. Ott megnősült, voltak gyerekei. És a sorsnak a furcsasága, hogy látogatóba jött haza, és itt halt meg – ez már az 1970-es években volt. Itt is temették el a rákoskeresztúri temetőben a zsidó részen. Az ötödik testvér, József itt élt Magyarországon. Budapesten nyomdában dolgozott. Nem zsidó nő volt a felesége, és nagyon jól tartotta velünk a kapcsolatot. Született egy nem teljesen egészséges fia, aki megnősült, három gyereke lett, és fiatalon meghalt. Aztán pár évvel ezelőtt [az 1990-es évek végén] meghalt az unokabátyám is, 88 éves volt. A hatodik fiú, Antal ment a többiek után – ő is még a háború előtt elkerült Párizsba. Örökölte a kalandos rokonok vérét, egy anyagilag nagyon komoly karriert futott, vállalatoknak a vállalatvezetésével foglalkozott. Megnősült, de elvált. Ő sokat járt itthon, találkoztunk. Körülbelül 10 éve eltűnt, azóta nem tudok róla.

Édesanyám 14 éves koráig járt iskolába Kiskunhalason, 4 polgárija [lásd: polgári iskola] volt. Az akkori szokásoknak megfelelően elég korán, 17 éves korában férjhez adták egy Pressburger nevű zsidóhoz. Amennyit úgy erről hajlandó volt beszélni, kivettem, hogy nem szerelmi házasság volt. Lényegesen idősebb – nem tudom, hogy pontosan mennyivel idősebb – volt a férj, egy villanyszerelő. 1907-ben volt az esküvőjük és 1914-ben meghalt a férje. És az édesanyám két élő és egy holtan született gyerek után, 24 éves korában özvegy maradt. Pressburger Margitnak és Katalinnak hívták a két lányt. Katalin 1909-ben született meg, Margit, 1911-ben. Anyám özvegyi jogon megkapta az iparengedélyt, tehát tovább folytathatta alkalmazottakkal a villanyszerelő szakmát. De föladta, rájött, hogy becsapják. Nem értett semmihez, és akiket alkalmazott, azok becsapták.

Háború volt akkor, és kétgyerekes özvegyként trafikengedélyt [lásd: trafikjog] kapott – ez 1915-ben lehetett. És trafikban kezdett el dolgozni. Nemcsak dohányárut, hanem irodaszert, papírt, kozmetikumokat, szóval mindenfélét kezdtek akkor árulni a trafikokban. Meg tudta kapni az ottani filmszínháznak a kezelési jogát. Ő bérelte ki a helyiséget, ő szerezte a filmeket, ő csinálta a mozi üzemeltetését. A trafik mellett a filmszínházat is csinálta egy-két évig. Akkoriban kezdtek az újságokkal foglalkozni, ő elvállalta Kiskunhalason a központi elosztást. Hozzá érkeztek be a lapok, és az újságárusoknak is ő adta ki, meg az előfizetőknek is. Tartott egy-két embert, aki az újságokat az előfizetőknek kihordta. Még élt a nagymama, és ő segített a gyerekek körül. Az ő édesapja (a nagyapám) akkor halt meg, mikor én születtem, azaz 1920-ban, és egy évvel később halt meg a nagymama, amikor az idősebbik öcsém született.

Ott, Kiskunhalason ismerkedett meg édesanyám az édesapámmal. Édesapám az 52. gyalogezredhez került, és annak Kiskunhalas volt a törzshelye. És ő szivarozott, dohányzott, és bejárt az üzletbe s ott ismerkedtek meg. Az édesanyám csodálatosan szép nő volt, a kiskunhalasiak mondják, hogy Halas szépe volt. Hát mondani se kell, hogy megtetszett az édesapámnak. Nem tudom a házasságuk időpontját, de azt tudom, hogy még a háború befejezése előtt, azt hiszem, vagy 1917-ben, vagy 1918 elején házasodtak össze. Nem meséltek az esküvőről, de biztosan zsidó esküvő volt, de hogy hogyan bonyolódott le, nem tudom. Biztos, hogy nem volt valami nagyon nyilvános esküvő, előre meghirdetett.

Az édesapám dunántúli származású, Cecén született 1889-ben. A nagyapját, az én dédapámat Neuwirth Leopoldnak hívták, és az iratok szerint 1838-ban született Cecén, és 1862-ben házasodott. Édesapám apját Neuwirth Antalnak hívták, és az édesapám két éves volt, amikor meghalt. Falusi kereskedők voltak a nagyszülők. Az Antal is, ugyanúgy mint a dédnagyapa is, írja is az anyakönyv, hogy kiskereskedő volt. A valódi nagyanyámról semmit nem tudok. Steiermann-nak hívták a családot, az ő lánykori neve Steiermann Berta volt. A nagyanyám a szüléskor meghalt, tehát egyedül maradt az [apám] édesapja a gyerekkel. Két testvére volt az apai nagyapámnak, egy férfi és egy nő. A férfitestvér nevét Neuweltre elírták annak idején, úgyhogy végül Neuwelt Salamon néven élt. Gyerektelen volt, fogadott gyerekük volt egy lány, aki nagyon közeli rokonuk volt, akit Neuwelt Arankának hívtak. És volt egy nőtestvér, Neuwirth Netti, ő vállalta akkor magára a kisgyerek nevelésében a segítséget. Sajnos, ez se tartott így sokáig, mert amikor apám 2 éves volt, az édesapja is meghalt. Tehát 2 éves korában az édesapám teljesen árva lett, akkor ez a nagynénje vette magához. Nem fogadták örökbe, tehát végig a saját születési nevén élt az édesapám, de valami csodálatos, ahogy őt a továbbiakban fölnevelték. Ezek az én apámnak a későbbiekben már nagypapának és nagymamának nevezett nevelőszülei. Még az édesapámról hadd mondjam, hogy őt mindenki Lacinak hívta. Ennek az a magyarázata, hogy őt Lászlónak akarták hívni, de Cecén 1889-ben a zsidó hitközségnek csak német nyelvű anyakönyvvezetése volt, és a Lászlót nem Ladislavként, hanem Leopoldként írták be – ami Lipót magyarul, minden dokumentumban Lipót szerepelt. Tehát őt Neuwirth Leopoldként anyakönyvezték német nyelven, de mindenki Lacinak szólította.

A nagyanyám – akit én annak ismertem – egy nagyon egyszerű fehérnemű-varrónő volt, aki egy csendőrhöz ment férjhez; Gógh Tódornak hívták, és egy román származású görögkeleti férfi volt [lásd: vegyes házasság]. Ha igaz, magyarosított Góth Tivadarra. Úgy emlékszem, hogy Tivadarként anyakönyvezték mint halottat. Ő írni-olvasni nem tudó pásztorgyerek volt az erdélyi havasokban, akit behívtak katonának. Az 1860-as években születhetett, és olyan 21 éves korában lehetett katona, mert akkoriban, azt hiszem, 21 éves volt, amikor behívták katonának. A Monarchia hadseregében volt, és bezupált – katona lett a foglalkozása. A KuK-n belül a magyar hadseregnek volt a tagja, és a csendőrséghez került. A katonaságnál megtanult írni-olvasni magyarul. Megtanult magyarul, de érződött a kiejtésén az akcentus. Hogy ismerkedett meg a nagyanyámmal, erről fogalmam sincs. Cecéről fölhelyezték a nagyapámat mint csendőraltisztet Pestre, mert ő őrmester vagy törzsőrmester rendfokozattal volt. A nagyapám a Lánchídőrséghez került – a Lánchídon fizetni kellett –, ott kapott egy beosztást, és ennek fejében a Logodi utcában kapott egy kétszobás, nagyon kedves kis lakást. Volt egy utcai szoba, egy udvari szoba, egy cselédszoba, konyha, fürdőszoba, WC, szóval minden volt, víz is, gáz is. Az akkori körülmények között az 1920-as, 1930-as években egy modern, nagyon szép lakás volt. Ma is megvan a ház, és sétaképpen el szoktunk menni arra, hogy megnézzük.

Ez a szervezet, a Lánchídőrség a Pénzügyminisztériumhoz tartozó fegyveres testület volt. A nagyapám révén megtudták a Pénzügyminisztériumban, hogy a nagyanyám fehérnemű-varrónő, és rendkívül bedolgozta magát. Ővele csináltatták a szebbnél szebb ágyneműket meg asztalterítőket, abroszokat. Énnekem dicsekedett is, mint gyereknek, hogy „ez a méltóságos úr, meg az a méltóságos úr dolgoztatott velem Pénzügyminisztériumtól”.

Nagyon szép házaséletet éltek, a nagyapám imádta a feleségét, a nagyanyám is nagyon szerette a férjét. A nagyanyám gomblyukakat is slingelt, és a nagyapám, amikor nyugdíjba ment, mindenben segített, és gyönyörűen megtanulta ezt is. Egy nagy szenvedélye volt, hegedült. Borzalmas volt hallgatni, de olyan lelkesen próbált hegedülni, mindig mutatta nekünk, gyerekeknek a tudományát.

Mind a kettő tiszteletben tartotta a másiknak a vallását. Ez azt jelentette, hogy a nagyapám minden nagyünnepen ott volt a zsidó templomban a nagymamával. Karácsonykor meg a nagymama ment el nagypapával az éjféli misére a szerb, a keleti egyház karácsonyára meg újévkor az éjféli misére. Különben semmilyen vallási élet nem folyt otthon.

Szegényen, de nem nélkülözve éltek. Nagyon beosztották a pénzt, a nagymamám nagyon szorgalmas volt. A nagyapámnak talán tisztességes nyugdíja volt, a nagyságrendeket nem tudom. De nem igényeltek semmilyen különösebb segítséget, sőt minden évben nyáron, diákkoromban egy pár napot náluk tudtunk tölteni. S az egy nagy élmény volt nekünk, gyerekeknek, akik vidéki kisvárosban éltünk, hogy a nagyvárosban eltölthettünk egy pár napot, kimehettünk a Városmajorba (az akkor is már olyan volt, mint manapság, kicsit, mint a Városliget) meg a Horváth-kertbe, gyerekekkel találkozhattunk és labdázhattunk és focizhattunk. Horváth-kertnek az Attila út és a Krisztina körút közötti parkot hívták, és ott volt annak idején a budai színház, ami egy híres nyári színház volt, ahol Honthy Hannának óriási sikerei voltak valamikor az 1930-as években [Az 1915–1937 között működött Budai Nyári Színkörről van szó. Honthy Hanna (1893–1978), operettszínésznő, legendás, egyéni stílusú primadonna. – A szerk.]. És egyáltalán ott nézelődhettünk, kimehettünk az Állatkertbe meg a Városligetbe, a cirkuszba is elvittek minket.

A nyugdíjazásuk után drága volt a megélhetés, és valamikor az 1930-as évek végén Nagytéténybe, egy kis lakásba költöztek, és ott éltek. A nagyapám 1942-ben halt meg, én már akkor munkaszolgálatos voltam. A nagyanyám pedig 1945-ben tűnt el. Őróla sem tudok semmit.

Az édesapám az iskoláit már Pesten járta. Itt járt elemi iskolába, de azt, hogy melyik zsidó iskolába, azt már nem tudom. Középiskolába, a kereskedelmi akadémiába [lásd: kereskedelmi iskolák] járt a Markó utcába, ami egy érettségivel járó kereskedelmi iskola. Az volt az első ilyen szintű kereskedelmi oktatás. Az édesapám, amikor 1907-ben leérettségizett, bekerült a Pénzügyminisztériumba.. Pénzügyminisztériumi számellenőr volt a hivatali beosztása. Az, hogy az én édesapám a Pénzügyminisztériumba került, nagyanyám kapcsolatai révén lehetett. Közben még katonai szolgálatot is kellett letöltenie, karpaszományos volt [Karpaszományt azok az érettségivel rendelkező katonák viseltek, akiket behívtak tényleges katonai szolgálatra, és tartalékos tiszti kiképzésben részesültek. – A szerk.], és aztán 1914-ben behívták katonának. Négy évig volt katona az édesapám, többször megsebesült. Az 52. gyalogezredben szolgált, és annak Kiskunhalason volt a stábja. Oda jöttek vissza pihenőre, amikor leváltották egyszer-egyszer az egységüket, vagy sebesülés után oda kellett neki visszavonulni a törzshöz, és onnan került aztán újra bevetésre.

Az édesapám 1918-ban leszerelt, hazajött, nyugdíjaztatta magát a Pénzügyminisztériumban, és elhatározták az édesanyámmal, hogy a trafikot bővítik; ez azért is volt, mert aztán az édesanyámtól megvonták a trafikengedélyt. Valószínűleg az 1920-as évek elején lehetett mindjárt, ahogy erősen jobboldali [rendszer lett], és akkor a zsidóktól megvonták a trafikot [lásd: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején]. Amire én vissza tudok emlékezni – és emlékem 5-6 éves koromra van –, akkor már csak könyv- és papírkereskedés volt ebben a helyiségben. Az üzlet továbbra is az édesanyám nevén ment, sőt az első férje néven volt, özvegy Pressburger Ferencné cégtulajdonos. Kiskunhalason a városházánál, egy frekventáltabb helyen egy nagyon szép üzlethelyiség volt. És volt hozzá egy alkóvszerű bemélyedés, ahol a könyvtár volt, csináltattak hozzá egy galériát, az volt fönt a raktár. A könyveket maguk megvették. És be lehetett iratkozni a kölcsönkönyvtárba, és valamit kellett fizetni a kölcsönzésért – 30-40 fillért, 50-et, 20-at, már nem emlékszem. Nagyon jelentős, nem túloznék, ha azt mondanám, hogy 100-as nagyságrendű rendszeres olvasója volt a könyvtárnak. Minden rétegből kerültek ki olvasók. Az édesanyám úgy szervezte meg, hogy a legszerényebb igényűeket is kielégítette, és a ponyvaregényektől kezdve a legkomolyabb szépirodalmi művekig mindenféle volt. Amik a slágerek voltak: Jókai meg Mikszáth, teljes sorozatok. Külföldi klasszikusok is voltak, de mind magyar nyelven volt. A végén már több mint ezer könyv volt. (Vannak könyvek, amiket megmentettem.) A nyitva tartás hétfőtől szombatig egész nap volt és vasárnap délelőtt. A Laci nevű unokabátyám jó néhány évig dolgozott ott, aztán volt egy nézeteltérés közöttük, kilépett, és attól kezdve az édesanyám külsőst vett föl. Úgyhogy egyszerre három alkalmazott is dolgozott az édesanyám mellett: volt segéd, kifutó és eladó kislány. Aztán amikor a nővéreim már nagyobbak lettek, akkor ők. A fiatalabbik 17 éves korában férjhez ment, és akkor ő nem, de az idősebbik nővérem elég gyakran besegített az üzletbe.

Én megszülettem 1920-ban, 1921-ben az öcsém, aki ikerként született, és az ikertestvére fél éves korában elhunyt. És 1923-ban született a harmadik fiú. Tehát édesanyámnak öt [élő és két nagyon korán elhunyt] gyereke volt, de közöttünk elég nagy volt a [kor]különbség. Édesapám ott maradt Kiskunhalason, csodálatos kapcsolata alakult ki a két lánnyal. Nagyon sokszor hallottam tőlük, hogy kisapának szólították, és imádták, mert tényleg nagyon jó volt hozzájuk.

1927-ben édesapám meghalt. Betegen jött haza a háborúból, epehólyag-gyulladása volt. Állandó diétát tartott, keserűvizet ivott. És akkoriban már a sebészet olyan mértékben fejlődött, hogy az orvos barátja ajánlotta – mert édesapám mindig bombázta, hogy mondjon már valamit, mit lehetne csinálni, hogy végre ehessen töltött káposztát vagy sóletet –, hogy operálják meg, mert ilyen műtéteket csinálnak, és mindegyik sikerrel jár. Akkor följött, és Pesten a Bethesda kórházban megoperálták. Az operáció jól sikerült, a beteg meghalt. Rákoskeresztúron lett eltemetve a zsidó részen. (Az ő sírjába temettük el az édesanyámat, amikor 1980-ban meghalt.) Az édesanyám, emlékszem, hogy süvet ült, 8 napig, azt hiszem. [A süve 7 napig tart. – A szerk. Lásd: gyász.] Hogy teljesen betartotta-e vagy sem, azt nem tudom, de még előttem van: nem normál széken ült, hanem valami alacsonyabb párnázott valamin, lehet, hogy úgy kapta kölcsön. Én 7 éves voltam akkor, és attól kezdve egy évig [Csak 11 hónapig kell – A szerk.] minden áldott nap mentem, és kádist mondtam, megtanítottak engem a kádisra. Előtte csak akkor voltam templomban, amikor elvittek – nem emlékszem, hogy iskoláskorom előtt milyen gyakorisággal jártam. De kádist mondani csak este mentem, és az elemi iskolai hittantanárom vállalta, hogy helyettem a reggeli imánál elmondja a kádist. És attól kezdve, amikor már nagyobb voltam, mentem imára mázkirkor meg évfordulókor [lásd: jahrzeit].

37 évesen édesanyám öt gyerekkel özvegyen maradt. Nagyon szegények voltunk, de ő hallatlanul sokat dolgozott az üzletben. Pestre járt, bevásárolt, és az unokaöccse, a Laci ott volt még nálunk, és lassan kezdtek a nővéreim is fölnőni, ők is egy kicsit segítettek. Otthon mindig volt egy háztartásbeli, aki mindenes volt, még vasárnap is ott volt, neki kellett főzni, takarítani meg mosni. Az én gyerekkoromban mindig volt, amíg az édesanyám dolgozott. Már ezzel a fejjel, amin én is keresztülmentem, tudom, hogy milyen lehet öt gyerekkel egyedül. És a legtisztességesebb módon nevelt föl, mindenünk megvolt, amire szükségünk lehetett. Egy születésnap azt jelentette, hogy kapott valami kis ajándékot, egy tábla csokoládét – szóval nagyon szerényen éltünk, de mindenünk megvolt.

Az édesanyám, aki egy vallásos családból származott, 17 évesen férjhez ment egy olyan férfihoz, aki teljesen vallástalan zsidó volt. De az egész famíliájára ez volt a jellemző, többen ki is tértek abból a családból. Az édesanyám fiatal volt, őbenne még nem élt az a hagyomány, és gondolom, hogy az első időben okozott nála gondot [hogy a férje nem volt vallásos], de aztán elhagyta [a szigorú vallásosságot]. Az édesapám meg azon kívül, hogy héber hittanra járt, semmilyen vallási rítust, előírást nem tartott.

Az édesanyám péntek este két gyertyát gyújtott – két gyertyatartó volt. De kidust nem mondtunk. Otthon nem imádkoztunk. Édesanyám templomba már nem járt, már nem voltak a kóser étkezéssel [lásd: étkezési törvények] vagy a szombati munkavégzéssel gondjai [azaz egyáltalán nem tartotta a szombatot – lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Minden évben vágtunk disznót otthon, Kiskunhalason. Nem tudom, hogy míg élt az édesapám, az alatt volt-e, arra már nem tudok emlékezni, de amióta az eszemet tudom, azóta volt disznóvágás. De szombaton csak sóletot ettünk otthon. Általában szombaton készítettük el, és azt ettünk, erre emlékszem. Csak a két nagyünnepet [a Ros Hásánát és a Jom Kipurt] tartottuk, de amíg Kiskunhalason voltam, péntek este sokszor eljártam templomba, de aztán elmaradt a templomba járás. A zsidó identitás megmaradt, de nem vallási okokból.

Volt bár micvóm, úgy tanított be ez a hittantanárom. Délelőtt az istentiszteleten fölhívtak a tórához, délután pedig uzsonna a lakáson, és a rabbitól kezdve mindenki ott volt. Három szoba a lakásban át volt alakítva. Az egyetlen dolog, amit ettek, szardíniát, kenyeret, csak azzal lehetett megkínálni, mert a többi nem volt kóser. Arra nem emlékszem, hogy oldottuk meg az evőeszközt, tányért, ilyen dolgokat. De ott voltak, eljöttek. Az édesanyámtól kaptam ajándékot, de hogy mit, azt már nem tudom.

