Travel

Életrajz

Dr. Forgács Tibor kettesben él feleségével a IX. kerület jobbik részén, közel a Közgazdaságtudományi Egyetemhez, egy 1930-as években épült ötemeletes bérház két szoba összkomfortos lakásában. A lakás berendezése is felnőtté válásuk, az 1930-as évek értelmiségi divatját tükrözi, de minden, a fotelek, az íróasztal, a könyvespolc is kissé megkopott.

A dédszülőkről semmit nem tudok, már nem éltek, amikor én születtem. Nem is meséltek róluk. Apai nagyapám, Freikind Ignác suszter volt. Furtán [Bihar vm.] született, ott is élt sokáig, aztán elköltözött Komádiba [Bihar vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 8600, 1920-ban 8700 fő lakossal. – A szerk.], és ott halt meg valamikor az 1930-as években. Nem tudom pontosan, hány testvére volt, én csak egyet ismertem, a Béni bácsit, aki egy rendkívül peches ember volt. Azt mondta, hogy ha ő kalapos lenne, akkor az emberek fej nélkül születnének. Ővele történt a következő eset. Valamilyen ügyben beidézték őt a bíróságra Berettyóújfaluba. Akkor még nem volt autóbuszjárat, vagy gyalog, vagy lóháton, vagy szekéren lehetett bejutni. Talált egy szekerest, aki ment éppen. Bevitték tanúskodni, és persze hát visszamenni nem tudott, és egy ismerőshöz ment, hogy adjon szállást. Nagyon szívesen adtak neki, de mondták, hogy nincs külön szobájuk, hanem itt van egy kisgyerek, és abban a szobában egy másik ágy. És mondták neki, hogy ha éjjel ki kell menni, szóljon nekik, mert a kutya esetleg megharapja. Na most az éjjel fölébredt, és pisilni kellett neki. Szégyellte, hogy most ezért felkeltse őket. Spekulált, spekulált, hogy mit csináljon, és eszébe jutott egy mentőötlet. Fogta a kisgyereket, áttette a saját ágyába, és belepisilt a gyerek ágyába. Ment vissza, közben a gyerek becsinált az ő ágyába. Erre azt mondta, hogy nem érdekli a kutya, és kimászott az ablakon, és eljött, hogy ne találkozzon a háziakkal. Ez volt a Béni bácsi. Ezt ismertem.

Apai nagyanyám, Lévi Eszter 1848-ban született Biharnagybajomban [Bihar vm.]. Biztosan voltak testvérei, de én nem ismertem őket. Amikor a nagyapám meghalt, akkor oda költözött egy egyik fiához, apám bátyjához, aki szintén Komádiban élt.

Anyai nagyapám, Mittelmann Lajos 1860-ban született Érolasziban [Bihar vm.-ben lévő község, 1910-ben nem egészen 800 főnyi lakossal. – A szerk.]. Kocsmáros volt Székelyhídon [Bihar vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 5300 lakosa volt, a trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Ez egy olyan kis falusi kocsma volt. Nagyon stramm ember volt. Arról volt nevezetes, hogy a vizet csak mosdásra használta. Sohasem volt ittas, de csak bort ivott. Magyarázta nekem, hogy a víz a legveszélyesebb ital, mindenféle betegséget lehet kapni tőle: vízkórságot, kólikát stb. Az öregnek az volt a szokása, hogy korán reggel megivott egy kupica pálinkát, majd pipára gyújtott, s csak később reggelizett. Az orvos azt mondta neki úgy ötvenéves korában, hogy hagyja abba ezt a rossz szokását, ne mérgezze magát az éhgyomorra ivott pálinkával és a pipázással, mert így nem garantál neki hosszú éveket. Az orvost már rég eltemették, a nagyapám meg 80 éves korában sem változtatott a szokásain. Én utoljára 86 éves korában láttam, mivel a másik lányánál élt Temesvárott. Megkérdeztem, hogy van. „Nem jól, fiam.” „Mi a baj?” „Ha sokat megyek, elfáradok” – volt a válasz. 87 éves korában halt meg ép fogakkal. Az ő testvéreiről sem tudok semmit.

Anyai nagyanyám, Bauer Betti 1866-ban született Érsemjénben [Bihar vm.-ben lévő község volt, a trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Egy testvéréről tudok, Bauer Józsefről. Ez a Bauer József ilyen közvetítő volt, azzal foglalkozott, hogy összehozta az üzleteket, és akkor százalékot kapott. Ő vette el sorban apám húgait. Tehát tulajdonképpen a nagybácsikájukhoz mentek hozzá.

Az apámnak ugyanis volt két húga, Hermin és Sára. Mindketten az 1890-es években születtek Komádiban. Bauer József elvette Hermint, született két gyerek, és Hermin meghalt. Erre elvette Hermin húgát, a Sárát. Attól is lett két gyereke. Hermintől született Magda, aki Izraelben él, és László, aki túlélte a háborút, és Nagyváradon halt meg 1996-ban. Nem volt családja. Sárától született Sándor és Klári. Sándor 1945-ben kiment Amerikába. Valahol az amerikai zónában érte a háború vége, és már nem is jött haza. Most ott kint nyugdíjas egyetemi tanár. Klári itthon maradt, nemrég halt meg, 1999-ben. 

Az apámnak volt egy bátyja is, Freikind Lajos, aki valamikor 1880 előtt kellett hogy szülessen, ha egyszer idősebb volt, mint az apám. Elvett egy Etelka nevű nőt, és született két fia: 1910-ben Dezső, 1912-ben Sándor. Lajos bácsi fuvarozással foglalkozott, és az egyik fia,  Sándor hajtotta a lovakat. Dezső, az tanult, gimnáziumba járt. A két fiú megmaradt, de az apjuk már a háború előtt meghalt, valamikor 1940 körül. Az anyjuk is. Etelka néninek hívták. A két fiú 1956-ban családostul kiment Izraelbe, és ott is haltak meg. Dezső felesége talán még él.

Édesanyámnak [Mittelmann Lenke] öt testvére volt. Vilmos, aki valamikor az 1930-as években halt meg, de csak annyit tudok róla, hogy kereskedő volt. Aztán a bátyja, Ignác, aki Nagyváradon a Félixfürdő főmérnöke volt, és aki valamikor az 1920-as években Székelyre magyarosította a nevét. A feleségét Johannának hívták, és volt egy Éva nevű lányuk, akit a kisgyerekével együtt elhurcoltak, és Auschwitzban haltak meg. A harmadik fiútestvér Márton, aki szintén Székelyre magyarosított az 1920-as években, Temesvárott élt, és textil-nagykereskedő volt. Mást nem tudok róla.

Volt még édesanyámnak két húga, Matild és Szeréna. Nem tudom, mikor születtek, de azt hiszem, olyan két-három évvel lehettek fiatalabbak anyámnál. Matild hozzáment valami boltoshoz Máramarosszigeten, onnan vitték el 1944-ben Auschwitzba. Szeréna hozzáment a temesvári Klein Nándor bútorkereskedőhöz, született egy lányuk, Éva. Őket nem hurcolták el, mert amikor Temesvárt visszacsatolták [A második bécsi döntés hatálya Észak-Erdélyre és a Székelyföldre terjedt ki. Temesvár nem került vissza Magyarországhoz. – A szerk.], ők már nem voltak ott. Valahol Romániában bujkáltak, és Romániából nagyon kevés zsidót vittek el [lásd: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben; zsidótörvények Romániában]. A háború után visszatértek Temesvárra, aztán 1947-ben vagy 1948-ban kimentek Izraelbe. Ott Klein Nándor már nem volt önálló, hanem alkalmazott. Ott haltak meg.

Apám, Freikind Béla 1880-ban született Komádiban. Hat elemit végzett. Az első világháborúban a szerb hadszíntéren szolgált közlegényként. Kapott egy Károly csapatkeresztet a bátorságáért. Ez úgy történt, hogy támadtak, és neki nagyon erős végbélfájdalmai voltak, és emiatt nem hajolt le, hanem egyenesen ment. És emiatt tüntették ki, hogy olyan bátor volt, hogy egyenesen ment. A háború végén szerelt le.

1912-ben apám feleségül vette anyámat, Mittelmann Lenkét. Úgy ismerkedtek meg, hogy anyám nagybátyja, Bauer József vette feleségül apám húgait, és hát tulajdonképpen rokoni kapcsolat volt. 1913-ban megszületett a nővérem [Freikind Magda], aki négy polgárit végzett, és utána gépírónő volt Nagyváradon Dr. Maár Gyula ügyvédi irodájában. Közben, nem tudom hányban, férjhez ment Fuchs Jenő kereskedelmi utazóhoz, aki textilben utazott. Gyerekük nem volt, Magdát 1944-ben elhurcolták. A férje túlélte, a háború után Romániában maradt, de nem találkoztam vele. Nem tudok róla semmit. Különben is életemben kétszer vagy háromszor találkoztam vele, mert hát ők Nagyváradon voltak, mi pedig Budapesten, aztán közben volt a munkaszolgálat. Pedig Magdával nagyon szerettük egymást, de hát sajnos elszakadtunk egymástól.

A szüleim a háború előtt [az első világháború előtt] Debrecenbe költöztek, mert apám ott kapott állást egy szállítási vállalatnál. Így aztán Magda és én is Debrecenben születtünk. A háború után anyám bátyja segített nekik anyagiakkal, hazajött Komádiba, és nyitott egy kis szatócsüzletet. Aztán már mindvégig Komádiban éltek, onnan is hurcolták el őket. Komádiban két helyen is laktak. Az első lakás a falu végén volt, egy kétszoba-konyhás ház. Elöl volt az üzlet, abból nyílott az egyik szoba, onnan a konyha, aztán a másik szoba. Az egyik szoba volt nekünk, gyerekeknek, a másik a szüleinknek, és középen volt a konyha. Volt kamra, istálló, tyúkól, nagy kert, ahol az anyám burgonyát meg zöldséget termesztett, és én mint gyerek kapirgáltam körülötte. Az istállóban nem állatokat tartottunk, mert nem volt soha se lovunk, se tehenünk. Aprójószágot tartottunk, csirkét, tyúkot, libát saját fogyasztásra. Anyám még libát is tömött. Előfordult, hogy nekem kellett etetni, szórni a kukoricát, az árpát a tyúkoknak, de ez nem volt rendszeres feladat, tulajdonképpen az anyám elintézte. Eleinte még volt cseléd. Háromra is emlékszem. De aztán ahogy egyre rosszabbul ment, már nem volt senki. Akkor már mindent az anyám csinált.

A harmincas válság idején tönkrementek [lásd: az 1929-es gazdasági világválság], el kellett adni a házat, és akkor elköltöztek egy másikba, egy egyszerű szoba-konyhás házba, ami a falu közepén állt. Az anyám bátyja is adott egy kis segítséget, és nyitottak egy kis üzletet, és azzal vegetáltak. Az üzlet máshol volt, nem abban a házban, amelyikben laktak. Végül már az sem ment, és akkor az apám nyáron cséplési ellenőrnek ment, szóval dolgozgatott, vállalt mindenféle munkát. Közben a boltot az édesanyám vitte, amíg el nem vitték Auschwitzba.

Komádiban pénteken mindig hetivásár volt. Ott kipakoltak ilyen kis sátorral, és amikor már iskolás gyerek voltam, én voltam egyedül az üzletben. A szüleim kimentek a hetipiacra, és én voltam a boltos. Hat-, hét-, nyolc-, tízéves gyerekként.

A szüleim nem voltak vallásosak, de Komádi és az egész megyei környék nem volt egyáltalán vallásos. Megtartották a szombatot, nem ettek tréflit [lásd: étkezési törvények], bár ha a szomszédok hoztak egy kis kóstolót a disznótorból, anyám és én még szalonnát is ettünk. Az apám nem. Az apám minden nap imádkozott táleszben és tfilinnel, de ugyanakkor egy erősen káromkodós ember volt. Egyszer a következő jelenet volt, az életben nem fogom elfelejteni. Állt az ablaknál táleszben és tfilinben, és a következőt mondta: „Az isten bassza meg azt a rohadt kutyát, már megint kergeti a csirkéket.” De mondom, nem volt semmi különösebb ilyen vallási ceremónia. A nagyünnepeket megtartották, akkor nem nyitották ki a boltot. A széderestét is tartottuk, de nagyon egyszerűen. Csak mi voltunk, a család. Semmi különös. Az apám olvasta az imakönyvből a dolgokat, mi hallgattuk. És aztán megvacsoráztunk.

Péntek este az anyám gyertyát gyújtott és imádkozott. Utána húsleves volt. Marhahúsból is. Volt kóser marhahús, azt is a sakter vágta. A szombat azzal telt el, hogy akkor fel kellett öltözni rendesen. Templomba kellett menni. Muszáj volt. Az üzletet akkor nem nyitottuk ki [lásd: szombati munkavégzés tilalma].

A faluban volt egy zsidó templom. Rabbi nem volt, csak sakter. Rabbi az jött, azt hiszem, Berettyóújfaluról. Volt egy sakter, aki vágta a csirkét, a libát. A zsinagóga udvarában volt egy ház, ott lakott. A zsinagóga nem volt túl nagy, hát akkora, hogy befért kétszáz ember. A templom mellett volt egy mikve. De én nem tudom, hogy elment-e oda valaki. Mi nem, az biztos. Héder nem volt. Ott nem volt ilyen vallási nevelés. Volt egy osztatlan zsidó elemi iskola. Az iskolát nagyon szerettük. Nagyon jó volt a tanító. És nagyon jó tanuló voltam. Ma sem tudom, hogy az áldott emlékű Budai tanító úr hogy csinálta egy koedukált osztatlan iskolában, ahol egy tanteremben 70-80 gyerek volt elsőstől hatodikosig, de harmadik elemista korában minden valamirevaló gyerek lényegében hibátlan helyesírással írt. Az a módszere, hogy miközben egy osztállyal foglalkozott, a többinek csendes foglalkozást adott, azt is jelentette, hogy önkéntelenül is sok minden ránk ragadt a felsőbb osztályosok tananyagaiból.

Apám nagyon jóban volt a szomszédokkal, a parasztokkal. Nagyon rendes népek voltak. Például az volt a szokás a faluban, hogyha együtt voltak egy keresztelőn, akkor az mind koma lett. Nekem volt legalább harminc keresztapám meg keresztanyám. Ha én azt mondtam volna az egyik keresztanyámnak, hogy Julis néném, akkor az egy sértés lett volna. Tehát úgy kellett szólítanom, hogy keresztanyám. Apámat úgy emlegették, hogy megyek Bélához vásárolni. Egy kis szatócsbolt volt, ahol még ital is volt, lehetett kapni egy pohár pálinkát vagy egy pohár bort. És minden este odajöttek a szomszédok az üzletbe, leültek a dobkályha mellé, és beszélgettek. Ittak egy kis pálinkát, és közben az apámmal társalogtak. Öten-hatan mindig voltak. Mindig hallgattam, hogy mit beszélnek. Az első világháborúról beszéltek, hol voltak, mit csináltak. Engem nagyon érdekelt mint gyereket. Olyan családias volt az egész. Még ma is emlékszem a nevekre. Hős Lajosnak hívták az egyik szomszédot, Nagy Józsefnek a másikat, szemben a Méhesék laktak, aztán meg Szalaiék. Nem volt antiszemitizmus. Természetesnek vették, hogy ő szombaton imádkozik és megy templomba, ők meg vasárnap nem mentek.

Általában nem mentek. Szóval nem volt egy vallásos falu, kilencven százalékban református. Azért lett tíz százalék katolikus, mert volt egy káptalani birtok a falu mellett, és oda hoztak katolikusokat dolgozni. Az volt a szokás a faluban, hogy vasárnap délelőtt az asszonyok  a gyerekkel mentek a templomba. A Fő téren volt a templom, és ott volt a kocsma is, addig a férfiak beültek a kocsmába, iszogattak, és amikor vége volt az istentiszteletnek, együtt mentek haza ebédelni.

Egyszer jött egy fiatal református pap, akinek a prédikációja miatt elmentek a férfiak is a templomba. Az egyik leghíresebb prédikációja a következő volt: „Kedves Híveim! Mielőtt felolvasnám Máté Evangéliuma stb., stb. szakaszát, elmondom nektek az álmomat. Azt álmodtam, hogy meghaltam. Szent Péter elé kerültem, aki azt mondta, várni kell, az Úr el van foglalva. Már jó ideje üldögéltem, amikor meghallottam az Úr szavát: pásztor, hol vagy? Mire én: Uram, nem vagyok én pásztor, csak egy kondás, nincsenek nekem juhaim, csak disznaim és azok ti vagytok, kedves híveim!” Ezután elmentek a férfiak is a templomba.

Aztán hoztak oda egy fiatal katolikus papot, azzal meg az történt, hogy könyökölt az ablakban, és látta, hogy egy kislány kötélen húzogat egy kecskét. A kecske nem akart menni. „Hova viszed azt a kecskét?” „Hát a bakhó viszem”. „Ejnye, hát nincs neked bátyád?” „Van, de az nem baszik kecskét.” Szóval ilyen dolgok voltak ott abban a faluban. Egyébként jóízűeket verekedtünk. Volt az alvég meg a felvég. A felvégen laktak a gazdagabbak, az alvégen a szegényebbek. Ha az utcán találkozott egy alvégi egy felvégivel, ugye keskeny járda volt kőből, akkor: „Térj ki, paraszt, az úr elől!” – mondtuk egymásnak. És ha nem tért ki, akkor jött egy kis verekedés. A zsidó gyerekek közül volt, amelyik az urakhoz számított, volt, amelyik a parasztokhoz. A felvégen és az alvégen is vegyesen laktak. Mi például az alvégen laktunk, nem voltunk valami jómódúak, gyenge üzlet volt, éppen hogy megéltünk.

Nyáron mezítláb járkáltunk egy kis nadrágban. Bár az anyám mindig mondta, hogy szandálban menjek, nehogy elvágjam a lábam, de ahogy kimentem a kerítésen, behajítottam a szandált. Emlékszem, nyár volt, kánikula, és hazamentem nyakig sárosan. Az anyám kérdezte: „Az isten áldjon meg, hát hol van most sár?” „Van, csak keresni kell.” Volt egy nagy gödör a falu szélén, ilyen pocsolya, és abban. Sokat másztunk fára. És volt a barátom, a Fisch Jóska, szegény, azt is elvitték, és nem került haza, annak a bátyja szabó volt. Hát, hogy ő is szabó lesz. Egy fára mászás közben elszakadt a nadrágom. „Sebaj”, mondta, „dütsd ki a feneked, majd megvarrom.” Az édesanyám azt a rendet vezette be, hogy este a konyhában körül kellett fordulnom, hogy lássa, mit műveltem napközben a ruházatommal. Semmi nem látszott, még gondoltam is magamban, ez a Jóska tényleg szabónak való. A lefekvésnél azonban némi problémák akadtak, a nadrág sehogy sem akart lejönni, hiába izegtem-mozogtam. Kiderült, hogy Jóska hozzávarrta az ingemet gatyával együtt a nadrághoz. Ollóval lehetett csak megszabadítani a nadrágomtól. Csak azért nem kaptam ki, mert anyám halálra nevette magát.

A faluban nem volt polgári [lásd: polgári iskola], így csak magánúton lehetett elvégezni. Mivel ez költséges volt, meg kellett várnom, amíg a nővérem elvégzi, így aztán hat elemit végeztem négy helyett [Polgári iskolába a négy elemi elvégzése után lehetett menni. – A szerk.]. Majd, hogy valamit behozzak, az első két polgárit magánúton letettem két nap alatt. Sarkadra kellett menni vizsgázni, egyik nap az elsőből vizsgáztam, másnap letettem a második osztály vizsgáját. Akkorra a nővérem már végzett, dolgozott, és segítette a szüleimet, így a harmadikat Debrecenben jártam a Kereskedő Társulat Polgári Iskolájában. Akkor egy évig anyám unokatestvérénél laktam.

A debreceni polgáriból a legemlékezetesebbek az énekórák voltak. Csörsz tanár úrnak sajátos módszerei voltak. Kottázva felírt egy dalt a táblára, és azt szolmizálva, az ütemet kézzel jelezve kellett volna elénekelni [Föltehetően nem az ütemet kellett kézzel jelezniük, hanem a szolmizációs jeleket kellett volna szolmizáció közben mutatniuk. – A szerk.]. Erre az egész osztályból csak a debreceni Kiss Béla cigányprímás fia volt képes. Ezért aztán a „feleltetés” úgy zajlott le, hogy a harmincas létszámú osztály ötösével felsorakozott. Az első órákon még megpróbálkoztunk némi nyivákolással, de a reménytelen próbálkozást hamarosan abbahagytuk. Egymásra néztünk, és mintegy vezényszóra lehajoltunk. A tanár úr végigvert bennünket a nádpálcával. Lefeleltünk. A későbbiekben védekezésül különböző ruhadarabok nadrágunkba tömésével készültünk az énekórára. Így talán érthető, hogy több mint ötven esztendő után is el tudom sorolni az első csoport névsorát: A. Balogh, B. Balogh, Balogh Lajos, Barcza, Bodonyi, Farkas és jómagam. Egyébként kiváló tanuló voltam, de énekből félévkor megbuktam huszonnyolc társammal együtt. Év végén sem tudtunk többet, de mivel az ének melléktantárgy volt, abból nem lehetett megbukni. Negyedikben megint magántanuló lettem.

A polgári elvégzése után a Felső Ipariskolába [Magyar Királyi Állami Felső Ipariskola, Budapest, VIII. Népszínház utca 8.] akartam menni, mivel gépészmérnök szerettem volna lenni. Méghozzá úgy, hogy először a hároméves felső ipariskolát végzem el [lásd: ipariskolák], és utána megyek a Műegyetemre. Az ipariskolához egy év műhelygyakorlat kellett. Ezt becsülettel el is végeztem ott, Komádiban egy olyan mesternél, ahol az épületlakatosságtól az esztergáláson, kovácsoláson keresztül a cséplőgép kezeléséig minden előfordult. Amikor letelt az év, a mester azt mondta, maradjak ott, és egy fél év múlva felszabadít.

Mivel protekcióm nem volt, a Felső Ipariskolába zsidóként nem vettek fel. Így aztán az elemi iskolai tanítóm tanácsára a zsidó tanítóképzőbe [Országos Izraelita Tanítóképző, Budapest, VIII. Rökk Szilárd u 26.] iratkoztam be. Itt nem kellett tandíjat fizetni, sőt internátus [diákotthon] is volt teljes ellátással. Igen szerény társaság gyűlt egybe az ország minden részéből. Pénzt csak úgy tudtunk szerezni, ha sikerült tanítványt szerezni.

A zsidó tanítóképzőben az volt a problémám, hogy a falu, ahol éltem, nem volt olyan nagyon vallásos. Úgyhogy én nem voltam olyan tapasztalt, nem jesiva-gyerek voltam. Emiatt a Lichmann tanár úr, aki a hébert tanította, amikor ilyen vallási dolgokra került sor, látta, hogy  nem nagyon tudom, és akkor azt mondta, hogy írja meg az apjának, hogy okos ember. Erre mondtam, hogy én tudom, miért írjam meg. Azért, kérem, mert egy embernek van három fia. Van egy nagyon okos, jó tanuló, azt adja gimnáziumba. Van egy, aki nem akar tanulni, azt adja iparosnak. És van egy hülye gyereke, azt beadja a tanítóképzőbe. De aztán később kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok hülye. Egyszer kihívott felelni, megnézte a jegyzetemet, és látta, hogy egész jó. Közben az is kiderült, hogy kitanultam a lakatos szakmát, ezért megkértek, hogy menjek el a lakásra, és javítsam meg ezt meg azt. Ez jó volt, mert egyrészt „hivatalosan” lógtam az órákról, másrészt jó uzsonnát kaptam és néha egy-két pengő honoráriumot is. Egyszer egy karnist kellett feltennem. Amikor feltettem, láttam, hogy kissé ferde, az egyik kampós szöget egy-két centiméterrel feljebb gipszeltem be, de úgy gondoltam, nem veszik észre. Bejött a tanár felesége, nézte-nézte a karnist, majd megszólalt: „Nem gondolja, hogy kissé ferdén van feltéve?” – „Óh, nem – igyekeztem menteni a menthetőt –, egyenesen van az feltéve, csak ahogy a fény vetődik az ablakon, az árnyékok miatt úgy látszik, minta ferde lenne.” Kicsit gondolkozott, majd  így szólt: „Tudja mit, nem bánom, legyen ferdén feltéve, de nézzen úgy ki, mintha egyenes lenne.” Ennek nem tudtam ellenállni, és kijavítottam a hibát.

Öt éves volt a tanítóképző, 1932-ben kezdtem, és 1937-ben végeztem. A humán és a természettudományi tárgyak mellett igen erős volt a rajz és kézimunka, a zeneoktatás és a testnevelés is. Minden tanulónak meg kellett tanulnia vagy hegedülni, vagy zongorázni. Én a hegedűt választottam, mivel kevés kilátásom volt arra, hogy valaha is zongorával rendelkezzem.

A tanítóképző nagyon jó iskola volt, hagyta művelődni az embert. Nem tömtek tele sok felesleges dologgal. Például az irodalomtanárunk, Harmos tanár úr az előírt dolgokon gyorsan átsiklott, ugyanakkor szavalt nekünk Adyt, József Attilát, ismeretlen költő verse alapon. Úgyhogy nagyon élveztük az irodalomórákat, sokat tanultunk. Széles körű ismereteket szereztünk a világirodalomból is. Színházba úgy jártunk a „kakasülőre”, hogy télen kabát nélkül rohantunk végig az utcán, mert már ruhatárra nem futotta. Különben is, ha volt 20 fillérünk, abból jól be lehetett vacsorázni. Fél kiló meleg májas-véres hurka 8 fillér volt, negyed kiló kenyér 6 fillér, még maradt savanyúságra is. Igen olcsó és jó volt az absnicli [a meleg húsok mérésénél lemaradó darabkák].

Az iskola egész szelleme az akkori viszonyokat tekintve liberális volt, a tanárok általában túltették magukat a tantervek és tankönyvek merev, sokszor vaskalapos keretein, igyekeztek értelmesen tanítani, s így meglehetősen nyitottakká váltunk a különböző eszmék befogadására. Törvényszerű volt, hogy az érdeklődőbbek eljutottak a marxizmusig. Különböző utakon irodalomra is szert tettünk, olyanokra is, amelyek tiltottak voltak. Kisebb baráti körök alakultak, amelyeknek a beszélgetései hasonlítottak a jóval később megismert szemináriumokhoz.

Tapasztalatokat persze nem csak az irodalomból szereztem. Nyaranként otthon a Szegedi Kenderfonó helyi kendergyárában dolgoztam mázsálóként, hogy megkeressem a ruhára valót meg a szüleim téli tüzelőjét, a pozdorját [A pozdorja a tilolt kender kórójának hulladéka. – A szerk.]. Közben megismertem a gyár munkásainak a helyzetét. Amikor hajnalban a gyárba kerekeztem, láttam a Sebes-Körös hídfőjénél az embervásárt, ahol százak gyülekeztek az uradalmakhoz munkára, de csak egy-két tucat ember volt olyan szerencsés, hogy látástól vakulásig végzett munkáért napszámként kb. egy kiló szalonna árát megkeresse. Ennek egy részét saját maga megette, hogy egyáltalán bírja a nehéz munkát, így a családnak még száraz kenyérre való is alig maradt, nemhogy a „zsírozóra” jutott volna. Az alvégen lakó sok család közül számos volt olyan, hogy nem is tudta az ember, hogy miből élnek egyáltalán. Mindez egy nyiladozó értelmű fiatalemberben kételyeket támasztott a fennálló társadalmi rend tökéletességét illetően. Így aztán eljutottam a Szociáldemokrata Párthoz 1937-ben.

A tanítóképzőben több diáknak volt kapcsolata nemcsak a szocdem párttal, hanem a kommunista párttal is. Meg azzal a harcias, hogy hívták, az a zsidó cionista csoport, somér vagy mi [lásd: Hasomér Hacair Magyarországon]. Úgyhogy a tanítóképzőben sokat beszélgettünk politikai dolgokról. Kialakult egy kör, és beszélgettünk. És akkor elkezdtem olvasni. Megkaptam a Lenin 10-diknek a magyar fordítását. Ma is megvan a Lenin 10-dik kötet. Érdekelt a dolog, de a kommunistát túlzásnak tartottam, túl élesnek, és akkor a szocdem pártba jelentkeztem. A szocdem párthoz egyébként volt bizonyos családi kapcsolat, mert a feleségem egy rokona, az apósom unokatestvére szocdem képviselő volt. Szóval beléptem oda, és akkor ilyen tanfolyamot csináltak, ilyen politikai tanfolyamot, és arra jártam. Meg kiküldtek üzemekbe beszélgetni munkásokkal. De ugyanakkor azt láttam, hogy a szocdem párt nagyon megalkuvó volt a Horthy-rendszerrel szemben, úgyhogy nem nagyon tetszett, de hát ez volt az egyetlen legális baloldali párt.

Nyaranként a munka mellett néhány hétig nyaraltam is a Nagyvárad melletti Félixfürdőben [A Nagyvárad melletti Váradszentmártonhoz tartozó fürdő legnagyobb nevezetessége az artézi kút, Európa leggazdagabb hévízforrása, amely naponta több mint 17 milló liter, 49 C fokú gyógyvizet adott. A fürdő a jászóvári premontrei rend tulajdona volt, 70 holdas erdő övezte. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.], amelynek a nagybátyám volt az igazgató-főmérnöke. Ez többszörösen is kellemes volt. Egyrészt maga a nyaralás, másrészt az ottani fiatalok tanítgattak a román nyelvre, harmadsorban – de nem utoljára – a gyógyfürdőben sok olyan fiatalasszonyt kúráltak, akiknek nem volt gyereke, és szerettek volna. A fürdő gyógyvize állítólag hatásos volt. Lehet, de valószínűleg szerepe volt ebben annak a sok fiatalembernek is, akik szórakoztatták az unatkozó fiatalasszonyokat. Mindenesetre a következő évben több fürdőző asszonynál megjött a várva várt gyermekáldás. Lehetséges, hogy hasonló helyzet volt, mint ami a többször említett Kohnnal történt. Elment a rabbihoz, hogy segítsen, mivel baj van a házaséletével. Röviden szólva, nem nagyon tud eleget tenni férji kötelességének. Gyere, mondta a rabbi, majd imádkozunk, és az Isten megsegít. Megtörtént, és Kohn biztos akarván lenni a dolgában, megkérdezte, hogy valóban segít-e az ima. „Látom, hitetlenkedsz, na menj be ebbe az elsötétített szobába.” Majd a templomszolgát elküldte Kohnnéért. Beküldte a szobába, és várta a fejleményeket. Egy jó óra elteltével jön ki a Kohn igen peckesen. „Na látod, te hitetlen, ugye segített az ima?” „Lehet”, mondja Kohn, „de meg kell mondanom neked, hogy ez a bádogos Kohn felesége volt, én pedig a fűszeres Kohn vagyok”.

A tanítói oklevéllel nem sokra tudtam menni, állás legfeljebb távoli kis falvakban akadt volna.  Itt maradtam Budapesten, és a Népszínház utca 27-ben egy szobát béreltem egy barátommal, azzal a Fried Palival, aki aztán még a háború kitörése előtt Amerikába ment. Ma is New Yorkban él, igen jó körülmények között. Beiratkoztam a hároméves KERAK-ra [lásd: Kereskedelmi Akadémia], 1940-ben elvégeztem, és közgazdász lettem. Nappali tagozatra jártam, és abból éltem, hogy sok tanítványom volt. Az Akadémián kicsi volt a tandíjam, száz vagy kétszáz pengő évente. De hát én már tizenöt éves koromtól magam tartottam el magamat. Az utolsó évben leendő apósom tanácsára és segítségével utazó (vigéc) lettem a nőikalap-kellék szakmában. Mondanom sem kell, hogy semmit sem értettem hozzá, addig csak a nők fején láttam kalapot. A cégtől kaptam egy másodosztályú vasúti bérletet, s jutalékot az elért forgalom után. Nem minden utazó volt ilyen szegényesen elengedve. A nagyobb cégek, gyárak vagy „diétát” [napidíj] adtak, és a szállodaszámlát fizették, vagy az élelmezési kiadásokról és a szállodai, helyi közlekedési költségekről kapott számlákat fizették. A vevőköröm a vidéki városok kalaposnőiből került ki. A konkurens cégek utazói látszólag bevettek a brancsba, de mindig megkérdezték, hová megyek a következő héten. Kicsit furcsának találtam először, hogy mindig előttem egy nappal járt ott valamelyik. Már-már kezdtem azt hinni, hogy olyan peches vagyok, mint Béni bácsi volt. Hamarosan azonban rájöttem, hogy mindig mást kell mondani, mint ahová tényleg megyek.

A szakmai ismereteket úgy lestem el a vevőktől. Lassanként meg tudtam különböztetni a nyúlszőr tompot a filctomptól [Tomp – domborúra formált nemez vagy más anyag, amelyből a kalapot készítik. – A szerk.], tudtam melyik a ripszszalag, a különböző fátylak, kalapdíszek is ismerősekké váltak. Körülbelül egy fél év múlva már biztosan mozogtam a szakmában, amit végül a cég főnökének is el kellett fogadni. Történt egyszer, hogy hét végén az összegyűjtött rendelések leadásakor ott találtam nála az osztrák tompgyár képviselőjét a kollekciójával. Megjegyeztem az egyik árura, hogy ez nem kell nekünk, ezt nem tudom eladni. Mire a főnök, mit ért maga ehhez, maga pedagógus. Erre fogadást ajánlottam neki, hogy rakjon ki a pultra különféle – osztrák, olasz, cseh, magyar – kalaptomponokat, és én bekötött szemmel, tapintás után megmondom, melyik milyen. Jót nevetett, de az osztrák utazó unszolására ráállt a dologra. Én biztosra mentem, mert addigra már tudtam, hogyan különböznek a tompok egymástól nagyságban, vastagságban, fogásra, és a szélük levágása is jellegzetes. Így aztán nyertem a főnöktől száz pengőt, de ami fontosabb volt, soha többé nem gúnyolódott velem.

Az utazók között nagyon érdekes emberek voltak, sokat lehetett tanulni tőlük a kereskedelemről. A Zwack-gyár [Az 1840-ben alapított likőrgyárról, a Zwack Unicum Rt.-ről van szó. – A szerk.] öreg utazója kiemelkedett közülük, egész legenda vette körül, csínyjei, bemondásai szinte szállóigékké váltak. Mindenki ismerte a szakmában. Történt egyszer, hogy a vonaton összetalálkozott egy fiatal kollégával, a Braun cég utazójával. Kiderült, hogy egy városba utaztak, ami elkeserítette a fiatal kollégát, mert az öreg mellett nem sok esélye maradt üzletkötésre. Az öreg, látva elkeseredését, nagylelkűen azt javasolta, osszák fel a vendéglősöket egymás között, így nem zavarják egymást. Ezek után az öreg első dolga volt, hogy bement az egyik, a fiatalnak kiosztott kocsmároshoz, akikről tudta, hogy egy harmadik cégtől vásárol, és arra kérte, ha jön a fiatal kolléga, mondja azt, hogy tőle már rendelt. Valami vicc? – kérdezte a kocsmáros. Nem, hanem fogadtunk, hogy ma maga tőlem rendel. Jó, mondta a kocsmáros, segítek, hogy megnyerje a fogadást. Délután a vonaton a fiatal feldúltan kereste az öreget. „Szép kis alak vagy, te javasoltad a felosztást, és te szegted meg. Ne is tagadd, a kocsmáros még fel is sorolta, milyen rendelést adott fel neked.” „Igazán, és mit mondott?” Erre a fiatal olyan nagy rendelést sorolt fel, amely meghaladta a kocsma egy egész évi szükségletét. Közben az öreg szorgalmasan jegyzett. A gyárban leadta a rendelést. A leszállításkor a kocsmáros tiltakozott, pör lett belőle. A kocsmáros elvesztette a pert, mert az öregnek tanúja is volt. Hiába igyekezett a kocsmáros védekezni, hogy ő csak viccelt, az üzlet az nem volt vicc ebben az időben.

A konkurenciaharc sokszor nem valami etikus módszerekkel folyt. Történt például, hogy Kohn  bácsi fűszer-csemege üzlete közelében egy új üzlet nyílt. Kohn bácsi másnap kitett egy táblát, hogy az addigi 1,20 pengős banán ára 1,10 pengő. A konkurencia erre 1 pengőért kínálta. Majd 90, 80, és végül Kohn bácsi 70 fillérért írta ki. Erre már átjött a versenytárs. „Hát jó, versenyzünk, de hogy adhatja 70 fillérért a banánt, amikor nekünk 80 fillérben van?” „Hát árulok én banánt?”, kérdezte Kohn bácsi.

Az utazók között azonban nemcsak vicces emberek voltak, hanem olyanok is, akik politikailag is tisztán láttak, s akikkel a KAOSZ-ban [Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetsége] hamarosan megtaláltuk egymást. Ennek tagjaként dolgoztam, és egyúttal itt működött a Szociáldemokrata Párt egyik alapszervezete, s itt lehetett pártmunkát is végezni. Alighogy elvégeztem a KERAK-ot, behívtak katonának. Bevonultam a Gépkocsizó Tanosztályhoz a Zách utcába – azért ide, mert közben gépkocsi-vezetői jogosítványt szereztem. Iskolai végzettségem révén karpaszományos [lásd: tartalékos tiszt] voltam. A parancsnok, Zentay Iván ezredes, más néven Rettenetes Iván volt. A melléknevét a katonás magatartás kíméletlen megkövetelése miatt érdemelte ki. Majd 180 cm magas volt, feltehetően agglegény, mert éjjel-nappal feltűnt a laktanyában.

Az élelmezés kifogástalan volt. Nem hiszem, hogy a Horthy-hadsereg bármely egységénél csak megközelítően is olyan jó lett volna. Ennek az volt az oka, hogy az ezredes dél körül megjelent a konyhában, és megkóstolta az ebédet. Ha nem ízlett neki, a szakácsok fejét a kondérok széléhez verte. Az is előfordult, hogy kiöntette az ételt, és a szakácsot a kincstári vagyon pazarlásáért katonai bíróság elé állította. Így aztán a szakácsok nem loptak, sőt azt hiszem, még inkább otthonról is hoztak hozzávalókat.

Nem sokkal a bevonulásom után megjelent a rendelet, hogy a nürnbergi törvényeknek nem megfelelőknek külön erre a célra szervezett munkaszolgálatos egységekben kell letölteniük a katonai szolgálatukat. A már katonai szolgálatukat teljesítőket a honvédség alakulataitól át kellett helyezni munkaszolgálatos alakulatokhoz. A munkaszolgálatos zászlóaljak tisztikarát, tiszteseit és legénységi állományú katonáit a honvédségtől kell vezényelni. Ez volt az a bizonyos „keret”, ebből kerültek ki később a hírhedt „keretlegények”. A munkaszolgálatosok közül azok, akik a katonaságtól kerültek át, egyenruhájukban folytatták szolgálatukat mint munkaszolgálatosak, csak a fegyvernemi jelzést, nálam például a gépkocsizók barna paroliját kellett eltávolítani. A közvetlenül oda behívottak főleg a Felvidéken zsákmányolt csehszlovák egyenruhákba öltöztek, magyar katonasapkával. Így aztán mivel először erről elfelejtkeztek intézkedni, én karpaszományos munkaszolgálatosként folytattam. Később rájöttek a helyzet „tarthatatlanságára”, mivel a Szolgálati Szabályzat szerint a rendfokozat nélküli honvéd a karpaszományossal szemben tiszteletadásra volt kötelezve. Így aztán le kellett operálni a karpaszományt. Majd továbbfejlődtek a dolgok, és megszületett a sárga karszalag, később pedig a „nem zsidó vallású zsidók” számára a fehér karszalag.

1941 tavaszán a Magyar Királyi Vasút és Hidász Szertárban dolgozott a századunk, majd  a szakaszunkat időlegesen a Hajógyári szigetre vezényelték, ahol a komáromi hidászoknak segítettünk hajóhídrészek összeállításában, mivel bekövetkezett a Jugoszlávia elleni támadás.

Ezután a Műszaki Katonai Akadémiára vezényeltek bennünket, ahol egész nyáron egy uszodát építgettünk. Én ebben eleinte nem vettem részt, mert az Akadémia öreg alhadnagya megkérdezte, tud-e valaki kaszálni. A csupa pesti srác között csak én rendelkeztem ilyen tudással. A főépület előtt egy futballpálya volt, amely egyúttal az avatások színhelyéül is szolgált, ezt kellett lekaszálni. Ezt én úgy oldottam meg, hogy kora reggel egy kicsit kaszálgattam, majd a bokrok közé húzódtam kaszafenés, kalapálás ürügyén, s jókat aludtam. Már vagy három hete kaszálgattam, és körülbelül a terület feléig jutottam el, amikor jóízű szundikálásomból egy hang riasztott fel: „Maga mit csinál ott, kérem?” Felugrottam és egy vezérkari ezredest láttam magam előtt (a tanárok csupa vezérkari tisztek voltak). „Alázatosan jelentem, kaszálok.” „Nahát!”, mondta az ezredes, és sietve távozott. Tíz perc múlva megjelent az alhadnagy, s jól letolt, hogy miért az út mellé feküdtem aludni, és megparancsolta, hogy három nap alatt fejezzem be a kaszálást.

1941 őszén Erdélybe irányították a századunkat a Szeretfalva–Déda vasútvonal építésére. A körlet először Alsórépán, majd Maroskövesden volt. Mindkét falu tiszta román lakosságú volt, így hasznát vehettem gyengécske román nyelvtudásomnak Abból, hogy katonaként kerültem át munkaszolgálatba, és ismertem a katonai dolgokat, tudtam szolgálati jegyet írni, tényvázlatot felvenni, menetlevelet kiállítani,  előnyöm származott, én lettem a századírnok.

Szerencsére elég jó parancsnokaim voltak. Először egy hadnagy volt a parancsnokunk, aki nagyon szerette a bort és a nőket. Szombatonként beutazott Marosvásárhelyre, ahol magas színvonalú nyilvánosház működött „Paradicsom” néven. Általában szombat reggelenként eltűnt, meghagyva, hogy vigyázzunk mindenre, és hétfőn dél körül került elő. A keret egyik tagja, egy szakaszvezető többször morgott, hogy nem lesz ez így jó, aztán egyszer ő is eltűnt, és hétfőn reggel autóval tért vissza, egy századossal a kolozsvári hadtestparancsnokságról. Mint kiderült, feljelentette a hadnagyot. Jelentkeztem a századosnál, akinek az volt az első kérdése, hogy hol van a századparancsnok? Kinn van a három kilométerre lévő munkahelyen a századdal – feleltem. Mikor vonulnak be? Úgy két óra körül. – Na, akkor megvárjuk. Láttam, hogy baj lesz, itt gyorsan kell cselekedni. Alkalmas időben kimentem az irodából, megkerestem a motoros küldöncünket, és meghagytam neki, menjen a szomszéd falu vasútállomására, ahová 11 óra körül kell megérkeznie a hadnagynak. Mondja meg neki, baj van, egyenesen menjen a munkahelyre, és a századdal együtt jöjjön be a faluba. Végre kettő körül hangos nótaszóval bevonult a század, élén a hadnaggyal. A százados elképedve nézett a szakaszvezetőre. Bejött a hadnagy, bemutatkozott, majd bennünket kiküldtek. Hamarosan bort kellett hozni, és úgy öt óra felé beraktuk az autójába a századost. Ezután a hadnagy behívatta a szakaszvezetőt, megpofozta, és azonnal menetlevelet íratott részére, és visszaküldte a pótkeret-parancsnokságra. Nekem pedig adott két hét szabadságot.

Az utolsó parancsnok egy erdélyi kurtanemes főhadnagy volt, Szentgelicei Szabó Kálmánnak hívták, aki egyáltalán nem volt antiszemita. Miután elvégeztük a munkát, amit kiadtak, békén hagyta az embereket. Amikor odakerült, megkérdezte tőlem mint írnoktól, hogy mi itt a helyzet. Miután nem ismertem őt, nem nagyon mertem beszélni. Aztán kérdezte, hogy milyen a koszt, elegendő-e. „Főhadnagy úr, én nem mondok semmit, tessék odamenni 11 órakor a konyhára, és leméretni a húst.” Mert én tudtam, hogy a géhás szakaszvezető tíz kilóval kevesebbet vesz át, a többit a zsebbe kapja. Elment, lemérte, és jött vissza, hogy „Na, most már mondj el mindent!”. Erre mondtam, hogy ebben és ebben a házban van a szakaszvezető raktára, ott tartja az ellopott lisztet, rumot, mindent. Erre felnyittatta, és attól kezdve egy vagy két hétig rumos feketekávét reggeliztünk, a lisztből fehér kenyeret süttetett. Szóval nagyon rendes volt. Mondta, hogy elküldi ezt a szakaszvezetőt. Mondtam, ne küldje el, ez már nem mer lopni,  jön egy másik, az még jobban fog lopni. Aztán elhelyezték, és akkor mondta, hogy kér valakit. Mondtam, ne kérjen senkit, az egyik gyerek, az egyik munkaszolgálatos ellátja a géhás dolgokat. És Lantos Gyuri lett a géhás.

Egyszer jön a Lantos, mondja, te, baj van, hiányzik öt vagy hat lepedő. Engem le fognak csukni. Mert akkor lepedő, takaró, minden kincstári volt. A lepedőket Kolozsvárra kellett bevinni, ott adtak tisztát. Nem nekünk kellett mosni, hanem a katonaság intézte. Összehajtogatva kellett leadni, és az átvevő a sarkánál számolta meg. Azt mondtam Lantosnak, hogy „Szakíts szét vagy négy lepedőt, és úgy hajtsd össze, hogy a sarkuk stimmeljen.” Így aztán megúsztuk.

Szabadságot nem volt szabad adni. Erre azt mondta a főhadnagy: „Idefigyelj, én nem adhatok szabadságot. Nálad vannak az okmányok, a papírok, nálad van a pecsét, jobban írod alá a nevemet, mint én.”  Tudniillik többször alá kellett írni helyette, mert a szomszéd tanítónőnél töltötte az időt, de én mindig megmondtam neki, hogy helyette aláírtam. Így aztán mindig szabadságoltam hét-nyolc embert. Azt mondta, hogy „Csináld, de ha lebuknak, én nem tudok semmiről”.

A mellettünk lévő faluban volt egy másik század, annak egy börtönigazgató volt a parancsnoka. Rettenetesen bánt az emberekkel. Az írnokával tartottam a kapcsolatot, jóban voltunk, és az szólt, hogy a parancsnoka feljelentette a miénket, hogy illegálisan szabadságolja az embereket. „Vigyázzatok, jön az ellenőrzés!” Mondtam a főhadnagynak, az nem volt se holt, se eleven. „Mennyien vannak szabadságon?”, kérdezte. Mondtam, hogy tízen. Hát most mi lesz?  „Ne tessék semmin se csodálkozni, minden el lesz intézve.” Két nap múlva jön egy távmondat, hogy a század ne vonuljon ki munkára, ellenőrzés lesz. Elmentem a bíróhoz, aki román volt, és cujkaiszogatás közben mondtam neki, hogy szükségem volna tíz fiúra egy napra. Hát minek? Mondtam. Jaj, nem, hát akkor bent maradnak. Én garantálom, hogy nem lesz semmi bajuk. Hazakerülnek, és fejenként egy liter cujkát kapnak, maga meg két litert. Szerintem nem az én ígéretem, hanem a cujka döntött [Cujka – kizárólag szilvából főzött román pálinkaféle, általában egyszeri főzéssel készül, szemben a szilvapálinkával, amelyet kétszer párolnak le. – A szerk.]. Adott tíz fiatalembert. Ezeket bevittem a raktárba, felöltöztettem, és betanítottam őket. Adtam egy cédulát, hogy te vagy Krausz, te meg Schwartz, és ha hallod a neved, akkor ordítani kell, hogy „Parancs”. Egész délután erre tanítottam őket. Ezt a főhadnagy mind nem tudta. Másnap reggel megjelent három tiszt. Sorakozó! Mennyi a létszám? 117. Írnok, olvassa föl a névsort! Felolvastam. Mindenki ott van. Erre az egyik tiszt megy, és leszámolja. Megvan a 117. Néznek egymásra, de az én főhadnagyom is csak nézett, az se értett semmit. Oszolj után mondtam a románoknak, hogy menjenek be a raktárba, maradjanak ott, amíg nem jövök. A főhadnagy bort hozatott, ivászat, minden. Két óra múlva beraktuk a tiszteket a kocsiba, és elmentek. Akkor azt mondja a főhadnagy, „Most mondd meg, mit csináltál?” Bevittem a raktárba. „Kik ezek?” Mondom, ezek bér-munkaszolgálatosok. De ez 12 liter cujka. Fizetem, mondta. Attól kezdve ez a tíz gyerek hetekig azzal szórakozott, hogy egymást Krausznak meg Schwartznak nevezte. Én tudtam, hogy nem fognak feljelenteni. A románok legalább annyira utálták a magyar közigazgatást. Szóval ilyen dolgaim voltak. A másik: csomagot nem lehetett kapni. Erre a szomszéd falu postamesterét lekenyereztem. Oda címezték a csomagot. Lett csomag is.

Az a tél rendkívül hideg volt Erdélyben, bármennyire fűtöttünk, a szimplaablakos szobában az edényekben éjjel befagyott a víz. A vasúti töltést fagyott rögökből is tovább kellett építeni, ami azzal járt, hogy a töltés tavaszra összetöppedt. Egyébként is a németek által az olajszállítások érdekében követelt vasútépítés a nyomkijelölés hibás volta miatt, azt hiszem, sohasem fejeződött be. Az biztos, hogy mi félbehagytuk, mert átvezényeltek bennünket Gyergyótölgyesre betonerődítések építésére a Tölgyesi-szoros védelmére. A falu úgy feküdt, hogy a néhány száz méter magas hegy másik oldalán már Románia volt. Erős kétségeink voltak a betonerődítményeket illetően, mivel lőrésük csak kifelé, a szorosba nézett. Ugyanis, ha este azt mondtuk Juonnak, a házigazdánknak, hogy elfogyott a cigarettánk, cukrunk sincs, akkor általában azt válaszolta, jó, jó mindjárt megyek. Úgy körülbelül három óra alatt megjárta az utat, miközben a hegyivadászok állandóan őrjáratoztak. Amint a háború után megtudtam, azokból a géppuskafészkekből egy golyót sem lőttek ki, az oroszok hátulról kerülték meg az egészet, nyilván azokon az ösvényeken, amelyeket Juon használt.

1942 nyarán kerültem vissza Pestre, mert jött a parancs, hogy a zászlóaljat fel kell számolni, három menetszázadot kell belőle kialakítani, és irány Ukrajna. A szervezési feladatokkal a mi főhadnagyunkat bízták meg. A parancs szerint az első két század önálló egységként vonul ki, a harmadik század pedig feltöltésül fog szolgálni. A főhadnagy nagyon rendes volt, és felajánlotta, hogy menjek ki az első vagy második századdal mint írnok, ez mégiscsak biztonságosabb lesz, mint aknát szedni. Én megköszöntem a jóindulatát, de azt mondtam, hogy önként nem megyek a frontra, még akkor sem, ha az a század, melyben írnok lehetek, 11 órakor indul, és az, amelyikben isten tudja, mi lesz a helyzetem, 12 órakor, mert hátha 11 és 12 között történik valami. Hát történt.

A parancs szerint a kivonulóknak le kellett adni a kincstári felszerelést, a frontra a munkaszolgálatosoknak saját ruhájukban, felszerelésükben kellett kimenni. A sok költözködés, lopás stb. miatt a raktári kimutatások szerint jelentős hiány volt jóformán minden felszerelési tárgyból, takarókból, lepedőkből, bakancsokból, derékszíjakból stb. A fennálló szabályzat szerint a századparancsnokok anyagilag felelősek voltak a felszerelésért. Még folyt a menetszázadok szervezése, amikor megjelent a főhadnagynál a felszámolandó zászlóalj másik két századának a parancsnoka, és kétségbeesve vetették fel, hogy életük végéig fizethetik a hiányokat. Én engedélyt kértem a szólásra, amit nem akartak a többiek megadni, de a főhadnagyom azt mondta, hallgassuk csak meg. Én előadtam a javaslatomat a hiány „megszüntetésére”. Ez valójában nagyon egyszerű hamisítás volt. Olyan jegyzőkönyvek szerkesztése, amelyben a hadműveleti területre elvonulók nevére egy-egy hiányzó felszerelési tárgy felvétele szerepelt. Abból indultam ki, hogy a háború után az élve maradóktól senki sem fogja követelni a derékszíj stb. árát. Azt kértem, ha elfogadják a javaslatomat, akkor eszközöljenek ki olyan parancsot, hogy a feloszlatott zászlóalj felszerelésének leadásához szükséges a századírnokoknak és a raktárosoknak a menetszázadokból való kivétele. Ez megtörtént, és a menetszázadok elvonulása után hatan itt maradtunk a pótkeret-parancsnoksághoz vezényelve.
Közbevetőleg el kell mondanom egy tragikomikus esetet. Az első menetszázad elindulása után megállapítottam, hogy a parancsban előírt létszámnál egy fővel többet visznek. A főhadnagy azt mondta, sajnálja, de már késő. Én erősködtem, hogy vissza lehet hozni egy embert, mert reggel lesz a szerelvény Rákospalota-Újpest állomáson, és bizonyosan órákig ott fog tartózkodni. Kértem, hogy írjon alá egy szolgálati jegyet, én reggel odamegyek, és visszahozok egy többgyermekes családapát. Beleegyezett. Meg is találtam a századot, és némi vita után sikerült a vagonból kiemelnem az illetőt. De nem ezért mesélem el az esetet. Miközben ott ügyködtem, láttam, hogy Lantos Gyuri az állomáson búcsúzkodik a menyasszonyától, aki taxival megjelent Gyuri telefonértesítésére. Javában búcsúzkodtak, amikor a szerelvény minden előzetes bejelentés nélkül kigördült az állomásról. Gyuri kétségbeesve rohant a vonat után, de nem érte el. Azt mondtam neki, jöjjön velem ő is vissza, majd megdumáljuk a főhadnagyot. Nem, nem, mondta, neki a vagonban van a teljes felszerelése. Beült a menyasszonya taxijába, és Vácott utolérte a vonatot. Így ő volt az, aki taxiba ült, hogy le ne maradjon Ukrajnáról.
A pótkeretnél novembertől január végéig végeztük ezt a munkát, amit normális körülmények között négy-öt nap alatt el lehetett volna végezni. Otthon laktunk, és mint a hivatalnokok,  9-től 2-ig dolgoztunk. 1942. január vége felé a főhadnagy közölte, hogy nem tudja tovább fedezni a dolgot, be kell fejezni tevékenységünket. Egyúttal közölte, hogy jó helyet talált nekünk, átkerülünk a Vasúti és Hidász Szertárnál dolgozó munkaszolgálatos századhoz. Ennek egy mérnökszázados volt a parancsnoka, aki feltalált egy újfajta ásót, amely csuklós rendszere révén kapaként is használható volt. Gyorsabban lehetett vele kiásni a lövészteknőt. A vasas szakmájú munkaszolgálatosok ezeket az ásókat gyártották egy nagy műhelyben. Én a műhelyirodára kerültem anyagnyilvántartónak, és egyúttal elláttam a századírnoki feladatokat is. Itt azután már semmiféle „katonáskodás” nem volt, legfeljebb annyi, hogy a kilépéshez kimenő cédula kellett. A nyolc órai munka után semmiféle sorakozó nem volt, még reggeli torna sem. A százados szerint az erőt a munka minél termelékenyebb végzésére kellett fordítani.
1943-ban Sztálingrád után enyhülés volt tapasztalható a munkaszolgálatosokkal való bánásmódban, legalábbis az ország határain belül. Kijött a honvédelmi miniszter [Nagybaczoni Nagy Vilmos] parancsa, hogy a hátországban szolgálatot teljesítő katonák és munkaszolgálatosok közül azokat, akik a három évet letöltötték, le kell szerelni. Így szereltem le én is 1943. szeptember 28-án.

Októberben már újra vonaton ültem mint utazó. Újra bekapcsolódtam a szocdem párt munkájába, mindjárt „beiskoláztak” egy vezetőképző tanfolyamra. A tanfolyam sikeres elvégzése után, engem is megbíztak előadással. Ezzel kezdődtek velem a párt problémái. Nekem akkor már megvolt a „Lenin 10”. A moszkvai Idegennyelvű Irodalmi Kiadó 12 kötetben megjelentette Lenin válogatott munkáit magyar nyelven is. Ennek a tizedik kötetéről van szó. Ma is őrzöm. Szóval az előadáshoz felhasználtam ezt a könyvet. A szocdem párt vájt fülű vezetői gyanúsnak találták a dolgot, és érdeklődni kezdtek, hogy milyen irodalomra támaszkodtam. Hivatkoztam Mónus, Justus elvtársak munkáira, de ezt nem tartották meggyőzőnek. Egy időre úgy nézett ki, hogy napirendre tértek az ügy fölött, de amikor azt javasoltam, hogy mi, utazók, akik feltűnés nélkül járjuk az országot, szervezhetnénk vidéken a pártot, akkor már komolyabbra vették a dolgot, és faggatni kezdtek, mióta vagyok tagja a Kommunista Pártnak. Hiába állítottam, hogy nem vagyok tagja, nem hitték el, és 1944. március 19-én, vasárnap délelőttre berendeltek a pártközpontba. Előre érzékeltették, hogy minden bizonnyal ki fognak zárni a pártból kommunistagyanússág miatt. Erre nem került sor, mert aznap a németek megszállták az országot, és a szocdem pártot azonnal betiltották.

A német megszállást követően április elején újból be kellett vonulnom. Jászberénybe szólt a behívás, ahol három nap, három éjjel több ezren a város melletti mezőn a szabad ég alatt vártuk, mi történik. Itt fedeztem fel Zentay Iván ezredest, akit áthelyeztek addigi beosztásából, s a jászberényi bevonulási központ parancsnokává nevezték ki. A harmadik napon kezdődött a századok szervezése. Kihirdették, hogy külön csoportban gyülekezzenek a szakmunkások, ezen belül külön az autószerelők, alvázlakatosok stb., a textilmunkások, asztalosok stb. Egy gyerek ott szaladgált össze-vissza. „Mit szaladgál, miért nem áll be? Mi a foglalkozása?” „Bádogos vagyok.” „Akkor miért nem áll be?” „Nem merek.” „Miért?” „Attól félek, kivisznek Németországba.” Erre az ezredes: „Németországba? Ezeknek szakember? Egy ilyet!”, és meglóbálta a karját.  Ezt azért helyezték át a katonaságtól a bevonulási központ parancsnokává, mert utálta a németeket. Nagy hazafi volt. Nekem meg egy barátomnak volt jogosítványunk, hát odaálltunk a gépkocsiszerelőkhöz. Jött az ezredes, és az első gyerektől kérdezi: Segédlevél? „Nincsen.” „Mutassa a kezét!” Mutatja. „Hát maga nem szerelő, maga drogista.” Erre a haverom: „Most mi lesz?” „Várj, majd én elintézem.” Odaér hozzánk az ezredes, és mielőtt megszólal: „Ezredes úr jelentem, az ezredes úrnál szolgáltam a Zách utcában.” Azt mondja, hogy akkor rendben van. „És ez a bóher?”, kérdezi. Mondom, ő is ott volt.

Akik ennél a válogatásnál nem jelentkeztek szakmunkásnak, azok Jugoszláviába, a bori rézbányába kerültek, és nagyon kevesen maradtak életben. Vagy még ott elpusztultak, vagy a visszavonulás során, Cservenkán lőtték halomra őket, vagy az úton lőtték tarkón, ha a gyalogmenettől legyengültek [Randolph L. Braham írja, hogy a németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók második csoportja, kb. 2500 ember szeptember 19-én hagyta el gyalogmenetben Bort. Több száz embert legyilkoltak útközben, a többiek október 6-án érkeztek Cservenkára, ahol 7-én és 8-án 700–1000 embert, miután előbb megásattak velük egy hatalmas gödröt, és lerakatták velük minden értéküket, még a karikagyűrűjüket is, lemészároltak, az életben maradottakat pedig továbbhajtották Zombor felé. (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. N. [1988]. – A szerk.]. Ebben a csoportban pusztult el Radnóti Miklós költő is. Az autószerelőkből, lakatosokból, fényezőkből, autókárpitosokból szeroszlopokat képeztek, és a Hajógyári szigetre szállítottak bennünket, majd a mi 501. számú javító szeroszlopunk a jelenlegi Hámán Kató téren, a Községi Élelmiszer RT. kiürített barakkraktáraiban rendezkedett be. Én a lakatosműhely parancsnoka és a raktár vezetője lettem. Bár az elnevezés „javítószeroszlop” volt, semmiféle javító munkáról nem volt szó, hanem használható állapotban lévő különféle márkájú autókat kellett szétbontani, mivel a hadsereghez bevonultatott civil autókhoz nem volt alkatrész. A széttrancsírozott autók alvázai az udvaron rozsdásodtak, a motorok, sebességváltók, differenciálművek stb. felcédulázva a raktárba kerültek. Öt-hat hónapos ottlétem alatt senki sem jött semmiféle alkatrészért, miközben több száz autót bontottunk szét. Nekem kellett felcédulázni az alkatrészeket típus szerint. Észrevettem, hogy egyre kevesebb az AC-pumpa meg a kisebb dinamó. Kiderült, hogy a srácok árulták. A vevők a kerítésnél gyülekeztek. Egyszer csak feltűnt, hogy nem jönnek a hűtők. Egyik délután látom, hogy füst van. Mi van, szalonnát sütnek? Megyek oda, hát kiderült, hogy összetörték a hűtőket, beolvasztották, és forrasztó ónként árulták 60 pengőért kilóját.

Ez az adott körülmények között kellemesnek mondható szolgálat szeptember elején véget ért. Érkezett ugyanis egy parancs a mátyásföldi gépkocsi szertárból, hogy a szeroszlop adjon át a szertárnak egy lakatost, egy kovácsot és egy bádogost. Lakatosként csak én szerepeltem. A feleségem odavolt, mert minden nap itthon voltunk, jóformán szabadon mozogtunk. Mátyásföldön kellemes meglepetés ért bennünket. Egy nagy műhelyt találtunk civil munkásokkal és katonákkal. A művezető nagyon barátságosan fogadott bennünket. Azonnal adatott kezeslábast, és közölte, hogy semmi más teendőnk nem lesz, mint dolgozni, és csak hozzá tartozunk, a Szertárban nincs munkaszolgálatos alakulat. Ha haza akarunk menni, ő ad engedélyt.
Engem mindjárt megbízott egy csoport vezetésével, amely civil lakatosokból állott, és rajzokat adott, hogy állítsam össze az anyagszükségletet. Nem okozott problémát, mert a Vasúti és Hidász Szertárbeli anyagkönyvelői tevékenységem során megismertem a különböző acéllemezek, idomacélok méreteit. Egyébként jellemző az akkori katonai bornírtságra, hogy 1944 szeptemberében, amikor a szovjet csapatok már magyar földön harcoltak, valaki azt találta ki, hogy a Szertár fűtését most kell átalakítani légfűtésre. Az ehhez szükséges kazánokat kellett nekünk elkészíteni. Több tucat acéllemezt hoztunk a raktárból, én rajzoltam rájuk a rajz szerinti formákat, a munkatársaim pedig leszabták a darabokat. Jött a művezető, hogy kezdjük már meg az összeállítást. Mivel féltem, hogy esetleg nem fog stimmelni, nem húztam-halasztottam az összeállítást, és azt mondtam, hogy mi szalagszerűen dolgozunk, először csak szabunk, és azután összeállítunk. Már nem nagyon lehetett volna húzni a dolgot, amikor új helyzet állott elő. Behoztak vagy tíz darab kis Ansaldo tankot, hogy a páncélzatát meg kell erősíteni. Emiatt azon a vasárnapon – október 15-én – teljes létszámmal dolgozni kellett, nem volt hétvégi eltávozás. A délelőtt folyamán furcsa hírek kezdtek szállingózni, hogy a rádió bemondott valamit, hogy részünkről befejeztük a háborút, valami proklamációról beszéltek. 12 óra körül a Szertár parancsnoka összehívta az egész népet, katonákat, civileket, és furcsa, bizonytalan beszédet tartott. A lényege az volt, hogy nem lehet tudni semmit, ezért csak a civil munkások hagyhatják el a Szertár területét, s ha hétfőn reggel nem járna a HÉV, a Szertár teherautókat küld a Keletihez, hogy beszállítsa a munkásokat. Nekem ez az egész nem tetszett, és azt mondtam a társaimnak, most meg kell lógni. Lehurrogtak; most amikor vége a háborúnak? Én mindenesetre levéve a derékszíjat, a katonasapkát, a civil munkások közé keveredtem, és a már előzőleg szerzett háromszög alakú igazoló érmét felakasztva, kiléptem a Szertárból. A HÉV vonala mellett az árokban magyar katonákat láttam gépfegyverrel, tüzelőállásban, a laktanyából viszont az ott elhelyezett német alakulat katonái fegyver nélkül ki-be jártak. Mindez megerősített abban, hogy nincs rendben ez a háborúból való kilépés. Hazamentem, és azt mondtam a feleségemnek, hogy menjünk el a nagybátyjához, ne maradjunk otthon. Délután a rádió katonai indulókat kezdett játszani, majd többször ismételték: Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre. Estefelé pedig már nyilasokkal megrakott teherautók kezdtek szállingózni. Három-négy nap elteltével már bizonyossá vált, hogy sokkal rosszabb helyzet alakult ki. Telefonon felhívtam a művezetőt. Megnyugtatott, hogy nem jelentette az eltűnésemet, a zűrzavarban senki sem keresett, jöjjek nyugodtan vissza. Igen ám, de nem volt eltávozási cédulám, kértem küldjön valakivel. Hamarosan egy katona meg is hozta, s így mintha mi sem történt volna, bevonultam. Szóval ilyen emberek is voltak akkor azért. Nem csak csupa disznó, gazember.

November elsején mégis megszöktem. A dolog úgy történt, hogy a Szertár parancsnoka hivatott bennünket, és közölte velünk, hogy hadifoglyoknak vagyunk nyilvánítva, ami azt jelenti, hogy ha el akarjuk hagyni a körletet, akkor az őrség felszólítás nélkül lelő bennünket. Egyúttal azt is megtudtuk, hogy meg kell kezdeni a Szertár leszerelését, mert áttelepítik a Dunántúlra. Ez nekem már túl sok volt. Bevonultam mint karpaszományos, és most a saját hadseregem hadifogságába estem! Elhatároztam, hogy ezt nem csinálom tovább. Így aztán a már kipróbált módszerrel, a civil munkások közé keveredve, kisétáltam a Szertárból.

Az alapvető probléma az volt, hogy hová lehet menni. Mert haza nyilván nem mehettem, számítani kellett arra, hogy keresni fognak. Papírokat is jó lett volna szerezni, erre azonban nem kínálkozott lehetőség. A probléma úgy oldódott meg, hogy az anyósom egyik földijének, egy ítélőtáblai altisztnek volt Rákospalotán egy családi háza, amely bérbe volt adva. A bérlő, egy MÁV-tiszt bevonult, a családját pedig a bombázások elől Székesfehérvárra menekítette. Így a ház üresen állt, de a bérlő bútorai, háztartási felszerelése ott maradt. Orbán bácsi azt mondta, menjek oda, legalább megvédem a házat a kirablástól, ő megírja majd a bérlőnek, hogy egy Erdélyből menekült rokonát helyezte el a házban. Így tehát rákospalotai lakos lettem. Papírjaim nem voltak, csak egy Sáry László névre kiállított erkölcsi bizonyítványom, azt is Orbán bácsitól kaptam. Az első időkben ott volt velem a feleségem is a nagynénivel, és mindvégig az anyósom és a Budakalászról megszökött sógorom is. Az élelmezésről részben a feleségem gondoskodott, részben pedig a lakásban találtam egy leszögezett ládát, amelyben liszt, zsír, cukor, lekvár, borsó, bab volt elég nagy mennyiségben. A szeneskamra tele volt a MÁV-tól származó porosz szénnel. Mindnyájan a tágas konyhában helyezkedtünk el, mivel ez volt az egyetlen helyiség, amely nem az utcára nyílott.

Teltek, múltak a napok, már december volt, amikor a németeknek a tőlünk légvonalban alig száz méterre lévő vasútállomáson felállított légelhárító lövegét a szovjet repülők elkezdték bombázni. A környéken lévő házak is bőven kaptak ezekből. Mi szerencsére megúsztuk, de a feleségem a nagynénivel együtt idegileg nem bírták a földszintes házban a bombázást, így elhatározták, hogy bemennek Pestre, ahol pincében jobban elviselik a bombázást. Karácsony előtt még a villamosok is jártak, így elhatároztam, hogy szerelőruhában, szerszámtáskával a vállamon elkísérem őket. Mindenesetre azt mondtam, ne utazzunk egy kocsiban. Ők felszálltak az első kocsira, én a harmadik kocsi hátsó peronján helyezkedtem el. A villamos elindult, s nem is volt semmi probléma, amíg a Váci út fölött átívelő vasúti töltés utáni megállóhoz nem értünk. A megállóban megállt a villamos, és sehogy sem akart elindulni. Már azt hittem, hogy az akkoriban szokásos áramszünet az oka, amikor a mellettem álló munkásasszony kinézett, s azt mondta, már megint ez az igazoltatás, de csak a férfiakat igazoltatják. Gyorsan döntenem kellett. Elkezdtem káromkodni, hogy most már nem érdemes bemennem Pestre. Leszálltam, megálltam a villamos mellett, és látszólag teljes nyugalommal elővettem a dóznimat, sodortam egy cigarettát, rágyújtottam, és szép lassan megindultam a töltésre vezető lépcsőn lefelé. Amikor körülbelül a lépcső közepén jártam, visszapillantottam. Akkor lépett fel egy nyilas és egy SS arra a kocsira, amelyikről leszálltam.

Eltelt a karácsony, a szilveszter is, és ekkor már állandóan süvítettek a fejünk felett a gránátok oda-vissza, egészen január 9-ig. Ekkor este kimentem egy kicsit levegőzni, mivel éppen csend volt. Szikrázó hideg éjszaka volt, nagy hó, mínusz 10-15 fok. Ahogy ott álldogálok, egyszerre zenét hallok, a "J’attendrai"-t játszották [A háború alatt nagyon népszerű volt ez a dal. – A szerk.]. Azt hittem, agyamra ment a bujkálás, kihívtam a sógort, de ő is hallotta. Hamarosan megoldódott a rejtély, mert a zeneszám után először németül, majd magyarul jött a szöveg az ellenállás értelmetlenségéről stb. A szovjet hadsereg hangszórója volt. Na, mondtam, már nem lehetnek messze. Az éjszaka teljes csendben telt el, kora reggel sem hallatszott egyetlen lövés sem. Úgy kilenc óra körül egyszerre szekérzörgés hallatszott. Na, mondtam, most minden attól függ, ki ül a bakon. Egy öreg tatár volt. Felszabadultunk! Így, ilyen prózai módon következett be, amiről oly régen álmodoztunk, és amit valamiféle díszes külsőségek között képzeltük el.
Hamarosan, még a nap folyamán megjelentek a házunkban a szovjet katonák. Az obligát kérdés: „nyemecki”? után körülnéztek, majd pálinka után érdeklődtek. Én akkor oroszul egyetlen szót sem tudtam. Ma sem tudom megmagyarázni miért, de románul kezdtem velük beszélni, és az egyik katona válaszolt is. Az ukrán front katonái voltak, és nyilván akadt köztük moldáviai is, aki beszélt románul. Pálinkám nem volt, de elvittem őket a sarki kocsmába, ahol a pincében találtak egy demizson törkölyt. Nagyon meg voltak elégedve, és amikor érdeklődni kezdtem cigaretta felől, az egyikük egy egész marokkal adott. Volt abban Khedive, Memphis, Symphonia.

Én azt hittem, hogy egész Pesten vége a háborúnak, és be akartam menni a feleségemért Pestre. Eljutottam a Mexikói útig, ahol is a járdára állított, látszólag elhagyott ágyuk csöve alatt bujkálva araszoltam előre, mivel az úttest a szétlőtt járművek, döglött lovak miatt járhatatlan volt. Az egyik ilyen bujkálásom alatt óriási dörrenést hallottam. Először azt hittem, valami lövedék csapódott be, aztán felnéztem, és megértettem a helyzetet. Egy ágyú mögötti üzlethelyiségben három fiatal szovjet katona üldögélt, és kártyázott. Az egyiknek a fülén fejhallgató volt. Amikor felállt és letette a hallgatót, a többiek is követték. Elsütötték az ágyút, töltöttek és visszamentek kártyázni. Amikor megláttak, félreérthetetlen taglejtésekkel visszazavartak. Másnap megint kísérleteztem. Megtaláltam a feleségemet, és az előrelátóan magammal vitt gézzel bebugyoláltam a fejét, alig látszott ki valami az arcából. Ő ezt nem nagyon értette, de nekem már komoly tapasztalataim voltak a harctéri dolgokról, így én meg bottal jártam, és ha katonákat láttam közeledni, mindjárt sántítottam. Így sikerült elkerülni a „kicsi robotra” [lásd: malenkij robot] való igénybevételt. Elindultunk vissza Rákospalotára. Az utcák képe rettenetes volt. Kiégett üzletek, belövésekkel teli házak, üres ablakszárnyak, a kirakatokban halott katonák. Az utcai trafikosbódék, telefonfülkék tele voltak magyar katonai öltözékekkel, kézi fegyverekkel, amiket eldobáltak azok, akiknek sikerült polgári öltözékre szert tenni. Döglött lovak, szétlőtt teherautók, lövegek, tankok az úttesten, leszakadt villamosvezetékek.

Visszaérkezve Rákospalotára, a sógorommal együtt megkerestük a Kommunista Párt helyiségét, és jelentkeztünk. Munkát adtak, de a pártba való jelentkezésünkre azt mondták, hogy majd az állandó lakóhelyünkön kerítsünk erre sort. Ez teljesen érthető volt, hiszen nem ismertek bennünket.

Most már a hazamenetelre kellett gondolnunk. Nem tudtuk, egyáltalán megvan-e a lakás. Így aztán a sógorral nekiindultunk a felderítő útnak. A lakásunkat, ami a Kisfuvaros utcában volt, lebombázták. A lakásra a letéti díjat, 1200 pengőt az apósom tette le, amikor összeházasodtunk. Egy épp akkor újjáépített háromemeletes házban volt, egy nagyon kedves kis utcai lakás az első emeleten. Volt egy szoba, fürdőszoba, konyha és erkély. A havi bére 160 pengő volt.  Az apósom olyan anyagi helyzetben volt, hogy tudott venni egy lakást. Arra nem emlékszem, mennyibe került. Pár ezer pengő. De hát nem sokáig tudtunk ott együtt élni, mert ismét be kellett vonulnom.

Idáig nem mondtam, de közben, 1942-ben feleségül vettem Büchler Klára Líviát. Úgy ismerkedtünk meg, hogy az öccse nem szeretett tanulni. Gimnazista volt, bukott is, és házitanítót kerestek. Az egyik tanítóképzős diáktársam engem javasolt. Így kerültem 1936-ban hozzájuk, mint a sógorom házitanítója. Ez egy jómódú kispolgári család volt. Az apósom kereskedelmi utazó volt. Nagyon szépen keresett, nagyon jó üzletember volt, és nagyon szépen éltek. A felesége nem dolgozott. Minden nyáron Balatonszárszón nyaraltak. A gyerekeknek igyekeztek mindent megadni, de Tibor nem szeretett tanulni, csak focizni és pingpongozni. Azért leérettségizett, és elvégezte a Testnevelési Főiskolát. Később évtizedekig volt a Magyar Asztalitenisz Szövetség főtitkára, ma is él. A fia, Péter [Bihari Péter] egyetemet végzett, történész lett, könyvei és tankönyvei jelennek meg. A felesége angoltanár, és van három gyerekük. Klári [azaz a későbbi feleség, Forgács Tiborné] két évig tanult zongorázni, de két év után abbahagyta. Unta, hogy a zongoratanár messze lakott, és hetente négyszer kellett utazni és gyakorolni is, mert zongorájuk nem volt. Próbálták németre is taníttatni. (A feleség: az apám hozatott egy fräuleint Bécsből, aki jól megtanult magyarul, de én nem voltam hajlandó németül beszélni. Elég elkényeztetett kölyök voltam. Tizenhat éves koromtól jártam bálokra és táncestekre. Nagyon hamar nagylány akartam lenni. Anyám kísérgetett, ő is csináltatott estélyi ruhát, sőt volt olyan bál is, ahová apám szmokingot húzott, és eljött. Majdnem minden nap mentünk valahova, de ez nem mind bál volt. Aztán tizennyolc éves koromban jött a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és ez abbamaradt.)

A Népszínház utca 47-ben volt egy kétszobás lakásuk, oda jártam az öccsét, Tibort tanítani. Klára elvégezte a négy polgárit, és beiratkozott egy ilyen kereskedelmi szaktanfolyamra. Ez nem kereskedelmi középiskola volt, csak egy tanfolyam [lásd: női kereskedelmi szaktanfolyamok]. Neki sem nagyon ment a tanulás, és neki is a házitanítója lettem. Így kezdődött. Két vagy három évig házitanítóskodtam náluk, még akkor is, amikor a KERAK-ra jártam. A feleségem szokta mondani, hogy a matematikánál majdnem mindig elaludt, amikor magyaráztam neki. Egyébként jellemző volt rám, hogy a sógorom gimnáziumba járt, és latint is tanultak. Én latint nem tanultam, a tanítóképzőn nem volt. De mindig készültem előre az ő latinkönyvéből, és így tanítottam őt a latinra. Meg is tanultam sok mindent latinból az alatt az idő alatt. Nagyon rendes család volt, mindig adtak uzsonnát, adtak egy kávét, nem csak azt a húsz vagy harminc pengőt, amit a tanításért fizettek egy hónapban.

Amikor Klári befejezte a kereskedelmi tanfolyamot, állásba ment, a Rákóczi úton a Hazai Konfekció nevezetű cégnél lett tisztviselő. Ősszel jöttem vissza Komádiból, és az utcán összetalálkoztam az anyósommal. Nagyon kedves volt, és mondta, hogy menjek fel hozzájuk. Fölmentem. Már voltam náluk vagy kétszer, és akkor voltak ezek a táncestélyek, és azt mondja az anyósom, hogy jöjjön maga is. Ilyen szép ruhában jöhet. Mert akkor a kendergyári nyári keresményemből csináltattam egy szép ruhát. Ő hozott össze bennünket. Nagyon szeretett engem, és én is nagyon szerettem őt, nagyon rendes asszony volt. Így kezdődött. Szép lány volt a feleségem, kedves, helyes lány volt, úgyhogy szépen lassan összemelegedtünk. Én addig csak ilyen egyszerűbb táncokat tudtam magamtól, de akkor elmentem egy tánciskolába.

Amíg én munkaszolgálatos voltam, a feleségem tovább dolgozott a Hazai Konfekciónál, aztán egy ideig a Markovics nevű kalapüzletben. A Váci utcában volt egy nagy kalapgyárféle. Erre emlékszem. Negyven pengő volt a havi fizetése. Aztán 1945 után már nem engedtem dolgozni. Ő már csak a gyerekeket nevelte, és a háztartást vezette.

Szóval, amikor a háború végén visszajöttünk Rákospalotáról, a lakásunk le volt bombázva. Odaköltöztünk az anyósomhoz, a Népszínház utca 47-be. Az apósom meghalt a munkaszolgálatban. Ez egy kétszobás, előszobás, cselédszobás, konyhás, fürdőszobás volt, lehetett egy olyan kilencven négyzetméter. Az egyik szobában lakott az anyósom, a másikban mi, a cselédszobában pedig a sógorom, a Bihari Tibor. Ő rögtön 1945-ben Büchlerröl Biharira magyarosított. Mi is 1945-ben magyarosítottunk Freikindről Forgácsra.

1947-ig laktunk az anyósomnál, akkor kaptunk a József utca 7-ben egy első emeleti kétszobás elég nagy lakást, ahol öt évig laktunk. A gyerekek itt születtek. 1952-ben cseréltük el erre a mostanira, ami valamivel kisebb, de ott a József utcában a szobánk nem volt külön bejáratú, a gyerekek szobáján keresztül kellett átjárni. Ez a mostani lakás kétszoba-összkomfortos, és van egy cselédszoba is. Összesen 86 négyzetméter. A gyerekeink itt nőttek fel.

Amikor visszajöttünk Rákospalotáról, a sógorommal jelentkeztünk a Kommunista Párt VIII. kerületi szervezetében, a Tavaszmező utcában. Az első feladatunk az volt, hogy a Mária Terézia téri [ma Horváth Mihály tér] iskolában rendezzünk be egy napközi otthont. Takarítottunk, üvegeztünk, és valami élelmet is kellett szerezni.

1946 elején egyik emlékezetes pártfeladatom volt a Ganz-gyári szereplésem. Azért küldtek ki, mert a munkások az infláció, az ellátási helyzet miatt le akartak állni. Nem volt veszélytelen a feladat teljesítése, fennállott a megveretés lehetősége. Egy munkásgyűlésbe csöppentem bele. Egy nagy csarnokban voltak, amit ebédlőnek is használtak. Nem volt itt szó szabályos gyűlésről, előadásról. A nagy hangzavarban nehezen sikerült valamennyire is csendet teremteni. Én azzal kezdtem, mondják el, mit akarnak. Hát megmondták: menjünk ki az utcára, verjük szét az elszaporodott eszpresszókat, ahol az infláció vámszedői dőzsölnek és üzletelnek, miközben a munkások éheznek. „Jó – mondtam –, menjünk.” „Maga is jön velünk?” „Igen, de előbb tisztázzunk valamit. Kimegyünk az utcára, szétverjük az eszpresszókat, néhány feketézőt megruházunk, de mi lesz azután? Mi változik meg?” Csönd lett. Majd egy hang: „Maga szerint mi lesz?” „Semmi.” „Hát akkor?” „Nézzék, normális helyzetet csak úgy tudunk teremteni, ha tovább dolgozunk. A Párt is csak így tudja beváltani az ígéretét, hogy véget vet az inflációnak. Akárhogy is, de ki kell bírnunk augusztusig.” Akadtak hangok – „nekünk nem ígéretek kellenek” stb. –, de a többség lehurrogta őket. Majd egy láthatóan tekintélyes szaki a következőket mondta: „Hát jó, végigcsináljuk ezt augusztusig, de idefigyeljen, fiatalember, ha akkor nem úgy lesz, ahogy maguk mondják, akkor nem ajánlom magának, hogy a gyár környékén lássuk.” Mint tudjuk, nyugodtan mehettem a gyárba augusztus 1-je után, mert megvolt az új forint, és megszűnt az infláció [lásd: a forint bevezetése].

A pártban a munkám jó részét a pártoktatás területén végeztem. Oktattam is, és kijártam  ellenőrizni is a szemináriumokat.

Még 1945-ben összetalálkoztam egy volt tanítóképzős társammal, aki meghalt azóta, szegény, és azt mondta, hogy jöjjek segíteni, csináljuk meg a Pedagógus Szakszervezetet. Először a Reáltanoda utcában volt egy helyiségünk, közösen egy másik szakszervezettel. Aztán lefoglaltuk a Múzeum utcában a Károlyi palotát. És akkor ott dolgoztam, én voltam a Pedagógus Szakszervezet gazdasági vezetője. Onnan 1948-ban pártutasításra áthelyeztek a Belkereskedelmi Minisztériumba a Szakoktatási Osztályra. De nem sokáig dolgoztam ott, csak egy pár hónapig, és év végén behívtak egyhónapos pártiskolára. Kiderült, hogy azért csinálták, mert a Műegyetemből kiváló új Marx Károly Közgazdasági Egyetem tanári karát szedték össze. Nagyon jól sikerült a vizsgám, az is kiderült, hogy már foglalkoztam a marxizmussal, 1937-től tagja voltam a szocdem pártnak, és főiskolát is végeztem, és az egyhónapos pártiskolán a végén egy ilyen vizsga volt, és én voltam a legjobb. A pártiskola után áthelyeztek az egyetemre, és ott lettem docens 1949-ben. Az, hogy nem egyetemi végzettségem van, hanem főiskolai, nem érdekelt akkor senkit. Az érdekelte őket, hogy mit tud az illető.  És miután nekem kereskedelmi gyakorlatom is volt, a belker  tanszékre tettek.

Vajda államtitkár volt a tanszékvezető, aki csak néha jött be előadást tartani [Vajda Imre (1900–1969) – közgazdász, szociáldemokrata politikus, kereskedelemi, majd iparügyi államtitkár, az Országos Tervhivatal első elnöke. 1950-ben koholt vádakkal életfogytiglani börtönre ítélték, 1956-ban szabadult. A MKKE tanszékvezető tanára (1956–65). – A szerk.]. A belker tanszéket gyakorlatilag én vezettem helyette. Utána Bognár József, a belker miniszter lett a tanszékvezető, és helyette is én dolgoztam [Bognár József (1917–1996) – a Független Kisgazdapárt tagja, országgyűlési képviselő (1945–1990), Budapest polgármestere (1947–49), többször töltött be miniszteri posztot, a közgazdasági egyetem tanára, akadémikus. – A szerk.]. Egy idő múlva kérte, hogy ezt ne csináljuk tovább, ő szívesen segít, de nevezzenek ki engem tanszékvezetőnek. És akkor 1956-ban kineveztek. A nyugdíjba vonulásomig, 1986-ig voltam a belkereskedelmi tanszék vezetője.

Közben 1950-ben behívtak a pártközpontba, és közölték velem, hogy az egyetemen meg kell csinálni a pártbizottságot, és én vagyok a titkár. Közölték. Mit lehetett csinálni?  Megcsináltuk. Lettek karonként alapszervezetek, de hát én továbbra is tanszékvezető voltam, és e mellett kellett társadalmi munkában csinálni. Ez ment egy pár hónapig, és akkor bementem, és mondtam, hogy kérem szépen, ezt nem lehet társadalmi munkában csinálni, kell ide egy függetlenített. És akkor küldtek egy függetlenített párttitkárt. Úgyhogy én hat vagy hét hónapig csináltam.

1951 nyarán behívtak tartalékos tiszti kiképzésre. 1951 nyara igen meleg volt, és különösen az volt a kiskunhalasi homokvidéken, ahová bevonultunk. Az, hogy a 3-4 kilométerre fekvő gyakorlótérre az akkor rendszeresített jókora súlyú Maxim géppuskát a hátunkon kellett cipelni, még hagyján. De amikor az elméleti foglalkozásokat 25-30 fokos melegben a homokon üldögélve a tűző napon tartották, azt már szóvá tettük. Azt a választ kaptuk, hogy ez is a szükséges edzéshez tartozik, amelyre az ilyen elpuhult civileknek feltétlenül szükségük van ahhoz, hogy katonát faragjanak belőlük. A túlnyomórészt párttitkárokból álló ezredben az egyik legnehezebb próbatételt számunkra a politikai foglalkozások jelentették. Ennek anyagát egy, a honvédség részére készült könyv adta. A nem kellően képzett fiatal politikai tiszt a könyvből kigépeltette az esedékes részt, és azt olvasta fel, nem merve eltérni a megadott szövegtől. A tízhetes kiképzés után a tanfolyam egy részét további kéthetes politikai tiszti tanfolyamra vezényelték.

1957-ben megszereztem a kandidátusi címet, 1975-ben pedig a tudományok doktora címet. Közben voltam kétszer dékán. Egyszer 1955 és 1957 között, majd Berend T. Iván rektorsága alatt 1977 és 1979 között. Közben persze azért a tanszéket is vezettem. Rektorhelyettes is voltam 1982 körül, de csak egy évig, mert amikor az akkori rektor, Nagy Tamás lemondott, az én rektorhelyettességem is megszűnt [Nagy Tamás (1914–1993) – közgazdász, egyetemi tanár. A Közgazdaságtudományi Egyetem egyik alapítója, tanszékvezetője (1952–54), nevéhez fűződik Marx: A tőke c. művének fordítása. 1964–66 között a gazdasági reformot előkészítő szakmai szervezet titkárságának vezetője. – A szerk.].

Talán furcsa, hogy ezt mondom, de én egy tehetséges gyerek voltam. Nagyon sokat olvastam, az átlagnál műveltebb voltam, és szakmailag is jól képzett voltam. Igaz, jól csak németül tudtam. Tanultam oroszul egy darabig, mert mondták, hogy illik oroszul tudni, mert kapcsolatunk van orosz egyetemmel… Egy pár hónapig jártam, aztán abbahagytam. Diákkoromban jártam angol tanfolyamra, és megtanultam elég sok mindent, szóval, mondjuk, szakmai szöveget ma is elég jól megértek, szótári segítséggel. Nem lehetne eladni angolul sem. A román, az csak ilyen konyhanyelv. Amikor a kandidátusihoz be kellett írni egy keleti nyelvet is, akkor a románt írtam be. De hát akkoriban nem kellett nyelvvizsgát tenni. Csak be kellett írni, hogy milyen nyelven tudok.

Egy idő múlva bizonyos dolgokban szembekerültem a pártvezetéssel, mert nem értettem egyet sok mindennel. A Rajk-ügy volt az első, azt nem hittem el. Akkoriban a Rudas volt a rektor, és ő mondta, hogy „Maguk még nem tudják, hogy mi következik.” Ő a Szovjetunióból jött vissza, ott végigcsinálta, ugye ővele is… [Rudas László (1885–1950) – 1918-ban a KMP egyik alapítója, a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe menekült, 1922-től 1945-ig a Szovjetunióban élt, 1948-tól haláláig a közgazdaságtudományi egyetem tanára, az intézmény első rektora. A dogmatikus marxizmus–leninizmus elméletének legismertebb magyarországi képviselője. – A szerk.]

Aztán 1956-ban különösen. 1956. október 22-én az egyetemen nagygyűlést hívtak össze, és tele volt a nagyelőadó. Főleg diákok voltak, tanárok kevesen, és az öreg Fogarasi Béla filozófust, a rektort is odaültették az elnökségbe [Fogarasi Béla (1891–1959) – filozófus, egyetemi tanár. A Tanácsköztársaság bukása után emigrált. 1945-ben tért haza Moszkából. A budapesti bölcsészkar filozófiaprofesszora, majd 1957-ig a közgazdasági egyetem rektora. Akadémikus. – A szerk.]. Egy bemondó sorolta, hogy milyen jogokat kellene megadni. Nagy részükben igazuk volt, és én egyet is értettem. De egyszer csak egy cédula érkezett a bemondóhoz, aki felolvasta, hogy követeljük, hogy a szovjet hadsereg fehér zászlókkal vonuljon ki azonnal az országból. Hát akkor szakadt a cérna, és felálltam. Mondtam, kérem szépen, egyetértek sok mindennel, de hát ne csinálják, ne tegyék nevetségessé magukat. A szovjet hadsereg, a világ egyik legerősebb hadserege nem fog kivonulni fehér zászlóval, mert a közgazdaságtudományi egyetem diákjai ezt követelik. Ez egy nevetséges dolog. Erre bekiabáltak, hogy sztálinista, meg nem tudom, mi. Jó, csak mondják, de értsék meg, hogy ezt ne csinálják. És akkor az öreg Fogarasi azt mondta, hogy ha ezt nem vonják vissza, akkor ő kimegy. Erre eltépték a cédulát.

Néhány tanszéki munkatársammal megbeszéltük, hogy nem szabad engedni, hogy mindenféle alakok bejöjjenek ide az egyetemre. Fegyvert kéne szerezni, hogy megvédjük az egyetemet. Erre a számvitel tanszék vezetője azt mondta, hogy ő ismeri a rendőrkapitányt, a Kopácsit, és szerez [Kopácsi Sándor (1922–2001) – rendőrtiszt, Budapest rendőrfőkapitánya (1952–56), 1956. október 31-én a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány tagja, november 1-jén a Nemzetőrség helyettese parancsnokává választották. Az MSZMP héttagú Intéző Bizottságának tagja (november 1–4.), majd november 5-én a szovjet katonai szervek letartóztatták. A Nagy Imre-perben hatodrendű vádlottként életfogytiglani börtönre ítélték, 1963-ban, az általános amnesztiával szabadult. 1975-ben kivándorolt Kanadába, 1990-ben tért haza. – A szerk.]. Elment, és hozott géppisztolyokat, meg hozott pufajkákat is. És akkor négy munkatársam meg én fegyvert fogtunk, lezártuk az épület kapuját, és őriztük.

1956 után felelősségre vontak, hogy fegyvert fogtam. Mondtam, hogy én az ellenforradalom ellen fogtam fegyvert. Volt egy gőzös fejű kölyök, az akkori egyetemi párttitkár. Nem tudták bizonyítani, hogy én mit csináltam, de hát ez mégis gyanús, ezért két évvel később neveztek ki egyetemi tanárnak. Büntetésből, mert szerintük nem voltam elég harcos. Pedig pont ellenkezőleg, ők sehol se voltak, nem mertek az egyetem közelébe sem jönni, mi pedig odamentünk a legnagyobb tűzben, és védtük az egyetemet. Amikor jöttek az oroszok, összeszedtem a fegyvereket, és betettem egy szekrénybe a dékáni hivatalban. Mondtam nekik, hogy kérem, itt vannak a fegyverek. Erre azt mondták, hogy hagyjuk ott, ők nem viszik el. Ellenben mondták, hogy menjünk ki az üzemekbe a munkásokat felvilágosítani. Mondtam, ne kérjenek ilyen gyerekséget, ha kimegyünk, a munkások kikergetnek. Nem olyan a helyzet, hogy most ott előadásokat tarthatunk. Ezt is úgy vették, hogy megtagadtam a feladatot, tehát nem vagyok százszázalékos kommunista. Hát annyiból igazuk volt, hogy nekem voltak kételyeim. Több kételyem is volt. A legnagyobb szomorúság a Rajk-ügy volt. Akkor tényleg azt mondtam, hogy valami nem stimmel. Persze agitálni nem mertem. Ki mert akkor? 

Aztán 1956 után jöttek, hogy elő kell venni azokat a diákokat, akik részt vettek a dolgokban. És az egyik diák, aki később a MERKÚR-nak [Gépkocsiimporttal foglalkozó külkereskedelmi vállalat. – A szerk.] lett az igazgatója, akkor, azt hiszem, negyedikes volt, egy pécsi gyerek volt, és hazament, amikor jött a cirkusz. Az ottani ismerősei rábeszélték, hogy menjen velük. De semmit nem csinált, csak odament velük. És jött az ukáz, hogy emiatt ki kell zárni az egyetemről. Erre én leküldtem az egyik munkatársamat Pécsre, nézze meg, hogy mi volt. Visszajött, hogy nem csinált ez semmit. Nem engedtem kizárni a gyereket. Erre azt mondták, hogy én védem az ötvenhatosokat. Szóval, voltak ilyen bajaim, de kibírtam.

Közben végig dékán voltam. Sőt 1958-ban a kerületi pártbizottság tagja lettem, 1970 körül pedig kineveztek a kerületi fegyelmi bizottság elnökévé. Na, ez lett a vesztem, mert jött egy új kerületi párttitkár, egy nő, a nevére nem emlékszem, és szólt, hogy XY-t zárjátok ki a pártból. Erre mondtam, hogy hát majd megvizsgáljuk. Megvizsgáltuk, és mondtam, hogy semmi ok nincs rá, hogy kizárjuk. „Hát ez micsoda dolog! Nem lehet. Tessék kizárni!” Nem voltam hajlandó. Erre utána megköszönték a működésemet, és lemondattak a fegyelmi bizottság elnökségéről. De a kerületi pártbizottságnak 1973-ig tagja maradtam.

1986-ban nyugdíjba mentem, de még 1991-ig tanítottam, bejártam az egyetemre előadásokat tartani. De aztán a belker szakot is megszüntették.

Sok kitüntetést kaptam. A „Belkereskedelem Kiváló Dolgozója” kitüntetést kétszer, 1950-ben és 1970-ben. Az „Oktatás Kiváló Dolgozójá”-t 1976-ban. „Szocialista Kultúráért” kitüntetést 1972-ben, „Felszabadulás Emlékérme”-t, „Munka Érdemrend” bronz fokozatát 1964-ben, ezüst fokozatát 1966-ban, arany fokozatát 1973-ban. És hát még ilyen „Jubileumi Emlékérme”-t, „Kiváló Népi Ellenőr”-t, mert sokat dolgoztam a népi ellenőrzésnek. Ezenkívül katonai kitüntetéseim is vannak.

Az 1960-as években tagja lettem az Európai Piackutató és Marketing Szövetségnek (ESOMAR), és ennek révén a hatvanas és hetvenes években sokszor utaztam Nyugat-Európába konferenciákra. Az ESOMAR konferenciákon az volt a szokás, hogy több fogadást szerveztek. Ismerkedési est, a város polgármesterének fogadása, és rendszerint egy vállalat vagy intézet is adott fogadást. Amszterdamban többek között a Bols cég [1575-ben alapított, amszterdami székhelyű szesz- és likőrgyár. – A szerk.] is adott egy fogadást. Ezekre a fogadásokra mint vacsoraalkalmakra nemcsak mi, vékonyabb pénzű „keletiek”, hanem a „nyugatiak” is számítottak. Így aztán érthető volt az egyik angol kolléga felháborodása, mivel nem túl sok, ám picike szendvicsfélék voltak kirakva és pattogatott kukorica. Ital viszont volt bőségesen. Négyen beszélgettünk: egy angol, egy nyugatnémet, egy osztrák és én, és egyöntetűen fel voltunk háborodva az ennivaló-kínálaton. Az angol közölte, hogy megbünteti a céget, és elvisz egy olyan poharat, amelynek az oldalára koktélreceptek voltak felírva. A német és az osztrák rögtön csatlakozott. Várakozva néztek rám: és ön? – Nekem már kettő a zsebemben van. Óriási nevetés tört ki.

1947-ben született Éva lányom és 1951-ben Gábor fiam. Általánosba a Német utcai iskolába jártak. Arról van egy emlékem. Első elemista volt a fiam, és nagyon szerette a tanítónőjét. Jött a tanító néni születésnapja, és a fiam egy barátjával megbeszélte, hogy a zsebpénzükből vesznek valamit. Hát mit vegyenek? Csokit vettek. Amikor megvették, akkor a fiam elkezdett spekulálni, hogy mégis, egy felnőttnek csokit… Erre elmentek a Rákóczi téri csarnokba – ezt a virágárusnő mesélte utólag –, odamentek egy virágárus nénihez, hogy „Néni, kérem, tessék nekünk elcserélni virágra ezt a csokit”. És akkor adott egy virágot, és azt a virágot vitték a tanító néninek.

Sportolni különösebben nem sportoltak, és zenét sem tanultak. A feleségem foglalkozott a gyerekekkel, a fiammal például leült tanulni, leckét csinálni. A lányommal nem kellett, ő önállóan, nagyon jól tanult. Jó tanuló volt. Én szerettem, ha önállók a gyerekek, nem nagyon szóltam bele.

Gimnáziumba mindketten a Fazekasba jártak. A Fazekasba nem volt nehéz bekerülniük, mert az a volt tanítóképzős kollégám volt az igazgatója, akivel együtt csináltuk a Pedagógus Szakszervezetet. Szóltam neki, de hát amúgy is felvették volna őket, mert jó volt a bizonyítványuk. Szerintem nem kellett különösebb protekció. Az csak véletlen, hogy ő volt az igazgató, és szóltam neki.

Évát rögtön felvették a bölcsészkarra. Hát a Fazekasnak jó neve volt. Beiratkozott művészettörténetre és angolra, aztán a második évben felvette a franciát is. Úgyhogy a végén lett művészettörténet és angol–francia szakos, és emiatt egy évvel később végezte el az egyetemet.

Éva már az egyetem alatt ilyen ellenzéki körben forgolódott, de ebből soha nem volt konfliktus. Én tiszteltem a gyerekeim gondolatait, és soha nem akartam befolyásolni őket. Ők maguk döntsék el, hogy milyen irányban akarnak menni. Itthon soha nem is volt nálunk politikai vita vagy ilyesmi. Kellemetlenségem nem volt abból, hogy Éva ilyen körökben forog. Egyszer egy egyetemi kollégám megjegyezte, hogy hát, hogy neveled te a gyerekedet, de én sokat nem törődtem vele. A pártbizottságra ezért nem hívtak be, a BM nem szólt. Azt tudom, hogy egyszer az Évát be akarták szervezni. Útlevélügyben ment be, és akkor be akarták szervezni. Ő eléggé mereven visszautasította, és elmondta itthon. Mondom, én tudomásul vettem, hogy ő is meg a férje is ilyen. Hát … azért is, mert én nem voltam olyan vad kommunista. Én tudomásul vettem, hogy ő az SZDSZ-szel szimpatizál. Az ő dolga, én nem akartam őt befolyásolni. Én meg az MSZP-be léptem be, mert hát 1937 óta csinálom, 67 éve, hát nem tudom abbahagyni. De az MSZP-ben se funkcióm, se semmi…

Miután Éva végzett, főleg nyelvtanításból élt, és közben csinálta a művészettörténeti dolgait. Fő témája a Bauhaus volt, erről könyvei is jelentek meg. Aztán felvették az Iparművészeti Múzeumba. 1970-ben férjhez ment a vele egy korú filozófus, történész Tatár Györgyhöz. Abból a házasságból nem volt gyerek. Hat év múlva elváltak. Aztán a filmrendező Gazdag Gyula lett a második férje. Tízegynéhány éve kimentek Amerikába. Gyula tanszékvezető- helyettesi állást kapott a Los Angeles-i egyetemen, Évi pedig az egyik közeli város egyetemén külső előadó, hetenként kétszer jár oda. Még itthon született két gyerekük, 1981-ben Péter, 1983-ban Júlia. Péter Los Angelesben végzett egyetemet, festőművész akar lenni, és most épp itt jár Budapesten egy évet a Képzőművészetire. Minden szombaton itt ebédel nálunk, és naponta telefonál. Tavasszal pedig New Yorkba megy egy másik egyetemre, még akar tanulni. A húga is épp itt van most látogatóban, ő New Yorkban jár egyetemre.

Gábor érettségi után a Belkereskedelmi Főiskolára ment, és a szállodai szakot végezte el. Utána a Rege szálló igazgatója lett. Előzőleg mint diák nyáron mindig valamelyik szállodánál dolgozott, mint segéd-mit-tudom-én, csomaghordó. A Rege szálló szövetkezeti tulajdonban volt, és akkor lett készen, amikor végzett. Gábor úgy került oda, hogy a főiskolától kérdezték, mi a véleményük a fiamról, és ők javasolták a fiamat. És akkor ő lett a Rege szálló első igazgatója. Ott volt néhány évig, és közben megnősült. Aztán összeveszett a szövetkezet gazdasági igazgatójával. Azon vesztek össze, hogy bővítették a szállodát, méghozzá egy bécsi építőcéggel állapodtak meg, és anélkül, hogy a fiamnak egy szót szóltak volna, a gazdasági igazgató bevette a megállapodásba, hogy ingyen kosztot is kapnak az ott dolgozó munkások. És akkor a fiam bement, és mondta, hogy képzeli azt, meg se kérdezi. Nagyon összevesztek. Utána még súlyosabb lett a dolog, mert a főigazgató behívta a fiamat, hogy menjen be a szövetkezet központjába, és vállalja el a helyettességet. Erre azt mondta, hogy ilyen emberek közé, ahol ilyen ember van, mint az a gazdasági igazgató, ő nem megy. Ezzel aztán végképp elvágta magát, és el is jött onnan. Egy olyan vállalathoz ment, a neve nem jut eszembe, amely külföldiek golfozásával meg ilyenekkel foglalkozott. Akkor ez a gazdasági igazgató utánanyúlt, és ott is piszkálni kezdte. Végül megunta, és kiment Kanadába. Ez már jóval a rendszerváltás után volt. Ott is szállodában dolgozik. Beszél oroszul, angolul és azt hiszem, németül is. A felesége szintén közgazdász, egyetemet végzett, ő franciául és angolul tud, és most ott állami hivatalban van. Nekik is még itthon született a két gyerekük, 1985-ben Ágnes és 1987-ben Tamás. Ágnes egyetemre jár, Tamás most fog érettségizni.

A háború előtt kizárólag a feleségem barátnői adták a baráti társaságot. Nekem nem volt semmiféle baráti köröm. Nem voltam pesti, úgyhogy… nem volt. Egy gyerek volt, a Blum Miklós, akivel valahogy megismerkedtem, az beletartozott a baráti körbe, meg egy osztálytársam, Svéd Sámuelnak hívták, ő elpusztult a munkaszolgálatban. De a többi az csak a feleségem révén, és azok is mind zsidók voltak.

1945 után egyrészt folyatódott a feleségem révén megismert megmaradt barátokkal a kapcsolat, csak akkor már házaspárokként jelentkeztek. Ezen kívül nem volt olyan szorosabb baráti kötelék, akivel rendszeresen összejártunk. Az egyetemről nem voltak barátaink. Megmondom őszintén, nekem az volt az elvem, hogy nem építhetek ki egyik vagy másik munkatársammal baráti kapcsolatot, mert akkor a másik joggal mondja, hogy… és minddel nem tudok kiépíteni. Úgyhogy emiatt… én nagyon jó kapcsolatban voltam a munkatársaimmal, nagyon szerettük egymást, tiszteltük egymást, de nem jártunk össze.

A nyugdíjba vonulásom után sokáig bejártam az Akadémia klubjába bridzselni. Az egyetemen a tanszékemen dolgozott egy nagyon kedves fiú, az tanított meg bridzselni. A feleségem nem tud, ő csak römizik.  Azt mondta, hogy amiben nagyon kell gondolkodni, olyat ő nem játszik. Ő szórakozni akar, nem gondolkodni. Évekig jártam az Akadémia klubjába, de most abbahagytam, az idén már nem mentem, mert sajnos csupa öregasszony jött, és idegesített a játékuk. Nem úgy játszottak, ahogy kellene. És az már nem játék, hogy arra kell figyelnem, hogy amit licitál, az igaz-e.

Barátokkal egyszer-kétszer voltunk nyaralni, kirándulni, de rendszeresen nem. Az egyik barátomnak volt autója, nekem akkor még nem volt, és együtt mentünk Pest környékére. Nekem 1970 körül lett először autóm, egy Trabant. Nem kellett rá várnom, szerencsém volt, mert az a pécsi fiú lett a MERKÚR igazgatója, akit 1956-ban nem rúgtam ki az egyetemről. Úgyhogy hetek alatt megkaptam. Egy pár évig ez volt, aztán Skoda lett, aztán Lada, és az volt az utolsó autóm. Aztán eladtam, mert jött a nagy forgalom, és öregedtem, és mondtam, hogy nincs értelme kockáztatni. Pedig jó vezető voltam, de éppen azért. Végiggondoltam, és azt mondtam, hogy ilyen forgalomban, olyan figyelem kell… és akkor eladtam.

Amíg a gyerekek kicsik voltak, addig minden évben mentünk a Balatonra, Keszthelyre. Keszthelyen a szakszervezetnek volt egy háza, és akkor ott tudtunk lakni. Aztán később volt, amikor magánszemélytől béreltünk. Az 1970-es években már kevésbé volt anyagi problémám, mert… nem is a fizetés, mert a fizetés az nem volt valami nagy az egyetemen, hanem úgynevezett KK-munkákat csináltunk nagyon sokat, és abból szépen kerestünk. Ezért is tiszteltek engem a munkatársaim, mert mindig engedtem őket keresni, nem vettem el… magamnak csak azt a százalékot tartottam meg, ami a vezetőnek járt. A vállalatok elég sok ilyen KK munkát rendeltek, szépen kerestünk. Megvolt, hogy a vezetőnek, aki vezeti az egészet, annak 15 vagy 20 százalék jár. Persze én is dolgoztam, én vezettem, én csináltam meg végül a jelentést. Ők a részdolgokat csinálták… Én megelégedtem azzal, ami volt, nem szerettem happolni. Azt szerettem, ha a munkatársaim tisztességesen tudnak élni, nincsenek filléres gondjaik. Érdekes volt, hogy amikor nyugdíjba mentem, kijött a megállapítás, és láttam, hogy nem vették figyelembe a KK munkát. Pedig azután is befizettünk. Akkor bementem, szóltam, és több lett a nyugdíjam, mint az utolsó fizetésem.

