Travel

Életrajz

Szöllős Vera Budapesten az V. kerületben, egy egyszerűen és praktikusan berendezett két és félszobás lakásban él. A nagyobb szobában a könyvszekrények vitrinjein számtalan nagy színes fénykép a három lányunokáról, különböző életkorukban megörökítve. Vera a férjét – akivel 51 évig éltek együtt szép házasságban – pár hónappal találkozásaink megkezdése előtt vesztette el, de humorérzéke, optimizmusa és kedvessége a friss gyász ellenére sem hagyta el. Egyik kedvelt és fontos foglalatossága – egyben sajátságos terápiája is – az írás, és az utóbbi években elbeszélései, novellái több orgánumban is megjelentek. 

Az édesanyám úgy nyolcvan éves kora, 1995-96 körül írt egy lírai családfát. Neki újságírói, írói ambíciói voltak, amit nemigen tudott érvényesíteni. Ez volt az utolsó műve, hogy összehozta a családfát. Örültem neki, mert mikor özvegy maradt, ezzel elfoglalta magát, és értékes anyagot hozott létre. Nagyon precízen összeállított családtörténet ez, amiben az anyai dédszülőktől egészen a legfiatalabb korosztályig mindenki benne van. Anyám ezt sokszorosította, és elküldte a világ minden tája felé, ahol hozzátartozók éltek, sőt levelezett Franciaországban és Amerikában élő rokonokkal, akik visszaemlékeztek az ősökre.

Az anyám nagyszülei Pesten az Aréna úton laktak – ami a mostani Dózsa György út –, a 11. szám alatt. Ez már a Keleti felé eső része a Dózsa György útnak, valahol a Garay piac mögött, egy nagy bérház. Az anyai dédapám Szigeti Jakab volt, akiről azt írja anyám a családfában, hogy „kereskedő vállalkozó, kis fűszerüzlete volt, majd a vágóhídon önálló vállalkozó. A fűszerüzlet tönkrement, a vágóhídi vállalkozás is botladozott. Nagypapa magas, szikár ember volt, keveset volt otthon. Leginkább a vasárnap délutánokra emlékszem, nagymama varrogatott a szép perzsaszőnyeggel letakart nagy asztal mellett, a nagyapa pedig eltűnt az újság, a Pesti Napló óriási lapjai mögött. Én illedelmesen unatkozva rajzoltam, talán a századik házikót kéménnyel és szépen bodorodó füsttel, a csendet olykor csak nagyapa törte meg: Klárika, ha bánt valaki, csak nekem szólj, majd én ellátom a baját, mondta, igazán nem ideillően, hiszen ennél nagyobb védelemben sohasem lehettem, mint mellettük. A mondás Imrének, Ferinek szólt, amikor olykor panaszkodtam rájuk a nagyapának.” Imre és Feri anyám nagybátyjai voltak.

Dédapáról az volt a családi történet, hogy már tizenkét éves korától eltartotta magát, önálló volt. Abban az időben nem volt szokatlan, hogy egy 12-13 éves fiú elment szerencsét próbálni és megpróbált pénzt keresni. Akkoriban a zsidóknak nem lehetett Pestre jönni, nagyon sok zsidó járta a falvakat, és fölvásárolt terményeket, tollat, rossz ruhát. Nem tudom, hogy dédapa miből élt, de volt egy olyan mese a családi hagyományban, hogy disznókereskedő volt. Valamikor a szabadságharc táján születhetett, és a kiegyezés után születtek a gyerekei, tehát már sokkal jobb körülmények közé. A dédapa nem nagyon támogatta a lányai tanulását, és a dédmama, Rozi dédmama harcolta ki, hogy a nagymamám elvégezze az óvónő- és tanítónőképzőt. Később úgy látszik a dédapám megenyhült, mert nagymamám testvére, Gizella, aki tizenegy évvel fiatalabb volt, ő már úgy tudom simán leérettségizhetett. A fiúkat különben taníttatták, szokás szerint.

A dédmama Reiniger Rozália volt. Anyám írásos visszaemlékezése szerint „Ma teltkarcsúnak mondanánk, és hamvas, rózsaszínű, mint az őszibarack. Shoppos frizurás.” Azt hiszem ez az, amikor minden oldalról fölfele van fésülve a haj. „Nyakát, hátát egyenesen tartotta, fejét mint egy kicsit büszkefélén is. Ő volt a frissensült forró almás pite, a csodás ebédek, a nyári esték felejthetetlen vacsorái a szalámis körözöttes zsemlével, hónapos retekkel. Ő a mesék a díványra heveredve ebéd után, a számlálhatatlan dal, máig is hallom: Kispirityi falu végén folyik a kanális, ezt a kislányt megölelném, ha az anyja bánja is. És ő volt a Kézenfogó, akivel indultunk a Garayra piacozni. Az ő szemöldöke rándulására indultam tüstént tenni, amit az a szemöldök parancsolt. Ő a Rozi nagymama, akit halála után neveztem el Rozikának, amikor 14 éves koromban elveszítettem, amikor teljes sokaságában, pompájában bontakozott ki előttem a lénye és hiánya. De a dalok százai megmaradtak, élnek bennem.”

A Szigeti dédszülők gyermekei Ferenc, Rózsa, Ilona, Imre és Gizella volt. Közülük Ilona volt az én nagymamám, az anyám anyja. A gyerekek közül Ferenc volt a legidősebb, róla azt írja anyám: „Szigeti Ferenc német-francia levelező, különös, kissé barátságtalan ember, gyermektelen, agglegény volt. Az I. világháború alatt apám négy évig az olasz fronton volt, ott éltünk nagyanyáméknál. Akkoriban ott élt az egész család, Feri, Imre, Gizike, Ilona anyám, nagyapa, nagyanya és én. Nagyanya csodája, hogy ennyi ember aránylag békén tudott maradni, persze nagy önuralomra volt mindenkinek szüksége. Jött haza Feri bácsi az irodából, nézegettem rá, kicsit tartottam tőle, pedig soha nem bántott. Szótlanul leült a neki hagyott teríték mellé, és kanalazni kezdte a levest és a sűrűn főzött tésztát. Egy röpke pillantást vetett rám aranykeretes szemüvege mögül, és odabökött egy éles na-t. Egyik nyáron Rózsi nénéméknél nyaraltunk Pista öcsémmel Kispesten a Teleki utca 58-ban, amikor levél jött Feri bácsitól, miszerint ezen és ezen a napon, ekkor és ekkor legyünk a Ligetben a Cirkusznál. Feri bácsi már ott várt a kapu előtt. Megölelt, megcsókolt bennünket nagyon szeretőn, és bevezetett az első sorban gondosan kiválasztott helyre. Nagyon jó délután volt. 1945-ben a deportálásból megérkezve Pestre döbbenten hallottam a rémes hírt, hogy Feri bácsi milyen módon pusztult el: a nyilasok a Dunába lőtték. Ilyen égbekiáltó kegyetlenségről addig nem hallottam. S máig is foglalkoztat, hogy mit érezhetett Feri bácsi és a többiek, amikor puskatussal hajtották őket a Duna felé.”

A következő gyerek Szigeti Rózsa volt. „Háziasszony, mozgékony, aranyszőke hajú, jól felvágott nyelvű, szókimondó, az igazat kereső asszony volt, nagyon értékeltem ezért, nagyon tetszett a magatartása. Három gyermekét, Évát, Annát és Bandit természetéhez híven nevelte, eléggé szigorúan. Mindhárom szorgalmas, kötelességtudó ember lett. Férje hídépítő mérnök, ő építette a szegedi vasúti hidat és úgy tudom, a szolnoki hidat is. Igazi nagyszerű puritán ember volt és kiváló, megbecsült szakember. Ő is spórolt a szóval, de barátságosabb volt, mint Feri bácsi.” Rózsa férje Reiniger Herman volt, úgyhogy ez valószínűleg unokatestvér-házasság lehetett. A családi legendáriumban benne van még, hogy Hermant Amerikába is meghívták munkára, tehát ők egy ideig Amerikában is éltek, de aztán hazajöttek.

Anyám a másik nagybátyjáról, Szigeti Imréről így ír: „Ha a Ferire azt mondtam, hogy furcsa, Imrére sokszorosan ráillik a megállapítás. Egyik oka a tehetsége, a másik valami bőrt támadó betegsége, ami miatt egész nap le s föl járkált a lakásban egy fehér lepedőbe burkolódzva, kisebb-nagyobb közlekedési akadályt okozva, és engem, akkor négyéveset, nagy horkantásokkal ijesztgetve. Kicsit szipogtam miatta, de valójában nagyon kedveltem Imriskét. Nagyon különleges, eszes, művelt férfi volt, lepedősuhanásai közben állandóan Adyt, Babitsot szavalt, vagy kedvencét mondta: Dante. Hároméves korában olvasott és kitűnően rajzolt, génjei határozottan a festés-rajzolás felé irányították. Nagy ismeretsége volt az írók, újságszerkesztők körében, így eleinte illusztrációval foglalkozott, majd Berlinben, a főiskolát elvégezve reklámrajzolással foglakozott Pesten is. 1924-ben kiment Ausztráliába a feleségével, az elragadóan bájos, intelligens Mérő Klárával. Eleinte sokat kínlódott, majd a zsidó hitközség felkarolta, kiállításokat rendezett számára. Nagy sikere volt, képeit vették és meggazdagodott. Felesége elég intelligens volt ahhoz, hogy kibírja türelmesen Imre szeszélyes lényét. Nemcsak eltűrte, de igen jó nyugtató hatással volt rá. Klára diplomás tanítónő volt, de nem gyakorolta, a Corvin Áruház igazgatójának titkárnője volt. Rendelkezett a kifinomult, művelt intelligencia minden segítő adakozásával, még Ausztráliából is gondolt rám. Sajnos beteg szíve elvitte őt kivándorlásuk után néhány évvel. Gyermektelenek voltak, Imre hetvenhárom éves korában halt meg rákban, nagy sikere közepén.”

Imre bácsi a háború után hosszan levelezett a nagymamámmal. Csodálatos kalligrafikus írásokkal hosszú-hosszú filozofikus leveleket váltottak, amiknek legtöbbjét nagymama megmutatta nekem, és az nagyon nagy élmény volt. Valamikor a hatvanas évek elején elkezdte hazaküldözgetni a képeit – amikből én is kaptam néhány darabot –, nagy gyűjtemény lett belőle, és egy részéből 1974-ben rendeztek egy kiállítást is a Magyar Nemzeti Galériában. Nagyon élénk és életteli képeket alkotott.

Dédszüleim legkisebb gyereke Gizella volt. Anyám így ír róla: „Háziasszony, de milyen háziasszony! Nagyszerű, rendkívüli volt, feledhetetlenek a születésnapokon, karácsonykor, húsvétkor, bármely alkalomkor készített zsúrjai. Ezekre a pompás uzsonnákra meg volt híva az egész rokonság, oda bizonyos, hogy mindenki boldogan készülődött és vett részt. És ott is kitűnően, meghitten érezte magát mindenki, csak azt sajnálta, hogy a háziasszony minden finomságából nem tudott enni. Minden változatos és különleges volt, és mindez a vendéglátás kedvessége és otthonossága Gizike néniből fakadt. Én szinte születésemtől élvezője lehettem az ő lényének, egészen felnőtt koromig. Életem egyik nagy ajándéka ez a barátság. Férje, Tímár Jenő, a Kőszénvállalatnál magas beosztású, tehetséges, céltudatos ember, cégvezető volt, s céljai felé következetesen haladó egyéniség. Többszöri ott nyaralásomkor láthattam, hogy a francia újság és szótár ebéd közben is tányérja mellett volt. Tanult és tanult, fáradtságot, időt nem kímélve. Családját mindig meggondoltan irányította, a zsidó törvények elől két fiát, Tamást és Pistát  kiküldte Franciaországba, ott lett Tamás mérnök, Pista Merielben körorvos. Jenő bácsi és Gizike az 1950-es években szintén Merielben telepedtek le, ahol Pisti kis házat épített nekik és felesége szüleinek, és gondoskodott egészségükről.”

A következő a családban az én nagymamám, anyám anyja, Ilona volt. Anyám szerint: „Finom, hosszúkás, kreol arcú, csinos asszony volt. Mint óvó- és tanítónő kiváló eredményeket ért el. A szegedi zsidó iskola égisze alatt vezetett egy óvodát, aminek híre ment városszerte és egyre több értelmiségi család, egyetemi tanárok hozták el gyermekeiket. Háború után a szegedi városi iskolában tanított. Sajnos fejlesztő munkájára, az elsősök írástanításának általa bevezetett módjára nem derült fény, nem kapta meg az elismerést. Ez fájt neki. Nagyműveltségű, az emberekhez érzékenyen értő egyéniség volt, aki ismerte őt, nagyon szerette. Férje Hoffmann László, hites könyvszakértő, a Szegedi Városi Nyomdánál igazgató-főkönyvelő volt. Családjának igen jó körülményeket teremtett, de a gondtalan, kellemes korszak megtört egy komoly eltévedése miatt. Tizedére csökkent a család jövedelme, nehéz lett az élet. Ebben az időben szervezte meg anyám az óvodát, talpra ugrottunk. Meg kell mondani apámról, hogy nagyon kedvelt engem, nagyon szép gyermekkort adott nekem, jóléttel, sok örömmel, játékkal és vidám tréfálkozásokkal. Vidám, humoros ember volt, nagy mesélő, máig is őrzöm emlékét.” Én már csak egy szótlan, morc, asztmás öregemberre emlékszem, pedig nem volt akkor még olyan nagyon öreg.

Hoffmann nagypapa eredetileg debreceni volt. Dédapám, Hoffmann Sándor a debreceni Független Újság társtulajdonosa volt. A cég Hoffmann és Kronovitz néven működött, az újságba írt Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Ady Endre. Nagyapám nyomdagépszerelő volt apja újságjánál, majd mérlegképes könyvelővé képezte magát. Amikor a nagymamával megesküdtek – ez lehetett valamikor 1913-ban, mert 1914-ben született az édesanyám –, akkor behívták és négy évig volt az olasz fronton. Azalatt költözött a nagymamám az anyuval a dédmamához, és akkor volt az, hogy olyan rengetegen laktak együtt egy lakásban. Amikor vége lett a háborúnak, nagyapám visszajött, Szegeden kapott állást, és talán valamikor az 1920-as évek legelején leköltöztek Szegedre. 1922-ben Pista nagybátyám már Szegeden született.

Szegedi életükről, a rokonokkal tartott kapcsolatról anyám ezt írja: „Járt ott Szigeti Imre, anyám rajzművész öccse, akit elvezettem a szép templomokhoz. Hegyekről készített sorozatot. Akkoriban Berlinben élt. Hálából születésnapomra egy doboz marcipán szívet küldött. Járt nálunk Gizi néném fiával Pistivel, és Rózsi néném elég sűrűn jött. Mindenkit nagy örömmel, ovációval fogadtunk már az állomáson, és boldogan vettük birtokunkba, marasztaltuk minél tovább. Rózsi néném férje, Herman is a hídépítéskor sokszor járt nálunk Szegeden, aminek mindig nagyon örültünk. Nagy ebédelések, jókedvű borozgatások és beszélgetések alakultak ki, így örültünk sokaknak, akik ellátogattak hozzánk. És járt nálunk nagyanya. Ez rendkívüli ünnep volt, nagy ebéddel. Eltelve az ünnepi ebéddel én kényelmesen üldögéltem, ilyenkor jött létre az a bizonyos nagyanyai szemöldökrándítás. Vettem a jelzést és már ugrottam is fel, alaposan nekiláttam az asztal leszedésének.”

Nagyszüleim másik gyermeke, anyám testvére István, Pista volt. Ő később magyarosította a nevét Hoffmannról, és Horvai Istvánként lett ismert színházi rendező. Anyám így ír róla: „Ritka, célja felé haladó ember. 14-15 éves lehetett, amikor egy kicsiny könyvvel és egy vonalas füzettel nagy elmerülésben találtam őt a nagy ebédlőasztalnál. Mit csinálsz, kérdeztem, rendezőpéldányt, vágta rá, mint a világ legtermészetesebb dolgát. És neki ez tényleg az volt. Ettől kezdve hihetetlen tudatossággal haladt célja felé, nehéz évek, háborún át, főiskolát elvégezve az első megbízatásig, amikor az Úttörőszínházban, majd a Madách Színházban lett igazgató. Majd jöttek a nehéz évek, a megpróbáltatások, bárha az imádott szakmától, a rendezéstől nem kellett elszakadnia. Egyébként kétszeres Kossuth-díjas, Érdemes Művész, Kiváló Művész, 1996-ban Tiszti Kereszt kitüntetést kapott.”

Úgy tudom, a háború alatt nagybátyám másodmagával megszökött a munkaszolgálatból – valahol a Kárpátokban voltak –, a társa megsérült és ő a hátán vitte. Ez nagyon szép és komoly tett volt. 1945 után belépett a Pártba, és kapott egy szovjetunióbeli ösztöndíjat, ahol azt hiszem Leningrádban tanult két évig. Onnan visszajőve abszolút jó kádernek számított, ezért is lett olyan fiatalon színházigazgató. De ez nem vonja kétségbe a tehetségét. Azért kapta az első Kossuth-díjat, mert valami színdarabot rendezett, amiben Sztálin volt a főszereplő. 1956-ban aztán a forradalom alatt azt mondták rá, hogy sztalinista, amit ő kikért magának. Megpróbáltak a feleségével disszidálni, de nem sikerült és visszajöttek. Az volt a büntetése, hogy néhány évig Miskolcon dolgozott, mint rendező. Utána szépen visszakerült Pestre, és megkapta a kitüntetéseit. Aczél elvtárs azért figyelte, hogy a tehetséges emberek közül lehetőleg kevesen vesszenek el.

Pista nagybátyám abszolút nem volt családcentrikus, de ez nagyon enyhe kifejezés. Olyan volt, mint hogyha én, vagy mi nem is lennénk a világon. Pedig nekem jót tett volna egy nagybácsinak ha nem is az anyagi segítsége, de egy jó szava, érdeklődése, bármi. Ezt ő elmulasztotta, nem érezte, hogy ez neki feladata volna, vagy nekem szükségem lenne erre. A tanítványaival foglalkozott a Színművészeti Főiskolán, akik imádták, istenítették, meg a rendezéssel. Nem egyszer volt, hogy összefutottunk a Váci utcában, olyankor tétován rám nézett, azt mondta: Szervusz Veruska, és továbbment. Később a Lukács uszodában már azt mondta: kezit csókolom. Akkor már nem is ismert meg. Abszolút nem számítottam neki, holott gyerekkoromban szeretett. De aztán elkapta a foglalkozása vagy a tehetsége, és anyámmal sem akarta tartani a kapcsolatot. Az anyám emiatt nagyon el volt keseredve.

Olymértékben nem számítottam a nagybátyáméknál, hogy nem is értesítettek a haláláról. Az unokanővérem látta az újságban és ő értesített. Tavaly aztán megkerestem a sírját és tettem rá egy kavicsot. És mostanában láttam az interneten, hogy színházbérlet lett a nagybátyámból. Horvai István bérlet.

Az anyám, Hoffmann Klára, nagyon jó polgári nevelést kapott. A nagymama, úgy tűnik nekem, mindent biztosítani akart neki, amit magának nem tudott. Anyám tanult külön németül, franciául és zongorázni. Nagymama nagyon szerette volna, ha anyám egyetemre megy, valamint jelentkezett a Zeneakadémiára is – mert tíz vagy tizenkét évig zongorázott, és azt mondták, hogy rendkívüli tehetség –, de anyám minden nehézség elől meghátrált. Nem ment el a zeneakadémiai felvételire, és nem ment el az egyetemre sem. Ez lehet önbizalomhiány is, de az is igaz, hogy a harmincas években már nagyon-nagyon nehéz volt egy zsidónak egyetemre menni.

Anyám világéletében meglehetősen nehezen bírta a megterhelést. Egy kis filigrán asszony volt, gyenge idegrendszerrel, és úgy látszik, nem nagyon volt önbizalma. Azt nem mondom, hogy nagymama gondos nevelése kárba veszett, mert 1932-ben nem volt mindennapi, hogy egy lányt érettségiztetnek. Utána anyám elment gyors- és gépíró iskolába, meg kitanulta a művirág- és tolldíszkészítést, de igazából csak egy keveset dolgozott mint gyors- és gépírónő, aztán férjhez ment, és akkortól a maga részéről jó ideig feleségként működött.

Az apai nagyszüleim, Szöllős Samu és Kráhl Irma szegediek voltak. Nagyapám 1870-ben Nagyszöllősön született Scheiner Sámuelként, majd nevét Szöllős Samura változtatta. Nagymamával 1893-ban házasodtak össze. Négy gyerekük volt, Károly, Erzsike, Antal és László, az én apám.

Anyám így ír a családfában nagyapámról és nagyanyámról: „Szöllős Samu kedves, barátságos ember volt hófehér hajával, mosolyra hajló, pirosas arcával. Foglalkozása aranyműves volt. Egykor Szeged főutcáján, a Kárász utcán volt a családnak ékszerüzlete, ami sajnos tönkrement. Ekkor kerültek a Fekete Sas utcába, egy sötét kis üzletecskébe, aminek a kirakatában néhány ezüst gyűrűcske és ezüst lánc árvállott. Nagymamát, Kráhl Irmát sajnos már mint súlyos beteget ismertem meg. Legkisebb fia, Laci vitt el hozzá bemutatni, mint a leányt, akit feleségül szeretne venni. Persze zavarban voltam, mit is mondjak, de ő pillanatok alatt eloszlatta közvetlen, kedves kérdéseivel. Irmike karcsú kis teremtés volt, hát még a kegyetlen gyomorrák súlya alatt finom kis arca is megfogyott. Nem sokáig élvezhettem szeretetét, elfogadását, néhány hónap múlva elhunyt, alig bírt vigasztalható bánatban hagyva itt négy gyermekét.”

Szöllős nagymama tehát a születésem előtt meghalt, Szöllős nagypapát pedig nagyon kevéssé ismertem. Rá úgy emlékszem, hogy egyszer bevittek hozzá a szanatóriumba, de nem hiszem, hogy különösebben foglalkozott volna velem. Gégerákja volt, és valamikor talán 1942 körül sikerült békében elhunynia. Azt tudom, hogy mikor megszülettem, akkor szerette volna, ha az Irma nevet kapom, mert a nagymama nemrég halt meg, és ez a szokás a zsidóknál. De a mamám ezt nem engedte, és a Vera nevet kaptam, amiért nagyon hálás vagyok neki, mert az Irma ma már nem olyan népszerű név és nem is tetszik annyira. A nagypapa viszont nagyon makacs volt, és mindig azt kérdezte a szüleimtől, hogy hogy van a kis Irma.

„Irmikének megemlíteném két nagyon helyes és kedves testvérét, Zseni és Adél nénit, akik szintén kedveltek engem, és én őket. Adél néninek két gyermeke volt, akiket szintén nagyon kedveltem: Magda és Bandi, becenevén Dike. Magda iparművésznő volt, igen tehetséges, színes posztódarabkákból tündéri kis tárgyakat csinált: kis könyvjelzőket, gyufatartókat, babácskákat. Szerettem nézni, ahogy dolgozik és csendben üldögélni vele, majd beszélgetni. Jó barátok voltunk. Dike banktisztviselő volt, más társaságban forgott, ám találkozáskor mindig kedves, barátságos volt.” Magdának egy kis üvegvitrinje volt a szegedi Kárász utca egy nagyon fontos pontján, ahol bemutatta a tényleg csodálatos műveit. Neki nem volt családja, volt valami kis testi hibája, csípőficam, vagy valami ilyesmi, de roppant megnyerő és tehetséges személy volt. Magda a háború alatt lágerbe került, túlélte, majd a háború után meghalt abban a tüdőbajban, amit a lágerben szerzett. És úgy tudom, hogy Bandi viszont nem élte túl a háborút.

Édesapám testvérei közül Károly volt a legidősebb. Anyám így ír róla: „Egy fiatalkori házasságára emlékszem, elvett egy vásárhelyi jómódú leányt. Károlynak ebből az anyagi okokból kötött házasságából született egy fia, Palika. A szülők hamarosan elváltak, Palikát nagyon szerette, sűrűn látogatta, Szegeden találkoztak rendszerint. Anyagilag is bőkezűen támogatta, kivételes neveltetésben részesítette. Én is találkoztam Palikával és édesanyjával. Anyja nem a szépségével, hanem modorával, műveltségével hatott, és Palika is egy csinos és művelt fiú volt, akivel jó volt találkozni. Károly nyitott Szegeden egy elektromos üzletet, ahol öccsét, Lacit is kitaníttatta az elektromos szakma minden csínjára, bínjára. Majd eladta szegedi boltját, felment Pestre, és sikerült elhelyezkednie a híres Philips cégnél Eindhovenben. A cég európai, beleértve Magyarországot is, eladója lett. Nagyon elegáns és jó jövedelmű állása volt ez, hamarosan gyönyörű autóval jelent meg Szegeden a rokonainál. Lacit, aki akkor már férjem volt, nagyon szerette és sokat segítette. Akkor már megvolt Vera lányunk, őt is nagyon kedvelte, és amolyan keresztapja-féle lett. Sok kis ruhácskát, az első fehér magas cipőt küldte el neki. A háború Károlyt is elsodorta, eltűnt, nem tudtunk nyomára bukkanni. Lehet, hogy munkaszolgálatos volt.”

Én úgy tudom, hogy munkaszolgálatos volt, és valami rettenetes módon végezték ki: leöntötték vízzel és hagyták megfagyni. Én is úgy emlékszem rá, mint aki nagyon kedves és nagyon ajándékozó kedvű volt, és nagyon szeretett engem. Hozott egyszer egy tálca krémest, és azt mondta: ez mind a tied, ezt te edd meg. Emlékszem, hogy ott álltam, és néztem: hát hogy egyek én meg egyedül egy tálca krémest? A Palika fiáról tudom, hogy fiatalkori cukorbetegségben szenvedett, de akkor már az inzulint felfedezték és tudták kezelni. 16 év körüli nyurga kamasz fiú volt, amikor ugyanabba a strasshofi lágerbe került az anyjával, ahova mi, de ők nem élték túl a háborút.

Apám másik testvére Erzsike volt. Anyám emlékei szerint „Erzsike sudár, szép fiatal leány. Első házassága tévedésen alapult. Erzsikébe beleszeretett egy pesti ékszerügynök, és ő sajnos hozzáment. Ez a férfi nem becsülte meg a gyönyörű asszonyt, és pénzügyi hibákat is elkövetett, úgyhogy el kellett válniuk. Ebből a házasságból született Gyurka, egy kedves, erőteljes ember, aki az Újszegedi Kendergyárban dolgozott. Később Erzsike megismerkedett egy Szeged környéki földbirtokossal, Újhelyi Sándorral, és hozzáment. Sajnos Sándor bizony nem valami életrevaló ember volt, birtoka kicsi volt, és Kisteleken. Ide költözött Erzsike. Sándor megbecsülte őt, de nem volt ügyes gazdálkodó, így gondok között éltek. Ebből a házasságból született Éva lányuk. Sándor fiatalon meghalt, Erzsike és Éva a gondok gondját élte meg. Ők sem kerülhették el a deportálást, Auschwitzba kerültek. Csoda módjára ez a két nő visszakerült Auschwitzból, harminc kilóra fogyva, de életben.”

Erzsike fia, Gyurka sajnos meghalt munkaszolgálatban. A mi Gyuri fiunk részben ezért is lett Gyurka, mert a zsidóknál szokás a halott hozzátartozó után nevet adni. És a férjemnek, Ferinek is volt egy unokaöccse, aki szintén Gyurka volt, és ő is odaveszett. Mivel tetszett is a név nekünk, úgy gondoltuk, hogy ez után a két halott után lesz a Gyuri fiunk elnevezve.

Apám következő testvére Antal. „Anti csinos, magas férfi, az Újszegedi Kendergyárban mint adminisztrációs dolgozó volt alkalmazásban. Biztos, jó állásban. Felesége Klári a Linóleumvállalat egyik Kárász utcai üzletében volt kiszolgáló, az akkori ízlésnek megfelelő szép nő volt. Igazi kispolgárok voltak, akik fontoskodnak, kiszámítják minden cselekedetüket, minden mosolyukat. Született egy kisfiuk, Péterke, alig pár hónappal előbb, mint a mi Veránk. Itt lett volna az alkalom a két egykorú gyermek, a két unokatestvér jó találkozására. De ők passzívak maradtak, szinte egyetlenegyszer sem hozták el Péterkét Verához. 1944-ben Klári és Péterke Auschwitzba került, Anti valószínűleg munkaszolgálatba, s így az egész család elpusztult, egy sem jött vissza. Bármilyen mostohán viselkedtek velünk, mi sajnáltuk őket. Fiatalok voltak és Péterke nyolc éves kisfiú.” Emlékszem, első osztályban egy osztályba jártunk Péterrel, és jóformán nem is ismertük egymást, csak tudtam, hogy ő az unokatestvérem. Péter mamája és anyám utálták egymást. Unokanővérem szerint a mamám finoman szólva trehány volt, Antinak a felesége meg túl precíz. Teljesen eltérő természetű volt a két nő.

A következő gyerek László, az apám. „Ő volt a legkisebb a testvérek között, nagyon szerették is.” Én zárójelben megjegyzem, hogy valószínűleg nagyon el is kényeztették. „Olykor tréfásan kis vacaknak szólították. Lacit a szülei beírattak a kereskedelmi iskolára, hogy ahogy Szegeden mondják, ne legyen kapa-kasza kerülő, azaz ne legyen valamiféle irodista, de nem fejezte be az iskolát. Így vitte Károly bátyja tanulónak az üzletébe. Ott Laci elsajátította az elektromos mesterséget, mégpedig igen jól, úgyhogy kiváló, tehetséges szakember vált belőle. A villanyszereléstől egészen a röntgengépek és egyéb orvosi gépek javításában lett elismert szakember. Munkája is volt, egészen az 1930-as évekig, amikor is világszerte kitört a munkanélküliség. Ekkor egy darabig a városházán dolgozott, mint munkanélküli.”

Akkoriban találkoztak az anyuval, aki erről így írt: „Én lánykoromban egy olyan jókora házban laktam, amit U-háznak is neveztünk, U formájánál fogva. Ebben a házban nagyon sok barátnőm volt, nagy és feledhetetlen, színes, jó életet éltek a gyerekek. Duci és Bözsi, két testvér a legjobb barátnőim között szerepeltek. Egy napon elkezdték rágni a fülemet, hogy az uszodában milyen érdekes fiúval ismerkedtek meg. >>Ez, barátom, senkihez sem hasonlít az eddigiek közül. Másképpen beszél, másképpen tréfál, szóval mindenben más, valahogyan különös és furcsa. Ez a fiú keres egy lányt, aki tud és szépen zongorázik. No ezt a lányt szeretné ő megismerni, és lefényképezni elmélyült zongorázás közben.<< Ilyen gondolattal még én sem találkoztam, ez új volt nekem is. Egy napon el is hozták őt, és valóságunkban is megismerkedtünk. Merem mondani, hogy tetszettünk egymásnak. Szerelem első látásra, ami most a jelenlegi televíziós műsorokban játszódik, valami ilyesmi, ami azután négy évig kitartóan folyt.”

Anyu azt nem írta le, amit elmesélt nekem, hogy ez a találkozás a strandon történt. Szegeden volt egy nagy homokpart, és ott strandoltak az emberek. Anyu elmesélése szerint az árnyékban egyetlen nyugágy volt, abban ült az apu. És körülötte üldögéltek a lányok a homokban. Itt mutatkoztak be egymásnak. Az apu lelkes fotós volt, az anyám pedig szépen zongorázott, de az a bizonyos fénykép nem készült el. Elkezdtek viszont együtt járni, és nagy szerelem lett belőle. És mind a két család elszomorodott, mert a Klárikát inkább egy diplomáshoz akarták adni, a Lacika meg vegyen el egy gazdag lányt. Mint a bátyja, Károly. Így ment ez régen.

A szülők ellenezték a házasságot, és azt gondolták, hogy Klárikát felküldik Pestre. Egy fél évig ott lesz, és mert ügyes keze van, tanulja ki a művirág- és tolldísz-készítést, mert ez akkor még jó dolognak tűnt. Tehát fölküldték anyámat Pestre, akit ott a rokonok patronáltak, de a szerelem még jobban fellobbant, mert akkor már távol is voltak egymástól. Ment a nagy levelezés, viszont az apu ott állt munka nélkül, állás nélkül, hogy házasodjon meg? Régen nem úgy volt, hogy a feleség is dolgozik. Azután anyu a tolldísz-készítésben nem dolgozott, de letette a gyors-gépírói vizsgát és egy szegedi üzletben dolgozott, egy bornagykereskedésben.

A családi anekdota szerint apu mindig odajárt vasárnap ebédelni az anyuékhoz. És nagypapa már nagyon unta a dolgot – mert végül is apu lekötötte az anyut, tehát más nem érdeklődött utána, és anyu már 22 éves volt –, és egyszer állítólag azt mondta, hogy elég volt a vasárnapi ebédekből, döntse el az apu, hogy elveszi-e anyut vagy nem. Akkor elhatározták, hogy összeházasodnak. Megismerkedésük után tehát négy év múlva, 1936-ban megházasodtak. Borzasztó szegények voltak, és valami szörnyű helyen laktak. Amikor 1937-ben megszülettem, akkor még ott laktunk, de nem tudnám megmondani, hogy hol. Erről anyám így ír: „Miután végül összeházasodtunk és megszületett első gyermekünk, Vera, bizony nem volt könnyű az életünk. Bár azért mindig, ha nehezen is, de megvolt a legszükségesebb. Egy lényeges: megértettük és szerettük egymást. És ez nem csak szó, de igaz. Laci anyámon kívül, vagy talán még jobban értette a magatartásomat, elgondolásaimat”

Aztán valahogy sikerült a Délmagyarországi Cipőgyárban állást kapni az apunak, így valami kis jövedelmük lett, és valószínűleg olyan kétéves körül lehettem, amikor beköltöztünk a Bercsényi utca 13. számú házba, egy második emeleti, udvari, szoba-konyhás lakásba, ahol kint volt a vécé a folyosón. Ez bérlemény volt, nem saját, és ez is elég szegényes hely volt, de talán egy fokkal jobb, mint ahol először laktak. A kétemeletes házban az utcai fronton voltak a szép nagyobb lakások, fürdőszobákkal, és hátrafelé voltak szoba-konyhásak is. L-alakú volt a ház, végig gangos. Az udvar elég nagy volt, és az udvar közepén állt egy kicsi ház, ahol egy öregkisasszony lakott, aki varrodát tartott fönn. Nagyon szép narancssárga petúniákat ültetett a házikója elé, de mi, gyerekek állandóan zavartuk őt a rajcsúrozásunkkal, és mindig elkergetett bennünket.

A házban azt hiszem mi lehettünk egyedül zsidók. Két gyerekkel játszottam ott, bizonyos Megyeri Andrissal és Bálizs Zsuzsival, akikkel nagyon fantáziadús játékokat játszottunk. Például egyszer elhatároztuk – olyan négy-öt évesek lehettünk –, hogy a hátsó udvarban a fal melletti ágyást felássuk, és alul, a föld alatt építünk egy báltermet. Megkérjük apámat, hogy szereljen be villanyt, és akkor mi ott nagy bált fogunk rendezni. Ennek érdekében báli ruhát csináltunk, mégpedig én olyat csináltam, hogy fogtam egy orgonaszálat, leszedtem a virágait és egyenként cérnára fűztem, hogy majd az lesz a ruhám rojtja. De az volt a baj, hogy a házmester ott növelte a kis zöldségeit, ahol mi ástunk, úgyhogy rövid úton elzavart bennünket. Aztán kitaláltuk, hogy a padlásfeljáróban színházat csinálunk. Kihívtuk a szülőket, azok ültek a lépcsőn, és mi ott produkáltuk magunkat. Még most is jó emlékem van erről.

Egyszer fodrászost játszottunk Andrissal. Bementünk a hálószobájukba – valószínűleg nyár lehetett, mert le volt sötétítve –, volt ott egy nagy tükör, és akkor fogta és lenyírta a copfomat. A mamám nevetett rajta – igaza volt, hát nem nagy dolog –, elvitt fodrászhoz és megigazíttatta a hajamat, de Andris mamája rettentő haragra gyulladt, és kukoricán térdepeltette a fiát. Nagyon szigorú nő volt. A Bálizs Zsuzsi nálunk egy kicsit fiatalabb volt, tragikus gyerekkorral. A szülei, úgy emlékszem, nácik voltak. Két családról tudok a házban, akik nagyon erősen szimpatizáltak a nácikkal. A kis Zsuzsinak született egy húga, egy gyönyörű kisbaba. Valószínűleg nagyon féltékeny lehetett, és valamit csinálhatott vele, mert büntetésül este, sötétben Zsuzsit a szülei kikötötték a gang rácsához és otthagyták. Még mindig a fülemben cseng az a kétségbeesett zokogás és sikoltozás, hogy „jó leszek, jó leszek!” Nagyon megrendített mindenkit, de senki nem mert közbeavatkozni azt hiszem, míg végre bevitték a szerencsétlent.

A háború előtti gyerekkori játékaimra nem túlzottan emlékszem, de azt tudom, hogy akkoriban divat volt az a teljesen egyszerű rongybaba, aminek ide-oda mozgó kaucsuk szemei voltak. Otthon „bundzsibabának” hívtuk. Ajándékokra nem emlékszem, szerintem nem lehetett túl sok pénzünk ajándékra. Képeskönyveim viszont voltak. Akkoriban jelent meg a Saláta Sára című képeskönyv, amit nemrég újra kiadtak, és a fiam megvette nekem. Döbbenten láttam, hogy micsoda nagy csacsiság a szöveg, a képek azonban gyönyörűek. Aztán volt József Attilának, ha jól emlékszem még háború előtt, illusztrált verse, a Három királyok. Ez a könyv is megvolt. És Károly bácsi, apám bátyja hozott nekem ruhákat, meg egész doboz édességeket. Akkoriban a Stühmer gyár volt a menő, viszont csokoládé nem volt, és Károly bácsi egy doboz különböző színű marcipánfigurát hozott nekem.

Egyszer, talán lehettem hároméves, nagybátyámnak, Horvai Pistának a barátja is eljött a születésnapomra és hozott egy nagyon aranyos kis fonott, nád gyerekkarosszéket. Aztán volt egy ródlim, de soha nem akart senki húzni. És van egy emlékem, hogy a nagybátyámat addig nyúztam, míg végül elvitt szánkózni. Szegeden van egy víztorony, ami egy pici dombocskán állt, oda kivitt és ott lecsúsztunk. Meg egyszer elvitt magával oda, ahol udvarolt, legalábbis egy lányos házhoz vitt, Deutschékhoz, aki nagyon híres szabó volt Szegeden, és egy különlegesen modern, hatalmas nagy üvegablakos házban laktak.

Arra is emlékszem, amikor a szüleim nagy nehezen új bútort vettek a szobába. Az akkori idők divatja szerint nagyon modern bútor volt, narancssárgára festett szögletes karosszékek, amihez narancssárga, barna és zöld csíkos rongyszőnyegeket vásároltak. Nagyon érdekes és barátságos berendezés volt. Arra is emlékszem még, hogy az anyámnak gyakran volt a veséjével baj, vesemedence-gyulladása volt, sokat betegeskedett. Olyankor a nagymama elvitt engem magukhoz, de arra nem emlékszem, milyen volt a nagymamáék lakása. Két-hároméves körül lehettem, amikor nagy hófúvásban vitt magukhoz. Mentünk át egy nagy téren, fölkéredzkedtem az ölébe, és akkor az volt nekem a biztonság. Az anyám nagyon érdekes, intelligens ember volt, de valahogy az az érzésem, hogy nem nőtt fel eléggé. Nagyon szeretett, Veruskának becézett, de a biztonságot nekem a nagymama adta, és apu.

Apukám az imádatom tárgya volt. Vasárnap délelőttönként elvitt sétálni, és olyankor mesélt, magyarázott. A háború alatt nem volt csokoládé, két dolgot lehetett venni: marcipánt, ami lila celofánba volt csomagolva, és pörkölt mogyorót, cukorbevonattal. Akkor kaptam egy marcipánt, és apu elmesélte, hogy a marcipán úgy keletkezett, hogy valami várban, ahol kifogyott az ennivaló és csak mandula, cukor, meg nem tudom mi volt, a szakács feltalálta a marcipánt. Vagy így volt, vagy nem, de olyan érdekesnek találtam. Engem apám Mócsing Janinak hívott, amiben az is benne volt, hogy bizony nem ártott volna, ha fiú leszek. Mondogatta is néha az anyu, hogy apu fiút szeretett volna.

Nagymamáék Pista nagybátyámmal együtt valamikor odaköltöztek a mellettünk lévő lakásba, ami két szoba, fürdőszobás lakás volt. Volt egy ebédlő – azt hiszem, Pistának az ebédlőben volt az ágya –, meg volt egy hálószoba. Emlékszem, az ebédlőben régi kredencek álltak, az asztal le volt takarva matyó hímzéses, fekete alapon gyönyörű színes virágos terítővel, és elég régi perzsaszőnyegek voltak. A háziúr engedélyével áttörték a két lakás között a falat, tehát a mi szobánk és az ő konyhájuk átjárhatóvá vált. Így nekünk is lett fürdőszobánk, konyhának meg a nagymamáék konyháját használtuk, és a mi konyhánkban az apám egy kis műhelyt rendezett be, ahol egyszerű rádiókat készített, bizonyára fizetés-kiegészítésként. A konyhában volt apámnak egy doboza, vagy ládája, amiben mindenféle maradék drótot, spárgát, kábelt tartott. Kiskoromban imádtam azokat szétválogatni. Ültem a szőnyegen, és válogattam, bogoztam. Ez valami kezdeménye lehetett annak, hogy most is roppantul szeretem kibogozni az eseményeket, mindennek az okát megtalálni, hogy mi miért van.

Apámnak érettségije se volt, de nagyon ügyes szakemberként a fényképezőgéptől a rádióig mindenhez értett. Ő csinálta – azt mondták – Szegeden az első detektoros rádiót. Összebütykölte. Nekünk is volt rádiónk, egy barna fadobozra emlékszem – tehát nem egy kis bütykölt rádióra –, egy rendes fadobozos, lámpás rádióra, ami akkor szokás volt. És arra nagyon emlékszem, hogy a szüleim a rádióban a híreket állandóan hallgatták. És feltételezem, hogy zenét is, de ezt csak gondolom, mert a szüleim nagyon zeneszeretők voltak.

Az apu többek között röntgenkészülékeket is tudott javítani. A Bercsényi utcai ház háziura egy Szél Pál nevű főorvos volt a katonakórházból, akit a háború alatt kihelyeztek a szovjet frontra. Szerzett az apunak hamis papírokat – ahol reformátusnak volt feltüntetve –, és kivitte magával, mint szakembert. Így apu megúszta a munkaszolgálatot. Ha jól tudom, két – két és fél évig talán egyszer jött haza szabadságra. És a fronton, 1942. január elejétől július végéig naplót írt, ami valahogy megmaradt, de több lap is hiányzik belőle. Én már felnőtt fejjel próbáltam kiböngészni, de hihetetlenül olvashatatlan az írása. Ahogy ki tudtam venni, apu nagyon magányos volt ott. Nyilván nem mert senkivel barátkozni, és félt a fürdéstől, ami lebuktatta volna. Olyanokat írt a naplóba, hogy „Drága Klárikám, Veruskám, bárcsak veletek lehetnék!” És ő, aki ateistának, meg felvilágosultnak tartotta magát, nem egyszer azt írta, hogy „Majdcsak megsegít a Jóisten!”

Mikor apu a frontra került, az anyám jövedelem nélkül maradt. Nem dolgozott, akkoriban mindenkinek, különösen a zsidóknak nehéz volt munkát találni, és úgy emlékszem, hogy háncsfonást vállalt. A fürdőszobában – a fürdőszobánk olyan volt, hogy egy olyan hengeres fűtőtestbe be kellett fűteni, azt hiszem, kétszer fűtöttek be és kétszer fürödtünk egy héten – a fürdőkádban áztatta be a háncsot, amit azután meg kellett fonni hosszú fürtökbe, és abból szatyrokat vagy szalmapapucsot készítettek később. De ez embertelen munka volt, a keze teljesen sebes lett tőle, és nem is volt olyan sok, hogy komolyan tudott volna keresni vele. Nem emlékszem, hogy más munkával próbálkozott volna, gondolom, a nagymamáék tartottak el bennünket. Nagymama ugyanis a szegedi hitközségi óvodát vezette – ahova kétéves koromtól már én is jártam –, és ő vezette a háztartást is. Ő tartotta össze a családot. Én a mamámra mint nem jó háziasszonyra emlékszem. Neki nagy érdeklődése volt, sokat olvasott, délutánonként elvitt engem sétálni, és bizonyára főzött is, de az igazi evésemlékeim a nagymamához fűződnek.

Arra emlékszem, hogy nagyon-nagyon szerényen étkeztünk, mert háború is volt, meg pénz se volt, és nagymama olyanokat csinált, hogy azt mondta: együnk szendvicset, jó? Elővette a kis kenőmájast, megkente a kenyeret és uborkakarikákat tett rá. És akkor szendvicset ettünk. A nagymama csodálatos ember volt! Egy nagy pedagógus. Én Arany balladákon nőttem föl már ötéves koromtól, és mindenféle Grimm és Andersen meséken. Még anyám is időnként mondott verseket nekem. Tehát mikor odaértem az iskolai tanulásban, hogy: „Csalogatja csemegével Muci paripáját, lenge szellő lebegteti tengerzöld ruháját…”, akkor az számomra egy ismert vers volt, azt már kívülről tudtam. Fantasztikus útravalót kaptam a nagymamámtól.

Nagymamáék lakásában a hálóban világosszürke selyem huzatú székek meg egy ovális asztalka volt, és abban volt egy fiók. Abban tartották a varróholmit és a gombokat. Nagymama órák hosszat képes volt úgy játszani velem, hogy az egyikünk volt a vevő, a másikunk az eladó, és gombvásárlást csináltunk. Hihetetlen türelme volt. Amikor tizennyolc éves voltam, akkor egy füzetben írt egy életrajzot rólam, a mi közös kapcsolatunkról. Abban írta arról, mikor megtudta, hogy megszülettem: „…rohanok megnézni a lányomat és első unokámat. Ici-pici kis porcelán baba, koraszülött, 2 kilós … Két nap múlva légzési zavarok lépnek fel. Nem kap levegőt, a pici arc még kisebbre esik össze, elfeketedik. Orvost! – üvöltök. Kikapják a kezemből a gyereket, elrohannak vele, egy idő múlva pirosan, élénken hozzák vissza. Az orvos megsimogat, nincs semmi baj, nyugodjon meg… Ekkor jöttem tudatára, hogy életem legdrágább kincse az unokám.” Hát mi kell egy gyereknek? Hogy legyen egy személy, akinek a világon a legfontosabb. És én ezt a nagymamától megkaptam!

Az óvodát, ahol a nagymama dolgozott, a hitközség tartotta fenn. Egy terem volt csak, kétévestől hatévesig egy csoportban voltak a gyerekek, és nagymama volt az egy darab óvónő. Nem is tudom, hogy volt-e segítsége. Nagyon modern óvoda volt, és nagymama is nagyon modern foglalkozásokat tartott. Az alul olajjal festett falra táblákat festettek fekete olajfestékkel, hogy a gyerekek nyugodtan firkálhassanak rá. Állandóan volt színes kréta, színes papír, és mindenféle játékok. Nagyon jó emlékem van az óvodáról. Reggel együtt mentünk be a nagymamával, és együtt mentünk haza, szóval nagyon szoros kapcsolatban voltunk. Nekem a lelkemre kötötték, hogy az óvodában azt kell mondani, hogy óvónéni, és nem azt, hogy nagymama. Emlékszem, hogy kicsi világoskék asztalok voltak, körülötte kicsi világoskék székekkel, én ott ülök azon a kis széken, és azt kiabálom: nagymama! Mert annyira akartam, hogy én igenis kivételezett legyek. Holott ő azért vigyázott, hogy ne legyek az.

Az óvodában mindenféle ünnepségeket tartottak. Szegeden van egy nagyon szép hitközségi épület, annak egy gyönyörű díszterme, és mindig ott tartottuk meg az ünnepeket. Az óvodai év végén mindig volt záróünnepély is, ahol az egyik gyerek búcsúzott az óvónénitől. A zsinagóga háta mögött volt egy kis kertecske, meg egy aszfaltozott rész, és ott volt az ünnepély. Mikor végzős voltam, úgy döntöttek, hogy mivel én vagyok az unoka is, én búcsúztassam a gyerekeket a nagymamától. Anyám órákig tanított nekem egy kis beszédet a fürdőszobában, ami valahogy úgy kezdődött, hogy: Édes óvónéni, drága nagymamám, és utána egy pár szót kellett volna szólnom. Eljött az ünnepély, a nagymama ott állt középen, és engem odatuszkoltak, hogy búcsúztassak. Elkezdtem mondani, hogy édes óvónéni, drága nagymamám, fölnéztem, és láttam, hogy a nagymama sír. Mit tudtam én, hogy a meghatottságtól sír! Teljesen megrémültem, abbahagytam az egészet. Az anyu kétségbeesetten súgott a hátam mögött, de én akkor már nem tudtam semmit mondani.

Még iskola előtt, valamikor öt-hat éves koromban szamárköhögést kaptam, és utána azt mondták, hogy levegőváltozásra van szükségem. Fölküldtek Pestre Gizi nénihez, a nagymama testvéréhez. Emlékszem, hogy Gizi néni vonattal lejött értem Szegedre. Ők Pesten a Molnár utcában laktak. Megérkeztünk – emlékszem, hogy a Nyugatiból a kettes villamossal mentünk a Molnár utcába –, csak szorongattam a babámat, néztem a Duna parti fényeket, és teljesen be voltam gyulladva, hogy most mi lesz velem, jaj istenem. Akkoriban Pesten az Erzsébet hídnál állt Erzsébet királyné szobra, és oda vitt le a Gizi néni játszani, meg sétáltunk a jó levegőn. Gizi néni igazán mindent megtett, hogy jól érezzem magam, de én mégis boldogtalan voltam. Négy-öt nap után megjött a nagypapa, aki valahol Kőszegen volt szanatóriumban, kúráltatta az asztmáját. Biztosan elmondták neki, hogy ez a gyerek olyan boldogtalan, nem tudunk mit kezdeni vele, mert megkérdezte, hogy akarok-e vele hazamenni? Igen! – kiáltottam boldogan, és nagyapa végre hazavitt!

A zsidó iskolában elsőben három vagy négy osztály indult. Arra emlékszem, hogy az iskola és óvoda egy épületben volt, és az iskola valahogy hamarabb végződött, mint az óvoda. Ott ültem az udvaron egy padon és vártam a nagymamát, hogy majd együtt megyünk haza. Mert az óvoda csak délelőtti óvoda volt, nem napközis. És akkor behívott a nagymama, és megkért, hogy mutassak meg valami játékot a többieknek, merthogy én tudom. Tökéletesen emlékszem arra a mérhetetlen felháborodásra, hogy én, a nagylány csak nem fogok ezekkel a kicsikkel játszani! Annyira emlékszem arra a teljes döbbenetre, amit éreztem, hogy hogy képzeli ezt nagymama! És nem mutattam meg a játékot!

Az iskolában volt két gyerek, egy fiú meg egy lány, akikkel egy irányból jöttünk és mentünk. Emlékszem, hogy a lánnyal útközben folyton azon veszekedtünk, hogy melyikünk megy a fiúhoz feleségül. Egy nagyon kedves fiatal tanítónőnk, és gyönyörű szép tanszereink voltak. Nagy dobozban színes üveggolyók, színes pálcák, mindenféle, amikkel számolni tanultunk. Az olvasókönyvünk valami csodás volt, kék-fehér-arany, képekkel. És abban láttam egy képet, ahol a család gyertyát gyújt. A papa kipában, a mama éppen megáldja a gyertyát. Csak néztem, hogy hol élhetnek ilyen emberek? Fantasztikus volt! Én ilyet még soha nem láttam. Mert senki nem volt a környezetemben, aki hagyománytartó lett volna.

A zsidóság ugyanis soha semmilyen szerepet nem játszott az életünkben. Imádkozás se volt, pénteki gyertyagyújtás se, semmi. A nagymama és a nagypapa jártak péntekenként zsinagógába, de anyu és apu úgynevezett felvilágosultak, vallástalanok voltak, merthogy ők európaiak és emberek elsősorban, és a vallás az valami középkori, elavult dolog, amivel nem kell foglalkozni. Azt mondogatták, hogy a nagymama azért jár a zsinagógába, mert elvárják tőle, mint hitközségi alkalmazottól. Egyszer – lehet hogy többször is, de erre az egyre emlékszem –, elvittek magukkal a nagymamáék pénteken a zsinagógába. És akkor volt az a nagy élményem, hogy jön a szombat, mint szép menyasszony, és éneklés, meg fény, meg vörös szőnyeg, meg minden. Nagyon élveztem. Hazamentem, és mondtam, hogy nahát, milyen szép volt, hogy jött a szombatmenyasszony. Akkor anyuék összenéztek a fejem fölött, és attól fogva nem mentem nagymamáékkal péntekenként. Gondolom, nem akarták, hogy a „népbutítás” gyökeret verjen a fejemben. Ami nagy hiba volt, de csak jót akartak.

Nem voltunk tipikus család, egyáltalán. Karácsonyfát nem csináltak, mert zsidók vagyunk, de a zsinagógába se menjek, szóval ilyen furcsa dolgok voltak. Egyszer például az apu csinált nekem Mikulást. Úgy csinálta, hogy beöltözött egy piros paplanba, és valamit mondogatott meg hozott valami édességet. De én annyira megijedtem – ez valószínűleg még kisebb koromban lehetett –, hogy gyorsan ledobta magáról a paplant, és megvigasztalt, hogy ő nem is a Mikulás. Egyszer azt mondtam – mert azért tettek az ablakba Mikulás csomagot, meg virgácsot –, hogy az rendben van, hogy a Mikulás beteszi a gangról, kívülről az ajándékot – bár nem tudom, hogy nyitja ki az ablakot –, de a Megyeri Andrisékhoz hogy teszi be a második emeletre az utcáról? És akkor bevallották töredelmesen, hogy nem is a Mikulás hozza a csomagot.