Arra emlékszem, hogy a fő ünnepeket, a Ros Hásánát és a Jom Kipert [lásd: Jom Kipur] megtartották, akkor nem nyitott ki az édesanyám, de már a többi ünnepnapot nem. Jom Kiperkor böjtöltünk. Nem laktunk messze a templomtól, és arra a napra nem volt más program, mint a templom, az ünnep. Nem tudom, hogy az édesanyám olyan nagyon ragaszkodott-e ahhoz, hogy egész nap a templomban legyünk, de tudom, hogy 10 óra előtt nem értünk oda. Akkor is volt mázkir, és úgy mentünk, hogy addigra odaérjünk mindenképpen. Míg mi kicsik voltunk, mi csak délig böjtöltünk, és akkoriban, azt hiszem, hazavitt bennünket, megetetett és aztán visszament. A bár micvó után már egész nap kellett böjtölni, és én úgy emlékszem, hogy ezt szigorúan be is tartottam.

Édesanyámnak mindig gondja volt a mázkirral, hogy megy ő el a mázkirra azokon az ünnepnapokon, mikor nyitva volt az üzlet. Amikor már nagyobbak voltunk, és nem kellett iskolába menni, akkor én voltam bent meg a nővéreim. 1-2 órát, csak annyit, amíg elment, addig a lányok bent voltak az üzletben. Már elég nagyok voltak ahhoz, hogy az eladók mellett ők bent legyenek.

A háború előtt volt széder. Először a Lipót rokonomnál volt nagy szédereste, a gyerekek elég sokan voltak, és még tartották, s amikor ők elköltöztek Szekszárdra, akkor a Samuéknál voltunk mindig szédereste. Mindig a családfő vezette a szédert, tehát a Lipót bácsi vagy a Samu bácsi. De nagyon kedélyesen csinálták. Csak héberül olvasták [a Hagadát], és senki sem értette, mert nem tudtunk héberül. De azért tudtuk a történetet, mert az iskolában megtanultuk hittanórán. Nekem kellett valószínűleg mindig a mánistánut [lásd: má nistáná] elmondani, vagy legalábbis ameddig én voltam, aki már tudott imát mondani, de aztán lehet, hogy később már az öcsém volt, aki elmondta. Mi mindig csak a vacsoráig voltunk ott, arra emlékszem, a második felét már nem vártuk meg, mert kisebb gyerekek voltunk, és a Lipóték elég messze laktak tőlünk, kint a város szélén. Később mondták nekem, hogy szegény édesapám a nyakában hozott valamelyikünket, valószínűleg a legkisebb testvéremet, mert annak már olyan sok volt az út hazafelé, és álmos volt, és fölvette a nyakába, és úgy hozta haza. Macesz volt otthon, de nem tartottuk a kenyér tilalmát [lásd: Purim]. A macesz csak kísérő volt. Én például nagyon szeretem aprítani kávéba a maceszt. A Lipót bácsira nem emlékszem, hogy mennyire tartotta a maceszevést. Samu bácsinál tudom, hogy nem tartották. A Szerénke néni mintha tartotta volna. De azt tudom, hogy később már az éttermükben semmiféle kóser nem volt. Hogy az kóser volt-e, amit szédereste ott megettünk? Nem tudom.

Az édesanyám mindig díszített egy kis karácsonyfát, mert mindig volt alkalmazott, aki keresztény volt. Egy zongora volt az egyik szobában, a fa oda volt felállítva, és alatta voltak csomagok, és oda az alkalmazott is meg lett híva, és ő is kapott ajándékot. Sőt, ez őneki volt elsősorban. Meg mert a többi gyerek is ajándékot kap. Főleg amikor már középiskolások voltunk, eléggé izgalmat keltett a gyerekek között, hogy jön a karácsony, és mit kapunk. Tehát nem tudtuk mi függetleníteni magunkat a környezettől. De ez soha nem egyházi alapon volt. Nem volt semmi ilyesmi, még éneklés sem. És nem a Jézuska jött, hanem karácsony volt és ajándékozás.

A házunkat édesanyám első házassága idején vette, ez tégla alapon vályogfalakból volt. Nagyon szép, ötszobás, nyitott verandás lakás volt, és én ott éltem le az életemet 18 éves koromig. Aztán oda bevezettették még az édesapám halála után a vizet. Kialakítottak egy udvari nyomós kútról vezetett fürdőszobát úgy, hogy a tartály fönt volt a padláson, oda először kézzel (később motorral) fölpumpálták a tartályba a vizet, és onnan fürödtünk. De az nem iható víz volt, csak fürdésre és mosogatásra használtuk. Egy héten egyszer, általában a hét végén, valószínűleg szombat este fürdöttünk kádban, a többi napon lavórban mosakodtunk reggel, este. Gáz nem volt. Sparhertunk volt, széntüzeléses. Kályhafűtés volt.

Egyik nővérem sem végzett középiskolát. A háború alatt meg közvetlenül az első világháború után voltak ők abban a korban. Nem nagyon tudom, hogy a tinédzserkort hogyan töltötték el. Az idősebbik nővérem, Katalin kesztyűkészítést és szabás-varrást tanult. Egy nagyon jól menő női ruha, majdnem azt mondom, szalonja volt Kiskunhalason. Ez csak annyit jelentett persze, hogy külön szobában tudta fogadni a vevőket. Öt szoba volt otthon nálunk, tehát volt hely. A varrodát egy külön udvari szobában alakították ki. Volt egy szabásznője is és egy vagy két segítője. Ő maga kézzel nem dolgozott, ő volt a tulajdonos, tehát ő csak megbeszélt mindent. Rendkívül jó érzéke volt a divathoz, a szép vonalakhoz. Járatott divatlapot, és ő ajánlott, szabásmintákat szerzett be. Jól menő bolt volt, de azt magára költötte, szórakozásra, ruhákra, társaságba járásra. Biztos, hogy az édesanyámnak is segített valamelyest, ezt nem tudom, engem akkor ebbe nem avattak be.

A fiatalabbik testvéremnek, Margitnak semmilyen képzettsége nem volt. Négy polgárit [lásd: polgári iskola] végzett, és attól kezdve otthon volt az édesanyám segítségére. Sőt, azt hiszem, már ebben az időszakban az idősebbik testvéremnek, Katalinnak is a varrás mellett segítenie kellett otthon szabadidejében.

A kisebbik nővérem 17 éves korában férjhez ment Vámos Gyulához. Szegény édesanyám, gondolom, nem repesett, mert neki sem volt túlságosan sikeres a 17 éves kori házasság, de ez szerelmi házasság volt. Egy rendkívül aranyos ember volt a férje, orvos, édesanyám is nagyon-nagyon szerette. A szülei vallásos zsidók voltak, ő nem, de ünnepeken a zsidó templomban volt. Arra nem emlékszem, hogy [miután összeházasodtak] gyertyát gyújtottak-e, az már az én családomban sem volt.

A polgári esküvőn csak kettesben voltak, annak idején nem volt szokás a polgári esküvőre elmenni. A zsinagógai esküvőjükön ott voltam. Cilinderes esküvő volt, és iszonyú elegáns. A sógorom nagyon adott erre. A zsinagógai esküvőre mi is kaptunk új matrózruhát [inget] hosszú nadrággal; előttem van, hogy még egy matrózsapka is volt. És utána lovas kocsis nászmenet volt, felcicomázott lovas kocsik voltak. A többire már nem emlékszem, nyolc éves voltam akkor.

A Vámos Gyula Kiskunhalason praktizált, de nem nagyon ment neki, és akkor a szülei rábeszélték, hogy menjenek oda hozzájuk. Közel Jászberényhez van egy nagy falu, Jászfényszaru [Jászfényszaru dinamikusan fejlődő nagyközség volt, 1930-ban mintegy 7800 fő lakossal. – A szerk.]. A Margit nem dolgozott. 1931-ben született még Kiskunhalason Vámos Feri, az unokaöcsém, egy végtelenül aranyos, helyes gyerek. És 1933-ban volt talán, amikor ők oda költöztek Jászfényszarura. Nagyon jól bevált nekik az új hely. Nagyon kulturált körülmények között éltek. Akkor még csak privát orvosok voltak. Volt egy körzeti orvos, de ő nem az volt. Akkoriban lehetett olyan 5-6 ezer fő, a környéken is, jöttek a betegek, és ő is ment. Nagyon szerették. A sógoromat az ottani előkelőség teljesen befogadta. A főjegyző, a főorvos, mindenki a baráti köréhez tartozott. A nővéremet is nagyon szerették a társaságban.

Meghívtak bennünket, a három fiút. Minden nyáron 3-4 hetet ott töltöttünk, és az nekünk a paradicsom volt. Megfelelő, háromszobás lakás volt, és el tudtak helyezni bennünket, nagyon jól éreztük magunkat. Hasonló korú fiatalok voltak a községben, akik Jászberényben, Hatvanban jártak iskolába, és a nyári szünetben otthon voltak. Nagyon gyorsan történt a megbarátkozás. Nagy futballcsatákat vívtunk. Az volt a szokás ebben a faluban, hogy egy héten kétszer, szerda este és szombat este a cigányzenekar a községháza előtt térzenét adott, és a falu apraja-nagyja este oda kivonult, és ott volt egy korzó. Héttől tízig tartott. Ez egy olyan élmény volt nekem kimenni a hasonló korúakkal, fiúk, lányok ottan összejöttünk. És volt egy közeli tó a Zagyva folyó túlsó felén, ott olyan piknikeket rendeztünk. Szinte minden héten csináltak ott pikniket, és sütöttek nyárson. Ott már tánc is volt, kihívták a zenészt. Szóval nagyon éltünk. És még időnként mozielőadás is volt ottan. A kocsmában, ahol a bár is volt, ott vetítettek filmet is, az 1930-as évek magyar filmjeit. Egyszer-kétszer ott is voltunk moziban.

1940-ben ment férjhez a másik nővérem, Katalin. A férje Hajnal Dezső fogtechnikus volt Kiskunfélegyházán, és ő oda ment férjhez. Nem tudom, hogy ez a sógor honnan jött, egyáltalán zsidó fiú volt-e. Azt sem tudom, hogy volt-e egyházi esküvő. Én nem is voltam az esküvőjükön, akkor már Pesten dolgoztam. De egyébként nagyon jó viszonyban voltunk. Siófokra mentek nászútra, és megbeszélték, hogy egy hétvégén menjek le szombaton, és vasárnap estig legyek ott. Akkor voltam először a Balatonon, 20 éves koromban.

Kiskunhalason nem volt zsidó negyed. Azért azt nem mondanám, hogy szétszórtan éltek a zsidók, ha úgy észak és dél felé osztom a várost, akkor inkább a déli részben. Egy nagy közösség volt [A népszámlálási adatok szerint Kiskunhalason 1920-ban 742 fő, 1930-ban 669 fő tartozott az izraelita felekezethez. – A szerk.] Csak egy hitközség volt, a neve szerint ortodox, de valójában a zsidó lakosságnak egy jelentős része már nem volt az. Nagyon sok volt olyan, hogy gyertyát gyújtott szombat este meg péntek este, tehát bizonyos rituális funkciót betöltött.

Volt egy komplexum, ott volt a templom, illetve volt a rabbinak a lakása. Azután volt egy olyan rész, ahol a férfi tanító a családjával és egy sakter lakott. Azzal szemben volt – ez egy nagy udvar volt – az iskola, amelyikben három tanterem volt, két-két osztálynak és a hittannak. És amellett volt egy nagy terem, ott voltak az ünnepségek, tanácskozások, és télen ott voltak az istentiszteletek, ahova elmentünk. Voltak még további épületek hátul, és a végén lakott az a bácsi, aki bennünket hittanra tanított az elemiben. Aztán volt egy másik rész, ahol a kántor lakott. És még volt valaki, az is valami hitközségi alkalmazott volt, és annak a lakása. Volt zsidó pék is. Tudom, hogy például a sóletot ott melegítették a pékségben szombaton, de hogy az mennyire volt kóser, nem tudom.

Egy zsidó elemi iskola volt Kiskunhalason. Ez egy 4 osztályos elemi iskola, hogy két-két osztály tanult egy tanteremben, az első-második és harmadik-negyedik. Az első-másodikban egy nő volt a tanító, a harmadik-negyedikben egy férfi, és külön volt egy hittantanár, akivel a Mózes öt könyvét fordítottuk héberről magyarra. Voltak keresztény gyerekek is, de csak egy-kettő, akiket a szülei direkt oda hoztak a zsidó iskolába, mert olyan híre volt. A zsidó [elemi] iskolába jártam. Teljesen természetes volt, hogy én oda járjak. A zsidó iskolát a hitközség tartotta fönn. Naponta volt Biblia-tanítás, ez azt jelentette, hogy minden nap egy órát a bibliát fordítottuk le. Négy osztály volt, és már az első osztályosokkal is elkezdték, legalábbis az olvasást. A fordítást csak a második osztálytól, úgyhogy a negyedik osztályig, ha jól emlékszem, végigmentünk az egészen.

Én nem érzékeltem Kiskunhalason különösebb antiszemitizmust, de azért jeleket igen. Előfordult, hogy a gyerekek a zsidó gyereket le büdös zsidózták. De én zsidó iskolába jártam, és így nincsenek közvetlen tapasztalataim, hogy milyen lett volna egy olyan iskolában, ami vegyes lett volna.

Az elemiből lehetett menni gimnáziumba vagy polgáriba [lásd: polgári iskola]. A fiú polgári állami volt, és volt egy katolikus és egy református leány polgári, és volt egy gimnázium, a református gimnázium Kiskunhalason. Középiskolába a református gimnáziumba jártam. Ma már nem lehet ezt mondani, azt hiszem, hogy domináns a református közösség, de akkoriban az volt. A város vezetésében is érezhető volt, hogy reformátusok. [Ezt az érzést, hogy „Halas református város” a történelmi hagyomány táplálhatta, ugyanis a török idők utáni újratelepülés idején, a 16–17. század folyamán a város lakossága református hitre tért. Kiskunhalas lakossága 1910 és 1930 között mintegy 4500 fővel nőtt, 1930-ban nem egészen 28 900 fő lakott Kiskunhalason. Hitfelekezeti megoszlás szerint 1910-ben is, 1920-ban is és 1930-ban is többségben voltak a római katolikusok, arányuk 20 év alatt 57%-ról 64%-ra nőtt, míg a reformátusok aránya 39%-ról 32%-ra csökkent. (Az izraelita hitfelekezethez tartozók aránya 3%-ról 2%-ra csökkent 1910 és 1930 között.) A városhoz kiterjedt tanyavilág tartozott, a lakosok 52%-a lakott külterületen. A reformátusok többsége valószínűleg inkább belterületen élt, ezért érezhetett Nádas István a városvezetésben református dominanciát. – A szerk.] Ezt az iskolát egyébként 1700-valamikor alapították. [1664-ben alapították a gimnáziumot, amely kezdetben a debreceni kollégium része volt. – A szerk.]

Nem voltam jeles, de jó tanuló voltam, néhány tantárgyból, matematikából, fizikából a legjobb voltam az osztályban, és azért ez adott tekintélyt. Én nagyon jó sportoló voltam diákkoromban, és annak jelentős súlya volt az osztályban. Szertornában nem voltam erős, de elég jó magasugró voltam, atlétikában is jó közép voltam, de volt a kézilabda, a futball meg az asztalitenisz, és ezekben a legjobbak közé tartoztam. Asztaliteniszben 18 éves koromban Kiskunhalas-bajnokságot nyertünk egyik barátommal a városban. Soha nem éreztem az osztálytársaim részéről antiszemitizmust. Igaz, hogy vezetőszerű voltam, akire figyeltek a tanárok is. A középiskolában nekünk volt héber hittan. Volt egy idős zsidó bácsi, ott lakott a templom mellett az egyik hitközségi lakásban, hogy milyen beosztásban, nem tudom, és a középiskola alsó négy osztályában ő tartotta nekünk a hittanórát. De ötödiktől nyolcadikig a rabbi tartotta. Amikor a katolikusoknak és a reformátusoknak volt vallásóra, különváltunk. Ez az egy középiskola volt Kiskunhalason, és nagyon sok katolikus hallgató [diák] is volt, és az állandó lelkésznek volt egy különterme, ahol órákat tartott. Oda mentek a katolikusok. És a zsidó gyerekeknek is biztosítottak egy termet, és oda jött a tisztelendő úr – azért mondok tisztelendőt, mert őt úgy hívták ott [a református gimnáziumban] –, és nekünk is tartott hármunknak vagy négyünknek órát. Egy-egy osztályban hárman-négyen voltunk zsidó gyerekek. De volt olyan, hogy összevontan délután tartott két órát, és akkor több osztályból voltak ott gyerekek. Nem emlékszem, hogy mi hogy szólítottuk őt. Egy nagyon nagy tudású, dr. Dohány József volt a főrabbi, ő tanított bennünket. A tisztelendő úr – már a rabbi – elvárta tőlünk, hogy péntek este elmenjünk a templomba. És szombat délután tartott egy diák imát. Azt hiszem, hogy teljesen szabályosan azt az imát mondtuk el, amit a felnőttek. Volt egy előimádkozó mindig a diákok közül. Az egyikre emlékszem is, idősebb volt nálam, ő rabbi is lett később.

Négyen voltunk zsidó gyerekek az osztályban, és abból az elemi iskolai hittantanárom fia volt egyedül, akinek a szülei vallásosak voltak, a másik három gyereké, köztük az én szüleim, nem. Osztálytársak voltunk, és közel is laktunk, gyakran átjött hozzánk, de nem került sor arra, hogy együnk. Eszembe se jutott, hogy őt megpróbáljam megkínálni; nem mondom, egy gyümölccsel talán igen, de mással nem. A Feuerstein Dénes kiment Izraelbe még a háború előtt [akkor még: Palesztina], és nem is olyan régen kaptam a hírt, hogy meghalt. A másik zsidó a Práger Gyuri volt. Ő is még a háború előtt ment ki Izraelbe, aztán onnan továbbvándorolt Kanadába. A harmadik zsidó egy Wolf Géza nevű volt, ő elpusztult a háborúban. Egyikükkel sem voltam különösebb barátságban, csak osztálytársi kapcsolat volt köztünk.

Mi nagyon szubjektíven ítéltük meg a tanárainkat, volt, akit jónak tartottunk, volt, akit kevésbé, de általában szép eredményeket értünk el. Akik onnan egyetemre jelentkeztek, azok végeztek is aztán az egyetemen. Fenyítések voltak; a tornatanárunknál előfordult, hogy kisdiákokat pofon vágott, hogyha valamivel nem volt megelégedve, de tornatanároknál ez megengedett valami volt. Volt egy történelemtanárunk, annak volt egy rossz szokása, hogy még kis, alsós diák korban, ha valakivel nem volt megelégedve, odament és a fülét megdörzsölte, hogy jó piros lett. De nem emlékszem arra, hogy bántottak volna. És órákon semmiféle vallási megkülönböztetést nem éreztem, de nem is hallottam máskor sem, szóval ilyen nem volt. Volt olyan tanár, akiről tudtuk, hogy nem nagyon szimpatizál [a zsidókkal], de nem adta külső jelét.

1938-ban érettségiztem. A szegedi egyetemre jelentkeztem bölcsészkarra. Nem akartam én tanár lenni, orvos szerettem volna lenni, de azt mondták ismerősök, hogy a biológiai szakra jelentkezzem, és majd onnan aztán lehetséges átmenni, mert oda nagyobb az esély bekerülni, mint az orvosira. De oda sem sikerült. Az első zsidótörvény érvényben volt, szóval nem volt meglepetés, hogy nem vettek föl. De azért hadd mondjam meg, hogy egy évvel alattam járt egy zsidó fiú, azt 1939-ben fölvették, mert tiszta kitűnő volt.

Az Anti öcsémnek gimnáziumi érettségije volt, és utána az édesanyám mellett dolgozott az üzletben egészen a munkaszolgálatba történt behívásáig, 1942-ig. Laci öcsémnek is gimnáziumi érettségije volt, és az érettségi után átment Kiskunfélegyházára a sógoromhoz, aki ott volt fogtechnikus. Őtőle tanulta ki, és egészen a bevonulásáig ott dolgozott.

Nem tudom, hogy az 1920-as években, mikor a Katalin és a Margit nővéreim tizenévesek voltak, hova jártak a fiatalok. Később, az 1930-as években különböző egyházi szervezetek voltak, illetve ipartestületek. Volt például Kiskunhalason a református kör, a katolikusoknak volt ipartestülete, volt kereskedők egyesülete. Az is általános volt, de főleg zsidók jártak oda. A zsidó fiatalok oda jártak. Volt klubest, ahol kártyapartik voltak. Volt, ahol pingpongozni lehetett, és oda bejártunk; oda napközben is be lehetett menni pingpongozni.