Attól kezdve, hogy a gyerekek nagyok lettek, már nem nagyon mentünk nyaralni. Külföldön meg addig nem voltunk, amíg a gyerekek kicsik voltak. Például autóval voltunk a feleségemmel Párizsban egy barátomnál, aki meghívott bennünket. A gyerekeknek akkor már önálló programjuk volt. Én azért gyakran jártam külföldre a nemzetközi marketingszövetség konferenciáira, és volt úgy, hogy a feleségem velem jött. Például volt Jugoszláviában, Olaszországba is jött velem. Sőt akkor a lányom is jött, és aztán ők ketten elmentek Párizsba, én meg egyedül jöttem haza.

Amerikában és Kanadában nem voltunk, bár a gyerekek ott élnek, és sokszor hívtak már. De a feleségem nem akar repülőre ülni. (A feleség: Nem. Tizenhárom órát ülni. Most már szűkek az ülőhelyek, nem olyan kényelmesek a repülők, mint voltak. Évi is mindig panaszkodik, hogy alig tud lábra állni, mert olyan szűkre vannak csinálva a helyek, az ember nem tudja kinyújtani a lábát. Hiába hívnak a gyerekek, nem megyek. Ők jönnek ide.)

1966-ban voltam Izraelben. A nagynéném [Klein Nándorné (szül. Mittelmann Szerén)] és az unokatestvérem [Bauer Magda] meghívtak, és náluk voltam négy hétig. Voltam Jeruzsálemben, Tel-Avivban és Eilatban. Akkor már lehetett látogató útlevelet kérni. Egyedül mentem, a feleségem nem jött, és azóta többet nem voltam.

Amikor Izrael állam megalakult, nagyon örültem. Amikor 1967-ben volt a hatnapos háború, kezdettől fogva, természetesen, Izrael mellett álltam. Biztos voltam benne, hogy Izrael nem fogja hagyni magát, szóval hogy Izrael fölényben lesz ezzel a társasággal szemben. De meg kell mondanom, hogy az én társaságomban nem volt vita ezzel kapcsolatban. A pártszervezetben nem kértek nyilvános hitvallást. Fel se merült. Ugyanígy gondolkodtam a következő arab–izraeli háborúnál [lásd: Jom Kipur-i háború]. Én ismertem a történelmet, úgyhogy nem voltak kétségeim, hogy teljesen jogos, hogy Izrael azt a területet magának akarja, saját országot akar létesíteni.

Mi a feleségemmel egyáltalán nem tartjuk a vallást, de a gyerekeink mindig tudták, hogy zsidók, és zsidónak tartják magukat. A fiam nem volt körülmetélve, és az ő fia is csak azért, mert fitymaszűkülete volt. A vallást ők sem tartják.

Amikor Hitler hatalomra került, már úgyszólván felnőtt voltam. Nagyon figyeltem ezekre a dolgokra,  megvolt a véleményem, amit nem is nagyon rejtettem véka alá. Úgy fogalmaztam, hogy beleszülettem az első világháborúba. Ahogy egy kicsikét cseperedtem, volt a nagy világgazdasági válság, a húszas. Amikor kezdtem felnőni, jött a harmincas évek gazdasági válsága [lásd: az 1929-es gazdasági világválság]. Amikor pedig fiatalember lettem, és élhettem volna, akkor meg be kellett vonulni katonának. Szóval nem voltam kibékülve a rendszerrel. Nem tetszett nekem az egész Horthy-rendszer. Amikor Hitler uralomra került, teljesen tisztában voltam vele, hogy itt világuralmi törekvésekről van szó. És nagyon sajnáltam, hogy az angolok először lefeküdtek. Éreztem a veszélyt. És nem pusztán abból, hogy zsidó voltam, hanem, hogy az egész világ. Hogy miféle rendszer az, amit a hitleristák kiépítenek.
 

Életrajz

Singer Herman egy Ungvár központjától nem túl messze lévő családi házban lakik a feleségével és Jelena lányával. A ház régi, de nagyon tiszta, rendezett, otthonos, mellette néhány gyümölcsfa áll. Tavasszal Jelena a ház köré virágokat ültet. Singer Herman alacsony, vékony és nagyon mozgékony ember. Fiatalabbnak látszik a koránál. Szeret sétálni, a közelmúltig rendszeresen járt horgászni az Ung folyóra. Az interjú felvételekor jelen volt felesége és lánya, és érdeklődéssel hallgatták végig, amit mesélt. Singer Herman beszédstílusa sajátos, gondolatait nagyon pontosan fogalmazza meg, találó szavakat használ. Az emlékek nagyon fölkavarták, de amikor fölajánlottam, hogy folytassuk az interjút máskor, nemet mondott, és befejezte a történetet. 1997-ben adott már  interjút a Spielberg Alapítványnak.  

Mindkét szülőm családja Kárpátaljáról származik, amely 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchia részét képezte. A hivatalos nyelv a magyar volt, Kárpátalján még ma is sokan beszélnek magyarul. 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia a kárpátaljai területet húsz évre bérbe adta a cseheknek. Antiszemitizmus nem volt az osztrák–magyar közigazgatás alatt sem, de a csehek idejében a zsidókat még ki is emelték, támogatták. Az 1918-as évtől kezdve a zsidók vállalhattak állami tisztségeket, magánvállalkozásba foghattak [A zsidók az emancipációt követően természetesen az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása alatt is viselhettek állami hivatalt. Idézzük Karády Viktort: „Paradox módon az állami alkalmazottak aránya különösen magas volt az ortodox vidékeken… Részletesebb vizsgálattal kimutatható, hogy az ortodox megyék állami alkalmazottai főként adminisztratív, hivatalnoki pozíciókat töltöttek be mint a falusi közigazgatás vezetői: Észak- és Kelet-Magyarországon elsősorban olyan falvakban, amelyek zsidó többséggel vagy erős zsidó kisebbséggel rendelkeztek.” Egyébként Karády becslései szerint 1910-ben az ortodox városok zsidó lakosságának 6,3%-a állt állami szolgálatban vagy dolgozott szabad/értelmiségi pályákon (ezen belül pedig 13%-uk állt állami szolgálatban, és 9,4%-a működött tanári és tanítói pályán). (A magyar zsidóság regionális és társadalmi rétegződéséről (1910), in Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok, Cserépfalvi, 1997). (Majd csak az 1939. évi IV. tc., az ún. második zsidótörvény idején tiltották ki a zsidókat a  köztisztviselői pályákról.) – A szerk.]. A csehek nagyon toleráns, kulturált emberek voltak, abban az időben az antiszemitizmus teljesen megszűnt. A falvakban a zsidók és az őslakók nemzedékeken át egymás mellett éltek, a barátságos, jószomszédi viszony egyik nemzedékről a másikra öröklődött.

Kárpátalja központja Ungvár volt. A második világháborúig ez egy kis kellemes európai városka volt mintegy negyvenezer fős lakossággal [1921-ben Ungvár lakóinak száma alig haladta meg a 20 000 főt, és az 1941. évi népszámlálás szerint is csak 35 200 ember élt a városban. – A szerk.]. Ungvár lakossága soknemzetiségű volt. Éltek ott magyarok, csehek, rutének, zsidók, kis számban oroszok, cigányok. A zsidók Ungvár lakosságának mintegy harmadát képezték. A különböző nemzetiségű emberek Ungváron barátságban éltek egymással, nem volt konfliktus a nemzetiségek között. Ungvár zsidó lakossága főleg, de nem kizárólag iparral és kereskedelemmel foglalkozott. Voltak zsidó orvosok, ügyvédek, tanárok is. Persze a zsidók között sokkal több volt a szegény, mint a jómódú ember. Ungváron volt egy nagyon szép zsinagóga, franciák építették. Ez egy nagy zsinagóga volt, nagyon szép belülről is, kívülről is. Miután 1945 után Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták, a zsinagógát átépítették, elvitték belőle a zsidó jelképeket, és hangversenytermet rendeztek be benne. Annak idején volt még héder, zsidó iskola. A zsidók Ungvár központjában éltek. 1918-ig, amíg Kárpátalját át nem adták Csehországnak [Csehszlovákiának], Ungvár földszintes épületekkel volt beépítve. A csehek Ungvár központjában egy- és kétemeletes házak építésébe fogtak, kényelmes és tágas lakásokkal, a földszinten, az utcai felőli oldalra pedig üzletek kerültek. A csehek alatt élte Kárpátalja a fénykorát.

Édesapám szülei Kárpátalján születtek és éltek, Turjaremete faluban, a Perecsenyi járásban [Turjaremete – kisközség volt Ung vm. Bereznai járásában, 1891-ben 1500 rutén, szlovák és német lakossal, 1910-ben (ekkor már a Perecsenyi járáshoz tartozott) 2000 rutén és magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Nehéz bármit is mondanom Turjaremetéről, csak egyetlenegyszer voltam ott, még gyerekkoromban. Ott születtek a nagyszüleim édesapám ágán az 1860-as években. Én őket sohasem láttam, jóval a születésem előtt meghaltak. A nagypapát Jákobnak hívták, a nagymama nevét nem tudom. Édesapám, Singer Kálmán 1886-ban született. Édesapám rokonai közül csak a húgát ismertem. Ő 1900-ban született. Az utónevére nem emlékszem, a vezetékneve, miután férjhez ment, Klein lett. A lánya ma Izraelben él. Édesapámnak még volt két bátyja, de róluk semmit sem tudok azon kívül, hogy a huszadik század elején mindketten elmentek az Egyesült Államokba. Gyerekkoromban egy ideig édesapám még levelezett velük, aztán megszakadt a levelezés, de nem tudom, miért. Édesapám mesélt nekem egy kicsit a családjáról. Igen szegényen éltek, szűkösen tengődtek. A család vallásos volt, másképpen abban az időben ez nem is lehetett. A gyerekek vallásos nevelésben részesültek. Édesapám és a bátyjai héderben tanultak. Apám szüleinek a házában megtartották a zsidó hagyományokat. A nagyapám a fiaival zsinagógába járt, otthon is imádkozott. Édesapám szüleinek családjában tartották a sábeszt és minden zsidó ünnepet, kóser háztartást vezettek. Minden szigorúan a zsidó hagyományok szerint zajlott. Amikor a gyerekek felnőttek, mesteremberekhez adták őket, hogy kitanuljanak valamilyen mesterséget. Apámat tizenhárom éves korában egy kőfaragóhoz adták, aki sírköveket készített. A taníttatásért nem fizettek, de az első két évben a tanuló ingyen dolgozott. Aztán amikor már mester lett belőle is, ha a mesterénél maradt dolgozni, már kapott pénzt a munkájáért.

Édesanyám családja Nagybereznán élt. Nagyberezna egy nagy falu, negyven kilométerre északra Ungvártól [Nagyberezna – közigazgatási státusa szerint kisközség volt Ung vm.-ben  (szolgabírói székhely, járásbíróság). 1891-ben 1600 rutén, német, magyar és szlovák (29%-uk az izraelita felekezethez tartozott), 1910-ben 2800, 1919-ben 2600 fő lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ma már város, a körzet központja. Nagy vásárokat rendeztek ott, még Ungvárról is mentek az emberek Nagybereznára, a vásárba. Magyarok, ukránok [rutének] és zsidók éltek ott. Nagyon sok zsidó volt a faluban, mint ahogy a többi kárpátaljai faluban is. A zsidók a faluban jiddisül, magyarul és ukránul [ruténül] beszéltek, és nem elkülönülve telepedtek le Nagybereznán, a házaik el voltak szórva a más nemzetiségű falubeliek házai között. Sok házban még padló sem volt, csak döngölt agyagpadló. Háziszőttes szőnyegeket terítettek le a földre. Az emberek barátságban éltek, segítettek egymásnak. A nemzetiségnek nem volt jelentősége, az volt a fontos, hogy milyen az ember. A központban volt egy zsinagóga, volt két héder – egy a fiúknak és egy a lányoknak. A zsidók többsége iparral és kereskedelemmel foglalkozott. A falubeli kis boltok a zsidóké voltak. Voltak olyan zsidók is, akik csak földműveléssel foglalkoztak, ezeknek nagy földjük volt. Minden zsidó hívő volt, olyan, amilyennek egy zsidónak lennie kell, ahogy azt a zsidó törvények előírják. Minden zsidó család kóser háztartást vezetett [lásd: étkezési törvények]. A kásrut törvényeit szigorúan betartották. Például amikor levágnak egy tehenet, egy zsidónak az állat hátsó részét nem szabad elfogyasztania, csak az elülsőt [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákovnak az angyallal vívott harca nyomán nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. (Ráadásul a négylábú állatok hátsó része a drágább hús, az eleje csontosabb, ezért olcsóbb.) – A szerk.]. A tehén hátsó részét eladták a falubelieknek. Minden családban külön edény volt a húsos és a tejes dolgoknak. Pészahra is kötelező volt külön étkészletet tartani.

Édesanyám apját Halegerter Jákobnak, anyját lány korában König Zálinak hívták. Nagybereznán születtek az 1860-as években. Nagyapám iparos volt, nagyanyám háztartásbeli. Az édesanyám szüleit se láttam sohasem. A nagymama 1907-ben halt meg, nagypapa pedig 1914-ben, a születésem után néhány hónappal. Mindketten Nagyberezna zsidó temetőjében lettek eltemetve, zsidó szokás szerint [lásd: temetés; temető]. Édesanyám mesélt róla, hogy a családban volt még néhány lánygyerek, de én csak egy nővérét ismertem édesanyámnak, viszont nem emlékszem a nevére. Édesanyámat Hannának hívták, 1886-ban született. Családja, mint minden zsidó család akkoriban, vallásos család volt, minden zsidó hagyományt követett.

A szüleim sádhen segítségével ismerkedtek össze. Ez volt akkoriban a házastárskeresés általánosan elfogadott módja. 1910-ben házasodtak össze. Hagyományos zsidó esküvőjük volt rabbival, hüpével. Az esküvőt Nagybereznán tartották. A szüleik közül akkor már csak anyám apja élt. Rögtön az esküvő után anyám szüleinek a házába költöztek, édesanyám nővére is ott lakott már a férjével. Anyám nővérének a férje cipész volt. A ház nagy volt, elég volt a hely két családnak is. 1912-ben született a nővérem, Helén. A zsidó neve Haja. Én 1914-ben születtem. Nekem a Henrik nevet adták, a zsidó nevem pedig Cháim. Az öcsém neve Leopold volt, ő 1918-ban született. A zsidó neve Lejb volt.

Később édesapám vett házhelyet édesanyám szüleinek házának közelében, és épített oda egy külön házat a mi családunknak. Ebben a házban laktunk 1944-ig. A házunk nem volt nagy, vályogból épült. A vályogtégla fölaprított szalma és agyag keverékéből készül, amit négyszögletes formákba tesznek, aztán a napon szárítják meg. Kárpátalján nagyon sok a vályogtéglából készült ház. A házunk átlagos ház volt, olyan, mint a falu legtöbb háza: egy szoba és egy nagy konyha volt benne. A tető szalmából [nádból?] készült. A konyhában volt egy nagy kemence, a hátsó fala átnyúlt a szobába. Ezen a kemencén főzött az anyám, télen pedig ez szolgált fűtésre. Fával fűtöttünk. Kárpátalján sok az erdő, a farönkök olcsók voltak, a rőzsét, a levágott gallyat pedig ingyen adták hozzá. A ház körül gyümölcsfák voltak. A ház mögött volt egy nagy udvar, és azon túl kezdődött a kert. Az udvar jobb oldalán volt a baromfiól és a fészer. Jószágunk nem volt, de csirkéket anyám mindig tartott. Az udvaron balra volt édesapám műhelye. Édesapám kőfaragó volt, sírköveket készített, föliratokat vésett rájuk. A sírköveket az udvaron tárolta. Ez a munka csak tavasztól őszig tartott, aztán mikor már jöttek az esőzések, apám üvegezőként dolgozott, és képkereteket meg fényképkereteket csinált. A családban csak az apám dolgozott. Édesanyám háztartásbeli volt, ez volt a szokás a zsidó családoknál akkoriban. A férjes asszonyok nem dolgoztak. A gyerekeket nevelték, vezették a háztartást.

A szüleim vallásos emberek voltak. Otthon szigorúan kóser háztartást vezettek. Ez nem valami egyszerű dolog, sok mindent kell hozzá tudni. Minden házban volt egy tálcaszerűség – ez egy vesszőből font tálca szegéllyel. Ha a sajhet [sakter] levágta az állatot, és kifolyt a vére, az onnantól még nem számított kóser húsnak. Meg kellett tisztítani a bőrtől és a zsírtól, ráhelyezni a kóserre – ezt a tálcát így is neveztük, és jól megsózni. A kósert ferdén kellett fölállítani, és a sós vér az alája helyezett tányérba folyt. Aztán a húst jól le kellett mosni, és csak ezután lett kóser [Mások szerint a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és így helyezték a ferde felületre, hogy a vér kifolyjon belőle. Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. A zsidóság az egy bonyolult dolog. Ezeket a szokásokat nemzedékről nemzedékre adták át egymásnak az asszonyok.

Édesanyám nem hordott parókát. A mi falunkban ez nem volt szokás. De a fejét mindig és mindenhol kendővel fedte be. Még otthon sem láttuk soha fedetlen fővel. Egyszerűen öltözködött, ahogy a többi asszony a faluban. Hosszú ujjú blúzt viselt és hosszú fekete szoknyát. Amikor a zsinagógába ment, sötét selyemruhát vett föl, ez volt az egyetlen ünnepi ruhája. Apám is mindig befedte a fejét. Otthon kipát hordott, az utcán pedig széles karimájú fekete kalapot. Hétköznap egyszerű munkaruhát viselt. A zsinagógába járáshoz másik ruhája volt, egy fekete posztóöltöny. Ezt a ruhát csak a zsinagógába vette föl.

Péntek este összegyűlt az egész család. Mindannyian imádkoztunk, aztán édesanyám meggyújtotta a szombati gyertyákat. A gyertyák fölött imádkozott, közben eltakarta a szemét a kezével. Aztán imát [lásd: imádkozás, imádság] mondtunk a kenyérre, a borra, utána kezdődött a közös étkezés. Anyám igyekezett valami finomat főzni. Péntek reggel általában a sajhethez küldött a csirkével. Hétköznap mi csirkét nem ettünk. Nem éltünk gazdagon, csak a legszükségesebbre futotta a pénzből. Péntek estétől szombat estéig a zsidók közül senki sem dolgozott. Nemhogy csinálni valamit, de még gyufát gyújtani, a kályhát befűteni is tilos volt [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Péntek reggel anyám elkészítette az ételt sábeszra. Télen sábeszkor a szomszéd ukrán [rutén] ember jött át begyújtani a kemencét [lásd: sábesz goj], hogy ne fagyoskodjunk. Lámpát is gyújtott. Akkoriban nem volt áram, petróleumlámpát használtunk. Szombat reggel apám a zsinagógába ment. A nők csak ünnepnapokon mentek a zsinagógába. Amikor az öcsémmel már nagyobbak voltunk, édesapám magával vitt minket is. Miután visszajöttünk a zsinagógából, apám fölolvasott egy hetiszakaszt [lásd: szidrá] a Tórából. Édesapám arról álmodozott, hogy valamikor saját helye lesz a zsinagógában, mert nem engedhette meg magának, hogy vegyen egyet. Én pedig arra gondoltam, hogyha majd fölnövök, és sok pénzt fogok keresni, ajándékozok majd édesapámnak egy helyet a zsinagógában, hogy Nagyberezna összes zsidója tudja, hogy azt én vettem az apámnak. De sajnos ez az álom nem valósult meg, az élet másként rendelkezett.

Otthon jiddisül beszéltünk. Mindannyian jól tudtunk magyarul. 1918 után, amikor a cseh nyelv lett a hivatalos, a szüleim nemigen tudtak megtanulni csehül, a szomszédokkal továbbra is magyarul beszéltek. De mi, gyerekek hamar elsajátítottuk a cseh nyelvet is. Tudtunk még mindannyian ruszinul is, ez az ukrán nyelv kárpátaljai dialektusa.

Otthon minden zsidó ünnepet megtartottunk. Pészah előtt a szomszédok a mi házunkban gyűltek össze, néhány család számára nálunk készült a macesz. A nők a nagy asztalnál dolgoztak a konyhában, átszitálták a lisztet, összekeverték a tésztát és kinyújtották. Édesapám a kemence mellett ült, ott sütötte ki a maceszt. Én nagyon szerettem mellette ülni. Sok maceszt sütöttünk, mert a családok nagyok voltak, kenyeret enni meg tilos volt a Pészah nyolc napja alatt.

Az ünnepi asztalra kerülő halat magunk fogtuk. Nagybereznán volt egy kis folyó. Régebben nem úgy fogták a halat, mint most. A boltban lehetett kapni valami port, amit a vízbe szórtak, és a hal olyan lett tőle, mint aki részeg, hassal fölfelé fordult. Csak össze kellett szedni. Ez legális volt, a port a boltban lehetett kapni. Emberekre ártalmatlan volt.

Pészah előtt édesanyám nagytakarítást csapott. Az összes bútort elhúztuk a helyéről, minden le lett mosva, le lett tisztítva. Összeszedtük a kenyérdarabokat, még a kenyérmorzsákat is. Libatollal egy papírra söprögettük, és gondosan beletekertük. Aztán a papírt a hámeccal együtt elégettük a kemencében [lásd: homecolás]. A húsvéti étkészletet az egyik Pészahtól a másikig a padláson tartottuk. Egy évben csak egyszer hoztuk le, Pészah előtt. Édesanyám jó előre elkezdett főzni. Pészah előtt a sajhetnél hosszú sorok álltak, minden háziasszony elküldte a gyerekét a sajhethez csirkékkel, libákkal. Aztán a baromfiról lenyúzták a bőrt a bőr alatti zsírral együtt, fölvágták, és a zsírt nagy öntöttvas lábasban olvasztották ki. Ilyenkor csak ezzel a zsírral főztek. A gyerekekre bízták, hogy a maceszt egy nagy mozsárban lisztté zúzzák össze. Aztán ezt a lisztet átszitálták, és Pészahra mindent ebből sütöttek. Édesanyám a csirkelevesbe nem a sábeszkor szokásos metéltet főzte bele, hanem maceszdarabokat. Sábeszkor is és az ünnepekkor is mindig volt gefilte fis [töltött hal – lásd: halételek]. Anyám fölfújtat készített, úgy, hogy az összetört maceszt tojással keverte össze. Csirkenyakat főzött, pirított liszttel és hagymával töltött csirkenyakat készített. A maceszlisztből puszedlit, lekváros, mazsolás rétest csinált. Pészah első napján reggel elmentünk a zsinagógába, este pedig apám húsvéti szédert vezetett. Az asztalon, a szokásos ünnepi ételeken kívül volt egy tál, amire csípős zöldfűszer, tormagyökér és főtt tojás volt kirakva. Egy tálkában pedig sós víz volt. A zöldfűszert bele kellett mártani a sós vízbe, és úgy megenni [A zöldfűszer  keserűfű – torma vagy saláta – volt (lásd: máror), amelyet nem a sós vízbe, hanem az édes hárószetbe mártogatnak. A sós vízbe a tojást mártogatják. Lásd: széder. – A szerk.]. Mi már tudtuk, hogy ilyenkor az őseinkre emlékezünk, akik kivonultak az egyiptomi fogságból. Pészahkor speciális húsvéti bort ittunk, vörös volt és nagyon édes. Az asztalra kis ezüst poharak kerültek minden családtag számára és ezenfölül még egy, Illés prófétának. A széder alatt mindenkinek ki kellett innia négy pohár bort. A gyerekek nem kaptak bort, csak egy egészen kis bort öntöttek a poharukba, és vízzel öntötték föl. Föltettem az apámnak héberül a négy tradicionális kérdést [Általában a legkisebb gyerek teszi fel a négy kérdést, de ez nem háláhá (törvény), hanem minhág (szokás). Pedagógiai jelentősége van, mint ahogy az egész széder célja a gyerekek tanitása, a kivonulás törénet elmesélése, továbbadása generációról generációra. Ha egy családban a legkisebb gyerek nem tud még beszélni, vagy nem fogja még fel amit mond, esetleg a családfő héberül vezeti a szédert, és a legkisebb gyerek még nem tud héberül, kérdezhet a nagyobb is. – A szerk.].

Szukot ünnepén a kertben szukát építettünk, kukoricaszárral fedtük be, és szalagokkal, virágokkal díszítettük föl. Beraktunk a szukába egy asztalt, és a Szukot minden napján kizárólag ebben a szukában étkeztünk, és itt is imádkoztunk.

Ros Hásáná előtt a zsinagógában egy egész hónapon át, egész elul havában, sófárt fújtak a reggeli ima után. Az ünnep előestéjén bocsánatot kellett kérni azoktól, akiket megbántottál, még akkor is, ha akaratod ellenére bántottad meg őket. Ros Hásáná ünnepén édesapám fehér ingbe öltözött [kitli], és elment édesanyámmal a zsinagógába. Mindenképpen fehérbe kellett öltözni. Amikor már nagyobbak lettünk, mi is velük mentünk. Édesapámnak volt egy külön imakönyve, ami csak Ros Hásánára és Jom Kipurra szólt. Anyám ünnepi ételt készített, az összes ünnepi zsidó specialitással: csirke, húsleves, gefilte fis. De a hagyományos ünnepi ételeken kívül Ros Hásánákor még szeletekre vágott almát is ettünk, mézbe mártogatva. Édesanyám azt mondta, ezt azért tesszük, hogy a következő év édes legyen [A méz a bibliai idők óta az élet édességét és jóságát jelképezi. A manna is – mely a pusztai vándorlás alatt az égből hullott – édes volt, mint a méz. Eredetileg datolyából készítették, de a posztbiblikus időkben már a méhek által készített mézet tekintik méznek. Bár a méh nem kóser állat, mégis engedélyezik a törvények a méz fogyasztását, mert a méz nem tekinthető a méh testrészének. – A szerk.].

Jom Kipurkor az egész család böjtölt. Még a kisgyerekek is tartották a böjtöt, körülbelül öt éves koruktól [A gyerekeknek a bár micvójuk / bát micvájuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. – A szerk.]. Jom Kipur előtt otthon kápóreszt csináltunk. Édesanyám és a nővérem fehér csirkét vett a jobb kezébe, az apám és mi, az öcsémmel pedig fehér kakast. El kellett mondani egy imát, aztán pedig lassan forgatni az állatot a fejünk fölött, és közben azt mondani héberül: „Légy te az én vezeklésem!”. Az egész család elment a zsinagógába. Jom Kipurkor az imák nagyon hosszúak voltak. Miután hazatértünk a zsinagógából, mindannyian asztalhoz ültünk. A huszonnégy órás böjt [A Jom Kipur-i böjt 25 órás. – A szerk.] után minden különösen finomnak tűnt.

Vidám ünnep volt a Hanuka és a Purim. Hanukakor a gyerekeknek pénzt – hanuka geltet – és fából készített, színesre festett pörgettyűt [denderli] adtak. Purimra édesanyám háromszögletű mákos és diós süteményt készített – hámántáskát [A hámántáska vagy humentás kelt tésztából készült sült tészta. Négyszögletesre vágott, majd félbe hajtott táskácskák, szilvalekvárral vagy cukros mákkal töltve. – A szerk.]. Purimkor szokás volt finomságokat vinni a családtagoknak, ismerősöknek. Ez volt a sláchmónesz. Egy szalvétával letakart tálcára raktak mindenféle finomságot, a gyerekek meg körbevitték a sláchmóneszt a házakba. Purim első reggelén édesapám Eszter könyvéből olvasott föl [lásd: Purim; Megilá].

Nagybereznán két héder volt: egy a fiúknak és egy a lányoknak. A lányok kevesebb tantárgyat tanultak, de azért mindent megtanítottak nekik, amit tudnia kell egy zsidó nőnek, tanultak imádkozni, héberül olvasni. A lányok öt- vagy hatéves korukban kezdtek tanulni a héderben, nem emlékszem pontosan, és egy évig tanultak ott. Mi pedig, fiúk, hároméves korunkban kezdtünk a héderbe járni. A melamednek volt egy segítője, aki az ilyen kisgyerekekkel foglalkozott. A melamed tanított minket, a segítője pedig a gyakorlati dolgokkal törődött: megetette a gyerekeket, kivitte őket a mosdóba és hasonlók. Négyéves korunkban már elkezdtük tanulni a héber ábécét, addig meg hallás után tanultuk a héber szavakat. A héderben jiddissel is foglalkoztunk, megtanultunk írni és olvasni, tanultunk a zsidó történelemről, hagyományokról és vallásról. A héderbe hétéves korunkig jártunk, és akkor kezdődött az oktatás az általános iskolában.

Nagybereznán nem volt zsidó iskola. Mindannyian, a nővérem is és Leopold öcsém is a nyolcosztályos ukrán iskolába jártunk. Koedukált iskola volt, a fiúk és a lányok együtt tanultak. Az osztályban sok zsidó gyerek volt, és voltak ukránok [rutének] is és magyarok is. A többség már az iskola előtt is ismerte egymást. Semmiféle antiszemita megnyilvánulás nem volt. Megesett, hogy verekedtünk, veszekedtünk, de ennek nem volt nemzetiségi színezete. A barátaim között voltak zsidók is, nem zsidók is. Az iskolában nem tanultam rosszul, és bár nem voltam kitűnő, azért minden tantárgyból elég jól teljesítettem. Amikor betöltöttem a tizenhármat, a szüleim bár micvót csináltak nekem. Ezután már felnőttnek számítottam.

Tizennégy éves koromban befejeztem az iskolát. A szüleimnek azt javasolták, hogy küldjenek Csehszlovákiába, egy ruhagyárba, hogy ott tanuljak két évig. Működött akkor Kárpátalján egy cionista szervezet, amely azzal foglalkozott, hogy tizenéveseket különböző foglalkozásra tanított be, aztán Palesztinába küldte őket [Föltehetően a Betárról van szó. Betar (Brit Trumpeldor, vagyis „Trumpeldor Szövetség”): a cionizmus jobboldali irányzatát képviselő ifjúsági szervezet, amely Vlagyimir Zsabotinszkij kezdeményezésére alakult 1923-ban. Tömegbázisát a lengyel zsidóság alsó középosztálya alkotta. Három alapelv szerint működött: monizmus (a célok sorában a zsidó állameszme rendelkezik prioritással), a légionizmus (a felfegyverzett önvédelem elve) és a chaluciut (vagyis az ideális „pionir” elve). (Maga a rövidítés egyébként utal Betár városára, ahol Bar Kochba életét vesztette.) – A szerk.]. A ruhagyár ehhez a szervezethez tartozott. A gyár neve Zborovic volt. Nem emlékszem, hogy mi volt a neve a városnak, ahol a gyár volt [Csehszlovákiában (a mai Csehországban) volt egy Zborovice nevű helység – valószínűleg itt volt a gyár. – A szerk.]. Ott velem együtt sok zsidó gyerek volt Nagybereznáról, és voltak gyerekek Kárpátalja más helységeiből is. Voltak lányok is, fiúk is. Egy nagy házban laktunk, egy szobában tíz ember volt. Lent volt az étkezde. Kóser ételeket készítettek nekünk, sábeszre és az ünnepekre ünnepi lakomát rendeztek. Pénteken megtartottuk a sábeszt, szombaton pedig nem dolgoztunk. Az ünnepeket is megrendezték nekünk, minden úgy zajlott, ahogy a zsidó tradíciók szerint kell. Megtanultunk különböző gépeken és a futószalag mellett dolgozni. Ezenkívül még héberül [ivrit] és jiddisül is tanultunk. Két évet töltöttem itt, boldog évek voltak, nagyon tetszett a munka is és az életforma is. Csehszlovákiából 1930-ban jöttem vissza, akkor apám beadott tanulni egy szabóhoz. Három évig tanultam. Persze gyorsabban is ki lehetett tanulni a mesterséget, de akkoriban az volt a szokás, hogy a tanoncok nemcsak tanultak, hanem segítettek is a tulajdonos feleségének a házimunkában. Vizet is kellett hordani, a gyerekekre is kellett vigyázni, amit mondtak, azt megcsinálta az ember.

Amikor befejeződött a taníttatásom a mesternél, dolgozni kezdtem nála szabóként, pontosabban szabászként. A szüleimnél laktam az öcsémmel együtt. A legjobb barátom egy falubeli fodrász volt, aki ugyanabban az évben született, mint én, és nem volt zsidó. Nagyon jó ember volt. Akkoriban számunkra nem volt jelentősége annak, hogy milyen nemzetiségű valaki, persze ha tisztességes és rendes volt.

1934-ben Helén nővérem férjhez ment. A szüleim igazi zsidó esküvőt rendeztek neki. Volt hüpe, az esküvői ceremóniát a rabbi vezette [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az esküvő Nagybereznán volt, utána pedig apám vett nekik egy házat Ungváron. A nővéremék Ungvárra költöztek. Felnőtt az öcsém, befejezte az iskolát, és én elkezdtem a szabómesterségre tanítani.

1936-ban sorköteles szolgálatra hívtak be a csehszlovák hadseregbe. A gyalogsághoz lettem beosztva. Hadiszolgálatra képeztek minket ki – folyamatos edzéseket, sportfoglalkozásokat tartottak nekünk, és volt elméleti oktatás. Kaszárnyában laktunk, ahol külön szobák voltak, mindegyikben nyolc-tíz ember lakott. Minden szobában voltak ágyak, asztalok, székek, a falon könyvespolcok. Ruhásszekrények is voltak, mindenkinek jutott egy saját polc a személyes holmija számára. A kaszárnya mellett működött egy könyvtár, és a szabadidőben lehetett olvasni. A hadseregben minden felekezetű katona számára -- legyen az izraelita, katolikus vagy pravoszláv -- megtartották a vallási ünnepeket. A zsidóknak Pészahra maceszt hoztak a zsinagógából, a pravoszlávoknak húsvétra kalácsot sütöttek. A katonák fölkereshették a zsinagógát, a templomot. A kásrutot persze nem tartottuk, kénytelenek voltunk mindent megenni, amit adtak, de a többi dologban sikerült a zsidó szabályokat betartanom. A vallásosságot még támogatták is. Különböző nemzetiségű katonák laktak egy szobában velem. Rajtam kívül volt még egy zsidó a mi szobánkban, voltak csehek, voltak magyarok. De soha nem volt semmiféle konfliktus nemzetiségi alapon. A tisztek nagyon jóindulatúan viszonyultak a fiatal katonákhoz. A hadseregben nem fordult elő, hogy a felettesek visszaéltek volna a hatalmukkal a fiatal katonákkal szemben, kigúnyolták volna őket, mint ahogy azt a mai ukrán hadseregről hallani. Mi mindannyian teljes egésznek éreztük magunkat.

A katonaság után, 1939-ben hazamentem, de akkorra ez már Magyarország volt. 1938-ban Kárpátalja ismét Magyarország fennhatósága alá került [Ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalját 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.]. De ez már nem az a Magyarország volt, ahol a szüleim fiatalsága telt el, ez a fasiszta Magyarország volt. Akkor már háború dúlt Lengyelországban, Hitler csapatai elkezdték megsemmisíteni a lengyel zsidókat. Sok menekült érkezett Lengyelországból. Magyarország a hitleri Németország szövetségesének hirdette ki magát. Megkezdődött a Magyarországon élő zsidók üldözése. Zsidóellenes törvények sorát fogadták el [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. A zsidóknak megtiltották, hogy vállalkozásokat, üzleteket birtokoljanak, mindent önként át kellett adniuk nem zsidóknak, máskülönben az állam kobozta el a tulajdonukat. Aztán bevezették a magyar útleveleket. Minden zsidónak be kellett bizonyítania, hogy Magyarország területén született, különben tudom is én, hova telepítették ki [lásd: KEOKH; Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés]. Össze kellett gyűjteni az iratokat, igazolásokat [Az 1939. évi IV. tc. (a második zsidótörvény) rendelkezéseinek értelmében tömegeknek kellett beszerezniük származási irataikat, anyakönyvi kivonataikat, egyéb okiratokat, egyrészt a mentességek igazolása (1–2. §.), másrészt a szavazati jog biztosítása (4. §.) miatt. Ez nem csak a zsidókra vonatkozott, hiszen a zsidó köztisztviselők, állami alkalmazottak elbocsátása (5. §.) miatt mindenkinek igazolnia kellett származását. Ugyanez volt érvényes többek között a szabadfoglalkozásokban dolgozókra, az iparigazolványt kérelmezőkre is. – A szerk.]. Az útleveleket Budapesten, Magyarország fővárosában adták ki. Oda kellett érte utazni, ez drága volt. A zsidóknak nem volt joguk állami tisztségeket betölteniük. Sokkal nehezebb lett az élet.

1941-ben Németország megtámadta a Szovjetuniót. Magyarország Németország szövetségese volt a háborúban, és megkezdődött a magyar hadsereg mozgósítása. 1941-ben elvittek a hadseregbe munkaszolgálatosnak. A munkaszázadot először németek irányították, aztán csak a magyarok maradtak. A frontra küldtek minket, a Szovjetunió területére. Árkokat ástunk a Donnál.  A doni frontot magyar tisztek irányították.  A magyarok néha rosszabbul viselkedtek, mint a németek. Néhány magyar tiszt rosszabb volt a vadállatnál. Velünk, a munkaszolgálatos katonákkal bármit megtehettek, amit csak akartak, bármilyen munkát adhattak. Nem lehetett nemet mondani, ha megtagadtad a munkát, akkor helyben lelőttek. Az első munka árokásás volt. Körös-körül mindent beborított a hó. Az utakat meg kellett tisztítani a hótól, hogy a német hadsereg végig tudjon menni rajta. Emlékszem, hogy 1942 január-februárjában olyan szörnyű tél volt, hogy az emberek a földre estek, és percek alatt megfagytak. Mindegyikünknek adtak egy ásót. Aki eldobta az ásóját, az meghalt, mert miután kiszálltunk a vagonokból, gyalog kellett menni. Olyan fagyos tél volt, és olyan orkánerejű szél fújt, hogy csak az ásókkal lehetett a szél ellen védekezni. Volt egy gyapjúból készült maszkom, amit a nővérem kötött nekem, csak a szemet és az orrot hagyta nyitva rajta, a többi részén mindenhol zárt volt. Munkaszolgálatra csak zsidókat vittek [Bár a munkaszolgálatosok túlnyomó része zsidó származású volt, a fegyverviselésre alkalmatlanok között voltak nem zsidó származásúak is (jobbára baloldali elemek, a fegyveres szolgálatot vallási okokból megtagadók stb.), de 1940 decemberében a zsidókat szinte kizárólag zsidókból álló munkásszázadokba rakták, és elkülönítették őket a nem zsidó munkaszolgálatosoktól. (Azokat a zsidókat és nem zsidókat pedig, akiket nemzetbiztonsági szempontból veszedelmesnek ítéltek, büntető muszra soroztak be.) 1942 tavaszán, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a Szovjetunió elleni háború elhúzódik, és várható volt a 2. magyar hadsereg bevetése is, a honvédelmi miniszter utasításba adta, hogy mozgósítás esetén a behívandók 10%-a zsidó legyen, és hogy a zsidó munkásszázadokat a hadműveleti zónába kell vezényelni. Amikor 1942. április 11-én a 2. magyar hadsereget a frontra küldték, meredeken felszökött a fronton szolgáló muszosok száma. Tízezrével hívtak be zsidókat, elsősorban SAS behívóval, nem pedig korosztályok szerint. – A szerk.]. Nem tudom, hányan maradtunk életben, de biztos, hogy nagyon kevesen. Azt hiszem, körülbelül egy százalék. Ezekben a századokban az emberek nagyon gyorsan meghaltak. Nem csak a munkakörülmények voltak embertelenül nehezek, de amikor árkokat ástunk, az oroszok is egyfolytában lőttek ránk. Fegyverünk nem volt, az ásóval meg nem sokra mész a golyók ellen.

1942 februárjában szovjet csapatok támadták meg a századunkat. A magyarok szerteszét szaladtak. Nem tudtuk, hol vannak a mi századunkból való katonák és a tisztek. Mi, munkaszolgálatosok kilencen voltunk. Járkáltunk, nem tudtuk, hogy hol vagyunk, és hova kell mennünk. Egy házhoz értünk az erdő szélén, amiben egy konyha volt. Ebben a konyhában főztek ételt a magyar katonáknak. Volt ott néhány ember, és mi fölajánlottuk nekik, hogy a konyhán ételért cserébe dolgozunk. Odavettek minket magukhoz, megbíztak, hogy vágjunk fát, hámozzunk krumplit. A katonáknak a csaták előtt feketekávét, konyakot vagy rumot adtak, hogy fölélénkítsék őket. Nekünk is megengedték néha, hogy kávét vagy rumot igyunk. Sajnos, a munkánknak a konyhán hamar vége szakadt. Egyszer éjszaka a szobába, ahol aludtunk, részeg német tisztek rontottak be. Ezt kiáltották: „Ébresztő, kommunisták!” Valamiért ők azt hitték, hogy minden zsidó kommunista. Mi nem értettük, miről van szó. Megparancsolták, hogy gyorsan öltözzünk föl, vegyük a hátizsákunkat a holminkkal, és menjünk a konyhába. Amikor odamentünk, az élelmezési szakasz vezetője ránk kiabált: „Koszos zsidók, kommunisták, kiittátok a konyakot és a rumot, ami kell a katonáinknak!” Azt bizony a tisztek itták meg, de minket hibáztattak. A tisztek elkezdtek verni minket. Féltem, hogy be ne törjék a fejemet, összehúztam magam, így az ütéseket főleg a hátizsák fogta föl. Nekik semmibe sem került volna mindannyiunkat megölni, felelniük ilyesmiért nem kellett. De miután belefáradtak a verésbe, mindannyiunkat kikergettek az udvarra.

Futni nem lehetett, körben nagyon magas hó volt. Sebesülten feküdtünk a havon. Amikor egy kicsit megnyugodtunk, próbáltunk továbbmenni. Kerestük a mieinket, mert nem volt hova mennünk. Oroszul nem tudtunk. Én tudtam ruszinul, ez nem tisztán ukrán nyelv, hanem egy kárpátaljai tájszólás. Így beszéltek a mi falunkban. Végül sikerült megtalálni a magyar hadosztályt, és megint befogtak minket munkára. A legnehezebb munkákat adták nekünk, de választásunk nem volt. Ha menekülni próbáltál volna, rögtön megölnek, de menekülni úgysem volt hova. Úgyis lelőttek volna, a különbség csak annyiból állt, hogy ki lő le: a magyarok, a németek vagy az oroszok. Arrafelé vonult el az orosz front, harcok folytak.

Egyszer az orosz csapatok támadást indítottak, és éjszaka visszavonulásra kaptunk parancsot. Mi, az a kilenc ember, együtt maradtunk. Úgy döntöttünk, hogy a faluban rejtőzünk el. A falut Osurkinak hívták, legalábbis ezt mondta az a nő, aki elrejtett minket [Ilyen településnév nem található Ukrajnában. – A szerk.]. Köröskörül bombáztak. Mindannyian bementek hozzá a házba, én pedig, az udvaron maradtam. Megláttam egy hosszú fonott kosarat, amely a ház ajtaja mellett állt. Belebújtam ebbe a kosárba. Egy idő múlva a ház mellett föltűnt három német katona, akik aknavetőt állítottak föl, és lőni kezdtek. Az oroszokat tartóztatták föl, hogy a többiek el tudjanak menekülni. Ez néhány percig tartott. Én közvetlenül mellettük feküdtem. Ők engem persze nem láttak, de én láttam őket a kosár résein keresztül. Aztán elfutottak, az oroszok támadása nagyon határozott volt. Egy kis idő múlva csend lett. A harc továbbvonult, abbamaradt a bombázás és lövöldözés. Én persze nagyon átfagytam, mert a szabadban feküdtem abban a kosárban. Egy kis idővel az után, hogy elmentek a németek, csend lett, és ekkor valami zajt hallottam. Egy síléc surranása volt. Egy fehér álcázó köpenybe öltözött orosz tiszt síléccel ereszkedett le a hegyről, kézi golyószóró volt nála. Földerítő volt. Meglátta a fényt a szobában, és bement. Én még mindig a kosárban feküdtem. Ők már tudtak rólunk, tudták, hogy a magyaroknak vannak zsidó munkaszolgálatosaik. Az orosz tiszt bement a házba, és megkérdezte: „Hányan vannak itt?” Megszámolta, kiküldött minket az utcára, azt mondta, hogy gyorsan menjünk a hátországba, mert a hadszíntér visszatérhet ide, és útba igazított minket, ekkor már én is előbújtam a kosárból. Oroszul beszélt, nem értettünk mindent, de megmutatta nekünk, merre menjünk. Éjjel két óra volt. Elindultunk, de hogy merre menjünk, azt nem tudtuk. A falvakat jártuk egészen reggelig. A front nem tért vissza. De már nagyon szerettünk volna vizet inni, enni valamit. Majdnem minden házat szétlőttek, az épségben maradtakba bementünk, megmelegedtünk, néha adtak nekünk enni. Mentünk, mint a nincstelenek, házról házra, tovább és tovább. Nappal az úton halott embereket találtunk a mi századunkból. Repülőgépről lőtték le őket. Ahogy mentünk, fölöttünk is repülőgépek szálltak. Mivel én nemrég még a csehszlovák hadsereg katonája voltam, tudtam, hogy amikor közeledik a repülőgép, le kell feküdni a földre, és halottnak tettetni magadat. Amikor elrepült, tovább lehetett menni. Azokat, akik ezt nem tudták, rögtön megölték. Hogy német vagy magyar repülőgépek voltak-e, azt nem tudom, de valamelyik a kettő közül, mert más nem lehetett. Nem emlékszem, hány napig mentünk, de nem nagyon sokáig, mert gyalog nem jutsz messzire, pláne nem éhesen. Mindenhol ennivaló után kutattunk. Egyszer tököket találtunk, amit egy pincéből dobtak ki. Tüzet gyújtottunk, megsütöttük, és megettük a tököket. Már majdnem elrohadtak, de mi mégis megettük. Egyszer találtunk egy megfagyott lovat, mindenki darabokat vágott ki magának belőle, és azt ette megsütve. Éjszakára a szétlőtt házakban rejtőzködtünk el.

Egyszer oroszok raboltak ki minket. Civil emberek voltak, jöttek éjszaka pisztollyal, megnézték, kinek milyen cipője van, kinek van jó ruhája, kényszerítették, hogy vegye le, és cserébe régi dolgokat adtak. Elvették a jó kis kecskebőr mellényemet, amit otthonról hoztam magammal. Még jó, hogy adtak cserébe legalább egy régit.

Végül orosz katonákat találtunk. Beszéltem velük, szerencsére néhányan közülük értettek ukránul, megkérdeztem, nem tudunk-e csinálni valamit nekik, nincs-e szükségük szabóra. Hoztak nekünk javítanivaló ruhát, fehérneműt. Enni adtak, és amikor eljöttünk tőlük, adtak egy hátizsáknyi kétszersültet. Aztán megint csak mentünk, fogalmunk sem volt, hogy hova megyünk. Számunkra ez egy idegen ország volt. Útközben tífuszosak lettünk, az egyik faluban az emberek megmutatták nekünk a kórházat. A kórház, amelyben a tífuszos betegek feküdtek, az iskolaépületben volt elhelyezve. Onnan minden nap úgy vitték ki a halott embereket, mint a farönköket. A betegek a koszban feküdtek a szalmán. Nagyon sok tetű volt. Az embereket reggelre halálra ették a tetvek. Én nem tudom, honnan volt erőm hozzá, de éjszakánként nem aludtam, hanem a ruhámat tisztogattam a tetvektől. Nem volt más megoldás. Ez mentett meg. Nem volt ott étel, nem volt víz, havat olvasztottak, és azt ittuk. Az emberek – én is – annyira legyöngültek, hogy nem tudtak járni, négykézláb is csak nagy erőfeszítéssel sikerült. Még a falakba sem tudtak kapaszkodni. Nekem és két ezredtársamnak valahogy sikerült túlélnünk. Aztán orosz tisztek és civilek jöttek. Voltak köztük orvosok is. Az egyik orvos megkérdezte tőlem, hogy hová valósi vagyok. Megmondtam neki, hogy Ungvárról jöttem. Kiderült, hogy ő is Ungvárról származik, az 1920-as években ment ki a Szovjetunióba. Kérdezgetni kezdett, én feleltem. Megnézte, hogy kit lehet még megmenteni. Azokat az embereket, akiknek még volt némi esélyük a túlélésre, kivitték onnan, és külön helyezték el. A többiek helyben meghaltak.

Miután meggyógyultunk, továbbmentünk. Megfürödhettünk a fürdőben, valamennyire letisztálkodhattunk. Aztán Uszmanyba vittek minket [Moszkvától kb. 400 km, délkeletre. – A szerk.]. Ott egy hadifogolytábor volt. Voltak ott németek, olaszok, románok, törökök, mindenféle katona volt ott. Azt, aki megadta magát, odavitték a frontról. Sok olyan német katona volt ott, aki megadta magát. Odavitték őket, levetkőztették meztelenre, úgy, ahogy egyébként engem is, átkutatták, aztán megengedték, hogy fölöltözzenek. Ez egy elosztó tábor volt, ahol átkutatták, szortírozták, ellátták és továbbküldték a foglyokat. Én mindig azt kerestem, hogy mivel tudnám elfoglalni magam. Sok rongyos ember volt ott. Mondtam, hogy tudok ruhát javítani. Volt mivel varrnom, mert tűt hoztam magammal. Voltak egyéb apróságaim is. Az ollómat elvették a motozáskor, bár az olló számomra nem fegyver volt, hanem munkaeszköz. Ollót aztán szereztem. Először a foglyokat szolgáltam ki. A munkámért cserébe ételt adtak nekem. Aztán nyitottam egy műhelyt ebben a lágerben. Az orosz hadsereg alá tartozott egy, a front ellátását biztosító raktár, ott volt a műhelynél. Az olaszok oda jártak ételt lopni, ők különösen éhesek voltak. Azokat, akiket elkaptak, helyben lelőtték, ezt én nem egyszer láttam. Aztán a műhelyem mellett nyitottak még egy műhelyt, egy cipészműhelyt. Kerestek a foglyok között mestereket. Én elég régen voltam már ebben a lágerben, és egész otthonosan mozogtam. Mindig újabb és újabb emberek érkeztek. Egyszer egy vagon SS-est hoztak. Köztük volt a barátom, Schwarz, a mi munkaszolgálatos századunkból [A Centropa Nyikolaj Svarccal is készített interjút. – A szerk.]. A németekkel együtt rejtőzött el egy házban egy nőnél, amíg meg nem találták. Odavettem magamhoz a műhelybe. Elég sokat voltunk ebben a lágerben, aztán Uszmanyból Voronyezsbe küldtek minket. Voronyezsben először is a fürdőbe vittek minket. Már sokkal jobban éreztük magunkat, mint előtte. A ruhánkat fertőtlenítették, és visszaadták. Az is egy nagyon nagy láger volt. Ott is voltak németek is, olaszok is, románok is, magyarok is. Óriási fabarakkokban laktunk. A barakkban a fal mellett végig fapriccsek húzódtak két sorban. Elég jól etettek minket. A lágerbe folyamatosan érkeztek amerikai küldemények, lencsét küldtek csirkehússal. Amerika egy nemzetközi megállapodás értelmében élelmiszer-szállítmányt küldött a foglyoknak. A voronyezsi fogságban már nagyon jó volt ahhoz képest, hogy mi volt előtte. Ott már elég jó ételt adtak, volt mosakodási lehetőség. A lágerben voltak zsidók, de a zsidó hagyományokat nem követték. Természetesen disznóhúst nem ettünk, de ez volt az egyetlen dolog, amit tehettünk. Ez egy másik világ volt, és mi el voltunk szakítva a megszokott valóságtól. Én ott is nyitottam egy varróműhelyt, de ez már egy igazi, jó műhely volt. A voronyezsi műhelyben új dolgokat is varrtunk: egyenruhát az orosz tiszteknek, női ruhát, emellett ruhák javításával is foglalkoztunk. A varróműhelyben nagyon jó német szakemberek dolgoztak. Az igazat megvallva, tanultam tőlük egy s mást. Azóta is őrzöm a följegyzéseimet, amiket ott készítettem, egy ábrákkal teli albumot, mindenféle szabásmintát. A műhelyem közvetlenül a parancsnokság mellett volt, a láger területén kívül. A parancsnok, egy ezredes fent lakott, és lent volt a cipész- és a varróműhely. Ott laktunk mi ketten, Schwarzcal a mi munkaszázadunkból. Én varrtam, ő cipészkedett. A lágerben nem sokáig laktam, hamarosan fölszabadítottak az őrkíséret alól. Adtak egy fényképes igazolványt, és azzal szabadon mozoghattam a láger területén és környékén. Én és Schwarz a parancsnokság épületében laktunk, a munkánkért ételt kaptunk cserébe. Nagyon sok volt ott a poloska, nem hagytak minket aludni. Az ágy lábát nedves rongyokkal tekertük körbe, hogy a poloskák ne tudjanak fölmászni lentről. De azok olyan gonoszak, hogy fölmásztak a plafonra, és onnan vetették ránk magukat. Azért valahogyan túléltük. Én minden reggel elmentem a lágerbe, összeszedtem az embereket, akik a varrodában dolgoztak, huszonöt-harminc embert. Szökni nem készültek, nem lett volna hova menniük. A helyi lakosság fasisztának tartotta őket, és aligha segített volna nekik. Minden nap a műhelyben dolgoztak, este pedig visszakísértem őket a lágerbe.

A lágerben tartózkodásom alatt ismerkedtem meg a jövendőbeli feleségemmel, 1945-ben. Ez már akkor volt, amikor fölszabadítottak az őrkíséret alól. A parancsnoksággal szemben, ahol laktunk, az utca túloldalán állt egy ház. Az ablakban gyakran láttam egy lányt. Egy nagy család élt ott. Schwarzcal gyakran néztük őket az ablakon keresztül. Számunkra ez a látvány a békebeli élet egy kis darabját jelentette, otthoni emlékeket idézett föl. Lent egy kis patak folyt, volt ott egy kút, oda jártak az emberek vízért. Mi fürödni jártunk a patakhoz, és gyakran láttuk ezt a lányt, vödrökkel jött a kúthoz. Valahogy összeszedtem a bátorságomat, hogy megszólítsam. Német egyenruhában voltam, a németek adták cserébe azért, hogy varrtam nekik. Ezek a németek nem is tudták rólam, hogy zsidó vagyok, mert jól beszéltem németül, és akkor már oroszul is kiválóan tudtam. Beszéltem a lánnyal, és megkértem, hogy találkozzon velem este. Nagyon hiányzott nekem az emberi közeledés. Féltem, hogy nemet mond, hiszen nem tudta, hogy ki vagyok. De beleegyezett. Este találkoztunk. Kiválasztottam egy helyet, ahol senki sem láthatott, mert a foglyoknak tilos volt este az utcára menniük. Egy kicsit sétáltunk, beszélgettünk. Ez ünnep volt számomra. Ezután minden nap találkoztunk. Hoztam neki az ételből, amit a lágerben adtak. A lányt Szofija Belinszkajának hívták. Nem tudtam, miféle, azt gondoltam, hogy cigány. Külsőleg egy cigány lányra hasonlított. Egyszer megemlítette, hogy az anyja próbálja lebeszélni arról, hogy találkozzon velem, azt mondja, hogy én német vagyok, és megölöm őt. Elmondta, hogy zsidó. Én meg mondtam neki, hogy én is zsidó vagyok. Az anyja nem hitte el, azt mondta, hogy a hadifogolytáborban csak németek vannak. Elkezdtem följárni hozzájuk. Csak esténként lehetett, amikor senki sem látta. Szofija családja nagy volt, a hét gyerek közül Szofija volt a legidősebb. 1924-ben született. Az anyja háztartásbeli volt, az apjuk nem lakott velük, más családja volt. Próbáltam segíteni a családnak. A műhelyben fehér anyagból köpenyeket varrtunk, az anyagot tekercsekben kaptuk. Minden este betekertem magam ezzel az anyaggal, és így mentem hozzájuk. Szofija anyja a piacon eladta az anyagot, és ennivalót vett belőle a családnak. Egyszer meghívott ebédre. Aztán rájöttem, hogy beszélni akart velem, megtudni, hogy beszélem-e a zsidó nyelvet. Beszélgettünk, és a beszélgetés végére meggyőződött arról, hogy én jobban beszélek jiddisül, mint ő. Ezután már nem tartott tőlem, én meg minden este elmentem hozzájuk vendégségbe. Schwarz barátom is találkozgatott egy helyi, voronyezsi lánnyal.

1945 májusában megtudtuk, hogy vége a háborúnak. Nagy öröm volt ez nekünk. Az utcán ismeretlen emberek ölelkeztek, csókolgatták egymást, gratuláltak egymásnak. Reméltem, hogy nemsokára haza tudok menni. A családom sorsáról semmit sem tudtam. Szofijával elhatároztuk, hogy összeházasodunk, de úgy döntöttünk, hogy akkorra halasztjuk az esküvőt, amikor megérkezünk az én házamba, mert az én családommal szerettünk volna ünnepelni. Megkértem a lágerparancsnokot, Ptasinszkijt, aki szintén zsidó volt, tudja meg, mi zajlik itt, Kárpátalján, van-e még valaki ott a zsidók közül. Ptasinszkij hivatalos úton megkérdezte, és azt a választ kapta, hogy a családomból senki sem él. Minden zsidót elvittek a németek Auschwitzba, mindet megölték [Nem a németek „vitték el” a zsidókat Auschwitzba. A deportálást a magyar hatóságok hajtották végre. Lásd: Ungvár. – A szerk.].

Amikor fölszabadítottak minket a lágerből, mindenkit megkérdeztek, hol akar élni. Bármely országot megnevezhettem, oda vittek volna. De én haza akartam jönni Kárpátaljára, bár már tudtam, hogy senki sem vár. 1942 elejétől 1946 szeptemberéig voltam fogságban. Szeptemberben megszereztem a megfelelő utazási okmányokat, és hazautaztam. 1945-ben, miután befejeződött a második világháború, Kárpátalja szovjet lett, de ez engem nem riasztott el. Emlékeztem rá, hogy a szovjet hadsereg szabadított föl minket a fasisztáktól. Reméltem, hogy hazajövök, és találok valakit a családomból. Először egyedül jöttem. Elő akartam készíteni mindent, mire a jövendőbelim megérkezik. Nagybereznára utaztam, és a szomszédok megerősítették, hogy a németek az egész családomat elvitték 1944-ben az auschwitzi koncentrációs táborba, és senki sem tért vissza közülük. Elmentem Ungvárra. Iratokat kellett szereznem, de nem sikerült. A nővérem házában idegenek laktak. A nővérem is és a családja is meghalt a koncentrációs táborban. Én egy távoli rokonomhoz költöztem, és elkezdtem intézkedni, hogy visszaadják a nővérem házát. Ungváron lakott az unokatestvérem ismerőse, egy ügyvéd, aki a bíróságon vitte az ügyemet. Nagybereznán végre kaptam egy papírt, ami igazolta a személyemet, és ezzel kaphattam igazolványt. A bíróságon sikeresen végződött a perem, visszaadták a házat. Akkor elutaztam Voronyezsbe Szofijáért, és együtt tértünk vissza Ungvárra. Rögtön összeházasodtunk, ahogy megérkeztünk Ungvárra. Zsidó esküvőnk nem volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Egyszerűen bejegyeztettük a házasságot a kerületi anyakönyvi hivatalban. Máig ebben a házban lakunk. Amikor az 1950-es évek elején elkezdtük fölújítani a házat, és lecseréltük a rothadó deszkapadlót, egy ajándék várt rám a nővéremtől. Amikor az egész családdal együtt elvitték őt a koncentrációs táborba, nyilván nem akarta elöl hagyni a fényképeket, és elrejtett egy fényképekkel teli borítékot a padló alá. Ott találtunk rá a fölújítás alatt. Számomra ez nagy öröm volt, hiszen egyetlen fényképem sem maradt a családomról.

Egy varrodában helyezkedtem el, a város központjában. A háború után az emberek kevés új dolgot varrattak, főleg a régi ruhát javíttatták. Csak én dolgoztam, a feleségem otthon volt. 1947-ben született az első gyerekünk, egy fiú, akit az apám tiszteletére Kálmánnak neveztünk el. 1949-ben született a lányom, akit Jelenának neveztünk el a nővérem, Helén tiszteletére. A lányom zsidó neve Haja. Nagyon sokat kellett dolgoznom, hogy eltartsam a családot. Azok nagyon nehéz idők voltak, éhínség volt.

Egy idő után a varrodánkból nagy műhely lett. Ott dolgoztam szabászként huszonöt éven keresztül. Először brigádvezető voltam. A munka menete a következő volt: én kiszabtam az anyagot, odaadtam egy varrónőnek, aki megcsinálta a kabátot, az öltönyt az elejétől a végéig. Én csak ellenőriztem a munkáját, és kész. De amikor az egyedi varrásról áttértünk a műveletmegosztásos módszerre, elmentem onnan. Szerintem az nem munka, hogy az egyik csinálja az egyik műveletet, a másik a másikat, és így nyolc ember dolgozik egy dolgon. Ez a minőség rovására megy. Próbáltak rábeszélni, hogy maradjak, de én nem akartam ebben a rendszerben dolgozni. Átmentem egy másik műhelybe, ahol egy ismerősöm dolgozott. Ott csodálatos munka folyt, a ruhadarabokat az elejétől a végéig az ember maga varrta, mindössze egyetlenegy próbával. Ha nagyon pontosan készíti el az ember a szabásmintát, akkor megesik, hogy még próba sem kell. Nagyon sok kuncsaft volt. Olyan jól dolgoztunk, hogy a kuncsaftok mindig igyekeztek valahogyan megköszönni, többet fizetni, mint amennyi járt. Mindenki elégedett volt az új ruhájával, és újra eljött hozzánk. Nyugdíjba csak hetvenéves korom után mentem. Mikor végleg otthagytam a munkát a szalonban, tovább dolgoztam otthon. Nagyon sok kuncsaftom volt. A boltokban nem lehetett jó ruhát kapni, minden hiánycikk volt, ezért az emberek nagyon sokat varrattak. Akkoriban nagyon jól kerestem, semmiben sem szenvedtünk hiányt. Szabadidőm majdhogynem nem is maradt. De azért igyekeztem teremteni valamennyi időt, hogy a családommal töltsem, hogy sétáljunk, moziba menjünk.

Amikor visszajöttem Kárpátaljára, már voltak antiszemita megnyilvánulások. A háború alatt az embereket a közös balsors kötötte össze. A fronton az embereknek más mércéjük volt. A háború utáni első időkben meg olyan nehéz volt az élet, hogy mindenki el volt foglalva a saját problémáival, és nem nagyon törődött a másik ember nemzetiségével. De aztán az antiszemitizmus teljes erővel megjelent. Azt hiszem, ebben közrejátszott az, hogy a háború után Kárpátaljára sok ember jött ide a Szovjetunióból [Azaz: a Szovjetunió egyéb részeiből. – A szerk.]. Sokan közülük antiszemiták voltak. Antiszemitizmus mindig volt, és azóta is van, a közlekedési eszközökön lehet hallani effélét, hogy „Zsidók, takarodjatok Izraelbe”. Nem lehet azt mondani, hogy az állam most üldözné a zsidókat. Most már ilyen nincs, de korábban volt. Viszont a mindennapok szintjén néha előjön ilyesmi. Mi már hozzászoktunk az antiszemitizmushoz, bár személyesen én és a családom magunkon ezt sohasem tapasztaltuk, velem mindig rendesen viselkedtek, a megrendelőim a legkülönfélébb nemzetiségűek közül kerültek ki, és a hálálkodó szavaikon kívül sosem hallottam tőlük semmi mást.

Az 1953 elején zajló orvosper engem nem érintett. De meglepett, hogy sokan őszintén elhitték ezt a nyilvánvaló hazugságot. Egyébként a politika engem sohasem érdekelt. Ezek a politikáról szóló beszélgetések azoknak valók, akiknek nincs más dolguk. 1953 márciusában meghalt Sztálin. Itt, Ungváron kevesen siratták meg, szinte csak a Szovjetunióból áttelepülők. Nekem az ő halála nem okozott nagy bánatot, de az igazat megvallva, én is, mint valószínűleg mindenki, elgondolkoztam akkor azon, hogy mi lesz ezután. Emlékszem, ahogyan a huszadik pártkongresszuson Hruscsov Sztálin bűntetteiről beszélt [lásd: az SZKP XX. kongresszusa; Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson]. Engem sohasem érdekelt a politika, de sok ismerősöm akkoriban nagyot csalódott, hogy Sztálin nem is volt a népek atyja, ahogy a propaganda nevezte, inkább a népek elnyomója. Sokan ezt nem is hitték el. Arra számítottunk, hogy a huszadik kongresszus után valami jobbra fordul, de a változások nem voltak túl jelentősek. Mi Kárpátalján több különböző uralom alatt éltünk. A dolgozó embert, aki a saját keze munkájából él, nem nagyon érdekli, milyen hatalom van az országában. Csak annyit kíván, hogy ez a hatalom ne zavarja az életét, hogy legyen munkája, amiből el tudja tartani a családját.

1948-ban megalakult Izrael. Természetesen örültem, hogy saját államunk van. De hát Palesztina már régóta létezett mint zsidó állam. Már a születésem előtt is vándoroltak oda zsidók, hogy a munkájukkal erősítsék és építsék Palesztinát. Így ezt én inkább úgy fogtam föl, mint névváltozást.

A feleségemmel igyekeztünk, amennyire ez lehetséges volt, betartani a zsidó hagyományokat, megünnepelni a zsidó ünnepeket. Követtük a kásrutot [lásd: étkezési törvények; kóser háztartás], főleg az első időkben, amikor még szabadon lehetett élelmiszert kapni. Nem messze tőlünk lakott egy zsidó asszony a családjával, és péntekenként a feleségem vele együtt készítette el az ételt sábeszre, mert sábeszkor semmit sem lehetett főzni, még a tüzet sem volt szabad begyújtani [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Péntek este a családdal együtt ünnepeltük a sábeszt, minden a hagyomány szerint zajlott. Mindannyian imádkoztunk, a feleségem gyertyát gyújtott. De arra, hogy szombaton ne dolgozzak, nem volt lehetőségem. A szovjethatalom alatt a szombat munkanap volt. Ha el tudtam menni szombaton a munkahelyemről, akkor elmentem. De én brigádvezető voltam, nem hagyhattam ott csapot-papot.

Otthon a feleségemmel oroszul beszéltünk, mert ő rosszul beszélte a zsidó nyelvet. Nekem nem volt annyira fontos, hogy megtanulja a zsidó nyelvet, inkább az volt a fontos, hogy megértsük egymást. Otthon minden zsidó ünnepet megünnepeltünk. Az 1950-es évek elejéig Ungváron működött egy zsinagóga. Oda jártunk a feleségemmel. Volt fent egy erkély kifejezetten nők számára [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. De kicsi gyerekeink voltak, és a feleségemnek nehéz volt elszakadnia otthonról, hogy szombatonként eljöjjön velem a zsinagógába. Aztán amikor a zsinagógát bezárták, és hangversenyteremmé alakították át, Ungváron nyitottak egy imaházat. Oda már csak a férfiak jártak. Jom Kipur alatt a feleségemmel mindig böjtöltünk. Most is, a korunk ellenére, tartjuk a böjtöt. A Pészahot is a hagyomány szerint ünnepeltük meg. Most is megvan a húsvéti étkészlet, a poharaktól az asztali terítéken át a lábasokig, edényekig. Pészahkor a szédert én vezettem. Amikor a fiam már egy kicsit nagyobb lett, megtanítottam neki a hagyományos húsvéti kérdések héber szövegét, melyeket a fiú tesz föl apjának a széder alatt [lásd: má nistáná]. Otthon minden ünnepet megtartottunk, és én elmeséltem a gyerekeknek, hogy melyik ünnepnek mi a jelentősége, és hogyan kell megtartani őket. Én és a feleségem zsidónak neveltük a gyerekeket. Tudták, hogy ők zsidók, és ezt nem titkolták, pedig sokan voltak, akik eltitkolták a zsidóságukat azokban a nehéz időkben. A szovjet ünnepeket otthon nem ünnepeltük meg, számomra ezek a Győzelem Napja, május kilencedike kivételével mind szokatlan és jelentés nélküli ünnepek voltak [1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. A Szovjetunióban ez a nap lett a Győzelem Napja, amit évente a moszkvai Vörös téren, a legfőbb párt- és állami vezetők előtt vezényelt díszszemlével ünnepeltek meg. – A szerk.]. Amikor a gyerekek megnőttek, és már iskolába jártak, a feleségemmel elmentünk az iskolába az ünnepélyekre, melyeket a szovjet ünnepnapokon rendeztek, és ahol a gyerekek fölléptek a szülők előtt, de számunkra ezek nem voltak ünnepek, csak szabadnapok, amikor együtt lehetett a család. Otthon minden családtag születésnapját megünnepeltük. Barátok, rokonok jöttek hozzánk.

Majdnem minden barátunk zsidó volt. Én nem a nemzetisége alapján ítélek meg egy embert, de valahogy így alakult. Én nagyon szeretem a hosszú sétákat, szeretek sokat gyalogolni, és a feleségemmel és a gyerekeimmel gyakran mentünk sétálni. Szabadidőmben a kedvenc foglalatosságom a horgászás volt. Csak az utóbbi néhány évben nem járok már a barátaimmal horgászni, korábban hétvégén egy egész napot el tudtam tölteni a folyónál.

Amikor a gyerekek nagyobbak lettek, a feleségem elhelyezkedett az ungvári alkatrészgyárban, az Uzsgorodpriborban. Harminc évet ledolgozott ott, bejárva a tanulótól a brigádvezetőig vezető utat. A feleségem nem azért dolgozott, mert szűkölködtünk volna, eleget kerestem én. Egyszerűen emberek között szeretett volna lenni, és a nyugdíjra is jó előre gondolt.

A gyerekek iskolába jártak. A fiam gyerekkorában nagyon szerette a zenét, és hegedülni tanult. Aztán abbahagyta a zenélést. A lányomat is taníttattuk zongorázni, de az sem sikerült. Az iskola elvégzése után a fiam fényképészetet tanult, aztán fényképészként dolgozott. Egy jóravaló ungvári zsidó lányt vett el feleségül, a fiuk, Dimitrij 1982-ben született. 1996-ban a fiam a családjával együtt kivándorolt Izraelbe. Először a fia utazott ki, amikor gyerekeket toboroztak, hogy izraeli iskolákban tanuljanak. Aztán a fiam és a menyem kimentek, hogy megnézzék, hogy van Dimitrij, és ott ragadtak. A fiam sofőr. Az unokám befejezte az iskolát, jelenleg katona. Miután leszolgált, jelentkezni fog egyetemre.

Jelena lányom az iskola befejezése után az Uzsgorodpribor alkatrészgyárban helyezkedett el, ugyanott, ahol a feleségem is dolgozott. Egy ungvári zsidóhoz ment feleségül, Goldman lett a vezetékneve. 1976-ban született a fiuk, Edvárd. Az unokám befejezte az iskolát, és elutazott Izraelbe egy fiatalok számára létrehozott programmal. Azóta Izraelben él, dolgozik. Ott házasodott meg, van egy nyolcesztendős unokám, Danielnek hívják. Jelena ledolgozott huszonkét évet a gyárban, mindaddig ott volt, amíg a gyár a peresztrojka idején meg nem szűnt. Azóta a Heszedünkben dolgozik. Először időseknek hordta ki az ebédet, most beteglátogató nővér.

Amikor az 1970-es években elkezdődött a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, sok barátunk és rokonunk odaköltözött [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.]. Mi a feleségemmel mellettük álltunk, segítettünk nekik, amiben csak tudtunk. De mi magunk nem készültünk elmenni. Izraeli viszonyok között én már túl öregnek számítottam ahhoz, hogy dolgozzak, de otthon ülni és nyugdíjból élni nekem még nem akaródzott. Dolgozni akartam, a munka örömet szerzett nekem.

A peresztrojkát, amit Gorbacsov kezdett el az 1980-as években, úgy fogadtam, mint egy szükséges, jó dolgot [lásd: gorbacsovi politika]. Végre azok az emberek, akik akartak és tudtak dolgozni, lehetőséget kaptak arra, hogy a munkájukkal foglalkozzanak, anélkül, hogy félnének valakitől. A Szovjetunió történetében először, legális lett a magánvállalkozás. Persze azelőtt is létezett a dolog, de ha az emberre rábizonyították, hogy magának dolgozik, és nem az állam hasznára, akkor ez általában bírósággal, börtönnel végződött [A saját zsebre dolgozást hívták magyarul „fusizásnak”. Lényegében ugyanaz zajlott a szocialista országokban mindenhol. Lásd: fusizás. – A szerk.]. A peresztrojka után ezt nyíltan meg lehetett tenni. Ezenkívül csökkent az antiszemitizmus is. Az állam részéről is csökkent az antiszemitizmus, és a hétköznapi életben is kevesebb lett. Abban az időben rendeződött a viszony Izraellel. És egyáltalán, akkor kaptak a szovjet emberek lehetőséget először arra, hogy más országokba utazzanak, meglátogassák a családtagjaikat és a barátaikat, meghívják őket magukhoz. És még valami: abban az időben kezdtek megjelenni a hivatalos zsidó szervezetek, emlékezni kezdtek a zsidó írókra, zenészekre. Korábban hivatalos szövegben egyáltalán nem használták a „zsidó” szót. Ha a második világháború alatt elhunyt szovjet állampolgárokról beszéltek, a zsidókat „szovjet embereknek” nevezték, amikor a harcolókat sorolták, azt mondták: „oroszok, ukránok, beloruszok és a Szovjetunió más nemzetiségű állampolgárai.” Itt meg elkezdtek beszélni a Szovjetunió hőseiként számon tartott zsidókról, a zsidó tudósokról, elkezdték kimondani a zsidó szót is a többi nemzetiség között.

A peresztrojkának köszönhetően én is ellátogattam Izraelbe, 1997-ben, hogy meglátogassam a fiamat és a családját, az unokámat, megnézzem a dédunokámat. A korom ellenére sokfelé jártam, sokat láttam. Csodálatos ország, mi mást is mondhatnék! Nagy kár, hogy nincs ott béke. Nekem nagyon jó volt látni, hogy az izraeliek mennyire szeretik az országukat, milyen patriotizmus jellemzi a fiatalokat. A lányom is járt Izraelben, meglátogatta a családját. Valószínűleg jobb lenne neki Izraelben élni, a fia és az unokája közelében. De ő jó és szerető lányunk, és megérti, hogy a feleségem és én nemigen tudnánk meglenni nélküle.

1993-ban szétesett a Szovjetunió, és Ukrajna független lett [Mindez 1991-ben történt. – A szerk.]. Azóta megkezdődött a zsidóság újjászületése Ukrajnában. Korábban sok zsidó teljesen eltávolodott a zsidóságtól. Gyakran megesett, hogy az imaházban tíz embernél kevesebb gyűlt össze a minjánhoz, és szét kellett széledni anélkül, hogy az imát megtartottuk volna. Most sokan azok közül, akik korábban nem ismerték el magukat zsidónak, járnak a zsinagógába a gyerekeikkel együtt, szóval visszatértek a zsidósághoz. Minden szombaton elmegyek a zsinagógába. Különösen örvendetes, hogy nő a zsidó fiatalság száma, ezek a fiatalok valóban zsidónak érzik magukat. A zsinagógába mindig nagyon sok fiatal jön el. Ungváron működik egy zsidó iskola is. 1999-ben létrehozták Ungváron a Heszedet. Ez nagy dolog mindannyiunk számára – a gyerekeknek is, az öregeknek is. A Heszedben sokféle klub és szakkör működik a fiataloknak, ahol azon túl, hogy a zsidó tradíciók, szokások felé fordulhatnak, jiddisül és a héberül tanulnak, külföldi nyelvleckéket is vesznek, és a számítógép használatával is megismerkednek. Felnőttek és gyerekek számára egyaránt van kórus és tánctanfolyam. A Heszedben megünnepeljük a sábeszt és a zsidó ünnepeket. Azon túl, hogy a Heszed lelki támasz és találkozóhely, sok öregembernek lehetőséget ad a fizikai túlélésre. Az embereknek élelmiszerrel, gyógyszerekkel segítenek, az időseknek házhoz viszik az ebédet. Ez nagyon nagy segítség az embereknek a mi nehéz időnkben.             

Életrajz

Deutsch Éva vékony testalkatú, egyszerű ruhákat visel. 2003 tavaszán halt meg a férje, egyedül él a háromszobás, tágas lakásban. Hetente egyszer kimegy a temetőbe, hogy virágot vigyen a férje sírjára, és rendszeresen találkozik régi barátnőivel is. A bevásárlást, háztartást egymaga intéz. A hitközség minden ünnepségén részt szokott venni. A hozzátartozóival nagyon jó a viszonya, rendszeresen tartják a kapcsolatot.

Az apai nagyapát Moskovits Lajosnak hívták. Az 1860-as évek végén születhetett Királydarócon [Szatmár vm.]. Egy testvéréről tudok, aki – nem tudom hogy s mint – Jugoszláviába került. Azt tudom, hogy mikor én három éves voltam, tehát 1929-ben, a szüleim meglátogatták ezt a jugoszláviai nagybácsit, de azt nem tudom, hogy melyik helységben. Engem is vittek, de hát én semmire sem emlékszem. Onnan tudom, hogy ez 1929-ben volt, mert hoztak onnan ajándéktárgyakat: egy vörösréz tálcát és egy kávéskészletet cirádás mintákkal – valami mecset volt rajta –, s a tálcán alul be volt vésve: Sarajevo 1929.

Nem tudom, milyen iskolát végzett a nagyapám, azt sem tudom, járt-e vallásos iskolába [lásd: héder, jesiva]. Cipészmesterséggel foglalkozott, ez volt a foglalkozása. Mikor én már akkora voltam, hogy emlékszem az ottani dolgokra, akkor ő már feladta a műhelyt, csak otthon dolgozgatott, ismerősök még hoztak javítanivalót, ezt-azt. Gyerekszemmel ő már akkor idősnek tűnt. Moskovits Fáni, a nagymama 1873-ban született, a leányneve Majtényi volt. A szüleiről nem tudok semmit. A nagymama nem járt dolgozni, otthon látta el a házimunkát. A házuk egy kicsi házikó volt, összesen kétszoba-konyhás, s egy előtér meg egy kicsi kert, ami még hozzátartozott a házhoz. Csak majorságuk volt: liba, ruca, és volt a kert, ezekkel foglalkozott a nagyanyám. A nagyszülők nem politizáltak, abban az időben nem nagyon foglalkoztak ilyesmivel az emberek. Viszont vallásosak voltak, templomjárók voltak, megtartották az ünnepeket. Kóser háztartást is vezettek, mert régebben volt lehetőség rá. Minden kicsi helységben, például Királydarócon is [Királydaróc nagyközség volt, az 1910-es népszámlálás adatai szerint 2600 főnyi magyar és román ajkú lakossal. – A szerk.], volt sakter, aki vágta a majorságokat, úgyhogy kóser kosztot tudtak biztosítani a zsidóknak. Volt tálesze a nagyapámnak és imaszíja, ami a homlokára s a karjára is volt téve, úgy emlékszem. A délelőtti s a délutáni imádkozásnál használta, hétköznap otthon imádkozott. Péntek este és szombaton mentek templomba. A nagyszüleim rendesen öltöztek [lásd: haszid öltözék], úgy, mint a többi ember. A nagyapámnak nem volt fekete kalapja, mint a nagyon vallásos embereknek, de mindig fedett fővel járt, kapedlivel. Szakálla sem volt, hanem bajusza, arra emlékszem. A nagyanyámnak nem volt parókája, megvolt a saját haja. Kendőt viselt, mikor ment a templomba, és péntek este, mikor gyújtott gyertyát, mert fel kell tenni a kendőt, amikor elmondja azt az imádságot. Mi mindig nyáron voltunk a nagyszülőknél. Az édesapámnak is, mivel tanítóember volt, csak nyáron volt vakációja, s mivel nyáron nekünk nincs ünnepünk, ezért együtt nem ünnepeltünk soha a nagyszülőkkel. Szombaton elmentek a templomba, ott megvolt a szertartás, az imádkozás, utána nem volt semmi munka. Pénteken előre megfőzték a szombati ebédet is, mert nem volt szabad semmi munkát végezni, főzni se [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Szombatra rendszerint csólent volt, az volt a megszokott szombati eledel. Azt ugye pénteken előkészítették cserépedénybe, s elvitték a pékhez, a pék betette a kemencébe, s szombaton mentek érte, és akkor készen, melegen hozták haza a csólentet. Azt mi is csináltuk Marosvásárhelyen, mert hozzánk is elég közel lakott egy pék, ahova lehetett vinni a cserépfazekakat. Annak idején mindenki abban csinálta a csólentet, és sokan vitték a pékhez. Nem volt házi segítségük, a nagyszüleim végeztek mindent.

Az egy kicsi falu, ahol a nagyszülők laktak, s ahol a szüleim születtek. Királydarócnak hívják, románul Craidorolţ. Szatmár megyében, Szatmár és Nagykároly között van ez a falucska. Az odautazás nehéz volt, mert nem volt vasútállomása, Gilvácsnak hívták azt a másik állomást, ahol a vonat megállt, pontosan nem tudom, hány kilométerre [11 km-re. – A szerk.], s akkor előre le lett levelezve (mert telefonunk nem volt), hogy mikor érkezünk, és akkor a nagyszülők fogadtak szekeret, ami eljött az állomásra elénk, s ott várt minket. Földút volt, úgyhogy jól rázott az a szekér, és így érkeztünk meg. Mostani szemmel valósággal egy expedíció volt, most már nem ilyenek az utazások, mint 1930 és 1940 között. Arra emlékszem, hogy egypárszor voltunk ott a vakációkban, de nem volt rá lehetőség gyakran menni. Kevés időt töltöttem a nagyszülőknél, éppen a nagy távolság miatt. Innen Marosvásárhelyről akkor ez nagy távolságnak tűnt. [A Királydaróc és Marosvásárhely közötti távolság 234 km. – A szerk.]

Tudom, hogy én 12 éves voltam, mikor nagyapám meghalt. Én nem is voltam a temetésen, mert ez téli időszakban volt, iskolaidő volt, és csak a szüleim mentek el és az ottani rokonság, akik Nagykárolyban, Szatmáron laktak. A testvéremmel mi ketten itthon maradtunk Marosvásárhelyen. Miután meghalt a nagytata, nagyanyám ott maradt Királydarócon. Hozzánk is jött Marosvásárhelyre, nálunk is töltött valamennyi időt, de nem sok türelme volt, kíváncsi volt, hogy mi van otthon. S voltak közelebb – Szatmáron, Nagykárolyban – valami rokonok, s akkor inkább hozzájuk ment, mert közel volt Királydaróchoz. A nagykárolyiak, Majtényiék – nagymamának a fiútestvére volt a férfi, úgy hívták, Majtényi Miklós – béreltek egy tanyát, kommunista szemmel kulákok voltak. Az öregeknek volt két fia, Béla és László, akik nekem unokatestvéreim. (Béla, a nagyobbik hazajött a deportálásból, kiment Izraelbe, s mert fiatal volt, bevonult ott katonának, és aztán elesett szegény.) Nekik volt lovas kocsijuk, fogatuk, úgyhogy azzal haza is tudták vinni a nagymamát. Több időt töltött ott, mikor nem akart egyedül lenni, főleg télen hívták, hogy ne kelljen fűtsön egyedül magának. Akkor fafűtés volt, és fát venni, felvágatni körülményesebb volt, s akkor inkább télire mindig hívták, hogy menjen hozzájuk, hogy ott töltse a téli hónapokat. Amikor úgy érezte, hogy türelmetlen, akkor hazavitték. Aztán hozzánk is jött, de kevesebb időre. Szatmáron laktak Margit néniék, neki a férje Róth Adolf, de a feleség volt testvér a nagyanyámmal. Két lányuk volt, Anna és Kató. Nálunk is volt a Róth családnak a nagyobbik lánya, Anna, aki egyidős volt velem. A családot deportálták, ahonnan csak Anna jött haza, és aztán 1947-ben kivándorolt az Egyesült Államokba. New Yorkban élt, és leveleztünk, tartottuk a kapcsolatot. 2002-ben halt meg. Moskovits nagymamát is deportálták, idős lévén mindjárt a gázkamrába került. Egyebet nem tudok róla mondani.

Az édesapám, Moskovits Jenő 1891-ben született Királydarócon, egyetlen gyermek volt a családban. A gyerekkoráról sajnos nem tudok semmit. Nagyon korán elkerült otthonról. Budapesten végezte a tanítóképzőt az első világháború előtt, valamikor az 1910-es évek elején. Aztán bevonult katonának, és az első világháborúban volt az olasz és az orosz fronton. Ott tartalékos hadnagy volt [lásd: tartalékos tiszt] Meg is sebesült, kórházba is került, a füle mellett süvített el egy golyó, úgyhogy a füléből egy kicsi darab leszakadt. Voltak katonai kitüntetései is, azt hiszem, négy kitüntetése volt, például Kis Ezüst, vagy egy másiknak a neve „Hadi díszítményes katonai érdemkereszt a kardokkal”. Ezeknek a kitüntetéseknek köszönhetően a magyar időben [lásd: magyar idők (1940–1944)], 1940-ben, amikor bejöttek a magyarok, és már létezett a numerus clausus [lásd: numerus clausus Magyarországon], akkor voltak ilyen kritériumok, hogy akinek az édesapja részt vett a világháborúban, s még kitüntetései is vannak, hát azok előnyben részesülnek, úgyhogy a listán elöl vannak az [iskolába] felveendők között [lásd: mentesítések Észak-Erdélyben].

A tanítóképzőről nem sokat mesélt. Azt tudom, hogy nagyon jó eredménnyel végezte el, és utána, mikor itt 1918 után [a trianoni békeszerződést követően] már román világ volt, akkor kellett -- úgy hívták akkor, hogy -- nosztrifikáltatni a diplomáját, amit nem tudom, hogy hol tett le aztán, hogy ismerjék el a románok is. Amit hallottam, hogy a közeli falucskákban, Alsó- és Felsőszoporban tanított [Szilágy vármegyei kisközségek, lakosaik száma a 20. század első évtizedeiben nem érte el az 1500 főt. – A szerk.], és akkor végül is Zilahra [Zilah Szilágy vármegye székhelye volt, lakosainak száma 1910-ben 8100 fő volt. – A szerk.] került, ott tanított. [Egy családi dokumentum tanúsága szerint a szolnoki hitközség elemi iskolájában kezdte tanítói pályafutását, Budapesten folytatta az izraelita fiú árvaotthonban, és csak ezután került Felsőszoporra. – A szerk.] 1920-ban nősült meg. Egy falusiak voltak az anyámmal, Klein Jolánnal, mikor ő a harctéren volt, akkor már udvarolt az édesanyámnak. Emlékszem, egy csomó tábori levelezőlap annak idején megmaradt, amit onnan a harctérről küldött haza a szüleinek és az édesanyámnak, ami persze aztán a deportálás alatt eltűnt itthonról. Mi, gyerekek nagyon sokszor elővettük, s nézegettük, nagyon tetszett nekünk, hogy ez a harctérről való, és nagy szenzáció volt akkor az nekünk. Olyan rózsaszínes volt, rajta volt a pecsét, s úgy össze voltak kötve a levelek egy csomóban.

Az anyai ágról nem sokat tudok. Úgy tudom, hogy textilkereskedő volt Klein Kálmán, az anyám édesapja. Egy kicsi üzletecskéje volt, amit a nagyapa vezetett, és azt hiszem, nem volt segédje. Úgy tudom, textilméteráruja volt. A faluban nem volt szükség nagy üzletre, mert nem volt nagy vevőközönség. Azt se tudom, hogy milyen betegségben, és az évet se tudom, hogy mikor halt meg. Régebben a lányok négy polgárit [lásd: polgári iskola] végeztek, s mert Királydarócon nem volt, csak elemi iskola, akkor az édesanyám Sátoraljaújhelyen járta a négy polgárit [Sátoraljaújhelyen két polgári leányiskola volt, egy állami és egy római katolikus felekezeti. – A szerk.]. Úgy emlékszem, mesélte, hogy akkor már nem élt az édesapja, csak a mama élt. A nagymamáról sem tudok sokat, Fischer Hanna volt a lánykori neve. Édesanyám, gondolom, egy ideig visszaköltözött az édesanyjához, miután befejezte a polgárit. Nem tudom, hogy még tartották-e azt az üzletet vagy nem.

Nekem van egy vékony kicsi füzetem a királydaróci zsidóságról, ezt anyai ágról a nagymama testvérének, Tilda néninek az egyik fia, dr. Herskovits Lajos írta. A nagymamát nem ismertem, csak a testvérét, mert ő élt még, mikor én 16 éves körüli voltam. Az egyik fia fogorvos lett, Prágában végzett [lásd: egyetemi tanulmányok és a numerus clausus], s Kolozsváron lakott. Eldeportálták, visszajött, s aztán kivándorolt Izraelbe, és ott írt egy könyvecskét a királydaróci zsidó családokról, s elküldte nekem is.
A könyvecskéből van a következő részlet: „A falu a Kraszna folyó két partján terül el, és a két részt egy nagyobb és két kisebb híd kötötte össze. A környék falvaihoz hasonlóan, többnemzetiségű község volt Királydaróc. A Kraszna jobb partján többnyire görögkeleti vallású románok laktak, a bal parton magyarok és svábok, vallásuk szerint katolikusok és reformátusok. A zsidóság többnyire a bal parton lakott, ahol a zsidó templom állt. A túloldalon négy-öt zsidó család élt. A négy nemzetiség – kisebb incidensektől eltekintve – egyetértésben élt a jószomszédság előírása szerint. A deportálás előtt körülbelül harminc [zsidó] család lakott Királydarócon. Többnyire szerény jövedelmű emberek, két-három jobb módú családot kivéve. Javarészük kisiparos volt, kereskedő, néhány család földműveléssel foglalkozott. […] Ma már egyetlen zsidó sem lakik, csak a temető emlékeztet a hitközségre, de az is rettenetes állapotban van, s nem kétséges, hogy előbb-utóbb eltűnik, felszántják, nyoma sem marad.”

Rabbi adta össze a szüleimet, de az esküvőről [lásd: esküvői szertartás] nem meséltek, fénykép sincs róla. Azt hiszem, hogy mikor összeházasodtak, akkor már Zilahon laktak, mert ott kapott állást az édesapám. Volt ott egy zsidó iskola, és ott tanított. 1922-ben született Zilahon a bátyám, Moskovits Tibor. 1923-ban a marosvásárhelyi zsidó iskolánál üresedés volt, nyugdíjba ment vagy elment valamelyik tanító, és akkor megpályázta az édesapám ezt a megüresedett helyet. Ezt egy leveléből fedeztem fel. Meg is kapta a helyet, úgyhogy 1923-ban vagy 1924-ben ide költöztek Marosvásárhelyre. Mindent tanított az édesapám, úgy, ahogy most is az elemi iskolai tanítók tanítanak egy osztályt elsőtől negyedik osztályig. Ő még héber nyelvet is tanított s zenét is, mert hegedülni is tanult annak idején a tanítóképzőben. Régebben a tanítókat úgy oktatták, hogy sokoldalúak legyenek, mindenhez értsenek.

Én már itt születtem Marosvásárhelyen 1926-ban. A zsidó iskola mellett laktunk albérletben. Mikor 6 éves voltam, mielőtt iskolába kerültem volna, vettek a szüleim egy kis családi házat a mai Cuza Vodă utca elején [a Fő tér nyugati szélén]. Ott nőttem aztán fel, s ott voltunk, amíg deportáltak. Nagyon szerettük azt a házat, mindig szépítgettük. A lakás bútorzata egyszerű volt. Nem volt túl nagy az egész, három szoba volt lent: szalon, nappali, hálószoba, s az egyik szoba fölött manzárdszoba – azt nagyon élveztük –, az előszobából ment fel egy fa lépcső a manzárdba. Aztán azt a bátyám sajátította ki magának, az lett az ő szobája, s én mindig gondoltam, hogy milyen jó dolga van, mert neki külön szobája van. A bátyámmal jól megértettük egymást, nem volt különösebb baj, habár négy év volt a korkülönbség köztünk. Jó testvérek voltunk.

Nagyon szép kis udvar volt a ház előtt, nagyon szerették a szüleim a virágokat, s olyan szépen rendbe tették az udvart. Az első évben egy szakember tette rendbe, virággruppokat csinált, és gyümölcsfákkal is be lett ültetve: volt alma, körte, szilva, cseresznye, meggy, mindenből egy-egy kicsi. Ribizli és egresbokor is volt és sok-sok virág. Volt hátul fáskamra, mert annak idején még fafűtés volt. Ősszel be kellett szerezni a fát. Az is egy külön epizód volt, hogy az ember megvette a fát. Azt hiszem, voltak ilyen vállalkozások, amik ezzel foglalkoztak, nekik kellett fizetni. Ez egy elég nagy anyagi megerőltetés volt, minden ősszel beszerezni télire a fát, mert ugye, azt az ember beszerezte úgy, hogy kitartott egész szezonban, amíg ki nem tavaszodott. A megvett fát hazaszállították, lerakták a ház elé, jött a fűrészgép – egy szamár húzta a gépezetet –, nagy rönkökben volt a fa, s akkor felaprították kisebb darabokra. Aztán azt be kellett hordani, mert a ház előtt történt ez az egész művelet. Akkor nem volt ilyen forgalom, mint most, úgyhogy meg lehetett csinálni. Utána az ember a fűrészport összetakarította. A rönköket be kellett hordani a fáskamrába, ott felrakták szép sorba. Akkor ezt a feldarabolt fát mindenki saját maga hasította fel kisebbekre, hogy lehessen tüzet gyújtani a kályhákban [vagyis gyújtósnak való aprófára]. Be volt vezetve a víz a házba, emlékszem, fürdőszoba is volt. Persze nem olyan csillogó-villogó fürdőszobák, mint most, de volt benne kád, mosdó, angolvécé és víz. A konyhában is volt víz, sőt az udvaron is volt egy kútszerű. Aztán volt egy gumislagunk, mert kellett öntözni a virágokat, a gyümölcsfákat.

A zsidó elemiben, ahova jártam, volt tandíj, s a középiskolára is tandíjat kellett fizetni. Egy fix tanítói kereset volt a családban, s akkor a bátyám is, én is jártunk iskolába, és két tandíjat kellett fizetni. Zenére is taníttattak a szülők, engem zongorázni, a testvéremet hegedülni, azért is kellett fizetni, mert semmi sem ment ingyen. A háztartás, a lakásfenntartás és a ruházat is pénzt vett igénybe. Abban az időben nagyon kevés nő volt, aki dolgozott – tanítónők vagy korosabb lányok, akik nem mentek férjhez, azok vállaltak irodai munkát, ügyvéd mellett mint gépírónő, de ez ritkaságszámba ment. Egyetemet végzett nagyon kevés volt. A marosvásárhelyi rabbinak az egyik lánya orvosit végzett, valószínűleg Pesten, orvosnő volt, méghozzá nőgyógyász, nő létére. Abban az időben nagy szenzáció volt ez. Én még gyerek voltam, s ő már kész, végzett orvosnő volt. [Az orvosi egyetemet (s egyáltalán egyetemet) végzett nők alacsony számát a statisztikai adatok is bizonyítják. Az 1913/14-es tanévben például az orvosi egyetemek elsőéves hallgatóinak csupán 4,8%-a nő, 1931/32-ben pedig még mindig csak 15,7%. Egy részük nem is végzi el az egyetemet, nagy hányaduk pedig végzés után nem gyakorolja szakmáját. – A szerk.]

A vallásórát az elemiben rabbi tartotta. Marosvásárhelyen volt egy rabbi, neki doktorátusa is volt, dr. Lövi Ferencnek hívták. A rabbi alacsony ember volt, már teljesen ősz volt, mikor én megismertem [Lövi Ferenc (szül. Kőrösladány, 1869) előbb Nagyatádon volt rabbi, majd 1903-tól Marosvásárhely főrabbija. Megalapította a leánygimnáziumot, a Talmud-Tórát és a Népkonyhát. Kutatási területe Péchy Simon és a szombatosok. – A szerk.]. Nem tudom, hány éves lehetett, az ilyen ősz embereket idősnek látta az ember gyerekként. Nagy fehér szakálla volt, bajusza is volt, de pájesze nem volt. És mindig fekete öltözetben járt, és nem bársony kalappal, hanem rendes civil fekete kalappal volt [lásd: haszid öltözék]. A rabbi nagy tudású ember volt, könyvei is jelentek meg, nem tudom, hogy vallásos vagy milyen tárgyú könyvei [Lövi Ferenc: R. Simon c. Jocháj élete és szentírásmagyarázata (Budapest, 1892); Bibliai Történet (1904) – A szerk.]. Azt hiszem, három vagy négy gyereke volt. Ő szintén ott lakott a családjával, ahol az iskola volt, ma az a 4-es számú iskola. Amikor középiskolások lettünk, akkor is a rabbi tanította nekünk a vallásórát. Nagyon szigorúan vették, mert addig nem zárták le a trimeszteri eredményt [A román közoktatásban az iskolai év három részre volt osztva, amin csak 1989 után változtattak. – A szerk.], amíg nem küldte el az a bizonyos felekezet az iskolának a hozzá járó tanulóknak a jegyeit, mert ott is jegyet kaptunk. Nagyon szerettük a rabbi bácsit, és olyan érdekesnek találtuk, amiket mond. Volt, amit elfogadtunk, amit hittünk, és volt, amit nem hittünk s kétkedve fogadtuk, például a Paradicsomban történteket, s az Ádám és Éva esetet. És aztán mondtuk: „Mégis igaz kell legyen, hogyha a rabbi bácsi mondja, hát akkor az biztos úgy van.”

Elöl volt a rabbi lakása, s hátrébb voltak az osztálytermek. Összesen öt osztályterem volt és a tanítóknak egy szoba. Később került egy kimondott nyelvtanár, aki a héber nyelvben járatos volt. Deutsch Eleknek hívták (nem volt rokon a későbbi férjem családjával). Izraelt is megjárta, csak visszajött, mert a felesége nem bírta a klímát. Aztán eldeportálták az egész családot, senki se jött vissza. Nagyon hatásosan tanította az ivrit nyelvet, mert ugye nekünk, zsidó iskolai tanulóknak olyan óránk is volt – nem tudom, egy héten kétszer, hányszor –, és olyan ügyesen tanította, hogy egész jól megtanultunk írni, olvasni ivritül. Persze aztán az idők folyamán elfelejtettem, úgyhogy most már nem tudom. Mikor kezdtem az első osztályt, még nem volt itt, azután került ide és vette át az ivrittanítást.

Az édesapám lett az igazgatója a zsidó elemi iskolának, igazgató-tanító volt, mert tanított is. Engem nem tanított. Most is úgy van, hogy egytől négyig végigvisz egy tanító egy osztályt. Én egy másik tanító bácsit fogtam ki, akit Radó Ferencnek hívtak, ő akkor kezdte az első osztályt. Négy tanító volt az iskolában, két férfi és két nő, ötödiknek jött a Deutsch bácsi, aki csak ivritet tanított. Az egyik nő volt Rosenfeld Böske, a másik Kohn Ilona. A deportálásból egyedül ez a Kohn Ilona jött haza a tanítók közül. A háború után magas rangja volt, tanfelügyelő is volt. Még a háború előtt férjhez ment Salamon Ernőhöz. Azt hiszem, őt munkaszolgálatra vitték, kikerült az oroszokhoz, és nem jött vissza. Kohn Ilona a deportálás után megint férjhez ment.

Abban az időben általában a tanítókkal s tanárokkal igyekeztek megtartani azt a távolságot a tanulók, nagyon tisztelték a tanítókat, tanárokat, nem volt az a bizalmas légkör, ami most létezik. Régebben azért más szemmel voltak nézve a gyerekek a családon belül is, a gyerekek előtt nem tártak ki úgy minden problémát, mint ahogy most. Régebb nem közölték a gyerekekkel, hogyha nehézségek, nézeteltérések vagy viták voltak, hogy jaj hát ez nem való a gyerekeknek. A gyerek előtt nem volt vita. A régebbi gyerekek sokkal később lettek felnőttek, mint a mostaniak.

Az iskolában a sarokba állítás, fülhúzás, tenyeres volt a büntetés – verni nem verték a gyermekeket. Ki kellett nyújtani a tenyeret, s akkor egy vonalzóval vagy vékony nádpálcával körmöst is adtak. [Ez persze a tenyeres, a körmösnél össze kellett zárni az ujjakat, és úgy vertek rá pálcával a gyerekek ujjhegyére, körmére. – A szerk.] A rabbi nem büntetett, ő csak mikor kérdezett valamit, s az ember nem szívesen válaszolt, akkor kérdezte, hogy „Igazat mondasz? Lássuk!”, s akkor az orrunkra tette az ujját, s mondta, hogy „Puha az orrod, nem mondtál igazat”. Akkor aztán mondtuk, hogy hát nem éppen úgy volt, hanem másképpen volt.

A zsidó elemiben év végén azzal fejeztük be az iskolai évet, hogy egész napos kirándulásra vittek a Somos-tetőre. Nagy-nagy szám volt ez akkor. Mindig féltünk, hogy jaj, nehogy essen az eső, hogy szép idő legyen, hogy sikerüljön a kirándulás. Mindenki kellett vigyen otthonról valami uzsonnát. Emlékszem, az iskola fogadott egy kicsi lovas szekeret, és hordókban vizet vittek fel a Somos-tetőre, hogy aztán ott, hogyha megszomjazik az ember, akkor legyen mit igyon. Reggel elmentünk az iskolába, és onnan csoportosan felmentünk a Somos-tetőre. Késő délutánig tartott a kirándulás. A tanítók is jöttek velünk, és ott felvigyáztak. Különböző foglalkozások, játékok voltak. Így csoportosan kellett visszamenni az iskoláig, s onnan aztán mindenki hazament. A családdal nem nagyon jártunk a Somos-tetőre.

A zsidó iskolába nagyon szerettünk járni, sok barátnőm volt ott, ott mindenkit ismert az ember, az osztálytársak jól összeszoktunk. És aztán voltak ilyen örömünnepek, mint a Purim, amikor rendeztek purimi bált. Ez szünnap volt, és a legnagyobb iskolateremben, ami nem volt olyan óriási, félre voltak húzva a padok, fogadtak zenészeket, s lehetett táncolni. Nem zsidó zenészek voltak, tánczenét játszottak, nem vallásos énekeket. A purimi bálkor a tanulók kellett vigyenek süteményt, tortát, gyümölcsöt, szódavizet – akkor még nem létezett Pepsi, Fanta s ilyesmi, megelégedtünk a vízzel. Ki mit tudott, vitt, s egy másik teremben kitették asztalokra, s így gyűjtötték össze a büfét. Nem emlékszem, hogy valami kevés pénzért lehetett venni, vagy csak úgy adták, de lehet, valami célra ment az összeg, ami összegyűlt, de nem emlékszem, hogy mire. Az előadásokra minden tanító tanított be az ő osztályában valamit. Volt, aki tudott énekelni, volt, aki szépen szavalt, vagy valami kis táncokat betanítottak, de minden osztály szerepelt valamivel. Héber táncok is voltak vegyesen mindenfélével. Én héber táncra csak arra emlékszem, ami olyan hóraszerű volt, hogy körben kellett táncolni, s úgy hívtuk, hogy Julálá. Erre a szóra emlékszem, hogy énekeltük, volt egy dallama. A zsidó himnuszra, a Hatikvára emlékszem, hogy mindig elénekeltük az iskolában. (Én nagyon hiányolom, hogy sokszor, mikor egy-egy ilyen rendezvény van manapság a templomban, akkor sohasem énekeljük el.) Ezek voltak a kimagasló események. Purimkor nem nagyon öltöztünk semminek. Még az volt a szokás, hogy a jó ismerősök s barátok, családi barátok egymásnak küldtek ajándékot édességféléből: tortát, süteményt, ezt-azt, mert akkor mindenki otthon sütött tortákat és süteményt. Volt az elmaradhatatlan nagyon finom sütemény, amit kindlinek hívtak. Ez olyan, mint a mákos bájgli, de nem kőttes [kelt] tésztából van csinálva, nagyon kicsi réteg a tészta, és jó vastag a töltelék, abba mazsolától elkezdve mindenféle finomság volt téve. Tudom, hogy magába a tésztájába méz is járt, szóval ez egy delikátesz dolog volt. Otthon több rudat is sütöttünk, mert ugye ismerősöknek és barátoknak is küldött az ember. Az ajándékszerű csomagot, ami csak édességféléből állt, úgy hívták, hogy selahmones [jiddis: sláchmónesz].

A Hanuka ünnep is az iskolában volt megrendezve a gyertyagyújtással, az alatt a nyolc nap alatt, amíg tartott a Hanuka, s kaptunk csomagocskákat, mert akkor az volt a szokás. A családban, mindig miután meggyújtották a Hanuka-gyertyát, mind a négyen a szülőkkel együtt játszottunk egy játékot, a trenderlit. (Akkor, ugye, ünnep volt, s nem dolgoztak, s nem volt televízió.) Egy pörgettyűt meg kellett pörgetni, a négy oldalán négy héber betű van – de nem tudom, hogy melyik betűk –, ami azt jelenti, hogy egész, fél, semmi, s a negyedik már nem is tudom, hogy mi. [A négy betű és a jelentésük a következő: „nun” – se nem győz, se nem veszít; „gimel” – mindent elnyer; „héj” – felet nyer; „sin” – egyet a közösbe kell tenni. – A szerk.] A csomagban, amit kaptunk Hanukára, volt úgynevezett prominclicukor, ami fehér és piros volt [Prominclicukor – apró kerek mentolos cukorka. – A szerk.], és körülbelül akkora, mint egy Aspirin. Az alsó fele lapos volt, s a felső fele kicsit csúcsos. Azt kiosztották, mit tudom én, mennyit fejenként. Azt a trenderlit megpörgettük, s akkor a cukorkából be kellett tenni a közösbe, a bankba, s akkor elnyerted a felét annak, ami középen volt, vagy az egészet, vagy semmit nem nyertél. Szóval, így játszottunk otthon.

Én úgy emlékszem, hogy Pészahkor vakációt kaptunk, mert ugye nyolc napot tartott az ünnep. Nagy előkészülettel is járt, előtte volt a nagy-nagy takarítás. Hogy egy kenyérmorzsa se maradjon a házban, minden szekrényt, mindent ki kellett pucolni, takarítani [lásd: homecolás]. Pészahra zsidó fűszerüzletből vettünk szigorúan csak olyan csomagolású cukrot, máceszlisztet, margarint, amin rajta volt a pecsét, hogy „kóser sel Pészah”. Ezeket szigorúan olyan helyeken csomagolták, ahol nem volt kenyér vagy más élesztős készítmény. Akkor úgy volt, hogy névlegesen el kellett adni egy nem zsidó embernek az összes olyan holmit, konyhai edényeket és az éléskamrában lévő élelmiszereket, amelyek nem voltak pészahiak. Ez egy formaság volt. Egy névleges szerződést kötött az ember a szomszéddal, edényektől elkezdve mindenre, mert ugye a szomszéd volt, akivel jól volt az ember. Nekünk keresztény szomszédunk volt. Nem vitt el semmit, hanem mind a két fél aláírt egy papírt. Amikor vége volt az ünnepnek, kész, megsemmisítették. A szomszéd, akivel a szüleim csinálták ezt a dolgot, ő már tudta ezt a szokást – minden évben ugye nem cserélődtek a szomszédok, mi sokáig laktunk egy helyen. Az edényeket ki kellett cserélni, mert nem lehetett abból enni, amiben kenyér volt. Hiába volt elmosogatva, nem lehetett Pészahkor is használni. Nekünk például nem kellett olyan rengeteg edény, úgy egy hétre meg lehetett oldani a cserét, azt tudom, hogy egy ládában fent állt a padláson a húsvéti edény: tányér, evőeszköz, pár lábas. Olyankor mindig lehoztuk. A másik edényeket egy helyre össze kellett gyűjteni.