Az én szüleim nagyon furcsa emberek voltak. Nagyon zárkózottan éltek, saját maguknak és egymásnak. Mind a kettő valahogy kilógott a társadalomból. Az apám például nem érettségizett le, holott megvolt a lehetősége, a Kegyesrendiek Gimnáziumában elvégezte az első két osztályt is. Első évben még egész jó volt, de a második évben nagyon leromlott a tanulmányi eredménye, pótvizsgáznia kellett. Utána kereskedelmi tanuló, elektrotechnikus tanuló lett, de az anyu szerint azt sem végezte el. Nem tudom, mi történhetett. Emellett viszont egy hiperművelt ember volt. Mindent olvasott, bütykölt, rádiót épített. És fogalmam nincs, honnan ismerte a klasszikus zenét. Akkor még talán csak azok a nagy fekete lemezek voltak, és nem hiszem, hogy olyan sok pénze lett volna hangversenyre járni, de fütyörészte a Beethoven szimfóniák motívumait. Mert isteni hallása volt. Utóbb aztán szemrehányást tett a szüleinek, hogy miért nem erőltették a zenetanulását. Tehát az apunak nem volt diplomája, még érettségije sem, nem volt egzisztenciája, az anyu pedig olyan családban nőtt fel, ahol a nagypapa olyan hibát követett el, ami miatt elvesztette az állását. Szeged nem volt egy nagy város, elképzelhető, hogy pletykáltak az iskolában is, és ez egész biztosan nagyon befolyásolta anyám fiatalságát. Anyunak egyébként is erős kisebbrendűségi érzése volt amiatt, hogy nem gazdagok.

Arra sem emlékszem, hogy a szüleim szórakoztak volna. Lehet, hogy moziba elmentek. Amikor az apu a fronton volt, akkor anyuval én jártam néha moziba. Délutáni előadások voltak, és azt hiszem, akkor láttam a Bagdadi tolvajt meg a Ninocska című filmet. De arra nem emlékszem, hogy a lakásunkba valaha is jöttek volna barátok, vagy ők elmentek volna társaságba. Anyu sem tartott fönn barátságokat nőkkel sem, nem emlékszem, hogy mondta volna, hogy jön a barátnőm, vagy megyek a barátnőmhöz. Anyám és apám két nagyon elzárkózó ember volt. Zsinagógába se jártak, barátaik se voltak, egymásba kapaszkodtak. Sokat olvastak, az rendszeres program volt, hogy apu felolvas anyunak este az ágyban. És jól emlékszem, hogy új könyveket olvasott. Akkoriban jelent meg Szathmári Sándornak a Kazohíniája, ami egy zseniális, fantasztikus könyv, és én akkorból ismerem, mert füleltem és hallgattam én is.

Nyaralni se voltunk sehol. Megélhetési gondok voltak, az apu két évig a fronton volt, tehát szó nem esett nyaralásról. Még strandról se nagyon. Volt Szegeden a Tisza parton egy nagy homokpart, és ott voltak kabinok. Arra emlékszem, hogy néhányszor a nagymama főzött valami tejfölös főzeléket, olyat, ami hidegen ehető, szépen kimentünk a hídon át a strandra, vittük kosárban ezt az ennivalót, és akkor fürödtünk, meg homokoztam, meg játszottunk, és nagymama délben elővette ezt a jó kis hazai főzeléket. Nagyon kellemes erre visszagondolni.

De már az első iskolaévben jöttek a repülők, és rohantunk éjjel a pincébe. Volt egy dobozom, amiben a légócuccomat tartottam. Az apu még nem volt akkor itthon, mikor a légitámadások kezdődtek, úgyhogy légiriadókor a nagybátyám vitt az ölében. Általában betekertek egy pokrócba és úgy vittek le a pincébe. A nagybátyám akkor gimnazista volt, a piaristákhoz járt, borzasztó eszes, okos fiú volt, nagyon jó tanuló.

Mikor elrendelték a sárga csillagot, a szüleim meg akartak engem védeni, és inkább nem vittek ki az utcára. Emlékszem, egyszer átszaladtam az utca túloldalára, egy gyerekhez, hogy náluk játsszunk. De nem volt rajtam csillag, az anyu meg rohant értem és elnézéseket kérve hazavitt. Útközben elmagyarázta, hogy nagyon nagy baj lehet abból, hogy rajtam nem volt csillag. Hogy följelenthetnek! Valami megnevezhetetlen veszély lebegett a fejem fölött, mert fogalmam se volt, hogy miért kéne engem bántani, vagy mire való az egész? Nem tudtam felfogni. És fantasztikus lehetett a szüleimnek, hogy őket, akik kiemelkedtek a zsidóság elavultságából, őket mégis pont olyan zsidónak tartják, mint azokat, akik feketében járnak meg vallásosak.

Az iskolának hamarabb vége lett a németek bevonulása miatt, és amikor vége volt, akkor csináltak egy ünnepélyt. Ott kaptam egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy Babakönyv. Ez egy kis ügyes könyv volt arról, hogy egy kislány hogy tud mindenfélét megcsinálni a babájának. Például ezüstpapírból hőmérőt csinálni, meg ruhát, meg ilyesmiket. Aztán az persze odaveszett, és azóta is arra vágyom, hogy megtaláljam, de sehol nincs.

Szegeden a zsinagóga és környéke volt gettósítva, deszkakerítéssel elkerítve. Nekünk is be kellett költöznünk, nem tudom hány családdal együtt bezsúfolva egy lakásba. Akkor már velünk volt az apu – azt szoktam mondani, hogy éppen időben tért haza, hogy elérje a deportálást –, és együtt voltunk nagypapával, nagymamával. Pista nagybátyám akkor már munkaszolgálatban volt. A lakásunkban mindent otthagytunk, és ennivalót, ruhákat, ezt-azt vittünk csak magunkkal. Talán két-három napig voltunk a gettóban, és onnan gyalogszerrel mentünk ki a téglagyárba.

Mielőtt kivittek a téglagyárba, mindenkinek be kellett menni a hitközségi épületbe. Ott a nagyteremben hatalmas festmények voltak a régi hitközségi elnökökről, akiket díszmagyarban festettek le! Mint derék magyarországi zsidókat, zsidó magyarokat, Mózes vallású magyarokat, vagy nem tudom miket. De ez is mutatja, hogy mennyire asszimiláltak voltak a szegedi zsidók. Abban a teremben ültek a csendőrök, és mindenkinek ki kellett pakolni, ékszert, pénzt, mindent oda kellett adni. Nekem volt egy kis gyűjtött pénzem, húszfilléresekből meg tízfilléresekből. Odamentem a csendőrhöz és megkérdeztem, hogy a gyűjtött pénzemet is le kell adni? Azt mondta, igen. És én beleöntöttem a tenyerébe a sok aprópénzt.

Akkor nagyon megritkították a holminkat, szerencsére azért némi meleg ruha maradt nálunk. Az apámnak volt egy bőrkabátja, ami bárányprémmel volt bélelve, és ami életmentő lett a következő évben. Apám hihetetlenül gyakorlatias volt, azt hiszem, az a két év front rengeteget fejlesztett rajta ilyen szempontból.

Azután elindultunk a téglagyárba. A menet a gettótól a téglagyárig számomra olyan emlék, mint egy vesszőfutás. Bizonyára – ezt csak gondolom – az emberek állhattak az út szélén, lehet, hogy kiabáltak, lehet, hogy csak úgy elmentek elfordított fejjel, hogy mi közük hozzá. Semmi konkrétumra nem emlékszem, csak arra, hogy az nekem óriási megszégyenülés volt. Batyukkal meg zsákokkal mentünk, és nem értettünk semmit. Hogy most mi van? Eddig én itt laktam, ide tartoztam, és most hirtelen valami nem stimmel? Mi nem stimmel? Ezt nem lehetett felfogni!

Nem tudom már, hogy mennyi az, amire én emlékszem, és mennyi, ami már elbeszélés volt a családban, de azt tudom, hogy a téglagyárban volt aki megőrült, volt aki öngyilkos lett, volt aki szült. Kihozták a kórházból a betegeket, az őrülteket, a szülőasszonyokat. A földön feküdtünk, nem tudom miken, ami volt. Valami víz is volt, és latrina is volt, gondolom. Kaja meg az, amit vittünk magunkkal. Azt hiszem, körülbelül három napig lehettünk ott, és akkor külön kellett menni az öregeknek és gyerekeknek. Nagyon be voltam gyulladva, hogy az anyuék ott vannak, mi meg itt. Valaki üvöltözött egy hangszóróba, nagy gyűlés volt, nem értettem semmit, csak arra emlékszem, hogy nagyon féltem. Aztán megint összetereltek bennünket, és ekkor lehetett, hogy az anyu elment a Frenkelhez. Anyám így ír erről a visszaemlékezésében: „Az 1944. év a mi kis családunknak is elhozta az akkori idők legkegyetlenebb eseményét, a magyar zsidók deportálását. Drámai, hihetetlen esemény volt. Így utólag azon gondolkodom, hogyan éltük át, hogyan volt erőnk elviselni azt a megpróbáltatást. Igaz, nagy szerencsénk volt. Sikerült kiharcolnom Frenkel tisztelendő úrnál, szegedi papunknál, aki benne volt a transzportindító bizottságban, hogy el ne válasszon bennünket anyáméktól. Így együtt maradtunk szüleimmel, és nem kerültek ők is, mi is Auschwitzba, ami mindkét család teljes pusztulását jelentette volna.”

Óriási szerencse ért bennünket, egy fantasztikus csoda volt, hogy együtt maradhattunk. Mert például a legtöbb nőnek semmi támasza nem volt, hiszen a férfiak már munkaszolgálatban voltak. Ráadásul a doktor Szél Pál, a Honvéd kórház főorvosa, aki apámat támogatta, ő még a gettóból is és a téglagyárból is kivitette dolgozni az apámat. Nemrég tudtam meg, hogy azt is mondta az apámnak, hogy a téglagyárban igyekezzen minél tovább húzni az ottlétét, hogy a harmadik vonatba kerüljön csak be. Három vonat indult ugyanis Szegedről, és úgy látszik, ő tudta, hogy a harmadik vonat nem Auschwitzba megy.

Tulajdonképpen fantasztikus jól működött a németek hülyítő gépezete. Teljesen el volt minden ködösítve, minden információtól el voltunk zárva hermetikusan. A szüleim se tudtak semmit arról, hogy mi lesz velünk, és szerintem senki se tudta. A lényeg az volt, hogy fogadj szót, teljesítsd az előírásokat és akkor nem lesz semmi bajod!

Ezután jött a vagon. Apunak az ügyessége volt, hogy a vagonban egy ablak mellett valahogy bezsúfolt minket egy sarokba. Olyan fönti kis ablakok voltak, velünk szemben pedig bőröndökből, csomagokból elkerítettek egy kis sarkot, és ott volt egy vödör és mindenki odajárt vécézni. A vagon abszolút zsúfolt volt, az egyszerűen elképzelhetetlen ma már. Őrület volt!

Napokig mentünk a vonattal. Erről nincs túl sok emlékem, lehet, hogy sokat aludtam, de azt tudom, hogy az anyu fölkapaszkodott, nézett ki az ablakon, és egyszer azt mondta, hogy most hagyjuk el a magyar határt. A vagonban azt ettük, ami nálunk volt. A szüleim nekem hoztak egy doboz kockacukrot, arra emlékszem, hogy egy-egy kockacukrot kaptam, mikor nagyon éhes voltam. De bővebben nem emlékszem. Azt szoktam mondani, hogy négy felnőtt védelmében voltam, és négy felnőtt nem hagy éhezni egy gyereket. Mert inkább ők nem esznek, ha van valami ennivaló.

Napok múlva beérkeztünk Bécs alá, ahol átéltünk egy bombatámadást. A zárt vagonból nem mehettünk ki, szirénáztak, bombáztak, de azt hiszem, hogy a szerelvényünket nem érte találat. Azt tudom, hogy nagyon világos volt, ledobtak valamit, azt hiszem Sztalin-gyertyának hívták, ami bevilágította a környéket. Ezután a strasshofi elosztótáborba kerültünk. Ott nagy barakkok voltak, emelt fejtámlájú fapriccsekkel, de a világon semmi nem volt rajta, csak a csupasz priccs. Emlékszem, hogy a lágerben a férfiak dolgoztak, kátránypapírral kellett befedniük a barakkok tetejét. Ennivaló egy úgynevezett dürgemüze volt, ami vízben kifőtt szárított zöldség. Nagyon pocsék kaja.

Úgy emlékszem, hogy a strasshofi lágerben együtt volt a család, egy barakkban voltunk mindannyian. Talán két-három napja lehettünk ott, amikor elrendelték, hogy a férfiaknak, nőknek külön fertőtlenítésben lesz részük. Amikor a gettóból mentünk a téglagyárba, és hosszú sorban vonultunk, azt rendkívül megszégyenítőnek éreztem. Hasonló dolog volt ez az úgynevezett fertőtlenítés is. Mindenkinek le kellett vetkőzni meztelenre, és beadni a ruháit a fertőtlenítőbe. Akkoriban a meztelenség nem volt olyan természetes dolog, mint manapság. Én akkor láttam először olyan asszonyokat, akik le voltak kopasztva, mert sátlit viseltek, parókát. Nekik ez különösen nehéz lehetett, mert az anyám és a hozzá hasonló korban és felfogásban lévő nők már azért fürdőruhában strandra jártak.

Be kellett menni egy olyan terembe, amelynek a közepe le volt mélyítve és fölül tele volt zuhanyrózsákkal. A megalázásnak egy külön rafinált módja volt, hogy a csapokat férfiak kezelték a nőknél, és nők a férfiaknál. Adtak valami kis szappant, engedtek egy kis vizet, lehetett szappanozni, aztán még egy kis vizet és kész, elzárták. Adtak egy sötétkék lepedőt, amibe be lehetett burkolózni, és amit egy elkeseredett asszony letépett rólam, azzal, hogy te kislány vagy, te úgyse szégyelled magad. Úgy emlékszem, az anyám megosztotta velem a lepedőjét, és libasorban be kellett menni egy szobába, ahol ült egy férfi, aki ellenőrizte az összes szőrzeteket, hogy nincs-e benne élősködő. Tulajdonképpen teljesen állati színvonalra süllyesztettek. Az ő szemükben nem voltunk már emberek, hanem csak ellenőrzésre váró állatok: megnézem ezt az állatot, vagy igavonót, hogy a foga meg a szőre milyen, alkalmas-e haszonállatnak.

Mikor ennek vége lett, akkor kinn ültünk és megkaptuk a ruháinkat. A bőr holmi persze teljesen össze volt száradva. És akkor az anyu talált valahol, a táskában vagy a zsebében egy falat szalonnát. A körmével széttépkedte, és azt ettük meg együtt, azt a falat szalonnát, mert egész nap nem volt ennivaló. Semmi, egy korty víz se. Emlékszem, hogy ott ültünk, anyu sírt, és közben csámcsogtuk azt a falat szalonnát. Utána megint összekerültek a nők és a férfiak, egy olyan barakkba viszont, ami tele volt bolhával. Mindenki mondta, hogy eddig nem volt semmi élősködő rajtunk, de most a fertőtlenítés után már lesz.

Az ottlétünkre nem nagyon emlékszem, de nemsokára vonatra tereltek bennünket, és elkerültünk egy csehszlovákiai faluba, Unterthemenauba, ami Csehországban a Morvaországi részen van. Nagyon közel van a határhoz, és abban az időben a németek, akik megszállták Csehszlovákiát, német nevet adtak minden községnek. Ennek eredetileg Posztorna volt a neve. Innen vagy gyalog, vagy teherautón, talán inkább gyalog mentünk be egy téglagyárba, ahol téglát és kerámiákat gyártottak. A gyár, a Rakonitz Ziegel und Steinzeligfabrik, körbe volt kerítve, és tulajdonképpen ez maga volt a láger területe is. Úgy emlékszem, hogy német őr állt a kapuban, kimenni nem lehetett, és mire odaértünk, addigra egy hosszú barakk állt a rendelkezésünkre. Ez a barakk széltében el volt felezve, és mint megtudtam később, a másik felében ukránok laktak, akik igen antiszemiták voltak, és nem akartak velünk soha szóba állni.

A barakk úgy volt berendezve, hogy volt egy nagy közös folyosó, aminek a végén emeletes priccsek álltak. A folyosó elejéről jobbról-balról egy-egy kisebb szoba nyílt. Az egyikben lakott a jupó, a judenpolicei a családjával. Ő volt a kapcsolat köztünk és a németek, meg gondolom a gyárigazgató között is. A másik kisebb szobában egy orvos lakott a családjával, ami nagy szerencse volt, hogy volt ott egy orvos. Ezenkívül még két nagyobb terem volt, és mindkét terem tele volt emeletes priccsekkel, amelyeken kék-fehér kockás ágynemű volt. A párnák meg voltak töltve szalmával vagy ilyesmivel, és nagyon emberi volt, főleg hogy utólag tudom, milyen körülmények között laktak a deportáltak. Mi, a nagymama, az anyu meg én egy felső ágyon kaptunk helyet, de ott már különválasztották a férfiakat. Mivel kevés férfi volt, ők ennek a közös folyosónak a legvégén aludtak négy vagy öt emeletes priccsen, a nők pedig a nagyobb termekben. Mi úgy aludtunk, hogy jobbról-balról az anyuval és a nagymamával, én meg középen. A szalmazsákok ugyan meg voltak töltve, de középen volt a deszka, úgyhogy valahogy mindig próbáltak ide-oda rakosgatni, hogy ne pont a deszkán feküdjek.

A barakkban állt még egy hosszú pad barna kerámia mosdótálakkal. Ezek a gyár saját termékei voltak, barna mázas kerámiákat is gyártottak. Hogy honnan hoztuk a vizet, arra nem emlékszem, lehet hogy kintről, lehet hogy be volt vezetve, de víz mindig volt. Részben inni is, és részben mosakodni is, és ott ki is lehetett mosni egy pár dolgot.

Az igazgató vagy művezető, nem tudom ki, kérdezte, hogy van-e pedagógus a csoportban. És akkor ott volt a nagymamám. Összeszedette a gyerekeket, és hozzánk csapta az ukrán gyerekeket is. A téglagyárban nagy kemencék voltak, a tetejükön műhelyekkel, amik nagyon jól fűtött helyiségek voltak. Úgy emlékszem, hogy a barakkot is fűtötték, tehát nem emlékszem arra, hogy fáztunk volna. Kijelöltek a nagymamának egy helyiséget a kemencék tetején, biztosítottak ülőhelyeket, padokat, táblát, és azt hiszem, német tankönyvet. És nagymama a maga zsenialitásában a különböző korú és nyelvű gyerekeket foglalkoztatta. Tornáztunk, számoltunk, nem tudom már mi mindent csináltunk, de mindig csináltunk valamit. A gyár vezetői korlátlanul rendelkezésünkre bocsátottak rontott téglákat, tehát lehetett agyagozni, aztán jártuk az udvart, ahol bogáncsokat találtunk, és nagymama a bogáncsszemekből mindenféle játékokat gyártatott velünk. Minden eszközt fölhasznált, hogy lekösse a gyerekeket.

A szülők dolgoztak. Az apám a téglapréselő gépet kezelte, mint műszaki képzettségű ember, az anyám és a nagypapám viszont a gépből szedték ki a préselt téglákat. A gyár egy agyagbánya mellé épült, ami egy nagy gödör volt. Csillesor hozta be a gyárba az agyagot, amit az emeleten beleöntöttek a gépbe, és az lent kiadta a préselt nyers téglákat, amiket el kellett szállítani a szárítóba. Nagyon nehéz munka volt, húsz kilós nyers téglákat kellett rakodni.

Az agyagbánya mellett volt egy kis erdő, és légiriadókor ki lehetett oda szaladni. Nem tudom, hogy az a gyár területe volt, vagy pedig valahogy kiengedtek minket hátul, de ott kellett megvárni a légiriadó végét. Egyszer éjjel volt a légiriadó, emlékszem az apu az ölében vagy a nyakában vitt, és a csillesor nagy vasállványainak az árnyai borzalmasnak tűntek, ahogy a sötétben fölrajzolódtak az égre.

A gyárban volt latrina, de csináltak a gyerekeknek egy külön kis részt, ahol ráülhettünk rendesen. De előfordult, hogy a szabadba jártunk, és lapuleveleket használtunk vécépapírnak. Ez nagy terület volt, úgy emlékszem, legalábbis egy gyereknek. Még arra emlékszem, hogy ki kellett húzni az egyik fogamat, és persze nem volt érzéstelenítő. Ezt eltitkolták előlem, puff kihúzták, egész jól kibírtam, és utána legalább 24 órát vérzett a helye. Mondták, hogy vitaminhiányom van, azért nem tud elállni a vérzés.

A gyár vezetői rendkívüliek voltak. De nem csak a gyár vezetői, hanem minden egyes munkás. Hogyha átmentem az udvaron, és jött szembe egy munkásnő, akkor odadugott egy kis ennivalót vagy egy almát, vagy valamit titokban, úgyhogy így egy kicsit pótolták a kosztot. Ami, úgy emlékszem, reggel egy feketekávé, maláta volt, valami kenyérrel és a hitler-szalonnának nevezett gyümölcsízzel. Délben nem tudom mi volt, de este mindig volt főtt étel. Mégpedig mindig és állandóan paprikás krumpli céklával. Egy darabig volt cékla, aztán az elfogyott. A gyerekek nyűgösködtek, hogy mindig ez a paprikás krumpli – mert fogalmunk se volt, hogy ez micsoda nagy szerencse –, úgyhogy az asszonyok időnként versenyt hirdettek, hogy ki eszi meg gyorsabban. Ebédidőben valószínűleg valami kenyér meg lekvárféle lehetett, mert azt tudom, hogy nagy, legalább öt kilós konzervdobozokban hozták a lekvárt, és aki megette gyorsan a paprikás krumplit, az kinyalhatta a lekváros bödönt. Ez volt a prémium. Tehát tulajdonképpen nagyon emberi ellátásunk volt, nem emlékszem, hogy éheztünk volna.

Nem emlékszem arra sem, hogy volt-e munkaruhájuk a szüleimnek, de kellett hogy legyen, mert abban a kis nyári nem tudom miben, amiben elindultunk, nem lehetett dolgozni. Nekem volt egy tavaszi kabátom, egy trencskó, vagy minek nevezték ezt akkor. Több ruhámra nem emlékszem, de azt tudom, hogy leszakadt a lábamról a cipő. Az apám ott is mindent javított. Hogy kivitték a lágerből, vagy behozták a dolgokat, és úgy javította meg, ezt nem tudom, de egyszer csak küldtek nekem egy cipőt. Hálából valami munkájáért. Amikor meg a harisnyáink kilukadtak, akkor az asszonyok levágtak a lepedőkből, a kék-fehér kockás anyagból, azzal körbe megfoltozták, úgyhogy a harisnyának olyan kék-fehér kockás talpa volt, mint a lepedő.

Jött a karácsony. Szó sem volt semmiféle gyertyáról, meg hanukáról, meg semmiről. Jött a karácsony az abszolút asszimilált zsidóknál. A nagymama rendezett egy kis műsort a gyerekekkel, ami valami olyasmiről szólt, hogy valaki alszik – lehet, hogy én voltam az –, egyszer csak felébred és elmondja, hogy ez az egész csak álom, és mi mindannyian tulajdonképpen otthon vagyunk. Optimista kicsengésű darab volt. Karácsony előtt a gyár munkásai hoztak mindenféle ruhamaradékot, és az anyám, aki nagyon ügyes kezű volt, varrt babákat a munkásoknak, hogy a gyerekeknek tudjanak ajándékot adni. Anyám nagyon fantáziadús volt, mindenféle csinos ruhácskákat varrt a babáknak, és nagy sikere volt. Az apu meg a szabadidejében valami ócska anyagokból összeeszkábált nekem egy ródlit, karácsonyi ajándéknak. Ott húzogatott az udvaron a havon. Neki csak egy kalucsnija volt a cipőjén, és az borzalmasan csúszott, emlékszem, hogy elcsúszott, és nevettünk. És a művezető karácsonyra küldött nekünk egy tálca házi süteményt, ami fehér selyempapírba volt becsomagolva, átkötve, és egy fenyőág volt áthúzva a zsinóron. Ez egyszerűen felejthetetlen! Abszolút rendkívüli dolog volt! Nemcsak hogy adott, hanem ajándékot adott!

Amikor az anyámnak eltört a szemüvege – apám is, én is, anyám is szemüvegesek voltunk, nekem ötéves koromtól volt szemüvegem –, a gyár vezetői valahogy elintézték a németeknél, hogy anyut bevitték a városba, és vettek vagy csináltattak neki szemüveget! Mintha egy őrangyal vigyázott volna ránk. Én az életem folyamán rendkívül sok csodával találkoztam, és ez az unterthemenaui fél év, vagy még több is, azok közé tartozott. Ráadásul a gyár dolgozói megszervezték a megmentésünket arra az esetre, ha a német csapatok odaérkezésével veszélybe kerülne az életünk. Minden munkáscsalád vállalt egy zsidó családot az otthonába elbújtatni.

De valamiért, nem tudom miért, egyszer csak onnan el kellett menni. Vonatra ültettek bennünket, és csak mentünk, mentünk, mentünk. Egyszer csak egy nagy semmiben leszállítottak, vagy egy kis állomás lehetett ott talán, és ott várt minket egy ember, aki magyarul mondta, hogy ő a János bácsi, és most elvezet minket a szálláshelyünkre. Akkor a nagy hóban – ez februárban volt – az apu megint a nyakába vett, de a kalucsniban megint elcsúszott, és ott hemperegtünk a hóban. Az apám lelki nagyságára jellemző, hogy ő minden ilyet tréfaként élt meg, vagyis lehet, hogy nem úgy élte meg, de felém úgy sugározta. Hogy jaj de vicces, elestünk, elcsúsztunk. Minden olyan játékos volt. Amellett azért ő nagyon elvárta tőlem – lehet, hogy nem mondta, de valahogy elérte –, hogy tartsam magam, itt nincs értelme panaszkodni, itt csinálni kell. Én ezért nagyon komoly és felelősségteljes gyereknek éreztem magam, aki mindent megcsinál, amit kell. Mert akkor felelek meg az apu elvárásainak, és mert ennek így kell lenni. Apu egyébként már az elején megmondta az egész családnak, hogy háború van, és amit ő mond, azt azonnal csinálni kell, vita nélkül.

Tehát elindultunk egy erdőben, úttalan utakon – lehet, hogy volt út, csak befedte a hó –, lefele egy erdei lejtőn. A fák között odalent látszott egy befagyott tó tükre, és azt hiszem, mondta is ez a János bácsi, hogy ott lent a tó partján van egy ház, ott lesz a szállásunk. Csúszkáltunk, fákba kapaszkodtunk, miközben mindenki vitte magával a kis motyóját. Egyszer csak az anyám, aki amúgy is nagyon gyenge idegzetű volt, leült a hóba, eldobta a csomagját és elkezdett sikoltozni. Mindenki megdermedt, megállt, és akkor az anyu azt sikoltozta, hogy bele akarnak vinni minket a tóba, hogy meghaljunk, hogy beszakadjon alattunk a jég, és ő egy lépést se tesz tovább. Akkor odamászott hozzá a János bácsi, és megnyugtatta, hogy jöjjön nyugodtan, nem lesz baj.

Én akkor azt gondoltam magamban, hogy mit kell itt kiabálni? Csinálni kell. Ma már nyilvánvaló, hogy felnőtt fejjel az anyám sokkal jobban átlátta a helyzetet, mint én, aki úgy éreztem, hogy az apám teljes biztonság-búrájában vagyok, és ahova ő megy, énnekem oda nyugodtan lehet menni. Mindenesetre úgy éreztem, hogy hát én igen, én jól csinálom, de az anyu? És ez az érzés sokáig megvolt bennem.

Leereszkedtünk, és ott valóban találtunk egy házat. Ez egy nyári vendéglőnek a deszkaépülete volt. Két nagyteremből állt, a földre szalmát szórtak le nekünk, a falba be lehetett verni szöget, oda lehetett akasztani a ruhákat, és valami kis fűtés is volt. Minimális kenyeret és tarlórépát adtak, amit meg lehetett sütni. Befújt a szél a réseken, jó hideg volt, de mivel az apám magával hozta a báránybéléses bőrkabátját – amit bundikónak neveztünk –, engem mindig belecsavartak a bundikóba, és nem fáztam. A kenyeret fölakasztották a szögre, és adagolták. Egyszer kiderült, hogy a nagypapa néha többet eszik, de akkor azt mondták, hogy igen, neki pajzsmirigy-túlműködése van, és borzalmasan éhes lehet. Nem csináltak belőle különösebb ügyet, megértették.

Megint a nagymama vigyázott a gyerekekre, a felnőttek pedig lejártak a faluba dolgozni. A tó, aminek a partján voltunk, egy mesterségesen duzzasztott tó volt – a folyót Ausztriában Thayanak hívják, Csehszlovákiában Dyjenek –, amit egy elektromos erőmű zárt le, aminek a tetején egy híd ment keresztül. Azon túl egy völgy volt, és a völgy túloldalán feküdt a falu, amit Frainnak neveztek akkor, ennek Vranov a cseh vagy morva neve. Ez a nyári vendéglő egy elég keskeny kis sávon állt a tó partján, sárga palasziklák vették körül, fönt erdő nőtt a hegyoldalban és volt egy barlang a közelben. Nagymama amennyire tudta elfoglalta a gyerekeket napközben, és ha légiriadó volt, akkor beszaladtunk a barlangba.

A hidat németek őrizték, tehát nem volt szabad fölmenni a hídra, és a felnőtteket német katonák kísérték le a hídon át a faluba. Ott átadták a cseheknek, akik azt csinálták, hogy ha nem volt munka, leküldték az embereket egy pincébe, és ott tárolták őket. Nem akarták kiadni őket, hogy vigyék innen, mert nem tudják hasznukat venni, hanem vigyáztak inkább rájuk. Itt is egy nagyon-nagyon rendes vezetőség volt a faluban. Este a felnőttek feljöttek a pincéből, és hazajöttek.

Egészen közel ért a front, állandó légiriadók voltak, és azt beszélték, hogy ez egy katonai célpont, mert ez egy elektromos centrálé. Tehát ki vagyunk téve annak, hogy lebombázzák. Akkor mi is meghalunk, és ez az iszonyatos víztömeg, ami a duzzasztott tó volt, akadálytalanul lezúdul, elsöpri a falut, benne az összes lakost, velük együtt a hozzátartozóinkat. Ez nagyon félelmetes volt. Mikor jött a légiriadó, és mi gyerekek a nagymamával bent voltunk a barlangban, akkor odakúsztam a bejárathoz, az ágak között néztem a bombázókat és imádkoztam a jóistenhez, hogy édes jóistenkém, add, hogy ne jöjjenek rá a pilóták, hogy ez egy katonai célpont. Menjenek máshova.

Rendkívüli feszültségeket éltünk át akkor, hogy most jön a bomba, vagy nem jön a bomba. Egyszer egy ilyen alkalommal, mikor lefújták a légiriadót, és a faluból jöttek a felnőttek visszafelé a hídon, én annyira meg voltam rémülve, hogy a tiltás ellenére – hogy nem szabad fölmenni gyereknek a hídra – amikor megláttam az aput, rohantam felé és rácsimpaszkodtam. Csak akkor éreztem magam biztonságban. Akkor nekem már kiabálhatott a német, és kiabálhatott a nagymama, aki meg volt rémülve, nehogy valami bajunk legyen. De megúsztuk.

Tavaszodni kezdett. Azon a helyen különleges virágok nőnek az erdőben. Egy száron többféle színű virág, világos rózsaszín meg lila csíkos. Itt is van, néha láttunk, fraini virágnak hívtuk mindig Ferivel, a férjemmel. Vasárnap fölmásztunk a hegyre egy kicsit körülnézni meg kirándulni, ebben abszolút nem akadályoztak bennünket, nem féltek, hogy elkóborlunk. Persze fogalmam sincs, hova mehettünk volna. Valami fantasztikus volt, hogy kisütött a nap, nőnek a virágok, és mi ott jövünk-megyünk a hegyoldalban. A nagymama, akit azért nagyon megviselt az élet, egyszer valami olyat mondott, hogy azért vannak jó oldalai is ennek. Itt vagyunk kint, nincs semmi felelősségünk, adnak valami kis ennivalót, jó levegő van, hát próbáljuk pozitívan is értékelni ezt a helyzetet. Valószínűleg tőle örököltem a pozitív világszemléletemet.

Telt-múlt az idő, és valamiért a mi családunkat elválasztották ettől a csoporttól. Úgy emlékszem, hogy az apunak valamilyen szaktudását akarták igénybe venni. Szekérrel elvittek minket Znaimba, aminek ma Znojmó a neve. A város szélén egy barakkban laktunk, és ott nagyon nem volt már ennivaló. Hogy az aput ott hova vitték, vagy mit kellett csinálnia, azt nem tudom, de később romeltakarításban kellett részt venni a felnőtteknek, és egyszer-egyszer egy üveg znaimi uborkával tértek vissza. Znaim az uborkájáról volt híres. Lebombázott üzletből hozták, vagy adta valaki, nem tudom. Nagymama csalánt szedett a mezőn, megfőzte főzeléknek, és azt ettük. Valahogy bekerültünk egy másik csoportba, és ott találkoztunk egy fiatal házaspárral, akik végig egy ruháskosárban vitték magukkal a kisbabájukat. Azt mesélték, hogy két hátizsákkal jöttek el, és mind a kettőben semmi más nem volt, mint gyerektápszer. Ez az illető még mindig él, aki akkor csecsemőként a kosárban volt.

Egyszer csak elindultunk egy hosszú menetben az országúton. Én hat hétre emlékszem, de ahogy utólag számolgattuk a férjemmel, nem volt több három hétnél. Nem tudtak mit kezdeni már velünk, egy darabig kísértek a német katonák egyik falutól a másikig, aztán eltünedeztek. Az első nap találtunk egy félig felépített házat, és amikor beesteledett, oda mentünk be. Se ablaka, se ajtaja nem volt, és ott átéltünk egy nagy légitámadást. Teljesen nappali fényesség volt, és azt mondta az apám, hogy még életében nem látott ilyen légitámadást, pedig ő a fronton is volt. És azt is mondta, ő, a felvilágosult, az ateista, hogy „Ő” kivezetett bennünket a városból. Tehát úgy értékelte, hogy az isteni közreműködés is segít bennünket.

Ez egészen fantasztikus időszak volt: az esős áprilisban megy egy csomó ágrólszakadt zsidó batyukkal az országúton, mint egy vert sereg, és koldul végig az úton. Nem is tudom pontosan, miből éltünk, emlékszem, hogy dugdostak nekünk kajákat, találkoztunk valakivel, aki valami konzervet adott meg egy pár tojást, és a felnőttek legyőzve minden szégyenérzésüket, bementek házakhoz és kértek ennivalót. Egyszer a nagymama kapott néhány főtt krumplit, amiket a zsebében hordott. Képzelem, hogy milyen éhes lehetett, de nem láttam, hogy evett volna belőle, hanem amikor mondtam, hogy éhes vagyok, akkor elővett egyet és odaadta.

Egy nap, zuhogó esőben beértünk egy faluba. Teljesen át voltunk ázva, az emberek szétszéledtek, és mindenki más háznál próbált koldulni. Ezt úgy hívták – igazi zsidó humor –, hogy elmegyünk szerencsét próbálni. A szüleim kicsit tanakodtak egy ház előtt, és végül kopogtak. Kijött egy asszony, aki beengedett bennünket egy gyönyörű, ragyogó házba. Nem luxusház volt, egy egyszerű parasztház lehetett, de mi teljesen bőrig ázottak és sárosak voltunk, emlékszem, hogy csiszolgattuk a cipőnket, hogy azt a gyönyörű követ ne koszoljuk össze. Apám németül kérte, hogy ha egy kis ennivalót kapnánk, akkor azt nagyon megköszönné. És akkor az asszony bevitt minket a konyhába, és feltett melegíteni levest a tűzhelyre. Aztán hozott mindenkinek egy külön tányérral, ami nekem nagy élmény volt, hogy mindenki egy egész tányér levest kap. Ott ültünk a konyhaasztalnál hárman, és szemben ült velem az apám, akinek a gőzölgő leves meg a lakás melegének a gőze bepárásította a szemüvegét. És akkor – még mindig emlékszem arra az érzésre –, olyan volt, mintha vak lett volna, mintha nem látott volna. És teljesen átéltem azt az élményt, hogy az én apám, akire felnéztem, akit nagyon kiválónak tartottam, aki a mindenem volt, egy szerencsétlen koldussá vált. Aki könyörög egy kis alamizsnáért, és aztán elmegyünk innen és nem tudjuk, hogy hol fogunk aludni, és fogalma sincs, hogy hogy biztosít a számunkra bármit, ami a létfenntartáshoz kell. Ez nagyon megrázó élmény volt, nagyon mély nyomot hagyott bennem.

Útközben hol itt, hol ott aludtunk. Volt, hogy egy iskolában, de legtöbbször csak mezőgazdasági épületekben, csűrökben, aminek nem volt oldala, szalmán, szénán, nem tudom micsodán. Elég hideg, esős idő volt, és semmink nem volt. És valamiért mindig tovább kellett menni. Arra emlékszem, hogy kézen fogva megyünk az apámmal, és ő mesél nekem. Hogy mi lesz majd, ha hazamegyünk, hogy micsoda gyönyörű emeletes házunk lesz, hogy bernáthegyi kutyánk lesz, hogy ilyen berendezés lesz és olyan bútorunk, és ezt csináljuk, és azt csináljuk. Teljesen lekötött ezzel a mesével, és amellett fütyörészett, például Beethoven szimfóniáinak a motívumait. Beethoven VI. szimfóniájának az utolsó tételének van egy nagyon szép motívuma, ami különösen megragadt bennem, úgyhogy ha én azt meghallom, akkor mindig megjelenik előttem, ahogy ott megyünk az országúton az apuval kézen fogva.

Én akkor úgy éreztem, mint hogyha az apunak két gyereke lenne, az anyu meg én. De én vagyok a klasszabb. Mert én nem nyafogok, én csinálom, amit kell. Egyszer történt csak, hogy előre küldtek. Föltették a csomagokat egy traktor vontatta utánfutóra, és föltették a gyerekeket is. Én nem akartam fölszállni, de föltettek, és egész nap külön voltunk, és nem volt ennivaló nálam. Megérkeztünk egy gazdasági épülethez, egy csűrhöz, és akkor én ott nézelődtem. Közben megjött a csapat, de én nem vigyáztam arra, hogy a mi zsákunk már a csűrben legyen. Rettenetes felelősség nyomasztott, rémület, hogy nem hoztam el a zsákunkat, és nem helyezkedtem már el egy jó, fal melletti, védett helyen, és most az én hibámból nem lesz jó helyünk éjszakára! Még mindig tökéletesen él bennem ez az érzés. Odarohantam az utánfutóhoz, az emberek zúdultak szembe velem, mindenki lekapkodta a csomagját, én vonszoltam azt a zsákot, mert emelni nem tudtam, végül rárogytam és sírtam, hogy nem bírom csinálni. Akkor megtaláltak a szüleim, és minden rendben lett, csak később nagyon belázasodtam. Valószínűleg a feszültségtől.

Vándoroltunk az országúton, és egyszer csak magyar katonákkal találkoztunk. Hogy azok hogy megörültek még a zsidóknak is, hogy magyar szót hallhattak tőlük! Azt hiszem, egy vagy két napot töltöttünk csak együtt, apu elkezdett nekik órát javítani, és ők adtak a gyereknek abból, ami nekik volt, kis ennivalót, kis ezt, kis azt, úgyhogy ez nagyon hasznos volt. Nem tudom, hol volt ez, mert a felnőttek azt mondták, hogy körbe-körbe járunk ugyanazon a területen. Egy pár falu lehetett ott, ahol járkáltunk. Szerintem legalább százan voltunk, akik így vándorolhattunk, gyerekek, felnőttek vegyesen.

Végig együtt maradt ez a vándorló csapat, nem emlékszem, hogy leszakadt volna valaki. Még mikor eltűnt az utolsó német katona, én mondtam az apunak, hogy szökjünk meg. Azt mondja, jó, de hova? Hát ebben volt valami. Végül aztán elértünk egy uradalomba, ahonnan már elmenekült a tulajdonos, és egy nagy csűrben laktunk. Volt ott néhány vagon, és mivel semmi ennivalónk nem akadt, fölmentek a férfiak és felvágták a vagonban lévő zsákokat. És akkor kiderült, hogy az egyikben búza van, a másikban mák. Megfőzték a búzát és a mákot, és azt ettük egy darabig. Május 9-én egyszer csak feltűntek az oroszok – már mindenütt vége volt a háborúnak, csak nekünk nem –, akik valahonnan Magyarországról jöhettek, mert Szeged nevű cigarettát osztogattak. Akkor ők is letanyáztak ott, és konyhát nyitottak. Emlékszem, az anyut dugdosták nagyon a szalma közé, biztos más nőket is dugdostak, főleg éjszakára. És akkor egyszer csak jött az apu – gondolom ő tudott egy kicsit oroszul a frontról –, és egy nagy serpenyőben sült tojásokat hozott. Az valami fantasztikus étel volt!

A felnőttek úgy gondolták, hogy el kéne jutni Znaimba, mert onnan talán valahogy haza lehet kerülni. Senkiben nem merült föl az, hogy ne jöjjön vissza Magyarországra. Egyszer csak felbukkant egy ember, ahogy a felnőttek mondták, partizán egyenruhában. Hogy milyen partizán volt, nem tudom, de tényleg barna színű, katonai jellegű ruha volt rajta, rangjelzés nélkül. A családját kereste. Apámmal összeismerkedtek, és találtak valami kifosztott autót, aminek az üléseit már kilopták és elvitték fotelnak a faluba az emberek. Apámék elmentek, körülnéztek, és visszaszerezték az autóüléseket. Úgy látszik, ez a férfi tudott autót vezetni és valami kis benzin is volt az autóban, mert ő, meg mi hárman elindultunk az autóval. Furcsa volt nekem, hogy otthagyjuk a nagymamáékat, de nem fértek be az autóba. Mikor lefele mentünk a kocsival, mindig kikapcsolták a motort. Egyszer valahonnan elrekviráltak még egy literes üveg benzint, és így valahogy legurultunk Znaimba.

Ott volt már egy ellátó központ, ahol enni adtak, ruhát adtak, és körül lehetett nézni, hogy hogy lehet hazajutni. Találkoztunk egy szegedi orvosnővel, bizonyos Reich Olgával – úgy emlékszem, így hívták –, aki az ottani kórházban gyűjtögette a szegedieket is. Azt mondta, hogy költözzünk be a kórházba, mert ők szerveznek egy vonatot, ami betegvonat lesz. És mi be leszünk írva valami szörnyű fertőző betegeknek, hogy nehogy kirakjanak. Beköltöztünk a kórházba, de nem volt már másutt hely, csak az elmeosztályon, és tudom, hogy az egy elég lármás hely volt, és éjjelre bekötözték spárgával a kilincset a szüleim.

Nem tudom, meddig voltunk ott. Apu közben jött-ment, ismerkedett, és megint javított valamit, azt hiszem, egy orvosnőnél, akinek a lakásában, az ágyán ült egy nagy baba. És amikor az apu meglátta, azt mondta, hogy a kislányának egy éve nem volt babája. Erre a nő fogta a babát, és odaadta, hogy vigye el. Ez egy porcelánfejű alvóbaba volt, kaucsuk kezekkel, matrózruhába felöltöztetve, zoknija volt, cipője volt, fantasztikus, gyönyörű egy darab volt, szőke copfokkal, ami a tulajdonos eredeti gyerekkori hajából készült. Ez volt a baba története, és mivel Hannának hívták azt, aki adta, Hanelének neveztük el. Nagyon őrizgettem, és mindaddig megvolt nekem ez a baba, amíg a mamám le nem ültette az egyéves húgom mellé a padlóra. A húgom, mint egy egyéves gyerek, fellökte, és eltört a baba feje. Az anyu részéről nem volt semmi különös tragédia ebben, de nekem nagyon rossz volt. Egy darabig őrizgettem eltörve is a babát, de aztán már nem tudom mi történt vele.

Nagymamáékkal aztán ott Znaimban találkoztunk, de hogy ők hogy értek oda, gyalog vagy hogy, ezt nem tudom. Utolértek, és onnan már együtt jöttünk haza. Végül is összeállt a csapat a vonathoz, és három hétig jöttünk hazafelé. Nagymama azt mondta, hogy egész Európa az országúton van. Tényleg, mindenki igyekezett haza. Nem volt rendszeres vasúti járat, hol volt szén a vonathoz, hol nem volt. Azt sem tudom, hogy mit ettünk, és az anyut folyton bedugták a pad alá, mikor jöttek az oroszok. Ott nagy unatkozás volt a részemről, de apu próbálta elterelni a figyelmemet, egy kis láncot dobáltunk, meg jöttünk-mentünk, magyarázta a mozdonyt, és aztán valahogy beértünk Pestre.

Arra nem emlékszem, hogy melyik állomásra érkeztünk. Nagymama meg anyu elrohantak megnézni, hogy ki maradt meg a rokonságból. Akkor tudták meg, hogy nagymama testvérét, Ferencet a Dunába lőtték, és hogy Gizelláék meg Rózsikáék megvannak. Azután visszajöttek a vonathoz, és mentünk tovább Szegedre, ahol sütött a nap, és az állomáson az anyu öccse várt minket piros szegfűvel, ami hihetetlen és szinte fölösleges dolognak tűnt nekem. Azt se tudtuk addig, hogy egyáltalán él-e. Szegeden járt a konflis, és emlékszem, hogy – a villamos biztos nem járt még, vagy nem tudom, mi volt – konflissal mentünk be a Boldogasszony sugárúton. Ez nagyon meglepő és kellemes élmény volt.

Visszamentünk a lakásunkba, udvariasan becsöngettünk, és mondtuk, hogy most jöttünk a deportálásból, mi itt laktunk. Most mi lakunk itt, mondták, és durr, becsapták az ajtót. Akkor eljöttünk. Hát mit lehetett volna csinálni? Az a lakás már ki lett nekik utalva, vagy lehet hogy a háziúr adta ki. Egyáltalán, azt se tudtuk, mihez van azok után jogunk, miután teljesen kirekesztettek bennünket. Kizsuppoltak, meg akartak ölni, csak nem sikerült, és akkor most képesek vagyunk visszapofátlankodni?

Később Feri, a férjem azt mondta, hogy ekkor dunyha-ciha antiszemitizmus tört ki. Mert hazajött a zsidó, bemegy a szomszédjához, és ott van a dunyha-cihája, vagyis a holmijai. Magyarországon mélységes elhallgatás fedi az összes deportálási eseményt. Csak az irodalomban lehet arra rábukkanni, hogy elhajtják a zsidók tehenét, mikor elviszik őket, hogy bemennek a lakásába, hogy kifosztják a raktárakat. De ez hatszázezer ember volt, akik még hogyha olyan szegények voltak is, mint mi, volt bútoruk, edényük, ágyneműjük. És voltak a jobb módúak, ékszerekkel, szép bútorokkal. És voltak a kereskedők, árukészlettel. Parasztok, akiknél állatok, termények, és gépek voltak. És be szabad volt menni a szomszéd lakásába, és szabad volt elvenni a holmijait. És senki nem járt utána, hogy ez az iszonyatos mennyiségű vagyon hova áradt szét a magyar társadalomban. Ez egy államilag engedélyezett, lelkiismeretet megnyugtató, országos rablás volt. És mivel az állam jóváhagyta, mindenki gondolhatta úgy, hogy ő erkölcsileg teljesen rendben van, mert mindenki ezt csinálja! Szerintem ez hihetetlen nyomás a magyar társadalmon, és ezért nem tud szembenézni a holokauszttal rendesen és önkritikusan, mint ahogy a németek megtették.

Hazatérés után az első szállásunk egy kis szoba volt, ha jól emlékszem, a szegedi Hungária szállodában. Jól föl kellett menni a hatodik emeletre, lehet, hogy eredetileg a személyzeté volt ez a szoba. Azt hiszem, csak hárman laktunk ott, a nagyszülők másutt voltak. A szállást a Jointtól kaptuk, és a Jointtól kaptunk ruhákat is, meg pénzt is. Ezenkívül, biztos a Jointon keresztül, megadták a címünket amerikai zsidóknak, ahonnan aztán kaptam két csomagot egy hasonló korú kislánytól, amiben mindenféle ruhanemű, rajzeszközök, édesség, meg ilyen dolgok voltak.

Közben megjött Auschwitzból az apai unokanővérem, Éva, és az édesanyja, Erzsike néni is. Ők azt mesélték, hogy bent voltak már a gázkamrában, amikor valahogy hirtelen dolgozni kellett, és kivittek onnan két sornyi embert. Kint mondták meg nekik, hogy hol voltak. Sok borzalmat átéltek, le voltak fogyva, és kiderült, hogy apunak a másik két testvére odaveszett családostul. De tulajdonképpen senki nem beszélt arról, hogy mi történt. Azt hiszem, a szüleim is szerették volna minél gyorsabban elfelejteni: nem kell ezzel foglalkozni, most új élet van! Lehet, hogy valamit magyaráztak, hogy így volt, meg úgy volt, de inkább a pozitív dolgokra próbáltak emlékezni. Hogy milyen rendesek voltak a csehek, írtak is egy levelet a cseh művezetőnek vagy igazgatónak, amiben megköszöntek mindent. De mindenki igyekezett eltávolodni a témától. És én, mint gyerek, gondolhattam, amit akartam. Mert a felnőtteknek is teljesen érthetetlen volt az egész. És akkor mindez átcsúszott valami humorba. Például a deportálást elkezdték depinek becézni, „amikor depiben voltunk”, mondták. De inkább nem nagyon beszéltek róla.

Rendszeresen a Jointba jártunk ebédelni. Eleinte volt egy ebédlő, később már bónokat adtak, amit egy Tejcsarnoknak nevezett, azt hiszem hústalan vendéglőben lehetett beváltani. Még akkoriban, amikor odajártunk a Joint ebédlőbe, apám ott találkozott egy ismerőssel, és érdeklődött nála, hogy nem tud-e egy albérletet. Ő ajánlotta azt, ahova azután átmentünk. Ez egy kicsit távolabb volt a központtól, ha jól emlékszem, egy Szukováti nevű tér közelében levő utcában. Egyedülálló idős hölgyé volt a lakás, és a fürdőszobán keresztül lehetett bejutni a szobába, ami elég tágas helyiség volt. A főbérlő megengedte, hogy valami kis villany vagy petróleumfőzővel, nem is tudom mivel, főzzünk a fürdőszobában. És egészen addig ott laktunk, ameddig valamilyen módon, nem tudom hogy, 1945 őszén meg nem kaptunk a Széchenyi tér 17. számú házban egy a lakást, amiben előzőleg az oroszoknak volt kialakítva a katonai kórháza.

Ez egy nagyon szép két szoba összkomfortos lakás volt, a Virág cukrászda fölött a második emeleten. Hatalmas nagy ablakok voltak, volt egy szoba, ami két ablakos volt és volt egy, ami négy ablakos: kettő nézett a Kelemen utcára, kettő a Klauzál térre. A kisebbik szobában volt egy nagy fehér Hardtmuth-rendszerű cserépkályha, a másikban pedig egy nagy vaskályha, amit valamilyen különleges szénnel kellett volna fűteni. De aztán csak a kisebbik szobát fűtöttük, apám valahogy szerzett tüzelőt is, és a fűtőanyagot lent tartottuk a pincében, még segítettem is az apámnak felhordani.

Mikor beköltöztünk, teljesen üres volt a lakás. A szegedi nagyzsinagógába voltak berakva az elhagyott zsidó javak – szerintem azok a holmik, amiket azért nem hordtak szét, mert már senkinek se kellettek –, és ott lehetett turkálni. Ott megtaláltuk a nagymamának egy ócska szőnyegét – amiből levágtak egy darabot, de hogy miért, nem tudtuk –, és még megtaláltunk egy széket is. A szüleim gondolom ezekből az elhagyott zsidó bútorokból szereztek ágyat meg szekrényeket, és ilyen szedett-vedett bútoraink voltak.

1945 nyarán a szüleim magántanárnál elvégeztették velem a második osztályt, hogy ne legyek évvesztes. Ősszel aztán levizsgáztam és mentem a harmadikba. Emlékszem, nagyon durcás voltam, hogy a fene egye meg, minek kell nyáron tanulni, de – én nagyon hiszek a sorsban –, ha akkor eggyel lejjebbi osztályban maradok, akkor egész más életem lett volna. Teljesen más emberekkel találkozom, és egészen másképp történt volna minden.

Erről az időszakról anyám így ír a családfájában: „Nekikezdtünk élni, dolgozni. Apa társult egy barátjával és annak üzletében kezdett el rádiót és minden egyéb javítást vállalni. Főleg oroszoknak, az ott állomásozó tiszteknek, katonáknak, akik élelemmel, fával fizettek. Ez nagy öröm volt, mert ki voltunk éhezve és fáztunk az orosz kórházból nekünk kiutalt lakásunkban. Ezután jókat ettük az orosz megszállóktól kapott fél disznókból és finoman befűtöttünk a fehér cserépkályhába az orosz fával.”

Nem tudom pontosan különválasztani az éveket, de az apám akkor sokáig maszekolt. Hívták ide és oda, kórházakba, klinikákra, javítani orvosi gépeket, meg hoztak rádiókat, lemezjátszókat, fényképezőgépet. Tartotta a kapcsolatot a volt háziurunkkal, Szél Pállal, a Honvéd kórház főorvosával, és volt még egy magánklinika is, tudtommal ott is javított. A nagyszobában volt egy íróasztala, és volt egy műhelyasztala. Egyszer a nagymama úgy találta ráborulva az asztalra, mert valahogy az áram megütötte, és elvesztette az eszméletét. Nagymama kapcsolta ki a villanyt.

Anyám nem dolgozott. Ez ma már egy kicsit furcsa, de akkoriban természetes volt, hogy egy asszony otthon van. Úgy emlékszem, hogy ő a piacra járt, meg főzött, és ha jól emlékszem, tanultunk angolul, járt hozzánk egy tanár. Volt viszont egy olyan elfoglaltsága, ami nagy lelkesedéssel töltötte el. Belépett a pártba. Úgy emlékszem, hogy a Szociáldemokrata Pártba lépett be. Az apukám úgy tudom, eleinte vonakodott, de aztán valahogy őt is rábeszélte.

Anyunak ez egy nagyon-nagyon szép korszaka volt. Elolvasta Makarenkó pedagógiai hőskölteményét, az „Az új ember kovácsát”, és ez borzasztóan föllelkesítette. A belvárosi pártszervezetben elkezdett dolgozni, mégpedig szervezett egy ifjúsági kultúrcsoportot, amibe nekem is be kellett lépnem, nem nagyon lehetett ellenkezni. Kiment a térre, begyűjtötte az ott lézengő, mezítlábas gyerekeket, és betanított nekik színdarabot, meg verseket. Hihetetlen lelkesedéssel művelte ezt. És jól emlékszem, hogy nagyon katonásan voltunk betanítva. Volt egy előadás, amikor hátulról, a nézőtér felől középen vonultunk be. Nyolc-tíz gyerek ment egy csoportban libasorban, és minden csoportnak az elején vitt egy gyerek egy nagy táblát, amin piros papírra fehér betűkkel rá volt ragasztva a szöveg. És amikor a nézőtérrel szemben szépen felsorakoztunk négy oszlopba, akkor kialakult az a szöveg, hogy Makarenkó Ifjúsági Kultúr Csoport. Ezek voltunk mi. Ez a foglalatosság lekötötte az anyámat, és volt egy kis társadalmi élet is ott az alapszervezetben.