Akkoriban, amennyire vissza tudok emlékezni, családi ötórai tea összejövetelek voltak, ahol 5-6 fiút meg lányt hívtak össze családnál, és tea meg sütemények mellett gramofon és tánc volt.

Az édesanyám első házasságának a rokonságában volt egy olyan építészcsalád, azok megnyerték a kiskunhalasi vasútállomási rámpának és raktárnak az építését és az ifjabb fiuk rendszeresen lejárt Kiskunhalasra, eljött hozzánk, és nagy barátságba kerültünk. Húsz évvel volt idősebb nálam vagy tizenöttel, már nem emlékszem. De a nővéreimnek nagyon kedves partnere volt, és jóban lettünk. És ez a fiú az 1930-as évek közepén, második felében egy műanyaggyártó üzemet hozott létre Budapesten, és mikor leérettségiztem, mondta, hogy jöjjek fel hozzá, majd ott elleszek, fogok is tanulni valamit. Élni kellett valahogy, és ezt elvállaltam. És fölkerültem az üzemébe, az Univerzit műgyantaüzembe, ami egy száz-egynéhány létszámú üzem volt, és ő egyből a raktárba rakott be. Ott kellemes kollégákkal dolgoztam együtt, ragyogó kapcsolatom volt velük, soha semmiféle konfliktusom nem volt. Nekem egy kicsivel több volt a fizetésem, mint aki oda általában bekerült, 20 fillért kaptam óránként, a műhelyben 12, 15, 16, 18 fillért fizettek óránként. Az első időben reggel 7-től este 6-ig, 11 órát, szombaton 7-től 3-ig dolgoztam. Az ebédidő fél óra volt, de levonták, tehát csak 10 és fél órát fizettek. [Nádas Istvánnak heti 12 órával kellett többet dolgoznia, mint amennyi a törvényes munkaidő volt. Az 1937:XXI. tc. ugyanis bevezette napi 8 órás (heti 48 órás) munkaidőt a minimálbérrel és a fizetett szabadság intézményével együtt. Addig az iparban a munkaidő napi 10 óra körül mozgott. A szabályozás természetesen csak az alkalmazottakra (tisztviselő, munkás, stb.) vonatkozott, a mezőgazdasági dolgozókra nem terjedt ki. – A szerk.]

Kisebb gyár voltunk. Gyógyszertárakba elég sok mindent szállítottunk, kozmetikai gyárakkal volt kapcsolatunk, elektromos cikkeket forgalmaztunk. Végig a raktárban dolgoztam, de statisztikai munkákat is végeztem. Volt úgy, hogy szóltak, Pista, segítsél, ki kell szállítani valamit. Volt két szállító-biciklis zsák, a zsák úgy volt kialakítva, hogy a csomagtartó is tartotta. Én is úgy vittem biciklivel, hogy a zsák a hátamon, mentem valakivel, segítettem neki.

Amikor fölkerültem Pestre, följött az édesanyám, hogy keressünk albérletet. Az édesanyám vállalta az elején, hogy fizeti az albérletet. Mikor jött föl, elvitte a szennyesemet, a tisztát meg hozta föl, ezt is lehetőleg a legolcsóbban igyekezett megoldani. Idővel aztán több lett a fizetésem, 1 pengő 20 volt az órabérem, úgyhogy aztán én fizettem az albérletet is.

Akinél albérletben voltam, az egy zsidó család volt. Reggelivel együtt adták ki a lakást, s adtak egy tippet, hogy a közelben volt egy kis házi kifőzde. Egy idős néni tartotta, linóleumos asztalokkal. Gyanús tisztaságú hely volt, de 70 fillérért kaptam vacsorát: egy leves meg egy húsétel volt. Tehát a reggelit ők adták, az ebédet mi vittük, hideget, lehetőleg a legolcsóbb valamiket, császárhúst, kolbászt, szalonnát, vacsorára meg ettem a 70 filléres meleg ételt.

Az albérletért 32 pengőt fizettünk reggelivel együtt. Egy nagyon szép szoba volt, de átjáró szoba, a mellettem lévő szobában is laktak, még két fiú, mert ezek abból éltek, legalábbis részben, hogy kiadtak szobákat. A férj a budai hitközség alkalmazottja volt, oda járt el, a mama meg otthon volt. A fiú gyógyszerész volt, már nem emlékszem, hogy hol, csak időnként jött föl, és nagyon összebarátkoztunk. Pár évvel idősebb volt, mint én, elvitt engem szombat este ide-oda.

Egyszer úgy kiköltekeztünk, hogy nem maradt pénzünk. A Móricz Zsigmond körtér mellett volt egy mulató, talán Broadway volt a neve, ott kiköltekeztünk. Ittunk, s próbálkoztak velünk abban a bárban mindenféle bárhölgyek, de arra aztán végképp nem volt pénz. És gyalog mentünk haza Zuglóba. Eltartott másfél órát. Velem előfordult az is, hogy hazamentem, csengetni kellett, és a házmester kinyitotta, kapupénzt kellett neki adni, de nem akartam neki adós maradni, megvártam a hajnalt, amíg kinyitották a kaput; elsétálgattam azt a fél órát vagy háromnegyed órát. Nyáron ötkor vagy hatkor nyitottak, ennek megvolt a rendje. 3-4 alkalommal fordultak elő ilyen kiruccanások, de hát nem is volt miből gyakrabban.

Az életemet nagyon befolyásolta az, hogy 1940-ben vagy 1941-ben a kollégák elvittek egy szociáldemokrata gyűlésre ott a kerületben. Hivatalos volt a Szociáldemokrata Párt, szóval nem egy titkos ülésre mentem. 30-40-en voltunk; egy kis földszintes helyiség volt, ez volt az ottani kerületi irodája vagy nem tudom, micsodája, és ott jöttek össze időnként a kerületiek. Nem emlékszem, hogy voltam-e még aztán. Addig én nem foglalkoztam politikával. Otthon az én édesanyám házában nem volt a politika kérdés; ha volt, akkor az akkori közhangulatnak megfelelően Mussolini volt a példakép – az antiszemitizmus akkor még nem merült föl –, hogy micsoda rendet tudott Olaszországban tenni. Majdnem csak annyit tudtunk, ami az újságban volt. Az újságok – ha jól emlékszem, a Magyar Nemzet konkrétan – akkor már eléggé egyirányúak voltak, legfeljebb a hangsúlyokban volt különbség.

1941-ben megkaptam a behívómat. Esztergom-táborba kellett bevonulnom. Behívót kaptam, hogy mikor kell jelentkeznem, mit kell vinnem magammal. Akkor kétéves munkaszolgálat volt, katonai rendszerben. Nem is tudom, hogy a behívómon volt-e egyáltalán az, hogy munkaszolgálat, vagy csak behívó volt, hogy jelentkezzen. Akkor még katonaruhában voltunk, de sárga karszalaggal, s mi is kaptunk szabályos fölszerelést. Csak néhány napig voltunk Esztergom-táborban. Fölhoztak bennünket Pestre, és itt dolgoztunk; a Hungária úton volt a vezérkar iskolája, és ott az építkezésnél segédkeztünk. De elvittek bennünket Tárnokra is vonattal havat lapátolni, mert befújta a hó a sínt, és úgy kellett kiszabadítani. Szóval, ami adódott.

Négy szakasz volt, és a négy szakasz egy zászlóaljnak volt a tanulószázada, és négy meglévő századnak képeztek ki bennünket, és aztán úgy vittek egy pár hónapos együttlét után a megfelelő századokhoz. Én a harmadik századhoz kerültem. 1942 márciusában kerültünk századokhoz. Akkor kerültem Vácra, ott volt a hadtáp a váci laktanyában, és ott különböző munkákat végeztünk. Kaptunk időnként pár nap szabadságot, hétvégi eltávozást. Ez elsősorban a budapestieknek volt kedvező, de ezek döntően budapestiek voltak. Én Kiskunhalasra mentem: hazamentem szombaton délután, és vasárnap este vissza kellett jönnöm. Egyszer annyira váratlanul mentem, hogy az édesanyám már útra készen volt, hogy megy át Kiskunfélegyházára a nővéremhez, mert megbeszélték. Én aztán rábeszéltem, mondtam, hogy engem ellát a nő [a háztartási alkalmazott], aki ott van, ha megígérte, csak menjen át, aztán másnap majd hazajön, és akkor még találkozunk.

Ez tartott egy pár hónapig, júniusban menetszázad lettünk, és fölvittek bennünket a Kárpátaljára, Turjaremetére – ott egy hadi utat kellett építeni a hegyen keresztül. Ez alapvetően majdnem egy sátortábornak tűnt, egy kirándulásnak. A földbe kellett ásnunk egy mélyedést, melyet fagallyakkal béleltünk ki, és arra kellett kerüljön a sátor. És úgy kellett megépíteni, hogy két-két ágy került mind a két oldalába, és négyen laktunk egy sátorban. Nekem nagyszerű társaim akadtak. Csupa baloldali beállítottságú fiúkkal kerültem össze. Sátortársam volt a Kende Pista, a Neumann Jóska, és még egy fiú volt, nem emlékszem a nevére, de azt tudom, hogy szabó volt a foglalkozása. A Kendéről tudok, ő később a közgazdasági egyetem tanszékvezető egyetemi tanára volt, a többiekről semmit nem tudok. A Kende meg a Neumann erősen befolyásolták a világnézetemet. A harmadik fiú csak helyeselt, ő nem volt egy képzett, de ez a két fiú nagyon képzett volt. A baloldali ifjúsági mozgalom szervezésében vettek részt. Nem tudom, azt hogy hívták akkor. Nem oktattak kifejezetten, csak kommentálták az eseményeket, én hallgattam, és kérdeztem őket. Vasárnap délután szabadnap volt, nem volt kerítés, jöhettünk-mehettünk szabadon. És a sátortársaim vittek az erdőbe – jó messzire bementünk –, és munkásmozgalmi dalokat énekeltünk.

Nem nagyon volt szökés, nem lehetett. Ha elkapták az embert, akkor kivégezték. Borzasztó nagy volt a rizikója a szökésnek. Amikor én le voltam tartóztatva, és Ungváron voltam fogva tartva, az alatt a két hét alatt egy gyerek levette a szalagot, és fölment Budapestre. Visszajött, és közben a munkácsi állomáson elkapták. Agyonlőtték. Jelen kellett lenni a kivégzésen az egész századnak – mi nem voltunk ott, mert éppen „üdültünk”.

Voltak vallásos zsidók a munkatáborban, és mindig a körülményektől függött, mennyire tartották az előírásokat. Csak egyénileg tudtak imádkozni. De volt olyan, aki tfilint hozott, és ha tudott, akkor imádkozott. [Kóser] étkezési lehetőség nem volt. Arra volt mód, hogy csomagokat kapjon, és ha vállalta, hogy annyi csomagot kap, hogy nem étkezik a tábori kosztból, akkor a sajátját ehette. De nem emlékszem arra, hogy valaki tudott volna csak ezzel élni.

1942. szeptember elején volt az új sorozás. És közölték velünk, hogy a század menetszázaddá alakul át, és kimegyünk Ukrajnába, de a törzs itt marad, és fogadja az újoncokat. A törzs azt jelenti, hogy itt marad a századparancsnok, a helyettese, az altiszt és egy vagy két honvédségi tizedes, és itt kell maradnia 20 munkaszolgálatosnak, akik oktató néven lettek a szakaszok vezetői a bevonulók között.

Húszat kellett kiválasztani, és volt tizenkilenc, és még nem döntötték el, ki a huszadik. Azokban a napokban azoknak, akik a menetszázadban voltak, adtak szabadságot. Elhatároztam én is, hogy kérek szabadságot. A parancsnokunk eléggé kiszámíthatatlan ember volt. Akkoriban én 21-22 éves, elég jó alakú gyerek voltam. Odamentem az irodába, és szóltam ott a fiúnak – mert mindig volt ott egy zsidó őr –, hogy szeretnék a százados úrtól szabadságot kérni. Kérdeztem, hogy itt van-e. Itt van, mindjárt kijön, várjak. Kijött, és akkor nagyon katonásan eléje vágódtam – mert ő borzasztóan adott az ilyesmire –, hogy szeretnék szabadságra menni. Végigmustrált engem, s azt mondta: „Na, ez a fiú meg fog felelni a huszadiknak.” Ilyenen múlik az ember élete.

Kaptunk 20 fős szakaszokat, azoknak mi voltunk a parancsnokai. És minden két vagy három ilyen hozzánk tartozó szakaszhoz tartozott egy keretlegény. Összesen öt vagy hat keretlegény volt meg egy altiszt. Bevonult jó néhány ismerős is, jött kiskunhalasi gyerek is, aki Budapesten élt. A szakaszommal nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki: napközben ordítottam velük, hogy hallják, hogy milyen szigorú vagyok, de este a sátram körül, mert akkor nekünk már külön sátraink voltak, odajöttek beszélgetni. És mondtam nekik, hogy nekünk egyetlenegy feladatunk van, hogy túléljük valahogy, éspedig úgy, hogy amennyit muszáj dolgozni, annyit kell, de nem kell élkatonának lenni. Mindenki csináljon annyit, amennyit még elfogadnak, és mindenki próbáljon vigyázni magára.

November elején a századot fölvitték az erdőbe, és jön két fiú a szakaszomból, és egy kis vékony rudat hozott, amit egy kézzel könnyen el tud tartani, és valaki oda kiabál: „Mi az, ti a Neuwirth módszer szerint dolgoztok?” [Azaz csak annyit csinálnak, amennyit nagyon szükséges.] Ezt meghallotta a századparancsnok, behívta őket, hogy mi volt ez, hogy volt ez? Ezek hebegtek-habogtak, és akkor elkezdte az egyik keretlegény meg a parancsnok pofozni a gyereket. Akkor olyasmiket mondhattak, aminek alapján engem elkaptak. Mert akkor ott elhangzott, hogy biztos összeesküvés, meg ilyen marhaságokról is szó volt. Aztán elővették azokat a fiúkat, akikkel tényleg a legközelebbi kapcsolatban voltam, és akikkel aztán le is tartóztattak. A többieket állítólag nem vallatták, csak engem, mert én voltam a vezér. Szörnyű volt a vallatás. Gumibottal verték a talpat meg a tenyeret, és az volt az enyhébb. Amikor az ember nem tudott már mit csinálni, végül azt mondta, hogy igen. És mikor abbahagyták, akkor megint azt mondtam, hogy nem. Így játszottam egy darabig, és aztán abbahagyták. 3-4 napig tartott csak szerencsére ez a vallatás. De nem tudtak olyasmit találni, hogy egyből a haditörvényszék elé állítsanak.

Ezután Turjaremetéről bevittek Ungvárra a helyőrségi parancsnokságra, oda aztán kiszálltak a kémelhárítók, és bevittek egy iskolaépületbe, ahol a díszteremben legalább negyvenen lehettünk. Mi, négyen munkaszolgálatosok voltunk itt, a többiek mind ruszin ellenállók voltak. Ott komoly ellenállás volt a ruszin lakosság [Ruszinok vagy rutének:  Galíciában és Kárpátalján, valamint Bukovinában élő, ukrán nyelvjárást beszélő keleti szláv népcsoport elnevezése. – A szerk.] körében, és azok közé kerültünk. Ott sorban ültünk, és nem kellett csinálni az égvilágon semmit. Oda hozták úgy ülve az ebédet. A cuccunk a hátunk mögött volt, és ott kellett kiteríteni, és ott aludtunk. Fegyveres csendőrök cirkáltak egész nap, és tőlük kellett engedélyt kérni, és kikísért a vécére és vissza. Beszélni sem lehetett, rögtön ránk szóltak. De nem bántottak bennünket. A letartóztatásunktól számítva a 39. napon közölték velünk, hogy áttesznek bennünket a börtönbe. Az is szörnyű volt, tele volt bolhával, minden. A 42. napon szólítottak bennünket, hogy megyünk a fegyveres őrrel a helyőrségparancsnok elé. Addig, ha vittek bennünket, megbilincselve vittek – most bilincs nélkül, de már az ember nem mert jóra gondolni, csak rosszra, hogy most már nem akarnak kegyetlenkedni, mert úgyis vége mindennek. Csak egy dologra lehetett számítani, hogy kivégeznek. Szörnyű volt. De érdekes az emberi természet, hogy ma már mint egy anekdotát tudom elmesélni.

Bemegyünk, sorba kellett állnunk s várnunk, és ott volt egy Szántó Endre nevű társunk, háttal a falnak egy sarokban állt mozdulatlanul. Ő volt a század anyagbeszerzője, naponta ment le az erdőből, és ott bent a faluban, Turjaremetén is járt a zsidók között, hogy most mit lehet tenni ezzel a szerencsétlen négy gyerekkel [a négy letartóztatott munkaszolgálatossal]. És megismerkedett egy zsidó kereskedővel és annak a lányával. Ehhez a kereskedő céghez bejártak katonatisztek is, és viszonylag jó viszony alakult ki az egyik tiszttel – a magyar kémelhárításnak volt a tisztje –, és kérdezték, hogy hogyan lehetne bennünket kihozni. Ő azt mondta, hogy megfelelő anyagi ellenszolgáltatásért el tudja intézni, hogy bennünket kihozzanak. Kapjon 20 ezer pengőt. A Szántó Bandiék kinyomozták a hozzátartozókat, és keresték őket, hogy szedjék össze ezt a pénzt, és akkor ő elintézi, de ha nem, akkor el lehet képzelni az akkori időket ismerve, hogy a legkegyetlenebb eljárásnak leszünk kitéve, mert akkor ő [a tiszt] azt fogja mondani, hogy ez kémkedés volt. A Szántó Bandiék érintkezésbe léptek a Margit nővéremmel, ő volt Pesten, és ő az ismerőse révén kapcsolatot tudott szerezni a Vázsonyi Vilmossal [Nem tudni, kire gondol, hiszen Vázsonyi Vilmos (1868–1926) ügyvéd, politikus, országgyűlési képviselő, 1917–1918-ban igazságügy-miniszter ekkor már nem élt. – A szerk.]. Az egy liberális politikus, országgyűlési képviselő és egy nagyon jó nevű ügyvéd volt, és elmondták neki az én történetemet. Akkor a Nagybaczoni Nagy Vilmos volt a honvédelmi miniszter , és a Vázsonyi azt mondta, hogy ő ezzel a Nagybaczoni Nagy Vilmoshoz fordul közvetlenül. És írtak egy beadványt. A Nagybaczoni Nagy Vilmos amint ezt az anyagot kézhez kapta, azonnal intézkedett a vezérkari főnöknél, hogy tessék ezt az ügyet kinyomozni. A kémelhárítók budapesti központjának a nyomozói utaztak le a nővéremmel együtt Ungvárra a pénzzel, ők adták a pénzt, minden bankjegynek a sorszáma föl volt írva, és az adott időpontban ők már ott ültek az étteremnek egy másik sarkában, amikor a találkozóra sor került [a nővér és a kémelhárító tiszt között]. És a tettenéréskor letartóztatták. Miután a Szántó Bandi szervezte ezt, gyanús volt, hogy ő is kenőpénzt fogadott el, és őt is letartóztatták. És még két hónap volt aztán, mire őt kiengedték.

Minket tehát fogadott a helyőrség parancsnoka, majdnem egy dicshimnuszt mondott el, hogy érdemtelenül bennünket börtönbe zártak, és ezért már eljárt, hogy mi azonnali hatállyal két hét szabadságra mehetünk. December 23-án kiengedtek minket, vonatra ültünk még aznap, és 24-én este már haza is értünk.

Két hét [szabadság] után már nem is Turjaremetére mentem vissza, mert bevonták onnan a századot Galántára. A parancsnokok ott Galántán nem fogadtak túl nagy szívélyességgel. Addigra megszüntették már a rajvezető funkciót, ott már csak keretlegények voltak, és engem is beosztottak egy rajba. Ott is árkot ástunk, egy víztárolónak az árokásását csináltuk. Ez januárban nem volt nagy gyönyörűség a csákánnyal. 1943. március tájékán Galántáról Vácra vezényeltek bennünket. Új parancsnoknak kaptunk egy Papp Béla nevű építészt. Mikor jött, sorba állítottak bennünket, és szigorú hangon mondta, hogy ő itt megmutatja, hogy rendet csinál. Szigorú, de hihetetlenül rendes ember volt. Ellenőrizte, hogy ki, hogy kapja meg a leveleit, csomagjait, milyen a koszt, milyen az étkezés, minden rendben folyik-e.