Édesapám vezette a széderestét. Egy nagyon szép ünnep volt. Volt, amikor nem csak mi voltunk, a családtagok, hanem meghívott valakit. Volt úgy, hogy a Szatmár megyei rokonságból valakit ide soroztak be katonának, s itt teljesítette a katonai szolgálatot. Ilyenkor a széderre meghívtuk, kapott távozást a kaszárnyából, s ő is velünk ünnepelt. Valamilyen rokon volt az apai részről, azt hiszem, úgy hívták, Domahidi Ferenc. Volt aztán még az édesapámnak egy szászrégeni kolléganője, akinek a fia szintén itt katonáskodott, mikor ő volt katona, akkor ő jött hozzánk ilyen alkalomkor. Van az a része a szédernek, mikor a serleget meg kell tölteni borral, és kinyitják az ajtót, hogy Élijáhú próféta bejön, s iszik a borból. Mi, a gyerekek, mind figyeltük a poharat – azt ugye nem láttuk, hogy bejön a próféta –, s láttuk, hogy apadt a bor. Az ember fantáziált, s mondtuk: „Né, ivott, jól van, most már biztos el is ment, mert ivott a borból.” Hát milyen a gyerek? Az afikómen-elvevés az egy nagy szám volt, el kell azt ugye venni, úgy, hogy a családfő ne vegye észre. Édesapám becsomagolta s valahova eltette, s mikor ment kezet mosni – mert többször kezet kell mosni ennél a szertartásnál –, addig aztán hol a bátyám, hol én, elvettük az afikóment. Én voltam a kisebb, s ezért mindig hagyták, hogy inkább én lopjam el. Aztán jött a nagy kiegyezés, hogy na hát mit kérek cserébe. Már nem is emlékszem, hogy milyen óhajaim voltak, de olyan nagyok nem, mert régebb szerényebbek voltak a gyerekek, mint most, kicsivel is megelégedtek. A négy kérdést eleinte a bátyám kérdezte, később, mikor én is már akkorára nőttem – s az iskolában is tanították nekünk –, akkorra aztán én kérdeztem héberül. A szertartás is héberül folyt. Hagadának mondják az imakönyvet, ami erről az egész szertartásról szól héberül, és annak volt magyar fordítása, s mi olvastuk magyarul s úgy megértettük. Aztán énekeltünk együtt héberül, az eredeti szöveggel. Megvolt, hogy csak pászkát lehetett enni. Voltak keserűgyökerek és az alma dióval, ami a malterre emlékeztet. Aztán van a főtt tojás, amit sós vízzel kell leönteni, utána húsleves, amiben pászkalisztből készült gombóc van, és akkor aztán majorság vagy marhahús krumplival.

Édesapám már az állásánál fogva is betartotta a vallási követelményeket, mert ugye példát kellett mutatnia, olyannyira, hogy szombaton nem volt szabad se tüzet gyújtani, se a villanyt meggyújtani [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Én ezt sohasem tudtam megérteni, mert nem találtam egy megerőltető munkának. Úgyhogy mikor volt háztartási alkalmazottunk, hogy a nehezebb munkában segítsen, ő gyújtotta meg. Magyar lányok voltak általában az alkalmazottak. Később, mikor én már nagyobb lettem, s nem volt szükség segítségre, akkor mindig probléma volt, hogy szombaton ki gyújtja meg a gázégőt [lásd: sábesz gój], mert akkor már nálunk be volt vezetve a gáz. Mi 1938-ban vezettük be a gázt. Nem voltunk épp az elsők közt, akiknek volt, azelőtt pár évvel kezdték bevezetni. Végeredményben mi az, meggyújtani egy gázt, de ennyit sem volt szabad megtenni. Ki kellett ülni az ablakba, s várni valakit, hogy legyen szíves, gyújtsa meg a gázt vagy a villanyt felkapcsolni – hogyha az ember nem akarta mindig a szomszédot megkérni. Péntek este, ahogy beállt az ünnep, ahogy meg lettek gyújtva a gyertyák, akkor már nem lehetett se mosni, vasalni, se takarítani és ilyesmi. Ezeket meg tudtam érteni, mert ezek ténylegesen fizikai erőt vesznek igénybe, és munkának nevezhetők. Minden péntek este az édesanyám gyújtott négy gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. Nem tudom, miért épp négyet [A hagyomány szerint vagy két gyertyát kellett meggyújtani, vagy minden családtag után egyet. – A szerk.]. Nem épp minden szombaton, de gyakran volt nálunk csólent. A csólent volt, amit kedveltünk. Szombaton, amikor mentünk a templomba, akkor mindenki szépen felöltözött. A nők közül, aki már férjhez volt menve, az nem szabadott belépjen a templomba fedetlen fővel, csak kalappal vagy kendővel [lásd: paróka]. A városban inkább kalappal jártak a nők – a falusi lányok jártak főleg kendővel –, úgyhogy nyáron volt szalma- vagy valami könnyebb kalap, s télen másfajta kalap. A lányok s a gyerekek bemehettek hajadonfőtt is. A kendőviselet inkább a második világháború után lett divatos. A fiúk is 13 éves korban, a bár micvá után, kellett kapedlit tegyenek. [Deutsch Éva itt rosszul emlékszik, a kapedlit 3 éves kor után, a tfilint a bár micvá után kell viselniük a fiúknak. A táleszt általában bár micvá után viselik a fiúk, de van olyan közösség, ahol csak nős férfiak viselik. – A szerk.]

A testvéremnek volt bár micvája. Úgy emlékszem, hogy édesapám készítette fel, mert ő elég jártas volt vallási téren. Megvolt az anyag héberül, hogy mit kellett tudjon kívülről, nem lehetett olvasni. Tudom, nagy készülődés volt előtte. A templomban megvolt az ünnepség délelőtt, azt hiszem, tettek fel kérdéseket is, nem emlékszem, hogy pont a rabbi, mert akkor több egyházi ember volt jártas a vallásos dolgokban. Persze, megvoltak előre a kérdések s a válaszok is, úgyhogy ő azt megtanulta. Lent csak a férfiak foglaltak helyet, a nők fent voltak a karzaton. Utána meg voltak híva a házhoz a közelebbi ismerősök, barátok. Délelőtt voltak a felnőtt vendégek, délután a bátyám barátai. Azt hiszem, könyveket ajándékoztak neki.

Mikor már középiskolába kerültem, szombaton is mentem iskolába, mert csak a zsidó elemi iskolában volt úgy, hogy szombaton nem volt tanítás, csak vasárnap, ott mi vasárnap mentünk iskolába. Volt egy úgynevezett francia intézet, amit Francia Líceumnak hívtak, egy kicsi iskola volt, mert négy osztályból állt csak, ami most ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik osztálynak felelne meg. 1937-ben vagy 1938-ban volt, amikor én ebbe a francia intézetbe kerültem. Madelaine Baciunak hívták a tanárnőt, francia nő volt, aki egy román ügyvédhez ment férjhez, akinek Baciu volt a neve. Ugye írni se volt szabad szombaton, s az iskolának az volt az előnye a zsidó tanulók részére – 70 százaléka zsidó volt, és voltak nagyon vallásos zsidó emberek, akiknek a gyereke oda járt –, hogy nagyon engedékeny volt ez az igazgatónő, és megengedte, hogy szombaton a zsidó növendékek ne írjanak. Például a dolgozatírások sohasem voltak szombati napra téve. Ha kihívtak a táblához felelni, és olyan tantárgy volt, hogy kellett írni, akkor meg lehetett kérni egy osztálytársat, aki nem volt zsidó, s a zsidó tanuló diktálta neki, és ő írta a táblára. Szombaton, mikor magyaráztak, akkor mi nem is jegyzeteltünk. Egy osztálytárstól aztán elkértük vagy elmentünk hozzá, és akkor leírtuk, hogy ne maradjunk mi sem el. Zsidó ünnepeken például igazoltan hiányozhattunk, nem mondom, nyolc napot nem hiányzott az ember, de a fő ünnepen igen. Kimondott francia csak az igazgatónő volt, a többi tanárok, tanárnők románok voltak. A tanítás nagyon ügyesen volt megoldva: első osztálytól kezdve minden osztályban a francia nyelvet és irodalmat tanították. Ezenkívül első osztályban a számtant és az állattant tanultuk franciául, tehát az ember az összes számokkal, számtani kifejezésekkel megismerkedett francia nyelven, úgyszintén az állatokkal. A többi tantárgy románul ment. Másodikban a növénytant tanultuk francia nyelven, harmadikban a fizikát, negyedikben – amit én már nem értem meg – a kémiát. Én sajnos csak három évet jártam oda, mert akkor már 1940 lett, mire én a harmadikat befejeztem, és utána sajnos nem gyakoroltam az ott felszedett francia tudományomat, és nagyjából elfelejtettem. [1940-ben a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, és magyar fennhatóság alá került a terület. A bekövetkezett változások miatt az iskola, ahova Deutsch Éva járt, megszűnt. – A szerk.] Mire elvégezte az ember ezt a négy osztályt, hát mindent tudott franciául. Emellett kellett járni vallásórára. Mi a zsidó iskolába jártunk, és a rabbi bácsi tartotta a vallásórát. Ő aztán elküldte a jegyeket az iskolához, s nem volt szabad hiányozni a vallásóráról sem, csak igazoltan, mert ha nem volt meg a vallásórának a jegye, nem zárták le az osztályzatot.

A szülők nem nagyon vettek részt társadalmi tevékenységekben, csak az édesapám az iskolával kapcsolatosan, ami volt: vezetőségi gyűlések vagy a tanítványok szüleivel értekezletek. A hitközségnél nem volt semmi funkciója az édesapámnak, csak tag volt. Volt Marosvásárhelyen egy zsidó nőegylet, azt hiszem, a WIZO, aminek tagja volt az édesanyám, s rendeztek jótékonysági teadélutánokat, ilyesmiben részt vett édesanyám, másban nem nagyon. Mi, gyerekek ki voltunk rekesztve mindebből, mert azt mondták: „A ti dolgotok, hogy tanuljatok, fogadjatok szót…” Aztán voltak barátnők, akikkel az ember szórakozott, járt ide-oda, de nagy bulik s diszkók nem voltak. A szülők társaságában keresztények és zsidók is voltak. Voltak nagyon jó keresztény szomszédok, meg aztán Marosvásárhelyen senki rokonunk nem volt, így főleg a szomszédságból kerültek a barátok. Volt egy pár zsidó barátjuk is. Óriási társadalmi életet nem életek, de járogattak azért egymáshoz. Vendéglőbe nem nagyon jártak, esetleg egy-egy mozi-, egy-egy színházi előadásra elmentek. Nem volt miből nagy lábon élni, mert egy fix fizetés volt a családban, nem úgy, mint egy kereskedőnek, akinek az egyik hónapban jobban megy, többet keres, a másik hónapban kevésbé. Megvolt az a fix fizetés, amit be kellett bizony osztani. Nem voltunk gazdagok.

Annak idején voltak olyan filmek, ahol egy gyerekszínésznő játszott. Én nagyon ügyesen tornáztam, táncoltam, s akkor a vele való filmekbe elvittek. Később, a háború előtt, mikor már középiskolába került az ember, akkor tiltva volt, nem volt szabad moziba menni, csak olyan mozielőadásra, amire csoportosan az iskola vitte a különböző osztályokat. A tanárok ítélték meg, hogy milyen film való a diákságnak, és ezekre mehettünk csak. Nem jut eszembe filmcím, de voltak ilyen táncos-énekes revüfilmek limonádé tartalommal, meg tanulságos filmek. Meg volt beszélve a mozivállalattal, nem minden iskola egyszerre, hanem megvolt, hogy ez a fiúiskola, ennyi s ennyi osztály belőle ezen a napon megy erre az órai előadásra, s lányok mit tudom én, mikor. Nemcsak a zsidóknak, hanem senki diáknak nem volt szabad moziba menni, pedig nem voltak olyan filmek akkor, mint manapság. Azért voltak egy páran, hogy megreszkírozták s belógtak, de ha véletlenül egy tanár vagy tanárnő meglátta, akkor az volt a rizikó, hogy két-három napra kicsapják [azaz: kitiltják] az iskolából. Ilyen komoly büntetések voltak. Nagyon-nagyon szigorúan vették, ha nem tartották be az iskola szabályait. Például a lányoknak nem volt szabad fiúkkal egy társaságba járni az iskolaév alatt, mert ha megláttak, rákérdeztek, hogy ki volt az, kivel voltál. Aztán persze mindig azt mondta az ember, hogy az unokatestvére, s ráfelelhették, hogy: „hát, igen-igen sok unokatestvéred van”. Voltak elnézőbb, és voltak szigorúbb tanárok is.

Volt mikve a városban, de én sohase jártam ott. Édesanyám se járt ott, mert annyira nem volt vallásos. Ő is betartotta a vallást s az ünnepeket, templomba járt az ünnepekkor, de nem volt parókája. Azt hiszem, két sakternél nem volt több a városban. De már azt se tudom, mert mi nem az ortodoxokhoz tartoztunk, hanem a neológokhoz. Nekünk a sakter ott volt hátul az udvarban, ahol most a hitközség van. Ott volt egy vágó rész, ahova vittük a majorságokat, s ahol a sakter levágta. Nem tudom, hogy az ortodoxoknak valahol máshol volt külön, vagy csak ez volt. Voltak kóser mészárszékek, ahol vágtak borjút, marhát, ilyesmit, lehetett venni és fogyasztani kóser húst. Emlékszem az egyik zsidó mészárszékre, ahol csak kóser húst árultak, ahol most az Ifjúsági mozi van. Ez a szép templom itt Marosvásárhelyen már megvolt, s volt egy másik kicsi, szintén az Iskola utcában, ahol most a Színháztéren az a park [autóparkoló] van. Ez egy kicsi szefárd templom volt, a nagyon-nagyon vallásosoké, pontosan nem tudom, mikor építették. Az 1960-as években lebontották, amikor építették a Színházteret. Volt egy harmadik templom, ami működött, egy téglaépület, ami kívülről nem volt befejezve, de belül be volt. Az ortodox templom. Most már nem működik mint templom. Nem tudok ezekről semmit, mert nekem a barátnőim s akikkel összejártam, egyik sem tartozott oda. Mi mind a neológokhoz tartoztunk. Háború után már csak a neológ templom működött. Az ortodox se működött már. Egy darabig a hitközségi iroda az ortodox templom épületében volt, fent az emeleten. Aztán volt egy zsidó klub is, ahol most – azt hiszem – a gáztársaság van, abban az épületben, ott az emeleten. A deportálás előtt létezett ez a klub, úgy tudom, inkább férfiak jártak oda, beszélgettek, römiztek.

Marosvásárhelyen nagyon sok zsidó kereskedő volt, a Fő téren majdnem mind zsidó kereskedők voltak. Román – azt hiszem – egy vagy kettő volt, s ugye magyar kereskedők is voltak néhányan. Zsidók közül volt például a Nussbaum-féle baba- és játékgyár – a Nussbaum testvéreké volt –, társasjátékokat, építőkockákat, játékbútorokat is gyártottak. Ennek a gyárnak aztán volt egy üzlete, ott mindig sokat álltam a kirakat előtt, mert nagyon szép babák voltak oda kitéve. És volt a Mestitzék bútorgyára. [Lásd még: Marosvásárhely]

Mikor már olyan középiskolás voltam, az 1940-es években, akkor kezdődtek ezek a zavaros időszakok. Az élet akkor még nem változott meg, csak az ember hallott ezt-azt. De nem jöttek a hírek olyan pontosan, mint manapság. Az újság írt valamit, rádiója meg nem volt mindenkinek. Nekünk is csak 1940-ben került egy kicsi rádió, amit nagyon olcsó pénzért árultak, néprádiónak hívták. [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) – A szerk.] Sok mindent nem lehetett vele fogni, de azért csak jobb volt, mint a semmi. Én már nem is tudom pontosan, miket hallgattunk, azt hiszem, zenét, egy-egy kabaréműsort, egy-egy színházi közvetítést, ilyesmit. De azután jöttek a zavaros idők. Tudom, hogy aztán már napirenden voltak a légiriadók, már jöttek ezek a háborús dolgok. Az ember hallotta, hogy Lengyelországban, Németországban, Ausztriában ez van, az van, de valahogy akkor olyan naiv volt az ember, és nem is tudta elképzelni, hogy ez mivel jár, és hogy az tényleg mit jelent, és hogy az aztán terjed, s hogy errefele is jön, s hogy minket is érinteni fog. Nagyon naivnak látom mostani szemmel, hogy akkor hogy is gondolkozott az ember. A szülők el voltak keseredve, hogy itt ez történt, ott az történt. Akkor már ez a Kristályéjszaka ugye megtörtént, de úgy gondolom, azt képzelték, hogy ide nem érkezhet el, velünk nem történhet meg az, ami ott megtörtént.

Járattak haza zsidó újságokat, volt akkor az „Új Kelet” [napilap], és volt egy képes folyóirat, a „Múlt és Jövő”. Ezen kívül járt a helyi újság, mint a mostani Népújság, Marosnak hívták akkor talán. S akkor, a magyar időben aztán nekem is meg lehetett rendelni az ilyen fiatal lányoknak való folyóiratokat – már nem is tudom, mi volt a neve, amelyik hetenként vagy kéthetenként jelent meg. [A két világháború között is lehetett magyar folyóiratokat rendelni, csak valószínűleg sokkal körülményesebb, hosszadalmasabb és drágább volt, hisz egy idegen országból, nemzetközi postai küldeményként érkezett a lap, nem pedig központilag megszervezett terjesztőhálózaton keresztül, mint azután. – A szerk.] És akkor voltak szépirodalmi könyvek puha kötésben, Százszorszép könyveknek hívták, és nem voltak drágák, akkor azokat is vettük. Azonkívül be voltunk iratkozva a kölcsönkönyvtárba, mert nekünk nem volt nagy könyvtárunk otthon. Valami kevés könyv volt, magyar szépirodalom, mint Arany János művei, Kiss József költeményei, de egy kis állványon, három polcon elfért. A városi könyvtárból aztán lehetett kivenni jó könyveket, úgyhogy olvasgattunk. Volt egy pár nagy könyvkereskedés, és azoknak is volt kölcsönkönyvtára. Révész Ernőnek hívták az egyik ilyen könyvkereskedést, szintén egy zsidó emberé volt, egy nagy helyiség volt egész mélyen be: az egyik oldalán mind ezek a kölcsönözhető könyvek voltak. Oda is be kellett iratkozni, s akkor onnan is lehetett kivenni könyveket.

1940-ben én a harmadik gimnáziumot végeztem, tehát negyedikbe kellett mennem. Az első csapás az volt, hogy az iskolába nem mehetett mindenki. Itt, Marosvásárhelyen sok zsidó gyerek volt, és nem vettek fel mindenkit. Az iskolaév kezdetén minden osztályba be kellett iratkozni. Minden iskolaév lezárult, s megvolt, hogy meddig tartanak a beiratkozások a következő évre. A magyar időben, értem ezen az 1940–1944-es időszakot, akkor nem lehetett úgy egyszerűen beiratkozni. Meg volt mondva, hogy csak 6 százaléka mehet a zsidó gyerekeknek iskolába, és előnye azoknak van, akik tudják igazolni, hogy az első világháború idején a szülők részt vettek a magyar hadseregben és kitüntetést kaptak [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Mindenki beadta a kérését, aki tudta csatolni ezeket az igazoló iratokat, az csatolta, s akkor elbírálták, hogy ezt betudják a 6 százalékba, s a többit elutasították. Aztán egy kérvény alapján, hogy az édesapám részt vett a háborúban, kitüntetett volt, és sebesült volt, engem rögtön felvettek az iskolába. A mai Petru Maior Műszaki Egyetem épületében volt az Állami Leány Gimnázium, úgy hívták az iskolát. A Francia Intézet a magyar időben már nem létezett, a körülmények megváltoztak, s az iskola megszűnt. (Maga az igazgatónő, a francia nő, itt maradt a férjével, s nagyon szép házat építettek még akkor, ő aztán itt is halt meg.) Akkor nagy volt a magyar–olasz barátság is, kezdtek olasz nyelvtanfolyamokat tartani. S akkor egy osztálytársnőmmel mondtuk, hogy tanuljunk olaszul, elmentünk, s kezdtünk járni, de két-három óra után egyszer csak kijelentették, hogy zsidók nem vehetnek részt ezen a tanfolyamon. Ez is egy pofon volt.

1940-ben mindenki örvendett a magyarok bevonulásának [lásd: magyar idők (1940–1944)]. Az édesanyám sohase tudott jól megtanulni románul, ő magyar iskolába járt. Nagy örömmel fogadták, mikor volt ez a változás. 1942-ben vagy 1943-ban kezdődtek a különböző zsidótörvények, nem rögtön az elején. [Deutsch Éva rosszul emlékszik az évszámra: a zsidótörvényeket 1941. március 26-27-én terjesztették ki Észak-Erdélyre. A különbség a magyarországi törvényekhez képest annyi volt, hogy a szombatosokra nem vonatkozott.  Lásd még: zsidótörvények Magyarországon.] Jöttek a csalódások, hogy jó, jó, ez megvan [hogy ismét magyar fennhatóság van], de a másik része nem éppen kedvező ránk nézve. Voltak suhancok, akik mikor szakállas zsidó emberekkel mentek szembe az utcán, huzigálták a szakállát, és ilyen-olyan megjegyzéseket tettek és kicsúfolták. Az édesapám azért végig, minden péntek este és szombaton ment a templomba. Tudom, hogy az utóbbi időben aztán már valósággal féltünk, alig vártuk, hogy kerüljön haza, hogy nem-e történt valami, hogy nem támadták-e meg. Nem lehetett tudni, hogy ha látják a templom körül, hogy oda megy be, vagy onnan jön ki, hogy akkor mi is történik. Az utóbbi időben volt már kijárási tilalom [lásd: kijárási tilalom Észak-Erdélyben], hogy este nem tudom, hánytól nem lehetett már kimenni az utcára, s reggel mit tudom én, csak hánykor lehetett csak. Az utazás sem volt már éppen olyan szabad, jó, akkor nem utazott olyan sokat az ember.

Nekem közvetlenül egy kellemetlen élményem volt az iskolában, ez már a magyar időben. Volt egy latintanárnő, aki talán nem nagyon kedvelte a zsidókat. Neki az volt a metódusa, hogy amikor feleltetett, négyet egyszerre hívott ki a táblához, ott tett fel kérdéseket, s ott kellett felelni. Tudom, egy ilyen négyes csoportban én is ki voltam híva a táblához – azt hiszem, hogy még egy osztálytársam is, aki szintén zsidó volt. Valamit kérdezett, amit mi nem tudtunk, s akkor nagyon felmérgelődött, s azt mondta: „Nem is tudom, miért ülnek itt – magázott minket –, miért nem mennek Palesztinába.” (Akkor még nem volt meg ugye a zsidó állam, Izraelnek Palesztina volt még a neve.) Ez akkor nagyon rosszul esett, pedig lehet, idegességében csak egy elszólása volt neki. Utána aztán, mikor volt a deportálás, akkor mondtam akasztófahumorral, hogy: „Milyen kár, hogy nem fogadtam meg az Irénke néni tanácsát, s nem mentem el Palesztinába, mert nem kerültem volna ide.” Aztán később, amikor bejöttek a németek, de a deportálás előtt, nagyon megváltozott ez az Irénke néni, mikor egy csípőficammal született gyereke lett. Egész másképp viszonyult hozzánk, szóval megváltozott. Abban az évben nagyon korán – április 7-én – fejeződött be az iskolai év: igazi nevelői hangon szólt hozzánk, zsidó tanítványaihoz, vigasztalt és bátorított, amikor elköszönt tőlünk.

Éreztem, hogy nemkívánatos elemek vagyunk. A bátyám 1939-ben vagy 1940-ben érettségizett. Ő a Papiu Líceumba járt. 1940 szeptember elején volt a változás, a magyar hadsereg bevonulása. Mivel az érettségije már megvolt, hát abban az iskolaévben eldöntötte, hogy akar menni egyetemre. Abban az időben nem volt ilyen nagy tolongás az egyetemekre, és nem volt felvételi, csak beiratkozás. [A két világháború közötti felsőoktatásban nem volt felvételi vizsga, csak egyes, a profiljuk miatt előzetes szelekciót igénylő szakok esetében. A magyarországi felsőoktatásban 1952-ben rendelték el az egyetemi és főiskolai felvételi vizsgát. – A szerk.] Akkor a bátyám beadta a kérvényét három vagy négy helyre Magyarországon, nem tudom, milyen városokba. Mindenhonnan elutasító választ kapott, szóval zsidót már nem vettek fel. Nagyon szomorúan ezt is tudomásul kellett venni, hogy ez volt a helyzet. Akkor szegényt már nem katonának vitték el, hanem munkaszolgálatra. Addig azt csinálta, hogy gyengébb tanulóknak, akik igényeltek magánfoglalkozást, azoknak órákat adott bizonyos tantárgyakból, például számtanból. 1943-ban elvitték munkaszolgálatra Palotailvára [A Maros folyó mentén található, 77 km-re Marosvásárhelytől. – A szerk.], de már nem tudom, milyen munkát csináltak ott. 1944 márciusában kapott eltávozást, volt itthon egy pár napot, de vissza kellett menjen. Akkor találkoztunk utoljára. Nem tudom, hogy aztán még milyen helyekre került, de 1944. augusztus 23-án, amikor vége volt már a háborúnak, akkor egy bajtársával együtt megindultak gyalog, hogy jönnek haza. Akkor az oroszok kísérték a német hadifoglyokat, s ebből a menetoszlopból, aki tudott, próbált ellógni. Az oroszoknak viszont számszerűleg kellett elszámolni a foglyokról. Ha hiányzott ember, akkor az utcán, akit elkaptak, azt gyorsan berakták a foglyok közé, hogy meglegyen nekik a létszám, hogy mikor elérnek a következő pontig, tudjanak átadni akkora létszámú csoportot, amekkorát ők is átvettek. A bátyámék már majdnem itt voltak Ernyénél [Marosvásárhelytől kb. 18 km-re. – A szerk.] vagy hol, s pont olyan helyen mentek, ahol egy ilyen csoport is ment, s így kapták el őt és a bajtársát, így kerültek ki fogságba az oroszokhoz egy táborba a Krím félszigetre. Ez nem volt egyedülálló eset, mert még jártak így mások is sajnos. Ott nem tudom, miket dolgoztak, és a bátyám aztán már 1945. januárban vagy februárban tífuszt kapott, és az vitte el, úgyhogy nem került haza. Én ezt onnan tudom, hogy a bajtárs hazakerült, és ő mondta. 1999-ben a magyar államtól 30 000 forint kárpótlást kaptam az elhurcolt bátyámért.

Itt, Marosvásárhelyen 1944. március 19-én vagy mikor vonultak be a németek. [Magyarországot szállták meg 19-én, Marosvásárhelyre március 21-én vonultak be. – A szerk.] Abban az évben nagyon hamar befejeződött az iskolában a tanítás, s aztán már nagyon gyorsan zajlottak az események. Április elején még jártam iskolába, ugye az édesapám is tanított, amíg hivatalosan mindenhol egyszerre kellett befejezni a tanévet. 1944 elején, mikor jött a törvény, hogy viselni kell a sárga csillagot, akkor jöttek a különböző nem hivatalos hírek, hogy az összes zsidót összeszedik, és elviszik a Dunántúlra mezei munkára, de a családok együtt lesznek. Ez volt a hír. És hogy mit tudom én, hány kilós csomagot lehet vinni magukkal. Akkor mindenki beszerzett vagy otthon varrt hátizsákokat, hogy abba csomagoljon, és már úgy nagyjából fel voltunk készülve erre. S akkor aztán plakátokon jött a hivatalos értesítés is, hogy május 3-án mindenki legyen elkészülve ennyi kilós csomaggal, váltás ruhával s élelemmel, mert jönnek értünk és visznek. Mindenki készült, azt mondták a szülők, hogy csak lesz valahogy. Valahogy nem voltak olyan nagyon elkeseredve. Valahogy bíztak benne, hogy ez most egy ilyen háborús időszak, de túlleszünk rajta, és átéljük valahogy, és akkor aztán találkozunk majd a bátyámmal is, és akkor együtt leszünk megint. Szóval így áltatta magát az ember. Nem akartunk átszökni Romániába vagy elbújni. Mindenki félt, és nem volt olyan ember, aki mert volna vállalni ilyesmit. Lehet, egy-kettő volt esetleg Marosvásárhelyen, aki megtette. Olyanról tudok, hogy a keresztény rokonságban kicsi gyereket valahogy átvettek, mint hogyha az övék lenne, s az meg is maradt. Meg hát hova menjen az ember? Nem ismer senkit. És ugye nem is volt úgy bizalma az embernek. Úgy meg volt szokva a legális dolgokkal, hogy nem csinált illegális dolgot: ezt így kell csinálni, hát akkor így csináljuk, mert hogyha szökni akarunk, hát annál rosszabb sorsunk lesz. Szóval az emberekben megvolt ez a becsületességérzés, ami manapság már kevésbé van meg. Akkor valahogy egyenesebbek voltak az emberek inkább, és jobban betartották a rendelkezéseket és a törvényeket.

Mindenikünknek volt egy külön hátizsákja. Fel voltunk készülve, fel voltunk öltözve, mert mondták, hogy hány órától kezdenek jönni, de nem lehet tudni pontosan, hogy melyik utcára mikor kerül sor. Aztán tényleg jöttek hozzánk is, s akkor ki kellett menni a házból, s ott maradt szépen minden a lakásban. Iratokat vett magához az ember, a személyi igazolványokat, édesapám is ugye a diplomáját, én is az iskolai igazolványokat s ezt-azt, amit lehetett, amiről az ember gondolta, hogy szükség lehet rá. Voltak ezek a kakastollas csendőrök, és ők jöttek. Már elég hosszú volt a menetoszlop a Cuza Vodă utca elején, ahol mi laktunk, s kellett csatlakozni a menethez. Volt egypár szekér is, hogy aki nagyon öreg volt, vagy nem tudott járni, vagy beteg volt, az üljön fel a szekérre. Így mentünk végig a Hosszú utcán, ami most December 1 sugárút. Volt egy téglagyár, ami most már nem létezik, azt hiszem. Pár évvel ezelőtt voltak itt valami izraeliek vagy amerikaiak, nem tudom pontosan, s akkor a Hitközségtől engem is hívtak, mint aki ott voltam, hogy egy kicsit mondjam el én is, hogy s mint volt a téglagyárnál. De annyira meg van változva a hely, hogy már a régiből nem is ismer meg majdnem semmit az ember. Mikor vittek 1944-ben, gyalog mentünk a téglagyári gettóba. Az első napokban mindenki az otthonról hozott élelmet fogyasztotta. Azután szerveztek egy úgynevezett konyhát. Úgy emlékszem, csak délben volt egytál étel. A nem zsidó barátok, szomszédok névre szóló élelmiszercsomagokat adtak le a gettó kapujánál, amiket az őrök átadtak a címzetteknek. Mi három hetet voltunk ott. Az első transzporttal mentünk el egyenesen Auschwitzba. Jött a német, mit tudom én, milyen parancsnok, s az mondta, mennyi emberre van szükség, s akkor annyi embert ötös sorokba állítottak, s a többi az még maradt a téglagyárnál. Nem is tudom, hogy két vagy három transzporttal elvittek mindenkit.

Szintén gyalog, fegyveres csendőrkísérettel vittek le az állomásra, s ott aztán bevagoníroztak marhavagonokba. Hetvenen vagy nyolcvanan voltunk egy vagonban, alig fértünk. Ott persze semmi ülőhely, se ivóvíz, se semmi nem volt. Aztán valamilyen edényt kineveztek, ahova esetleg lehetett végezni a dolgot. Négy napot voltunk úton. Közben aztán egy kicsit kinyitották az ajtót, vizet adtak be inni, de enni semmit. Mindenkinél volt valami kevés ennivaló, de nem tudtuk, hogy hogy is osszuk be, mennyi időre, mert nem mondtak semmit, hogy hova visznek. Ablaka nem volt a vagonoknak, de voltak kicsi rések, ahol azért ki lehetett nézni. Valaki észrevette a vagonból, hogy elhagytuk Magyarországot, na akkor jött aztán a nagyobb elkeseredés, hogy ez csak egy mese volt, nem Magyarországra, hanem tovább, ki tudja, merre visznek. Aztán rosszul is lettek a vagonokban a levegőtlenség miatt, csak úgy néha nyitották ki a vagonokat, amikor állt a vagon, mert nem volt üres pálya, ahol menjen. Mindenki találgatta, hogy most hogyan tovább. Mind azt hajtogattuk, hogy hát mégiscsak együtt vagyunk, és valahogy csak lesz.

Május végén, négy nap után egy kora reggel érkeztünk meg Auschwitzba, akkor aztán kinyitották a vagonajtót, s na gyorsan, gyorsan mindenki le. Persze mindenki ment, hogy a csomagját is vegye el, de mondták, hogy a csomagok fenn maradnak. De hát az iratok is ott vannak – mondtuk –, legalább azt engedjék meg elvenni. Nem, majd aztán megkapjuk a csomagokat. Úgy, ahogy voltunk, le kellett szállni. Mielőtt kiszálltunk, akkor mindenki jó vastagon felöltözött, mert kora reggel volt, s hűvös is volt. Mikor leszállt mindenki, mondták, hogy férfiak külön s a nők külön. Akkor váltunk el, de nem tudtuk, hogy a férfiakkal nem találkozunk többet, nagy búcsút nem is lehetett venni. Fel kellett állni ötös sorokba, s akkor jött az első szelektálás. A hírhedt Mengele ott állt elöl, s ott még voltak segítségei is. [Csak feltételezés, hogy éppen Mengele szelektálta az embereket. – A szerk.] Akinek volt kisgyerek a karján, azt rögtön gyerekestől félreállította. Volt olyan eset, hogy nem is az övé volt a gyerek, csak felvette, de ott nem lehetett magyarázkodni. De senki se magyarázkodott, mert fogalma se volt senkinek se, hogy az egyik miért kerül erre az oldalra, s a másik miért arra. Az édesanyámnak volt egy rózsás fekete kasmírsálja, s azt feltette a fejére, úgy át a vállán, mivel kora reggel s hűvös volt. S akkor Mengele letépte, leszedte a kendőt a fejéről, és úgy látszik, elég fiatalnak találta ahhoz, hogy akkor velem egy helyre irányította. Nem tudtuk, hogy az az élet oldala, s a másik a halál oldala. Azt mondták, hogy akiket arra a felére állítottak – az öregeket s a gyerekeket –, azokat autóval fogják vinni a fürdőig, mert nem tudnak annyit gyalogolni. Németül beszéltek hozzánk, de nagyon sokan tudtak németül közülünk. Az édesapám is majdnem perfektül tudott németül. Nem kellett olyan nagyon messzire menni a tényleges fürdőig, ahova minket vittek. Az a másik, ahova az öregeket s a gyerekeket vitték, az a gázkamra volt. Csak az is fel volt szerelve tusokkal, hogy higgyék azt, hogy fürdő. Ezt is aztán utólag tudta meg az ember. Mindent le kellett vetni, semmi ruhanemű, ami a miénk volt, nem maradt meg. Mindenkit lenyírtak mindenhol, s aztán kupacokban álltak az ottani ruhák, abból úgy egyet odadobtak. Volt, aki kövér volt, és kapott egy szűk ruhát, s fordítva. Aztán ott egymást közt kellett cserélni, a cipőkkel hasonlóképpen. Én együtt voltam Auschwitzban az édesanyámmal.

Olyan barakkok voltak, hogy három priccs volt egymás fölött. Csupasz deszkákra kellett feküdni, semmi pokróc vagy lepedő nem volt. A hely borzasztó szűk volt, mert nagyon nagy tömeget szállították már akkor oda, úgyhogy körülbelül hatan-heten voltunk egy ilyen priccsen, mint a heringek. Mikor kellett fordulni egyik feléről a másikra, akkor egyszerre kellett forduljon mind az egész, mert nem volt annyi hely, hogy csak egy forduljon meg. Az auschwitzi lágerban, mivel megsemmisítő láger volt, itt nem kellett dolgozni. De nagyon gyenge volt a koszt, s nagyon sokan megbetegedtek hasmenésben, ami aztán végzetes volt, és kiütéseket is kaptak, egy része aztán így halt meg. Ezek a lágerek olyan drótkerítéssel voltak körülvéve, amibe villamos áram volt vezetve, s aki gyenge idegzetű volt, és nem bírta, elhatározta, hogy ő nem csinálja tovább, ment s megfogta a kerítést, és vége volt. S az a tétlenség…

Úgy kezdődött a nap, hogy reggel korán felköltötték az embert, s kizavarták a két blokk közé. Ötös sorokba fel kellett állni, s ott kellett állni, amíg jött egy német tiszt, hogy megszámoljon. Volt már egy nyilvántartásuk, hogy ennyi s ennyi ember van a blokkban. S volt a blokkfelelős, aki mindig feladta nekünk a leckét, hogy senki se beteg, senki sincs rosszul – igyekezett így bebeszélni az embernek, hogy tartsa magát, amíg lehet –, mert tudta, hogy aki beteg vagy nem bírja magát, annak mi a vége. Órákba tellett, amíg jött a német tiszt, hogy számolja le az embereket. Akármilyen idő volt, ha esett az eső, ott kellett állni s ázni, amíg méltóztatott jönni a német, hogy átvegye, hogy megvan a létszám. Három, négy óra is eltelt ezzel. Aztán kondérokban hozták az úgynevezett reggelit: olyan keserű kávé vagy tea vagy valami ilyesmi volt, mit tudom én, miből főzve. De az embernek nem volt se egy csészéje, se egy pohara. Minden sornak adtak egy edényt, ötnek volt egy, amibe betették az ötnek az adagját. Úgy lehetett csak elosztani, hogy megmondták egymás közt, hogy igyál három kortyot, s akkor mindenki megitta a három kortyot, s akkor kezdték megint, hogy most már kevesebb van, akkor kettőt igyál, s így ment, amíg elfogyott. Utána lehetett menni az úgynevezett mosdóba. Az is egy hosszú barakk volt, s olyan, mint az állatitatók, mindegyik fölött volt valami csap. De rendszerint mikor be lehetett menni ide a mosdóba, akkor hiába engedte meg az ember a csapot, nem volt víz. Volt olyan, hogy be volt zárva a mosdó, s azért nem lehetett mosakodni. A vécé úgy volt, hogy ilyen hosszúkás alakú cementen lyukak voltak, amire rá lehetett ülni, oda lehetett menni vécézni. De az se volt mindig nyitva. Aztán nem tudom, hány órakor megint hozták az ebédet, az valami borzalmas volt. Nem voltam egy kényes kosztos, de én például nem tudtam abból enni semmit. Nem lehetett megállapítani, hogy az miből van: fű, burján? Olyan zöld volt, de még a szaga is olyan volt, hogy… Aztán aki velem állt egy sorban, jól járt, mert az öt adag csak négyfelé oszlott, mert én nem ettem abból. Délután megint jött az appell, ez a számláláshoz való felállás, s megint vagy három-négy óra eltelt ezzel. Akkor aztán volt a vacsora. Nem tudom, húsz vagy huszonöt deka volt a kenyéradag, tepsi formájú volt, fel volt osztva öt részre. Ahhoz volt egy darab margarin és egy szelet szalámi, ami állítólag lóhúsból volt, de szívesen megette az ember, nem számított, hogy miből van. Vagy volt, hogy a kenyérre egy kanál marmaládét tettek, ez volt a koszt. Én ezen a vacsorán éltem, mert azt megettem.

Ebben a blokkban, ahol voltam, főleg marosvásárhelyiek voltunk és a környékről, Szovátáról, Szászrégenből. Akinek egy kicsit jobb dolga lett, mert behízelegte magát egy blokkfelelősnek, vagy a konyhán szerzett valami ismeretséget, az esetleg kapott még valami plusz élelmet. Volt, aki rendes volt, abból juttatott másnak is, de volt, aki nem. De meg lehetett érteni, ott mindenki kellett küzdjön saját magáért, ott nem lehetett nagyon jótékonykodni. A társalgás főleg arról folyt, hogy mit fog csinálni legelőször, mikor hazakerül – mert mindenki remélte, hogy megszabadulunk innen. Akkor majd megfürdik, a kádban ül egy egész napot, ezt fog enni vagy azt fog enni, akkor majd nem kell neki egy szekrény ruha, mert elég lesz, ha két ruhája lesz, mert nem kell, az nem fontos, szóval ilyen társalgások folytak.

Közben jöttek német gyáraktól, ahol szükség volt bizonyos számú rabmunkásra, akik ingyen dolgozzanak. Akkor szintén fel voltunk állítva sorokba, s az illető kinézte, aki neki jobban megfelelt, hogy fiatal, erős, munkabíró legyen. Ezek elől a szelektálások elől mi, az édesanyámmal igyekeztünk ellógni valahogy, ameddig lehetett, hogy ne válasszanak el. Sokszor meztelenül folyt a választás, mégpedig olyan szempontból, hogy megnézzék, hogy ne legyen operálva – mert ugye, aki operálva volt, az nem bírja úgy a munkát –, vagy nincs-e valami testi hibája vagy ilyesmi. Az édesanyámat azelőtt való évben műtötték, s egy elég nagy vágása volt, ami még jól látszott. Azonkívül ő elég hamar őszült, pedig akkor csak vagy 48 éves volt, ő már itthon festette a haját. Ugye le voltunk nyírva, s akkor kezdett már egy kicsit visszanövögetni, s akkor már sok fehér haja volt. Az ősz haj s az operáció, ezek olyan okok, amiért esetleg őt aztán elküldik a gázkamrába, hát ezért mi mindig igyekeztünk ellógni. Mikor meghallottuk, akkor elbújtunk valahova, ahova lehetett. Ez ment egészen októberig. Október elejére már kevesebben maradtunk a lágerben, sok el is pusztult, sokat elvittek munkára, akiket nem vittek el munkára, azokat elvitték a gázkamrába. Akkor már nem volt lehetőség elbújásra, előre nem is lehetett már tudni, mikor lesz ilyen szelektálás. Október 6-án, ahogy volt a két barakk egymással szemben, kinyitották az ajtót, jött egy német katonakordon, akik kiválasztották az embert, s akkor kellett menni egyenként. Ha jó volt, akkor átirányították a másik blokkba, ha nem, akkor elvezették máshova. Így választottak el minket, mert engem elég fiatalnak s erősnek találtak a munkára. Akiket nem találtak alkalmasnak munkára, azokat aztán rögtön vitték át, ugye. Akkor már tudtam biztosra – nem mondták, de már tudtam –, hogy akkor örökre elválok az édesanyámtól, elvitték a gázkamrába. Két nap múlva, október 8-án lett volna a negyvennyolcadik születésnapja.

Én munkára kerültem még két marosvásárhelyi volt osztálytársnőmmel egy bombagyárba, ahova az üres bombák érkeztek, s itt főzték a tölteléket a bombákhoz. Úgy hívták a gyárat, hogy Hertine, Prágától olyan 90 kilométerre volt, a Szudéta-vidéken [a mai Csehországban]. A legközelebbi város, ahogy megtudtuk, cseh néven Teplice volt, persze a németek mindennek adtak német nevet, mint ahogy Auschwitznak is, ezt Teplitz Schönaunak nevezték. A gyár egy völgyben volt, jól el volt kamuflálva, lépcsők voltak csinálva, amin le kellett menni a gyárba. A láger fent volt a dombon. Egy kisebb láger volt, ahol laktunk. Összesen, azt hiszem, hatszázan voltunk: nők, aztán férfiak is – cseh, francia, jugoszláv munkaszolgálatosok. De a férfiak nem laktak ebben a lágerben, azok más betonépületben laktak, távolabb tőlünk, itt csak mi, a nők voltunk. Auschwitzhoz képest egy mennyország volt, mert habár három váltásban dolgoztunk, de normális koszt és tisztálkodási lehetőség volt. Kisebb fabarakkokban voltunk, emeletes vaságyak voltak benne, mindenkinek volt egy külön fekhelye szalmazsákkal. Már tél volt, de volt központi fűtés a barakkban, úgyhogy nem fáztunk. Vászonból volt egy gyári ruhánk: egy férfinadrág és egy zakó, a fejünket be kellett kötni, s így mentünk a gyárba dolgozni. S mikor hazajöttünk, akkor fel lehetett venni a civil ruhát. De azelőtt volt egy mosdóhelyiség, ahol hideg-meleg víz volt, és ott le kellett tusolni, és úgy felvenni azt a civil ruhát. A barakkban a folyosón voltak szekrények, minden két embernek volt egy ilyen szekrénykéje, oda kellett betenni a gyári ruhát és a másikat. Ez már olyan emberséges dolog volt. Nyolcórás sihták, váltások voltak, volt reggeli, délutáni s éjszakai sihta. [Sihta (Schicht) – műszak, váltás (német). – A szerk.] Egy hétig reggeli váltásban, a következő héten délután s aztán az éjszakás váltásban voltam. A munkaidő felénél, négy óránál, volt egy negyedórás vagy félórás uzsonnaszünet. Szintén ott a gyár területén volt egy olyan helyiség, amit kantinnak hívtak, ahova a német őrök vittek, s akkor ott mindenki kapott egy szendvicset. Én nem pont a legmérgezőbb helyen dolgoztam, ahol főzték a mérgeket, én nagyon szerencsés voltam, mert olyan beosztást kaptam, hogy ott dolgoztam, ahova érkeztek az üres bombák. A bombatestet s a bomba farkát meg kellett számozni, le kellett szerelni a testről ezt a farkot, mert egy csavarral oda volt rögzítve. Én ezeknél az üreseknél voltam, aztán ment a következő fázis, amíg elérkezett oda, ahol aztán megtöltötték. [Deutsch Éva valószínűleg egy fegyvergyárban dolgozott, mérgeken azok a kémiai anyagok értendők, amelyekből a bomba gyújtóanyaga állt. Ennek érintése és belélegzése köztudottan ártalmas a máj és más belső szervek működésére. – A szerk.] Sokan megbetegedtek. Akik olyan helyen dolgoztak, azok kaptak egy üveg tejet – negyed liter, fél liter volt, nem tudom. Mi, akik nem a mérgező helyen dolgoztunk, csak szendvicset kaptunk: két vékony szelet meg volt kenve margarinnal, s szalámi közte, s becsomagolva fehér papírba. Azt mondom, hogy ez egy álomhely volt, kevés ilyen hely volt [az akkori körülmények között], ilyen szempontból szerencsés voltam.

Itt dolgoztak férfiak is, és sikerült nekik megcsinálni egy szabotázs dolgot, hogy egy robbanás volt. Ez egy éjszaka volt, én éppen az éjszakai sihtában voltam, de éppen az uzsonnaszünetben, direkt úgy időzítették ezek a férfiak, hogy ne legyenek a munkások benn. Mi ott a kantinban fogyasztottuk az élelmet, és akkor történt ez a robbanás. A németek nagyon meg voltak ijedve, akkor a gyár le is állt, mert úgy látszik, olyan károsodás érte, amit nem lehetett hamar megjavítani. Akkor mezei munkára vittek, mert már tavasz volt, már április volt. Akkor már nagyon közeledett a front. Egy szép nap aztán felpakoltak, vonatra ültettek, és elvittek egy darabig, egy cseh helységig, úgy hívták, hogy Litomerice, a németek Leitmeritznek hívták. Ott aztán kiszálltunk a vagonokból, és gyalog indultunk meg, nem is tudtuk, hogy hova. A német fegyveresek jöttek velünk. Egyszer csak elérkeztünk egy olyan kapuszerűhöz, s mondták, hogy ott menjünk be. Hát látjuk, hogy a német fegyveresek nem jönnek, s ez olyan furcsa volt. Ez volt a híres Terezin [Theresienstadt], németül Theresienstadt, ahol aztán fel is szabadultam. Az egész háború alatt ez egy olyan kirakatszerű hely volt, hogy ezt mutogatták a németek a külföldieknek, a Vöröskeresztnek, mikor híre ment a deportálásnak. Mutatták, hogy tényleg összegyűjtik a zsidókat egy helyre, de ott együtt van a család, öregek és gyerekek. Úgy is volt eleinte, de miután megmutogatták a vöröskereszteseknek, aztán szépen még innen is deportáltak. Amikor odaértünk, már nem voltak öregek, nem léteztek gyerekek, de ide menekítettek minket, itt már nem volt német őrség. Ez április vége volt már, és egy hét vagy tíz nap telt el addig, amíg vége lett a háborúnak május 8-án vagy 9-én, sohase tudom pontosan, mikor. Itt történt a felszabadulásom. Itt már valahogy érezte az ember, hogy ténylegesen csak vége lesz a háborúnak. Az oroszok szabadítottak fel.

Elég hosszú időbe telt, amíg hazaértünk, mert akkor nem volt vonat, hogyha akadt is vagon, nem volt mozdony. Aztán valahogy csak került, de vagy két hét is eltelt addig, s akkor azzal jöttünk. Az egyik osztálytársnőmmel, Kertész Verával jöttünk. Közben a másik, Ábrahám Lili megbetegedett, tífuszt kapott, de szerencsére aztán helyrejött, úgyhogy nem sokkal utánunk ő is hazajött. Májusban, amikor megérkeztünk Auschwitzba, ők már az első perctől magukra maradtak, az édesanyjuktól el voltak szakítva. S aztán együtt voltunk, pláne mikor én is egyedül maradtam, akkor még jobban összemelegedtünk. Én pontosan nem is tudom az útvonalat, ahol jöttünk a felszabadulás után, annyit álltunk nyílt pályán is. Csak Budapestet tudom, mert ott aztán kiszálltunk, mert a barátnőmnek ott élt az egyik nagybátyja. Ők megúszták, nem voltak deportálva, voltak ilyen védett házak, s egy idő után nem vittek el több pesti zsidót onnan, valahogy így menekültek meg. Mi akkor kiszálltunk, s ott voltunk náluk Pesten vagy két napot, s azután megint vonatra ültünk. Nagyváradon a határnál megint időztünk, mert kitöltöttek valami iratokat, hogy honnan jöttünk. Ott el kellett menni a zsidó kórházba fertőtlenítés végett, csak mikor megvolt onnan is az írás, hogy tiszták vagyunk, nincs semmi betegségünk, na akkor aztán jöhettünk haza.

Én tudtam, hogy a szüleimre már nem várhatok, de mind abban reménykedtem, hogy a bátyám, mégis ő fiatal, ő hátha már haza is került. A barátnőmnek, akivel jöttem, neki is volt egy bátyja, Kertész Gyuri, aki egyidős az én bátyámmal, s szerencsés volt a barátnőm, mert a bátyja már várta – a hozzátartozók, akik vártak valakit haza, minden vonathoz kijöttek. Én aztán mind reménykedtem egy darabig, amíg jött az egyik bajtársa, aki együtt volt az én bátyámmal. Amikor ő hazakerült, akkor hozta a hírt, hogy sajnos nincs mit várni. A barátja ott a szemétben megtalált egy családi fényképet, amit amikor utoljára volt itthon a bátyám 1944 márciusában, akkor készítettünk, azt ő mind hordozta magával. Azt a képet ideadta nekem, s én betettem a családi albumba, úgyhogy az egy háborút megjárt kép.

Mikor én hazajöttem, a házban már egy csomó lakó volt, minden szobában más és más család lakott, akkor szűk lakásviszonyok voltak. A Zsidó Demokrata Szövetség [lásd: zsidó érdek-képviseleti szervezetek a második világháború után Romániában] itt nagyon jól megszervezte a fogadtatást: be volt rendezve egy szanatórium a Köteles Sámuel utca sarkán, s minden hazatérő oda mehetett, akinek nem volt hova mennie. Azt hiszem, két hétig lehetett talán ott lakni. Kosztot is kapott teljesen ingyen, mert ez a Szövetség intézte. Persze voltak ezek az amerikai zsidó világszövetségek, amik finanszírozták, és úgy tudták ezt megcsinálni, mert a Szövetség is ilyen hazajött emberekből tevődött össze, nekik se volt pénzük. Én is oda kerültem, mert tele volt a lakásunk. Volt ugye a manzárdszoba, lent volt három szoba, hátul még volt a nagy konyha, amit szintén szobának használtak. Akik a manzárdon s az alatta lévő szobában laktak, azok az alsó szobát kiürítették nekem, s felmentek csak a manzárdba lakni. Nem volt már benne a berendezés, összevissza bútorok voltak, ami előkerült nekem: egy festett szekrény, egy tölgyfa toalett, ami csak a család tulajdona volt valamikor, de már nem volt komplett, abból aztán be tudtam rendezkedni. Lili barátnőm, aki megbetegedett, de nem sokkal azután hazajött ő is egyedül, neki se volt senkije, s akkor ketten odaköltöztünk a mi házunkba, mert ez a szanatórium csak egy darabig működött. Mi csak abban az egy szobában voltunk, s közös fürdőszoba volt, mert egy fürdőszobája volt a háznak. Keresztül kellett járni egyiknek a másikon, hogy elérjünk a fürdőszobába. Akkor a Joint segítette az itteni szervezetet: két zsidó tulajdonú házban, ahova senki se jött vissza, berendeztek az egyikben egy leányotthont, a másikban egy fiúotthont. A leányotthon a Köteles Sámuel utcában volt, majdnem szemben a Színi Egyetemmel. A fiúotthon valahol a Nagyállomáshoz közel volt, de pontosan nem tudom, melyik házban. Akik senki nélkül jöttek haza, és nem volt hova menjenek, azoknak három, négy vagy nem tudom, hány szoba be volt rendezve, egy szobában öt-hat ágy, mert nagy szobák voltak, és koszt is volt, úgyhogy azok ott laktak. Én is a barátnőmmel, habár nekünk volt hol lakjunk, kosztolni feljártunk a leányotthonba. Ott főztek is. Szintén egy deportálásból hazatért idősebb nő elvállalta ezt a feladatot, hogy ennyi s ennyi személynek főz. A hozzávalót főleg az amerikai Joint küldte, úgyhogy nem voltak beszerzési nehézségek, ő csak kellett ott irányítsa a dolgokat. Jöttek a Jointtól ruhacsomagok is, amit összegyűjtöttek az ottani zsidó szervezetek, és kiosztották a hazatérőknek. Egy darabig ott ettünk az otthon kantinjában, aztán volt a közelünkben egy kifőzde, ahol egy ismerős néni volt, s ő mondta, hogy ad nekem kosztot, s nem kell sokat fizessek érte, s akkor oda mentem kosztolni.

Kellett valami állást szerezni, mert pénzünk nem volt semmi. Minden hazatérőnek adtak bizonyos összeget, hogy éppen ne legyenek pénz nélkül, de nem volt nagy összeg. Akkor már kezdtek nyílni a zsidó üzletek, voltak tehetős emberek, akiknek a háború előtt is volt üzletük, visszajöttek s megint az eredeti foglalkozásukkal folytatták az életet. Egy ilyen üzletben vettek fel a kasszába, ahol zsidó tulajdonos volt, valami Léb, de eredetileg nem marosvásárhelyi volt, hanem valami közeli helységből való, s aztán hamar el is került a városból. A szomszédságában egy másik üzlet nyílt, ahol szintén egy deportálásból hazatért, nálam idősebb nő csinált adminisztratív dolgokat, ott könyvelést s ezt-azt csináltam. Ő megmutatta s betanított, hogy mit kell csinálni, így kezdtem aztán az életet. Ott voltam 1946-tól 1948-ig. 1948-ban államosították ezeket a magánüzleteket, s akkor lett állami üzlet [lásd: államosítás Romániában]. Volt aztán neki egy brassói kérője, férjhez ment s elkerült innen.

Lili barátnőm pedig egy zsidó érdekeltségű banknál kapott állást, amit úgy hívtak, hogy Kishitel Bank. Még az is volt, hogy mikor deportáltak minket, én a hetedik osztályt végeztem el, ami most a tizenegyediknek felelne meg. Akik visszajöttek, azoknak le lehetett magánúton tenni a nyolcadikat is, hogy az ember befejezze az iskolát. Na akkor a barátnőm is, én is, megcsináltuk azt az osztályt, persze éppen hogy átbukdácsoltunk, mert ugye dolgoztunk, s nem volt olyan sok időnk tanulni. De aztán az érettségiig már nem jutottunk el, mert itt, Marosvásárhelyen nem volt bizottság, s akkor el kellett volna menni Kolozsvárra vagy Brassóba vagy mit tudom én, hova, de nem volt pénzünk, mert az a kicsi pénz, amit kaptunk azelőtt, az már elment. A fizetés is olyan kicsi volt, s ugye az ember fenn kellett tartsa magát. Jó, házbért nem fizettem, de viszont volt adója annak a háznak, s azt én kellett fizessem, mert az még a szüleim nevén volt, közben a többi lakók ott voltak.

Nem akartam elmenni más országba, mert annyira tájékozatlan voltam mindennel. Most már a 15 évesek sokkal felvilágosultabbak, igaz, én 18 éves voltam, mikor hazakerültem, de az akkori érettségem egy mostani 12 évesének, ha megfelelt. Fogalmam se volt, hogy hogy is megy az a kivándorlás. Hogyha én valahova kikerülök, hát ott senkit se ismerek. Szóval nem volt az embernek bátorsága. A mostani szemmel s a mostani ésszel az ember másképp cselekedne. Akkor mindenki örvendett, velem együtt, hogy már túl vagyunk és megszabadultunk a háborútól, és hogy a szülők nem jöttek vissza, ezen már segíteni nem lehet, de most már jó lesz ezentúl. Az embernek úgy bedumáltak mindent, hogy a szocializmus milyen nagyszerű dolog lesz. Tényleg olyan egyforma volt mindenki, nem vetődött az fel, hogy román, magyar, zsidó, szász, hottentotta, akkor igazán nem számított. Akkor igazi testvériség volt, mert a nyomorúság után mindenki örvendett, felszusszant, hogy már nincs háború. Valahogy jobbak voltak az emberek, segítőkészek voltak, nem voltak ilyen rosszak, mint most. Olyan lelkesen kezdtünk neki a munkának, nem számított, hogy túlóra. Akkor örvendtünk, hogy van munkahelyünk, s igyekeztünk dolgozni. Akkor szombaton is rendes munkanap volt. Sőt, vasárnap voltak kultúrgárdák, voltak ilyen falujárások, s akinek szép hangja volt vagy szavalni tudott, akkor azt vitték előadni, mert részt kellett venni mindenben.

1948 novemberében az ICS állami vállalathoz kerültem, az Intreprindere Comercială de Stat in Mureş [Marosi Állami Kereskedelmi Vállalat], valami ilyesminek volt a rövidítése, és onnan mentem nyugdíjba 1982 januárjában. Ez a vállalat annyira kiterjedt, hogy aztán oda tartoztak az összes textil-, cipő-, vas-, faraktárak, csak az élelmiszer volt külön. A vendéglők, kifőzdék, bodegák egy másik vállalathoz tartoztak. Az ICS irodája a Bolyai utca s a Fő tér sarkán volt [a volt Korzó épületében], ahol most egy nagy szálloda lesz, annak koptattam a lépcsőit. Ennek a kétemeletes épületnek az első emeletén voltak az irodák, én az irodában dolgoztam, s a sok üzlet mind oda tartozott.

Az elején voltak a munkahelyen ilyen végeláthatatlan gyűlések. Minden reggel, mielőtt megkezdődött volna a munkanap, volt egy félórás újságolvasás, de én már nem tudom, mi volt az újságnak a neve, akkor hozzám haza nem járt újság. A könyvelésnek volt egy osztályfőnöke, s az olvasta fel az újságot, s aztán lehetett hozzászólni, kérdéseket feltenni, megvitatni. Persze politikai dolgokat olvastak, dicsérték a szocializmust. [Ilyen közös újságolvasás Magyarországon is volt a munkahelyeken, úgy hívták, hogy „Szabad Nép-félóra”. (A Szabad Nép volt a kommunista párt hivatalos lapja volt.) – A szerk.] Hittem is, nem is… Félig még olyan fásultság volt, és az ember akkor még olyan hiszékeny is volt, hogy hátha valami jó lesz. Abban az időben nyakra-főre rendezték a különböző vállalatok a bálokat mindenféle alkalomból. Akkor ez egy ilyen szórakozás volt, főleg a kollégák s a hozzátartozóik voltak ott, mindenki ismerte egymást, mint egy család, velük nagyon kellemesen el lehetett tölteni az időt.

Az Állami Kereskedelmi Vállalatnak itt volt Marosvásárhelyen a központja, és volt fiókja Szászrégenben, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön. A fiókoktól mindig jöttek be, és hozták a jelentést és a kimutatásokat. A férjem, Deutsch Gyula Szászrégenben az irodában dolgozott. Én 1948-ban a vállalatnál ismertem meg Gyulát.

A Gyula nagyszülei eredetileg Magyarországról származtak, Nagyabonyból [a későbbi Nemesabony Pozsony vm.-i kisközség pár száz lakossal. – A szerk.], de nem tudom, mikor jöttek Szászrégenbe. Az édesapja már ott született Szászrégenben, ha jól tudom. A férjemnek Deutsch Sámuel volt az édesapja, Deutsch Margit az édesanyja, a leánykori neve László Margit. Az édesanyja 1889-ben született. A Mestitz bútorgyáros felesége s a Gyula édesanyja testvérek voltak. Gyulának volt egy bátyja, Deutsch Lacinak hívták. A család Szászrégenben is és itt, Marosvásárhelyen is lakott. Jómódú emberek voltak, Szászrégenben volt egy textilkereskedésük, az 1880-as évek végén alapították a Gyula nagyszülei. Egy időben itt is volt, Marosvásárhelyen egy üzletük. A fióküzlet – a Fő téren, a Posta utca sarkán, ahol most a Bernády-szobor van – sokkal később alakult, és hamar vége lett, mert olyan üzletvezető került, aki nem tudta rendesen vezetni az üzletet. 1918-ban született a férjem Szászrégenben [Szászrégen: Maros-Torda vm.-i kisváros, 1920-ban mintegy 7400, jobbára német ajkú lakossal, jelentős fakereskedelemmel. – A szerk.]. Amikor iskolába járt, akkor itt laktak, Marosvásárhelyen. Gyula nem a zsidó iskolában járta az elemi iskolát, hanem a normál elemiben, de nem tudom, miért, pedig akkor már létezett a zsidó iskola. A négy elemi után a Papiu Líceumba került, ott érettségizett 1936-ban. Az idő alatt a szülők itt laktak. Az édesapja hét közben kint volt Szászrégenben az üzletnél, s péntek este jött haza, mert a zsidó üzletek szombaton zárva voltak, vasárnap pedig hivatalosan is zárva voltak. Vasárnap estig vagy hétfő reggelig itt volt a városban, s aztán ment vissza. Úgy tudom, hogy kóser háztartást vezettek, és ők se az ortodox részhez tartoztak, hanem a neológokhoz. Az ünnepeket ők is megtartották. A Gyula családja, azt hiszem, szombatonként eljárt a templomba. Gyulának volt bár micvája, a testvérének is volt, mondta, hogy megtartották. Otthon magyarul beszéltek, de németül is mindenki nagyon jól tudott a családban.

Nem tudom, pontosan hányban, visszaköltöztek a szülők Szászrégenbe. Gyula dolgozott az üzletben, segített az édesapjának, és közben járt Kolozsvárra az egyetemre, s el is végezte látogatás nélkülin a jogot, tehát otthon tanult, s csak vizsgázni ment fel az egyetemre. Szászrégenben az édesapja tanította arra a szakmára is, és ment fel vizsgázni Kolozsvárra, mikor volt a vizsgaidőszak [Az előadásokat nem látogató, csak vizsgázni járó, többnyire vidéki hallgatókat „mezei jogászok” kifejezéssel illették az egykorú nyelvhasználatban. – A szerk.]. Mesélte, hogy abban az időben nagyon szigorúan nevelték a gyerekeket. Járt teniszezni, ez volt a szórakozása. Ilyenkor találkozott a barátokkal, mert különben eléggé be volt fogva a munkára. Nagy textilkereskedésük volt, délelőtt-délután nyitva volt, és ő nem volt ott egy kivételezett személy, ő is úgy volt ott, mintha alkalmazott lett volna. Az édesapja nem tett különbséget közte és az alkalmazottai között, egyformán voltak elbírálva. Vegyesen voltak az alkalmazottak, volt zsidó is, szász is, román is. Azért szerettek a nem zsidó alkalmazottak is zsidó üzletben dolgozni, mert akkor dupla pihenőnapjuk volt, a szombat is, mert a más kereskedők nyitva tartottak szombaton. Abban az időben nagyon nagy volt a falusi vevőközönség is, mert falun nem nagyon voltak üzletek. Volt hetivásár, amikor behozták a termékeiket eladni, s aztán vásároltak is, ami kellett a házhoz. Voltak férjhez adandó lányok, azoknak kelengyét vettek, mert régebb az volt a szokás, hogy előre gyűjtötték a kelengyét, hogy mikor férjhez megy, akkor legyen mit vigyen az új házba. Gyula megkezdte, hogy tegye le a doktorátust is, de azt hiszem, hogy egy vagy két vizsga hiányzott, s aztán közbejött a munkaszolgálat.

A fiúkat 1942-ben együtt vitték el munkaszolgálatra. Máramarosszigetnél kezdték, majd az akkori Magyarország területén voltak munkaszolgálatban: Nagybányán [Szatmár vm.], Szentkirályszabadján [Veszprém vm.], Lengyelországban és Kárpátalján is voltak. Végig együtt voltak, és együtt is szabadultak. Azt hiszem, már 1944 végén itthon voltak, szerencsésen megúszták.

Mesélte Gyula, hogy a nagymama is ott élt velük Szászrégenben, most már pontosan nem tudom, hogy az apai vagy az anyai nagymama volt-e [Mint a Scheiner Júliával készített interjúból kiderül, az anyai nagymama, László Albertné Spitz Hermina élt velük. – A szerk.]. Volt egy román család – vevőjük volt, azt hiszem, az üzletben, onnan volt az ismeretség –, akik egy nagyon eldugott helyen laktak egy közeli faluban, s a deportáláskor el akarták bújtatni a Gyula szüleit, de a nagymamát nem vállalták. A szülők aztán nem egyeztek bele, mert nem akarták a nagymamát magára hagyni, és így szegények otthon maradtak. Mind a hármat eldeportálták, apa, mama s a nagymama is gázkamrába került. Ha beleegyeznek, akkor a szülők megmenekülhettek volna, mert egy olyan eldugott helyen volt, ahol semmi nyoma nem volt a háborúnak, se német, se orosz, senki nem ment arrafele.

Laci és Gyula jó testvérek voltak, csak nem volt nagyon közeli a kapcsolatuk, mert nyolc év különbség volt köztük, és ezt Laci mindig éreztette vele. Laci hamarabb lett önálló. Laci is Marosvásárhelyen járt iskolába, a mostani Unirea Líceum katolikus fiúgimnázium volt, ő ott érettségizett, azt hiszem, 1928-ban. Azután textilmérnöki iskolában volt Németországban. 2-3 éves textilmérnöki képzés volt, s miután azt elvégezte, ezt a főiskolát, hazakerült. Laci nem maradt otthon az üzletnél, hanem Bukarestbe került állásba, egy textilgyárba. Mikor megismertem, az 1950-es években, akkor Segesváron dolgozott, utána Nagyszebenben. 1952-ben nősült meg, 42 évesen, pedig már olyan agglegény-forma volt. Nagyon sokat válogatott, és aztán végül is összeismerkedett a feleségével, aki balázsfalvi származású zsidó nő volt, a neve Stark Böske. 1953-ban Segesváron született egy fia, György. 1963-ban a családjával kiment Izraelbe. Migdal Haemekbe kerültek Ott is egy textilgyárban dolgozott, busszal járt ki a munkahelyére. Aztán nyugdíjba ment. Laci 1995-ben halt meg. A felesége és a fia most is ott él ebben a városkában. Izraelben is kóser háztartásuk volt, ott is tartották a tradíciót, az ünnepeket. György a mai napig minden péntek este odaviszi magához a 83 éves édesanyját, a sógornőmet, ott van a közös vacsora a családdal, s aztán hazaviszi. György felesége szintén zsidó, ők Egyiptomból mentek ki Izraelbe, ott ismerkedtek meg Izraelben. Négy gyerekük van: a legnagyobb fiú Gilád, utána van egy kislány, Dikla, a harmadik fiú Hárel, a legkisebb egy kislány, Zohár. A legnagyobb már 25 éves, érettségi után jó ideig katona volt, jelenleg egy évet dolgozik, s utána aztán akar menni egyetemre.

Mikor Gyula hazakerült, elhanyagolta, nem tette le a doktorátust. Nem tudom, hogy még kellett-e valami vizsgát letegyen az egyetemen, miután visszajött, de Szászrégenben a bíróságon kapott állást, ügyész lett belőle. Két évig volt ott, és mind várta, hogy kapja meg a véglegesítését. Aztán jöttek a nagy szocialista idők, azt hiszem, 1947-ben, s nem véglegesítették, mert nem volt jó a származása, kizsákmányoló volt az édesapja, s alkalmazottai voltak, ezért ő nem lehetett ügyész. S akkor megmérgelődött, és otthagyta a bíróságot. Összetársult valakivel, és az üzlethelyiségükben nyitottak egy kis üzletet, ami egy évig se funkcionált, mert 1948-ban jött az államosítás. Így került aztán az állami kereskedelembe, és ott ismerkedtünk mi össze. Aztán mind gyakrabban jött be, végül is 1950-ben beköltözött Marosvásárhelyre. Akkor már az itteni központnál dolgozott, ugyanannál a vállalatnál. Már naponta találkoztunk, és így sor került a házasságra 1950 augusztusában.

Először polgári esküvőnk volt. Volt egy nagyon jó barátunk, Ovics Adolf, aki aztán elrendezte, hogy rabbi is eskessen össze. Ő már rég kiment Izraelbe. Ő mondta, hogy nem elég csak az a polgári esküvő, a rabbival is meg kell csinálni. Az ő lakásukon volt megszervezve, mert úgy látszik, akkoriban nem volt szokás, vagy nem tudom, miért nem a templomban adtak össze. Volt az a sátorszerű is, a hipe. Nem sokat, egy pár közelebbi barátot hívtunk, úgy tizenvalahányan voltunk. Olyan kicsi lakások voltak, nem is fért volna oda sok. Akkor itt lakott egy unokabátyám a feleségével s a lányával, ők voltak nekem az egyedüli rokonaim, ők jöttek el. Ennyi volt az egész, és megvolt a vallásos esküvő [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Kaptunk a rabbitól egy papírt, egy házassági szerződést, de én nem tudom pontosan, hogy mi volt bele írva, mert tiszta héber betűkkel van, nagyon szép írással, amiből én nem értettem semmit. Ez a papír még valahol megvan. Már nem is tudom, hogy hívták azt a rabbit, aki összeesketett. Egy darabig ő volt itt a marosvásárhelyi rabbi, aztán elkerült, elment ő is Izraelbe, vagy nem tudom, mi történt vele. Engem beültettek egy külön szobába, a vőlegényt egy másik szobába, s akkor aztán jöttek, akik rendezték, ők voltak a násznagyok. Az udvaron fel volt állítva a hipe, négy rúdszerűn ki van húzva valami lepel, és héber betűkkel volt valami ráírva. Azt négy férfi tartotta, s az alá a násznagyok bekísérik a menyasszonyt. Jön a vőlegény, s nem tudom, hányszor körbejárja a mennyasszonyt, úgy emlékszem [Rosszul emlékszik. Lásd házasság, esküvői szertartás. – A szerk.]. Akkor egy poharat tesznek oda, s arra rá kell lépjen a vőlegény, el kell törjön a pohár. Én nem is tudom pontosan, hogy ez mit jelképez. Akkor a rabbi elmondja ott az imádságot. [Deutsch Éva rosszul emlékezik, a pohártörés van a legvégén, utána már nincs ima. – A szerk.] Nem kellett félni, ha látták is a szomszédok, hogy mi történik, nem volt semmi probléma. Akik rendezték az esküvőt, azok rendezték az ételt is. Mondták, hogy mi ne törődjünk semmivel. Nagyon jó gazdasszony volt, ők kóser háztartást vezettek. Háború után még egy darabig sakter is volt, aki levágta a majorságot, de nem tudom, hogy meddig. Úgy emlékszem, nem volt levesféle az esküvőn, hanem hideg dolgok meg sütemény, torta, ilyesmi – mert ez egy délután volt. Nem volt nagystílű összejövetel, mint ahogyan most, hogy százával vannak a vendégek és halomszámra az ajándékok. Akkor mindenki csak virágot hozott, és ennyi volt az egész. Nem volt semmi mulatozás vagy zene, egyszerűen zajlott az egész.

Gyula annál a vállalatnál dolgozott még egy darabig, ahol én is, utána elkerült egy fémipari vállalathoz – annak idején Encsel Mornak hívták, ami most a Metalotehnica – beszerzési osztályfőnöknek. Akkoriban alakult az egész, és hívták oda, mert jó szervező volt. 1960-ig volt ott, amikor elkerült a konfekciógyárhoz, oda is mint kereskedelmi osztályfőnök. Ott volt egészen a nyugdíjazásáig. Az 1970-es években lett párttag, mikor jött az a rendelkezés, hogy aki nem párttag, az nem lehet osztályfőnök, s akkor belépett a pártba. Nem élt nagy pártéletet, elment a gyűlésekre, s csinálta, amit kellett, de inkább professzionális téren fejtett ki tevékenységet. Mint párttagnak nem sok hasznát vették, nem nagyon aktivált. Sokat volt úton, mert különböző gyárakhoz kellett mennie. Egy évben kétszer is voltak szerződéskötések, s olyankor két-három hétre elutazott. Hol a tengerparton, hol Bukarestben, hol mit tudom én, melyik városban szervezték meg ezeket a dolgokat. Akkor tervszerű gazdálkodás volt: előre le kellett szerződni a következő évre, hogy miket fognak gyártani és mennyit, és kik lesznek a vevők. Akkor ugye ilyen tervszerűen ment, voltak ezek az ötéves tervek is, és ezzel volt ő elfoglalva, úgyhogy nem is jutott volna ideje, hogy pártvonalon aktiváljon. Akkor elég jól meg voltak szervezve ezek a dolgok, az akkori követelményeknek megfelelően. Ilyen kiszálláskor a családtagokat nem lehetett vinni.

Én nem iratkoztam be a pártba. Próbáltak rábeszélni a munkahelyen, kérdezték, de én elzárkóztam. Én nem vállaltam politikai életet, nem éreztem magam erre alkalmasnak, és nem érdekelt a politika, s különösen a párt sem. Ami közös gyűlés volt a vállalatnál, ott mindenkinek jelen kellett lennie. Később már nem volt olyan sok gyűlés, mint annak előtte, és nem vitték már túlzásba, hogy órák hosszat tartsák a gyűléseket. A gyűléseken a vállalat menetéről, a spórolásról, ilyesmikről volt szó. Mielőtt nyugdíjba mentem volna, azelőtt egy vagy két évvel jött az divatba, hogyha a vállalat jó eredményekkel zárja az évet, s a költségeknél spórolást mutat fel és a tervet túlteljesíti, akkor minden hónapban jár egy szabad szombat.

Augusztus 23-a [lásd: Románia kiugrása a háborúból (1944. augusztus 23.)] nekünk nem volt ünnep. Mindig mérgelődtünk, mert az egy elveszett nap volt, hiába nem kellett dolgozni menni. Ugyanúgy fel kellett kelni, kicsődítettek, reggel nyolcra kint kellett gyülekezni. Nagyon szigorúan vették, volt egy felelős, aki feljegyezte, hogy ne hiányozzon az ember, mindenki ott legyen, mert nagyon sokan nem szívesen mentek, inkább pihentek volna otthon. Ehelyett ott kellett álljunk és várjunk, aztán rá két-három órára kezdődött csak meg a hivatalos ünnepség. A tribün a városháza előtt volt felállítva. Mivel minden vállalattól és iskolától mindenki ki volt csődítve oda, nekünk sokszor a Kossuth utcában vagy a Szentgyörgy utcában volt a helyünk, ahol várakoztunk [a Fő tér másik felében]. Aztán mondták ott a beszédeket, amiből nem hallott majdnem semmit az ember, s nem lehetett látni semmit abból, ami ott zajlik. Többen is beszéltek, ami elég hosszan tartott. Mikor minden lezajlott a tribünön, akkor kezdődött a felvonulás. Először inkább a gyárak, mert azok voltak a fő dolgozók, a kétkezi munkások, ők vonultak fel hamarabb. Mi, a kereskedelmi rész elég későre kerültünk sorra. Mire odaérkeztünk, hogy mi is elvonuljunk a tribün előtt, hát már el volt telve a nap, ebből az ünnepből csak a délután maradt meg. A mi vállalatunknál még az is rossz volt, hogy aznapra beosztották az embert úgynevezett telefonszolgálatba, ketten ott kellett őrizzük a telefont. Volt, hogy meg se szólalt a telefon, de ez egy óvintézkedés volt, hogy nehogy jöjjön az osztályellenség, aki nem szereti ezt a rendszert, s valami rosszat csináljon. A délelőtt lezajlott, de délután is valaki ott kellett üljön, és őrizte a telefont, az ugye nem kellett kivonuljon. Erre négyóránként volt a váltás. Rendszerint a gyengébb fizikumút vagy aki idősebb volt, azt tették ilyen szolgálatba, hogy ne kelljen ott állnia az utcán. Délutánra aztán persze a többiekből is került a telefonszolgálatra. Előre irtóztunk, mikor jött egy-egy ilyen ünnep, mert sokkal jobb volt a hétköznap. Akkor tudtuk, hogy ledolgozzuk azt a 8 órát, s utána kész. De ilyenkor szabad volt, s mégse volt szabad az ember.

Visszagondolva, nem mondom, hogy jaj de jó időszak volt, de az igazat megvallva, azért annak a rendszernek is megvolt a jó oldala, mint ahogy a kapitalizmusnak is megvan a rossz oldala. Én az itteni háború utáni viszonylatban beszélek. Az embernek volt egy biztonságérzete, hogyha becsületesen és jól végzi a munkáját, akkor megvan az a darab kenyere, és megvan a létminimuma, és nem kell féljen attól, hogy holnap nem lesz, amit egyen. Az egészségügyi ellátás ingyenes volt, mindenki betegsegélyzőt fizetett a vállalatnál, s az orvosságot is ingyen kaptuk. A nagyon szegény réteg fel tudott egy kicsit emelkedni, mert például az én gyerekkoromban nagyon kevés embernek volt fürdőszobája. Inkább a Ceauşescu időben, mikor kezdték építeni ezt a sok blokkot – jó, hogy most azt mondjuk, hogy pocsékok a blokkok –, de abban az időben nagy dolog volt lakáshoz, fürdőszobához központi fűtéshez jutni ingyen, amit a háború előtt nem is lehetett elképzelni. Voltak ezek a nagyon olcsó nyaralások, a kéthetes üdülőjegyek a hegyekbe, a tengerre. Alig kellett valamit fizetni ezért, s ebben benne volt az útiköltség is. Fizetés szerint kellett fizetni: akinek kicsi volt a fizetése, az kevesebbet kellett fizessen, mert annak egy részét fedezte a szakszervezet, a vállalat vagy mit tudom én, mi. De maga az egyén nagyon kicsi részt kellett fizessen. Voltak a kantinok, és ott is úgy volt, hogy nagyon-nagyon kicsi pénzt kellett fizetni, mert annak is felét vagy több mint a felét a vállalat állta. Mi, mikor összeházasodtunk a férjemmel, hét év után jött az első gyerek nálunk, addig mi a kantinban étkeztünk. Ezért is én már nem vezettem kóser háztartást, a kantin az nem volt kóser, és amit otthon készítettünk, az sem volt kóser. Nem azt mondom, mert a kantinkoszt nem olyan, mint egy házi koszt vagy egy vendéglői, de anyagilag óriási spórolás volt. Mi is, annak ellenére, hogy kantinban ettünk, akármilyen kicsi volt is a fizetés, de tudtunk spórolni.

A negatívum az volt, hogy nagyon be volt zárva az ember, el volt szakítva a világ többi részétől, de erre csak egy kicsit később jött rá. A negatív dolgokat, ami nem volt kirakatba való, azt eltitkolták az ember elől. Csak az lehetett jó, s az volt szép, ami itt történt, itt soha nem történt semmi rossz, itt minden csak jó volt és szép volt – maga az állam ezt csinálta. Más politikája volt külfölddel szemben, s más a belfölddel. Nem engedték utazni az embert, az ember nem látott, bűn volt egy külföldi rádiót, Londont vagy Szabad Európát [lásd: Szabad Európa Rádió] hallgatni, ami rámutatott a hibákra, és esetleg olyan dolgokat is feltárt, amik itt történtek, de az embernek nem is volt tudomása róluk. Mi hallgattuk ezeket az adókat, főleg a férjem, ő aztán nagyon. Aztán én mindig mondtam, hogy jó, jó, én nem is hallgatom, mert én úgyis jobban tudom, hogy mi van itt, mert a rádió csak elmondja, de én érzem és tapasztalom magamon. Sok hiba is volt a rendszerben, de azt nem lehet mondani, hogy semmi jó nem volt. Azért vágyott úgy az ember, hogy menjen egy kicsit, lásson, mert nem lehetett. Ugye most szabad, jó, hogy most már zsebre megy, nincs mindenkinek anyagi lehetősége ahhoz, hogy utazzon, pedig most mehetne. Meg mikor már nem tiltott dolog, akkor nincs is olyan varázsa. Most már a lakásba hozza azt a televízió is, látja az ember, hogy máshol hogy van, s mi történik. Ami még borzalmas volt, hogy voltak ezek a nagy spórolások, hogy meg volt határozva, mennyi gázt lehet fogyasztani, mert hogyha többet fogyaszt az ember, akkor levágják, úgyhogy télen fázott az ember, úgy fel kellett öltözzön a lakásban, mintha kimenne a hegyekbe. Mert ugye fizetni fizetett volna az ember valahogy, máshonnan elhúzta volna, s oda fizeti, csak az volt a veszély, hogy akkor levágják a gázt, s akkor hidegben marad. Ami még szörnyű volt, hogy sok besúgó volt. Ezeknek a karrieristáknak nem számított, hogy milyen áron s milyen módon, de vagy pénzhez, vagy pozícióhoz akartak jutni, s akkor vállalkoztak, hogy besúgók lesznek. És volt olyan, hogy nemcsak valós, hanem valótlan dolgokat is mondtak, s amíg tisztázta magát az az illető – ha egyáltalán tisztázni tudta magát –, addig bizony eltelt egy csomó idő. S az volt a rossz, hogy akármilyen régi ismerős volt, senkiről se tudta az ember, hogy ki a besúgó, szóval mindenki gyanús volt. Hiába volt azelőtt nagyon jó és becsületes ember, nem lehetett tudni, hogy nem adta-e magát arra, hogy tényleg besúgó legyen. Az ember mindenkitől egy kicsit úgy tartott, csak a közvetlen családtagjaiban bízhatott meg. De a családommal nem történt meg ilyesmi, minket nem súgtak be soha.

A rokonságból a férjem unokatestvéréék, úgy az 1950-es évek közepén kitelepedtek Izraelbe. Volt egy hullám, hogy mindenki mondta, hogy mennek ki Izraelbe. De az is olyan rizikó volt, nem lehetett tudni, hogy kit engednek és kit nem. Be kellett adni az iratokat, s akkor az ember vagy pozitív, vagy negatív választ kapott. Mi is beadtuk, és mi is ki akartunk menni, de negatív választ kaptunk, s mi tovább nem forszíroztuk, hanem beletörődtünk. Semmi baj vagy kellemetlenség nem származott ebből később. Így aztán itt maradtunk. De voltak, akik csak nem hagyták magukat, és még egyszer beadták és megint. Volt olyan eset, hogy beadták a kérést, és annyira biztosak voltak, hogy megkapják, hogy mindenüket eladták, s a végén nem engedték el még évekig, és rettenetes körülmények közt tengődtek, amíg aztán nem tudom, hány év múlva csak elengedték. Volt, akinek hamar sikerült, s volt, akinek bizony nagyon hosszú és keserves éveket kellett eltöltenie addig, amíg kijutott. Egy időben bűn volt külföldivel levelezni. Eleinte nem kaptunk semmi levelet a rokonságtól, aki kiment Izraelbe. Azt hittük, hogy ők nem írnak, de azután csak megindult a levelezés. 1963-ban vagy 1964-ben az én rokonaim közül is elmentek Amerikába, velük is leveleztünk. Jakab Jenő volt a bácsi és a lánya Jakab Jutka, pár évvel fiatalabb volt, mint én. Már csak Jutkának a fia van még életben. Egy idő után minden levelet megkaptak az ottaniak is, és mi is megkaptuk. Jó, nem írtunk csak főleg családi dolgokról, mert tisztában voltunk, hogy más is elolvassa, nemcsak mi, úgyhogy semmi politika nem volt benne, úgyhogy nem veszítettek ők azzal semmit, hogy rendesen kézbesítették a leveleket. 1963-ban vagy 1964-ben a férjemnek a bátyja is kitelepedett a családjával Izraelbe, velük is végig leveleztünk, mert már olyan idők voltak, hogy nem volt olyan bűn külföldivel levelezni, mint azelőtt.

A kommunizmus ideje alatt úgy volt a gyerekszülés, hogy 112 nap szabadság járt, mégpedig 52 nap szülés előtt, és 60 nap utána. Ki kellett számítsd pontosan, hogy mikor is lesz a szülés. Egy időben még nagyon szigorú volt ez a dolog: hogyha elszámította magát az ember, s úgy gondolta, hogy x dátumkor fog szülni, s kivette az 52 nap szabadságot, de közben 20 nap múlva már, mondjuk, szült, akkor az a 32 nap elveszett. Később aztán mégis enyhítettek, úgyhogy meg volt engedve, hogy aki bírja, nem nehéz a terhessége, s nincs semmi baj, dolgozhat, ameddig tud, egészen a szülés napjáig is, s akkor az egész szabadságot utána veszi ki. Amikor utoljára szültem, akkor még úgy volt, hogy előtte s utána kellett kivenni a szabadságot. A két hónap szabadság lejárta után még hét hónapot lehetett szoptatni, míg kilenc hónapos lesz a gyerek. Ez azt jelentette, hogy a 8 órából 2 óra el volt engedve szoptatási időre, tehát csak 6 órát dolgozott addig az anya. De ezt a 2 órát se lehetett úgy kivenni, hogy mondjuk, esetleg van itthon valaki, aki odaadja neki a tejet, hogy én ne fussak haza, s visszafussak, hanem dolgozzam le egyfolytában a 6 órát, s akkor jöjjek haza. Ez sem volt megengedve abban az időben. Egy óra volt a szoptatás, egy órára hazajöttem, megszoptattam. De nem számított, hogy valaki két lépésre lakik attól a vállalattól vagy két kilométerre, vissza kellett menjen, s aztán azt leellenőrizte a káderes, hogy vajon visszajött-e az illető, nem maradt-e többet otthon. Én biciklivel jártam, de felfele elég nehéz volt, mert ugye minden hegyet nem tudtam kihajtani, ki kellett tolni. Lefele aztán már gyorsabban mentem, de felfele, na, kicsit nehezebb volt. A másik órát már tényleg munkaidő lejárta előtt vette ki az ember, úgyhogy akkor már nem kellett visszamenni. Olyankor tudtam olvasni, amikor szoptattam. Az alatt az idő alatt, mikor szopott a kicsi, én tartottam a könyvet s olvastam, mert csak akkor volt időm.

1965-ben vettünk meg egy kicsi, 850-es Fiatot. Akkor csak egynapos volt a hétvége, a vasárnap, s olyankor mindig mentünk kirándulni, együtt a gyerekekkel. Meg volt egy-egy ünnep, két-három nap, akkor el tudtunk menni egy kicsit messzebbre is. A nyári szabadságok alatt mindig igyekeztünk, hogy sokfele járjunk: Borszéktől a Gyilkos-tóig, Kolozsvár, Szováta, Máramarossziget. Gyula megmutatta a Gutint, ami egy hegy Máramaros megyében, ahol ő munkaszolgálatos volt. Nyáron mentünk a tengerpartra is, a Fekete-tengerre. Mikor már kétévenként engedték az embert külföldre, a szocialista országokba, akkor kihasználtuk a lehetőséget, és oda is mentünk. 1969-ben voltunk először külföldön, Magyarországon és Csehszlovákiában, de akkor csak ketten voltunk a férjemmel. Még két házaspárral össze voltunk társulva, három autóval mentünk. 1971-ben kicseréltük a Fiatot 1300-as Daciára, az már nagyobb volt, s abban elfértek jól a gyerekek is. Akkor aztán négyesben mentünk. Nagy volt a csomagtartó: elfért abban sátor és minden. Még a tetejére is rakódtunk. Voltunk még Lengyelországban, Kelet-Németországban. Engedték az embert, de nem mindenkit. Mikor mi beadtuk a kérést, mindig el tudtunk menni, még Chişinăuig [Kisinyov, ma Moldova Köztársaság] és Odesszáig [ma Ukrajna] is eljutottunk, de tovább már nem. Lehetett volna tovább is menni, csak nem mentünk, mert szervezett csoportos kirándulással voltunk a Szovjetunióban, s ott volt egy felelős egy listával, aki a határon megmutatta a listát, s kontrolláltak mindent. A többi szocialista országokba mentünk saját útitervünk szerint, megnéztünk ezt-azt. Mindig sátorral mentünk s teljes fölszereléssel: gumimatracokkal, hálózsákkal, kempingfőzővel. Vittünk konzerveket itthonról. Akkor úgy volt, hogy személyenként egy bizonyos összeget, nem túl sokat, beváltottak, úgyhogy kaptunk odavaló pénzt, ahova mentünk, s az ember azt ott beosztotta. Megálltunk, sátrat húztunk, főzőcskéztünk saját koszttal. Nem szállodában voltunk, mert úgy nagyon költséges lett volna. Az akkori viszonyokhoz képest így tudtuk megoldani, hogy négyesben sokfele eljutottunk. Egy csomó fénykép készült, és ez olyan szép emlék maradt. A lányok még középiskolások voltak, nem voltak egyetemisták. A szocialista országokban nem is nagyon lehetett kint maradni, mert volt egy egyezményük, hogy nem fogadnak be senkit, úgyhogy nyugodtan engedtek azokba az országokba.

A zsidó ünnepek közül a Ros Hásánát tartottuk meg s a Jom Kipurt, a böjtöt. A munkahelyről nem nagyon lehetett hiányozni. Az ember azelőtt túlórázott, amit jegyeztek, de fizetni nem fizették, hanem kiadták szabadnapban. Azt is figyelembe kellett venni, hogy megfeleljen a vállalatnál is, hogy mikor kéri az ember a szabadnapot, ne legyen szükség, hogy pont akkor ott legyen. Én mindig igyekeztem kivenni szabadnapot például Jom Kipurra. Pészahot is az ember megtartotta, lehetett venni pászkát a hitközségtől. Sokat nem jártunk a hitközséghez, mert nem nagyon jutott idő, csak mikor ünnep volt, elmentünk a pászkát megvenni, s elmentünk a templomba. Otthon mi nem tartottunk széderestét, csak maceszt ettünk. Olyankor itthon kicsit ünnepélyesebben főztünk, mindig volt pászkagombócleves, ami olyankor szokás, és elmentünk a templomba.

A másik ünnep, amit megtartottunk, a szilveszter volt, amikor a barátokkal, egy pár család, összeültünk. Karácsonyfát is mindig csináltam a gyerekeknek, feldíszítettük és kaptak ajándékot is, különösen, amikor kicsik voltak. Én azt mondtam, hogy én a gyereknek hogy magyarázzam meg, amikor minden gyerek karácsony másodnapján elmeséli egymás közt, hogy volt szép karácsonyfa otthon, ezt hozott az angyal, s neked mit hozott, hogy nekik miért nem hoz semmit. Én nem okozok ilyen csalódást nekik, hogy mindegyik elmeséli, és ő nincs mit meséljen, hogy neki nem járt az angyal, és ő nem kapott semmit. Én mondtam, hogy ettől még lehet jó zsidó belőle, ettől ő még nem tagadja meg a vallását. Húsvétkor a tojásfestéssel is úgy volt, hogy jöttek az osztálytársak öntözni, és nem lehetett azt mondani, hogy ne öntözzél meg, mert én zsidó vagyok, s kaptak piros tojást is. Az ember ahol él, az ottani adottságokhoz, körülményekhez s szokásokhoz kell alkalmazkodjon. Nekem legalábbis ez volt a felfogásom, s mai napig is ez.

Nem tudom, hogy milyen tevékenysége volt a hitközségnek. Nem volt idő hozzá, hogy komolyabban bekapcsolódjak, le voltam kötve a munkahelyen és itthon is. De azt tudom, hogy szedtek tagdíjat. Nem is kellett odamenni a hitközség irodájába, hanem havonta vagy trimeszterenként jött például hozzám is az irodába a beszedő nő, fizettem, s akkor adta a nyugtát. Mindenki tudta a vállalatnál, hogy zsidó vagyok, de akkor ez nem volt hátrány, és nem volt semmi kellemetlenségem ebből kifolyólag. Nyilvántartották a hitközségnél, hogy ki melyik vállalatnál dolgozik. Mikor a lányok már nagyobbak lettek, főleg mikor a nagylányomék kezdtek foglalkozni a kimenetel gondolatával, akkor már közelebbi kapcsolatba kerültek ők is a hitközséggel. Volt a hitközségnél egy tanár, már nem is tudom, hogy hívták, vagy hogy eredetileg tanár volt-e, de tudta az ivrit nyelvet, s szerveztek tanfolyamszerűséget az alijázóknak, akik ki akartak menni, hogy mégis tudjanak valamit. De nemcsak az alijázóknak, hanem aki akart, annak lehetett menni tanulni. 1980–1981-ben a nagylányomék is jártak, hogy tanuljanak egy kicsit, és akkor kapcsolódtunk aztán mi is be. Akkor már nyugdíjasok voltunk, több időnk is volt. Akkortól járunk a közös széderestékre a hitközséghez. Akkor volt egy kórusa is a hitközségnek, még a kislányaim is jártak, és énekeltek abban kórusban. Ez úgy 1981–1982-ben volt.

Mi nem gondolkodtunk, hogy kimenjünk. Valahogy azt hittük, hogy örök életűek leszünk. Nem voltunk mindig megelégedve az itteni helyzettel, de Gyula nagyon-nagyon szerette ezt a vidéket, ezt az éghajlatot. Mondta, sehol a világon nincs ilyen jó klíma, sehol ilyen jó íze nincs a gyümölcsöknek, zöldségeknek. Szóval ő lokálpatrióta volt, nehezen szánta volna rá magát, hogy változtasson, hogy elmenjen. A gyerekek teljesen ránk bízták, hogy legyen úgy, ahogy mi döntünk. Évente találkoztunk: az egyik évben mentünk mi, a másik évben jöttek ők. Összesen nyolcszor voltunk Svédországban. Amerikában nem voltunk egyszer sem, az valahogy nagyon messze volt, s maga a repülőjegy is nagyon sokba kerül, s azt nem lehetett volna elvárni, hogy ők fizessék a repülőjegyet.

1990-től errefele most már nem kellett élelemért sorba állni, másban nem nagyon volt változás, ugyanúgy folyt az élet tovább, ahogy addig. 1990 után kerültünk közelebb a hitközséghez, miután már a lányok elmentek. Gyulának is több ideje lett, többet járt oda. Amikor a titkár, Ausch Sándor elutazott vagy szabadságon volt, akkor ő helyettesítette. Elég gyakran besegített, mikor szükség volt, ha valami kimutatás kellett, vagy adatokat össze kellett szedni azoktól, akiknek juttatást adott az állam a fajüldözés miatt. Szívesen csinálta, mert szeretett dolgozni és segíteni, ahol lehet.

Izrael megalakulásának örvendtünk, hogy végre került egy hely, ahol most már nyugodtan tudnak élni a zsidók, de hát ez nem tartott túl sokáig. Mind azt beszéltük, hogy milyen kár, hogy ez nem hamarabb történt meg, hogy akkor ténylegesen oda telepítették volna ki az embert, hogy tessék, van egy ország, menjetek oda, s akkor nem történt volna meg ez a nagy pusztulás, a hatmilliós veszteség. Izraelben 1980-ban voltuk legelőször. El voltunk ragadtatva az országtól, akkor még nem voltak ezek a robbantásos dolgok. Akkor is nagyon kellett vigyázni, figyelmeztetett a rokonság, László sógoromék, hogy akármit látunk a földön, nehogy hozzányúljunk vagy felvegyük. Már voltak öngyilkos merénylők, de kisebb méretű dolgok voltak ezek. Majdnem az egész országot bejártuk: a libanoni határtól, a Genezáret-tó, Holt-tenger, Golán fennsík aljában. Mindent megmutattak, nagyon sokfele elvittek. Van nekem Haifán egy nagyon jó barátnőm, őket is meglátogattuk. Később beszélgettünk a lányokkal, miután ők ott éltek egy évig, hogy egy turista, aki egy hónapra, két hétre megy, mindig szebbnek lát mindent, mint az, aki ott lakik.

A zsidóság az ember életében úgy van jelen, hogy ebbe beleszületik az ember, és azt meg kell becsülje, és emellett ki kell tartani. Voltak nagyon nehéz helyzetek, amik sok szenvedést okoztak, hogy az ember zsidónak született, de szerencsésen valahogy kievickélt ebből az ember, ami megtörtént, azt most már természetesnek kell venni, el kell fogadni. Én ember s ember közt nem teszek különbséget aszerint, hogy milyen felekezethez tartozik.

Nagy terveim már nincsenek. Az a kívánságom, hogy ne legyek beteg, hogy tudjam ellátni magam, és elvégzem a napi tevékenységeket, amik szükségesek. Vannak nagyon jó barátnőim, ismerőseim, akikkel összejárok, tartom a kapcsolatot. Volt kolléganőimmel, barátnőimmel, Gyula barátaival, akikkel régebb is rendszeresen összejöttünk, továbbra is tartom a kapcsolatot. Hetenként hol náluk, hol nálunk jövünk össze. Mióta egyedül maradtam, végtelenül figyelmesek, segítőkészek, meg tudom beszélni velük az esetleges problémáimat, tanácsokkal is ellátnak. A leányok is nagyon gyakran hívnak telefonon, s így elmondjuk egymásnak a dolgokat. Nagyon hívnak, hogy menjek, látogassam meg őket, üljek ott egy jó darabig. Ígérem is, hogy el fogok menni, de még nem határoztam el időpontot, hogy mikor.
 

Eva Deutsch
City: Marosvasarhely
Country: Romania
Interviewer: Ildiko Molnar
Date of interview: August 2003

Eva Deutsch is an extremely friendly, warm-hearted and energetic old lady. She has a slim figure and wears simple clothes.

Her husband died in the spring of 2003, and it still feels quite odd for her to live alone in the spacious three-bedroom apartment.

She religiously visits her husband’s grave once a week to lay fresh flowers on it. If she’s at home, she loves to spend her time in the room, which has windows on two sides, looking out into the open.

This is the brightest room, and is exposed to sunlight all day long. The room is livened up by the printed digital photos of her two daughters, her sons-in-law and grandson,  sent from Sweden and America.

Even if she lives far away from them, she learns of every little change, not only by phone, but also via the pictures. She is very proud of the ornaments her grandson made for her with his own hands.

• My family background
• Growing up
• During the War
• Post-war
• Glossary

• My family background

My paternal grandfather was Lajos Moskovits. He was probably born at the end of the 1860s in Kiralydaroc. I know he had a brother who ended up in Yugoslavia under God-knows-what circumstances. I know that when I was three, that is, in 1929, my parents visited this uncle in Yugoslavia, but I don’t even know the name of the town he lived in.

They took me along, but I don’t remember anything. I only know this happened in 1929 because they came back with some presents: a copper plate and a coffee-set with fancy ornaments – some mosque –, and on the back of the plate was engraved: Sarajevo 1929.

I don’t know what sort of school my grandfather attended, but he didn’t have higher education. I don’t even know whether he went to a religious school. He was a shoemaker by profession. When I grew older and was aware of the situation, he’d already given up his workshop.

He only worked at home, and it was just our acquaintances that came to him for some repairs. As a child I already thought he was old. My grandmother Fani Moskovits was born around 1873. Her maiden name was Majtenyi. I don’t know anything about her parents. 

My grandmother didn’t work; she took care of the household. They lived in a small cottage with two rooms and a kitchen, plus a hallway and a small garden that belonged to the house. They had only fowls: geese and ducks. My grandmother used to take care of them.

My grandparents had no interest in politics; people didn’t follow these things back then. But they were religious and used to go to the synagogue, and observed the holidays. They kept a kosher household, partly because it was possible.

Every small settlement had a shochet who butchered the fowls, providing the Jews with kosher food, and Kiralydaroc was no exception. My grandfather had tallit and tefillin, as well, and I think he used to put them on his forehead and his arms.

He used them at the morning and the afternoon prayers. On workdays he used to pray at home. On Friday evenings and on Saturdays they went to the synagogue. They dressed normally, just like other people.

My grandfather didn’t have a black hat, like deeply religious men, but he always wore a kippah. He had no beard, just a moustache; this I remember. My grandmother didn’t wear a wig; she still had her own hair. She always wore a shawl when she went to the synagogue and on Friday evenings, when she lit candles, because she had to wear it when saying the prayer.

We visited them each summer. My father, as a teacher, only went on holiday in the summer, and because there are no Jewish holidays during the summer, we never celebrated the holidays at our grandparents’ place.

They went to the synagogue on Saturdays, attended the ceremony and the prayer, and after that there was no more work. They used to cook the meal for Saturday on Fridays because one wasn’t allowed to work, even to cook, on Saturdays.

On Saturdays we usually had cholent; this was the traditional Saturday meal. They used to put it into a pot on Friday and take it to the bakery and the baker put it in the oven. They went to get it on Saturday and brought back the prepared, hot cholent.

We used to do this in Marosvasarhely, too, because there was a bakery in the neighborhood where we could take the pots. Back then everybody used to make cholent in pots and many took it to a bakery. My grandparents had no help in the household; they took care of everything themselves.

It was a small village my grandparents lived in and in which my parents were born. It was called Kiralydaroc, or Craidorolt in Romanian; this little village was in Szatmar County, between Szatmar and Nagykaroly. It was difficult to reach it because it had no railway station.

The nearest station where the train stopped was at Gilvacs, I don’t know how far away [11 km]. We used to inform them about when we would arrive by mail since we had no telephone, and they used to hire a carriage to wait for us at the station.

A dirt road led to the village and the carriage used to shake us up heartily on the way. Looking back, it was a real adventure, and now traveling isn’t like it was in the 1930s and 1940s.

I remember we went there several times during the holidays, but we couldn’t go there more often. I spent little time at my grandparents’ and that was due to the distance. Back then, Marosvasarhely took a long time to reach. [The distance between Kiralydaroc and Marosvasarhely is 234 km.]

I was 12 when my grandfather died. I didn’t attend the funeral because it was during the winter and it was school time, so only my parents and the local relatives from Szatmar and Nagykaroly were there. My brother and I were left at home in Marosvasarhely.

After my grandfather died, my grandmother remained in Kiralydaroc. She came to stay with us in Marosvasarhely several times, and spent some time with us, but she couldn’t stay calm because she was very curious to see what was going on back home. And there were some relatives living much closer – in Szatmar and Nagykaroly – so she preferred to visit them since they were closer to Kiralydaroc.

The relatives from Nagykaroly, the Majtenyis – the man, Miklos Majtenyi, was my grandmother’s brother – rented a farm, so they were kulaks 1 from the communist point of view. This elderly man had two sons, Bela and Laszlo – my cousins. (Bela, the older one, emigrated to Israel after he returned from the deportation, and because he was still young, he joined the army and then he was killed, the poor fellow.)

They had a horse carriage and set, so they could take my grandmother home. She used to spend more time there when she didn’t want to be alone, and they invited her especially during wintertime to save her heating the house by herself. Back then one could only heat with wood, and had to buy wood, which had to be cut up, and this was a bit difficult.

So they invited her over to spend the winter months with them. When she felt anxious, they took her back home. She came to visit us, too, but for shorter periods. My grandmother’s sister Margit and her family lived in Szatmar.

Her husband was Adolf Roth and they had two daughters, Anna and Kato. The older of the Roth sisters, Anna, visited us once; she was of my age. The family was deported and only Anna came back.

In 1947 she emigrated to the United States and lived in New York. We kept in touch and wrote to each other. She died in 2002. My grandmother Moskovits was also deported [to Auschwitz], and since she was elderly, she was sent to the gas chambers right away. I don’t know anything else about her.

My father, Jeno Moskovits, was born in 1891 in Kiralydaroc as the only child of the family. Unfortunately I don’t know anything about his childhood. He left home at a very early age and graduated from the teacher training college in Budapest before World War I, sometime in the early 1910s.

Then he joined the army and during World War I he fought on the Italian and the Russian fronts. He was a reserve lieutenant there. He was wounded; a bullet flew by his ear and tore off a small part of it. He ended up in hospital. He had some military medals and I think he had four decorations, including a silver medal, and another one called Palmed Military Cross with Swords.

Thanks to these decorations, during the Hungarian times 2, in 1940, when the Hungarians came in and the numerus clausus 3 was already effective, one could have some advantages, such as being put further up admission lists, if one’s father had fought in the war and won decorations.

My father didn’t tell us too much about the teacher training college. I know he graduated with good grades, and after that, when it was the Romanian era after 1918 [following the Trianon Peace Treaty] 4, he had to, as they called it then, nostrificate his diploma.

I don’t know how he arranged to be acknowledged by the Romanian authorities. What I heard is that he was a teacher in some villages nearby, Alsoszopor and Felsoszopor, then he was transferred to Zilah and taught there. He got married in 1920. He and my mother, Jolan Klein, were originally from the same village; he was courting her even before he went to the front. I remember we had quite a few army postcards from that period he’d sent from the battlefield to his parents and to my mother, but after our deportation they disappeared, of course. We, kids, brought them out very often and looked at them because we loved the idea that they came from the front, and that was sensational for us. They had a pinkish color, bore the post-mark on them and were bundled together.

I don’t know much about my mother’s family. I think Kalman Klein, my mother’s father, was a textile merchant. He ran a small store, and I think he had no help there. As far as I know, he traded in textiles. There was no need for larger stores in the village because there were only a few consumers. I don’t even know from what or in which year, he died.

Back then girls used to finish only four years of higher elementary school, and since there was only one elementary school in Kiralydaroc, my mother attended these four years in Satoraljaujhely. As far as I remember she told us her father was already dead then, only her mother was alive.

I don’t know much about my grandmother either. Her maiden name was Hanna Fischer. I guess my mother moved back in with her after she finished school. I don’t know whether they kept the store or not.

I have a booklet about the Jewish community of Kiralydaroc. It was written by Dr. Lajos Herskovits, one of the sons of my grandmother’s sister, Aunt Tilda. I didn’t know my grandmother, only her sister, because she was still alive when I was around 16.

One of her sons became a dentist, he graduated in Prague and lived in Kolozsvar. He was deported, he came back and emigrated to Israel, and there he wrote this booklet about the Jewish families of Kiralydaroc, and sent me a copy, too.

The following is from that booklet: ‘The village is on the two sides of the Kraszna river, linked by one large and two smaller bridges. Like the other villages of the region, Kiralydaroc was a multi-national village.

The right side of the Kraszna was inhabited mostly by Greek Catholic Romanians, while on the left side there lived mostly Hungarians and Swabians, Catholics and Protestants, by religion. The majority of the Jewish community lived on the left side, and the synagogue was built there.

On the other side there were four or five families. These four ethnic communities – apart from minor misunderstandings – lived in harmony as good neighbors. Before the deportations, some thirty [Jewish] families lived in Kiralydaroc.

Mostly people with small incomes, except for two or three wealthier families. The majority were craftsmen and traders, but some of them were farmers. (...) Today there are no Jews living there, only the graveyard shows that this community ever existed, but that too is in an awful condition, and there’s no doubt that sooner or later it will be ploughed up and  will disappear, too without a trace.’

My parents were married by a rabbi, but they didn’t talk about the ceremony and there are no photos either. I think when they got married they were already living in Zilah, where my father found himself a job. There was a Jewish school and he taught there.

My older brother Tibor Moskovits was born in Zilah in 1922. There was a vacancy at the Jewish school in Marosvasarhely in 1923 because one of the teachers retired or left, so my father applied for the job. I discovered this in one of his letters.

He got the job, so they moved here, to Marosvasarhely, in 1923 or1924. My father taught everything, just like the elementary school teachers do now, following a class through 1st to 4th grade. He taught Hebrew and music, too, because back in the training school he’d learnt to play the violin. Back then teachers were taught to be multi-faceted and to be good at everything.

• Growing up

I was born in Marosvasarhely in 1926. We rented an apartment near the Jewish school. When I was six, before I started to go to school, my parents bought a small house at the front end of what is now Cuza Voda Street [at the western edge of the main square].

I grew up there and we lived there until the deportation. We were very fond of that house, we constantly did it up. The furniture was simple. The house wasn’t too big, it had three rooms on the ground floor: a parlor, a living room and a bedroom. Above one of the rooms there was an attic room – we loved it –, accessible from the hallway via a wooden staircase.

My brother later moved in and made it his room. I always thought how lucky he was to have a room of his own. I was on very good terms with him, there weren’t any particular problems, despite the four years that separated us. We had a good brother-sister relationship.

There was a beautiful courtyard in front of the house. My parents loved flowers; they arranged the yard very nicely. In the first year an expert arranged it, making flower-beds and planting fruit-trees: apple, pear, plum, cherry and sour cherry; a little bit of everything. We also had red-currant and gooseberry bushes, and lots and lots of flowers.