Anyám nagyon-nagyon elszánt párttag lett, és teljesen magáévá tette azokat az elveket, hogy kizsákmányolók meg nem kizsákmányolók, elnyomottak meg proletárok és a többi. Egyszer valami felülvizsgálatot is tartottak, hogy ki maradhat a pártban, meg ki nem, ki a kapitalista, ki nem, és azt hiszem, hogy az anyu erősen szó szerint vette a dolgokat, és részt vett valami bizottságban. És akkor, nem tudom, hogy anyu szerezte-e, vagy hogy, de apu a párt által kapott egy állást. Ez az állás nem pont Szegeden volt, valahol közel Szegedhez. Nem tudom, milyen beosztásban volt, de pártfunkciót is kapott. Agitprop titkár lett, amiről azt sem tudtam, mi fán terem. De a munkája szép fizetéssel járt, és az életünk fellendült.

Közben nagymamáék megkapták a mellettünk lévő garzonlakást. Elkezdődött az iskola is, és én továbbra is a zsidó iskolába jártam. Ez azért jó volt, mert az ember valami fészekmelegben maradt, nem került ki a nyers élet valóságába. De az iskolában nagyon drámai volt a helyzet. Öten vagy hatan maradtunk az évfolyamban, pedig a háború előtt három vagy négy osztály indult.

Az iskolában teljesen lazán és családiasan folyt a tanítás. Ennyi gyereket nem kellett feleltetni meg nem kellett szigorkodni, a tanárok pontosan tudták, hogy ki mit tud. Amikor szép idő volt, kimentünk a templomkertbe, ültünk a fűben, és ott voltak az órák. Teljesen modern módon ment a tanítás. És én rendes úri kislány nevelést kaptam, mert jártam zongoraórára is. Egy ismerős, vagy félig-meddig rokon asszonyhoz jártam, aki azt mondta, hogy érdemes zongoráznom, de aztán ez abbamaradt.

Nagymama a felszabadulás mámorában úgy gondolta, hogy el fog válni a nagypapától. Nem volt jó házasság – úgy gondolom, hogy összehozott házasság lehetett, nem szerelmi házasság –, és később mesélték, hogy a nagypapa hűtlen volt meg bohém. Például ott volt az a bizonyos eset, ami miatt ők lesüllyedtek a társadalmi helyzetükben. Nagypapa nagyon sok csalódást, szenvedést okozott nagymamának, de mikor  régebben mondták neki, hogy váljon el, azt mondta, hogy nagyapa el fog zülleni, szembejön vele majd rongyosan, és ő lesz az oka. Borzasztóan lelkiismeretes asszony volt.

A nagybátyám, Horvai Pista már 1945-ben azonnal önálló lett, Pesten lakott albérletben, és nagymama felköltözött hozzá. Az én életemben ez egy teljesen sötét korszak lett, mert nagymama volt az egyik éltető forrásom. De egy év múlva aztán visszajött Szegedre, és folytatta a házasságát. A nagybátyám pedig hamarosan, 1947-ben megnősült, és elment a Szovjetunióba két évig tanulni. Teljesen függetlenítette magát a családtól.

Nagymama a zsidó iskolába ment tanítani. Neki volt egy speciális olvasás-írás tanítási módszere, amit valamiért nem tudott elismertetni. Nagyon népszerű pedagógus volt egyébként, olyan, akit Pesten ötven év múlva is megállítottak a Körúton a volt tanítványai. Nagyon-nagyon szerették.

1946-ban, körülbelül azután, amikor a nagymama elment Pestre, elkezdett hőemelkedésem lenni. Kiderült, hogy tüdőbeszűrődésem, úgynevezett hilusduzzanatom van, ami nem súlyos, de kezelni kell. A szüleim nem akarták, hogy felkerüljek Pestre szanatóriumba, és a gyerekorvosunknak volt kapcsolata egy cionista otthonnal, ami a Szőregi úton volt, Szeged mellett. Nem tudom, mire használták régen az épületet, talán üdülőnek. Egy nagyon szép emeletes ház egy nagy park közepén, és egy külön földszintes ház, ahol a betegszobák voltak. Engem oda raktak be, úgy, hogy mindennap – ez már nyár lehetett, vagy tavasz – kiraktak valami nyugágyat a kertbe és ott kellett egész nap feküdnöm, meg gyógyszert szedni.

Ez az otthon bentlakásos volt, mint egy árvaház. Tulajdonképpen alija előkészítő volt. Begyűjtötték a szülő nélkül maradt gyerekeket, és előkészítették őket alijázásra, mert akkor még nem volt Izrael állam. Minden korosztályú gyerek lakott ott, egészen 17 éves korig. Cionista vezetők foglalkoztak velük, megkapták azt az oktatást, amire szükség volt, ezenkívül énekeltek, táncoltak, tábortüzet gyújtottak, tehát látszólag nagyon jól szórakoztak. Ez a helyzet abszolút identitásproblémát okozott nekem, mert bár én is zsidó voltam, mint az ott lévő gyerekek, de ez nem számított, mert én akkor ott betegként voltam. Megint kívül rekedt lettem. Emlékszem, hogy állok az ablakban a betegszobában, és nézem, hogy ők a tábortűznél milyen jól hóráznak és énekelnek. És szó se volt róla, hogy abban én is részt vehetek.

Hetenként háromszor biciklivel kijárt hozzám az apám, hozta, amit az anyu készített, nagyon tápláló ennivalókat. Anyu tejbegrízbe tojást kevert meg gyümölcsöt küldött, szóval igyekeztek feltáplálni. És mindenfélével elláttak, amivel szórakoztathattam magam, rajzfüzettel meg színes ceruzával. Akkor kezdtem Vernéket olvasni. Közben az anyám tüdőgyulladást kapott, és őt is ápolni kellett. S nem tudom, hogy előtte vagy utána kapott az apám gyomorfekélyt, de ágynak esett és akkor még nem voltak ezek a mai gyógyszerek. Tejet kellett innia, aztán tejszínt is önthettek bele, hat hétig ment ez így talán, és közben beforrt a fekélye.

Úgy emlékszem, hogy én körülbelül három hónapig voltam beteg. Hiányoztam is az iskolából, de nem emlékszem, hogy ez bármi gondot okozott volna. Lehet, hogy tanultam is ott közben valamit, nem tudom. De ez nekem megint egy nagy törés volt. Évekkel később jöttem rá, hogy tökéletesen úgy éreztem akkor, hogy engem kilöknek otthonról, és ott vagyok egyedül. Az agyammal tudtam, hogy milyen nagy dolog, hogy a szüleim nem akarnak távolabbra küldeni, mert látogatni akarnak. De akkor ott küzdöttem egyedül, este a sötétben halottak jöttek, és azt kérdezgették, hogy te mért élsz? Szóval egy nagyon erős fantáziaműködéssel próbáltam valahogy helyrerakni azt, ami a háború alatt történt velünk, és ami teljesen érthetetlen volt számomra. Végül abban maradtam, hogy nem akarok zsidó lenni, és ezt én döntöm el. Utóbb aztán megváltoztattam a véleményemet, mert ha egyszer valaki zsidónak születik, az már úgyis az marad, akármi történik vele, még ha kitér, akkor is.

Az is csak jóval később derült ki számomra – mikor már felnőtt fejjel pszichoterápiára jártam –, hogy ekkoriban én nagyon meg voltam sértve, hogy az apám nincs egész nap velem. Mert a deportálás során azt szoktam meg. Hiszen jóformán amióta elmentünk Frainból, és ott kóboroltunk az országúton, én teljesen kisajátítottam az apámat. És ő természetesen állandóan velem foglalkozott. Én tehát hogy úgy mondjam visszasírtam azt az időszakot, amikor nekem milyen jó volt, mert egész nap beszélgettünk az apuval, és kézen fogva sétáltunk. Érdekes paradoxon, hogy azt a korszakot sírtam vissza.

Mikor hazamehettem a kezelésről, az orvos utasítást adott, hogy állandóan, télen-nyáron nyitott ablaknál kell feküdnöm. Télen olyankor az apu a paplanomat megmelegítette a cserépkályhán, majd szaladtunk át együtt a fűtetlen, hideg szobába, és bebugyolált az ágyban, hogy ne fázzam.

1946-ban még valami történt. Akkor nagy kivándorlási láz volt Szegeden. Az én szüleim is alijázni akartak Palesztinába, vagyis az apám nagyon, mert apám úgy gondolta, hogy ő annyi mindenhez ért, hogy a jég hátán is meg fog élni. Anyám kevésbé akart menni, de már ott tartottunk, hogy tartós mézes süteményeket sütöttek az útra. Feltehetően már jelentkeztek valamelyik csoportba. Élt Palesztinában anyámnak egy rokona, a nagybátyjának a fia, akik valamikor a 30-as években Perzsiába mentek, és aztán a fiú onnan ment át Palesztinába. Anyámék felvették vele a kapcsolatot, hogy jövünk. Erre a rokonunk visszaírt, hogy ne jöjjetek. Hogy ott rettenetes nagy a nyomor, nincs munkalehetőség. Ezek után nem mertek elindulni.

Amikor már kezdtek jobban menni a dolgaink, akkor az apám bérelt egy bordó színű zongorát. És azt mondta, hogy most már az anyu zongorázhat, amennyit akar. Nagyon szép estéink voltak így, mert az anyu zongorázott, és az apu is zongorázott, bár ő jóformán alig tanulta. Fantasztikus, hogy mi veszett el zeneileg az apámban. Le tudott játszani valamilyen szintig például egy Beethoven szonátát. Sokat énekelgettünk több szólamban, és a mamám időnként olyan fantáziatáncokat táncolgatott, amiket ő talált ki. Valószínűleg nagy felszabadultság érzés volt bennük. Hogy életben maradtunk, és hogy kezdhetünk valami új életet, valami jót. De ebből a korból sem emlékszem baráti összejövetelre, vagy hogy ők meg lettek volna híva valahova.

1948-ban, amikor ötödikes voltam, jött az államosítás. A legtöbb gyereket átvitték a körzetébe valahova, engem a Mérei utcai iskolába lehetett volna beíratni, de a szüleim azt mondták, hogy ha már ez a helyzet, akkor csak a legkiválóbb helyre menjek. És beírattak a Pedagógiai Főiskola Gyakorló Iskolájába, ami tényleg egy rendkívül kiváló, igazi iskola volt. Régen apácák is tanítottak ott. A zsidó iskola szegényes volt, egy kis egyemeletes épület barna ajtókkal, ez pedig egy csodálatosan szép épület volt, tiszta, frissen festett, világoszöld ajtókkal, fekete-fehér kockamintás folyosókkal, hatalmas ablakokkal. Gyönyörű szép volt az iskola, és számomra borzasztó nagy volt a fegyelem, például ki kellett menni a táblához felelni. Tehát fel kellett venni egy másik tempót.

Itt bekerültem egy osztályba, ahol én voltam az egyedüli zsidó. Bennem nem volt tisztázva az identitásom, amin nem csodálkozom, mert a szüleim identitása sem volt tisztázott. Ők nem keresték a zsidók társaságát, de a másik oldalra meg nem nagyon fértek be, meg nem is nagyon akartak oda kapcsolódni. Ott volt tehát az a sok lány az osztályban, akik egyenként odajöttek és megkérdezték tőlem, hogy milyen vallású vagyok. Én úgy éreztem, hogy a zsidóság valami mélységesen szégyenletes dolog. Mert egy gyerek nehezen tudja elképzelni, hogy csak azért hurcolják meg, mert a származása ilyen. Nyilván valami történt, valamit csináltunk, hogy ez a szörnyűség ért bennünket. Azt feleltem még akkor nagy zavarban és pirulva, hogy zsidó vagyok. Később a szüleim azt tanácsolták, hogy mondjam azt, hogy felekezeten kívüli, de ez marhaság, hiszen mindenki rögtön tudja, hogy aki ezt mondja, az zsidó.

És hova kapaszkodjon valaki, aki egy nagy identitászavarral bekerül egy teljesen más közösségbe? Hát én a mesterséges közösségbe kapaszkodtam, az úttörőségbe. Ami teljesen irreális szervezet volt, abból a szempontból, hogy én vettem egyedül komolyan. Mert nekem létkérdés volt, hogy valahova tartozzam. És állandóan vitáim voltak, mert szerettem volna érvényesíteni az elképzeléseimet, de a többiek nem álltak mellém. Azt mondták például, hogy legyünk Mókus őrs, és én azt mondtam, hogy Május 1. őrs legyünk. Az úttörőszobában egy falrészt ki  kellett díszíteni, és ott voltam egyedül, senki nem segített, fütyültek rám. Emlékszem, hogy végül piros, fehér, zöld krepp papírt föltűzködtem a falra, és kiírtam, hogy Május 1. őrs. Egyszer valami nyári feladatért fölmentem az egyik lányhoz, hogy ezt vagy azt tudna-e jönni megcsinálni, és akkor azt mondta, hogy úgy tudja, nyáron nem kell jönnie. Ezen teljesen megdöbbentem. Mi az, hogy nem kell nyáron? Hiszen ez borzasztó fontos dolog!

1949-ben volt a budapesti VIT, a Világifjúsági Találkozó, amitől teljesen föllelkesültem, hogy nekem ott kell lenni. Elmentem az osztályfőnökhöz, vagy nem tudom kihez, hogy hogy van ez, mikor osztják be akik mennek, és azt mondta nagy csodálkozva: miért, te szeretnél menni? Besoroltak aztán a városi gyerekcsapatba, és akkor fönn voltam pár napig Pesten. Valami iskolában aludtunk, és úgy emlékszem, hogy busszal vittek bennünket programról programra. Csináltam egy pár fényképet, mert apu nagy fotós volt, és adott valami gépet, amivel fényképezgettem. Nagy élmény volt nekem a VIT.

Tehát én egy elképzelt életet éltem, az osztály pedig teljesen tőlem függetlenül élt. Akkoriban hittanra még kellett járni, odajártunk valahova a zsinagóga környékére, és ott megismerkedtem egy lánnyal. Évának hívták, jóba lettünk, mert ő is valahogy kivert kutyaként érezte magát, meg én is. Ő szintén elég nehezen jött ki az osztálytársaival – máshova járt, nem abba az iskolába, ahova én –, úgyhogy egész jól megvoltunk, és megosztottuk egymással a lelki bánatunkat.

Én sokáig nyaggattam az anyut, hogy szeretnék egy kistestvért, de ez amolyan gyerekes kívánság volt, az anyám pedig rendkívüli módon vágyott arra, hogy legyen még egy gyereke. Mint utóbb kiderült, az apu semmiképpen nem szeretett volna több gyereket, mert úgy érezte, hogy erre a világra nem szabad több gyereket szülni. Ennek ellenére 1949-ben mégis megszületett a húgom, Kati. Anyámék csináltattak egy gyerekszobát világoszöld festett bútorral, és megvettek két nagyon fontos gyereknevelési könyvet, Hermann Aliz: Emberré nevelés, és Pikler Emmi: Mit tud már a baba? című könyvét, amit én is kiolvastam, és magamban teljesen kialakítottam, hogy hogyan kell egy gyerekkel foglalkozni. Tehát amikor saját gyerekem lett, már teljesen fel voltam készítve.

Közben nyaranként mi a nagymamával egy-egy hétre felmentünk Pestre. Mert nagymamának ott laktak a maradék testvérei, és azoknak a családja. Legtöbbször a Rózsáéknál laktunk, aki egy nagyon keserű, idős nő lett. Együtt éltek a lányával és az unokájával, Zsuzsival, aki nekem nagyon jó pajtásom volt, sokat játszottunk együtt. Zuglóban, egy kis családi házban laktak, és az nagy élmény volt nekem, hogy ott van egy kis kert, ahol lehet játszani. Aztán elmentünk egyszer kirándulni Budára a Disznófőhöz, meg látogatásokat tettünk a rokonságnál, elvittek az Állatkertbe, a Vidámparkba, a Városligetbe, szóval igyekeztek szórakoztatni.

1949-ben nagy politikai változások voltak Magyarországon, a Rajk-per és a nagy tisztogatások. Ennek keretében az apámat valami teljesen nevetséges ürüggyel – hogy be volt idézve tanúnak valahova és igénybe vette a vállalati kocsit, amikor oda elment – kizárták a pártból. Ez rendkívüli katasztrófa volt a család életében. Apu azt mondta, hogy mivel az állását a párttól kapta, ő onnan kilép. Én nem emlékszem a válság mélységére, de az unokanővéremtől tudom, hogy az apám rettenetesen el volt keseredve.

Akkor a nővére, Erzsike – aki a lányával együtt Pesten élt –, írt neki egy levelet, amiben jól leszidta, és azt mondta, hogy akinek ilyen arany keze van, az után kapni fognak Pesten, tessék feljönni Pestre, rengeteg munkalehetőség van. Fel is jött apu, és az Egyesült Izzóban helyezkedett el Újpesten, a külső Váci úton. Mi pedig ottmaradtunk anyuval Szegeden. Nem tudtunk apuval menni, mert abban az időben mindenki Pestre ment, és rettenetes nagy lakásínség volt. Egy évig éltünk külön. Az apu keresett 800 forintot, abból négyszázat hazaküldött nekünk, négyszázból ő élt ott, albérletben lakott, és talán kéthetenként jött haza.

Ez megint egy nagy-nagy sötét korszak az életemben. A háború utáni években, egészen ameddig fel nem jött Pestre, az apámmal nagyon sokat voltunk együtt. Minden vasárnap délelőttöt velem töltött, ő tanított meg biciklizni, és együtt bicikliztünk mindenfelé Szeged környékén. Tanított úszni, evezni. Vett egy egypárevezős csónakot, olyan gurulóülésest, amit a Tisza parti úszóház csónakházában tartottunk. Sokat eveztünk, tavasszal például, amikor nagyon áradt a Tisza, akkor beeveztünk az elárasztott fűzfák közé, és ott lavíroztunk. Nagyon érdekes volt. Általában az úszóházba jártunk le nyaranként, volt hogy minden nap, amikor nagy meleg volt. Ott a gyerekeknek egy külön, kosár nevű elkerített része volt, ahol tudtak lubickolni, de aztán mikor már jól úsztam, akkor az apám levizsgáztatott. Ez abból állt, hogy felvitt csónakkal egy kilométerre az úszóház fölé, és csónakkísérettel a Tiszában le kellett úsznom vissza az egy kilométert. És akkor azt mondta, hogy most már kimehetek a szabad vízre, mert elég jól tudok úszni.

Mikor az apu Pestre került, akkor a mamám is meglehetősen depressziós lett, hisz teljes életmódváltás következett be. Ő dolgozni nem tudott elmenni, mert már ott volt a húgom, de nekiállt, hogy felújítsa a gépíró-gyorsíró szakmáját. Rengeteget gyakorolt. Közben nekem is ott volt az iskola, ahol teljesen idegenként éltem. Borzasztóan hiányzott az apám. Egy nagy űr volt az életemben, és az az egy remény éltetett, hogy majd mi is megyünk Pestre.

Egy év múlva sikerült lakást cserélnünk. Akkoriban nem volt öröklakás, és egy futballista ment le Szegedre lakni, úgy emlékszem az ő lakásával cseréltünk. Rendkívül rossz cserét csináltunk. Újpesten egy gyárépületben egy pici kis kétszobás lakást sikerült szerezni, a proletár negyed kellős közepén, ahol ugyan bent volt a víz és a vécé, de nem volt fürdőszoba, és egy kamra volt berendezve konyhának, ahol petróleumfőzővel főztünk. Óriási nagy volt a különbség a két életszínvonal között. De 1950 októberében felköltöztünk és bezsúfolódtunk ebbe a rettenetes lakásba.

A nagymamáék még egy évig Szegeden maradtak, ami anyunak nagyon rossz volt. Az anyám hihetetlenül kapcsolódott a nagymamához, ott nem volt elvágva a köldökzsinór. Tudom, hogy állandóan szekálta a nagymamát, hogy az öccsét jobban szereti, mint őt. Nem lehet tudni, hogy mi ebből az igazság, de lehet, hogy az anyu csalódást okozott a nagymamának, aki nagyon nehéz munkával próbálta a maximumot nyújtani neki, és ő végül is nem élt a lehetőségekkel. De ezt már nehéz visszapergetni.

Mikor apu Pestre került, akkor ígértek neki egy három szobás lakást, és úgy volt, hogy akkor majd följönnek a nagymamáék is, és velünk fognak Pesten lakni. Ebből a lakásból azonban nem lett semmi, de a nagymamáék mégiscsak föladták a szegedi lakást, és más lehetőség híján bezúdultak a Horvaiékhoz, akik kaptak egy gyönyörű három szobás lakást az Újlipótvárosban. A nagybátyám mikor visszajött a Szovjetunióból, azt hiszem szinte azonnal színigazgató lett. Nagyon fiatalon. Előbb az Úttörő, aztán a Madách Színházban. Tehát ő teljesen ráállt a karrierre, a nagymamáék pedig ezt teljes mértékben kiszolgálták. Nagymama vezette a háztartást és felnevelte a két unokát. A szüleim viszont ottmaradtak nagymama nélkül, aki addig tényleg nagyon sokat segített, lelkileg és fizikailag egyaránt.

Amikor felköltöztünk Pestre – ezt anyu mesélte –, azt mondta az apu, hogy most aztán nincs mese, el kell menned dolgozni. Akkor az anyu segítséget kért az öccsétől, aki bevitte őt a Szinkronfilmstúdióba gépírónak. De nem mondta meg, hogy a nővéréről van szó. Beültették anyut egy irodába, és egész nap, majd beszakadt a háta, gépelt. Ráadásul ez Zuglóban volt, és mi Újpesten laktunk. Még most se egyszerű Újpestről átmenni Zuglóba, de akkor embertelen volt. Nem csoda, hogy az anyám teljesen lerobbant ettől. Egyrészt életében nem dolgozott, másrészt belekerült egy elég ronda lakásba, egy bizonytalan élethelyzetbe, és minden reggel át kellett buszozni vagy villamosozni Zuglóba, ott keményen ledolgozni a nyolc órát, és vissza. Ez fél évig ment így.

A húgomra közben különböző nénik vigyáztak. Eljöttek érte reggel és érte kellett menni este. Volt olyan hely, ahova én is be voltam fizetve. Odamentem délben, ott ebédeltem és aztán értünk jöttek, vagy én vittem haza Katit. Az anyám próbálta a háztartást valahogy vinni, úgy, hogy mindig fölvett valakit. Ez teljesen visszás dolog volt, hogy egy szegény asszony, mint az anyám, fölveszi a másik szegény asszonyt, hogy főzzön, vagy vigyázzon a gyerekre. Végül is valahogy meg akarta oldani. De nem sikerült, és a húgom tulajdonképpen rám maradt. Apám testvére, Erzsike néni emlegette is később, hogy én megmondtam a szüleidnek, hogy aztán nehogy pesztrát csináljatok a Verából! Viszont nem emlékszem, hogy haragudtam volna, vagy hogy sokalltam volna. Ha sokalltam is, nagyon mélyen el lehet ásva, mert nem emlékszem rá.

Fél év után az apu bevitte anyut az Izzóba, ami sokkal közelebb volt a lakásunkhoz. Az Izzóban anyu először valamilyen osztályadminisztrátor volt, utána pedig az Izzó című újságban lett adminisztrátor. De nem voltak elhatárolva a feladatok, tehát ő is mehetett és interjúzhatott, meg cikket írhatott. Ez anyám életének körülbelül olyan gyönyörű korszaka volt, mint amikor a pártban a Makarenkó Ifjúsági Kultúrcsoportot szervezte. Írta a cikkeket a munkaversenyről meg mindenről, és nagyon lelkes volt. Állandóan későn jött haza, mert tördelni vannak a nyomdában, meg lapzárta van, meg minden. Olyankor az apám anyánk helyett anyánk volt, és csinált nekünk vacsorát, megetetett.

Nagyon rossz volt akkor az ellátás. Nem lehetett vajat venni, nem volt tojás, folyton juhtúrót ettünk, mert azt lehetett kapni. És ott voltunk egy kis lakásban, ahol volt egy vécé és egy lavór, a mosást kiadtuk, mert nem volt hol mosni, tehát az egy nagyon zűrös időszak volt. Horvaiék azt mondták, hogy átmehetünk fürdeni hozzájuk, mert a Margit-szigeti meleg vizet átvezették az újlipótvárosi lakásokba, tehát ott volt melegvíz. De én egyszer se voltam ott fürdeni.

Anyám a családfában így írt az akkori magukról: „Klára újságíró, meseíró. Az Egyesült Izzó lapjánál munkatárs, ezt a munkát rendkívüli örömmel végezte, mivel képességeit itt tudta a legjobban kifejteni, ezért elismerésben volt bőven része. Meséit közölte a Nők Lapja meserovata, és az Úttörőszövetség lapja, a Kisdobos. Ez utóbbi gyereknovelláit is közölte. Írt két-három gyermekregényt, és felnőtteknek szóló novellát, de nem tudta közöltetni. Férje Szöllős László elektrotechnikus, mérnöki beosztásban, Egyesült Izzóban. Nagyon tehetséges a szakmájában, ez osztályvezetője megállapítása. Bárha nem csak műszaki vonalon, ahol számos új ötlete, újítása nyert elismerésre, érdekelte az irodalom, költészet, ifjabb korában maga is írt verseket.”

Mikor felköltöztünk, akkor én már nyolcadikos voltam, és aránylag jó tanulmányi eredménnyel jöttem át Újpestre. Sajnos év közben, ezért egy teljesen kialakult közösségbe, egy vadidegen osztályba csöppentem bele. Az ottani proletár környezet teljesen idegen volt tőlem, és nagyon meg voltam döbbenve az iskolától. Mert a Gyakorlóban majdnem olyan rend volt, mint ahogy az az Abigélben le van írva. Itt pedig a gyerekek földobálták a lámpára a tornaruhákat, és üvöltöztek óra közben. Teljesen kész voltam. Nem tudtam hova tenni se magam, se a világot. Ennek ellenére egy-két barátnőm akadt, például Pásztor Erzsi későbbi színésznővel együtt jártam. Meg Balázs Klárival, aki kötöttáru tervező lett, találkoztam vele később, mikor kiállítása volt. Velük próbáltam barátkozni, főleg a Klárival. De nagyon-nagyon lepusztult voltam, úgy emlékszem, hogy nem volt igazán rendes holmim. Ebédre anyámék befizettek az Izzóba, iskola után odamentem, megebédeltem és eljöttem. Nagyon jó kaja volt ott az ötvenes években, mert a proletárok megkapták a rendes étkezést.

Mikor vége volt az évnek és ballagtunk, mindenki térdig könnyben ült, és én nem értettem, hogy mit bőgnek, miért kell ezért sírni. Akkoriban nem volt olyan egyszerű gimnáziumba iratkozni, de én jelentkeztem ott Újpesten a Kanizsai Dorottya Gimnáziumba. Év végén viszont bejelentették, hogy lehet orosz tagozatra jelentkezni Budára. Nagyon fellelkesültem, mert az én nagy példaképem, a nagybátyám a Szovjetunióban tanult. Úgy gondoltam, hogy ez az élet perspektívája. Megtanulni oroszul és kimenni tanulni a Szovjetunióba. Az átiratkozáshoz szülői belegyezés kellett. Megkérdeztem az apámat, hogy elmehetek-e, azt mondta, persze. Csináljak, amit akarok. Az, hogy az az iskola Budán van, hogy hogy fogok oda átjárni, hogy egy óra az út oda, egy óra vissza, mindegy. Csinálja, ha akarja.

Ez az iskola Budán a Jurányi utcában volt, a Hámán Kató Gimnázium, orosz tagozattal. Lányiskola volt, és az ottani lányok főleg káderlányok voltak, akik nagyrészt általánosba is együtt jártak. Ott egyetlen lánnyal sikerült összehaverkodnom, de ő is inkább csak eltűrte, hogy lógjak rajta. Én egy szegény, majdhogynem toprongyos újpesti lány voltam, aki órákat utazott az  iskolába, aki nem tudott sehova menni délután, nem volt pénze, soha sehova nem hívták meg, és ő se tudott meghívni senkit sehova.

Nekünk akkoriban meglehetően zilált családi életünk volt, és a szüleim vagy nem kerestek annyi pénzt, hogy meg lehessen élni, vagy nem osztották be jól. Én a gimnázium alatt a Horvaiéknál ebédeltem, ahol a nagymamám is lakott, és a nagybátyám felesége adott nekem időnként ruhákat. Úgy emlékszem, hogy meglehetős nagy nélkülözésben éltünk akkor. És a szüleim valahogy nem találták a helyüket, nem tudtak beilleszkedni. Amúgy sem voltak nagyon ügyesek a beilleszkedésben. Az anyám ugyan megtalálta a hivatását az újságírásban, az apám pedig akkoriban sokat fotózott, és járt a nővéréhez, Erzsikéhez, aki Éva lányával a Szerb utcában lakott.

Én még mindig teljesen identitásnélküli voltam. Túl sok változás volt körülöttem, és a szüleimnek az elzárkózó magatartása sem könnyítette meg, hogy esetleg más módon tudjak kapcsolatokat kiépíteni és találni. Az iskolában kilógtam a sorból. Tulajdonképpen azóta kilógtam a sorból, mióta a zsidó iskolát államosították. Állandóan kerestem a helyemet. És minden szabadidőmet a húgommal töltöttem, akit nagyon elkényeztettek, én voltam egyedül következetes vele. Ő óvodába járt már – az Izzónak volt bölcsődéje, óvodája, sőt úgy volt megszervezve, hogy mivel ott több műszakban dolgoztak, majdnem nonstop óvoda és bölcsőde volt –, nem kellett egész nap vele lennem, de nagyon sokszor rám volt bízva. Például ha beteg volt, akkor ki maradjon otthon? A Vera. Mindennek az lett az eredménye, hogy fokról fokra leromlott a tanulmányi eredményem, és mire az egyetemi felvételire került volna a sor, nekem már nem voltak rendes érdemjegyeim. Ráadásul nem is voltam úgy felkészülve, ahogy egy egyetemi felvételire felkészülnek.

Felvételiztem ugyan az ELTE újságíró szakára, de nem vettek föl. Volt 1200 jelentkező 12 helyre, hát még a protekciósoknak se volt elég hely. De nekem tévedés volt ez az újságírás. Lehet, hogy a mamám lelkesedése volt, ami ezt táplálta, meg olvastam is valami lányregényt, ha jól emlékszem, az volt a címe, hogy Riporter kisasszony. A szüleim amúgy különösebben nem beszélték meg velem a pályaválasztásomat, meg semmit sem. Csak megkérdezte az apám, hogy mi akarok lenni, vagy hogy gondolom, és én mondtam, hogy újságíró. Erre azt mondta: nem gondoltam, hogy a könnyebb utat választod. De nem magyarázta meg, hogy mért találja ezt könnyebb útnak, vagy egyáltalán mi a véleménye erről.

Abban az időben, mikor középiskolás voltam sokat kirándultam az apámmal. Ez nagyon-nagyon jó volt, nagyon szép emlék. Bejártuk a budai hegyeket, jöttünk-mentünk, megismertem minden jelzett utat. Az anyu meg úgy érezte, hogy kimaradt valamiből, de hát Katival, a húgommal kiskorában még nem lehetett olyan nagyokat menni, mint amennyit mi mentünk az apuval. Néhányszor túráztunk négyesben is, és erről így írt anyám a családfájában: „Vera és apja elég jóban voltak. Szép szimpátia volt közöttük. Sokszor vették vállukra a hátizsákot és indultak nagy túrákra a budai hegyekbe. Későbben én is, Kati is indultunk ezekre. Nagy öröm, boldogság volt: Kati apja nyakában trónolt, mi Verával előttük masíroztunk énekelve: Te álomszuszék ébredj, hasadra süt a nap, nem látod, nem hallod a kakukkokat.” Nem hiszem, hogy az apám valaha is annyira közel került volna a húgomhoz, mint hozzám. Visszagondolva az akkori időkre, nem is emlékszem, hogy miről beszélgettünk, csak az maradt meg, hogy jó volt.

Miután nem vettek fel az egyetemre, szinte természetesnek tűnt, hogy az Izzóba menjek dolgozni. Mivel apám is ott dolgozott, anyám is, és volt ismeretségük is. De apám azt mondta, hogy ő nem fog külön segíteni abban, hogy jó helyem legyen, vagy többet fizessenek. Bedob a mélyvízbe, tapasztaljam meg, hogy milyen az élet. Tulajdonképpen ez nem volt egy nagyon kedves dolog, de ha ezt nem csinálja, akkor lehet, hogy nem találkozunk Ferivel, a leendő férjemmel. Azonkívül nekem az a munka valóban nagy tapasztalat volt.

Először fölkerültem a fénycsőgyártásba. Az Egyesült Izzóban volt egy hatalmas, három emeletes nagy gyárépület, az Audion, és ott minden szinten mást gyártottak. A harmadik emeleten gyártották a fénycsöveket. Akkoriban nem volt még automatizálva, mint most. Nagy gépek voltak, úgynevezett vákumszivattyúk, ahol egy ponton berakták a fénycsöveket, amik belül körbe jártak, és különböző műveletek hajtódtak végre rajtuk. Teljesen zárt és iszonyatosan forró munkahely volt. Hatalmas nagy üvegablakok voltak, amiket nem lehetett kinyitni, mert a fénycsövek izzítása, az üvegalapra szerelt szerkezetek összeforrasztása a búrával nagy nyílt gázlángokkal történt. Képzelhető, hogy micsoda hőség van ott, ahol megolvad az üveg. A meleg ellen kristályvizet kaptunk, sózott kristályvizet, az volt a védőital. A munkafolyamat végén ki kellett szedni a gépből a tűzforró fénycsöveket. Egyszer-kétszer próbálták velem is végeztetni ezt – azbeszt kesztyűvel kellett megfogni, és az előre odakészített lukacsos gördülő állványba belepakolni –, de a fénycsövek borzalmas forróak voltak, a gép is nagyon meleg volt, úgyhogy többször megszédültem, így balesetveszélyes volt, hogy ott dolgozzam.

Akkor leültettek a gép mellé, ahol két U alakú tartó állt egymással szemben, és két lány ült a két végén. Itt is nagyon meleg volt, de nem annyira, és ültünk, nem álltunk szorosan a gép mellett. A munka az volt, hogy a fénycsövek még nem voltak lehegesztve, két-két drótszál lógott ki a végükön, és azt szét kellett hajlítani, hogy majd az érintkezés a gépben meglegyen. Ott ültünk, föl kellett venni a nyers fénycsöveket, föltenni az állványra, és széthajlítani a drótokat. Én körülbelül fél óra múlva azt hittem, hogy meghalok. Ez a mozdulat hihetetlenül monoton és fárasztó volt, de aztán mégiscsak csinálja az ember. Nagyon tanulságos volt, hogy milyen nehéz a fizikai munka, pláne melegben. Ezután beosztottak csomagolni. A fénycsövekhez tartoztak olyan kis dugószerű fénycsőgyújtók – ezeket is ott gyártották –, ezeket huszonötösével egy dobozba kellett pakolni, aztán a kis dobozokat egy nagy dobozba, aztán leragasztani. Ez tíz méterrel arrébb volt a géptől, szóval ez valahogy könnyebb munka volt.

És ekkor jött a nagy kaland. Valamikor 1956 februárjában a Remix gyár nem szállított valami alkatrészt a fénycsőgyártásnak, és akkor szétszórták a népet. Engem levittek a rádiócsőgyártásba, ami az első emeleten volt. Ott is hasonló gépek működtek, mint a fénycsőgyártásban, csak arányosan kisebbek voltak, és kevésbé melegek, mert a rádiócső kisebb helyet igényelt. Rendkívül érdekesnek találtam, hogy a hatalmas nagy csarnok után ott laza léckerítéssel voltak a munkahelyek elkerítve egymástól. Ebben a nagy műhelyben odavittek, ahol a Feri dolgozott mint műszerész, és ez még semmi, hanem fogott a művezető, odavitt Ferihez, és azt mondta, hogy Feri kérem, tanítsa be ezt a kislányt.

Feri erre úgy emlékszik vissza, hogy „hozzávágtak egy nyifánca kis csajt”. Valóban, nagyon vékony voltam, és nem néztem ki annyi idősnek, amennyi vagyok. Meg is kérdezte, hogy az általános iskola elvégzése után kerültem-e oda, és mondtam, hogy ó nem, érettségi után. Meglepődött, hogy jé, ez egy 18 éves lány. Az olyan munkahely volt, ahol a kész rádiócsöveket föl kellett rakni egy állványra, és meg kellett várni, hogy mi fog velük történni, mert ami hibás volt, az villogott. Feri megmutatta, hogy hogy kell fölrakni a rádiócsöveket, és akkor elkezdtünk játszani. Ő javasolta, hogy mindegyikünk mond egy verssort, vagy egy versrészletet, és a másik kitalálja, hogy ki írta. Ekkor ő kétszer is jól leégetett engem, de azért nem maradtam adós, mert egy-két költőből meg ő nem volt olyan képzett, mint én. Úgyhogy így kölcsönösen levizsgáztattuk egymást. Akkor én azt gondoltam, hogy húha, ez tényleg egy szimpatikus fiatalember, de hát 27 éves – én ugye mint egy „nyifánca csaj”, akit 14 évesnek néznek –, és biztosan van valakije.

Néhány hét múlva visszakerültem a fénycsőgyártásba, de akkor egyszer csak megjelent Feri ebédidőben, és hozta a Cyranót, mert hogy én azt még nem olvastam. Így kezdődött a kapcsolatunk. Emlékszem, az első együtt töltött színházi esténk 1956. március 10-én volt, amikor a Csárdáskirálynőt néztük meg. Az egy nagyon híres, klasszikus előadás volt, Honty Hannával és Feleki Kamillal, és nem lehetett rá jegyet kapni. Feri megkérdezte, hogy: Látta már a Csárdáskirálynőt? (Eleinte magázódtunk, majd később pertut ittunk szép szabályosan, és csak azután tegeződtünk. Hát az nem úgy volt régen, hogy tegeződünk mindjárt.) Mondtam, hogy nem, nem tudtam még jegyet szerezni. Erre ő szerzett két jegyet.

Később a fénycsőgyártásból lehelyeztek a rádiócsőgyártásba, ahol megint többféle gépnél dolgoztam, és akkor már köztudott volt, hogy együtt járunk a Ferivel. Őneki tüneményes dolgai voltak. Én két műszakban dolgoztam, és ő akkor már technikumba járt ott Újpesten – ahova ha délelőttös voltam, délután gyakran elkísértem őt –, és vagy éjjeli műszakra osztották be, vagy nappali normál műszakra, héttől négyig. Amikor befejezte a műszakot, még iskola előtt följött hozzám, és emlékszem, hogy szaladt felém egy fagylalttal. Még most se tudom, honnan szedte. Vagy hozott például görögdinnyét, meg kovászos uborkát, mert hisz őrült melegben, 45 fokban dolgoztunk.

Általános irigykedés vett körül, mert az Audion-ban 800 nő volt és 40 műszerész – akiknek ezért nagyon jó dolguk volt –, és akkor ez a nőtlen fiatalember pont ezt a „nyifánca kis csajt” szemelte ki magának. Amiben azért az is szempont volt, hogy ez a „nyifánca kis csaj” zsidó. Mert Feri nem tudta elképzelni, hogy ne zsidó lánnyal házasodjon meg. Nem is annyira a személy miatt, hanem a családok egymáshoz való viszonyától tartott, akik nem fogják elfogadni a másikat, és ez állandó konfliktusforrás lesz. Olyan mondása volt, hogy ha egy lakatlan szigeten lennénk, akkor két ember megértheti egymást, de mivel társadalomban kell élni, át kell gondolni a dolgokat.

Tehát együtt jártunk, és rengeteget beszélgettünk, amit közel 51 éves együttélésünk alatt sem hagytunk abba. Így hamarosan megismertem Feri addigi élettörténetét. Ő nagykanizsai volt, és 15 évesen deportálták Auschwitzba. Onnan egy év múlva sebesülten szabadult fel. Mind az édesapja, mind az édesanyja túlélte a rémségeket. Hazatérte után nem sokára kapcsolatba került a cionista mozgalommal és Izrael függetlenségi háborúja idején már az Országban volt, ahol részt vett a harcokban. Három év múlva hazatért, elhelyezkedett az Egyesült Izzóban, és jelentkezett az ipari technikum esti tagozatára. Tanulmányait megakasztotta a Magyar Néphadseregnél eltöltött két éves katonáskodás, ami alatt nagy hasznát vette a lágerben szerzett tapasztalatainak és az izraeli hadseregben történt kiképzésének. Beszélgetéseink során láttam, hogy élettapasztalatban nem csak a meglévő nyolc év van köztünk, hanem sokkal több.

A szüleim az üzemi étteremben ismerkedtek meg Ferivel, ahol Feri, mivel csak kétszer egy héten borotválkozott, jó szőrösen megjelent, és akkor a mamám odasúgta nekem, hogy unser eins, közülünk való. Tehát nagyon örültek, hogy egy zsidó fiúval kezdek járni, bár ők azért semmit nem tettek, hogy ez így alakuljon. Merthogy ők felvilágosultak.

1956 augusztusában volt egy nagy közös vállalati kirándulás Fonyódra, és ott beszéltük meg Ferivel a házasodást. Aztán levitt Nagykanizsára a szüleinek bemutatni, ahol az anyósom tárt karral fogadott, és azt mondta, drága kislányom, de örülök, hogy megismerlek. Hát ez nagyon jó volt. Az anyósom aztán végig a lehetőségek szerint nagyon jó anyós volt. Próbált anyám helyett anyám lenni, de nem vitte túlzásba. Rendkívül nagy érdeme volt, hogy soha egyetlen bíráló szót nem tett a családomra. Hihetetlenül intelligens asszony volt.

Amikor már kialakult, hogy jó lenne összeházasodni, akkor Feri megtudta, hogy van az Izzónak valahol Újpesten egy raktárépülete, amit nem használnak. Ezt odaadnák több fiatal házaspárnak, akik önerőből egy-egy részt átalakíthatnának belőle lakásnak. Na rögtön jelentkezett erre, de azt mondták, hogy csak házaspárok kaphatják meg. Ezért aztán gyorsan összeházasodtunk, hogy ez ne jelentsen akadályt. Mert Feri albérletben lakott, én az anyuéknál, ahol két egybenyíló szoba volt és a húgommal voltam egy szobában, tehát olyan túl sok lehetőség nem volt arra, hogy Feri is odaköltözzön.

Október 13-án megesküdtünk. Tanácsnál, az én tanúm Horvai Pista volt. Nem volt templomi esküvő. Én nem is tartottam szükségesnek az egyházi esküvőt, Feri se szorgalmazta, de lehet, hogy elmentem volna, ha azt mondja, hogy csináljuk meg. Az esküvő után elmentünk három-négy napra nászútra a csúcshegyi turistaházba. Ez nagyon-nagyon jópofa volt, teljesen turista alapon, hátizsákkal voltunk nászúton. Nem volt még fűtés a turistaházban, emlékszem, hogy gallyakat szedtünk az erdőben, és mi fűtöttünk be a kis vaskályhába. Azután én otthon maradtam lakni anyuékkal, és időnként el lehetett menni Feri albérletébe, mert akik kiadták a szobát, azok elmentek vidékre.

Közben 1956 augusztusában már nagyon buzgott a közélet. Ment a Petőfi Kör, és mindenféle megmozdulások voltak. Anyám és az egész szerkesztőség mind járt a Petőfi körbe. Mondtam egyszer Ferinek, hogy ne menjünk el mi is? Mi oda nem megyünk, mondta. Ha nem megyünk, nem megyünk, gondoltam, annyira nem érdekelt a dolog. Szerelmes fiatal lány voltam, hát számított a Petőfi Kör? Menjünk akkor sétálni, menjünk moziba meg színházba.

Feri tisztán látta az egészet, őt nem vakította el az a mozgalom, amit az értelmiség csinált 1956 tavaszától. Akkoriban jelentek meg újságcikkek például Tardos Tibor tollából. Ma már nevetséges, hogy veszélyes volt megírni azt, hogy a gyári munkáslány nem is olyan boldog, mert albérletben lakik és kevés a fizetése. Tulajdonképpen semmi különöset, csak olyan kis szociológiai riportokat írtak, ami megcáfolta azt a nagy össznépi boldogságot, amit a hivatalos sajtó próbált sugallni. És teljesen jól emlékszem, hogy azt mondta a Feri: Tardost be fogják csukni. Senki sem akarta elhinni. Már mért csuknák be? Aztán, úgy tudom, becsukták.

A forradalom alatt volt, hogy dolgoztunk, volt, hogy nem, már nem is tudom, azt hiszem sztrájk volt. De mi nem vettünk részt semmiben. Engem különösebben nem is érdekeltek az események, Feri pedig nem tartotta szükségesnek, hogy bármilyen módon a magyar politikai életbe bekapcsolódjon, vagy hogy bármilyen véleményt nyilvánítson. Nem tartotta saját ügyének. És nem akart fegyvert fogni az oroszok ellen sem, mert őt az oroszok szabadították fel. Többször hívták mind a két oldalról, hogy mint kiképzett katona jöjjön, de nem ment.

Közben 1956-ban apámat feketelistára tették. Őt 1953-ban rehabilitálták, de nem tudom, hogy akkor visszalépett-e a pártba. Lehet, hogy nem is lehetett nem visszalépni. De nagyon nem érdekelte az egész. 1956-ban aztán csináltak az Izzóban egy feketelistát, hogy ki a zsidó, meg ki a kommunista. Szerintem akkor kezdett érlelődni az apámban, hogy ebből az országból végleg el kell menni. Pedig az Izzóban annyira megbecsült volt, hogy 1956-ban, amikor ott legyártották az első, tévéhez való csöveket, akkor azt hiszem öt embernek adtak ki egy-egy készletet, hogy rakja össze, és az egyik az apám volt. Így lett nekünk az első televíziók egyike, egy fekete-fehér készülék.

November 4-én hallottuk, hogy jönnek végig a Váci úton az orosz tankok. Lerohant mindenki a pincébe, hogy jön a háború. A pincében körbe a fal mellett voltak a lakók, lehoztak matracokat, és mivel Feri nem volt a házban lakónak bejelentve, amikor már mindenki lefeküdt, akkor mi valami hullámpapírra valamilyen matracot vagy mit tettünk, és ott aludtunk a pince közepén.

Jöttek a tankok, odaállt az egyik a ház elé, és kaptunk 18 belövést. Az egyik a házmesterlakást érte, ami szomszédos volt a légópincével, a másik belövés pedig a vízfővezetéket, és ömlött a víz. Feri egy fehér lepedővel meg a házmesterrel kiment a ház elé, mert kint volt a ház előtt a főcsap. Ott valahogy szóba elegyedtek az oroszokkal, akik megengedték, hogy a vízcsapot elzárják. A házon belül is próbálta elzárni Feri a vizet, mert neki volt egyedül csizmája az egész csapatban. Még Izraelből úgy jött vissza, csizmástul.

Az oroszok azt mondták, hogy azért kaptuk a belövéseket, mert kilőttek a házból. Feriék mondták, hogy de hisz mindenki a pincében van, de aztán később az apám meg Feri fölmentek a padlásra, mert oda mutogattak az oroszok, és valóban találtak ott eldobott fegyvereket. A házunk olyan volt, hogy a lépcsőházba elöl-hátul bejárat volt, és akkor még nem volt szokás, hogy minden kaput zárnak. Tehát bárki bejöhetett, felmehetett a padlásra és lövöldözhetett.

Feri néha fölkúszott a lakásba is. A mi konyhánk, vagyis a szüleim konyhája egy keskeny kis helyiség volt, nagy ablakkal, és az oroszok ahol mozgást láttak, oda lőttek. Ferit Izraelben mindenre kiképezték, tudta, hogy kell fedeznie magát. Hason fekve begyújtotta a gázt, ami étel otthon volt, azt megfőzte, és lehozta nekünk a pincébe.

Amikor már lehetett, akkor bementünk a városba gyalog – mert nem volt semmilyen más lehetőség, de visszafele azt hiszem felkapaszkodtunk valami teherautóra –, hogy megnézzük, a gyér rokonságunkból ki van meg. Mindenki megvolt. Körbejártuk a várost, a Rákóczi út, a Körút totál össze volt lövöldözve, a Corvin köz romos volt, mintha bombázták volna Pestet. Egyszer át kellett szaladni az úton – még akkor tartottak a harcok –, emlékszem, hogy álltunk a Rákóczi út egyik oldalán, és hallottuk a gépfegyver hangokat. Egyszer csak elhallgatott, és Feri azt mondta, most szaladjunk. Szaladtunk. Mondom, honnan tudtad, hogy most lehet szaladni? Azt mondja, mert most cserélik a tölténytárat. Egyszer a Nyugatinál voltunk, ott kanyarodott ki a 49-es villamos, ami lassan haladt a kanyarban. Nem voltak még ezek az automata ajtók, bárhova föl lehetett ugrani menet közben, és egyszer csak azt mondja Feri, na gyere, föllökött a villamosra, és ő is utánam ugrott. Mondom: mi van? Azt mondja, látom, hogy amott szedik össze az embereket az oroszok teherautóval. Mert nekik produkálni kellett foglyokat, akiket elkaptak. Feri hihetetlenül éles szemű volt, és remekül feltalálta magát az ilyen helyzetekben. Azt szoktam mondani, hogy amikor havária, vagyis valami rendkívüli baj van, akkor ő az elemében van. Azonnal kapcsolt, azonnal tudta, mit kell csinálni.

Az Izzóban lassan újra megindult az élet, de szó se volt arról, hogy bárki foglalkozzon azzal, kapunk-e a raktárépületben lakást, vagy nem. És akkor történt, hogy ennek a lakásnak a lakói, Mátéék – aki a férjem nagybátyja volt –, azt mondta Ferinek, hogy gyertek és lakjatok itt, mert mi elmegyünk. Elmentek a családjával, Angliában telepedtek le, mi pedig beköltöztünk ebbe a két és fél szobás, csodálatos Duna parti lakásba. De nem utalták volna ki nekünk, mert akkor nagyon szigorú szabályok voltak, és egy házaspár nem kaphatott ilyen nagy lakást. Ráadásul a lakásra már más is szemet vetett. Valaki ajánlott egy idős ügyvédet, akinek kapcsolatai voltak. Ferinek a végtelenül kevés fizetéséből volt 3000 forint megtakarított pénze, ami csoda volt, de ő gondosan igyekezett mindig, hogy legyen egy kis tartalék. Ezt a pénzt odaadta az ügyvédnek, valamint felköltöztek a lakásba az anyósomék is Nagykanizsáról, és mivel így már jogosultak voltunk, az ügyvéd elintézte, hogy ne a másik igénylő, hanem mi kapjuk meg a lakást.

Az anyósomék azért is jöttek fel, mert őket 1956-ban megfenyegették. Részben mint zsidókat, részben az anyósom korábban ülnök volt, és részt vett olyan perekben, ahol elítéltek embereket. 1956-ban aztán kinyíltak a börtönök. Anyósomék földszintes házban laktak Kanizsán és a szekrényeket az ablak elé tolták, mert féltek, hogy be fognak lőni.

Összeköltöztünk tehát anyósomékkal. Bár mindenki sejtette, hogy az együttélés esetleg nem lesz teljesen felhőtlen, meg alkalmazkodni kell, és én tettem is egy bátortalan megjegyzést, hogy nem szeretnék összeköltözni, de a többiek leszavaztak. Más ötletem nem volt ugyanis, hogy akkor mi legyen. Én nem csak a világ dolgaiban voltam tájékozatlan, de végtelenül gyakorlatiatlan is voltam, és koromhoz képest sem voltam elég fejlett. Feri úgy mondta, hogy biztató kezdemény voltam. De mivel a szüleim sem voltak tisztában azzal, hogy mi folyik körülöttük, és nem tudtak igazán sem beilleszkedni, sem valahogy zöldágra vergődni a problémáikkal, akkor honnan tudtam volna én tapasztalatokat szerezni? Azonkívül nem voltam előkészítve, mint háziasszony sem. Abszolút nem érzékeltem, hogy nekem vajon milyen kötelességeim vannak. De az anyósom végtelen türelemmel tanítgatott. Szerintem időnként a haja szála égnek állt attól, amit csináltam, de nagy türelemmel tanított, és nagyon áldozatkészen vezette a háztartást.

A férjem azt mondta, hogy a nagyobbik szobát adjuk a szülőknek, és mi leszünk a kisebbikben. A félszoba meg ki volt adva albérlőnek anyagi okokból. Mert mindenki nagyon keveset keresett. Az anyósom meg az apósom, akik párttagok voltak, nem azokhoz tartoztak, akik ezt arra használják, hogy jó állásokba kerüljenek és megszedjék magukat. Ők egyszerű, lelkes párttagok voltak. Feljőve Pestre az anyósom elhelyezkedett a Vasedénynél mint leltárellenőr. Az apósom kis ideig visszament péknek, de az ő korában ez rettenetesen megerőltető volt, úgyhogy egy ismerős segítségével bekerült a Chinoinba, ahol azt hiszem rendész lett. És mind a ketten küzdöttek, dolgoztak, hogy jogosultak legyenek nyugdíjra.

A lakásban régi faragott antik bútorok maradtak, amelyekre Mátéék egy másik rokona igényt is tartott, csak nem akarta elvinni, mert neki is útban voltak. Emiatt rengeteget pakolgattunk. Az anyósomék is a berendezésükkel jöttek, meg egy szívességből felhozott zongorával, ami a szoba közepén állt nem tudom meddig, de aztán elvitték. Amikor aztán terhes lettem, és még mindig itt voltak a kisebbik szobában a bútorok, magasra fölhalmozva, akkor azt mondtuk, hogy most aztán elég, ebbe a porhalmazba nem lehet behozni egy gyereket, és akkor a rokon nagy nehezen elvitte. Itt maradt egy festett gyerekszobabútor, és a konyhában maradt egy régi konyhaberendezés, úgyhogy csupa használt holmi között éltünk. Tehát az abszolút kimaradt az életemből, hogy én fészket rakok.

Úgy éltem, mint egy gondosan ellátott gyerek. Ez egyrészt nagyon jó volt, mert bekerültem egy családba, ami nagy élmény volt. Itt foglalkoztak azzal, hogy mi van velem. Persze ennek előnyével, és hátrányával. Mert az is igaz, hogy attól az időtől kezdve, amikor dolgozni kezdtem, egészen a házasság előttig hazaadtam a fizetésemből egy összeget, és azután egészen lázas agytevékenységgel próbáltam beosztani azt a kis pénzt, ami maradt. Mert majdnem semmim nem volt. Állandóan fontossági sorrendekben gondolkoztam, hogy előbb blúz vagy szoknya, vagy harisnya vagy cipő, és próbáltam egy kicsit magamhoz térni. Ez a fejlődési stádium az összeköltözéskor leblokkolt, mert az volt a közmegegyezés, hogy a pénz legyen összedobva, és közös a háztartás. Megmagyarázták, hogy ez így a legcélszerűbb, mert együtt főzünk, együtt fizetjük a rezsit.