A régi századírnokokat márciusban leszerelték, idősebbek voltak, mint én – 1943-ban még volt, akiket leszereltek. És két új századírnokot neveztek ki. Én jó viszonyba kerültem a régi századírnokokkal, különösen az egyik nagyon rendes volt velem a húsz között, amikor voltunk. És tudom, hogy ez a volt századírnok ajánlott be, hogy ő ismer engem. Én lettem a századírnok. És egy dr. Bálint György nevű jogász fiatalember lett a másik századírnok. Leveleket írtunk. Eleinte főleg a Gyuri írt, én akkor kezdtem el még tanulni, végül egész jól ment. Amikor ő nem volt ott, azokon a szombat-vasárnapokon én csináltam meg, ami fölmerült: napiparancsot, beosztásokat megírni, kihirdetni, a postát átnézni, válaszolni.

Minden héten a század fele eltávozást kapott szombat délutántól vasárnap estig. Hétfőn reggel kellett visszajönni. Ezt a főhadnagy csinálta. Abszolút a mi javunkat akarta, minden vonatkozásban a segíteni akarás jellemezte a főhadnagyot, addig a mértékig, ameddig jogában állt. Ez máshol is volt, csak nem ilyen mértékben. Miután döntően budapestiek voltak ebben a században, alig volt egy-két olyan fiú – köztük voltam én –, akinek nem volt elsődleges célja Budapestre menni. És a Bálint Gyurival megbeszéltük, hogy én vállalok minden hétvégi ügyeletet. A Papp főhadnagy ezt úgy revanzsálta nekem, hogy két hónaponként egy hétre vagy tíz napra hazamehettem Kiskunhalasra.

1943 őszén ismerkedtem meg a feleségemmel. Az orvos sógoromék részt vettek egy bár micvón Jászfényszarun egy családnál, akik az én feleségemnek a nagybátyjáék voltak. És a beszélgetés során kiderült, hogy én Vácon vagyok, és rajtam keresztül üzentek, hogy adjam át én az ő rokonuknak az üdvözletét [akik Vácott laktak]. Én nem gondoltam, hogy odamegyek, hanem volt egy barátom, aki már jóban volt az ő baráti körükkel, és őt kértem meg, hogy a nevemben adja át azt az üzenetet. S azzal jött vissza, hogy ők szeretnének engem személyesen is megismerni. Így kerültem oda, és jól sikerült ez a bemutatkozás, elfogadott engem Magda, a jövendő feleségem. Jól éreztem magamat, szinte minden délutánomat, estémet ott töltöttem beszélgetéssel, sétálgatással. Én csak esténként tudtam kimenni hozzájuk. Amikor a szolgálat lement, 5 órakor fogtam magam és kimentem hozzájuk. Nekem állandó kimaradási engedélyem volt mint századírnoknak, másnap reggelig. De csak estig vettem igénybe. Este 9-10 óra felé a háziak miatt is, meg magam miatt is, mert nekem is kellett aludni, mindig eljöttem.

Weisz Magda volt a feleségem lánykori neve. A szülei Weisz Miksa és Weisz Miksáné voltak. Az anyukája vezetékneve is Weisz volt, Weisz Rózsa, született Vácott 1884-ben. Hárman voltak testvérek Magdáék: volt egy nővére, Weisz Klára, aki most is él, és egy fiútestvére, Weisz Pál. A fiú érettségizett. A nővére, azt hiszem, 6 vagy 7 gimnáziumi osztályt végzett, de nem érettségizett le, hanem kitanulta a fűző- és harisnyakötő szakmát, ez akkoriban nagy divat volt, és azzal foglalkozott. Iparengedéllyel csinálta, amíg nem deportálták őket. De amikor én megismertem őket, alig volt már praxisa, egy-egy ismerős jött, hogy varrjon neki, és akkor azt megcsinálta. A papa nagyon jómódú ember volt háromféle kereskedéssel. Volt egy fűszerüzlete, egy kocsmája, és azonkívül gabonakereskedéssel is foglalkoztak. Később sem szűkölködtek semmiben, de nem volt már vagyon. Amikor még megvolt ez a nagy üzlet, az üzletben kellett segítenie a Magdának, meg a gabona átvételnél-eladásnál, ott kellett lenni a mérlegelésnél, szóval nagyon befogták őt. Valamikor 1941-ben vagy 1942-ben elvették az üzletet, akkor a papája mindent eladott, és bent a városban vettek egy nagyon szép, háromszobás házat, és én már ott ismertem meg őket. [Az 1942:XV. tc. rendelkezett a zsidók erdő- és mezőgazdasági ingatlanaira vonatkozóan. Eszerint a továbbiakban zsidó nem szerezhetett mező- vagy erdőgazdasági ingatlant, meglévő ingatlanaikat pedig át kellett adniuk. Átadásra kötelezték a zsidók kis- és nagyközségek területén lévő nem lakáscélú ingatlanait is. – A szerk.] És már nem kezdett semmibe a papa, idős emberek voltak már. 1940-ben volt 56 éves a mama, a papa lehetett akkor már 60 éves.

Ők tartották még a hagyományokat, de nem voltak vallásosak. Ők már megújították maguknak a vallásosságot, anyósom fejkendőt nem hordott, parókát sem, neki a saját haja volt, de kóser háztartást vezettek, szombatonként templomban voltak. Az apósom már egy kicsit könnyebben vette. Hétköznap nem járt templomba, csak péntek este, szombat délelőtt meg az ünnepeken. Csak magyarul beszéltek.

Már úgy 1944 elején beszélgettünk arról a jövendőbeli feleségemmel, hogy mi lesz. Akkor már szerettük egymást. Beszélgettünk, hogy mit tudjuk mi, hogy miként lesz, nem kéne-e összeházasodni, ameddig itt vagyok. A szülők eleinte ellenálltak, mondták, hogy várjuk meg, míg a háború véget nem ér. De megint közbeszólt a sors. Bennünket, akik már akkor öregnek számítottunk, mert fiatalok vonultak be, a helyi parancsnokság utasítására Pestre kellett vezényelni. Abban maradtunk, hogyha el tudom intézni, hogy haza tudok jönni, akkor elmegyünk az anyakönyvvezetőhöz. És másik alkalommal pedig az egyházi esküvőt is megtartjuk.

Én Vácott voltam 1944 tavaszáig. Aztán fölkerültünk Pestre, bekerültünk egy olyan menetszázadba, amelyiket egyelőre Budapesten tartottak, és 10 fős szakaszokra elosztva német légvédelmi ütegekhez osztottak be lőszerszállításra. Akkor [1944. március 19-e után, lásd: Magyarország német megszállása] kezdődtek az erős bombázások Budapesten, és mi akkor már a német légvédelmi parancsnokság legfőbb irányítása alatt dolgoztunk. Nem volt már honvéd, azoknak harcolniuk kellett. Mi nagyon jók voltunk erre a célra. Volt egy Hoffner László nevű rendkívül talpraesett gyerek, ez egy gyárosnak volt a fia, és olyan kapcsolatot tudott kialakítani a légvédelmi parancsnoksággal, hogy elintézte, hogy ebben a században, akik a légvédelmi tüzérek mellett dolgoznak, állandó kimaradási és eltávozási engedélyt kapjanak. Nem mindenütt volt olyan a hangulat – aztán később kiderült –, mint a mi ütegüknél, volt olyan század, ahol nagyon durván bántak velük. De engedély ott is volt.

Minden szakasznak megvolt a helye, és minden nap oda kellett menni. A budafoki dombon volt egy lőállás, oda osztottak be bennünket. És nekünk minden reggel ott kellett jelentkezni. A Csanády utcában volt egy iskola, azt kiürítették, és a mi századunk lakott benne. És onnan mindenki úgy ment Budafokra, ahogy tudott. Ki volt számolva, hogy nekünk hánykor kell kelni, indulni, és milyen járművekkel. Arra emlékszem, hogy arra mindig volt idő, hogy a mostani Móricz Zsigmond körtéren volt egy kocsma, és ott egy kupica pálinkát megittunk reggelenként. Délután öt órakor elengedtek minket, eljöttünk, és attól kezdve szabadok voltunk, mindenki oda ment, ahova akart. Nem kellett bemenni a laktanyába.

Minden egyes 10 fős csapathoz egy honvédet, egy tizedest is beosztottak, mert vigyázni kellett ránk, de közülünk is kiválasztottak egy valakit, a Stark Gyulát, ő lett a szakasz parancsnoka. Ez a Stark Gyula tökéletesen beszélt németül, a Pénzügyminisztériumban főosztályvezető lett a háború után. Egy fiatal osztrák főhadnagy volt az ütegparancsnokunk, és kimegyünk oda Budafokra, és ez a bunkó tizedes sorba állított bennünket, és tiszteleg és kezd magyarul beszélni. Néz rá az osztrák, és mondja németül, hogy nincs itt egy zsidó vezető? De igen, ő az – mondja a Stark Gyula –, és lejelentett. Kérdezősködik az osztrák, hogy kik, mik vagyunk, és a Stark Gyula tökéletes németséggel válaszol. Attól fogva a honvédot küldte mindig a francba a főhadnagy, csak a Gyuszival volt. És nemcsak a főhadnagy, hanem az egész társaság hihetetlen bajtársi viszonyban kezelt bennünket, azt hiszem, az egész szakasz osztrák volt. Így ment ez egészen 1944. június végéig. [A munkaszolgálatosok a honvédelem alá tartoztak, s mint katonák járhattak szabadon, természetesen sárga csillaggal – emiatt volt is konfliktus a nácik és a magyar hatóságok között. – A szerk.]

Május végén Vácon gettóba vitték a zsidókat, többek között a feleségem családját is. Vácott volt két zsidó templom viszonylag közel egymáshoz, egy neológ és egy ortodox, és annak a környékén lévő házakba gyűjtötték őket. Az eltávozási engedély vidéki utazásra is jogosított, így én naponta mentem le Vácra – délután mentem, és a hajnali első vonattal utaztam vissza Pestre. Egy kis lakásban úgy laktunk, hogy két szobájuk volt őnekik, az egyikben a szülők és a lánytestvér, és a másikban, mikor ketten akartunk lenni, mi voltunk. [A fiútestvér munkaszolgálaton volt, Ukrajnában eltűnt.] Ez egy háznak egy része, és voltak még mások. Egy nagyon kis lakás volt. Egy alkalommal belekerültem egy razziába. Május-június körül lehetett, 6 óra felé érkeztem Vácra. Őrült rumlit látok, mindenütt katona állt. Abszolút nyugodtan megyek kifelé, és ott volt a helyőrségparancsnok, aki engem személyesen ismert, mert mint írnok, gyakran kellett bemennem a városba, és vinni ilyen-olyan jelentést. Meglát engem, és azonnal szól, hogy hozzák ide. Jött két katona és odavezetett. Hát hogy kerülök én oda? Elővettem a nyílt parancsot, és mutatom neki, hogy szabad mozgási engedélyem van. Hát azt a meglepett arcot látni kellett volna! Azt hitte, hogy most egy dezertőrt talált.

1944. május 19-én megvolt a polgári esküvő – az apósom elintézte az anyakönyvvezetőnél, hogy miután 6 órára tudok megérkezni, akkor legyen. A következő vasárnap pedig az egyházi esküvő, hüpe alatt, ott a ház udvarán [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Szóval szabályosan megesküdtünk. Volt rabbi is, kántor is. A rabbi előre mondta a szöveget, és én utánamondtam – ha előre mondták a szöveget héberül, akkor azt tudtam, mert értettem. Én tudtam héberül olvasni jól. Hogyha pontozott héber írás volt, azt tudtam, csak a másikat nem tudtam olvasni.

Majdnem azonos napon indították el a mi századunkat – megszüntették a beosztásunkat, és elindítottak bennünket Ukrajnába, ahova nem jutottunk el, csak Galíciába – és a feleségeinket [a koncentrációs táborba], mert június utolsó napján indultak ők, úgy emlékszem, mi pedig július elsején. Én csak azt tudtam, hogy én megyek el, úgy tudtam elköszönni, én nem tudtam, hogy őket is deportálják. Pesten tudtam meg, mert minekünk két vagy három napunk maradt még Pesten, mielőtt indultunk.

Elindultunk Ukrajnába, és ott volt a front Lengyelországban. Bennünket nem vittek ki közvetlenül a tűzvonalba, minekünk mindig védelmi vonalat kellett volna építeni, csak nem volt rá idő, sosem tudtuk befejezni, az oroszok mindig áttörtek a fronton. Az egyik ilyen kiküldetés során – ez júniusban lehetett talán – a szakasszal bennünket elég messzire kiküldtek a hegyekbe, voltunk vagy harmincan. És napközben kapták a parancsot, hogy azonnal csomagolni és indulni kell. Minket nem tudtak már értesíteni, mert mi csak estére tértünk volna vissza. Láttuk ugyan a hegyoldalról, hogy a hadsereg vonul vissza. És mire este visszamentünk, a hátizsákomat már félig kifosztották. Akkor hozzácsapódtunk egy másik századhoz. A Kárpátok vonulatára vezetett egy nagyon ideiglenes út, azt úgy hívták, hogy Légió Hágó. Ez nem is volt térképen jelölve, tulajdonképpen csak egy köves erdei út volt, ahol a ruszinok kocsival, lóval fel tudtak menni. Bennünket, munkaszolgálatosokat naponta küldtek le, a lóvontatású kocsikat kellett tolni föl a hegyre. A lovak húztak mindent, mi csak besegítettünk, meg loptuk a kocsiról, amit csak lehetett. Benyúltunk a kosárba, és ha olyasmi akadt a kezünkbe, marmelád például vagy cipó, vagy pótkávé meg kenyér.

Én a századommal már többet nem találkoztam, hanem összetalálkoztam a Légió Hágónál egy magyar hadnaggyal, aki egy román parasztokból álló munkásszázadot parancsnokolt. Látta, hogy le vagyok rongyolódva, és kiderült, hogy ismerte az édesanyámat, az üzletünket, és odavett maga mellé századírnoknak. Ez egy életmentő dolog volt, mert például már szinte nem volt talpa a cipőmnek, és ő rendbe tudta hozatni. És ezekkel voltam, amikor [Laci] öcsémmel a Kárpátokban összetalálkoztam. Ez már október 15-e [lásd: nyilas hatalomátvétel] után volt, és nem tudtuk eldönteni, hogy most mit csináljunk, én menjek-e hozzájuk, vagy ő jöjjön át hozzám. És úgy döntöttünk, hogy maradjunk mind a ketten, mert így nagyobb esélyünk van arra, hogy külön-külön talán túléljük. Én eljutottam ezzel a román századdal egészen valahova Eger környékére, ahol kiszúrtak engem, hogy mit keresek a román századnál. Áttettek egy munkásszázadba, amelyikkel később aztán Hegyeshalomba vezényeltek, és 1944 novemberétől 1945 márciusáig Hegyeshalomban az állomáson lőszert pakoltunk. A közvetlen parancsnokságunk még magyar volt., de már a németek mondták meg, hogy mit kell csinálni. A vasútállomás melletti épületekben laktunk, most már nem emlékszem pontosan, milyen körülmények között. Ott már ez nem volt, hogy ki lehetett menni este.

Március végén a század parancsot kapott, hogy indulás Hegyeshalomból Nyugatra. Voltak ottan barátaim Jánoshalmáról, köztük kiskunhalasiak is, akik már előzőleg készültek arra, hogy lelépnek – romos házak voltak ott, mert agyonbombázták a vasútállomást a németek [Ahogy a szovjet hadsereg nyomult előre, a németek kiürítették a területeket, és a fölperzselt föld taktikáját alkalmazva valószínűleg a hegyeshalmi vasútállomást is igyekeztek megsemmisíteni. – A szerk.], és ők kialakítottak maguknak egy bunkerszerű valamit, élelmiszereket gyűjtöttek. És hívtak engem is, de én akkor tífuszos voltam, és éppen lábadozni kezdtem, amikor ez az indulási parancs volt. És nem tudtam elmenni velük. Ők mind elpusztultak Hegyeshalomban, úgy látszik, hogy fölfedezték és kicsinálták őket. Amikor elindultunk Bécsbe, a századparancsnok mellett már egy német SS tiszt volt, aki dirigált. Nagyon rendes volt az SS-es, semmi durvaság nem volt részéről, ő gondoskodott arról, hogy élelmet kapjunk, szállást. Ez egy szabályos visszavonulási menet volt. Egész Bécsig mentünk. Azért vittek minket, hogy fogunk ott dolgozni. Nekünk a Práterben kellett még árkokat ásni, csak nem sok maradt Bécsből.

Egy iskolában helyeztek el bennünket, amelyikben zsidó civilek voltak, nők, férfiak – magyar deportáltak. Hogy hogy kerültek oda, nem tudom, de volt ott egy idős kiskunhalasi zsidó néni is.

És 1945 áprilisában húsvét napján arra ébredünk, hogy nem látunk senkit. Kimásztunk az utcára. És emlékszem, azt hittem, hogy magyar katonák vonultak be gyalogosan, khaki színű egyenruhájuk volt, de persze nem magyarok voltak, hanem az oroszok. Nem lehetett Hegyeshalom felé menni, mert az le volt zárva, Sopron felé kellett menni. Bécsből Sopronba mentünk gyalog; összeálltunk négyen, fiúk meg az ismerős kiskunhalasi néni. Az első éjszaka bementünk egy házba, és találtunk egy nagy csomagszállító triciklit, ami kerékpáros, és előtte van a csomagtartó. A kiskunhalasi nénit fölültettük az ülésre, a csomagokat rádobtuk a triciklire előre, mi toltuk. Könnyű volt, a néninek nem kellett menni – nagy kövér néni volt –, mi pedig nem kellett a cuccot cipeljük, amit összeszedtünk. Mindig találtunk valamit, nem haltunk éhen. És eljutottunk Sopronba, onnan meg vonattal jöttünk haza. Két hétig tartott az út Sopronból Pestre, mert szinte minden állomáson leállítottak bennünket, félretoltak, és katonai szerelvények jöttek, át kellett pakolni a lőszert egyik helyről a másikra, vagy raktárból kivenni vagy berakni. Már mindenütt oroszok voltak.

Megérkeztem Budapestre valamikor áprilisban. Különböző helyeken kellett jelentkeznem, már az állomáson irányítottak bennünket, segélyezési meg egyéb kérdésekben kaptunk felvilágosítást. A hivatalos dolgokkal egy-két nap alatt végeztem Pesten. Kellett menni különböző hivatalos helyekre – ilyen volt a Joint is, ahol nagyon szigorúan leellenőriztek bennünket, hogy azok vagyunk-e, akik. Mi öten jöttünk, tehát tudtuk egymást igazolni, és kaptunk valamilyen papírokat. Rögtön megpróbáltam tájékozódni. Az édesanyámról nem tudtam semmit, a feleségemről nem tudtam semmit, három testvéremről és a családtagjaikról nem tudtam semmit. A Laci öcsémről már tudtam, hogy él, nem is tudom, hogyan, és Kiskunfélegyházán van már a sógorommal. Nagyon rövid ideig volt munkaszolgálatos, mert akkoriban hívták be, nem is volt kívül az országon mint munkaszolgálatos. Ők ott a Kárpátokon mentek tovább az oroszok felé, a parancsnokuk így döntött, és elkapták őket. De gyakorlatilag nem volt fogságban, mert szabadon engedték, egy másik útvonalon visszajöhettek Magyarországra, és 1944 végén már Kiskunhalason volt. De otthon nem talált senkit, viszont a sógorom már akkor otthon volt, és együtt kinyitották a fogtechnikai laboratóriumot Kiskunfélegyházán.