In the back we had a wood-shed because back then the heating fuel was wood. Each fall we had to purchase it. Collecting the wood was a whole story in itself. I think there were some companies who did this, and we paid them for it. It was quite costly to get all the wood for winter during fall, because one would have wanted to have enough to last until spring.

The wood we bought was carried home, the big trunks were unloaded in front of the house, then the machine sled came – a machine pulled by a donkey – and chopped the wood up into smaller pieces. Then one had to take it into the house because all this took place out in front of the house. Back then the traffic wasn’t as heavy as nowadays, so this could be done.

Finally the saw-dust had to be cleaned up. The logs had to be carried to the wood-shed and arranged. We then cut up these pieces so one could make fire with them in the stove. There was plumbing in the house, I remember we even had a bathroom.

It wasn’t a shiny one like those you see today, but it had a bath-tub, a sink, a flushing closet and tap water. The kitchen had tap water, too, and outside in the yard we had a kind of well. We had a water-hose for watering the flowers and the trees.

Schooling had to be paid for in the Jewish elementary school and the high school I attended. The family had a fixed teacher’s income, and my brother and I were at school, thus school fees for two had to be paid.

Our parents also paid for music tuition; I was taking piano lessons while my brother was studying to play the violin, and they had to pay for that too, as nothing was for free. The household, maintenance and clothing also cost money.

Very few women worked then – teachers or older single girls signed up for work in offices or as typists for lawyers, but these were exceptions, really. Only very few of them graduated from university.

One of the daughters of the rabbi of Marosvasarhely graduated from medical school, probably in Budapest, and became a doctor, a gynecologist even, despite being a woman. This was quite sensational back then. I was still a child and she was already a graduate doctor.

At elementary school the religion classes were taught by a rabbi. There was a rabbi in Marosvasarhely, Dr. Ferenc Lovi. He even had a doctorate. The rabbi was short and was completely grey-haired when I first met him. I don’t know how old he was, but as a child one tends to think grey-haired people are old.

He had a long, white beard, a moustache, but no payes. And he always wore a black suit and instead of a velvet hat he wore a usual civilian black hat. He was a very knowledgeable man, he even had books published, but I don’t know whether those were on religious topics or not.

I think he had three or four children. His family lived near the school, as well. When we became high school students, it was still he who taught us religion classes. Grades were given for this activity.

This discipline was taken very seriously because the trimester school report wasn’t closed until the respective denomination had sent the grades of the students attending the lessons. We loved the rabbi very much and we found everything he said very interesting.

There were stories we believed and accepted, and others we didn’t believe and were skeptical about, for example the things that happened in Paradise and the story of Adam and Eve. Then we used to say, ‘It must be true, though, if uncle rabbi says so, it must be true.’

The rabbi’s apartment was in the front and the classrooms were further back. There were five classrooms all in all, and one room for the teachers. Later a specialized Hebrew teacher was assigned, who was experienced in Ivrit, too. His name was Elek Deutsch, but there’s no relation with my later husband’s family.

He even moved to Israel, but he came back because his wife couldn’t adapt to the climate. They moved back from Israel [still Palestine at that time], then the whole family was deported and none of them survived.

He taught Ivrit in a very efficient way, because we, the students of the Jewish school, had to study it, after all, – I don’t know how many lessons we had weekly, about two, but he was so good at teaching it that we learned to read and write in Ivrit quite well.

Then, as time went by, of course, I forgot it all, and now I don’t remember anything. When I started 1st grade he wasn’t there yet. He came there later and took over the task of teaching Ivrit.

My father became the principal of the Jewish elementary school, and he was a principal-teacher because he taught, too. He didn’t teach me, though. Back then the same teacher followed a class through the four grades, just like today, and my class was assigned another teacher, Ferenc Rado, who started a new 1st-grade class.

There were four teachers at the school, two male and two female, and Mr. Deutsch came as the fifth, but he only taught Ivrit. The two women were Boske Rosenfeld and Ilona Kohn. Only this Ilona Kohn survived the deportation.

After the war she had a higher rank, and she even became a school commissioner. She got married before the war to Erno Salamon. I think he was taken away to forced labor in Russia and never came back. After she returned from the deportation, she remarried.

Back then both elementary school and high school teachers tried to maintain a distance; students respected them very much, and there wasn’t this familiar atmosphere you can see now. Children were treated differently then even within the family, and problems weren’t discussed openly in front of the children, as you see today.

They were never informed if there were difficulties, conflicts or discussions because it was thought it wasn’t suitable for the children to be aware of them. There were no discussions in front of them, and they became adults much later than they do today.

At school the punishments were standing in the corner, pulling the ears and caning the palms – but students were never beaten. The child had to hold out his palms, and the teacher gave them a smack with a ruler or a cane.

The rabbi never punished us, but when he asked us something and one wasn’t too happy to answer, he used to ask, ‘Are you telling the truth? Let’s see!’ Then he used to put his finger one one’s nose saying, ‘Your nose is too soft, you didn’t tell me the truth.’ Then we used to admit that it wasn’t quite that way, it happened otherwise.

At the end of each year we closed the year at the Jewish elementary school with a day-long trip to Somos Hill. This was really a big thing back then. We were always afraid it would rain, and wanted good weather for the trip to be a success.

Everybody had to bring some snacks from home. I remember the school rented a small horse carriage that carried barrels of water to the top so that there was water if anybody got thirsty. In the morning we went to the school first, and from there we went to Somos Hill in one group.

These trips usually ended late in the afternoon. The teacher came along and supervised us. All kinds of activities and games were organized there. We then went back to the school in one group and everybody went home from there. We rarely went to the Somos Hill with the family.

At the end of each school year, class portraits were taken. There was a photographer on the main square called Weintraub, his studio was in one of the courtyards. The school always asked him to take the pictures. It is possible that he was asked because he was a Jewish photographer.

The camera was on a tripod and looked like a big monster. It had a black cover, and we used to laugh a lot when the photographer got under the black cover and then looked out and said, 'Now you must look at me!' - in other words, having a picture taken was quite a ceremony.

We loved going to the Jewish school. I had many girlfriends there and everybody knew everybody, and my classmates and I got used to each other. There were also festivals like Purim, when a Purim ball was organized. This was a holiday, and in the largest classroom – which wasn’t that big though – the desks were put aside, musicians were hired and everybody could dance. The musicians weren’t Jews and they played dance tunes, not religious music.

The students had to bring cakes, cookies, fruits and soda to the Purim balls – there was no Pepsi, Fanta or anything like that, we were quite happy with water. Everybody brought what they could and they put it on a table in another room. That was how the buffet was set up.

I don’t remember whether we had to pay a small fee for the food or if we could eat for free. However, maybe the money we raised had a certain purpose, but I don’t know what it would have been used for. Every class had a presentation of something their teacher had rehearsed with them.

There were students who could sing, others were good at reciting or learning a dance. There were some Jewish dances, but other types of dances, as well. I only remember one kind of Jewish dance, a hora-like 5 one, with people standing in a circle.

We called it Julala. I remember we used to sing this word, and it also had a melody. I remember the Jewish anthem, the Hatikvah 6, we always used to sing it at school. (Nowadays, many times when there is an event at the synagogue, I miss it, but we never sing it.)

These were the special occasions. On Purim we never really dressed up. And there was the tradition for old acquaintances, friends or friends of the family to send each other gifts made from sweets: cookies, cakes, this and that, because back then everybody baked them at home.

There was a common, but very tasty cake called kingli. This is like a poppy-seed roll, but not made with puff pastry, but with a very thin layer of pastry and lots of filling, with raisins and many other delicacies. I know the pastry included honey, but anyway it was a real delicacy. We used to bake several rolls of it since we had to give some to acquaintances and friends. The gift package consisting of all kinds of sweets, was called shelakhmones.

The holiday of Chanukkah was organized at the school with the candlelight burning throughout the eight days of Chanukkah, and we were given small packages – all part of the tradition. Back then this was a holiday and people didn’t have to go to work, and there was no television.

In the family, after we lit the Chanukkah candle, the four of us – including my parents – used to play a game called trenderli [dreidel]. One had to spin a spinning top, which had four Yiddish letters on its four sides – but I don’t know which ones –, meaning whole, half, nothing, and I don’t even know what the fourth one meant. [Editor’s note: the four letters are N, G, H and S. N – neither win or lose, G – win everything, H – win half, S – put one to the pool.]

The package we received on Chanukkah contained the so-called promintzli bonbon, colored in white and red and about the size of an Aspirin. The under side was flat, the upper side a bit pointed. Each person was given a certain amount of these candies, I don’t know how many per person. We spun the spinning top, and depending on the outcome, one had to give one to the bank, won everything, won half or nothing. At least this is how we played it at home.

As far as I remember, we had vacations at Pesach, since the holiday lasted eight days. We made some big preparations for it, we used to do major housecleaning before it. In order to clean the house of bread-crumbs, we had to move the furniture and had to clean everything.

For Pesach we used to buy sugar, matzah flour and margarine, only in packages with the seal ‘Kosher shel Pesach’ on them, from the Jewish grocery. These were packaged strictly in places where there was no bread or any other products made with yeast. It was a tradition to formally sell to a non-Jew any belongings, kitchen utensils and food from the larder, which weren’t right for Pesach. This was only a formality.

One made a formal contract with the neighbor for all these things because there were neighbors one was on good terms with. We had a Christian neighbor. He took nothing away; the two parties only signed a piece of paper. When the holiday was over, they terminated it. The neighbor my parents used to do this with already knew this tradition – because neighbors didn’t change too frequently and we lived in one place for quite a long time.

We had to change the utensils because we weren’t allowed to use those that had ever held bread in them. No matter whether they were washed up or not, we weren’t allowed to use them during Pesach. We didn’t need that many pots, so we could replace them for a week or so, and I know we had a chest in the loft with Pesach utensils: plates, flatware and several pots. On Pesach we got them out. The other utensils had to be gathered in one place.

My father used to lead the seder. It’s a beautiful holiday. On several occasions it wasn’t only the four of us celebrating it because my father sometimes invited people. Once one of our relatives from Szatmar was drafted into the army, and did his military service here.

We invited him for the seder, he got a permission from the camp and celebrated with us. He was a relative on my father’s side and I think his name was Ferenc Domahidi. And there was one of my father’s colleagues from Szaszregen, whose son also did his military service here and came to us on one occasion.

There’s a moment during the seder when the cup must be filled with wine and the door must be opened to let the prophet Elijah come in and drink from it. We, children, always watched the cup – we couldn’t see, of course, the prophet coming in –, and saw how the wine was vanishing. We thought it was fantastic and said, ‘Look, he drank from it, and he is probably gone now he has drunk from it.’ Well, you know how kids are.

Another highlight was when one had to take away the afikoman without being seen by the head of the family. My father wrapped it up and put it somewhere, and while he washed his hands – one should wash his hands several times during this ceremony – either my brother or I took the afikoman.

I was the younger one, so they normally let me steal it. Then negotiations followed for what I would accept in exchange. I don’t remember what I asked for, but it couldn’t have been something really big, because back then children were more modest than today, and were happy with less.

Initially the four questions [the mah nishtanah] were asked by my brother, but later, when I grew older – and we learned it at school –, I asked them in Hebrew. The ceremony was held in Hebrew as well. The prayer book written in Hebrew for the whole ceremony is called Haggadah, and it was translated into Hungarian.

We read this translation and that’s how we understood it. Then we used to sing the original text in Hebrew together. We were only allowed to eat matzah. There were some bitter roots and apples with nuts that looked like mortar. Then we had boiled eggs, which had to be sprinkled with salt water, meat soup with matzah balls, and poultry or beef with potatoes.

My father always followed the religious laws, as he had to, because by his profession he had to show an example. He did it so strictly that on Saturdays we weren’t even allowed to light a fire, nor to switch on the light – and I could never understand this, since it wasn’t a demanding activity, in my opinion.

So when we had a housemaid to help us, she would do these things for us. The housemaids were usually Hungarian girls. Later, when I grew older and we didn’t need any help, it was always a problem on Saturdays to light the gas burner –we already had gas in our home.

We had been connected to the gas main in 1938. We weren’t amongst the first ones to do so, connecting started several years before. After all, what was the big deal in lighting a gas burner? But we weren’t even allowed to do that. We had to sit out by the window and wait for somebody kind enough to light the gas burner or to switch the light on – if one didn’t want to bother the neighbors with it all the time. 

Every Friday evening, as soon as the holiday started, the candles were lit. From then on one wasn’t allowed to wash, iron, clean up or do other things like that. I could understand this because these were demanding physical activities and could be called work.

Every Friday evening my mother used to light four candles. I don’t know why four. Not every Saturday, but very often, we had cholent. We really liked it. On Saturdays, when we went to the synagogue, we used to dress up nicely. Women who were already married weren’t allowed into the synagogue bare-headed, they had to wear a hat or a shawl.

In the city women tended to wear hats – only the provincial girls wore shawls –, so there were straw-hats or some lighter hats for the summer, and other types of hats for the winter. Girls and children were allowed in bare-headed. The shawl came into vogue especially after World War II.

Boys had to wear a kippah only from the age of 13, after the bar mitzvah. [Editor’s note: Eva is mistaken here because boys have to wear the kippah from the age of three, and the tefillin after the bar mitzvah. The rules for wearing the tallit depend on the different traditions.]

My brother had a bar mitzvah. As far as I remember, he was prepared by my father because he was quite well informed on religious traditions. He had the materials in Hebrew one had to know from memory, because one wasn’t allowed to read them. I know they prepared quite hard for it.

The ceremony took place in the synagogue in the morning, and I think they asked him some questions. I don’t remember whether it was the rabbi himself because there were other prelates who knew the religious proceedings, too.

The questions were given to him in advance, of course, and he only had to learn the answers. Only men were allowed to stay below, so the women sat in the loft. After the ceremony, close acquaintances and friends were invited to our house. In the morning the adult guests came, while in the afternoon it was my brother’s friends. I think they gave him books as gifts.

In high school, I had to go to school on Saturdays because Saturday was only a holiday at the Jewish elementary school, but there, it was Sunday which was school-day and we went to school on Sundays. There was a so-called French Institute, which we knew as the French Lyceum, a small school because it only had four grades which correspond today to the 5th, 6th, 7th and 8th grades.

It was in 1937-38 or 1938-39 when I ended up in this French Institute. The teacher was a French lady called Madeleine Baciu, who married a Romanian lawyer called Baciu.

On Saturdays we weren’t even allowed to write, of course, and the benefit of this school for the Jewish students – 70 % of the students were Jewish, and some of the very religious Jews sent their children to this school – was that the principal there was very lenient and didn’t force them to write on Saturdays.

For example, test papers were never scheduled for Saturdays. If a Jewish student was asked to the blackboard for repetition and the subject required writing, one could ask a non-Jewish classmate to write on the blackboard what one dictated. On Saturdays, when the teachers explained something, we didn’t write down anything.

We borrowed the copy-book from a classmate or went to his home afterwards and copied up the lessons, so we never fell behind. On Jewish holidays, for example, we were permitted to not to go to school. I mean we wouldn’t usually be absent from school for eight days, but on the major holidays we were.

Only the principal was French, the other teachers were all Romanians. Teaching was very well organized: from the 1st grade we studied French and French literature. In addition, in the 1st grade we studied mathematics and zoology in French, too, so the students became familiar with the numbers and mathematical terminology, as well as the names of animals in French.

The other disciplines were taught in Romanian. In the 2nd grade we learnt botany in French, besides French language, in the 3rd grade, physics and in the 4th grade – which I was unable to attend – chemistry.

Unfortunately I only finished three grades there because when I finished the 3rd grade it was 1940. I didn’t get to use my French and unfortunately I forgot most of it. [Editor’s note: In 1940, following the Second Vienna Dictate, Northern-Transylvania was annexed to Hungary and the region was transferred to Hungarian authority.

Due to these changes the school Eva attended was closed down.] If one finished this school, well, one knew everything in French. Besides school, we had to go to religion classes. We attended them at the Jewish school and we were taught by the rabbi. He then sent our grades to the school. We weren’t allowed to be absent from these lessons, only with certificates of absence, because if you had no grades for religion classes, the school report wouldn’t have been closed.

My parents weren’t really involved in social activities, my father just took part in activities related to his work at school: management meetings or parents’ meetings. He had no duties in the Jewish community, he was only a regular member.

There was an organization of Jewish women here in Marosvasarhely, I think it was called WIZO [Women’s International Zionist Organization], and my mother was a member of it. They organized tea party events that my mother used to attend, and that was about it.

We, kids, were left out of these activities, and we were told, ‘Your duty is to learn, so be obedient...’. And there were girlfriends one could have fun with, and could go here and there with, but there were no big parties or discos.

My parents had both Christian and Jewish acquaintances. We had some very good Christian neighbors, and since we had no relatives in Marosvasarhely, we made friends mostly with our neighbors. They also had some Jewish friends.

They didn’t have too rich a social life, but visited each other. They very rarely went to a restaurant, but every now and then they went to the cinema or the theater. We couldn’t really afford to lead a high life, because we only had one fixed income in the family, unlike a merchant whose income varied from month to month. We had that fixed sum we had to apportion. We were not wealthy.

Back then there were movies with child actresses. I was a very good gymnast and dancer, so I got some parts in such movies. I could dance and I even took up ballet. There was a ballet school, and the teacher was called Piroska Szalkay, and one could register there, but a fee had to be paid.

There were many cultural events and charity balls, and the children were asked to play anything they could. There were people who trained them to dance, to do gymnastics, to sing or to recite. I was always asked to dance.

I appeared many times on the main stage of the Culture Palace or in the Transilvania Cinema, on the corner of Bolyai Street, beside the Transilvania Hotel. This cinema was in fact a theatre hall, because it had a stage.

Other performances took place in the Jewish community center, at the Progres cinema. I was invited many times because I was very skilled. Usually the dance and ballet teachers recommended the students they preferred for the representations, and they trained us for these events.

Later, before the war, when I was in high school, we weren’t allowed to go to the cinema, they only let us go to movies when the school organized trips. The teachers decided what movies were suitable for the students to see and only let us see these movies.

I don’t remember any titles, there were these wishy-washy vaudeville musicals, but some educational movies, too. It was arranged with the cinema to make sure that groups from different schools did not go there at the same time, so a certain number of classes from one boys’ school were going there on a certain day to see a specific show, while the girls saw the same movie on another day.

Both the Jewish and non-Jewish students were forbidden to go to the cinema otherwise, even though those weren’t the kind of movies you see today. There were a few who took the risk and went to the cinema, but if seen by a teacher they risked suspension from the school for two or three days.

The punishments were that serious. They were very strict when it came to breaking the school rules. For example, girls weren’t allowed to mix with boys during the school year, and if you were caught, they began asking questions about whom you were with.

In such cases you could have said it was your cousin, but then you would have got a reply like, ‘You have a lot of cousins.’ We had some severe teachers, but some were more lenient, as well.

There was a mikveh in the town, but I never went there. Neither did my mother, because she wasn’t that religious. She observed Jewish religion and holidays and went to the synagogue on holidays, but she never wore a wig. I think there were no more than two shochetim in the town. But I don’t know that for sure because we were Neolog 7, not Orthodox Jews.

Our shochet was somewhere in the back-yard of the building where the Jewish community has its offices today. There was some butchery there; we used to take the fowls to the shochet to have them slaughtered. I don’t know whether the Orthodox Jews had a different slaughterer of their own, or if they used this one as well. There were kosher butcheries where veal and cattle were slaughtered, and one could buy kosher meat there. I remember a Jewish butchery where they only had kosher meat. It was where the Ifjusagi cinema now stands.

This beautiful synagogue we have here in Marosvasarhely already existed, but there was a smaller one, also on Iskola Street, where the parking lot in Szinhaz Square now stands. This was a small Sephardi synagogue, belonging to the very, very religious, but I don’t know when it was built.

It was demolished in the 1960s, when Szinhaz Square was built. There was a third, functional synagogue, a brick building, unfinished from the outside, but with a finished interior. This was the Orthodox synagogue. It’s not a synagogue anymore.

I don’t know much about these things because none of the girlfriends I used to socialize with were Orthodox. We were all Neologs. After the war only the Neolog synagogue was operating. The Orthodox one was already closed.

For a while the community offices were in the building of the Orthodox synagogue, upstairs. There was even a Jewish club there, upstairs, which now, I think, is the headquarters of the Gas Company. This club existed before the deportation, and as far as I know, it was frequented mostly by men, who used to chat and play rummy there.

There were lots of Jewish merchants in Marosvasarhely. In the main square almost every merchant was Jewish. I think there were one or two Romanians and several Hungarians, of course. Among the Jewish ones the Nussbaum Doll and Toy Factory – owned by the Nussbaum brothers – manufactured board games, toy building blocks and toy furniture.

This factory had a store and I used to stand in front of the windows for quite long periods because there were beautiful dolls on display there. And the Mestitzs had a furniture factory here.

• During the War

The troubles began when I was in high school in the 1940s. Life hadn’t changed yet, one could only hear about this and that. But news wasn’t coming in as promptly, as it does today. The newspapers wrote some things, and only a few people had radios.

We only managed to get a small radio in 1940, which was given away very cheaply and it was called Nepradio [People’s Radio]. It couldn’t pick up too many stations, but it was still better than nothing. I don’t quite remember what we listened to, but I think music, some cabaret shows or live coverage of theater performances, and things like that. But then the troubled waters came. I know air-raid warnings became normal and signs of war began to appear.

One could hear about things in Poland, Germany and Austria, but somehow people were so naive they couldn’t imagine what that could bring and what it actually meant. No one believed it would spread until it reached us. As I look back, it seems to me that people were very naive back then.

My parents despaired at what was happening elsewhere. By then the Kristallnacht 8 had already taken place, but I think they never thought that this could touch them and that what happened there might happen to us.

We subscribed to Jewish newspapers, like the Uj Kelet [New East, journal] and a magazine called Mult es Jovo [Past and Future, monthly literature and cultural magazine]. Furthermore, we had a subscription to the local newspaper, I think it was called Maros, which is now called the Nepujsag [People’s Journal]. In the Hungarian times even I could subscribe to a magazine for young girls – I don’t know what it was called, but it was a weekly or a bi-weekly.

Then there were soft-cover highbrow literature books, called Szazszorszep [Daisy] books, which weren’t expensive, so we could afford to buy them. In addition, we registered at the library where we could borrow books because our home library wasn’t very large.

We had a few books of Hungarian literature, including the works of Janos Arany 9 and poems of Jozsef Kiss 10, but we could fit these all on a bookshelf with three shelves. And we could borrow good books from the library, so we had things to read.

There were a few larger bookstores, each with a lending library. One of these was called Erno Revesz, and also belonged to a Jew. It was a large room stretching quite far back: the books to borrow were on one side. One had to register in order to borrow books.

In 1940 I finished the 3rd grade of high school and I was preparing for the 4th grade. The first shock came when not everybody was allowed to attend school. There were many Jewish children here in Marosvasarhely, but not everybody was accepted.

At the start of each year one had to register in the relevant class. After the year was closed it would be announced in which period of the next year one could enrol for the next year. In the Hungarian times, that is, in the period between 1940-1944, it wasn’t that simple to register.

It was established that only 6% of the Jewish children were allowed to go to school, and those who could prove their parents had fought for the Hungarian army in World War I and were decorated, had priority.

Everybody submitted the requests, and those who had relevant documents attached them. Following an evaluation they selected 6% of them and rejected the rest. So, based on a request, and by proving that my father fought in the war and was injured and decorated, I was instantly accepted to the school.

The public high school for girls, as the school was called, was in the building of what is now Petru Maior Technological University. The French Institute was already history in the Hungarian times.

Circumstances had changed and the school was closed down. The principal, a French lady, remained here with her husband and they built a beautiful house in that period. She died here. Due to the strong Hungarian-Italian friendship, Italian language courses were organized. Then one of my girlfriends and I decided to learn Italian, so we began one of these courses, but after two or three lessons they suddenly told us Jews weren’t allowed to attend the course. This was another slap in the face.

In 1940, everybody was happy that the Hungarians came in. My mother had never really managed to learn proper Romanian; she graduated from a Hungarian school. This change was received with great joy. The first anti-Jewish laws in Romania 11 were adopted in 1942 or 1943, and not right away; a series of disappointments came because though it was fine we had this [Hungarian authority once again], the other aspects weren’t quite in our favor.

There were young fellows who, when coming across long-bearded elderly Jews, pulled their beards, made all kinds of remarks and generally made fun of them. Despite all that, my father continued to go to the synagogue every Friday evening and on Saturdays.

I know that after a while, we were really afraid and couldn’t wait for him to come home, and we were always concerned about him getting hurt or attacked. You could never know what would happen if someone saw him at the synagogue, going in or coming out.

In the latter stages a nightly curfew was imposed on us, so we were forbidden to go out into the streets until morning, after a certain hour in the evening. We couldn’t travel so freely either, but people weren’t traveling too much back then anyway.

I had to face an unpleasant situation in school, already in the Hungarian times. There was a Latin teacher, Irenke, a lady who probably didn’t really like Jews. When she wanted to test us by having us explain the lesson, she called four students to the blackboard and there she asked them questions which they had to answer.

I remember I was in such a group of four, in front of the blackboard – I think there was another Jew in the group, too. She asked something which we couldn’t answer, and she got really angry and said, ‘I don’t know why are you here – she was addressing us formally –, why don’t you go to Palestine?’ There was no Jewish state yet, Israel was still called Palestine then.

This really hurt my feelings very much, even though I think she only said it in anger. Then, during the deportation, I used to say with grim humor, ‘What a shame I didn’t take Aunt Irenke’s advice and go to Palestine, then I wouldn’t have ended up here’.

Later, when the Germans came in, but before the deportations, this Aunt Irenke changed radically after she gave birth to a child with a dislocated hip. She had an entirely different attitude towards us, so she changed. That year school ended very early – on 7th April: she talked to us, the Jewish students, like a true educator, comforted and encouraged us when she bid us farewell.

I felt we were undesirable. My brother graduated from high school in 1939 or 1940. He finished Papiu Lyceum. The change took place when the Hungarian army arrived in early September 1940.

As a graduate he decided in the same year he would go to university. Those days there wasn’t this throng for university that you see today; there was no matriculation, only registration. Then he applied for three or four universities in Hungary, I don’t know in which cities.

He was rejected by all of them, so the Jews were already excluded. Sadly, we had to acknowledge this situation. And then, instead of being enrolled in the army, the poor thing was taken away to forced labor. Until then he used to tutor weaker students who needed tutoring in disciplines like mathematics. In 1943 he was taken to forced labor to Palotailva [on the banks of the Maros River, 77 km from Marosvasarhely], but I don’t know what kind of work they had to do there.

In March 1944 he was given a furlough, and came home for a few days, but then he had to go back. That was the last time I saw him. I don’t know where he was taken, but on 23rd August 1944, when the war ended, he and one of his mates set off for home on foot. In that period the Russians were taking away the German prisoners of war and everyone who could, fled from these columns.

The Russians, though, had to account for a certain number of prisoners. If people went missing along the way, they took people from the streets and put them in these columns so they could hand over as many people as they had taken on.

My brother and his friend almost got to Ernye [some 18 km from Marosvasarhely], or somewhere around there, but they met such a group, so they were taken prisoner by the Russians and sent to a camp in the Crimea. Unfortunately this wasn’t an exception, many others had fallen victim to such actions.

I don’t know what they had to do there, but my brother got typhus and passed away in January or February 1945, so he never came home. This I know from his comrade, who eventually came home. (In 1999 I received 30,000 HUF [USD 120] from the Hungarian state as compensation for what happened to my brother.

The Germans came into Marosvasarhely on, or around, 19th March 1944. That year school ended very early and then everything happened very rapidly. Early in April I was still attending the school, and my father was still teaching, when all the schools had to officially end the year simultaneously.

Early in 1944, when the law regarding the obligation to wear the yellow star 12 came into force, the first unofficial news came, that Jews would all be gathered and taken to Transdanubia for agricultural work, but without separating the families. This was the news.

Furthermore, we would only be allowed to take luggage of a certain weight. Everybody began looking for or making backpacks to have something they could pack their things in, so we were somewhat prepared.

Then the official notification came on banners saying we had to be ready by 3rd May with packs of a certain weight, including spare clothes and food, because they would come to take us away.

Everyone prepared themselves and my parents said we would manage. Somehow they weren’t too concerned and they trusted this was just wartime, but we would pull through it somehow and then we would reunite with my brother and would be together again.

That’s how people deluded themselves. We didn’t want to flee to Romania or hide. People were afraid and none of them would take such risks. There were probably one or two people in Marosvasarhely who did it.

I know about cases when the Christian relatives somehow accepted children, declaring them their own, thus saving them. But where could we go? We knew nobody, and nobody trusted anybody. We couldn’t do anything illegal, as we were accustomed to doing everything legally:

if something had to be done this way, we did it, because if we fled, we thought it would be worse for us. People had this feeling of honesty you can rarely find today. People were somehow more honest then and they had more respect for laws and rules.

Each of us had his/her own backpack. We were prepared and dressed because although they told us when they would begin, we couldn’t know when they would reach our street. In the end they came to us, too, and we had to leave the house with everything in it.

We took our documents along, identity cards, my father took his diploma, I took my school certificate, and anything we thought would be helpful. The gendarmes with sickle-feather-hats came for us. The column was quite long on Cuza Voda Street, where we lived, and we had to join it.

There were some carriages there for very old, handicapped or sick people, so people could sit in them if they couldn’t walk. We walked down Hosszu Street – today: 1st December Boulevard – in this column. There was a brickyard there that, I think, doesn’t exist anymore.

Several years ago some Israelis or Americans, I don’t know exactly, came here and the Jewish community asked me, among others, to tell them a thing or two about what happened at the brick factory as someone who had been there. But the location had changed so much I could recognize hardly anything.

In 1944 we walked to the ghetto set up in this brickyard. In the first days we consumed everything we had brought from home. Then a so-called kitchen was set up. I think we only had a one-plate meal daily, at noon.

The non-Jewish friends and neighbors left food packages with name tags at the gates of the ghetto, and the guards handed them over to the addressees. We stayed there for three weeks. We were taken directly to Auschwitz with the first transport.

Then a German officer, a commander or some other rank, came and said how many people he needed, so they arranged the requested number of people in rows of five and left the others at the brickyard. I don’t know, but I think they took away everybody in two or three transports.

We were taken to the station on foot, escorted by gendarmes, then they put us on cattle-cars. There were some 70 or 80 people in one car, and there was barely enough room for us. We had no seats or drinking water, as a matter of fact, there was nothing in there.

We used a container as a toilet where everyone who needed, could relieve themselves. The journey took four days. Now and then they opened the doors and gave us some water, but not food. We all had something to eat, but we didn’t know how two apportion it because they told us nothing about where they were taking us.

The cars didn’t even have windows, but there were some small holes we could see through. Someone from the car noticed we had left Hungary, and then everyone despaired because they realized that staying in Hungary was nothing but a lie, and they were taking us further away, God only knew where.

Then, due to the lack of air, some of us became travel-sick. The doors were opened very rarely, only when the train was stopped because there weren’t any free tracks. Everyone tried to guess what would happen next. We comforted each other by saying that at least we were together, and we would pull through it somehow.

We arrived at Auschwitz after four days, early one morning, at the end of May. They opened the doors and everybody had to get off very quickly. Everyone wanted to go for their packs, but they told us those would stay on the train. But all our papers were there, we said, at least they should let us get them.

They said no, we would get them later. We had to get off as we were. Before we got off, we all put on our warm clothes, because it was early morning and quite cold outside.

After everybody got off, they told us men and women had to go separately. We were separated then, but we didn’t know whether we would see each other again, and we had no time to properly say our good-byes.

We had to stand in rows of five, and then came the first selection. The notorious Mengele stood there at the front, with his assistants. [Editor’s note: It is only a presumption that Mengele himself did the selection.] Those with little children on their arms were put aside immediately.

There were women holding other women’s children, but there was no time for explanations. And nobody did, because we had no idea why people were sent to one side or the other.

My mother had a black cashmere shawl with roses, and she put it on her head and across the shoulders to protect herself from the morning cold. Mengele ripped it off her head, but he probably judged her young enough to send her to my group.

We didn’t know then, that this was the ‘life’ side and the other was that of death. They told us that those on the other side – the elderly and the children – would be taken to the showers by car because they couldn’t walk that far.

They were speaking in German, but many of us spoke German. My father, too, spoke almost perfect German. The actual showers, we were taken to, were not that far away. The other ones, which they took the elderly and the children to, those were the gas-chambers. But they too looked like showers, in order that people would think they were. But we only found this out later.

We had to take all our clothes off, and we were left with no clothes of our own. They cut our hair, everywhere, and threw us some of the clothes they had there in piles. It happened that they gave large people small clothes or vice-versa, so we had to exchange our clothes among ourselves. The same happened with the shoes. I was with my mother in Auschwitz.

In the barracks there were three-level bunk-beds. We had to sleep on boards, and there were no blankets or sheets. The space was incredibly narrow, because there was already a large number of people there, and we had to sleep six or seven people in a bunk-bed, packed like sardines in a tin.

If one wanted to turn, all the others had to turn at the same time or there wasn’t enough room to do so. At Auschwitz, since it was an extermination camp, we didn’t have to work. The food was terrible and many of us got sick with diarrhea, which could then be fatal, and others had rashes and died from those. 

These camps were fenced off with electrified barbed wire, and those with weaker nerves, who couldn’t take it anymore, decided to grab it and kill themselves. And then there was that idleness...Each day we were woken up early in the morning and rushed to the area between the two blocks.

They aligned us in rows of five and we had to stand there until a German officer came to do the headcount. They already had a record showing how many people were in each block. And there was a block leader who kept telling us not to be ill or get sick – that’s how he tried to convince us to hang on as much as we could –, because he knew how it would end for those who were sick or couldn’t carry on.

We had to wait for hours for the German officer to come and do the headcount. Regardless of the weather we had to stand there even in the rain, getting soaked until the German officer was kind enough to come and take over. This usually took three or four hours.

Then they brought us the so-called breakfast in kettles: some sour coffee or tea, or something like that, made from God knows what. But we had no cups or glasses. They gave us a pot, one for each row of five, and put the drink for five in it.

We couldn’t really split it, so the five agreed to drink first three gulps each, then two gulps, and so on, until it ran out. Then we could go to the wash-room. That was a longer barrack block, and inside it looked like a watering trough, with taps above. But when we were allowed to go in, usually there wasn’t any water, so we turned the tap on in vain.

There were times when we couldn’t wash up because the wash-room was locked. The toilets were pieces of cement you could sit on with holes in the middle. But they weren’t always open, either.

Several hours later, I don’t know exactly when, they brought us lunch. It was awful. I wasn’t too queasy, but I couldn’t even taste it. I couldn’t guess what it was made from: grass or weeds? It had that green color, but that smell...

So my row-mates were lucky because they only had to split it four ways, since I wouldn’t eat it. In the afternoon there was another call, then we had to wait for the headcount again, and another three or four hours passed. Then we had supper. I don’t know exactly, but I think the daily bread ration was 200 or 250 grams.

The bread had the form of an oven pan, cut into five. They gave us a piece of margarine and a slice of salami allegedly made from horse meat, but it didn’t matter because we would have eaten it whatever it was. There were occasions when they put a spoonful of marmalade on the bread, and this was our meal. I lived from this supper because it’s all I used to eat.

In the block I was staying in, there were mostly people from Marosvasarhely and the surroundings: Szovata and Szaszregen. Those who managed to improve their situation by wheedling into the block leader’s favor, or managed to make some friends in the kitchen, could get some additional food.

There were some generous people, who shared it with the others, but some others wouldn’t. But you had to understand that because it was a constant fight for survival, there was no place for charity. We mainly discussed what we would do first when we came home – because everyone hoped we would get away from there eventually.

People said they would take a bath and would stay a whole day in the bath-tub, or they would eat this and that, or they would throw away their wardrobe full of outfits because two are enough and weren’t important, and things like that.

Sometimes German factories sent for people because they needed prisoners to work for free. They used to line us up again in rows, and the delegate selected the people he needed: mostly young, strong and energetic people. My mother and I tried to avoid these selections as much as possible because we didn’t want to be separated.

Often we had to stand there almost naked, so they could see whether people had had any operations – because those who had operation scars or had some physical defects, or something, couldn’t sustain the work as well as the others. My mother had been operated on the year before, and she had a large scar that was quite obvious.

In addition she began to go grey quite early, although she was only 48, and she had even began dyeing her hair at home, before the deportation. We had our hair cut, and as it began to grow back her grey hair began to appear.

The grey hair and the scar, these were good reasons to be sent to the gas chamber, so we tried to hide away from these selections. As soon as we heard one would take place, we hid somewhere, anywhere we could. This went on until October.

In Early October there were very few of us left in the camp, as many had perished or had been taken to work. Those who hadn’t been taken to work had been sent to the gas chambers. We had no opportunity to hide, and by then one could never know when these selections would take place.

On 6th October they opened the doors of the two facing blocks, a cordon of German soldiers was formed and they began to select people and sent them out one by one. Those who had been accepted were sent to the other block, otherwise they were taken elsewhere. That’s how we got separated because I had been found young and strong enough to work.

Those found unfit to work were immediately taken away, of course. Then I knew for sure – they didn’t tell us, but I already knew – that I would be separated from her forever, for she was taken to the gas chamber. Two days later, on 8th October it would have been her 48th birthday.

I was taken to work at a bomb factory, along with two of my former classmates. Empty bombs were brought there, and there the filling for the bombs was boiled. The factory was called Hertine; it was some 90 kilometers from Prague, in the Sudetenland [in today’s Czech Republic].

We found out the nearest town was called Teplice in Czech, but the Germans, of course, who gave a German name to everything, just like they did to Auschwitz, called it Teplitz Schonau. The factory was in a valley, very well camouflaged, and there were some stairs, which lead down to it.

The camp was on top of the hill. This was a smaller camp we lived in. I think there were 600 of us; women and later too – Czech, French and Yugoslav forced laborers. There were only women in our camp; the men didn’t live in our camp, but in a concrete building far away from us.

Compared to Auschwitz, it was heaven because even though we were working in three shifts, we had normal meals and could wash. We slept in smaller wooden barracks with iron bunk-beds, but we all had our own beds with straw mattresses.

It was winter, but it wasn’t cold because we had functioning central heating. We had working clothes made of linen: a pair of trousers and a jacket, and we had to cover our heads. That’s how we dressed for work. After we came out of the factory, we could wear our civilian clothes.

But before that we had to go to the wash-room, which had cold and hot water, and had to shower before we could put on our civilian clothes. There were lockers in the hallway of the barrack block, one between two people, and we had to put our clothes in them. We were treated decently there.

We worked in eight-hour shikhtahs, that is, shifts, there were morning, afternoon and night shikhtahs. [Shikhtah means shift in Hebrew.] I had to work a week in the morning shift, then another week in the afternoon shift, followed by a week in the night shift.

At the middle of the working day, that is, after four hours, we had a quarter or a half an hour lunch break. Also within the factory there was a hall they called the canteen. The German guards escorted us there, and there everyone was given a sandwich. I was very lucky because I wasn’t working in the most dangerous zone, where the poison was boiled.

I was assigned to work where the empty bombs came in. The same number had to be written on the body and on the tail of the bomb, then this tail, which was screwed on to the body, had to be removed from it.

I worked on the empty ones, but the process reached a point where they had to be filled. Many of those who worked there got sick. They got a bottle of milk – a quarter or a half a liter, I don’t know exactly.

We, who weren’t working in the dangerous zone, were given only a sandwich: two thin slices of bread spread with margarine, with salami between them, packaged in white paper. I tell you this was a heavenly place, and there were only a few of these [under the given circumstances], so from this point of view I was lucky.

Men were working there, also, and they managed to sabotage the factory by causing an explosion. This happened during nighttime, when I was working on the night shikhtah, but it caught me right when I was on my lunch break.

They timed it this way, so none of the workers were hurt. We were just eating our lunch at the canteen, when this explosion happened. The Germans had quite a scare and they had to close down the factory because there was too much damage to be repaired quickly. Then they took us to do agricultural work, because it was already spring, April.

By then the front was very close. One day they packed us up, put us on a train and took us to the Czech town of Litomerice, Leitmeritz in German. There we got off the train and set off on foot, but we didn’t even know where to. The German soldiers came along. After a while we arrived at something like a gate, and they told us to go inside.

The German soldiers remained outside, and that was really odd. This was the famous Terezin, Theresienstadt 13 in German, from which I was later liberated. During the war, this place was something like a shop-window, which the Germans showed to the outside world and the Red Cross, when the news about the deportations spread.

They showed them it was true that they gathered the Jews in one place, but the families, including the elderly and children, were all together. At first it was all true, but after they showed it to the Red Cross they deported people even from there.

By the time we arrived there we saw no children or elderly people, but anyway, they helped us to take refuge there, and there were no German guards left there. This happened in late April, and we had to wait for another week or ten days until the war was finally over and, on 8th or 9th May, I always forget, I was liberated. One could somehow feel then the war would actually be over. I was liberated by the Russians.

• Post-war

It took us quite a long time to get home because we couldn’t find a train there, and even if there were carriages, there were no locomotives. Eventually, after some two weeks, we got one and came home on it. I was with one of my former classmates, Vera Kertesz.

The other one, Lili Abraham, got sick with typhus, but fortunately she recovered, so she came home not long after us. They had been left by themselves already in May, when we arrived in Auschwitz, because they had been separated from their mothers.

So we stayed together, especially after I was left alone, too, and from then on we became even better friends. I don’t remember exactly the route by which we came home after the liberation because of the many stops we had in open fields. I only remember Budapest.

We got off there because one of my girlfriends had an uncle living there. They escaped the deportation because there were protected houses in Budapest from which the Jews weren’t deported after a while, and somehow they managed to escape.

We stayed there for about two days before we set off for home by train. We had a long stop at the border near Nagyvarad because some documents had to be filled out about the place we were coming from. There we had to go to the Jewish hospital to be disinfected, and only after they gave us documents stating that we were clean and healthy, did they allow us to carry on.

I knew it was useless to wait for my parents, but I was hoping my brother would come home, after all, he was young. The girlfriend I came home with was lucky because her older brother, Gyuri Kertesz, who was the same age as my brother, was waiting for her at the station.

Everyone who had someone to wait for was at the station. I was hopeful until one of his comrades came home. When he arrived he told me there was no one for me to wait for unfortunately. He found, in a rubbish bin, one of our family pictures, taken when my brother came home in March 1944, and the man had it on him all the time. He gave me that photo and I put it in the family album. So that picture survived a war.

When I arrived home, the house already had many inhabitants, and different families lived in each room. It was very hard to find a home then. The Zsido Demokrata Szovetseg [Jewish Democratic Union] organized the reception very well:

a sanatorium was set up on the corner of  Koteles Samuel Street, and everyone who came home and had no place to stay, could go there. I think people were allowed to stay there for two weeks. A meal was given away for free, arranged by the Union.

There were, of course, these American Jewish world organizations, which financed them so they could arrange it, because the people from the Union were also people who had just come home and thus they had no money.

I ended up in the sanatorium because our house was full. There was the attic room in our house, three rooms below, and in the back there was the large kitchen people also used as a bedroom. Those who lived in the attic and the room below it emptied the room for me and moved to the attic.

The original furniture wasn’t there anymore, only what I could get: a painted cupboard, an oak dressing-table that initially belonged to my family; it was incomplete already, though, but I could move in.

When my girlfriend Lili, who had become ill, came home later, she too, was all by herself, and we moved into our house because this sanatorium only operated for a short while. We lived in the same room and we had a common bathroom since the house only had one.

We had to cross the other rooms to get to the bathroom. At that time the Joint 14 helped the local organization to set up a girls’ home and a boys’ home in two houses that belonged to Jews who never came back. The girl’s home was on Koteles Samuel Street, almost facing the University of Dramatic Art.

The boys’ home was somewhere around the main station, but I don’t know exactly in which house. For those who came back alone and had nowhere to go houses with three, four or more rooms had been set up, with five or six beds in each of the rooms, because those were large rooms.

These people even got free meals. Although we had somewhere to live, my girlfriend and I went to the girls’ home to eat; they cooked there. An older lady who came back from the deportation took on the job of cooking for a certain number of people.

Most of the ingredients were sent by the Joint, so they had no problem with the supplies, and she only had to organize things. The Joint sent different packages with clothes collected by the Jewish organizations there, and these clothes were distributed amongst the home-comers.

We ate for a while at the home, but there was a small canteen nearby, ran by a lady I knew, and she offered to give me meals, and I didn’t have to pay too much for them, so from then on I went there to eat.

We had to find ourselves jobs because we had no money at all. Each home-comer got a certain sum of money, just to ensure they weren’t left without any, but it was a small amount. Jewish stores began to appear by then. There were wealthy people who had stores even before the war, and after they came back they carried on with their businesses.

I was employed in such a store as a cashier. The owner was a Jew called Leb. He wasn’t originally from Marosvasarhely, but from a nearby village, and he left the city shortly afterwards. Another store was opened in the vicinity by a lady older than me.

She came back from the deportation, too. She did some administrative activities, and hired me to do some book-keeping, and this and that. She showed me and taught me what to do, and thus I restarted my life. I worked for her from 1946 until 1948.

In 1948 these private businesses were nationalized [during the nationalization in Romania] 15 and it became a public store. A man from Brasso courted her, she married him and she moved away.

My girlfriend Lili, though, got herself a job at a bank with Jewish interests called Kishitel Bank [Small Credit Bank]. Another thing was that when I was deported, I’d just finished 7th grade, which would now be 11th.

Those who came back could attend 8th grade unofficially, just to allow them to finish school. Thus my girlfriend and I managed to finish 8th grade, but we just finished this one because we had to work and we didn’t have much time for studying.

But we didn’t graduate because there wasn’t such an exam board here in Marosvasarhely, and we would have had to go to Brasso or Kolozsvar or somewhere else to graduate. But we had no money because the small amount we’d been given was already gone.

The salary was so small, too, and we had to sustain ourselves. I didn’t have to pay rent, that much is true, but I had to pay the house tax, because the house was still registered under my parents’ name, although there were others living in it.

I didn’t want to emigrate because I was too immature. Nowadays 15-year-old children are much more informed, and even though I was 18 when I returned, I think I had the mind of a 12-year-old in today’s terms. I had no idea how this emigration thing worked.

I thought if I ended up in a foreign country, I wouldn’t know anybody. I didn’t really have the courage to do it. With my current view and mind I would have probably done everything differently. Back then people, including myself, were happy that they were alive and had made it through the war.

We couldn’t do anything to bring our parents back, but we hoped everything would turn out right from now on. They kept telling us how perfect socialism would be. Indeed, people were all alike, nobody asked whether you were Romanian, Hungarian, Jewish, Saxon or Hottentot, it didn’t matter, really.

There was real brotherhood because everyone was happy and gave a sigh of relief after the misery of the war ended. People were somewhat nicer then, they were ready to help, and they weren’t as wicked as they are now. We started to work, so full of enthusiasm, it didn’t matter if we worked overtime.

We were happy to have a job and keen to work well. In those days, Saturday was a working day. Moreover, there were culture brigades who even on Sundays went from village to village and everyone who had a nice voice or could recite was taken to shows because everyone had to get involved in everything.

In November 1948 I got a job at a state company called ICS, the abbreviation of something like Intreprindere Comerciala de Stat in Mures [Commercial State Company in Mures]. I retired from there in January 1982. This company was large, it included all the textile, iron and wood warehouses, but not food warehouses.

The restaurants, canteens and pubs pertained to another company. The offices of ICS were on the corner of Bolyai Street and the main square [in the building of the current Korzo], where a big hotel will now be built, that’s where I used to go up and down the stairs. The offices were on the 1st floor of this two-storied building. I used to work in the office, and all the stores pertained to it.

In the first year we had these endless meetings at work. Each morning, before we began working, there was half an hour of newspaper reading, but I don’t recall the title of the newspaper because I didn’t subscribe to any of them.

The accounting department had a department chief who used to read out the articles, and then we could comment, ask questions or discuss issues. They read political stuff, of course, and praised socialism.

There were things I believed, but then again, things I didn’t. There was still an atmosphere of apathy and people believed that maybe something good would happen. Back then, the companies organized balls one after the other, for all kinds of occasions.

At that time this was a kind of entertainment where people met with their colleagues and their acquaintances, and since everyone knew each other, it was like a big family, and people really had great fun at these parties.

The headquarters of the Commercial State Company was here in Marosvasarhely, and had branches in Szaszregen, Udvarhely, Csikszereda and Sepsiszentgyorgy. People used to come from these branches all the time, bringing reports and statements. My husband, Gyula Deutsch, worked at the branch office in Szaszregen. I met with him in 1948, through the company.

Gyula’s grandparents were originally from Nagyabony, Hungary, but I don’t know when they came to Szaszregen. His father was born in Szaszregen, if I recall correctly. Gyula’s father was called Samuel Deutsch, his mother was Margit Deutsch, nee Laszlo.

She was born in 1889. The wife of the furniture factory owner, Mestitz, and Gyula’s mother were sisters. Gyula had an older brother, Laci Deutsch. The family lived both in Szaszregen and in Marosvasarhely.

They were wealthy; they owned a textile store in Szaszregen, which was founded by Gyula’s grandparents at the end of the 1880s. They also had a store here in Marosvasarhely. This branch – which was on the main square, on the corner of Posta Street, where the Bernady statue stands today – was opened much later and was closed quite early, because they hired a manager who couldn’t manage it properly.

My husband was born in 1918. During the time Gyula, my husband, went to school they already lived here in Marosvasarhely. He didn’t go to the Jewish elementary school, but to a normal one, but I don’t know why, because by the time he started school the Jewish school already existed. After finishing the four years of elementary school he went to Papiu Lyceum, where he graduated from in 1936. His parents lived here all this time.

During the week his father used to manage the store in Szaszregen, and he came back on Friday evenings because on Saturdays all the Jewish stores were closed, while Sunday was an official holiday. He used to stay in the city until Sunday evening or Monday morning, when he went back.

As far as I know, they kept a kosher household, and they too were Neolog, and not Orthodox Jews. They observed the holidays. I think Gyula’s family used to go to the synagogue on Saturdays. Gyula had a bar mitzvah and his brother too, or so he told me. At home they talked in Hungarian, but in German too, as everyone in his family spoke German well.

I don’t know exactly in which year they moved back to Szaszregen. Gyula worked in the store, and helped out his father, while he was attending the university in Kolozsvar, taking correspondence classes – that is, he studied at home and only went to the university for exams – at the Law School, from which he graduated.

Back in Szaszregen his father taught him his profession and he only went to Kolozsvar during the examination period. He told me children were educated very strictly back then. He used to play tennis; that was his recreation. He met his friends on these occasions; otherwise he was very busy with his work.

They had a large textile store, which was open from morning until afternoon, and Gyula didn’t get any special treatment, he was treated just like any other employee. His father made no difference between his son and his employees; he treated them equally.

The employees were of different ethnic origins: Jews, Saxons and Romanians, as well. Non-Jewish employees loved to work in stores owned by Jews because they had double holidays; the other stores were open on Saturdays.

At that time, many customers would come in from the provinces because there were relatively few stores in the countryside. There was a market day each week, when they came to town to sell their products, and they also bought everything they needed for their household.

There were marriageable girls they had to buy a dowry for, because it was the custom to gather the dowry a long time before marriage, and by the time the girl got married, she had quite a dowry to take into the new household. Gyula began studying to take his doctorate, and I think he had only one or two exams left, but then he was taken to forced labor.

The boys were taken to forced labor together, in 1942. They first went to Maramarossziget, then to Hungary. They also worked in Nagybanya, Szentkiralyszabadja [in Hungary], in Poland and Subcarpathia 16. They were together all the time, and they were liberated together. I think they came home already at the end of 1944, and luckily they pulled through the rest of it.

Gyula told me his grandmother lived with them in Szaszregen. I don’t know any more exactly, whether she was his paternal or maternal grandmother. There was a Romanian family there – customers of the store, I believe that’s how they knew each other –, and they lived in a very remote place in a nearby village.

They wanted to hide Gyula’s parents from deportation, but they didn’t want to accept the grandmother. The parents couldn’t accept that because they didn’t want to leave the grandmother by herself, and unfortunately they remained in Szaszregen. They were all deported: father, mother and grandmother, and all ended up in the gas chamber. If they had accepted the offer then, they would have probably escaped, because it was such a remote place, that there was no sign of the war; no Germans, Russians or anybody else went there.

Laci and Gyula were good brothers, but they didn’t have a very strong relationship because Laci was eight years older, and he always made Gyula feel it. Laci became self-supporting earlier. He also attended school in Marosvasarhely, what is now the Unirea High School.

At that time it was the Catholic high school for boys, and I think he graduated from there in 1928. Then he went to a textile engineering school in Germany. He spent two or three years there, and after he graduated from that college, he returned home. He didn’t remain at home to work in the store, but got a job in a textile factory in Bucharest.

By the time I met him in the 1950s he was working in Segesvar, then he was transferred to Szeben. He got married in 1952, at the age of 42, although he was beginning to look like an inveterate bachelor. He was very selective, but eventually he got acquainted with his future wife, a Jewish lady originally from Balazsfalva, Boske Stark. Their son Gyorgy was born in Segesvar in 1953.

In 1963 they emigrated to Israel. They ended up in Migdal Haemek. He worked in a textile factory there, and had to take the bus to go to work. Laci died in 1995, but his wife and son are still living in the same small town. They kept a kosher household in Israel, too, and they observed the traditions and the holidays.

Even now Gyorgy takes his 83-year-old mother, my sister-in-law, to their house each Friday and later, after they’ve had a family supper, he drives her home. Gyorgy’s wife is also Jewish, her family came to Israel from Egypt, and they met in Israel.

They have four children: Gilad, a boy, the oldest one, then Dikla, a girl, the third is a boy called Harel and the youngest one is a girl, Zohar. The oldest one is 25, and after graduation he was a soldier for quite a while. Now he’s working for a year, and then he wants to go to university.

When Gyula came home, he didn’t bother to finish his doctorate. I think he had some exams left to pass, but after returning home he got a job at the courthouse in Szaszregen and became a prosecutor. He worked there for two years and waited for a permanent position to be given to him.

But then the socialist era came, I think it was in 1947, and he didn’t get that position because he didn’t have the right origins, his father was an exploiter and had employees, so he wasn’t allowed to become a prosecutor. Then he got angry and resigned from the courthouse.

He took an associate and they opened a small store in their former premises, but it didn’t even work for a year because in 1948, nationalization came. Thus he ended up in the state commerce and that’s where we met.

Then he came here more and more often until he moved to Marosvasarhely for good in 1950. By then he was already working at the central offices of the company I worked for. We met daily, and in August 1950 we got married.

We had a civil marriage first. We had a very good friend, Adolf Ovics, who then arranged for us to be married by a rabbi. Adolf emigrated to Israel a very long time ago. He told us it wasn’t enough to have a civil marriage, but that we should be married by a rabbi.

It all took place at his apartment, because seemingly then it wasn’t usual to get married in the synagogue, or something. And there was the other thing, the tent-like chuppah. We only invited several close friends, so there were more than ten of us.

Apartments were so small then that there wasn’t room for too many people. My cousin, his wife and their daughter were living here; they were the only relatives I had, and they came, too. That’s all there was to it; we had our religious marriage.

The rabbi gave us a document, a marriage contract, but I don’t know what it contained because it was written with Hebrew characters, with very nice writing, but I couldn’t understand it at all. I still have this document somewhere. I don’t know the name of the rabbi who married us. For a while he was the rabbi of Marosvasarhely, but then he was gone; he emigrated to Israel or something.

They put me in one room, the groom in another, then the ones who organized everything, the groomsmen, came. In the yard a chuppah was installed. The chuppah is a canopy on four poles, with something in Hebrew written on it.

It had to be held by four men, and the groomsmen had to escort the bride underneath it. Then the groom came and circled her, I don’t know how many times, at least that’s how I remember it. Then they put down a glass and the groom had to step on it and break the glass.

I don’t know exactly what this symbolizes. The rabbi then said the prayer. [Editor’s note: Eva is mistaken because breaking the glass is at the end of the ceremony, there’s no prayer after that.]

We didn’t have to worry if the neighbors saw the ceremony; it wasn’t a problem. The ones who organized the marriage also arranged the meal. They said we didn’t have to bother with anything. She was a very good housewife; they kept a kosher household.

After the war, for a while, there even was a shochet who slaughtered fowls, but I don’t know how long that lasted. As far as I remember, we had no soup at our wedding, we only had a cold meal, and cakes and cookies, and things like that – because all this happened on one afternoon.

There wasn’t a party in the grand style as it is now, with hundreds of guests and loads of gifts. Back then people only brought flowers and that was just about it. There was no party or music, everything was kept simple.

Gyula still worked at the same company I did for a short while after, then he was transferred to a metallurgic company – formerly Encsel Mor, now called Metalotehnica – as head of the purchasing department.

It was established in that period, and they invited him there because he had very good organizational skills. He worked there until 1960, when he was transferred to the ready-to-wear factory as head of the commercial department. He retired from there.

In the 1970s Gyula became a party member, because a decree came out stating that only party members could be department leaders, so he joined the Party. He wasn’t an active member, he used to go to meetings, and he did what he had to, but he only worked in his professional field.

He wasn’t a very active party member, he never really took part in anything. He was often on the road because he had to go to different factories. Twice a year, contracts had to be concluded, and during that period they were away from home for two or three weeks.

He was on the coast, then in Bucharest or God knows where, depending on where these things were held. Economy was then based on plans: you had to conclude a contract for the next year, specifying what the factory would produce and in what quantity, as well as who would be the buyers.

At that time everything was done based on a plan, for there were these five year plans, and he had to work on them, so he had no time to be active as a party member. These things were fairly well organized back then and met the requirements of the times. When sent on detached duty, one wasn’t allowed to take one’s family along.

I didn’t join the Party. They tried to convince me at work, but I wasn’t interested. I didn’t want to get involved in politics because I didn’t feel competent enough for it and neither politics, nor the Party interested me. It was mandatory to go to the company meetings.

Later on there weren’t so many meetings, and they weren’t as long as before. At these meetings we used to discuss the course of the company, how to economize, and things like that. One or two years before I retired, one free Saturday each month came into practice, if the company closed the previous year with good results, showed a decrease in expenses and exceeded the plan.

The 23rd August 17 wasn’t a big holiday for us. We always were annoyed because it was a lost day, even though we didn’t have to go to work. We had to get up early, and they trooped us out because we had to gather at eight in the morning. They took it very seriously, and there was someone responsible for writing down the names of everyone who was missing, because we all had to be there, although the majority wouldn’t have gone out, they would have preferred to rest at home. Instead, we had to stand and wait there two or three hours until the celebrations officially started.

The dais was set up in front of the city-hall. Since people from every company and school were trooped out there, we often had our place on Kossuth Street or on Szentgyorgy Street, where we waited [on the other side of the main square].

Then the speeches began, but I could hardly hear a thing, and I couldn’t see anything that went on. There were several people who made speeches and this took quite a long time. When the speeches from the dais ended, the procession began.

The first to march past were the factories, because they were the primary workers, the manual workers, they had priority. We, the commercial workers, came much later. By the time we arrived there, and marched in front of the dais, the day was almost over, and we only had the afternoon for ourselves.

Another negative thing about our company was that people were assigned that day for the so-called telephone service, so two of the employees had to watch the phone. There were times when the phone never rang, but this guarding was just a precaution to protect it from the class enemy, who didn’t like the system and could try to harm it.

The morning passed somehow, but during the afternoon someone had to stay there and watch the phone. The guards, of course, didn’t have to go to the procession. We relieved each other every four hours.

Usually weaker or older people were assigned there because this way they didn’t have to stand in the street. But by afternoon the others too got to do the telephone service. We dreaded these holidays because a normal working day would have been much more pleasant. We knew we had to work those eight hours, and after that we were free. But on these holidays people were free, but not really.

As I look back, I wouldn’t say those were great times, but to be honest that system had its positive parts, just like capitalism has its negative parts. I say this with regard to the situation we had here after the war.

People had that feeling of security, because if they were doing their job honestly and efficiently, they had their daily bread and could subsist, without the fear of tomorrow. Healthcare was free, everyone paid health insurance at the company, and medicines were free, also.

The very poor raised their standard of living, because for example, when I was a child very few had bathrooms. Those appeared mostly under the Ceausescu 18 regime, when they began building the blocks of flats – now we say how terrible they are –, but at that time it was a big deal if you could get an apartment, bathroom and central heating for free, things people couldn’t have imagined before the war.

And there were these cheap vacations, the recreation tickets for two weeks in the mountains or at the seaside. We paid very little for it and it included the fares. Everyone paid according to their salary: those with low salaries had to pay less because the union, the company or something, paid part of the expenses. But one had to pay a very small part of it.

There were the canteens where you could eat very cheaply because everything was half, or even more than half-subsidized by the company. When my husband and I got married, the first child came after seven years, and until then we ate at the canteen.

Partly that’s why I didn’t keep a kosher household. The canteen wasn’t kosher, neither was anything we cooked at home. I’m not saying the meals at the canteen weren’t as good as any home-made meal or the meal at any restaurant, but we saved quite a lot of money eating there. Even we, despite how low our salaries were, could save up some money due to the fact that we ate at the canteen.

The negative part of it was that people were shut off from the rest of the world, but we only realized that later. They concealed the negative things they couldn’t be proud of. It could be good and beautiful only here, and nothing bad ever happened here, everything was nice and beautiful – the state did this. It had different policies abroad and at home.

People weren’t allowed to travel, so they couldn’t look around, it was a sin to listen to foreign radio stations, London or Radio Free Europe 19, which showed the flaws and discussed things that happened here that we never found out about. My husband and I listened to these stations, but especially my husband; he did it constantly.

After a while I used to say I know, I know, but I didn’t even wanted to listen to them because I knew better what was going on here. They only talked about it, but I felt everything on my skin. The system had many flaws, but it’s not fair to say nothing was good. We wanted so much to travel abroad because we weren’t allowed to.

Now, everyone is free to go, but now it all comes down to money and not many can afford to travel, even though they are now allowed to. And when something isn’t forbidden, it loses its magic. You can see it all now on television, one can see what’s happening elsewhere.

The other outrageous thing was this economizing. Limits were imposed as to how much gas you could consume, and if you exceeded that amount, it was cut off, so we were freezing during the winter, and even inside the house we had to put our warm clothes on like we were going for a trip into the mountains.

We would have paid for it somehow, by taking from other resources, but there was the risk of being cut off, and being left in the cold. Another terrible thing was that there were informers everywhere. It made no difference for these career-minded people what it would take, but they longed to get their hands on some money or to achieve certain positions, so they acted as informers.

There were cases in which they reported things that weren’t true, and it took quite long for the accused to clear himself – if he managed to do so at all. The other bad thing was that one never knew who they were; even our oldest acquaintances could have been informers, so we viewed everyone with suspicion.

No matter how kind and honest these people might have been before, you never knew whether they had become informers. People were somewhat afraid of each other, they could only trust their closest relatives. My family didn’t have such problems at all, we were never denounced.

Among our relatives, the family of my husband’s cousin emigrated to Israel in the mid-1950s. There was a wave when everyone said they would emigrate to Israel. But there was a risk to it because one couldn’t know who would be allowed to.

One had to submit the documents and wait for the answer, which could be either positive or negative. We submitted our documents, too, and wanted to emigrate, but our request was denied, and we never insisted on moving there, just resigned ourselves to remaining here. (This didn’t cause us any problems later, though.)

So we remained here. But there were others who kept on trying. There were people who were so convinced that they would be allowed to emigrate that they sold everything they had, but they were refused, and had to live in terrible conditions for several years until they could finally emigrate. There were people who succeeded fairly quickly, but others had to wait long, hard years to emigrate.

For a period it was considered a sin to correspond with foreigners. For a while we didn’t get any letters from these relatives who had emigrated to Israel. We thought they weren’t writing to us, but suddenly the letters started coming. In 1963 or 1964 some of my relations emigrated to America, and we corresponded with them, as well.

They were Jeno Jakab, an uncle, and Jutka Jakab, his daughter, who was a few years younger than me. Only her son is still alive. After a while they began to get every letter, and we got theirs. Of course we wrote mainly about family issues, because we knew there were others reading our letters, as well, so we never wrote about politics.

After they saw that they had nothing to lose, they allowed the letters to pass. In 1963 or 1964 my husband’s brother emigrated to Israel with his family, and we corresponded with them continuously, because those were the times already, when it wasn’t considered that much of a sin anymore to correspond with foreigners.

During the communist times, maternity leave was 112 days long, 52 of them before and 60 after the birth. We had to calculate accurately when the birth would take place. For a while, this was taken very strictly:

if you miscalculated and thought you would give birth on a certain day, and took the 52 days of leave, but it happened after just 20 days, you lost 32 days. Later on they relaxed this, so you were allowed to work as long as you could, even until the day of the birth, if you had an easy pregnancy, without problems, and then you could take the whole leave after that.

When my younger child was born, then the old rule was still in effect, that is, I took maternity leave before and after the birth. After the two months of leave one was allowed to take another seven months for breast-feeding, until the baby reached the age of nine months.

This meant you were allowed two hours to breast-feed the baby from the eight hour work-day, so the mother only had to work six hours. But you couldn’t save these two hours, let’s say, by employing someone to give the milk to the baby at home, to save me the time it took to run home and back and then to work the six hours, and then come home.

Even this wasn’t allowed then. We got an hour break for breast-feeding, so I came home for an hour to do it. But it didn’t matter whether you were living only a few steps or two kilometers away from work, you had to go back because the staff controller always checked whether the person came back or remained longer at home.

I used to go to work by bike, but it was quite difficult to go uphill, because I wasn’t able to reach the top of each hill and had to get off. Downhill it was easy, but uphill it was harder. [Editor’s note: Eva’s family lives in the hillier region of the city.]

The other hour I used to take before the end of the workday, so I didn’t have to go back. When I was breast-feeding, I used to read. While the baby nursed, I held the book and read, because it was only then that I had time to read.

In 1965 we bought a small Fiat 850. Back then we only had one weekend day, the Sunday, when we used to take the kids on trips. And there were other holidays of two or three days, when we could go a little further away. During the summer holiday we tried to get to as many places as we could:

from Borszek to Gyilkos Lake, Kolozsvar, Szovata or Maramarossziget. Gyula showed us the Gutin, a mountain in Maramaros County where he had been taken to do forced labor. In the summer we used to go to the Black-Sea coast. After a while we were allowed to go abroad every two years, to the socialist countries, and we took this opportunity.

In 1969 we went abroad for the first time, to Hungary and Czechoslovakia, but only my husband and I went there. We got together with two other couples and went there with three cars. In 1971 we changed the Fiat for a Dacia 1300, which was larger and had enough room for the kids.

From then on all of us could travel abroad. The trunk was fairly big: we could pack the tent and everything else in it. We even carried things on the roof rack. We went to Poland and East-Germany.

People were allowed to travel abroad, but not everyone. Every request we submitted was approved; we even got as far as Chisinau [today in the Republic of Moldova] and Odessa [today in Ukraine], but no further. We could have gone further, but we went to the Soviet Union with an organized group instead, and we had a responsible person with a list who showed it at the border, and we were checked.

As for the other socialist countries, we went to them with our own roadmap and visited what we wanted. We always took a tent and all the necessary equipment with us: air-beds, sleeping bags and a camping gas-burner.

We also took canned food. Back then you were allowed to exchange a certain, not too large, amount of currency per person, so you had some currency of the country you planned to visit, and you had to apportion it. We used to stop, pitch the tent and cook our own food. We never went to a hotel because it would have been too costly.

Under the given circumstances this was the only way we could manage to visit more places. We took a great many pictures and those are really wonderful memories. The girls were still in high school then. One couldn’t really emigrate to another socialist country, because they had an agreement not to accept these people, so they let us go to these countries.

Of the Jewish holidays we only observed Rosh Hashanah, Yom Kippur and the fasting. We couldn’t really stay away from work. One could do overtime, and these hours were recorded, and you got paid for them not in money, but in days off.

When requesting a day off you had to take into consideration the company’s needs because you wouldn’t want to be absent when they needed you. I always tried to get a day off on Yom Kippur.

We used to observe Pesach as well, and we could buy matzah from the community. We didn’t go to the community too often because we didn’t really have time; we only went there on holidays to buy matzah and then we went to the synagogue. We didn’t hold a seder back home, we just ate matzah. On these days we used to cook a bit more festively, and we always had matzah ball soup, which was a tradition, and we used to go to the synagogue.

Another holiday we celebrated was New Year’s Eve, when we used to get together with our friends and several families. I always made a Christmas tree for my children; we used to rig it up and they even got gifts, especially when they were still small.

I thought how would I explain to my children on Christmas Day, after they heard from their classmates how beautiful the Christmas tree was and what presents they got from the little angel, why they didn’t get any presents?

I didn’t want to disappoint them by putting them in a situation where the other children would talk about it and they would have nothing to say, because the little angel didn’t come to bring them presents. I thought they could become good Jews anyway because it didn’t mean they had to deny their religion.

It was similar with the Easter eggs: when the classmates came to sprinkle them, we couldn’t tell them not to sprinkle because we were Jews, and so we even gave them Easter eggs. [On Easter Monday boys and men go around the neighbors and friends and sprinkle water on girls and women, who give them painted Easter eggs as a reward.] One has to adapt to the local possibilities, circumstances and customs. At least that’s how I saw it then, and I still do.

I don’t know what activities the community had. I didn’t have time to get involved more seriously, because I was busy at the company and at home, as well. I only know they collected a membership fee. We didn’t have to go to the community office to pay it because each month or quarter a representative came to the company to collect it, and she gave a receipt.

Everyone at the company knew I was Jewish, but that wasn’t a disadvantage and I never had any problems because of it. Records were kept at the community, about where the members worked. When the girls grew older, especially when my older daughter began thinking about emigrating, they had much closer contact with the community.

There was a teacher at the community who spoke Ivrit, I don’t remember his name or even whether he was originally a teacher, but they organized some courses for those who wanted to make aliyah, so they would know a thing or two when they went to Israel. But not only they, but everyone who wanted, could attend these courses.

In 1980-81 my elder daughter’s family attended these courses to learn a thing or two, and then we joined them, too. We were retired by then and we had more time. From then on we went to a joint seder at the community. The community had a choir then, and even my daughters were in it. This was around 1981 or 1982.

We never thought of emigrating. We somehow felt we would live forever. We weren’t always happy about the situation here, but Gyula adored this region and the climate, as well. He used to say there’s no place on earth with such a good climate, there’s no other place where fruits and vegetables taste so good.

In other words, he was a provincialist and it would have been very hard for him to change, to move out. Our children let us decide on this issue. We met each year: one year we went to them, the next they came to us.

We were in Sweden eight times in all. We’ve never been to America because it somehow seemed too far away and the airplane tickets cost too much, and we couldn’t expect them to pay for them.

From 1990 we never had to stand in line for food, but there weren’t any other major changes, our life went on just like before. We got closer to the Jewish community after 1990, after both our daughters emigrated. Gyula had more time and went there more often.

When the secretary Sandor Ausch, was away or on vacation, he used to replace him. He helped them quite often when they needed it, when some statements had to be drawn up or data had to be gathered regarding those who received some compensation for the racial discrimination. He did it with pleasure because he liked to work and to help out wherever he could.

We were happy when Israel was established, because there finally was a place where the Jews could live in peace, but this was soon over. We used to say how unfortunate it was that it hadn’t been established earlier, because those who persecuted us could have said that now we had a country, so we should go there, and this terrible extermination, the death of six million people, wouldn’t have happened.

We first went to Israel in 1980. We were amazed by the country, and back then there weren’t these bombings. We had to be careful, though, our relatives, the family of my brother-in-law Laci warned us not to touch or pick up anything from the ground. There were already these suicidal bombers, but it was all on a smaller scale.

We toured almost the entire country: from the border with Lebanon to Lake Gennesaret [Sea of Galilee], the Dead Sea and the Golan Heights.

They showed us everything; they took us to many places. I have a very dear friend in Haifa, and we visited her. Later I talked about it with my daughters, who each lived there for a year, and they said a tourist, who goes there for a month or two weeks, will find it much more beautiful than those who live there.

Jewishness is present in one’s life, such that one is born into it: it must be respected and one must stick with it. There were very hard times, which generated lots of suffering because one was born a Jew, but then fortunately one could survive, and you have to consider and accept as natural what had happened. I never judge people by their religion, I treat them equally.

I don’t have any great plans anymore. My wish is to stay healthy, to be able to provide for myself and to carry out my daily activities. I have very good friends and acquaintances, whom I still get together and keep in touch with. I still keep in touch with my former colleagues, friends and the friends of Gyula’s whom we used to meet.

We visit each other weekly, and we meet either at their place, or at our’s. Since I’ve been left by myself they all became extremely thoughtful and helpful, so I can discuss my problems with them, and they even give me advice. My daughters call me on the phone very often, so we can tell each other things. They are insisting on me visiting them and staying longer. I’ve promised them I will go, but I haven’t figured out when yet.

• Glossary

Életrajz

Pap Ferenc csendes, egyszerű és barátságos. A vendégekkel nagyon udvarias. Sokat van otthon, inkább az íróasztala mellett ül, és kutatómunkát végez, olvas, jegyzetel. Tágas kertes házban lakik feleségével, aki ellentétben vele, nagyon energikus asszony. Pap Ferencnek gyenge a hallása.

Az apai dédapám családja Németországból származott, nagyon fiatalon vándorolhattak át az akkori Magyarországra. Kohn Eliézer, a dédapám, 1837-ben született Dunaföldváron. Ott főrabbi lett. 1875-ben, amikor nagyapám született – ő volt a legkisebb gyerek –, akkor még Dunaföldváron volt a család. Utána nevezték ki Békéscsabára a dédapámat, ahol nagyon hamarosan ismét főrabbi lett. Ez abban az időben történt, amikor az úgynevezett Kongresszus volt, és akkor születtek a felekezetek: ortodox, neológ és status quo. A dédapám neológ lett, valószínűleg liberálisabb volt. Prédikációkat is írt. Meg is van egy 1881-ből való nyomtatott prédikációja. Azt hiszem, hogy ő maga írta le a prédikációját magyarul és kinyomtatta, valószínűleg Békéscsabán. Nem hosszú az egész, csak arra emlékszem, hogy erősen dicséri benne Ferenc Józsefet. A dédapa 1907-ben halt meg. A feleségéről fogalmam sincs, de zsidó volt, az biztos.

A dédapámnak volt vagy 11 gyereke, a nagyapám volt a legfiatalabb közöttük. Egyik testvérét közülük Artúrnak hívták, orvos volt valahol a Dunántúlon. És azt hiszem, hogy volt egy szintén orvos testvére, akit Guidónak hívtak. Sajnos nagyon keveset tudok a testvérekről.
Apai nagyapám, Pap Illés egyáltalán nem volt vallásos. Nem kellett neki se apa, se vallás, se semmi. Tizenéves korában elege volt az otthoni környezetből, és elment Pestre, és akkortól kezdve ő tulajdonképpen teljesen vallástalan volt. Ott fejezte be a középiskolát, utána ugyancsak Pesten elvégezte az egyetemet is. Magyar–német szakon volt, de a filozófián is végzett valamit. Úgy tudták a családban, hogy neki két doktorátusa volt: egy nyelvészeti és egy filozófiai doktorátusa. Később végig nyelv- és irodalomtanár volt. Még Pesten, diákkorában, tagja lett egy irodalmi társaságnak, amit úgy hívtak akkor, hogy Kisfaludy Társulat [Helyesen: Kisfaludy Társaság – A szerk.]. Arany Jánossal foglalkozott, a német irodalomból pedig Lessinggel. Van neki egy könyve [jelentek meg irodalmi tanulmányai]. Ezeken kívül, volt egy régi sorozat, kicsit olyan „mindenki könyvtára”-szerűség, ami valószínűleg sokkal olcsóbb volt, és ebben jelent meg neki egy könyve Rákóczi Ferencről.

A 19. század végén Magyarországon nagyon megerősödött az antiszemitizmus. Volt akkor egy Istóczy Győző nevű szélsőséges pártvezér és képviselő. Tekintve a hátrányokat, amelyek származhattak [a zsidó névből, a nagyapa] megmagyarosította a nevét. Azért Pap, mert a szomszédok mindig úgy szólították őket, hogy „a papfiúk”, mert a dédapám rabbi volt, és ezért ők voltak a papfiúk. Ezenkívül mindenki, akit Kohnnak vagy Kohénnek vagy valami hasonló nevűnek hívtak, az kohanita származású. Innen is lehetett a „Pap”. Valamikor a 19. század legeslegvégén magyarosította meg a nevét, és az ő nyomán az összes testvérei „elpaposodtak”. Tizenegyen voltak testvérek, ő a legfiatalabb, megmagyarosította a nevét, és utána az összes testvére Pap lett.

Paulával, a nagyanyámmal még a múlt század végén ismerkedett meg, valószínűleg Bécsben vagy Pesten, és azt hiszem, valami távoli rokonok is voltak. A nagyanyámnak az apja bécsi szeszgyáros volt. A nagymama részéről egy testvérről tudok: volt egy Olga nevű nővére, aki Bécsben élte le az egész életét. Gyáros volt a férje, valami gazdag ember. Gyerekük is volt.

A nagyszüleim valamikor a 20. század elején házasodtak össze. Megtanult magyarul a nagyanyám, és magyarul is írt sok mindent. Első gyerekként, 1904-ben született Ibolya nagynéni. Ő már Papnak született. A század végen volt egy ismert nyelvész, úgy hívták, hogy Simonyi Zsigmond. [Simonyi Zsigmond (1853-1919): Budapesten, Lipcsében, Berlinben és Párizsban végezte tanulmányait, 1877-től egyetemi tanár, az MTA rendes tagja 1893-tól. A Magyar Nyelvtörténeti Szótár szerkesztője, a Nyelvtudományi Közleményeket, valamint a Nyelvészeti Füzeteket szerkeszti. – A szerk.] Arról volt szó, hogy az ő asszisztense lesz a nagyapám, de gyengén fizették az egyetemi munkát, és valamivel jobban fizették a középiskolát, úgyhogy a nagyapám Kassára ment tanárnak. Kassán született az apám, két évvel a nővére után. Onnan, vagy három-négy évre rá, Szolnokra kerültek. Volt ott, Szolnokon egy Kereskedelmi Iskola nevű tanítási központ, ott volt a nagyapám igazgató. Ekkor közbejöttek az 1918–1919-es események, az első világháború vége, és az úgynevezett szovjet forradalom [a Tanácsköztársaság]. Az érdekes volt, hogy ebben a felfordulásban mindketten, nagyanyám és nagyapám is állást foglaltak. Nagyapám úgynevezett polgári radikális volt, és nagyanyám állítólag kommunista. Nemsokára aztán rövid időre felkerültek Pestre. Pesten a nagyanyám az úgynevezett Százak Tanácsának – az egy olyan parlamentféleség – volt a tagja [A Magyar Tanácsköztársaság fennállása alatt nem működött ilyen nevű intézmény. Pap Ferenc talán a főváros 500 tagú tanácsára gondolt, amelynek a kerületek képviselőin kívül a népbiztosok többsége és más fontos vezetők voltak a tagjai. Ez az intézmény volt hivatott a nemegyszer gyors döntést kívánó válságos helyzetekben állást foglalni. – A szerk.], és egy javítóintézetszerűségnek lett a vezetője. Aztán 1919, azt hiszem, márciusában vége lett ennek a mozgalomnak. Miután összeomlott ez az egész, illegálisan mentek Bécsbe a jómódú nővéréhez. [A Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsa augusztus 1-jén mondott le, s ezután távozott a vezetők nagy része Bécsbe. – A szerk.] Onnan aztán nagyapám mindenfele küldött önéletrajzokat, ajánlkozásokat, s a temesvári Zsidó Líceum elfogadta a jelentkezését. [1919-ben alakult meg az iskola, élén a Tarbut Zsidó Iskolaegyesület közös kuratóriuma állt. – A szerk.] Így kerültek Temesvárra 1920-ban vagy 1921-ben.

Temesváron végig bérlakásban laktak, valahol a központban. Nagyapám a Zsidó Líceumban tanított magyart és németet. Van egy apró történet ezzel kapcsolatosan. A nagyapám szenvedélyes dohányos volt. Sokszor, amikor az órára bement, még akkor is ott fityegett a szájában a bőrszivar. Ezenkívül bajusza is volt. Így, szivarral együtt lerajzolták. Hát, hatalmas darab ember volt, és úgy becézték a diákjai, hogy „A Zöreg” [A névelő „z” hangját az „öreg” szóval együtt ejtették ki. – A szerk.]. Él még Kolozsváron néhány volt diákja. Fizikailag fejlett, termetes ember volt, és apám még sokszor – többé-kevésbé borzadozva, de humorosan is – emlékezett arra, hogy egy adott alkalommal reggelire tizenkét tojásból készült rántottát evett. Nagyanyám pedig otthon volt, és gondoskodott a három gyerekről. Magánszorgalomból kiélte az értelmiségi hajlandóságait. Írt színdarabokat, Temesváron elő is adták valami színdarabját. Nagyanyám 1929-ben halt meg.

Nagyapa második feleségét Hildának hívták. Jóval fiatalabb volt a nagyapámnál. Nem tudom, hogy hol ismerkedtek meg, de valamikor az 1930-as években házasodtak össze. Neki már volt egy felnőtt fia akkor, hogy most él-e vagy nem, nem tudom, de akkor Bécsbe került a fiú. Azt hiszem, hogy Karlsten Erstnek hívták. 1942-ben halt meg a második felesége, én őt nem ismertem.

Apámék hárman voltak testvérek, apám volt a középső. A legnagyobbik Ibolya. Ő zongorázni tanult, és zongorázni tanított. Később, a háború után – gyerekkoromban –, emlékszem, valami konfekció- vagy ruhaüzletben volt pénztárosnő. 1940-ben ment férjhez egy Hauben nevű temesvári zsidó líceumi tanárhoz, aki bukovinai, czernowitzi [ma: Csernovci, város Ukrajnában] származású volt. Oda nevezték ki Temesvárra, latint tanított. Ez a nagybátyám vagy tizenhárom nyelvet tudott. 1962-ben mentek ki Izraelbe. Ott a nagynéném már nem dogozott, a nagybátyám pedig a lakóhelyükről, Netanjáról járt Tel-Avivba az egyetemre, ahol tanított latint és ófranciát. Közben volt valami tanulmányi utakon is. Gyerekük nem volt.

A kisebbik nagynénit Klárinak hívták. Neki három férje volt. Előbb Temesváron, aztán Brassóban, aztán Bukarestben élt. Tisztviselő volt egész életében. Az első férje egy valódi szász volt, valamikor 1945-ben elváltak. A második férjével Brassóban ismerkedett meg, útmérnök volt. Azzal Bukarestben volt hosszabb ideig együtt. 1967-ben, amikor mindketten nyugdíjasok lettek, leköltöztek Kolozsvárra, elég közel a mi akkori lakásunkhoz. A férje, azt hiszem, 1973-ban, ugyanabban az évben halt meg, mint anyám, már Kolozsváron. Vegyes származású, román–magyar volt, de a családban ő volt „a legnagyobb magyar és zsidó”. Nem volt gyerekük. Aztán hozzáment a nagynéném egy bácsihoz, de nagyon rövid ideig tartott a házasság, mert a bácsi meghalt. Ez a harmadik férje zsidó volt. Surányi Mihálynak hívták. A nagynéném 1994-ben halt meg. Itt, Kolozsváron vannak eltemetve.

Elég mozgalmas fiatalsága volt apámnak, mert ő is és a nővére meg a húga is a szülőkkel mentek Bécsbe 1919-ben. Akkor, az első világháború után volt egy olyan akció, hogy az úgynevezett vesztes országok – és Magyarország vesztes ország volt – gyermekeikből sokat külföldre küldtek „feltáplálni”. Így került egy évre apám is és a kisebbik nagynéném Londonba. Iskolába jártak ott. Ugyanakkor a másik nagynéném, Ibolya egy anyai nagynénjéhez került Csehszlovákiába ugyanilyen címen, és ott volt egy ideig. Ez az időszak körülbelül egy évet tartott, úgy 1920 körül. Akkor mind visszatértek Temesvárra. Nagyapámnak már megvolt a tanári állása, és ott folytatták mind a hárman a tanulmányaikat a Zsidó Líceumban. Nagyapám nagyon szigorú volt, mint ahogy egyes tanárok szoktak lenni. Főleg a saját fiával volt szigorú. Tanította, sőt osztályfőnöke is volt egy időben. Azt többször is mondta apám, hogy neki mindig irtóan fel kellett készülnie, mert ha nem, akkor nagy baj volt.

Zsidós [aspektus] a líceumban valószínűleg az volt, hogy az egész líceum: a tanári kar és a diákok is magyar ajkú, magyar anyanyelvű polgárosodott [zsidó] emberekből állt, akiknél nem sokat számított a vallásosság. Valószínűleg hétvégeken kötelesek voltak templomba menni. Apám osztálytársai között is mindenki zsidó volt. Később, az évtizedek során szétszéledt a társaság. Nagyon kevesen maradtak Temesváron. Egyesek közülük elkerültek külföldre, Magyarországra vagy angolszász vidékre. Apám Kolozsvárra került. Körülbelül a második világháborúig működött a Zsidó Líceum. Azt hiszem, a negyvenes években már csak zsidó elemi volt Temesváron.

Talán 1924-ben érettségizett az apám, és akkor a bécsi nagynéni vállalta a továbbtaníttatását. Apám orvos szeretett volna lenni, de arra nem volt elég pénz, és így elvégzett egy egyéves kurzust Bécsben, egy kereskedelmi főiskola egyéves, lerövidített kurzusát. Most is létezik az a kereskedelmi egyetem, úgy hívják, hogy Világkereskedelmi Főiskola. [Aztán Temesvárra került az apa, mivel ott kapott állást. Ugyancsak ott ismerkedett meg későbbi feleségével, Pap Ferenc anyjával.]

Az anyai dédapám, Rosenthal Márkus, bőriparosként kezdte Temesváron. Később, már meglett férfi korában bőrüzlete volt Temesvár egyik negyedében. Nekik öt gyerekük volt, a legkisebb volt a nagyanyám, Gizella. Két nővére volt és két bátyja. A legidősebb fiú Zsigmond volt, következett egy lány, Cecília. Egy másik fiú, József, aki vegyész lett Pápán. És egy Rózsi néni nevű volt, azt hiszem, a legfiatalabb nővére. Ő Pesten, egy gyároshoz ment férjhez.

Klein Ferenc, a nagyapám kereskedősegéd volt a dédapám üzletében, és így kerültek össze a nagyanyámmal, Gizellával. Nem lett tulajdonos a nagyapám, mert túl fiatal volt. Akkoriban nagyanyám természetesen nem dolgozott. Nagyapám végig, amíg élt – nagyon keveset élt –, ott volt a dédapám üzletében, a kereskedésben. Nagyon fiatalon, rákban halt meg valamikor 1909 körül. Anyám 1909-ben született. Azt hiszem, néhány hónapos volt, amikor az apja meghalt.

Nagyanyám és anyám tulajdonképpen Pesten éltek azután, egészen az 1920-as évek derekáig. Pesten Friedmann Rózsi néni férjének, Friedmann Arnoldnak a gyárában dolgozott a nagyanyám jó sokáig. Ezalatt anyám Pesten egy híres táncművésznő, Szentpál Olga iskolájában tanult koreográfiát [Szentpál Olga (szül. 1895) mozgásművész-pedagógus volt, a Színművészeti Akadémia tanára, több koreográfiai mű szerzője. Ismert táncművészeti iskolája volt Budapesten. – A szerk.], s onnan aztán Würzburgba, Németországba került, ahol végzett. És csak utána mentek vissza Temesvárra. A nagyanyámnak külön lakása volt; tisztviselő volt. Azt hiszem, az első években anyám Lugoson nyitott iskolát tánciskolát és aztán Temesváron. [Lugos (1920–1940) – Város Romániában Temesvártól dél-keletre, a Temes folyó két partján, Szörény vármegye székhelye. Mint vármegyeszékhely fontos gazdasági, kereskedelmi és oktatási központ. Több gazdasági, kulturális és oktatási intézménye van, és számos egyesület, szervezet székhelye. A két világháború között itt szerkesztették a „Magyar Kisebbség” című nemzetpolitikai szemlét. Lakossága 1920-ban 20 ezer főt tesz ki (7600 román, 4200 magyar, 5900 német és 1700 zsidó). – A szerk.]

Hogy, hogy nem, az 1920-as évek végén összeismerkedtek apámmal, és 1930-ban összeházasodtak. Csak állami esküvőjük volt. Apámat akkor a temesvári állásból áthelyezték egy időre egy másik állásba, Bukarestbe, és ott éltek rövid ideig. Onnan Kolozsvárra kerültek, még az én születésem előtt, valamikor 1931–1934 között. Itt anyámnak koreográfiai iskolája volt, ún. ritmikus tánc és művészi torna iskolája. Apámat mindig úgy ismerték Kolozsváron, és úgy is mutatkozott be, mint a Pap Vera férje. Tehát anyám a plakátokkal ismertebb volt, legalábbis név szerint, mint apám.

Apámat megint kinevezték Bukarestbe, ott születtem én 1935-ben. Onnan átkerültünk Temesvárra, ott született az öcsém. 1938-ban végleg Kolozsvárra költöztünk. Volt akkor egy francia–román biztosítótársaság, és ennek a cégvezetőjeként került apám Kolozsvárra. Aztán 1940-ben, amikor a hatalomváltás volt, felajánlották neki, hogy menjen át román területre, Tordára, ugyanehhez a társasághoz, de ő nem akart. Ragaszkodott Kolozsvárhoz. Röviddel azután, 1938-tól kezdve jött a három zsidótörvény Magyarországon. Fokozatosan kizárták a zsidókat, először a művészeket, aztán kiterjesztették a többiekre is, és más megszorító intézkedéseket is hoztak. 1940-ben vagy 1941-ben megszüntették ezt a biztosítótársaságot, apám elvesztette az állását. Anyám nem is volt hivatalos állásban. 1938 után, amikor visszaköltöztek Kolozsvárra, akkor már nem volt meg a tánciskolája. Volt egy olyasmi, hogy zsidóknak nem lehetett állásuk, és akkor volt édesapámnak egy jó barátja, egy idősebb ember, aki vállalta azt, hogy az ő nevén menjen a biztosítótársaság. Aztán ennek is meg kellett szűnnie. Akkor apám könyvügynökséggel foglalkozott, járta egész Erdélyt könyvekkel. Nagy szórakozva mesélte egyszer, amikor hazajött, hogy elkerült egy állomásközpontra, ahol összekerült könyvügyben az állomásfőnökkel. Bemutatkozott neki, és az állomásfőnök azt mondta, hogy ilyen szép nevű embertől vásárol. Meg is vendégelte apámat, de nem tudta, hogy zsidó. Ez az 1940-es években történt.

A zsidóüldözés Temesváron – mint Dél-Erdély [ami akkor már Romániához tartozott] egyik városában – kisebb volt, mint a határon túl, Észak-Erdélyben, az akkori Magyarországon. A zsidóüldözés 1939-től 1944-ig abból állt, hogy időnként behívták a munkaképes férfiakat munkaszolgálatra. Így például anyám egyik unokanővérének a férje volt Karansebesen munkatáborban, ahol valamiféle árkokat kellett ásni. Mi, mind az egész család Magyarországon éltünk, itt, Kolozsváron. Kolozsvár 1940 szeptembere és 1944 között Magyarország volt [lásd: magyar idők].

1943 nyarán elvitték apámat munkaszolgálatra. Attól kezdve anyám tartott fenn minket, kitalált valami új iparművészeti remeket. Még gyerekkorában foglalkozott iparművészettel, és akkor nagy dilemmában volt, hogy iparművészettel foglalkozzon, vagy táncos legyen. Az 1940-es években elővette újra a régi iparművészeti tudását, és strandtáskákat gyártott. Akkor került Magyarországra a műanyag, a textilnek vagy a bőrnek az utánzata, és ebből készített strandtáskákat és adta el, úgy kupa alatt [titokban]. Még az volt, hogy kiadtunk a lakásból egy szobát egy hölgynek, aki a lányaival odaköltözött, és így jött össze a szűkös mindennapi.

[A kolozsvári gettó megnyitása előtt egy nappal Pap Ferenc családjának lehetősége nyílt a menekülésre.] 1944. május 3-án egy tordaszentmihályi román paraszt az utolsó pillanatban megnövelte a taksát egy családdal – Stösserékkel – szemben, akiket át akart menekíteni Romániába. El is vitték őket – eldeportálták –, és nem jött vissza egyikük sem. Sokallták az összeget, amit az ember kért. Anyám járt fel ezekhez a Stösszerékhez, a volt szomszédjukhoz, és ott derült ki, hogy mit akarnak csinálni. A román ember nagy dühösen eljött hozzánk, hogyha ezek a bőrüket nem becsülik ennyire, akkor minket átvisz ingyen. Úgy látszik, ez az ember többet tudott, mint mi. Így történt az, hogy ingyen vitt át. Akkoriban mi a volt Zápolya utcában laktunk. Onnan indultunk el. Bujkáltunk egy padláson, míg sötét lett, késő este, akkor aztán egy megbeszélt helyen találkoztunk az emberrel, és átvitt minket. Velünk volt anyám, öcsém és még egy szomszéd nő, aki valahogy megtudta, hogy mi mire készülünk, és addig rimánkodott anyámnak, hogy magával vitte őt is. Neki a férje ugyancsak munkaszolgálaton volt, meg is halt, nem jött vissza. Gyerekük nem volt.

Arra emlékszem, hogy nagyon sokat mentünk egy erdőn keresztül, és nagyon fárasztó volt. Szekérrel mentünk a györfalvi út végéig, ott összetalálkoztunk ezzel az emberrel, és attól kezdve aztán vitt minket egy nagyon félreeső úton. [Ma a Györgyfalvi negyed egyik főutcája, akkor még nem volt beépítve, és a Kolozsvárhoz közel eső Györgyfalva felé vezetett. – A szerk.] Én és az öcsém – én ekkor kilenc éves voltam, az meg öcsém hat – sokkal érettebbek lettünk ettől az egésztől, mint ahogy ebben a korban kellene. Elég sok részletre emlékszünk. Például nagyon jól emlékszünk arra, hogy még a györgyfalvi út vége előtt bevittek minket egy bakterházba, hogy teljen az idő. A háziasszony a testvére volt annak az embernek, aki minket átvitt. Egy adott pillanatban azt mondta nekünk a néni, hogy „Gyerekek, bújjatok gyorsan az ágy alá, mert jönnek a farkasok”. Akkor tulajdonképpen valami kontroll volt, valami csendőrellenőrzés. Miután mindent rendben találtak, és minket nem találtak meg, kijöhettünk az ágy alól. A néni adott mindkettőnknek egy-egy mélytányér krumplipaprikást azzal a szöveggel, hogy „Egyetek, egyetek, gyerekek, lehet, hogy ez lesz az utolsó vacsorátok…”. Jobbra, a Monostor [negyed] vége fölött van a Gorbó völgye, valahol ott mentünk át [Romániába]. Tehát nem a megszokott átkelőhelyen, a Felektetőn [Feleki tetőn], ahol meg is szigorították az őrizetet, és rengeteg menekülőt elfogtak, hanem más úton mentünk. Ez az ember nagyon jól ismerte a környéket. Átvitt a határon, és Tordaszentmihály előtt otthagyott minket. Ott bementünk ugyancsak egy román paraszt házába, teljesen találomra. Az ember valószínűleg rájött, hogy miről van szó. Az anyám azt kérte tőle, hogy vigyen be minket Tordára. Tordán volt ismerős, ott körülbelül hét vagy nyolc napig maradtunk, és utána vonattal Temesvárra utaztunk.

Temesváron anyám tulajdonképpen otthon volt, de mi, gyerekek akkor jártunk ott először. Anyám nagyon jól tudta, mit kell csinálni, merre, hova kell menni. Abba a házba mentünk, ahol a rokonság lakott: a nagyanyám és Cecília nővére, a családjával. Ott rejtőzködtünk. Az egy elég nagy ház volt, a hatósági ellenőrzés az teljesen véletlenszerű vagy nem létező volt, úgyhogy ettől nem nagyon kellett félni. Hanem valamikor 1944 júliusában egy haszonleső feladott minket. Így kerültünk vagy három napra a temesvári rendőrkapitányságra. Úgy szabadultunk meg onnan, hogy a rendőrkapitányt egy ismerős lefizette.

1944. augusztus 23-án volt a királyféle átállás. A király [lásd: II. Károly király] letartóztatta és elvitette Antonescut és kormányának néhány számottevő tagját, és átállt a szovjetek oldalára. Attól kezdve a hadműveletek a szövetségesek – amerikai, angol, francia, orosz – oldalán folytak tovább Németország ellen. Főleg vidéken ez az átállás persze nem történt egyik pillanatról a másikra. Az átállás abban állt, hogy szeptember legelején jöttek Temesvárra az úgynevezett vörös csapatok. Akkor mi, mint nagyon sok ember, kétségbeestünk, és egy közeli falu felé menekültünk. Összetalálkoztunk ezekkel a csapatokkal, és azok azt mondták nekünk, hogy menjünk vissza nyugodtan a városba, mert Hitlernek „kaputt”.

1944. október 11-én volt Kolozsvárnak a felszabadulása, tehát az egyesült szovjet és román csapatok leverték a németeket. Talán egy héttel később a szüleim már jöttek is haza Kolozsvárra. Mi Temesváron beiratkoztunk az iskolába, az öcsém az egyik zsidó elemi első osztályába, én pedig a negyedikbe, és azt elvégeztük. 1945 nyarán mi is visszakerültünk Kolozsvárra. Akkoriban lakás volt elég. Tizenhétezer zsidó volt a deportálás előtt Kolozsváron, és ezeknek a lakásai 1944-ben mind felszabadultak. [A Zsidó Világkongresszus hivatalos kimutatása szerint 1941-ben Kolozsvár 110 956 lakója közül 16 763 zsidó származású volt. – A szerk.] Mi, gyerekek már a készbe jöttünk. Akkor én újra visszavedlettem gyerekké. Azt tudom, hogy lehetett válogatniuk a szülőknek, és azt a lakást választották – az állomás fele egy utcában –, ami viszonylag csendes volt, és mégsem volt messze a központtól.

Az elején apám tisztviselője volt egy frissen megalakult, kommunista irányadás alatt álló zsidó szervezetnek. Azt úgy hívták, hogy Zsidók Demokratikus Szövetsége [Zsidó Demokrata Szövetség]. Az anyám egy ideig egy zsidókat átképző központnak volt a titkárnője. Akkoriban ez még nem volt állami szervezet, hanem a bukaresti zsidó hitközség [szervezte ezeket a központokat, mert] valamiféle mesterséget akart adni azok kezébe, akik elvesztettek minden kilátást maguk körül. Volt egy ilyenfajta mozgás az összes közép-kelet-európai országban, hogy a zsidóság, akik visszatértek a deportálásból, és nem folytathatták az azelőtti mesterségüket, fizikai munkára képeződjenek át. Ennek az iskolának, szervezetnek úgy rövidítették a nevét, hogy ORT. [1880-ban belügyminiszteri rendelettel létrehozták Oroszországban a Kézműves és Mezőgazdasági Szakismeretek Terjesztését Elősegítő Szervezetét (rövidítve: ORT)A szervezetet célja az volt, hogy az úgynevezett zsidó övezetben – azaz a zsidó letelepedés számára megnyitott területeken – az orosz zsidókat kézműves és mezőgazdasági szakismeretekhez juttassa Az első ORT-bizottság pénzzel segítette a zsidó iskolákat a kézműves- és mezőgazdasági képzés beindításában, kölcsönt nyújtott az iparosoknak, és kis földterületeket vásárolt családi művelésre. Mindaddig az ilyen jellegű tevékenységek többségének gyakorlásától a törvények kifejezetten eltiltották a zsidókat. – A szerk.] Több fizikai munkára vonatkozó osztálya volt: lakatos, esztergályos, asztalos, ilyesmik, és ennek az iskolának a titkárnője volt anyám egy ideig. 1945-ben vagy 1946-ban mindketten szakmába kerültek, apám tisztviselő, könyvelő lett egy kolozsvári gyárban, onnan aztán átkerült máshová. Anyám a kolozsvári Pionír Központ balettosztályának lett a tanára. 1947 végén volt Mihály király [lásd: Mihály király] lemondása vagy lemondatása. 1948 folyamán egyre inkább a kommunista állam kezébe ragadott fokozatosan mindent. A nagy államosítás is ennek a velejárója volt. Az 1948 körüli években anyám a kolozsvári Balett Líceumba került, ahol tanár volt és aligazgató. Ugyanakkor valamikor 1949-ben bekerült az akkor megnyílt úgynevezett. kolozsvári Konzervatóriumba. Akkor ez elsősorban magyar intézmény volt, illetve magyar és vegyes. Ő a színpadi mozgás alapjai nevű tantárgyat oktatta. Itt aztán megmaradt, az egyesített, újabbfajta konzervatóriumban is, sőt 1965-ben történt nyugdíjazása után is. [1959-ben, amikor összevonták a kolozsvári magyar Bolyai egyetemet a román Babeş egyetemmel és így lett a mai Babeş-Bolyai egyetem, hasonló történt a konzervatóriummal is, a magyar és a román szakokat összeolvasztották. – A szerk.] [lásd: kolozsvári tudományegyetem]

Az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején voltak ún. tehetségkutatások. Abban az iskolában, ahova járt az öcsém, kitalálták, hogy megfelel táncosnak. Az anyám, aki benne volt a szakmában, határozottan ellenezte az ötletet, nem akart a fiából táncost csinálni. Ennek ellenére az öcsém mégis a koreográfiai iskolába ment Kolozsváron. Az 1950-es években, amikor be kellett vonulni katonának, szerencséje volt. Ő nem végzett egyetemet, rövid kiképzés után bekerült a Kolozsvári Katonaegyüttesbe, ahol táncolt. Utána, rövid ideig a Magyar Opera balett-táncosa volt, és hosszabb ideig, 1969-ig a Román Opera balettkarának a tagja. 1969-ben elment Amerikába, 1973 óta Philadelphiában van, és a Performing Arts balettosztályán tanít. Ott nősült meg Amerikában, van egy amerikai zsidó felesége, de nem hiszem, hogy tartanák a zsidó tradíciókat. A philadelphiai zsidósággal sem tartják a kapcsolatot. A barátaik sem zsidók.

Én a kolozsvári Zsidó Líceumba jártam 1945-től 1948-ig, az úgynevezett tanügyi reformig, amikor ezt az iskolát megszüntették. Nem az iskolában, hanem az iskolán kívül több zsidó ifjúsági szervezet létezett, de sok iskolás részvételével. Valószínűleg volt sportszervezet is, de elsősorban zsidó öntudatra nevelés volt. Egyesek ezek közül a szervezetek közül radikálisabbak, tehát cionisták voltak. Ők azt mondták, hogy az egyetlen kivezető út az, hogy mindenki kivándoroljon. Mások pedig alkalmazkodtak a körülményekhez, és azt mondták magukban, hogy íme, itt a lehetőség valamiféle zsidó életet teremteni Romániában. Én nem voltam tagja se egyiknek, se másiknak. 1948-ban, amikor megszüntették az összes felekezeti iskolát, többek között a zsidó iskolákat is, akkor felvételiztem és átkerültem abba az iskolába, ahol érettségiztem is aztán. Ezt Klasszikus Líceumnak hívták. Akkoriban csak vagy hat ilyen egyedülálló iskolatípus volt Romániában: Kolozsváron, Temesváron, Nagyváradon és még valahol egy, Bukarestben kettő. Csak ebben az iskolatípusban tanultak latint és görögöt.

Az osztálytársak tudták, hogy zsidó vagyok, de egyáltalán nem törődtek vele, legalábbis nem mutatták. Azért volt egy érdekes dolog. Az első évben, 1945/46-ban egy román iskolába jártam. Több ember volt, de főleg kettő, aki akkor még azt hitte, hogy ez egy nagyon ideiglenes állapot [a zsidókra nézve]. A szünetekben azzal szórakoztak, hogy körülvettek és vertek, ahogy tudtak. Három évvel később, 1948 után közülük az egyikkel újra osztálytárs lettem a klasszikus iskolában, és a világ legkezesbárányabbja volt már akkor, úgyhogy a magatartása száznyolcvan fokot változott.

Amikor végeztem a líceumban, még abban az évben beiratkoztam a Babeş egyetemre, történelem szakra [lásd: kolozsvári tudományegyetem]. 1956-ban végeztem. Utána néhány hónapig vártam, mivel az akkori igazgató azt mondta, hogy állást kapok a Történelmi Intézetben, de ez nem jött be. Hét évig mindenféle munkám volt. Az első munkahelyem az akkori „Igazság” napilapnál volt. A külpolitikai rovat számára fordítottam az Ager Press, a bukaresti román hírügynökség bejövő híreit. Ez volt körülbelül másfél hónapig, 1956 végén. Ott nem volt meg a lehetőség arra, hogy véglegesítsenek. Kovács András volt a főszerkesztő akkor, aki utána fölkerült a „Hét”-hez. 1957 elején román–magyar fordítással foglalkoztam. Utána következett a pionír-instruktorság, úgynevezett pionír főinstruktor voltam, akkor ez fizetett állás volt. Nem tanítani kellett őket, hanem gondoskodni a tevékenységükről minden téren. Utána szintén egy vagy másfél hónapig helyettesítettem egy történelemtanárt egy kolozsvári iskolában, magyarul tanítottam. Azután jött az első igazi állásom, 1957 tavaszán korrektor lettem a kolozsvári nyomdában, nyár vége fele átkerültem a „Korunk”-hoz [lásd: Korunk]. Ott technikai szerkesztő voltam körülbelül három évig. Mindenhol leépítések voltak, úgy kerültem ki. Utána pedig szintén majdnem három évig a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban dolgoztam. 1963 decemberétől a kolozsvári Történelmi Múzeumban dolgoztam, először muzeográfusként, aztán főmuzeográfusként, aztán főkutatóként. 1981 márciusában doktoráltam.

A szakmunkára sok időt áldoztam. Azonkívül sok száz cikket fordítottam. Főleg az 1950-es, 1960-as években általában az erdélyi magyar kutatók nem tudtak rendesen románul. Én pedig egyedüli voltam, aki magyar anyanyelvűként román egyetemre jártam, és majdnem mindenkinek, aki történelemmel, művészettörténettel, néprajzzal, filológiával foglalkozott, én fordítottam magyarról románra. A [doktorátusi] szakmunkán kívül sok időt fordítottam az „Acta Musei Napocensis”, a Kolozsvári Történeti Múzeum Évkönyvének a szerkesztésére. [Az 1984–1988-as évkönyveket korrigálta Pap Ferenc mint szerkesztőségi titkár. Ma a múzeum neve: Erdélyi Nemzeti Történelmi Múzeum, románul: Muzeul National de Istorie a Transilvaniei.] Ezenkívül több mint 20 könyvet és könyvrészletet is lefordítottam. Most is éppen egy nagyon érdekes 17. századi kéziraton dolgozom.

A hitközségi életbe én később kapcsolódtam be. 1984-ben, a hitközség akkori kolozsvári elnöke, Kertész Miklós, aki ügyvéd volt, fiatalkorában jó barátja az apámnak, megkért engem, hogy mint muzeológus vegyek részt az ország első holokauszt-kiállításának az előkészítésében. A hitközség elnökének javaslatára Lövith Márk Egonnal és még egy építésszel, Lidianu Daniellel megrendeztük a kiállítást. [A Centropa Lövith Márk Egonnal is készített interjút.] Én mint muzeológus, Lövith mint az egésznek a művészi tervezője és az építész, aki szintén tagja volt a szervezőknek. Az előkészítés az anyagok beszerzéséből és elhelyezéséből állt. Helyenként bizony az eredetihez legközelebb álló műanyagokat kellett beszerezni és beállítani. Például kaptunk úgynevezett Heftling [fogoly]-öltözetet a Magyar Operától. Bábut öltöztettünk ebbe a ruhába. Fényképek voltak a falon, ezeket el kellett rendezni bizonyos szabály szerint, és mindenféle más tárgy volt még a kiállításon. Például volt egy úgynevezett „ilsekoch”-szappan is. Ez az Ilse Koch felesége volt az auschwitzi tábor egyik vezetőjének. Ő azt mondta a férjének, hogy „Miért veszítsük el ezt az értékes anyagot? A meghalt zsidók csontjából szappant kell készíteni”. Sok ilyen szappan készült, és volt egy ilyen mosószappan, amit kiállítottunk. Volt még az amerikaiak által kiállított több igazolványféleség, hogy az illetők ebben és ebben a lágerben voltak, itt és itt szabadultak fel. Egy szobányi anyag gyűlt össze. A Horea úti zsinagógában, a Tórától jobbra van egy kis szoba, ott rendeztük be ezt a kiállítást. 1984 óta tag vagyok a Hitközségnél, számomra ez olyan természetes dolog, mint ahogy magyar is vagyok. De inkább a tagsági díj fizetés végett megyek oda. Legjobban úgy lehetne mondani, hogy magyar zsidó vagyok, ezt nincs mit részleteznem.