Egyik nagy előnye volt annak, hogy együtt laktunk, hogy az anyósomék nem olyanok voltak, mint  a szüleim. Ők társadalmi életet éltek, barátokat fogadtak, kártyáztak, sőt Nagykanizsáról följöttek régi barátok, akik itt is aludtak, már nem is tudom hol, lehet, hogy a földön. Tehát a nagyszoba volt a társadalmi központ, mi meg visszahúzódtunk a kisszobába. Később sajnos lett televízió, és nem volt még fülhallgató, úgyhogy kénytelenek voltunk a televíziót hallgatni, ha akartuk, ha nem. Szerencsére akkor még fiatalok voltunk, és el tudtunk aludni a televízió hangja mellett is.

Eljött 1957 tavasza, amikor terhes lettem, és amikor az apám úgy gondolta, hogy alijázik. Máig sem tudom, hogy hogy képzelte? Hogy egyedül megy, vagy az anyuval meg a Katival? Mondtam neki, hogy nagypapa leszel, mire azt mondta, nehogy azt hidd, hogy emiatt itt maradok. Ez a mondata utóbb egészen drámai fénybe került, mert 1957 július harmadikán elütötte egy teherautó, és szörnyethalt.

Tudom, hogy már csináltatott útlevélképet is. De én annyira el voltam foglalva azzal, hogy férjnél vagyok, terhes vagyok, még dolgoztam is az Izzóban, ahova reggel hatra jártunk, hogy nem ültem le vele megkérdezni, hogy hát hogy képzeled ezt a kivándorlást? Talán nem is vettem komolyan. Akkoriban már nem volt olyan szoros a kapcsolatunk, mint régebben. Még amikor elkezdtem dolgozni, időnként együtt sétáltunk haza munka után. De aztán apám valahogy teljesen kívül maradt mindenen. Az az érzésem, hogy a háború után már nem tudta megtalálni önmagát. És a napi küzdelmekben valahogy elfásult, vagy magába fordult, nem tudom. Igazság szerint nem volt olyan a gondolkozásom, hogy azt mondjam neki, hogy hát mi van? Mondjad! Mert nekem se mondta ezt senki.

Apu meg egy kolléganője, aki terhes volt, munkaügyben jártak, ha jól tudom a MOM gyárban valamit elintézni. Álltak a járdaszigeten, teljesen szabályosan, és várták a villamost, amikor egy teherautó átjött a túlsó oldalról, és nekik ment. Az apunak akkora lélekjelenléte volt, hogy ellökte azt az asszonyt, aki meg is maradt, ő pedig felcsapódott valahogy a teherautó hűtőjére és azonnal halálos sérülést szenvedett.

Apuval sokszor tréfálkoztunk, azt mondtam neki, hogy „te zordon atya”. Aznap ebédidőben felmentem a munkahelyére, hogy találkozzunk. Már volt egy kis pocakom. Kérdeztem a kollegáit, hogy „zordon atyám itt van”? Mindenki elfordult, nem állt velem szóba. Nem tudtam, hogy mi van. Akkor már megtörtént a baleset, a kollegák már tudták, de senki se merte elmondani egy terhes anyának. Ahogy visszamentem a helyemre, hívott a művezető, és azt mondta: Vera, neked most semmin nem szabad felizgatnod magad! Nagyon rossz érzésem lett, és akkor azt mondta, hogy az apukáddal valami történt, menjél haza.

Nem laktunk messze, pár megálló villamossal. Egy nagy park volt a ház előtt. Mentem föl a parkban a házhoz, és emlékszem, próbáltam azt mondogatni magamban, hogy nem halt meg, nem halt meg. Hazaértem, az anyu már tudta, ült mint egy szobor, egy lesötétített szobában és teljesen kómában volt. Nem fizikailag, lelkileg. És akkor hazajött a húgom az iskolából, én adtam neki enni, följött a rendőrség, hogy bejelentse, de akkor már tudtuk, hogy mi történt. Ez egyszerűen borzalmas volt.

Előkerült Horvai Pista, mert amikor valami volt, akkor ő jött, és mégiscsak segített, és Feri meg Pista intézték a temetést. Nem nagyon emlékszem a temetésre, valaki támogatott. Valószínűleg Ferinek volt valami dolga, mert egy darabig mentem csak vele, és azt hajtogatta, hogy az, ami ott van a koporsóban, az már nem az apu, nem ő az. És nem volt mindennapi teljesítmény, hogy apám tragikus halála után három nappal Feri kitűnőre érettségizett az ipari technikumban.

Aztán éltünk tovább. Én nagyon sokat sírtam, verseket írtam az apuhoz és zenéket hallgattam, amiket ő szeretett. De valahogy az, hogy gyereket várok, az mégiscsak kihúzott ebből a nagy mélypontból. Anyu pedig beperelte az ÁFOR-t, mert a teherautó az ÁFOR gépkocsija volt, mégpedig később kiderült, hogy az illető, aki vezette, epilepsziás volt. Pillanatnyi eszméletvesztés, és kész. És ez az eset volt az, ami miatt azután kizárták az epilepsziásokat az autóvezetésből, mert addig ez nem volt kizáró tényező. És az ÁFOR kénytelen volt vállalni a kártérítést, úgyhogy kapott a húgom is valamilyen járadékot, meg az anyu is.

Anyámat egyébként 1956 után nem vették vissza a újsághoz. Felrótták neki, hogy a Petőfi Körbe járt, és ellenforradalmi tevékenységet folytatott. A legjobb vicc az, hogy a főnöknője vitte az egész társaságot a Petőfi körbe, és ő is ott volt. De anyu mindenáron az újsághoz akart visszakerülni, úgyhogy inkább nem dolgozott. Gondolom nem volt kedve ahhoz a munkához, a meleg üzemhez meg a fizikai munkához, amibe engem beleeresztettek annak idején. De ezt semmiképp nem rovom föl nekik, mert ez egy életre szóló tapasztalatot jelentett. Énnekem már nyavalyoghattak 30 fokban a későbbi irodai kolleganőim, hogy jaj de meleg van, mert én tudtam, hogy 45 fokban sokkal nagyobb meleg van, és akkor is dolgozni kell.

Tehát az anyu nem dolgozott, hanem háztartásbeli lett. Nagyon szeretett háztartásbeli lenni, bár az újságírást is szerette. Ha visszanézem a régi újságcikkeit, ő teljesen magáévá tette azt, hogy a munkaversenyre lelkesíti az embereket. Hősies cikkeket írt arról, hogy ez most ennyi százalékot ért el, az meg annyit, miközben tudom, hogy egyszer fölment a rádiócsőgyártásba beszélgetni, és hordágyon vitték onnan az orvosi rendelőbe – a műhely berendezéséhez tartoztak az odakészített hordágyak –, mert rosszul lett a melegtől.

Apu halála után azonban anyunak előbb-utóbb el kellett menni dolgozni. Végül kapott munkát az Izzóban, és még csak nem is a legrosszabbat. Nem termelőgép mellé tették, hanem ellenőrző pulthoz, a lámpagyártásba. De ott is meleg volt, meg két műszak, és ő borzasztóan küzdött a fizikai munkával. Tényleg gyenge fizikumú nő volt, és újabb és újabb beadványokkal próbálkozott a személyzeti osztályon, hogy tegyék vissza az újsághoz. Addig-addig, amíg oda azért nem, de áthelyezték irodába, mégpedig anyagkönyvelésbe. Az anyagkönyvelés monoton munka. Ott akkor már gépesítve volt, ami azt jelenti, hogy holeriten volt, olyan egyszerűbb számítógépen. De az anyu, saját maga szerint, ezt képtelen volt megtanulni, neki ez nem ment. Úgyhogy végül arra használták, hogy a bizonylatokat számsorrendbe rakja. Ettől függetlenül állandóan mártírnak érezte magát, hogy olyan munkahelyen van, ami az ő képességeinek nem felel meg. Végül is onnan ment aztán nyugdíjba, az anyagkönyvelésből, amit mindig rabszolgamunkának érzett.

1957 decemberében megszületett Laci fiam. Ekkoriban szülés után három hónapi szabadság járt, de amennyit az ember szülés előtt kivett, azt levonták belőle. És utána jött a bölcsőde. Ez olyan természetes volt akkor, amit ma már el se lehet képzelni. Én is úgy vettem, mint az élet törvényét: a gyerek megy bölcsődébe. Nem tudtam mást elképzelni. A bölcsődei hálózat ragyogóan ki volt építve, olyan nem létezett, mint most, hogy négy órakor jöjjön akárki érte, mert kiteszik a gyereket. Annak a bölcsődének reggel hattól este hatig működni kellett. És volt olyan is, hogy szoptatási idő. Ez akkor volt, ha egy anya olyan gyárban dolgozott, ahol volt gyári bölcsőde, és akkor lemehetett fél órára megszoptatni a gyereket. De semmi más segítség nem volt, semmi az égvilágon.

A szomszédunkban lakott a kerületi főorvos, és ő elég közel hozzánk, a Terményforgalmi Vállalat bölcsődéjébe valahogy beprotezsálta a Lacit. Nekünk ezzel a bölcsődével tulajdonképpen szerencsénk volt, mert kicsi volt, nem sok személyes, nagyon higiénikus és szeretetteljes. Két kiugrott apáca dolgozott ott, akik tündérek voltak, nagyon-nagyon rendesek. Akkoriban a gyerek egy éves koráig – betegsége idején – egy évig lehetett kiírni az anyát betegállományba, később pedig fizetés nélküli szabadságra lehetett elengedni. És mi Lacival sokat jártunk orvoshoz. Mivel ez a szegény kisgyerek mindenféle megfázásokkal, kötőhártya- és fülgyulladásokkal védekezett az ellen, hogy a mamától elszakítsák, majdnem egy évig ki voltam írva betegállományba. De ehhez az kellett, hogy vigyem be a bölcsődébe, és ott betegítsem meg. Ez pocsék dolog volt.

Ezután nem mentem vissza az Izzóba, mert elképzelhetetlen volt már oda kijárni, és elegem is lett. Egy idő múlva aztán megpróbáltam elhelyezkedni. Mint ahogy sok mindenben, ebben is nagyon tájékozatlan voltam. Valami ismerőse az anyósomnak szólt egy szövetkezetben, és én elmentem oda dolgozni, de kiderült, hogy ez egy fogyatékosok és betegek részére létrehozott szövetkezet. Úgynevezett védett munkahely, ahol mit tudom én, babákat varrtunk 200 forintért havonta. Ott voltam talán egy-két hónapig, amikor rádöbbentem, hogy az a nagy protekció egy ilyen rossz helyre hozott be, úgyhogy sürgősen otthagytam. Be se volt írva a munkakönyvembe.

Akkor az anyósom, aki a Vasedény központban dolgozott, elintézte, hogy elmehettem eladónak egy Baross utcai Vasedény üzletbe. Ott én voltam egyedül fiatal, a többiek idősek voltak, ezért nagyon sokat kellett dolgoznom. Nehéz munka volt, de megint azt mondom, hogy nagyon jó tapasztalat volt, és nem bántam meg.

A boltban kilenckor nyitottunk, és legtöbbször én vittem bölcsődébe Lacit. Reggel először le kellett menni tejért, mert nem volt frizsider, viszont volt tejjegy. Akkoriban még nem is létezett frizsider. Mindennap főztünk szinte, hisz nem lehetett semmit elrakni. Vagy betehettük az ételt hideg vízbe reggeltől délig, vagy kivihettük a kamrába. Ugyan volt jégláda, de ahhoz kellett volna egy háztartási alkalmazott, vagy egy otthon élő asszony, aki lesi a jegest, és amikor az jön és kiabál, akkor leszalad a vödörrel. Hát az eléggé úri passzió volt. Tehát mindennap kaptunk fél liter vagy egy liter tejet, azt haza kellett hozni, fel kellett forralni, aztán összepakolni a gyereket, fölkapni, belökni a bölcsődébe, és futni a munkahelyre kilencre.

Egyszer csak azt mondta a Feri, hogy el kéne mennie a Műszaki Egyetemre, mert mint technikusnak, neki nem nő fű. Hát na jó, kezdd el. De az őrület volt! Feri a munka után rohant az iskolába, és este tízkor jött haza. Igaz, hogy az anyósom főzött, de hát én soha nem voltam egy atléta. Nyolc órát keményen ledolgoztam, úgy, hogy mi hordtuk be az árut a raktárba, mi csomagoltuk ki, mi vittük ki az üzletbe, mi tartottuk rendben az üzletet, mi adtunk el és mindent mi csináltunk. Én vittem postára a pénzt is, mert azt mindennap be kellett fizetni. Ötkor zártunk, akkor ott toporogtam, odaadták a pénzt, rohantam a postára, és én voltam az utolsó fél hatkor a bölcsődében, hacsak az anyósom el nem hozta a gyereket. Este hat volt, mire hazaértünk, mit lehet akkor még csinálni? Főztem Lacinak egy kis grízt, megfürdettük és lefektettük.

Minden szombat délután – akkor még nem volt szabad szombat, délelőtt dolgoztunk – takarítottuk a lakást az anyósommal, apósommal. Nem volt még porszívó, söprögettük a szőnyeget, meg vikszeltük a padlót, törölgettük a port. Nem volt mosógép, kézzel mostunk, meg szereztünk egy mosónőt, aki fölvitte a szennyest a ház mosókonyhájába és ott kimosott. Ezt az anyósom szervezte, mert én teljesen el voltam kábulva a munka és a gyerek mellett. Laci gyakran volt beteg, akkor rohanni vele az orvoshoz, ott sorba ülni, aztán itthon voltam, ápolni kellett, tehát olyan rettenetes sok dolgot nem bírtam csinálni. Különben is, nem voltam háztartáshoz szoktatva. Ahhoz, hogy beosszam az időmet. Rettentően fáradt és fáradékony voltam. Feri közben az egyetemre járt, ahol a félévi vizsgánál megvágták hál istennek matekból, és akkor abbahagyta az iskolát. De ezalatt én lefogytam valami tíz kilót. Mondjuk volt miből, de azért ez túlzás volt.

Körülbelül két és fél, három évig lehettem a Vasedény boltban. Azt mondta a vezetőnő, hogy elküldene engem vezetői tanfolyamra, mert elég fiatal vagyok, meg úgy látja, hogy menne nekem. Ő úgyis megy nyugdíjba, átadná a boltot. De énnekem ahhoz semmi kedvem nem volt, mert láttam, hogy milyen rettenetesen kell küzdeni. Hogy a nagykereskedelem nem azt küldi, amire szükség van. Hogy törötten jön az áru, de van egy kvóta, hogy mennyi lehet a törés, és ha nem azt teljesíti, akkor annak mindenféle hátránya van, szóval én erre nem éreztem magam alkalmasnak. Volt egy albérlőnk, aki az Autókerben volt árukönyvelő, és ő mondta, hogy ott keresnek árukönyvelőt. Akkor már olyan fáradt voltam, hogy én, aki mindig azt mondtam, hogy soha nem ülök íróasztal mellé, már csak azt kívántam, hogy adjanak valahol egy íróasztalt. És valamikor 1960-ban átmentem az Autókerbe árukönyvelőnek, majd 1960-61-ben elvégeztem egy közgazdasági kiegészítőt, mert az kellett az érettségi mellé.

Az Autókerben kézzel könyveltünk, ott nem volt még számítógép. Borzasztó egyszerű, monoton munka volt, ami normába ment, de nem norma szerint fizettek. 200 tételt kellett lekönyvelni egy nap, ami nekem nem ment. Feri azt mondta, hogy szerinte a többiek csak úgy bemondják a nagy tételeket, de én olyan nyuszi voltam, hogy soha nem mertem többet bemondani, mint amit lekönyveltem. Mert ott több ellenőr volt, meg ez fölment a központba, és én nem bírtam volna el, hogy megszégyenítsenek, mert öt tétellel többet írok be. Úgyhogy én nem voltam jó munkaerő, részben mert talán kicsit lassabban dolgoztam, részben pedig sokat hiányoztam, mert beteg volt a gyerek. És az orvos megtette, hogy ha Laci meggyógyult egy hét alatt, akkor is kiírt három hétre. Igaz, hogy fizetés nélkül, de legalább otthon voltam egy kicsit, és olyankor nagyon boldogok voltunk együtt.

Feri közben, azt hiszem 1962-ben, otthagyta az Izzót, és elment a Beloianisz Híradástechnikai Gépgyárba. Az Izzóban próbálkozott, hogy kicsit előbbre menjen pénzben, mert nagyon keveset keresett. Volt valami 1600 forintos állás, amit megpályázott, és akkor a fejéhez vágták, hogy nem magának tartogatjuk az 1600 forintos állásokat. Ez nagyon érzékenyen érintette. Egyrészt mert semmi baj nem volt a munkájával, másrészt mert már technikus volt. Volt egy nagy „hátránya” Ferinek. Hogy ő nem lépett be sehova, tehát nem lépett be a pártba és nem tört pozícióra. Ebben teljesen egyetértettünk, én is így gondoltam. Egyáltalán nem akartunk belépni sehova, de különösen akkor nem, amikor a pártban nyilatkozatokat kellett tenni Izrael ellen. Azt képtelenek voltunk felvállalni. És nyilvánvaló volt, hogy ez az egész egy művi dolog. Feri azt szokta mondani, hogy a pártot néhány őrült zsidón kívül senki nem veszi komolyan, mindenki próbál több-kevesebb hasznot húzni belőle.

Feri elment tehát a Beloianiszba, ahol idegenáru átvevő lett. Jöttek alkatrészek meg áruk a gyárba, és volt egy külön részleg, ahol bizonyos paraméterek szerint ellenőrizni kellett, hogy megfelelnek-e a szabványoknak. Ha jól emlékszem, akkor végzett el egy egy vagy kétéves minőségellenőrző tanfolyamot a Nehézipari Minisztériumban. Ez egy aránylag békés időszak volt az életünkben. Beiratkoztunk a Beloianiszba a turista szakkörbe, ami egy nagyon jól felszerelt szakkör volt, idősebb, régi turisták vezetésével. Nagyon helyes társaság volt. Autóbuszt kaptak a vállalattól, egész éves program volt, kéktúráztunk, rengeteget jártuk az országot, és sátoroztunk a Balatonnál, meg sátoroztunk a Rakaca tónál.

Az volt nehéz időszak, amikor kitört a kubai válság. Akkor úgy nézett ki, hogy jön a harmadik világháború. Én nem láttam, de akik értettek hozzá, azok látták. És akkor volt az, hogy Feri fölszerelt minket. Teljes felszerelés, vízhatlan kabát, turistabakancs, nadrág, minden. Mind a hármunkat, hogy adandó alkalommal el tudjuk hagyni a várost, akár gyalog is. Feriben nagyon erős törekvés volt a lehető legnagyobb biztonságra, és arra, hogy nehogy elkerülje valami a figyelmét, ami miatt esetleg a családot valami károsodás éri. Tehát nagyon szépen fel voltunk szerelve túrára, és nagyon jókat tudtunk túrázni, akkoriban még akár 25 kilométert is képesek voltunk menni egy nap. 1963-ban aztán, Gyuri születésével abbamaradtak ezek a kirándulások.

Már jól benne voltam a terhesség hatodik hónapjában Gyurival, amikor divatba jött, hogy megnézzék a vérből az RH-faktor összeférhetetlenséget. Megállapították, hogy RH összeférhetetlenek vagyunk Ferivel, de ennek semmi jelentőséget nem tulajdonítottak. Akkor már nem lehetett amúgy sem semmit csinálni, tekintve, hogy későn jelezték. Elkezdtünk Ferivel kutatni, és találtunk egy könyvet, a híres Hirschler Imre könyvét, egy terhességi meg szülési ismeretterjesztő könyvet. Hirschler a könyvben ezt is megemlítette, de azt írta, hogy nincs igazán jelentősége, és nagyon ritkán vércsere kell. Tehát abban a tudatban voltam, hogy ez nem egy rettenetes dolog. Még az utolsó percben is vettek tőlem vért és nem volt benne ellenanyag.

Bementem szülni. Éjjel volt, nálam leállt a szülés, az orvos bejött, adott egy injekciót és elment aludni. Én előtte jártam terhességi előkészítőre, tehát nagyon intelligensen lélegeztem, majd elaludt mellettem a madám, de egyszer csak odanézett – az injekció megindította újra a szülést –, és azt mondja: te jó isten, már itt a feje! Elrohant az orvosért és akkor megszületett Gyuri. Szokás volt a szülés pillanatában adni egy kis altatást, csak egy könnyű kis kloroformost, és amikor elkezdtem magamhoz térni, nem hallottam sírást. De nem voltam annyira magamnál, hogy ezt regisztráljam, és nem volt mellettem senki. Egyszer csak hallottam a sírást, és akkor behozták Gyurit, aki kék volt, tehát oxigénhiányos volt. Kezembe adták, megpusziltam, és akkor azt mondta az orvos, hogy kellett éleszteni, de ennek nincs semmi jelentősége, máskor is előfordul, gratulálok a szép gyerekéhez, és otthagyott.

Két vagy három nap múlva átvitték a Gyurit a Heim Pál kórházba, mert a vérében az ellenanyag elkezdett nőni. És a kórházból azt üzenték, hogy anyuka menjen szoptatni. Gyuri a Heim Pál kórházban a csecsemő osztályon volt, a második emeleten, lift nem volt. A kórházban kialakítottak egy anyaotthonnak nevezett helyet, a vidéki anyáknak, akik még szoptattak. De ez olyan volt, mint egy láger. Háromemeletes vaságyak, mosdási lehetőség egy bádoglavór, ráadásul még az alagsorban is volt. Hogy ne kelljen állandóan ki-be járnom, úgy volt, hogy odamegyek, de amikor bementünk, és megláttam a helyet, elsírtam magam. Akkor azt mondta Feri, hogy minden reggel behoz és este hazavisz taxival, hogy le tudjak fürödni, és otthon alszom, napközben leszek csak bent.

Akkor az volt, hogy a friss varratommal naponta négyszer fölmentem a második emeletre szoptatni, meg vissza. Legalább egy hetet így csináltuk, és mindenki azért drukkolt, hogy ne legyen vércsere. A gyerek tulajdonképpen egy gyönyörű nagy, fejlett gyerek volt, nem volt túl aluszékony, és szépen evett. Egy idő múlva azonban mondták, hogy meg kell csinálni a vércserét, ami komoly dolog volt, oxigénsátorban csinálták. Egy hét múlva kiadták Gyurit, hogy rendben van. Én soha nem voltam az, aki olyan rettentően rákérdez a dolgokra. És milyen igazam volt! Mért kellett volna nekem a következményeket előre tudni? Tulajdonképpen nem is bánom, hogy nem firtattam. Később az unokanővérem elmondta, hogy ő rákérdezett, és megmondták, hogy vagy szellemi vagy mozgássérültség fennmaradhat.

Soha nem gondoltam, hogy velem ez megtörténhet. Mikor azt mondták például, hogy az a fontos, hogy a gyerek egészséges legyen mikor megszületik, akkor énbennem csak úgy átvillant, hogy már mért ne lenne egészséges? Mint hogyha az emberek túlzottan aggódnának. Ez nekem nagy segítség volt, hogy így gondoltam, mert nem aggódtam előre. Én talán picit misztikus vagyok, mert azt mondtam utólag, hogy nekünk elő volt írva egy fogyatékos gyerek. Mert ha nincs előírva, akkor most az újpesti Fogyatékosok Otthona nem áll fenn. Lehet, hogy nem függ össze, mindegy, volt ilyen gondolatom.

Tehát dupla probléma volt a Gyurinál, az oxigénhiány a szülésnél, és az RH összeférhetetlenség. De Gyurinak soha nem volt tisztességes diagnózisa. Akkoriban nem csináltak még koponya CT-t, meg semmit. Azt mondták, hogy értelmi fogyatékos, és el van intézve.

Hazahoztuk a gyereket – közben már öt hónap lett a szülési szabadság, szóval már volt egy kis javulás –, és akkor még nem gondoltam semmire. De aztán fél év múlva kezdtük látni, hogy nem úgy mozog, nem úgy fejlődik, mint egy másik gyerek. Akkor már gyanús volt. Körülbelül egy éves volt a Gyuri, amikor behívtak kontrollra a Heim Pálba. Azt mondták, hogy tünetmentes, és fölírtak valami tablettát. Még mindig azt gondoltam, hogy úgy látszik, lassabban fejlődő gyerek. Szépen növekedett, nagyon szép volt, csak minden olyan lassan ment. Semmit nem akart egyedül csinálni, nem akart felülni, hasra fordulni is későn, végül is mindenre meg kellett tanítani.

Először be akartam vinni Gyurit bölcsődébe. De a bölcsődében feküdt egész nap az ágyban, azt hittem az a baj, hogy nem foglakoznak vele. Útközben elengedte magát és karon kellett vinni, mert akkor se kenguru, se kis könnyű kocsi még nem létezett. El kellett vinni valahova a Nádor utcába, a hatodik emeletre, és nem egyszer rossz volt a lift. Szóval fizikailag se volt egyszerű. Mikor jöttem haza, gyakran gondoltam arra, hogy milyen jó lenne, ha jönne valaki, és azt mondaná, hogy add ide egy kicsit ezt a gyereket.

Akkoriban ajánlottak egy privát gyerekorvost. Elmentünk hozzá, és az volt a nagy dráma, hogy azt mondta: nagyon sajnálom magukat, de ez a gyerek értelmi fogyatékos, anyuka ha tud maradjon otthon és foglalkozzon vele. Hazajöttünk, átállítottuk az életünket, és elkezdtünk csodát csinálni. Kivettük Gyurit a bölcsődéből, és úgy döntöttünk Ferivel, hogy nem fogok dolgozni többet, hanem otthon maradok. Laci is akkor volt elsős. Mivel mindannyian dolgoztunk, őt akkor arra próbáltuk rávenni, hogy kap egy kulcsot, jöjjön haza, ebédeljen meg, tanuljon, és aztán majd jön valaki haza. De Laci utált egyedül itthon lenni. És éppen ezen a ponton jött az, hogy én otthon maradtam, így ebből a szempontból megoldódott az ő problémája.

A férjem megmondta szüleinek, hogy ezentúl egy fizetés lesz, de nem akarja, hogy ők ezt megérezzék, ezért váljon külön a két háztartás. Beleegyeztek. Én pedig otthon maradtam, de még mindig nem tudtam, mit csináljak Gyurival. Valaki mondta, hogy jelentkezzem a Pető Intézet elődjébe. Hát ott kiderült, hogy a szülők között mi voltunk az irigység tárgyai. Mert Gyuri mozgott, akkor már járt, fölmászott a tornapadra, tehát nyüzsgött, szellemileg is sok mindent megértett, csak mindent sokára és lassan. És ott tragikusan mozgássérült gyerekek voltak, rettenetes állapotban. Eltanácsoltak hát bennünket, meg én is gondoltam, hogy minek vagyunk mi itt, csak elvesszük a helyet mások elől.

És akkor jött egy nagy segítség. Felhívták a figyelmemet egy orvosra, aki gyógypedagógus, és tanár a Gyógypedagógiai Főiskolán. Ez doktor Rendi volt. Elmentünk doktor Rendi magánrendelésére, és ő felírt olyan különleges gyógyszereket, amiket Nyugat-Németországból kellett behozni. Feri egy kanizsai ismerősének valami rokona Németországban élt, kiküldtük a receptet és ő a Vöröskereszten keresztül megküldte a gyógyszereket. Ezek drazsék voltak, és injekciók. Az injekciók valamilyen élő anyagból készültek, tehát jégen kellett tartani. Azt beszélték, hogy az öreg Adenauert is ezzel frissítették szellemileg. Utóbb több szakember legyintett nekem, hogy már beigazolódott, hogy ez nem használ, de én tudom, hogy használt.

A kezelésnek az volt a lényege, hogy két injekció között a gyerek meglehetősen nyugtalanná, de hihetetlenül taníthatóvá vált. Doktor Rendi gyógypedagógus-hallgató lányokat küldött hozzánk, akik hetenként egyszer jöttek, és megtanítottak arra, hogy hogy kell foglalkozni a gyerekkel. Egy fizetésből a privát orvost és a gyógypedagógus-hallgatókat nem volt egyszerű kitermelni, de megvolt. Kanadából segített egy barátnőnk, aki a gyerekének a kinőtt ruháit nagy csomagokban megküldte. Gyönyörű ruhák voltak. Még vámot is kellett fizetni, úgyhogy ki kellett árulni egy részét, de megvolt a ruha. A kaját valahogy előállítottuk, mindennap vettünk egy citromot, kettévágtuk, és a két gyerek megitta a limonádét, mi meg úgy maradtunk.

Közben a szomszédban lakó főorvos beutalt a gyermek ideggondozóba, ahol Gerő Zsuzsa nevű, ma már sajnos nem élő, de akkoriban nagyon híres pszichológus foglalkozott velünk. Hát inkább velem, de a Gyurit is állandóan ellenőrizte. És ő mondta, hogy Gyuri sajnos nem fog dolgozni, mert nem játszik. Feladatként végzett játékokat, de csak ha én kértem. A közértből szereztem nagy dobozokat, arra betűket rajzoltam, minden oldalára, és a dobozokból játékosan ki lehetett rakni szavakat. A lakásban a nagy könyvszekrény keresztbe volt fordítva, a háta be volt festve feketére és az volt a tábla, azon tanítottam Gyurit olvasni. Azért tud olvasni, mert én megtanítottam. És mindezt azért tudtam megcsinálni, mert ugyanaz a barátnőnk, aki a ruhákat küldte, lefordított nekem egy süketek foglalkoztatásáról szóló népszerű könyvet. Abból tudtam kivenni módszereket, mert Magyarországon semmi nem volt.

Ezalatt ott laktunk négyen egy kis szobában. Laci végtelenül aranyos és intelligens volt, bár őt nagy csalódás érte. Ő öt és fél éves volt, mikor megszületett Gyuri, és azt hitte, hogy lesz egy kistestvére, akivel idővel játszhat, vagy valami jó lesz. És erre mi van? Egyre inkább le kell mondania mindenféléről. Mikor iskolába ment, vettünk neki íróasztalt, betettük a sarokba, de Gyuri odakúszott, kinyitotta és kipakolta. Láttam, hogy ez így nem működik, de nagyon megdicsértem Lacit, hogy türelmes, és megköszöntem neki, hogy nem balhézott.

De egyre inkább az lett a helyzet, hogy Gyurié lett a szobánk, amit közben teljesen át kellett rendeznünk. Gyuri ahogy nőtt, rendkívül erős lett. Olyan erős, hogy a ruhásszekrényt eltolta. Feri csinált ólomnehezéket, és a szekrény lábait abba tette bele, hogy ne tudja eltolni. Az ablakra csinált dróthálót, hogy Gyuri ne menjen neki az üvegnek, mert egyszer nekiment. Az ajtókat zárhatóvá kellett tenni, mert időnként be kellett a szobába csukni Gyurit, hogy valamit tudjunk csinálni. Abszolút be voltunk rendezkedve erre, de ez mégiscsak abnormális állapot volt. Kiszorultunk a szobából. Lacinak a lakás kis átjáró helyiségében próbáltam egy kuckót berendezni, Feri szerelt föl lámpát is, hogy ott olvashasson, de ez sem vált be. Laci hol a nagyszülőknél tanult, hol a konyhában. Nekünk se volt egy nyugodt pontunk, de neki se. A kisszobát pedig muszáj volt kiadni albérletbe, mert így is filléres gondjaink voltak.

Mikor Laci hat vagy hétéves lett, akkor azt mondta Feri, hogy Lacit be kell íratni talmud-tórára. Elmagyarázta, hogy az tiszta hülyeség, hogy a gyerek nem bírja ki a kettős nevelést. Akkoriban, főleg a zsidók között, de lehet, hogy mások között is, volt egy olyan felfogás, hogy jaj istenem, mi van, ha a gyerek kettős nevelést kap. Én a saját tapasztalatomból is tudtam, hogy az úttörőmozgalmat nem szabad komolyan venni, de mégiscsak kell a gyereknek egy határozott identitás. A keresztények is titokban mind lementek vidékre, ott esküdtek meg, meg ott kereszteltették meg a gyereküket.

Azt mondta Feri, hogy Lacinak tudnia kell, hogy zsidó. De miből fogja tudni? Abból, hogy meg fogja tanulni a szokásokat, az ünnepeket, és megtanul imádkozni. Elmentünk a Dohány utcai zsinagógába, és ott volt egy Zoldán bácsi nevű samesz, aki tanította a gyerekeket. Lacit az iskolában be akarták léptetni kisdobosnak, de ő nem akarta. Az anyósom viszont teljesen kétségbeesett, hogy ki fog lógni a sorból, megvette neki a nyakkendőt, és addig mondta, amíg Laci mégiscsak beletörődött, hogy ő is kisdobos lesz. De ezt mellékesnek tekintette. A talmud-tórán viszont nagyon jó kis hangulat volt, Laci szívesen járt oda, korabeli gyerekekkel volt együtt, és a Zoldán bácsi értett a gyerekekhez. Minden vasárnap volt oktatás, purimkor beöltöztek, színdarabot adtak elő, és amit abban az időben lehetett csinálni, azt Zoldán bácsi mind nyújtotta.

A Dohány utcai templom körzetében működött egy nőcsoport is. Azt találtuk ki Ferivel, hogy társadalmi munkát vállalunk ott. A főmunka az volt, hogy talán havonta, nem tudom milyen gyakorisággal, kávédélutánokat rendeztünk magányos öreg zsidóknak a Goldmark teremben. Én segítettem a többi nőnek, akik a nőcsoportban voltak, előkészíteni az uzsonnát, felszolgálni, leszedni, hosszú asztalokat megterítettünk, habos kávét és kuglófot kínáltunk mindenkinek, és volt egy kis műsor. Feri pedig segített a székeket rakosgatni, meg a művészekkel beszélgetett, elirányította őket, meg kaptak egy üveg kóser bort, mert mindenki ingyen jött fellépni. Ezeken a délutánokon az anyósom vigyázott a gyerekekre.

Széderestéket is rendeztünk. Ott tanultam meg azt, hogy hogy kell egy széderestét megrendezni, úgyhogy én ott nagyon sokat tanultam a zsidó hagyományokból. Évekig csináltuk ezt, de később jött Salgó főrabbi, aki valószínűleg pénzt akart gyűjteni a hitközségnek, ezért fölemelte a jegyárakat, sorba rakatta a székeket, megszüntette a kávét, és teljesen más jellegű programok lettek. Akkor abba is hagytuk ezt Ferivel, mert ez már nem volt a mi esetünk.

Közben én mindenképp szerettem volna Gyurit valahova beíratni. Valahol a Dob utcában egy gyógypedagógiai iskola keretében működött egy óvoda, ahova két hét próbaidőre felvették, de azután azt mondták, hogy elég volt, vigyem haza, mert ez a gyerek folyton jön-megy és nem akar enni. Aztán mikor már hat-hétéves volt, találtam egy helyet, ami egy napközi volt az Alkotmány utcában. Ott is talán két hetet bírtunk ki, ott is közölték, hogy szó se lehet róla. Mivel több hely nem volt az ilyen gyerekek számára, teljesen zsákutcába kerültünk.

Én ekkor tanultam meg nagyon precízen szervezni az életemet. Ekkor már nem voltunk közös háztartásban az anyósomékkal, és tulajdonképpen ekkor kezdtem önálló háziasszony lenni. Nem volt rossz. Feri rendszeresen ment a piacra az anyósommal, apósommal, bevásároltak, úgyhogy nekem inkább csak a környékbeli bevásárlás maradt. Le volt adva a tejjegy, a nagy nehéz tejesüvegeket cipeltem haza. Ekkor már volt frizsiderünk. Valamikor a hatvanas évek közepén kapott a Feri, meg azt hiszem talán az anyósom is valami kárpótlást a láger miatt, és akkor lett az Ikán keresztül egy frizsiderünk. Mosógépünk már Gyuri születésekor volt, az a legegyszerűbb szögletes mosógép, és utána lett centrifugánk is. Rádiónk és lemezjátszónk mindig volt, és televíziónk már talán Gyuri születése előtt lett.

Gyurival igyekeztem egyrészt mindennap sétálni, másrészt mindennap foglakozni. De ez utóbbi nem mindig sikerült. Laci annak idején még két műszakban járt iskolába. Ez azt jelentette, hogy egyik héten délelőttös volt, másik héten délutános. Az etetéseket úgy kellett beütemezni, hogy ha délelőttös, akkorra legyen ebéd, amikorra hazajön, és ha délutános, tudjon ebédelni, mielőtt elmegy. Ezenkívül együtt reggeliztünk, tehát tulajdonképpen az anyai lelkem olyan szempontból megnyugodott, hogy Laci is el van látva. Nagyon élveztem, hogy a két gyerekkel otthon vagyok. Mert ráadásul akkor még nagyon bíztam abban, hogy Gyurit fel tudom hozni egy normális szintre. Azt gondoltam, hogy minden csak azon múlik, hogy mit akarok megvalósítani.

Akkor jött be ebbe a képbe a Feri iskolája. Amikor itthon maradtam, akkor azt mondtam Ferinek, hogy ha el akarod végezni a főiskolát, akkor azt most kell. Mert most itthon vagyok, nem dolgozom. Azt hittem, hogy korlátlan energiát és időt jelent, hogy itthon vagyok. Úgyhogy akkor Feri jelentkezett a Kandóba. Úgy emlékszem, végzett egy év előkészítőt, és felvették. A gyárból hazajárt ebédelni, és innen ment a főiskolára. Úgy kellett beütemezni, hogy mire hazaér, nemhogy készen kellett lenni az ennivalónak, de olyan állapotban kellett lennie, hogy ehető legyen. Nem akkor kezdeni melegíteni, és nem forrón adni, mert különben nem tud megebédelni. És akkor ő megkapta az ebédet, összeszedte a cuccait és ment a főiskolára.

Ha jól emlékszem, Feri hetenként háromszor délután elment az iskolába, aztán volt hogy vagy itthon tanultak, vagy másnál tanultak együtt. Nagyon gyakran este kilenckor meg tíz órakor jött haza, különösen az első egy-két évben, akkor nagyon szigorú volt a főiskola. Ráadásul akkor a Kandó még nem is volt főiskola, hanem felsőfokú technikum. Amikor a Feri odajárt, akkor akarták megkapni a főiskola címet, és ezért rettentően bizonyítani akarták a színvonalat. Úgyhogy mire Feri befejezte, már főiskolai végzettsége volt. De a főiskola alatt minden este, ha tízkor jött meg, akkor is, megbeszéltük az elmúlt napot. Megtárgyaltuk a problémákat, és kigondoltuk a megoldásukat. Így egyáltalán nem éreztem, hogy magamra vagyok hagyva.

De látszott, hogy nagyon rosszul állunk anyagilag. 1968-ban jött egy régi kolléganőm az Autókertől és azt mondta, hogy a környéken dolgozik a Művirág- és Kegyeleti Cikk Szövetkezetben, s van-e kedvem elmenni oda anyagkönyvelőnek. Elég normális fizetés is volt ott, az akkori pénzekhez képest. Megpróbáltuk, és kerestünk egy nénit, aki vigyáz a Gyurira.

A munkahely – amit én csak úgy hívtam, hogy koporsósok, mert azt is gyártottunk, fémkoporsókat – tényleg itt volt a környéken, öt perc alatt odaértem, hazaértem. Nagyon nagyot fejlődtem szakmailag, mert mindent megtanultam, egészen az alapbizonylatok könyvelésétől a főkönyvi feladásig mindent tudtam már a végén egyedül csinálni. Teljesen önálló anyagkönyvelő lettem. A néni minden reggel jött, vigyázott a Gyurira, és nagyon szerették egymást. De több baj lett. Az egyik baj az volt, hogy bár a nénivel a megállapodás az volt, hogy vigyáz a Gyurira, de még le se vitte sétálni. Azonkívül a háztartásba se csinált a világon semmit. És közben egy rahedli pénzt kiadtam ezért. Ráadásul a néni állandóan emelte a díjat, mert olyanokat mondott, hogy hívták őt ide meg oda, és ott ennyit ajánlottak meg annyit. Lassan már annyit fizettem neki, hogy nem volt érdemes elmennem dolgozni, de ez a munkahely olyan lehetőség volt, amit nem akartam elveszíteni.

A közelben volt egy étterem, oda befizettünk ételt, mert a néninek is kellett enni, meg nekünk is. Én ebédidőben elrohantam, felhoztam az ennivalót – ha esetleg Laci ráért, akkor ő hozta föl az ebédet –, letettem és mentem vissza. Emiatt folyton konfliktusom volt, mert túlléptem a fél óra ebédidőt. Nagyon sokat kellett túlóráznom, úgyhogy ez már rettenetesen ütközött mindennel. Nem tudtam a Gyurival foglakozni, és nem tudtam a Lacira odafigyelni eléggé. Feri még akkor járt a főiskolára, az anyósom pedig rettenetes beteg volt. Szív-érrendszeri problémái voltak, sokat volt kórházban. És akkoriban borzasztó erőfeszítéseket kellett tenni, hogy valahogy fenn tudjunk maradni.

Az anyám akkoriban férjhez ment Szabó Istvánhoz, aki egy nagyon kulturált, művelt, tehetséges műfordító volt, verseket írt, rajzolt és festett, de sajnos egy kezeletlen skizofrén volt, aki úgy találta, hogy ő nem beteg, ezért a üldözési rémképeit csak úgy kiélte. Mert tényleg azt hitte, hogy üldözik. Közben a húgom is nőtt, már középiskolás volt, és mindenféle problémával jött és panaszkodott. Mi próbáltunk neki segíteni, meg vittük magunkkal színházba, kirándulni, ahova tudtuk, és ötleteket, tanácsot adtunk. Kölcsönös volt a segítés, mert ő pedig segített nekem a Gyurit ellátni este, amikor túlóráztam.

Nagymamám akkor már nem élt. Nagy lelkiismereti problémám van a nagymamával, mert nem tudtam megvalósítani azt, hogy az utolsó éveiben többet legyek vele. Mikor 1963-ban Gyuri születése után hazajöttem a kórházból, az anyósomék elmentek nyaralni két hétre, a Horvaiék is elmentek nyaralni, és akkor két hétre idehoztam a nagymamát. Nagyon jól megvoltunk, ez a két hét nagyon szép emlék nekem. Utána azonban súlyos agyér-elmeszesedése lett, és sajnos a betegsége alatt fizikailag képtelen voltam hozzá menni, néha egy-egy fél órára tudtam csak meglátogatni. Egy-egy lapot írt néha, vagy én írtam neki, vagy telefonon tudtunk beszélni, de ez kevés volt. Aztán egyszer csak 1966-ban kaptam Horvaiéktól egy telefont, hogy a nagymama meghalt. Mikor korábban a nagypapa meghalt, akkor telefont se kaptam. Horvaiékkal az utolsó találkozás az volt, amikor meghalt a nagymama és elkértem a Szigeti Imre bácsival való levelezését. Békében váltunk el, semmi harag nem volt, de nem tartottuk a kapcsolatot.

Közben Feri 1969-ben befejezte a főiskolát, tehát többet tudott már segíteni, de én egyre rosszabb idegállapotba kerültem. Viszont még mindig azt képzeltem, hogy minden attól függ, hogy mit akarok, és ha valamit akarok, az megvalósul. És nem volt körülöttem egy ember sem akkor, aki azt mondta volna, hogy ez nincs így.

Már régóta volt egy nagy vágyunk, hogy valami nagyon jót csináljunk, és mivel már gyűjtögettük erre a pénzt, ezért 1970 nyarán elmentünk a jugoszláv tengerhez, Raab szigetére, és ott töltöttünk vagy tíz napot. Jött a húgom is, Gyuri is. Az a néni, aki vigyázott Gyurira, azt mondta, hogy hagyjam itthon Gyurit, ő elvállalja, hazaviszi, de én azt mondtam, hogy az képtelenség, hogy ne vigyem magunkkal. Ennek aztán kettős hatása lett. Az egyik az, hogy Gyurinak örök életre szóló emléke maradt erről az utazásról. Pontosan tudta, hogy a vonat hány alagúton ment keresztül, mert számolta, pontosan tudta, hogy mit ettünk a vonaton és hogy ott aludtunk, pontosan tudta, hogy a hajó után fehér madarak szálltak, hogy a víz zöld volt, és hogy ő ült a vízben és milyen jól érezte magát. De nekem valami emberfeletti erőfeszítés volt az, hogy a világ és Gyuri között legyek. Mert egyrészt akkor ő nem evett még rendesen mindent. A szálláson szabad volt főzni, tehát főztem neki tejbegrízt, meg tésztát, meg ilyesmit, azt megette, napközben meg csokoládét kapott, úgyhogy nagyon boldog volt. Lementünk a partra, ott volt egy kis fenyőerdő, az árnyékban üldögéltünk, Gyuri meg ette a csokoládét. Feri a tenger szélén csinált neki kövekből egy kis medencét, és akkor ő ott tudott pancsolni. Laci meg kapott egy búvárfelszerelést, és állandóan lebukott – majd frászt kaptam, hogy még mindig nem jön föl –, és aztán hozta föl a kagylókat, meg a tengeri sünöket. És én bár nagyon jól lesültem, meg jól éreztem magam, meg úsztam, de minden iszonyú erőfeszítést jelentett, rettenetesen kimerült voltam.

Ráadásul Laci, aki addig soha nem panaszkodott, egyszer csak séta közben elkezdett morogni. Azt mondja: mindig csak a Gyuri, mindig csak a Gyuri. Az ember használja a fülét arra, hogy meghallja, mit mondanak. Egy gyerek, aki hét-nyolc évig nem panaszkodott semmit, hanem szó nélkül elviselte, hogy nincs otthon egy nyugodt állandó helye, ahol leüljön, hiába veszünk neki íróasztalt, nem tudja használni, erre ő ott ezt mondja, akkor az embernek legyen füle. De ez volt nekem az utolsó csepp a pohárban.

Ez még semmi, mert hazajöttünk, és Ferin kitört a kanyaró. Negyven fokos láza lett, és egész rövid ideig volt kiütése, tehát szinte alig tudták diagnosztizálni, hogy mi baja van. Csak feküdt, összevissza beszélt, szóval borzasztó beteg volt. Én meg dolgoztam, a néni meg jött Gyurihoz. Elkezdődött lassan az iskola, Feri is elkezdett lassan lábadozni, rajtam pedig kitört egy depresszió, ami biztos már nyomokban előfordult, de nem figyeltünk rá eléggé. Lehet, hogy ha fél évvel korábban erre rájövök, akkor kevesebbel megúszom. De akkor úgy éreztem, hogy hirtelen tört rám, és abban mutatkozott meg, hogy nem tudtam koncentrálni, és léptem-nyomon sírtam. Mentem az utcán és sírtam.

Akkor elhatároztuk, hogy Gyurit be kell adni valahova. Kész, vége, nem bírjuk tovább. Én fizikailag nem bírom, de anyagilag sem megy. Akkor azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy megyek és beadom valahova. Hát azt nem lehet elképzelni, hogy ez milyen nehéz volt! Rendi doktor nem volt Pesten, úgyhogy elmentem a Gyermekvédő nem tudom milyen irodába, ahol teljesen ridegen azt mondták, hogy csak akkor tudják elhelyezni, ha előbb beadom állami gondozásba. Nahát, több se kellett nekem! Végül Feri azt mondta, hogy menjek el az SZTK-ba az idegosztályra, hogy csináljanak már valamit. Szeptember elején bementem a doktornőhöz, elsírtam magam, elmondtam a történetemet, erre a doktornő megnézte a naptárját, és azt mondta, hogy szeptember 17-re van egy beutalója a Rózsadombra. Az az akkor létező legjobb hely volt Magyarországon. Ott működtek, hogy úgy mondjam titokban, az összes freudista pszichiáterek, Szinetár doktor védelme alatt, a Hidas doktor, a Buda doktor, szóval nagyon jó gárda volt, és én tudtam, hogy az egy jó hely.

Ferivel megbeszélve elfogadtam a beutalót, és bementem. Ez az intézmény egy gyönyörű régi Habsburg kastélyban volt, ami még most is megvan, de nem tudom, most mi van benne. Az emeleten erkélyek nyíltak a Duna felé, nagyon szép őszi idő volt, én kint álltam az erkélyen, sírtam, és olyan mélységig depressziós voltam, hogy úgy éreztem, nem akarok lemenni. Nekem itt nagyon jó, nem megyek le. Befejeztem, kész voltam, nem tudtam tovább csinálni.

És akkor elkezdtek kezelni. Egyrészt hagyták, hogy kialudjam magam nagyon kevés gyógyszerrel, azonkívül kaptam egyéni pszichoterápiát Hidas doktortól. Ezenkívül volt csoportterápia, ami akkoriban teljesen új volt, még nem volt divat. És ott láttam azt, hogy micsoda betegek vannak körülöttem, és hogy nem én vagyok egyedül ilyen bajban, hanem mások is, sőt milyen nagy bajokban vannak. Ott üdültem két hónapig, szeptember közepétől november közepéig. A vége felé kaptam egy kis antidepresszáns gyógyszert, ami akkor újnak számított, és amitől viszont egy kicsit túlpörögtem, úgyhogy azt beszabályozták és akkor már aránylag jobb volt.

Hetenként kétszer vagy háromszor lehetett látogatni. Feri fantasztikus volt. Én az első emeleten voltam, ahova egy falépcső vezetett föl, és a látogatási napokon Feri rendkívül fontosnak tartotta, hogy elsőnek dübörögjön föl a falépcsőn. Volt neki egy hatalmas nagy aktatáskája, és az tele volt ennivalóval. Gyümölccsel, süteményekkel, sajttal. Mert nagyon gyönge volt a koszt, és úgy gondolták, hogy leromlottam, fel kell hizlalni. Ott ült velem a látogatás végéig. Kipakoltuk az ennivalót, ettem, nagy tálca süteményeket hozott, orosz krémtortákat, szóval fantasztikus, hogy hogy el voltam látva. Akkor volt a 14. házassági évfordulónk. Megjelent a Feri 14 szál vörös rózsával, és egy pár téli csizmával, mert tudta, hogy az kell nekem. Fantasztikus volt, hogy az ember az idegosztályon van, egy csomó zokogó, szerencsétlen nő között, és ott van az éjjeliszekrényén 14 szál vörös rózsa.

És közben Feri beszámolt arról, hogy mi történik otthon. Amellett, hogy dolgozott a munkahelyén, ellátta a háztartást – anyósom nem hiszem, hogy sokat tudott segíteni, mert ő hol be a kórházba, hol ki a kórházból – ott állt egy haldokló anyával, egy összeomlott feleséggel, akit látogatni kell hetenként háromszor, egy gyerekkel, akit el kell látni, egy gyerekkel, akit el kell helyezni. Mikor megjött Rendi doktor, beajánlotta Gyurit a Miklós téri intézetbe. Igen ám, de az egy iskola volt, oda igazán nem volt való Gyuri. Mert ő ugyan meg tudott sok mindent tanulni, de nem tudott a fenekén ülni, nem tudott nyugton maradni. Emlékszem, hogy ruhát kellett bevinni, és az anyósom még utolsó erejéből belevarrta Gyuri nevét a ruhákba. Én teljesen kivontam ebből magam, azaz nem kivontam magam, hanem kizuhantam a helyzetből.

Két hét múlva Gyurit ott se bírták tovább, és megint haza kellett vinni. Tiszta katasztrófahelyzet volt. Feri akkor elment Gerő Zsuzsa pszichológushoz, ahova én is jártam, és akkor jött megint egy nagy segítség. Mert a budatétényi intézetben, az Egészségügyi Gyermekotthonok Országos Módszertani Intézetében éppen volt egy olyan lehetőség, hogy autista, vagy autisztikus gyerekeket bevesznek, ráadásul ingyen, úgynevezett tancélos ágyra. Gerő Zsuzsa beajánlotta abba az intézetbe Gyurit, mint autisztikus gyereket, és be is vették. Azt mondták különben, hogy nehezebb oda bejutni, mint az egyetemre.

S akkor Budatéténybe került a Gyuri. Ez egy kétépületes intézmény volt. Volt egy régi egyházi intézmény Budatétényben, egy gyönyörű szép ház, az volt a repihely. Ott egy csoportban csak 13 gyerek volt, két gondozónővel, meg üvegtányérok voltak, meg minden, és odavitték a külföldi vendégeket, hogy büszkélkedjenek előttük. A másik helyen, Nagytétényben már húsz-huszonhat gyerek volt egy csoportban, műanyagtányérok voltak, és nem vittek oda senkit, csak a szülők jártak oda, már akihez... Budatétényben kaptunk egy ígéretet, hogy mivel Gyuri képezhető, át fogják hordani a szomszédban lévő kisegítő iskolába. Ettől mi megnyugodtunk, hogy akkor képezve is lesz, meg el is lesz látva. De egyetlenegyszer se vitték át. Viszont ott ő szocializálódott, és két csodálatos gondozónő nagyon-nagy eredményeket ért el vele.

Én kikerültem a kórházból, de még mindig nagyon gyönge voltam. Kaptam még két hét betegszabadságot, aztán visszamentem dolgozni, és mindennap hazajöttem majd lefeküdtem, mert annyira kimerült voltam. Továbbra is Ferin maradt a dolgok nagy része. Addigra az anyósom már nagyon rosszul volt, és valamikor december első napjaiban meg is halt szegény. Itt maradt az apósom, persze teljesen kétségbeesve. Aztán amikor a belvárosi körzetbe jártunk önkénteskedni, ott bemutatkoztak egymásnak egy özvegyasszonnyal, és elköltözött hozzá, feleségül vette. De ez a házasság csak két évig tartott, mert az apósom valahogy egy influenza szövődményeként egyik pillanatról a másikra meghalt.

Mikor az apósom elköltözött tőlünk, akkor Ferivel beköltöztünk a nagyszobába, Lacié maradt a kisebbik, és még egy darabig ki volt adva a személyzeti szobánk albérlőnek. Közben 1970-ben, mikor Laci 13 éves lett, akkor valamilyen kapcsolatai révén elintézte Zoldán bácsi, hogy néhány gyerek le tudott utazni az akkori Jugoszláviába a tengerpartra, egy cionista táborba, két hétre. Én nagyon aggódtam, hogy a gyerek elmegy egyedül külföldre, de Feri mindig azt mondta, hogy önállóság kell neki. És remekül sikerült minden. Még mindig megvan az a képeslap, amit Laci küldött, hogy „Nagyon jól érzem magam, minden rendben”. Azóta is minden levelét így kezdi: „Minden rendben.”

Azután tovább dolgoztam a Művirág- és Kegyeleti Cikk Szövetkezetben, de valahogy elromlott ott a légkör. Egy ismerős hívott a Műszaki Üvegipari Szövetkezetbe. Átmentem oda, és onnan jelentkeztem a SZÁMOK folyamatszervezői tanfolyamára, ahol számítógépes ismereteket tanítottak. Nem valami jó nívón, de a követelmények annyira magasak voltak, hogy a végén diplomamunkát is kellett kidolgozni.