Pár nappal később leutaztam előbb Kiskunfélegyházára, és utána mentem Kiskunhalasra, mikor az öcsém tájékoztatott, hogy otthon mi van. Nagyon szomorú kép volt, a házban nagyon sok mindent tönkretettek, elvittek. Nem az oroszok, mert az oroszok csak tönkretették, hanem beköltöztek a házba, és nem nagyon vigyáztak ott semmire. Például a könyvtárunkat úgy, ahogy volt, ledobálták a pincébe, időközben föld került rá, úgyhogy több hétig bányásztam ki a könyveket, és laponként próbáltam rendet csinálni. Úgyse nagyon volt más dolgom. Meg a bútorokat megpróbáltam összeszedni, hogy egy szobám legyen, ahol lakni tudok. Két szobában lakott az édesanyám volt segédje, akiknek édesanyám, miután egyedül maradt az ötszobás lakásban, kiadott albérletbe egy szoba-konyha részt; azok továbbra is ott laktak. Némileg ők megvédték, de az oroszok nem zabráltak, mert nem volt mit. Akkor kerestem embereket, akik hajlandóak voltak egy kicsit rendbe hozni. Már nem is tudom, hogyan tudtam ezt anyagilag lerendezni – nem olyan nagy összegekről volt szó –, de egy kicsit kipofoztuk a lakást. Az édesanyám 1945 júniusában jött haza, akkor már egy vagy két szoba elfogadható volt.

Rendszeresen lehetett élelmet szerezni – kaptunk jegyet, és teljesen ingyen kaptunk a Jointnál enni, mindenütt megszervezték a Jointot, Kiskunhalason is volt helyi szervezete. És nem is dolgoztam egészen addig, amíg az édesanyám június végén haza nem érkezett, akkor kezdtünk el aktívan dolgozni.

Az édesanyámat Kiskunhalasról vitték el 1944 nyarán. Az egész közösséget Ausztriába vitték, egy osztrák faluba, nem emlékszem már, hova. Családostól együtt maradtak végig. Velük nem történtek szörnyűségek. Azért nekik is dolgozniuk kellett időnként, pedig akkor már 54-55 éves volt. Mezőgazdasági munkát végeztek az édesanyámék, meg útépítésnél dolgoztak. Házakban laktak, üres iskolahelyiségekben vagy valami ilyesmi. Mindenről gondoskodtak, minden bizonnyal saját anyagbeszerzésük volt, tehát élelmezési gondjuk nem volt. Őrök voltak, de mintha nem katonai ruhában lévők lettek volna, akik az ő munkájukat irányították. Tehát semmi olyan szörnyűség, ami megragadt volna bennem, [amikor mesélt erről] nem történt velük. Senki nem pusztult el, még az öregek is élve jöttek haza, és aztán otthon bizony elég gyorsan meghaltak, de mindenki hazajött. [Életüket részben talán egy Scharführer tévedése mentette meg, amely viszont győri zsidók ezreinek életébe került. Úgy volt, hogy „a győri zsidók is haszonélvezői lesznek az Eichmann és Kasztner között létrejött megegyezésnek, melynek értelmében 30 000 zsidót – 15 000-et Budapestről és 15 000-et vidékről – »félretettek« volna az ausztriai Strasshofban, s további sorsuk az »emberéleteket áruért« misszió kimenetelétől függően alakul. A szerelvényekért felelős Scharführer azonban az őket szállító vonatot megszokásból Kassára irányította, ahonnan nem Ausztriába, hanem Auschwitzba kerültek.” Nádas István édesanyja és sorstársai minden valószínűség szerint Strasshofba kerültek, ugyanis a dél-magyarországi csendőrkerületekben összeállított transzportok némelyikét Strasshofba irányították az ún. Kasztner–Eichmann megegyezés értelmében. Strasshof egy Bécs melletti tábor volt, ahol kelet-ausztriai ipari és mezőgazdasági üzemekben dolgoztatták az oda irányított mintegy húszezer embert. A munkaadókon és munkavezetőkön múlott, hogy milyen bánásmódban részesültek. Mintegy háromnegyed részük – köztük idősek és gyermekek is – túlélte a deportálást. (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, ford. Szentmiklósi Tamás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003.) – A szerk.]

Kati nővéremet Kiskunfélegyházáról deportálták, Auschwitzba került, ott összetalálkoztak a feleségemmel. Nem ismerték egymást, de valahogy megtudták egymásról, hogy ki kicsoda, és így aztán mint sógornők nagy örömmel üdvözölték egymást. Aztán szétkerültek, és a nővérem 1945. április elején Theresienstadtban halt meg tífuszban.  Az édesanyám is valamilyen módon Ausztriából Theresienstadtba került, és tulajdonképpen ő Theresienstadtból jött haza 1945 júniusában. Tehát ő is ott volt, és nem tudtak egymásról a nővéremmel. De az édesanyám csak egy egész rövid időt töltött ott. [A vidéki zsidóságot 1944 május közepe és 1944 júliusa között deportálták. Túlnyomó részük Auschwitzba került. Akiket nem szelektáltak ki rögtön és gázosítottak el, vagyis akiket munkára fogható munkaerőnek tekintettek, azokat – ahogy igény mutatkozott a gyárakban, táborokban stb. munkaerőre – továbbküldték a birodalom belseje felé. Amikor a szovjet előrenyomulás miatt a németek elkezdték kiüríteni a táborokat, az összeomlás előtti utolsó hetekben már minden rendszer nélkül küldözgették tovább a foglyokat, így került az életben maradt auschwitzi foglyok egy része – többek között – Theresienstadtba is. – A szerk.]

A másik nővéremet, Margitot Budapestről vitték el. Ő Jászfényszarun volt férjnél. A sógoromat behívták munkaszolgálatra, és akkor valamilyen jövedelemről kellett gondoskodni, és a budapesti barátai révén tudott munkalehetőséget kapni, és följött a kisfiával Pestre, és itt dolgozott. Barátok biztosítottak neki szobát, ott lakott. És 1944 őszén a KISOK pálya elől gyűjtötték össze őt abba a halálmenetbe, amiben a Radnóti Miklós meg a Szerb Antal is benne volt. Több ezer ember pusztult el akkor. A kisfiát elhelyezte valahol, ahol azt hitte, hogy biztonságban lesz. És nem tudunk róla semmit. Ha Kiskunhalasra mentek volna, akkor életben maradtak volna, mert a kisgyerektől kezdve mindenki azok közül visszajött. De nem Kiskunhalasra ment, hanem Pestre, és az egész családja, férje, kisfia elpusztult.

A másik öcsém, Anti 1942-ben vonult be. Borban volt munkaszolgálatos, és hazafelé jövet valahol az SS mészárlást hajtott végre, és ott halt meg, de még azt se tudjuk, hogy hol. Azt tudjuk, hogy 1945 elején, amikor a bori visszavonulása volt a német hadseregnek. Anti nőtlenként halt meg.

Az égvilágon semmit nem tudtam a feleségemről, és júliusban Kiskunhalason kaptam egy értesítést, hogy már ott van Pesten, megérkezett. A nővére is jött vele, ők együtt vészelték át az egész időt. Amikor deportálták az egész családot, a két lányt leválasztották a szülőkről Auschwitzban. Őket a munkára képesek közé vitték, és talán egy hónapig is ott voltak [Auschwitzban], utána Bergen-Belsenbe vitték őket. És onnan elvitték aztán őket, két városnévre emlékszem: Rochwitz [Valószínűleg a szászországi Flossenbürgben lévő koncentrációs tábor egyik melléktáboráról, Rochlitzról van szó. – A szerk.] és Graslitz [Cseh–Morva Protektorátus; ma Kraslice határváros, Csehország], és itt gyárakban dolgoztak. Például fegyvergyárakban dolgoztak, azt mesélte, hogy töltényeket töltöttek. Megszöktek 1945 márciusában, és majdnem egy hónapig Csehországban bujkáltak paraszttanyákon. Nem tudom, hogyan sikerült megszökniük; annak idején biztos, hogy elmesélte, de ez nem maradt meg bennem. Utána amerikai fogságba kerültek, és Marienbadban voltak, és elég sokáig tartott, mire elengedték őket. Nagyon jól bántak velük, mindent megkaptak, de az utazási engedélyeket, a lehetőséget nem teremtették meg. És ő csak júliusban érkezett haza.

Mikor édesanyám hazaérkezett, először próbáltunk még nyomozni a testvérem után, de semmit nem lehetett kideríteni. Aztán utánaérdeklődtünk, és lehetőségünk volt arra, hogy visszaszerezzük az üzlethelyiséget. Édesanyámnak a városközpontban volt üzlete, de elvették 1941-ben vagy 1942-ben. Akkor engedélyezték, hogy otthon a lakásban legyen. Három utcára néző szobánk volt, és a kapu mellettiben átütötték az ablakot, egy ajtót nyitottak, és abban a helyiségben berendezte a kis üzletét, ami maradt neki – főleg a kölcsönkönyvtárt üzemeltette, és abból egy kis pénzhez jutott. Árut ő már akkor nemigen kapott, ami még volt, azt eladogatta.

Visszaigényeltük a régi üzlethelyiséget a városközpontban, és nekikezdtünk megszervezni az üzletet. Júliusban érkezett haza a feleségem, és lejöttek Kiskunhalasra. Mi az édesanyámmal akkor már elkezdtük az üzlet fölépítését. Persze megpróbáltuk az ő régi nagykereskedői hálózatát fölkeresni, és vagy megtaláltuk, vagy nem, és érdeklődni, hogy hogyan lehet beindítani az árubeszerzést. Könyv- és papírkereskedés volt az édesanyámé. Könyv gyakorlatilag akkor még nem volt, tehát új könyv, hanem a könyvtára, amit rendbe hoztam, azt be tudtuk indítani, mondjuk, a kétharmad része megmaradt a könyveknek. Érdekes módon maradt egy csomó irka, és azt az irkát 1945 telén az oroszoknak adtuk el, és annyi fát hoztak nekünk, ami egész télre elegendő volt, és lerakták az udvarba. A feleségem volt otthon, és a háztartást vezette. Nagyszerű háziasszony volt, a kacsatöméstől a kenyérsütésig mindenhez értett. És ő látta el az otthoni dolgokat, mi pedig az üzletben dolgoztunk.

Én jártam föl hetenként kétszer-háromszor Pestre, vagon tetején vagy marhavagonokban vagy ahol tudtam. Olyan kevés vonat volt, nem volt se mozdony, se szén, semmi se volt.  Ezek kifejezetten árubeszerző utak voltak, hátizsákban vittem le az árut, az írószereket, papírárut, ami az üzletben kellett. Az unokanővéremnél, Neuwelt Arankánál  tudtam ilyenkor lakni. A férje meghalt szegénynek, akkor már egyedül élt a lakásban. Mentem hátizsákkal, és vittem a tojást meg a babot meg a zsírt. Pénzért ott nem lehetett semmit kapni, cserekereskedelem volt [lásd: feketézés, cserekereskedelem]. Olyannyira, hogy egyszer éjjel 12-kor érkezett be a vonat, mit csináljak én reggelig, és ott a Keletinél volt egy nagy szálló, bementem oda. Ott volt egy portás, mondom, szeretném reggelig eltölteni az időt. Tudok-e fizetni? Mondom, hogy „Nem”. „Mi van?” – kérdezi. Végül 10 tojásért ott tudtam tölteni az éjszakát, és volt ágynemű, és le tudtam feküdni. Fűtve nem volt. Ez már télen volt, és hideg volt, de mégis volt egy lógó villanykörte a szobában, és az égett.

Ez ment egészen 1946 nyaráig. Nem jött létre harmonikus kapcsolat a feleségem és az édesanyám között. Édesanyám egészséges volt, ereje teljében. A feleségem pedig önálló életet szeretett volna, sehogy sem tetszett neki, hogy az édesanyám naponta megbeszélte, hogy most ezt légy szíves, csináld meg vacsorára, ebédre, ezt vegyél, ő adta a pénzt hozzá. Szóval bántotta, hogy őt dirigálja az édesanyám.

1946 áprilisában született meg a Péter. Otthon, a lakásban, Kiskunhalason. Általában kaptuk a dolgokat a babának. Sok mindent kaptunk barátoktól, ismerősöktől, akiknek volt. Abban az időben ez teljesen bevett szokás volt, hogy aki tudott, segített. A Péter fiam körül lett metélve [lásd: körülmetélés] szabályosan még Kiskunhalason. A feleségem ragaszkodott hozzá, sőt az édesanyám is. Ez nem volt vita tárgya. A világ legtermészetesebb dolga volt számukra és nekem is.

Elhatároztuk, hogy elköltözünk. Az édesanyám szemmel láthatóan el volt keseredve. Közben a Laci öcsém, aki Kiskunfélegyházán dolgozott, vállalta, hogy hazajön, és segít az édesanyámnak. Úgyhogy csak egy váltás történt, hogy ő otthagyta a sógoromat, és hazajött segíteni. Ő csinálta azután ezeket az utazásokat és az árubeszerzést. De a hőskor az az év volt, amit én csináltam, mert azért mindig jobban konszolidálódott a helyzet, a vonatindulások, és azért nem vagon tetején utaztunk télen-nyáron.

Amikor egy kicsit jobban összeszedték magukat, akkor az öcsém be tudott rendezni egy fogtechnikai laboratóriumot. Akkor az öcsém már csak annyit tett, hogy hetenként kétszer följárt Pestre, és az árubeszerzésben segített. Sokszor már nem is kellett neki vinnie, hanem már postán lehetett csomagban elküldeni. Az édesanyámnak akkor már volt egy kisegítője az üzletben. Az édesanyám tudta csinálni ezt az üzletet. Mikor 1948-1949-ben voltak az államosítások, akkor megszüntették, de alkalmazták őt ugyanabban az üzletben alkalmazottként [lásd: államosítás Magyarországon]. Tehát az üzletet elvették, az árukészletet megvették. És már mint nyugdíjas 5-6 évet dolgozott, mikor azt mondta, hogy most már nem megy tovább. Az 1950-es években még tudom, hogy dolgozott, de talán már nem végig, 65-66 éves koráig. Utána már a könyvtár maradványával foglalkozott, az megvolt, hazavitte, és otthon maszek módon kiadott könyveket, és a nyugdíját ebből pótolta. Az édesapám után özvegyi nyugdíjat kapott, és azt hiszem, a saját munkaviszonya után is kapott valami kiegészítést.

Laci öcsém 1951-ben vagy 1952-ben nősülhetett meg, erre most már nem emlékszem. A feleségének Hajós Györgyi a lánykori neve. Ő kaposvári, de itt volt Budapesten, mert a szülei elpusztultak, és valamilyen hozzátartozónál volt egész fiatal lányként. Zsidó esküvőjük volt Pesten. Úgy emlékszem, mintha a Dohány utcai zsinagógában lett volna. Biztos, hogy kicsi esküvő volt, az akkori körülmények nem nagyon kedveztek, de volt egyházi esküvő is. Mikor ők megesküdtek, egy időre a Györgyi lement Kiskunhalasra, ott volt Kiskunhalason pár hónapig, és éppúgy, mint az én feleségem, ő sem tudott olyan jól kijönni az édesanyámmal – a Györgyi is, és az én feleségem is szeretett volna a ház asszonya lenni, de ők csak másodhegedűsök voltak az édesanyám mellett. Ő adta a lakást, ő gondoskodott a jövedelem jelentős részéről, ő mondott meg mindent. Aztán elhatározták ők is, hogy följönnek Pestre. A Györgyi a szabadalmi hivatalban dolgozott. Nagyon szép karriert futott be a szakmájában, nagyon megbecsült volt, még ma is igénybe veszik, pedig már 73-74 éves. Laci öcsém itt, Budapesten is fogtechnikusi állásban volt. Ők nem is magyarosították a nevüket, az ő pozíciójában ez nem volt szükséges. Két gyerekük született, egy fiú, Ferenc és egy lány, Kati, nagyon szépen éltek. A fiuk gépészmérnök lett, a lányuk elvégzett valami humán főiskolát, aztán férjhez ment. Gyerekei születtek mind a kettőnek.

Amikor a Laci és a felesége följöttek Pestre, egyedül maradt az édesanyám. Otthon lakott egészen 1964-ig, amikor 74 éves volt, és akkor már többször mondta, hogy nem tud már ott egyedül lenni, mindenki kihal körülötte, a régi ismerősök, rokonok, akikkel tudta tartani a kapcsolatot. Föl szeretne jönni Pestre. Sikerült a Kolumbusz utcában egy nagyon szép kis szoba-hallos öröklakást megvenni, úgyhogy a kiskunhalasi ötszobás lakását eladta. Egyébként ami az édesanyámra jellemző volt, egész életében ott élt Kiskunhalason, és én költöztettem föl, én mentem le, és egy teherautóval el tudott hozni mindent, amit el akart hozni. A gépkocsivezető mellett ültünk mi ketten, egy könnycsepp nem jött ki a szemén. Erős volt, az élet megedzette, annyit kellett küszködnie. Egy kis kertes házban volt a lakása, nagyon szerette a lakását, nagyon jól érezte itt magát, és egészen 90 éves koráig élt. Miután én itt voltam, én voltam az, aki amit kellett, naponta beszereztem, reggelenként én gyújtottam be nála, meg kávét vittem az ágyba. Az öcsém is járt hozzá, de ő nem lakott ilyen közel.

1946 nyarán 4-5 hónapos volt a Péter, amikor elmentünk Vácra. Bőröndünk nem volt, úgyhogy zsákba volt becsomagolva a holmink, és az volt föltéve a vonatba. A sógornőm, Klári, aki már ott volt, egy kicsit elő tudott készíteni, tudott találni egy udvari szoba-konyhás lakást. Volt egy szekrény, egy ágy, talán asztal, szék is volt persze, meg sparhelt. Ez talán pár hónapig tartott, mert az ő lakásukban – a Weisz szülők háza volt ez, ahonnan a gettóba bementek – voltak albérlők, és beadtuk az igényünket, hogy mi szeretnénk oda beköltözni. Háromszobás, gyönyörű nagy, komfortos lakás volt ez, még egy udvari szoba-konyhás lakás is tartozott hozzá, aminek az előszobáját leválasztották, az előszobát konyhának használták. Egy asszony lakott ott, úgy emlékszem, két gyerekkel. És sikerült két szoba, konyha, fürdőszoba, spejz részét a lakásnak megkapnunk.

Én próbálkoztam mindjárt a régi gyárban, ahol dolgoztam, de nem indult meg még akkor a munka. Egy ismerős mondta, hogy neki van egy ismerőse, ugyancsak zsidó férfi, aki útjavításokkal foglalkozik, hogy az odavenne magához segédmunkásnak. Odamentem, és talán egy hónapig jártam oda. Aszfaltot cipeltem, köveket, meg amit ott kellett. Nem tudom, mennyit kerestem, filléreket. De megéltünk, akkor még sok segélyt kaptunk a különböző zsidó szervezetektől. És az alatt az idő alatt sikerült összeismerkedni a feleségemnek egy régi ismerősével, aki megindította az ecetgyárát, és szüksége volt egy olyanra, aki a jobbkeze lehetett volna, és fölvett. Itt már tisztviselő voltam. Énnekem kellett a munkásokra felügyelni, én fogadtam a vevőket, és én voltam ott, amikor kiadták nekik az ecetet, és vittem be az irodába, ahol kiállították a számlát. Ez egy idős, gyermektelen házaspár volt, nagyon rendesek voltak hozzám. Körülbelül egy évet dolgoztam itt, amikor megkeresett a régi gyár vezetője, hogy szüksége lenne Budapesten az Univerzit műanyag-feldolgozó üzemben egy olyan emberre, aki neki bizalmasa, és hogy jöjjek oda. Nem kifejezett munkakörre, és jelentősen jobb fizetéssel.

Természetesen a gazdámnak a sajnálkozása mellett eljöttem, és attól kezdve bejártam Pestre Vácról naponta. Különböző szállítókkal meg vevőkkel kapcsolatos kérdésekben kellett kidolgozni azt, hogy milyen anyagra van szüksége, tehát statisztikai munkát is végeztem. Ott nem dolgoztam még egy fél évig sem, 1947 végén mondja nekem a főnök, hogy a könyvelőnő szülni fog, és azt szeretné, ha én venném át a könyvelést. Azt mondtam, én még életemben nem csináltam ilyet. Nem baj, meg fogom tanulni, van úgyis egy hites könyvvizsgálója, aki felügyeli ezt. Rögtön be kellett iratkoznom egy féléves alapfokú könyvelési tanfolyamra. 1948 tavaszán, amikor az 1947-es mérleget kellett csinálni, abban már teljesen részt tudtam venni, és a hites könyvvizsgáló az általam összeállított mérleget, eredménykimutatást leellenőrizte és elfogadta, hogy jó. Rögtön ezt követően egy középfokú tanfolyamra is elmentem.