Egy kolléganő által – az Egyetemi Könyvtárból – ismerkedtem meg a feleségemmel, akinek ő a barátnője volt. Sem neki, sem az apósomnak vagy az anyósomnak nem volt semmi kifogásuk az ellen, hogy zsidó vagyok. Nekünk csak polgári esküvőnk volt, 1972-ben házasodtunk össze. Akkor nem gondoltunk arra, hogy a gyerekünket zsidónak vagy magyarnak neveljük. Nekem annyira mindegy volt. Konfirmált a gyerek, reformátussá lett. De nem ezen múlnak a dolgok. Volt egy eset a lányommal, aki elég hirtelen haragú. Pesten valahol kapott a fejére [valószínűleg bosszantották] a zsidó származása miatt, és nem hagyta magát. Zsidó ünnepet egyáltalán nem tartunk, hanem a húsvétot, karácsonyt.

Neuman, Aron
Wien
Österreich
Interviewer: Tanja Eckstein
Datum des Interviews: Februar 2003

Herr Neuman ist ein kleiner, gebeugt gehender Mann von 86 Jahren. Er ist einsam und unglücklich, denn seit dem Tod seiner Frau, im Jahre 2000, lebt er allein. Herr Neuman ist überaus freundlich, spricht sehr schnell und sagt nach jedem zweiten Satz: ‘Ja, ja - so ist das‘ oder: ‚kurz und bündig‘, worauf ein Schwall von vielen Sätzen folgt. Trotz der Familie seiner angeheirateten Tochter Sonja, die in Wien lebt, spricht er oft vom Tod, den er sich herbei wünscht, obwohl er sehr glücklich mit den Enkeltöchtern ist. Sein Sohn mit Familie lebt in Australien und besucht ihn alle zwei Jahre. Durch seine Herzkrankheit darf Herr Neumann nicht mit dem Flugzeug fliegen.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Palästina
Während des Krieges
Polen
Nach dem Krieg
Von Israel nach Wien
Glossar

Meine Familiengeschichte

Ich heiße Aron Neuman und wurde am 17. April 1917 in Wodislaw, in Polen, geboren. Meine Großeltern väterlicherseits habe ich nicht kennen gelernt, sie waren schon tot, als ich geboren wurde. Der Großvater hieß Rubin Neuman, an den Namen der Großmutter kann ich mich nicht erinnern. Ich weiß, dass sie beide sehr religiös waren. Der Großvater hatte in Wodislaw einen Lederwaren Großhandel. Meine Großeltern sprachen jiddisch. Sie hatten viele Kinder, es waren vielleicht acht Geschwister. Alle Kinder wurden streng religiös erzogen. Mein Vater und seine Geschwister besuchten eine russische Schule, weil Wodislaw bis zum 1. Weltkrieg zu Russland gehörte – natürlich gingen sie auch in eine Jeschiwa 1. Ich habe fast keinen von denen gekannt. Ich kann mich aber an Erzählungen erinnern.

Mein Vater hieß Michael Neuman. Er wurde 1878 in Wodislaw geboren. Er war Sägewerksinhaber und Landwirt.

Mein Onkel Joel Neuman war der älteste Bruder meines Vaters. Er hatte mit seiner Frau fünf Kinder: Mosche, Chaim, Josef und Schlomo - an den anderen Namen kann ich mich nicht erinnern. Onkel Joel war Zionist. Zwischen 1920 und 1922 ließ der Onkel die Maschinen seiner Textilfabrik in Warschau [Polen] zum Hafen nach Danzig [Polen] bringen und nach Palästina verschiffen. In Tel Aviv existierte aber noch kein Hafen, die Maschinen waren schwer, und sie fielen beim Ausladen ins Meer, und das Meerwasser hat die Maschinen zerstört. Dadurch hatte er alles verloren. Er kam mit seiner Frau nach Warschau zurück, war ein gebrochener Mann und erkrankte an Krebs. Mein Vater fuhr zu seinem Bruder, kam nach der Beerdigung zurück und sagte: ‚In meinen Armen ist er gestorben!’

Die Kinder vom Onkel Joel waren in Palästina geblieben. Damals war auch Ägypten unter englischer Herrschaft. Der älteste Sohn Mosche war ausgebildeter Textiltechniker und ist nach Kairo gegangen. In Kairo [Ägypten] hat er einen reichen Juden kennen gelernt, der eine gut gehende Fabrik gehabt hat und eine einzige Tochter, die noch nicht verheiratet war. Sie haben sich verliebt und geheiratet. Mosche erbte die Textilfabrik und ist in Kairo geblieben. Seine Mutter ging nach dem Tode meines Onkels Joel zu ihrem Sohn Mosche nach Kairo.

Ich weiß nicht, warum Mosche und seine Frau so früh gestorben sind. Seine Mutter und seine Geschwister haben alles geerbt, es verkauft und sich Existenzen in Palästina aufgebaut.
Josef hatte zwei Söhne, die waren Piloten beim Militär und einer war 1948 im Unabhängigkeitskrieg 2 als Flieger dabei. Er arbeitete später für EL AL [israelische Fluggesellschaft] als Flugkapitän, und als ich einmal nach Israel geflogen bin, holte mich mein Cousin Josef vom Flughafen ab und sagte: ‚Du bist mit meinem Sohn geflogen, er war der Kapitän deines Flugzeuges.’ Schlomo war der jüngste Sohn, mit dem hatte ich noch in Israel Kontakt, aber auch er ist schon gestorben.

Meir Neuman hatte ein Lederwarengeschäft in Wodislaw [Polen]. Er war verheiratet und hatte vier Kinder: Nathan, Josef, Bronja, und noch eine Tochter, deren Namen ich nicht mehr weiß. Diese Tochter war verheiratet und hatte sechs Kinder; alle wurden im Vernichtungslager Treblinka [Polen] ermordet. Bronja hatte mit ihrem Mann ein Kind. Sie wurden im KZ Auschwitz ermordet. Den Onkel Meir haben die Deutschen erschossen. Er war einmal gestürzt und hatte sich das Schlüsselbein gebrochen, dadurch konnte er sehr schlecht gehen. 1942, als die Deutschen die Stadt ‚judenrein‘ machten, hatte er sich zu dem Sammelplatz auf eine Wiese geschleppt und auf der Wiese wurden er und ein dicker Jude, der Herr Friedberg, erschossen. Seine Tochter, deren Namen ich vergessen habe, stand mit ihren Kindern dabei. Onkel Meir und Herr Friedberg wurden am Rand der Wiese begraben. Alle Mitglieder dieser Familien wurden ermordet.

Eisig Neuman hatte eine Frau und viele Kinder. Wie viele Kinder sie hatten, weiß ich nicht. Das waren alles sehr gläubige Juden, deshalb waren es auch Großfamilien. Ich glaube, Onkel Eisig war von Wodislaw nach Bendzin [Polen] gezogen und lebte dort. Aber ich kannte die Familie nicht.

Eine Schwester meines Vaters, von der ich den Namen nicht mehr weiß, hatte einen Herrn Manella geheiratet. Dieser Manella war beim russischen Militär fünf Jahre Arztgehilfe. Er arbeitete dann als Arzt in Wodislaw, war sehr begabt und half vielen Leuten. Der Onkel starb, bevor die Deutschen kamen, die Tante wurde im KZ Auschwitz ermordet.

Der Großvater mütterlicherseits hieß Alter Ptasnik. Er wurde 1853 in Dzialoszice [Polen] geboren und war Sägewerksbesitzer. Er war groß, hatte einen langen weißen Bart und ging mit einem Stock. Er lebte in Dzialoszice und war sehr religiös. Selbstverständlich trug er immer einen Hut oder ein Käppi. Da die Großmutter in den 1920er-Jahren gestorben war, lebte er allein in einer kleinen Wohnung. Ich fuhr oft mit dem Fahrrad zu ihm und brachte ihm Lebensmittel. Er hatte eine rabbinische Schule besucht und war soweit ausgebildet, dass er meine Schwester Esther verheiraten konnte, dazu hatte er die Befugnisse. Die Hochzeit fand bei den Eltern in Sendzishow [Polen] statt und war sehr feierlich. Ich kann mich erinnern, wie der Großvater kam und sie traute. Er saß dabei auf einem Sessel, der extra für ihn vorbereitet war. Es wurde Klezmer-Musik gespielt, einer hatte gedichtet und alle besungen. Auch viele Christen waren dabei.

Im Jahre 1942 wurde mein Großvater in Dzialoszice von den Deutschen zusammen mit anderen Juden - Männer, Frauen, alte Leute - zum Friedhof geführt. Dort haben sie ein Grab ausheben müssen, wurden erschossen und verscharrt.

Meine Mutter hatte mehrere Brüder und Schwestern, die ich aber nicht sehr gut kannte. Eine Schwester war mit Herrn Zuckermann verheiratet. Sie hatten ein Geschäft am Marktplatz und Onkel Zuckermann war Stadtrat im Rathaus. Er war ein sehr kluger Mensch - beliebt und bekannt im Ort. Diese Schwester meiner Mutter half dem Großvater sehr viel. Von der Familie Zuckermann überlebten zwei Brüder, Mosche und David. Sie starben später in Israel

Mein Onkel Abraham Ptasnik hatte einen weißen Bart wie der Großvater. Seine gesamte Familie, Kinder und Enkelkinder hatten sich nach dem Überfall der Deutschen bei polnischen Familien versteckt. Sie wurden verraten und alle erschossen.

Benjamin Ptasnik hatte sechs Kinder. Sein Sohn Pinchas Ptasnik überlebte das KZ in Plaszow [Polen] und ein KZ in Deutschland. Er lebt in Israel, hat zwei Töchter und ist an Alzheimer erkrankt. Alle anderen Mitglieder dieser Familie wurden ermordet.

Jacob Ptasnik ließ seine Frau und zwei Töchter in Polen zurück und floh auf die russische Seite. Dort wurde er bei einer Razzia in einer Stadt mit 9 000 Juden zusammen erschossen. Seine Frau und die zwei bildschönen Kinder waren mit mir im Arbeitslager. Die Kinder wurden im Vernichtungslager Treblinka [Polen] ermordet, seine Frau überlebte den Holocaust.

Meine Kindheit

Meine Mutter hieß Sima Neuman, sie war eine geborene Ptasnik. Sie wurde 1882 in Dzialoszice geboren.
Meine Eltern hatten sich vor dem 1. Weltkrieg durch einen Schadchen, das war ein Heiratsvermittler, kennen gelernt, der die Kinder vom Großvater Neuman und vom Großvater Ptasnik vermittelt hat. Sie sind sich begegnet und haben geheiratet. Mein Vater war in Sendzishow sehr bekannt und beliebt. Er war so klug, dass sogar Christen ihn bei Streitigkeiten manches Mal als Schiedsrichter befragten. Sendzishow war ein kleines Städtchen, in dem sich mein Vater nach dem 1.Weltkrieg zwanzig Hektar Land gekauft und eine Landwirtschaft aufgebaut hatte. Wir hatten ein großes Haus mit sechs Zimmern.

Meine Mutter war sehr religiös, betete jeden Samstag, zündete am Schabbat 3 Lichter und kochte koscher. Sie war Hausfrau und Mutter und arbeitete in der Landwirtschaft mit.
Wir waren sechs Geschwister. Ich hatte drei Brüder - Martin, Karl und Josef - und zwei Schwestern, Hanna und Esther. Ich war das jüngste Kind, 18 Jahre jünger als mein ältester Bruder Martin.

Martin wurde 1899 in Wodislaw geboren. 1921 musste er zum polnischen Militär und wurde sofort an die Front gegen die Russen geschickt. Polen führte 1921 Krieg mit den Russen. Ich war damals erst vier Jahre alt. Nachdem mein Bruder gemustert worden war, musste er sich umziehen, ihm wurde ein Karabiner umgehängt, und er wurde nach Warschau geschickt. Der Zug hielt vorher noch einmal an der Bahnstation in Sendzishow. Weil mein Bruder mich so sehr geliebt hat, lief er schnell noch einmal nach Hause. Er hat so geweint, mich an sich gedrückt und geküsst und mich ganz nass gemacht mit seinen Tränen. Dann musste er in den Krieg ziehen. Aber Gott sei Dank kam er zurück. Martins Frau hieß Mala. Sie hatten drei Kinder: Ewa, Dolek und Isidor. Diese Ehe kam nicht durch einen Schadchen zustande. Sie haben sich verliebt und geheiratet, das war eine richtige Liebesgeschichte. Die Tochter Ewa wurde 1924 geboren. Sie war neunzehn Jahre alt, als sie erschossen wurde. Als die Deutschen kamen, wurde sie mit vier anderen von einer polnischen Bauersfrau versteckt und 1943 von Polen verraten. Alle vier wurden erschossen, das Haus der Bauersfrau angezündet und zwei ihrer Söhne gehenkt. Dolek, Isidor und Martin waren mit mir im Zwangsarbeitslager. Isidor, Izio haben wir ihn genannt, ist mit seiner Mutter Mala nach Treblinka deportiert und ermordet worden. Er war dreizehn Jahre alt. Martin und sein Sohn Dolek haben das KZ Buchenwald [Deutschland] überlebt. Martin hat nach dem Krieg eine Christin geheiratet und starb 1964 in Polen an einem Herzinfarkt. Dolek heiratete auch eine Christin, hatte zwei Töchter und starb vor fünf Jahren in Kattowitz.

Mein Bruder Josef wurde 1910 geboren. Er war Inhaber zweier Sägewerke in Sendzishow und verheiratet mit Helena Sternfeld. Sie hatten eine Tochter Dunja. Helena war blond und ihre Eltern hatten ein großes Gut mit 400 Morgen Land und dreizehn Knechten. Sie waren sehr reich. Ihr ältester Bruder hatte in Paris Medizin studiert und wurde Arzt. Er lebte in Paris, verliebte sich in die Tochter des japanischen Gesandten in Paris und heiratete sie. Sie haben einen Sohn. Helenas Bruder war ein schöner, großer, blonder Mann. Nach dem Einmarsch der Deutschen in Paris wurde er in der japanischen Botschaft versteckt. Von der Familie Sternfeld konnten sich alle - außer dem Vater - mit falschen Papieren retten. Den Vater haben die Deutschen verhaftet, als er einmal in der Stadt war, um etwas zu besorgen. Er wurde nach Treblinka [Polen] deportiert und ermordet.
Nach dem Einmarsch der Deutschen bekam mein Bruder Josef einen österreichischen Ariseur. Der beste Fachmann von uns war der Josef, und der Österreicher war kein Fachmann; er brauchte meinen Bruder. Das meldete dieser Österreicher der Gestapo, deshalb durfte Josef dort bleiben. Er bekam ein Zimmer und leitete das Sägewerk. Sein zweites Sägewerk wurde liquidiert, alles verkauft und das Geld an die Deutschen überwiesen. Das Sägewerk war mit einer Mühle zusammen gekoppelt. Der Leiter der Mühle, ein Pole, war der Bezirksleiter der Untergrundbewegung Armia Kraiowa [polnische nationalistische Heimatarmee]. Er riet Josef, sich falsche Papiere zu beschaffen.

Mein Bruder Karl wurde 1903 in Wodislaw geboren. Er war drei Jahre beim polnischen Militär. Gleich nach dem Militär ging er nach Oberschlesien und heiratete in Krakau [Polen] seine Frau Rina. Er bekam ein bisschen Mitgift von seiner Frau – auch er hatte Ersparnisse - und kaufte mit dem Geld einen Holzplatz in Königshütte [polnisch: Chorzów, Polen]. Das war ein großer Holzplatz mit viel, viel Holz, auch mit Edelhölzern. Es ging ihnen sehr gut. Sie bekamen zwei Söhne: Fred ist 1934 geboren und Reuven 1940, schon während des Krieges. Bei Kriegsausbruch war Karl der Reichste der Familie. Er hatte den Holzplatz sehr gut geführt und viel Geld verdient. Als der Holzplatz nach Kriegsausbruch beschlagnahmt wurde, war er meiner Meinung nach eine Viertel Million Dollar wert. Karl wurde während des Holocaust mit seiner Frau und den Söhnen in Warschau von Polen auf dem Dachboden versteckt. 1950 emigrierten alle zusammen nach Israel. Fred und Reuven maturierten sie in Israel. Reuven studierte in England Innenarchitektur und arbeitete später in der Firma des Vaters. Fred lebt in Australien. Mein Bruder Karl starb 1990 in Israel.

Meine Schwester Esther wurde 1914 geboren. Sie und Raphael Mandelmann lernten sich kennen, verliebten sich und heirateten. Sie hatten ein Söhnchen, Mietek. Das Kind wurde 1939 geboren, und meine Schwester flüchtete mit Mietek nach Warschau. Sie hatte eine Adresse bekommen und war bei einer Witwe versteckt. Solange sie Geld hatten, konnten sie bei der Witwe bleiben. Als sie kein Geld mehr hatten, die Witwe war auch sehr arm, versuchte sie, meine Schwester mit Tabletten umzubringen. Um Mietek hat sie sich gekümmert, den liebte sie. Eines Tages hatte mein Bruder Karl in seinem Versteck einen Traum: Der Großvater Alter Ptasnik, der die Schwester Esther getraut hatte, kam zu ihm und wollte ihn mit einer Krücke schlagen. Du hast deine Schwester vergessen, du kümmerst dich nicht darum, was mit deiner Schwester passiert! Am nächsten Abend nahm Karl sich eine Droschke, fuhr zu dem Versteck unserer Schwester Esther und fand sie bewusstlos auf einem Strohsack. Er brachte Esther und Mietek zur Droschke, fuhr zu den Leuten, die ihn und seine Familie versteckten, und sie nahmen auch Esther und Mietek auf. Nachdem es Esther wieder gut ging, bekam sie ein anderes Versteck. 1946 ging Esther nach Deutschland und arbeitete in einem DP Lager 4 in Wasseralfingen, weil sie in die USA emigrieren wollte. Dort lernte sie einen Juden, einen Überlebenden des Ghettos in Lodz kennen, der Koslowski hieß. Esther ging mit Mietek in die USA und wurde dort sehr gut aufgenommen. Eine jüdische Organisation schickte sie in ein kleines Städtchen. Dort bekam sie eine herrlich eingerichtete Dreizimmerwohnung mit allem drum und dran, voller Kühlschrank, alles war da, und überall standen Geschenke. Wie sie reingekommen ist in die Wohnung, hat sie angefangen zu weinen. Da haben die Leute vom Komitee sie gefragt, ob die Wohnung ihr nicht gefällt: ‚Doch’ hat sie gesagt, ‚aber zum ersten Mal nach dem Krieg habe ich eine Wohnung, ein Dach über dem Kopf.’ Sie war die erste Holocaust-Überlebende, die in dieses Städtchen kam. Sie lernte Englisch und Mietek ging in die Schule. Alle paar Tage fand sie Pakete neben der Tür von jüdischen Mitbewohnern. Nach einigen Monaten kam Herr Koslowski, er hatte sich in sie verliebt. Sie heirateten und gingen zusammen nach San Francisco, weil er dort einen Bruder hatte. Das war der größte Fehler, den sie gemacht hat. Sie hätte mit ihrem Sohn in dem Städtchen bleiben sollen. In San Francisco eröffneten sie ein koscheres Delikatessengeschäft. Sie musste schwer arbeiten, es war eine schlechte Ehe, und Esthers Sohn, den Mietek, hat er gehasst. 1970 traf ich meine Schwester mit ihrem Mann in Israel. Wir hatten uns viele Jahre nicht gesehen. Herr Koslowski starb 1972 oder 1973 an Krebs.

Zwölf meiner Familienmitglieder wurden durch die Hilfe von Polen gerettet, aber es gab auch Polen, die uns hassten. Der Mann von Esther, Raphael Mandelmann, und der Mann meiner Schwester Hanna, Nathan Neuman, wurden von Polen mit Knüppeln erschlagen. Die Schlimmsten waren die Arbeiter und die Bauern auf dem Lande. Der Pole, der das Gut meines Vaters von den Deutschen übernommen hatte, hat uns heraus geschmissen. Er hatte Angst, dass einer von uns überleben und er nach dem Krieg wieder alles verlieren würde. Die Polen waren überzeugt, dass die Deutschen den Krieg nicht gewinnen konnten. Da hat er mit seinen Söhnen meine zwei Schwager, die versteckt waren, ausspioniert und im Wald erschlagen.

Meine Schwester Hanna wurde 1906 geboren. Sie war mit unserem Cousin Nathan Neuman verheiratet. Sie hatten einen Sohn, Shmuel. Hanna wurde nach Treblinka [Polen] deportiert und ermordet und Nathan wurde von den Polen erschlagen. Shmuel war mit mir im Zwangsarbeitslager, er war dreizehn Jahre alt. Als das Lager aufgelöst wurde, musste er in Polen in einer Rüstungsfabrik arbeiten, überlebte drei KZs, bis er im Mai 1945 im Alter von sechzehn Jahren im KZ Mauthausen von den Amerikanern befreit wurde. Er ging nach Palästina und lebt in Israel.

Mein Vater betete täglich. Es gab keine Synagoge in Sendzishow. Jeden Samstag musste ich mit dem Vater zum Bethaus gehen. Das Bethaus war im Wohnzimmer eines Juden. Jeden Morgen legte er die Tefillin 5. So lange ich zu Hause war, musste ich das auch tun, obwohl ich nicht wollte. Und ich musste bei einem Religionslehrer lernen - ein halbes Jahr, eine Stunde täglich - aber das wollte ich auch nicht. Ich bin oft weggelaufen. Jeden Freitag zum Schabbat zündete meine Mutter Lichter und meine Eltern beteten. Die ganze Familie saß dann zusammen, solange wir zusammen waren. Koscher 6 konnten wir einkaufen - ohne Probleme, denn es gab einen jüdischer Metzger, der schlachtete das Vieh. Manchmal musste ich mit dem Fahrrad geschlachtete Hühnern oder Puten holen. Wir hatten Geschirr für Milchiges und Geschirr für Fleischiges. Meine Mutter war eine sehr gute Köchin. Vater war in dieser Hinsicht sehr einfach, für ihn war alles gut; er klagte nie. Wenn Mama etwas nicht so gut gelungen war, aß er alles auf und sagte: ‚Kinder, aufessen! Mama hat das gekocht, sie ist eine gute Köchin.’ Das war eine gute Ehe, sehr gut eigentlich. Hände haltend sind sie in den Viehwaggon nach Treblinka gestiegen. Das weiß ich, weil ein Augenzeuge es mir in Israel erzählt hat.

Sendzishow war geteilt, es war ein Städtchen mit einem Bahnhof, der 1 ½ Kilometer vom Städtchen entfernt war, ganz in der Nähe wohnten wir. Die meisten Bewohner waren arm.
Vor dem Krieg lebten in dem Ort 280 lebendige jüdische Seelen und 2000 bis 2500 Polen. Alle haben sehr gut zusammen gelebt, es war für mich kein Antisemitismus zu spüren.

Die Geschwister, die vor dem 1. Weltkrieg geboren wurden - Martin, Karl und Hanna - sprachen jiddisch und russisch, denn sie gingen in eine russische Schule. Die Jüngeren - Josef, Esther und ich - waren schon unter einer polnischen Regierung geboren, wir gingen in die polnische Schule. Wir waren nur zwei Juden in der Volksschule, aber ich hatte viele polnische Freunde. Wir jüngeren Geschwister sprachen sogar zu Hause untereinander polnisch, mit den Eltern jiddisch, aber sonst polnisch. Auf dem Gymnasium habe ich später auch Deutsch gelernt.

Untereinander stritten wir uns manchmal und hauten uns sogar. Ich habe meine Schwester Esther, die Ältere, gehauen, ich war ein Räuber! Ich bin mit ziemlichen Schwierigkeiten zur Welt gekommen, im siebenten Monat bereits, und ich habe so wenig gewogen, dass sie mich nicht gleich nach acht Tagen beschneiden wollten. Aber dann untersuchte mich der Arzt, mein Onkel Manella, der der Mann einer Schwester meines Vaters war, und sagte, man kann es machen.

Ich habe immer sehr viel gelesen, bis heute noch. Weil ich so viel gelesen habe, wurde ich als Schulbibliothekar ausgewählt. Aus der Schulbibliothek habe ich ein paar hundert Bücher gelesen. Ich hatte deswegen Streitereien mit dem Vater, denn er kam um zwölf oder ein Uhr in der Nacht, um das Licht zu löschen, und ich habe noch gelesen: Schulbücher, Romane, Erzählungen, auch Bücher von Karl May. Ich habe alles buchstäblich verschlungen. In der Bibliothek standen 300 oder 350 Bücher, die habe ich alle gekannt. Ich hatte ein Zimmer für mich allein, nur gab es kein elektrisches Licht, sondern Petroleumlampen, die ich mit einem Zündholz anzünden musste. Die Küche war zwischen meinem Zimmer und dem Schlafzimmer der Eltern. Mein Vater sah trotz geschlossener Tür das Licht, löschte es und nahm mir die Lampe weg. ‚Schlafen sollst du, nicht Lesen.’ Einmal zerriss er mir ein geliehenes Buch, es war zwei Uhr nachts. Mein ältester Bruder Martin hatte zwei Zimmer und eine Küche für seine Familie dazu gebaut, vier Zimmer hatten die Eltern. Wir waren zu Hause nur noch zu dritt, die anderen Geschwister waren schon ausgezogen. Wir waren alle Zionisten und lebten mit der Vorstellung, nach Palästina zu gehen. Aber dann ging es meinen Brüdern und Schwestern sehr gut, da wollten sie nicht mehr nach Palästina.

1934 übersiedelte ich zu meinem Bruder Karl nach Königshütte. Ich ging dort aufs Gymnasium, maturierte und arbeitete nebenbei auf dem Holzplatz meines Bruders.
In Königshütte lernte ich Jungen von der zionistischen Organisation ‚Betar‘ kennen, die nahmen mich zu ihren Versammlungen mit. Ich war damals 17 Jahre alt und dort waren sehr schöne Mädels - ich bin gleich eingetreten! Der Anführer der Organisation war Jabotinsky, ein strenger Zionist. 1936 hielt er Vorträge in Krakau. Einige von unserer Gruppe, die Geld hatten, fuhren dorthin. Ich kann mich bis heute an seine Worte erinnern, die haben sich in mir tief eingegraben. Er sagte ungefähr so: Wo ich hinkomme, beklatscht man mich und nimmt mich gut auf. Aber keiner hört mir zu und tut, was ich euch rate. Ich sage euch, es haben sich in Europa zwei Walzen gebildet. Die braune hitlersche und die rote kommunistische, und es kommt zu einem Zusammenstoß zwischen diesen zwei Walzen und das Judentum wird dazwischen zerquetscht. Rettet euch, die Richtung soll Palästina sein. Nehmt, was euch sage ernst! Diese Sätze werde ich bis zu meinem letzten Atemzug nicht vergessen.

Palästina

Ich wollte weg, aber ich war noch nicht 21 Jahre alt und konnte nicht ohne Genehmigung der Eltern fahren. Ich ging zum Vater nach Sendzishow und bat ihn, er soll mir erlauben, nach Palästina zu gehen. Er antwortete: ‚Bist du verrückt geworden, du willst nach Palästina fahren? Dort wirst du Straßenbauarbeiter! Hier hast du eine Zukunft, deine Geschwister haben Holzplätze, zwei haben Sägewerke. Du wirst einen Holzplatz aufmachen, heiraten und wie deine Brüder Geld nach Hause bringen.’ Als ich 21 wurde, bezahlte ich 700 Zloty für die Fahrt nach Palästina. Das Monatsgehalt eines Facharbeiters waren damals 100 Zloty. Legal konnte man nicht nach Palästina fahren, die Engländer ließen nicht so viele Juden hinein.
Menachem Begin war seit 1939 Führer des ‚Betar‘. Ich traf ihn auf einem Vortrag in Königshütte. Er organisierte die illegale Auswanderung von jungen Juden.

Nach dem 1. August 1939 ging ich mit einem Rucksack von zu Hause weg. Auch mein Bruder wollte nicht, dass ich gehe. Aber nachdem ich den Jabotinsky gehört hatte, sagte ich zu meinem Bruder: ‚Karl, verkauf‘ jetzt den Holzplatz, jetzt kannst du eine Menge Geld dafür haben. Und dann musst du weg von hier.’ ‚Was redest Du? So ein Geschäft werde ich aufgeben? Das Geld fließt doch.’ Das sagte mein Bruder. Auch zu meinem Vater sagte ich: ‚Verkauf die Landwirtschaft und geh weg!’ Diejenigen, die Geld hatten, konnten ohne Erlaubnis nach Palästina auswandern. Der Vater antworte: ‚Was soll ich? Auf meine alten Tage werde ich irgendwo gehen?’ Keiner hat auf mich gehört, keiner wollte weggehen. Es ist allen gut gegangen. Ich habe mich von den Eltern verabschiedet. Mein Vater hat geweint und gesagt: ‚Sohn, fahr gesund und komm gesund zurück.’ Es roch schon nach Krieg!

Ungefähr 1 500 Mädels und Buben aus verschiedenen Ländern sind Menachem Begin gefolgt. Wir hatten zwei Personenzüge, in jedem Coupé saßen acht Jugendliche, und wir fuhren zur rumänischen Grenze. Polen und Rumänien hatten damals eine gemeinsame Grenze. Die rumänischen Grenzbeamten sollten bestochen werden, die haben sich bestechen lassen, aber es hat sehr lange gedauert, und es war eine große Ansammlung. Vermutlich hatte die englische Botschaft davon erfahren und interveniert. Als die zwei Züge an der Grenze ankamen, wir hatten keine Visa, blieben wir einen Tag in den Waggons, dann mussten wir raus auf eine Wiese, alle 1500 Leute. Nur Rucksäcke und Decken hatten wir. Zwei Wochen haben wir auf der Wiese auf die Weiterfahrt gewartet. Nach zwei Wochen hat uns Begin versammelt und gesagt: ‚Wir kommen nicht durch, es gibt Hindernisse, ihr müsst zurück nach Hause. Jeder von Euch bekommt 50 Zloty für die Rückfahrt, wir werden später kleine Gruppen bilden und euch wegschaffen.’

Während des Krieges

Ich kam eine Woche vor Kriegsausbruch zurück. Die Straßen waren leer, es war schon Kriegsstimmung. Mein Vater hatte gesagt: ‚Komm gesund zurück nach Hause!’ Und ich bin zurückgekommen und habe den ganzen Krieg mitgemacht!

Als die Deutschen einmarschierten, bin ich mit einem Fahrrad aus Kattowitz geflüchtet. Meine zwei Schwestern mit den Schwägerinnen und mit den Kindern waren schon in Sendzishow, nur wir vier Männer blieben noch in Kattowitz und in Königshütte. Ich war der Letzte. Als die Bahnstation bombardiert wurde, war niemand mehr da. Meine Brüder waren auch schon weg. Ich ging zum Onkel Meir und wohnte einige Tage bei ihm. Am Freitag den 1. September 1939 begann der Krieg. Am darauf folgenden Dienstag marschierten die Deutschen in Königshütte ein. Um zu meinen Eltern zu gelangen, musste ich über eine Brücke. Dort standen zwei junge deutsche Wehrmachtssoldaten und aßen Brot. Einer brach ein Stück ab und wollte es mir geben, aber ich nahm es nicht und er sagte:
‚Beim Marktplatz stehen Namen wie Friedberg, Rothmann, Rothstein auf den Schildern der Geschäfte. Was sind das, Deutsche?’
‚Nein, das sind jüdische Geschäfte.’
‚Ach so, jüdische Geschäfte. Sind Sie auch Jude?’
‚Ja, ich bin Jude.’
‚Ihr werdet jetzt was erleben, der Hitler wird es euch zeigen.’
‚Sagen Sie bitte, warum?’
‚Ihr habt den Christus gekreuzigt.’ Das war meine erste Begegnung mit den Nazis.

Meine Eltern lebten in unserem Bauernhaus, hatten fünf oder sechs Kühe, und es gab noch genug zu essen. Meine Mutter und meine Schwägerin Mala haben Brot gebacken, auch den Schabbat haben meine Eltern noch gehalten. Der Vater hat weiter gebetet, aber wir Kinder nicht mehr, keiner von uns! Bis 1942 mussten wir Juden alle möglichen Arbeiten verrichten: im Winter Schnee schaufeln, Straßen reinigen, alles Mögliche. Ich wurde zum Sekretär der jüdischen Gemeinde bestimmt. Als Sekretär musste ich alle Juden registrieren, Listen aufstellen und Lebensmittel verteilen, die die Deutschen den Juden zugeteilt hatten. Selbstverständlich war das sehr wenig, aber wir konnten noch irgendwie leben.

Die Bahnstation wurde ausgebaut. Dafür gaben die Deutschen polnischen Firmen die Aufträge. Jerzy Malinowsky, ein Ingenieur aus Warschau, war Besitzer vieler Firmen. Er rettete vielen Menschen das Leben. Er hatte einen Kompagnon, einen Deutschen, der ihm Aufträge besorgte und bekam den Auftrag, acht große Holzhäuser für die polnischen Bahnangestellten zu bauen. Täglich kamen ein, zwei Waggon Schnittholz an, die er eingekauft hatte. Sie suchten einen Holzfachmann, da habe ich mich dort gemeldet und wurde aufgenommen. Ich musste einen Holzplatz gründen, das hatte ich bei meinem Bruder gelernt.
Ich bekam zwanzig Juden für die Arbeit, dort waren schon siebzig Leute, die das Arbeitsamt vermittelt hatte. Die Waggons mussten ausgeladen, und das Holz ins Lager gebracht und fachmännisch gestapelt werden. Nach drei Wochen kam der Direktor Malinowsky - er war schon über fünfzig Jahre alt und sehr reich - gab mir die Hand und sprach mit mir über die Arbeit. Er hat sofort erkannt, dass ich ein Fachmann war.

Inzwischen waren schon viele Städte ‚judenrein‘, die Gefahr wurde immer größer. Mein Bruder Karl meldete sich bei einer anderen Firma freiwillig zur Arbeit und schickte seine Frau mit den zwei Kindern nach Warschau.

Der Vater sagte zu mir, dass ich meinem Bruder Martin, den Frauen und den Kindern helfen soll. Ich ging zum Leiter des Holzplatzes, aber er wollte keine Juden mehr beschäftigen.
Kurze Zeit später kam der Direktor Malinowsky wieder. Er war sehr zufrieden mit mir und den Arbeitern, und ich nutzte die Gelegenheit und bat ihn, meine Familie im Lager aufnehmen zu dürfen. Ich habe geglaubt, uns dadurch retten zu können. Er hat mir gestattet, 250 bis 300 Juden aufzunehmen, und wenn nötig, noch eine Baracke für die Menschen dazu zu bauen. Daraufhin habe ich meinen Vater, meinen Bruder Martin, die beiden Söhne Dolek und Isidor, meine Schwester Hanna, ihren Sohn Shmuel, die Schwägerin, drei Cousinen und Cousins und  einen anderen Neffen zu mir geholt. Alle wollten sich retten. Malinowsky ließ dann eine Baracke für die Frauen bauen.

Meine Mutter wurde von 1942 bis Anfang 1943 von einem Polen versteckt. Es begannen die Deportationen, und wenn sie zu wenige Leute für die Waggons hatten, gingen sie in die Firmen. Die SS, die Litauer und die Ukrainer umstellten unser Lager. Als wir um fünf Uhr die Arbeit beendet hatten, hörten wir: ‚Juden raus!’ Dann führten sie eine Selektion durch. ‚Was macht der alte Jude hier,‘ fragte ein SS Mann den Dolmetscher und deutete auf meinen Vater. Der antwortete: ‚Das ist ein tüchtiger Tischler.’ Mein Vater war Tischler wie ich Priester bin, aber er durfte bleiben. Meinen Neffen, den Izio, nahmen sie mit, zwei Cousins, meine Schwester Hanna, meine Schwägerin und andere Verwandte. Geblieben ist mein Vater, mein Bruder Martin mit dem Sohn Dolek und Shmuel, der Sohn meiner Schwester Hanna. Shmuel war 13 Jahre alt, den hatten sie übersehen. Er blieb am Leben und lebt noch heute in Israel. Wie sie uns einsperrten in die Baracke, als die anderen weggeführt wurden in die Waggons, hat mein Vater bitterlich geweint. Er hat den Izio sehr geliebt, das war sein liebstes Enkelkind. Dann hat er zu uns gesagt: ‚Meine Kinder, ich werde euch was sagen. Ich habe mein ganzes Leben lang gebetet und an Gott geglaubt. Heute sage ich euch, es gibt keinen Gott, der Himmel ist leer. Warum hat der Herrgott Kinder auf die Welt bringen lassen, die man jetzt umbringt? Warum?‘ Und ich sage auch heute, wie mein Vater: Der Himmel ist leer, es gibt keinen Gott!

Danach habe ich mir fürchterliche Vorwürfe gemacht, weil ich sie alle geholt hatte. Ich habe zwei Tage nichts runterschlucken können, nicht einmal Wasser. Ich habe mich nicht rasiert, bin verwahrlost. Am dritten Tag in der Früh, ich war wie betäubt, traf ich den Direktor Malinowsky. Er sagte: ‚Machen Sie sich keine Vorwürfe, Herr Neuman, Sie sind nicht Schuld, Schuld sind die deutschen Barbaren. Sie sind jung, Sie sprechen fabelhaft Polnisch, Sie sehen nicht aus wie ein Jude, Sie müssen jetzt an sich denken. Ich weiß, was hier passieren wird. Hauen Sie schnell von hier ab.’
‚Wohin soll ich abhauen Herr Direktor, in den Wald? Es kommt der Winter, ich werde doch krepieren im Wald, und einen anderen Ausweg habe ich nicht.’
‚Verschaffen Sie sich polnische Papiere. Ich komme in zwei, drei Wochen wieder. Zeigen Sie sich mir am Fenster, wenn Sie weg wollen. Ich verschaffe Ihnen am anderen Ende Polens eine Stelle, aber machen Sie schnell.’

Mein Bruder Josef hatte von dem Österreicher, der als kommissarischer Leiter seines Sägewerkes eingesetzt war, erfahren, dass er sich einen Fachmann suchen und den Juden Neuman bis zum 30. oder 31. Dezember zur Gestapo bringen soll. Seine Frau hatte er schon in Sicherheit gebracht, alle hatten polnische Papiere. Er hatte kein Geld mehr, aber auch er hatte schon polnische Papiere. Er bat mich, den Direktor auch für ihn irgendwo in Polen um Arbeit zu bitten. Er war gefährdet, er musste schnell weg. Ich bat den Direktor, wollte sogar auf meinen Platz verzichten, denn mein Bruder hatte Familie und ich nicht. Aber der Direktor besorgte meinem Bruder sofort eine Arbeit.

Polen

Mein Bruder schrieb mir aus Baligrod [Polen], dass ich kommen soll, aber ich hatte kein Geld. Ich brauchte 1 500 Zloty, da habe ich meinen Mantel für 375 Zloty verkauft. Ich hatte großes Glück: Zwei Männer kamen zu mir mit der Bitte, dass ich eine wertvolle Uhr für sie verkaufen soll, sie wollten dafür Fünftausend Zloty. Was ich mehr bekommen würde, könnte ich behalten, bei einer geringeren Summe bekäme ich zehn Prozent. Nach der Arbeit im Lager schlich ich mich hinaus. Ich fand eine Familie, die mir 6250 Zloty für die Uhr gab. Ich bekam sogar noch eine Eierspeise aus sechs Eiern, ein großes Brot und zwei frische Würste. Ich hatte nun die 1 500 Zloty und konnte mir falsche Papiere machen lassen. Eine Woche später bekam ich die gefälschte Kennkarte auf den Namen Adolf Drabinski - das war im November 1942. Mein Bruder hatte eine Kennkarte mit dem polnischen Namen Eduard Socha. Ich habe mich von meinem Bruder Martin und seinem Sohn Dolek und von Shmuel, dem Sohn meiner Schwester Hanna verabschiedet. Vier Leute meiner Familie sind noch dort geblieben. Mein Vater war schon zerbrochen, schon kein Mensch mehr. Wie ich mich vom Vater verabschiedet habe, habe ich ihm noch die Hand gegeben, ihn geküsst und umarmt. Dann gab ich ihm 300 Zloty. Mein Vater sagte: ‚Mein lieber Sohn, meine alten Augen werden dich nie mehr sehen.’ Es war furchtbar!

Die Deutschen stellten später eine Falle auf. Auf Plakaten stand geschrieben, es gäbe vier Ghettos in Polen, wo die Juden Asyl bekämen und dort gut leben könnten. Ein Ghetto lag in der Nähe, einhundert Kilometer entfernt, und viele ältere Juden wollten dahin. 150 Zloty bezahlten sie pro Person für den Transport auf einem Lastwagen. Der Vater nahm dafür die 300 Zloty, die ich ihm gelassen hatte. Nach meiner Flucht war er sehr krank geworden. Er ließ die Mama fragen, ob sie mit ihm in das Ghetto gehen wolle. Sie antwortete: ‚Wo du hingehst, gehe ich auch hin.’ Nach einer Woche oder zehn Tagen wurden sie umzingelt und in Viehwaggons verfrachtet. Ich traf später einen Bekannten, der zur Arbeit aussortiert worden war und überlebt hatte - Lefkovits hieß er. Er sah meine Eltern, wie sie Hände haltend in den Waggon reinmarschiert sind. Das war das Ende, sie wurden in das Vernichtungslager Treblinka deportiert und dort ermordet.

Zwei Polen, die mich aus dem Lager kannten, haben mich auf meiner Flucht begleitet, um mir im Notfall zu helfen. Wir sind in Przemysl [Polen] angekommen, und am nächsten Morgen bin ich ins Büro auf die Kathedralna 3 gegangen, so wie der Direktor mir das gesagt hatte. Ich werde das nie vergessen. Die Polen haben mich noch immer begleitet und zu mir gesagt: ‚Wenn du hier nicht aufgenommen wirst, nehmen wir dich sofort mit nach Warschau. Wir haben schon einen Platz für dich vorbereitet.’ Sie hatten mich sehr gern. Im Büro saß am ersten Schreibtisch ein Mann, den ich gut kannte; es war mein Vorgesetzter aus dem Zwangsarbeitslager aus Sendzishow. Ich war selbstverständlich ohne Judenstern, ich schaute ihn an und er mich:
‚Sie wünschen?’
‚Mein Herr, mich schickt der Direktor Malinowsky.’
‚Wie heißen Sie?’ Dann zwinkerte er mir zu.
‚Adolf Drabinsky‘, sagte ich.
Ich hatte verstanden, ich brauchte keine Angst haben. Auf einmal war ich frei!

Mein Bruder war schon nicht mehr dort, den hatten sie in ein Sägewerk weiter geschickt.
Mein ehemaliger Vorgesetzter nahm mich mit zum Abendessen. Es gab gutes Essen, wir saßen wie Menschen an einem Tisch. ‚Hören Sie, ich bin religiös und ich glaube an Gott. Ich war eigentlich ein Judenhasser. Ich habe auf der Uni studiert, und auf der Uni war schon der Numerus Clausus für Juden eingeführt. Die Juden mussten links sitzen, manchmal wurden sie auch verprügelt. Ich war der Meinung, sie sollten auswandern - nach Palästina oder Madagaskar - aber sie töten, die von Gott so wie wir erschaffen wurden, dagegen bin ich.‘
Er hat uns später sehr geholfen. Zwei Tage später fuhr ich zu meinem Bruder. Es ging ihm gut. In dieser Zeit kam auch seine Frau Helene mit der Tochter Dunja zu ihm. Nach ein paar Tagen musste ich in ein anderes Sägewerk, ganz in die Nähe von Baligrod. Meinem Bruder wurde die Leitung des gesamten Büros übertragen, und er bekam viele Aufträge.

Ein Dreivierteljahr später schickte uns Malinowsky einen Brief mit einer Lohnerhöhung. Die Preise waren gestiegen, und er hat unsere Gehälter erhöht. Josef, als Leiter des Sägewerkes, bekam statt sechshundert, eintausend Zloty und ich bekam zuerst vierhundert und dann sechshundert Zloty. Das waren sehr gute Gehälter. Er bat uns um Passfotos, die wir ihm schickten, und wir bekamen von ihm ein Empfehlungsschreiben von dem Generalgouverneur Hans Frank 6. Darin stand, dass wir für die Deutsche Wehrmacht arbeiten würden. Bei Kontrollen gab es dadurch nie Probleme

Einmal kam er uns auch besuchen. Sein Mitarbeiter war ein bulgarischer Ingenieur, der hieß Petrow Krum, der wusste alles über Malinowsky und half ihm sogar einen Juden aus dem Gefängnis in Stanislau [heute Ukraine] zu retten. Zwei Tage waren sie unsere Gäste. Er hat uns nicht vergessen, und als die Russen anrückten, hat er seinen Chauffeur geschickt, damit wir uns vor den Deutschen in Sicherheit bringen können. Leider wurde der Chauffeur von den Deutschen nicht durchgelassen, er musste zurück nach Krakau. Nach dem Krieg hat mir Malinowsky, der dann als Professor an der berühmten Universität in Krakau lehrte, die Geschichte erzählt. Ich möchte veranlassen, dass für ihn ein Baum in der ‚Allee der Gerechten‘ 7 in Jerusalem gepflanzt wird.

In Baligrod lebten ungefähr zwanzig polnische Familien, und zweitausendfünfhundert Ukrainer. Am 6. August 1944 ist eine Bande Ukrainer in dieses Städtchen eingedrungen
Die Deutschen stellten gemeinsam mit den Ukrainern eine SS Division auf, um gegen die Russen zu kämpfen. Aber als sie in die Ukraine kamen, sind viele Ukrainer desertiert und - die Deutschen waren schon fast fort - haben alle Polen umgebracht, die sie erwischt haben, auch meinen Bruder Josef und den Juden, den Malinowsky mit seinem Chauffeur aus dem Gefängnis befreit hatte. Beide wurden auf dem christlichen Friedhof in Baligrod begraben.

Ich habe mich versteckt und nach drei Tagen bin ich auf mein Fahrrad gestiegen und aus der Stadt geflohen. Mit einem Polen war ich sehr eng befreundet, Michael hieß er. Auch er war geflohen und hatte sich mit anderen im Wald versteckt. Wie er mich gesehen hat, hat er mich umarmt und geküsst und fast geweint. Ich blieb drei Monate dort in den Wäldern, in den Karpaten. Mein Freund Michael wusste nicht, dass ich Jude bin. Mit ihm hatte ich einmal ein Gespräch und da sagte er zu mir:
‚Weißt du, wenn der Krieg zu Ende ist, möchte ich eine Pistole haben und Deutsche und Juden erschießen.’
‚Deutsche gut, aber warum Juden? Was haben die Juden dir angetan? Die Juden waren keine Mörder, sie waren keine Räuber, sie waren keine Gauner. Vielleicht haben sie deine Mutter beim Einkaufen von Lebensmittel um 10 Groschen betrogen. Warum sagst du nicht die Ukrainer, die deinen Vater und Schwager erschossen haben? Warum nicht Ukrainer und Deutsche, die waren doch unsere Feinde?’
‚Eigentlich hast du Recht. Aber man sagt doch, die Juden haben Christus gekreuzigt.’
‚Das war vor 2000 Jahren, weißt du wie das wirklich war? Kann jemand das bezeugen‘, antwortete ich ihm.

In Sanok wurde ich Anfang 1945, der Krieg war noch nicht ganz zu Ende, als Sekretär der Stadt eingestellt. Die Deutschen waren schon weg, Polen und Russen kämpften zusammen.
Wir fuhren von Ort zu Ort, die Leute mussten ihre Pferde bringen, die wir dann gekauft haben. Ich habe Pferdepässe ausgestellt und alles genau registriert.

Nach dem Krieg

In der Zwischenzeit war ganz Polen befreit. Ich erfuhr, dass aus meiner Familie 129 Menschen ermordet wurden, und dass meine Schwester Esther und ihr Kind lebten und meine Hilfe brauchten. Ich nahm mir Urlaub, steckte Wodka und Tabak für die Russen und geschmolzene Butter, Wurst und etwas Geld ein und fuhr von einem Ende Polens ans andere, um sie zu suchen. Da die Bahnstrecken zerstört waren, fuhr ich mit russischen Lastautos. Es dauerte lange, bis ich meine Schwester und ihren Sohn Mietek gefunden hatte. Meine Schwester wollte unbedingt in unser Elternhaus nach Sendzishow. Ich besorgte mir einen Geleitbrief von der Kreishauptmannschaft, schrieb in Polnisch und in Russisch, dass ich unterwegs sei, und die russischen und die polnischen Einheiten mir helfen sollten. In Sendzishow angekommen, gingen wir zuerst zum Bürgermeister, den ich kannte. Dann ging ich mit einem Sekretär zu unserem Haus und stellte den Mörder meiner Schwager zur Rede: ‚Ich weiß alles, was Sie hier getan haben. Wenn Sie nicht binnen 24 Stunden verschwinden, rufe ich den KGB.’ Er verschwand sofort.

Vieles war wie früher. Meine alten Schulfreunde rieten mir aber, nicht zu bleiben, da die polnische Untergrundbewegung auch gegen die Russen aktiv war, und viele Juden waren Kommunisten. Meine Schwester blieb in unserem Elternhaus. Ich fuhr nach Sanok zurück und begann dort, in einem Büro zu arbeiten. Dann bekam ich einen Brief, dass mein Bruder Karl mit seiner Frau und den zwei Söhnen aus Warschau in Sendzishow angekommen sei. Sie hatten überlebt und wollten mich sehen. Ich gab meine Arbeit auf und fuhr wieder nach Sendzishow zurück. In der Zwischenzeit waren aber alle in die Wohnung eines Cousins nach Kattowitz übersiedelt, weil sie Angst hatten, im Haus in Sendzishow zu bleiben. Ich fuhr nach Kattowitz und habe endlich alle Überlebenden getroffen. Mein Bruder Martin mit seinem Sohn Dolek kamen aus dem KZ Buchenwald. Wir haben sie kaum erkannt, so abgemagert waren sie, nur noch Haut und Knochen.

In Kattowitz lernte ich meine erste Frau Stefanie kennen. Sie wurde am 19. Februar 1919 in Lemberg geboren und war eine Überlebende des KZ Buchenwald [Deutschland] und des KZ Ravensbrück [Deutschland]. Sie war keine Jüdin und hatte im Untergrund gegen die Faschisten gearbeitet, war in Krakau verhaftet und fürchterlich geschlagen worden. Ich half ihr, und dann blieben wir zusammen und heirateten. Ich habe ihr aber gleich gesagt, dass ich Jude und Zionist bin und nach Palästina will. Nach dem Pogrom in Kielce 8 habe ich gesagt, dass ich genug habe. Die Polen hatten ein besseres Auge als die Deutschen, die haben genau erkannt, wer Jude ist. Viele Juden sind zu dieser Zeit aus Polen geflohen.

Über Wien kamen wir nach Deutschland in ein DP – Lager 9. Es waren Dreitausend Juden in diesem Lager, darunter viele Kinder aus Russland. Deshalb wurde eine Schule eröffnet, und ich wurde Lehrer für Jiddisch, Mathematik und Gymnastik. Dann kam ein Delegierter vom Joint 10 ,und ich wurde auf Kurse geschickt. Meine nächste Station war Esslingen am Neckar, dort hatten war ein Erholungsheim für jüdische Kinder. Es waren 120 Kinder aus verschiedenen Lagern in einem fürchterlichen Zustand, verlaust und verwahrlost. Zuerst waren wir sechs Männer und zwei Frauen, die sich um die Kinder kümmerten. Milch konnte ich beim Bauern nebenan kaufen, und der erzählte mir eine Tages folgende Geschichte:
Vor dem Krieg waren in dem vierstöckigen Haus, das der Rothschild-Stiftung gehörte, 120 jüdische Waisenkinder untergebracht. Ende 1942 hielt der Gauleiter auf dem Marktplatz eine Rede, hetzte Bewohner erfolgreich gegen die jüdischen Kinder auf, woraufhin sie zu dem Gebäude zogen, eindrangen und die Kinder vom vierten Stock aus dem Fenster warfen. Die Kinderleichen haben sie im Zentralheizungskessel verbrannt. Das sind Tatsachen! Ich habe keine Angst darüber zu sprechen, ich bürge dafür [Anm. der Interviewerin: Auf Anfrage an die Stadtverwaltung Esslingen wurde der Vorfall nicht bestätigt]. Meine Frau übernahm die Küche des Heimes. Die Kinder, davon viele Halbwaisen, waren zwischen drei Monaten und einem Jahr bei uns.

Mein Bruder Karl war mit seiner Frau und den Söhnen nach Belgien zu den Eltern seiner Frau gezogen, die den Krieg in Belgien überlebt hatten. 1950 emigrierten sie nach Israel.

1949 wurde das Erholungsheim aufgelöst. Ich wollte sofort nach Israel, aber meine Frau zögerte. Mein Bruder Martin, der in Kattowitz lebte, schrieb mir in einem Brief, er hätte eine chemische Fabrik gekauft und bräuchte meine Hilfe. Er wollte, dass ich sein Kompagnon werde und wir gemeinsam diese Fabrik leiten. Da ging ich mit meiner Frau nach Polen zurück. Kurz nach meiner Ankunft wurde die Fabrik von den kommunistischen Behörden beschlagnahmt und verstaatlicht. Ich fand Arbeit in einem verstaatlichten Schuhgeschäft und wurde als Leiter eingesetzt. Nach einem halben Jahr wurde mir die Leitung eines Pelzgeschäftes angeboten, es war das größte Pelzgeschäft in Polen. Martin eröffnete eine Putzerei und heiratete eine Christin. Sein Sohn Dolek studierte, heiratete auch eine Christin, und sie bekamen zwei Töchter.

Ich war sehr beliebt. Ich habe mich mit vielen Leuten angefreundet. Kattowitz liegt in Oberschlesien, dort war der Antisemitismus nicht so groß, wie in Zentralpolen. Man sagt, Polen und Schlesier hassen sich. In Kattowitz lebten sehr wenige Juden. In einem Privathaus war ein Bethaus eingerichtet. Juden können zu Gott überall beten, denn Gott ist überall.
Ich ging nur zu Rosch Haschana 9 und Jom Kippur 10 ins Bethaus, denn da betet man für die Seelen der Ermordeten.

1957 bekam ich durch einen Bekannten einen Reisepass und durfte meinen Bruder Karl in Israel besuchen. Karl lebte in Tel Aviv. Meine Frau konnte nicht mitfahren, das haben die polnischen Behörden nicht erlaubt. Ich blieb zwei Monate in Israel. Karl arbeitete zuerst auf dem Eisenplatz eines Cousins, der ein Sohn des Bruders meines Großvaters war. Das war der Bruder, dem in den 1920er-Jahren die Maschinen ins Meer gefallen waren. Später hat er einen eigenen Eisenplatz gegründet. Ich bin nach Polen zurück gefahren. Ich habe gut verdient, meine Frau leitete ein Café in Königshütte, das war sechs Kilometer von Kattowitz entfernt, und wir hatten eine Luxuswohnung in Königshütte.

Am 6. Januar 1959 kam unser Sohn Jacob als 6 ½ Monatskind zur Welt. Er wog ein Kilo und zweiunddreißig Gramm und musste drei Monate in den Inkubator. Ich habe ihn dank eines jüdischen Freundes, der Apotheker beim KGB war, retten können. Er besorgte mir Medikamente, die in Polen nicht zu bekommen waren.

Mein Bruder Martin starb 1964 in Kattowitz an einem Herzinfarkt.

Im Jahre 1967 war der Sechs-Tage-Krieg 11 in Israel. In Folge dessen hielt der polnische Premierminister Goumulka eine schrecklich antisemitische Rede, in der er sagte, die Juden seien die fünfte Kolonne des Zionismus. Mir war immer bewusst, dass ich Zionist bin, und ich habe einmal einen Bekannten gefragt, ob er wisse, was Zionismus ist. Ich erklärte es ihm: ‚Zionismus ist eine Bewegung der Juden, die sich einen eigenen Staat aufbauen wollen.‘ Er aber antwortete: ‚Zionismus bedeutet, arbeiten für den Kapitalismus.’ Plötzlich bekam ich Angst, meine Freunde kamen nicht mehr, und die Stimmung wurde sehr antisemitisch. Juden wurden aus ihren Stellungen entlassen, viele Juden waren in der Arbeiterpartei und wurden ausgeschlossen. Ich hatte von 1949 bis 1969, also 20 Jahre in dem Pelzgeschäft gearbeitet. Mein Direktor rief mich zu sich und sagte: ‚Neuman, für dich habe ich bei der Partei garantiert, du bleibst so lange bei uns, wie du willst, es wird dir nichts geschehen, du bist einer der besten Geschäftsführer.‘ Es waren 150 Geschäftsführer unter dieser Direktion. Ich hatte sogar ein Silberkreuz für meine Verdienste bekommen.

Von Israel nach Wien

Mein Bruder hat mir aus Israel geschrieben, dass er einen Eisenplatz eröffnet habe, und ich sein Kompagnon werden soll. Meine Schwester Esther schrieb mir aus den USA:
‚Weg von dort, weg von den Antisemiten.‘ Ich habe meiner Frau ein Ultimatum gestellt:
Entweder ich gehe nach Israel und sie kommt mit, dann ist es gut, wenn nicht, möchte ich aber unseren Sohn Jacob mitnehmen. Jacob war damals 10 Jahre alt. Er war mit polnischen Kindern aufgewachsen, wusste aber, dass ich Jude bin und er sagte: ‚Wenn der Papa ohne mich fährt, springe ich vom 6. Stock aus dem Fenster.’ Er hat mich sehr geliebt und bis heute verehrt er mich. Wir fuhren alle zusammen nach Israel. Zuerst besuchte ich einen Ulpan [Sprachkurs] in Carmiel. Das war ein besonderer Ulpan. Ich hatte in Israel eine Freundin, die kannte ich noch aus der Zeit vor dem Krieg aus Königshütte. Ihr Mann war ein höherer Beamter, der brachte mich in diesem exklusiven Ulpan unter. Ich bekam dort eine eingerichtete Drei-Zimmer-Wohnung.

Nach sechs Wochen rief meine Schwägerin an, sie hätte eine Wohnung bei Tel Aviv für uns gefunden, ich soll kommen. Die Wohnung war klein, ich hatte aber meine Möbel aus Polen mitgenommen, die Hälfte musste ich dann davon wegschmeißen. Eigentlich wollte ich lieber wieder nach Carmiel, aber mein Bruder Karl wurde krank, und man bat mich, meinem Neffen Reuven bei der Arbeit zu helfen. Araber und Juden arbeiteten zusammen auf dem Eisenplatz. Ich übernahm die Buchhaltung des Betriebes. Schon in Polen wurde ich als Pedant bezeichnet. Die Araber haben mich geschätzt, ich war pünktlich, ich war genau und jeder hat bis zum letzten Groschen sein ihm zustehendes Gehalt bekommen. Im Jahre 1973 war der Jom Kippur-Krieg 12. Am Anfang sah es sehr schlecht für Israel aus. Die Araber kamen nicht zur Arbeit, es war aber auch nicht viel zu tun. Als ich nach Hause kam, sagte meine Frau: ‚Stell Dir vor, der Rasem, er war Araber und Vorarbeiter, ist mit seinem Auto gekommen und hat gesagt: ‚Frau Neuman, wir hören die arabischen Sender, wenn es gefährlich wird, nehme ich euch mit zu uns nach Hause.‘ So sehr hat er uns gemocht.
Leider hielt mein Bruder nicht, was er mir versprochen hatte. Ich hatte einen Freund aus Kattowitz in Wien. Er hatte am Mexikoplatz ein Geschäft aufgemacht und bot mir an, ich könne mit ihm zusammen arbeiten. Aber meinem Sohn ging es sehr gut in Israel, er hatte viele Freunde. Er war der einzige Blonde zwischen den Kindern, sie nannten ihn Gingi, das heißt Rothaariger oder Weißhaariger. Alle haben mich überredet, in Israel zu bleiben, und ich blieb. Nach acht Jahren musste ich wegen meiner Frau Israel verlassen. Sie drohte mit Selbstmord, wenn unser Sohn zur Armee eingezogen werden würde. Ihre polnische Freundin in Israel hatte auch einen Sohn, und sie fuhren gemeinsam in die Schweiz und brachten die Buben in einem jüdischen Internat unter. Meine Frau blieb bei Bekannten in Deutschland und in Österreich. Für unseren Sohn war es sehr schwer, dass die Familie getrennt lebte. Meine Frau wollte aber nicht nach Israel zurück, also flog ich nach Wien, da hatte ich einen Bekannten, der Juwelier in der Wollzeile war und ein Freund meines Bruders Martin. Der Juwelier war bereit, Jacob als Lehrling in sein Geschäft zu nehmen. Wir mieteten eine Wohnung in Wien im 2. Bezirk in der Blumauergasse und pachteten im fünften Bezirk das Kaffeehaus Pam-Pam.

Nach fünf Jahre Arbeit in dem Geschäft, beendet Jacob die Berufschule in Wien. Fred, der Sohn meines Bruders Karl, war Juwelen-Großhändler in Australien. Er kam einmal nach Wien, sah meinen Sohn und war begeistert über seine Kenntnisse. Er bot ihm eine Stelle in Australien an, und mein Sohn ging mit ihm nach Australien. Ich übernahm bei unserem Freund in dem Juwelengeschäft den Posten meines Sohnes und arbeitete dort 14 ½ Jahre.

Meine Frau starb 1981. Nach dem Tod meiner Frau habe ich eine Freundin aus Königshütte gebeten, zu mir nach Wien zu kommen. Wladislawa wurde 1931 in Königshütte geboren und sie war Ärztin. Bei ihr hatte meine erste Frau unseren Sohn entbunden. Dadurch hatten wir uns kennen gelernt. Ihr Mann war gestorben, und sie lebte mit ihrer Tochter Sonja allein. Ende 1981 trafen wir uns in Wien. Ich konnte als israelischer Staatsbürger nicht zu ihr nach Polen fahren, es gab zu dieser Zeit keine diplomatischen Beziehungen zwischen Polen und Israel. Als ich nach Israel emigrierte, hatte ich meine polnische Staatsbürgerschaft abgeben müssen, das haben die Polen verlangt, bevor sie mir das Reisedokument gegeben haben.
Ich hätte ein Visum für Polen beantragen müssen, und meistens gaben die polnischen Behörden Leuten wie mir kein Visum. Dann kam der Kriegszustand in Polen 13 und die Verbindung zwischen uns brach ab. Meine Schwester Esther aus San Francisco besuchte mich in dieser Zeit in Wien. Sie hatte durch Beharrlichkeit geholfen, die Verbindung nach Polen zu Wladislawa herzustellen. 1982 traf ich Wladislawa in Rumänien, danach kam sie mit ihrer Tochter Sonja für immer nach Wien.

Sonja war sehr fleißig, sie belegte am Goethe-Institut einem Deutsch-Intensivkurs und konnte schon nach einem halben Jahr das Gymnasium besuchen. Sie wollte wie die Mama Ärztin werden, und sie hat es geschafft. Sonja hat geheiratet, hat zwei Kinder, und ich bin ein sehr glücklicher Opa.

Ich war mit Wladislawa 18 Jahre sehr glücklich verheiratet. Sie starb in Wien im Jahre 2000. Ich hätte nie gedacht, dass ich sie überleben werde. Ich bin seit ihrem Tod allein. Mein Sohn Jacob hat zwei Kinder, aber er lebt mit seiner Familie in Australien, und da ich herzkrank bin, darf ich nicht nach Australien - weder mit dem Flugzeug noch mit dem Schiff - also kommt er alle zwei Jahre zu mir nach Wien, meine Enkelkinder bringt er alle vier Jahre mit.

Österreich ist eigentlich meine Heimat geworden. Ich habe in Österreich persönlich nie Antisemitismus erlebt. Ich benehme mich gut, und mich hat noch nie jemand angepöbelt, ich bin hier beliebt bei vielen Leuten, auch in dem Haus, in dem ich wohne.

Nach dem Tod meiner Frau war ich in Kattowitz. Ich traf einen Staatsanwalt, mit dem ich befreundet war, der hat mich bei sich aufgenommen und hat mich herumgeführt. Ich habe gesehen, wie verwahrlost es dort ist, und ich weiß, wie es einmal ausgesehen hat.

Einmal in der Woche gehe ich ins jüdische Alters-und Tagesheim, dem Maimonides-Zentrum. Dort sind viele alte Leute. Wir erzählen uns Witze, wir sprechen über Politik, über die Vergangenheit und werden dort gut betreut, haben Unterhaltung, Gesang, Tanz oder Gymnastik.

Zweimal im Jahr gehe ich in den Tempel, zu Rosch Haschana und zu Jom Kippur.
Einmal hat mich ein Bekannter zu ESRA 14 mitgenommen. Sie haben dort ein Interview mit mir gemacht und mich davon überzeugt, dass ich einen Antrag an die Claims Conference 15 stelle, weil ich einen Anspruch auf 250 Euro monatlich als Überlebender des Holocaust habe. Zuerst wollte ich diesen Antrag nicht stellen, ich brauche das Geld nicht unbedingt, und ich will nicht betteln. Im Dezember kam ein Brief aus New York, in dem sie mir mitteilten, dass mein Antrag einer von Tausende Anträgen ist und alle bearbeiten werden, ich muss Geduld haben. Aber eigentlich warte ich nur noch auf den Tod, so ist das, was kann man machen? Der Tod gehört zum Leben, und das Leben gehört zum Tod.

Glossar

Életrajz

Bányai Jánosné egy régi, VI. kerületi bérház egyik emeleti, utcára néző lakásában él. Pár évvel ezelőtt súlyos agyvérzése volt, ezért bizonyos eseményekre, évszámokra, dátumokra nem tudott pontosan visszaemlékezni, illetve összekeveredtek az emlékek. Ennek ellenére rengeteg történetet, emléket idézett fel még gyerekkoráról, felmenőiről. Manapság az egészségi állapota miatt már csak ritkán tud kimozdulni lakásából, de a családja – fia, lánya és unokája mellette van – segíti őt.

Ükapám anyai ágon Herskovits Mózes, ő Erdélyben élt. Reich Lotti volt az ükanyám, ő 1827-ben született, Orgoványban talán. De ezt kivéve az egész család Erdélyben, szanaszét szórva: Szigeten [Máramarossziget], Palotamezőn [Palotamező nevű helységnevet az 1910-es népszámlálás már nem tartalmazott. – A szerk.], Kolozsváron, Csengeren. [A felsoroltak közül Csenger sohasem tartozott Romániához. Nagyközség, Szatmár vm. (ma Szabolcs-Szatmár-Bereg megye); 1910-ben 3300 lakos, a járási szolgabírói hivatal székhelye, csendőrőrs, gőzmalom, dohánybeváltó hivatal, takarékpénztár, posta- és távíróhivatal. – A szerk.] Az ükapám kereskedő volt, földbirtokos, és elszegényedett, mert valakiért jót állt, valami váltópapírt írt alá valaki helyett, és minden földje elúszott. Aztán a gyerekek cseperedtek, lett neki négy gyereke. Bikszádon éltek, Bikszád volt a fészek. [Bikszád –  kisközség, Szatmár vm.; 1910-ben 1700 román és magyar lakos; fürdője volt 160 vendégszobával; négy gyógyforrás ivókúrára; Trianon után Romániához került. – A szerk.]

A nagyanyám apja híres rabbi volt, jómódban éltek Csengeren. Ott is volt – azt hiszem – hat gyerek: négy lány és két fiú. De az őseim közül többen is Bikszádon születtek, és magyar zsidók voltak. Nagyon műveltek voltak. Ez az az ág, ahol a lányok is tanultak.

Nagyanyáim testvére volt Stern Sámuel, aki itt lakott a Damjanich utcában. Az volt anyám nagybátyja, aztán volt Mózes, Erdélyben. Volt még Érsekújváron [Érsekújvár – város, Nyitra vm., 1910-ben 16 300 lakos, Trianon után Csehszlovákiához került, ma Szlovákia – A szerk.] egy gazdag földesúr, Stern Hermann. Volt több földesúr is az ősök között, volt egy dédapa földesúr, és volt egy nagybácsi földesúr, anyámnak a nagybátyja. Azt hiszem, nem volt neki családja, gyereke, de nagyon gazdag földesúr volt.

Stern Sámuel megúszta a háborút, ő tanító volt, a felesége tanítónő, volt neki egy fia, az jogász-ügyvéd. Nagyon aranyos népek voltak. Úgy hívták a fiát, hogy dr. Sömjén Pál. Egy nagyon aranyos, bűbájos ember volt, nagyon szerettük. Nagyon jó volt mindig elmenni ide a Damjanich utcába a gyerekekkel. Végre egy olyan hely, ahol tárt karokkal fogadták az embert. Nagyon gyakran találkoztunk, szoros kapcsolat volt köztünk. Mára kihalt a család. A lánya is meghalt 46 éves korában. Utoljára halt meg a Pali felesége, Annus. Annus devecseri lány volt, annak is megölték a szüleit, orvos volt az apja.

Stern Sámuel egyik testvére, Mózes, nem tudom, mivel foglalkozott. Csak azt tudom, hogy volt egy nagyon szép, Olga nevű lánya. A családom minden ágában van egy Olga. Nem tudom, mivel foglalkozott a lány, sose láttam, csak hallottam az egyik unokatestvéremtől, és mutatta is a képet róla. Tudom, hogy Erdélyben lakott, talán Kolozsváron. Szét volt szóródva egész Erdélyben a család.

A Herskovitsok nem voltak se gazdagok, se szegények, de ha mégis szegények voltak, nem mutatták. Ha foltozott volt a ruha, az ki volt mosva és ki volt vasalva, azt látta mindenki, hogy milyen rendezett emberek. Ha szegény valaki, nem jelenti azt, hogy el kell hanyagolnia magát.

Anyai nagyapám Herskovits Jakab volt. Akkortájt halt meg, amikor a legkisebb lánya, az egyik nagynéném született, 1895-ben. Lehetett olyan 35 éves. A szíve vitte el. Ő kocsmáros volt. A nagypapáról annyit tudtam, hogy egyszer egy évben, amikor az évforduló volt [lásd: jahrzeit], gyertyát gyújtottunk. Többet nem tudtam meg róla.

Anyai nagymamám nagyon okos asszony volt. Gazdagok voltak. Ő háziasszony volt, háztartásbeli. Akkoriban a jómódú emberek nem dolgoztatták az asszonyaikat. Arról nem beszéltek, hogy mi történt, amikor meghalt a nagypapa. Nyilván szétosztották a vagyont a gyerekek között. Anyai nagymamámat, szegényt, 83 éves korában elvitték Auschwitzba.

Anyukám Herskovits Eszter. Született Bikszádon 1894-ben. Anyukámnak nem volt iskolai végzettsége. A nagymama egyedül maradt a sok gyerekkel, és az utolsó gyerekének születésekor megvakult. Fiaiból kántortanító lett. Herskovits Sámuel Vecsésen élt később, [Vecsés: nagyközség Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1910-ben 7400 lakossal. – A szerk.]. Herskovits Dezső Dombóváron, neki volt tíz gyereke.

Sámuel volt a legidősebb testvér. Vecsésen lakott, volt családja, öt gyereke. Volt neki egy Halmos Laci nevű fia, magyarosította a nevét, aki bankigazgató volt az Értékforgalmi Bankban. Behívták munkaszolgálatra és meghalt.

Anyukám következő testvére, a Dezső, az első világháborúban katona volt. Volt tíz gyereke. Amikor meghalt a felesége, ott maradt a tíz gyerekkel. Elosztotta a rokonok közt a gyerekeket. Egyébként nem tudott volna dolgozni. Ez a tíz gyerek megszokta az önállóságot. Sokan feljöttek Pestre, és itt Pesten sokan életben maradtak. Aki nem Pestre jött, az meghalt munkaszolgálatban. Két gyereke bujkált, Klári Pesterzsébeten, Olga pedig Budapesten. Olgának mind a két gyereke meghalt a háborúban, az egyik éhen halt, a másik súlyos betegség következtében. A háború után szült két újabb gyerekeket, és 1957-ben kivándoroltak Izraelbe. A fiát a 21. születésnapján, a háborúban  ölték meg Izraelben, hősi halott lett. Klárinak egy ruhaüzlete volt a Belvárosban, de ő olyan családon kívülinek érezte magát.

Dezső Jenő nevű fia is bujkált valahol. A háború után jól ment neki, megmaradt az üzlete itt Pesten, egy nőiruha-üzlet, abból éltek. Volt két gyereke. A 12 éves fiával kocsin mentek valahova, összeütköztek egy teherautóval, és a fiát a fő ütőerén találta az ütés. Azonnal meghalt. Maradt egy kislánya is Jenőnek, nem sokáig bírta elviselni fia halálát, nemsokára meghalt ő is.

Dezső bácsi egyik fia, Pali valahogy mint munkaszolgálatos, megúszta a háborút. Aztán kivándorolt New Yorkba. Szívbetegség következtében halt meg.

Dezső bácsi fia volt Miksa is, és neki született egy nagyon szép  fia. Jött ide hozzám, hogy írjam meg a testvéreimnek – mert ők már akkor Amerikában voltak –, hogy segítsék ki, mert neki nincs senkije Amerikában. Az apa kórházba került rákkal, és abban az időben mindig kérdezte, hogy mikor megy már a fia. Kaptam egy levelet az öcsémtől, hogy intézik, és hamarosan mehet. De olyasmit is írt benne, hogy nem lehet elintézni egyik napról a másikra. Itt intézzünk el mindent, ő meg fogja oldani, hogy mielőbb mehessen a fiú. Bementem Miksához a kórházba, műtét után volt, és tudtam, hogy áttétes, nem tudják megmenteni. Felolvastam neki, hogy a fia mehet Amerikába, mindent elintéztek, minden a legnagyobb rendben van. Ezt hazudtam, kegyes hazugság volt. Szegény, nagyon szerettem az unokatestvéremet. Jancsi ma New Yorkban él.
Anyukám többi testvéréről nem tudok túl sokat, volt a Hanna, Sára és a Fáni néni, mind Auschwitzban haltak meg, a legfiatalabb, Erzsi élte csak túl

Apukám családja inkább széthúzó volt, mint összetartó. A szűk családdal sem nagyon tartották a kapcsolatot. Amennyire összetartó volt a Herskovits család, annyira széthúzó volt a Mermelstein család.

Az apai nagypapámat Mermelstein Manónak hívták, az 1930-as években halt meg. Egyszer voltam náluk, Tiszaújlakon laktak laktak. Volt két kis házuk, az egyikben lakott a lánya, Zseni, a másikban nagypapám. Zseninek már családja volt, három kislánya, Manci, Etus és Ella. A férje utazó ügynök volt. Zseni fiatalon meghalt tüdőbajban, talán nyolc éves volt akkor a legidősebb gyerek. Zseni férjét ismertem, az járta Kárpátalját. Ott maradt egyedül a gyerekekkel. Utazó volt, sok zsidó házalt mindenfélével. Manci még él. Apám oldaláról annyit tudok, amennyit Manci mesélt nekem.

A nagypapám fésűs mester volt, ő gyártotta a fésűket és árulta is. Ebből el tudta tartani a családot. Járták a városokat, a vásárokat, nagyobb városokban árultak: Munkácson, Ungváron, Beregszászon, Nagyszőlősön. [Ungvár – város, Ung vm., 1910-ben 16 900 lakos, Trianon után Csehszlovákiához került, 1938 és 1944 között ismét Magyarország, 1945 és 1991 között Szovjetunió, 1991 óta Ukrajna; Nagyszőlős (Nagyszöllős) – nagyközség, Ugocsa vm. székhelye volt, 1910-ben 7800 lakossal (a lakosok 41%-a tartozott az izraelita felekezethez). Trianon után Csehszlovákiához került, 1938 és 1944 között ismét Magyarország, 1945 és 1991 között Szovjetunió, 1991 óta Ukrajna – A szerk.], Utazgattak a nagyanyámmal együtt. Ott is volt egy csomó gyerek. Volt a Márton, – ő volt az apám. Volt a Zseni, az Olga, Hermann, Dóra és Libi. Zseniről már beszéltem. Libi elpusztult Auschwitzban, nyolcéves lányával együtt. Olga még a háború előtt kiment Palesztinába, van egy lánya és egy fiúunokája, akik Amerikában élnek. Dórát, aki itt lakott Pesten, deportálták, de életben maradt. A férjét meg az ötéves kislányát bevitték a pesti gettóba [lásd budapesti gettó]. A férje ott éhen halt, a kislány életben maradt. Egyik, addig bujkáló unokatestvére hozta ki a gettóból, mikor felszabadultak. Elvitte, leáztatta róla a ruhát, mert rühes volt, kiütéses volt meg minden. És nála volt egy pár hónapig, míg megjött az anyja. Életben maradt az anyja. Nagyon okos kislány volt. Mikor az apja már nagyon gyenge volt, osztották a szelet kenyereket, a kislány odaadta a saját kenyerét az apjának.

Az apai nagymamámat 83 éves korában elvitték Auschwitzba. Talán jobb annak, aki korábban meghalt…

Apukám, Mermelstein Márton 1897-ben született Tiszaújlakon [Tiszaújlak – nagyközség, Ugocsa vm.; 1910-ben 3500 lakos; Trianon után Csehszlovákiához került – A szerk.].

A nagypapa, Manó nem volt vallásos. De a papám vallásos volt, egyedül a családban. Volt öt testvére, de csak ő volt vallásos, tanult, mindig tanult. Nem is szerették a testvérei, mert mindig tanult. A testvéreinek dolgozniuk kellett, apámnak pedig tanulnia.

81 éves vagyok. Énnekem van zsidó nevem. Az a nevem, hogy Bráhá, áldás. Bányai Jánosné, Mermelstein Olga. Születtem 1923. május 10-én Bikszádon, Szatmár megyében. Csecsemő koromban elköltöztünk Kárpátaljára, Husztra. [A Máramaros vm.-ben lévő Huszt nagyközségnek mintegy 10 ezer lakosa volt 1910-ben; a lakosok 23%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez. A község etnikailag erősen megosztott volt: a lakosság fele (51%) rutén nemzetiségű, 34%-a magyar és 15%-a német származású volt. Trianon után Csehszlovákiához került (1920-ban 12 000 lakosa volt), az első bécsi döntést követően Magyarországhoz került (1938–1945). Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Huszton – ekkor már városi státusza volt – 6023 fő volt a zsidó vallásúak száma, a város népességének 28,5%-a. A város 1945 és 1991 között a Szovjetunióhoz tartozott, 1991 óta pedig Ukrajnához tartozik. – A szerk.]

Nagyon szép kisváros volt, elég sok zsidó lakott ott, kevesen jöttek vissza a háború után. Ott valahogy elvegyültek az emberek, nem számított akkor, hogy ki a zsidó, ki nem. Jól megvoltunk a keresztényekkel is, barátkoztunk, bejártak hozzánk, mi is jártunk hozzájuk, együtt babáztunk. Nem volt ott az égvilágon semmi gond abból, hogy zsidók vagyunk. Ott sok ruszin élt, nagyon rendesek voltak, jóban voltak velünk, de anyukámnak hiányzott a magyar nyelv. A jiddist megtanultuk mindannyian. Mi valahogy külön voltunk a nagycsaládtól. Majdnem mindenkitől. Szüleim távoli unokatestvérek voltak. Apám vallásosabb volt, mint anyám. Anyám már modernebbül gondolkodott abban az időben. Ez volt a baj, de nem voltak veszekedések. Néha-néha összekaptak, azt mondta apám, azért van, mert nem volt elég vallásos az anyám.

A szüleim vásározók voltak. Egyszer egy héten volt nagyvásár – kisváros volt Huszt, akkoriban 25 ezer lakosú. Ott kiraktak egy asztalt, tele volt mindenfélével, és jöttek és vették a cukorkát, meg mit tudom én, még miket árultak, ami éppen volt. Aztán édesapám abbahagyta, és utazó ügynök lett. Rolómintákkal járta a cseh városokat, azokkal kereskedett. És abból meg tudtunk élni. Minden héten 50 koronát és 50 fillért küldött. (Az  50 fillért portóra.). Nem sokat volt otthon apám, mindig utazott. 14 éves koromban láttam utoljára. Mindig úton volt.

Az utolsó 15 évében többnyire egy helyen élt, Prágában, egy híres rabbinál dolgozott. Hogy pontosan mit csinált, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy ott élt, az volt az állandó címe. Nem voltunk soha nála. Nem voltunk annyira jómódúak, hogy utazni tudjunk. Én csak azért utaztam, és azért ismertem meg már a háború alatt az erdélyi rokonságomat, mert meg kellett szerezni a magyar állampolgárságomat [lásd: Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság].

Éltek rokonaim Szinérváralján, Remetemezőn, Bikszádon, Somkútpatakán, Szatmárnémetiben, Kolozsváron. Ez egy nagy család volt. [Az összes említett helység Romániához került Trianon után. Kolozsvár kivételével mindegyik Szatmár vm.-ben volt, Szinérváralja nagyközség, Remetemező és Somkútpataka kisközség volt. Szatmárnémeti városnak 1910-ben már közel 35 ezer lakosa volt. Vallásfelekezetek szerint a lakosok a következőképpen oszlottak meg: 20-20% volt a római, ill. görög katolikusok aránya, 38% a reformátusoké és 21% az izraelitáké. A város a trianoni döntést követően Romániához került. 1925-ben már 45 000-en lakták. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint lakosságának 24,9%-a, 12 960 fő volt izraelita vallású. – A szerk.] 

Az anyukám mindig kötényben járt otthon, és a kötényben mindig volt aprópénz. Ha jött a koldus, mindig adott. Voltak ,,saját” koldusaink [lásd: snorrer]. Biztos, hogy több pénzük volt, mint nekünk. Mégis adott, segített, és erre tanított minket is. Én is olyan voltam. Segíteni, segíteni, és nem bántam meg. Sok barátom volt. Nagyon szerettek, én is szerettem őket. Nem volt különbség, hogy zsidó vagy keresztény.

Magyar állampolgárok voltunk egészen 1918-ig, mindig magyarnak éreztük magunkat. Szerettem nagyon Erdélyt is. Anyám annyit mesélt róla, jó volt hallgatni. Nagy volt a család, és mindenkinek volt valami története.

Mermelstein Jakab a bátyám. És hatvan éve már Jack. 1921-ben született Somkúton, Szatmár megyében. [Somkútpataka – kisközség, Szatmár vármegye, 1910-ben 1200 román lakossal, Trianon után Romániához került. – A szerk.]  Akkor éppen ott éltek a szüleink. Elég sokat vándoroltak.

Az öcsém, Mermelstein Ignác 1926-ban született Huszton. Mind a hármunknak, nekem és a két testvéremnek magyar és jiddis az anyanyelvünk, és természetesen ruszinul is tudtunk. Erdélyben magyarul beszéltünk. Huszton kevesen beszéltek magyarul, ezért meg kellett tanulni a ruszin nyelvet is. Ruszin iskolába jártunk mind a hárman. [Ruszinok: Galíciában és Kárpátalján, valamint Bukovinában élő, ukrán nyelvjárást beszélő keleti szláv népcsoport elnevezése. – A szerk.]

Én tudtam magyarul is, tanultam egy kicsit németül, a jiddis és a német nagyon hasonlít. Jó néhány nyelvvel elboldogultam, és még tovább fejlesztettem az angollal. Muszáj volt megtanulni angolul egy kicsit, mert ha mentem az öcsémékhez Amerikába, akkor csak angolul kellett beszélnem az ottani rokonságukkal . Azt mondták, hogy elég jól beszélek, de most már semmit nem tudok angolul.

A testvéreim zsidó iskolába  is jártak. A zsidó iskola fél napig tartott, vagy délelőtt, vagy délután. Kötelező volt a mi családunkban, apukám ragaszkodott hozzá [Alighanem a héderről van szó. – A szerk.]. A felmenőim között voltak kántorok, tanítók. Ott volt Huszton a zsidó iskola is, oda járt a két fiú. Apám is tanult, és azt akarta, hogy tanuljanak a fiúk is héberül. Megtanultak imádkozni. Én is tudok imádkozni.

A bátyám elemi iskolát végzett, akkor az volt divatban. Nagyon tehetséges volt. Zsidó gyerek létére, a folyosón kinn voltak a rajzai, olyan tehetséges volt. És nagyon ügyes volt, sok mindenhez értett. 15 éves korában átvette varrónő anyámtól a munkát. Sose tanult varrni, gyönyörűen megvarrta a nadrágokat, férfinadrágokat. És aztán 15 éves korában ő lett a családfenntartó. Tiszteltük és szerettük, mert olyan szorgalmas volt. Látta, hogy anyám kínlódik a három gyerekkel. Nagyon messze laktunk a várostól, hat kilométerre. Gyalog kellett menni, és cipelni a ruhákat, meg hozni a kiszabott munkát, és akkor a bátyám átvállalta. Sokat kínlódott anyám, de nem panaszkodott soha.

A bátyám szabó lett. De egy életművész is. A semmiből is tudott valamit csinálni. Grillázst készített gyerekkorában, becsomagolta és árulta. Volt zsebpénze, és anyámnak is jutott belőle. Mikor már nagyobb lett, akkor fűzött gyöngyöt csinált, meg színes óraláncot. Mindig kitalált valamit. Nagyon tehetséges volt.

Apukám vallásos volt. A neológ [lásd: neológ hitközségek] és az ortodox [lásd: ortodox hitközségek] között valahol középen volt. Minden nap ment fürdőbe [lásd: mikve] és templomba, és csak azután pakolta ki az árut. Nagyon kényes volt a tisztaságra. Kalap nélkül nem ment ki az utcára [lásd: kápedli]. Rendes kabát, rendes ing [Azaz nem viselt a haszidokra jellemző öltözéket; lásd: kaftán; haszid öltözék. – A szerk.], és kis szakálla volt.

Mi, többiek nem nagyon voltunk templomba járók. Anyám egyszer-kétszer egy évben, a nagyünnepeken elment. A fiúk is mentek, a lányoknak nem kellett templomba járniuk. Viszont kellett hittant tanulni. Meg hébert is. Elemi iskolában végig tanultunk hittant.

Gyerekkori ünnepekre emlékszem. Szegények voltunk, de péntekenként mindig megtartottuk a szokásos ünnepi vacsorát. Pénteken rendesen kellett főzni. Kalácsot, friss kenyeret, húslevest csináltunk [lásd: szombat; bárhesz]. Ez volt a szokás, ezt mindig megtartottuk. Anyukám úgy átérezte, nem dolgozott szombaton, nem melegített szombaton, olyanokat főzött, amiket nem kellett melegíteni [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Gyerekkoromban aszalt szilvát főztünk meg aszalt almát, és minden héten kellett lennie kalácsnak. Alig tudtuk kivárni az időt, hogy minél előbb ehessünk kalácsot. Itt az én háztartásomban már nem lehetett. A férjem, Bányai János dunántúli, nagykanizsai volt, a szülei is megtartották a szombatot.

Szombaton a fiúk elmentek a templomba, anyám pedig elment a szomszédba kicsit beszélgetni. Engem is elvitt. Később egyik barátnőmhöz mentem, és mikor jöttek haza a fiúk, akkor volt az ebéd. A zsidó családoknál a sólet volt a fő ebéd szombat délben. De mi nem szerettük a sóletet. Anyám ritkán csinált. Salátát viszont csinált, tarhonyát marhahússal vagy csirkehússal, húslevest minden mennyiségben. Almakompótot csinált, gyújtott gyertyát [lásd: gyertyagyújtás], és ha apám otthon volt, imádkozott hozzá. Ez olyan meghitt, békés volt. Egész más, ha a családfő otthon van.

Van egy olyan szokás a szédernél [lásd: Pészah], hogy akkor nem szabad kenyeret enni. Előtte mindent el kell takarítani, és mindent a világon el kell mozdítani [lásd: homecolás]. Kitakarítani gyönyörűen, és edényeket cserélni. Mi ezt megcsináltuk, ez jó elfoglaltság volt, kicsit más, mint a mindennapok. Egyszer szédereste jutalmul apám nekem adott egy darab maceszt, hogy dugjam el [lásd: afikómen]. Azért jár valami ajándék. Eldugni eldugtam, de arra már nem emlékszem, hogy mit kaptam. De nagyon büszke voltam, hogy én dughattam el a darab maceszt. Azt meg kellett őrizni jó ideig.

Aztán voltak a nagyünnepek, a hosszú ünnepek [lásd: nagyünnepek], akkor anyám is elment a templomba. Fehér ruhába öltöztek az asszonyok. Volt a Purim, aztán volt a hosszúnap [lásd: Jom Kipur], volt a Szukot, a sátoros ünnep, ezeket mind betartottuk, és anyám akkor mindig elment a templomba. Aztán tartották a gyásznapot a halottakért, gyújtottak gyertyát vagy kis lámpát, anyám számon tartotta, nehogy véletlenül elfelejtsen megemlékezni a szeretteiről.

Sokszor voltam beteg. Nem voltam komoly beteg, egy kis megfázás, egy kis láz, ez, az, elég volt ahhoz, hogy ne érezzem jól magam. Mivel egyetlen lány voltam, nekem kellett takarítani meg az öcsémre vigyázni. Mikor beteg voltam, akkor meg a testvéreim takarítottak. Huszton földes szobában laktunk. Minden héten nagytakarítást kellett csinálnom. Anyám vitte a aa megvarrt ruhákat, visszafelé bevásárolt, és hozta a főznivalót. A házat minden évben ki kellett meszelni kívül-belül. Minden héten föl kellett tapasztani. Anyám mániákusan tiszta volt. Nekem kellett mosni is, ilyen heti mosást kellett megcsinálni. A nagymosáshoz jött a Mariska, anyám egyik ismerőse, és ő csinálta.

Anyám dolgozott, és amikor elment otthonról a városba, nekem kellett vigyázni az öcsémre. Nagyon nagy teher volt az nekem. A bátyám iskolában volt, én voltam az öcsémmel együtt. Nagyon veszélyes hely volt a házunk környéke, a ház előtt volt egy kanális. És az ment egész a Tiszáig. Nagyon kellett vigyázni, hogy ne essenek bele a gyerekek. Gyerekkorom azzal telt el, hogy az öcsémre vigyáztam. Utáltam az öcsémet, mert le voltam kötve, én meg nagyon szerettem játszani. Most a testvéreimmel legjobb barátok vagyunk.

Apámnak én voltam a kedvence. Nem sokat látott engem, de egyetlen lánya voltam. Annyi szeretet áradt felém. A fiúkkal szigorúan bánt,  mert azt akarta, hogy ők is tanuljanak. De a fiúkat nem nagyon érdekelte a vallás, bár jártak zsidó iskolába.

Apám mindig küldött valami csecsebecsét, ruhára valót, gyöngyöt, bizsut, néha narancsot, szóval mindig küldött csomagot. Meg küldte haza az 55 koronát és 50 fillért.
Nagyon szerettem játszani. Voltak barátnőim. Nagyon szerettem babázni, meg építeni, sárból építettünk házat, bútort meg mindent. Meg anyámtól kértem  kis rongydarabkákat, azt vittem, és jól eljátszottunk a parasztgyerekekkel. Akkor a gyerekek maguknak varrtak babát. És aki ügyes volt, az a barátnőjének is varrt egy babát. Meg bútort csináltunk meg babaszobát.

Én nagyon szépen kézimunkáztam. Egyszer nem mertem hazamenni, mert ötöst kaptam kézimunkából. Akkoriban az egyes volt a legjobb osztályzat. Sírva mondtam el, hogy ötöst kaptam kézimunkából. Anyukám megfürdetett, lefektetett, nem volt semmi. Nem tudtam, hogy nem az én hibám, hogy azért kaptam, mert nem adott pénzt kézimunkára. De ezután mindig volt kézimunkám.

Sokat estem gyerekkoromban. Köves utcán kellett járni, és akkor divat volt a harisnya. A harisnyám mindig kiszakadt, mikor iskolába jártam. Hazamentem, megint elestem, anyám későn jött haza, árult napközben, este meg kimosta, megfoltozta [Talán inkább: megstoppolta, azaz sajátos öltésekkel, többszálú cérnával, ún. stoppolófonallal „befoltozta” az akkoriban viselt, pamutból készült ún. flórharisnyán a lyukat. – A szerk.] a harisnyát, másnap újra felvettem. Később én is foltoztam. Amikor megfoltoztam, anyám, aki egyébként nem gyakranosztotta a dicséretet, megdicsért, ,,jól van kislányom", és erre nagyon büszke voltam. Az embernek szegényen is jó lehet, ha úgy rendezkedik be. Nem is kívántam mást, megvolt mindenünk, a szüleink igyekeztek rendesen öltöztetni, iskolába járatni minket.

Arra emlékszem még ebből az időből, hogy egyszer elment anyám látogatóba a rokonaihoz Erdélybe, és hozott egy zsák süteményt. Akkoriban élt az anyja is, a nagynéném is. Anyukám mesélte, hogy örültek neki. A zsák sütemény még olcsó volt abban az időben, az 1930-as években.

Ott Kárpátalján nem volt senkink, hontalanok voltunk. Apai nagypapámékhoz nem nagyon jártunk, mert nem volt pénz utazgatni. Egyszer voltunk ott hárman, gyerekek egy esküvőn, és az nagyon jó volt, mert volt egy nagy kert. És volt egy kemence, és én mint vendég ott aludtam a kemence tetején. Ez nagyon érdekes volt. Akkor kaptam ruhát, az is ritka dolog volt, ruhát kapni. És én nagyon boldog voltam. Nagynéném, Libi esküvője volt. Ő is Auschwitzban végezte. Munkácson laktak [Munkács: Bereg vm.-ben fekvő város, melynek 1850-ben még csak 6000, 1910-ben már 17 300 lakosa volt. A várost a Galícia felé irányuló kereskedelem – fa, marha, gabona, bor, sör, ásványvizek, gyümölcs – lendítette fel. 1910-ben Munkács lakosainak 44%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez, ez volt a legnépesebb vallási felekezet a városban. Munkács a trianoni békeszerződés értelmében 1919-ben Csehszlovákiához került (lakosainak száma 1921-ben 21 000, 1930-ban 26 000 fő volt), majd 1938-ban, az első bécsi döntés után átmenetileg ismét Magyarországhoz. Lakosainak száma ekkor már 30 000 fő körül mozgott. 1945-ben a Szovjetunióhoz csatolták (Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság), 1991 óta pedig Ukrajnához tartozik. – A szerk.], onnan vitték el. Rendes esküvő volt [lásd: házasság, esküvői szertartás], szép fehér ruha volt rajta. Mikor ment ki a kapun a templomból, akkor konfettit dobáltak. Annyira tetszett, voltam olyan öt-hat éves. Jó kaják voltak akkor, szóval jól buliztam. De anyám mindig mondta: viselkedni kell! Hát viselkedni kellett, nem szabadott rendetlenkedni.

Én mindig szerettem dolgozni, és mindig volt munkám. Mindent elvállaltam. Az első munkám az 14 éves koromban volt, mikor az elemit elvégeztem. Amikor végeztem, elmentem egy családhoz két ikergyerekre vigyázni. Az anyjuk tüdőbajos volt. Olyan 11 évesek voltak, én voltam 14. Vigyázni kellett rájuk, olyan volt, mint mikor a nagy testvér vigyáz a kisebbre. Ott adtak enni, adtak tiszta ruhát, nem volt semmi gond velem. Takarítani nem kellett, mert én is gyerek voltam. Bár akkor már takarítottam otthon, korán kezdtem, keveset játszottam, sokat kellett otthon dolgozni.

Aztán mikor már nagyobb voltam, a Fő utcán kezdtem el dolgozni egy kalaposboltban, elsőrendű helyen. Nagyon meg voltak velem elégedve. Olyan boldog voltam. Ez egy jó hely volt. És így összeszedve a filléreket, mentem ipariskolába tanulni. Kalaposságot tanultam. Kérdezte anyám, mi akarsz lenni? Varrónő akarsz lenni vagy masamód? Mondom, masamód, az olyan jól hangzott akkor. Női kalapos. Bár varrónőnek is biztos jó lettem volna. Mert az alapja már megvolt. Otthon láttam.

Én tudtam a magyarul, mert anyám magyar anyanyelvű volt, de nem tudtam írni, csak úgy megtanultam anyámtól beszélni. Aztán beírattak ruszin iskolába, és ott elvégeztem nyolc osztályt ruszinul. Később az ipariskolában már tanultuk a magyart. Magyarul kellett iskolába járni, magyarul kellett tanulni, és akkor megtanultam a magyart. Jól mentek a dolgok, nem volt semmi bajom. Akkor ha volt munka, akkor nem volt semmi baj.

Hála istennek, nem voltak konfliktusaink Huszton. Mert nekünk mindegy volt, hogy zsidó vagy nem zsidó. Olyan szerencsések voltunk, anyám mindenkivel jóban volt. Jöttek, tessék megvarrni a nadrágot. A térdénél kiszakította a gyerek a nadrágot, tessék már megcsinálni. Péntek este mindig volt kalács nálunk. És akkor kaptak a gyerekek egy karéj kalácsot. Anyám meg megcsinálta a nadrágot a gyerekeknek, és hát nem is fizettek. És ez így ment.

Nem éreztem azt, hogy minket valaki idegen bántana, senki, soha. Soha senki nem mondta énrám, hogy „büdös zsidó”. Szegény anyám, de sokat segített ilyen apróságokat. Parasztoknak, szegényeknek.

Az volt nehéz, hogy mi magyarok voltunk. Voltak ott asszonyok, rendes asszonyok, keresztények, akik szerettek volna anyámmal beszélgetni, de nem tudtak magyarul, csak ruszinul. Ruszin volt a többség. Anyukám nem tudott ruszinul. Vagyis nagyon rosszul beszélt ruszinul. Ez volt a nehézség. Egyéb semmi.

Sok zsidó is volt Huszton. A zsidók általában kereskedelemmel foglalkoztak, üzleteltek, az asszonyok többnyire nem dolgoztak. Anyám dolgozott, mert apám beteg volt egy időben, és meg kellett tanulnia varrni, hogy valamiből megéljünk. A gazdagabb zsidók meg olyan furán viselkedtek a szegényekkel.

Huszton volt vagy három Mermelstein család. Hallottam, hogy Munkácson is voltak, meg Beregszászon is voltak. Az egyik kibucban van egy névsor a vészkorszakban megöltekről, és apám neve is benne van. És egy csomó Mermelstein van a listán. Onnan tudom, Munkácson is voltak. Ezek általában gazdagok voltak. Fások, fakereskedők voltak, mindenféle kereskedelemmel foglalkoztak. Akkor földdel foglalkoztak, üzletük volt, fűszerüzletük, csemegeüzletük. És az egyik osztálytársamat is Mermelsteinnek hívták, én szegény voltam, ő gazdag volt. Mikor ipari tanuló voltam, bejött az üzletbe kékrókával a nyakán [A kékróka kékbe játszó színű szürke sarki róka prémjéből készült nyakbavaló, az első világháború után igen drága prémféle volt Európában. – A szerk.] – mert elegáns negyedben volt a kalapos üzlet –, és odaszólt nekem: Jó napot! Nem köszöntem neki vissza. Mért köszön nekem jó napot, amikor nyolc évig együtt jártunk iskolába? De láttam őt, mikor nagyon szerencsétlen volt.

Amikor a magyarok bejöttek hozzánk Husztra [lásd: első bécsi döntés], jött a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Anyám nagy magyar volt. Csütörtöki nap volt. Jönnek a magyarok, jönnek a magyarok! – mondta az anyám. Olyan boldog volt, hogy jöttek a magyarok, lesz kivel beszélni. Erdélyben sok magyar volt. Huszton sokkal kevesebb. Megcsinálta a kovászt csütörtök délután, utána elment a városházára fogadni őket. Hát nem sokáig örülhetett.

Jött a sírás, mikor majdnem egyszerre el kellett menni mind a három gyerekének! És jó, hogy elmentünk, mert életben maradtunk. Ha ott maradunk, akkor biztos nem éltük volna túl. Meg munkánk sem volt, nem volt mit enni. Bejöttek a magyarok, kellettek a papírok, hogy magyarok vagyunk. Én elindultam a rokonokhoz, hogy meglegyenek a papírok. Összeszedtem a papírokat. De közben ott voltam pár hetet a rokonoknál. Majd szétszedtek, hogy itt van az Olgica, Esztinek a lánya, engem még soha nem láttak. Pedig én Bikszádon születtem, én is erdélyi vagyok.

Összeszedtem az állampolgárságit, és egy darabig csend volt. 1944-ben a magyar állampolgársággal együtt megölték szinte az egész családot.

Apámat 1941-ben ölték meg, Prágából vitték el, és nem tudtunk róla semmit. Később megtudtuk, hogy Theresienstadtba vitték. Most láttam a múzeumot, voltam Izraelben. Egy kibucban csináltak egy múzeumot, csak azokról akik Theresienstadtban voltak, és ott van az emléktáblája apámnak. Az öcsém találta meg.

És akkor ott maradt anyám három gyerekkel. Igaz, hogy már nagyocskák voltunk [A három testvér 1921-ben, 1923-ban, illetőleg 1926-ban született. – A szerk.]. Az öcsém, Ignác elemista volt, mikor jöttek a zsidótörvények. Kidobták az iskolából, és nem tanulhatott. Én nem dolgozhattam. A bátyámat, Jakabot (későbbi nevén Jacket) meg behívták munkaszolgálatra Kőszegre. Anyám munkáját is elvették, addig egy varrodában volt bedolgozó varrónő. Akinek dolgozott, az is egy zsidó kisvállalkozó volt, volt egy üzlete, de az is megszűnt.

Volt, aki fölakasztotta magát. Volt egy nagyon aranyos fűszeres szomszédunk, az már idős volt, és amikor mondták, hogy viszik az embereket, se szó, se beszéd, fölakasztotta magát. Szabó Zoli bácsinak hívták. Nagyon jó szomszéd volt. Elég sok szegény ember lakott arra, és ő pénz nélkül adta ki az árut, felírta egy kis füzetbe. És azt mondta az illetőnek, hogy fizethet a jövő héten vagy két hét múlva, és megbízott benne. Így tartotta fönn az üzletet. A szegény ember mindig kifizette az adósságot. Ez volt az a bácsi, akinél gyerekkoromban cukorkát vásároltam, és újságpapírba csomagolta a cukorkát.

19 éves voltam, amikor el kellett jönni Husztról. 19 éves koromig egy zsidónál dolgoztam, aki női kalapos volt. Bezárták az üzletet, három segédet elküldött, engem megtartott. A lakásán, egy eldugott kis sötét szobában, félhomályban dolgoztunk neki. Nem tudom pontosan, úgy emlékszem, hogy körülbelül egy évet, de lehet, hogy kevesebb volt. A lényeg az, voltam, hogy dolgozhattam.

Aztán még sokkal nehezebb idők lettek. A bátyám munkaszolgálatban nemhogy nem keresett pénzt, hanem küldeni kellett neki meleg sálat, meleg kesztyűt, meleg ruhafélét. Az öcsém meg semmit nem tudott még.

Erdélyben egyik nagybátyám, Dezső bácsi az anyjánál nyaralt, és ott volt anyám is. Dezső bácsi azt üzente: ,,Olgikám, menj föl Pestre, ott van nekem egy lányom, nagyon ügyes és nagyon szorgalmas, fog neked segíteni állást találni." Akkor jöttem föl Pestre. Az öcsémet, aki 16 éves volt, magammal hoztam. Kivettünk egy hónapos szobát a Dob utcában. Aztán találtunk egy jobbat a Kossuth Lajos utcában, a volt Úttörő Áruház mellett. Az öcsémmel nem bírtam. Mindig fölugrált a mozgó villamosra. Elküldtem Dezső bácsihoz, aki Dombóváron volt kántortanító. És a saját tíz gyereke mellé odafogadta az öcsémet. Ott akkor még lehetett tanulni, nem kérdezték, hogy zsidó vagy keresztény-e az a gyerek. Az öcsémet villanyszerelőnek íratta be a nagybátyám [lásd: ipariskolák]. És aztán munkaügyben jártak egy sváb embernél. Ott előjött, hogy te milyen vallású vagy. Azt mondta az öcsém – nem beszélt jól magyarul, mert mi otthon jiddisül beszéltünk –, hogy zsidó vagyok. És akkor a segéd megrúgta, hogy miért mondta meg, hogy zsidó. Azért nem rúgták ki, mert amúgy szorgalmas gyerek volt, hagyták, hogy dolgozzon. Az öcsém ott tanult villanyszerelést. Akkoriban anyámnak már nem adtak munkát, a bátyám munkaszolgálaton volt.

Dezső bácsi tanácsára fölkerestem lányát, Olgát, azt mondtam neki, hogy „szervusz, én vagyok az Eszti néninek a lánya". Anyám Olgának nagynénje volt. Erre ő: ,,Már hallottam rólad, gyere, Olgicám" – mindig így nevezett – csinálok egy forró fürdőt. De ő nem csak velem volt ilyen, mindenkivel ilyen volt. És amikor kitört a háború, akkor elvitték munkaszolgálatra a férjét az én későbbi férjemmel együtt. Az ő férje meg az én férjem testvérek voltak, és elvettek két unokatestvért, mert mi unokatestvérek vagyunk Olgával.

Mikor megkerestem Olgit, ott lakott a későbbi férjem, az Olgi sógora. Így ismerkedtünk meg. Olyan boldog volt, mikor meglátott engem. Túlzottan tudott szeretni. Annyira szeretett, hogy mindig velem akart lenni, az én hangomat akarta hallani.

1942-ben, amikor feljöttem Pestre, már kalapos voltam. Mint mindenki, kerestem munkát. Volt pár rongyom, azt igyekeztem rendben tartani. Vásárlások nem nagyon voltak. Volt egy spirituszfőzőm, azon főztem magamnak a reggeli teát, meg volt egy telefon. Nem nagyon használtam. Már nem voltam olyan kislány, már 19 éves voltam. Rosszul fizettek, alig tudtam az albérletet fizetni. Nem voltam sokáig az első kalaposboltban, csak rövid ideig. Aztán elhelyezkedtem máshova, a Vámház körútra. Ott nagyon jó dolgom volt. Sokat kellett dolgozni, de jól kerestem. A tulajdonos egy házaspár volt, a férfi zsidó, a nő meg német volt. Addig dolgoztam ott, amíg el nem vittek.

Az öcsém Dezső bácsinál lakott, de ellátta magát. Lassan ők is elszegényedtek. Az a pár év nagyon nehéz volt. Egyszer csak becsukódott az ember előtt minden ajtó. Nem tudott dolgozni, nem tudott kenyeret venni, tejet venni, semmit.

Anyám írt: ha tudsz, menj ki a Telekire, és vegyél a bátyádnak egy nadrágot, és keressél valami lábravalót is neki.  Kimentem a Telekire – az ócskapiacra –, és vettem neki egy nadrágot. Még azt is írta anyám: nehogy baja legyen a testvérednek, mert munkaszolgálatban csak egy levelet szabad kapni, és a többit nem adják át, ezért ha van valami üzennivalód, vagy tudsz valamit küldeni, akkor írjál nekem haza, és én majd továbbítom a testvérednek. Pesten összeszedtem egy kis pénzt. Nagyon szerencsés voltam, mindig volt munkám. 28 pengőt kerestem egy héten. Elintéztem, elküldtem.

Nekem ne küldjél semmit, írta anyám, mert nekem megvan mindenem. Miből van neki mindene? Az állásából kirúgták, mert zsidó volt. Nem tudtam elképzelni, hogy honnan van neki mindene. És még azon a nyáron – 1942-ben volt ez –, az öcsém, Ignác hazautazott, és  kiderült, honnan van  anyámnak. Elment cselédnek.

Az öcsém meglátta, amúgy is érzékeny gyerek volt, és úgy sírt. Mondom, mit kell azon sírni? Örülj, hogy van munkája, és van ennivalója. Aztán túltette magát rajta, de nagyon fájt a szíve. Aztán csak eltűnt anyám is. Elvitték Auschwitzba. Krematóriumba került, onnan tudom, hogy én is Auschwitzban voltam, és ott találkoztam egy osztálytársnőmmel, ő mondta, hogy az ő anyjával együtt látta, tudta, hogy kit merre sorolnak be, besorolták őket a krematóriumba. Ez volt a vége.

Dezső bácsi gyerekei, Miksa, Herskovits Miksa, aztán a Herskovits Jenő, Lali és Jolán följöttek Pestre. Akkor jöttek, mikor már valamit sejtettek. Aki nem jött fel, az meghalt.