Közben Gyurinak a beilleszkedése nem volt egyszerű dolog. Úgy rendezkedtünk be, hogy minden hónapban egyszer hazahozzuk hétvégére, és közben egyszer meglátogatjuk. Ő nagyon boldog volt a hazahozástól, de nem akart visszamenni. Budatétényig az út nem csekélység, egy jó óra buszon, villamoson, és előfordult, hogy a gyerek végigzokogta az utat. Ezt kibírni nem volt egyszerű dolog, de tudtuk, hogy ez az ő érdeke is. És nem volt egyszerű dolog elviselni azt sem, hogy az ember a saját gyerekét, a beteg gyerekét kirakja a házból, bármennyire is így látszott helyesnek és jónak. De nem csak látszott, ez így volt helyes és jó, minden szereplő szempontjából.

Mivel a látogatás Gyurit nem zaklatta fel annyira, úgy gondoltuk, hogy nem hordjuk haza, csak látogatjuk. Kivittük kicsit sétálni, meg vittünk neki ezt-azt, bevittük az itthoni játékait is, hogy egy kicsit jobban érezze magát, de hát ő tulajdonképpen nem játszott. És akkor a gondozónő azt mondta, hogy mégiscsak jobb lenne, ha hazavinnénk néha, mert a Gyuri állandóan azt mondja, hogy megyek haza, megyek haza, és semmi más nem foglalkoztatja. Ezért újból elkezdtük hazahordani, ahogy korábban.

Akkor viszont Ferin tört ki mindenféle betegség. Ha jól emlékszem, 1971-ben volt az, hogy bekerült egy bajmegállapító osztályra a Péterfy Sándor utcai kórházba. Ez egy egészen kitűnő kezdeményezés volt, ami azóta természetesen megszűnt. Ott Feri egy rendkívül alapos kivizsgáláson vett részt, tetőtől talpig megnézték, mert a gyomra fájt, meg migrénje volt. Nagyon megviselte az élet, ami nem csoda, hiszen annyi mindenen ment keresztül. A láger, a háború, a rengeteg feszültség Gyuri miatt, az édesanyja elvesztése, a munkahelyi problémák. Megállapítottak nála magas vérnyomást, latens cukrot, nyombélfekélyt és glaukómát. Erre mondják, hogy egy szép pszichoszomatikus tünetcsoport.

Az volt a hihetetlen nagy szerencsénk, hogy ott a kórházban akkor kezdeményezett doktor Szilágyi Lilla pszichológus kezelést ezeknek a pszichoszomatikus betegeknek. Feri először tiltakozott, de végül a Lilla és Feri között nagyon jó beteg-orvos kapcsolat jött létre. Feri felnézett Lillára, bízott benne, mert egy rendkívül bölcs és tapasztalt asszony volt, akivel ráadásul a politikai nézeteik is teljesen megegyeztek. És Lilla látta, hogy Ferinek nem lehet csak úgy utalgatni a dolgokra, időnként meg kell mondani egyenesen is a véleményét, bárha ez nem egyezik a szokásos pszichológiai gyakorlattal. Úgyhogy Feri azt is megtette, hogy ha Lilla azt mondta valamire, hogy ezt így és így kell csinálni, és ha ő nem is volt meggyőződve arról, akkor is szót fogadott. A Laci nevelésében vagy a családi életben is elfogadta, hogy a zsidó patriarchális családmodell már nem egészen helytálló, úgyhogy változtatott a viselkedésén. De ettől fogva lényegében állandóan orvosi felügyelet alatt kellett lennie, és állandóan gyógyszereket kellett szednie, az évek múlásával egyre fokozódó mértékben. És a vizsgálatok során egyértelműen kiderült, hogy a bajai lelki alapon jöttek létre.

Közben Kati húgom Kanadába került. Anyám így ír róla a családfájában: „Kati jól tanult, majd leérettségizett a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban, vegyészlaboráns szakon. Hat éves korától tanult hegedülni, mert abszolút hallása volt, egészen 14 éves koráig. Ekkor abbahagyta, fárasztotta a sok gyakorlás. Érettségi után megismerkedett leendő férjével, Gábor Péterrel, aki Kanadából, Vancouverből Magyarországon töltötte a szabadságát. Péter belészeretett, jöttek a levelek, piros rózsacsokrok. Kérte, menjen ki hozzá feleségül, és ez meg is történt 1971-ben. Nagy szomorúság gyötört, féltettem őt elengedni az ismeretlen nagyvilágba, szenvedtem hiánya miatt. Apja halála után szorosan összekovácsolódtunk. Kati azután már beleélte magát a másféle életbe, a honvágya is lehalkult. Diplomát szerzett az egyetemen, „biznisz master” lett. Férje vasszerkezeti radiológus. Kiváló szakember, városában elismert. 1956 óta van kint Kanadában, akkor vándorolt ki szüleivel.” Kati férje, Péter a férjem egy távoli rokonának a fia. Megismerkedésük után fél évvel Kati elutazott hozzá, és nagy esküvőt rendeztek, persze hüpe alatt, zsidó esküvőt.

Én két évig dolgoztam a Műszaki Üvegipari Szövetkezetben, és közben 1972-től 1974-ig minden héten kétszer vagy háromszor, munka mellett jártam a SZÁMOK tanfolyamára. Az eléggé izgalmas korszak volt az életemben. A szövetkezetben egyrészt belső ellenőr beosztásban dolgoztam, másrészt – mint aki folyamatszervező tanfolyamra jár – a bizonylati albumot csináltam. Emellett viszont beosztottak fregolinak, úgyhogy én hol a könyvelésben voltam, hol a pénzügyön, hol a pénztárban, hol itt, hol ott. Amiért egy kicsit durcás is voltam, pedig ez egy óriási iskola volt, nagyon sokat tanultam. Azonban eléggé feszült volt a légkör, mert én komolyan vettem a belső ellenőri munkát. És ezt azért nem lett volna szabad. Egy szövetkezetben az ember ne ugráljon.

Amikor befejeztem a folyamatszervezői tanfolyamot, azon gondolkoztunk Ferivel, hogy tovább kéne lépni a Műszaki Üvegipari Szövetkezetből. Elkezdtem állást nézni mindenfelé. De kiderült, hogy ha meg is lesz a folyamatszervezői diplomám, ez semmi. Mindenütt azt kérdezték, hogy van-e legalább mérlegképes könyvelői vizsgám. És persze nem volt. Feri rábeszélt, hogy menjek el a Pénzügyi és Számviteli Főiskolára. Hát erre én sikoltottam, hogy jaj istenem, a matek! Azért mégis elmentem az előkészítőre. Az előkészítőn összegyűjtötték az ilyen öregeket, mint én, mert akkor én már húsz éve érettségiztem, és elkezdték a általános iskola felső tagozatától a matematika tanítást. És Laci is korrepetált, meg Feri is korrepetált matekból. Aztán jött 1975-ben a felvételi vizsga, és a csoportunkból ketten kerültünk be a főiskolára.

Mindenki mondta, hogy ne legyek oda a matektól, mert a könyvvitel a főtantárgy. Én azért oda voltam tőle. És azt is mondták, hogy nem lesz könnyű felvenni a főiskola tempóját, mert egy fél év alatt annyi anyagot adnak le, mint a középiskolában négy év alatt. Ez teljesen így is volt, több tonna jegyzetet kaptunk. Én nagyon rendesen jártam az órákra, mert azt mondtam, hogy már olyan öreg vagyok, hogy nincs időm évet ismételni. Úgyhogy nem hagytam a tanulást a vizsgaidőszakra, és nem hittem azt, hogy háromszáz oldalból egy olvasásra le tudok vizsgázni. Így utóvizsga nélkül megcsináltam a négy évet. Pedig úgy rázták a szitát, hogy már az első évben a hallgatók fele kihullott.

Mikor felvételiztem a főiskolára, akkor hirdetett a Főtaxi folyamatszervezői felvételt, és elmentem oda. Tárt karokkal fogadtak, még szerződni se kellett. Mert általában a vállalatok leszerződtek azokkal, akik egyetemre vagy főiskolára jártak, hogy ugyanannyi évig, ameddig ők megadják a tanulmányi kedvezményeket, addig megmaradnak ott a vállalatnál. Úgyhogy a Főtaxitól jártam főiskolára négy évig. Ez elég nehéz időszak volt. Hetenként háromszor kellett járni, de munkaidő kedvezményt kaptunk. A főiskolai évfolyam többnyire húsz és harminc közötti fiatalokból állt, négyen-öten voltunk idősebbek. És én tulajdonképpen egy kicsit pótoltam azokat az egyetemi éveket, amiket a saját koromban nem tudtam megélni. Kocsmába ugyan nem jártam velük, mert az alkohollal nem vagyok jó viszonyban, de kellemes és érdekes volt, hogy főiskolás vagyok.

Mi egyébként Ferivel vállalati rendezvényekre nem nagyon jártunk. Amikor a Művirág- és Kegyeleti Cikk Ktsz-ben voltam, ott minden évben volt egy záró közgyűlés vagy mi, ahova mindenki megcsináltatta a haját, szépen felöltözött, és akkor ott egy kicsit szórakoztunk. De nekem az nem volt otthonos. Számomra a magyar szórakozási szokások, amelyeknek a központjában az alkohol áll, teljesen idegenek voltak. Mi nem ittunk alkoholt. A munkahelyeken régen mindig névnapokat tartottak, ahol illő volt megjelenni, mert lehetőleg munkaidőben tartották, és ott mindig volt alkohol. Emiatt magukat a névnapokat is terhes kötelességnek éreztem, amiből nem lehetett kibújni. Ha olyan helyen dolgoztam, ahol női szoba volt, akkor hoztak egy kis likőrt, amit még ki lehetett bírni. De aztán dolgoztam olyan helyen, ahol vegyesen voltak férfiak és nők. A férfiak meglehetősen ivósak voltak, és én mindig angolosan távoztam, amikor a hangulat már túlzott lett, és gorombasággá fajult. Volt olyan munkahelyem, ahol azt mondták, hogy te csak itt ülsz és nézel minket, hogy hogy rúgunk be. Ez tényleg így volt. A munkahellyel felvonulni is elmentünk eleinte egyszer-egyszer május elsején, de aztán valahogy a gyerekekre hivatkozva azt megúsztuk. És mi a karácsonytól is szigorúan elzártuk magunkat, tehát se karácsonyfa, se ajándékozás, semmi nem volt.

Még az Izzóban kialakult egy kis baráti körünk, de azok nagyrészt disszidáltak 1956-ban. Utána részben Feri azon barátaival tartottuk a kapcsolatot, akik mint Feri, szintén visszajöttek Izraelből, három házaspárral. Aztán imitt-amott megismerkedtünk, meg a munkahelyeken összebarátkoztunk valakikkel. Zenés-táncos szórakozóhelyekre nem jártunk sajnos, mert Feri azt mondta, neki nincs ritmusérzéke, nem tud táncolni, és különben is zavarja a zene. Talán egyszer-kétszer, különleges alkalmakkor elmentünk a Béke kupolába, ahol műsor is volt, és ott nagyon kellemesen éreztem magam. Egy-egy moziba elmentünk, és színházba jártunk, amikor csak lehetett. Régen nem volt probléma egy színházjegyet megvenni, még a legszegényebbeknek sem, és mi igazán keveset kerestünk. A színházi élet 1960-tól az 1980-as évekig ragyogó volt. Minden volt, Németh László darabok, klasszikusok, Shaw darabok, remek színházi élet volt.

Közben a Taxi-vállalatnál dúlt az átszervezés. Ez nagyon divatos volt akkoriban. Volt ott egy igazgató, aki annyira fel akarta fejleszteni a vállalatot, hogy mint vezérigazgató mehessen nyugdíjba. Ezért újabb és újabb részlegeket állított föl, újabb és újabb autókat vett, és szépen nőtt-nőtt a vállalat. Átszervezéskor lecsökkentették egész csekély létszámúra azt a jó kis szervezési osztályt, ahol én dolgoztam, és ahol ugyan nem volt sok munka, de hát dolgozgattunk. Kihelyeztek néhányunkat egy másik részlegbe, de nekem ez nem volt rossz, mert ott a munkaidő egy részét tanulással tölthettem. És mindig valami fizetésemelést is kaptam, minden változtatásnál. Aztán később visszahelyeztek arra a miniatürizált szervezési osztályra, ahol viszont már nem volt kellemes. Túl sok volt az olyan feladat, ahol maffiázni kellett volna. Ha például az osztályvezető valamit nem akart megcsinálni vagy megcsináltatni, akkor kimondta a jelszót, hogy ez politikai kérdés, és akkor az illető le volt lőve, aki javasolta. Hát ez nem volt az én esetem.

A Taxiból az egyik személyzetis átment a Háztartási és Illatszerbolt Vállalathoz, és rajta keresztül kiderült, hogy keresnek ott egy folyamatszervezőt. Akkor búcsút intettem a Taxinak, és átmentem én is oda, ahol a főkönyvelő közvetlen beosztottja lettem. Annak idején az államosításkor abszolút célszerűtlenül a sok-sok kis apró boltból csináltak egy vállalatot. Ezek elszámoltatására fölépült egy nagy adminisztrációs vízfej, ami ellenőrizte, hogy a sok-sok kis bolt milyen beszállításokat kap, milyen eladásokat végez, és hogy egyezik a leltára. Ez hihetetlen sok papírmunka volt. És akkor a minisztérium a Háztartási és Illatszerboltot jelölte ki arra, hogy kipróbálják, milyen egy ilyen hálózatnak a számítógépes elszámoltatása. Hát az borzalmas volt. A boltok beküldték a jelentéseiket, amiket kézzel írtak, azt egy csomó nő beütögette gépbe és így számítógéppel lehetett feldolgozni. Jöttek tonnaszámra ezek a számítógépes leporellók, amiket ellenőrizni kellett. Emellett kézzel is írták, mert számítógépes módon teljesen lehetetlen volt a mérleghez adatokat adni. Három csoport működött ebből a célból. És nem csak a boltok hibázhattak, hanem az is, aki a papírról beütögette a számokat. Tehát ki kellett szűrni a tonnaszám jövő leporellókból, hogy az most egy rögzítési hiba, vagy a bolt csalt vagy tévedett, ami teljes abszurdum volt.

Egyszer a Hilton szállóban tartottak valamilyen német számítógépesek bemutatót. Az az előadás életem nagy tapasztalata volt. Csupa fejesek jelentek meg a Hiltonban, és tolmáccsal előadták a németek, hogy hogy kell azt csinálni, hogy már a gyárban kerüljenek vonalkódok az árukra, és azt leolvasóval kell elolvasni. Tehát az emberi hibák teljesen ki vannak küszöbölve, és naprakészen lehet tudni, hogy miből mennyi a készlet, és mindenki egységesen ezzel dolgozhat. De nem úgy nézett ki akkor a nemzetközi helyzet, mintha Magyarország éppen rá akarna állni az európai vonalkód-rendszerre. Azonban ebből is láttam, hogy ami nálunk van, az egy teljesen célszerűtlen, kétségbeejtő dolog.

Közben 1979-ben befejeztem a főiskolát, és akkor azt mondta a főkönyvelő, hogy szeretné, ha ennek az egész zűrzavarnak, ennek a három csoportnak én lennék az osztályvezetője. A személyzetis meg azt mondta, hogy azért mégis jó lenne belépni a pártba. De hát ami sok, az sok. Hogy még be is lépjek a pártba, és ezért az egészért, amivel abszolút nem értek egyet, még felelősséget is vállaljak!? Azonkívül nem is éreztem magam alkalmasnak arra, hogy harminc nővel küszködjek. Mert én hamarabb beültem volna megcsinálni, minthogy ott dirigáljak, mikor látom, hogy mindegyiknek hol a gyereke beteg, hol ő maga, hol a szüleit ápolja, és látom, hogy hogy küzdenek.

Ekkor kerültem egy kapcsolat révén a TANORG-ba, a Tanácsi Ipari Vállalatok Szervezőintézetébe. Na hát ez se volt egy rossz hely. A vállalatok egy részét a tanácsok felügyelték. Nagyrészt kis kézműves műhelyeket vontak össze – akár az Illatszer boltok esetében –, teljesen célszerűtlen módon. Ezeknek mindnek volt egy adminisztrációs vízfeje, és az adminisztrációs munkákat kellett ésszerűsíteni, és hozzájárulni ahhoz, hogy számítógépre vigyék az adatfeldolgozást. Például egyszer a Gázműveknél csináltam egy munkaszervezési feladatot. A Gázművek, ha javított valamit a városban, akkor ott árkot ásott, ami addig nyitva volt, amíg a javítás különböző munkafázisait elvégezték, aztán betemették és leaszfaltozták. Azokról a helyekről viszont, ahol fejesek laktak, gyakran érkeztek olyan telefonok a Gázművek igazgatójához, hogy a házuk előtt még mindig nyitva van a gödör, és mikor lesz már betemetve. Ő persze azonnal telefonált az illetékes részlegnek, hogy hogy áll az a gödör, de mivel ott nem volt naprakész nyilvántartás, nem tudták megmondani, hogy éppen milyen stádiumban van a javítás. Ez volt a valódi oka annak, hogy a Gázművek kihívta a szervező vállalatot, amelyik engem küldött hozzájuk.

A munka ordított számítógépes feldolgozás után. Mondtam, hogy föl kell vinni mindent gépre, hogy hol, mikor, mit csinálnak éppen, és akkor egy gombnyomásra látszik, hogy mit tudom én a Bimbó út 126. előtti gödörnél hol tartanak. De ez valamilyen érdekekbe ütközhetett, és olyan nagy volt az ellenállás, hogy végül mégiscsak kézi feldolgozást kellett alkalmazni. Mégpedig úgy, hogy szerencsétlenek két A/3-as lap összeragasztásával végtelen hosszú sorokban kézzel írták föl a különböző munkafolyamatokat. Úgyhogy ezt nem éreztem túl nagy sikernek. De a TANORG mint munkahely nagyon jó volt. Időnként bejártunk, megkaptuk a feladatot, és otthon is lehetett dolgozni, a fene se nézte azt, hogy én éppen aznap tényleg ezt csinálom vagy mást, úgyhogy nagyon laza munkarend volt. És én mindig nagyon pontosan betartottam a határidőket.

Közben Laci már a Fazekas Mihály Gimnáziumba járt matek tagozatra, és harmadik gimnáziumban hetedik lett az országos matematikai versenyen. Így szabad utat kapott az egyetemre felvételi nélkül. Érettségi után bevonult 11 hónapra katonának Hódmezővásárhelyre, amit nagyon hősiesen viselt, nem panaszkodott. A levelezésünk még mindig megvan, én is igyekeztem kedélyesen írni és ő is igyekezett, pedig nyilván nem volt neki könnyű. Nem bírta a hideget, fázott, nem volt elég meleg ruhájuk, és még valami mezőgazdasági munkára is kivitték őket. Lementünk az eskütételre Ferivel, figyeltük, ahogy vonultak, ahogy csapkodták a bakancsaikat a díszmenetben. Utána a szülők bemehettek a ebédlőbe, és ott várhatták meg a gyerekeket. Bementünk, kipakoltuk gyorsan a kajákat, ha jól emlékszem egy sült kacsát vittünk, és megjött Laci. Leült és elkezdett enni. Megette ezt a sült állatot, mind a két combját, aztán keresni kezdte a másik combját. Borzasztóan éhes volt. Úgy evett, mint egy csecsemő, kiguvadt szemmel. Nagyon rossz volt látni, hogy a gyerekem ennyire éhes.

Feri közben a Beloianiszból átment dolgozni a Malomipari Gépgyárba, ahol termelésprogramozó lett. Aztán már nem emlékszem pontosan, hogy miért, elment a Trakisz Szövetkezetbe, ahol nagyon sokáig, legalább 15 évig dolgozott, többféle munkakörben. A hetvenes évek közepén kezdtük el a zsidó fiatalokkal való foglalkozást. Először vasárnap esténként, aztán áttértünk a péntek estékre. Akkoriban a József körúton a Rabbi-szemináriumban Scheiber professzor a péntek esti istentisztelet után tartott egy kidust. Először csak a rabbi-hallgatóknak tartotta, aztán szépen elkezdtünk gyűlni, gyűlni, aki ott volt a zsinagógában, az mind bemehetett. Ez az étteremben volt, lenn a földszinten, de utána már olyan sokan lettünk, hogy felmentünk a díszterembe. És a fiatalok rájöttek, hogy hoppá, itt lehet találkozni, lehet dumálni egy kicsit, lehet okos dolgokat hallgatni, és megindult a társadalmi élet. Mi is elkezdtünk ide járni, és akkor azt gondolta Feri, hogy akik még tovább is együtt szeretnének maradni, azoknak legjobb lenne onnan egyenesen hozzánk jönni. És bár már a kiduson túl voltunk, de itthon is tartottunk egy kidust, mert Feri vallási színezetet akart adni a találkozóknak. Úgy gondolta, hogy abba kevésbé köthetnek bele politikailag. Ennek ellenére belekötöttek, de azért ez ment tíz évig.

Feri nagyon vigyázott arra, hogy megszűrje a résztvevőket. Igyekezett, hogy ne kerüljön be olyan, aki besúgó vagy nem megbízható, ezért aztán, ha jól emlékszem, ketten kellett hogy ajánlják azt, aki szeretett volna jönni. És ahhoz képest, hogy én hetenként háromszor főiskolára jártam, a lakásban minden péntek estére ki volt takarítva. Nem is tudom már, hogy csináltam. És akkor még ráadásul legtöbbször elmentem a zsinagógába is.

Ezeken a találkozókon csináltunk egy kis énekkart, és Laci különböző modernebb zsidó zenéket gitározott, amik akkor már beszivárogtak az országba. Az 1967-es háború után volt egy mozgalom Izraelben, haszid fesztivál volt a neve, amikor is a zsoltárokat vagy imarészleteket modern zenével látták el. Azonkívül egy Carlebach nevű amerikai rabbi ugyanezt csinálta, és neki is voltak kazettái, lemezei, kottái. Tehát összejöttünk a Laci gitározása mellett öten-hatan, megtanultunk egy csomó dalt, és ünnepekkor ezeket énekeltük. Nagyon-nagyon jó volt. A pénteki összejöveteleken volt, hogy öten, volt, hogy húszan voltunk, és egyrészt volt a kidus, másrészt ünnepeket – hanukát, széderestéket – tartottunk, külön énekpróbák voltak, azonkívül kirándulásokat szerveztünk.

Közben ez a kör kiszélesedett Antalfi Máriával. Antalfi Mária képzőművész volt, festő, grafikus, keramikus, egy betért asszony, aki a férje miatt tért be, hogy együtt lehessen őket eltemetni, és igazi zsidó asszonnyá vált. Ketubákat, házasságleveleket is rajzolt, és mindenféle zsidó motívumot dolgozott bele a munkáiba. Ő is részt akart venni a fiatalok összetartásában, és azt mondta neki Feri, hogy nála legyenek hétfőn, tegyen ki társasjátékokat, és játékestét vagy délutánt rendezzen. Nálunk Feri ellenezte, hogy politikára terelődjön a beszélgetés. Egyrészt veszélyesnek találta, hogy ha mégis van beépített ember, az ilyet ne halljon, másrészt nagyon ellenezte, hogy Magyarországon zsidók részt vegyenek a politikai életben. Az volt a véleménye, hogy a magyarok erre nem tartanak igényt, ez nem a mi dolgunk. Senki se kérte meg a zsidókat, hogy mondják meg a magyaroknak, mit csináljanak. Mária viszont hagyta, hogy nála mindenki arról beszéljen, amiről akar.

A fiatalok – és kevésbé fiatalok – találkozásához a harmadik lehetőséget Herbstné, Krausz Zorica biztosította. Ő úgynevezett „repülő egyetemet” szervezett. Kéthetenként vagy havonta, már nem emlékszem pontosan, más-más lakásban gyűltünk össze a zsidóságról tanulni. Több előadó is volt, Feri is többször beszélt egy-egy témáról. Ez a tevékenység bizonyult a legveszélyesebbnek, leginkább erre figyeltek fel a belbiztonsági emberek. Mint utóbb kiderült, Herbsték lakását le is hallgatták. Herbstné megírta híressé vált „Régi zsidó ételek” című szakácskönyvét, amelynek ürügyén a bevezetőben ismertette a zsidó ünnepeket, szokásokat. Az első kiadáshoz Laci készítette a fotókat.

Idővel a kisszobánk is végre kiürült, nem volt több albérlőnk, és gyakran előfordult, hogy péntek esténként egy-egy fiatal szeretett volna egy kis lelkiéletet élni velem. Átvonultunk a kisszobába, ott elmondták a problémáikat, tanácsot kértek, és én segítettem, amennyire tőlem telt. Sokszor a másik ember meghallgatása is sokat számít. Aztán amikor 1985-ben Laciék elmentek Izraelbe, akkor beszüntettük a találkozókat.

Közben 1983-ban Lacival hármasban illegálisan voltunk Izraelben. Feri levelezett Izraelben a régi ismerőseivel, és megismert új embereket is, akik itt jártak az 1980-as évek elején mint turisták. Mindenki mindig hívott minket, hogy menjünk, és Feri is nagyon szerette volna már viszontlátni az országot. Egyszer valamelyik itt járt vendégünket megkérte, hogy segítsen elintézni nekünk kihelyezett vízumot Cipruson és Athénban. Mert ő már tervezte az utat, de nem tudta, hogy melyik fog sikerülni. Végül lementünk repülővel Görögországba, de arra nem számítottunk, hogy pont bejöttek az őszi ünnepek, és körülbelül egy hetet ott kellett töltenünk, nem tudtunk rögtön tovább menni. Mi akkor már egyszer voltunk társas úton Görögországban Ferivel, de akkor ott Lacinak mutogattuk, amit mi nagyon szépnek találtunk.

Aztán kimentünk Görögországból Izraelbe, ahol végigjártuk Feri összes ott élő barátait, és három hét múlva visszamentünk Görögországba. Ott 24 órát töltöttünk a repülőtéri tranzitban, hogy ne léptessenek be kétszer Görögországba. Így csökkent a veszélye annak, hogy észreveszik az útlevélből, hogy másutt is jártunk. Itthon a határnál tartottunk attól, hogy esetleg felfedezik, de szerencsére valahogy elmosódott a dátumbélyegző az útlevélben, úgyhogy átcsúsztunk. Pedig ennek komoly következményei lehettek volna. Én egy gyáva nyúl voltam, és borzasztóan izgultam, hogy ebből nagy balhé lesz, de aztán nem lett belőle semmi.

Én addig a zene, filmek, tájképek, és a megismert kedves emberek miatt nagyon idealisztikusan láttam Izraelt. Az izraeliek nagyon vendégszeretőek, amikor megérkezel, kitárják a karjukat és jellegzetes hangsúllyal azt mondják: Salooom! Ez nagyon kedves, de azért amiket én akkor ott láttam, az a vendégnek szólt. Mert a valóságban nagyon sok áldozat, sok belső, külső probléma van ott. De bennem valahogy megmaradt az az idealisztikus kép is, ami a zenékből, a képekből és a vendéglátókból állt össze.

Erre az időre Laci már rég elvégezte az ELTE matematikai szakát, dolgozott, és megismerte Annamarit is, a leendő menyünket, akivel 1985-ben megházasodtak. Anyakönyvvezetőnél is, és pár héttel utána a József körúti zsinagógában is tartottak esküvőt. Az esküvő után néhány héttel indultak a menyem franciaországi nagymamájához nászútra, és két nappal az indulás előtt Laci azt mondta nekünk, hogy úgy gondolják, elköltöznek. Addig Békásmegyeren laktak egy bérelt lakásban, gondoltuk, most máshova mennek. Kérdjük, hova költöztök? Azt mondja, Izraelbe. Hát ahogy népiesen szokták mondani, belénk szaladt a madzag. Egy szót nem szóltunk. Hiszen Laci mégiscsak egy 27 éves fiatalember volt. Hát mit szóljon az ember? Hogy maradjon itt? Ebbe nem lehet beleszólni, ezt csak kibírni lehet. Ő szerintem amúgy is Izraelben akart élni. Van egy videó-felvételünk, amin körülbelül 1989-ben mint új bevándorlókat, megkereste őket az izraeli televízió. Akkor már négy éve kint voltak. Kérdezte a riporter, hogy mikortól gondolt arra, hogy Izraelbe akar költözni, és Laci azt mondta, hogy húsz éves korától.

Tehát 1985-ben elmentek, és ez azt is jelentette, hogy idejött a rendőrség, meg behívtak, szóval macera volt, de komoly dolog nem lett belőle. 1986-ban viszont kezdődtek a zaklatások. Nem minket zaklattak, hanem a hozzánk járókat, akik részt vettek a találkozókon. Behívták őket a rendőrségre, ahol a rendőr kiment a szobából, bement a BM embere, és elmondta a megjelent fiatalnak, hogy ő egy szovjetellenes, államellenes, cionista összeesküvésben vesz részt, ha nem tudná. És írja alá, hogy többet oda nem megy. Megfenyegették őket, hogy el fogják veszíteni az állásukat, vagy kirúgják az egyetemről, meg hasonlók. A Herbstéknek meg megmondták, hogy ha beadják a kivándorlási útlevélkérelmüket, akkor meg fogják kapni. Egy év múlva el is mentek.

Úgy látszott akkor, mintha egy koncepciós per készülne, és én úgy éreztem, hogy komoly veszély fenyeget bennünket. Hiszen itt van a férjem, akinek már öt kiló gyógyszer kell naponta, és nem hiányzik más, mint hogy ne engedjék meg a glaukóma elleni szemcseppjeinek a beadását. Végül aztán kiderült, hogy az egész egy megfélemlítési akció volt csak. Azt beszélték, hogy 1956 harminc éves évfordulója miatt attól féltek a hatóságok, hogy valami készül. Hát nem készült semmi, de ahol két ember összedugta a fejét, azokat igyekeztek megfélemlíteni. Nem csak a zsidókat, hanem az ellenzékieket is.

1986-ban aztán én is bejelentkeztem doktor Szilágyi Lillához, aki megkérdezte, hogy miért akarok hozzá járni. Mert ezt megkérdezik a pszichológusok. És én azt mondtam, hogy azért, mert nagyon boldogtalan vagyok. Egyrészt elment a gyerekem, másrészt megszűnt az az állandó nagyon pozitív elfoglaltság, amit a fiatalokkal való foglalkozás jelentett. És nagyon-nagyon rosszkedvű, mondhatni depressziós lettem. Úgyhogy elkezdtem én is a terápiát Lillánál, és négy évig jártam hozzá. Ez volt az a korszakom, amikor rendeződött az identitásproblémám, mert Lilla erősítette meg végleg a zsidó identitásomat. Tulajdonképpen amikor a hitközségben önkénteskedtünk, meg amikor találkoztam a modern zsidó zenével, meg amikor kimentünk Izraelbe, mindez már előkészítette a terepet, de még mindig nem volt az igazi. Hanem mialatt Lillához jártam, az akkori lelkiállapotom kipréselt belőlem egy írást – aminek a „Mi túléltük” címet adtam –, amiben egy gyerek szemszögéből foglaltam össze a háború alatti és utáni helyzetünket. Azt hiszem, abban az írásban dolgoztam ki magamból az identitásproblémámat.

Mindeközben Gyuri lassacskán megszokta, hogy Budatétényben van. Óramű pontossággal tartottuk a látogatást és a hazahozást. Már négy éve volt ott, amikor a megkérdezésünk nélkül áttették a nagytétényi részlegbe. Úgy tudtuk, hogy Nagytétény sokkal rosszabb hely, de szerencsére nem így volt, mert még a régi személyzet dolgozott ott – ők régebben apácák lehettek –, és szívvel-lélekkel, hivatástudatból csináltak mindent. De a létszám húsz és huszonhat között ingadozott egy csoportban, és Gyuri nálánál sokkal súlyosabb állapotúakkal volt együtt. Arra senkinek nem maradt ideje, hogy külön foglalkozzon vele, emiatt Gyuri nagyon kevéssé fejlődött. Ő nem volt mozgássérült, de mivel egész nap egy széken ült, gerincferdülést kapott. Annyira foglalkoztatták csak, hogy ide-oda küldözgették, a mosodába piszkos ruhával, tiszta ruháért, üzenettel, meg ennivalót lehozni a konyhából, visszavinni az edényt, és ágyat húzni is megtanították. De én ezt nagyon keveselltem.

1983-ban Gyuri rettenetesen lefogyott, nem akart enni, és kimondottan depressziós lett. Kimentem látogatni, kivittem a kastélymúzeum kertjébe, de csak lelógatta a fejét és nem kért még pudingot sem! Kétségbe voltunk esve Ferivel, hogy mi ez, és akkor kiderült, hogy valamelyik nem túl bölcs nővér azt mondta neki, hogy ha nem eszik rendesen, hazamegy. Más se kellett a Gyurinak! Ő mindig nagyon rossz evő volt, mert nem tudott rendesen rágni. Már biztos a nővérek agyára ment, hogy nem eszik, és valakinek ez a mondat kicsúszott a száján. És akkor Gyuri azt gondolta, hogy ha nem eszik, akkor majd hazajöhet. De mire ez kiderült! Tanácsot kértünk Lillától, a pszichológustól, hogy mit csináljunk. Azt mondta, vigyük haza egy hétre, és azt egyen, amit akar. Legyek készenlétben, ha tejberizst akar, tejberizst, ha fagylaltot, fagylaltot, bármit kapjon meg, amit kér. És igaza volt, Gyuri egy hét alatt helyrejött. Ezután kezdtünk el neki képeslapokat küldözgetni. Azóta is minden héten kap egyet, vagy postán, vagy kézbe, nyomtatott betűkkel írva, és ezt el is tudja olvasni. Gyuri akkor elkezdte ezeket a lapokat gyűjtögetni, és ma már háromezer fölött van a gyűjteménye.

1985-ben a TANORG-ban kifogyott alólunk a munka, de hogy valami mégis legyen, és ne kelljen megszüntetni a céget, különféle oktatásokat szerveztek, és nyomtatványkiadással foglalkoztak. Mindkét dolog teljesen távol állt tőlem, úgyhogy egy ismerősöm révén átmentem a Vízművekhez rendszerszervezőnek. Ott éppen a főkönyvi könyvelés gépre vitele folyt, valamint szabályzatokat kellett írni, szóval ez nekem megfelelő munka volt.

Még a főiskola elvégzése után beléptem a Goldmark kórusba, a Rabbi-szeminárium énekkarába. Akkor lehet, hogy még Ádám kórusnak hívták. Minden héten volt egy próba, és a szertartásokon, ünnepeken énekeltünk, meg jártunk vidéki hitközségekhez is hangversenyt adni. 1987-ben, amikor itthon már egy kicsit lazult a helyzet, a kórust meghívták vendégszereplésre Izraelbe. De engem nem vittek el. Mert azt mondták, hogy ha észreveszik, hogy itt egy anya van, akinek nemrég disszidált a gyereke, és aki a kórus égisze alatt orvul találkozni akar a gyerekével, akkor azt kockáztatják, hogy esetleg az egész kórusnak nem engedélyezik a kimenetelt. Nagyon meg voltam sértve, mert be se adták az útlevélkérelmemet. Pedig én, ma már nehezen elképzelhető, milyen nagy áldozatot vállaltam azért, hogy megszerezzem az útlevél-engedélyező lapot. Tudniillik akkoriban a munkahelynek kellett engedélyezni az útlevélkérelmet. Kitöltöttem a lapot, odaírtam, hogy Izraelbe szeretnék menni a Rabbi-szeminárium énekkarával, aláírattam az osztályvezetővel, és aláírattam a személyzeti osztállyal, ami abban az időben nem volt mindegy. De nagyon szerettem volna találkozni Laciékkal. Szóval ezt mind végigcsináltam, és ezek után hoppon maradtam, úgyhogy bánatomban otthagytam a kórust.

Különben Ferivel mi el-eljárogattunk külföldre. Mikor felvettek a Számviteli Főiskolára, akkor például egy társasutazással elmentünk Görögországba. A harmadik félévi vizsgaidőszak után Sopronban töltöttünk néhány napot, nyárra meg egy három napos bécsi kirándulásra mentünk. Államvizsga után pedig Feri egy jutalomutazást tervezett nekem Olaszországba. Oda teljesen diákmódra mentünk, hátizsákokkal. Nagyon kalandos volt, és Feri személyében volt egy saját idegenvezetőm, aki teljesen felkészült az útra, és pontosan tudta, hogy mikor hova kell menni és mit kell megnézni. Aztán mikor Feri a Trakiszban dolgozott, akkor egy turistacsoporttal időnként elmentünk kirándulni, sőt voltunk Romániában is, Erdélyben. Aztán voltunk kettesben hátizsákkal a Tátrában, Kassán, és egyszer befizetett Feri egy utat a moldvai kolostorokhoz is. Ez egy fantasztikus szép út volt. Prágában is jártunk háromszor, kétszer csak úgy, hogy kaptuk magunkat és mentünk, harmadszor pedig a Vízművek csereüdültetési programjában. Két hétig jártuk akkor Prágát, ami gyönyörű volt.

Mikor még Laciék itthon laktak, akkor volt egy Trabantunk is. Ez valamikor az 1980-as évek elején lehetett. Két okból lett kocsink. Egyrészt Gyuri nagyon nyugtalan volt, mikor visszavittük az intézetbe, és jó lett volna autóval vinni, másrészt Feri bölcs előrelátással szerette volna, ha Laci megtanul vezetni. Úgyhogy megvettünk egy ronda zöld Trabantot, és tulajdonképpen Laci használta, s amikor kellett a Gyurit hozni-vinni, akkor rendelkezésre állt. Én nem is vezethetnék, mert nekem csak egy szemem működik. Azt szoktam mondani, hogy a jobb szemem csak egy esztétikai dudor, épp hogy ne ronggyal legyen kitömve. Na ettől többen frászt kapnak. Ferinek pedig a glaukóma miatt farkasvaksága volt, tehát nem látott a sötétben. Míg Laciék itthon éltek, a Trabanttal elmentünk Eperjesre meg Bártfára, ezekbe a szép régi kisvárosokba is. Aztán amikor Laciék elmentek, kölcsönadtuk a kocsit a barátainknak, majd eladtuk és kész. Nem volt több autónk.

Laciék disszidálását egyébként nem akartam senkinek elmondani, tehát fapofával kellett végigcsinálni az egészet. Én általában nagyon kevéssé meséltem el a magánéletemet a munkahelyeimen, mert rendhagyó magánéletem volt ezekkel a zsidó fiatalokkal meg egyebekkel. Mikor Laciék elmentek, Feri attól tartott, hogy macerálni fognak minket az alijázásuk miatt, mint ahogy így is volt, és megbeszéltük, hogy nem telefonálnak. Valakin keresztül leveleztünk egy darabig, de aztán már láttuk, hogy nincs semmi gond, és akkortól leveleztünk rendesen. 1986 vagy 1987-ben pedig Brassóban találkoztunk velük, mert akkor még nem jöhettek be az országba. Ők eleinte Tel Avivban egy Béth Millmann nevű házban laktak, ahol a diplomás bevándorlóknak volt a bentlakó nyelvtanfolyamuk. A menyem – aki magyar-történelem szakos tanár volt, és ez Izraelben nem olyan kelendő foglalkozás – azt hiszem két félévet végzett, Laci csak egyet, mert ő már jó alapokkal indult. Kaptak valamilyen ösztöndíjat, és elvállalták egy kultúrház takarítását, hogy legyen pénzük.

1988-ban azután megszületett első unokám, Moria. Akkor már lehetett rendesen utazni, bár még nem volt közvetlen járat, Frankfurton keresztül mentünk. És boldogan láttuk, hogy már a saját lakásukban vannak, és úgy ahogy berendezkedtek. Laci akkor az egyetemen matematikát tanított, Annamari pedig ha jól emlékszem bébiszitterkedett. Neki bizonyos mértékig elfogadták az itteni diplomáját, majd héber nyelven elvégezte az óvónő- és tanítónőképzőt, ami hihetetlen erőfeszítés volt, és le a kalappal, hogy megcsinálta. Laci aztán bármennyire kedvelte is az egyetemi munkát, elment informatikusnak, amivel már valami pénzt is tudott keresni, hogy a családját fönn tudja tartani.

Közben történt meg Magyarországon a rendszerváltás. Én akkor a magam részéről annyira el voltam foglalva az új állásommal, Laciéknak a dolgaival, a hozzájuk való utazásainkkal és a készülődéssel az utazásokra, hogy nem hiszem, hogy teljes mértékben átéltem a jelentőségét. Azt konstatáltam, hogy nagyon jó, hogy lehet nyugodtan utazni. Feri komoly mértékben tartott egy szélsőjobboldali váltástól, amit egyelőre megúsztunk, de ki tudja még mit hoz a holnap.

1990-ben a Vízművekben is elfogyott alólam a munka. Ez akkoriban gyakran előfordult. A vállalatok egyes munkákat megcsináltattak a szervezőkkel, és utána szünet. Úgyhogy megtörtént, hogy hónapokig imitáltuk a munkát, ami rendkívül kellemetlen és fárasztó volt. Elkezdtem keresni az álláshirdetéseket, és volt egy a HVG-ben, amit a MATÁV adott fel. Mintha csak nekem írták volna! Odamentem hát dolgozni önálló szervezőnek, és azután ott dolgoztam egészen nyugdíjig.

1990-ben megszületett a második unokám is, Yael. A menyemnek a terhesség alatti utolsó hetekben feküdnie kellett. Feri ekkor már nyugdíjban volt, ő ment ki vezetni a háztartást, meg vitte Moriát az óvodába, oda-vissza. Én valamikor karácsony tájt tudtam kimenni utána, mert akkor még dolgoztam. És január 15-én, úgy emlékszem, elkezdődött az Öböl-háború. Ez felejthetetlen volt a számunkra. Minden lakásban egy szobát hermetikusan el kellett zárni, le kellett ragasztani az ablakokat, ajtókat, betenni tartalék vizet, élelmiszert, rádiót, és bekészíteni a gázálarcokat, mert az ország vezetői gáztámadástól féltek. Jöttek a Squad rakéták, amiket a Patriot rakéták csak Tel Aviv fölött tudtak lelőni, úgyhogy az égő darabok hullottak lefelé. És ott álltunk egy három hetes csecsemővel. A csecsemőknek olyan védőfelszerelése volt, mint egy inkubátor. A mama is csak egy befele nyúló kesztyűvel tudott valamit csinálni a gyerekkel, és a levegő is szűrőn keresztül ment be. A nagyobb gyerekeknek egy műanyag átlátszó csuklyát kellett felvenni, ami úgy volt a derekukra erősítve, hogy szintén egy szűrőn keresztül kapták a levegőt, és a szűrőhöz való elemeket a katonaság cserélte. A felnőtteknek meg gázálarc volt.

Amikor jött a légiriadó – nagyon jól emlékszem az elsőre, mint háborúviselt embernek a sziréna hangja borzalmas volt –, akkor fegyelmezetten összekaptuk magunkat, és mindenki bevonult a gyerekszobába, mert az volt a védett szoba. Leragasztottam az ajtót, és a küszöb elé egy vizes rongyot kellett tenni, hogy ha mégis jön a gáz, ne tudjon ott átjönni. Fölvettük a gázálarcot, bekapcsoltuk a rádiót, és a rádió elmondta, hogy hazánkat rakétatámadás érte. Tel Aviv és környéke volt a fő célpont, mert az a legsűrűbben lakott terület. A rakétákat hallani lehetett, bumm-bumm-bumm, és soha nem tudtuk, hogy hova esik le. Egész éjszaka ébren voltunk, a rádió állandóan szólt, héberül, arabul, angolul, etiópul, oroszul.

De azt mondta a menyem, hogy nem azért szült két gyereket, hogy rájuk dőljön a ház. Akkor már volt egy kis autójuk, abba bepakoltunk, és elmentünk délnek. Jotvata kibucban volt egy barátunk, és ott lehettünk néhány napot, mert odáig nem értek el a Squad rakéták. De pillanatok alatt tele lett a kibuc vendégekkel, mert mások is jöttek, viszont három vagy négy nap múlva bejelentették, hogy Tel Avivban föl kell venni a munkát, tehát vissza kellett mennünk. Alighogy bementünk a lakásba, jött az újabb légitámadás. Akkor elmentünk északra, aztán elutaztunk Jeruzsálembe, barátokhoz. Úgyhogy végül Ferivel mi úgy jöttünk haza, hogy Annamari és Laci a két gyerekkel egy nagyon kedves barátnőnknél volt Jeruzsálemben, és Lacit még be is hívták katonának.

Közben Gyuriéknál Nagytétényben lassan romlott a helyzet. Egyrészt a főnővér nyugdíjba ment, és az általa létrehozott fegyelem meg a nővérektől megkövetelt pontos munka fokozatosan leromlott. A csoport szétesett, a betegek agresszívek lettek, letépték a függönyöket és hasonlókat műveltek. Másrészt Gyuri már nagyon idős volt, és attól féltünk, hogy vidékre fogják helyezni. 16-17 éves kortól már vidékre helyezték a betegeket. Akkoriban Balatonkéthelyen volt egy elmeszociális otthon egy nagy kastélyban, és oda vittek le a csoportjából néhány beteget. Nekünk szólt a csoportvezető főnővér, aki ismert minket, és nagyon jó szíve volt, hogy ő igyekszik Nagytétényben tartani a Gyurit, mert Balatonkéthelyen olyan kevés a gondozónő, hogy messze nem úgy foglalkoznak velük, amit Gyuri állapota megkívánna. Azt mondta szó szerint, hogy ha Gyuri lekerülne, befordulna a fal felé és két hét múlva éhen halna, mert szinte észre se vennék, hogy nem eszik.

Sikerült kapcsolatba kerülnünk egy jó nevű gyógypedagógussal, Krausz Évával, aki ismerte a intézet gyerekorvosát, és megkérte, hogy mindig tegye félre Gyuri kartonját, amikor az áthelyezések szóba kerülnek. Átmenetileg meg voltunk hát mentve, de nem volt megnyugtató a helyzet. Akkor mondta Krausz Éva, hogy minden egyháznak van már olyan intézménye, ahol értelmi fogyatékosokat gondoznak, de a zsidó hitközségnek nincs. Ő tíz éve próbálkozik ezzel, de nem hallgatnak rá. Mi fiatalok vagyunk, próbáljuk meg, hátha sikerül. És akkor nekiálltunk Ferivel. Az Új Életben egy hirdetést adtunk föl, hogy jelentkezzenek, akiknek a családjába kellene ilyen elhelyezés valakinek. Jelentkeztek, és én elkezdtem velük levelezni. Felvettük a kapcsolatot a hitközséggel is, ahol azt kérték, hogy írjam meg, milyen igények lennének, hány emberre, milyen tárgyi feltételek kellenének és a többi. Én kidolgoztam az anyagokat, amit baráti alapon valaki lefordított angolra, mert a Jointnak is le kellett adni, a Joint engedélyére is szükség volt az otthon beindításához. Akkor még abban gondolkoztunk, hogy egy külön épület kellene, és Ferivel keresgéltünk is épületeket.

Ferit 1989-ben, pont hatvan éves korában nyugdíjazták. Erre neki kész tervei voltak. Letette a héber nyelvvizsgát és elvégezte az idegenvezetői tanfolyamot. Egy ideig az IBUSZ oktatási osztályán dolgozott, anyagokat írt, amelyekben tájékoztatta az idegenvezetőket a meginduló izraeli turistaforgalom miatt szükséges tudnivalókról. Később, amikor a rendszerváltás után Budapesten keresztül megindult a volt Szovjetunióból a zsidók kivándorlása Izraelbe, akkor először a Izraeli Követségen, majd a Szochnut-ban dolgozott. Ahogy a kivándorlók létszáma nőttön-nőtt, átmeneti szállásként berendeztek a számukra egy volt szovjet laktanyát. Itt töltöttek úgy 24 órát, majd repülővel továbbutaztak. Feri itt dolgozott tolmácsként az izraeli biztonságiak és a magyar rendőrök között. Ez nagyon nehéz és szinte szünetmentes munka volt. Aztán amikor megindult a közvetlen járat Moszkva és Tel Aviv között, ez a munka megszűnt. Attól fogva Feri idegenvezetőként dolgozott, egyéni és csoportban érkező izraeli turistákkal. Ezt a munkát nagyon szerette, de sajnos az utóbbi 2-3 évben az egyre súlyosbodó betegségei miatt már nem volt képes elvállalni. Ez mély szomorúsággal töltötte el.

A Szochnut-ban végzett munka idején Feri megismerkedett a Joint európai vezetőjével. Ferinek isteni ötletei szoktak lenni. Odament ehhez az emberhez, és megkérdezte, hogy minden zsidónak joga van-e a kóser étkezéshez. És a Joint vezetője azt mondta, hogy igen, természetesen. Akkor Feri elmondta, hogy itt szanaszéjjel vannak állami otthonokban a zsidó fogyatékosok, akik nem kapnak kóser étkezést. Felvetette, hogy jó lenne, ha a hitközség keretében lehetne nekik egy otthonuk. Ez döntő pont volt a szervezésben, mert azután lett egy nagyobb megbeszélés, amin részt vett a hitközség vezetője, a Joint, a gyógypedagógusnő meg mi ketten. És megkaptuk a Joint engedélyét.

Így aztán szerencsére nem is kellett külön épület, mert az rendkívül drága lett volna, hanem a meglévő Újpesti Szeretetotthon területéből adtak négy-öt szobát, és arra az infrastruktúrára kapcsolódva lényegesen olcsóbban kijött a fogyatékosok otthona. Ebből aztán egy nagyobb dolog is kibontakozott, mert később volt az itteni Jointban egy Izrael Sela nevű vezető, aki sajnos már nem él, és ő nagyon szorgalmazta, hogy egy új ház épüljön az öregotthon telkén. Később fel is épült egy harminc fős otthon, egy és kétágyas szobákkal, egészen különleges luxussal, és ez az intézet azóta gyakorlatilag már tele van.

Amikor a Szeretetotthonban kapott részleg már egy ideje működött, akkor Krausz Éva hívott engem, hogy legyek ott részlegvezető. Ezért 1996 végén elmentem nyugdíjba, de azonnal beléptem az újpesti intézetbe, félállásban. Akkor már azt hiszem nyolc lakó volt, és én létrehoztam ott az adminisztrációt, ami addig még nem létezett. Egy év múlva odavittem lakónak Gyurit is. Ott neki végre már lett egy kis magánélete is, ráadásul elkezdett maga gazdálkodni. Lett egy kis „spejza”, egy tálca, amin van neki neskakaó, meg porcukor, fahéj, só, minden napra egy-egy C-vitamin, és minden napra kiadagolva a csokoládé. És tudja, hogy ha két csokit eszik egy nap, másnapra nincs. A képeslapjait pedig összegumizza csoportokban. Nem tudom milyen alapon, de rengeteg csoport van, és azokat nézegeti, olvasgatja. Egy füzetbe pedig írok neki, amit ő akar – ilyeneket például, hogy „mindig lesz tejbegríz otthon” –, és azt is olvasgatja. Van rádiója, negyven éves születésnapjára vettünk neki egy nagyképernyős televíziót, úgyhogy azt együtt nézhetik a szobatársával. Egy szót nem szólhatok, ennél jobb hely szerintem Magyarországon nincs.

A lakókkal - akik főleg férfiak voltak, és a Gyuri köztük még aránylag fiatalnak számított - időnként egy védett munkahelyre jártunk ki dolgozni. Van Újpesten egy szövetkezet, egy szabászat, ahol fogyatékosokat is dolgoztatnak. Legtöbbször textilhulladékot válogattak színek szerint, vagy szemcseppentők elemeit kellett összeválogatni, nylonba rakni, és lehegeszteni. De többnyire nem volt igazán komoly munka. Amire nagyon szívesen emlékszem az ottani életből, az az, ahogy péntekenként próbáltam családi hangulatot teremteni. Péntek délután gyertyát gyújtottunk, vittem be magnót, az izraeli dalokat fonetikusan leírtam, megtanultuk, együtt énekeltünk, szóval fantasztikus jó hangulat volt. Akik részt vettek ebben, azóta is emlegetik. A végén annyira megszerették ezt a lakók, hogy már péntek délután kettőkor mentek fürdeni és fehér inget vettek fel. Én is vittem másik ruhát, hogy ünnepélyes legyek. Sőt utána még kis csoportfoglalkozást is tartottunk, beszélgettünk, elmondták, hogy kinek kivel van problémája, és akkor segítettem egy kicsit nekik ebben. Nagyon meghitt kapcsolat alakult ki a lakók és köztem.

Újpesten négy évig dolgoztam, utána belefáradtam az egészbe, és azt mondtam, hogy befejeztem a munkát, itthon maradok. Elkezdtem járni a Szochnut héber tanfolyamára – de azóta se tanultam meg rendesen héberül –, beiratkoztam egy nyugdíjas turistakörbe, velük túráztam, jártam a várost, néztem a kiállításokat, és csináltuk a háztartást Ferivel.

1997-ben született a harmadik unokánk, Noá. Jelen pillanatban a nagylány, Moria 19 éves és katona, Yael középiskolás, és egy reálgimnáziumba jár. Ő nagyon céltudatos gyerek, agykutató szeretne lenni. Noá tíz éves múlt, és egy energiagombóc, kifáraszthatatlan, de rendkívül intelligens, végtelenül békés és türelmes gyerek, olyan, akár egy kis bölcs. Mind a három lány teljesen más természetű. Többé-kevésbé tudnak magyarul, ha itt vannak két-három hétig, akkor egész jól belejönnek. Szerintem mindent megértenek. Laciék először 1990-ben jöttek haza, de Ferivel mi minden évben jártunk hozzájuk. Mindig harminc napot voltunk, mert valahogy a repülőjegy maximum harminc napra szólt. Nagyon sok szépet láttunk, bejártuk az országot, Ferinek voltak barátai mindenfelé, és Laciék is vittek minket, ahova tudtak.

Édesanyám 1999-ben halt meg. Akkor körülbelül öt éve már egyedül élt, és ez idő alatt dolgozta ki a családfánkat. Nagyon derekasan helyt állt magában, ezt meg kell hagyni. Teljesen önállóan ellátta magát, avval együtt, hogy járt hozzá takarító és mi vásároltunk neki. Mikor Gyuri már az újpesti otthonban volt, akkor együtt vásároltunk be neki a piacon. Üldögéltünk egy kicsit az anyunál, ő valamit édességet adott a Gyurinak, és megpróbált nagymama lenni. 1998 novemberében aztán agyvérzése lett. Öt hónapig feküdt az Amerikai úti kórházban, mi pedig mindennap látogattuk és igyekeztünk mindennel ellátni.

Amikor anyu beteg lett, a húgom itt töltött egy hónapot. Tele volt ötletekkel, hogy ide vigyük és oda vigyük az anyut, és hogy ennyi pénzt és annyi pénzt adjunk az orvosoknak, meg a nővéreknek. Tele volt kifogással, és tulajdonképpen az ittléte megnehezítette számomra a dolgokat. A húgom meglehetősen megváltozott Kanadában, és nagyon távol kerültünk egymástól. Most gyakorlatilag nincs is kapcsolatunk. Mert ha nem is haraggal, de valahogy nehezteléssel váltunk el. Azt szoktam mondani, hogy az ember a rokonait nem választhatja meg, ezért a barátokban bízzon. És ez az életben már többször beigazolódott.