Eljutottunk odáig, hogy az 1948. évi mérleget 1949 tavaszán már teljesen egyedül csináltam. És következett 1949. július 1., amikor államosították a céget, és létrehoztak egy műanyag-feldolgozó nemzeti vállalatot, amelyikben a mienk volt talán a legnagyobb, de több mint tíz kis műanyag-feldolgozó vállalatot vontak össze. A mi cégünk önmagában több mint 100 fős volt, és ezzel a kiegészítéssel majdnem 300 főre nőtt föl a létszámunk. Nálunk volt egy szerszámkészítő műhely is, ahol a formákat csinálták, és annak a vezetője egy erősen munkásmozgalmi ember volt, rendkívül értelmes, intelligens tanult munkásember. Nem tudom, hogy volt-e érettségije, de négy polgárija mindenképpen. Nagyon jó viszonyban voltam vele, és őt nevezték ki ennek a nemzeti vállalatnak az igazgatójának. Neki kellett megneveznie a helyetteseit, és engem nevezett meg, hogy én legyek ennek a nemzeti vállalatnak a főkönyvelője. És engem 29 éves koromban kineveztek a vállalat főkönyvelőjévé. Szörnyű munka volt tízegynéhány vállalatnak az összevonását megcsinálni. Éjjel-nappal dolgoztam, azt hittem, hogy beleőrülök. A végén összehoztuk, megvolt az egységes vállalat, és ezzel dolgoztam 1949. júliustól 1951 közepéig.

Közben följöttünk Budapestre 1950. november 1-jén. 1950 áprilisában született a kislányom, Marika. Megyek egyszer haza délután, és nyüzsgés van nálunk, egy fehér köpenyes nőtől kérdem, mi van itt? Bemutatkozik, hogy ő egy szülésznő, és ma este szülni fog a felesége. Azt mondta a feleségem, hogy ő nem megy be a kórházba, mert nem hagyja a Pétert egyedül. Volt egy falusi kis szobalány a segítsége, és ő azt nem hagyja egyedül, hogy otthon született a Péter is, és ő otthon fog szülni. Az orvos is azt mondta, hogy nyugodtan. Nem lakott messze, ha bármi van, csak szóljanak, mondta a szülésznőnek. És tényleg, teljesen simán megszületett a második gyermek. Nagyon jó testvérek a Péter és a húga, Marika.

A feleségem soha nem volt állásban [lásd: foglalkoztatott nők aránya 1960-ban és foglalkoztatott nők aránya 1970-ben]. Volt, amikor egy-egy nagyobb munkához, nagytakarításhoz igénybe vett segítséget, de általában nem. A hétvégi takarítás az én feladatom volt, így vezettük be. Eleinte szenet, fát kellett fölhordani a pincéből, ez az én feladatom volt, a nehezebb élelmiszereket, krumplit, hagymát együtt mentünk venni, megvettünk 10 kilót, 20 kilót egyben. Ilyenben segítettem, de a többit ő intézte.

1951 közepén az én „kedves jóakaróim”, az akkori párttitkár, a szakszervezeti titkár és az igazgató együttesen engem javasoltak tartalékos tiszti kiképzésre. Ez egy kitüntetés volt, csupa olyanok kerültek be, akiket legalábbis a rendszer hívének tartottak. Akkor már a Nehézipari Minisztérium Színesfém Főosztályához tartoztunk. Párt meg hadsereg, nem lehetett nemet mondani, és a minisztériumban sem mondhatták, hogy nem engedjük el. Kineveztek helyettem egy helyettest. Ha három hónapig nem jövök vissza, azt véglegesítik. Egy hónapig voltunk laktanyában, két hónapig a Börzsönyben táborban, és tartalékos légvédelmi tiszti kiképzést kaptunk. Ott bennünket osztályoztak, hogy milyen volt a lőgyakorlatunk, milyen volt a terepgyakorlatunk, milyen csapatmunkát tudtunk végezni, ez, az, amaz, és én is a legjobbak közé tartoztam. Amikor jött a leszerelés három hónap után, akkor voltunk nyolcan vagy tízen, akikre azt mondták, hogy további politikai kiképzésben részesülnek. Mivel három hónap után nem tértem vissza, véglegesítették a helyettest. Letelt a négy hónap, és én megjelentem a minisztériumban, hogy leszereltem. Hogy mi legyen énvelem? Egyelőre menjek ki a kőbányai műanyaggyárba, mert annak a főkönyvelőjét épp akkor hívták be ugyancsak tartalékos tiszti kiképzésre, helyettesítsem azt. Ez egy nagyon jó dolog volt, mert ugyan ott nem sokat csináltam, de nagyon sokat tanultam. Igyekeztem mindent egy jól begyakorolt vállalattól megtanulni, hogy hogyan is működik, amit én aztán később nagyon jól fel tudtam használni. Szóval három hónap után ő visszatért, és én megint ott voltam a piacon állás nélkül.

És akkor az alumíniumiparban a Könnyűfémipari Beruházási Vállalatnál volt egy üresedés haláleset miatt, és engem ajánlottak be. Oda kellett egy főkönyvelőt helyettesítő számviteli főosztályvezető. Ez volt 1951 őszén. Egy olyan vállalatot vettem át, amelyiknél 6 hónapig nem volt ilyen vezető, és nekem kellett ott rendet csinálnom. Ez a munkakör tartott egészen 1952 közepéig, amikor is közölték, hogy a vállalatot fölszámolják, mert már nincs szükség rá. Bennünket kihelyeztek az addig a cég által bonyolított beruházásokhoz. 

A vállalat egyik beruházása volt a Magyaróvári Timföld és Műkorundgyár [A műkorund bauxit fölhasználásával készült ipari csiszolóanyag. – A szerk.], és engem áthelyeztek oda budapesti székhellyel, hogy onnan intézzük a magyaróvári [Nyilván Mosonmagyaróvárról volt szó. Moson és Magyaróvár már 1939-ben egyesültek. – A szerk.] beruházást. A beruházási részleg teljesen külön részleg volt a vállalaton belül, és annak a pénzügyi vezetője lettem én. Nagyon jó állásom volt viszonylag jó fizetéssel, mire 1952 végén közölték velem, hogy megszüntetik ezt a budapesti kirendeltséget, le kell menni [Moson]Magyaróvárra. Kedden reggel kellett lemennem [Moson]Magyaróvárra, és péntek este visszajönnöm, szombat-vasárnap otthon és a hétfőt mindig Budapesten, mert a beruházási bankban és a minisztériumban egy héten egyszer muszáj volt egyeztetni a dolgokat. Kaptam különélési díjat meg szállásköltségdíjat és a fizetésemet és külön prémiumot. Úgyhogy elfogadtam, mert olyan fizetést tudtam hozni, amit a feleségem is elfogadott. A különélési díjból meg a szállásköltségből úgy meg tudtam élni, hogy gyakorlatilag a fizetésemet és a prémiumomat odaadtam a feleségemnek. Megérte, kicsit anyagilag össze tudtuk szedni magunkat, bútorokat jobban elrendezni, mert ramatyul nézett ki addig a lakásunk. Többre nem futotta persze, de az is valami.

1953-ban Nádasra magyarosítottam a nevemet. Az én beosztásomban nagyon zavaró volt németesen írva, hogy Neuwirth, nem tudták kimondani a nevemet, és fölvetődött a feleségemmel, hogy magyarosítsam a nevemet. Ha bemondtam a nevemet valahol, hogy Neuwirth, elkezdték fonetikusan írni, és akkor mindig helyesbíteni kellett. Egész egyszerűen kínos volt, hogy folyton helyesbítenem kellett. Ha ez nem lett volna, akkor valószínűleg nem magyarosítunk, mert például az öcsém nem magyarosított, az ő pozíciójában ez nem volt szükséges. A gyerekei még ma is Neuwirth néven élnek, és semmi bajuk nincsen ezzel. Kérvényt kellett beadni három javasolt névvel, és abból egyet hagytak jóvá. Németh, Nádas és Nótás volt a három név. Azért akartam, hogy N-nel kezdődjön, mert volt monogramom valamiben, egy ingben, akkor az emiatt maradjon meg. És egy dolog volt fontos, hogy ne i-vel végződjön, nem szerettem az ilyen nagyon magyaros nevet.

A [moson]magyaróvári állás tartott egészen 1957-ig. Közbejött még a forradalom [lásd: 1956-os forradalom], amit Budapesten töltöttem el, mert ugyan lent voltam október 23-án [Moson]Magyaróváron, ott értesültünk az eseményekről. [A rendszerváltásig sokan kódoltan csak úgy említették az 1956-os forradalmat, mint „eseményeket” vagy „sajnálatos eseményeket”. – A szerk.] Október 25-én indult onnan vonat, és az egyik kollégámmal följöttünk Pestre. Aztán itt is maradtunk, és november nem tudom, hányadikán utaztunk aztán vissza, amikor már kicsit konszolidálódott a helyzet. A forradalomról rossz emlékeim vannak. Lövöldözések voltak. Leköltöztünk az alagsorba, a légópincébe, amikor a lövöldözések voltak. A feleségem nem nagyon akarta, hogy én mászkáljak az utcán. Tudtuk, hogy hol lehet kenyérhez jutni, és inkább a nők mentek el, és hozták a kenyeret vagy amit be kellett szerezni. Ez 3-4 nap volt. Főleg október 23-a és november 4-e között az utcán lehetett látni katonatiszteket, akik régi egyenruhában masíroztak, és fiatal suhancokat lehetett hallani zsidózni az utcán. De például a házban nem éreztem ilyesmit [antiszemitizmust]. Nem volt, pedig tudtam, hogy vannak olyanok, akik nem kedvelnek, de nem volt semmilyen jele.

Egészen az utóbbi időkig énnekem az volt érzésem, hogy 1956 ellenforradalom volt. Tehát nem a lakosság döntő többségének, hanem kizárólag a szocialista rendszer elleni erőknek a megmozdulása volt. Nekem ez volt akkor a véleményem. Ma már azt sugallja minden, hogy az egész nép akarta tulajdonképpen ezt az egész változást. Én nem érzékeltem ezt akkor. Minden, a rádiónak a megtámadása október 23-án éjjel, az egy kifejezetten egy jobboldali szervezett akció volt. Az egész 23-i felvonulás, ami folytatódott később, az egyáltalán nem államellenes akció volt, hanem csak az észlelt hibáknak a megszüntetését akarták. Az egész rendszer fennállása alatt állandóan ez folyt, például közöttünk, vezetők között, amikor együtt voltunk, állandóan a hibákat kerestük. És láttuk a hibákat; például x esetben kitárgyaltuk, hogy a nyugati tábor gazdasági ereje sokszorosan felülmúlja a szocialista tábor gazdasági erejét, és a fegyverkezés nekünk tízszer annyiba kerül, mint az amerikaiaknak, hogy az egyensúlyt tartsuk. Biztos, hogy ez nem mehet tovább. Mi örültünk volna annak, hogyha olyan helyzet alakulhatott volna ki, hogy békésen tud a két rendszer egymás mellett létezni, de ez nem ment. A termelőeszközök társadalmi tulajdona kiderült, hogy nem életképes. Az állam nem tud gazdálkodni, magántulajdonban lévő vállalkozásokkal lehet igazán gazdaságosan termelni. De ez egy olyan tabu volt, amiről még csak beszélni sem lehetett.

1957 októberében közölték, hogy megalakul az Alumíniumipari Kereskedelmi Vállalat, és ahhoz kell főkönyvelő. Én akkor már [Moson]Magyaróváron voltam, és tudtam, hogy az a kolléga, akivel én nagyon jó viszonyban voltam, amikor az iparba kerültem, az lett a minisztériumban a számviteli főosztály vezetője. Fölhívtam és mondtam neki, hogy boldog lennék, ha engem [Moson]Magyaróvárról fölhelyeznétek Pestre. Azt mondja, de jó hogy szóltam, boldogan, mert akkor nem ismeretlennel kezdenek. Úgyhogy engem fölhelyeztek október 1-jén Budapestre, én lettem az Alumíniumipari Kereskedelmi Vállalat főkönyvelője, és a nyugdíjazásomig ezt a beosztást töltöttem be. Akkor főkönyvelőnek hívták, később lett aztán gazdasági igazgatóhelyettes a neve.

1970-ben nyugdíjba ment a kereskedelmi igazgató, és azt mondták a minisztériumban az igazgatónak, hogy kettőnk között fölosztjuk a kereskedelmi igazgató munkakörét, és akkor nem kell senkit oda fölvenni. Tehát maradtunk ketten. 1972 júniusában nyugdíjba ment az igazgató. Szólt a vezérigazgató, hogy őnekik nincsen semmilyen jelöltjük, ők azt szeretnék, ha én ideiglenesen vállalnám az igazgatói beosztást. Jó, mondom, vállalom. Nem volt szó időről, csak hogy ideiglenesen. Kaptam a minisztertől egy papírt – a magasabb vezetői állásokra miniszteri kinevezés volt –, hogy ideiglenesen megbíznak. Megmarad a gazdasági igazgatóhelyettesi pozícióm, de ideiglenesen megbíznak az igazgatói teendők ellátásával. Anyagiakról nem volt szó, ezt diszkréten elhallgatták. Mentem föl a vezérigazgatóhoz, hogy mi van, ha én szabadságon vagyok vagy beteg vagyok vagy vidéken, valakinek kell a helyettesemnek lenni. „Te nevezzél ki magadnak, akiket gondolsz, közöld velünk, hogy ezek a helyetteseid.” Egy kollégával nagyon jó viszonyban voltam, nagyon megbíztam benne, ő lett a helyettesem. Tehát nem főosztályvezető, hanem irodavezető címmel. És így a nyugdíjazásomig egyedül láttam el a vállalatvezetői funkciót. Mindenért én voltam a felelős. Nem volt könnyű dolog, de nagyon izgalmas volt.

1980-ban elmentem nyugdíjba. Azt mondtam a vezérigazgatónak: „Én elmegyek nyugdíjba, de hajlandó vagyok mint nyugdíjas a gazdasági igazgatóhelyettesi teendőket ellátni. De legyen valaki gazdasági igazgatóhelyettes, akit te a későbbiekben kinevezel. Én ellátom az ő nevében, és őneki csak alá kell írni, és én megfelelő díjazást kapok, és akkor mindenki jól jár.” És végül elfogadták ezt a megoldást, úgyhogy én elmentem nyugdíjba, és megszűnt a következő napon a pozícióm. És dolgoztam egészen 1995-ig, 75 éves koromig. 4 órát dolgoztam, tisztességesen megfizették azt nekem. Én magam szabtam meg az időpontját; úgy mentem, hogy előtte kimentem úszni, utána elmentem az irodába, 10 órára ott voltam. Ott voltam 2 óráig, 3-ig, közben megebédeltem és akkor mentem haza. Akkor született a kislányom második gyereke, és attól kezdve én minden délután a gyerekekkel voltam, tudtam őket sétáltatni, és ő egy kicsit szabad volt.

Amikor odakerültem az Univerzit vállalathoz 1947-ben, jött a szakszervezeti titkár, hogy lépjek be a szakszervezetbe – a Vegyipari Szakszervezethez tartoztunk. 1949-ben léptem be a kommunista pártba. Mikor kineveztek főkönyvelőnek az új nemzeti vállalatnál, a párttitkár azt az igényét jelentette be, hogy elvárja tőlem, hogy párttag legyek. És miután a véleményünk megegyezett, ez nem okozott számomra gondot. Nem emlékszem rá, hogy ezt milyen módon bonyolították le, de biztos az előírásnak teljesen megfelelően csinálták. Ez tartott 1956-ig. Én akkor [Moson]Magyaróváron voltam, de ottan már nem vettek vissza, mert akkor újraszervezték a pártot. Ők sem hívtak, de én sem mentem. Mind a két fél hallgatólagosan tudomásul vette, hogy én most már nem vagyok tagja a pártnak. 1957 őszén aztán fölhelyeztek Pestre. Itt fölkértek, hogy jelentkezzek, de akkor meg a kerületi pártbizottság nem tartott igényt rám, mondván, hogy túl magas az értelmiségiek aránya, és nem értelmiségiekkel akarják feltölteni a pártot. Ez tartott 1969-ig, amikor jött a kérés, hogy lépjek be a pártba. És miután nekem megint csak nem volt világnézetem ellen, beléptem újra az MSZMP-be. És egészen 1990-ig a vállalati MSZMP tagja voltam, még mint nyugdíjas is.

Fiatalabb korban eljártunk moziba. Amióta a televízió van, én nem emlékszem, hogy mi közösen moziba mentünk volna. Énnekem 1964-ben volt az első televízióm, a római olimpia idején [Rómában 1960-ban rendeztek olimpiai játékokat, 1964-ben Tokióban volt az olimpia. – A szerk.], emlékszem erre, hogy akkor nagyon örültünk neki Péterrel együtt. Péter akkor már 18 éves volt, őt rendkívül érdekelte a sport, a mai napig is és engem is.

Sosem volt nekem két hétnél több szabadságom egyszerre, mert időközönként kivettem a többit. Mikor még az édesanyám Kiskunhalason élt, minden nyarunkat, a szabadságunknak egy jelentős részét, a gyerekek pedig majdnem minden vakációt Kiskunhalason töltöttek. Az első közös nyaralásunk 1959-ben volt a családdal Káptalanfüreden, az inotai alumíniumkohó üdülőjében. A következő, amire emlékszem, 1961, amikor Balatonfüreden voltunk. A pécsi uránbányának volt ott egy üdülője, ott volt kéthetes üdülésünk, és utána közös üdülésünk volt kétszer vagy háromszor még, Keszthelyen, Harkányban. Ezek a vállalatok mind hozzánk tartoztak, és ott tudtam elintézni, hogy kapjunk közös családi beutalót.

Én nagyon keveset mentem Nyugatra. Csak hivatalos ügyben voltam, Franciaországban, Tuniszban és az NSZK-ban. Franciaországban voltam talán kétszer, mert ott jelentős nyersanyagszállítónk volt az alumíniumipar részére, ugyanez volt Tuniszban is, és tulajdonképpen az NSZK-ban is ilyen ügyben voltam. Én általában nem vettem részt a tárgyalásokban, mert nem voltam szakember, azt rábíztam a szakemberekre. De volt, amikor az igazgatónak kellett aláírnia egy szerződést, ilyen esetekben aztán én mentem ki. Csehszlovákiában, az NDK-ban és Romániában többször voltam hivatalos úton. Magánúton egyetlen egyszer sem. A húszéves házassági évfordulónkon Opatijába [Horvátországba] mentünk el egy egyhetes társas útra. Ez volt az egyetlen külföldi utunk, de a szocialista országokba sem mentünk magánúton.

Hétvégén általában pihenés volt, legföljebb rokoni vagy baráti találkozás. Az öcsémékhez mentünk, vagy ők jöttek. De ebből sem csináltunk túl gyakori találkozásokat. Itt a közvetlen szomszédom, egy idősebb házaspár, és az a férfi is itt lakott a közelben, akinek a gyárában dolgoztam, az Univerzit gyárban. Nagyon jó viszonyban voltunk, és a felesége is nagyon jóban volt az én feleségemmel meg ezzel a szomszédasszonnyal. A két férfi meg nagyon szeretett kártyázni, én is. Amikor együtt voltunk, hármasban egy-két órát ultiztunk, míg az asszonyok trécseltek. A feleségem halálával megszűnt ez a társaság. Énnekem olyan nagyon nagy kedvem nem volt a kártyához, hogy azért én találkozzam velük, a korkülönbség is olyan volt, hogy inkább a gyerekeimmel meg az unokáimmal voltam a hétvégeken csak.

A zsidó ünnepeket megünnepeltük, a feleségem elment templomba, én úgy emlékszem, én is elmentem még ővele Kol Nidrére [Jom Kipur előestéjén] meg Ros Hásáná este, ő még napközben is ment [Jom Kipurkor]. Én napközben nem, én bementem dolgozni, de ő elment. Amikor a fiam meg a lányom kicsik voltak, a Thököly úti imaházba azért elmentünk a feleségemmel együtt, és őket is elvittük. Karácsonyt is ünnepeltünk. Nem egyházilag, csak karácsonyfa volt és ajándékozás. Mindig vettünk a gyerekek miatt egy kis karácsonyfát, és ott volt alatta az ajándék.