Olga, akihez én jöttem, egyedül maradt a gyerekekkel, a férje munkaszolgálatba került. Tíz évvel idősebb volt, mint én, én voltam a kis Olgi. Varrónő volt, nagyon jó varrónő. Rotschild Kláránál [Divattervező, 1934-ben divatszalont nyitott, 1945 után állami alkalmazottként a Clara Szalon művészeti vezetője volt. – A szerk.] tanult. Ha varrt egy ruhát magának, nekem ugyanolyan ruhát varrt. Annyira jóban voltunk, egyforma ruhát is viseltünk. Volt neki két kislánya, az egyik négyéves volt 1944-ben, a másik két éves. Mind a kettő elpusztult. Pesten bujkáltak. Bombatámadás érte azt a házat, ami mellett bujkáltak, és akkor bementek a házba. Ott voltak egy pár órát, aztán elindultak az utcán. Egy keresztény nő megszólította Olgát, mondta, hogy riadó van, miért mászkál az utcán. Befogadta őket. A nő férje nagyon haragudott, hogy befogadta. „Nekünk sincs ennivalónk, mért hozod ide az asszonyt két gyerekkel? Nem tud a gyerekeknek enni adni!" - mondta. Nem is tudott, és éhen halt a lány. A Gabi. A másik gyerek, Zsuzsa kórházban halt meg, valami betegsége volt.

A háború után elköltöztek a férjével Mezőhegyesre, ott volt főkönyvelő a férfi, de 1956-ban kirúgták az állásából. Fogták magukat, és kimentek Izraelbe. A háború után született két gyerekük, sikerültek voltak, ügyesek, tanultak. Az egyik hat éves volt, a másik tizenegy éves, amikor kimentek Izraelbe. A fiú a 21. születésnapján hősi halált halt. Olga volt a kibuc nagyasszonya, mindig sokan voltak nála, mert nagyon szerették, és dolgozott élete végéig. Nem tudott otthon maradni. Az Olgi ott Izraelben is varrt. A férje, Sanyi meg narancsüzemben dolgozott szegény kint.

Itt, Pesten később vitték az embereket pár héttel. Összesen talán egy hónap alatt szedték össze a zsidókat és vitték el. [A Budapesten élő zsidók többsége megmenekült. 1944. december 5-ig be kellett költözniük az akkor fölállított gettóba – mintegy 75 ezer embert zsúfoltak itt össze, a gettó január 18-i fölszabadulásáig mintegy 5000 ember halt meg a gettóban; mások bujkáltak, esetleg sikerült bejutniuk valamelyik védett házba, de ez sem volt garancia a megmenekülésre. Budapest fölszabadulásáig több ezer embert hurcoltak el munkaszolgálatra, hajtottak el halálmenetekben Ausztriába, hurcoltak koncentrációs táborokba vagy öltek meg a nyilasok. De olyan méretű, szervezett, koncentrációs táborba deportálásra, mint ami a vidéki zsidósággal történt 1944 májusától, Budapesten már nem volt idő. – A szerk.] Nagyon gyorsan ment. Engem szintén kitettek az állásomból. Jött egy nyilas, és azt mondta, hogy egy negyed órán belül csomagoljam össze a legszükségesebb dolgaimat, és jöjjek vele. Minek, hová? Majd meglátja. Összecsomagoltam, elvitt Csepelre. A csepeli téglagyárban dolgoztam egy darabig. Ott találkoztam egy lánnyal, aki élete végéig nagyon jó barátnőm volt. Mindvégig együtt voltunk. Ő volt dr. Mándy Stefánia, művészettörténész [Mándy Stefánia – költő, művészettörténész, műfordító. – A szerk.]. Stefka már 25 éves volt, művészettörténész lett, már tanított, mielőtt behívták volna munkaszolgálatra, már kész ember volt. És a jó barát életet is tud adni. Nem csak én, egy páran életben maradtunk azért, mert sikerült összeszedni néhány embert magunk köré, akikkel nem csak arról beszéltünk, hogy jaj, de éhes vagyok, de jó lenne egy kis mákos tészta. Mándy Stefánia előadásokat tartott nekünk, sok mindent tudott, amit mi nem. 20 év körüliek voltunk, fiatalkák. És ez volt az, ami megmentette az életünket.

Csepelről Budakalászra vittek minket hajóval. Ott voltunk öt napig a szabad ég alatt. Végig esett az eső. Előbb elvették tőlünk a gyűrűt, az órát. Menyasszony voltam már, a karikagyűrűt, a láncot, mindent elvettek. Ruha csak annyi maradt, ami rajtam volt. Aztán bevittek minket egy szobába. Azt mondták, ha valakinek kell vécére menni, akkor menjen. Sorban elmentünk vécére, és az egyik lány 50 pengőt eldugott a vécében. Akkor összefogtak minket, és bevittek egy másik szobába. Csendőrök, tollas csendőrök jöttek, és elkezdtek minket verni. Csupa lány volt. És csak vertek minket, mert senki nem szólalt meg, nem is volt köztünk az illető, aki elrejtette a pénzt.

Aztán feltettek minket arra a bizonyos Auschwitzba menő vagonra. Öt napig voltunk vonaton. Illemhely nem volt, fekhelyről nem is beszélve. Napokig ott voltunk bezárva, se enni, se innivaló, semmi. Reggel adtak valami löttyöt. Volt, aki egy gyerekkel a kezében megbolondult ott a vagonban, volt, aki meghalt. Aztán megérkeztünk. Ott aztán elkezdődött a szelektálás. Egyik jobbra, másik balra. Akit munkaképesnek találtak, azt munkára vitték. Levágták a hajunkat kopaszra, levették az egy szem ruhát, és adtak valami rongyot. Nekem például egy fekete csipkeruhát adtak, és aztán mikor jöttek a nagy melegek, ráragadt a csipke a nyakamra, a testemre. Tudtam nevetni, hogy ki vagyok csipkézve.

Nagyon szomjasak voltunk. Már rég kiszálltunk a vagonból, már megfürdettek minket, már lenyírták a hajunkat, adtak csipkeruhát, és még mindig nagyon szomjasak voltunk. Egyszer csak hoztak egy vödör vizet, mindenki rámászott arra a vödörre. Nekem is jutott egy korty víz. Én életemben nem fogom elfelejteni, hogy az a víz milyen finom volt, soha! Soha ilyen jóízűen nem ettem, nem ittam, talán ez mentette meg az életemet. A szomjúságba majdnem belehaltam, nem csak én, mások is. Ezt külön büntetésnek éreztük.

Sokat éheztünk, vertek minket. Úgy beverték a fejemet egyszer egy nagy bottal hátulról, a barátnőim csak nézték, hogy éltem túl. Nagyon éhesek voltunk, lehajoltam egy krumplihéjért, és ezért verték be a fejemet. Sorban: elvittek terhes anyákat, nem hozták őket vissza. Gyerekkel kísérleteztek. Négyszer voltam a Mengele előtt. És mind a négyszer életben maradtam. Ott volt a teherautó. Aki nem tetszett neki, akiről úgy látta, hogy nem munkaképes, rögtön felrakták a teherautóra. És a harmadik szelektálásnál már nagyon sovány voltam.

Mindig gyűjtögettem – hiába vertek fejbe – a krumplihéjat. Sáros volt, de ettem. Volt egy kis csomagban félretéve, nagyon féltem a szelektálás előtt, megettem gyorsan. Stefka szegény, az meg mindannyiunk nevében beszélt, amikor osztották az ételt. Egyszer káposztaleves vagy krumplileves volt, de krumpli nem volt benne. És káposzta se. Azt mondja Stefka: nincs benne krumpli! Akkora pofont adtak neki! Nagyon sajnáltuk. Másnap megint sorban álltunk a kis csajkánkkal. Az ételosztó kérdezi: elég a krumpli? Azt mondta a Stefka: elég. Kapta volna tovább a pofont.

Volt olyan, hogy hajnalban kizavartak minket egy szál ruhában. Üvöltöttek és vertek minket. Pocsolyát meregettünk, én egy forgácsdarabbal piszkáltam a megfagyott szemetet, hogy könnyebb legyen fölszedni kézzel. Jött az őr. Akkora pofont adott váratlanul, azt mondja: dobd el azt a forgácsot, szabad kézzel csináld! Eldobtam. Sokan megbolondultak. Volt egytestvérpár is, az egyikük megbolondult. Tehetetlenül nézte a testvére, nem tudott mit tenni. Makói kislányok voltak.

Összejöttünk és hallgattuk Mándy Stefániát. Nagyon tetszett, amiket mondott, és nagyon büszke voltam, hogy közel vagyok hozzá. Nagyon okos volt, már érett ember. Hoffmann Klári meg franciául tanított minket. Úgyhogy volt egy kis kultúra, és az nagyon sokat segített. Nekem olyan idegen volt a francia nyelv. Már tudtam jiddisül, magyarul ruszinul és németül. De a francia nekem valahogy nagyon nehéz volt. Nem jutottam a francia nyelvvel semmire. Úgyhogy nem is nagyon érdeklődtem utána.

Sokszor tervezgettünk. Ki mit enne, ki mit főzne. Az egyik ezt enne, a másik azt enne. Nagyon rossz volt, ha kajáról beszéltünk.

Tizenketten feküdtünk egy priccsen. Ha az egyik meg akart fordulni, akkor mind a tizenkettőnek kellett fordulnia, mint a heringeket, úgy helyeztek el minket. A vécé messze volt, külön volt. Jártunk eleget a vécére, mert nagyon sokat fáztunk éjszaka. Hidegek voltak az éjszakák. Láttam a krematóriumot, a füstöt, és mindig kerestem az anyámat. Nagyon anyásak voltunk, az az igazság. Mindig kerestem az anyámat, a háború után is az utcán, mindig kerestem egy kendős asszonyt.

Aztán elvittek minket munkára Auschwitzból Liebauba [Az alsó-sziléziai kisvárosban, Liebauban /ma Lubowka, Lengyelország/ a gross-roseni koncentrációs tábor egyik altábora működött. – A szerk.]. Pár hónapot voltam Auschwitzban. Jelentkeztünk munkára, és egy gyárba kerültünk. Örültünk, hogy dolgoztunk. Mikor először adtak enni, rendes gulyást kaptunk. És olyan nagy boldogság volt, hogy hónapok óta végre eszünk valamit, hogy azt nem lehet elmondani. Mondtuk egymásnak, Istenem, milyen szerencsések vagyunk, milyen jó lesz itt nekünk. Volt melegvíz, igaz rozsdás volt, de az is valami. Körülbelül egy fél évet ott vészeltünk át. És milyen tetvesek voltunk, és éhesek, és rongyosak! Minél többen voltunk, annál könnyebben bírtuk azt az éhezést és verést és azt a hajtást,  Mindent kibírtunk. Nagyon sokan kidőltek, sokan meghaltak.

Egy fegyverládagyárban dolgoztunk, nehéz fúróval kellett azokat a csatokat vagy mi a fenét fúrni. Olyan nehéz volt, hogy a nyakamon keletkezett egy nagy tályog. Volt ott egy betegszoba, oda beraktak. Mit ad Isten, jött a Mengele oda is utánunk. Na, mondom, megtalált. Biztos voltam benne, hogy elvisz. Nem vitt el. És ez valami olyan isteni csoda. Biztos, hogy Istentől volt, mert ilyen nem fordulhat elő. Hogy valaki ott fekszik betegen, és ott hagyja. Igaz, már közel volt a felszabadulás, de hogy ilyesmi megtörténik? Csak kevés ilyen csoda van.

A felszabadulás nagyon jó volt. Én vettem észre, mondtam, gyorsan, gyorsan gyertek ide! Akkor hányan voltunk abban a teremben? Voltunk vagy harmincan. És akkor mindenki elöl akart lenni. Látták, hogy dobálja a sapkáját egy francia katona. Voltak ott francia hadifoglyok is. Bejött hozzánk. Addigra a németek elszaladtak, nem volt egy sem. Olyan boldogan fogadtuk őket! Azt nem lehet elmondani. Én megálmodtam a felszabadulást. Azt álmodtam, hogy tavasz van, és virágzik az orgona. És Jean, az egyik katona meg még többen szaladgálnak az orgonával vidáman, és mindenkinek osztanak. És ez így volt. Májusban virágzik az orgona. Megálmodtam az igazságot! Azóta már nagyon sokszor gondoltam rá. Ott voltunk még három hétig. Volt mosakodás, ruhát kerestünk, nem volt sehol sem. Ennivalót kerestünk. Ebbe is majdnem belehaltunk. Teleettem magam melasszal. Ilyen sárga cukor, félkész cukor. Az ember csak falta. Ettem, és olyan rosszul voltam. Jaj, de nem csak én, a többiek is.

Aztán már módjával, kevesebbet ettünk. Nem tudnám megmondani, hogy mit ettünk. Akkor már nem figyeltünk annyira az evésre, hanem arra, hogyan szervezzük meg a hazautazásunkat, meg egyáltalán arra, hogy emberi körülmények között aludjunk. Kerestünk egy elhagyott lakást. Találtunk is, egy elhagyott német lakást. Szép, polgári lakás volt, és vászonfüggöny volt az ablakon. Leszedtük a függönyt, Kati, a másik nagyon jó barátnőm,  tudott varrni, én is tudtam. És a függönyökből varrtunk magunknak ruhát. Eldobtuk azokat a rongyokat, amik rajtunk voltak. Jött egy nő, kérdezte, mit csinálunk. Mondtuk, ruhát varrunk. Hogy miért vettük le a függönyt, ha hazajön a gazdája, mit fog szólni. Mondtuk, a felét vettük le, ha fáj neki a függöny, nekünk sokkal jobban fáj a nagy veszteség és a bánat. Fogott egy vázát és földhöz vágta. Mondtuk: Magának a függöny fáj, nekünk meg a hozzátartozóink fájnak meg a mi fiatal életünk. Nézze meg, hogy nézünk ki. Nincs egy ruhánk, semmi. És akkor megdöbbent a nő, és elment. Aztán jött egy orosz autó. Megérkeztek az oroszok, és adtak nekünk enni. Vánszorogtunk. Elkísértek. Így jöttünk haza.

Elkísértük a Stefkát, először őt, ő volt az, aki vezette a csoportot, és ő volt, aki Auschwitzban kapta a pofonokat sokszor helyettünk is. Úgy sajnáltuk őt, úgy kiállt a többiekért. Az édesapját megölték, az édesanyja szerencsére életben maradt. Volt még egy társunk, a Winkler Kati, őt is hazakísértük, a Sütő utcában lakott. Mind a két szülője életben maradt. Itthon voltak a gettóban. A másik Katinak is megölték az apját, a mostohaanyját, édesanyja már a háború előtt meghalt. Megölték az egyik testvérét, és szegény a háború után elvesztette a másik fiútestvérét is, ő betegségben halt meg. És a többieknek is ugyanúgy megölték a hozzátartozóit, a többi is olyan árva volt, mint én.

Időnként találkoztunk a háború után, és ez nagyon jó volt. Évente, és ahogy teltek az évek, sorban elmentek, meghaltak. Korán haltak meg, elég fiatalon. Mi hárman, a Kati, a Stefka meg én sokáig élünk. Stefka is 83 éves volt, mikor meghalt. A Kati fiatalabb, mint én, két évvel, én is már 81 éves vagyok. Sose hittem volna, hogy ennyi szenvedés után megélem a 81 évet.

A háború után itt voltunk Pesten egy albérletben a barátnőimmel. A vőlegényem még nem jött haza. A háború alatt vőlegényem volt, munkaszolgálatos volt, aztán Mauthausenbe került, és nem vették el tőle a képemet. „Mindig reád gondolok, drága szerelmem, és könnyű lesz a legnagyobb szenvedés is. Budapest, 1944. június 28.” Voltak még további szerelmes levelek, csak azokat nem találom. Tőlem elvették anyám utolsó képét, úgy sírtam. Hát, éltünk egyik napról a másikra. Az volt a szerencsém, hogy tudtam alkalmazkodni az emberekhez, és tudtam úgy beszélni, amit akartak hallani.

És a Joint adott ennivalót meg valami ruhát. Kaptam egy kabátot, egy ruhát meg ennivalót. Ki volt írva a névsor, néztem, esetleg nem találok-e valakit. Kerestem a bátyámat meg az öcsémet. Egyszer csak látom – Mermelstein Ignác, Prága. Olyan boldog voltam! Nem tudom, hogy került oda. Gyorsan Pestre jött, és találkoztunk itt a Bethlen téren. Aztán elkezdtük keresni a bátyámat. Vártuk, hogy majd csak hazajön. Szép sorban jött haza, aki kibírta.

Egy nap mentünk a vőlegényemmel, aki akkor már itthon volt, a Dohány utcai zsidó templomnál, és valaki kiabál az utca másik oldaláról: Olga! Az Aréna úti [ma Dózsa György út] iskolában van a Jack (akkor még Jakab)! Hát azt se tudtam örömömben, hogy fussak, hogy meglássam őt minél előbb. Odamentem, Úristen, hogy nézel te ki? – kérdeztem tőle, és elkezdtem sírni. Eltolt magától. Mit sírsz, azt mondja, örülj, hogy élek. Tífuszon estem keresztül. Tudod, hogy hullottak az emberek? Mint a legyek. Legyél boldog, hogy így látsz engem, hogy föl tudtam kelni, és haza tudtam jönni. Mert a többiekre rágyújtották a lágert, és elégették őket.

Az öcsém Theresienstadtban volt. A bátyám Kőszegen, munkaszolgálaton. Aztán Bergen-Belsenben. A család szétszóródott, és ezt el kell viselni. Nem is az volt a legnagyobb szenvedés, hogy nem vagyunk együtt, hanem az, mikor megtudtam, hogy anyámat elégették Auschwitzban. Láttam a krematóriumot, de nem akartam elhinni, hogy embereket és gyerekeket égetnek. Hosszú évekig nem beszéltek gyerekekről. Másfélmillió gyereket elégettek, ártatlan gyerekeket! Meg öregeket, és erről senki nem beszélt. Másfélmillió gyereknek az emléke. Szabad ég alatt, teljesen szabadban, mintha szabad lenne az ég, és csillagok, mind csillagokká változtak a gyerekek. És hosszú évtizedek óta minden nap folyamatosan olvassák a neveket. Én ott voltam a Jad Vasemben. Rettenetes, rettenetes.

Van nekem egy listám. Mártírjaink halálának az 50. évfordulóján csináltam egy feljegyzést a gyerekeimnek és az unokámnak. „Mártírjaink halálának 50. évfordulójára, hogy ne felejtsétek a régi áldozatokat soha!” És akkor itt elkezdtem sorolni, hogy – Herskovits Eszter, 49 éves volt, Huszton élt, Auschwitzban ölték meg. Ő volt az édesanyám. Édesapám, Mermelstein Márton, 44 éves, Prágából vitték el, Theresienstadtban ölték meg 1941-ben. Nagyanyám, Stern Júlia, 83 éves volt, Remetemezőn élt, Erdélyben, Auschwitzban ölték meg. Édesanyám testvérei: heten voltak, hatot öltek meg közülük. Herskovits Sámuelt (65 éves volt) és feleségét (63 éves volt) vitték Auschwitzba, egyik fiát, Lászlót, 43 évesen munkaszolgálatra vitték. Nem tudom, hol halt meg. És volt még egy fia, Ernő, ő Salgótarjánban élt, szintén munkaszolgálatos volt, a feleségét, Elzát Auschwitzba vitték 32 évesen. A gyerekük háromévesen került Auschwitzba. Herskovits Dezsőt (62 éves volt) és feleségét (58 éves volt) Dombóvárról vitték el Auschwitzba. Volt tíz gyerekük, ők Pesten voltak, a tíz gyerekből, hála istennek, csak egy halt egy pusztult el, Károly (26 éves). Őt Dombóvárról behívták munkaszolgálatra. Hanna (58 éves volt), aki Kolozsváron élt, két gyerekével, Fridával (32 éves volt) és Mártonnal (28 éves volt) vitték Auschwitzba. Sárát (56 éves volt) Szinérváraljáról vitték el. Fáni nénit (52 éves volt), a férjét, Sámuel Lajost (52) és két gyereküket, Évát és Józsefet Remetemezőről vitték el. Tehát meghalt anyámnak az összes testvére, kivéve a legkisebbet.

Apám részéről, ez kicsit hiányos: 49 éves Libi nagynéném, apám testvére, Auschwitzban. Lánya, Judit nyolc évesen, Auschwitzban. A férje 57 évesen, Auschwitzban. Még egy kislány, az Olga, kilencévesen, Auschwitzban. Stern Hermann, apám nagybátyja, Theresienstadtban halt meg, Érsekújvárról vitték el.

Férjem, Bányai János halottai vészkorszakban:  apukája, Brand Adolf, 62 évesen, Auschwitzban, édesanyja, Kálmán Judit, 53 évesen, szintén Auschwitzban halt meg. Nagyanyja, Kálmán Zsigmondné, 83 évesen, Auschwitzban. Nagybátyja, Brand Zsigmond, 64 évesen, Auschwitzban. Brand Béla, a férjem unokatestvére munkaszolgálatos volt, nem tudom, hol. Kálmán Béla, anyjának a testvére és felesége 50 évesen, Auschwitzban halt meg. Marika kislányuk tíz évesen, szintén Auschwitzban. Bányai Gabriella, a férjem testvérének az első kislánya, hatéves volt, itt halt meg a bujkálás alatt, és meghalt a kisebbik lányuk, Zsuzsika is. Ide írtam, hogy a fentieket lejegyezte egy Auschwitzból megmenekült, 11506-os számmal megbélyegzett asszony. Ez maradt meg nekem. Rettenetes. Mindőjüket ismertem.

A férjem, Bányai János nagykanizsai, született 1916-ban, 87 évesen halt meg tavaly. Most egy éve. Eredetileg órás volt, aztán elvégezte a közgazdasági egyetemet, aztán elvégzett egy vasipari technikumot, szeretett tanulni, sokat tanult. Végül órás volt mindvégig. Volt műszaki vezető is, de ő annyira szerette az órásságot, hogy lemondott. Órásként is ment nyugdíjba, szegény. Élete vége felé végén megvakult, sokat kínlódott.

Ők eredetileg Brandok voltak. 1929-ben ki akartak vándorolni Amerikába, mert már voltak Amerikában rokonaik. Azt hiszem, ketten vagy hárman voltak Amerikában, és ők is készültek kivándorolni. De valamiért nem sikerült, nem tudom, miért. Akkor magyarosítottak Bányaira. És 1929 óta ők Bányaiak.

A szüleinek volt egy kis fűszerüzlete Nagykanizsán, nagyon jól ment a bolt. A dédit úgy hívták, hogy Markovics Lina. Kálmán Zsigmondné Markovics Lina. Az anyósomat úgy hívták, hogy Kálmán Gizella. Az apósom Brand Adolf volt. A férjemnek volt egy bátyja, Bányai Sándor, a felesége Bányai Sándorné az unokatestvérem, Olga. Apósomat, anyósomat és anyósom anyját is megölték a háborúban.

Az esküvőmön 1945-ben mind vidámak voltunk. Pedig sírni kellett volna az esküvőn. Nem sírtunk, mert valaki mindig direkt csinálta, hogy ne legyen sírás. Úgysem tudunk ellene tenni semmit sem. Egy kölcsönruhában voltam a saját esküvőmön, az unokatestvérem barátnőjétől kaptam. Ő kapott egy sötétkék ruhát – volt egy ilyen segélyszervezet, attól –, és azt kölcsönadta. Zsidó esküvő volt, a Dohány utcai templomban esküdtünk. Nem volt fehér ruha meg fátyol, hanem az a sötétkék kölcsönruha, az is megfelelt. Új cipőt tudtam venni, a cipő az a sajátom volt. Meg aztán a sajátom volt az a pár barát, aki körülöttem volt. Semmi nevetnivaló nem volt akkoriban, de vidámak voltunk, hogy megértük azt is, valaki esküszik közülünk. Ki hitte volna, hogy valaha is hazajövünk. Mindenki csak a halálra gondolt ott, főleg, mikor láttam a krematóriumot füstölni.

Úgyhogy én voltam az első, aki sietett férjhez menni. A férjem mindjárt odaköltözött, ahogy hazajött a munkaszolgálatból. Különben is már előtte menyasszony voltam. Akkor minden jó volt, mert szabadok voltunk. És könnyebb életre számítottunk. Azt hittük, ha Auschwitzból szabadulunk, akkor minden rendben lesz. Az én esküvőmön nem volt rokon. De ott volt az a társaság, akikkel együtt voltam Auschwitzban. És akkor így néztünk ki a háború után három hónappal. Már tudtunk enni, és tudtunk mosolyogni. Tudtunk örülni valaminek. Hogy végre valami jó kezdődik, egy új élet.

Olyan hűséges barátságok csak akkor és ott [Auschwitzban] szövődhettek. Találtam egy képet, ahol rokon nincs, csak deportáltak, barátok, akik Auschwitzban összebarátkoztak. Tartottam a kapcsolatot a lányokkal, akikkel együtt voltam Auschwitzban. Nyolcan voltunk szoros barátságban, és annyira szerettük egymást. Segítettünk egymásnak életben maradni. Azért volt jó. Nem vonultunk félre Auschwitzban, hanem az ember keresett magának valakit, akihez szóljon. A sok rossz, nehézség, szenvedés mellett jó volt, hogy ott voltunk egymásnak, mert tudtunk egy kicsit szólni egymáshoz.

Az egyik lánynak a nagybátyja kórházigazgató volt itt Pesten. Mondta a barátnőm, ha szülni mész, menj az én nagybátyámhoz, nem kell fizetni, levezeti neked a szülést ingyen. Egy évvel a háború után még nagyon nehéz világ volt. Nem tudom, hogy ki tudtam volna-e fizetni, és jólesett, hogy mondta. Mintha családon belül lettem volna.

Az én gyerekeimnek nem volt soha se nagyanyjuk, se nagyapuk. Ha akadt is egy-egy rokon, nagynéni, nagybácsi, unokatestvér, az is előbb-utóbb távol került, mert igyekezett minél messzebb menni a szülőhazájától. A férjemmel egyformán szerencsétlenül jártunk, hogy az egész családunkat kiirtották. Hogy lehet élni 80 évig? És akkor itt a csoda, hogy lehet. Ő is ideges volt, ő is beteg volt, és mégis fölneveltünk két gyereket. Ez olyan isteni csoda. Sokat szenvedtünk nagyon.

Az esküvőm után hamarosan szétszéledtek a testvéreim a világban, és sose látjuk egymást. Hiába maradtunk életben, ugyanúgy nem látom őket, mint akiket megöltek. Sokszor annyira fáj nekem. Nagyon hiányoznak. Háromszor láttam őket összesen a hatvan év alatt. Ez nagyon fájdalmas, és ahogy mi kinézünk, 80 körül már nem is fogjuk látni egymást. Az is jó, hogy néha fölhívnak. Nemrég volt a születésnapom, és fölhívtak mind a ketten. Nagyon jó volt hallani a hangjukat. Így éltem le az életemet, mert a férjem nem akart kivándorolni. A bátyám meg az öcsém elmentek egy üres zsákkal 1945-ben. Én akkor mentem férjhez. Fölkiabáltak: jössz? Mondtam, nem mehetek. Azt mondták: akkor Isten áldjon! Vittek volna engem is, de a férjem nem akart menni. Akkor még itt volt neki az egyetlen testvére. És úgy érezte, ez a hazája. Maradtunk.

A testvéreim viszont úgy érezték, nekik itt semmi keresnivalójuk nincs. Ha egy ország képes a lakosságából nem tudom, hány százezer ártatlan embert meg gyereket kiirtani, akkor nekik itt nincs keresnivalójuk. Kell nekik egy új haza, amely befogadja őket! Nekik is fájt, hogy el kellett menni, itt hagyni a barátokat, és mondom, mi nagyon összetartottunk. Persze vagyon nem volt, azt nem volt nehéz itt hagyni. Ami volt, azt széthordták, nem volt mit siratni. Auschwitzban volt mit siratni.

Elmentek Csehszlovákiába, ott voltak egy darabig. Utána Franciaországba mentek, a bátyám ott maradt öt-hat évig. Megtanult franciául. Utána Kanadába ment, ott ismerkedett meg a feleségével. Ott éltek három évig, míg összeszedtek annyi pénzt, hogy tudjanak utazni. Utána elmentek Kaliforniába, Los Angelesbe, és nagyon szépen összeszedték magukat. Volt, hogy napi húsz órát dolgozott a bátyám.

Az öcsém Izraelbe ment. Szegényt nem fogadták be sehol, mert nem ismerték. Volt ott egy nagynéni, Olga, aki soha nem látta, és nem akarta befogadni. Csak annyit engedett, hogy föltegye a padlásra a holmiját. Ez csak a Mermelstein családban fordulhatott elő. Engem a Herskovitsok olyan szeretettel fogadtak. Pedig nem voltak közeli rokonok.

Az öcsém nagyon szorgalmas volt. Először mint villanyszerelő dolgozott, egyszer baleset is érte. Akkor megírtam neki: pakolj és gyere, ha élni akarsz! Hagyta magát rábeszélni. Hazajött, de csak látogatóba. Később átképezte magát szabónak. Aztán ő is Montrealba ment, és már együtt költözött tovább a bátyámmal Los Angelesbe. Los Angelesben a legelegánsabb negyedben volt neki ruhaüzlete. Egy eladója is volt. Három fia van az egyiknek, a másiknak kettő. És egyik gyerek se lett szabó.

Ez a lakás is. Meg kellett halnia egy öregasszonynak ahhoz, hogy legyen lakásom, mert itt lakott egy öregasszony. A férjemnek egy volt munkaszolgálatos bajtársa mondta, hogy sajnos az édesanyja nem jött vissza. Üres a lakás, eladom nektek a lakást, mondta. Aztán végül egy szoba lett belőle, mert a másik szobában már laktak.

A férjemnek megölték az apját és az anyját. A férjem családja jómódú volt, üzletüket  Nagykanizsán, a kis raktárral együtt kifosztották. Ott maradt üresen a ház és az üzlet is. Mindent elvittek. Aztán 13 ezer forintért eladták a háború után a négyszobás lakást és az üzletet. Egy csendőr is jelentkezett, a szomszéd. Megmentett leglább néhány értéket, emléket a férjeméktől, s oda is adta neki. Így maradt meg a férjemnek egy dupla fedelű aranyóra, egy fülbevaló, egy aranygyűrű, és egy lánc, amit nekem adott. Nagyon megbecsültem, mert az előző láncot a csendőrök elvették tőlem, leszedték a nyakamról.

A férjem megmaradt ékszereiből 35 gramm aranyért vettük ezt a szobát. Csak ezt a szobát, a másik szobában egy társbérlő [Társbérlet – A bérlakás-gazdálkodás egyik sajátos eszköze volt a háború után, amikor (szovjet mintára) egy-egy lakásban – többnyire a háborúban elpusztultak vagy külföldre távozottak, internáltak átlagosnál nagyobb alapterületű lakásairól volt szó – több családot helyeztek el: a konyha és a mellékhelyiségek közös használatban voltak, és egy-egy család kapott kizárólagos használatra egy szobát. (Az is előfordult, hogy az eredeti tulajdonos/főbérlő mellé költöztettek további családo/ka/t egy-egy lakásba azzal az indoklással, hogy az eredeti tulajdonosnak/főbérlőnek „nem jár” akkora lakás, és az sem volt ritka, hogy  maga az eredeti lakó „vett maga mellé” társbérlőket, mielőtt a tanács kiutalta volna idegeneknek a lakás egy részét.) 1960-ban a budapesti összlakosságnak még 7,8%-a, 136 ezer ember lakott társbérletben, 1970-ben már csak 3,9%-a, 73 ezer ember. A társbérletek vagy úgy szűntek meg, hogy az egyik lakó fokozatosan hozzájutott a lakás többi részéhez, vagy a társbérletet leválasztással több önálló lakássá alakították. – A szerk.] lakott. Egy vidéki postás, a konyhában lakott a családjával, amikor idejöttünk, és a legszebb szobában nyulakat tartott. Szépen éldegéltek. Aztán jöttünk mi, és a nyulakat ki kellett telepíteni. Tizenhárom évig éltünk társbérletben.

A háború után elvégeztem egy gyors- és gépírótanfolyamot. Amikor bölcsődében dolgoztam, elvégeztem egy másik tanfolyamot, és gondozónő lettem. Ahol munkát lehetett találni, ott dolgoztam. A bölcsődében bölcsődevezető lettem, mert nagyon szorgalmas voltam. Rettenetesen igyekeztem. Aztán 30 évig dolgoztam a Zrínyi Nyomdában mint papírgazdálkodógazdálkodó. Onnan mentem nyugdíjba.

A férjem nagyon sokat volt beteg a munkaszolgálatban is, meg amikor hazajött, akkor is sokat volt akkoriban kórházban, annyira tönkrement. Nem tudott beletörődni a szülei elvesztésébe, nagyon szerette őket. Nekiállt tanulni. Dolgozott és tanult, ami nagyon megterhelte. Aztán valahogy a vallás miatt nem tudtunk kijönni. Ő ateista akart lenni, én meg zsidó akartam maradni, emiatt elég sokat veszekedtünk. Kifogásolta például, hogy mi jiddisül is beszéltünk. Nem volt szabad. Pedig ő is zsidó volt. Munkaszolgálatos, sokat szenvedett. Nem veszekedtünk, inkább vitatkoztunk. Mert én féltettem a gyereket. Zsuzsi hét évvel idősebb, mint a fiam, Gyuri.

A lányom születése után újra rossz állapotba kerültem. A háború után meghíztam, utána meg állandóan fogytam. És olyan gyenge voltam. Dolgoztam, a család meg a munka, nehéz volt eljutni odáig, ahol most vagyok. A lányommal hét hónapos koráig itthon voltam, aztán muszáj volt elmenni. Beadtam bölcsődébe, és ott kapott egy vérmérgezést. Elvittem az orvoshoz, azt mondtam, ez a gyerek beteg, hányt, nem akar enni, sír. Azt mondta a kolléganőmnek az orvos – jó ismerősöm volt az orvos –, hogy bolond ez az asszony, azt mondja, hogy ez a gyerek beteg. Nézzék meg, milyen gyönyörű. Mondom, lehet, hogy gyönyörű, de ez a gyerek beteg, szeretném kivizsgáltatni. Akkor adott egy beutalót a kórházba. Bevittem, és a gyerek napról napra rosszabbodott, annyira, hogy mindent kihányt, amit adtak neki. Sok gyerek volt ott, és elég sok halt meg akkoriban. A lányom csak nem gyógyult. Azt mondták, óránként kell etetni kiskanállal anyatejjel. Felvágták a lábát itt, a kezét itt, mind a kettőt, és a combján, ahol van egy lyuk, olyan mélyedés. Szóval vérrel próbálták táplálni, mert az anyatej az kijött mindig sugárban. Három hónapig volt a kórházban, míg végre meggyógyult. És hogy gyógyult meg? Aznap már haldoklott. Fennakadt a szeme, mondta az orvos, „Édes fiam, maga is látja”. Én akartam vért adni neki. Az orvos azt mondta,  „Maga?”. Úgy néz ki, mint egy tüdőbajos. Húsz órát bent voltam vele. Nem akartam, hogy idegen vért kapjon. Végül idegen vért kapott. Hét évre rá megszületett a Gyurka.

Zsuzsinak érettségije van meg két év konzervatórium. Meg egy könyvtárostanfolyamot végzett.

1956 őszén Pali, a férjem unokatestvére meg én elvittük a lányainkat balettra. A gyerekek akkor 10-11 évesek lehettek, nagyon jóban voltak. A gyerekek táncoltak, mi meg ott ültünk, és vártunk. Egyszer csak halljuk, hogy nagy lárma van. Szemben volt egy Sztálin szobor, az eltűnt [A Dózsa György úton álló Sztálin szobrot 1956. október 23-án ledöntötték a talapzatáról, majd a Blaha Lujza térre vontatták, és ott szétdarabolták. – A szerk.]. Azt mondja a Pali, hűha, menjünk haza, itt valami nagyon-nagyon fura dolog kezdődik. Fogtuk a gyerekeket, abbahagyták a táncot, és szétoszlottak az emberek, mindenki rohant haza a gyerekével. Aztán később, amikor sorban álltunk kenyérért, akkor hallottam, hogy kiabálják: mi nem félünk, csak a zsidók félnek! Gondoltam, amikor elkezdenek szelektálni, hogy mi magyarok nem félünk, csak a zsidók félnek, az már baj.

Elhatároztam, hogy elmegyünk Kanadába. Akkor a testvéreim már Kanadában éltek. Meg is írtam a testvéreimnek, hogy mennénk, és nagyon rendesek, készségesek voltak. Megírták, hogy intézkednek, és ahogy lehet, csinálnak valamit. Persze nem lehetett olyan gyorsan, mert nem csak mi és az én rokonaim kértük, hanem nagyon sokan mentek ki akkoriban. Nagyon lassan mentek a dolgok. Aztán telefonon beszéltem a testvéreimmel, elmentem a Paliékhoz, és onnan beszéltünk. Az öcsém kérdezte: akarsz jönni? Mondtam, nagyon akarok.

Elintézte, megküldte a pénzt, de nem tudtunk disszidálni se, mert a határnál elfogtak minket. A fiam három éves volt, a hátamon vittem, aludt végig. A határnál fölébredt, és elkezdett bömbölni. Nem tudtunk csenben kiosonni. A férjem testvére is jött a két gyerekével, akik a háború után születtek, ők is visszajöttek. Őket 1957-ben kiengedték, mert a sógorom nem volt katonaköteles. A férjem meg igen. Legalább négyen vagy öten mentek ki a családból, mi nem tudtunk kimenni. És a férjem nem is nagyon akart. De mikor a testvére ment, már ment volna ő is, de akkor már késő volt. Úgyhogy mi lemaradtunk. Pedig mi voltunk a legjobb helyzetben, a pénz a kezünkben volt.

Akkor nagyon magányosak lettünk. Utóbb már nem akartunk illegálisan menni, és kértünk útlevelet. Nem adtak nekünk útlevelet, mert katonaköteles volt a férjem. A testvérét kiengedték, mert sosem volt katona, gyenge volt a szeme. Úgyhogy ő simán kiment a családjával. Bár ne ment volna ki, mert itt életben maradt volna a fia. A nagyfia 21 éves volt, mikor hősi halált halt Izraelben. Aztán elment az apja is utána, nem bírta elviselni a szíve.

Magányosak voltunk, de nagyon jó szomszédjaim és nagyon jó barátaim voltak. Nem csak az auschwitziak, hanem szereztem barátokat. Ha hallok egy jó szót, az nekem elég. De ha undorral néznek az emberre, meg megjegyzéseket tesznek, akkor azt nem viselem.

Volt egy telkem is. A pilisszentlászlói telkem 30 évig megvolt. Az elpusztított szüleim után kaptam egy nagyobb összeget, és a testvéreim is ideadták az ő részüket, és 1969-ben megvettem a telket 12 000 forintért. Egy darab erdő volt, csodálatosan szép hely. Akkor olcsók voltak a telkek, az OTP-n keresztül vettem. Aztán vettem hozzá egy kis faházikót. Szintén 12 000 forintért, és bevezettettem a villanyt, az már sokkal többe került, de nem rögtön, 10–15 év múlva lett villany. Valami 40 000 forint volt összesen, de nagyon spóroltam, mert azt akartam, hogy lakható legyen. Egy helyiségből állt. Aztán ügyesen berendeztem. Famaradékból bútort fabrikáltunk, és volt, amikor négyen voltunk ott. Két ágy volt, ha Zsuzsiék kint voltak, matracon aludtak. Befértünk. Aztán volt, hogy az unokám meg az apja kint aludt sátorban. Szép nyarak voltak. Szerény volt, de nekem jó volt. A zuhanyozó például kint volt a kertben, mert a szobában csak egy lavór fért el. A zuhanyból öntöttünk vizet a lavórba, kitettük a kertbe, és a napocska megmelegítette. Később a vizet is bevezettettük.

Dolgoztam szorgalmasan, és ha kaptam valami külön pénzt, akkor azt nem hoztam haza, hanem vittem a takarékba, hogy majd jó lesz valamire. Így aztán összehoztam ezt a szép kis pilisi telket. Nemrég el kellett adni, mert már nem bírtam kijárni.

A férjem is kijárt a Pilisbe. Elváltunk negyven éve, de zsidó rítus szerint nem váltunk el [lásd: válás], csak hivatalosan. Húsz évig éltünk házasságban. A válásunk után néhány évvel megismerkedett az élettársával, nagyon rendes zsidó asszonnyal, akivel aztán én is összebarátkoztam, ma is gyakran beszélünk telefonon Szegény férjem tavalyelőtt, 88 éves korában meghalt. Nagyon sajnáltam, és nagyon hiányzik. Jó lenne, ha még élne. Az emberi élet véges, sokszor mondom. Nem bánnám, akárhogy is, csak élne.

Zsuzsi 1973-ban férjhez ment, néhány éve elváltak. Ő kertészeti technikumot végzett, de nagyon szereti a zenét, sokáig énekelt különböző kórusokban, konzarvatóriumba is járt.A fiam újságíró. Nyomdaipari szakközépiskolában érettségizett – nyomdászként is dolgozott, méghozzá a Zrínyi Nyomdában, mielőtt újságíró lett – jogi egyetemet végzett. Megnősült, majd elvált. Nagyon jó gyerekek.

Csontritkulásom van, és mindig attól félek, hogyha összetörik valahol, az már nem forr össze. És látom, hogy nincs semmi erőm. Az unokám nagyon erős, mindig fogja a karomat. Nagyon jószívű, nagyon rendes gyerek. Ő a lányom fia, Gábor. 1977-ben született. Ma egyetemre jár.

Gábor 12 éves volt, amikor megmondtam neki, hogy ő zsidó, apja keresztény, anyja zsidó:. Tudod, anyád után zsidó vagy. Én nem vagyok zsidó, mondta, nem vagyok semmi se! És rángatta a vállát. Megsértődött, hogy azt mondtam neki, hogy zsidó. Kiderült, hogy miért tiltakozott annyira. Még kicsi volt, általánosba járt. Zsidóztak a gyerekek. Ő is zsidózott: Zsidó vagy, zsidó vagy! Később elmesélte, hogy azért volt annyira felháborodva. Ezek után elment a gyerek nyaralni, Szarvasra, abba a zsidó társaságba [ifjúsági zsidó tábor]. Az nagyon tetszett neki. Ott sportoltak, úsztak, jó kaja volt, szóval jó volt. Hazajött, mondta, hogy milyen nagyszerűen érezte magát, sokat tanultak, úszkáltak, és azt mondták, hogy jelentkezzen, aki Izraelbe akar menni, megismerni Izraelt. Kérdeztem, te akarsz menni? Nagyon szeretnék menni, de nincs pénzem. Mondom, akkor adok neked pénzt.  Elment, és beleszeretett Izraelbe. Jöttek a levelek. Ez egy csodaország, milyen szép. Minden csodálatos, mindenki kedves, mindenki jó, megtalálta a helyét. Amikor hazajött, kezdett mesélni. Meg kéne tanulni a nyelvet, ki kéne oda újra menni, mert nagyon barátságosak az emberek. Jól van, kisfiam, ha menni akarsz, nézz utána, mondtam. Nem került sokba, úgyhogy elment. Két és fél évig ott volt. Megtanult írni-olvasni héberül. Amikor egy fél éve volt kint, már jöttek a levelek, hogy milyen jó itt, gyertek ti is. Én is mindig Izraelben akartam élni. Úgy gondoltam, megyek én is, megkapom a nyugdíjamat, megleszek. Kimentünk mi is a lányommal, és kivettünk egy lakást.

1998-ig voltam Izraelben az unokámnál, egy fél évet, de már beteg voltam. És nagyon messze volt az orvos, beszélni sem tudtam vele, mert orosz volt. Naponta kellett orvoshoz járni, ő nem értett meg engem, én nem értettem meg őt. Aztán gondoltam, hazajövök gyógyíttatni magamat. Szépen itt maradtam. Sokat voltam kórházban az utolsó tíz évben. Szinte rendszeresen vittek kórházba. Olyan betegségem van, hogy sokszor rosszul vagyok az agyvérzés óta. Aztán a gyerekek is hazajöttek.

A lányom az 58. évében van. Nyugdíjban van. A fiam 50 éves. Mindig mondja, hogy 120 éves koromig éljek. Kérdezem, hány barátodnak vannak még szülei? Egynek se. Na, látod. Én vagyok most már az utolsó, meg a Kati, akivel együtt voltam Auschwitzban. Kati két évvel fiatalabb nálam. De neki azért rossz, mert mind a két testvére meghalt.

A testvéreim a háborúban elhagyták a jóistent, és nem hittek semmiben se. És úgy is nevelték a gyerekeket, és a gyerekeik mégis vallásosak lettek. Van köztük olyan, aki állandóan imádkozik Izraelben. A másik szintén vallásos. New Yorkban lakik, szép gyerekei vannak.

Mostanra sajnos vagy hála istennek, úgy összekeveredtek az emberek, hogy minden további nélkül keveredik a zsidó a kereszténnyel. A lányom is egy keresztény fiúhoz ment hozzá. De soha erről nem beszéltek, hogy te zsidó vagy vagy keresztény. Jól összejöttek, olyannyira, hogy az unokám már a zsidó vallást gyakorolja. Én nagyon örülök neki, hogy valamit megőriz a zsidóságból. Én a hagyományokat megtartom, de amúgy nem nagyon járok sehova sem. De örülök, hogyha tele van a templom, hogy nem felejtik el a vallást.

Péntek este meggyújtom a gyertyát, van egy ilyen gyertyás csillárom, és akkor emlékezem legalább az ősökre, ha már nincsenek itt. Mást nem tudok csinálni. Nem voltam rendes vallásos én sem. Nem tudtam, mi az a vallás. Én hiszek Istenben, de nem vagyok vallásos. Tartom az ünnepeket, a szokásokat, minden olyasmit tartok, amit anyám tartott.

Az igazat megvallva a rendszerváltás engem se meg nem rázott, se nem örvendeztetett meg. Én már beteg voltam, öreg voltam, és azt reméltem, hogy jobb lesz, mint volt, jobb lesz a gyerekeknek, mint volt.

Az a fontos, hogy hagyják az embereket élni, azért születtek, hogy éljenek. Hát hagyják őket élni. És a szegény ember is élni akar. Legyen neki minden napra ennivalója, legyen cipő a lábán. Én tudom, mi az a szegénység. Az én időmben is voltak szegény emberek, akiknek volt sok gyerekük, és volt egy pár cipőjük. Volt 3-4 gyerek, akkor felváltva jártak iskolába. Vettek egy jó nagy cipőt, ami mindenkinek jó, és akkor ma te mész iskolába, holnap te mész iskolába stb. Ez így igaz, mert én köztük éltem. Még nem jöttek helyre a dolgok. Majd ha mindenkinek lesz ennivalója, utána gyűjthetnek az emberek, amennyit csak akarnak, úgysem viszik a sírba magukkal.
 

Életrajz

Vince Jánosnét városmajori otthonában látogattam meg. Az alig 40 éves ház, ahová lánya, Judit születése után költözött férjével, Jánossal, még mindig rendezett, jó állapotú. Otthonában – néhány éve, férje halála és a közelmúltban Izraelbe alijázott Marci unokája távozása óta Bickó kutyával élnek kettesben. A lakás magán viseli két értelmiségi ember ízlését, sok száz könyv, külföldről hozott, inkább eszmei értéket képviselő tárgyak, rézkarcok, puha párnák, kényelmes bútorok, több, olvasásra, keresztrejtvényfejtésre vagy jóízű beszélgetésre hívogató, meleg fényt árasztó sarok.
 
Anyai dédapám, Hoffmann Manó, aki tíz évvel a születésem előtt halt meg, néptanító volt, állami elemiben, alsó tagozatban tanított vidéken, és amikor nyugdíjba ment, a fiához-menyéhez [Hadinger Ede és felesége] költözött a Thököly út 17-be.  Dédanyámról nem hallottam sokat, ő nagyon mélyen vallásos volt. Nagyszüleimtől, szüleimtől túl sokat nem hallottam róluk. Kóser háztartást vezettek. Dédapám óriási étvágyáról volt híres. Menye, a nagyanyám mindig kínálta, egyen papa! Én? Eszem! Nem, papa, maga nem eszik, hanem fal…

Apai nagyanyám, Hirsch Leonóra 1860-ban született, valahol a Délvidéken, úgy emlékszem, Zentán, sokgyerekes zsidó családból származott, ahol nem tudom, miért, németül beszéltek – nem jiddisül, az irodalmi németet beszélték egymás között. Apai nagyapám, Deutsch Ignác papírügynök volt, egy úton rosszul lett, többet nem látták, meghalt. Feltehetően vidéken lett eltemetve, hogy hol, nem tudom. Nagyanyám szerint nyilván infarktust kapott, hiszen nagyon kövér ember volt, s nem volt jó a szíve. Ez idő tájt apám hat-hét éves lehetett…

Hét gyerekkel maradt özvegyen a nagyanyám, s a legfiatalabb két és féléves volt. Nagyanyám legidősebb fiútestvére jómódú bőrgyáros volt, úgy hívták a bőrgyárát, hogy Hirsch Jakab Színes Bőrgyár, ő segítette őket [Feltehetően a Hirsch A. Jakab Bőrgyárról van szó. A Hirsch család a 19. sz. közepétől bőrkereskedelemmel foglalkozott a Belvárosban. Hirsch Jakab fia, György kezdett bőrgyártásba Újpesten. Kezdetben l0-l2 emberrel és leselejtezett gépekkel gyártottak kesztyű- és díszműbőröket. Igazi gyárnak 1940-től tekinthető a bőrgyár, amikor már a magyarországi kecskebőrök 65%-át dolgozták fel. Saját bőráruházuk volt a Károly körúton. A gyár a második világháborút kisebb sérülésekkel átvészelte, 1948 márciusában a többi újpesti bőrgyárral együtt államosították, neve Díszműbőrgyár lett. – A szerk.]. Nem rendszeresen, az igaz, hanem ha jelezték, hogy rászorulnának. Ő fizette például a lakbérüket, ami akkoriban nem volt kis pénz, több mint száz pengőt tett ki, az akkori álomfizetés, a kétszáz pengő felét.  Nagyanyámék összkomfortosan laktak a Thököly út 38-ban – ma is ugyanúgy néz ki a ház, mint akkor, nyolc egyforma, úgynevezett Beszkárt ház volt –, egy háromszobás lakásban, de nem túl nagy kényelemben, személyzet nélkül, és a nagyanyám mindent maga csinált, még sajtot is, és nem is vezetett kóser háztartást. Végig ott maradtak abban a lakásban, fel sem merült, hogy kisebbe költöznének. Nagyanyám rendkívül művelt nő volt, zeneileg is, pedig soha nem tanult semmilyen hangszeren, könyvtáruk sem volt, kölcsönzött könyveket, így szerzett műveltséget.

Hirsch Jakabék a Honvéd utcában laktak, nagyon szép polgári lakásban, háztartási alkalmazottal. A feleségét Ilkának hívták. Jakab bácsi nagyon kellemetlen természetű, mogorva ember volt. Többször hívott meg bennünket ebédre, de ezek az ebédek csendesen teltek el, szinte szótlanul.

Nagyanyám bölcsen és nagy rezignációval fogadta az özvegységet, egész nap horgolt a Városligetben, a gyerekek meg egymást nevelték. Olyan is volt, hogy a nagyanyám hazajött, és teljes csend volt a lakásban, hét gyerek – négy fiú, három lány – mellett! Ez azt jelentette, hogy a nagyobbak gombfociztak, és a kicsik az ablak közé voltak zárva. És ha a gyerekek azt mondták, hogy: „Mama! Éhesek vagyunk”, akkor a nagymamám azt felelte: „Nyaljatok sót! Attól szomjasak lesztek, vizünk korlátlanul van.” A lányok gyönyörűek voltak, és valamennyien jómódú fiúkhoz, bankfiúkhoz vagy tőzsdésekhez mentek feleségül, ami akkor nagyon sokat jelentett. A fiúk jóképűek voltak, és nem szerelemből nősültek. Mindannyian érdekből házasodtak, egyre gazdagabb nőket vettek feleségül.

Az első fiú, Pali textilszakmát tanult, és háromszor nősült: az első felesége a Miskolczy Márta volt, a családban csak így emlegettük, hogy Pali elvette az Újpesti Tarkánszövőt [A Miskolczy Kendőgyár érdekeltségébe tartozó Újpesti Tarkánszövő és Kikészítőgyár Rt.-ről van szó. – A szerk.], aminek a tulajdonosa Márta apja, Miskolczy Ignác volt. Őt gazdag zsidó gyárosokkal együtt a Rabbiképző épületében verték agyon a nyilasok. Ebből a házasságból két lány született: Judit, aki harminc évesen súlyos depressziója miatt öngyilkos lett, és Mariann, aki ma is él, hetven év felett van, a férjét Szegő Jánosnak hívják, mérnökember, és hűtőgépgyáraik vannak Brazíliában. Ők nagyon jómódúak most is. A második felesége a „Preisz Pékség”, azaz Preisz Annus volt, majd a Techel és Tusák Paplangyár tulajdonosának lányát vette el. Több bérháza is volt, a Szemere utcában és a Benczúr utca 1. is az övé volt, szobalány, szakácsnő, lány a gyerekek mellett. Nagyon elegáns volt a Szemere utcai lakás, ott voltunk sokszor. De mindig éreztetve volt velünk az, hogy mennyivel jobban élnek, mint mi.

Paliék annyira nem voltak vallásosak, hogy karácsonyt tartottak, ahová mindig meg is hívtak engem, és az ajándékok a fa alatt voltak. Elég furcsán éreztem ott magam. Pali katolikus papként bujkált egy kispesti parókián, így menekült meg. Talán 1948-ban mehetett ki Brazíliába, ott cukrászdát nyitottak, és kábé húsz évig ebből éltek. Mariann 1956-ban ment ki az apja után.

Andor, a második fiú Gyöngyösön elvette Kardos Klotildot, a „Kardos Fatelep” tulajának lányát, aki rendkívül csúnya nő volt. Gyermekük nem született. Anyám mesélte, hogy látta őket vőlegény-menyasszonyként, és amikor Klotild odahajolt Andorhoz, hogy megcsókolja, az ellökte magától. Anyám úgy mesélte, ő már akkor érezte, ez nem lesz jó házasság. Mégsem válás vetett véget a házasságuknak, a fasizmus lerendezte, mindketten Auschwitzban pusztultak el.

Miklós elvette anyám unokatestvérét, aki zongoratanárnő volt, Hadinger Ilonát, s később ők hozták össze anyámat apámmal. Miklós munkaszolgálatban halt meg. Miklóséknak egy lányuk született, Klári, aki mindvégig titkolta zsidóságát, és Angliába ment férjhez. Utolsó, harmadik férje a londoni repülőtéren a feltálalandó menüket állította össze, s nem tudta, hogy milyen vallású a felesége. Egyszer voltak látogatni Magyarországon. A feleség nevetve mesélte – erre emlékszem –, hogy nézték otthon a tévét, egy operaénekes adott elő áriákat, és a férj megszólalt: „Nézd, ez a hülye zsidó énekel, ahelyett, hogy dolgozna.” És Klári ezen akkor is csak nevetett. Klárinak az első házasságából született gyermeke, a második férje pedig kereskedelmi hajós volt, ott is éltek, a hajón.

A negyedik fiú az apám volt, Dezső Árpád. Ő magyarosította a nevét kábé tizenhét-tizennyolc éves korában Deutschról Dezsőre. Az okát nem tudom, és a testvérei közül a lányok voltak azok, akik nem magyarosítottak, a fiúk igen.

A három lánytestvér: Jolán, Ilonka és Katica volt. Jolán férje, Vajda Marcell terménytőzsdés volt, egy fiuk született, aki Izraelben élt és dolgozott, a Bank Hapoalimnak volt az igazgatója. Kétszer nősült, a második felesége csodálatos nő volt, aki már ott, Izraelben született, ezredesként szolgált az izraeli hadseregben, majd leszerelt, s ezután a jeruzsálemi polgármesternek lett a titkárnője. Még él, nyolcvan év körüli lehet. Egy közös gyerekük született, és gondolom, néhány unokájuk van most. 1990 körül látogattuk meg őket, nagyon kedvesek voltak velünk.

Ilonka Pesten élt, három-négy éve halt meg, a századik születése napját követő pár héttel. A századik születésnapját nagyon szépen ünnepelték meg, zászlókkal, tükörre helyezett hatalmas tortával. Az ő férje hitközségi vezető volt. A fiuk a tévénél volt vezető állásban. Ilonka néni valamennyire még elment templomba, nyaranta üdült az ortodox hitközségi üdülőben, hiszen elvárták tőle a férje beosztása miatt, de nem volt vallásos.

Jolán és Ilonka a Szent István park 25-ben volt a zsidóüldözéskor (ott halt meg a nagyanyám is), ami védett ház volt. Bár a védett házakba csak menlevéllel lehetett menni, annak akkor nem sok gyakorlati jelentősége volt a zsidók biztonsága szempontjából.

Katica, a harmadik lány – ellentétben a másik kettővel – buta és rosszindulatú volt. Brucker Henrikhez ment feleségül, akinek svájci textilképviselete volt. A férj súlyos cukorbeteg volt, ami Auschwitzban szünetelt, talán az éhezéstől. Nagyon későn érkezett haza onnan, 1945 szeptemberében. Katica hamis papírokkal vészelte át, bujkált a holokauszt alatt, például a nyaralójukban a Rómaifürdőn, erdélyi menekültnek adva ki magát.

Minden gyerek érettségizett, és olyan szakmát tanult, amivel meg lehetett élni. Nem egyházi iskolában tanultak. Például az apám a bőrszakmát, Miklós vegyészetet, Pali textilszakmát, Andorról nem tudok, a lányok mind tudtak varrni is. Egyikük sem élt vallásos életet.

Az anyai dédapa, Hadinger Lipót Tolna megyében, Györkönyben volt sokgyerekes mészáros [Györköny – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 2800 főnyi, főleg német lakossal. – A szerk.]. Minden gyerekét tizennégy éves korában önállósította. Ez azt jelentette, hogy például nagyapám, Hadinger Ede, aki csak négy elemit végzett, tizennégy éves korában kapott egy szarvasmarhát, és avval gyalog elindult Budapestre önálló életet élni, majd ő is mészáros lett. Akkoriban a Garay téri piac még nem ilyen formájában létezett, illetve épületrésze nem volt, így ő standon árult. Egyre nagyobb tételekben. És húsz-huszonkét éves korára már fióküzletei voltak: a Szív utcában, a Garay téren, a Cserhát utca sarkán. Több alkalmazottja is volt, segédjei voltak, akik nála szabadultak fel, ő vizsgáztatta le őket. Hitközségi szállító is volt, és nagyon fiatalon, huszonkét éves korában meg is nősült.

Egy Hoffmann Hermin nevű, nagyon szép, nagyon okos, szellemes, elegáns, igényesen öltözködő, vallásos nőt vett feleségül. Herminnek nagy szerepe volt az üzlet fellendülésében, rengeteget segített, dolgozott a férjének. Róla alig tudok valamit, négy évvel a születésem előtt halt meg gyomorrákban. A testvére vagy unokatestvére Stern Samu volt, a hitközség akkori elnöke. Nagyapa is ismerte a vallást, de nem volt bigott vallásos. 

Hadinger Ede, mint mondtam, kóser mészáros volt. De a háztartásuk csak a húsok, felvágottak szempontjából volt kóser. Nagyapám üzlete és lakása két háznyira volt tőlünk, a Garay tér 12-ben. Saját házban. Az első emeleten az egyetlen erkélyes lakás az övé volt. Három szoba volt, az egyikben egy óriási zongora és egy tonettszekrény volt, a középsőben, az ebédlőben egy nagy ebédlőasztal, egy dívány volt, ezen kívül csak a hálószoba volt. A háztartását egy Katica nevű alkalmazott vezette, aki vidékről érkezett, és úgynevezett „szombatos” volt [lásd: szombatosok]. Később derült ki, hogy rendszeresen lopott nagyapámtól.

Nagyapám nagyon jó szakember volt, a Mészáros Ipartestület [Mészárosok és Hentesek Ipartestülete] alelnöke volt tizenvalahány évig. Egyszer elvitt magával a Hűvösvölgybe, ahol átadtak akkor egy Aggok Házát idős mészárosok számára, nagyapám mondott avatóbeszédet, ő szervezte az egészet. Tekintélyes ember volt, mindenkit ismert, és mindenki ismerte a szakmában. Kóser mészáros korától adott arra, hogy templomba járjon: a volt Aréna úti [ma Dózsa György út] templomba nagyobb ünnepekkor, Sábátkor pedig a Thököly útra, egy kisebb imaházba.

A Garay téri üzlet pincéjében – kicsit nagyképűen – az volt kiírva, hogy „szalámigyár”, öt-hat nem zsidó alkalmazottal folyt a húsfeldolgozás és egy mesgiáchhal, Kohn úrral, akit a hitközség küldött oda. Latabárék is nála vásároltak. Ugyanakkor, hitközségi szállítóként kórházakba is vittek húst. Emlékszem, maga az üzlet is szinte a mennyezetig csempézve volt, fehér-bordó díszítéssel, pultok voltak, tőke, ahol a húsokat vágták, azt naponta sikálták például, és a mesgiách, mivel szépen is rajzolt, ő csinálta az ártáblákat, amihez rajzokat is mellékelt, például a párizsihoz az Eiffel-tornyot. Semmilyen fűtés nem volt, télen dermesztő hideg volt, anyám, ha néha kisegíteni ment oda, borzasztóan szenvedett emiatt. Egy idő után elválasztották a helyiséget, mert a kóser vágodának külön kellett működnie, és a csirkéket például Friedmann úr vágta csak le. A pincében, amely világos és tiszta volt, az országban az elsők között üzemelt nagy hűtőkapacitás,  egy óriási szoba végig hűtőnek volt kialakítva, ahol olyan minőségű felvágottakat csinált, hogy például a hagyományos Budapesti Nemzetközi Vásáron kábé 1940-ben, „Hanna Szalámigyár” néven működő pavilonjában sorba álltak az emberek [Az első BNV – ezen a néven – 1925-ben volt, de előzményének tekinthető az 1906-ban először megrendezett Tavaszi Árumintavásár, amely később a Keleti Vásár nevet kapta. – A szerk.]. Az asszony [Hermin] rendkívül szorgalmas volt, öt órakor már az üzletben, a pénztárban ült, télen-nyáron. .

A nagyapámnak, emlékszem, nagy baráti köre volt, minden áldott nap összejöttek a nagypapa lakásában alsózni a barátai: a Mészáros Ipartestület elnöke, a Kollár úr, egy állatorvos, a Bojniczer és egy Jánosi nevű mészáros, aki valami funkciót töltött be a testületnél. Kártyázás közben bort ittak, és engem annyira idegesített az, hogy ugyanazt a mondatot ¬– „Mit mondott a kabai asszony? Igyunk egyet, komámasszony!” – vagy ötvenszer elmondták.

Az anyai nagyapámat azért nem szerettem, mert belém nevelték, hogy „a nagypapát szeretni kell”. Érzelmileg ellenálltam. Nagyapa rendkívül erőszakos ember volt, nem tűrt semmiféle ellentmondást, hiába szerettem volna vele vitatkozni, nem lehetett. Sokat jelentett, hogy ő jómódú ember volt, a család pénzügyi helyzetét mindig ő tette rendbe, mivel apám hol állásban volt, hol nem. Bőrkereskedése volt, és hol tönkrement az üzlete, hol pedig B-listára tették [A B-listázás az állami alkalmazottakat érintette. Nincs utalás arra, hogy Vince Jánosné apja valaha is állami alkalmazott lett volna, úgyhogy ez valószínűleg tévedés. – A szerk.]. Anyagilag tőle [a nagypapától] függött a család. Velem is gavallér ember volt, mégsem szerettem. Sokszor ölébe vett, különféle beceneveket adott nekem és zsebpénzt! Ha bementem az üzletébe, annyi pénzt adott, hogy két-három napig főzhettünk belőle. A házasságuk, egész biztos, hogy nem volt jó, mert a nagyapám egy durva, goromba ember volt, a nagyanyám meg egy finom, szellemes, okos nő volt. Ennyit tudok a nagyanyámról, meghalt még az én születésem előtt, 1922-ben.

Anyám, Hadinger Erzsébet a Váci utcai leánygimnáziumban érettségizett. Nagyon művelt nő volt az anyám. Otthon francia- és némettanárnő foglalkozott vele, mindkét nyelven szépen beszélt is. Görögöt tanult az iskolában, és borzasztó ügyként kezelte, és évekig mesélte is, hogy egyszer megbukott belőle. Volt egy franciatanárnője, aki később nagyon elszegényedett, idős is volt már, őt támogatta anyagilag. Anyám, úgymond, úrilány volt – ezt akkoriban így mondták –, és nem dolgozott, egy úrilány nem dolgozik. Tárlatokra járt, a festményeket nagyon szerette, volt is érzéke a művészetekhez. Rajzolni is tanult, tehát ő azt tette, amit szeretett, aminek örült. A házasságkötése [1922] előtt a Thököly út 17-ben lakott [A nagypapa tehát valamikor 1922 körül vett saját házat a Garay tér 12. szám alatt, és akkor költözött el a Thököly út 17-ből. – A szerk].

Anyámnak egy testvére volt, a Hadinger Gyuri – ő később Hidasra magyarosította a nevét –, aki a Szent István Gimnáziumban érettségizett, és nagyon nagy törésként élte meg kamaszként anyja halálát. Amennyire kedvvel, szívvel végezte nagyapám a szakmát, a mészárosságot, Gyuri, aki szintén kitanulta, sose szerette, csak az apja miatt lett mészáros. Kizárólag a zene érdekelte, a zeneszerzés. Táncdalokat szerzett, több lemeze is megjelent tudomásom szerint. 1947-ben nősült először, de ettől a feleségétől elvált. A második felesége keresztény nő volt. Piroskának hívták, keramikus volt, gyermekük nem született. Tartottuk velük a kapcsolatot. Valamikor az 1990-es évek vége felé halt meg, az értesítőn keresztény temető volt megjelölve, és Jánossal úgy éreztük, mi nem vehetünk részt egy olyan szertartáson, ahol egy hajdani kóser mészárost nem a hagyománynak megfelelően búcsúztatnak.

A szüleimet az apám öccse, a Dezső Miklós hozta össze. Az Andrássy úti Lukács cukrászdában mutatták be őket egymásnak. Terveztek egyházi esküvőt is, de nagyanyám halála miatt, illetve a gyász miatt csak polgári esküvőt tartottak, ami a hetedik kerületi elöljáróságon volt. Körülbelül egy évig albérletben laktak a Dózsa György úton [akkor: Aréna út], mert közben készült a lakásuk: nagyapám vett egy földszintes házat az Alpár utcában [ma: Ida utca], ráhúzatott egy emeletet, és így oldódott meg a lakásgondjuk.

Mi az Alpár utca 4-ben laktunk, és egy sarokház választotta el a két lakást egymástól, de a házmesterlakáson át lehetett vágni, bemenni az ajtójukon, kijönni a konyhájukon, és már a Garay tér 12-ben is voltunk. De a lakás olyan elhanyagolt és koszos volt, hogy amíg átmentünk, visszatartottuk a lélegzetvételt. A házmester – akiről később úgy hallottam, a nyilasokhoz csapódott – mindkét házban dolgozott.  Mindennap találkoztam nagyapámmal, ha bementem az üzletbe, de vasárnaponként nála, nagyapámnál ebédeltünk. Az ebédeket a háztartási alkalmazottja, a Katica szolgálta fel. Nagyapám nagyon kényelmes ember volt, nagyon ritkán járt hozzánk, de elvárta, hogy mi menjünk hozzá. Meg a kóved miatt is. Nagyapám diktátor típusú ember volt, senki nem mert ellentmondani neki. Nagyapa és apám kapcsolata szívélyes volt, de nem volt meghitt. 

Háromszobás lakásban laktunk, nem voltak szomszédaink, a földszinten rendőrőrs volt, miénk volt az emelet. A hálószoba amolyan típusos hálószoba volt. Egyszerű bútorokkal berendezve, drapp, festett bútorokkal. Ágyak, toalett-tükör, éjjeliszekrények és egy dívány keresztben az ágy előtt. Két szekrény is volt, egy akasztós és egy polcos. A gyerekszoba volt az enyém, festve volt a fal, kiskoromban mesejelenetek voltak fölül. Minden este, amikor felkapcsolták a villanyt, jó estét kellett köszönni, ez nem tudom, miért volt így. Nagyon szerényen volt berendezve, sokáig megmaradt például a pólyázóasztalom és a rácsos ágyam. Egy kis vaskályha is volt, ami majd szétrobbant a forróságtól, de csak a környékén volt meleg. Az ebédlő tapétás volt, dohányszínű tapéta volt a falon kék mintával, elég nyomasztó volt számomra. De nagyon elegáns volt. A berendezést egy újpesti műbútorasztalos, Polgár Alajos csinálta, aki minden évben eljött, megnézte és végigsimogatta a bútort, hogy rendesen ápoljuk-e – mint a saját gyermekét –, és a faragásokat kis kefével kitisztogatta. Volt egy zongora, Palik és Fia gyártmányú, azon egy tisztaselyem terítő, egy Gorka váza [Föltehetően Gorka Géza (1894–1971) műve. – A szerk.], amiben szárazvirágcsokor volt. Volt egy nagyobbítható asztal is, óriásira lehetett kinyitni, kék ripszhuzatú hat székkel, komód és kredenc is volt, szép porcelánokkal. A lehetőség megvolt arra, hogy sokan üljük körül az asztalt, de mindig csak az asztal fele volt, fél abrosszal terítve. Egy gyönyörű türkizzöld majolikakályhánk volt, ami nagyon látványos volt, csak éppen nem fűtött rendesen. Úgyhogy az egész családi élet télen mindig a kályha körül zajlott, mindenki rátapadt, egymást lökdöstük, hogy meleghez jussunk. A konyha olyan hideg volt, hogy a szódavíz is megfagyott. A fürdőszobában fűteni kellett az óriási rézkályhát ahhoz, hogy melegvíz folyjon a csapból.

Anyám nem tudott ugyan főzni, de a háztartási alkalmazottat [Őket akkoriban cselédeknek hívták. – A szerk.], Szkuhala Zsófit be tudta tanítani. Szóban elmondta, amit ő a gyakorlatban nem tudott volna megcsinálni. Tőlem pedig már tizenhat éves koromban elvárták, hogy főzzek! Zsófit imádtam. Ő Szerbiából jött, magyarul rosszul beszélt, németül viszont jól. S ha anyám azt akarta, hogy ne értsek valamit, akkor németül beszélt a Zsófival. Tizenegy évig volt nálunk. Nem mi voltunk az első munkahelye, ő akkor harminc-negyven év körül lehetett. Hosszú vörös haja volt, amit kontyban hordott, és én nagyon szerettem fésülgetni a haját, néha megengedte. Nem volt túl kedves, de én nagyon kötődtem hozzá. A konyhából nyíló kis szobában aludt. Nem ültünk vele egy asztalnál, ő a konyhában evett. Ez volt a szokás. Volt cselédkönyve is. Mindenkivel jó kapcsolatban volt, nagyon érzékeny ember volt Zsófi. Ha anyám keresett valamit, és nem talált, rögtön azt gondolta szegény, hogy rajta keresi. Pedig nálunk nem számított, ki mennyit eszik. Zsófi mondogatta ilyenkor: „Ja nem kapom enni, már menem is.” Majd jött egy rendelet, talán 1940-ben, hogy a külföldi állampolgároknak el kell hagyni Magyarországot. Zsófi köszönés nélkül ment el, mert annyira fájt a szíve. Hazautazott, soha többet nem hallottam róla [Az 1940. április 25-én kiadott, 500/1940. számú belügyminiszteri rendelet alapján a hatósági engedély nélkül Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgároknak a rendelet megjelenését (illetve érkezésüket) követő 24 órán belül jelentkezniük kellett a rendőrhatóságnál. A külföldiek tartózkodási helyüket a rendőrhatóság engedélye nélkül nem hagyhatták el. Amennyiben nem kaptak engedélyt a további itt-tartózkodásra, a tartózkodási engedély lejártával kötelesek voltak elhagyni az országot. – A szerk.]. Lett utódja, de ahhoz semmilyen érzelem nem fűzött.

Volt egy mosónő, az jött nagymosásra. Az szinte szertartásszámba ment, mert előző nap beáztatták a teknőt a mosókonyhában, aztán lúgot főztek. Még a napi koszt is ehhez igazodott, jó laktatós ételt kellett főzni, általában bablevest és valami tartalmas tésztát. A háztartási alkalmazott volt, aki vasalt, de annak is megvolt a módja, mert előzőleg fleichtolni kellett a ruhákat [azaz belocsolni], és a lepedőket kihuzigálni. Ehhez engem hívtak segítségül. Aztán nedvesen állt egy darabig [szorosan összetekerve], majd faszenes vasalóval ki lett vasalva. A szidolozás [Azaz főleg rézből, esetleg ezüstből készült holmik, kilincsek, küszöbsínek, esetleg ablakpárkányok stb. kifényesítése a Sidol nevű speciális tisztítószerrel. – A szerk.] péntekenként volt – tehát mindennek meg volt a maga ideje.

Apám rendkívül szerényen öltözködött, annyira szerényen, hogy előfordult az is, hogy foltozott ingben járt. Ha a gallér elkopott, akkor a hátából csináltak újabbat. De ő szeretett azzal demonstrálni, hogy nálunk páváskodjanak a nők. A férfiaknak nem kell. Igaz, csináltatott cipőben járt, de az akkor nem számított luxusnak. Az anyámnak nagyon jó ízlése volt, az én ruháimat is ő tervezte, és a Dembinszky utcában varrta meg egy nagyon ügyes varrónő. Házivarrónőnk is volt, rá nem bízott anyám komolyabb szakértelmet igénylő munkát, ő évente jött hozzánk foltozni. Mivel nagyon spórolt anyám, egyre olcsóbb varrónőnél varratott. De akkoriban bármilyen anyagi körülmények között éltek az emberek, javíttatták a ruháikat. Kabátot például egy Jelenfy nevű férfiszabó varrt nekünk az Elemér utcában, de az első kabátomat egy török szabó varrta, a nevére is emlékszem, Szarajlin Bukasinnak hívták.

Végül is nem éltünk rosszul, ha apámnak éppen volt állása, és jól keresett, a szüleim állandóan félretettek pénzt, gyűjtöttek nekem hozományra a Magyar–Olasz Bankban. Annyit, hogy szinte két háromemeletes házat lehetett volna belőle venni. Egész életükben spóroltak. Lakbérre nem volt kiadásunk természetesen, ha csak azt tették volna félre, az is száz pengő feletti összeg lett volna.

Apám szociáldemokrata vezető volt, szemináriumokat tartott. Rendkívül művelt volt, irodalomban, történelemben és ideológiailag is. Igen egyszerű emberek is jártak hozzá az Alpár utcai lakásba: fűtők, szénhordók, többnyire tanulatlan emberek. Bejöttek, köszöntek, én nem voltam olyankor bent a szobában. Volt köztük egy cipész is, Guzli Dávid, akinek apám odaadott később egy koffer holmit, hogy vigyázzon rá. A háború után visszaadott mindent. És elmondta, milyen kellemetlen volt neki a sárgacsillagos holmikat őrizni. Akkor már apám nem élt, amikor visszahozta a bőröndöt. Azt hiszem, apám összekötő volt a kommunista párt és a szociáldemokrata párt között, de ennél pontosabban nem tudom.

Anyámat egyáltalán nem érdekelte a politika. Ő inkább művészekkel, festőkkel jött össze, apámnak külön társasága volt. Közös barátaik nem nagyon voltak, mivel az ízlésviláguk merőben más volt. Néha közösen elmentek egy-egy evezős összejövetelre a Rómaira, a Podolecz-csónakházba. Társasági életet főként rokonokkal éltünk, például sréhen szemben lakott egy orvos nagybátyám: Dr. Sonkoly Ödön, aki korábban a Zsidókórházban, majd a Visegrádi utcai rendelőben volt szülész-nőgyógyász, és nyolcvanegy éves korában nősült először. Vele vagy délelőtt, vagy délután, de minden nap együtt voltunk mi, ketten, anyám és én. Nem kínálgatott bennünket semmivel, nagyokat nevettünk, és járkáltunk a lakásban.

A nagyszüleim még valamennyire vallásosak voltak, de a szüleim már nem. Nem vezettünk kóser háztartást. Sertéshúst természetesen nem ettünk, bár anyám egyfajta sonkát, ami sertéshúsból volt, nagyon szeretett, és a tejes–húsos szétválasztása sem volt tartva [lásd: étkezési törvények]. A nagyünnepeken kívül ritkán jártak templomba. Imaház volt a környékünkön az Aréna úton – ez most Dózsa György út –, közel a Thököly úthoz, a második vagy a harmadik ház lehetett. Legalább egy kilométernyire volt zsinagóga innen, s nagyobb ünnepeken gyalogoltunk. A zsinagóga az volt, ahol most vívóterem van. Jeles ünnepeken olyan helyre mentünk, ahol rabbi volt. Jom Kipurkor a huszonöt órás böjtöt megtartották a szüleim.

A Hanukát nem tartottuk, de otthon trenderliztünk. Tulajdonképpen mindig az evéssel járó és az örömünnepeket tartottuk meg szívesen, mint a széderestét, de azt csak a vacsoráig. Nem olyan nagyon régen tudtam meg, hogy ahogyan akkor csináltuk, az csak a felét jelenti a szédernek. A forgatókönyvet, a Hágádát az apám olvasta fel, hogy mit kell csinálni a nagyapámnak, aki levezette a szédert, és én mondtam gyerekként a má nistánót, nagyon lámpalázasan. Nagyapám testvére, a Cili néni jött el hozzánk Újpestről, ő csinálta meg a szédertálat, hogy minden rajta legyen [A szédertálon a következő rituális ételeknek  kell hagyományosan rajta lenniük: kárpász (ez általában petrezselyem), keserű fű (friss torma vagy saláta), hároszet, egy tálka sós víz, csontos sült hús (lábszár vagy csirkenyak) és fõtt tojás. A kárpász a tavaszt, a termékenységet, a reményt jelenti. A keserű fű a rabszolgaságban sínylődő zsidók keserű sorsát jelképezi. A hároszet a habarcsot jelenti, amellyel a zsidók az egyiptomi építkezéseken dolgoztak. A sós víz a zsidók könnyeit idézi. A tojás, amely a gyász hagyományos jelképe, a Templom lerombolására emlékeztet. Végül a hús azt jelképezi, hogy „kinyújtott karral” szabadította meg az Örökkévaló Izraelt. – A szerk.]. A vacsorát követően már nem folytatódott a felolvasás, de a négy pohár bort azért elfogyasztottuk [Széderkor kötelező négy pohár bort elfogyasztani. Azért ennyit, mert a Tóra négy különböző kifejezést használ Izrael kiszabadítására: „megszabadítalak benneteket”, „megmentelek benneteket”, „megváltalak benneteket” és „népemmé fogadlak titeket”. – A szerk.]. Az ennivaló hagyományos volt: maceszgombócos húsleves, utána csirkesült, marhahús, tarhonya, savanyúság, kompót, macesztorta. És a nyolc nap alatt nem ettünk más, mint amit lehet ilyenkor [lásd: Pészah]. 

A szüleim „kicselezték”, nehogy antiszemita benyomások érhessenek, mert elemibe még nem, de később zsidó iskolába járattak. Elemibe 1932-től az Aréna útra írattak be – ahová zömmel zsidó gyerekek jártak –, ez volt az az iskola, ahova még anyám is járt néhány évig. „Kert-iskola” vagy „Park Iskola” volt a neve. Köhögős, gyakran megbetegedő gyerekek jártak oda. Télen-nyáron oldalt nyitott pavilonokban tanultak a gyerekek a hátsó kertrészben. Ez már beépült azóta. Négy évig jártam oda: volt ott elemi, polgári és ingyenkonyha a szegényeknek. (A gyerekek nem kaptak enni sehol, csak később, a Zsidó Gimnáziumban volt étkezés.) Klári néninek hívták a tanárnőt. Néhány osztálytársamra emlékszem, például Neumann Györgyire ¬– vele a Zsidó Gimnáziumban is együtt jártam – és Goldberger Mártára, Halász Katira. Érdekes volt felnőtt emberként, megváltozott külsővel viszontlátni őket. Én csak zsidó gyerekekkel barátkoztam, anélkül, hogy bárhol, bármi atrocitás ért volna, talán ösztönösen. Iskolai rendezvények alkalmával néha szavalókórus jött előadást tartani, de állami ünnepekre és az ezekkel kapcsolatos programokra ebből az időből nem emlékszem. Talán az volt furcsa, hogy pár gyerek március tizenötödikén úgynevezett magyaros ruhában, a lányok pártában jöttek. A zsidó ünnepekkor nem mentem iskolába, de otthon sem egészen „szabályosan” tartottuk meg az ünnepeket, hiszen utaztunk járművön Sábátkor [lásd: szombati munkavégzés tilalma], otthon nem imádkoztunk ünnepeken sem. Viszont keresztény ünnepekkel soha nem foglalkoztunk, nem volt karácsonyfám sem. Olyan volt például, hogy Mikuláskor kitettem a cipőimet, de anyám szenet meg krumplit tett bele. Ezen nagyot nevettünk, ezt ő viccnek szánta. Húsvétkor meg hozzánk is locsolók jöttek, mert pénzt vártak tőlünk. Adtunk is.

Szabadidőm nem nagyon volt, a szüleim mindent belém akartak nyomni. Némettanárnő járt hozzám, aki mozgásművész is volt, úgyhogy egyúttal tornára is tanított. Egy óra német, egy óra torna hatéves koromtól, ehhez kilenc évesen még hozzájött az angol nyelv is. Később egy igazi, komoly mozgásművész iskolába is jártam, a Szabó József utcába. Ékes Klárának hívták a tanárnőt, és a saját lakásában tanított. Ott volt egy öltözőszoba a tanulóknak. Klára néni előtornázott, mi pedig utánoztuk. Volt évzáró ünnepély, betanított koreográfia, amikor a szülők megnézhették a gyerekeket. Magas volt a tandíj, a szüleim fizették. Később ez a tanárnő építtetett egy saját házat a Stefánia úton – a Thököly úttól a második ház –, ahol már zuhanyozó volt, nagyobb tornaterem, nagyobb öltöző.

Nyaranta az egész család, az egész háztartás lovas stráfkocsival leköltözött nyaralni, házakat béreltünk ki. Olyanokkal mentünk, akikkel Pesten is összejöttünk. Barátokkal, például Altmannékkal, ahol egy fiúgyerek volt. Meg rokonokkal is – például apám húga, Bruckerék a gyerekekkel, az unokabátyámmal, Pistával és az unokanővéremmel, Verával. Vele szinte együtt nőttünk fel, hiszen sréhen szemben laktak, ő is oda járt iskolába, ahová én, és csak kilenc hónap volt kettőnk között. Már Pesten készültek a szülők ezekre a közös nyarakra. Volt egy óriási utazóládánk, akkora, amibe öt ember is belefért volna, és abban vittük az egész háztartást, fazekakat, lábasokat, mindent. Vittük természetesen a háztartási alkalmazottat is. Nagyon szép helyeken jártunk, és nagyon szívesen mentem mindenhová. Családonként, közel egymáshoz béreltek a szülők házakat. Voltunk Mátyásföldön, Gödöllőn, Visegrádon is. Apám például Gödöllőre minden nap lejött, de Visegrádra csak hétvégén, péntek este vagy szombaton. Őt pihentette már maga az utazás is, és ha hajóval érkezett, azt nagyon élvezte. Ha apám lejött, akkor nagyon sokat foglalkozott velünk, gyerekekkel. Erdőbe vitt bennünket kirándulni. Mivel Gödöllőn egy vacak kis strand volt, átvitt minket Öreghegyre, aminek gyönyörű nagy strandja volt. Mentünk a Szent Jakab-tóhoz is. Különböző társasjátékokat játszottunk együtt, barkochbáztunk is. A szülőknek színházasdit adtunk elő az Altmannék kertjében, az unokatestvérem, Brucker Vera volt a kötéltáncos, de a kötél le volt fektetve a földön, és úgy „egyensúlyozott”.

Anyámmal tökéletesen harmonikus volt a kapcsolatom. Olyan volt, hogy azt hittem, nélküle létezni sem tudok majd. A szemünk villanásából értettük a másikat. Teljesen egymásnak éltünk, minden este hozzám bújt az ágyba, és megbeszéltük, ami aznap történt. Állandóan hülyéskedtünk. Anyámnak fergeteges humora volt, rengeteg viccet csináltunk. Amikor skarlátos voltam, és nagyon súlyos betegen feküdtem, hogy felvidítson, felöltözött férfiruhába, zsirárdi kalapba [Vízszintes karimájú, lapos szalmakalap, amely 1900 körül kezdett elterjedni, először férfi-, majd női viseletként. – A szerk.], bottal, férfiingben elkezdett táncolni. Külön gyermekorvosom volt, a mindenkori nyaralóhelyeken is. Nagyon féltettek engem, miután születésem előtt egy testvérem, Péterke mellhártyagyulladásban meghalt. Két és fél évesen úgy halt meg, hogy egy trombitát fogott a kis kezében. És az ő fényképe volt a szüleim ágya fölött, ami engem nagyon nyomasztott.

Amikor az elemi iskolát befejeztem, a Zsidó Gimnáziumba jártam az Abonyi utcába, ami nagyon közel volt, és nagyon nívós iskola volt. Nagyon szigorú és puritán iskola volt, senki nem tudta a másikról, szegény-e vagy gazdag. Ez nem volt téma. Rendkívüli, szinte válogatott jó tanárokkal. Olyan tanáraink voltak, akiknek nem kellett minket pedagógiailag fegyelmezni. Lenyűgözően érdekesen tanítottak. A tantárgyismereten kívül is szuggesztív egyéniségűek voltak. A tanítást csak élvezni lehetett. Az osztályfőnököm doktor Tímár Magda volt, nagyon művelt teremtés, ő a latint tanította nekem. Anyaként vigyázott az osztályra, nem hagyta volna, hogy igazságtalanság érjen bennünket, mindig kiállt értünk.

Volt egy matematikatanár – mellesleg utáltam a tantárgyat –, Péter Rózsának hívták, aki több tanárral együtt a felszabadulás után egyetemi katedrát kapott, és könyvei jelentek meg a matematikaoktatásról. Az ő óráin némán ültünk, nem kellett fegyelmezni bennünket, annyira magával ragadott a lelkesedése. Glaserné Neumann Vilma az irodalmat tanította, ő amolyan széplélek volt, ha valami szomorú dologról magyarázott, el-elsírta magát. Adorjánné Betz Klára [Becz Lászlóné Adorján Klára] angolt tanított, és nagyon jól. Volt egy énektanárunk, a Sziráki Márton, ő közvetlen modorú ember volt, sokat foglalkozott velünk. A rabbinkat, doktor Kandel Sámuelt – őt a gettóban ölték meg – nagyon szerettük, rendkívül sokoldalúan művelt ember volt. Olyan rabbijaink voltak, akik nem gépiesen tanították a hittant, hanem megmagyarázták a Tóra összefüggéseit és a Tóra előírásának a hatását a társadalomra, hogy a tórai törvények hogyan tették jobbá az egészségügyet, az oktatást. Az igazgatótól, doktor Zsoldostól viszont féltünk. Nem bántott senkit, de volt olyan gyerek, akire rákiabált, és az bepisilt [Zsoldos Jenő (1896–1972) – irodalomtörténész, nyelvész, 1920-tól a Pesti Izraelita Hitközség leánygimnáziumának (később Anna Frank Gimnázium) tanára, 1939–1965 között igazgatója. 30 éven át állandó munkatársa volt a „Magyar Nyelvőr”-nek, főleg szótártörténeti dolgozatokat publikált, a reformkor nyelvével és a munkásmozgalom szókincsének kutatásával foglalkozott. – A szerk.].

Háromszor egy héten délután hat óráig voltunk iskolában. Rettenetesen nehéz volt, mert felvettek egy csomó olyan tárgyat, amiről azt hitték, hogy ha például zsidó lányok gyakorlati dolgokat – neveléstan, háztartástan, varrás – tanulnak, akkor majd megállják a helyüket az életben. Sport alig volt, és hétvégeken is jártunk iskolába. Pénteken előbb mehettünk haza, szombaton istentisztelet volt ott, az iskolában, amin kötelező volt a megjelenés – természetesen én is mindig ott voltam –, és vasárnap is volt tanítás. Én ipari tagozaton jártam négy osztályt [lásd: Zsidó Gimnázium], ami azt jelentette, hogy a gimnáziumi anyagokon túl még varrni és főzni is tanultunk. Késő estig voltunk az iskolában. A megterhelés annyira igénybe vett fizikailag, hogy egy alkalommal a dobogón álltam, és összecsuklottam.

Volt háztartástan–neveléstan óra is. Hamvas Anna tanította a háztartástant. Az iskola alagsorában egy gyönyörű, tíz tűzhelyes konyha volt, a fél osztály főzött, a másik fele ezalatt másik tantárgyat tanult, és a végén együtt fogyasztottuk el, ami elkészült. Ugyanis a főztünket meg kellett enni. Volt egy alkalom, olyan tortát csináltunk, aminek a receptúrájában nem volt liszt, csak tojás, cukor és őrölt mandula. És a tanárnő mondta: „És most a masszát tepsibe tesszük.” Néma csönd lett, senkinek nem volt mit tepsibe tenni, megettük menetközben. Kóser sütést-főzést, sőt még diétásat is tanultunk. Frau Kohn, egy német menekült zsidó nő volt a vallási felügyelőnk.

Egyik tantárgyat sem szerettem túlságosan, de kötelességből igyekeztem mindent jól csinálni, a szüleim elvárásának megfelelni. Nem mondták, hogy tanuljak jól, de ez benne volt a levegőben. Nem direkt módon, de én dicsérettel lettem nevelve. Ezért a legkisebb letolástól már borzasztó jelenetet rendeztem, mert nem voltam hozzászokva, hogy büntessen valaki vagy lehordjon. Nem mindig kaptam apró ajándékot, ha jól sikerült egy dolgozat vagy jól feleltem, de emlékszem, még egy sikeres foghúzás után is kaptam valamit.

A gimnáziumban jól éreztem magam, mint mindig, megtaláltam a baráti körömet. Az osztálytársaimmal minden születésnapot megünnepeltünk, Zsúrokat rendeztek a szülők. Anyám például egyszer kitalálta, hogy egyik születésnapomon dirndlizsúr legyen.

Két évvel az érettségi előtt kitelepítették az iskolát a Wesselényi utca 44-be, ott is érettségiztem 1944-ben, sárga csillaggal a mellemen, miközben az ablakok alatt német katonák meneteltek, énekeltek.

Apám a bőrszakmát Hirsch Jakabtól [apai nagymama testvére] tanulta meg, ő segítette hozzá, hogy üzletet nyisson, először az akkori Landau utcában [ma Vasvári Pál utca]. Aztán egyszer nem tudta a bőrt szállító többi nagykereskedőt kifizetni, még az 1930-as években történt ez. Apámat elhagyta a szerencséje, és több alkalommal is tönkrementünk. Apám lelkileg is összeomlott. Akkor ezt úgy hívták, hogy inszolvens lett, csődöt jelentett. Először még valahogyan magához tudott térni, de már nem ment jól, és nem is szerette az egészet. Betörtek hozzá falbontással, és minden áruját elvitték. Ez az István úton volt, ahol először a 6-os szám alatt, majd a 16. szám alatt működött már kiskereskedőként, a Bethlen téri templommal szemben. Egyetlen alkalmazottja volt, Rosner úr. Őt a zsidótörvényekkor [lásd: zsidótörvények Magyarországon] el kellett bocsátania [A 2. és 3. zsidótörvény és a rendeletek egyedül a nem zsidó háztartási alkalmazottak tartását tiltották, illetve azt szabályozták, hogy mekkora méretű műhelyben/üzemben hány zsidót lehet alkalmazni. – A szerk.].

Aztán illegálisan dolgozott az apám, feketén, tanácsadóként, a Magyar Lajos Gépszíjgyárban, ahol a tulajdonostól, aki zsidó volt, a második zsidótörvény miatt elvették a gyárat, és odaadták Havaldának, aki előmunkás volt ott. Nem ő túrta ki a Magyart, hanem kinevezték oda. Ez lett a Havalda Gépszíjüzem a Hajós utcában, az Operaháznál. Voltunk ott vagy tíz éve, emlékeztek apámra. Havaldáék nagyon rendes emberek voltak, egy év alatt gazdagodtak meg, egy szoba-konyhás lakásuk volt a kezdetben, majd a Sváb-hegyen lett villájuk. Eltették a holmijainkat is, és ami megmaradt, azt tulajdonképpen ők őrizték meg. 

Apám rendkívül öntudatos zsidó volt, és ha valahol, valami rosszízű dolgot érzett, tapasztalt, verekedett. Az én apám összeverte azt, aki antiszemita megjegyzést tett. Azért is vitték el. Végül is, amikor [1944.] október tizenötödikén a Horthy-proklamáció volt, egy napra le lehetett venni a sárga csillagot a házról. Az apám levette, odament hozzá egy férfi, és azt mondta: „Te büdös zsidó! Azt hiszed, ez végleges?” Apám leszállt nyugodt léptekkel a létráról, és összepofozta. Harmadnap elvitte egy tizennégy éves nyilas gyerek, akinek azt mondta – mintegy felmentésként –, „Te biztosan nem magadtól jöttél, téged küldtek…”. Nem jött vissza.

Nekünk, zsidó lányoknak és asszonyoknak negyvenöt éves korig be kellett vonulni a zuglói KISOK-pályára. Ez [1944.] október végén volt, apámat, szegényt, október huszadika körül vitte el a nyilas suhanc. Zuhogó esőben, sártengerben ültünk egész nap, majd a Rákos-rendezőn fölültették vonatra a társaság egyik felét, a másik felének azt mondták a rendőrök, hogy jöjjenek holnap, mert ma létszámfelettiek. Úgyhogy hazamentünk a hátizsákkal a Nefelejcs utca 12-be – itt volt egy lakás, ami az anyám unokatestvéréé volt. A Nefelejcs utcai ház csillagos ház volt, de többet nem mentünk [a KISOK-pályára]. Állandóan úton voltunk, állandóan költöztünk. Azért kellett ennyit költözni, mert egyre összébb költöztették a zsidókat. Egy részüket a Dunába lőtték [lásd: zsidók Dunába lövése], egy részüket deportálták, és kevesebb csillagos házra volt szükség.

Tizenegy hónapig egyik helyről a másikra mentünk, egyre kisebb csomagokkal. Laktunk az Alpár utcában, aztán a Nefelejcs utcában, a Pozsonyi úton, ami védett ház volt, onnan elvittek a Teleki téri nyilas házba, onnan eljutottam a svéd védett házba, a Tátra utcába, aztán onnan megint vissza a Pozsonyi útra. Sokszor voltunk étlen-szomjan. Le voltunk fogyva rettenetesen. Hetek elmúltak, amikor ivóvíz sem volt, nem működött a vécé sem, és negyven ember is volt egy lakásban – ez a Pozsonyi út 40-ben volt. Hoztak sebesülteket is, olyat, akinek egy lövés szilánkja átvágta a veséjét. Ő ott vérzett el. A megalvadt vért léptük át a szoba közepén. Kimenni, élelmet szerezni zsidóknak nem lehetett, kijárási tilalom volt. Le voltak zárva a házak, és fegyveresek őrizték. A csillagos és a védett házakat egyaránt, ez 1944 decemberében volt.

Engem egy alkalommal, december elején lehetett, elvittek a nyilasok a Teleki tér 10. szám alá, ahol még vizet sem adtak inni [A Teleki tér 4–10-ben (az egykori Antiszemita Párt egyik gyülekezőhelyének – Teleki tér 8 – szomszédságában) volt nyilasház – gyűjtőház –, ahova 1944 őszén „utcán elfogott, lakásokból kirángatott zsidókat hoztak be… . Egy csoportjukért, ötven-valahány ember, akiket december első napjaiban elhurcoltak a nemzetközi gettóból (Tátra utca 15), Wallenberg emelt szót. Nap mint nap ki tudott innen menteni néhány embert, mindenkit azonban ő sem” – olvasható a „Zsidó Budapest” c. munka 480. oldalán. – A szerk.]. Feküdtem néhány napig egy lakás egyik szobájában, s kiderült, hogy anyám másod-unokatestvérének, doktor Várkonyinak a lakása. Mindennap sorakozót tartottak a nyilasok, és vitték az embereket a Józsefvárosi pályaudvarra deportálni. Ekkor apámat már elvitték, tán nem is élt (az egyik Holokauszt füzetben egy névsorban olvastam néhány éve a nevét [Az interjúalany az 1992-től publikált Holocaust füzetek sorozatra gondol, amelyet a Magyar Auschwitz Alapítvány ad ki. – A szerk.]).

Tíz nap múlva a svédek visszahoztak a nyilas házból. Azt hazudtam, hogy svéd védlevelem van, mert úgy láttam, csak azokat viszik ki, a többieket deportálják, de elvették a nyilasok. Egy magyar tábori csendőr és a svéd követség tisztviselője jött minden nap, és megkérdezte az adataimat. Egy lista volt nála, belelestem, s onnan olvastam ki valakinek – Friedländer Kittynek – az adatait, akiről tudtam, hogy valóban van védlevele. Megígérték, hogy három napon belül értem jönnek. Így is történt.

A Tátra utcába vittek egy védett házba, ahol egy hatalmas anyakönyvben ellenőrizték az adatokat, és kiderült, hogy nem én vagyok Friedländer Kitty, mert nem tudtam „anyám” leánykori nevét. Nagyon elszégyelltem magam a hazugság miatt, és a kijárási tilalom ellenére visszaszöktem anyámhoz. Anyám már olyan állapotban volt, hogy nem tudott felkelni, nem tudott mozdulni. Egy nyilas volt épp akkor a lakásban, aki anyámat akarta elvinni, de amilyen állapotban volt, helyette engem választott. Szegényke elkezdett zokogni: „Most mit csináljak? A gyerekemet már egyszer elvitték, most jött vissza, és most újra?” Rám nézett a nyilas – lehet, hogy nem is az volt, akinek látszott, hiszen sok cionista öltözött be akkoriban egyenruhába, hogy mentse a zsidókat [lásd: haluc fiatalok]. „Maradjon, feküdjön az ágyba”, mondta nekem a nyilas. Így úsztam meg.

[1945.] január közepe táján már percenként változott a ház meg a Pozsonyi út és környéke „tulajdonosa”. Ejtőernyővel jöttek oroszok, akkor azt hittük, vége, a környék tiszta. Kimentünk, s már ismét német katonákat láttunk. Legalább ötször cserélt gazdát felszabadulás előtt a környék. Én azt gondoltam, hogy a szovjet katonák rögtön szeretni fognak bennünket, meg is szólítottam egy őrt a kapuban, és – nem is tudom, hogy jutott eszembe – kértem, táncoljon. Érdekes volt, mert meg is tette. Anyám, amikor ezt elmeséltem neki, azt mondta: „Te, ez az ember percenként teszi kockára az életét, ne tekintsd olyannak, mint akinél táncot rendelhetsz.” Húsz háznyira tudtunk végre vizet szerezni, egy nagy vejdlingben cipeltük.

Március elején találtam egy kétkerekű kocsit, amilyet a zöldségesek használtak, és azon toltam el a Nefelejcs utcába anyámat is és a nagyapámat is. Ez egy gyönyörű, hatszobás lakás volt, s abban a szobában, ahol haldokoltak, gyönyörű mintájú tapéta volt. Szegény anyám, amikor hallucinált, alakokat vélt felfedezni rajta: „Odanézz, ott jön apád, lehet látni!” Nagyapám március 23-án, anyám március 26-án halt meg. Segítséggel eltemettem őket a Kozma utcai temetőben.

A rokonokról szinte semmit nem tudtam, pedig az apai nagymamám három háznyira lakott tőlünk, a Szent István park 24-ben [máshol: 25.], én a Pozsonyi út 40-ben [1944-ben]. Ez egy gyönyörű ház most is, a halljában egy fehérmárvány aktszobor van medencével, melyben békeidőben aranyhalak úsztak. Ott több mint negyven halott volt felslichtolva. A nagynénik, apám testvérei, Jolán és Ilonka a védett házban élték túl a soát. Ők kerestek és találtak meg engem. Hónapokig jártam hozzájuk ebédelni gyalog, mert nem volt még villamos. Ők az Újlipótvárosban laktak, én a hetedik kerületben, a Nefelejcs utcában, és mindennap mentem hozzájuk ebédelni, s az volt a kötelességem, hogy utána hálából ki kellett takarítani a lakást. És ez már automatikusan, magától értetődően ment.

Ebben az időben, úgy 1945 áprilisától volt, hogy minden szerdán egy orosz katona vitt engem másokkal együtt a Gorkij fasor 8-ba, az úgynevezett Wodianer villába közmunkára [A könyvkiadó és könyvkereskedő Wodianer család egyik villája a Liget fasor – ma Városligeti fasor – 45. szám alatt volt. A ház 1907-ben épült. – A szerk.]. Egy összeköpködött lépcsőházat kellett felmosnom. És ahogyan dolgoztam, Mozart zenét hallottam. Abbahagytam, amit épp csináltam, és megkerestem a zene forrását. Egy gyönyörű oszlopcsarnokban ült egy kopasz, szemüveges orosz tiszt, és zongorázott. Odasúgtam neki németül: „Chopint nem tud játszani?” Fel sem nézett, meg sem nézte, ki szól hozzá, és már váltott is. Negyedóra múlva megjelent, és megkérdezte: „Ki volt, aki tőlem Chopint kért?” „Én”, feleltem. „És ki vagy te?” „Egy zsidó lány vagyok, aki teljesen egyedül maradt, de nagyon szereti a zenét.” Odaszólt a legénynek, aki ránk vigyázott: „Ez a lány többet nem takaríthat, nem moshat követ!” Ezután becsomagolt nekem ennivalót, és rendszeresen gondoskodott rólam a későbbiek során is. A tisztiszolgája hozott kenyeret, vajat nekem, s ez tartott nagyjából három hétig.

A nagybátyám, anyám öccse fél év múlva jött haza tetvesen, teljesen lerongyolódva, három év ukrajnai munkaszolgálat után. Mezítláb jött, a cipőjét a partizánok rabolták el. Egy klottnadrágja maradt, abban volt télen a havasokban. Később is, minden reggel, mivel megszokta, az ablakhoz állt, és a tetveket kereste a ruhájában. Vele együtt költöztem később a régi otthonunkba. Visszaigényeltem a régi, Alpár utcai [ma: Ida utca] lakásunkat, amiből egy szobát, a régi ebédlőt használhattam, a nyilas, aki 1944 tavaszán elfoglalta, ott maradt, a holmijaink eltűntek. Szörnyű volt. Például kimostam az ágyneműmet, lelopta a szárítókötélről, ha felkapcsoltam a lámpát, leoltotta. Hemzsegtek a lakásban a poloskák, borzalmas állapotok voltak.

Hogyan kezdtem újra? A semmiből. Semmink nem maradt. Talán csak a bútor. Eszembe sem jutott, hogy kivándoroljak, az volt a természetes, hogy itt éljek. A családból egyetlen unokatestvérem ment ki, még 1938-ban. Voltak persze barátaim, akik ezt az utat választották, különböző helyekre mentek el. Egyedül maradtam. Senkim nem maradt. Se nagyanyám, se nagyapám, se anyám, se apám. És akkor a rokonság elhatározta, hogy valamit kell még tanulnom, hogy el tudjak helyezkedni, hogy ne nekik kelljen eltartani engem. Tizennyolc-tizenkilenc éves koromban gyors- és gépírást tanultam, 1945 márciusában elhelyeztek a Jointnál, a Sas utca 14-ben. Az egy óriási apparátus volt, ahol akkor ötezer ember dolgozott. A Jointnál először kifutó voltam pár hónapig, aztán gyors- és gépíró lettem a jogi osztályon. Az egyik legkitűnőbb ember mellé, dr. Friedmann Endre, a jogi osztály vezetője mellé kerültem, akitől rengeteget tanultam. Ő később kiment Amerikába, és a Nemzetközi Jogászszövetségnek lett az elnöke. Olyan fantasztikus és nagy tudású ember volt. Egészen addig voltam ott, amíg meg nem szűnt a Joint 1949 novemberében. A Joint magyar neve Országos Zsidó Segítő Bizottság volt [Az OZSSB nem a Joint magyar neve volt, hanem a Jointtól és máshonnan érkező segélyek elosztását lebonyolító szervezet. Lásd ott. A Jointot pedig 1953 folyamán utasították ki az országból. – A szerk.]. Minden önéletrajzomba ezt írtam, amikor el akartam helyezkedni, és soha senki nem kérdezte, minek a rövidítése ez.

Az első férjem kollégám volt, Arányi István, a szomszéd szobában dolgozott. A jogi osztályon volt egy iratszekrény, és ahogy magasra akartam feltenni egy aktát, a szobában éppen bent lévő pénzügyi vezető gúnyosan megjegyzést tett arra, hogy milyen szép kombiném van. Ott állt egy kolléga, akit addig nem ismertem, és odaszólt: „Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Arányi István vagyok, és most jöttem Sopronbánfalváról (ott vezetett egy otthont, ahol a volt deportáltakat egészségileg és fizikailag följavították, mielőtt Pestre jöttek volna), és legközelebb, ha magasra kell föltenni aktát, ne hagyja, hogy ilyennek ki legyen téve, majd én segítek.” Hívott, menjek vele az operába. Így kerültünk össze.

A férjem Budapesten született 1912-ben. Érettségi után a textilszakmában helyezkedett el, egy nagykereskedőnél, a Radványnál a Wesselényi utcában. Három évig volt Ukrajnában. Szörnyű körülmények között volt munkaszolgálatos. Borzasztó dolgokon ment keresztül, tele volt a feje sebhellyel, olyan helyen volt, ahol a legnagyobb hidegben, mínusz harminc fokban, hajnalban kivezényelték őket. Ott az udvarban és a saját vizeletükben kellett feküdniük addig, amíg bele nem fagynak. Sikerült megszöknie onnan, és aznap érkezett haza, amikor a feleségét Mauthausenbe deportálták. A kétéves gyereke egy vöröskeresztes otthonba került a Rózsadombra, amit a nyilasok kifosztottak. Az anyja mondta, hová vitték a kicsit. A gyereket teljesen felfújódva, apátiában találta az édesapja. Elvitte magával Sopronbánfalvára abba az otthonba, amit vezetett, feljavították. Együtt neveltük a kisfiút, Gábort tizennégy éves koráig. A Joint után az első férjem a Hungarotexnél volt állásban, és a haláláig ott dolgozott. Gábort az apja halála után egy ideig én neveltem. A kinevezett gyám, Radvány Károly, aki a férjem gyermekkori jó barátja volt, ragaszkodott ehhez. De aztán úgy látta, hogy Gábor egy férfit jobban respektálna, és 1956-ban Brazíliába vitte, ahol a nagynénje és anyai nagyanyja élt. Most hatvanhárom éves, könyvkiadással foglalkozik változatlanul Brazíliában, elvált, két felnőtt lánya van, ritkán ír nekem.

Én 1950-ben elhelyezkedtem a Szabványügyi Hivatalban először adminisztrátorként, aztán üzemmérnökként dolgoztam ott. A Könnyűipari Műszaki Főiskolán tettem különbözetit, amihez a ruhaipari végzettségem adott alapot. Műszaki főelőadó voltam, és a konfekciószabványokat csináltam: munkaruhákat például, hogy milyen méretű legyen. Bizottságokban voltam benne, nemzetközi tárgyalásokra jártam, ahol az egységes méretezést tárgyaltuk, ami azóta már régen megoldódott. Felelős beosztásom volt. Harminchárom évet töltöttem ott. Szinte valamennyi vezető zsidó származású volt, kiváló értelmiségi társaság gyűlt össze, és nem volt szakmai féltékenység, mert mindenkinek önálló munkaköre volt.

Többször jelentkeztem a pártba, apámra való tekintettel és saját felfogásomra való tekintettel. Legszívesebben szociáldemokrata lettem volna, de arra akkor nem volt lehetőség. Mindig közölték, hogy polgári származásom miatt nem vettek fel, hiába mondtam, hogy azon én nem tudok változtatni. Volt valami statisztika, aminek meg kellett felelniük, ha munkásszármazású lettem volna, felvettek volna. 1952-ben jelentkeztem először, majd 1955-ben feladtam. Semmilyen ünnepségen való részvételt nem erőltettek ránk, nem volt kötelező kivonulás, az állami ünnepekből annyi volt csak, hogy munkaszüneti nap volt. Ennek ellenére mentünk önként, szívesen, nagyon kollegiális, jó légkörű kollektíva volt. Az 1950-es években egy rövid ideig még DISZ-titkár is voltam. Emlékszem, egy március tizenötödikei ünnepségen kellett beszédet mondanom, s annyira izgultam, hogy előtte való este azt álmodtam, hogy a beszéd minden második oldala elveszett, és én összevissza beszélek.