Közben Feri is már hosszú évek óta betegeskedett. Rendesen betartott minden orvosi utasítást, vizsgálatokra járt, ennek ellenére lépésről lépésre romlott az egészségi állapota. Egyre kevesebbet tudott menni, mert érszűkület volt a lábában, utóbb pedig a veséje került olyan állapotba, hogy dializálást kellett alkalmazni, amit háromszor egy nap csináltunk itthon. Sajnos szellemileg is lassan lefelé épült. Ezt a vendégek még nem érzékelték, mert nagyon jó társalgó volt, de ő maga tökéletesen regisztrálta, hogy mit nem tud már. Ennek ellenére mindent megtett, hogy minél tovább együtt maradhassunk. Azt mondta, hogy a kedvemért, azért, hogy velem maradjon, mindent megcsinál. De ez az 2007-es év már nagyon-nagyon nehezen telt el. Nekem már elég komoly betegápolási munkám volt Ferivel, legalább ötször-hatszor voltunk különböző klinikákon, kórházakban vizsgálatokon, kezeléseken. Miután elkezdtük a dialízist, naponta háromszor kellett bejárnom a kórházakba dializálni, mert azt nem akartam volna kiadni a kezemből, meg nem is igen értettek hozzá, nemigen vállalták volna..

Nagyon pontosan kellett a gyógyszerezést és a dializálást elvégezni. És amellett, hogy végtelenül szerettem Ferit, és mindent megtettem volna érte, lelkileg és fizikailag éreztem már, hogy bizony eléggé megfáradtam. Aztán augusztus végén a földön fekve találtam őt a nagyszobában. Agyérgörcse volt, nem tudott felkelni és nem tudott beszélni. Nem tudok ettől a képtől szabadulni, olyan borzasztó volt. Különben teljesen magánál volt, és iszonyú volt látni, hogy nem tud rendesen beszélni, és nem tudja például megmondani az unokáinak a neveit. Feri nem volt egy mindennapi fej, különösen fénykorában, mindig tevékeny volt, aktív, és gondolom, hogy ezt még nehezebben viselte, mint a többi betegségét. Valahogy ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy feladja. Nagyon szelíd, nyugodt lett, mosolygott, ott találtam a gyógyszert az éjjeliszekrényén, nem volt bevéve, és ott volt az ennivaló, nem akart enni. Még utolsó nap sétálgattunk a folyosón, beszélgettünk. Éjjel aztán kapott egy borzasztóan erős agyvérzést, ami másnap délelőttre elvitte és meghalt.

Mi a férjemmel 51 évig voltunk együtt. És most sajnos folyton a betegsége nehéz éveinek, nehéz hónapjainak képei vannak előttem. Valaki azt mondta, hogy akkor kezd az ember valahogy rendbe jönni, mikor már a jó dolgokra is tud gondolni, nem csak a rosszakra. Hát én még ott nem tartok. Borzalmasan sajnálom azt a tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot, amin Feri keresztülment. Amikor meghalt, aznap volt Moria unokánk katonai eskütétele. Majdnem azonos időpontban történt a két esemény, és mivel egy kicsit misztikus vagyok, nekem nagyon jólesik azt képzelni, hogy Feri lélekalakban jelen volt azon az eskütételen. Moria azt mondta, hogy egész idő alatt a nagypapára gondolt. A rabbi pedig a temetésen azzal fejezte be a beszédét, hogy Ferinek három dolog volt a legfontosabb az életben: Izrael, a zsidóság és a család. És akkor vette vissza az Örökkévaló a lelkét, amikor az unokája felesküdött a haza védelmére.

Én most próbálgatom az egyedül élést. Először is kipihenem magam. Teljesen meglepő, hogy reggel meg éjjel nem kell felugrani, hogy ezt és azt csinálni kell. Pihenek, lazítok, sokat vagyok a levegőn. Két barátnőm van, akikkel sétálok, kiállításra járok. Gyurit most már minden héten megint látogatni tudom, haza tudom hozni, és erre föl kell készülni. Járok könyvtárba, olvasok, kinézek egy pár tévéműsort, kicsit internetezek, levelezek a fél világgal. A barátaim sokat törődnek velem, és én is velük. És van egy pótcsaládunk. Andrea, az ottani családban a mama, az Írók Boltjában dolgozott, ott haverkodtunk össze. Olyannyira, hogy Feri lett az esküvői tanújuk. Aztán születtek a gyerekei, és mi voltunk náluk a nagyszülők, mert híjával voltak valódi nagyszülőknek. Teljesen családi kapcsolatba kerültünk. Tőlük kaptunk egy számítógépet, hozzájuk megyünk minden karácsonykor, és Gyuri ott nézi a karácsonyfát, mert azt nagyon megszokta az intézetben. Amikor Feri meghalt, Andrea azt mondta, hogy „most minden hétvégén nálunk fogsz ebédelni”. Úgyhogy vasárnaponként ott ebédelek, és olyankor kivasalok nekik, mint egy jó nagymama.

Egyik barátnőm azt mondta, hogy abból látja majd, hogy valahogy helyrezökkenek, ha újra elkezdek írni. Mert igaz, hogy az újságírás tévedés volt részemről annakidején, de egész életemben avval a szemmel néztem mindent, hogy van-e benne valami megörökíteni való. Valami lényeges, amit meg kellene írni. Viszont állandóan túl voltam terhelve mindenféle családi és egyéb munkákkal, úgyhogy soha nem jött össze, hogy ebbe el tudjak merülni. Nem mulasztottam el azonban jegyzeteket készíteni, mikor valami érdekes dolog történt, esetleg le is írtam egy-egy párbeszédet. Amikor aztán már nem dolgoztam, és kaptam egy használt számítógépet, akkor eszembe jutott, hogy előveszem a jegyzeteket, és feldolgozok pár témát. Így alakult ki hat-nyolc írás, amiknek a fiam csinált egy nagyon szép honlapot.

Amikor a pszichoterápiás korszakomban elkészült a „Mi túléltük” című írásom, azt elolvasta Lilla, a pszichológus, és azt mondta, hogy próbáljam meg eladni. De nem tudtam elképzelni, hogy hova menjek eladni a lelkemet, mert az a lelkemnek egy darabja volt. Később egyszer-kétszer próbálkoztam megmutatni valakinek az írásaimat, de sose volt szerencsém. Azonban pár éve egy ismerősöm elküldte őket Ördögh Szilveszter szerkesztőnek a Tekintet folyóirathoz, ahol éppen akkor a holokauszt hatvan éves évfordulójára állítottak össze egy számot. És csodák csodája, összeszerkesztve három írásomat is közölték. Egy másik ismerősöm révén pedig a „Mi túléltük” elbeszélésem egyik fele megjelent a Sós kávé című, zsidó visszaemlékezéseket tartalmazó antológiában is. Én ezeket a sors nagy kegyének tartom. Mert mások törik magukat, házalnak meg küszködnek, nekem meg ez csak úgy puff, sikerült. Arról nem is beszélve, hogy most valaki azon töpreng, hogy milyen jó lenne héberre lefordítani a „Mi túléltük”-et. De most egyelőre még nem érzek magamban vágyat arra, hogy újra írjak.

ip��gk���S� lnak meg küszködnek, nekem meg ez csak úgy puff, sikerült. Arról nem is beszélve, hogy most valaki azon töpreng, hogy milyen jó lenne héberre lefordítani a „Mi túléltük”-et. De most egyelőre még nem érzek magamban vágyat arra, hogy újra írjak. 

Életrajz

Szerényi Sándorné, Edit néni ez év októberében lesz száz éves. Az apró termetű, nagyothalló, bottal közlekedő néni életének elmesélésére saját maga ajánlkozott, és mint mondta, alig várta már, hogy elmondhassa valakinek, mi minden történt vele. Élete néhány eseményét és jelentősebb találkozásait ismert emberekkel 96 éves korában egy tenyérnyi, vékony, saját kiadású, fényképekkel ellátott könyvecskében már megírta, mint ahogy megírta utazási élményeit is. Fontos számára, hogy nyomot hagyjon maga után.

Anyai nagyapám Weisz Adolf, nagyanyám Rosenstock Hermin volt. A nagyszülők a Bánságban, Nagykikindán éltek, és azt hiszem, valamilyen üzletük volt. Arra emlékszem, hogy a házukba a kertajtón túl egy sok lépcsős lépcsősor vezetett. 96 éves korában azon esett el a dédanyám, és törte el a lábát. Ebbe halt bele, mert akkor még nem tudták összeszögelni a törést, feküdnie kellett és tüdőgyulladást kapott.

Édesanyám, Weisz Stefánia volt az első lány a családjában, aki épen, egészségesen született. A szülei Mádinak, leánykának becézték. Volt még anyám előtt két fiúgyerek is, de azokat nem ismertem. Azt tudom, hogy volt egy Leó nevű, és volt egy Aladár nevű, aki Temesváron Pál Aladár néven volt nagyon kedvelt újságíró. Ő egy özvegyasszonyt vett el feleségül, aki tuberkulózisos volt. Ezt megkapta Aladár is, és a nővel meg annak a kislányával együtt mindhárman hamar meghaltak.

Édesanyám 1881-ben született, és elég keserves élete volt, mert másfél éves korában meghalt az édesanyja. A zsidóknál az volt a szokás, hogy ha meghal a feleség, akkor a sógornő köteles hozzámenni az özvegyemberhez, hogy az – pláne gyerekekkel – ne maradjon egyedül. Így a nagyapám elvette feleségül az édesanyám nagynénjét, Rosenstock Vilmát, aki talán úgy 16-18 éves lehetett akkor. Mi őt úgy hívtuk, hogy Ómama. Ómama nagyon szép volt fiatal korában, és még öreg korában is fess öregasszony volt. És nagyon szeretett engem.

Édesanyám nem volt hálátlan az Ómamának, aki őt nevelte, de sose szerette, mert Ómama megcsalta a nagypapát. Méghozzá azzal a nőorvossal, aki a szüléseit segítette. A nagyapával való házasságából két nagynéném született, Irma és Ilon, Ilona. Ilona olyan szép volt, hogy csak Babának hívtuk. Anyám a két lánytestvérével felnőtt korában is annyira tartotta a kapcsolatot, mintha nem is féltestvérek, hanem egész testvérek lennének. Irma később egy nagybecskereki készruha-kereskedőhöz, Flesch Árpádhoz ment férjhez, és lett egy fia, Imre, aki másfél évvel volt fiatalabb, mint én. Imre orvos lett, bőr- és nemi betegségek orvosa. Hogy velük aztán 1944-ben mi történt, azt soha nem tudtuk meg. Úgy tudom, hogy arról a vidékről nem vitték el a zsidókat Auschwitzba, hanem – azt hiszem a németek, vagy a helyiek – beterelték őket autóbuszokba vagy teherautókba, és gázt engedtek rájuk.

Anyám 16 éves volt, amikor teljes árvaságra jutott, mert meghalt a nagypapám is. Attól kezdve maga tartotta el magát, és dolgozott, amíg férjhez nem adták. Koszt-kvártéllyal alkalmazta őt egy férfi, akinek az üzletében dolgozott, kiszolgált. A férfinak volt egy cukorbeteg felesége, és azt is az anyám ápolta. Anyám rendkívül intelligens nő volt. Beszélt németül, franciául, horvátul, és tanítónői végzettségnek megfelelő felsőbb leányiskolát végzett, ami az ő korában nagy dolog volt.

Édesapám, Kohn Sámuel – akinek Smüle volt a zsidó neve – szintén a Bánságban egy egész pici faluban, Putinciban született. Édesapja Kohn Simon, édesanyja Schmutzer Teréz volt. Nem tudom, hogy a nagyszüleim mivel foglalkoztak, de a nagyanyám korán meghalt: a kertben kapált és napszúrást kapott, amibe bele is halt. Édesapám talán tízéves volt ekkor. Hat fiú és három lány maradt ott, és édesapám volt az utolsó fiú és az utolsó előtti gyerek. Vele már az idősebb testvérei törődtek.

Édesapám legidősebb testvére Juliska volt, és nagy volt a korkülönbség édesapám és Juliska között. Utána következett Móric, aki kovács volt és 11 gyereke született, de ő meghalt az I. világháborúban, úgyhogy mi velük nem tartottuk a kapcsolatot. Utána jött Hermann, aki még az I. világháború előtt Pestre költözött. Hermann után következett Vilmos, aki tisztviselő volt. Neki négy gyereke volt, Zágrábban vagy hol élt, és egyszer az első világháború előtt meglátogattak minket a feleségével, Judittal. Judit nagyon tetszett nekem, mert volt egy érdekes táskája, ami szögekkel volt kiverve. Vilmos aztán az első világháborúban huszár volt, és egyszer lóval vágtatott át valami csónakokból álló hídon. A ló megbotlott, Vilmossal együtt belebukott a folyóba, és megfulladtak. Aztán volt még egy lány édesapám családjában, Paula, és még egy fiú, Albert. Ő fiatalon meghalt, ezért minden családban volt egy Albert nevű fiú is. Volt még egy Sándor nevű fiú, aki az édesapámnál valamivel idősebb volt. Sándor számításból elvett egy nem teljesen normális nőt, és négy gyerekük született. A fiúkat Sándor nevelte, de a kislányukat, Rózsit hozzánk hozta, és anyám egy teljes évig nevelte. Édesapám családjában a legkisebb gyerek Zsófi volt, aki később Zimonyba ment férjhez egy szabóhoz.

Ahol a nagyszüleim éltek, Putinci falu földjeinek egy Reitzer nevű zsidó volt a tulajdonosa, és apám tíz vagy tizenkét éves korában Reitzer méteráru boltjában lett tanuló. Apámnak ha megvolt a négy elemije, akkor sokat mondok, de nagyon intelligens volt. Mikor 1921-ben Pestre költöztünk, nem tudott egy szót sem magyarul – horvátul tudott és németül –, de Pesten gyönyörűen megtanult magyarul, és gyönyörűen fejezte ki magát! Édesapám nagyon magas, csinos ember volt, fekete hajjal, ami még idős korában is csak szürkés volt, nem ősz.

A szüleim úgy kerültek össze, hogy 1905-ben egyszer édesanyám nagybátyja, Artúr bácsi, aki utazó volt, Indijában járt a Szkopál méteráruséknál árut ajánlani. Édesapám Szkopáléknál volt akkoriban segéd. Artúr bácsi meglátta őt, és azt gondolta, hogy ez szegény fiú, ez biztos elveszi az édesanyámat. Mert a nagybácsik adták össze neki a hozományt. Levitték az anyámat Indijába, bemutatták édesapámnak, és ugyanazon a napon megtartották az esküvőt is. Addig a szüleim nem is látták egymást, nem is találkoztak soha. De aztán nagyon jó házasság lett, szerették, megbecsülték egymást, és soha nem veszekedtek.

Én 1908-ban Indijában születtem, ami egy nyolcezer lakosú gazdag falu volt. A helység neve horvátul Ingyije volt. Indiját csupa gazdag sváb lakta, akik búzát termeltek, s ez egy nagyszerű búzatermő vidék volt. Mesélték, hogy a leggazdagabb sváb, akit Dietrichnek hívtak, miközben fölásta a földjét, talált egy üstöt tele arannyal, és azért lett olyan gazdag. Holott lehet, hogy ez nem volt igaz, mert a föld nagyon gazdag, jó, fekete föld volt. A faluban a német volt a fő nyelv, és a szerbeknek egy külön kis részük volt a faluvégen, ahol csak a szerbek meg csak a nagyon szegény emberek laktak. Zsidók csak a kereskedők voltak, és azok voltak a magyarok is, de elenyésző volt a számuk.

Indijában volt egy bútorgyár, egy szódavízüzem, és egy gőzmalom. A Fő utcán volt egy óriási csemegeüzlet, úgy hívták, hogy Kovácsevics Milán és Milenkó. Két testvéré volt, akik kivételesen nem voltak zsidók, és nagyon szép üzlet volt. Indija egyébként egy fontos vasúti csomópont volt, a Magyar Királyi Államvasutaknak volt ott rakodóállomása. A faluban volt egy nagyon hosszú utca az állomásig, ami nagyon messze volt, és az állomásnál volt a magyar iskola is, amit a vasút tartott fenn, és ahova én először jártam elemibe.

A mi házunk és az üzletünk a falu központjában volt. A szüleim rövidárut és méterárut árultak. Nagyon szép sarokházunk volt, és benne volt az üzlet is, a sarkon volt a bejárata. Elég nagy üzlet volt, és elég nagy volt a ház is. Előttünk egy tér volt, szemben volt az egyemeletes német iskola, mellette a katolikus templom és a paplak. Civilizált körülmények voltak, az út aszfaltos volt és 1916-tól volt villanyvilágítás is az utcán. Mert akkor egy pár falu összefogott, és úgy csináltak villanyvilágítást. Ekkor hozzánk is beszerelték a villanyt, a konyhába, az előszobába és az üzletbe, a hálószobába pedig csak egy kicsi falikart tettek az ágy fölé. Addig petróleumlámpával és gyertyával világítottunk.

A házunkban három szoba volt. Az első szoba, amit mi úgy hívtunk, hogy előszoba, az üzletből nyílt. Utána következett az ebédlő, és utána legvégül a háló. Mindig az első szobában, az előszobában ebédeltünk, az ebédlőt – amit mi úgy hívtunk, hogy nappali szoba, de úgy volt berendezve, mint egy ebédlő: egy nagy asztal sok székkel, és volt valami kredencféle is – télen takarékosságból nem használtuk, de amúgy is csak akkor, ha vendégség volt. De az nagyon ritkán, talán egyszer-kétszer fordult elő, hogy vendégeket hívtak a szüleim.

Nekem nem volt külön szobám, egy szobában aludt az egész társaság: a szülők, mi gyerekek – mert volt egy öt évvel fiatalabb húgom, Lili –, és az apai nagypapám. A hálószobában volt két ágy a szüleimnek, volt egy gyerekágy, amin ketten aludtunk a húgommal, és volt egy sezlon, ahol a nagypapa aludt. Télen csak ezt az egy szobát fűtötték és csak fával, hogy annak a füstjénél füstöljék fel a húst. A hálószoba mellett ugyanis volt egy nagy spejz, és ott volt egy kis külön fülke felül, ott érlelték a húst. A spájzban mindig volt nagy készlet mindenből, meg befőttek is voltak. Rizsre nem emlékszem, akkoriban nem volt divat rizst enni, krumplit ettünk inkább.

A konyha a ház oldalában volt, az udvarról lehetett pár lépcsőn bemenni. Volt  benne egy sparhelt és egy nagy asztal. Volt egy nyári konyhánk is, ahol csak szilvalekvárt főztek, meg a ruhákat főzték ki. Volt nálunk egy mindenes lány, és volt egy pesztonka, aki a takarításban is segített. A konyhából nyílott egy szoba, az volt a cselédszoba. Elég szép nagy szoba volt, és a két lány mindig együtt aludt egy nagy ágyban. Helybeli sváb lányok voltak, és sváb népviseletben jártak, ami ráncos szoknyából és ujjas rékliből állt. Kendőt nem hordtak, csak akkor, ha takarítottak. Az egyik lányt Annának hívták, a másikat – megkülönböztetésül – Nancsinak, mert az is Anna volt. A „nagy” Anna már „öreg” volt, legalább 20 éves, a kicsi, a pesztonka pedig 13 éves körül volt. Ő vigyázott ránk, és játszott velünk, mert hiszen még maga is gyerek volt. A szülei a szegénysoron laktak, és sok gyerekük volt. Nancsi vasárnap mindig szabad volt, olyankor mindig hazament a szüleihez, és akkor minket is elvihetett magával a húgommal, és nekünk az egy nagy kirándulás volt.

A házunk a Temető és az Állomás utca felé nézett. Az Állomás utca felőli kapu kettős volt. Volt egy óriási kapu, és abból nyílt egy kiskapu. Mind a kettő vasalt volt, és a teteje félkör alakúra volt kiképezve, úgy, hogy egy kocsi éppen befért alá. Azért, hogy ha terménnyel megy ki, akkor ne ázzon meg egy hirtelen záportól. Mert akitől a szüleim megvették a házat részletfizetéssel, az gabonakereskedő volt.

Óriási nagy udvarunk volt, méghozzá téglával kirakott udvar. Zöldségek se, virágok se voltak, semmi nem volt, mert jóformán az egész udvar ki volt kövezve. Volt egy óriási magtár, a magtár mellett egy kamra, amiben a fát és a szenet tartották, és a magtárat mi gyerekek játszótérnek használtunk: télen ott futkároztunk, játszadoztunk, nem az udvaron.

Az udvarunkon volt egy kút, egy nagyon mély, jó vizű kút, nyáron mindig ott hűtöttük a görögdinnyét. Nem volt még jég, nem volt semmilyen komfort. Fürdőszoba se volt, a folyosón mosakodtunk lavórban. A szobák előtt egy hosszú vékony folyosó volt, és ott történt minden tisztálkodás. Vécénk egy fabudi volt az udvaron, ami mellett csináltak nekem cementből egy kisbudit is. Volt a faluban egy artézi kút, és a mosdáshoz, mosáshoz onnan hoztuk a vizet, mert a szüleim úgy gondolták, hogy az udvari kút ki fog merülni, ha túl sokat használják. Az artézi víz ugyan sárgás volt egy kicsit, de minthogy a napon szárítottuk az ágyneműt meg a mosott ruhát, az kifehéredett.

Volt kutyánk – szegény Hektor megbolondult és elvitték a sintérhez –, macskánk, csirke és kacsa is, de anyámnak nem sikerült az ültetés, úgyhogy mindig a piacon vette a kiskacsákat és a levágnivaló libákat. A piac, úgy emlékszem, kedden és pénteken délelőtt a Fő utca környékén volt, az utcán, és kettőkor takarították el. Emlékszem, a vajat nagy lapulevelekbe csomagolva hozták, mert az hűvösen tartotta.

Az egyik szomszédunk egy Schwartz Péter nevű gazdag sváb birtokos volt, a másik szomszédra nem emlékszem. Schwartz után Krafterék laktak, és Krafterék után volt egy kis vegyesbolt. Én oda kétéves koromban gyalog elmerészkedtem, mert a szüleim adtak egy krajcárt, hogy azon vehetek magamnak cukorkát. Olyankor mindig selyemcukorkát vettem, mert az kívül kemény volt, és mikor az ember a szájába vette, elolvadt, és lekvár volt belül. Az volt a kedvencem.

A falu egyik végén volt egy kocsma, úgy hívták, hogy Fischl, és annak a lánya, a Fischl Etelka volt az egyik barátnőm, és volt egy Leinweber Mici nevű barátnőm. Mici apjának borbélyüzlete volt a velünk szemben lévő utcában, közel hozzánk, és mellette volt egy vasüzlet is. A borbély akkoriban nem csak hajat vágott, hanem fogat is húzott. Mindig messze elszaladtam, ha bement egy kuncsaft fogat húzatni, mert olyankor borzasztó ordítás hallatszott ki. Akkoriban nem volt érzéstelenítés.

A barátnőimmel labdáztunk, karikát kergettünk, meg az aszfaltra rajzolt kockákban ugyanazt az ugrálóst játszottuk, amit a gyerekek még ma is játszanak. Télen pedig babáztunk. A szüleim a vásárban vettek nekem apró babákat – kétszer egy évben, Péter-Pálkor és még egyszer volt vásár, ami nagyon nagy esemény volt a környékben, olyankor meghívták egymást az emberek, nagy főzés volt, és mindenki evett-ivott, ami belefért –, és ha az anyám Újvidékre ment, néha hozott valamilyen babát. Volt egy gyönyörű porcelánfejű babám, aminek celluloid volt a teste. Az egyik segéd, Matyi – akinek az apja asztalos volt – fabrikált nekem dobozból babaházat is.

A szüleim nem voltak gazdagok, nagyon is szegények voltak, de miután nagyon kedves emberek voltak, a vevők szerették őket és szép lassan fellendült az üzletük. Az üzletre ki volt írva az apám neve, hogy Kohn Sámuel, és a többi zsidó boltnál is ki volt írva a tulajdonos neve. A boltunkban hosszú pultok, és egyes pultoknak kis fiókjaik voltak. Azokban tartották a rövidárut: tűt, gyűszűt, cérnát, gombot, ilyesmit. Voltak vásznak meg szövetek, meg öltönyökhöz való kellékek, különböző keményítő vásznak, amiket a férfizakókba tettek. Emlékszem, hogy a menyasszonyi kelengyét is nálunk vették sokszor, és még koszorút meg hamis mirtuszt is árultunk. Volt egy Jozef és egy Matyi nevű segédünk, akik kiszolgálták a vevőket. Az üzlet egyik végében volt egy kályha és télen ott tartózkodtunk napközben, kivéve az ebédidőt, mert akkor zárva volt a bolt. De hogy ha valaki akkor jött, és megszólalt a kis csengő az ajtón, akkor kinyitották az üzletet és kiszolgálták.

Az árut édesanyám egyik nagybátyja, Artúr bácsi révén szerezték be. Artúr bácsi utazó volt, ami abban az időben rangot jelentett, az utazó egy úr volt. De az utazónak nem volt lakása, mert minden napot egy másik faluban vagy városban, és minden éjszakát a hálókocsiban töltött. Artúr bácsinak nem volt családja sem. Artúr bácsi látogatta a különböző üzleteket, a kereskedőktől fölvette a méterárú és rövidáru rendeléseket, és aztán az anyagot a gyárosok vagy a nagykereskedők postán küldték el.

A faluban volt egy másik méteráru üzlet is – ahol korábban apám volt segéd –, aminek a tulajdonosát Szkopál Arnoldnak hívták, és a szüleim jóban voltak velük. Azokhoz mi gyerekek is sokszor elmentünk. Mikor beléptünk hozzájuk a kapun, akkor egy kertbe léptünk be. Nem is volt más az udvaron, mint egy csodálatosan rendben tartott kert, ami különféle színekből volt soronként összeállítva, és én azt mindig megcsodáltam. Szkopáléknál már felnőtt, nagy lányok voltak, és nagyon szerettek engem. A legidősebb lány Lola volt. Ő úgy született, hogy narancsbőr volt az arcán. Nagyon csúnyának tartotta és szégyellte magát – egyébként szép, nyúlánk alakja volt –, de férjhez akart menni. Ajánlottak neki Pestről egy fiatalembert, az el is vette, mert szegény volt, Szkopáléknak meg nagy üzletük volt, és ő abban dolgozhatott. A második lányt Ilonkának hívták. Az is egy csúnya lány volt, de én őt szerettem a legjobban. A harmadik lány Teri volt. Mikor Szkopálék nyugdíjba mentek, akkor eladták az üzletet meg a házat, és Újvidékre költöztek. Aztán amikor voltak a hideg napok, akkor belelőtték őket a Dunába.

A szüleim mindenkivel barátkoztak, nem figyeltek arra, hogy ki zsidó vagy nem zsidó. Jobban a többi zsidó kereskedőkkel voltak, de inkább csak az ünnepeken, újévkor jöttek össze a zsinagógában – ami egész közel volt az állomáshoz –, különben nem látogatták egymást. Otthon nem volt társasági élet. És a zsidók között nem volt olyan család, aki megtartotta volna a nagy ünnepeket. Úgy emlékszem, hogy a faluban zsidó temető volt, de rituális fürdő és kóser mészárszék nem, azt hiszem, ezt a munkát a kántor végezte el.

A szüleim nem csináltak faksznit a vallásból, de pénteken édesanyám gyújtott gyertyát, és áldást is mondott fölötte. Úgy tudom, hogy az anyai nagyapám és Ómama neológok voltak, anyám mesélte, hogy disznót is öltek. Kóser konyhánk nem volt, de voltak külön tányérok, amik édesanyám hozományai voltak. Nem tudom, mikor szedtük elő azokat a tányérokat, lehet, hogy húsvétkor. Sólet volt, azt anyám csinálta elég gyakran, de nem vallás szerint, nem minden héten. Csak mert szerettük, mert finom volt: füstölt libamelle volt benne, és mindig volt benne egy darab marha vagy disznóhús is. Hidegen keverték össze, és azután tették be sütőbe, de ha nyár volt, és nem volt begyújtva a sütő, akkor elvitték a pékhez. Meg volt maceszgombóc-leves is, de más zsidó ételre nem emlékszem. Gyerekkoromban előfordult, hogy néha volt karácsonyfánk, ajándékozás is volt olyankor, és húsvétkor is előfordult, hogy jöttek locsolni a falubeli gyerekek, és akkor mindig vettünk piros cukorkát, meg főztünk tojást.

A húgom, Lili 1913 októberében született. Én pont öt évvel és öt nappal voltam idősebb nála. Lili zsidó neve az apai nagyanyám után, aki Teréz volt, Rézi lett, az én zsidó nevem meg Hermin nagyanyám után Hane volt. Ez nem volt nyilvános, nem is tudta senki, csak a családban volt tudott. Mint minden gyerek, a húgomnak örültem is meg féltékeny is voltam rá, és gyerekkorunkban nem nagyon jöttünk ki egymással. Mert én anyáskodtam felette, ő meg azt nem nagyon tűrte. Ő más egyéniség volt. Önállóságra törekedett, és egész életében ilyen maradt. Amíg kicsi volt, addig ragaszkodott hozzám, és mindig ott akart lenni, ahol én voltam, de mikor unokatestvéremet, a Rózsit anyám odavette hozzánk, akkor a Rózsival szövetkezett, nem velem. Kiskorunkban úgy hasonlítottunk egymásra a húgommal, mint két tojás. Most már külsőleg én anyukámra hasonlítok, de szellemileg inkább apukámra. Apukám nyugodt természetű volt és kiegyensúlyozott, anyukám inkább ideges, és a húgom inkább ráütött.

1914-ben a szerbek betörtek a falunkba, és akkor a szüleim összepakoltak bennünket – a húgom tizenegy hónapos volt, én meg hat éves –, és följöttünk Pestre. Vonattal jöttünk, amiben volt hálófülke is. Pesten Hermann bácsiék, apám bátyjáék fogadtak be minket, akik a Honvéd utca 38-ban laktak. Nem tudom, hogy Hermann-nak mi volt a munkája, de szeretett élni és mindig megtalálta azt a helyet, ahol valamit kereshetett. Egy özvegyasszonyt vett el, akit úgy hívtak, hogy Lina, Karolina. Neki az előző két házasságából volt két lánya, Frici és Elza, és volt Hermann-nal egy közös gyerekük is, Olga. A lakásuk három szobás volt, Olgának volt külön szobája, és azt kaptuk mi, amíg náluk laktunk. Amikor a szerbek kimentek Indiából, akkor mentünk vissza. Semmit nem vittek el se a házunkból, se a boltból, mert a falubeliek azt csinálták, hogy rengeteg ennivalót kitettek a házak elé. Az éhes katonák azt ették, és így teljesen megmaradt a falu, nem vittek el semmit.

1915-ben édesapámat is behívták katonának. Telefonos lett és így egy karcolás nélkül végigcsinálta az I. világháborút. A fronton egyszer észrevette, hogy a mieink rövidet lőnek az ágyúval, és így a sajátjainkat lövik. Ezt azonnal jelentette, és ezért később ezüst érmet kapott a parancsnokaitól. Először Galíciában harcolt, onnan 1917-ben áthelyezték Tirolba, és útközben egy napra megállt Indijában, ekkor kapott először szabadságot. Míg apám végleg haza nem jött, addig a boltot édesanyám vezette és ő intézett mindent. Egy ideig Sándor, édesapám testvére – aki olyan szerencsés volt, hogy a háború alatt a mi szomszédságunkban kapott valami katonai beosztást, úgyhogy folyton nálunk lebzselt – anyámat egy kicsit segítette a boltban, bár nem sokat számított az a segítség.

A falu német megszállás alatt volt, és a katonák, akik a kaszárnyában laktak, savanyú uborkáért jártak hozzánk, mert édesanyám azt rendkívül jól csinálta. Cserébe lekvárt kaptunk. A katonák mindent fölvásároltak az üzletből is, és utánpótlás meg nem jött. Akkor anyám az egyik segéddel, a Jozeffel az üzletben az egyik polc mögé csinált egy rejtekhelyet és abba eltett néhány megmaradt méterárut. Mikor édesapám másodszor jött haza a frontról, akkor már vissza se ment, mert Pesten keresztül jött, ahol már kitört a Tanácsköztársaság, és apám látta, hogy vége a háborúnak.

Mivel októberi vagyok, már majdnem hétéves voltam, mikor a szüleim beírattak a magyar iskolába. Eleinte sokszor az egyik segéd, Jozef kísért el az iskoláig. (Emlékszem, olyan kemény telek voltak, hogy sírva mentem, mert annyira fázott a lábam. Akkor még nem volt hócipő, és szélsőséges volt az időjárás, nagyon meleg nyarak, nagyon hideg telek voltak.) Később már a legjobb barátnőmmel, a Farkas Babával, Henriettel jártam haza, akik tőlünk nem messze laktak. Olyan jóban voltunk, hogy hol ő kísért haza, hol én kísértem vissza, és ezt csináltuk egy órán keresztül.

Az iskolában karácsonyra megtanultam olvasni, és rendkívül jó, már az első osztálytól kezdve szinte mindig kitűnő tanuló voltam. Mindegyik tantárgyat szerettem. Az iskola koedukált volt, és egy nagyon kedves tanítónőnk volt, aki engem nagyon szeretett. Anyámnak folyton dicsért, hogy milyen jó tanuló vagyok. Az elemiben külön minden vallásnak volt hitoktatás is. A katolikusoké délelőtt volt az osztályteremben, és mi is ott lehettünk, a zsidó hitoktatás pedig délután volt, amikor már nem voltak az iskolában mások. A kántor tartotta, Fodor Lajos, akinek az egyik lánya, Lenke a barátnőm volt. Én utáltam a hitoktatást, a vallás akkor se jelentett semmit nekem, és nekiálltam vitatkozni a kántorral, hogy miért kell nekünk ezt tanulnunk. Azt mondja erre, hogy szeretem-e az anyámat. Mondom, igen. És szoktad-e megcsókolni? Mondom, igen. Azt mondja erre: az istentisztelet olyan, mint amikor az anyádat megcsókolod.

Az iskolaév végén egy nagy ünnepség volt: volt előadás, szerepeltünk, és borzasztóan élveztük a felkészülést. És az első év végén kaptam jutalomkönyvet is, méghozzá a Dörmögő Dömötört. Később volt egy kedvenc könyvem – nem tudom, hogy jutalomkönyvként kaptam, vagy anyám hozta, amikor Újvidékre ment a fogait csináltatni –, Alfonz Doudet francia szerző írta, „A kis izé” volt a címe és egy árvaházi kisfiúról szólt. Én borzasztóan szerettem a könyveket, elolvastam mindent, ami a kezem ügyébe akadt, de nagyon szegényes könyvtáram volt. Szüleimnek voltak ugyan könyvei, de nagyon szórványosan. Újság jött minden nap, amit este, vacsora után olvastak mind a ketten, aki éppen ráért. A Neues Pester Journalt járatták, az volt akkor az a lap, amit általában az emberek járattak, nekem meg, hat-hét éves korom után az Én újságom című, Gál Mózes által szerkesztett gyerekújságot járatták.

A faluban 1916-tól egyszer egy héten volt mozi. Volt egy nagy kocsma is, ami olyan nagy volt, hogy sokszor ott tartották a templomi esküvő utáni ebédet. Minket is meghívtak egy ilyen esküvőre, mert az édesapám összebarátkozott egy vasutas tiszttel, aki elvette egy Knébl nevű, szőrmével foglakozó ember lányát, és az esküvőjükre meghívtak minket. És tudom, hogy ott pont úgy szolgálták ki a gyerekeket is, mint a felnőtteket. Lehettem vagy hat vagy nyolc éves, és én is bort ittam – de ott helyben el is aludtam.

Nyolcéves voltam, amikor skarlátos lettem. Én gyerekkoromban minden fertőző betegséget megkaptam, méghozzá azért, mert csecsemőként nem anyatejet kaptam. Az édesanyám ugyanis férjhezmenetele után rögtön teherbe esett. A szomszédunkban lakó birtokos, Schwartz Péter lovakat tartott az udvarán. Egy nap a lovak megbolondultak, és az édesanyám úgy megijedt, hogy meghalt benne a gyerek. De nem vette észre, és egy hónapig hordta a halott gyereket. Lány volt az is. És ezért nem volt teje, hogy szoptasson. Rántott levesen nevelt föl. Mikor már nagy voltam, akkor elmesélte, hogy milyen szörnyű egy halott gyereket világra hozni.

Amikor skarlátos voltam, az édesapám éppen a fronton volt, úgyhogy napközben anyám az üzletben volt, este meg engem ápolt odaadóan, és amikor tüdőgyulladásom is lett, akkor az orvos megmondta anyámnak, hogy nem szabad, hogy elaludjak, mert különben megfulladok. Anyám egész éjjel beszélgetett velem, úgy, hogy engem beszéltetett. Nagyon aggódott értem, és mindig kértem – aranyos kis hangja volt –, hogy énekeljen nekem. Szegény a legnagyobb bánatában is kénytelen volt nekem énekelni. Dúdolgatott inkább, és amit énekelt, az a nagypapa kedvenc nótája volt, a „Kék nefelejcs”.

Édesanyám nagyon sokat mesélt nekem, elmesélte az életét, és nagyon sokat foglalkozott velem. Például észrevette, hogy nem szép az írásom, és akkor minden nap kellett egy oldalt írnom. A szüleim nagyon az üzletnek, a munkának éltek, de az édesanyám az én nevelésemmel is nagyon sokat törődött. Ritkán kaptam ki tőle, csak a popsira kaptunk legfeljebb a húgommal. Vagy tízéves koromban egyszer engedetlen voltam és fölmásztam a kredencre, ahol egy olyan skatulya volt, aminek szalmateteje volt. Rátérdeltem, beszakadt, és akkor kaptam egy pofont anyámtól.

Édesanyám nem volt szép, de nagyon kedves arca volt, és nekem a legszebb volt a világon. Hosszú haja volt, és olyan kontyfélében hordta. Reggel, amikor fölkelt, akkor a hálóingére felvett egy fésülködőköpenyt, és jött hozzá a fodrász. Spirituszt melegítettek és sütővassal bodorították a haját. Az volt a divat akkor, hogy minden nap, ahogy felébredtek az asszonyok, rögtön jött a fodrásznő és megcsinálta a frizurájukat.

Amikor felépültem a skarlátból, akkor édesanyám elküldött az Ómamához Nagykikindára. Nagyapa halála után dédanyám és Ómama ottmaradt a házban, és az unokák sokszor ott nyaraltatak. Mikor én ott voltam, akkor Ómama velem együtt meglátogatta a lányát, Irmát Nagybecskereken. Irma férjének, Flesch Árpádnak ott volt egy férfiöltönyüzlete. Aztán a gyógyulásom után egyszer értem jött Indiába Irma nagynéném, és elmentünk vele és az unokaöcsémmel, Imrével együtt Resicabányára. Ott az Irma nagynéném sógora lakott, és ott volt négy fiúgyerek, úgyhogy én öt fiúval ettem versenyt. Mikor hazaértem, édesanyám alig ismert rám, úgy meghíztam.

1917-ben Károly király és Zita hercegnő átment a falun vonattal. Mindenki kiment az állomásra, aki látni akarta őket, de ők nem szálltak le, hanem csak integettek az ablakból. Az iskolában először engem jelöltek ki, hogy én fogom őket köszönteni, de aztán mégis a barátnőm, Farkas Baba köszöntötte, amiért a Zita hercegnő küldött neki egy nagyon szép kis láncot medállal. Én akkor éppen mumpszos voltam, de azért én is kimentem az állomásra. Egyszer pedig, még kiskoromban, Indiján átutazott egy nagyon gazdag, állítólag zsidó származású indiai nábob, aki rosszul lett a vonaton és meghalt. Kirakták a holttestet a zokogó asszonnyal és egy kislánnyal együtt, és anyámat behívták, hogy segítsen megvarrni a halotti leplet. Meg is varrták, és ez a gazdag úriember állítólag ott van eltemetve Indjián.

Harmadikos voltam, amikor valamikor októberben, alig hogy elkezdődött, vége is lett a tanításnak az iskolában, mert a faluból elvitték a magyar alkalmazottakat, hogy ne maradjanak egy idegen államban. Elvitték a tanárokat is, és egészen a következő tanévkezdésig nem is jártam iskolába. Addig a Punek nevű tanító néni járt hozzánk, és magyarul tanított. Harmadik elemiben a magyar mellett horvátot is kellett tanulni, és annyira nem ment nekem a horvát, hogy olyan dühös lett rám a tanár, hogy a nagy tanári könyvet a fejemhez vágta. A szláv nyelvekben abszolút nem vagyok jó. Otthon azonban két nyelven beszéltünk: anyámmal magyarul, apámmal németül, úgyhogy én kétnyelvű voltam.

Szeptemberben aztán beíratott édesanyám a német iskolába, és ott kezdtem az elemi negyedik osztályát. A német iskolába sok gyerek járt, többségben a svábok voltak. Abban az iskolában különös szisztéma volt: minden óra előtt, egészen addig, amíg jött a tanító, az egyszeregyet kellett mondani. Azt ismételtük unos-untalan, úgyhogy azóta én soha nem gondolkodom azon, hogy mennyi 7x3, 7x7 vagy ilyesmi, azonnal rávágom, úgy belém rögződött. A német iskolában végeztem el a negyediket és még ötödik-hatodik osztályt is, ami ismétlő volt. Ugyanabban az osztályban volt az ötödik meg a hatodik, csak amíg az ötödikesek számoltak vagy olvastak, addig a hatodikosok mást csináltak.

1918-ban nagy spanyoljárvány kezdődött. Édesanyám másik féltestvére, Ilona épp akkor nálunk volt. Ilonát 20 éves kora körül férjhez adták egy Klein Vilmos nevű újvidéki papírkereskedőhöz, de utálta a férjét, otthagyta, és időnként nálunk élt. A háború alatt is nagyrészt nálunk volt, voltak ott barátai is, jól érezte magát. Az anyám egész családja tüdőbajos volt, így Ilona is, és időnként szanatóriumba kellett mennie. Hol a Tátrában, hol a Mátrában, hol a Fátrában volt. A spanyolban az egész család megbetegedett, de mi túlestünk rajta, Ilona viszont nagyon félt, hogy megkapja, és hazautazott Nagykikindára. De nem ért haza, mert nagyon rosszul lett és Szegeden le kellett szállnia a vonatról. Kórházba került. Ómama odautazott, de mire odaért, Ilona már haldoklott és ott is halt meg a kórházban.

1920-ban anyám betegedett meg nagyon. Elkezdett vérezni, és nem maradt abba. Újvidékben nem bíztak a szüleim, ezért felhozták anyámat Pestre, ahol megoperálták, kivették a méhét. Mielőtt felvitték Pestre, anyám Ráchel és Lea nevében megáldott bennünket a húgommal. Ezután – addig, míg anyám felépült – Zimonyba kerültünk, odaadtak bennünket Zsófihoz, édesapám fiatalabb testvéréhez. Zsófinak a férje Zimonyban volt szabó, méghozzá egy nagyon rossz szabó. Zimonyban a húgommal nagyon sokat mászkáltunk kettesben, volt ott egy Hunyad-orom nevű magaslat és arról nagyon szép kilátás nyílt. És nagyon sokat gyönyörködtem a zajló Dunában. Akkoriban hallottam egy történetet, ami nagyon mély benyomást tett rám. Mesélték, hogy valakinek menekülnie kellett a zajló Dunán, ami tele volt jégtáblákkal, de az illető szerencsésen elérte a határt. Később aztán, úgy tizennégy éves koromban, mikor már Budapesten éltünk a szüleimmel, akkor eszembe jutott ez a történet, és egy egy vagy két oldalas novellát írtam belőle. Amikor aztán elolvastam, akkor megállapítottam, hogy az íráshoz abszolút tehetségtelen vagyok, és 96 éves koromig többé nem írtam.

1921-ben fölköltöztünk Pestre. Az úgy kezdődött, hogy a háború után Indija már nem volt központi hely, már nem állt meg a gyorsvonat sem, hanem a határtól beljebb vitték a vasúti csomópontot, Pazovába, ami nagyobb falu volt, mint Indija. Így sokkal kevesebb vevőnk lett, és már nem volt létjogosultsága az üzletünknek. Ettől talán még maradtunk is volna, de meghalt anyám nagybátyja, az Artúr bácsi. A háború alatt, amikor Pesten nagy konjunktúra volt, minden utazó üzletet nyitott. Artúr bácsi is nyitott egy kis- és nagykereskedést egy kollegájával, bizonyos Kalmárral, és az üzletet úgy hívták, hogy Rosenstock és Kalmár. A bolt a Bálvány (ma Október 6.) utca 13-ban volt az udvarban, és csak kétféle cikkük volt: nürnbergi díszműáru – brossok meg mindenféle csecsebecsék – és játékok, amiket Németországból hoztak. Aztán Artúr bácsi meghalt, és mi lettünk az örökösök.

Akkor az édesapám adott a nagyapámnak egy szép összeget, és befogadta őt a legidősebb lánya, Juliska, akik Krajovicén laktak. Nagypapa amikor hozzánk költözött alig haladta meg a hatvanat, és vagy húsz évig élt nálunk. Ő nagymama halála után nem nősült újra, akkoriban egy hatvan éves már nagyon öregnek tekintette magát, de nagyon életerős volt, mert a lányokat igen nézegette. Már rég Pesten laktunk, amikor talán 1928-ban értesítést kaptunk, hogy nagyapa meghalt.

Elég nehezen kaptuk meg a kivándorlási engedélyt, mert Indija akkor már Szerbiához tartozott. Újvidékig vonattal mentünk, és két-három napig egy szállodában aludtunk, mert csak kétszer egy héten indultak hajók. Négy hajó indult felváltva, amik a négy csillagról voltak elnevezve: volt Jupiter, Neptun, meg nem emlékszem még mi. Kézipoggyászt nem vittünk, ellenben teheráruként föl volt adva négy nagy fonott kosár.

Pesten egy ideig megint a Hermann bácsiéknál laktunk. Mivel Indijában mindent eladtunk, a házat, az üzletet, sőt még az árukészlet nagy részét is, a szüleimnek volt annyi pénzük, hogy vettek egy kétszobás, harmadik emeleti lakást az Ilka utca 26-ban. A ház négyemeletes volt, belső gangos, az ablakaink befelé néztek az udvarra, de az udvar két háznak az udvara volt egyben, úgyhogy a lakás nagyon napos volt. Kályhafűtés volt, és télen kellemes meleg volt mindenhol. A két szobából az egyik, az ebédlő a miénk volt a húgommal, és a szülőknek volt egy hálószobájuk.

A lakást berendezéssel együtt kellett megvenni, mert másképp nem adták, és tele volt poloskával. A poloska ellen kihívtuk Dietrichsteint, a poloskairtót. Akkoriban volt egy olyan plakát, ami azt hirdette, hogy: Így írtok ti, és így irtok én. Alá volt írva, hogy Dietrichstein. És akkor a Dietrichstein kiirtotta a poloskákat, de csak részben, mert ahol volt egy kis rés, például akár a kulcslyukon át is, bejöttek a szomszédból. Aztán az ebédlőszoba bútorát megtartottuk, a hálót meg eladtuk, vagy kidobtuk, már nem emlékszem, lehet, hogy megvette az ócskás.

A lakás megvásárlása után a szüleimnek még mindig maradt egy kis pénzük, amit be akartak fektetni. Édesapám vett anyámnak egy gyöngysort, ami nagyon pici valódi gyöngyökből állt, és egy briliáns fülbevalót. És anyám megkérdezte tőlem, hogy melyiket akarom, válasszak. Mondom, én nem akarok semmiféle ékszert, nekem inkább az imakönyvedet add. Volt neki ugyanis egy imakönyve, ami magyar nyelvű volt, és doktor Kiss Arnold rabbi írta, erre emlékszem. Akkor édesanyám megvette nekem ugyanazt az imakönyvet, és beírta, hogy „Édes Editkémnek Édesanyától, Weisz Stefániától”. Sajnos ez az imakönyv aztán elveszett.

Közben az Artúr bácsitól örökölt kereskedést föl kellett számolni, mert csődbe ment. Apám ugyanis nem értett hozzá, a Kalmár meg nagyon beteg lett és nem járt be dolgozni. Egy csomó adósságot örököltünk hát, és borzasztóan megszenvedtük, amíg kifizettük. És nekünk kellett kifizetni, mert a Kalmár nemsokára meg is halt. Apa akkor azt csinálta, hogy bement a városba, vett maradék anyagokat, és azt anyám, én, meg a húgom árultuk a Garay piacon. Ott bérelni kellett egy asztalt, amiért helypénzt kellett fizetni. Úgy emlékszem, ez nyáron volt, mert közben iskolába is jártam. 1921 nyarán jöttünk fel Pestre, és szeptemberben már mentem is iskolába.

A Hungária körút és a Thököly út sarkán még a háborúban építettek a hadifoglyoknak barakkokat. Az én polgári iskolám egy ilyen barakkban volt. Ebbe a lányiskolába nem csak zsidók jártak – sőt azok voltak kevesebben –, csak miután közel volt a zsidó árvaház, az ottani korombeli gyerekek velünk jártak. A Nagy Lajos úton volt egy zsinagóga, a polgáriból minden szombaton odajártunk istentiszteletre, az kötelező volt – nagy ünnepekkor a szüleim is oda mentek. Mikor a polgárit kezdtem, a testvérem akkor éppen hatéves volt, és ő meg a Hermina útra került első elemibe.

Annál a cégnél,  ahol apám vette az árut, volt egy Deutsch nevű kereskedő, aki beajánlotta apámat segédként Eibenschütz Adolf posztó- és selyem-nagykereskedőnek, úgyhogy aztán ott dolgozott apám egészen a II. világháborúig. Édesanyám meg a háztartást vezette, mert cselédet nem tudtunk tartani, pedig az akkor nagy divat volt. A lakáshoz volt is egy cselédszoba, ami egy teljesen levegőtlen, büdös luk volt.

A lakásban volt vécé, külön vécé, és volt fürdőszobánk is, kályhával, káddal. Élveztük, hogy van kád, de csak egyszer egy héten fürödtünk. A kádunk egy ócska bádog volt, később ki is lukadt, és amikor én már állásban voltam a Fuchs és Schlichter Zománcgyárban, akkor nagyon olcsón vettem ott egy kádat. De az nem fért el fürdőszobában, úgyhogy kellett neki vágni a falban egy lukat.

A tüzelőt a pincében tartottuk, és apám minden héten felcipelte az egy hétre való adagot, hogy anyámnak ne kelljen lemenni. A pincében volt a mosókonyha is, és anyám minden hónapban egyszer fogadott egy mosónőt. Vasalni a konyhaasztalon vasaltunk, a sima dolgokat, lepedőket, törölközőket mi gyerekek, a többit meg az édesanyám. Gázos vasalónk volt, de gáz csak vasalás céljára volt a lakásban. Volt egy kicsi állvány, amire csak a vasalók fértek rá, és a vasalót az állványon égő gázrózsára kellett állítani. A konyhában sparhelt volt, és édesanyám olyan találékony volt, hogy – talán még a háború előtt – csináltatott a sparheltra egy pici sparheltot. A nagy sparheltbe csak fával vagy szénnel lehetett fűteni, a kis sparheltbe pedig minden szemetet el lehetett tüzelni, úgyhogy nálunk nem volt szemét, mert azt is eltüzeltük. Sőt a háború után fölmentünk a Svábhegyre a lehullott ágakat összeszedni, hogy a sparheltba tüzelni tudjunk. Volt jégszekrényünk is, amibe jeget kellett venni. A jeges végigszaladt az utcán és kiabált, hogy: jeges, jeges! A harmadik emeleten laktunk, de még ott is meghallottuk. Akkor valamelyikünk lement egy vödörrel, és kért annyit, amennyi belefért a szekrénybe.

Hermann bácsi feleségének az első házasságából volt egy Elza nevű lánya. Elzának is volt már két lánya, és az egyik hozzáment egy pesti selyemkereskedőhöz. Ennek az volt a története, hogy két csóré, szóval nagyon szegény kereskedősegéd összeállt, és üzletet nyitott a Bécsi utcában. Volt mellettük egy pénzestárs: úgy hívták őket, hogy „Katz & Pfeifer és társa”, és ebből a pénzestárs volt a „társa”. Valami Gerő nevezetű volt, akit az I. világháborúban úgy összeszaggatott egy gránát, hogy nem tudták összeszedni a maradványait, úgyhogy a másik kettő hozzájutott Budapest legjobb selyemáruházához. Külföldről hozatták az árut, és az egy fogalom volt akkoriban, hogy „Katz & Pfeiffernél” megvenni a selymet. Mikor Pestre költöztünk, a szüleim eleinte lépést akartak tartani ezekkel a nagyon gazdaggá lett rokonunkkal. Még nevelőnőt is felvettek hozzánk, egy Kummer Karola nevű osztrák származású nőt, aki árva volt és apácák vezette árvaházban nevelkedett. Karolát az anyám rögtön elkeresztelte Karlának, és Karla nálunk is lakott: az ebédlőben két dívány volt, mi Lilivel aludtunk az egyik díványon, a másikon meg ő. Karlának volt egy házasságon kívül született másfél vagy kétéves kislánya, Lídia, akit kiadott dajkaságba Újpestre egy családhoz. Fizetett érte és néha meglátogatta. Aztán amikor már nem tudta tovább tartani, mert már nem volt pénze, és mi sem tudtunk fizetést adni neki, akkor örökbe adta Beöthy Lászlóéknak. Beöthy Lászlóé volt abban az időben az összes budapesti színház.

Karlának volt egy barátja, úgy hívták, hogy Grünfeld Ármin, aki utazó volt, és csak ritkán jött Pestre. Olyankor bérelt egy szobát és Karla vele töltötte az éjszakát. De egy idő után ez megszűnt. És már nem tudtuk mi sem fizetni, de mivel nem akart elhelyezkedni, koszt-kvártélyért nálunk maradt sokáig. Mindenben segített anyámnak, együtt főztek meg takarítottak. Anyám olyan gondos volt, hogy nekem is, Lilinek is készített kelengyét, és Karla varrt és hímzett mind a kettőnknek. (A kelengyéből nekem még most is megvan a csipke, azt félretettem, mert olyan gyönyörű. És kaptam ötször két párnát, lepedőt, és paplanhuzatot, mert volt szép selyempaplanunk is.) Volt egy Singer varrógépünk, süllyeszthető, azt hiszem. Én nem tanultam meg varrni, mert anyám nem engedett, féltette a gépet, de Lilinek már megengedte, mert akkor már nem volt annyira szigorú, és ő remekül tudott varrni.

Édesanyám még franciára is taníttatott ekkoriban egy nővel, aki házhoz járt tanítani. Úgy hívták, hogy Zsarlóy Zsarnai Ferencné. Német születésű volt, valami Katalin vagy Katarina volt a keresztneve. A húgom is elkezdte a franciatanulást, csak ő hamar megunta és abbahagyta.