Péter közgazdasági egyetemet végzett, jelenleg is a szakmájában dolgozik, közgazdász. Az első felesége évfolyamtársa volt az egyetemen. A fiuk, Gábor 1971-ben született. Albérletben laktak, és várták a Gábor születését, és mi lent nyaraltunk Harkányban a feleségemmel. Egyszer csak távirat érkezett: „Gépkocsinyeremény-könyves Skodát nyertünk, Péter.” Kaptak nászajándékul egy 5000 forintos gépkocsibetétkönyvet, s kihúzták, és Skodát nyertek. Akkor elég jelentős összeg volt, és az új autóból meg még valamennyit kellett fizetni, vettek egy új társasházban egy 1 plusz 2 félszobás lakást, és a lakást eladótól átvették az OTP kölcsönt. Egy ilyen hirdetéssel, hogy „lakást eladok, gépkocsit beszámítok” – ilyenek voltak akkor. A gépkocsi ritka dolog volt, nagyon nehéz volt hozzájutni, és akitől vették a lakást, az be se költözött még az új lakásba, eladta a gépkocsiért. Tehát így megszerezték a lakást.

Péter később elvált, és még kétszer nősült meg. Sem az első, sem a második felesége nem volt zsidó. Mi eljutottunk odáig, hogy nem szólunk bele, hogy zsidók lesznek-e a gyerekeink házastársai. A mi időnkben ez még számított, az én gyerekeimnél már nem, és nem is zsidók a párjaik. A második felesége egy református pap lánya volt. Egy fiúgyermekük született, a Bálint. A harmadik felesége félzsidó volt – tőle nincs gyerek. A két első házasságnál föl sem vetődött a két fiúnál, Gábornál és Bálintnál, hogy brit mílá legyen.

Gábor unokám vendéglátó-ipari szakközépiskolát végzett, és elvégezte a szállodaipari főiskolát. A szállodaiparban dolgozik vezető állásban. Gábort rendkívüli módon érdekelték a zsidósággal kapcsolatos kérdések, amikor beszélgettünk. Amikor megnősült, nem akart egyházi esküvőt. A felesége szülei ragaszkodtak katolikus szertartás szerinti egyházi esküvőhöz, és azzal a feltétellel ment bele, hogy rendben van, de az egyházi esküvő utáni vacsorán ő meg fogja mutatni, hogyan van egy zsidó házasság. Ennek az volt az előzménye, hogy nekem vannak rokonaim Izraelben, és azok meghívták a Gábort az érettségi után, hogy pár hetet ott töltsön. És őt rendkívül megfogta, amit ott látott. Volt esküvőn is. És akarta, hogy ő ezt megmutatja. Az esküvő utáni vacsorán a fiam, Péter, Gábor öccse, Bálint, Miklós, a lányom kisfia és én tartottuk a hüpét, és ők aláálltak. És elmondta, mit miért csinálnak, miért fordulnak körbe, miért tapossák el az üveget. Két gyermekük van azóta, egy fiú meg egy lány.

Bálint is vendéglátó-ipari szakközépiskolát végzett, de egy pillanatig nem óhajtott a vendéglátóiparban dolgozni. Vonzódik a színművészeti terület iránt, és sikerült neki összeköttetést szerezni rendezőkkel, akik különböző filmeknél, színházaknál kisebb belső munkára szívesen alkalmazzák.

Marika lányom érettségi után nem tanult tovább egyetemen, de tovább képezte magát. Jelenleg egy részvénytársaság igazgatója. 1977-ben ment férjhez. Két gyerekük van, Miklós és Ágnes. Marika férje keresztény volt, de már meghalt, és ugyancsak nem vetődött fel a brit mílá a Miklósnál.

Ágnes unokám gimnáziumot végzett, majd ugyanott érettségi után elvégzett még két évet, és egészségügyi szakképesítést szerzett. Férjhez ment, és egy gyermekük van. Miklós unokám jövőre végez a közgazdasági egyetemen. Nagyon céltudatos. Tanul, képezi magát. Miklós zsidó barátokra talált a Bálint-házban [Bálint Zsidó Közösségi Ház], a Hóra-tánccsoportban is táncolt, nagyon jól érzi ott magát. Szóval ez nálunk nem vallási alapú. Zsidó kislány a barátnője, akivel együtt jár, és nagyon örülök neki, hogy így van.

1978-ban halt meg a feleségem. Rákoskeresztúron a zsidó temetőben van temetve. Azóta egyedül élek. Az 1990-es évek közepe táján a házban az egyik lakó – nagy párttag volt – kérdezte, hogy miért nem vagyok párttag [az MSZP-ben]. „Senki sem hív.” Azt mondja, dehogynem, jöjjek. És akkor ő elvitt, és azóta az MSZP-nek tagja vagyok újra, az értekezleteken részt veszek. Sőt, a kerületi alapszervben fölkértek, hogy vállaljam el, hogy én leszek az egyik hivatalos küldöttje a pártnak a választáson. Így ha nem is aktívan, de azért részt veszek a pártban.

1995 óta már nem dolgozom, itt a háznál végzek különböző munkákat, a házzal kapcsolatos dolgokban segítek a mindenkori közös képviselőnek, én csináltam mindeddig az éves elszámolásokat, mérleget, eredménykimutatást, hátralékokat.

Katalin Andai
Budapest
Hungary
Interviewer: Dora Sardi and Eszter Andor

Family background
Growing up
During the war
Post-war

Family background

I know much more about my grandparents on my father’s side (whom I didn’t really know), because I had relatives who told me stories. There is an anecdote in the family about my grandfather, Ignac Deutsch. He was the son of Lipot Deutsch’s first wife, and when his father got married for a second time, he didn’t feel like staying at home with his stepmother. Because he was apprenticed as a butcher, (in those days journey-workmen used to go traveling), my grandfather wandered up and down the Austro-Hungarian Empire for two years.  Then he decided to pay a visit to the parental house. He appeared all of a sudden. His second wife was cooking potatoes in the oven, and was just taking them out. The prodigal son stopped at the door, and said that he had come home. The second wife became very angry. Her son was goggling at the potatoes. But she grabbed a potato of the pan, and squeezed the potato into the stepson’s hand. I don’t know the consequences, but I don’t think he felt like staying there. Then my grandfather, realizing this was not the kind of woman he wanted to spend much time with, left, and settled down in Felpec. He didn’t continue in the butcher’s trade there, instead he started a pub. My grandfather died young. He had some land as well, and his widow raised the children in such a way that almost every one became qualified. Jozsef graduated technical college, Sandor became a mechanic, Bela was an architect with a university degree, and Janos was a doctor of law. And my father had two years of university as well.

I knew my grandmother, Mari Perl, because she lived almost a hundred years. She was born in 1841. She might have had basic schooling because she could read, and she did read, mostly the prayer book. Just like a country woman. I was shocked by the fact that if she couldn’t eat something she said it would be good for Mari. And the servant ate the food she left. There was nobody else but the servant, a farm laborer’s wife who helped out if needed. But she raised her daughters to know how to run a house, and they could cook and bake, and they made all kinds of decorated fancy-cakes and sweets when their suitors came calling. My grandmother was a hard, energetic woman, but she had to be like that [in order to get on with housekeeping, the children, and the land]. But she read the prayer book night and day, and knew every prayer by memory. I can’t remember her ever reading anything else. I remember that she didn’t have glasses, she read the prayer book with a magnifying glass; I can still see her reading with the magnifying glass, but I could only see Hebrew letters there. I don’t think she was interested in anything else. Come to think of it, though, she was interested in gossip.

My grandfather had a street room, from which a so-called sitting-room opened. My cousins [the daughters of uncle Gyula] saw their suitors there. The sitting room had also a double glass-door, which opened onto the veranda. This was a big porch, L-shaped, onto which the kitchen opened from the longer side. There were two kitchens: a summer kitchen and a winter kitchen. The summer kitchen was closer to the porch, and I never saw anything going on in the winter kitchen, because I was there only in summer. In the back of the kitchen there were other rooms; those which had windows onto the porch were rather dark. And at the very end of the porch there was the outhouse. There was no water in the house, but there was a wash stand in every room with a washing dish and a pitcher, and a servant always made sure that there was fresh water in the pitcher. My grandmother had wonderful furniture. It was beautifully carved, and the year was on every piece, eighteen hundred and I-don’t-know, forty or something. If you stepped off the porch, there was a yard, and two tiny flower-gardens (enclosed with wire-fencing) opened from there, one to the street, the other one to the yard. And at the back of the yard there was the pigsty.

My grandmother’s family observed their religion in a very particular way: they observed what was more comfortable to observe. The housekeeping was not kosher. They ate pork. We were always invited there [to the house of my grandmother on my father’s side] for Seder Eve, and all the brothers were there. The high holidays were observed by everybody in their own homes. The Seder was led by my oldest uncle, and for a time it was I who asked the Four Questions. There was no synagogue in Felpec, only a prayer house. At festival times, the Jews gathered together there. There were a few Jewish families in neighboring Tet, and they visited each other.

My mother’s whole family lived in Oberland [today in Slovakia]. I don’t know anything about them, they all died, nobody survived. My grandparents lived in Kassa [today: Kosice]. Grandfather was a sportsman, he was tall and neat. He swam splendidly. He had a little moustache. They were not orthodox (nobody was in our family), no, they weren’t religious at all. They didn’t observe Sabbath nor were they kosher. They didn’t go to synagogue, not even at festivals. Grandfather came from a large family. He said that when he was seven years old, his parents told him: “Well, we have kept you for a long enough time, from now on you shall keep yourself; so off you go!” And he went to work at a near-by shop. He was completely uneducated, but he educated himself. He was a very curious man, he read a great deal; he spoke Hungarian, German, Slovakian impeccably. He also wrote in these languages. He had a beautiful handwriting – he wrote with Gothic letters. I think the family’s mother-tongue was German. My opinion is that they spoke German more easily than Hungarian. They talked to me in Hungarian, but not to my mother. My mother knew German like a native speaker, and she wrote letters in German. My grandfather always wrote to her in German.

My mother’s father tried all kind of things. He had a pawn-shop, then a hotel, then he was a book-keeper. I think he went bankrupt. When I was born he had a private house, and it seems that they sold it, because when I went there in the summer they only had a flat that opened onto a yard. The toilet was inside. There was a wash stand in the kitchen. [This was] in a one-story house; the sun shone into the yard, and there was an oleander in a pail. Grandmother didn’t work, she raised her three daughters and kept the house. When I was born they had a servant, and moreover she was Slovak, or as they used to say, a Tot. Later [in the 1930s] they had no servants. Grandmother wasn’t a happy person, she was always nervous. She was afraid of everything, and she always saw the dark side. She couldn’t really show her feelings; she probably loved me as a grandchild, but I didn’t really feel it. She could cook splendidly, and the house was pristine all the time. I went there for the last time when I was 15 years old, never after that. My grandparents poisoned themselves in the ghetto of Kassa, so they were not deported. My grandfather was over 80 when he killed himself in the ghetto.

My mother had two sisters. Olga was older than my mother by three or four years. They attended university in Budapest ,which was a big deal at that time. Olga studied as a teacher – I don’t know what kind of teacher – and she told her parents that she didn’t want to occupy a teacher’s post because she had fallen in love with a student, and wanted to marry him. The problem was that the person in question was Christian and the son of a jailer. Well, it caused a lot of trouble, but she married him, and he got a job in Resicabanya [today: Resita], close to Temesvar [today: Timisoara, a town in Transylvania, Romania]. There he got a job in an iron factory and they moved there. They had a single daughter, and when she was 4 years old it came to light that she had diabetes. The insulin was invented around that time, and they brought her insulin from Vienna. She had to use insulin for the rest of her life. We became estranged somehow, I don’t know anything more about them.

Her sister Isabella, or Bella, was sent to university in Budapest, too. She hated university as well. Bella was a very strange woman. She was married off to a bartender. She wasn’t so young any more, though she was very pretty, and she was happy to get married at all. Her husband was a Jew from the country who had a high school education in commerce; he had a bar at the corner of Thokoly Road and Muranyi Street here in Budapest. They had a good financial situation. Bella didn’t work as she didn’t like to be among people. She went to the cinema alone and read. She couldn’t even cook, her mother-in-law cooked while she was alive. They never had any children. They both survived the war. Her husband wasn’t taken to forced labor service, but he was a member of the skeleton staff in the army, and they kept his rank of officer, because in the Hungarian Soviet Republic of 1919 he had gained distinctions. I didn’t like them because they made us feel acutely that they were in a much better financial situation than we were.

Originally in my father’s family there were eight brothers and sisters, seven boys and one girl. She died early on, and one of the boys also died when he was 20 years old; he got tuberculosis. My father’s eldest brother was Jozsef Erdos, who was 17 years older than my father. My father was 10 years old when they magyarized their name from Deutsch to Erdos. Only the brothers magyarized their names, their father and my grandfather didn’t. Jozsef was a skilled mechanic, and he began as a mechanic in the Rock’s engineering works, then he became a car mechanic and opened a car repair shop in Budapest. They were rather wealthy. He died peacefully in the 1930s, while his wife became ill and died during the siege. He had three children. His eldest child, Rozsi, got married in Vienna; her husband was a wine-merchant. The second child, Miklos, worked with his father, then he took over the shop. His wife came here from Denmark. She spoke Hungarian, though perfectly, with an accent. Miklos didn’t have to go into the forced labor service, because German and Hungarian soldiers repaired their cars in his shop, so he enjoyed immunity. When the Russians finally took the city, on the first day, Miklos said, “I haven’t been out in the street for two month and I’m going to see what’s going on!” He walked outside and nobody ever saw him again. The youngest child was Laszlo. He also worked in the shop. He was a very quiet boy and  he died in the forced labor service.

The next was Sandor Erdos. He remained in western Hungary, where they came from. He had a rolling mill in his home town, and mills in Kapuvar and Hodmezovasarhely as well. His wife, Ilonka Topf, was a post-office employee when Sandor met her. She was an immensely intelligent woman, and that is why he married her. She was the head of the post office, actually. Then of course she left it. The family chronicle says that her husband took her advice in everything. It was she who told her husband what steps to take, and he discussed everything with her: what to buy, what to sell, everything. They lived in Bosarkany and were rather rich. When I was 10 years old, they even had running water, which was a rare thing in villages. Their mill produced a good income for the family, and from this, they enjoyed electric lighting, a radio, a telephone, a green-house with plants, and even a tennis court.

When I was about 12-13 Sandor already had a car with a driver, and his son had one as well, though he drove it himself.  There was a lot of showing-off there, and he rubbed shoulders with the gentry and mixed with them. The family chronicle tells that during the Hungarian Soviet Republic of 1919 the man in charge was Tibor Szamuely, who gathered in all the capitalists and shot them dead.  He called Sandor in . It looked like he would be hung or shot. Szamuely asked him who and what he was. Szamuely said, “Are you a Jew?” “Yes, I am,” he replied. Thereupon he spat on him and kicked him out. Sandor and his family used to live in Budapest every winter. They rented a four or six-roomed flat in Vigszinhaz Street. In villages there’s no life in winter, while here they lived their lives, went to the theatre, moved in society. And they also cultivated the family. We were invited for lunch many times – but very charitably and condescendingly. They were not so religious, but were more so than my mother’s branch of the family. If I remember well they lit candles on Friday evenings, and bought a temple season-ticket for the high holidays. During the war the family was hiding in Budapest, and Sandor died a few months before the end of the war. He was very sick and old at that time.

Sandor had four children, three girls and a boy. One of his girls died of tuberculosis when she was 32 years old. It was very common in those times. His son, Istvan was the head of the mill company. He was a very intelligent, educated, witty man of the world, elegant, handsome and, I hae to say, devlish. He took as his wife the daughter of the head of the Jewish community of Eger, who had just come out of the Swiss finishing-school. Those were horribly rich people. He took that girl as his wife, without love, just because she was so wealthy. They had two daughters. Their marriage was terrible. They survived the war as well, because Istvan had a Christian lover, and she saved everybody. She was an immensely decent woman. After the war he divorced and married this woman.

One of Sandor’s daughters married a wine wholesaler in Vienna, and they had a son. Her husband and son died in forced labor service; she ended her life in the Jewish home for the aged in Vienna. His other daughter, Rozsi, lived in Budapest with her husband, who was the president of the Butcher’s Association of Budapest. Rozsi was a rich lady and they lived a high life. She went to the swimming pool; she swam and cultivated sports. They had a house of their own. We went there only when we were invited on birthdays and things like that.

Rozsi had a terrible death. She was shot by the Arrow-Cross in the Maros street hospital [the Hungarian fascists raided this Jewish hospital and killed patients, doctors and nurses alike] together with her 16-year-old daughter in 1944. Her husband had committed suicide a little earlier and she went to this hospital under a false name to be safe there. Their little boy Ivan survived the war.And her husband committed suicide in 1944. Her son survived, became an interpreter, and is still alive today.

Another of my father’s brothers was Bela, an engineer at the railway. He ran away in a hurry in 1919 after the collapse of the Hungarian Soviet Republic (it lasted but four months), because the workers had elected him some sort of party steward, and as a Jew he had the feeling that the Horthy government wouldn’t be very grateful (a so-called White Terror swept through Hungary after the ill-starred and aborted Hungarian Soviet Republic).   He lived in Vienna and ran a housing-estate management office, and undertook the management of many housing-estates. He died there peacefully [in 1936]. He had two sons whom I saw for the last time when I was 10 years old.

Then there was Gyula.  He never graduated high school but remained at home in Felpec, and ran the family farm. Not alone, of course; he had farm-laborers. He was entirely a man of the land. He cultivated all kind of things: vegetables, wheat, cereals. He had horses and pigs, too. Later his brother called him to manage the mill. Gyula was two meters tall and blond, and had a gigantic mustache.  He looked anything but Jewish. He became a real farmer, but he was a nice man. He played the cimbalom (a musical instrument similar to a hammered dulcimer played throughout Hungary) in the evenings, when he had time. He married  a girl from a family of country traders. His wife worked around the house, with the animals in the garden, and managed the employees. They had two daughters. One of them, Piroska, got married to a veterinarian in Vep, in Vas county. And everything, including the fact that I got some education, I owe to them. Her husband was an amazingly educated and curious man. He made himself a radio with his own two hands. I adored him and was amazed by him. It was he who put books into my hands, saying “You should read this for this or that reason.” He warned me not to be such a committed socialist, because this ideology had its drawbacks as well. They both were killed. Some people said that maybe Piroska would have survived Mengele, because she was healthy (Editor’s Note: Dr Josef Mengele is reported to have stood at the railroad siding at Birkenau and divided those who were to be sent immediately to the gas and those who were to work, or be experimented on for medical reasons.  Historians agree that Mengele could not have made these decisions on the more than 450,000 Jews who came through Birkenau; apparently others made those decisions as well).  But she died because she held the child of the woman next to her, in order to help her because the woman couldn’t walk any more; they sent her immediately into the gas.

The other daughter of uncle Gyula, Ilonka, used to work in Kapuvar as a typist in the mill’s office. Ilonka’s husband was killed in the forced labor service, but she came home from the deportation. She got married again to a drayman, and in 1956 they moved lock, stock and barrel to England; they carried everything with them, even the last coal-shovel, because they had a horse, car and truck. Gyula, the non-Jewish looking Hungarian farmer, along with his wife, was also killed in Auschwitz.

The next one, Janos, became a highly respected lawyer in Gyor, a lawyer and military officer. Uncle Janos and his family were very strict with us. When they invited us to Gyor after Seder, we went to synagogue on each of the eight days of Pesach. Maybe they were kosher too, but I wouldn't swear to it. I know they had Pesach dishes, though. On such occasions they put away the others and took those ones out. Janos and his wife were burnt in Auschwitz. Their son died in forced labor service, only their daughter survived, but her husband died as well in the forced labor service. When she came home from the deportation she moved to Budapest, got married quickly, and they left for Slovakia, and from there quickly onward to Israel, together with their son.

Then came my father, Lajos. He was the youngest. My father loved his brothers. He kept track of his brothers,’ sister-in-laws’ and nieces’ birthdays. So we met those who lived in Budapest on the holidays, and on birthdays, and they sometimes invited us for dinner. As a matter of fact, all of my father’s brothers were richer than we were, and they supported my father very well. We used to receive flour thick and fast from the one who had a mill.

My father graduated high-school, and I think he studied law for two years, but he got bored with it. And after that, when he was 21-years-old, he got into the postal service and became a postal official. He was the deputy chief cashier in the control cash-desk of a large post office. This was a position of trust and great responsibility, because they dealt with very large amounts of money. Kalman Mikszath Jr., son of the great Kalman Mikszath [one of the most important prose-writers of 19th century Hungarian literature] was his classmate, and he got into the postal service with his patronage, which was an unbelievable thing: for a Jew to be a postal officer.