Olyan remek volt a társaság, hogy a munkaidő után is összejöttünk, uszodába, kirándulni jártunk együtt. A közvetlen felettesem, akivel gyakran voltam külföldön együtt kiküldetésben, egy nagyon kellemes ember volt, és Erika ma is a barátnőm. Vele már öt éve egy szobában dolgoztam, amikor kiderült, hogy ő is a Zsidó Gimnáziumba járt. Szóval baráti társaság alakult ki, a férjek-feleségek is összebarátkoztak. A legjobb barátom, akinek a férje nehézipari államtitkár volt, ő sincsen már, meghalt. Az 1950-es évek első felében igazán lehetett társasági életet élni. Nem volt még televízió, az ember minden estére csinált programot: vagy egy nagy séta, vagy beülés vacsorázni, ami fillérekbe került – olcsóbb volt a vendéglő, mintha otthon ettünk volna. Szívesen jártunk a Moszkva étterembe a Gorkij fasorban [ma Városligeti fasor], ahol zene volt, és táncolni lehetett. Aztán volt a Rózsa utcában egy hely – mi zarándokhelynek hívtuk, mert tele volt előtte az utca magánautókkal –, ahol olyan tartalmas leveseket adtak, hogy azt sem tudtuk, milyen leves, mivel mindenféle zöldség volt benne. 1956-ban ez a társasági élet lanyhult, a televízió hatására majdnem teljesen megszűnt [Magyarországon a rendszeres műsorszolgáltatás 1958-ban indult meg, heti négy nap adásidővel (összesen nem egészen 20 óra). – A szerk.], és sokan elhagyták az országot a barátaim közül.

Egy alkalommal találkoztam antiszemita megnyilvánulással a munkahelyemen, de azt magam megoldottam. A párttitkár azt mondta, hogy „egy társaságban voltam, ahol egy orvos, egy ügyvéd és egy zsidó volt”. Azt feleltem, hogy „miért nem előbb mondtad, akkor abból megéltem volna, nem tudtam, hogy egzisztencia zsidónak lenni”.

Sokat utaztam az 1950–60-as években már, többször voltam a Szovjetunióban, az NDK-ban, de Nyugaton is gyakran, Franciaországban, Angliában. Nyugatra 1964-ben mentem először [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél]. Évente három-négy alkalommal voltam külföldön. Ezek szakmai utak voltak, a szocialista országokat szinte csak én képviseltem abban az időben. Úgy néztek rám, mint egy unikumra. Nagy sikerem volt mint egy szocialista országot képviselő szakembernek. Külföldön csak angolul folyt a tárgyalás, társalgás. Ezek az utazások általában egyhetesek voltak. A Hivatalban külön „útleveles” volt, majdnem mindent ő intézett. Könnyedén kaptam útlevelet, vízumot, bár kikérdeztek, ki marad itthon a családból. De soha semmilyen kéréssel nem fordultak hozzám, vagy ellenszolgáltatást kértek volna. Dehogy! A [Szabványügyi]  Hivatal nevében utaztam, a nevükben szóltam, ha kellett.

1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] minden nap bejártunk dolgozni, gyalog, a Lövölde térről az Üllői útra, hiszen közlekedés nem volt, a legnagyobb lövöldözés közepette is. Ennivalót, hideg élelmiszert ott kaptunk. Rengeteg romot meg halottat láttam, borzasztó volt. A Szabványügyi Hivatal előtt feküdt egy szovjet katona, több napig, klórmésszel beszórva. Az oroszok sok halottat szállítottak a tankokon is, rá voltak a holttestek kötözve a tankra. Nem félelem volt bennem, hanem irtózat. És én ezt akkor ellenforradalomnak tekintettem, a megítélése később más lett. Romos lett a város, és nagyon sokan haltak meg. Akkor voltak antiszemita hangok. Fiatal egyetemisták a házban lévő kollégiumból elfoglalták az irodákat azzal a címmel, hogy arra már nem lesz szükség, hiszen ez egy baloldali szervezet, nem tudom, mire érthették ezt a megjegyzést.

A férjem 1956 januárjában halt meg, gyomorfekélyben. Özvegyen maradtam, és mivel nagyon rosszul bírtam az egyedüllétet, elkezdtem válaszolni házassági hirdetésekre. Borzasztó furcsa figurák jelentkeztek, végül találkoztam egy nagyon értelmes, nem zsidó emberrel, akiről attól függetlenül is, hogy állandóan azzal traktált, hány nővel volt dolga, éreztem, hogy nem hozzám való.  Nagy zavarban volt, és azt mondta nekem, ne haragudjak, ő is érzi, hogy mi nem vagyunk összeillők, de van egy barátja, egyetemi évfolyamtársa, akit szívesen bemutat nekem. Ettől féltem kicsit, hátha ő sem lesz zsidó, mert rossz emlékeim voltak már nem zsidókkal kapcsolatosan – a sok megaláztatás, a fasizmus. De miután elmondta, hogy a barátja önkéntes volt az angol hadseregben, Palesztinában, megnyugodtam. Úgyhogy összehozott bennünket. Budán, a Krisztina presszóban találkoztunk először 1958. március tizenötödikén. Kettesben maradva, csak annyit mondott a későbbi férjem, Vince János: „Itt ül az utolsó nő az életemben.” És április negyedikén, kétheti ismeretség után már bejelentkeztünk a házasságkötő terembe.

A második férjem székesfehérvári, 1916-ban született. A Jókai utca 6. szám alatt éltek. Az édesapja alkoholista volt és láncdohányos, a gyerekek dolga volt a cigarettatöltés. Édesanyja paplankészítő volt, ő tartotta el a családot, mert a férjének nem volt munkavállalási engedélye. Ugyanis mivel 1919-ben a székesfehérvári direktórium tagja volt [lásd: Tanácsköztársaság], rendőri felügyelet alatt állt. Rendszeresen kellett jelentkeznie a rendőrségen, és csak feketén dolgozott, besegített egy ottani szabónak. Az egyik szobájukban nem is volt bútor, csak javításra hozott paplan, azon nőttek fel a gyerekek, mert ágyuk sem volt. A férjemnek volt egy testvére, Weinberger György, akit Mauthausenben egy meszesgödörből húztak ki a halottak közül, később Olaszországban élt egy ideig, majd Amerikában telepedett le, ott is halt meg.

A férjem Székesfehérváron érettségizett – ahol csak az elemi volt zsidó, a középiskola már nem –, nagyon szorgalmas és sikeres gyerek volt, országos tanulmányi versenyeket is nyert [1842-ben alakult a zsidó elemi iskola, amely később az innen elszármazó híres orientalistának, Goldziher Ignácnak a nevét vette fel. – A szerk.]. Úgy tartotta fenn magát, mivel a szülei nem vállalták a taníttatását a középiskolában, hogy két-három tanítványt szerzett magának, velük tanult, így nem került a szüleinek pénzbe. A tanításért pénzt kapott, s az is jó volt, hogy külön nem kellett készülnie a tanításra, mert nála gyengébbeket oktatott, és ezekkel a gyerekekkel együtt járt iskolába. Akkoriban négyezer zsidó élt a városban [Ez a szám minden bizonnyal erős felülbecslés, Lásd: Székesfehérvár. – A szerk.], és rendkívül erős kasztrendszer volt. Voltak szegény zsidók, zsidó polgárok és dúsgazdag zsidók is, kevesen, de nem vegyültek egymással. Még a gyerekek sem jöttek össze. Jánost néha meghívták gazdag családok is, mert okos és kedves fiú volt, táncosnak jó volt a zsúrokon. Élt ott egy csodálatos, művelt fiatal rabbi [Feltehetően dr. Hirschler Pálról (1907–1944), a neológ hitközség rabbijáról van szó, aki elpusztult a holokausztban. – A szerk.], egy idősebb is, a nevekre nem emlékszem, és két zsinagóga is működött: egy neológ és egy ortodox. Mindkettőt lebombázták. A férjem a neológ zsinagógába járt imádkozni.

János két évig egy francia biztosítótársaságnál dolgozott, a Foncière-nél [A Foncière Általános Biztosító Intézet 1904-ben alakult Budapesten, első vezérigazgatója Schön Vilmos volt. – A szerk.]. 1938-ban vagy 1939-ben az egyik rabbi azt mondta neki: „Fiam, itt borzasztó dolgok következnek, ha mozogni tudsz, ha teheted, menekülj Magyarországról.” Ekkor ő felutazott Pestre, hogy elintézze a vízumot. Nem emlékszem, milyen követség vagy külképviselet intézte, de nem a cionisták voltak, arra emlékszem. Az épület előtt megszólította egy férfi, és kérdezte tőle, hová akar utazni, majd ingyen a kezébe nyomott egy vízumot, amivel el tudott utazni [Palesztinába] egy olyan hajón, amin ötször annyian voltak, mint ahánynak szabad lett volna. Bulgáriából indultak, de előzőleg pár napot ott töltöttek. Amikor megérkeztek, az angolok hetekre internálták őket [Palesztina ugyanis brit mandátum volt, és az angolok éves bevándorlási kvótát állapítottak meg, amitől még a háború alatt sem voltak hajlandók eltérni. Ezért megpróbáltak minden bevándorlókat szállító hajót elfogni, és az utasokat Ciprusra internálták, ahonnan minden évben csak bizonyos számú embert engedtek legálisan bevándorolni Palesztinába. – A szerk.]. Majd egy közösségbe került, és egy falut, mosávot alapítottak a mostani Rehovot helyén. Mindenkit valamiféle szakmunkára jelöltek ki, Jánost egy jemeni cipészmester mellé tették. Gyakorlott szakember volt, gyönyörűen beszélt ivritül, de semmilyen más nyelvet nem tudott, úgyhogy a férjem kénytelen volt megtanulni. A szakmát nem tanulta meg, de a nyelvet igen, és később akcentus nélkül beszélt.

1940-ben aztán önként jelentkezett az angol hadseregbe, egészen 1946-ig angol katonaként a Zsidó Brigádban harcolt. A zsidó katonáknak nem volt becsületük az angolok előtt, mert nem ittak. Az angol kiképzőtisztek viszont folyamatosan. Egyszer a férjem a szabadnapján Tel-Avivban berúgott, és attól kezdve már tudta a nevét a felettese. 1946-ban a legjobb minősítéssel szerelt le. Akkoriban az volt a szokás, hogy a katonai feljebbvaló írásos véleményt adott. Ő a legjobb referenciát kapta, úgyhogy ezzel angol területen boldogulhatott volna.

Neki honvágya volt, és elhatározta, hogy hazajön. Először Olaszországba ment, ott találkozott az öccsével, akit halottnak hitt, és együtt voltak pár hónapig. Az öccse nem akart Magyarországra jönni, elutazott Amerikába. A férjem abban a reményben, hogy a menyasszonya várja őt, hazajött. A volt menyasszonya nem jött haza a deportálásból, de táviratozott neki Palesztinába: „Gyere haza, mert az első adandó alkalommal jövök én is.” Nem jött. A húga is, János is várta, de nem jött. Aztán ők összemelegedtek, és összeházasodtak. Az első felesége is székesfehérvári volt, akárcsak a férjem. Kilenc évig éltek együtt. Egy fiúgyerek származott abból a házasságból. A házasság megromlott, elváltak.

Három hétig voltunk egy alkalommal Izraelben, látogatóban, nekem nagyon tetszett, csak úgy érzem, nekünk a férjemmel előbb kellett volna találkoznunk, akkor kimentünk volna. Negyven év körül már nem lehet új életet kezdeni olyannak, akinek nem olyan a szakmája, amivel rögtön el tud helyezkedni. A férjem állandóan bánta, hogy hazajött. Imádta Izraelt, minden érdekelte az országgal kapcsolatosan, gyönyörűen beszélt ivritül. Izraelben rengeteg barátunk volt, amikor ott voltunk, mindig máshol laktunk. Például Ramat-Ganban, Jeruzsálemben, Beer Seván – ott egy kerámiaművésznél, Májer Juditnál, ő van egyedül már csak a barátok közül, a többiek mind meghaltak…

János nem volt vallásos, ő baloldali, a zsidó néphez tartozó, úgynevezett cionista zsidó volt. A zsidó ünnepeket nem templomba járással tartottuk meg, hanem ajándékokat vettünk egymásnak, és olyan ennivalókat főztem, ami akkor a hagyomány szerint szokás volt.

A férjem munka mellett – a Művelődésügyi Minisztériumban dolgozott osztályvezetőként vagy tizennyolc évig – elvégezte a közgazdasági egyetemet. Utána a Báthory utcában lévő Művészeti Alap gazdasági igazgatója lett. János köteles volt hivatalból minden jelentősebb kulturális eseményen ott lenni, minden kiállításra meghívták, volt jó pár olyan, amit ő nyitott meg. Ingyenjegyünk volt minden színházba és moziba is. Oda mindig ketten mentünk. Volt baráti társaságunk is, a János volt katonatársa az angol hadseregből, a Laci, szegény, már régen meghalt, és a Radványék, akik hazajöttek Brazíliából, azok nagyon jó barátaink voltak, velük szinte naponta találkoztunk. Ösztönösen, talán nem tudatosan, de kizárólag zsidó emberekkel barátkoztunk. És egymáshoz jártunk látogatóba.

1960-ban megszületett a közös gyermekünk, Judit. Nem volt rendes lakásunk. Az Alpár utcai lakást otthagytam, és még az első férjemmel vettünk egy Király utcai társbérletet, ami akkor nagyon olcsó volt. Közösen laktunk egy lumpenproletár, részeges házaspárral, akiknek a barátai sokszor ott feküdtek részegen az előszobában. Jánossal minden elkövettünk, hogy önálló lakáshoz jussunk. Vele csak két évet laktam a Király utcában, 1960 januárjában hosszú részletre vettünk egy lakást itt, a Csaba utcában, és az inflációval egészen jelentéktelenné vált a fizetnivaló, amiről azt hittük, hogy képtelenek leszünk egy életen át törleszteni.

Judit lányom nem járt zsidó iskolába, abban az időben nem volt sem általános, sem középiskola felekezeti [A Zsidó Gimnázium a felekezeti  iskolák 1948/49-es államosítása után is a Pesti Izraelita Hitközség tulajdonában maradt, és megtartotta felekezeti jellegét. A gimnázium 1952-ben elköltözött az Országos Rabbiképző Intézet épületébe, és 1965-ben felvette az Anna Frank nevet. – A szerk.]. Két házzal feljebb írattuk be általános iskolába és aztán gimnáziumba [Judit egy jó nevű első kerületi gimnáziumban érettségizett. – A szerk.]. Judit már asszonyként, gyerekek mellett végzett egyetemet. Először szociális munkás szakon végzett egy főiskolán, majd szociológiát tanult egyetemen. Ott egyetlen vizsgája volt hátra, amikor meghalt. Sok állása volt, és végül családgondozó lett a nyolcadik kerületben, ahol főleg cigányokkal foglalkozott. Szerette és sajnálta őket, mert utált mindenféle megkülönböztetést. A kliensei nagyon szerették őt, el nem lehet mondani, mennyi apró ajándékkal lepték meg

A zsidóságról, mint mondtam már, pici kora óta rendszeresen hallott, érdekelte is a történelmi, történeti része, és annak ellenére, hogy otthon nem ünnepeltük meg, öntudatos és lelkes zsidó lett, nagylányként péntekenként elment a Rabbiképző zsinagógájába Scheiber professzor [lásd: Scheiber Sándor] istentiszteleteire. Oda gyakran engem is elvitt magával. Ott egy nagyon jó társaság alakult ki, a főrabbi nagyon meghatározó egyéniség volt, a fiatalok imádták, és boldog volt, akinek egy darab szombati kalácsot adott. „Nézd meg a gyönyörű kezét, amivel a kalácsot osztja”, mondta a lányom. Otthon, mint akkor, amikor még csak ketten voltunk Jánossal, nem tartottunk ünnepeket, de sokat meséltünk neki a zsidóságról, a szenvedésekről is. Amikor az apja először ment hivatalosan Nyugatra, 1966 körül Londonba, Judit egy aranymezüzét kért és kapott tőle.

A lányom rendkívül problémás kamasz volt. Többször virrasztottunk ébren vagy mentünk el a rendőrségre, amikor nem jött haza időben. Volt, hogy néhány házzal arrébb volt egy társasággal, de nem jelentkezett. Megkönnyebbültem, amikor elköltözött tőlünk, és örültünk, amikor férjhez ment. A párja nagyon rendes keresztény ember. Szegény férjem nagyon nehezen, csalódásként élte meg azt, hogy nem zsidó emberhez ment feleségül. A vejemnek még az elején mindent elmondunk a zsidóságról, és arról, mit jelentett ez a mi családunkban, hány ember életét jelentette, és milyen megaláztatásokat. Ez nagyon megrázta őt, addig semmit nem tudott erről. A vejem rendkívül ügyes kezű ember, ha faanyag kerül elé, csodákat hoz ki belőle. Ez a szakmája is, asztalosnak tanult érettségi után, de jó pár dologba belefogott ezen kívül is. Volt mentőssegéd és beteghordó is. Két gyermekük született, Marci 1985-ben született, Sára pedig 1992-ben. Nem kaptak különösebben vallásos nevelést otthon, inkább zsidó öntudatra nevelték őket. Nem tartanak semmilyen zsidó ünnepet, de keresztényt sem. Sára rendes állami iskolába jár, Marci végig a Wesselényi utcai Amerikai Alapítványi Iskolába járt, most idén érettségizett.

1983 óta, amióta nyugdíjas vagyok, dolgozom a hitközségnél. Bár nem vagyok templomba járó vagy kóser háztartást vezető ember, de mégis amiatt, hogy dolgoztam a Jointban, gondoltam erre. Nem akartam csak a háztartással foglalkozni, éreztem, még sok energia van bennem, ezért tartottam fontosnak a további munkát. Domán István főrabbit közvetve ismertem, s ő szólt nekem, hogy lenne az újságnál, az „Új Élet”-nél most felvétel, jönnék-e. Nagyon nehezen vettek fel, pedig azt gondoltam, hogy a hitközségnél előny az, ha valaki a Zsidó Gimnáziumban érettségizett. Hetek teltek el, amíg végül felvettek az „Új Élet”-hez. Előfizetéseket, hirdetéseket intéztem, korrektúrát csináltam és imprimatúrát. A lap akkori főszerkesztőjét Kecskemétinek hívták. Nem volt rabbi, újságíró volt. Őt követte Domán István főrabbi, aki rendkívül művelt, tájékozott ember volt. Mivel nem nagyon tudott szervezni, nagyon izgalmas volt, mert sokszor éjfélig ott voltunk a szerkesztőségben. Ugyanaz a munka, ami ma délben befejeződik, akkor éjszakáig tartott. Volt úgy, hogy értem jött a férjem a nyomdába, hogy olyan későn ne járkáljak az utcán. A mostani főszerkesztő szintén rabbi, őt Kardos Péternek hívják. Van érzéke a dolgokhoz, megbízható és szorgalmas. Huszonkét-huszonhárom éve itt dolgozom, a hirdetésekkel, előfizetésekkel foglalkozom.

A rendszerváltás éveiben, de már előzőleg is nekem nagyon furcsa volt a hitközségnél, olyan volt, mintha a háború előtt lennék valahol, olyan kategóriák voltak, amiket én korábban nem is hallottam, hogy „gazdagon ment férjhez”, vagy „nem rendes ember, de gazdag, és ezért szeretni kell”, szóval egy külön világ volt a hitközség. Nekem az volt szokatlan, hogy otthon, nálunk az embereket a tudásuk, a képességük, a produktumuk és nem a bankbetétjük alapján ítélték meg. Maga a rendszerváltás hangulatilag nem volt érezhető. A hitközségnél szerintem kapitalista szemlélet volt korábban is. Azt nézték, kinek van jobb nyugati kocsija, akinek keleti autója volt, azt kinevették. Igaz, élénkebb, pezsgőbb lett az élet, sok irodalmi és zenei rendezvényt tartottak, lehetett válogatni közülük, és ezt az újságon is észre lehetett venni.

A hagyományokhoz, a tradíciókhoz való viszonyom mindig egyforma volt, hiszen zsidó vagyok, annak is vallottam magam mindig, soha nem tagadtam meg a zsidóságomat, büszke is voltam rá, zsidó nevelést kaptam, zsidó iskolába jártam. Bennem semmi nem változott.

Másfél éve veszítettem el az egyetlen lányomat, Juditot – aki látszólag sosem volt beteg, rosszul lett az utcán, kórházba került, és egyetlen hét alatt meghalt, tele volt rákos daganattal – és a férjemet, aki hétévi betegség után ment el. Engem rákos daganattal operáltak, és a műtétem után alig három héttel eltemettem a férjemet is. A nagyobbik unokámmal, Marcival élek [Nem sokkal az után, hogy az interjú készült, Marci kivándorolt Izraelbe a nagyanyja tudta nélkül. – A szerk.]. Sára Gödöllőn él az apjával. Egyikünk sem dolgozta még fel a gyászt. Erőmhöz mérten maximálisan igyekszem ellátni és megadni neki mindazt, ami szükséges. Dolgozom, olyankor elfeledkezem kicsit mindenről, de otthon, a megszokott tárgyak között nagyon nehéz, nagyon fáj. Már nincs türelmem olvasni, de azért a „Népszabadság”-ot naponta átnézem. Néha keresztrejtvényt fejtek, a televízióban a híradókat angolul, németül is megnézem, ezen kívül nem sok műsor köt le.

Angel Mirou-Mairy
Athens
Greece
Interviewer: Nina Hatzi
Date of interview: February 2006

Mairy Angel is a petite woman, 85 years old. In the last decade, due to health problems, she has been living in Athens where her two daughters Lucy and Ellie reside.

Her apartment is full of memories brought from her house in her home town Thessaloniki where she lived all her life.

From the furniture to the serving trays there is a story to be told. Sitting in her armchair, holding the photographs of her family members that perished during the Holocaust, she seemed as if she had been prepared to share her wonderful, as she calls it, prewar life.

On the other hand she was reluctant to share her postwar life but eager to offer her blessings and a warm hug instead.

• My family background
• Growing up
• My school years
• During the war
• Post-war
• Married life
• Glossary

• My family background

My maiden name was Mirou-Mairy Samuel Karasso. I was born in 1921. I was born prematurely. My mother had typhus. The doctor said he could save either the mother or the child. My father chose the mother. My grandmother Mirou [Karasso, nee Bernadout] took care of me for three months. She placed me in a small doll’s box.

She called the best doctor in town. The doctor said to boil milk and water every day, mix it with sugar and open my mouth and feed me. He also said to wrap my fingers with cotton so they wouldn’t stick to one another. That’s why they called me: ‘Εsta es la de los algodones’ [Judeo-Spanish: She who was born prematurely]. I don’t remember my grandmother Mirou. She died a few years after I was born. My mother told me this story.

Then I was released into life. When they took me out of the doll’s box something even worse happened to me. They dressed me in light clothes. So I got pneumonia. There were no antibiotics back then. And I died. They called my father to come back from Chalkidiki where he was working. [Chalkidiki: one of the prefectures of Greece located in the southeastern portion of Central Macedonia. It consists of a large peninsula in the northwestern Aegean Sea, resembling a hand with three ‘fingers.’]

They wrapped me in linen, as it is customary for Jews to do when somebody dies, and waited for the haham [Judeo-Spanish: rabbi] to come to perform the funeral the next day. When the haham came he saw my knee bended. He called everybody to look at my eyes, to see that I was alive.

And I am still alive! How great is the Almighty! My mother gave birth to six children. I was the oldest. From my family only my brother who lives in Israel now [Alberto Karasso] and I survived. Fifty-five thousand Salonica Jews perished. It was G-d’s will for me to survive and live up to this day.

My father’s father was called Abraham [Alberto Karasso]. He died young leaving his wife and two children, my father [Samuel Abraham Karasso] and his sister [Regina], in great poverty.

My grandmothers, Mirou and Jamila, were sisters. Thus my parents were first cousins. Mirou Karasso was my father’s mother. Her family name was Bernadout. I don’t know when she was born. When she died I was three years old.

She was the one that saved me and that’s why I got her name. She was a widow with two children. So my father from a very young age started working. He didn’t have the chance to get educated. He was selling sugar at Egnatia Street [in the center of Thessaloniki] to provide for his family.

In 1917, after the Fire of Thessaloniki 1, he bought land from a Turk. It was a big piece of land where he built our house, the house I was born in. It was a big house with four bedrooms. My grandmother’s room was the best one. But she didn’t live long enough to enjoy it. My father told me so. And when my brother Alberto was born, he got my grandmother Mirou’s room.

Grandmother Mirou was wearing traditional andari 2 clothes. It was not modern at all. She died wearing this outfit just like the Turkish women did. After the war I found in a box my grandmother’s wedding dress. My mother had prepared this box and sent it to Nikiti [seaside village on Chalkidiki] during the war. Most of the wedding dress was ruined. I kept what was good and put it in frames now hanging on the walls of my living room.

I don’t remember my father’s sister’s name. I think it was Regina. She was a widow. She had two children, but she visited our house alone. She would come once a week in the morning and leave at night to help my mother. We were many children and there were many things to be done. She was mending the socks.

My father’s name was Samuel Abraham Karasso. I cannot tell when exactly he was born. It must have been at the end of the 19th century. My brother should know exactly. He was approximately 60 years old, or a few years older, when he died. He was caught [by the Germans] at the end of 1943.

My father was illiterate. His father died and since he was the only boy in his family he started working from an early age. Thus he didn’t have the chance to be educated. But he was a hard working man and became a very successful and wealthy businessman in later years. He had a very big shop on Egnatia Street. It was a food market store.

After the Fire of Thessaloniki he met someone with whom they became business associates. They had shops also at Nikiti and Ormilia [village on Chalkidiki] and several other places in Chalkidiki region. They traded oil, honey, everything that had to do with food. Twenty years my father was in this business! And when my father left [hiding from the Germans] his associate was the one that betrayed him.

I remember better my mother’s family. My mother’s father was called Simantov Ezrati. He was a jeweler. He made and sold jewelry. He made wedding rings. My granddaughter, too, is making jewelry. But she studied first. Grandfather Simantov had a gambling problem. He was playing cards all day long. I don’t remember when Grandfather Simantov died.

My mother’s mother was called Jamila or Jema Ezrati, nee Bernadout. Grandmother Jamila’s economic status was very good. While her sister Mirou was very poor, she married a wealthy man. This is luck. Her house was near Miaouli Street, in the center of Salonica.
She didn’t speak Greek, only Judeo-Spanish 3. Even my mother didn’t speak Greek. Not a word!

I remember well Grandmother Jamila. It is Grandmother Mirou that I don’t remember at all. Grandmother Jamila was a very beautiful woman. You could see her beauty from her fine skin, her white hair. While Grandmother Mirou was wearing traditional clothes, Grandmother Jamila was always very elegantly dressed.

Grandmother Jamila frequently visited our house. She stayed with us very often. I always wanted her to sleep in my bed with me. I was very selective. I didn’t let anyone else, apart from Grandmother Jamila, even sit on my bed. But my mother didn’t like me sleeping with an elderly woman, although she was her mother.

Grandmother Jamila always said to my brother and me that when she would die she wanted as a last wish for us to kiss her hand. And we always reassured her that we would do so.

Every year my parents would go to Loutraki [small Greek seaside town near Corinth, famous for its hot springs]. Grandmother Jamila would come to stay with us until our parents returned. She was eating, drinking and sleeping with us. But around 1938 she wasn’t able to do so any more. She got sick and didn’t come to stay with us any more. So we went visiting her until she died. Grandmother Jamila died in 1940 when the Germans entered Thessaloniki.

My mother had twelve siblings. My grandmother gave birth to Flor, the oldest one, my mother Rachel, the youngest one, and in between to seven boys, Solomon, Maurice, Azriel… The rest I don’t remember. Others died, others I don’t know anything about.

My mother and grandmother were depressed because of a family problem: Around 1917, my mother’s brother Solomon had an affair with a woman. Back then things were not as they are nowadays. Thessaloniki had many ‘faubourgo’ [Judeo-Spanish: working class areas]. His family didn’t want him to marry this woman because she was not of their status. So he left her for a while. But her brother came with a gun and threatened him. So in the end he married her. Nobody from his family went to the wedding. If my grandfather had still been alive, maybe things would have been different.

I don’t remember Solomon’s wife. I think Anna was her name. They had four children. I didn’t know my cousins either. They were living in an alley in Hirsch 4. I cannot remember very well because whenever I visited them I was unwanted.

Solomon’s wife threatened my grandmother that if she ever stayed with them, she would take her revenge for not being wanted in the family. My grandmother’s answer was that she had so many children that she wasn’t worried where she would go when she would grow older.

However, all of her children except Solomon and my mother went abroad and in the end she had no choice but to go there. Solomon’s wife wouldn’t let my mother visit her mother. Aunt Anna said that it was prohibited for the rich woman, meaning my mother, to visit.

So my mother sent us, the children. But back then we didn’t go out as often as they do nowadays. We stayed at home. I was twenty years old and I was restricted as if I were ten.
I do remember going there. Aunt Anna was sarcastic. She was calling me the rich girl. But during the war food was scarce and Grandmother Jamila needed to be fed. So I went there with food that my mother had prepared for her and I was feeding her.

Grandmother Jamila was worrying because I was so thin. But I was explaining to her that fat women were not in fashion any more. And every time I went there Grandmother Jamila gave me something as a present. Sometimes she gave me her rings. This ring that I am still wearing, my grandmother gave to me.

It used to have a sapphire but I lost it. A few days before Grandmother Jamila died she gave me her diamond ring. I still have the diamond ring, and I will give it to my younger daughter Ellie since my eldest Lucy has her own.

I had an appendicitis operation at the time when Grandmother Jamila died in 1940. I woke up that morning and no one was at home. My father might have gone to work but I found it strange that my mother and brother were not at home. Wondering what was going on, I went out on the balcony.

The Kapon and Levy families were living in our neighborhood and apart from being neighbors we were also friends. Vida Kapon, who survived the Holocaust and whose daughter still lives in Thessaloniki, saw me and asked me why I hadn’t gone to my grandmother’s funeral.

My father, my mother and my brother had secretly gone to the funeral. I went crazy. I had given my word to my grandmother that I would kiss her hand goodbye when she died. I got dressed very quickly, took the tram, and went there. When my father saw me he explained that he was afraid for my health and this was the reason they didn’t tell me about Grandmother’s death.

They had not yet buried her. I grabbed her hand and started kissing her hand. I still can feel her cold body at my lips. I had done my duty as I had promised her and this gave me comfort.

My mother’s name was Rachel Karasso. I named my daughter Ellie after her. [Editor’s note: The name Ellie is derived from the affectionate form of Rachel, Rachellica (little Rachel).] My mother’s family name was Ezrati. She was born in 1900. She was 43 years old when she died.

My mother never described the house she was living in as a child. The only thing I knew was that it was in the Dikitirio area [in the center of Thessaloniki], at Olympou Street. She stayed there until she got married after World War I.

My mother was playing the mandolin. She enjoyed sitting on the balcony, playing the mandolin. But her brothers used to grab her at her hair and take her in the house. It was considered improper for a young woman to sit on the balcony playing the mandolin. She was insubordinate. She wanted to do things in her own way.

She didn’t want to marry my father, not only because he was her cousin but also because he was illiterate. She wanted to marry someone of her choice. But her brothers were planning to leave Thessaloniki and go to live abroad. Before leaving, her brother Azriel obliged her to get married to my father despite her will.

After the marriage her siblings left for France. All of her siblings that went to France perished during the Holocaust. My cousins, the children of Azriel, survived. I have contact with them. They came to visit me in Greece. Also, my eldest daughter Lucy keeps contact with them when she visits France.

My mother was ‘roja’ [Judeo-Spanish: red-haired]. She was a very beautiful redheaded woman. My youngest sister Renica [Rene] looked like my mother. I never saw her with white hair. She didn’t have any white hair, just like I don’t. I have very few white hairs despite my age. She was always dressed elegantly. She had her clothes made at Olga Boton, a well-known couturier. I remember her as a well-dressed young woman.

Although my mother was very educated, she didn’t speak Greek. This was the reason why she was betrayed later on.

She was a capable woman. I didn’t know anyone else like her. She managed to take care of six children and the whole house on her own. She was able to have everything prepared by noon. In the afternoon she rested.

My mother was very religious. She kept the Sabbath. She didn’t use fire, cook or do any other housework. We had a non-Jewish girl to take care of things. Every Friday my mother polished her nails and had her hair done. There weren’t hairdressers for women so she went to the barber’s shop on Sygrou Street [in the center of Thessaloniki where Monastirioton Synagogue is located].

My mother always sat in the first women’s row at the synagogue. She sat there wearing her stylish clothes and her gold jewelries. Money was not a matter in our family. My parents were rich.

My daughter Lucy reminds my of my mother’s character. And now that she is growing older she looks like her with the only difference that my daughter is blond.

• Growing up

We were five siblings. I am the oldest. Next is my brother Abraham – Alberto Karasso, born in 1922. He lives in Israel, but his daughter still lives in Thessaloniki. Then came my sister, Jema Samuel Karasso. Jema was 15 years old when she died. She was much taller than me with beautiful legs. She was a lovable young girl.

My father’s friend Franco’s brother was in love with her. When he learned that my sister had perished in the Holocaust, he got married to Polimnia and went to live in the United States. But every time he visited Thessaloniki he came to my house asking to see Jema’s photographs. And each time I showed him the photographs that I had found after the war, the photographs that my mother had hidden along with other family valuables.

In-between Alberto and Jema there was a girl that died in infancy. The woman that was helping my mother with the housework was carrying the infant in her arms and fell down the stairs. Thus the baby died.

After Jema were Isidor and Rene. Isidor was 13 years old when he died. Rene, or Renica as we called her, because she was youngest one, was only nine years old when she died. All of them had blue eyes.

The life I had at my parents’ house was the best part of my whole life. Our residence has a history its own. My father bought a piece of land from a Turk after the Fire of Thessaloniki in 1917, because the Turks were leaving Thessaloniki after 1912 when the Greeks came. Later on, when he got married, he built the house where we lived. After the war my brother found at the Mayor’s Office the paper on which it said that my father Samuel Karasso had bought this piece of land.

Our house was one of the best in Thessaloniki. There were nineteen wooden steps leading to a beautiful entrance. We used to count the stairs as a game when we were children. The stairs led to two entrances. One was the entrance that was leading to the living room. This was the main entrance. The other with the big balcony led to the kitchen. When a ‘chamalis’ [Turkish: hamal; folk expression for delivery service] came to our house bringing things he would enter from this second entrance directly into the kitchen.

Our house had four bedrooms. One room my father built for his mother. My father had been working from a very early age to provide for his family. He saved money and built this house. It had three balconies. One was just in front of the living room. Half of the balcony was covered, so when it rained you could still sit there.

The living room was big. Some of the furniture that I still have today at my home used to be in our living room. These two armchairs that I have in my living room were from my parents’ home and, together with a sofa, were the main furniture of our living room. We also had a dinner table with chairs in our living room. The table was stolen, but I still have the chairs in my own living room.

In the living room we had a ‘salamandre’ [big coal stove] for heating the room. Many Jews had it because it had a cover on the top that opened and they would place the food there to keep it warm during Sabbath. Almost all Jews of Thessaloniki were religious.

Besides the ‘salamandre’ we had a ‘magali’ [metallic container in which coal was placed] for heating the house. ‘Magali’ looked like furniture that opened and you put wood inside. The more wood you put, the more heat it produced. Back then we didn’t have central heating.

Our house had two front and two back bedrooms. My room was at the back and it was cold during winter. So I would give a drachma to my youngest brother to go lie on my bed and warm it. My brother was a very naughty boy and every time he was asking for more money. He was nagging that he was stretching his whole body to warm my bed so I could go to sleep in warmth. He was asking for two drachmas.

Isidor and Jema were sharing the same bed. On of them was urinating during the night but they wouldn’t tell which one was. Later on Jema had her period so our mother separated them and she found out that it was Isidor who was urinating at night.

There was a long corridor in our house where the bathroom was. The bathtub and the water heater with wood were in a separate room from the toilet. Next to the bathroom and the toilet was a small balcony. There we placed the wood we used for heating during the winter. Then there was the kitchen. Our kitchen was very big. It had a table and a stove.

We had electricity in our home. We had chandeliers that provided a lot of light. The chandeliers that I have in my living room and my bedroom now are from our old house.

On the ground floor was another house that my father was renting out. This house had windows. Three mosaic stairs led to the entrance of this house. This house was rented usually to Jews. Later on we rented to non-Jews, too. I remember my father coming on ‘Noches de Shabbat’ [Judeo-Spanish: Eve of Sabbath] and greeting the people that were renting the house by saying ‘Shabbat Shalom’ [Hebrew: Have a good Sabbath; the customary greeting among Jews on Friday and Saturday].

Kaity’s Sason mother, has passed away, Sarika was living in this house for two years. Her husband had a small candy factory on Pavlou Mella Street [in the center of Thessaloniki]. They were very good people.

We also had a storehouse at the ground floor. My mother put a variety of things there. We had an iron door outside with a Magen David. Under the Magen David was written 1923, the date the house was built. We were infants when my father built our beautiful house. This is all I know about it.

My mother insisted on teaching us from a very young age the address of our house, which was 33 Olympou Street, and the address of my father’s shop, which was 90 Egnatia Street. I remember the nice and gracious way she was telling us again and again these two addresses in a way we could not ever forget. I’ve got old and this has stayed with me.

Our relations were very good. We grew up with plenty of love and caring. We were all very close to one another. I never heard my parents quarreling. I never heard shouting in our house. Never!

There was a significant age difference between my parents and also they were first cousins. So my father was always doing what my mother wanted. I remember this very clearly. I also remember that every night when my father came home from work at Modiano Market [built in 1923 by the architect Eli Modiano, son of the biggest banker of Salonica, Saul Modiano], he was telling my mother all the news of the day: who came to the shop, what he bought, where he went, whom he saw, who was sending his greeting to her. He counted very much on her opinion in business matters. I thought that this was the natural thing to do.

We were not snobbish, and that although we had one of the best residences of Thessaloniki, with separate bathroom and toilet, which was rare back then. Eighty-five years ago, we were very timid. As children, and later on as young adults, we were not permitted to go out much. Back then it was not as it is nowadays. Today even adolescents are permitted to hang out a lot.

We were a very connected family with close relationships. I remember my father coming back from work at noon and again in the afternoon. At night he would ask me to sit with him for ‘usicos’ [Judeo-Spanish: rare expression for appetizers combined with ouzo (aperitif like Pernod)].

He would have a bite of food and then he would tell me that I had to eat, too, since I was drinking. This was his way to make me eat. Although I was the eldest, I didn’t have much appetite, while my siblings would consume whatever food was given to them. Sitting every night with my father I learned how to drink ouzo. I never drank anything else but ouzo in my life. And in spite of my age I still like it.

My eldest brother and I were always very obedient. Only my youngest brother, Isidoricos, was disobedient. My mother would show him the heels of her slippers as a threat. She never hit us. She would hit with the heel of her slipper at the window instead, thus breaking it. Then she would go to our neighbor Sofia Govatzidaki, who had a telephone, in order to call our father and tell him to send somebody to repair the broken window.

We spoke a mix of Spanish and French in our house. It was a mixed language. Everybody in Thessaloniki was speaking this language. We were not the only ones. My mother [like many Jews of Thessaloniki] didn’t know Greek at all, not even a word. This was the reason that many were betrayed [during the German Occupation].

In our house lived a girl who was helping my mother with the housework. She was a Greek Christian from Chalkidiki. Her family was very poor and they gave her to my father to feed her. I think her name was Maria. She was the one that learned Spanish to communicate with my mother. She was the one switching on the light on Sabbath.

Every Sunday my mother would take her to Saint Mina’s Church so she could observe her own religious customs. Occasionally I went along with them. I would light a candle in the church. It does not matter to me which religion is yours and which is mine.

Every Monday Mrs. Eleni would come to help with the laundry. My mother had a big pot where they would put ‘alisiva’ [or aleshiva: detergent made with ashes mixed with water] and wash the clothes. We were so many people living in this house: my parents, five siblings and the girl helping with the housework. But my mother was very competent.

On Mondays my father’s sister came, too. She was helping with sewing socks. She would stay with us until late at night. I don’t remember other relatives apart from my father’s sister, Aunt Regina, and my mother’s brother, Uncle Solomon. The rest of my mother’s siblings had gone to France.

We had many good neighbors. First of all was the Kapon family. It was a big family, they all lived in our neighborhood, and I knew them all. Bella Kapon, Lina Kapon and her sister Aliki, who has already died. Also Giannakis, then called Bino Kapon. We called him Benico because he was the youngest. I also knew Veta Kapon, who was married and had a child.

Nearby lived Mimi Rousso, Betty’s Ferera father. He had a house in an alley close to our house. Our house was on the main road because by chance it happened so. I also knew Buena Franco before the war. Her father and my father were close friends from a very young age. Mrs. Rene Frances, nee Saltiel, also lived close by.

We used to play tombola [group card game usually played by children] together. Now her name is Rene Arditi, mother of Sakis and Rita Arditi. She was single then. She had Spanish nationality. During the war she was sent to a forced labor camp.

We had Christian friends, too. They loved us a lot. We had a very close relationship with the Govatzidaki and Manias families. On St. Nicholas’ Day my mother would go with the best presents to visit Niko Mania and congratulate him on his name day. Our Christian friends would visit our house on ‘Roshana’ [Judeo-Spanish: Rosh Hashanah]. Since we Jews didn’t have name days, they would come on this particular day to wish us all the best for our New Year. My mother would prepare a big feast to welcome them.

We didn’t have problems with our Christian friends and neighbors as far as I can remember. There were many Christian girls in school, too. They loved us.

I remember that from our part we were proper, too. At Easter, when the Epitaph procession was passing in front of our house at five o’clock in the afternoon we would go out to watch it. In addition, I would take the girl we had at home to Saint Mina’s Church.

During the Christian Easter week some were yelling that Jews killed Christ. But there was no problem. Nobody harmed us. They couldn’t recognize us. We, the younger ones, were talking Greek in order to be able to go out at this age. We could not hide or talk French or Judeo-Spanish.

The problems we had were our own fault. Many spoke Judeo-Spanish only and not Greek and that was wrong.

There was no anti-Semitism. Only very few were anti-Semites, the 3E 5, which, although I was young, I remember. They set a whole Jewish neighborhood on fire 6. They were Venizelo’s organization and very much against Jews.

My childhood years were wonderful. I cannot remember the pre-school period. I cannot remember my first day at school. I wasn’t born ‘properly.’ My mother would wake up early in the morning and go straight to the kitchen. There we had a very big table and heating. She would prepare for us milk, cocoa or ‘salepi’ 7, as it was customary back then, and slices of bread with marmalade. We were so many kids to get prepared to go to school.

• My school years

There were many Jewish schools in Thessaloniki. Although my father was rich, my mother didn’t want to send us there because they were far from home. We went to the French Missionary School. And my father was wondering all the time why my mother preferred the French School.

He was worried that I might become a nun because I never wanted to dress up nicely. I was always dressed like a nun. There was also a case of a Jewish girl that became a nun. She was in our school. This worried my father.

I cannot remember my school’s address. It was near the Stock Market. We crossed Sygrou Street and turned to Egnatia Street. There the tram was passing and my mother was much afraid of this conjunction. From the window of our house my mother could see us at Sygrou Street coming back from school. This was the reason she wanted us to go to a nearby school.

We were escorted when going to school. There was one girl, a ‘Judia’ [Judeo-Spanish: Jewish woman], a little older than us and she proposed to escort us to school each morning. We were going to the same school. My mother agreed for my eldest brother Alberto and me, but not for the younger ones.

We returned from school escorted by the girl that was living with us, helping my mother with the housework. As we came back from school we would stop and buy one fresh tasty ‘coulouri’ 8 with our pocket money and then return home.

I will never forget: as we entered the door my mother was already waiting for us with the ‘mistraba’ [or mastraba: Turkish and Judeo-Spanish: tin cup] of milk, and a semi-boiled egg to drink it with the milk right in front of the door. She would see us coming from Sygrou Street and she was waiting for us just behind the entrance door. Oh, God, how disgusting this was! This was the reason I hated coming back from school. And then, after we entered the house, she gave us a big slice of cake.

In the afternoon a teacher would come to teach my eldest brother Alberto and me Greek. In 1912 the Greeks entered Salonica and we had to learn Greek. Most of the Greek history I know is what I learned from when my children went to school. Until then I didn’t know much about Greek history.

My school years are unforgettable. We went to a very good school. The classrooms were very big. We weren’t many children in each class, no more than fifteen. My brother Alberto went to Saint Jean Baptiste de la Salle 9, which was only for boys. I went to Saint Vincent de Paul 10, which was only for girls.

They didn’t allow us to speak a single word of Greek or Judeo-Spanish. If we did so, they lowered our grade. ‘Conduite neuf, conduite dix’ [French: grade for behavior nine, grade for behavior ten]. It went up to ‘quinze’ [French: fifteen]. So at ‘récréation’ [French: school break] we were speaking only French because they would lower our behavior grade otherwise. Back then things were different. When my daughters, Lucy and Ellie, went to French Missionary School, many things had changed. Even the teachers were different.

A law was issued saying that students of Greek nationality where not allowed to go to an elementary school of another nationality. So all of my siblings and I were expelled from the schools we went to and were transferred to other schools for one year. We had to finish elementary school first, then go back to our previous schools.

I was transferred to Alchech School 11, one of the best Jewish schools in Thessaloniki, for one year to finish elementary school and then continue at a gymnasium 12 of my choice. The lessons were in Hebrew and French. My younger siblings went to Pinto School 13. One of my father’s employees was escorting us to the school.

I developed psychological problems. I wasn’t paying attention in the classroom, I wasn’t studying, I wasn’t eating. All day long I was crying. Within six months I became a skeleton. My mother was very afraid of my health. So she went to ‘ma mère’ [French: the highest nun in hierarchy] of my previous school.

She said that she was not interested in the graduation diploma. She was just interested in my well-being. She begged her to take me back. And they did so and took both my eldest brother Alberto and me back. Until now I keep my school at a very special place in my heart. I have only good memories of kindness and happiness from my school.

We didn’t have teachers at Saint Vincent de Paul. We had only nuns. And I loved them all. But the dearest of all was ‘soeur’ [French: Sister] Odile. She was very pretty. There was a rumor among the girls of my age that she had a love affair that didn’t end up well and thus she became a nun.

I was a very good student. My grades were always ‘très bien.’ I liked very much ‘Ηistoire de la France’ [French: History of France]. I didn’t like Science, Physics at all. My mind couldn’t grasp it.

We were wearing a black uniform with the emblem of our school. We were also wearing a blue beret in winter and a white one in the summer.

During prayer hour we were standing there. ‘Au nom du Père et du Fils et du St. Esprit…’ [French: In the name of the Father, the Son and the Holy Ghost…] they were saying while making the sign of the Cross. At the religion lesson we were staying in the classroom during the period that the Old Testament was taught.

When they reached the chapters of the New Testament ‘las Judias’ [Judeo-Spanish: the Jewish women] left the classroom except the days that it was raining. Other times we stayed because we didn’t want to insult them. But we didn’t take grades for this lesson. Most of my schoolmates were Jews, and very few Christian.

When there was a Jewish holiday we didn’t go to school. The nuns knew the Jewish holidays and they did not consider us ‘absente.’ ‘Absente jamais de la vie.’ [French: Absent, never ever.] The nuns loved us very much. I remember my brother Isidor taking the cross that the nuns had and kissing it. And I told my father about this. But my father was afraid of me becoming a nun, not for my brother.

I remember something else. If the nuns learned that we were sick, they would come to visit us at home, to talk with us, to bring us books. There is no comparison with the nuns of the school that my daughters went to.

In the afternoons we weren’t doing much. We were doing our homework. At four o’clock a teacher would come to teach us Greek.

I was an ‘abonnée’ [French: subscriber] at our school library. I was taking books to read at home. ‘L’ histoires d’amour’ [French: love stories]. ‘L’ histoires d’amour but non pas très d’amour. Ce n’est pas permit pour les soeurs.’ [French: It was not permitted to the nuns to show too much affection.]

My father thought that reading caused me to be weak. I was going to the bathroom, taking a book with me. Once my father found out and threw the book over the balcony. My mother was trying to explain to him that books weren’t the reason for my bad appetite and that he ought to let me read.

My mother was reading books, too, when she was young. In the fire, before World War I, her house burned down and she had no books to read any more. When she got married she didn’t have any more time to read. But she was still reading the newspaper L’ Indépendant 14 in French. I was not reading newspapers; I was only reading books. This was my preference and still is.

Our Jewish education was our mother’s responsibility. My father knew only the Kiddush. He was illiterate but my mother knew almost everything. My mother taught us about the holidays, Roshana, Kippur, and Pesach. She was reading the Haggadah.

She was teaching my eldest brother Alberto and me from Purim until Pesach how to read the Haggadah. Our Haggadah was in Judeo-Spanish, not in Hebrew. I didn’t know Hebrew. I never learned it. So many times I went to Israel and I didn’t learn even a word!

We were attending the Monastirioton Synagogue 15. Sygrou Street was full of Jews. My mother and Aruesti 16 were very dear friends. When they were building this synagogue, Aruesti because she was ill, asked my mother to supervise the workers and watch the ‘arabades’ [Turkish: two or four-wheel carriage used for the transportation of people or goods.]

She was standing there counting what they did.  They made the best Cal [Hebrew: Kahal: flock or synagogue ] of Thessaloniki. It was built all with marble. At the entrance there was a big stair made with marble leading upstairs to the women’s section. My mother’s seat was in the first row because she had helped at the construction of the synagogue. This synagogue still exists because the Red Cross used it during the German occupation.

I remember the synagogue’s tevah the day my eldest brother Alberto had his bar mitzvah. In the morning he sang at the Cal. All the monks, the ‘frères’ from his school Saint Jean Baptiste de la Salle came. His fellow boy scouts also came because he was in a boy scouts team. Then we had a reception at our house.

The tables were set from the living room to the balcony. It was in September. The year I don’t remember. For one whole week my mother had ‘mosos de boda’ to help prepare pies for the reception. [Mosos de boda: Judeo-Spanish term for young men to serve as helping hands, occasionally in the preparation of an event.] In the afternoon we had a reception again. My parents’ friends came with their children. We were dancing all night long.

That night my father’s associate told him that he had spent so much money for just a feast for his son. My mother, who didn’t trust him in the first place, heard what he said. Then she said to my father that although he was the first to come to congratulate them, he had also said spoken ill of them.

My other brother Isidor’s bar mitzvah was when we were in the ghetto 17. On Thursday all men went to the synagogue and that was all. A few days later they left for Auschwitz.

The only thing I can remember was Isidor’s brit milah. I was going in between people in order to go up front to see what they were doing to my brother. And when I saw cutting and blood I fainted. One of my father’s friends grabbed me and took me to another room. I remember this because it took me a long time to recover. Everything was done at home back then. There weren’t hospitals and clinics. The births were done at home, too. We had Doctor Matalon, the gynecologist come over.

On Sabbath we didn’t go to school. On ‘Noches de Shabbat’ we would go bring oil to the synagogue. [Editor’s note: Sephardim pour oil in a big bowl standing in front of the tevah. There is a wick in the middle of the bowl which is lit and its light is preserved by adding oil.]

This was the most important. Every Friday my mother would give me a big glass of oil to go to the Cal. She was saying to me ‘Mairy, please, mucho regalada mia, tu sos fija mia, regalada [Judeo-Spanish: ‘My everything, my beloved one, my daughter, my beloved one’], go and put oil and say: ‘Salu buena a papa, salu buena a mama, salu buena para todos los fijos, y el Dio que te de ganas para comer.’ [Judeo-Spanish: Good health to the father, good health to the mother, good health to all the children, and may God give you appetite to eat.] As for the latter, ‘Esto no te lo vo disir,’ [Judeo-Spanish: ‘This, I will not say’] was my answer.

I always had poor appetite. My mother kept asking me why I was torturing her. They gave me injections because I wasn’t eating. And my father, whose darling I was, was worried. But men went to work all day long. It was my mother that had to deal with my feeding and she was suffering because of me.

Then we came back from the synagogue, dressed in our best clothes and sat down at the table. If we had ‘mousafiris’ [Turkish: misafir: guest] he sat with us. On Sabbath, but also at every other dinner, my father wanted all the family seated around the table.

Usually he would come a little bit earlier, and he drank ouzo first. He would ask me to sit with him and drink. Only me he wanted to share him company, nobody else. My mother prepared for him ‘usicos.’ We very much liked ‘wuevesicos en haminados’ [Sephardic recipe of preparing hard boiled eggs; baked eggs in onion leaves]. My mother would also prepare bread with caviar, baked bread with cheese, ‘kefticas de patata’ [Judeo-Spanish: meatballs with potato]. I remember tasting them all. My father was insisting that, since I was drinking ouzo, I had to eat something.

We placed a big candle on the table. My father would recite the Kiddush. We all ate nicely together. The first classical plate for ‘Noches de Shabbat’ was fried mullet fish. Then we ate whatever my mother had cooked. My mother was an excellent cook. She made okras, peas and ‘kefticas de pouero’ [Judeo-Spanish: meatballs with leek], which I liked very much. Later on I cooked them, too. She cut the leek and boiled it. Then she smashed it in the ‘machina.’

Because we didn’t had mixer back then, my mother had a machine to cut the meat. Then she squeezed the leek very hard to dry and added the chopped meat and eggs and fried it. They were delicious. I ate one or two. The others ate many. Everybody ate a lot; I was the only one who caused difficulties when it came to food.

My younger brother, Isidor, on Saturday morning, when he woke up, wanted to eat beans. We usually had beans on Friday for lunch, but he was asking for them on Saturday morning. Usually on Saturday morning we ate ‘pasteliko,’ pie with spinach and cheese, and cake. My mother made a lot of cakes.

The Sabbath sweet was ‘tupishti’ [also called ‘pispiti’ by Romaniotes: a kind of cake with almonds or nuts usually with syrup]. My oldest brother Alberto liked it very much. So my mother made a portion especially for him. He was sleeping in the room that Nona [Grandmother] Mirou used to sleep in.

My mother was putting Alberto’s portion of ‘tupishti’ in his room, on the bedside table that used to belong to Nona Mirou. Isidor secretly went to the drawer taking his eldest brother’s pieces. When Alberto didn’t find his sweet on his drawer he would ask my mother where it had gone.

Then my mother would tell Isidor: ‘A Dio Isidor [Judeo-Spanish: Oh my God, Isidor] you ate it fijo’ [Judeo-Spanish: son]. Then Isidor was complaining that he could have ‘tupishti’ only on Sabbath while his brother had it for the whole week.

On Sabbath day my mother met up with friends. Either they would come to our house or my mother would go to theirs. I spent the day reading. On Saturday night, after Sabbath, I would go to Alcazar Cinema with my friends. The cinema owners were Jews.

Roshana is the first day of the Jewish year. As I mentioned before, we Jews didn’t have name days for our Christian friends to come and visit us. Thus they would come on this day to honor us. My mother did many preparations for this day. They would wash the curtains and put the carpets in the living room.

Then they polished the ‘tradico’ [Judeo-Spanish: small tray for serving sweets] where they put the sweets they offered to the guests. Usually they served apple sweets. We would eat a spoon of apple sweets and say ‘Aniada Buena’ [Judeo-Spanish equivalent of Happy New Year].

On Roshana it was customary to make pies. I remember my mother making leaves of the dough. They were so big and many that she would place them on the backing sheets. Then she cut them and made ‘rodanchicas’ [Judeo-Spanish: small round pies usually made for Rosh Hashanah] and ‘pastelicos.’ She made ‘rodanchicas de calabasa’ [Judeo-Spanish: small round pies made with yellow marrow], spinach pies and ‘kefticas de pouero.’ Our Christian friends liked them all very much. They would even come to the kitchen to taste them before we formally served them.

We didn’t confront anti-Semitism. We considered Thessaloniki as our homeland. More than 55.000 Jews were living there.

During Roshana we visited our Jewish friends and neighbors, the Kapon families, Buena, and others. We were very interrelated. On Roshana we would go to the synagogue. It was very nice. On the upper level were the women. I remember my mother, always elegantly dressed, sitting in the first row.

On Kippur we were fasting. We ate at night then we began fasting. In the morning I would visit my friends or they would visit me. My mother would say to me that I could have a glass of milk without my friends seeing me. I would answer that I was not fasting for my friends on Kippur.

On Kippur we would go to the synagogue. First of all I would go in the evening, before I started fasting, with the glass of oil like on Fridays. I had to go before five o’clock. My mother was staying at the synagogue all day on Kippur. We would all go dressed nicely. Back then the children had learned to remain seated in the synagogue very quietly.

The custom to go to the synagogue with the glass of oil on the eve of Kippur I also observed later on in my life. I would go with my daughters, Lucy and Ellie, nicely dressed. My friends would ask me why I was going with the glass of oil and I would answer that this was a tradition I kept to remind me of my mother. It was impossible for me to go to the synagogue on Kippur eve without the glass of oil.

We used to end the Kippur fast with a spoon of orange sweet. Then we would eat chicken soup with lemon, which I was cooking, too, later on in my life. Then we would eat whatever my mother had prepared. Usually it was okras, which were easily digested after a whole day of fasting.

Then my father would go to a pastry shop and bring sweets home. Usually he brought ‘baisedes’ [sweets made with the white part of the egg and sugar; it looks like a white biscuit] or whatever else he would find. There were many Jewish pastry shops in Thessaloniki back then.

Sukkot was not very important. We had a sukkah. My mother would cover the veranda with bed sheets and decorate it. My mother was very religious. Only when it was raining it was difficult with the bed sheets. We were sitting and eating there.

On Purim we exchanged gifts. My mother would prepare plates with various sweets wrapped very nicely. She would tell us where to go with each plate. And we returned with plates from those we visited. Before the war we were going back and forth exchanging visits and plates with ‘Judias’ friends. We were very close to one another back then. My brother often complained of being tired going from one house to the other.

On Purim we had ‘novias’ [Judeo-Spanish: brides; big caramels representing various figures, mostly brides or grooms; traditionally made for Purim]. It was a candy-like lollipop. We would buy them from someone who specialized in making them. They were made in various shapes. We would offer ‘novias grooms’ to unmarried girls to find a husband soon, ‘novias baby boys’ to pregnant women, ‘novias knives’ to learn to cut your dowry and so on.

I don’t remember going to the synagogue on Purim. There were organized luxurious dancing nights where they would go formally dressed. I didn’t have the chance to go because I was too young.

Pesach was the nicest of all holidays. The house was wonderful. The preparations would start one month ahead. First they started by cleaning the house, the curtains and, especially meticulously, the kitchen since all the cooking was done there. They whitewashed the kitchen. Then they would polish all the tins and boxes and placed them on the ‘cheminée’ [French: fireplace] again. They were made from aluminum and I still have some of them to remind me of my mother.

Then we had pascual 18 ‘tentzeredia’ [tenzteres in plural; Turkish: tencere: folk expression for the kitchen utensils]: pots, casseroles, plates, knifes, forks, spoons, everything. They were kept in a separate box at the warehouse. Then the non-pascual were placed separately in another box at the warehouse.

We bought the ‘massa’ [Judeo-Spanish: matzah] from the ‘fabrica de la matzah’ [Judeo-Spanish: factory producing matzah] at an alley near Carolou Dil Street [in the center of Thessaloniki near Modiano Market]. They made two types of ‘massa.’

The premium one, which was thinner and whiter, and the regular one, usually bought by the poor Jews living in ‘faubourga.’ My father would go there with a big wooden box we had especially for ‘massa’ and bought it. They would place it in the box wrapped in a clean bed sheet.

The lamb was the most important. It was kosher of course. At Modiano Market there were many Jewish butchers. That’s why many envied us. The ‘chamalis’ would bring the meat and the fish from the market to our house. The fish was cooked ‘peche en salsa’ [Judeo-Spanish: sweet water fish with sauce cooked in sour prunes] with vinegar. I didn’t eat it because I didn’t like it.

On Pesach everything was prepared at home. They prepared a lot of things. First they made ‘charoset’ [sweet, dark-colored, lumpy paste made of fruits and nuts]. Then they did ‘masicas’ [Judeo-Spanish: small matzot] and ‘masicas de vino’ [Judeo-Spanish: biscuits made with matzah]. ‘Masicas de vino’ my mother made especially for me because I liked it very much since it didn’t contain a lot of sugar. Sweets I do not like. They also prepared ‘biselicas’ [Judeo-Spanish: peas], ‘prunas’ [Judeo-Spanish: prunes], ‘kefticas de pouero,’ ‘mousaka’ with onions, and alichugitas [Judeo-Spanish: stuffed lettuce] with lamb.

Then they made bumuelos 19. They would smash the ‘massa,’ add many eggs and milk and fry them. We had a special casserole with seven semi-rounds at the bottom. They placed the mixture in the seven semi-rounds and when they were fried they placed them on a plate and served them with honey on top. I never helped my mother with the cooking.

Every Pesach we would all sit at the table and read the Haggadah. First my father would recite the Kiddush with pascual wine. This wine was made in Thessaloniki. There were two people that had a factory that made kosher wine. We were almost 57,000 Jews in Thessaloniki. All the market was Jewish. I knew one of the owners but cannot recall his name. For Pesach they gave us pascual wine. They brought it home.

We all read the Haggadah, first my father, then my brother Alberto, my mother and I. From Purim our mother would teach us the reading of the Haggadah. It was a simple book without drawings in Judeo-Spanish language. We were singing: ‘Este pan dela afriyssion que cumieron nuestros Padres en Tierra de Ayifto...’ [Judeo-Spanish: This bread of unhappiness that our fathers ate in the land of Egypt.]

I also remember the Ten Plagues that my father was throwing in a bowl and we were turning our heads the other way so we could not look. Then my mother would throw away the content of the bowl. [Editor’s note: This is a traditional Jewish custom in Greece.] We would read the story of how we passed through the Dead Sea. We were reading everything.

We had a big plate in the middle of the table. Whenever something was mentioned one, usually my father, would raise it for everybody to see it. I remember everything: ‘las tres masas escondidas’ [the three hidden matzot], ‘el wuessesico de carne’ [the bone of the lamb’s leg]. Then we had the ‘bucados’ [snacks] with ‘massa’ and ‘charoset’ as was customary among Jews. We had to read up to the end of the Haggadah before eating, although we were very satisfied with the various ‘bucados.’

When the reading of the Haggadah ended we would bring to the table a variety of dishes for dinner. First we had ‘massa amojada’ [wet matzah], wet and wrapped in a napkin. I liked it better this way because it was soft, not dry. Others ate it dry. Then we would eat fish, peas, and lamb. We ate very many things. Then we had pastry made with matzah. After having pastries we sang.

Our living room was big and on Pesach we would set a long table and whoever was alone was invited to our home. Also the neighbors from downstairs would come upstairs to our place and we would all celebrate together. Then they would say goodbye: ‘Toda Raba’ [Hebrew: Thank you].

The first morning of Pesach it was customary to have ‘bumuelos’ for breakfast. My mother would yell: ‘Come ‘fijicas’ [young girls], come ‘regaladas’ [my beloved], come to eat ‘bumuelicos frescos’ [fresh bumuelos].’

Pesach was the nicest holiday. It was the most joyful one. We didn’t go to the Cal except to take oil there. Pesach was a home-oriented holiday. On the first and the second day the dinner was very formal. Then we had three days and then the last two dinners. Eight days in total.

The first day my mother’s brother would come to visit her. It was customary to visit people in the neighborhoods and friends during the eight days of Pesach. It was the Easter Week for Christians, too. The nuns from our schools would come to wish us all the best for Pesach. That’s why I have kept them in my heart.

On the last evening we would go to a nearby field and take some sand. Then, at every corner we passed by we would place some sand. This was a custom we had. Everybody was doing it.

Then our father would take us out for dinner. He would rent a ‘paitonaki’ [landau, carriage with horses] to take us to a Jewish tavern where the cooking was kosher. Our father couldn’t take us somewhere non-kosher. And this is how Pesach ended.

My pre-war life in Thessaloniki was like a fairy-tale. These were the best years of my life. Life at my parent’s home was wonderful. I never heard disputes. We were close to each other without egoism. Despite my age, my brain still works perfectly and I remember everything very clearly.

Back then everything was different. First of all there was this age issue: although we were 20 years old we were constrained. We couldn’t wander around. I cannot say about others, but I was sitting at home like an idiot, always at home with my parents. My life was restricted. My friends in the neighborhood were restricted, too.

Our neighbors were good people. We were going out and played with Alingou and Hadjinikolaou, whose grandson Nikos [Hadjinikolaou: famous Greek TV news journalist] is working at Alpha [private TV Channel in Greece]. We were playing ‘tsilikia’ [street game played with two wooden sticks], war and peace and who was running faster. I was the fastest of all. Nobody could beat me. Even today, after a leg operation I had, I don’t have problems walking.

I had many friends, Christian, too. Christians helped us a lot. My father would give me pocket money every week and every Thursday I would go to Alcazar Cinema. It was only us girls that went to the cinema. With boys we were just playing in the neighborhood.

My mother insisted that I don’t wander around far from our house. I was only going out with my brother Alberto, holding his hand. But I remember once something very rare happened. My brother was ill and didn’t go to school. As I was leaving school to return back home, my schoolmate Beatrice proposed that I should go with her to her house.

She reassured me that she was living nearby. I was always naïve, thus I followed her. When we arrived at her house she went upstairs. I believe she lived in the Vardaris 20 Jewish neighborhood. I wasn’t sure where I was since I didn’t go out often.

Night started falling and it was getting darker and darker. Beatrice was not coming down. I started wandering around crying. I saw women with naked breasts and legs. I lost my mind. This area was called ‘La callegea de las negras’ [the street alley of the prostitutes].

They were Jewish women that went to bed with men for money. But they helped me. I was a tiny girl crying. A ‘Judia’ woman came up to me and asked me why I was crying. I explained that I was lost, that I didn’t know where I was. She took me to the central road were there was a policeman.

The policeman asked me where I lived. And it came automatically out of my mouth: the home address that my mother used to teach us. The policeman told me not to cry any more since he was going to take me back home.

It was dark by now. I usually returned from school at 4pm. My mother went crazy. My father was crying. They were wondering what had happened to me. My mother was crying as she thought they had lost me. When the policeman brought me home my father took him in to give him a treat. As for me, this was the first time that my father hit me. This is all I can remember about this incident.

Thessaloniki was beautiful. We were connected to one another in this town. We were more than 57,000 Thessaloniki Jews but we also had many Christian friends. We loved our hometown. The Jewish Community of Thessaloniki was one the richest in Europe. My father was paying ‘pecha’ [Hebrew: communal tax] to the community. Only my father was involved in community matters. Women weren’t involved in such things back then.

Women didn’t even go to the market. My father would go to Modiano Market every Thursday to buy meat and fish and ‘chamalis’ would bring them home. The milkman brought milk to the house. My mother would buy the vegetables. The traveling vegetable seller was passing outside our house shouting: ‘Zarzavaji [ambulant vegetable merchant] Rashelica zarzavaji, come down…’ My mother would go to buy spinach, leek, whatever vegetables she needed.

One of the things that my mother insisted on teaching us was how she would clean the chicken before cooking it. It was like going to school: here is the stomach, the intestine that goes to the stomach, here is the liver, and here is the bile. Then she would put it in the sink with salt for one hour to dry out all blood. Then she would rinse it with water seven times. The meat she would then cook in salsa [sauce]. She would make the mincemeat separately using the ‘machina.’

More than half of Thessaloniki’s inhabitants were Jews. The best marketplace was Jewish and on Sabbath it was closed. Most of the Jewish shops were closed on Sabbath. That’s why some envied us. The wholesale market was at Emporiou Square.

All the wholesalers were Jews. One of them was Franco. He had a factory producing ‘halva’ [sweet made with sesame paste and sugar] and ‘matzounia’ [soft lollypop-s jellies]. He also had a bus with a sign ‘Sweets and Matzounia.’ He was selling his products all over Greece. Later on his business went down.

I remember my sister Jema, during the German Occupation, was asking for ‘halva.’ My father would ask his friend Franco to give him some for his daughter. Franco’s brother was in love with my sister Jema. When he came back from Auschwitz and saw that my sister had not returned, he married Polimnia, who was Christian, and they went to the United States. They were economically ruined as most of the Jews were after the war. The first time he came visiting Greece he asked me to show him Jema’s photographs. So I did, and he started crying.

The only wholesaler at Emporiou Square that was not Jewish was Hadjinikolaou. His family and ours were close.

We, as children, never went to the market. There was nothing else beyond Sygrou Street and 33 Olympou Street. We just went to the market twice a year to buy shoes on Rosh Hashanah and Pesach. My mother would have us seated one next to the other in the shop and let us try shoes, one by one. The owner of the shoe shop was Christian. But he knew Judeo-Spanish so well that there was no problem communicating with my mother, who didn’t speak Greek at all.

We had a couturier that was sewing Mairy’s, Jema’s and Renica’s clothes. We were always very well dressed. I was usually reluctant wearing new things. My mother would buy the textiles for our clothes from Cohen at Egnatia Street. Cohen was a Jew.

We would go out only with my father to the movies or to a restaurant. My father insisted on going to eat first, and if I ate we would go to the cinema. I went along with his proposal. We were at the movies, at Titania Cinema, when the war was declared.

Every summer we went on vacation to Chalkidiki for two months. My father had a business associate at Nikiti and he was renting us a house. It was a small house. All the children would sleep together in one room. The house was near the sea. My eldest brother Alberto would arrange for a small boat.

Once I remember that suddenly Vardaris [northern wind stemming from the river Axios or Vardaris] started blowing. My brother couldn’t manage the boat. We were screaming for help until somebody heard us and came to rescue us. Despite my age I can still remember details as this one. Even though my body is damaged, my mind still works well.

Every year my parents would go to Loutraki to drink water from the Karandani spring [an area near Loutraki, in Corinthos, famous for its hot springs and mineral water.] They both had liver problems and the doctor suggested going there once a year. They usually took my youngest siblings, Isidor and Renica, with them. In 1940 they proposed to take me along. My father loved me very much and he wanted me to see the beauties of the countryside. We went at the beginning of September. The war was declared a few days after our return to Thessaloniki.

• During the war

I was with my parents at the movies. The next day, on 28th October, the war was declared. Then our Golgotha started. The first bomb fell at my school. It closed and we never went back to school. When in 1940 the war was declared, I still needed two more years to take my degree. Thus I have neither ‘Bacheau’ [French elementary school diploma] nor ‘Baccalaureate’ [French high school diploma].

When the Alvanico War 21 ended, the Germans came to Thessaloniki. This was the beginning of the end. The Germans marched into Thessaloniki in 1941, in 1942 they gathered us and in 1943 they restricted us. And that was it.

The day that the Germans marched into Thessaloniki my father took one of his employees and came to the house to remove the Magen David from the front door of our house. He also erased with lime the inscription ‘1922,’ commemorating the year in which our house was built.

My father changed his profession. He didn’t want to have anything to do with the food market so he became a metal merchant. The merchandise of the shop was divided in two; half belonged to my father and half to his associate. We took the clothes out of the cupboards and staffed them with rice, pasta, oil, and honey.

During the German occupation we didn’t have a food problem. Every night we sat all together at the table and ate from what we had. I sat there, without appetite, playing with the food on my plate first and then ate a bite or two, while others were dying from starvation.

The government was distributing yellow bread called ‘bobota’ [bread made of corn]. The girl we had at home collected our portion at the bakery and then she gave it to the poor. We had white flour that farmers from the villages were giving to my father. Thus we made white bread at home.

There was a factory just opposite our house. The refugees were gathered there. Every day they were carrying out with ‘arabades’ the dead. Each morning, as soon as I got up, I went to the window to count how many had died. My father was worried because after this I wouldn’t eat.

I remember that many of the poor Jews living at ‘fabourgo’ were dying. The Jewish Community of Thessaloniki asked my father to take home a small girl to feed. My father agreed. I cannot remember her name. She was five years old. When she came my mother found out that she had lice.

So she told her to go back to her mother and stay there until she had no more lice. Then she’d be welcome to come back. My mother did this because she was afraid that we would get lice, too. She came back a week later. She stayed overnight. We had space for her to sleep. All day long she was singing.

My mother told me how with the ‘koussouria’ [from the Turkish ‘koussur’: leftovers] she was eating she became unrecognizable. She put on weight and her cheeks got red. My mother cursed me to have a child that would torture me with food as much as I tortured her.

My daughter Ellie would fall asleep with a bite of food in her mouth. I was the eldest and ‘mi mou aptou’ [Greek: very sensitive]. This girl would sit at my feet and call me mademoiselle. But I resisted such special treatment and insisted that she sat next to me and call me Mairy. All my life I preferred simplicity. When the time came that we had to leave our house to go into hiding, she insisted to come with us. She was screaming when her mother came to pick her up from our house.

We were put in ghettos. The border of our ghetto was Egnatia Street. We we were not allowed to go beyond that. The rabbi came to the Kehila [Hebrew: synagogue] and told us that a law was issued by the community that we had to wear a yellow star. All the Jews had to wear it in order to be distinguished from others. But for me there was no yellow star. I took it off and went wherever I wanted.

Our house was located in the Kehila de los Monastirlis 22 ghetto because it happened that our house was there. If we had been living in another area we would have needed to wander around to find somewhere to live. But this way we could stay in our house until the end. Because our house was in the ghetto, one room was confiscated: a couple that had no place to stay came to live with us. Their house was situated near Aghia Sophia [Church, a replica of St. Sophia of Constantinople].

The rabbi [of Thessaloniki] was responsible for what happened. He came to Cal Monastirlis and told us that there was nothing to worry about. He advised us to give all our assets to the Germans and go work for them. He lied to us.

From then on our father restricted us. We could not leave the house. I never saw the ‘defile’ [French: procession] going to Baron Hirsch. Our father wouldn’t let us, especially me because I was very sentimental. But I remember something else: Once a rabbi came to our synagogue. The Germans cut his beard and beat him.

There were people that helped us. I remember Christian women crying because the Jews were deported. I have a friend now, her name is Sevasti. She told me that back then she told her mother to go and buy from the Jews that were leaving because they were selling their assets for a piece of bread. Her mother answered, crying that she didn’t want to acquire things this way. Also, Archbishop Damascinos went to Merten and told him to take him and send him to Auschwitz.

[Editor’s note: Dr. Max Merten was the Wehrmacht’s officer in charge of the city of Thessaloniki from 1941 to 1943. After the war in 1957 he came to Greece on a visit and was caught by the Greek authorities. In 1959 he was tried as a war criminal in Athens and was incarcerated but soon after a Greek presidential decree allowed for him to be extradited to be tried in Germany. Once in Germany he was let free and practiced law until his death in 1976.]

We had many good friends that loved us. One of them was Manias. He came one day and told our servant that he wanted to see my father. The German army had confiscated his house. He had four Germans living in his house. He told my father that the Germans would issue a law that whoever had a Jew business associate, the Germans would take the Jew’s share. Manias proposed to my father to transfer his business share to his name in order to be protected. Nikos Manias was an animal merchant. He was very rich. He was not in need of our money.

My mother, who was a fast thinker, advised my father to agree with Manias’s proposal. But my father said that he didn’t want to insult his associate with such a deal after 20 years of partnership. What an insult! I was present when my father was discussing a false contract with his associate. I heard my father’s associate telling my father that we Jews were like the fly that fell in the milk. He continued by saying that we couldn’t hide and sooner or later the Germans would find us. He also proposed to my father to go on our own free will wherever the Germans wanted to deport us. My father declined Manias’s proposal and made a false contract with his associate. And it was my father’s associate that gave my family away to the Germans in exchange of getting my father’s business share.

When the war started and my father changed his job from food to metal merchandise, the merchandize was split in two, and because we were afraid that it would be stolen from our warehouse, my father gave part of the merchandise to Manias.

Manias had our supplies, our assets, and money from us. And we had something safely kept aside. We were living next to the Manias family. They loved us. He wanted to help, especially the children. So, in 1943, Nikos Manias, the head of the family, came and proposed to my father that for my brother Alberto and me he could issue false identities and send us to Athens. Manias issued the false identities. My brother and I were the first to leave the house. We stayed hidden until it was time for us to be sent to Athens.

My parents and my youngest siblings, Jema, Isidor and Renica, left later than us. They went into hiding in Chalkidiki. They could not go far. The Germans would have found them and caught them because apart from my sister Jema, none of the family members spoke Greek.

When I left to go into hiding I only took the necessary things. I only took clothes and my coat and I was very well dressed with those. During the war period I refused to wear new clothes. My mother prepared a new coat for me but I never wore it. She was telling me that the war was still going on and the old coat was worn out. Poor mother! If she had known what was going to happen to her. But I insisted that I wouldn’t wear new clothes while people were dying. I was very sensitive in these matters.

Manias had paid 30 pounds for each false identity. My brother’s new name was Nikos Angelidis and mine was Mairy Angelidou. I didn’t change my first name, only my last name was different. My brother Albertos and I first went into hiding in a house at Evangelistra area [a Christian cemetery area at the lower hill of the old city of Thessaloniki]. It was Easter. Mrs. Zoi hid us for one month.

She had a very nice family. She treated us very well and got compensation, of course. She was paid for hiding us, but it doesn’t matter. It is the person that matters. I still remember her. After the war she came to my husband. I told him to give her whatever she asked for. And he gave her money.

During the period we were hiding with Mrs. Zoi, I went with her to Aghia Sophia Church. The only thing that made a big impression on me was that for the first time I saw something like a huge doll hanging and people were calling it ‘Ioudas’ [Judas] and beating it. People were screaming that he killed Christ. I had never seen anything like that. I was very frightened.

After a month we went by bus to Athens. We never saw the trains taking away the Jews from Thessaloniki. I was traveling with my brother Alberto and a man who escorted us. On the bus was Mrs. Pardo with her daughter and her grandson. She said to me: ‘y tu sos Judia?’ [Judeo-Spanish: you are also a Jewess?]. I was scared. I pretended that I didn’t understand the language she was talking to me.

On the bus my brother Alberto sat in the front while I was in the back. The driver stopped the bus at Ekaterini [or Katerini: capital of the district of Pella, 30 km from Thessaloniki] and we got out. The driver asked me if I was related to the man, pointing at my brother Alberto, who was sitting in the front. I answered that I didn’t know him. The man that was escorting us to Athens had told us not to reveal that we were siblings.

Then the driver went to my brother and asked him if he knew me, and my brother’s answer was negative, too. Furious, the driver said that I couldn’t continue the trip with them. I started crying although this was a chance for me to go back again to my mother, since I had regretted being separated from her.

But my brother Albertos was reluctant to leave me alone. Everybody in the bus was upset. One man stepped forward. He claimed to be chief commander from the ‘mountain,’ from Andartiko 23. He threatened the driver that in case he didn’t take us both he would betray him to the resistance. The driver didn’t say anything else after that and we continued our trip to Athens.

When we arrived in Athens the man that was escorting us took us to a hotel. Nikos Manias introduced us to his brother Sergios and asked him to take care of us. Mrs. Katina, Sergio’s wife, was afraid to hide us because my brother Albertos was circumcised. But every Sunday they would invite us to eat meat at their home. At our age we needed to eat meat, but we did not.

A while later I met a friend whom I knew from Thessaloniki, Michel Michael. I had had a little love affair with him. The Michael family were ‘Judios’ [Judeo-Spanish: Jews] from Drama [town in East Macedonia]. Their mother, Saul and Michael were living in the small house under ours that my father rented to them. The eldest brother, Mario, was married and he was living on Egnatia Street. Mario had four children.

Michel Michael was a militiaman at Baron Hirsch. He saw my father, my mother and my three younger siblings, Jema, Isidor and Renica, entering the train with the last Jews to leave from Thessaloniki. My father was in a hurry to get on the train because he was afraid that the Germans would hit my youngest siblings and that they would tell them that my brother Albertos and I were hiding in Athens. My father asked Michel, since he was going to come to Athens, to find us and take care of us.

We met with Michel Michael at Syntagma Square [in the center of Athens where the Greek Parliament is]. He found us a house in Sepolia [suburb of Athens], not telling the owners that we were Jews. The period that Athens was under Italian occupation things were good for us. But when the Germans came Michel went to the ‘mountain’ because he was an army officer during Alvanico. Everybody wanted to escape from the Germans.

During the period of the Italian occupation my brother was selling oil at Athinas Street [trade street in the center of Athens]. Sergio himself took him to Megara [farming area in Attica region, close to Athens] to buy oil. And he was selling the oil ‘mezurica, mezurica’ [Judeo-Spanish: measure by measure].

We were actually renting a room in a house. We had the outer room. We paid one pound per month. They didn’t know that we were Jews. We told them that we were from Komotini [town in West Trace, Macedonia], not from Thessaloniki because this would have raised suspicions.

Mrs. Vasiliki who was renting us this room was illiterate. She was sleeping in the kitchen with her two sons. She had two beautiful daughters, too. She gave them for payment to men to go to bed with them. She was also babysitting the babies of various girls. She was bottle feeding them in exchange for payment.

Once a man came to the house and saw me. He told Mrs. Vasiliki to ask me to go to a bar with him at night. When I heard this I was flabbergasted. I told my brother Albertos about the incident. My brother went and told her that I had a psychiatric problem and that I often screamed nonsense. He told her to leave me alone because I might get insane if I go out.

Every day a policeman was visiting us and my brother gave him oil without getting money from him. The policeman was complaining that he wouldn’t come again if my brother insisted giving him oil for free. My brother Albertos told him that he felt like he was giving it to our mother, who was living at Komotini, and this was the reason that he was not asking to be paid for the oil he gave him.

I also remember another story from the period we were living at Mrs. Vasiliki’s house. One day she came and told me that although she had no complaints, there was another woman that had asked to rent our room. Her name was Esther. Mrs. Vasiliki wanted to give her the room because she was a Jewess and needed a place to hide. Mrs. Vasiliki wanted to save her. She didn’t know that we were Jews, too. Athens was under German occupation by now.

Now, where would we go? Michel had already left for the mountain to give us an advice as an older man. Until then every time Esther was coming to visit Mrs. Vasiliki I was hiding. My brother Albertos, although he was younger than me, was very clever and he still is. He told me not to worry. He advised me next time Esther came I should go out so she could see me. So when Esther came Mrs. Vasiliki wanted to introduce us. I came out to meet Esther. When she saw me she disappeared. She understood that I was Jewish. She never came back again.

When the war ended I met her again at the Cal at Meledinou Street. [The interviewee is referring to the Beth Shalom Synagogue, the main synagogue of the Athens Jewish Community on Melidoni Street.] She came hugging and kissing me. She survived but her son did not.

The Germans had issued a law that every Friday they were giving out food at Meledinou Street to those Jews that were in need. Many Jews signed up in exchange for food. And they were all caught on 25th March. Esther’s son had signed up and he was caught and sent to Germany.

My brother wasn’t in need of signing up. We had much more food than what we could consume. But my brother had two friends that did sign up. Every day the three of them would leave early in the morning, pretending they were going to work. They didn’t want the neighbors to get suspicious. Both of them were caught, too.

Every Sunday I was going to the church so the neighbors wouldn’t get suspicious. In the house opposite ours there lived a policeman. He understood that we were Jews in hiding but didn’t betray us. A judge was living in our courtyard. He, too, knew that we were Jews but didn’t betray us. He told me so when the war ended.

My brother didn’t want to leave me alone. He would come at noon for lunch. I was asking him, while we were eating, if he had any news from our mother. He was telling me that all were very well, adding that our mother and our sister Jema were sewing hemlines. So we would raise our glass to the health of our mother. In fact my brother was listening to Radio London. He knew about the crematoria. But he never told me about it for almost two and a half years.

Once my brother Alberto came home and told me that we had to leave for Cairo. I couldn’t disagree. He was the one going out and wandering around. He explained that he had found two men, he had given them money and they would take us with a small boat to a place, which I cannot recall, and from there we would go to Cairo.

In the morning my brother left, pretending that he was going to work. I prepared our things, put them in our small suitcase and waited. I waited and waited and had no news from my brother. It was night by now and I thought he had been caught. Suddenly I heard the key turn in the door. My brother had returned, black and blue from the beating. I took care of his wounds and he explained what had happened.

The people that he had given money to take us to the place from where we could leave for Cairo betrayed him to the Germans. The Germans caught him. They knew that he was Jewish and that he had a sister hiding in Athens. My brother denied everything. They took down his pants and saw that he was circumcised.

They were beating him so he would tell them were I was hiding. The German officer then called a policeman to escort my brother to a place where they would execute him. And guess who that policeman was! He was the man that my brother was giving oil to for free every day.

How everything is well thought out by the Almighty! The policeman took him pretending he would take my brother for execution. He took my brother outside and let him escape. My brother ran back home. This happened in June. A while later we were liberated.

Things got more difficult as days went by. But my brother was reluctant leaving me alone in Athens. Mrs. Katina Manias proposed that she could hide me alone. They were very good people. They loved me very much. So my brother Alberto left for the ‘mountain’ and I went to stay with Sergio Manias’s family. They had a house like a palace at the end of Acharnon Street [near the center of Athens].

We were liberated in July. [Editor’s note: Athens was actually liberated in September 1944]. I was with the Manias family when we were liberated. My brother was still at the ‘mountain.’ We didn’t know whether he was dead or alive. The day we were liberated the bells of the churches were ringing, airplanes were flying. Then the English came. Those that were at the ‘mountain’ started coming back.

• Post-war

When the war ended my brother Albertos went directly to Thessaloniki. He wanted to check what had happened to our house. He told me that he wanted to prepare the house before our mother’s return. In our house we had left an army officer from Poligyros [town in Central Macedonia; capital of Chalkidiki]. He divorced his wife but she continued staying at our house. So my brother went back first.

Mrs. Katina proposed that I should stay and have fun with them. We would go to theaters, thus I stayed. But the ‘Kinima’ 24 started. Greeks started fighting among themselves. Mrs. Sergios and Mrs. Katina were so much afraid that they went hiding with the English. I stayed with their children and their two servants. The Mania children and I were having a good time. We were staying in, eating, drinking and having fun.

But at some point we had to learn what was going on outside the house. We went out and we were caught because Mairy Mania, Sergio’s and Katina’s daughter was holding a newspaper of the other party than the one that caught us. We didn’t know where they were taking us. I think it was some mountain.

I approached the people that had caught us and told them that I was Jew and that these people had saved my life. Somebody heard me and said that he would help us escape. And as we were making a turn somewhere, Mairy, Mania’s servant Nitsa, the man that said he could help us and I started running to the opposite direction than the one they were taking us and we were saved.

When the ‘Kinima’ ended Katina and Sergios came back. Mairy Mania gave me some money and told me to go to the house I was hiding and give the money to Mrs. Vasiliki as a gesture of appreciation. Mrs. Vasiliki’s family was poor and illiterate.

I went to Mrs. Vasiliki without knowing what had happened to them. Mrs. Vasiliki hugged and kissed me and said that although she saved me her son was not saved. She had sent her son Yannis to Andartiko to bring back money to his family and there he was killed. Yannis, a very nice kid, had passed away. I started crying because I could not believe that such a good boy had died this way. Anyway that was it.

I returned to Thessaloniki in 1945 with the boat ‘Eleni Embirikou.’ I was traveling with Mario Michael. I was expecting that his brother Michel would come with us but he had died. That’s why I later got married to Alfredo. All Michael family members are dead now.

Only a daughter is living in Thessaloniki and another one in Turkey. Life goes on. My brother was expecting me at the port of Thessaloniki. Alfredo was there, too, and saw me, and when he returned to his house he announced that the one he wanted to marry had just arrived and he would marry her, meaning me, no matter what.

First thing I did upon my arrival was to go to our house. It was just as we had left it. I started trembling. I thought I was hearing my mother’s voice from the kitchen, calling me. I was in great distress. I had no idea at that point what had happened to them.

People started coming back from the camps. I was holding a picture of my mother and another of my sister Jema and went around asking if anyone knew anything about them. Their answer was that they had been burned in the crematorium. I thought they were crazy.

My brother knew the truth from the start because he was listening to Radio London. When I asked him he would answer that everybody was very well. And I believed him. I didn’t know and I couldn’t imagine such a thing. Later on my brother told me the truth.

He asked me not to wander around any more asking about my relatives. He explained that these people that had returned from Auschwitz were not crazy and that they were telling the truth. I started hitting him because for more than two years he had been lying to me. I was in a very bad psychological state for more than one year.

My father, my mother and my youngest siblings, Jema, Isidor and Renica, went to Chalkidiki. The merchants that my father used to collaborate with told him to go there. From Chalkidiki they would pass across to Aghios Nikolaos of Aghion Oros [Mount Athos, the third ‘finger’ of Chalkidiki Peninsula]. From there they would travel with a small boat to Volos [capital of Magnisia district]. If they managed to arrive at Volos, which was under Italian occupation, they would be safe. But the boat didn’t come and they were betrayed.

My father’s associate went to the mayor of the village where they were hiding on Chalkidiki. He told the mayor that if he didn’t send the Karasso family back to Thessaloniki to the Germans, the Germans would come to the village. My father didn’t want to bring damage to the village, so he returned and the Germans never came to this village.

My parents and siblings were the last Jews to leave Thessaloniki along with the Thessaloniki Jewish Community Board members. Michel Michael told us so. As soon as I learned the truth about my family members I gave my mother’s crystal chandelier to the Cal in the memory of Smoel Karasso’s family.

As more Jews were returning to Thessaloniki group marriages were being performed.

We started meeting those we knew from before. I found my girlfriends. Fridda Medina came back from Auschwitz because she spoke German. She told me that my sister Jema was working in Auschwitz for a while. The younger ones went directly to the crematorium.

On the day of Kippur the most gifted girls of Thessaloniki, among them my sister Jema, were selected and sent to the crematorium. Fridda is living in Israel now and I miss her very much. Nina Molho, the daughter of Rabbi Molho, came back, too. They were hiding somewhere in Thessaloniki. Only one didn’t come back: Margo Walker was gassed in Auschwitz.

Fanny and Bella, two young girls of my sister Jema’s age, returned from Auschwitz. They didn’t have a place to stay. My brother proposed to offer them my sister’s room. My brother brought his friends to live in our house, too. All the boys were sleeping on the veranda.

It was summer. So Bella and Fanny came to live with us. Allegri Kapon said to me how could I take them in without even knowing them. I didn’t care; I would give them my sister’s room to stay. And with God’s will they left my house as brides.

On the other hand my neighbor Sylvia didn’t have a place to go. The Jewish Community of Thessaloniki was not yet organized. They put up the ones that came back and had no place to stay at the school. Not all women are the same. Some upon return wanted to go to bed with men.

They were ten people in each room. Sylvia was very good looking. When she went to lie down a man came on top of her. When she realized what was going on there she tried to slash her wrists. She survived the Germans and tried to commit suicide here. She was sent to the hospital immediately.

In the hospital she met her future husband. Her husband has died now and Sylvia lives at the old-age home. We used to be neighbors. Every night I would visit her and ask her to tell me about the camps. She would narrate everything in great detail so I know everything.

Before he left, my father gave our house to an army commander, Mr. Laliotis. He divorced his wife. When we returned Lalioti’s family, his wife and two children, went to my mother’s room and they wouldn’t leave our house, no matter what. We couldn’t take back our house. She gave us my room only. The bathroom was locked. It was stuffed with food. We couldn’t even shower.

Mimi Rousso knew the police commander. He told us that the only way to throw her out was if she did something violent against us. Lalioti’s wife had placed flowerpots on the big veranda. Fani took them and put them in my room on a big table I had there and locked the door. The woman started screaming, asking for the key and insisting that the pots were hers. Fanny and Bella were standing outside my room. I was trembling. My brother went and called the police.

She called her ex-husband. Laliotis was claiming that my father had sold the house to him. But my brother had already got the papers of inheritance at the Mayor’s Office where it was written that the house belongs to the heirs of Smoel Karasso, Alberto and Mairy Smoel Karasso ne di [French: born by] Rachel. I told him that he could take all our belongings but he couldn’t take the house.

Laliotis was so furious that he broke the door. He threw the flowerpots down. We closed the door immediately and waited for the police. The police officer said that now we could officially throw them out because they had broken my room’s door.

The police officer called Laliotis and told him that they had to leave our house first thing in the morning or else they would loose all their belongings. The next day they left taking with them all our belongings. The only things they left were two armchairs, the dining chairs and whatever was in my room. They stole everything we had.

We started cleaning the house and inviting grooms. Every Sunday we would cook and sit altogether for lunch. And every night we went out. Bella was married to a very good man. He was a ‘tenekelero’ [Judeo-Spanish: tin smith] from Kapani [popular covered bazaar-market in Thessaloniki].

Fanny had an affair, too. She was in love with someone from Block 10. [Editor’s note: Block 10 was a cellblock in Auschwitz where women and men were used as experimental subjects for German doctors. Although Block 10 was in the men’s camps, the experiments were mostly conducted on women.] She was very beautiful.

Everybody told her that she couldn’t have kids with him but she loved him so much that she didn’t care. They were married and went to the USA and lived happily ever after. Her husband has died now. Bella also got married and went to the USA.

Things were not easy at first. We were not given help from the Jewish community or from the government. Originally we thought that we could take back my father’s shop. My father’s associate agreed to meet with my brother Albertos. But when he saw that my brother didn’t have the paper that said that the agreement he had with my father was fake, he turned my brother away.

My brother Albertos was very courageous. He was working here and there after the war. Then his friend Alchech gave him medicines to sell at pharmacies on commission. He was very capable and hardworking. But after a while my brother Albertos was called to the army. He would be sent to Athens were there was still the ‘Kinima.’ Two of his friends had already died there. He had survived the Germans and didn’t want to die because of the rebellion. So he left and went to Israel. Things were very hard for him there.

When I learned that Michel Michael had died I wanted to leave for the USA since all the members of my family had perished. But my brother didn’t let me. I was very obedient. So I got engaged to my future husband Alfredo Angel.

• Married life

My husband Alfredo Angel was born in 1909 and died on 1st May 1983. He was a textiles merchant. He was born and raised in Thessaloniki, and so were his ancestors. I didn’t get married again when he died, although I was still young and beautiful then.

I got married on 6th July 1946 at Cal Monastirlis. It was very difficult for me. I was crying all the time. I was thinking of my mother saying what a marriage she would organize for me when I would get married. All our friends and relatives came to the wedding. Thessaloniki started having Jews again. Approximately 2,000 returned. Now approximately 500 Jews are living in Thessaloniki.

My daughter Lucy was born on 26th August 1947. I cried when she was born because I didn’t give birth to a boy. But she was beautiful, like a dolly. Five years and a few months later I gave birth to my second daughter Ellie-Rachel. They are both wonderful kids that I still torture. [The interviewee means that she has them look after her in her old age.]

Lucy’s friend often asks me how both of my daughters became so magnificent. My answer is that I never quarreled with my husband in front of my children. This was the way I was raised by my parents. For every problem I faced I went downstairs to Jenoula and Miko Saias. They solved all of my problems.

The happiest days of my life, my wonderful life, was my prewar life. And it had ended. At least I raised two very good children.

My husband and I gradually started repairing my house. We made a new entrance. My room was what used to be my mother’s room. I spent the whole day with my daughters in Nona Mirou’s room. Only at night I would return to my room. At the piece of land at the back of my house three shops were built. One was a grocery store, the other a shoe-repair place. The owners came from villages.

Both of my daughters went to Calamari School [post-war French missionary school]. My daughter Lucy sat exams to enter college but she was not accepted. Thus I sent her to Calamari. I found my siblings’ school photographs and went to ma mère. I told her: ‘Elle sont allée à Auschwitz,’ [French: They went to Auschwitz.]

When she saw the photographs she hugged me and started crying. If I was going to gain something it was with the help of these photographs, since all of my siblings and I had gone to this school. I asked if she could give me a discount on the monthly payment because I wanted my daughter to be admitted to this school.

Their father’s job was not going so well because in the meantime nylon was invented and cotton, which my husband was selling, wasn’t so popular any more. Still in tears, her answer was that my daughter would be admitted without payment. I thanked her and told her that I had a younger daughter, too. Her answer was that both would be admitted without payment. So I never paid a penny.

I am very ashamed of what I am about to say but at first, when I realized that six million had perished during the Holocaust I lost my faith. But when I got married and Lucy was born I had to pass on a faith to my children. I couldn’t take them to the church. I was a Jew and I took them to Cal and started all over again.

I tried to keep some of the Jewish customs, but not all of them. First of all I cooked on Sabbath, not very much cooking, just fish. Every Friday we would go to the small Cal [a small synagogue built after the war near the building of the Jewish Community of Thessaloniki] but without the glass of oil that my mother used to give me to take every Friday. I was just lighting a candle. After the service we would all go to the Jewish Community Club where we were offered ‘pastelicos.’

We did celebrate the holidays after the war but not with such grandiose as we did before. We celebrated Pesach, Kippur and Rosh Hashanah. On Noches de Kippur [Judeo-Spanish: Erev Kippur] I would go with the glass of oil to the synagogue in memory of my mother.

I never learned how to cook with my mother. I never went to the kitchen to see how she was doing it. The cooking customs I learned were from Veta Franco and Kapon, who were married before the war. Sarina Michael, who was living downstairs, also taught me a lot. All of them knew various Jewish cooking customs.

Kehila Monastirlis was the same as it was before the war. The only difference is a plaque in memory of the 98 percent of the Jews of Thessaloniki that perished during the Holocaust. This synagogue opens only for the high holidays.

There is nothing more to say about my post-war life. From then on everything was ordinary in my life.

It is very recently that I came to live in Athens. I had an accident. I fell and I was hospitalized at Erikos Dynan Hospital in Athens. For two years I had a metal apparatus in my leg. I’ve had problems walking because I am old, too. I was living with my daughter Lucy for four years. My son in law, Mimi Bezas, is an extraordinary man. Four years he was taking care of me and paying all my expenses.

After all the wealth I had with my father, now the Jewish Community of Thessaloniki is helping me with the expenses.

We celebrate Pesach at Yvette’s, my son-in-law’s sister’s house. Now they are saying it in Greek so the children can understand. They don’t know Hebrew or Judeo-Spanish. Mimi pretends that he can read some Hebrew. So now I cannot recite anything because they are reading the Haggadah Ebreo [Judeo-Spanish: Hebrew] or in Greek that I don’t like at all. Rosh Hashanah we celebrate at my daughter Lucy’s house, with fish and everything that is customary. We celebrate with my children, my grandchildren and my four great-grandchildren, the one better than the other.

The first book I read when I returned to Thessaloniki was ‘L’ histoire d’ Anne Frank’ [French: The Diary of Anne Frank]. But it was when I visited Auschwitz and lit candles and recited the Kaddish for my beloved ones that my soul was put to rest. I saw everything in Auschwitz. I saw even the boxes with the poison [Zyklon B] that they were throwing from the window at the crematorium in order to kill them. Everything in Auschwitz was very well preserved. I was there during the commemoration of the 60th anniversary of the liberation of Auschwitz-Birkenau.

My sister Jema was sent to work from Auschwitz to Birkenau. It was two and a half hours walking distance. [Editor’s note: The distance between Auschwitz and Birkenau is approximately 1.5 km. However, because the people were sick, weak, starved and exhausted as well as terrorized and beaten by the Nazis along the way, it took them longer to cover that distance.]

I did the same distance in a wheelchair because I couldn’t walk. When I arrived at Birkenau I fell on the crematorium and started crying. I was screaming: ‘they were burned; they were burned’ just at the same place that they were reciting the Schema before being burned. [Shma Israel (Hebrew: Listen Israel): the first two words of the major Jewish prayer]

I did Haskavah. I lit candles for my siblings, Jema, Isidor and Renica, and two for my mother and my father. I started screaming: ‘Mamica mia regalada [Judeo-Spanish: Mother, my beloved one] salu buena Mimi’. Mimi has some health problems. Mimi for me is better than a son. Then I started saying the names of my beloved ones. I could not stop crying. My daughter Lucy didn’t know how to take me away. But I did what I felt I had to do. And now I can die in peace. This was the reason that I went to Auschwitz.

When we left from Birkenau it was raining. Mimi, my daughter Lucy and Morris Chatzis were pushing the wheelchair. I liked Morris because of his nice way of talking. I also read his journal ‘Krissara’ 25. In an issue dedicated to our trip to Poland he had a picture of me in the wheelchair.

On the bus returning home Morris asked me to sing a song with him. And we sang [singing in Greek]: ‘Ta kaimena ta niata ti grigora pou pernoun… san kandili…, san asteri…’ [‘Youth goes by very quickly, like a candle, like a star...’]

• Glossary

1 The Fire of Thessaloniki: In the night of 18th August 1917, an enormous fire, fed by the famous Vardar wind, destroyed the city centre where most of the Jews lived. It was a region of 227 hectares, where 15,000 families lived, 10,000 of them were Jewish families which were deprived of their homes.

The Jews were hit the hardest, since more than two thirds of the property destroyed by the fire was Jewish and only a tenth of that immense fortune was insured. Nearly all the schools, 32 synagogues, 50 oratories, all the cultural centres, libraries, clubs, etc. were annihilated.

Despite of the aid of a sum of 40,000 golden pounds collected from all over the world, the community never recovered from that disaster.

The Jewish face of the city that had been there for more than five centuries was wiped out in 36 hours. 25,000, out of 53,000 of the stricken Jews that belonged mostly to the lower and middle class, were forced to live in the working-class districts that were hastily built in a rudimentary fashion. (Source: Rena Molho, ‘Jewish Working-Class Neighborhoods established in Salonica Following the 1890 and the 1917 Fires,’ in Rena Molho, ‘Salonica and Istanbul: Social, Political and Cultural Aspects of Jewish Life,’ The Isis Press, Istanbul, 2005, pp.107-126.)

2 Andari or anderi: dark long outfit with sleeves, open in the front, usually worn by men.

3 Ladino: Also known as Judeo-Spanish, it is the spoken and written Hispanic language of Jews of Spanish and Portuguese origin. Ladino did not become a specifically Jewish language until after the expulsion of the Jews from Spain in 1492 (and Portugal in 1495) - it was merely the language of their province. It is also known as Judezmo, Dzhudezmo, or Spaniolit. When the Jews were expelled from Spain and Portugal they were cut off from the further development of the language, but they continued to speak it in the communities and countries to which they emigrated.

Ladino therefore reflects the grammar and vocabulary of 15th-century Spanish. In Amsterdam, England and Italy, those Jews who continued to speak 'Ladino' were in constant contact with Spain and therefore they basically continued to speak the Castilian Spanish of the time.

Ladino was nowhere near as diverse as the various forms of Yiddish, but there were still two different dialects, which corresponded to the different origins of the speakers: 'Oriental' Ladino was spoken in Turkey and Rhodes and reflected Castilian Spanish, whereas 'Western' Ladino was spoken in Greece, Macedonia, Bosnia, Serbia and Romania, and preserved the characteristics of northern Spanish and Portuguese.

The vocabulary of Ladino includes hundreds of archaic Spanish words, and also includes many words from different languages: mainly from Hebrew, Arabic, Turkish, Greek, French, and to a lesser extent from Italian. In the Ladino spoken in Israel, several words have been borrowed from Yiddish.

For most of its lifetime, Ladino was written in the Hebrew alphabet, in Rashi script, or in Solitreo. It was only in the late 19th century that Ladino was ever written using the Latin alphabet. At various times Ladino has been spoken in North Africa, Egypt, Greece, Turkey, Yugoslavia, Bulgaria, Romania, France, Israel, and, to a lesser extent, in the United States and Latin America.

4 Baron Hirsch camp: one of the poorest Jewish working class neighborhoods near the old railway station in Salonica. During the German occupation it was turned into a ghetto, the so-called Baron Hirsch Camp, where the Nazis assembled the Jews before they deported them.

5 3E (Ethniki Εnosi Εllados): lit. National Union of Greece, a fascist nationalist organization, founded in 1929 by George Kosmidis. It had about 2000 members, of whom the majority was immigrants. [Source: J. Hondros, 'Occupation and Resistance: the Greek Agony,' New York, 1983]

6 Campbell Fire (Pogrom on 29th June 1931): Responsible for the arson of the poor neighborhood Campbell was the Ethniki Enosis Ellas - National Union Greece, short: EEE also known as the 3E or the 'Iron Helmets.' This organization was the backbone of fascism in Greece in the period between the two World Wars. It was established in Thessaloniki in 1927.

The most important element of the 3E political voice was anti-Semitism, an expression mostly of the Christian traders of the city in order to displace the Jewish competitors. President of the organization was a merchant, Mr. G. Cormides, there was also a secretary, a banker, D. Haritopoulos, and chief spokesman Nikos Fardis, editor-in-chief of the newspaper Makedonia.

The occasion for the outbreak of anti-Semitism in Thessaloniki was the inauguration of the new Maccabi Hall in June 1931. In a principal article signed by Nikos Fardis, from Saturday, 20th June 1931, it was said that Maccabi of Thessaloniki had placed itself in favor of an Autonomous Greek Macedonia.

The journalist "revealed" the conspiracy of Jews, Bulgarians, Communists and Catholics against Macedonia. Two days later, the Ministry of the Interior confirmed the newspaper's allegations despite the strict denial of the Maccabi representatives. All the anti-Semitic and fascist organizations were aroused.

This marked the beginning of the riots that resulted in the pogrom of Campbell. Elefterios Venizelos was again involved after the 1917 fire, speaking at the parliament as Prime Minister, and talked with emphasis about the law-abiding stance of the Jewish population, but simultaneously permitted the prosecution of Maccabi for treason against the state.

Let alone the fact that the newspaper Makedonia with the inflaming anti-Semitic publications was clearly pro-Venizelian. At the trial, held in Veroia ten months later, Fardis and the leaders of EEE were found not guilty while three refugees were found guilty, but with mitigating circumstances and therefore were freed on the spot.

It is worth noting that at the 1933 general election, the Jews of Thessaloniki, in one block voted against Venizelos. [Source: Bernard Pierron, 'Juifs et chrétiens de la Grèce moderne,' Harmattan, Paris 1996, pp. 179-198]

7 Salepi: hot soothing beverage usually drunk in winter, made from roots of orchids mixed with flour and boiled with water or milk.

8 Coulouri: small round bread with a hole in the middle, like a bagel but much thinner, with sesame on top, sold usually in the streets, primarily in Thessaloniki.

9 Saint Jean Baptiste de la Salle: French missionary school founded in Salonica in 1888.

10 Saint Vincent de Paul: French missionary school founded in Salonica in 1783.

11 Alchech School: private Jewish elementary and high school for boys, founded at the end of the 19th century. It was also called Francoallemande because students were taught both French and German.

12 Gymnasium: Greek equivalent of high school. It used to be 6 grades, but nowadays it is 3 years, followed by three Lyceum years.

13 Pinto School: private Jewish elementary school for both boys and girls

14 L’Indépendant: commercial Jewish newspaper written in French. It was published from 1909 to 1942. Editor: A. Matarasso.

15 Monastir Synagogue [Monastirioton in Greek]: founded in 1923, inaugurated in 1927 by the Aruesti family who during the Balkan Wars (1912-1913), along with other Jewish families of Monastir (today Bitola), sought shelter in the Jewish Community of Thessaloniki and settled in the city. This synagogue survived the destructions during World War II because it was used as the headquarters of the Red Cross.

16 Aruesti: The Aruesti family sought shelter in the Jewish Community of Thessaloniki – along with other families from Monastir – during the Balkan Wars (1912-1913). Ten years later, in 1923, the Aruesti family founded the Monastirioton Synagogue, which today is the main and oldest synagogue in Thessaloniki.

17 Thessaloniki Ghettos: Until the German occupation there was never a ghetto in Thessaloniki. During the occupation the Germans created three main ghettos: 1. Eastern Thessaloniki: Fleming Street Ghetto, 2. Western Thessalonica: Sygrou Street Ghetto, 3. Baron Hirsch Ghetto in the Baron de Hirsch neighborhood. These were formerly neighborhoods with a dense, yet not exclusively Jewish population. (Source: Mark Mazower, Inside Hitler's Greece: The Experience of Occupation, 1941-44, New Haven and London)

18 Pascual: Judeo-Spanish: kosher for Passover; appropriate for use or consumption during the week of the Jewish Easter (Pesach or Passover), a time when the Jewish people do not eat food that raises, e.g. bread

I, Inna Ilyinichna Rajskaya, was born in Leningrad in 1933. My paternal great-grandmother and great-grandfather – the parents of my paternal grandmother  - were from Belorussia. Great-grandfather Elkona Borishansky ran his own business -- he dealt with drapery and was a fabric merchant. His wife, my great-grandmother, was a housewife -- I don’t know her name. I do know that the family lived in Minsk and that in addition to their house in Zakharievskaya St. there, they had a big estate  in the Rodoshkovichy region.