Pestről a máshol élő rokonaink közül Irmával, édesanyám féltestvérével tartottuk a kapcsolatot, aki meglátogatott bennünket, és arra emlékszem, hogy nagyon sok finomságot, előre elkészített süteményeket hozott magával. És minket Lilivel elvitt egy finom üzletbe a Deák Ferenc utcába, ahol nagyon szép kötött együttest, sapkát, sálat és kabátkát vásárolt nekünk. És azt mi nagyon sokáig hordtuk, féltettük, mert nagyon szép volt

1924-ben végeztem a polgáriban. Az iskola négy éves volt, de én három alatt megcsináltam, mert az első nyári szünetben magánúton letettem a második évet. Azért, mert mikor a polgárit kezdtem 12 éves voltam, és már szép nagy mellem volt. És mikor jött a tisztiorvos – évente kétszer –, le kellett vetkőzni, hogy megvizsgáljanak bennünket, akkor a többi lány azt mondta, hogy olyan melleim vannak, mint egy asszonynak. Emlékszem, a harmadik osztály előtt vizsgát kellett tenni, és a vizsgán a „Családi kört” kellett elmondani, Arany Jánosnak a költeményét.

16 éves koromban azt gondoltam ki, hogy elmegyek egyedül édesapám testvéréhez, Paula nagynénémékhez Zimonyba. A szüleim beleegyeztek ebbe, soha nem tiltottak semmitől, de én mindent önállóan határoztam el, és most is ilyen vagyok. Beszélhet nekem bárki bármit, én keresztülviszem, amit akarok. Ki is kértem a vízumot és fölültem az esti hajóra, hogy ne kelljen szállást fizetni. Július volt ekkor, nagyon meleg, és egész éjjel a fedélzeten voltam. Zimonyban Paula nagynéném férjének, Spindler Hermann-nak férfiruhaüzlete volt egy frekventált helyen, szóval jómódúak voltak, de rosszul éltek a házasságukban. Két fiuk volt, az egyik Hermann, a másik Albert. Albert unokaöcsém elvitt csónakázni, amit rettentően élveztem, és nem féltem egy csöppet sem. Két-három napig voltam ott, utána átmentem hajóval Belgrádba, és fölkerestem Zsófi nagynénémet, akik időközben átköltöztek Belgrádba, és akinek a férje közben szabóból kocsmáros lett. Volt egy pincében lévő kocsmájuk, úgy hívták, hogy „Csehszki dom”, cseh ház, minthogy a férje cseh volt. Nagyon jól ment neki, és emlékszem, megkínált málnaszörppel. Még addig sose ittam málnaszörpöt, mi otthon vizet ittunk vagy teát és kész. Tőlük aztán elmentem vasúton Irma nagynénémhez Nagybecskerekre.

A polgári után be akartam iratkozni a négy éves kereskedelmi felsőiskolába. Sikeresen le is tettem a felvételi vizsgát, de annyian jelentkeztek, hogy nem vettek föl, mert nem volt hely. A Mester utcában, ugyanott, ahol a felső kereskedelmi iskola volt, volt egy egyéves kereskedelmi szaktanfolyam. Azt végeztem el, tiszta ötössel. Az osztálytársaim tőlem kérdeztek mindent, én súgtam nekik. A második padban ültem, az első padban pedig rövidlátók ültek, és azoknak mindig súgni kellett németből. Mert ott németet tanultunk, és én már tudtam németül.

1926-ban csődbe ment az Eibenshütz Adolf, akinek az üzletében apám dolgozott, és miután 50 százalékban kiegyezett a hitelezőivel, megfelezte apám fizetését is. Eléggé szegények voltunk hát, nyaralni sem voltunk sehol. Az első pesti nyáron én például beiratkoztam az István úton egy ócska könyvtárba, és mindennap kiolvastam egy-két könyvet. Akkor volt a Jókai meg a Mikszáth őrületem, Jókaitól A kőszívű ember fiai volt a kedvencem. A szüleim nem utaztak sehová, és színházba talán egyszer egy évben voltak. Volt egy zsidó színház, amit úgy hívtak, hogy Rott Színház és az alapítója, tulajdonosa és a színésze is a kis Rott volt, meg vele játszott Hermina, a felesége is. Vicces dolgokat meg jól becsomagolt malacságokat adtak elő, és a kis Rott – aki kistermetű ember volt, de rendkívül tehetséges – évekig szórakoztatta a pesti zsidó közönséget. De elmentek a keresztények is, mert olyan híre volt, hogy rengeteget lehet nevetni. Azt tudom, hogy egyszer voltak ott anyámék, mert meséltek róla, és sokáig emlékeztek még rá. Majdnem hogy napi sétánk volt viszont a Városligetbe, ahol a fizetős Vurstli előtt volt egy ingyen Vurstli, bohóccal, ahol bemutattak egyes dolgokat azokból, amiket a fizetősben lehet látni.

A kereskedelmi szaktanfolyam után elhelyezkedtem a Nagy Ö. és társa nevű cégnél, ami egy információs iroda volt a Váci út 34-ben. Az újságban jelent meg a hirdetés, hogy felvesznek gépírónőt. Én még akkor nem tudtam rendesen vakon gépírni, azt valahogy nehezen tanultam meg, de jelentkeztem a hirdetésre és a Nagy Ö.-nél egy nagy kövér ember fogadott. Ő volt Nagy Ödön, a társa pedig Emma néni, a felesége volt. Abban az időben ha egy kereskedő vagy magánszemély vidéken vagy Pesten kapcsolatba akart lépni egy másik kereskedővel, akkor információt kért róla. Írtunk a helyi jegyzőnek, és attól kértünk adatokat, de ha nem kaptunk tőle elég információt, akkor nekünk kellett kitalálni. Kérdeztem a főnököt, hogy mit írjak Nagy úr? Nagy hasa volt, rámutatott, és azt mondta, hogy hát ott a hasad, találj ki valamit. És akkor azt kellett megírni, hogy tudósítóink írják, hogy a cégnek körülbelül ennyi a vagyona, körülbelül ezek a kilátásai, meg ilyeneket. Has volt az egész.

Úgy hatan voltunk ott tisztviselők, és a cég Nagy Ödönék lakásában volt. Volt egy hálószobájuk, meg volt az irodájuk, és ők a konyhában ebédeltek. Szakácsnőt tartottak, aki istenien főzött és sütött. Volt egy sütemény, aminek majd megbolondultunk a szagától. Rendes tésztát sütött, édeset, azt szeletekre vágta és újból megsütötte. Amolyan kétszersült volt, de olyan finom! Néha adott nekünk belőle kisebb darabokat kóstolóba. Persze ott kellett tölteni az ebédidőt, mert nem volt idő hazamenni, és mindig vittünk magunkkal szendvicset. Én olyankor odaültem az íróasztalhoz, leterítettem egy textilszalvétát, és megterítettem magamnak. A többiek mindig kinevettek, hogy milyen civilizáltan eszek.

A cégnél voltak akvizítorok is. Az akvizítorok ügynökök voltak, akik felkeresték azokat a cégeket, akikről hírlett, hogy nem állnak valami jól anyagilag, és rábírták őket, hogy vegyenek információs füzeteket. Az akvizítorok aránylag jól kerestek, és ha megkapták a pénzüket, akkor mi, szegény kis tisztviselők, akik nagyon keveset kerestünk, kértük őket, hogy vegyenek nekünk egy tábla csokoládét. A csokit aztán elosztottunk egymás között.

Ennél a cégnél ismertem meg későbbi kebelbarátnőmet, Reitter Sárit, aki szintén olyan csóró lány volt, vagy még csóróbb, mint én. (Az anyja, egy sánta nő, özvegyen maradt hat gyerekkel, a legkisebb még szopós volt. De föltalálta magát: a Garayn nyitott egy libastandot, és olyan jól ment neki, hogy el tudta tartani a gyerekeit.) Az irodában a kollégáim írtak egy verset Sáriról meg rólam. Rólam azt írták, hogy: „Itt van Edit, a kis édes, a drága gyermek mindig éhes, hol jókedvű, hol vigasztalan, mert nála most van a Sturm und Drang.”

Az irodában nagyon rövid ideig volt egy nagyon szép fiú is. Ő volt az első szerelmem. Úgy hívták, hogy Szemler Ernő, és ő is nagyon szegény volt, de olyan kedves és aranyos fiú volt, hogy imádtuk, mindnyájan szerelmesek voltunk bele. Ernő aztán elhelyezkedett egy ékszerésznél a Károly körúton. A villamos akkoriban a Károly körúton át ment a Váci útra, és én mindig ott ültem az ablaknál, és néztem, hogy meglátom-e az Ernőt. Ha megláttam, akkor jó napom volt. Ilyen mély szerelem volt, persze tisztára plátói, mert neki menyasszonya volt.

Körülbelül egy évig dolgoztam ennél a cégnél. Utáltam a munkát, utáltam az etikáját. Angyalföldön volt egy zománcárugyár, a Fuchs és Schlichter, és egy ismerősöm elhelyezett engem ott, mint gépírónőt. De a Schlichter, aki egy nagyon szigorú főnök volt, főleg azért vett fel, mert tudtam egy kicsit angolul, és angolul kellett bizonyos dolgokat megrendelni. Az épületben a tisztviselők lent voltak a földszinten, az emeleten egyedül Schlichter volt a főnöki szobában. Leszólt, hogy Kohn kisasszony, diktálok, és akkor föl kellett menni az emeletre. Az asztalából kihúzott egy kis fiókot, azon volt egy deszka, és én azon írtam, kézzel, gyorsírással, majd utána legépeltem az iratot.

A kollegáim közt fiúk is voltak, akik fönt az emeleten, ahova nem ért el a főnök, játszottak. Akkoriban tekerős számológépek voltak, és azt játszották, hogy ki mennyit tud tekerni. Aki leggyorsabban és legtöbbet tekert, az nyert. Persze nem volt tét, csak versenyeztek. Az egyik fiú Nádas József író-költő volt. Nagyon kedves volt hozzám, könyveket ajánlott mindig, hogy miket olvassak. Ő a felszabadulás után államtitkár lett a Népművelési Minisztériumban.

Két évet dolgoztam a Fuchs és Schlichternél, amikor az akkoriban meglévő négy zománcgyár: a budafoki, a csepeli, a bonyhádi és a Fuchs kartellbe tömörült, és az irodájuk a Deák tér 16. alatt lett. Amikor átjelentkeztem a zománc-kartelbe munkára, akkor az igazgató, Grün Hugó megkérdezte, hogy mennyi volt a fizetésem. Mondtam, hogy 140 forint. Mondta, hogy ő azonnal fölemeli 20 forinttal, mert nagyon sokszor volt kártyapartnere a Hermann bácsi felesége, Karolina. Ez közel volt már az év végéhez, és január elsejével újabb 20 forinttal fölemelte a fizetésemet, úgyhogy boldogan vittem haza a szüleimnek a 180 pengőt. Mert a fizetésem az utolsó fillérig hazaadtam, hiszen olyan szegények voltunk.

A kartellnél nagyon jó dolgom volt, nagyon szerettem ott lenni. Ott az irodák az alagsorban voltak, emlékszem, kétfordulós lépcsőn kellett lemenni. Ott ismertem meg a Gábor Klári barátnőmet. Klárinak gyerekkorától fájt a lába, úgy született, hogy dongalába volt, és én minden olyan munkát önként átvállaltam tőle, amiben állni kellett. Nagyon összebarátkoztunk, nagyon tudtunk egymásról mindent, és jártunk is egymás családjához.

A munkahelyeken eleinte semmiféle betegbiztosító nem volt, majd 1929-ben lett a magántisztviselőknek a MABI, a munkásoknak meg az OTI. Én a MABI-ban voltam tag, és a MABI adott nekünk bérletet a Dunafürdőbe. Ez a Meder utcánál volt, az Árpád híd és a Margit híd között, villamossal könnyen elérhető volt. A Dunán egy elkerített rész volt a strand, ahová a barátnőimmel, meg a kollégáimmal, a „Bandatagokkal” jártam ki. Úgy hívtuk magunkat, hogy Banda. Ott tanultam meg úszni, méghozzá a társaságunkból egy nagyon szép szőke fiú tanítgatott.

Mikor a kartellnél dolgoztam, abban az időben dohányoztam is. Volt egy kolleganőm, aki nagyon csinos nő volt, és nagyon tetszett az egyik kollégánknak. Egyszer figyeltem őket, ahogy beszélgetnek a szoba közepén, miközben a kolleganőm cigarettázott, és akkor eldöntöttem, hogy én is cigarettázni fogok. Utáltam, gyűlöltem, az első cigaretták után hánytam, szóval nagyon nehezen szoktam rá, de azt akartam, hogy engem is felnőttnek nézzenek. Már ott tartottam, hogy napi öt Szimfóniát szívtam, és már ízlett is. De volt egy kollégám, aki minden egyes cigarettát kiütött a számból. Végül ezt meguntam, és így szoktam le. Körülbelül két hónapig tartott a cigarettázásom.

Akkoriban kezdtem nagyon hiú lenni. Különben abszolút nem érdekelt se az öltözködés, se a frizura, semmi. Akkor már rövid hajam volt ismét. Mindig rövid hajunk volt a húgommal, csak 12 éves koromban a fejembe vettem, hogy megnövesztem, és 16 éves koromig hosszú volt. Nagyon szép hajam volt, a hosszú is, meg a rövid is. A tanárnők az iskolában azt mondták, hogy olyan mint a bronz és arany keveréke, és biztos festetem. De mi olyan szegények voltunk, hogy nemhogy festésre, másra sem telt.

Négy év után a kartell feloszlott. De én nem voltam ott teljes négy évig, mert mikor elhatározták a feloszlást, engem elküldtek, és egy darabig munkanélküli voltam. Kaptam valamennyi végkielégítést, azt éltük fel a szüleimmel. Aztán miután elküldtek, az egyik lány beteg lett, és visszahívtak helyette. Kérdezték, hogy mennyit kérek, mert nem tudnak sokat fizetni. Mondtam, hogy 127 pengőt. Kiszámoltam, hogy mennyit kell hazaadnom, és hogy még villamosbérletre, kétszeri utazásra is maradjon nekem. Villamosbérlet már a Mester utcai iskolába is kellett, mert ott délelőtt voltak a gépírás órák és délután a rendes tanítás. Sokszor csaltam a villamoson, mert mikor kilukasztották, nem esett ki mindig a karika, és én visszaragasztottam.

Másodszor már rövid ideig voltam a kartellnál, és valaki azt tanácsolta, hogy írjak nagy cégeknek ajánlkozó levelet, minthogy tudtam angolul, franciául, németül. Írtam is szorgalmasan. A Lana Rt. Posztó kis- és nagykereskedés válaszolt, és 1933-ban föl is vett tisztviselőnek. Az Rt. a Deák Ferenc tér és a Miatyánk utca sarkán volt, és az eladók az üzlethelyiségben dolgoztak a ház földszintjén, az iroda pedig ott is a pincében volt. Én vezettem a pénztárkönyvet, és év végi záráskor volt úgy, hogy éjfélig is dolgoztunk. Mert ha nem stimmelt minden, ha öt fillér differencia volt, akkor az egész könyvelést újból végig át kellett olvasni. És ha végre megtaláltuk a hiányt, az nagy boldogság volt!

A Lanánál volt egy külön mintaszoba, ahol a raktáron lévő szövetekből mintákat állítottak össze, amiket kiküldtek a nagy szabóknak és a kisebb üzleteknek, hogy abból válasszanak. Ahhoz, hogy a mintákat föl lehessen ragasztani, volt egy gázrezsó, és azon melegítették a ragasztót. És a minták elkészítéséhez külső segítséget vettek igénybe: mindenki ajánlott rokont vagy ismerőst. Voltak vagy húszan mintaragasztók, és én a húgomat ajánlottam, aki így ott dolgozott egy ideig. A húgom időközben pontosan ugyanazokat az iskolákat végezte el, amiket én, a kereskedelmi tanfolyamot is, de ő először a Telefongyárban helyezkedett el, munkásnőnek. Aztán a Telefongyárat megunta és önállósította magát. Vett egy írógépet, és azzal vállalt gépírást. Emlékszem, egyszer egy borzasztó hideg, zimankós téli napon helyettesíteni kellett, mert beteg lett, és tudom, hogy a Deák téren a falba fogódzkodtam, hogy el ne vigyen a hideg, havas szél. Akkor egy ügyvédnek dolgozott, akinek nem volt irodája és egy kávéházban fogadta az ügyfeleket.

A Lana Rt. két cégnek a közös tulajdona volt, és az egyik egy nagyon gazdag zsidó családé volt a Révay utca 16-ban. Egyszer elhívtak oda dolgozni, és ott volt egy nagyon szép fekete szemű fiú, Lipót, akivel nagyon megtetszettünk egymásnak. Meghívott moziba – szegény volt ő is, mint a templom egere, de gépészként a moziban dolgozott a bátyja. A Kossuth Lajos utcába mentünk, egy nagyon előkelő moziba, és a Búcsú a fegyverektől című filmet adták. Abban szerelemről volt szó, mi meg elkezdtünk csókolózni a sötét moziban, és folytattuk a Gellért-hegyen. De azon kívül nem történt semmi. Ő ki akart bérelni egy szobát, de mondtam, hogy szó se lehet róla, így abbamaradt a dolog.

Akkor jött a Steiner Feri. Feri a Lanánál volt az üzletben az egyik segéd. A kollégái nagyon szerették, mert mindig viccelt, és olyan bemondásai voltak, amiken jókat nevettek. Én akkoriban tornázni jártam a húgommal, volt egy Munkás Testedző Egyesület, az tartott tornaórát minden héten kétszer, este, a Peterdi utcai iskola tornatermében. A húgom fedezte fel, és engem is elhívott. Iskolaév végén ez a testedző egyesület a VIII. kerületi Városi Színház termében tartott egy vizsgaelőadást, amire hívhattunk vendégeket. Én – valahogy ösztönösen – meghívtam Ferit is.

Feri ezután udvarolni kezdett nekem. Óbudán lakott, és mindennap hazakísért. Mindig az Erzsébet téren várt meg, mert ő korábban végzett. Először a Deák térről hazakísért gyalog az Ilka utcába, és utána ment ki villamossal Óbudára. Aztán kijártunk a népszigeti csónakházba, mert a bátyjának, Bélának csónakbérlete volt a barátjával, Szántó Dénessel együtt. Szántó Dénes akkor kezdett a leendő feleségének udvarolni, és többé nem vette használatba a csónakot. (Ő egyébként a felszabadulás után a Nemzeti Bank első elnöke lett, a régi pénzeken még rajta is volt az aláírása.) A csónak kettőnkre maradt Ferivel, és megkerültük a Lupa szigetet, meg nagy túrákat tettünk, meg néha ott is aludtunk a csónakházban. Meg jártunk a Hajógyári szigetre, ahol volt egy nagy halászcsárda, az Ilkik. Ott nagyon olcsó volt a halászlé és ott vacsoráztunk nagyon sokszor.

Feri 1913-ban született – öt évvel voltam idősebb nála. A szüleinek a Gozsdu-udvarban volt egy egy helyiségből álló ócska üzletük, és ott a Feri bátyja, Béla által varratott női kabátokat árultak. Nagyon kisforgalmú üzlet volt, és Béla járt vásárokra is a saját maga konfekcionálta női kabátokkal. Neki egy nagyon ügyes varrónő volt a felesége, Erzsi, aki az Operaház énekesnőinek is dolgozott, és volt egy négyszobás lakásuk. Három szoba az Andrássy útra nézett, az utolsó szoba pedig a Nagymező utcára. A szülők a Nagymező utcai szobában laktak, és Erzsi az egyik szobában fogadta az előkelő kuncsaftokat, egy másik szoba próbafülke volt és a negyedikben volt a műhely. Az nagyon nagy szoba volt, varrógépekkel és szabóasztalokkal. Feri és Béla nem teljes testvérek voltak, mert Béla a mamájuk első házasságból született, Feri a másodikból. Sem ő, sem Béla, sem a szüleik nem voltak hagyományőrzők, még disznóhúst is ettek. Feri barátai viszont mind zsidók voltak, egyet kivéve, aki olyan díszgoj volt, és a Lanánál a mintaszobában dolgozott.

Feri négy évig udvarolt nekem. Első perctől azt mondta, hogy feleségül vesz, és nem is nézett soha másra. 1938. május 15-én házasodtunk össze a VII. kerületi elöljáróságon, a jegygyűrűmben benne is van a dátum. Az Oktogonon volt egy vendéglő, az esküvő után Béla sógorom ott rendelt vacsorát és a szüleimet is meghívta. Nászútra Feri nem akart menni, de én ragaszkodtam hozzá, így az esküvő után három nappal Mátrafüreden egy panzióban kivettünk egy szobát egy hétre. Emlékszem, 5 pengő volt egy nap a panzióban.

Ferivel a Károly körút 5-ben béreltünk egy egyszobás udvari lakást. Ez egy négy részből álló ház volt, mi a D-épületben laktunk, és annak külön bejárata volt az utcáról. A többi részt folyosó kötötte össze, ott volt átjárás. A lakásunkban volt egy 4x4 méteres szoba, egy belépő, egy fürdőszoba, és állandó melegvíz. Konyha nem volt, és nem is főztem – a házasságunk elején még nem is tudtam főzni, de Feri tudott –, mert Feri szülei etettek minket. Volt ugyan egy villanyrezsó az előszobában – volt egy kéttagú fűtőtest, és afölé volt szerelve az a kétlapú rezsó –, de csak úgy értem el, ha sámlira álltam. A bútort több hónappal előre megrendeltük már, mert azt külön készítették abba a lakásba.

Feri egy idő után otthagyta a Lana Rt.-t, és egy másik posztókereskedőnél helyezkedett el, aki valamivel jobban fizetett. Én 1941-ig maradtam, mikor kijött a zsidótörvény, hogy el kell küldeni embereket, és föl kell venni helyettük keresztényeket. Engem rögtön el is küldtek, végkielégítéssel. Ekkor vettem magamnak egy írógépet, és azon vállaltam munkákat, egészen az ostromig. Volt például egy svájci ügynökséggel rendelkező férfi, akinek a felesége egy francia keresztény nő volt, és odajártam a lakásukra, ahol a férfi diktálta nekem a hivatalos leveleket.

Feri nagyon haragudott, hogy vettem a gépet, mert azt mondta, ő engem el tud tartani. Konzervatív volt ilyen szempontból. Olyan tervei voltak, hogy menjünk ki Palesztinába. Sok fiatalt vittek ki akkor hajóval Palesztinába. Feri már járt is egy tanfolyamra, ahol ivritül tanították. Én azt mondtam, hogy csak akkor fogok ivritül tanulni, ha már a hajón leszünk. De nem tudtam magam elhatározni, mert annyira imádtam a szüleimet, hogy nem voltam hajlandó elmenni. Pedig lehet, hogy szegény Feri most is élne, vagy legalábbis tovább élt volna. Mert 1942. május 26-án behívták munkaszolgálatra Pokoltanyára.

Pokoltanya egy kis falu volt, ahol meg is látogattam Ferit. Onnan aztán ő már nem tudott többé hazajönni, hanem különböző helyekre vitték, és végül 1942. július 22-én Nagykátáról vitték el őket Ukrajnába. Akkor láttam utoljára, mert egy nappal az indulás előtt még meg lehetett látogatni. Ukrajnából eleinte minden hónapban írhattak egy levelezőlapot, aztán volt olyan szigorítás, hogy a levelezőlapra csak rá volt nyomtatva a szöveg, hogy: jól vagyok, nincsen semmi bajom. Jó sok levelet írt, és én aztán mind eltéptem, csak az utolsót tartottam meg, amiben már azt írta, hogy lehet, hogy nemsokára hazafelé indulnak. Ezt a lapját 1944 októberében kaptam meg, pont a születésnapomra érkezett. Ez volt az utolsó hír, amit kaptam róla. Aztán megtudtam, hogy elvitték őket a későbbi NDK területére, és ott egy Schönau nevű helységben halt meg. Fertőző hasmenést kapott és abba halt bele.

1944. április 5-én kezdődött a sárga csillag viselése. Azért tudom ilyen pontosan, mert egy zsidó kisfiú, aki akkor lett hat éves, boldog volt, hogy neki is lehet sárga csillagot hordani. A csillagot üzletben lehetett kapni, anyagot is és már kész csillagot is. Feltalálták magukat az emberek! Aztán összeköltöztették a zsidókat. Kijelöltek zsidó házakat és azokba összezsúfolták az embereket. A mi házunk is csillagos ház lett, de a keresztények nem költöztek ki, mert a zsidóság kisebbségben volt a házban. Az én lakásomba egy fiatal nő jött. Kommunista volt és bujkált. Odavettem, de aztán összevesztem vele, és elköltözött egy másik családhoz. Viszont a szomszédom anyósa, aki zsidó volt, és a saját lakásában lakott, hozzám volt bejelentve. A szomszédom egy nagyon híres cukrászmester volt, a Kammermayer Károly utcában volt üzlete és üzeme. A felesége zsidó volt, de árja párja, és vele maradt a lakásban.

A nyilas időkben a zsidók még mindig viccelődtek. Például, hogy Berlinben bemegy valaki a henteshez és kér 10 deka Hitler-sonkát, mire azt válaszolják neki, hogy hát él még a disznó! Meg 1944-től kezdve árultak a fűszerüzletekben planta-tea néven egy növényekből készült keveréket, és ezzel az volt a vicc, hogy vegyünk jó sok planta-teát, mert a háború után már csak valódi teát ihatunk. Meg hogy valakit megkérdeznek, mi a vallása. Azt mondja: rk. Római katolikus? – kérdezik. Nem, rémületből katolikus – mondja. Mert valamikor 1944 nyarán azt terjesztették, hogy aki kikeresztelkedik, áttér, azt nem fogják üldözni. Az Erzsi sógornőmnél dolgozott egy kaposvári unokahúga, Kaufmann Edit, és az Edittel meg az Erzsi sógornőmmel elkezdtünk hittanra járni a Szent Anna templomba – elég sokan voltunk, úgy húszan-harmincan egy-egy csoportban – és ott meg is kereszteltek bennünket. De aztán ez nem számított semmit.

1944. október 23-án az összes budapesti zsidó nőnek és férfinak jelentkezni kellet a KISOK pályán. Ez valahol Zuglóban volt, egy futballpálya. Negyven éves korig kellett jelentkezni, vagy így valahogy. Kimentem a KISOK pályára, ahol rengetegen voltak, és ott összetalálkoztam a húgommal, aki a férjének, Antinak a rokonaival volt. Ott voltunk egész nap, míg végül beesteledett és akkor azt mondták, hogy mehetünk haza. Hazamentem és bolond lettem volna másnap visszamenni.

A testvérem – aki sose hordta a sárga csillagot – 1939-ben ment férjhez, egy nagyon szimpatikus fiúhoz, Schuller Antalhoz. Zsidó fiú volt, nagyon szegény családból, ahol hatan voltak testvérek, az apja rákos beteg volt, az anyja meg már régebben meghalt. Antal olyan jóságos volt, hogy mindenki imádta. Olyan segítőkész volt, hogy olyan nem volt, hogy ő valakinek ne segített volna. Eredetileg faszobrász volt, de mivel kommunista volt, állandóan változott a munkahelye, mert mindenhonnan kilódították. Így mindig elvállalta a legnehezebb munkákat. Például a posztógyárban is, azon a részen, ahol állandó meleg volt, mert száradtak a posztók, és szegénynek a ruházatába, a bőrébe bevette magát a gőz, mindene bűzlött. Miután összeházasodtak, hazaköltöztek a szüleinkhez, beköltöztek az ebédlőbe. De ők nyáron úgyis állandóan kint voltak a Fészekben. A Fészek az egy külön kis város volt a maga nemében. Szigetmonostor és Göd között volt egy rész a Dunánál, ahol a szocialista fiataloknak egy kis tábor volt faházakból, sátrakból. Még a Hangyának is volt ott egy boltja. Lili a Fészekben ismerte meg a férjét, és amíg lehetett, minden nyarat ott is töltöttek.

Lili húgom férjét az elsők között vitték el. A Muray nevű, nagykátai hóhérnak nevezett ember – akit a háború végén szerencsére fölakasztottak – a kommunistákat külön összeszedette. Anti egy büntetőszázadban volt, amit úgy hívtak, hogy mozgó vesztőhely. Ukrajnába vitték, aknát szedettek velük, és akik meg nem robbantak fel, azokat lelőtték. Anti is ott pusztult el

Közben az édesanyáméknak is el kellett költözniük csillagos házba. A Telepes utcába kerültek. Magukkal vitték a hálószobabútort és egy kis élelmet is. Lili húgom a lakásban maradt, és napközben mindig a szomszéd ház üres lakásában volt: egy vasalódeszkán mászott át a spejz ablakából. De egyszer hajnalban jöttek a nyilasok, elkapták, és elvitték Lichtenwörthbe, gyalog. Ez nem megsemmisítő tábor volt, de hullottak az emberek ott is, mint a legyek. Lili később mesélte, hogy emeletmagasságig voltak a halottak.

A KISOK pálya után nem sokkal összeszedték a házakból a zsidókat, és elvitték őket Óbudára, a téglagyárba. Többek között engem is. Kettes sorokban mentünk, és átmentünk a Lánchídon. A Lánchidat éppen katonák szállták meg, és rakták le a robbanószert, mert a németek fel akarták robbantani az oroszok elől. És ahogy mentünk a katonák között, folyton mondogatták nekünk: már nem tart sokáig, már nem tart sokáig. Szóval a katonák nem voltak mind megfertőzve.

A téglagyárban fiatal, 15-16 éves gyerekek őriztek minket puskával, de nem törődtek velünk, ránk se nézett senki. Együtt voltunk egy páran a házból, és három napig ültünk ott, minden nélkül. Enni azt ettük, ami volt. Én kockacukrot vittem egy kis táskában, és azt szopogattam, amíg volt. Víz se volt, és nem volt vécé sem. Két téglaégető között volt egy kis gazos, homokos tér, és ott vécézett férfi, nő, egymás mellett. De az ember nem törődött semmivel, csak azzal, hogy életben maradjon. És mindenki el volt a maga bajával foglalva. Aztán három nap után egyszerűen elengedtek bennünket. Nem tudtak már mit csinálni velünk, akkor már körül volt véve Magyarország, onnan már nem tudtak új transzportot küldeni.

A téglagyárból először Újlipótváros felé vitt az utunk, és ott az emberek főztek nekünk az utcán. Kályhákat állítottak fel, főztek, és mindenkinek adtak krumplilevest. Hát én olyan jót még életemben nem ettem! Hiszen már három napja éheztem. De én akkor már nem mertem hazamenni. Erzsi sógornőm és az unokahúga, Edit egy Vilma királynő úti panzióban rejtezkedtek álnéven. Jelentkeztem abba a panzióba, de ők nagyon kétségbe voltak esve, hogy nem tudnak velem mit csinálni, mert nincsenek hamis irataim, és énmiattam 16 ember is lebukhat, így ott nem maradhatok. Erzsiék végül ott voltak a felszabadulásig abban a panzióban, és Béla sógorom is úgy úszta meg, hogy spanyol védlevele volt, és azt hiszem nappal sétált, éjszakára meg bement Erzsiékhez a panzióba.

Akkor néhány napig bolyongtam, az egyik nap a Hollán Ernő utcában egy óvóhely előterében egy padon ülve aludtam, a másik nap meg megtudtuk, hogy abban a házban egy lakás üres az első emeleten, úgyhogy akkor már ágyban aludtam, párnák közt. Mindig másokkal voltam, máig sem tudom, hogy kikkel, de akkor az nem is volt érdekes.

Aztán valahogy megtudtam, hogy az apósom egy úgynevezett Vöröskereszt házban van a Király utca 46-ban. Az anyósom nem volt vele, mert ő valami ismerőséhez kiment Kőbányára, és ott beállt vicinek a házba. Otthagyta magára az apósomat, akit fölkerestem, és pár napig ott voltam én is a Vöröskeresztes házban. A fölöttünk lévő lakásban árva zsidó gyerekeket gyűjtöttek össze, és a kisebbek meg a csecsemők egész éjjel sírtak, úgyhogy nem lehetett aludni. Én már olyan álmos voltam, hogy napközben is leragadt a szemem.

Végül, valamikor december elején mindenkit összeszedtek. Minket is kivittek a Vöröskeresztes házból, és tereltek az utcán. Sötét volt már, délután, és én valahogy az egyik rokonunkkal mentem párban. És mind a ketten meglógtunk. Mert nem tudtuk, hogy hova visznek. Ha tudtuk volna, hogy a gettóba visznek, nem szöktünk volna meg. Utánunk lőttek, de nem találtak el. Ő aztán ment Budára, ott volt címe, én meg bementem a gettóba. Mert tudtam, hogy Erzsi sógornőmnek a nővére, Rezsa a Dob utca 13-ban lakik, a gettóban. Az a ház olyan volt, hogy volt egy egyemeletes épület a Dob utcára, egy üzlettel, ami kóser árut árusított, amögött volt egy hatemeletes bérház és annak az első emeletén volt a Rezsa lakása. Oda mentem.

Rezsa a férjével együtt hamis papírokkal, vagy menlevéllel bujdokolt, de a lakásban többen is ott voltak a rokonságából. Például egy doktor András nevű ügyvéd a feleségével, meg a férjem nagynénje, Silber Zsigmondné, Róza, és volt ott egy idegen asszony is a két gyerekével. Kétszobás volt a lakás, az egyikben volt a rokonság, a másikban a gyerekes család, a cselédszobában meg az apósom. A gettóban véletlenül találkoztam egy ismerőssel, aki elmondta, hogy a szüleim is ott vannak, a Klauzál utcában. Megkerestem őket – egy pici szobában voltak egy fiatalasszonnyal és annak a csecsemőjével –, és áthívtam őket Rezsához, úgyhogy együtt voltam a szüleimmel, ami borzasztó nagy dolog volt abban az időben. Így már tizenheten voltunk a lakásban.

Az én szüleim hősök voltak. Meg se rezdültek a bombabecsapódástól, meg ha a ház megremegett. Én féltem. Azt gondoltam, ha már idáig életben maradtam, én viszont akarom látni Ferit, és lementem a pincébe. A pince fás- és szenespince volt. Kitakarítottuk egy kicsit, leterítettünk matracokat és azon aludtunk a szüleimmel. Napközben mindig fönt voltunk a lakásban, csak éjszakára mentünk le.

Apósomnak prosztatarákja volt, és nagyon sokat betegeskedett. Nem tudta már tartani se a vizeletét, se mást. Melegvíz nem volt, úgyhogy az édesanyámmal naponta mostuk hideg vízben a piszkos lepedőket. Aztán az apósom már annyira volt, hogy nem is tudott magáról és akkor apámmal valahogy becipeltük az Akácfa utca 18-ba. Ott volt egy gettóbeli szükségkórház egy emeleti lakásban. De nem volt ágy, a földön feküdtek a betegek. Rezsa lakásából elvittünk az apósomnak egy nyugágyat, és szegény azon feküdt. Ő aztán ott halt meg a kórházban, és a Dohány utcai templom azon részében van eltemetve, ahol egy fát állítottak föl ezüst levelekkel, a leveleken a gettóban meghaltak neveivel.

Mi eleinte még főztünk, mert Rezsáék hagytak ott ennivalót. Sózott szalonnát, ami sajnos nem tartott sokáig, meg egy kis lisztet, úgyhogy tojás nélkül gyúrtunk tésztát és grízes tésztát csináltunk, azt vittünk az apósomnak. De mire odaértünk, már haldoklott szegény, meg se ismert minket. Aztán elfogyott az ennivalónk, és nem tudom, hogyan, édesanyám talált a ház folyosóján egy zsák lisztet. A liszt teteje tiszta piszok volt, de anyám leszedte, mi meg Rezsa egyik rokonával a lebombázott házak pincéjéből hoztunk szenet, úgyhogy tudtunk fűteni és tudtunk főzni. Anyám a lisztből élesztő és minden nélkül vízzel csinált lepényt, amit a sparhelt tetején megsütött. Mindenkire jutott három lepény, de mi anyámmal csak kettőt ettünk, apámnak adtuk a többit, mert ő rettenetesen szenvedett az éhségtől. Annyira, hogy belázasodott és fekvő beteg lett. Elhívtuk a Kertész doktort, aki ugyanabban a házban lakott. Megvizsgálta apámat, és azt mondta, hogy semmi baja, mindene ép, majd rendbe jön. Éhtífusznak hívták ezt a betegséget, magam is benne voltam a felszabadulás után. Nem tudtunk vele semmit se csinálni. Másnap aztán találkoztunk a Kertész doktorral, úgy, hogy újságpapírba volt csomagolva, és hozták le a lépcsőn. Mert ment a betegekhez, kapott egy szilánkot a fejébe és meghalt. Borzasztóan sajnáltuk, mert nagyon lelkiismeretes orvos volt.

Decemberben valamikor lezárták a gettót. De napközben, akár bombáztak, akár nem, akár esett, akár fújt, apámmal elmentünk azért a borzalmas ételért, amit a Hitközség főzött. A gettón belül a Körúthoz közel, azt hiszem a Kertész utcában volt a Hitközségnek konyhája, és onnan lehetett kannákban hozni az ételt. Még fizetni se kellett érte. Hát mi cipeltük, egyik kapualjból a másikig futva. Az ételhez eleinte kenyér is járt, olyan ragacsos, de finom kukoricakenyér, később nem volt kenyér sem, hanem – már nem tudom, hogy hívták azt az ételt – valami műanyagot kaptunk, ami megtöltötte a gyomrot. Olyan volt a színe, mint a borsónak. Nem is tudom, hogy tudtuk megemészteni, mert tiszta műanyag volt.

Január 18-án megjelentek a szovjetek. Kinéztünk az ablakon, és láttuk az orosz katonákat. A gettó akkor szabadult fel. Első dolga volt édesapámnak, hogy gyalog elment az Ilka utcába, megnézni, mi van a lakással. Hát kiderült, hogy mikor szőnyegbombázás volt, a mellettük lévő lakást eltalálták. Ott szakszervezeti vezetők bujkáltak, és azokat meg is ölte a bomba. A szüleim lakásának egyik szobáját is eltalálták, leomlott a fala, a fürdőszoba is használhatatlan lett, a másik szoba meg a légnyomástól üres lett, a bútor szilánkokra ment. Még szerencse, hogy a szüleim abba a Telepes utcai lakásba elvitték a hálószoba bútorukat, mert az így megmaradt. Apám sírva jött vissza. Nem volt hova menniük.

Közben Rezsa meg a férje visszajöttek, a rokonaik elmentek, mi meg maradtunk. Aztán apáméknak kiutaltak az Ilka utcai házban egy pici szobát az első emeleten. Akkor már kezdtek az emberek szerveződni, és a legtöbb házban összeállt egy bizottság – nálunk is volt ilyen a Károly körúton. A szüleim új lakásában az volt a baj, hogy tiszta poloska volt. Az egy istencsapás, az egy borzalmas állat, de a háború után aztán megszűnt, mert valamilyen kémiai anyaggal kiirtották őket. Az édesanyám nagyon tiszta volt, úgyhogy tisztogatta eleget azt a szobát. Fűtésük nem volt, és nem is volt lehetőség, mert nem volt kályha sem. De édesanyám föltalálta magát. Kiutaltak nekik petróleumot, és ő valahogyan szerzett egy nagy petróleumfőzőt, úgyhogy tudtak főzni, ha volt mit. De lett, mert anyám nagyon spórolt a petróleummal, árulta a Garay piacon és kapott érte élelmet.

Én visszamentem a Károly körútra, ahol két idegen nő, egy 18 éves lány és a 40 éves anyja lakott a lakásomban. A házmesternek voltak a rokonai. Mondtam, hogy nekem nincs hova menni, és beköltöztem hozzájuk. Két rekamié volt a lakásban, ők aludtak az egyiken, én a másikon. De sokáig ők a pincében aludtak, mert féltek az orosz katonáktól. Én viszont imádtam őket, mindegyiknek a nyakába borultam, roppant kedves voltam velük. Imádtam az oroszokat, hát hiszen nekik köszönhettem az életemet. Még most is szeretem őket, pedig tudom, hogy Sztálin milyen gazember volt.

Az oroszok sorba jártak minden lakásba, volt, ahol féltek tőlük, nem engedték be őket, de én boldogan nyitottam ajtót nekik. Tele voltam mindig oroszokkal. És csak akkor tudtam enni, ha nekik főztem. Mert nekem nem volt mit ennem. Az oroszok hoztak magukkal tojásport, azt összekevertem vízzel – víz már volt, legelőször a vizet kapcsolták be az ostrom után – és rántotta lett belőle. És kenyeret is hoztak, de milyen finom fekete kenyeret! Valahonnan szereztünk egy ütött-kopott kályhát, aminek az oldala lukas volt, dróttal volt összetartva, és nagyon kellett vigyázni, hogy a lángok ki ne csapjanak. A fűtőanyag pedig újság volt, és állandóan etetni kellett a kályhát.

De az oroszok bizony nőt akartak, és folyton mondták, hogy szpatty. Hogy lefeküdni. De én mondtam, hogy nekem férjem van. Tudtam néhány szót horvátul, azokat mondtam nekik, és megértették. Az egyik katona azt mondta, hogy ha nem fekszem le vele, lelő. Én meg azt mondtam, hogy nem féltem a németektől, tőled se félek. Erre röhögött. Úgyhogy nekem semmilyen bántódásom az oroszoktól nem volt. De minden házban volt egy kapitány, és ha valami nem tetszett nekünk, hívtuk a kapitányt, aki könyörtelenül büntette a katonákat.

A lakásból, mire visszamentem, eltűnt az ágynemű, meg eltűntek holmik, az egyik rekamié oldalát meg eltüzelték, szóval nagyon kevéssel kezdtem az új életemet, de engem ez mind nem zavart. Sokáig vártam haza a férjem. Volt egy bajtársa, aki a lábával ugyanabban a szükségkórházban feküdt, mint Feri. Az a fiú jelentkezett a sógoromnál, és Béla elküldte hozzám is. Kérdeztem a fiút, hogy hol van Feri eltemetve. Azt mondta, hogy abban az időben nem temettek.

Lili húgom csak valamikor júliusban vagy augusztusban jött haza Lichtenwörthből. Ő a sógornőivel volt deportálva, és a táborban a konyhán dolgozott, így jutott ennivalóhoz. Őket is az oroszok szabadították fel, és Lilit kórházba vitték, mert tífuszt kapott. Aztán valahogy vonattal hazajöttek, és egyszer csak szegénykém beállított az Ilka utcába kopaszon, mezítláb, egy szál ócska, rongyos kartonruhában. De akkorra a szüleimmel mi már összeszedtük minden eszünket. Ami volt kis ékszerünk, például nekem volt egy aranykarkötőm, azt eladtuk és az Ilka utcában az egyik falat felépítettük. Így a szüleim vissza tudtak menni a lakásukba, és Lili is velük maradt.

Én először az UNRRA-nál akartam dolgozni. Ez egy segélyszervezet volt, és a deportáltaknak osztogatott ruhát, cipőt meg ilyesmit. Szerettem volna ott elhelyezkedni, de anyósom, aki a felszabadulás után megjelent, mintha mi sem történt volna, nem engedett. Úgy kezelt, mintha a sajátja lennék. Viszont a Rezsáék csináltak egy üzemet a lakásukban. Az egyik rokonlányuk vegyész volt, és a konyhában valami vegyi anyagokból alkoholba való ízesítőket főzött. Irtó büdös volt, elviselhetetlen, de abból az ízesítőből lehetett rumot csinálni, vagy bármilyen likőrt vagy konyakot. Rezsáéknak én adminisztratív munkát csináltam, és ők ezért valami ennivalót adtak, és adtak egy nagy demizson alkoholt is. Én abból csináltam azt hiszem konyakot, és azt árultam.

A házunkban egy icipici lakásban lakott a feleségével egy régi ismerős. Miután nem volt élelem Budapesten, cserébe se már, ő elutazott vidékre vonattal, és azt ígérte, hogy hoz nekem is élelmet, ha éjjelente vigyázok az öreg édesanyjára, aki már nem tudott az ágyból felkelni. Én éjjel nagyon jól aludtam, de minden éjjel nem tudom hányszor fölébresztett a néni, hogy: Editke, pisilni kell! Aztán megjött az ismerősöm és hozott nekem egy gyönyörű hízott tyúkot, amit hazavittem a szüleimnek.

Az egyik rokonunk beajánlott állásba egy ügyvédhez. De én egy idő után úgy éreztem, hogy nem akarok mindig egyedül lenni az ügyvéddel meg a feleségével – aki egyébként nagyon kedves volt, meg az ügyvéd is nagyon rendes volt –, emberek közé akartam menni. 1945-ben már volt szakszervezet és én a szakszervezetnek már korábban tagja voltam. Találtam ott ismerőst, aki kiközvetített titkárnőnek a Gazdasági Főtanácshoz, aminek Vas Zoltán volt a vezetője. Vas Zoltán régi kommunista volt és az akkori Kommunista Párt alapítója. A Főtanács a Kereskedelmi Bank helyiségében volt, ott, ahol ma a Belügyminisztérium van.

A Főtanácsból valamikor 1945 végén megalakult a Külkereskedelmi Igazgatóság, majd később a Külkereskedelmi Minisztérium, és akkor odakerültem. A Külkereskedelmi Minisztérium a Honvéd utca 15-ben volt. Ott először Nyerges János titkárnője lettem, azután szintén általában titkárnőként dolgoztam. Utáltam a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgozni, mert általában nem volt fix helyem, aztán az ötvenes években lett ott egy információs iroda, ahol külföldi cégekről és hazai nemzeti vállalatokról kértek információkat – akkor alakultak olyan nemzeti vállalatok, mint az Agrimpex, Chemolimpex stb. –,  odakerültem és 1963-ig ott is maradtam.

1945-ben, amikor a húgom hazajött a deportálásból, azonnal belépett a Kommunista Pártba, és utána beléptetett engem is meg a szüleinket is. Lili vadkommunista volt már korábban is, de engem nem érdekelt túlságosan a politika, olyan langyos voltam e téren, semmilyen. A szüleink sem politizáltak, Ferivel sem politizáltunk, viszont Feri abszolút baloldali beállítottságú volt, és alakítgatott engem is, de nem sok sikerrel. A háború után a baloldali érzelmű emberek közül sokan beléptek a Kommunista Pártba, de nem elegen. Ezért az a mag, amelyik egy-egy intézményben vagy valahol dolgozott, igyekezett jó színben feltüntetni, népszerűsíteni a pártot, és mindenféle rendezvényeket csinált. Például táncestéket, kirándulást. Amikor a Külkereskedelmi Minisztériumban megalakult a pártcsoport, akkor ott is rendeztünk táncestélyeket, amin nagyon kevés nő volt, mert a pártban főleg férfiak voltak. Megjöttek a táncestre a férfiak – a nőkből nagyon kevesen, mert hát családanyák voltak –, és én olyan rengeteget táncoltam akkoriban, mint soha életemben. Aludni nem tudtam a fáradtságtól, a lábaim teljesen kikészültek. A háború előtt táncoltam utoljára, amikor még a férjemmel jártunk baráti társaságokba, ahol vacsora után mindig nagy táncolás volt.

1947-ben az egyik pártkirándulásra az akkori főnököm, Molnár Albert elhozta a volt sógorát, Szerényi Sándort. Sándor 1905-ben született. Két nővére volt, Ilonka és Juci. Ilonka, az idősebb volt Molnár Albert elvált felesége. Sándor tulajdonképpen asztalos volt, de főleg illegális pártmunkás. Neki már a szülei is nagyon baloldali emberek voltak, tanárok és a Szociáldemokrata Párt tagjai. Az első világháború után féltek, hogy le fogják őket tartóztatni, ezért kimentek Bécsbe. A két lányuk is utánuk ment, pedig mindkettő már férjnél volt, mert korán férjhez mentek. Sanyit ekkor a nagyanyja vette magához, és ő már 16 éves korában beiratkozott a pártba. Akkor Landler Jenő volt a párt egyik vezetője, a másik pedig Kun Béla. Sanyit Landler Jenő tanította a kommunista eszmékre, és őt szánta az utódjául. De 1926-ban Sanyit elfogta a rendőrség, volt is egy per Szántó Zoltán és Szerényi Sándor ellen, el is ítélték őket, és két évig börtönben is ültek. Aztán kihívták Sanyit Moszkvába, ahol valami ürüggyel letartóztatták, és onnan került a Gulágra, meg mindenféle északi lágerekbe, ahol 14 évig volt. Erről jóval később írt is egy könyvet Tizennégy év a Gulágon címmel. Mikor 1947-ben valahogy hazajött, úgy nézett ki, mint egy fogas, amire ráakasztják a ruhát. Sándor elkezdett nekem udvarolni, mentünk moziba, kirándulni, ide-oda, és aztán odavettem a lakásomba. Minthogy neki nem volt se lakása, se munkája, se pénze, és a szülei sem kerültek vissza Auschwitzból.

Még 1947-ben szegény anyám meghalt rákban, és édesapám a húgommal maradt az Ilka utcai lakásban. A húgom egy darabig a Pártközpontban dolgozott, utána elhelyezték egy vállalatnál, és annál a vállalatnál megismerkedett a nála tíz évvel fiatalabb Csíki Istvánnal, aki beleszeretett és feleségül vette. István azután munkásfiúból alezredessé lett. Roppant okos volt, és olyan modora volt, mint egy grófnak.

Nem sokkal azután, hogy Sanyi hozzám költözött, kaptam egy ajánlatot a Külkereskedelmi Igazgatóságtól, hogy menjek ki Párizsba dolgozni. Boldog voltam, mert egész életemben Párizsba vágytam, minden vágyam az volt, hogy oda eljussak. Már 1933–34-ben is megpróbáltam összekaparni egy kis pénzt, hogy kimenjek a párizsi Világkiállításra, és egyszerre három munkahelyem is volt ezért. Egyik volt a zománc-kartell, amely 9 órakor kezdődött és kettőig tartott. Utána egy olyan műhelybe mentem, ahol rádiókat gyártottak, és a rádióalkatrészeket kellett összeállítanom. Ez két-három órát tartott, utána elmentem a barátnőim édesapjához, Erdély Sándorhoz, aki könyvszakértő volt, és nekem diktálta a jelentéseket. De nem tudtam annyi pénzt összegyűjteni, amennyi kellett volna, úgyhogy fájó szívvel le kellett mondani az útról. Akkor abból a pénzből egy barátnőmmel 10 napra elmentem Abbáziába, ahol egy nagyon jó zsidó panzióban laktunk. A szobánk a tengerre nyílott, és én akkor láttam először tengert.

Mikor ezt a párizsi ajánlatot kaptam a Minisztériumtól, azt gondoltam, hogy jó, hogy itt van ez a Sanyi, elég jóban is vagyunk, kicsit bele is szerettem, de nem mindig adódik ilyen alkalom, hogy kimehessek, méghozzá fizetnek is érte, és így kimentem. 1948. június 2-án indultam, vonattal. Emlékszem, a vonaton reszkettem az izgalomtól, meg az alpoki hidegtől.

Párizsban a kirendeltségen – amely a kereskedelmi kapcsolatot tartotta az ottani Gazdasági Minisztériummal – lettem titkárnő. Egy ottani kolleganőm egy özvegyasszonynál, egy háromszobás lakásban vett ki részemre egy szobát. A lakásban fürdőszoba volt, de melegvíz nem, azt melegíteni kellett gázon és mosdótálban mosakodtunk. Párizs akkor nagyon rossz állapotban volt, a boltban minden jegyre ment, de nagyon jól éreztem magam a városban. Ott voltam először metrón.

1948 karácsonyán 3-4 napra hazajöttem. Jelentkeznem kellett a Minisztériumban, ahol Lajos Géza fogadott. Órák hosszat várattak, és nagyon rossz volt ott a hangulat, mert a moszkoviták átvették a vezetést, és nagyon rossz világ volt Magyarországon. Mikor visszamentem, el kellett mesélnem Károlyi Mihálynak, hogy mi a helyzet Magyarországon. Ő volt a párizsi követ abban az időben, de nemsokára lemondott. Ezután Szántó Zoltán lett a nagykövet, és ő teljesen kisajátított engem, mint munkaerőt. Állandóan a visszavásárlásra tonnaszámra visszahozott részvényeket kellett átvennem, és semmi mással nem foglalkozhattam. Akkoriban az Alliance Francaise-be jártam nyelvtanfolyamra, és azt borzasztóan szerettem. Nagyon gyorsan haladtam, minden hónapban egy osztállyal följebb kerültem. A tanárnő egy nagyon finom, ötven év körüli kisasszony volt, mellettem egy török kislány ült, volt ott egy amerikai néger, és voltak kínaiak is, akik olyan dolgozatokat írtak, hogy az tiszta költészet volt. Szántó Zoltán sajnos ezt megszüntette, mert nem lett időm tovább a tanfolyamra járni.

1950-ben hazajöttem. Közben Sándor a lakásomban lakott, és tartottuk a kapcsolatot, irogattuk a leveleket egymásnak. Ő közben szerzett magának egy lakást, közel a Városligethez, de együtt laktunk, és 1952 májusában össze is házasodtunk. Ez kényszerházasság volt, mert nem akartuk tulajdonképpen, de Moszkvából jött egy olyan irányzat, hogy az együtt élő párok házasodjanak össze, nem való az, hogy vadházasságban éljenek az emberek. Erre kénytelenek voltunk összeházasodni.

Pénzért visszaadtuk a lakásomat az elöljáróságnak – nagy volt a lakásínség, volt olyan lakás, amiben 3-4 társbérlő is lakott, és boldog volt az elöljáróság, hogy visszakapott egy lakást –, és beköltöztünk a Krisztina körút 75-be. Ott volt egy első emeleti, körülbelül 100 négyzetméteres, központi fűtéses lakás, aminek udvarra is volt egy szobája és az utcára is. A kettőt egy folyosó kötötte össze, ahol a ruhásszekrények voltak, és abból nyílt a fürdőszoba. Nagyon szép lakás volt. Egy volt bíróé volt, aki a kitelepítés elől a házvezetőnőjével egy másik lakásba költözött. A lakásban telefonunk volt, hűtőszekrényünk is és porszívónk is, amiket akkor vettem, amikor eladtuk az Ilka utcai lakást és abból kaptam 5000 forintot. Nagy pénz volt ez akkor! Az Ilka utcai lakást a húgom akarta eladni, nem akart már ott lakni, és bérbe vettek egy lakást egy nagyon szép helyen valahol Zuglóban.

Sándort nagyon hosszú ideig, azt hiszem 1954-ig nem vették vissza a pártba. A Villamos-műveknél dolgozott, és azzal büntették, hogy főelőadónál nem mehet magasabb állásba. Aztán Kállai Ernő javaslatára visszavették, majd a Központi Bizottság tagja lett és a Pártközpontban kezdett dolgozni, a kulturális ügyeket intézte. Nagyon sokat jártunk moziba, színházba, mert a férjemnek ez kötelessége is volt. Az akkori összes érdekes darabot láttam. És bekerültem a vezetők társaságába, a férjem ismerősei közé. Ez elég szűk társaság volt, és élénk életet éltünk mi, akik a Kommunista Párt tagjai voltunk – meg akik valamelyik funkcionáriusnak voltak a hozzátartozói.