As a worker at the post office, he was a government official with every benefit that entailed. He got a photo identity card, we could travel gratis by train, and we could receive something like twenty parcels a year, gratis. In those times the postal service had a private health-fund with private surgery, and it had a private hospital with very good doctors. And there was another interesting thing. Siofok started to be a health-resort at the time when I was ten years old, so this would have been in 1928. Only in the summer was there life in Siofok, so they decided to place a post office there during the summer, and three or life four reliable post-officers were sent there to manage the office. It included free hotel accommodation, free meals, free beach ticket, plus their salary. There was, I think, something extra beside their salary; so my mother and I went there and stayed there the whole summer. It was not a bad thing. On top of this, my father, as a government official, had some other “little” advantages such as the fact that he was creditable: we used to buy absolutely everything with easy repayments. Daddy would get his salary, pay everything, we wouldn’t have any more money, and then everything started again from the beginning. But we got everything on credit and easy repayments, because the postal job was such a good guarantee. Still, we lived simply.

My mother was born in 1894. She attended the upper school for girls in Kassa, and she prayed fervently that she could study as well, but they [her parents] told her, “No way, you are beautiful, you must get married.” The other two sisters weren’t ugly either, but my mother was the most beautiful. They didn’t allow her to be educated. She attended the teachers’ training school run by the nuns in Kassa. My mother got married to father in 1914 when she was 20 years old, and they moved to Budapest. I think the marriage was an arranged one. During the war, my father was a traveling postman. This is what they called those who came and went by train – and he settled for a long time in Marosvasarhely [today: Tirgu Mures, Romania]. I was almost born there. In the end I was born in Kassa in 1918. There was war and lack of food, so my mother went home to give birth at her parents’ place. Then we became a very strange family, because when my mother was 45 years old she gave birth to another child. I was already 21 years old, and my only sister was born then. When my mother became sick, my sister went to school from my place, and also, to the university for a while, until she went to study in Cuba.

My mother never wanted to teach, she didn’t like it, and her family forced upon her the teachers’ training school. She was always busy at home. But from time to time she found something to do. For instance, she got through the examination as a tailor, then she sewed over-garments; she also had a few employees. And then she did something else. Sometime at the end of the 1930s it suddenly came into vogue that when the spring came, straw hats were dyed and women wore these. Mother observed this very early on.  At first she crocheted it by herself, then she gave the work out to others. But by July it went out of fashion. And then the whole thing ended. About ten years later she was knitting gloves, scarf, panties and everything of mohair. At that time I was also knitting, no, I spun rabbit hair on the spinning wheel.

I observed very soon that my father’s family looked awry at my mother because she didn’t fit in. They were all conservatives, with an old fashioned Jewish mentality; my mother had progressive mentality; in 1926 she had her hair shingled – which was a terrible deed – and she smoked. No woman dared to do this in my father’s family. Her dressing, her behavior… She was fashionable. Besides, she was younger than them. They were envious of her and didn’t love her. My mother didn’t really come with us on holidays to grandmother’s place. But there were occasions when mother did meet the relatives, too. For example, my richest uncle, Sandor, when he rented a flat in Budapest, had to be visited. She went once or twice to my other uncle, these were visits for birthdays or holidays. I went [to pay a visit to our relatives] with my father more often, and I understood that that’s how it was.

Growing up

We lived on Klauzal Square in Budapest until I was 16 years old. It was a very strange little, two-room flat. I liked the fact that it was on the top floor. So it was horribly hot in summer with a slate roof above us. And that flat had a strange room, which was the attic, but it was on the same level as our flat. We kept there the lumber and the winter apples. In one room there were the two parental beds, and at the end of them there was the couch, crosswise, where I slept. There were these two wardrobes you can see in my flat now, a little square table, nothing else could fit in. The other room was definitely a dining-room, with dining-room furniture. And this bookcase, which I still have, was also in the dining-room. There was a rather large vestibule, where we used to have lunch in the summer. A very decent sized kitchen opened from there, and from there a decent sized larder. There was a folding-bed, which she opened in the evening. We were on good terms with almost everybody in the house. There were only a few people among the neighbors who were not Jews.

I was two years old when my mother announced publicly that she would engage an honest, hardworking servant, and a girl named Boris applied. Boris served at my parents’ for at least 40 years. She came in 1920 and she survived my father. My father was careful with the fact that the lower somebody was in status, the more polite he was with them. If there was a problem between Boris and me, he always took her side. Boris lived in the kitchen. She was almost a family member. She cooked, cleaned and did the shopping; and she quarreled, because she was a shrewish old maid. My father, when he employed her, reported it to the National Institute of Social Insurance, which wasn’t obligatory nor in vogue at that time, so that she got a nice pension. She went back to Csepel during the war, then she came back to us.

I learned to read, in secret, when I was three and a half years old. I didn’t tell anybody. There were all kinds of things at our house. The newspapers and periodicals which weren’t taken by customers, came back to the post office, so my father brought home heaps of good reading material. I was upset because I didn’t know what to do with all this, so when we went out walking, I used to ask my parents which letter was which, and I started to put the pieces together. My father brought the sensationalist tabloid newspaper called Est [Evening], and I read it from the first letter to the last. When I was four and a half years old, I told them I could read. “All right”, they said, not believeing me.

“But it’s true, I can read. Shall I prove it to you?” “Show us,” they said. “This is Est.” I said, to which they replied: “All right, you know that this is Est.” “Yes?” I said, and I looked through it and read out: “Lover hacked to pieces with hatchet.” My parents looked at each other, “ahem,” they said, “aha”. Thereupon they hid the Est. Then I read the phonebook.  My father felt pity for me and said, “Don’t struggle with that, I’ll bring you books to read”. And he brought me the Greek myths called Olympus by Jozsef Gereb. And I started to read like a madman, and I still read today.

My father brought home everything from the Orvosi Hetilap [Medical Weekly] to the Kerteszek Lapja [Gardeners’ Paper]. There was the literary periodical, Mult es Jovo [Past and Future, a Jewish periodical], Egyenloseg [Equality, a Jewish weekly], Nyugat [West, a modern literary periodical that has since taken on near-mythical status]. The morning’s paper was the Pesti Naplo, after lunch the Est, and in the afternoon there was the Magyarorszag. He brought that home, too. My mother read everything from horticultural papers to medical ones, but my father didn’t. He mostly read the Jewish ones. My father read only in Hungarian – he wasn’t a very talented linguist  and loved classical things very much, such as Ancient Greek and Latin. He knew Ancient Greek from school. But he read Hungarian and German classics as well. Unfortunately, when it came to light in 1925 that a little tubercular center remained from my mother’s pneumonia, he had to sell his hundred volumes of Jokai [one of the most famous Hungarian romantic prose-writers]. My mother read everything, even in German. Dr. Norbert Langer had a rental library on Andrassy Street, we were registered there and we rented books from there. My father also bought books but not as many as he would have liked.

For my father the company of the family was completely enough. My mother had her own circle of friends,  from which she kept me out. I don’t know where they met each other. She was very independent. My mother had a very strange girlfriend from Kassa, who wasn’t a Jew, her name was Gitta Kolacskovszky. She was an ugly little old maid with very unusual and modern opinions. She was very free with her speech. She spoke calmly about topics, which one didn’t really speak about then. My father was very angry with her, and he said it was she who encouraged [my mother] to smoke. My father had a very best friend until the end of his life [who was a Jew], with whom I think he was a classmate at school. They attended law school together, then they both went to the Postal Service, but Odon quit soon and went to a wholesale store that belonged to one of his relatives, because it was a better move for him, financially. These two men quarreled all the time but they couldn’t live without each other.

I used to spend summer holidays at my maternal grandparent’s house in Felpec every year from the age of 7-8 until I was 14-15 years old. My parents brought me there at the beginning of the summer then they brought me back. In Felpec I used to sit mostly in the attic amongst centipedes, in the dust, in terrible heat and, through my father, I read the publications sent there during WWI – Erdekes Ujsag and company, Nyugat – and the books of good Hungarian writers in cheap editions. I was better informed about the cultural and military affairs of WWI as a 7-8-year-old child than about the things around me, because my grandparents didn’t buy the current papers. I was also interested in animals. I went out many times in the yard and watched the chickens and hens. I had no friends my age in Felpec. Then once or twice my father remained at home because he didn’t have a holiday, and my mother and I went to Kassa to grandmother’s house. But it was mostly Felpec. From the age of 10, maybe for one or two years, we spent our whole summer in Siofok.

My uncle Janos, who was a lawyer in Gyor, invited us there as well. My niece, who was two years younger than me was there in Gyor, and she used to have a big circle of friends, so there was always something going on. There was the theatre, there were excursions, and everything. Besides my uncle had a country-house in a village near Gyor. The river Marcal flowed there, and we used to go swimming. There we didn’t really have  a group of friends, but we didn’t get bored. We had a subscription to the periodical for children called Az en ujsagom  [My paper] which always had competitions; we always prepared ourselves fanatically for those. So we were rather busy. There was one thing missing: there were no animals.

My uncle Gyula, who ran the farm in Felpec, moved to Kapuvar after his mother’s death. They told him to stop digging the ground, as he would get a good job in the family milling business [which was my uncle Sandor’s], and asked him to move there. And then I spent my summer holidays in Kapuvar until I was 18 years old. We didn’t go abroad with my parents, but when I was 17 years old my uncle Bela, who lived in Vienna, invited me and I spent two weeks there. Well, that was amazing, I was charmed by it.

I attended Jewish primary school since from the age of 8. They taught me everything there. [I went there] because it was close to us, and by the 2nd grade there was no need for anyone to go along with me so I walked to school by myself to Wesselenyi Street. I liked reading and writing; I didn’t like mathematics, nor the rest. We had a teacher who taught everything. She was the wife of Kalman Wirth, the head of the [Jewish] high-school for girls. I couldn’t stand her. First of all, she was very ugly; secondly, she was prepossessed towards rich children, thirdly, she didn’t like me either. I was an energetic child and my handwriting was awful. These were my two bad features. And during classes it happened many times that I was bored to death because I already knew what she was teaching. I did terrible things: I crawled on all fours between the desks and pinched other girls’ legs, I poured a saucer of water down her neck in drawing classes. Well, this didn’t make me popular. But there were a few among my classmates with whom I was on good terms. Mostly with those with whom we came and went together, because they lived close to us. I’m still on good terms with them.

I wanted to go to high-school. When I finished primary school my parents told me that I was a poor child and that I had to go to the school of commerce in order to start earning a living. I raged and fell into a frenzy, saying that I didn’t want to work in an office; I didn’t want to be a typist. I loved to study. And I won.  I started going to the Jewish high school for girls, which was in Munkacsy Street at that time. [The building] was quite dilapidated, but we loved being there. I remember that there were fewer classrooms than classes. So one of the classes was always in the synagogue. We liked that a lot, because if we sat down, the desks were at eye level, and then you couldn’t see us behind them, and we did what we liked because the teacher couldn’t see us.

I felt great at high-school. I felt that I was in the right place. Our headmaster, Jeno Zsoldos, was a great scientist, though very serious and severe. [He noticed me on the very first day] and from that time on he kept his eye on me – Hungarian, orthography, penmanship – I liked these very much. Zsoldos was our mentor, we are indebted to him for everything: for our erudition, and for the fact that we can speak and write Hungarian correctly. He taught Hungarian and Latin. He was a handsome young man when we started, and at his funeral two people from our class were present. In those times the Rakosi regime (Miklos Rakosi was the first Communist leader of Hungary; he is known for his brutal and oppressive regime, the constant shortages of consumer goods, show trials and unaccounted for disappearances) was raging, and God forbid that anybody in a good position should give away that they had attended a denominational school. So there were only two of us at his funeral. Samuel Hajdu was the teacher of religion. We read and translated Hebrew texts, and learned the grammar of biblical Hebrew.

The school-fee was rather high and there were not many who could really attend this school; only the good pupils, who were exempted from school-fees; apart from them only the children of the Jewish elite went to that school. In those days it wasn’t so usual to send girls to high-school. As a matter of fact, I am very proud that I attended that school.

When I was in the 3rd grade [a modern school building] was built in Abonyi Street. There was a tennis court, one could do gymnastics and play tennis outdoors too. There was also a physics room, chemistry room and a drawing room. It was comfortable, nice, and modern for its time. I don’t know how many of us there were at Munkacsy Street, but in the new building in Abonyi Street, there were almost seven hundred [girls]. We learned to cook, in a kosher way, of course. There was fried chicken and red cabbage and meat soup. I remember that.

This was a twin building (the boys were on one side, the girls on the other). On every floor there was a door in the same place, which was locked with a key, and we knew that the boys were behind it. But there were dancing lessons in the afternoon, where boys could come. I had classmates who had boyfriends from the parallel class. But I didn’t. As for me, when I went to Kapuvar, there was a boy, and our fling lasted from when I was 14 years old until I was 18, but only in the summer. Then when I was 18 years old I got bored of it and wrote him a letter to break it off.

At [one of] my classmate’s place, who lived a very social life, there were boys, and there were always brilliant people. Her elder sister was a student of the Academy of Music, and she had a very interesting group of friends. And because we lived close to each other, I was hanging around almost every day. I mixed [in the high-school] with the same people I went to primary school with, but there were others as well. In the high-school there was no separation between wealthy and less wealthy [like in the primary school], but we knew where the lines were drawn. I didn’t rub shoulders with the rich kids, they had their own circle. I felt sympathy for them, but they lived far away from us, in Uj-Lipotvaros.

After high-school graduation I wanted to go to the Conservatory, but I could only have been a private student, because I would have altered the allowed percentage of Jewish students. After two years I quit because I realized that I just wasn’t talented enough. That was when I got into the traveling choir. Its leader was a musical genius, Sandor Venecianer, from that well-known Italian Jewish family which gave many scientists and artists to the country. He was also a keen leftist and we sang the leftist works for a choir of leftist artists. I was a soloist there. I found a boyfriend in that choir, and he talked to me about socialism, too. I was very keen.

Through this I joined the Nature-Lovers’ Tourist Association, which was a leftist organization that had a tourist establishment in Horany. They delivered lectures about Hungarian literature, world literature, everything. There was always someone lecturing on his own specialist subject. There were very good experts. Then we went on trips and sang together. There was a camp every weekend, and whoever had time got on the ferry and went there. It was very good. I was very happy there, and I felt very great, until the beginning of the dark times [the anti-Jewish laws of 1938]. Then we spread all over. Here there were Jews and non-Jews as well, but we never talked about that. Here everybody was a very committed socialist.

I met my first husband, Gyorgy Tibor, at the Conservatory. He had already graduated at that time as a violinist. We got married in secret in 1943, because my parents wouldn’t agree, because he didn’t make a living; he was in forced labor service. Even his father didn’t know, because he wanted his son to be a world-renowned violin soloist, and an early marriage would tie him down immediately to weekdays. But it came to light, and then we rented a room. I gave Latin lessons, and earned a lot; I had about 20 pupils, while my husband was playing the violin in the Orchestra of Budapest. As a Jew he couldn’t be a regular member, he could only work on a per diem basis, but he managed it well. He was busy almost every day.

During the war

[In 1944 when Jews were moved to yellow-star houses] Rozsa Street 48 became a Jewish house (I lived with my parents in Rozsa Street 50). We had to move into a terrible flat overlooking the courtyard, and from there I had to go out to the KISOSZ-ground, and from there to the brick factory. Wallenberg came there, and we got a Swedish free pass [so I could get out]. We founded the Swedish protected houses in St. Istvan Park in November 1944. I ran home to get my parents to come there. We even managed to get my husband out of the forced labor service in November 1944. He was in terrible condition, and I told him, “Now you lie down, and don’t move even if the walls fall in, because you are very sick.” One of our relatives enticed my mother away to the next street telling her that that protected house would be better. My husband and I remained in St. Istvan Park until the end. Of course Arrow-Cross men came into the house, but we got our own Arrow-cCoss man, and he protected us. The janitor was a very clever old man, he said he had an acquaintance, a barber, who had joined the Hungarian Nazis. If everybody gave 20 pengos each day (there were six hundred of us) and we put it all together, then he would move here and wouldn’t let us be taken. And that’s how it was. Gyorgy moved there. Every evening the 20 pengos were gathered and he drank it away immediately in the midst of great singing. The morning after we could hardly bring him to life to stand outside (and send away the other Arrow-Cross men). Then when the Russians came in the janitor from the house opposite told them that there was an Arrow-Cross man here. Thereupon we surrounded the Arrow-Cross man and said that he was a false Arrow-Cross man, that we were indebted to him for our lives, and that we wouldn’t let anybody touch him. The Arrow-Cross man remained.

My husband Gyorgy Tibor applied for a post in the Opera straight after the war and they admitted him immediately into the orchestra. There was no salary, but everybody got some of the food, which the Opera could acquire. He became concert master in the Operetta Theatre, later in the Radio Orchestra. An acquaintance of ours went back to his own flat, and the flat [in which he had been during the war] remained empty, so we moved in. It was a two-room flat overlooking the courtyard and it was very dark. It had central heating, which of course, didn’t work. There was a kitchen and a bathroom. We stayed there until I heard that a flat had become empty in the 6th district, which my heart always drew me back to, and though it was a basement, the sun shone in. From there I moved here in 1952. We got this flat in such a way that the janitor was a tailor and my husband had used him to remodel and repair his clothes. He told him that the owner of this flat had died. This was a triple co-tenancy. Two rooms were ours, with a common kitchen, and a common bathroom, for twenty years. Then we divided off a part of it, and there were two rooms left, and I kept it even after the death of my husband so that my sister would have a place to live when she came home from Cuba. She never lived here for a moment, and then I remained stuck in it.

With my first husband, Gyorgy, our circle of friends consisted of colleagues, musicians. And in 1956 most of our friends left, then we divorced (in 1957), and there didn’t really remain any friends who would have stayed with him. In 1960, I think, he left for Germany. I visited him with my second husband.

Post-war

After the war, I got into a completely different group [through my husband] and then I started to be interested in musical scores. My husband brought home to me the music of the latest piece (at that time he already worked at the Operetta Theatre) and I had to write out the parts for each musicians. This is how I started. Then the Office of the Protection of Copyright admitted me; and there I learned to decode all kinds of manuscripts, to work out the composer’s writings, to correct the mistakes that cropped up. Later I worked at the music printing house, then at the music publishing-house. It was very good, I liked it very much, and they paid well, too.

I met my second husband, Erno Andai,  in the Office of the Protection of Copyright, where he worked in 1957. He was born in 1900 in Budapest. He graduated from all kind of schools, and even studied two years of theology. I was his fourth wife, but I was his first Jewish wife. He had changed his faith, but changed it back for my sake, because I didn’t want to get married to a Christian. We paid the religious community tax but we didn’t go to synagogue. When the circle of friends of the Jewish high-school was founded, then I contributed every month and we had many meetings. My husband is buried in the Jewish cemetery.

He was hiding during the Holocaust. He slept each night in a different place. His girlfriends were always hiding him. He lived seven years in such a way that he didn’t know at midday where would he sleep that night. He also graduated from the College of Dramatic Art, and he was a successful dramatist – they performed thirty of his plays in the National Theatre. But after the liberation they didn’t want to take him into the Writers’ Association, saying that he served the upper classes. And that was that. He refused to write anything else. Then his friends took him into the Office of the Protection of Copyright, where he worked until he got his pension. We didn’t really have a social life; I had no time outside of work.

We were glad about the forming of Israel, that the Jews would have a country of their own. We were very happy. The war in 1967 was terrible. My mouth was dry with fear. And when the news of victory came, that was wonderful. I was there in 1983, I spent the whole month of September there, but I didn’t want to stay there because of the climate.

I had a girlfriend called Edit Laufer in the Jewish high-school for girls, we had come there together from primary school. When we were preparing for the final examination she moved to our flat, and we studied day and night, like madmen. We woke up at dawn at half past four, we went out [and studied], sometimes in the fresh air, on the bench, by the statue of Anonymus in the Liget, or sometimes at home in the outside corridor. The interesting thing was that after many years Edit Laufer finally came home for a visit from Israel, and everybody was excited. The meeting was in Gerbaud Coffee house, and we went there but couldn't talk to each other. We looked at each other politely, but we had no common subject to talk about. Too much time had passed. It was so disheartening. We, who had been on such good terms, there were loads of photos of us, sitting amongst the books, mother took photos of us.