My family background

Growing up

During the war

After the war

Husband and children

Recent years

My family background

Their daughter, my father’s mother, was called Feiga-Tsipa Elkonovna Shif, nee Borishanskaya. She was born in 1867 in Minsk. She had many sisters and brothers, but I don’t know their names. After the [1917] Revolution some of them emigrated to the United States, but unfortunately the family lost contact with them. I myself never knew my grandmother; she died when my father was 14.  My grandmother’s family was quite wealthy: after all, great-grandfather was a merchant. Everyone was remarkably kind; they brought up not only their own children, but supported other, poor families. I remember hearing about one family that they supported greatly - the Mazel family. All the children in my grandmother’s family, especially the girls, had their schooling at home: their parents hired tutors who came to the house. One of those teachers was my grandfather Iosif.

Iosif Ilyich Shif was born in 1870, but where – I don’t know. He lived his entire life in Minsk. I know little about his family, just that they were not very prosperous but tried nonetheless to educate their children. In 1890 Grandpa completed his education in pedagogy and became a teacher in a Jewish school in Minsk. He taught young children both in his own family and in other families, among them the Borishanskie children.  And so it happened that my grandmother, Feiga-Tsipa Elkonovna Borishanskaya, and Grandpa Iosif fell in love and later got married.

Grandpa wrote a book in Hebrew titled “Mesikhta dereh erezh”, a science fiction treatise about commerce. It was published in Minsk in 1912. We have this book at home. My father told me that the apartment they lived in was a large one. It was situated in the center of Minsk, and every child in the family had his own room. It was a house with all conveniences. Besides that place in Zaharievskaya, they had a big estate near Minsk with a vast orchard. They had their own horses. In addition, they had housekeeping servants, cooks, nurses, teachers, and governesses in the family.

After the Revolution the family, like others, was stripped of all their properties, and  the apartment in Zakharievskaya was confiscated. They had to buy a small house in Minsk not far from the Opera theater.
It was a modest one-story building, but it was always scrupulously clean; my aunt maintained it rigorously. There were gorgeous plates and dishes and very beautiful silver spoons. Our family still has, for example,  family heirlooms such as silver spoons with the inscription “A spoonful of happiness” written on them  in Yiddish. These  were presented by my grandfather to a niece as a wedding present. When I got married, my aunt (she was alive at that time) gave them to me, and now I handed them down to my daughter.

The family was numerous and very hospitable; relatives and friends were always staying with them. My Grandpa Iosif’s   elder brother,  a rabbi lived with my grandfather’s family. He was a very religious man, and thanks to him even after the Revolution Jewish traditions were followed in the house. I remember that when we visited Grandpa, I often used to see his brother reading Jewish religious literature. They always told me that one must not interrupt his studies. Everybody in the family treated Grandpa very kindly and with great respect and tried to behave in such a way that he would not scold them.  There was a wonderful atmosphere in the family; they were able to treat each other with great kindness and affection. Even when one of the children was naughty, Grandpa stopped him not with a peremptory shout, but in ironical way. I remember very well how my Dad used to tell us: “Be quiet, grandpa is praying!”

My father, Ilya Iosifovich Shif, was born in 1904 in Minsk. From 1911 until the Revolution [1917] he studied in a Jewish school in Minsk. From 1920 till 1926 he worked in Minsk as a worker.  In 1926 he moved to his elder brother’s [Elkona’s] in Leningrad, where he worked as a metalworker at the Metal plant and later was an accountant at the same plant. That’s where he met my mother.

My mother, Anastasia Nicolaevna Shif (nee Kuznetz) was born in 1902 in St. Petersburg. She didn’t know her own family, other people brought her up, and I know nothing about her parents. Unfortunately, I don’t know anything about how my parents met or about their wedding.  At first they didn’t have anywhere  to live and rented a tiny room. But after two years  a room in the flat where my father’s brother [Elkona] was living become vacant, and my parents took it. That is where I was born in 1933. We lived together in the same flat with my uncle’s family until the war broke out in 1941. The family was a religious one and followed all the traditions. We observed Rosh-Hashana, Pesakh, Hanukkah and other holidays. My father’s cousin (who also lived in Leningrad) was a frequent guest in our house, and we always ate well. But I don’t think we followed the laws of kashrut, and neither my parents nor uncle attended synagogue.

During the war

During the war my father went to the front as a private. He served on the Leningrad front. Their unit was surrounded, and for several months they  tried to break through this encirclement. Father told me about brutal fighting, especially with the Finns, during which our badly uniformed, poorly armed forces sustained great losses. Father got along very well with his fellow soldiers and officers. Though he was just a private in a reconnaissance unit, he was a rifleman. He got wounded and was sent  to the rear – to a hospital in Sverdlovsk. When he was released from hospital he came back to Leningrad and somehow  got a pass so that my mother and I could also return from Chkalovskaya region (where we had be evacuated). So in June 1944 Mom and I got back to Leningrad. After the war my dad worked as a director of a “Lentextiltorg” shop.

After the war,  army buddies of my father who visited Leningrad stayed at our flat. I remember that very well. The flat in which we lived was a big communal one that had six rooms. Our flatmates were my uncle and aunt and two other Jewish families. One of these families also had its roots in Belorussia, but I don’t know anything about the other family. In addition, there was one more family – a Russian one, a very intellectual couple who had suffered in  1937. All these flatmates got on very well,  regardless of their nationality.

My father came from a big family. Everybody spoke Yiddish and Russian in his family, and  the elder brothers and sisters also had a good command of German and French. All the children were close. I had close relations with my relatives.  We visited my aunts and uncles who lived in Minsk very often, and they visited us in Leningrad, too. My parents had close relations with father’s cousins, too. One of them, father’s cousin Elkona Borishansky, lived in Moscow but visited us very often and stayed at our flat for a long time. 

My father’s sister  Sore-Elka was born in 1888, and after her mother’s death [1919] she took the place of a mother for the younger children. She studied in Germany like her brother Elkona, and he and she visited Minsk on vacation.  Sore-Elka got married to a certain Ura. She died in 1943.

My father’s sister  Eli-Sheva was born in 1895 and lived with her father and elder sister in Minsk. In the war they were all put in a ghetto and died in 1943.

My father’s elder brother Elkona Shif was born in 1890. He moved to Leningrad after the Revolution. He was a highly educated person and studied in Berlin until 1917. He  worked as an economist in Moscow and for a few years before the war was a bank executive in Leningrad. He had great authority and even after he fell ill with Parkinson’s Disease,  the bank used him as a consultant and sent employees to his home to ask his opinion. During the war he  was evacuated to Sverdlovsk. His wife, Bella Solomonovna Shif, a doctor, was drafted into the army and later transferred to a hospital to Sverdlovsk. Uncle Elkona died in 1953.

When Uncle Elkona got sick, not only my mother, but I, too, had to nurse him, as he was totally bedridden. He taught me a lot about my Jewish identity. He told me family stories, and from these I learned a lot about my grandmother, about my aunts, and about their children. He say so directly, but I now realize that he made clear nonetheless  that everything that was  happening in our country was unrighteous. I took care of him and talked to him a lot, and I am obliged to him for the awareness  that I am a Jew.

Another of father’s brothers was called Max. He was born in 1893 in Minsk, graduated from a commercial school, and worked as a division head at the Ministry of Commerce in Belorussia. At the beginning of the war he was involved in the evacuation of the documents of the People's Commissariat, so he sent a car for his family in order to evacuate them from Minsk. But his father and sisters remained in Minsk. He learned of that only after a month, when Minsk was already occupied by the Germans. Max survived the war and died in 1946. In 1941 learned that his children, Yasha and Fanya , had escaped from the ghetto.

Fanya was a prisoner in the Minsk ghetto from 1941-1942. Her grandfather, two aunts and her mother were shot before her very eyes. She and her mother’s older sister tried to escape. The Germans fired at them. But Fanya managed to get to Rodoshkovichy, near Minsk, where her family used to rent a summer cottage, and from there went on to join a group of partisans,  where she met her future husband, Yasha Axelrod.  She and her family now live in Chicago.

Cousin Yasha Shif was born in Minsk in 1923 and finished school in 1941. When the war started, he was caught in the Minsk ghetto. Later he managed to escape and join the partisans. He was wounded in 1944. After the liberation of Minsk, Yasha went back there and entered law school, which is where he met his future wife, Roza. They had a daughter named Rita. He worked as an attorney in a legal advice office near Minsk, but now he and his family live in New York.

It was a miracle that our cousins survived the war. I maintain very close relations with them to this day, even though we are spread all over the world: they live in America, so we haven’t seen each other for many years and communicate only by means of mail and phone conversations.

Growing up

I was born in Leningrad and was reared for the most part at home. I don’t have any brothers or sisters. From the age of five I attended a German kindergarten not far from our house. There two sisters – both former teachers – taught us to read and write, and they also taught us German; my uncle [Elkona] insisted on that, as he had a perfect command of German and wanted me to know it, too. In 1941 I was sent into evacuation with children of the employees of the Mariinsky theatre. These children were leaving for evacuation, and I was taken with them through family connections. During the evacuation I was at first in an orphanage near Kostroma, then the orphanage was moved to Kostroma itself. In September of 1941 Mom arrived; she took me and we together to the  Novotroitzk settlement in the Urals, where her distant relative Abram Alexandrovich Dobrovinsky, was a site manager of the building of the Orsko-Halilovsky metallurgical works.

After the war

When Mom and I came back from the evacuation, we found our room already occupied by other people, but since Father had fought in the war and was a disabled veteran, these people left and we got our room back. To tell the truth, there was practically no furniture in our room; apparently everything was burned during the blockade. Only a very few things that had belonged to our family remained, and these were only the things that had been taken and kept for us by a neighbor. After the war my father was in very poor health, and he soon had a heart attack. He wasn’t able to work the way he did before the war. Still, our family was exceptionally united, Father and Mother had a lot of friends who visited our house very often -  for the most part these were Jewish families or mixed families in which the husband or wife was Russian.

Later, I started to study from the fifth grade. I liked history, chemistry and geography very much; probably because I had great respect for  the teachers I had for these subjects. I particularly remember my history teacher, Raisa Solomonovna Ermanok - she was an outstanding teacher, a small, nice woman, who  after the war treated all the children in the class with great kindness and interest. I didn’t feel any discomfort at school because of my Jewish parentage; clearly we had good teachers and a good student body, too.

As soon as I graduated from school in 1951 I applied to the University to study in the chemistry department. Even though I had good grades, they didn’t accept my application, and one of the senior women who sat in the selection committee quietly explained to me that it would be better for me not to apply to this department. It was clearly because of the climate of mounting public anti-Semitism. This was the first slap in my face. Why it was the first slap? Because I felt for the first time in my life that I was a social outcast because of my nationality! Then I applied  to the Pedagogical Institute, but this time to another, department – geography, not chemistry – and I was accepted.  I graduated in 1955.

After graduation I married Albert Grigorievich Rajsky. Albert was a friend of the husband of my girl-friend Tsilya Ravich; he and  her husband had studied at the “Dzerzhinka” higher naval academy and served in the North. My husband is Russian, born in 1932 in Uglich, into the family of a clerk. His father was killed at front during the Great Patriotic War [World War II]. His mother had brought up my future husband and his elder brother alone. Both of them were naval academy graduates. 

When I began to look for a job, I again had serious problems. This was because outwardly I didn’t look typically Jewish, and everything went on in the right way until I showed them my passport [which said I was Jewish].

Husband and children

In 1961 my husband was demobilized from the Navy because of me, or, rather, of because of my nationality. They gave him no hope of being promoted to a higher  rank because his wife was Jewish. So he had to leave the Navy and started to work as a ordinary engineer in Leningrad.

At that time I worked in a Leningrad middle school, first as a teacher, then as a head of the curriculum department and later as the director. At present I am retired. It was only thanks to a schoolmate - she was my very close friend, and I communicate with her to this day – that I got my job. My friend had also graduated from the Pedagogical institute and worked at a school. In the middle of the school year her school had a vacancy for a geography teacher. The director of that school was a Jew named Safray, and thanks to him I got the job. He appealed to Gorono [the city’s public education  department] and said that he felt I was the right person the post. Gorono assigned me to the job, so I got fixed up, but with great difficulties. It was the second slap in the face I experienced. I also experienced a very unpleasant situation when they were confirming my appointment as school director. This took place  in the district party committee, and when the head of Gorono read out my biography, everyone woke up to the fact that I was a Jew. But they nevertheless confirmed my appointment.

Unfortunately, I have a very bad command of Yiddish, and I only understand it a little. I regret that I don’t know Yiddish, that I can neither write nor speak it. My father knew spoken Yiddish but didn’t know how to write. Why do I regret this? It is better to know than not to know, isn’t it? Lenin said in his time: «As many languages you know, as many times you are a man». That is, I could understand the culture and world outlook of my native people through the language. Now I only realize that I am Jewish, but I don’t know how to say it in Yiddish.

My daughter Elena was born in 1961. She graduated from the school in Leningrad, then from the Financial economics institute. I have two granddaughters, Anastasia, born in 1989, and Alexandra, born in 1991. My daughter’s husband is Jewish on his mother’s side; his father is Russian. Nevertheless both I and my daughter continue to feel, to realize, that we are Jews. We tell a lot about Jewish culture to our little girls: to my granddaughters. Besides, my husband – their grandpa - takes an active interest it, too: he reads books on Israeli history, on Judaism. Anastasia knows quite a bit about Jewish culture and about Israel. She knows about all our relatives, with whom we correspond or communicate by telephone, knows where they all live.

Recent years

Why didn’t we ever go to Israel? It was connected with my husband’s work:  first because of his military service, second because for 26 years he worked at the famous “Rubin” enterprise, which is now well-known all over the world because of the tragic events with “Kursk” [the nuclear submarine that exploded and sank]. He had so-called “zero access” classification [that means he had an access to very secret documentation], so we never even considered such a trip --  we realized that they would ever have allowed us to leave.

Throughout my life, I’ve had friends of different nationalities. I have several friends with whom I’ve been close from my youth. I was on friendly terms with a girl named Naimi Yakerson, who lived in our house, and who now lives with her family in Israel. My second close girl-friend, of whom I have already mentioned, was Tsilya Ravich, we are close friends to this day. We spend a lot of time together, and visit places or go to the country when we had a chance. I have one more girl-friend, Lyalya Simkina, who moved to Poland. We often see each other, Lyalya Simkina has even visited me, and I’m the first person that Musya Yakerson visits when she comes from Israel.

Most of my friends are Jews. But now, unfortunately, we are dispersed over the world. Our closest friends, the  Khanins,  now live in New York, though they visited us not long ago - in May. We always traveled a lot and tried to show to our daughter many places in Russia. We traveled often to Belorussia, where my cousins lived  before the emigrated to the United States [after the 1917 Revolution].
After the Revolution, my parents were afraid to keep in touch with the relatives who had emigrated to America. Only  my father’s cousin Elkona Borishansky, who lived in Moscow, maintained contact with them, but after his death those relations ceased somehow. Now I maintain close contact with my cousins – Jakov Shif and Fanya Axelrod, who live in New York and Chicago; and also with my nieces. We often communicate by telephone and write letters. They try to help us a little in some way. Certainly, all the recent changes in life in Russia are pleasant to a certain extent, because now there is no anti-Semitism – to be sure, I mean the state attitude toward Jews, not anti-Semitism in private life.

When Putin was in New York and met with Americans in our Russian Consulate, there were Jews present. And generally speaking, the attitude towards Jews now has become better. Unfortunately, however, anti-Semitism can be often felt on the everyday level. My son-in-law often have problems because he has a very Jewish appearance, and more than once drunk members of NRE [Russian National Unity is the neo-Nazi youth organization in Russia] taunted him, and even threatened him  – it is very unpleasant. Certainly, I would like Russia to join the European world and not to create something special, something Russian, which is what many people are still trying to do here.

[Inna Ilyinichna is an intellectual woman of 68. She remembers many details of the life of her paternal ancestors well and is very proud of her relatives. She often  emphasizes the  harmony in which they lived. When she tells about their lives, one can feel that she suffers for her relatives who have perished in a ghetto. Inna Ilyinichna considers it her duty  to recount the  intellectual beauty and strength of mind of her relatives to those, who investigate the  life of Jews before and after the Holocaust. She wants to keep alive for future generatio the memory of the grandeur of her kinsfolk.]

Perle Liya Epshteyn
Tallinn
Estonia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of Interview: September 2005

I interviewed Liya Epshteyn in the hotel. Liya is not a very tall woman. She is very agile, energetic and brisk. Her hair is curly and her eyes are bright. Liya is very affable and good-wishing. She is good company. When we started conversation, there was no tension, typical for unacquainted people. Liya said that after a difficult operation she had to go through, she changed her attitude to life completely and understood that the most important thing was love of everything around us and to love oneself. I could feel Liya’s attitude towards people around her, which was like a warm wave. I wish that wonderful woman a long life, and as for joy, she will find that herself.

The story of my father’s family goes back to Great-grandfather David Epstein. Even Father did not know where my great-grandfather was from. In adolescence he was drafted into the tsarist army. He was a Cantonist 1. It meant that Great-grandfather came from a poor family – boys from wealthy families were not assigned to the Cantonists. He served in Nikolai’s army 2 for 25 years. It was the term of service for the soldiers at that time.

Having been demobilized from the Nikolai’s army, the soldiers enjoyed great privileges. For their service the state granted them a large plot of land and money to get married and start their own business. There was a pale of settlement for the Jews 3 in Tsarist Russia. As per decree of the tsar Cantonists-Jews were permitted to settle anywhere they wished, even if Jews were banned to live in that place. That is why upon finishing the army service Great-grandfather was able to settle in Tallinn sometime in between 1840 and the 1850s, even though Jews were generally not permitted to reside there. Since that time all generations of our family had lived in Tallinn.

Great-grandfather got married in Tallinn. I do not remember the name of my great-grandmother. I do not know what my great-grandfather did for a living. I did not know any of their children, but my grandfather. My paternal grandfather Lazar, in Jewish Leizer, Epshteyn was born in the 1850s. When Grandfather was an adult, he became a trade dealer. He probably was prone for commerce as he rather swiftly became the owner of a readymade store in downtown Tallinn starting from a chandler. Garments for men and women were sold in my grandfather’s store.

Grandfather was famous for being exclusively honest. Epshteyn in Tallinn was associated with honesty, if someone wanted to say that all was square, they said, ‘Like with the Epsteins.’ In his childhood, my grandfather received Jewish education. He was a religious man. Grandfather married a lady from Tallinn. Grandmother’s name was Gute-Mere. Her maiden name is not known to me.

The grandparents had seven children: four sons and three daughters. The eldest was Moses, then Solomon, and Rosa. The fourth child of the family, my father David, was born in 1894. Then Sarah, Berta and the youngest, Boris 4, were born. Boris’s Jewish name was Ber.

Yiddish was spoken in my father’s family during his childhood. Everybody knew Estonian and Russian. The family was religious. Jewish traditions were observed. Sabbath was marked at home as well as Jewish holidays. Of course, my grandparents were more religious than others. I would even say that they were pious, sticking to Jewish traditions in full compliance. As for the next generation, their children, they were not as religious. They definitely observed Jewish traditions, but in a more secular way. Religion was a pivot in Grandfather’s life. He was constantly making donations at the Tallinn synagogue 5, contributed a handwritten Torah.

All children in our family got a good education, as grandfather looked into that. There was a Russian lyceum in Tallinn. It was called Nikolayevskaya after the Russian Tsar. Father and his siblings finished that lyceum. Father obtained higher education at Berlin University. He graduated from the Medical Department, then he went through internship in urology. Upon graduation from the university my father had to confirm the diploma, issued in Germany. He was supposed to pass exams in the Medical Department of the University in Yuriev – now the city of Tartu. It was called Yuriev in Tsarist Russia. As soon as Father passed the exam, he was entitled to practice medicine on the territory of the Russian Empire.

Father’s elder brother Moses also studied at Berlin University. Moses was specialized in gynecology. He became the best gynecologist in Tallinn of that time. I do not know what education was obtained by father’s elder brother Solomon. He finished lyceum for sure. He had a store in Tallinn. Father’s younger sister Sarah finished the Sorbonne [University in France]. She was proficient in French and taught that language. The youngest, Boris, studied at the Economy Department of Vienna University. Upon graduation he came back to Tallinn, worked as an accountant in Grandfather’s store. I do not know what education father’s sisters Rosa and Berta got. Both of them finished lyceum, but I cannot recall, if they went on with their education.

Grandfather Lazar died in the early 1920s, long before I was born. He was buried in the Jewish cemetery in Tallinn. The funeral was in accordance with the Jewish rite. Grandfather’s grave is still there.

During World War I, the Germans occupied the territory of Estonia. After the Germans, Estonia was captured by Bolsheviks 6. The Germans gave power to the temporary government of Estonia, but the Russian Bolsheviks, supported by Estonian communists, wanted Estonia to become Soviet. They commenced military actions from Narva and almost reached Tallinn. The Estonian army fought them, with the assistance of the troops of England, Finland and the Russian White Guards 7.

During the Estonian War of Liberation 8 my father and his elder brother Moses discontinued their studies and joined the Estonian liberation army. Since they were knowledgeable about medicine, both of them were medical assistants, but they also took part in military actions. When the war of liberation was over, Estonia gained independence 9. Father never told me about his experience in military actions.

In the 1990s, during my stay in Israel, I visited a museum in Tel Aviv, where I was given the list of Estonian Jews, who took part in the Estonian War of Liberation of 1918. My father and Uncle Moses were in that list. There I also found out about the origin of my surname, Epstein. The last name Epshteyn is common among Jews. It turned out that this name stems from Austria.

Moses was married twice. I do not remember his first wife. Their daughter Anna became an outstanding Estonian ballet dancer. His second wife’s name was Revekka. I do not remember her maiden name. They had a son, Alexander. Solomon was married to a certain Mervits. Their daughter Miriam was born in 1919. I cannot recall the first name of Rosa’s husband. He came from a wealthy and respectable family in Tartu by the name of Klompus. They had two daughters, Natalia and Tamara. Sarah married a certain Klas. Sarah had two children: daughter Irene and son Lazar. Berta married a certain Roubinovich. I do not remember the name of her only daughter. She is currently residing in the USA. Boris married Mihl Minkov. She was called Manya in the family.

Mother’s family lived in Belarus. My maternal grandfather, Shaye-Itse Levin, and my grandmother Perle-Esse are from what today is Belarus. It was Polish territory at that time, so my grandparents were fluent in Polish. Grandmother even looked like a Polish lady. She had fair hair and blue eyes. Mother said that Grandfather fell in love with her at first sight. I do not know, what education Grandfather received. Grandmother finished three grades of Jewish school. She was a very cultured, tactful and intelligent woman. She was a wonderful mother and grandmother. I loved her very much.

Mother’s family lived in the town of Korotkovo of Mogilev province [about 200 km from Minsk]. It was a truly Jewish town. Grandfather dealt with timbering, and Grandmother was a housewife. My grandparents had six children, who were born in Korotkovo. The eldest was a son, Shmuel-Sakhne, then Haim and Bentsion were born. Then three daughters were born: Rahil, Sarah, who was called Sonya in the family and my mother Revekka. Her Jewish name was Riva-Breine. Mother was born in 1900.

I do not know when exactly and for what reason my mother’s family moved to the Estonian town of Narva bordering on Russian [about 200 km from Tallinn]. All I know is that Mother finished a Russian lyceum in Narva. All her siblings were educated. Though, I do not recall if Mother’s sisters studied anywhere beside the lyceum. Mother’s brother received higher education. Shmuel-Sakhne and Haim became lawyers, and Bentsion became an economist. 

Shmuel-Sakhne married Anna Rogovskaya. Their only son Simon subsequently became a prominent lawyer in Tallinn. Haim’s wife was Sarah, nee Gloushkina. They had three daughters. She immigrated to Palestine in the 1930s and died there. I don’t remember the name of the first daughter; the other two daughters were twins, Jenny and Doris. Bentsion was married to Tsipa, nee Bovshevar. Tsipa came from a very famous Jewish family. Her father and other relatives were rabbis, Jewish religious figures. Bentsion and Tsipa did not have children.

Rahil was married to a Jew from Tallinn named Rosenfeld. Their son Isai was born in 1919, their daughter Bella in 1920. Sarah’s husband, Michel Auguston, was from Riga, after getting married Sarah lived in Riga. They had a son, Isai. All of them were married only to Jews, and had traditional Jewish weddings. All of them, but Sarah, lived in Tallinn.

The Estonian Jewish community of the 20th century was very strong and rich. Jews were always treated loyally in Estonia. Even when Estonia was part of the Russian Empire, there were no Jewish pogroms, like in other places all over Russia 10. There was an admission quota for the Jews in higher education institutions in Tsarist Russia. The number of Jews in any university could not exceed 5 percent out of the overall number of students 11. There was no admission quota in Estonia. Not only Estonian Jews came to enter Tartu University, but also Jews from other regions of Russia. They even came from Latvia, as there was an admission quota at Riga University.

There were several Jewish students’ corporations 12 at Tartu University. There was a Jewish Students’ Aid Fund 13. There were a lot of doctors, lawyers, teachers among Estonian Jews. Children’s and youth Zionist organization were acting in tsarist times. Synagogues and prayer houses were built. Jewish schools, Jewish lyceums were open and the tsarist government was not in the way. The only restriction for the Jews was that they had no right to be officers in the army.

When Estonia gained independence, Jews became equal citizens of the country. The pale of settlement was abolished. There was no state anti-Semitisms. There was barely any anti-Semitism in everyday life in Estonia. In 1926 Jews were granted cultural autonomy 14 by the Estonian government. It greatly influenced the further development of the Jewry in Estonia.

My parents met at charity ball in Tallinn. Such charity balls were held annually. They were arranged by the Jewish community of Tallinn, and numerous students’ and Zionist organizations. Auctions and raffles were held there, and some things, like flowers, pastries were sold. Rich families contributed vases, jewelry and all kinds of things. They were sold at a much more expensive price and the earnings were donated for charity.

At that time mother’s siblings lived in Tallinn and she often came from Narva to see them. Mother was a beauty. Grandmother said, when they were living in Narva, the infantry regiment of his Majesty Emperor was positioned there. All officers of the regiment came to have a look at Mother. Once, Mother was selling flowers at some charity event in Tallinn. Usually the most beautiful girls from Jewish families were invited to sell flowers and pastries. Father saw Mother and fell in love with her at first sight. Mother liked him, too.

I do not know how their relationship went, but they got married in 1924 in Tallinn. My parents were wed under the chuppah, in accordance with the Jewish rite. Probably we have Jewish traditions in our blood. After getting married, my mother moved to Tallinn from Narva. Shortly after the wedding Grandfather Itse-Shaye died. Then Grandmother Perle-Esse moved to Tallinn, where her children were living.

My parents rented an apartment on Suide Street. When I was born, our family moved to a four-room apartment in a two-story house on Kaupee Street in the center of Tallinn. Our family lived there until the outbreak of the Great Patriotic War 15. We left for evacuation from that house. I was born on 23rd February 1930. I was named Liya.

Father worked as a urologist. Mother was a housewife. It was not in connection with the fact that married Jewish women traditionally did not work, but took care of the house and children. At that time, young people did not adhere to that tradition. Many young women obtained higher education, got married and kept working. People with higher education were rather well-heeled and could afford maids, who took care of the household, and governesses for their children.

Mother was always rather feeble. In her adolescence she was afflicted with exophthalmic goiter. Soon her decease got so exacerbated, that mother was practically incapacitated. Of course she physically could not work. Mother was treated by renowned doctors. Father took her to spas in Italy, Switzerland, but there was no use in that. She felt a little better, but her decease was not cured.  

It is not known to me whether when being a student Father was a member of any Zionist organization, but he was a convinced Zionist 16. Father contributed money as an aid to Palestine, and in 1933, Father, the husband of his sister Berta, and his relative David Gofstein went to help build Palestine for three years. It was not a duty or an order. Father thought it was a matter of honor to help Palestine. Jews from all over the world built Tel Aviv. Father, Roubinovich and Gofstein also took part in its construction, though by that time they were good experts in their field and respectable married men.

We had a real Jewish house, though my parents were not as religious as my grandparents. Both my parents and their numerous siblings sacredly observed Jewish traditions. Kashrut was observed at home. There were separate utensils for meat and dairy dishes, Paschal dishes, which were used only in the Paschal period. It was kept in a special cupboard and it was taken out only on the eve of Pesach, when the house was thoroughly cleaned and every day dishes were put away before the end of Pesach.

At home dishes of Jewish cuisine were cooked. I do not remember everything, but there were gefilte fish and hamantashen. Of course Sabbath was observed at home, and Jewish holidays were celebrated. Though, Father could not help working on Saturday as people could get sick anytime. If he was called to see a patient on Saturday, he never refused. On holidays Father always went to the synagogue. We marked Jewish holidays at home in accordance with the rite. During holidays our family went to see my maternal grandmother.

I don’t remember if our family celebrated Estonian state holidays. The only thing I remember is that on Estonian Independence day the state flag was hung. I was born on 23rd February and the Independence Day was on 24th February, so I remembered it.

I had a nanny in early childhood, who spoke German, therefore the first words spoken by me were in German. In general, our family spoke several languages. Since childhood Father spoke Yiddish and German. Father was proficient in German as he had studied in Germany for several years. My parents spoke only Yiddish with each other and my grandmothers. Mother preferred Russian to German as she grew up in Belarus, then in Narva, and the latter bordered on Russia. The majority of the population there spoke Russian. Thus, I spoke German with Father, and Russian with Mother. I played with Estonian children in the yard, so I quickly picked up Estonian. My parents were also fluent in Estonian. It was natural for us. One could not live in the country without knowing its language. When I grew up, my nanny left her job and I was taught by a governess.

We had a large four-room apartment. Father made a lot of money, so we were well-off. Mother often went abroad with some of our relatives. My parents did not buy expensive furniture. There were not inclined to buy things, which were too conspicuous. In 1939 Father bought a car. At that time it was a rare thing, but he did it to please Mother. Besides, he had to visit patients at night at times, and so a car was very handy.

On weekends we went out of town and spent time on the coast and in the forest. It was safe to live in Tallinn. Life was calm. People could go out any time of the day, even in pitch dark night and there was nothing to fear. There were constables on duty for twenty-four hours. They were riding along the streets and made sure that there was order. People were different at that time. They used to respect people around them.

I loved reading since childhood. I learned how to read long before school, and was glued to books. I read in Estonian and Russian. My parents bought me books for children. In 1938 I went to a private Estonian lyceum. I did well. There were three Jewish girls in my class, including me. Teachers and students treated us well, and we did not feel ‘strange’ and ‘foreign.’ One of the girls in my class was shot by Germans in Tallinn in 1941, the other one is still alive. There were Jews Estonians, Russians among my lyceum friends.

By the way, when Mother finished lyceum she kept in touch with her friends from lyceum. They often came to see her in Tallinn. Her bosom friends were two Russian women, Zoya and Vera Luzhkova. My chum was an Estonian girl, who lived in our house. We went to and back home from the lyceum together.

I remember in 1940 Soviet troops entered Tallinn [see Occupation of the Baltic Republics] 17. There were tanks, trucks with soldiers and people on the curbs throwing flowers at them. It was peaceful. Maybe my parents discussed it, but not in my presence. They did not express things that children were not supposed to hear. It seems to me at that time adults did not discuss their matters in the presence of children. I had my own room and I spent my time there reading.

Father kept his previous job, and remained untouched. Our lyceum was renamed into school and we kept studying the way we did. Father’s brothers Solomon and Boris suffered. Solomon owned a store, and Boris ran Grandfather’s store after his death. He had worked there as an accountant when Grandfather was alive. Both stores were taken over and nationalized by the Soviet regime. First, commissars 18 were assigned to the stores, who watched the work process and got familiarized with the course of business. Then the owners were ousted.

Uncle Boris had other troubles beside that. On 14th June 1941, when the Soviet regime was involved with mass deportation of Estonian citizens 19, Boris and his family were deported. Boris was charged with being a bourgeois, an ‘enemy of the people’ 20, and sent to the Gulag 21, and his family was exiled to Kermez, Kirov oblast.

Hardly had we got over the shock in connection with the deportation of Uncle Boris’s family, another tribulation came on 22nd June 1941: we found out about the outbreak of the Great Patriotic War. Molotov 22 held a speech which was broadcast on the radio and informed that Germany had attacked Soviet Union without having declared war. The battles were held in frontier towns.

My parents were very worried. Father decided that all of us ought to get evacuated. Unfortunately, not all of our relatives were of that opinion. My maternal grandmother Gute-Mere was very sick and could not leave. Aunt Rosa, with whom Grandmother was living, could not let her stay alone. Rosa and her husband stayed in Tallinn, her daughters Natalia and Tamara were evacuated. Father’s brother Solomon, Mother’s elder brother Shmuel-Sakhne stayed in Tallinn, too. Both of their sons were drafted into the army. Solomon’s daughter Miriam was enrolled in the lines as a volunteer. Mother’s sister Sarah Auguston and her husband did not manage to get evacuated from Riga. Her son Isai was drafted into the army. The rest of our relatives were evacuated.

Unfortunately, many friends and pals of my parents stayed in Tallinn. People were daunted with deportation and feared the Soviet regime more than the fascists. Besides, the local population treated Germans as vernacular, as Germans always lived in Estonia. Nobody expected the Germans to do harm and exterminate Jews. Maybe some people were merely sluggish. It was easier not to take any actions, just stay than going towards uncertainty.

We were evacuated on 3rd July 1941. The husband of Father’s sister Sarah Klas was working for the militia and he had a permit to enter the territory of the Soviet Union, but it was not of great essence as the trains were ready to leave and those who wanted to go into evacuation, could get on them.

I vaguely remember our departure for evacuation. I remember vividly how we went across Narva Bridge. There was a raid of German aviation. The bridge was being bombed and we were scared. I was afraid that the bridge would explode when our train was to cross it. We were lucky to cross the bridge. Then there was a monotonous trip. We were on the road for a long time. There were occasional bombings. It took us a long time to get to the station Uvelka of Chelyabinsk oblast. We did not stay there for a long time. There was an evacuation point in Uvelka, wherefrom we were sent to Kopeysk, Chelyabinsk oblast [about 1500 km from Moscow].

We were housed in the barrack for evacuees in one room with Father’s sister Sarah Klas and her daughter Irene. Father was mobilized in the evacuation hospital, as he was a doctor. People who were severely wounded were brought from front-line hospitals in sanitary train and taken to the evacuation hospital. People who had light and medium injuries, were treated on spot, but those who had serious wounds and required complicated operations and long treatment were taken from the front line to evacuation hospitals. There was a hospital in Kopeysk, and Father could come home overnight. Mother could not work.

When schooling began, I went to the local school. I did not feel anti-Semitism there. I was treated in a good way. We took two suitcases of clothes with us. Almost all things were stolen from one of them, but still something was left. Mother took warm clothes for me. I went to school in a woolen skirt and shirt and I looked different than the local children. I was even teased ‘woolen factory.’ Locals were very poor and there was a vast difference in our outfits.

It was not the only difference between us. Our upbringing and mentality also differed. It was hard to get used to the fact that a person could promise something and not keep it without any serious grounds, but simply because of forgetting about his promise. We were taught since childhood that promises must be kept. People did not keep promises, but they were very kind. Russians are very good and sympathetic. They treated us very well and with empathy since we had to leave everything and flee from the Germans.

Of course, it was easier for our family as compared to others. We knew the language. It did not matter that we had an accent and did not speak clearly, but we could speak. It was probably easier for me than for my parents, as children easily adjust to new environment, and accept it right away. I became a pioneer 23 at school. I also took it naturally.

In spring and fall all school children were sent to the field during the season. It was new for me. I was not used to that. I saw what others were doing and copied them. I even liked physical work. In spring we planted cabbage seeds and weeded. Then we did harvesting. I remember how all of us were told to pick potatoes from the field. We were working all day long. My cousin Irene and I had to take the horse-drawn cart and take out potatoes from the field, filling that cart. I recall the steppe, night, gleaming spots of light. It came from the wolves. Their eyes were sparkling in the dark. We were frightened of course. My cousin ran to the village to ask for help, and I stayed with the horses by myself. I remember it as if it was yesterday. I was so scared! We were unscathed.

All of us received food cards 24. We could get bread, some cereal and a little bit of oil. In general, all evacuees were in the same boat. I cannot say that I was hungry. We understood that there was a war and everybody was destitute. It was shameful to complain of one’s life. We got by with the things we got on our cards.

Life was hard on my mother. She was unwell and she had to do work about the house. She had to bring water from the well, stoke the stove. At first we did not even know how to do that, but we were learning gradually. It appears to me there is no way out, you learn easily in necessity.

We were looking forward to come back home. We listened in rounds-up on the radio, read newspapers, hoped to get word of the liberation of Estonia. We wrote letters to Tallinn, Riga, and hoped that somebody would respond us. We did not know at that time, that the Germans murdered all Jews in Estonia, Latvia. They did not respond to us and we comforted ourselves with the idea that they might have moved to another place.

When the battles for liberation of Estonia started, we were waiting for daily messages on the course of battles and were happy to hear that the Estonian Corps 25 had fought back part of the Estonian land. My cousin Miriam was in the Estonian Corps. She went through entire war. Isai Rosenfeld, the son of mother’s sister Rahil was also in Estonian corps. The son of mother’s sister Sarah Auguston was in the lines of the Latvian division 26. We received their letters from the front.

The evacuees were rejoicing, when we heard that Estonia had been liberated from fascists it was like a holiday for the evacuees. Everybody congratulated each other, rejoiced thinking that soon we would have a chance to go back home. Father went to the Estonian representative office in Leningrad. Shortly upon his arrival, we started packing. All of us, who were evacuated from Estonia to Kopeysk, came back home on one train. My cousins, who were in the lines survived. They came back home. After war Isai Rosenfeld stayed in the army for a while. He was a military commandant in the German city Zwickau.

We came back to Tallinn, but it was not the place we saw when we were leaving. A lot of houses were destroyed and the shambles were still there. In 1944 the large Tallinn synagogue burned down during bombing. There was no light in the streets, and in the evening it was hard to walk around in the darkness. But all of us were at home, and that feeling could not be compared to anything.

Our house was not destroyed. We settled in our apartment, which was not occupied by anybody. Our relatives, who were coming back from evacuation, stayed in our place. Many of them had nowhere to go as either their apartments were destroyed or their houses were occupied by other citizens. There were a lot of people, but we did not feel any discomfort. We had lived in a wooden barrack for four years and were able to survive, what could we be talking now!

All of us, even I, a child, changed our views and we perceived things differently after evacuation. We were not obsessed by recollections of the good prewar times, we were just living. Food cards were used until 1947. We managed to get food somehow. Besides, there was a market, where we could buy some products. We were not picky. We were happy with what we had, and were not thinking of things we would like … Thank God we came back home safe and the most dreadful was behind.

In Tallinn we found out about the extermination of Jews in Estonia, concentration camps, executions in Tallinn prison. All our relatives, who were staying in Tallinn, perished. Grandmother Gute-Mere was shot. Aunt Rosa with her husband, Solomon with wife and mother’s elder brother Shmuel-Sakhne with wife.

We knew that Mother’s sister Sarah Auguston, who lived in Riga, and her husband did not manage to leave for evacuation on time. They happened to be in Riga ghetto 27. We could not get information on them, but we understood that they were not alive. Suddenly, we got a letter from Isai, Sarah’s son, where he said that Sarah was alive and had come back to Riga. Her husband was shot in Riga ghetto, but Sarah was sent to the Kaiserwald concentration camp 28, wherefrom she was sent to a concentration camp in Germany. She was liberated there by the troops of the allies. Sarah came back home. She walked across Germany, Poland, Lithuania and Latvia. She was the only one from our family, who managed to survive during the German occupation.

Then we found out more about the atrocities of the fascists. During the first postwar years in Tallinn there were actions taken. The graves of those who were executed in Klooga 29 and other concentration camps, were dug up and lists of those who perished in occupation were made.

After the war there were no Jewish schools in Tallinn. There were Russian and Estonian schools. Before the war I went to an Estonian lyceum. Since I went to Russian school in Ural, I went to Russian compulsory school in Tallinn. There were new subjects in school: history of the KPSS, history of the Soviet Union. I joined the Komsomol 30 at school. We had mandatory events: subbotniks 31, pioneer and Komsomol meetings. We did not think over it, there was no brainwashing in connection with the latter. We knew that we were supposed to do that.

Anti-Semitism appeared after war. Though, we personally did not feel it. We merely knew that there was a biased opinion against Jews. Our acquaintances told us about it.

In 1948 the state of Israel was founded 32. It was a great joy for all of us. My father, who had been involved in the construction of Tel Aviv for three years, was really happy for the Jews, who finally had their own land, their own country. At that time the Soviet regime treated Israel loyally, and as a matter of fact, the Soviet Union was the first country that facilitated the foundation of the state of Israel. In a while the attitude towards Israel drastically changed. At that time official mass media called Israel an aggressor and the Israeli army – the winner of the Six-Day War 33 and the Yom Kippur War 34 – bandits and occupants. We rejoiced in the victories of Israel, and its calamities were our calamities.

Father worked in the students’ policlinic of Tallinn Polytechnic University, first as a therapist and then as a member of the medical examination board. He retired at the age of 75. The nurses liked him very much. In general he was loved by the entire personnel of the hospital. He was a very good doctor and a very good man.

Father was not affected by the Doctors’ Plot’ 35, which commenced in January 1953. He kept on working and the patients made appointments with him beforehand. It was much easier in Estonia as compared to other parts of the Soviet Union. Local authorities were able to smooth over the situation. Everything was quiet. Though, there were rumors that the trains were ready for deportation of all Jews to Siberia. I think it was not just mere talking, as there is no smoke without fire.

We were lucky that Stalin died in March 1953 and life was calmer. It was the time when the Jews said: if someone was against our peoples, he would end in disgrace. Now I understood that Stalin’s death was for the better, but at that time I burst into tears and could not calm down. I was a student of the Riga Teachers’ Training Institute and came home on holidays. I was so befuddled with propaganda: ‘Stalin is the father of all peoples,’ ‘Stalin is our leader and teacher,’ that I sincerely believed in that. There was Stalin’s portrait in each classroom and a large Stalin bust in the assembly hall. All my postwar school years went by under Stalin’s portrait. I hung his portrait on the wall in my room at home. I remember Father looked at it ironically, but Stalin was an idol for us.

Of course, my parents perceived Stalin’s personality in a different way. Only once Father told me that one day I would understand who Stalin really was. My parents were very skeptical to my sobbing and lamentation in connections with Stalin’s death. I understood that Father was right only after Khrushchev’s speech 36 at the Twentieth Party Congress 37. I did not doubt his words. All of us saw how people were deported from Estonia on 14th June 1941 only for the reason that they achieved such a living wage owing to their intelligence and work. How could they be sent to the camp for that? They did not rob, plunder, they worked, and mostly several generations worked to provide welfare for the family.

Some of those who were exiled managed to come back home. But almost all of those who were in the camps perished. After the party congress it seemed to us that our life would be freer, and many of the artificial Soviet bans and restrictions would be abolished in our life. Soon, our illusions were dispersed. Anti-Semitism and our isolation from the rest of the world were still there. The only thing was there were no mass repressions.

My parents and our kin kept on observing Jewish traditions. At that time the Soviet regime began struggling against religion 38. We understood that Father should not go to the synagogue, but no regime could ban marking Jewish holidays at home!

My grandmother was the most ardent stickler for Jewish traditions in our family. All I know about Jewry is from her. She always made the family get together on Jewish holidays. Grandmother cooked Jewish dishes and did other things in accordance with the tradition. She even baked matzah and challot herself, if she could not buy them. All generation of our huge family got together– children, grandchildren. Now it seems a dream. I remember how all of us rejoiced in family reunions, celebration of the holidays. We came to see Grandmother on the day-off. We danced, sang, chatted. Grandmother was a pivot of our family, keeping all of us together. When Grandmother died in 1970, there were no family gatherings like when she was alive. Some of the people left, others died… Neither Epsteins nor Levins stayed.

I often recall Grandmother’s cozy apartment, full of my relatives, when I am passing by her house. Now that small two-story house is squeezed between new multi-story buildings. Probably it will be demolished soon and a new multi-story building will be constructed in its place. Once I could not help walking to the apartment where my grandmother used to live. There was some office there and I asked for permission to stay there for a little bit.

We did not mark Soviet holidays at home. Those, who were working, were to attend festive demonstrations on 1st May, 7th November 39 with their organization. For us Soviet holidays were ordinary days-off.

My father wanted me to become a doctor. He talked me into entering the Medical department of Tartu University when I finished school. I was always afraid of blood and the mere thought of it made me sick. Father persistently said that it was a trifle and I would get use to that. When I finished school, I firmly told my father that I would never become a doctor. I understood, if I stayed in Tallinn, Father would keep convincing me to study medicine. I had penchants for languages and I decided to enter the Philology Department.

At that time Jews from all over the Soviet Union came to enter Tartu University. It was easier for Jews to enter in Tartu than in any other city of the USSR – as there was no anti-Semitism at Tartu University. The only criteria considered were the results of exams. They did not try to cut Jews at the exams and were totally unbiased towards them. Even many professors came to Tartu from the Soviet Union. The entire pleiades of young scientists, who could find a job, came to Tartu and became professors at the university, scientists who were internationally recognized.

As a philologist I remember Yuri Lotman 40, who could not find a job in his native Leningrad. Not only Lotman benefited by accepting an offer from Tartu University, but the university as well. Tartu University offered job to a lot of people like Lotman, both mathematicians and physicians and other intellectual people. Of course, I ought to go to Tartu. Having felt no anti-Semitism in our postwar  Tallinn and having forgotten about my nationality, I went to Leningrad University. It was  a protest against father’s plans of making a doctor out of me. Of courses, I did not pass entrance exams in Leningrad. From there I left for Riga, where mother’s sister Sarah Auguston and her son Isai were living. I passed exams in Riga Teachers’ Training Institute, Philological Department. I was specialized in Russian language and philology. I lived with aunt Sarah. I did not feel anti-Semitism, when I was a student. Both teachers and students treated me loyally. My friends were Russians, Letts.

When I graduated from the institute I got a mandatory job assignment 41 to teach Russian language and literature at Tallinn Accounting College. Of course, I was happy to come back home. I worked in that college for several years, and it was closed down and all teachers were transferred to an Estonian compulsory school. Being a school teacher is hard even for those who like their profession. It was like an incessant horror for me. At college the students were more grown-up and they were aware that they ought to study. It was hard for me to work with schoolchildren. I came home emaciated and I had to check the papers and get ready for the next day’s classes. I spent more time on the discipline in the classroom than on teaching.

I worked at school for 14 years, and understood that I could not go on with that any more. I saw a job opening in Tallinn conservatoire. They needed a teacher of Russian language and literature. Eight people were applying for that position, but I was selected. I worked there for 21 years. My students were adults and they were willing to study and found the classes interesting. It made me happy and I tried finding challenging materials for my classes and got ready for each class as if it was an exam. The students loved me. Even now, when I see my students in the street, they are thanking me for my classes, which they were pleased with. Of course, I am happy to hear it.

When I was working at school, Father convinced me to finish the English Department of Tallinn Teachers’ Training Institute extramurally. I was angry and said that I was not willing to study. Father used to say, ‘Learn, while you are alive, then you will appreciate my words.’ It was hard to study, but now I am very happy that Father convinced me to study. If the language is not used, it is easy to forget it, but still my reading and listening comprehension skills are good and my speaking skills are basic. I regret not to have studied French with Father’s sister Sarah Klas, who studied at the Sorbonne and was proficient in French. Though, it was in my childhood, if I was more mature I would welcome such an opportunity. It is so good to know any language!

I did not join the Party. In spite of the fact of being a teacher, which was an ideological position, I could obviate it. The school’s political officer told me couple of times that I should join the Party since I was supposed to raise my students in accordance with the communist ideology. I used to say that the best of the best were supposed to be in the Party and I did not deserve it. Every time we talked about it, I would say that I was not ready. The political officer did not insist, just made suggestions. There was a more loyal attitude toward this issue in our republic as compared to other ones in the USSR.

In the late 1960s the Soviet regime permitted Jews to leave the USSR for permanent abode in Israel. Many of our relatives immigrated. The daughter of Father’s sister Berta Roubinovich is living in America. The twins Jenny and Doris, the daughters of Mother’s brother Haim Levin, immigrated to Israel. They are still living there with their families. The daughter of mother’s sister Rahil Rosenfeld Bella is residing in Israel. Their family is Orthodox. They have two sons and 15 grandchildren. Bella’s brother, Isai Rosenfeld, also lived Israel. He passed away in 1996.

My favorite cousin Isai Auguston and his wife are living in Cleveland, USA. Isai left Latvia, when it became independent [see Reestablishment of the Latvian Republic] 42. It was not their choice. Their children were leaving, and Isai with his wife did not want to part with them. Now Isai and his wife are living in the seniors’ community in Cleveland. Isai is nostalgic about his home, Riga. He often writes me in his letters: ‘Feel happy, that you never got to immigrate, have your own apartment, vernacular walls, chance to walk along native streets … You do not have a disease called nostalgia, for which there is no cure. Rejoice in every day you spend at home.’

At his age, it is hard to change your mode of life, you whereabouts. The older the man, the harder it is for him to find new friends and adapt to a new life style. Besides, Isai is a very active man, it is hard for him to loiter. He is a historian. He was a history teacher, one of the founders of the Jewish school in Riga. When he retired, Isai founded the Museum of Latvian Defense in Riga. He visited places, liberated by the Latvian division, gathered documents, photographs and it appealed to him. If he found things to do in Cleveland, he would not suffer from nostalgia.

My father was happy to have an opportunity to leave for Israel. He, a Zionist, thought Israel to be the symbol of revival of the Jewry, the dreamland. I was also willing to leave. Unfortunately, we could not do that because of Mother. She was very sick and the doctors prohibited her to change climate. There was no way we could leave Mother here.

We lived in our house on Kaupmei Street for 20 years, until 1975. Then it was made into an office and we were offered another apartment. We moved there with my parents. I have been living here by myself since my parents died. The house, where I spent my childhood, is still there. There were different offices in that house, even Sochnut 43. I often passed by it and could not believe it was for real. What happened, or had not happened. What is going on? I am looking at the windows and recall: this is my room, here is Father’s study. I spent my childhood here. We left that house for evacuation and came back here after the war. This house keeps the memories of my childhood, my young and happy parents. The past vanished into thin air. Life went by, but the house is still there.

A few of my cousins stayed in Tallinn. Both daughters of Rosa Klompus, Natalia and Tamara, died of cancer. The daughter of Moses Epstein, my father’s brother, Anna Exton, was a famous ballet-dancer in Estonia. Now she is the director of the Tallinn choreography school. The grandson of Father’s sister Sarah Klas, the son of Irene, Michael Belinson lives in Tallinn. He is the headmaster of our Jewish school. Irene’s brother Lazar died. My cousin Miriam Arounum, the daughter of Father’s brother Solomon lives in Tallinn. She is 86. Simon Levin, the son of mother’s elder brother Shmuel-Sakhne, who perished during occupation, followed in the footsteps of his father. His is a famous attorney in Estonia. His younger brother Alexander is a mathematics teacher.

In 1984 my mother passed away, and in a year Father died. Both of them were buried in Tallinn Jewish cemetery. I have a plot left for myself next to them. I even had the stone set up with my name, Liya Epshteyn. My date of birth is engraved already, and the date of my death will be when I die. 

In 1985 I turned 55. In accordance with the Soviet law women can retire at that age. They did not hold me up at work saying that there are a lot of unemployed young teachers. Of course, now I look at it differently, but I was really worried at that time. When my parents died, I was scared to stay alone in that empty apartment. I was offered a job as an assessor in the peoples’ court. I was not paid much, but it was OK combined with my pension. I worked there until the age of 65, as then I was not to resign in accordance with the legislation. People over 65 could work for the state.

In the period of independence of Estonia 44, all employees were supposed to know the state language, that is, Estonian. The employees at the court knew me very well and treated me fairly. They recommended me for a position of an Estonian teacher in the Tallinn municipal prison. I was supposed to teach the staff of the prison. Now this prison is a museum, but at that time it was a real prison, located in the old fortress. There was an air of despondence. I got unwell. When the doctors said that I had an oncological disease, I left work. Soon, my position was downsized.

I went to Israel in 1990. My aunt Rahil and her husband were still alive. Their family immigrated to Israel in the 1970s and we met after almost 20 years of separation. We were so happy to see each other. My cousin Bella and her sons invited me to come for a visit. I traveled all over the country and saw a lot. I was greatly impressed by Israel. This is a country, where each stone is breathing with history. I liked the people living there. They love their country and work on its thriving and fight for it! Let God send peace to this land, let there be no bloodshed and death of people.

I found out about my disease in 1998, and in 1999 I underwent a very serious operation. I feel fine, though I am living as if on a volcano, thinking what will happen next. I went through chemotherapy after the operation and it was hard on me. I was totally helpless, could not do anything. I was greatly assisted by the Jewish community of Estonia 45. The nurse came over, brought me products, cooked for me and cleaned the apartment. I would not have made it if not for the community. It took time for me to recuperate; I do not even want to recollect it.

In such a hard time for me I understood a very simple verity: there is nothing more important than life and we have to rejoice in every day we live. I was as if reborn after my operation and understood that there were truly important things to ponder over, without focusing on trifles. I knew I had to do my best to get better. Sometimes I hear the conversation of the ladies in the community and they make me laugh: Dear God, they are talking about the lunch served today!

Now I take thinks differently. When I was about to be operated, I was not sure if I would walk out the hospital. Now I look and feel better than most of my coevals, who consider themselves healthy. Your life makes you understand things. There are only two ways – keep to bed and tell oneself that life is over, or fight for one’s health. There are no relatives left. There is nobody to look after me. I do not want and I cannot be a burden for anyone. The medicine is expensive. It is hard to get to the doctors.

I try to be healthy myself. I strive to take walks more often, go to the community for physical training classes, swim in the sea until the temperature goes down to 13°С. When it gets colder, I do not feel like swimming, but I am forcing myself to. Every morning I pour cold water on me. It is hard for me to get used to that, and now I take such treatments not as a necessity, but as pleasure.

I try not to take pills, and if needed I take herbal treatment. I feel healthy and brisk. The only thing I understood that I should not make are long-term plans and worry about things which may take place in a year or two. One should live the present day, the present hour and find joy even in little godsends. There are enough joyful moments in our life, we just should strive to see them. We should learn how to rejoice in a sunny day, first spring flowers, red foliage in fall. We should love all surrounding us, and love ourselves, and only then we have the harmony, and no malady.

There was a period of time when I gave private classes in Estonian. My life was hard from a material standpoint, and that extra money was very handy. Now our government raised pensions and I decided to give up private lessons and live for myself. There was a time when I taught our rabbi Estonian. Now he has another teacher. The Jewish community helps me a lot. Once a week I get products. The community pays for my medical insurance. The Estonian government highly esteems the Jewish community and it is also respected by foreign sponsors. They take care of us, the elderly. I do not feel lonely owing to the community. I celebrate all Jewish holidays there. I feel that I am taken care of by the community and it is very important for a lonely person to know that someone remembers about you and cares.

Mr. Kofkin, a Jew from Tallinn, is helping our community a lot. He is currently residing in Switzerland. He established the fund of the Kofkin family. Thanks to that fund our community can help lonely elderly people and develop programs for young people. He is a very kind man. It is not enough to be rich, one should also know how to share his riches with those who were and are not as lucky in this life. Thanks to Kofkin our community will pay for a four-day trip in November of four lonely people to Toivo. I could never even dream of such a vacation. It is a very expensive resort. Last year we went to a trout place. It was a very scenic place in the forest. We were treated to trout there. These are the presents of our community.

When the Soviet Union broke up in 1991 I took it as conformity. In the West, the Soviet Union was called empire of wickedness and I agree with this definition. It seems to me that the process of the breakup of such a huge empire into independent countries could have been made in a gentler and less painful way to people. But it happened in such a way that all those processes impacted lives of many people and broke many people’s lives.

At any rate, things could have been less rough in such a small country as Estonia. It seems to me our government made a mistake in the first years of independence. When they came to power, the non-Estonian population in Estonia was more than a third, made up of those who came from the USSR. Many people settled in Estonia after war and many people came here in the 1980s in connection with the construction of the Olympic center in Tallinn. Most of those people did not even know that prior to 1940 Estonia was an independent state. In the euphoria of independence, people forgot about that mass of people. They were called occupants, immigrants and demanded that they should learn the state language –Estonian, or leave the country. I think our present problems stem from that approach.

It should have been explained to that mass of Russians that now it was an independent country, with Estonian being the state language and everything would be in that language, and give those people five years to study the language, let them work, study the language and take the exam in Estonian citizenship in five years. I think this approach to be right – even if a person does not know the language, he is a valuable asset, and why should the state lose that asset in the period of this person studying the language, if his knowledge and experience could be used for the benefit of the country. I think it is a constructive approach.

And what do we currently have? People who did not know the language were fired. Many people did not know the language, as Russian was the state language in the Soviet Union. People were at a loss, having no idea what to do. As a result, the best people, qualified experts, left the country as they there was a demand for them in other place. The country lost people, who might have done something precious for the country. Now they are thinking, started teaching the language to those who wish. There are state language courses, though they are very expensive. If a person passes exam, he is refunded half of the paid amount.

Of course, I disapprove of people who are living in the country without knowing its language at least on a day-to-day level, but still they should be given a chance to work and learn the language. That is why we have so many homeless people and vagrants. If a person lost his job, how would he pay for his apartment? So, he would lose it as well.

There is another example. The veterans of the Soviet Army, who liberated Estonia from fascists, are considered to be occupants. There is a monument in the center of Tallinn, devoted to a Soviet soldier/liberator. They are demanding to take it away, but those people did not spare their lives to oust the fascists from our land, and now they are blamed. Those things speak of the aggression on both sides. There is a reason for everything.

There are very few of us, indigenous Tallinn Jews. Even if we are not acquainted, we recognize and greet each other. They say that our Estonian Jews, and the Jews who came from the Soviet Union, are completely different in mentality, views and upbringing. Yes, we, local Jews, have different views on certain things, as compared to the Jews, who came from the Soviet Union, but there is no vast difference between us. It all depends on a person. We merely should know how to have a worthy and tactful demeanor, respect somebody else’s life, other people’s opinion and there would be no misconceptions. All of us are equal, all of us are Jews. We have to be one family. In good families people know how to get over misunderstandings peacefully, with love and respect for each other.

Glossary:

Ferenc Szabados
Budapest
Hungary
Interviewer: Laszlo Banyai
Date of Interview: March 2004

The interview was conducted at the Szabados home in the eighth district of Budapest. Unusual for this district, Feri and his wife have a three-bedroom house with a courtyard. The house and yard has been owned by his wife’s family for many years. Before the war, the family lived from the production of pickled goods. Feri worked as a free-lance general tailor. Although he’s in his mid-eighties, his eyes are sharp and smiling. He is prepared to answer my questions, and is visibly excited to do so. He attends the Nagyfuvaros street temple with his grandson Robi. They always walk home, this is when Feri talks about the past, and Robi listens with interest.

My name is Ferenc Szabados and I was born in Ilk in 1920. Ilk was a pretty poor, backward village in Szabolcs. There couldn’t have been more than a thousand residents. Of these, fourteen or fifteen families there were Jewish. Some families, like ours, had a lot of children, but you might stumble on Jewish families without children, too. My guess would be that about fifty Jews lived in the village. The village Jews were very poor, there were even hoeing peasants [day laborers] among them. One or two families were merchants. But none of them got rich. Any one of their businesses might have fit into a plastic bag. Some eeked out a living door-to-door. They sold potatoes, or milk. And there were Jews who went from one village to the other. They sold lime, and onions. One came with a nag, one horse pulling a wagon, and he would yell, “Onions, lime!”. Anyway, they were very poor. The merchants, they sold everything. The horse dealers mocked the Jews, but there wasn’t much difference between the two.

There was a Jewish shoemaker family in the village, a carpenter and a spice merchant. There weren’t any other Jewish shoemakers in the village, but there were one or two Christian ones. But what was shoemaking? They didn’t make shoes, they only fixed them. Except for the occasional merchant shoemaker, who also sold them. The postman was Jewish, and when anti-Semitism flared up later, they took away his license and gave the postal rights to a Christian. The postman had to go to Vasarosnameny for the mail, and then sort through the letters. They didn’t let Jews buy the peasants’ produce and take them to market. They said, 'if a Hungarian toiled for it, a Jew shouldn’t profit from it.' The Jew had to take the produce to Pest and sell it at the daily price. He came back and handed out the money honestly. There wasn’t any friction, well, the occasional remark that somebody stole, somebody cheated me. But when the Christian took the produce to Pest, he didn’t come home until there wasn’t a penny left in his pocket, but literally, I’m telling you. He drank it, squandered the whole thing. Then the peasant got nothing for his pains, didn’t get any money. The pub owner was a Jew, but he never drank his profits. In 1939, they took his license away [anti-Jewish Laws]1. That put him out of business, because they took his livelihood away. There was only one pub in the village, though the spice merchant sold palinka [brandy]. The peasants often got drunk, the Jews, however, never drank.

The peasants harassed the Jews, the Jews harassed the peasants, but it never came to violence there. In spite of this, the relations between them weren’t bad, they weren’t poisoned. My father, for example, would come home from another village with material, to make clothes – he worked for another Jew. When the peasants came by in a wagon, they’d stop and ask why he’s walking, then pick him up. They brought him home, and didn’t pass him by. There were some who did, but that’s what he’d expected from them.

Relations with the peasants were normal. They gave us flour on Friday nights, and on the Sabbath they lit our fires. And they didn’t ask anything for it. The landowners had about 15-20 hold of land [one hold=0.52 hectares, or 1.42 english acres], their situation was fairly good. But the serfs, who had one or two hold, and rented from the landowners, their situation was pretty bleak. Poverty was high. They had to work for other people, so their family wouldn’t starve to death.

The simple peasants weren’t bad people. But the notaries and gentleman judges, the Vasarosnameny gentry were all anti-Semitic, each and every one. They demeaned us, and generally didn’t expedite the Jewish cases they were solicited to do. They wouldn’t grant a market license or refused them, until they could find out how long the person had been residing in Hungary. They collected as many taxes as a person could bear. Or I’ll tell you this one example: the schoolmaster wasn’t an anti-Semite. He’d come over to talk. My younger brother was a very good student. But it didn’t matter anyway, because he always just got a satisfactory grade. Compared to the Hungarian children, who were worse students, they still got better grades.

My father, Jozsef Schwartz built the only orthodox prayerhouse [bes medresh] in the village. He knew everyone, and everyone in the village knew him, but then he was born there in 1888. I don’t know anything about his parents. When he began building the prayerhouse, everybody contributed a little something, even the peasants helped him with this or that, or some came to work. My father was the voice of the Jews, that kind of a superior, without official status or title. There was no rabbi, cantor or kosher butcher in the village. Once a week, the butcher came from the neighbor village, Gyure, to do the kosher butchering. At the beginning of the 1930s, I don’t remember exactly when, but they killed the Gyure butcher. Supposedly, everyone knew who the killer was. But they never caught him. In his place, they took some big man. Once they attacked him on the road to Ilk. That’s when he took out the khalef [Hebrew: a ritual knife used by a shochet for the preparation of meat.], then told the chump to just come on, if he wants to fight. I don’t have to tell you, he bolted. The so-called wealthier Jews were the tailor, the shoemaker, the carpenter, the spice merchant and the horse dealer. The rest were very poor.

From my father’s side, my uncles, Herman, Samuel, Abris and Sandor left for America, because at that time there was incredible poverty in Hungary, especially in Szabolcs. This was before the First World War. They left in 1920, but two of them (Herman and Samuel) later returned, because they weren’t happy there either. They didn’t know the ways there, and didn’t learn the language. Here they somehow made it by, although they were very poor. Both died before the war. Samuel had five children, but only one of them returned. Ida, Jozsef, Pepi and Rozsa didn’t come back [from Auschwitz]. Ignac survived and then died in Budapest in 1998. Herman had six children. Izodor, Simon and Sandor emigrated to America in 1945. Jeno went to Israel, and died there in 2003. Eva and Karola were deported and never came back. The other two (Abris and Sandor) stayed in America, so I’ve lost touch with them. Sandor had a lot of children, but we don’t know anything about them. My father’s two sisters lived in Pirics, a nearby village. Amalia Schwartz married Hermann, who died before the war. I don’t know what happened to Amalia. They had three children. Regina and her husband fled with their son to the Soviet Union, they were in a Gulag for five years, where her husband died. After the war, they came back and settled in Hungary. Miklos didn’t come back [from the war]. He had eight kids, only Arpad survived. He settled in Israel under the name Chaim. In 1928, Jozsef settled in France. His children, Rudi and Edit, are still living there today. I keep in touch with them. I don’t even know the name of my father’s other sister. She was also deported, with her husband, and her daughter, Rozsa. They never came back.

My mother was Karolina Unger. She was born in a village near Ilk called Lovopetri. Likewise, I know nothing about her parents, only that grandmother was called Bejle. I do know about one of my mother’s brothers, Vilmos Unger, who was also born in Lovopetri, in 1889. He married and had two daughters. I don’t know what became of them, if I recall correctly, they were deported to Vienna in 1939.

I don’t know how my parents met, nor when their wedding was. I was born in 1920. As for my siblings, Jeno was born in 1907, Erno was born in 1910, while my little brother Bela saw the world for the first time in 1922. My older sister, Berta was born in 1915, my younger sister Eva, in 1927. Eva was probably seventeen when she and my mother ended up in Auschwitz. Berta didn’t learn a profession, she helped around the house until she got married in the second half of the 1930s, also to a Samuel Schwartz (A very common name then), with whom she moved to Tiszaszalka. If I remember correctly, her husband was a merchant. They had two children, one of which was named Gabor. The other boy’s name I don’t recall.

My father didn’t dress in traditional clothes, but he always wore a kippah or a hat. I remember they made a photograph of him, and he was bare-headed in the picture. It annoyed him so much, that he drew a hat on his head. My father was a talker, but he wasn’t soft-spoken. He had a commanding demeanor. He had authority, because he whatever he said, he never changed his mind. The community respected him. It’s not surprising then, that he built the village’s only prayerhouse. My father was never political. He fought through the First World War in the Royal Hungarian Army 2, and was even held in Italian detention [Italian front] 3.

My father worked as a tailor, and this insured him a fairly narrow means for us. Mother directed the household. We had a cow and about 50-60 geese, but we didn’t make money from them. We ate them. My mother stuffed a goose for four weeks, and the liver swelled so much from that, that the neighbors came to gawk. My mother would have the kosher butcher slaughter one or two a week. My parents spoke Jewish [sic – Yiddish] with one another. We also understood what they said. If there were Christians in our company, they would flip over to Hungarian, because they didn’t want people to think they were saying something bad about them.

The house we lived in had a room and a kitchen. There wasn’t a bathroom, nor pipes or running water. We heated with an iron stove, for the Sabbath and weekend, we’d fire the oven, too. Wagons were seen here and there, don’t even mention automobiles. Our village was such a small place that it didn’t even have a market. Residents just exchanged whatever goods they could with each other.

We lived in Ilk at home according to orthodox rules. Our small community came to the prayerhouse my father built not just on weekends, but during the week, too. The Sabbath was celebrated strictly. Even though my father was a heavy smoker, he never took his tobacco out on the Sabbath. He liked the holidays, when you were allowed to smoke. It somehow connected to a good general atmosphere. My mother kept a kosher household. She cooked before the Sabbath. There would be a delicious chulent bubbling in the oven. We had a Shabesgoy, a shikse who lit the fire in the oven on the Sabbath. Her father was a wealthy peasant who supplied us with flour. We baked delicious ‘barkhes’ for him in the oven. That was his price. My bar mitzvah was in Ilk. That was the first time I put on a tefillin. I still know how you have to put it on your head below where the hair grows.

The four years of school in Ilk, I attended at the Calvinist school. There wasn’t a Jewish cheder in the village, surely because there weren’t enough Jewish children for one. We studied together with the peasant children. They learned the Calvinist catechism, but, honestly speaking, it only got through their heads really slowly. The truth is, we learned it faster than they did, and we weren’t even required to learn it. We even went to church sometimes, for fun. We even joined the choir. We got along well with the minister there. If there was going to be a wedding, that meant a lot of fun for all of us.

We went to Vasarosnameny to the Civil [school] 4. I moved there for that period. I went to a Calvinist school there. Strangely, I never experienced anti-Semitism in school. I even got along well with the teacher who came from Transylvania and was a ‘turulos’ [from turul bird –mythical eagle of ancient Hungarian folklore; used as a symbol by extremist Hungarian nationalists]. When my mother came to Nameny [Vasarosnameny], the teacher even complimented me, and said I had a big future to look forward to. What kind of future was possible for a Jew then?! We celebrated Miklos Horthy’s birthday 5, and mourned Trianon 6, but I don’t recall any other special political demonstrations.

Nameny was a lot bigger place than Ilk, almost a city. They had a number of prayerhouses, for there were 180 Jewish families living there. There wasn’t one neolog 7 among them, but there were some who were more religious than most. They dispersed to temples all over, according to their liking or their acquaintances. I remember there was a house of prayer for young people. The community in Vasarosnameny was serious. With kosher butchers, rabbis, jeshivas and mainly – why we went there – with cheders. We woke up at half past five in the morning, we prayed, and then started our studies. By eight we were already sitting in the Calvinist school, and in the afternoon we were learning in the cheder again. The Jewish community there supported us. They placed us at a merchant’s house, I slept there, but I ate somewhere else everyday. They organized who would have lunch for the Jewish kids from Ilk. We studied the Tora and Talmud in the afternoon, so we would progress in Judaism, too. I went home from Vasarosnameny every two weeks. We were so poor that I had to walk. I would have some fun by driving a wagon wheel in front of me with a stick the whole way. On the Sabbath, Jews who knew a little more about Judaism would come into the city and ask us questions. Every week they tested us.

I could have gone for more than three grades, since I won a scholarship on the basis of my good scholastic results. My father couldn’t even pay the reduced tuition. That’s how I ended up a tailor. I had apprenticed the tailor profession in Nameny. My older brother, Jeno also went to school in Vasarosnameny, and learned tailoring and sewing. All three of them made that same trip that I had. They learned their father’s profession as apprentices in Vasarosnameny. Jeno went up to Pest in 1930, and opened a tailor’s workshop on Baross street. Though, nobody ever left Ilk until then. Ilk was a village left behind, and they cursed him for leaving it. He was the family benefactor. He was a clever man. It went well for him, and pretty soon he sent money back home to us. When Erno and I finished our apprentice years, there was money for a ticket waiting for us at the post office. We all joined him and worked together as brothers. We sent money home every month, so our parents and sisters wouldn’t lack for anything. I joined my two older brothers in Pest in 1937. I was astonished when I saw my brothers eating treyf. Both changed their names from Schwartz to Szabados, Jeno in 1936, Erno in 1937.

I made primarily Jewish friends in Ilk and Nameny. When I suddenly found myself in Pest, we had Christian friends, too. We didn’t keep kosher. Mother wasn’t there to watch us. Until I went to forced labor in 1941, we regularly went on excursions, to the cinema, and to dance classes. Although most of our friends were Jews, we also made friends with Christians. It wasn’t a reason to exclude someone, because we saw everyone for the person they were. If they were respectable, we were made friends with them.

I wasn’t able to get accustomed to my new profession, because I was called up into workservice [labor battalions]8 on October 13, 1941, into the V/2 company, to Hodmezovasarhely. We got soldier’s uniforms, but they soon stuck a yellow armband on us, to differentiate that we were Jews, not fully-privileged Hungarian citizens. They took the uniform off of us later, at the request of headquarters. Then everybody was in civilian clothes. They left us the hat, but there was a national colored button on it, which they took off it, so we wouldn’t desecrate the Hungarian national colors. [The national guard ministry decreed in March of 1942 that the Jewish workservice should wear their own civilian clothes, and should sew a yellow armband on them, but in a lot of the groups the uniform had already been taken away by the end of 1941. Until the spring of 1942, there wasn’t general proscription of the yellow armband, but depending on the commander, this was also widespread.] I was put in the dispensary, in the sewing workshop. From that time, in November of 1941, they then took me to Korosmezo, in the Ukraine [this belonged to Hungary at that time]9 where we built tank traps and bridges. In the fall of 1942, (probably in September) we returned to Hodmezovasarhely. From then on, we were put to work in various parts of the country all the way up to September of 1944. We were in Orgovany, Pahi, and Csengodo, where they made us build military training areas. In the beginning of 1944, we went to Szeged. When the Russian groups reached the city [Budapest] in September 1944, they (the Hungarians) marched us through Sandorfalva, Baja, Mohacs and Pecs all the way to Kormend. From Kormend in the beginning of October 1944, they deported us to Eberau, Austria. I was in the Libenau camp in Graz, from where they took me in April 1945 to Hitzendorf, and then in May of 1945, at the end of the war, I was liberated.

I had made friends with a girl named Annus Ehrlich in Hodmezovasarhely. Before she was deported, she gave me a few pages of a prayerbook and asked me to pray for her, too. She also wanted to give me a jewelbox, but I didn’t have the heart to accept it. She said, if she doesn’t return, then I could have it. I knew that, the constables 10 would take it from her the first chance they had, but still I couldn’t accept it. I still don’t know what happened to her.

There was a band of fascists living in Hodmezovasarhely. They wrote in newspaper articles that we didn’t work. We just hang around and molest Hungarian girls. They connected us to everything. The city had already emptied out so much, only a few of us remained with our yellow bands. They called us into the Brigade commander and said that we shouldn’t listen to the lieutenant colonel’s words. Don’t do anything for him, work for him, because we’ll be immediately on the front. Hardly two days passed before the lieutenant colonel called us in to sew a suit for his son. Well, now what do we do? We couldn’t say no. On top of that, next to our quarters was a house where Jews were living, and they had been taken away the night before. We sewed his son the suit that night. If we didn’t sew that suit, they really would have sent us to the front. The commander said we should sew a suit for his son, because he also 'did for us'. That was all he let us know, that thanks to him we weren’t taken away, too. Now where was this great friendship coming from? He once asked me where I was from? I told him Szabolcs, and he also came from there. That word was enough for him to not have me taken to the front.

They took us to work in Orgovany, Pahi and Csengod. These are villages around Kecskemet. In these places, we built traps and trenches so tanks couldn’t get through. We built the obstacle out of wood and covered it in dirt. The forest was 15-20 kilometers away, and from there we brought the trees for the work. The whole thing was 2-3 meters high. Later in Germany, we did the same thing. Five in the morning we woke up, we got a little black water instead of coffee. We went there on foot. There they put a tree on each shoulder of two men, long trees, and those we had to carry to the location. There and back was a day’s work. We tried not to take the biggest trees but the smaller ones, there were young guys there. One of the sergeants took notice: "You want to take a little twig, a little branch?" He put such a big beam on us that we did ourselves in. We got back at twelve that night. We layed down, but at dawn we had to get up again and fetch more trees. We also had to transplant sod. We extracted the sod, so that we also took five centimeters of earth. We had to cut them into squares, which the grass held together. We placed these in rows next to each other. The commander counted to see how much each person did per day. If we didn’t do our daily amount, he would start to 'pony' us, that is, after work he would exercise us. Run, push-ups, squat thrusts and the like. Our tongues would hang out after he drove us like that.

At the start of 1944, we went to Szeged to the battalion headquarters. We spent four months in Szeged. Three Jews, and a company of Christians. Soldiers guarded us. They chose people from the three companies, to take to the front. Sometimes they’d say, "Everybody starting from the letter 'k' goes". Those who were picked out went to Hodmezovasarhely and from there they were taken to the front. A couple months later they took another group like that. I was always left behind, but then there was hardly a full company left, so they filled up the ranks with younger people. And a company went here, and again another company wanted to go, but then they said that those who want to go, can go and those who want to stay, stay. I did everything to avoid going. As a matter of fact, it’s because we had a very decent commander, a captain. Everybody wanted to go with him. If you’re going to have to go anyway, then at least go with a decent man. They went and the poor fellows never came back. The captain would return with a role call of who died where.

In Szeged, we worked and had boarding. Four of us worked in a tailoring workshop. There was a holiday, I don’t remember which, probably Easter or whatever, and then they said they’d give us leave, but somebody has to stay to tailor, so not everyone could leave. A boy and I both wanted to go first, and we argued over it. I had a buddy who said it was impossible to decide, because we both wanted to go home. I was pleading that my mother was home alone. We drew straws and I won. I went home for a week, then came back. When I saw my mother for the last time, I couldn’t tear myself away from her. She held onto me so tight, I couldn’t get away from her. We never met again. We felt somewhere unconsciously, that this was the last time we’d see each other.

My mother was still at home at the start of 1944. I went home, before I got back, the other boy had already gone, so we missed each other. I got an order to appear before Master Sergeant Szilagyi. I had to go back to Hodmezovasarhely. I didn’t really want to leave. I begged them not to take me. But no, I had to go. I continued fixing cast-off clothes. You have to know that the Master Sergeant was the world’s most evil scoundrel. An anti-Semite, and a horribly bad man. He wasn’t just evil with Jews, but with his family also, everybody. You could say he was a murderer. I didn’t want to go work for him. So I appeared before him. He really chewed me out. He called me all kinds of names and berated me. We started working there for this sergeant. He started to warm up to us. We were stationed in Hodmezovasarhely, but he lived in Szeged. Once he ordered me to take his bags out to the station. The others were already saying I was in his good books. If somebody asks me for something, I must be in their good books. I’ll just tell you that I once was sent to Szeged to shovel snow. We lived in terrible conditions and we were fed, but he didn’t let me go back to Hodmezovasarhely, where they might take me away. That was a really big thing for him to do. Well, how it happened was, I had to go to the commander’s for something. He sent me away to report to the lieutenant for something. He practiced with me for a half day on how to report and show respect, what and how to speak to him.

We tailors, shoemakers, carpenters worked for the Armored Division, and went wherever the battalion went. It was a military supply unit, which kept the equipment and uniforms in order. We sewed uniforms, and the shoemakers fixed boots. It’s enough to say that a traincar full of flour came for the Jews and the soldiers guarding us. The car arrived, and we had to carry the sacks up to the attic, and into the storage rooms. One time rice came, and we had to carry that up to an attic where there were no steps, just a ladder leaned against the wall. By the time we got that weight up those steps?! The sacks had no place to grab them, and the ladder was shaking under us. I picked up a sack of rice. It was terribly heavy, not like flour or corn. We had to carry them so the mouth of the sack was up, so the rice wouldn’t fall out the back, but I forgot about that during the heavy work. I pick one up, but the mouth was downward. As I went up the ladder, I could barely make it, my back almost broke, when the tied side of the sack opened and the rice fell out. Whoa, I was scared! The sergeant said to me, you stupid Jew, we told you to hold the sacks with the mouths up. He whipped my legs with a lash whip. He beat me because the rice fell out of the sack. His name was Janos Ebner. He was a vice-company commander. He fell into Russian captivity quickly. But he was lucky, and got into a good place. He knew Russian and they made him an interpreter. When they interrogated prisoners, he interpreted. I recognized him, and told the Russians how he had treated the Jews. They immediately took him out and separated him from the others. When they interrogated him, there was a Russian soldier standing next to him. He suddenly grabbed the soldier’s pistol and shot himself in the head.

One of the company commanders was an awkward, cock-eyed little insignificant man. We were in Szeged and I escaped one night. It was after curfew, we’d gone to bed, the roll call was read. Ten men were missing out of two hundred. He was so deaf, he didn’t even hear who was present and who wasn’t. My little brother came to Szeged to visit me, and laid down in my place. And he reported present a number of times. They mocked him.[the commander] When they were going to transfer him, we had a party, and then he told us what we had done to him. He knew about everything, that we went missing, and he didn’t do anything about it. It was decent of him.

So then we had to get ready to go to Bor 11. Bor was in Yugoslavia, and we heard a lot of bad things about it, I don’t have to tell you how we fell apart. We asked ourselves, "what is going to happen to us". It was bad news. They had only let us go home once from forced labor, at the beginning of 1944. We kept in touch by letter. Only once I telegrammed home to I ask them to bring my clothes to Hodmezovasarhely. Bring my boots, and whatever. I knew that the group going to Bor left on Tuesday by boat. They took them by boat on the Tisza, then over to the Danube. Master Sergeant Szilagyi called me over to him, and of course, for the first time inspected how well I could show respect. A true scoundrel. He says to me, if the company starts to leave I should just sew something for him onto his uniform. Don’t put any decorations on it, just sew the star onto it. That’s when it hit me. That’s how he arranged that I don’t have to go with the company to Bor, just because I’m also, as he put it, ‘a potato-munching Szabolcser’. I then had to telegram home again: don’t bring me clothes.

There were thirty of us, who didn’t go, who were entrusted with something to do. Well, then they came back saying, two people were missing from the transport. They took two more, but then five more went missing. I was really scared that my time was soon up. He ordered the other [tailor] boy and I to take inventory of everything in our quarters, while the company is withdrawing. "Determine how many windows are broken, what are the damages." When the battalion had gone, there were only seven of us. Of the seven five were rich enough, to pay off the good Lord [sic], not to take them. Us two tailors, me and my friend, who later settled in Australia, who didn’t pay off anybody, because we didn’t have a penny. It turned out later, that Szilagyi had a lieutenant captain-in-command, who was an even bigger scoundrel than he was. But in the house where he lived, there also lived a divorced Jewish woman, and the lieutenant had fallen in love with her. He fell totally under her influence, and even became friends with a Jew. The company withdrew under his command, and because of his Jewish girlfriend, they had it relatively good, despite the fact that they were sent to Bor. All the way up to the time that he was discharged because of it. In his place, came a lieutenant named Daranyi. He was such a murderer, that after the war, he was executed.

The Russians broke through in Hodmezovasarhely. Between it and Szeged, there’s a bridge. They took us across the bridge, on which bombs were hanging, we barely made it across when they blew up the Szeged Tiszabridge at Algyo. Then we went to a village, Sandorfalva. While we were there, they took us to dig trenches here and there. I don’t even know which villages we worked in, we were even in Szabadka [Subotica, Yugoslavia].

They took us to Kormend[Austrian border town] toward the end of 1944. There were a lot of Schwabians [ethnic Germans in Hungary] living there, with swastikas hanging off the houses. They were Volksbund. They took us to a two-story house, stripped us, and we had to sign a paper saying we were healthy, and there was nothing wrong with us. When we came downstairs, there were soldiers with bayonetted rifles on the steps. As we came down, they beat us, bing-bang, all the way down to the ground floor. I was beaten, but was also lucky. They didn’t hit my head, only my shoulder, and fortunately, at least it wasn’t broken.

It was the winter of 1944. It snowed, and there wasn’t a roof on the building. They locked us into a place. There wasn’t a roof and we almost froze. Then they took us to Kormend, to an underground bunker. There was a stable above us, and we had to go deep underground. You had the feeling you were entering a mausoleum. It was a mausoleum. It was full of Jewish boys. The guards tried to convince us to give them our luggage. The clothes, the good ones, we should give to the poor boys, because they’ll take them anyway. "Prayerbooks you should throw away", they said. "Hide them so nobody finds them". Someone among us, found their younger brother’s name carved in the wall. The guards wanted to take our money, too. They said, they’d be good to us, if we give them all our money. They were all villians. They only wanted money. There was a lot of despair.

So first they took us from Kormend to Austria by train. We got off at a station. A train came from the other direction and brought us all kinds of good food and gave it to us. They were German soldiers, those Hitler Youth. Twelve year olds, but all carrying guns. They heckled the Hungarians, a pox on them, but great that they brought us, they’ve got great things waiting for us to do. Yes, but they took us off the train at a station where there were loads of Jews all together – here was a row, and another here, and head high, so many. They were all dead. Then we fell apart, we thought we were dead. They took us to work in a little village called Eberau, near the border. Technical troops watched us, not military SS. In Eberau, the Jews built tank and armor traps. So if the Russians come with tanks, they’ll meet a big wall, and won’t be able to pass. The residents weren’t bad. They cooked for us there. We went for dinner, or some slop to eat. Then I hear a quiet thin voice say, "Is there by chance any person here named Feri Schwartz?".

He was an unfortunate, fragile little religious Jew, who was always praying. The poor guy was sitting in a ditch, I remember. He had come back from Bor. We were together in the forced labor, only he was taken to Bor, and I wasn’t. He was a young man from Szeged, Gyuri [Gyorgy] Reiter was his name, a lawyer. I also remember when he saw me he started crying. He said, "you, Feri, were always lucky, you didn’t have to come to Bor". And he also said, "if I’m with you, I’m sure to survive". Later he got lice. He was itching everywhere, and covered in bites. He scratched himself to pieces, he itched so badly. We were housed in a school, where Germans came. A one-armed German officer was in charge. They told us the sick would be taken to a place where Jewish doctors would take care of them. We were happy for them. Some among us were already getting weak, they couldn’t handle the rigors. They were taken the next day. My buddy reported in sick. Some guys going to work had seen, from a distance, that they were making the sick dig their own graves, then shooting them in the head.

All of a sudden, they blew the warning siren, that we had to pack immediately. They took us to the road leading West, thousands of people, but they didn’t take us on the highway. We left the village, then had to strike out up a mountainside. We went across this mountain for a day, and got down the other side, so we wouldn’t have to go through other villages. It seems they didn’t want us to be seen there. And they drove us, they killed them. When they took us towards the west, there was a camp. They wanted to bring us there. But the camp was temporary, they’d killed everybody there. By the time we arrived, the camp was empty. So then we went the whole way through the villages after all. There were SS-workers everywhere, they pushed us forward, further. Those who had taken us to the lager, suddenly just disappeared. At this time, the Germans were fleeing, they left in their horrible tanks, they were in trouble. They [the other prisoners] waited for the Russians to arrive. Many thought that the Russians liked the Jews. But they were taken prisoner.

We moved on. We slept in forests. We ate dead horses, anything digestible. We reported in at a lager on the road, in Libenau, next to Graz. We said we were Hungarians, and had come as work relief, and we’d like to work. We didn’t give away that we were Jews. The SS commander there – thank God – forbid us to work. He said Hungarians were not allowed to enter because there were typhoid-infected Jews inside. He sent us further on. We were very happy, because we had made it past the most dangerous point. We saw from outside that the boys inside were those who we’d left earlier. So we moved on, more precisely we were driven on. There were killers in every village who, to our luck, didn’t stop us, just let us pass.

One of the Germans was a commander, some assigned commander. Not SS, they’d just conscripted him, and put him with the Jews. You could talk to him. He told us the situation was dangerous. He let us know that he didn’t know what will become of us. He also told us not to go to him, because if they see him talking to us, they’ll immediately transfer him, and we’ll get a killer instead. We did our best to avoid him. That commander had some kind of plant, furniture factory in Hitzendorf, fifteen kilometers from his house. A boy from Mako knew where this village was, where the commander lived. When we arrived in Hitzendorf, this Hungarian soldier went to him, looked for him, and told him we were here. The Arrow Cross there, that is, the SS harassed him about where his Jews are. They put you with the Jews – they told him – so where are the Jews? Well, I don’t know what he told them, what lie he said. He put us in his factory. We slept in the plant, but didn’t work, there wasn’t anything to do. But he took us to work from there, and the SS from Graz would come and ask “who are they?”. He didn’t tell them we were Jews. “They say they’re work relief from Hungary, very good workers and good German friends.” So the SS would leave.

But the Germans were already falling apart. I saw some German soldiers playing around when another armed gang appeared, and they shot them. At the end, the situation was completely chaotic, they were escaping in any direction, it didn’t matter which. I was liberated, and neither the Germans, nor the English appeared, but we saw the Russians leaving. They never came into the factory, we never went out. We dragged on that way, there were about eighty of us. When it happened, then all the leaders, mayors – who knows what status these officials had – came from the surrounding villages to this wood factory. They thought that if they were with the Jews, nothing bad could happen to them. Thanks to that, the Russians took them and the Jews prisoner. They didn’t look at who was Jewish, who wasn’t. We were so happy, nothing mattered, "Come on over!". And then we were liberated, we were in the factory for about ten days.

The Russians robbed us of everything they could. They took my boots off my feet. I had a friend with me, who recently died in Szeged. He had a watch. We thought we could sell it to the Russians, and buy train tickets to go home. But in the chaos, when the Russians saw the watch, they automatically just took it. We didn’t care about anything anymore. Just let somebody come, and let this be over.

I’ll tell you how we got home. It wasn’t simple. In May of 1945, fifteen of us started for home. We had to go through Graz. We met Russian infantry. They were such simple people. They surrounded us, stuck us in with the other prisoners, and they wanted to take us in. There were a few Jews among the Ruskies [derogatory term for the Russians in Hungarian], one of which was an officer, though he was Jewish. And a high-ranking one. We went over to him. We explained that we are Jews, and the Russians want to take us prisoner. In that crowd, who knew who was Jewish or not, and then again who cared. The Jewish officer came over, took sixteen of us, and put us in a schoolhouse. He told us not to leave here because we’ll be taken, and never get back home. While we stood there, waiting, we got very hungry, and decided to leave anyway. That’s when the Russian accepted us, and we got out to the train station. There were French, English, German and all [nationality of] Jews there. They gathered everybody, and took us to the station in Graz, because the railway had been blown up earlier, and we had to put it back together. The Russians themselves even worked there, like workhorses. When we fixed the platforms, a train came and everyone got on. The Yugoslavs, the Czechs, the Poles were let go. When they found out we were Hungarian Jews they took us prisoner. They gave us a piece of bread. Eat, then let’s go. They took us into Graz, the Russians made us carry a piano, so they could ship it home by train to Russia.

At night, at the station, when the railway was fixed, which had to be fixed, a train came. Whoever could, jumped on it. They said the train was going to Szombathely. But we couldn’t tell anyone we were Hungarian Jews then either, because they would have taken us prisoner. We went past a lager. It spread out as far as you could see, full of prisoners. If they dump us in there with all them, nobody will get us out! We got across the Hungarian border. On every traincar, there was a Czech or Serbian flag. We stuck a Jewish star on ours – we had no idea of how anti-Semitic the Russians were, too. The residents told us not to leave because the Russians will take us to peel potatoes, don’t go home. The Russians were already in Hungary, so the war must be over. The Russians deluged the country, there were so many of them. So we got on a train, and arrived at Keleti Station [Eastern Railway Station] that night. It wasn’t possible to leave, because of the curfew. The city was full of Russians everywhere, so we slept on our rags, and waited for morning. One of us always stood guard, so the Russians wouldn’t kill us. In the morning, I went home to the workshop, and the Koszoru street apartment, where we had been renting. But I didn’t find anyone there. I didn’t know much about the family. I had seen how they took the Jews to Hodmezovasarhely, but I didn’t know more than that. I think my older sister had written a letter [in 1944], that she knew nothing about our mother. By the time I answered her letter, they had already taken her to the ghetto in Mateszalka, then to Beregszasz with the two little children. I went back to my hometown, to Ilk, because my little brother Bela was living there before forced labor. I found Bela in Ilk. They told him that I had been executed somewhere. We were very happy to see each other alive. A few people didn’t give back what they stole from the house. There were one or two, who were decent enough to give me back my clothes. These people, if they’d come from Pest, always slept at our house and always brought a fat goose. They were benevolent people. I went with Bela to Pest. We got together a sack of bacon, and sold it in Pest. I didn’t have a dirty penny. My brother Bela and I set about getting some work. I remember, we had one pair of trousers between us.

Our sisters, Eva and Berta didn’t return. Berta died with her two children in the concentration camp, in Auschwitz, but her husband Samuel came back from forced labor. As I understand it, he was sent to the Russian front but somehow fought his way home. He went out to Israel in 1957, where he remarried and had four children with his new wife. That’s all of their story, I don’t know anything more about them. Erno and Jeno were called up to workservice in Esztergom in 1942. From there, they went to Vac, then Budapest. They were taken away to Austria from there. Jeno was spiritually the stronger one, and Erno was thankful to him that he survived the forced labor. They were liberated in Mauthausen. Erno would have died for sure without Jeno. When he had to, he carried Erno on his back, stole food for him, and kept his spirits up. I know this because Erno succeeded in struggling home. Jeno was shot in Austria by a drunken Russian soldier. My older brother wasn’t the only victim. Erno died without a descendant. We bid farewell to my little brother Bela five years ago. His two sons are still living. I said the kaddish for a year for him, and since then I’m going to synagogue again. My mother was taken from home to Auschwitz. She never returned. But nobody from our village returned except us. Except for my two brothers, and two cousins also survived. My two older cousins went back to the village, to Ilk, and lived there until 1956, when the villagers threatened their lives. They started abusing them, which had only been a rare thing earlier on. One went to Canada, the other to Israel in December of 1956, while it was possible to leave the country.

We were in our twenties, and hadn’t been able to work yet, when they took us into forced labor. We had just begun our careers, and we had to go to forced labor. When I realized that one of my older brothers and my younger brother were still alive, we thought we should start something together. Erno and Bela and I started working in Pest. Jeno had been a well-known tailor in the area before the war. If I went somewhere, I would say I’m Jeno’s brother, and I’d get credit everywhere, anything. That’s how we struggled through, I’m not saying we got rich, but we did a lot, and whatever we had to, all the way to the end.

The workshop was a tailor shop on Baross street, where my brother and I, together with Erno continued working. I never became political. I didn’t join the Party, despite the fact that the Communists liberated us. There were party meetings, but I never participated, because I was working with my two brothers. Erno had a small business license. I was registered as an employee of his. Two or three years after the war, between 1947 and 1949, they searched our place. They said we were bourgeois, really, and they wanted to take our courtyard. They wanted to nationalize our house, but we were able to sue for it back. So they came in, and they wanted to occupy the apartment, and everything. They claimed we were rich. In the workshop, they were making a big deal out of what kind of beautiful shoes we had on. Imagine how beautiful shoes are on a person’s feet, if he’s naked!

In my twenties, I had been there for four years. Then it seemed like such a tiny event, and I had forgotten what I’d learned. But the kind of work I did and where, wasn’t really a problem. We were our own bosses, and didn’t have to make concessions to a higher-up. But because we were self-employed, and Jews, and private people, they put such a tax on us that we couldn’t make a living, nor earn even one percent of what they took in taxes. That’s how they wanted to force us into the union. If I had joined the union they would have relieved the taxes. They even said, join the union and then we’ll drop them. You see, we had to face them down because we didn’t want to join. In those little factories, there were little workers, but they weren’t truly tradesmen. But if there was a party member among them, he was made the boss. Unfortunately, my little brother Bela had to go work for them, because the danger of them nationalizing our place was threatening. The poor guy found work in the ‘Majus 1 Ruhagyar’ [May 1st Clothes Factory], and was very bitter about working. He had to work at night, and two or three shifts. He went in at ten in the evening, came home in the morning, like somebody who was drunk. "Join the party, we’ll make you a boss, immediately", they told him. He couldn’t do it, not even for the couple of pennies more. He just worked in the factory the whole time.

We slackened off on religious things from when we got back. The problem wasn’t how we were going to keep our religion, but rather, what are we were going to eat tomorrow, and what rags I could put on. I came home in shorts, and I didn’t have anything. I took a little work when I got home, and started to shape up. I had no scissors, to cut the pants with. There was high inflation then. There was a time when there were millions [bank notes in the millions]. My blinds broke in the workshop, I called a workman, the millions weren’t enough for the job. I couldn’t get used to it. On the border, when I was on my way home, I got a thousand pengo [Hungarian currency at the time], I thought I was a millionaire. You know what I got for a thousand pengo? By the time I got to Pest [Budapest], the inflation was so bad, it wasn’t worth anything.

The Horthy regime ended. The Communists never talked about anti-Semitism. During the Communist period, not one word was said about what happened to the Jews. They didn’t talk about it, but the Rakosi people [Rakosi regime] 12 were big scoundrels too. Gero and the other Jews [Rakosi, Gero and many of the communist leaders in Hungary were of Jewish origin.], they just didn’t notice that they were Jews, too. Still we were always scared that they might re-locate us. There was a time when they told us, my wife and I, to move out of our home. We moved quickly, because if they’d found us there, they would have taken us in, too. That was life. Those who came home, a lot of them were put out of their homes, and relocated. But during Communism there was never a word about what they did with the Jews. Today, a lot of them deny it. They say: it wasn’t true.

I never liked Party members, nor the whole party thing. Many who came home in 1945, didn’t find any family waiting. Well, the most natural thing was to get pulled toward the AVO [AVH] 13. They went to the Communists, not the Arrow Cross Party. They couldn’t understand, that for us it doesn’t matter what comes next, just let this [the persecutions] go away. I had a friend, Tibi, who said he lived off the Party, so he could get these killers back. He screwed a lot out them of their jobs. He lived for it.

When Israel was forming, I’d say that was among one of the greatest pleasures I’ve had. First the election [UN vote]. We didn’t sleep nights, we were up, waiting for the results. I could get [Radio] Israel and [Radio] Free Europe 14 in Hungarian. In the Hungarian news, the Arabs always won. [In 1967, the Soviet Union together with Soviet controlled Eastern Europe broke diplomatic relations with Israel. Earlier the Soviets were also in favor of the creation and support of the Jewish state with the hope to incorporate it into the communist world. Mr. Szamosi most probably refers to the post 1967 period when the Hungarian media was openly hostile towards Israel.] So then we heard about how rotten it was that they [the Israelis] were holding a million Egyptian soldiers prisoner, didn’t give them water. Luckily Nasser died. They shot his successor, Sadat because he made peace with Israel and visited Jerusalem. In 1946, a Palestinian killed the king of Jordan. How is it possible that a new generation grew up, and then another, and they still want to squeeze Israel out of there? They even took from what Hitler said about the Jews. If there had been no Holocaust, Israel would not have been born. The Holocaust contributed a big part in the birth of Israel. They wouldn’t have voted for it in the U.N. [suppose the Holocaust had not happened].

My wife’s father, Sandor Miklos, took this name in 1930. Before that his name was Weisz. He worked in the Ganz Mavag [major firm of heavy industry in Budapest] as head accountant, but in 1920 they fired him because he was Jewish . He couldn’t find a position, so he started a canning business. With my wife’s mother, Antonia Rakosi, they produced cabbage-cucumber-squash preserves and lived from that. At the beginning of the war, they lived in a star house 15. My father-in-law hid in the cellar. My mother-in-law had Aryan [sic - falsified] documents. There were really poor people living in this house. Before the war, they’d come over to my wife’s place, my mother-in-law would give them free pickled vegetables. How many of those were Arrow Cross 16 sympathizers! Constables lived in the school across the street. They wore police clothes and deported the Jews of Pest, and took the Jews away to work. And these constables came over, they had their wash done here, got manicures and everything, because they exploited the Jewish house, and could get everything cheaply. They even said they’d take my wife away, so there would be one more pillow for them. The Jews weren’t allowed to open their windows. The neighbors reported my wife for having her windows open.

My father-in-law was taken with the Jewish men on November 15, 1944. They took them to the area around Ferihegy, to Szentimre, to shoot them in the head. But he was lucky. He had been delivering goods to the butcher shops. Around Christmas, he’d always given the butcher boys cologne – and some present, pickles – so they might package their meat better. One of the butchers was also a high-ranking Arrow Cross, and he took my father-in-law off to the side. That’s how he got away. The rest were taken to Kiserdo [little forest] and shot to death. They organized mass-murders there, but I never heard anything about it, or that somebody had found mass graves. My father-in-law hid in the forest till the end of the war.

I met my wife, Gabriella Miklos, who was born in Budapest in 1928, in May of 1945, not long after we’d returned home. I had a relative in a neighboring house. Since I was totally alone, I went to see her, and as I was on the way up, I met her. That’s how we met. We were already engaged when her father died, and were married one or two months later. Our marriage was just a civil one, we didn’t make a big thing of it. We didn’t have a religious ceremony, because we would have had to wait until the mourning period was over. It wasn’t proper, and we were too scared, also.

It was unconditionally important that my wife be Jewish. First we had a girl, but she died at birth. Our second daughter, Zsuzsi was born in 1955 in Pest. She went here to the Dugonics street elementary school. There wasn’t any Jewish instruction, but she heard about religious things at home. In spite of the fact, that we didn’t keep too religious a household. Sometimes we’d light candles for the Sabbath, but not too often. We mostly celebrated just the bigger holidays, instead. We didn’t keep a kosher house, and still don’t. I went to temple during Pesach, the tent holiday[sic-Sukkot] and Yom Kippur. During Pesach, for example, I bought matzah, but we ate bread, too. We deliberately didn’t have Christmas, we were at least that Jewish.

Our house looks the same as it did then. It was always two and a half bedrooms. We had to rearrange it, so there wouldn’t be a third bedroom, because then there was another problem, they’d nationalize it. Some order came out, that for a certain amount of residents only a certain number of rooms could be in the family name. Those who had apartments bigger than the ordinance, moved to smaller apartments. My mother-in-law still lived with us then. The house here in the eighth district [of Budapest] was hers. A detached house with a courtyard. After the war, we worked a lot. We saved everything we could. Then later things got going, and I could even buy a car. But that was a lot later, I bought a Wartburg [East German brand] in 1965-66. There wasn’t a choice then; you could choose between a Wartburg or a Trabant [another brand of the same company]. At that time, you didn’t just have the money and go buy it – you paid for it, then waited for years until your name came up on the list. After that, we took the car out for excursions. We saw almost every part of this country. Wherever you could go, we went. Gasoline wasn’t expensive, three forints a liter. We even took a trip to the beach 200 kilometers away. Then we went to Vienna – when you were allowed to go out once every three years – and then to the West. We got fifty dollars [hard currency allotment], and we went to France. [The rest of the money had to be illegally smuggled out of Hungary.] We’ve traveled through France three times. But aside from that, we’ve been to Italy, and a little in Yugoslavia.

I had a constant relationship with my French cousin. My father’s sister, Amalia had a son, Jozsef who settled in France in 1928. France was in a terrible state after the war, and this cousin Rudi [Jozsef’s son] and his younger sister were just children, one was sixteen , the other thirteen. Their father sent them here in 1947 for three months, and we fostered them here. Rudi lives in Lyon. He visits us once a year, and we visited him three times. We write letters every week. Sometimes, we even call.

Once we went to Israel in 1990. As soon as the connections opened up more [1989 Political Changes in Hungary] 17, we went. Our relatives live there, my cousin’s son. He was a small boy when he left, we were young, too. We couldn’t make contact with the Israelis for a while. It wasn’t recommended to write to Israel. People were busy with defense. Mirjam’s family in Israel told us that it was very hard for them to get to the country. They could only get there illegally through Vienna then Italy. They arrived in 1948, when the U.N. voted for independence. In the beginning, they loaded the ships in the Haifa harbor. They didn’t get anything for it, just enough to eat. They lived near Latrun, where the Arabs were always shelling. We’ve been writing since 1990, but up to then we had no contact.

At the time, I thought about it, that we should make aliyah, but my wife’s father died in 1949. Her mother was alone, and we didn’t want to leave her by herself. When we brought the subject up, my mother-in-law was distraught that we might leave her alone. Long after, I understand her better than at the time. The same thing happened when this book came out, or some ad, that said you could go to America, or emigrate to Canada. Zsuzsi, our daughter had finished school. She had already married Gabor. And Zsuzsi read about this grant program, and she had everything. College graduate, multi-lingual, she was the right age, and she had two children. She fit perfectly, and when she would just start to talk about it, how good it would be to apply, I literally got sick.

I didn’t have a lot of friends. The friends I had were Jews. But they died early and young. I was with one of them, Miklos Kadar, in the forced labor, but he also died. Another boy I was with there, is still living. He built a very big carrier in Australia. Sanyi was a tailor and lived from that. In the beginning, he was poor but then he got rich. Even though he didn’t have more than two years of secondary school, he made these investments which made him rich. He invested, bought houses and sold them. He told me about it when he was here. I got a phone call from him, that I should look him up in the hotel on the island [Margit island in the Danube, between Buda and Pest], because he brought me something. He gave me 50 or 100 dollars. In fact, when Zsuzsi got married he sent 50 dollars. He was a very clever man. As a tailor, he was exceptionally clever. Besides that, he was so physically strong that in forced labor, he could have wrestled and thrown to the ground any of the Hungarian soldiers. In the division, only two tailors remained alive. Me and him. There was a tiremaking workshop there, where they made car tires. You had to lift it with one hand; of the 400 Hungarian soldiers, nobody could lift it except him. Once two killer constables, took him away just as we were leaving the Jewish temple. When they let him out, we couldn’t recognize him from his face. They beat him so badly, that we only recognized his voice. And all he said was be glad it wasn’t any of you, because you wouldn’t have survived it. And he was right, we really wouldn’t have survived that.

Our daughter, Zsuzsi, attended the College of Foreign Trade. She learned two languages. She has an advanced accreditation in Russian and English. Zsuzsi married a Jew. Her husband, Gabor Gemesi finished college. He studied vehicle electricity [in Hungary, auto mechanics are seperated into three vocations. One for body work, one for engine work, and one for electricity]. He works here in the courtyard, he opened a workshop here. He’s a tradesman and an entrepreneur. Zsuzsi usually comes to temple [synagogue] with me. It’s the most natural thing for her to come to temple with us, despite the fact that we didn’t really teach her religion. She heard us talk about this and that at home, but we never explicitly taught her religion. She must have heard something from my older and younger brothers. It was also natural for her to marry a Jew. Zsuzsi has also been to England. One of her colleagues emigrated, and she went to visit them for three weeks. When she was in England, Zsuzsi encountered problems, because her hosts were very religious. She had to learn that you wash meat and milk dishes seperately. Later the bank [where she works] sent her again, at their expense, for three months. The bank paid for her training.

We have two grandchildren. Eszter is seventeen, while Robi is eighteen years old. They attend the Lauder Javne School [Jewish school]. They’re good students and good kids. Religion is a big part of their lives. Robi is always hiding in Moses’ five books. He won two Bible competitions, and even went to Israel for a competition. Only once, we didn’t let him go. We didn’t want him to go because there was bombing going on. The relatives there even wrote that it would be better if he didn’t go then. He went once, and the other time, he didn’t. He always placed in the Judaism competitions, first or second. Of course, he brought every prize home from school, that he could. He really likes religion. Now he’s counting the letters in the Tora. He bought a book, “The Biblical Code”. He’s always busy with that.

When Communism fell in 1989, that did not touch us really. I had already retired by 1980, though I did work afterwards. If socialism hadn’t failed, then we’d be much farther along. And I dare say, that Hungarians are good workers. There was never a better time in my life than that time. You could vacation for pennies. My wife worked as a typist and shorthand secretary in the Ministry of Finance. It wasn’t a lot of status, but it was good work and sufficient money came out of it. We went on vacation with our relatives from France for a summer. With the four relatives and the four of us, we still only paid pennies. We could sit down in elegant places numerous times. So, life was good for a worker. After 1956 [revolution] 18, they even left us, the self-employed, alone. After 1956, you didn’t have to be afraid if you were a private businessman or self-employed. After 1956, the situation changed. It was a pretty good life. These people are lying about everything, which wasn’t true then.

I go to Nagyfuvaros street to pray. If I don’t show up, they call here and ask where I am. Unfortunately, it’s primarily the elderly who go there. There is the occasional young person. Back then, Tamas Raj was our rabbi, a dynamic but not a zealous man. He started up really dealing with the kids and young people in the area. I pay a tax to the religious community, ten or fifteen thousand forints, but I don’t use the services. What I give, I give to the temple. Back then, in the village, everybody went to temple. It was an exceptional event, if someone didn’t. Due to the war, that’s relaxed a bit. Poverty also plays in this. It wasn’t considered valorous in Communism to be a Jew. To write to Israelis was outright dangerous. You could only send a letter indirectly, that’s how the communists discriminated against Jews. Now at least, you are free to talk.

Today, I go to temple almost everyday, but that’s only been since my older brother died five years ago. I said the kaddish for him for an entire year. There are Jews from the Carpathian Basin at this temple. I know that they’re religious Jews and temple-going Jews, they are even prayer leaders. But when they come out of the temple, they get on the tram and go home [meaning Saturday] That’s the situation. My sister-in-law comes from a very religious family. She lights candles on Friday. Now I light candles, that is, my wife Gabi [Gabriella] does. But that’s due to the grandchildren. My grandchild was very little, barely five or six years old, when I started going to temple again, and my grandchild came with me.

Reparations got me terribly agitated. I always told my wife, they can leave me alone, I don’t want them, I don’t want to profit from that. I just received a half million [forints, about six months average salary] because of my parents. There’s no way I’ll buy myself even another crumb with that! It gets me so upset. And now that I’m older, even more so. I gave it to the children, instead.

GLOSSARY