A Pártban összejövetelek voltak. November 7-én, március 15-én, augusztus 20-án nagy ünnepségeket rendeztek az Országházban, amire több száz embert hívtak meg. Jártunk fölvonulni, azaz eleinte jártam felvonulni, később meg néztem a felvonulókat a tribünről. De én nem éreztem jól magam ebben a pozícióban. Először nem is tudtam, hogy mit beszéljek ezekkel a vadidegen emberekkel, de aztán kialakultak kisebb-nagyobb barátságok.

Nyaranta Balatonaligán voltunk a Pártüdülőben. Aligán 12-kor volt az ebéd. Egyszer, mikor ott nyaraltunk, látom, hogy a férjem beszélget egy emberrel, aki egy egyszerű fürdőköpenyben volt. Kiabálok neki, hogy Sanyi, Sanyi, gyerünk ebédelni. Erre a férjem int, én meg várok. Aztán kiderült, hogy Kádár Jánossal beszélgetett. Aligán ismerkedtem meg Sík Endrével, aki mikor Oroszországból hazajött, külügyminiszter lett, és egy rendkívüli ember volt, nagyon élveztem a társaságát. Párt-csereüdüléssel voltunk Romániában, Predeában és Szocsiban is. Szocsiba minden nemzet kommunista pártjából küldtek nyaralni embereket, voltak ott finnek, franciák, még mongolok is.

Voltak párttanfolyamok. Két vagy három fokozat volt. Az elsőn a pártról általában tanítottak, párttörténetet, meg ilyesmit, de semmi konkrét dolog. A másodikban már gazdasági kérdések voltak, ami már érdekesebb volt. Azután engem 1955-ben kizártak a Pártból – szerintem Sándoron akartak bosszút állni így –, azzal az indokkal, hogy nem vagyok elég fejlett ideológiailag. Hogy a kolleganőimmel nem ideológiai kérdésekről beszélgetek, hanem a macskámról. A Marci nevű macskám név szerint szerepelt a taggyűlésen. Azt is nagyon rossznéven vették, hogy Párizsban voltam. Irigyeltek. Én mélyen szégyelltem magam helyettük, mert többre tartottam a pártot, de bőgtem, mint egy állat.

1956-ról otthon semmit nem beszéltünk, arról, hogy mi történik, mert Sanyinak fogalma sem volt, hogy ez micsoda. Ő az oroszoknak drukkolt, mint hű kommunista. És annyira tisztázatlan volt a helyzet, hogy az ember nem tudta, mi lesz, hogy lesz. A férjem se tudta. Azt hittük, hogy a reakció visszaveszi az uralmat. Sanyi egy darabig még bejárt a Központba, én meg otthon voltam, és kilométereket jártam a lakásban idegességemben, hogy mi van vele. A házunkban reakciós fiatalok laktak fölöttünk, akik állandóan kötekedtek az ablakon keresztül az oroszokkal, akik végül egy gránátot repítettek az ablakukba. A gránát az ő lakásukban robbant, és megrongálta a mi mennyezetünket, úgyhogy az egyik szobából fölláthattunk hozzájuk. Át kellett költöznünk az udvari szobába. Mikor aztán novemberben-decemberben visszatért minden a régi rendbe, Sanyi azt mondta, hogy itt az ideje, most visszaléphetsz a pártba. Nekem eszem ágába se lett volna visszalépni. Mert a kollegáim a Külkerben határozott kívánságokkal álltak elő. Azt akarták, hogy mivel Sanyi bent van a Pártközpontban, szerezzen lakást ennek és ennek, meg intézze el, hogy kiváló orvosnak nevezzék ki ezt vagy azt. Én soha nem mondtam el ezeket a Sanyinak, mert tudtam, hogy úgyse csinál semmit, de emiatt is utáltam a Külkerben lenni.

1960-ban elváltunk Sándorral. Mert ő közben beleszeretett a titkárnőjébe. Az együtt töltött évek alatt én úgy kiszolgáltam őt, mint egy kiskutya, ágyba vittem neki a reggelit, a vacsorát, mert fájt a háta meg ezer baja volt. De a végén már úgy éreztem magam, mint egy házvezetőnő. Késő estig dolgozott, és még munkát is hozott haza, amit nekem diktált, én gépeltem, hogy tehermentesítse a titkárnőjét. Borzasztóan bántott, hogy én olyan sokat tettem érte, és ő otthagyott, de tulajdonképpen a hiúságomat bántotta, mert akkor már nem voltam belé szerelmes. Viszont úgy éreztem, hogy akkor lettem önállóan gondolkozó ember, mikor elváltam. Mert Sándor olyan erős egyéniség volt, hogy mellette mindig kis pontnak éreztem magam, aki nem tud semmit, nem ér semmit. Ő például nagyon rossz néven vette, hogy engem Kohnnak hívnak, többször szóvá is tette.

Miután elváltunk, Sándor büszkén mesélte, hogy kinevezték a Pártfőiskola igazgatójává, és a Sakkszövetség elnöke is lett, ő futtatta például a Polgár lányokat is. Nagy sakkozó volt, Kádárral is sokat játszott, de én a sakkot megutáltam mellette, mert a versenyekről mindig gyomorfájósan jött haza, úgy felizgatta magát.

1962-ben belügyminiszteri engedéllyel Kállaira változtattam a nevem. Azért Kállaira, mert a pártban volt egy nagyon kedves ember, a Kállai Ernő – aki 1954-ben felszólalt, hogy miért nem veszik már vissza Sándort a pártba. Új igazolványt kellett csináltatnom, és arra gondoltam, egybe elmegy a két dolog: az új igazolvány készítése és a névváltoztatás is.

Édesapám soha nem változtatta meg a nevét, és ő nem is tudott az én névváltoztatásomról. A húgommal eltitkoltuk azt is, hogy elváltam. Mikor azt kérte, hogy látogassa meg a férjem, akivel nagyon szerették egymást, azt mondtam, hogy Sándor nagyon el van foglalva. Tudomásul vette. Édesapám a háború után már nyugdíjas volt, de akkor a kereskedőket semmire nem becsülték, úgyhogy rendkívül alacsony nyugdíjat kapott. A Külkereskedelmi Minisztériumba lehetett vendéget hívni ebédre, és mikor a papám már nagyon idős volt, akkor is sokszor eljött trolibusszal, én vártam a trolinál, aztán együtt mentünk az ebédlőbe. Apám az élete végén már nagyon beteges volt és nem is hallott jól. 1962-ben, 80 éves korában halt meg.

Én 1963-ban átkerültem a Külügyminisztériumba. Ez úgy történt, hogy nagyon utáltam már a Külkert és panaszkodtam a húgomnak. A húgom legfiatalabb sógora a Külügyben volt személyzetis, és Lili szólt neki. Mikor ott megtudták, hogy mennyi nyelvet tudok, nagyon boldogan fogadtak. De még csak két hónapja voltam ott, amikor onnan is kiküldtek dolgozni Párizsba. Ekkoriban Algériában a kirendeltségen is megbetegedett két tisztviselőnő, és minthogy Párizs nagyon közel volt, engem küldtek át helyettesíteni őket. Ez nem volt jó, de nagyon érdekes volt. Algériát gyönyörűnek találtam, Algírban, a városban amerre jártam, mindenhonnan láttam a gyönyörű kék tengert. A kirendeltség egy nagyon szép villában volt, aminek a kertje tele volt embermagasságú kaktuszokkal. De rettenetes volt a klíma, nem lehetett délben kimenni, mert olyan forróság volt, hogy meg se próbálta az ember. Úgyhogy délelőtt dolgoztunk és délután. Hat hétig voltam ott, és utána boldogan mentem vissza az imádott Párizsomba.

1965-ben jöttem haza. A Külügyben akkor jött egy olyan rendelet, hogy az 55 éven felülieket nyugdíjazni kell. Én 57 éves voltam, és nyugdíjaztak. Eleinte elfoglaltam magam, például rendbe kellett hozni a lakásomat. Ebbe a svábhegyi lakásba, ahol most lakom, a válásunk után nem sokkal költöztem. A szomszéd házban lakott egy kolleganő, aki egyszer meghívott ebédelni, és annyira megtetszett a környék, hogy elhatároztam, kerül amibe kerül, idejövök lakni. És a kétszoba-hallos Krisztina körúti lakásomat elcseréltem erre a kis lakásra. Ez a ház 1942-ben panziónak épült, azért egyformák a lakások, és azért nincs is benne konyha. Mert a földszinten volt egy közös konyha.

Később nagyon üresnek éreztem az életemet, és napi két-három órás munkát vállaltam a Munkásőrségnél. Rettentő unalmas munkám volt: listákat kellett összeállítani, hogy a munkásőrség fegyverbemutatói mikor lesznek és kik vesznek rajta részt. Viszont nekem mindig nagy barátnői társaságom volt. Nyugdíjasként is összejártam a barátnőkkel sétálni, kártyázni, utazni. Sokat utaztam már a volt férjemmel is, őelőtte is, és később meg mindig vittem magammal egy-egy barátnőt. A válásunk után egy barátnőmmel voltam Jaltában, ami csodálatos fürdőhely. Jártam sokszor Jugoszláviában, sokfelé, nemcsak Abbáziában, de oda már szinte hazajártam. Voltam Rómában, Firenzében, Velencében, végigutaztam Olaszországon autóbusszal, vonattal. Voltam Prágában, Görögországban, Spanyolországban, az NDK-ban, Svájcban többször is, sőt 1957-58-ban ott is dolgoztam öt hónapig, a követségen voltam titkárnő. Izraelben is voltam 1993-ban, 85 évesen, társas úttal, repülővel, és az volt az utolsó utazásom. Nagyon tetszett, de nem éreztem magam otthon. Egy porcikámmal nem éreztem azt, hogy odatartozom. Nekem ez a hazám.

1967-ben telefonált nekem a Köpeczi Edit, akit a volt férjem révén jól ismertem, hogy vállalnék-e gépírást Köpeczi Bélának. Béla akkor a Művelődési Minisztériumban dolgozott és az Akadémián volt főtitkár-helyettes. A minisztériumban volt egy titkárnője, akinek ő privát is diktált, mert akkor kezdte írni a II. Rákóczi Ferencről szóló könyvét. De a titkárnő nyugdíjba ment és vidéken lakott, nem tudott neki tovább dolgozni.

Béla mindig vagy vasárnap vagy szombaton ért rá, úgyhogy attól fogva nekem nem volt hétvégém. De nem volt hétköznapom sem, mert amit lediktált, azt magánál tartotta, kijavította, aztán érte mentem és újból legépeltem. Volt hogy háromszor is át kellett gépelnem egy-egy szöveget. Ez volt az első munka az életemben, amit élveztem. Hosszú-hosszú évekig, egészen addig dolgoztam Bélának, míg egyszer a metrón rám nem esett egy férfi, és eltört a jobb bokám. Béla egy darabig még azután is feljárt hozzám, és nálam diktált. Én őt most is fölhívom néha, és úgy érzem, nagyon jó barátok vagyunk.

Béla mellett megtanultam fogalmazni, megtanultam, hogy kell írni. Mellette legalább két egyetemet elvégeztem, legalább annyi tudást szereztem, de nem hasznosítottam, csak amikor 96 éves koromban megírtam az első könyvemet. Akkor eltört a lábam, és mozdulni se tudtam. Kórházba kerültem, ahol nem tudtam aludni, és akkor végiggondoltam az életemet. Eszembe jutott a Máraival, Károlyi Mihállyal való találkozás, meg hogy milyen érdekes emberekkel és hogyan találkoztam. Eszembe jutott például, hogy amikor Athénból, az első nagy utunkról jöttünk haza a barátnőmmel, már a repülőtéren azzal fogadtak bennünket, hogy milyen szerencsétlenség történt Vályi Péterrel. Vályi Péter a világ legaranyosabb embere volt. Ha az ember találkozott vele, az öröm volt egész napra. Abból az emberből a szeretet, a jóság csak úgy sugárzott. És amikor Diósgyőrben volt egy kohóavatáson, valaki belelökte a forró masszába. Politikai gyilkosság volt. Ott a kórházban fejben megírtam a könyvem, s mikor hazajöttem, lediktáltam és aztán magánkiadásban kiadtam. Azért tartottam fontosnak megírni, mert rádöbbentem, hogy az egész életem összefügg a történelemmel.

És én nagy hazafi vagyok, mert most elkezdtem összeállítani egy könyvet azokról is, akikre mi magyarok büszkék lehetünk. Ebben mindenki benne lesz, akikről a Népszabadság hétvégi mellékletének portré-rovatában volt cikk. Gyűjtöm azokat az írásokat, és azért akarom kiadni, hogy ismerjük meg, milyen értékes emberek élnek közöttünk. De írtam már az utazásaimról is, és tervezem, hogy azt is folytatom hamarosan.

Nekem nem lett gyerekem, az első férjemmel anyagi okokból, mert nem volt pénzünk, hogy otthon maradjak, a második férjemnek pedig valószínűleg megváltozott a szervezete: soha nem védekeztünk, és nem estem teherbe. De szerettem volna gyereket, ma se bírok elmenni egy gyerek mellett, hogy meg ne simogassam. Lili húgom pedig 1968-ban sajnos öngyilkos lett. Ötvenkét évesen az idegei felmondták a szolgálatot, és nem tudott bejárni dolgozni. Leszázalékolták, majd pár év múlva hagyott egy búcsúlevelet a férjének, Budán elbujdosott egy erdőben egy olyan helyre, ahol nem jártak emberek, altatókat vett be, és egy év múlva találtak rá turisták. Addig az egész országban keresték, mert a férje a rendőrségen volt alezredes, és nagyon szerette a húgomat.

Mostanában már nem megy olyan könnyen a járás, de azért el-eljárok ide-oda, és minden nap az utolsó betűig elolvasom a Népszabadságot. Azok, akik körülöttem vannak, kényeztetnek, lesik a kívánságaimat. Csak ki kell mondanom valamit, már csinálják is. Úgy három éve körülbelül van egy Anikó nevű, hatvan év körüli barátnőm, akinek tragikus körülmények között meghalt az édesanyja, és engem egy kicsit az anyjának tekint. Néha hétvégenként meghív magához ebédelni, és olyankor nagyszerű, remek ebédeket főz. Aztán nagyon jóban vagyok Évikével, aki rengeteget ápolt engem, mert nagyon sok törésem volt, amikor nem tudtam magam ellátni. Intim, jó barátnők vagyunk. És van még egy Tündérem, aki takarít nálam, bevásárol, intézi a dolgaimat, és akivel szintén nagyon jóban vagyok.

Van egy fogadott lányom is Franciaországban, akinek nagyon jóban voltam az anyjával és akit hatéves kora óta ismerek. A Gondozási Központ nyugdíjas klubjából is van egy barátnőm, Ilonka. Ilonkát még annak idején a pártból megbízták, hogy szedjen össze harminc embert, és akkor alakítanak egy nyugdíjas klubot. Én segítettem neki összeszedni az embereket, jártuk a Sváb-hegyet, és mi is jelentkeztünk. Nem is gondoltuk, hogy ilyen jó lesz. A klubból kapom mindennap az előfizetéses ebédet, és isteni jó ebédet kapok. Különböző rendezvények is vannak, előadások, születésnapok. Én mindig jóban voltam a körülöttem lévő emberekkel, az iskolában is, a munkahelyeimen is, és mindenhol szerettek engem is. A klubban is szeretnek, a 95. születésnapomat megünnepelték, verset írtak nekem, és én is mindenkinek ajándékoztam a könyvemből és az útleírásaimból. Nagyon szép az öregkorom, kívánom mindenkinek, hogy ilyen szép öregkora legyen.

Albertos Beraha
Athens
Greece
Interviewer: Annita Mordechai
Date of interview: March 2007

Albertos Beraha has a childlike smile and a round face. He lives in a beautiful apartment in the suburbs of Athens, with his wife Deniz.

They live close to two of their daughters and all of their grandchildren; the third daughter visits them from Paris whenever she can. Around the house there are pictures of their children, grandchildren and family.

Albertos is a retired civil engineer but spends a lot of time in his study reading. In his study he has a big library with books on history, geography and politics.

There is a piano as well for their grandchildren to practice whenever they visit. His memories were always charged with emotion and he helped me gain a better understanding of life in Thessaloniki and the importance of family ties of Jewish families.

Whenever I went to his house, he always welcomed me with a smile and a plate of fruit.

• Family background
• Growing up
• During the war
• Post-war
• Glossary

• Family background

I don't know very much about the origins of my family or my great- grandparents. In the past, the origins of the family were traced according to synagogue, and my father used to say, 'del kal de los pescadores,' from the synagogue of the fishermen. Now, how we became fishermen from Sicily or whether they were real fishermen I have no idea. That is what he used to say though.

The actual site of the synagogue named the 'kal de los pescadores, which my father claimed was the one my family had its origins in, was never one I knew in the town of Thessaloniki. It probably no longer existed when I was born but that is where we originated from. It seems that back then there were different congregations around Thessaloniki, all said that their origins were from Spain but, who knows, it could have been Portugal.

My grandfather on my father's side was called Abraham Beraha and my grandmother, my father's mother, was called Mazaltov, nee Arditi. My grandfather died when I was three years old, so that would have been in 1928. I used to go to him every Saturday to get his blessing; he would put his hand on my head and say a prayer.

Grandfather Abraham was a shochet, which means a butcher. His education was religious but I don't know where he got his training. I know he was born in Salonica, but I don't know when. He was a religious man and his mother tongue was Ladino or Judeo-Spanish 1.

My grandfather Abraham had a brother who was missing; he had left Salonica. After a long time they discovered his whereabouts and realized he had converted to Islam and had become a Turk.

I can't remember his name, but I know that they found him in Constantinople [today Istanbul] where he held a high position in the staff of [Abdul] Hamid [(1842-1918): 34th sultan of the Ottoman Empire]. Hamid had made him director of the Regie National de Tabacs, the company that dealt with the transport of tobacco in Turkey.

My grandfather Abraham was in a difficult economic position having to sustain seven children on his shochet salary, so he used to go to his brother in Constantinople now and again for some assistance. The brother would give my grandfather a pouch of golden liras and he would come back to Salonica.

At some point the brother in Constantinople asked to meet his nephews and so my father, Carolos, and my uncle Morris, the oldest of the four boys, went with their father to his brother.

What is interesting is that this uncle had a daughter called Halide Edip; maybe you have heard of her? [Halide Edip Adivar (1884-1964): Turkish novelist and feminist political leader, who also served as a soldier in the Turkish military during the Turkish War of Independence.]

Halide was part of the close staff of Kemal 2; she was in the group of people who started of the Young Turk Revolution. Everybody knows her name but no one knows of - or if they do they don't speak of - her Jewish descent.

Now about my grandmother Mazaltov: I know she had three sisters, Myriam, Alegra and Eleonor. Mazaltov also had a brother, who was a 'troxodromikos' and worked for the Troxodromikon Electric Lightning of Thessaloniki in 1918. My father Carolos looked after all three of his aunts. He maintained many members of the family; he had his sisters to take care of as well.

Carolos's sisters were named Alegra, Lukia and little Rebecca. They were married: Alegra to Josef Brudo from Thessaloniki, Lukia to Levi Tazartes and Rebecca to a man called Cohen. Even though I have a picture of him, I don't know his first name.

Alegra, her husband and daughter, who now lives in the USA, and Zakinos, the son of another sister, were receiving some sort of help from Carolos. The structure of the family then was such that they didn't let anyone fall by the wayside; my father would take charge after any misfortune.

Carolos also had three brothers. Morris, his older brother, who was born around 1894, died some time in the 1960s. My father's two other brothers were Elias and Jim; Jim was older than Elias, who was the youngest of the family.

Jim and Morris were living in Athens before the war began. Elias got away from Thessaloniki on a boat and my Grandmother Beraha left on the train, as we did. The fact that she survived is the epic of the family. We all left Thessaloniki and came down to Athens and she came along. She only died after the Liberation, at some point in 1947.

My grandfather on my mother's side was called David Saporta and he was originally from Serres. His wife, Ester, was born a Saltiel. Grandmother Ester died in 1931 from a typhoid epidemic that was rampant in Thessaloniki.

I know that Grandfather Saporta died in 1912. He had a large family. He had two wives; from his first marriage he had two girls and after his first wife's death he married my grandmother Ester. She was a widow and had a son from her first marriage called Benveniste. So they had five children all together.

David Saporta was an employee of a pharmaceutical company and was a respected person; however he died early and left his children orphans. I really don't know much about his education but I know his mother tongue was Ladino. I think he may have spoken some French, as the company he worked for was a French one. He wasn't religious.

It was my grandmother Ester who was the most religious of all of us; she used to take me to the synagogue every Friday night to light a candle and to put some oil. She took me to a synagogue near the 12th state elementary school around Analipsis. My grandmother lived with us in the house.

My grandmother would also take me to the working class neighborhoods in Thessaloniki. There was a big fire in Thessaloniki in 1917 3 and almost the whole town had burned down, so lots of people were left homeless.

That was near the end of World War I, and when the British and French troops left the city their deserted camps were turned into refugee housing. Even when I was a child these refugee camps still existed; they were '151' 4 and No. 6 and Baron Hirsch 5. Only Jews lived in these camps and my father, who was a member of the Community Council, was in charge of this section.

David Saporta, my grandfather from my mother's side, had a brother who worked in the same pharmaceutical company; he was one of the people in charge of collecting the natural resources for the company. He would go out in the countryside of Macedonia in order to buy opium and saffron.

Since he went out in the countryside year after year he was well known in the area. However on one occasion he was out in the countryside touring and was caught by the 'komitadgi' [Bulgarian nationalist revolutionaries]. The story goes that they had a fight and he was shot and robbed and left in the wild to die.

Grandfather Beraha I saw every Saturday, he was very old and all he did was give me his blessing, he would put his hand on my head and pass the blessing on me. That is all the contact we had. I don't really know if he was a calm person but I remember him being serious, I don't have a particular memory of how he dressed.

He and my grandmother didn't stay with us; they had their own house. They didn't live in Jewish neighborhoods because after the fire of 1917 Jews and Greeks were living in mixed neighborhoods. We all had lots of Christian neighbors and generally got along very well with them. It seems we only had problems with the refugees, that is, the Greek refugees from the Asia Minor Catastrophe 6 or Destruction of the Greek Army in Asia Minor in 1922.

Neither of my grandmothers wore the traditional Sephardic dress, they were both dressed 'a la franca.' They both had long hair and always wore it tied up.

My family was my mother Mathilda and my father Carolos, my grandmother Saporta, my aunt Sarah, my mother's sister, and me.

• Growing up

We moved houses a few times. I don't have any memories of the place where they lived when I was born but I knew where it was as it was in the same neighborhood.

We had a family doctor called Dr. Valanidis. He was a Greek doctor who had studied in Italy. He had a beard and he had a bad leg and would walk a bit strangely. He was really nice.

Palaion Patron was our address and then Alexandrias and then another one was on Petros Sindika Street. That last house was an old Turkish house, really big and well preserved. It had lots of wooden features.

There are two things I remember very vividly, once when there was an earthquake in Arnea, and the whole of Thessaloniki felt it, I was in my grandmother's arms and she was washing me as it was Friday evening when the entire house started moving, and we all had to go downstairs and there was a big tremor.

We returned to the house at night to sleep but there were smaller tremors all night and as the house had double doors all night we could hear the 'tak tak tak.' The doors kept on banging; the house was old as I said.

I remember that in the corridor we had a piece of furniture, a buffet, and I had been given a toy car with lights that turned on and off, and I ran up and down the corridor playing with it, always though with my grandmother at my side protecting me.

In that big buffet my grandmother stored her sweets in ceramic pots and now and again the ants would discover them and she would have to empty them. On Saturday families used to visit each other. My cousins and aunts would come to see my grandmother on Saturday and later when she died they would come to visit my mother.

When you entered our house on Sindika Street you saw an open space and all around it there were the rooms, on the left I think was the bathroom and the kitchen. It had four or five rooms. My mother Mathilda and my father Carolos, my grandmother Saporta, my aunt Sarah and I lived together in that house. I shared a room with my aunt Sarah.

The house had electricity and running water. What was typical of the time is the way the bathroom was heated. We used to heat it up with wood. There was a metal structure with pipes that ran through it; it had two sides and that is where we lit the fire to warm it up. We used to do this not only to heat the water up but for the bathroom to warm up so you wouldn't catch a cold.

The house was heated by heaters called 'salamandra.' Each had a small window where we constantly added charcoal. However these were not enough for the whole house to be warmed up. There was a big heater in the living room that was part of the dining room, which was where the family met to eat and sit together. All the other rooms had wood burners, which were used to warm up the rooms only when someone was ill.

Winter was hell. I remember the cold weather very well, and the house was really cold. We didn't have anyone staying with us at home to help with the housework; I think we had a lady coming to help with the washing. At one point only we had a girl from a village who came to stay with us. I never had a nanny as we lived with both my grandmother and my aunt Sarah who looked after me along with my mother.

The second house, which we lived in before moving to the renovated Turkish one, had a beautiful garden that was on Koromila Street. It was a beautiful house; my father liked beautiful things, so he brought flower seeds from Holland. He wasn't the one taking care of them though, as we had a gardener.

The house also had a beautiful veranda looking onto Koromila Street. At some point my aunts and uncles stayed on the first floor of that house, but then we moved into the renovated Turkish house.

My father's full name was Carolos Beraha; he was born in 1898 in Salonica. He didn't live anywhere else but in Greece, and died in Athens in 1982. Appearance-wise he looked very much like me; he was a well built man but not too tall.

My father wore a 'republica' style hat. I even remember the brand: they were Italian made, very expensive, and were called 'Borsalino.' He had many of them and changed them according to what he was wearing. These hats actually survived, my daughter Nineta has them at her house, but I haven't seen them for a while.

Anyway, my father didn't have ginger hair; he only became ginger during the occupation when he let his mustache grow. He was a loud and talkative man. I am not sure if he had a sense of humor as we understand it today, but he was popular and had lots of friends. He read the newspapers at home; in our house there were always French newspapers. He had finished high school at the Alliance School 7. Everyone in Salonica spoke French back then as many people finished the Alliance Schools, which were spread throughout the Middle East and Persia.

My father was a currency broker; for example he bought and sold Russian rubles and would exchange them for liras in Salonica and then sell them in Athens. My uncle Morris, who was in Athens, did the same job as my father. My father had a Jewish associate; I don't recall his name. My father was very sociable; he had lots of friends who were either Jewish or Christian. Carolos and Ernesto Cohen and Ivet's father Isaac Beja were really good friends especially before Carolos got married.

Ernesto's family seems to have had a lot of money and when his father died he was left with a fortune, a shop and cash. He was a communist and he didn't care about money, so he either spent it or donated it to the Party. He managed to end up with nothing to his name.

Eventually, around 1925 he and his family had to move to Paris. They had a very hard time there as everyone had to work; he, his wife, his brother, his sister and their mother. His sister was married to a very difficult man, Beja. He had been married to a woman called Rinet with whom he had a daughter with red hair, very beautiful, but he got a divorce when in Paris. Being a communist he enrolled in the Red Brigades, to fight Franco in Spain.

All this time that Ernesto was in Paris, my father hadn't heard anything of him. After the war people tried contacting each other, my father went to Paris but didn't find him and then he went to London. It seems they were looking for each other.

The story is that Ernesto was probably captured in Spain and was taken to England. Carolos appears to have found him somewhere in England really tired and old in the company of this English woman, who took care of him, and he had a son as well.

Carolos had a really good friend, who was the director of Emporiki Bank [Commercial Bank of Greece], and he was the one who helped us to leave Thessaloniki safely when we had to. Moreover my father had two or three other really good friends from the time they were all single; only he was Jewish.

All these friends of his helped us to hide and leave Thessaloniki when the deportations began. They wouldn't come to our house as it was not safe back then to have men coming in and out of the house but my father saw them frequently. Almost every day he would go to their offices. Some of the names of these people I still remember: Hatsithomas, Kostandinidis, Petros Pougas and Laskarides.

The thing I remember most about my father is that he always worked long hours, he would spend the day out of the house working and in the evening when he came home his feet would be swollen. He always took a long bath in order to soothe his feet.

Even during winter when it was really cold and snowy he would get up early and go to work. I remember once when it was snowing he left the house and fell over because of slippery ice and had to stay at home for 35 days.

Carolos was active in the Jewish Community; he was serving as a member of the board when the German army arrived. He was responsible for the allocation of housing in the Jewish neighborhoods. If a place in these camps became vacant it was his responsibility to allocate it to others. He was dealing with all of this from the early hours of the day; he always left home at 6am in order to have time for everything.

He was not very religious but he never stopped being Jewish. You could say he was conservative. His mother tongue was Ladino and he spoke good French. He didn't know Greek and he didn't serve in the army.

My mother was called Mathilda and she was born in Thessaloniki in 1898. Her mother tongue was Ladino. She was beautiful, a brunette, and combed her hair in a modern way; she went to the hairdresser's and did lots of different things with it. She always dressed according to the latest fashion.

My mother lived in Paris from 1910 to 1915 where she studied to become a teacher, and then worked for a year in Casablanca, Morocco. After that she never worked as a teacher again. During the war she was in Athens and that is where she stayed after the Liberation and where she died. My mother wasn't very religious either.

My mother's sister, Sarah, was not married and lived with us. Sarah was older than my mother. She still had Spanish citizenship as she had kept it all her life; my mother lost hers when she got married. Sarah had come out of World War I sick with tuberculosis.

She had to go to Davos to a sanatorium to get better. She went there in 1924. She left her mother and went to Switzerland, my father used to send her money and support my grandmother as well. She weighed only 42 kilos when she first got there.

My parents' social life always had to include Sarah and that could be an issue. But as I have already said, families were tight-knit and helped each other. There was also Sterina, the sister of my grandmother Saporta. Carolos used to take care of her and her family too. Sterina's daughters were called Sarah Shoulam and Kouenca; they were my mom's cousins.

I wouldn't describe my parents as religious really but they were conservatives for sure; in our house we kept the traditions.

Their mother tongue was Ladino and they both spoke French as they had both graduated from Alliance. My mother Mathilda really enjoyed speaking French; she read in French and loved reciting French poems.

My parents mostly read history books and literature and my mother used to do recitation. They both read whenever they had some spare time. My father mostly read newspapers but he did read books as well, the time he most often read was when he got up in the morning.

He mainly read 'Le Temps' which eventually became 'Le Monde.' He chose not to read the Jewish papers of Thessaloniki as he spent all his time down in the market and so had no reason to.

They would encourage me to read as well but I was lazy and my mother would pester me about it. Thessaloniki didn't have a library, or at least I don't remember one. My parents were not really the sort of people to sit and read history through specialized books.

The books they read, they bought, and I still have some of them here in my library. I actually don't know if these are books my father had before the war and managed to save or books he bought later. These books with the colored jackets that you can see in my library were his.

We had electricity at my father's house but we only used it for light; it was too expensive to use it for heating. We even had an electric cooker but we never had time to connect it as the Germans invaded.

We never had a cook in the house. It was always my mother who cooked. I never had a lady to look after me. I once tried to learn the violin but it was a disaster.

We didn't have a car in Thessaloniki but my father had a friend who owned one and he would come and pick us up for a ride. It was a Dodge with a convertible top. Men used to go out on their own sometimes back then and they took me along with them.

When my father was a young man, socialist principles and the socialist party in Thessaloniki influenced his views. However when he grew up and started becoming someone of importance, he became a boss himself; when he started earning money he abandoned socialism and was never a member of any political party. What my father really wanted was to become Greek in essence.

Later on though, when things started becoming hard for Jews, he became a member of Keren Kayemet 8 and worked really hard to help all the immigrants who were leaving Europe and were passing through Greece on their way to Palestine; they had nothing to their name and my father was fundraising for them.

He never really thought of leaving Greece himself, I would think because he had a fully functional business in Thessaloniki and to go to Israel seemed hard. He didn't know any Hebrew; that is, he knew enough Hebrew to read the Haggadah but that was it. He even did business with Israel but still he never considered immigrating there.

My father had finished the Alliance School and my mother Mathilda too; she also studied to become a teacher, as I have already mentioned. Her diploma is hanging on my daughter Mathilda's wall.

The story of my parents' meeting is a really interesting one. When my mother graduated from the Alliance School she was sent to France to do her teacher training, while she was there World War I began and she had to stay there. When she finished her training she was sent to Casablanca in Morocco to teach. She stayed there for a couple of years and when the roads were once again open she came back to Thessaloniki.

She arrived at the port of Thessaloniki and the story has it that my father Carolos was thunderstruck. He saw her coming down the stairs of the boat, decided she was the one and they almost eloped. Back then to get married one had to go through a whole procedure; he didn't want to delay so he took her to Venice and it's there the ketubbah was written and they got married. It was exactly the opposite of an arranged marriage! They were married one year before I was born in 1924, and my mother got pregnant soon after they were married.

Mrs. Aglaia Schina owned the school I went to for elementary education. It was right next to my house in Analipsi where we lived when I was young. It was a mixed school with many Christians and many Jewish students but we all studied together.

Among my Jewish classmates were a boy called Allouf, who was a very good student, and a boy called Salmona. The reason I went to a Greek school was because my father realized the Greeks had come to Thessaloniki for good and the one sure way to survive was to know the Greek language well.

I had lots of friends from school and I used to play with them in the neighborhood as we all lived close to each other. I have a friend from that school who still remembers me today; he is a doctor at the Mitera hospital, which is a maternity hospital.

High school is a different story, we didn't have sports teams and EON 9 was active already and so anti-Semitism was obvious by then, and we were not included in any of that.

To get to the high school I had to take the tram, it was a vocational high school, as they called them then. It was situated at the YMCA [XAN] building which recently burned down [in 2005], just close to the International Fair complex in Thessaloniki.

In that school the ratio of Jews to Christians was almost one to one. We were all in the same classes. I didn't really have a favorite course and I can't say I was a great student. I have no memory of any special incidents that took place in the school.

Anti-Semitism was sort of legalized at some point though and it became very obvious at school. Every Wednesday they would gather up all the Christian students and have a few hours of 'political education,' which meant that everyone that was member of EON - Jews were not allowed to be members - would be rounded up and indoctrinated with nationalistic and anti-Semitic propaganda.

They didn't have to march, which was what they did with EON, but they were taught lies about the involvement of Jews in the fight to free Thessaloniki from the Turks. We were rounded up separately and did nothing but still we were not allowed to go home. This is how anti-Semitism began in the schools.

The last three years of school in Thessaloniki three brothers appeared at the school; they were called Asseo. They were from Vienna, their mother was Viennese and she was a really good piano player. Their father had died and they came to Thessaloniki to survive.

When the transportations began their mother went to the Germans and said that their names weren't right and that they weren't called Asseo but Gelbart and so they were baptized Gelbarides. George, Alexandros and Carolos Asseo became Gelbarides. We lost contact during the war but I know Alexandros had tuberculosis and he came to Athens where he died shortly after.

George lived for a long time in Thessaloniki and was always very clever and educated. They were all very educated and when they came to the school they made all of us feel useless. George had scoliosis, a serious condition. He got married in Thessaloniki and had a girl.

Carolos, who was really young when they first arrived, went to school after the war and then was hired by the Red Cross and later got a job with BP. He was very successful in BP because he was multilingual and they used him for different positions. He was sent to Italy and the UK and ended up being General Director of BP Italy. He always kept the Gelbart surname.

My father found him after the war; they met up in Spain at a Chamber meeting. Gelbart would always send us a special card to let us know that he was moving houses, it would say, 'Mr. Gelbart will be residing at this and this address from this and this date.'

They were really saved by their mother, who survived during the war by doing translations from German to Greek

As for private lessons at home, I studied French with my mother, who was a teacher. When I grew up a bit I started going to the Lycee Francais to learn it properly. I tried to start learning Hebrew for my bar mitzvah but the Germans invaded and I couldn't carry on.

We were going to Baktche Tchiflic. I never had a pet and we never really cultivated the land ourselves.

For holidays we would go to Florina and then to Pelion, I remember both places being very beautiful. We would always take the train to get to our holiday destination. I remember that most summers before the war, we spent our holidays in Florina; back then the sea wasn't as popular for vacation as the mountains.

I think that was because many people had weak lungs. My parents never went on holiday without me. I had never traveled abroad before the war. I remember playing in Florina with some Greek boys; one of them was called Varadinis, and later became a doctor, and some Jewish kids called Avagiou.

I remember that once we went walking and saw this school with lots of girls. It seems it was a House Economics School for Girls. The Greek state was trying to harness the Greek spirit in the areas around the Bulgarian border. The girls were being taught Greek above all.

So in 1933 there was a 3E phalanx 10. The 3E were nationalists, who used to wear yellow armbands and had the two-headed eagle and flags. They would stroll around Florina and do whatever was possible to Hellenise Macedonia. You see back then in Florina they spoke the Vlacho-Serbian dialect and not Arvanitica. We were in Florina and suddenly these people showed up and started marching.

• During the war

We were in Pelion when the war was declared and I remember the panic among the tourists there. Loads of Greeks from Egypt were on vacation there and suddenly they all found themselves in the middle of the war zone and so they all hurried to the ports to get boats back to Egypt.

All my cousins were older than me and went to the Italian school and I had one more cousin in Athens, the son of my uncle Morris. My other cousins were called Tazartes and were the sons of Loukia. They all were very good students. When I grew up a bit I had one cousin I used to hang out with even though he was older, I used to go the cinema with him.

His name was David Benveniste. We would go to the various cinemas in Thessaloniki, as there were lots of them around town. As he was three or four years older than me, he took on the role of my guardian.

We used to play various games in the street with other kids, like the one called 'tsilika tsoumaka.' I guess I should explain what that game is as people these days don't play it. You have four pieces of wood, three of them long and one short.

So what you do is make a small hole and you put the small piece in it and hit it with the long one to throw it far away. We also used to chase each other and played all the typical games everyone played in the street. We were totally integrated into the Greek environment.

The children I used to play with in the neighborhood were not only Jewish kids but Christian as well. I never had the chance to be in a sports team as the war began, and I was just about to turn 14.

We always had good relations with our neighbors, Jews or Christians, apart from one incident when someone started throwing stones at our house but that was only once. The rest of my family lived around Thessaloniki and even though we never had a standard day we met up, we did see quite a lot of them. Big families always have their fallouts but in general we all got on.

On Saturdays we went to school and I never went to the synagogue apart from when I was really young and my grandmother Ester would take me to the synagogue to light a candle. Generally, as I grew older I would go out on Saturday night, to a movie with my cousin, as I have mentioned above. I never went to the summer camp because there was only the YMCA [XAN] summer camp and they wouldn't have us.

For summer my father and a friend of his, Anton Cohen, would rent a boat and go from the house to the market in it. They did it for exercise I think. A fisherman would wait for them; they would row to the market. I would go with them and when they went to work I would walk around town and then take the tram back home.

We generally kept Jewish traditions at home. We would keep the taanit for Yom Kippur and we would have a seder table for Pesach. We didn't really keep the Sabbath though.

What I remember vividly is that when Pesach was over, and spring had already begun my grandmother Saporta would take me out to the fields and we would collect some grass and bring it home to throw it around the house and she would say some words. It was like a ritual to bless the house, I think, but I have no idea what she said.

My grandparents didn't go to the synagogue for Sabbath, rather my grandmother would light a candle every Friday night. The truth is that my grandmother Saporta did keep the Sabbath and up until we came to Athens the women in the house wouldn't cook on Saturday.

In Thessaloniki there were two or three factories that produced matzah, it wasn't like today when we buy it in boxes, you had to get big pieces of it and there were the 'hamalides' [hamal in Turkish means porter] who would carry them home.

Moreover I remember that all cutlery and plates had to be changed and so we would bring out the 'losa,' which is the box with the special utensils for Pesach. They would take everything out of the box and wash it and that's what we would use over that period. The box was sent to the matzah factory, which we use to call 'la fabrica de matza' and it would be filled up with matzot and sent back home with the 'hamalides,' and we would eat from it throughout the whole Pesach period.

The women of the house would cook all sorts of traditional Pesach dishes; I remember particularly a fish they used to make with vinegar. It was my grandmother's specialty: 'peshe en salsa.'

Even if they cooked ordinary food it would certainly be kosher. The seder would take place at our house and it would be attended only by the close family that lived together. At the head of the table my father would be seated and on his right my mother and next to her Sarah. I don't ever remember having someone outside the family at the table. It wasn't at all like today when we have huge tables with all the extended family.

I don't remember Rosh Hashanah, they probably did what we do today: 'rodantsas con calavasa' and 'rodantsas con spinaca.' However, I do remember Yom Kippur and I remember Saturdays: my mother wouldn't cook on Saturday, she only started cooking when we moved to Athens. For Pesach my father did the whole seder dinner in Ladino; we had a recording of him but unfortunately the tape disappeared. It was impressive as it was all done in Ladino.

For Yom Kippur they would keep the taanit [fast], even my mother and grandmother did so. My father would take me on Yom Kippur to a really small synagogue in the Allatini orphanage for boys and we would spend the whole day there. He would normally keep the taanit but sometimes he didn't, as he was liberal when it came to traditions.

Some of the institutions of the community in Thessaloniki I do remember. There was the renowned Bikur Holim [Hebrew for 'visiting the sick'] for children and people with no income. Furthermore I remember several Jewish Cultural Clubs that had their receptions at big venues.

The most famous one was the hotel Mediterranee, which was later demolished in a night as it was in a really bad state. It was situated on the beach and it used to be very elegant and grand; the community of Thessaloniki would use it for the big celebrations.

Before the war there were touring orchestras that traveled from town to town, one of them was Attic, an old singer and songwriter; very famous before the war. And another band from Argentina with Eduardo Bianco came to play every year.

Two three years before the war was the last time he came. He sang in Spanish and as the majority of people in the community were Spanish speakers, the band was extremely popular; they would come for a month and stay for five. I used to go and listen to them with my father even though I was still young.

The first time I actually experienced anti-Semitism was this one time in the area of Analipsi on Petros Sindika Street and Trapezoundos Street. Pipiliangopouli was the name of the neighboring family at that house. They were a bit anti-Semitic, once their children threw rocks at our windows. That was around 1938-1939; the atmosphere had begun to change and become hostile.

Another time the 3E were going to Thessaloniki for a big meeting of EON. They had brought their children and there were people from all around. A horrible accident occurred. On the trains in Thessaloniki there were too many people and because it was summer and really hot, the children rode on top of the train instead of in it; but there were bridges on the rails and for anti-earthquake measures the tunnels had some metallic beams running through on top of the wagons.

So as a wagon went into the tunnel there wasn't much space on top of it. As the wagon went in on that occasion the children who were on top were crushed and killed. This was sometime between 1934 and 1940. It was big news in Thessaloniki back then. Lots of kids were killed.

I remember that in our house we always had a radio as I had an uncle who imported radios. That was my father's brother Elias who at some point had worked with my father just like most people in the family. So basically we always had contact or information about what was going on in the world. My aunt Sarah would listen to it all day and she would tell us the news.

One day I remember my mother walking into the room at 6am and saying, 'So guys do not get scared, but the war has been declared.' And that was it, that was the beginning of the war for me. Everyone was out on their balconies.

We actually didn't stop going to school as the authorities were afraid of the Bulgarians and so wanted to keep the Greek spirit going. We went to school until the Italians started the air strikes over Thessaloniki 11 and we were all sent home.

At the house our neighbors and my father had decided to build a concrete bunker in the basement with a separate entrance and exit. So whenever we heard the sirens we would all go to this bunker. In the meantime, everyone from the neighborhood went to a newly built French school that was close by in order to hide.

However, to get out of the house and go there it was really dangerous so what people did was to have the back doors of their houses open for anyone to use instead of walking through the streets. These doors connected the houses and so when the sirens sounded people would use them to go to hiding places. It was this way that people kept moving around town even after the Germans imposed a curfew, from one house to the next and so on.

I am sure you have heard of the call for all Jewish men to go to Eleutherias Square 12 when the Germans entered Thessaloniki. At Eleutherias Square neither my father nor I went, as he was a year older and I was a year younger to the age limits.

In order for anyone to travel through Greece, they had to have specific documents and permits. In effect we were stuck in Thessaloniki. Jews were not given permission to travel; however my uncle Elias and a friend of his left in a boat from Thessaloniki to Katerini and from there they moved south.

Jews were all denied permissions, and I remember the Governor General of Macedonia, his name was Kirinis, had a lot to do with it. He knew it was impossible to travel safely without the right papers and still he would deny all Jews permits. When the Germans arrived it was possible to move around the country, as there was no police or a functional state mechanism really.

My father used to travel a lot at the time, as there was big movement in the area of his profession, foreign exchange and golden liras were very popular. He would travel by taxi. There were both buses and taxis working on gas instead of petrol which was produced through an incomplete burn of charcoal. If you burn charcoal at the point were it starts going reddish it produces carbon monoxide, which is a source of energy able to mobilize engines.

My father, apart from the work he had to attend to in Athens, would always take two suitcases full of food for his brothers there because at the time there was almost a famine in Athens. My father was such a courageous man; he had certain strength, which is impressive. The reason he actually went to Athens was that if he bought golden liras for 200,000 in Thessaloniki he could sell them for 400,000 in Athens. He was a really strong man, my father.

When the Germans ordered the Jews of Thessaloniki to present themselves in Eleutherias I didn't have to go, as I was a year younger and my father was a year older than the ages required.

I have already mentioned my father's involvement in the Jewish Community. When the Germans took over Thessaloniki, they rounded up all the Community Council members and put them in a house and interrogated them, in order to learn the things they wanted. I have no idea what that was though.

They kept them there for about 15 to 20 days and then let them go. They used an interpreter, a guy who lived in our neighborhood. His name was Faidon Kontopoulos. While they were being interrogated by the Germans, he had the courage to tell my father and the others, 'Do not listen to them; do what you have to do if you want you answer, if not don't.' He helped them a lot at the time, which made my father respect him greatly.

He left for the Middle East and when he came back he was studying Chemistry in the Polytechnic School at the same time as I was studying to be a civil engineer. He was a few years older than me and he was tall and blonde. My father was very fond of him; he was a courageous man, a good man. Eventually he married a Jewish girl of the Saltiel family.

We left Thessaloniki just after the first deportation took place. Let's take it from the beginning though. We originally moved to the ghetto close to the train station. We took only our clothes and left everything else. Some of our stuff we gave to an Armenian friend of my father who had a warehouse to store them in.

When Thessaloniki was being bombarded most things got burned but the carpets were still in that warehouse. In these carpets my parents hid pictures and documents, which I still have. David Benveniste was my cousin and the Germans eventually took him. We found out while we were still in Thessaloniki.

You see, the whole of Thessaloniki was split in different ghettos 13 and deportations were taking place ghetto by ghetto. So people from the ghetto where they were staying were deported before we left Thessaloniki.

At the beginning we were in a ghetto in the market so my father could still be in contact with the city centre and the market. My father wouldn't give up; he would go to the market every day as the ghetto was just there. When the first train was filled and left the station, I was there as a civil guard with one of my cousins, and then we moved to another ghetto.

We were given the duties of civil guards by the community in order to help out in little side jobs and we wanted to be part of that so we could move more freely in the ghetto. The worst part was that we had to help people get into the trains, mainly the elderly and children.

It is there that I saw through a window that Ericka Kounio was being deported. I didn't see anyone else I knew, probably on that same train there was my mother's cousin but I didn't see her. The lines of people were moving women, children, old people who couldn't climb on the wagons alone and our role was to help them.

When this whole issue of the deportation finished and we went back to our family, we recounted everything we had seen and it was at that moment that the decision was taken, we would either be caught or we would get out of there.

The day before the first transportation from our ghetto took place we moved ghettos and went to the other one. I don't really remember the second time we moved, as we really didn't have any stuff any longer, we had left it in our house on our first move to the ghetto.

My father was really a blessed man, charismatic. He had a friend in town; in order to go and see him he went into a park and took off his coat and turned it inside out and carried on in town. As my father was a member of the community council he had to wear a yellow armband when he was out, that is why he had to turn his coat inside out.

He went to meet his friend Giannis Hatzithomas, who was a very good friend of his and the director of the Commercial Bank of Greece, and he said to him, 'Giannis, I don't know what you are going to do but I have to leave, I don't care how.'

This Giannis, a hero himself, had some cousins who worked on the railways, and with money and lots of courage they agreed to help. It was me that left first with a friend of my father's named Sam Saltiel. Just before we set off my father said to him, 'Sam, toma el chiquitico [take with you the child] and whatever luck you have...'

So at night we wore a blue coat and a railway hat each and we got into the train station that was guarded by the Germans. While the Germans were inspecting the train carriages we would jump from one wagon to the next to avoid them.

Finally we were put on one of these wagons that have a platform and a small house-like building on it. Back then the trains didn't have brakes that worked with air like today but had mechanical brakes that had to be worked by someone. That's why there were these people working on the trains.

Our goal was to get past Platamonas because the Germans and the Italians had split Greece into two. Platamonas is a bit further north than Larissa. When the train got to Platamonas we had to hide in these house-like buildings each in a different one and we got past the checks. It felt like we had been saved because the Italians were much friendlier towards the Jews.

We carried on to Larissa where we found some other Jews we knew and they helped us go to Volos where some other Jews helped us out. We got on a truck that carried cotton wool and made it to Athens. It took us two days to get to Athens where we met my uncles and they had already rented a house for us.

When the news of our safe arrival reached my father through a telephone call from one of my uncles, he took my mother and they made their way down to Athens as well. They had to act as we did, hide to get past Platamonas and from there to Larissa. There the Fais family - may God keep them safe, although they have passed away and only one of the daughters survives - helped them out. Imagine that one of them even offered to escort my parents on the way to Athens. He did so because my father didn't speak good Greek. He brought them down to Athens and made his way back to Larissa.

My grandmother Saporta had already died in 1931 when there was a typhus epidemic; today typhus barely exists. Sarah had Spanish nationality and so didn't come down to Athens with my parents. She was waiting to leave Thessaloniki with the rest of the Spanish nationals but she couldn't be separated from the family and so eventually got in touch with the people who helped us get down to Athens and she suddenly appeared in front of us there. So eventually the whole family was reunited.

We stayed in that house on Solonos Street for a while, up until the Italians had to surrender, Badoglio 14 did. When the Italians lost power, things became totally different and the German Occupation started [in September 1943]. Then we decided once again that something had to be done. Our house was on Solonos and Lecabetus Streets; it's since then that I started claiming I am an Athenian.

When we moved to Athens I decided I would try to get into the Polytechnic School to study Civil Engineering so I was preparing for the exams and was enrolled in the Polytechneion to take them when suddenly something happened, I don't exactly know what.

The government had several young soldiers who were studying at the Military School for Career Officers - Evelpidon - who were sent to the Polytechneion in order to either train or at least stay out of trouble. So one day we were taking the exams when during one of the breaks some kind of upheaval was obvious. No one had realized what and why there was much movement but suddenly someone called out loudly, 'The Germans the Germans...'

The Polytechneion has walls all around it, so we were trapped. I was looking around me, I had no papers or the ones I had were faked so I could not be searched. I was looking around and suddenly I saw on one side of the wall towards Tositsa Street there was an old cooker left there, and I saw these little kids climbing on the cooker and over the fence and out on the street.

I decided I was going to do the same thing and climbed on the cooker and on the wall, and it was only then I realized that it was four to five meters high. I had no option, so I said to myself, 'you either break a leg or you get to survive,' and jumped.

I got up and crossed over to the other side of the street where the museum is and walked casually along. I walked 200 meters and the first German appeared on the side of the Polytechnic holding his machine gun so others wouldn't jump over the wall. That was the end of my exams; I took them again after the war.

It was then that another of my father's friends appeared. In one's life, if one is a good person, well respected and loved by his/her friends, the most important thing one possesses is friendships!

So this man arrived, a friend my father had helped back in Thessaloniki through a tough period in his own life. You see, my father was very generous and everyone that knew him well enough called him Charles. This friend then goes, 'Charles, I still haven't thought of what you and your son are going to do but your wife and sister-in-law I will take with me to my sister's house, in Kalithea.'

My mother Mathilda and her sister Sarah stayed in Athens, and my father and I were sent to Leivadia where there was a plain, the Copaida plain. It was through the Resistance that we were sent up there. Around the Copaida plain there are some villages.

We were sent to a doctor up in a village and he sent us to another village, where we stayed. It was difficult to live up there in a small village. That was all happening in 1943 after the Italians had capitulated.

The village was called Pavlo and there we rented a small house and stayed there trying to survive just like everybody else did. Before leaving Athens my father gave the friend that was going to hide my mother and aunt all his money and asked him to send us some money when he could.

Money back then was gold sovereigns [liras]. Athens in those days was supplied by the black market merchants that would go around the villages and would barter, for example, twelve eggs for some flour and so on.

One of these merchants was in touch with our friend in Kalithea and my father had a code with him that he would send a note, which would say how many liras we needed. This black market merchant would bring the money each time. May God keep him safe! It was with these liras that we survived even though we really lived on bread and onions, as there was not much else in the village.

My father's friend Sam Saltiel, with whom I came down from Thessaloniki, didn't come up the mountains with us, but was saved as well. There were these two brothers though that came along with us, the Cohen brothers, who were old friends of my father. Together with them we went through the occupation and then took our separate ways. We would hear news of the well- being of my mother and aunt through the same black market merchant; this man never asked for anything in return!

The rest of the family hid as well, my uncle Elias found a girlfriend who agreed to hide him and his brother and their mother. My uncle Morris hid with his wife and child somewhere else. I have to mention that all of them survived on the money that my father had stashed away.

My cousin, the daughter of Alegra Brudo, my father's sister, who now lives in the USA, still remembers going to Mr. Depasta to be given one golden lira. Everyone did the same; thank God there was this money!

While we were hiding in the mountains we never experienced any anti-Semitic incidents. When he was young, my father was a member of the Zionist Federation, which was a bit left-leaning. So he knew a few things to help get around, he knew Communist songs in French and he used to sit in the Cafenio [café] of the village with everyone else and he would lecture them on Communist theory and teach them to sing these songs.

It was in that village that I first heard that the British were planning to land. In that village they had a coal mine, essentially big holes in the mountain that they would produce iron from. It was there I hid my radio and a car battery; we would go each day and listen to the news. The news would be broadcast in English on the BBC World Service and, as I was the only one to know English, I would listen and then report to the rest of the village.

One day I went to listen to the news and I couldn't understand anything. I remember the BBC signal very vividly: 'dan dan dan....dan.' I tried to understand but couldn't make out what they were saying. It seemed some irrelevant stuff but slowly I realized they were talking about thousands of airplanes and thousands of boats.

The World Service was reporting the D- day, the day American and British troops were landing in Europe. It took us a while to realize but once I did, I told the whole village and the nearby villages as we had a loudhailer to inform the villages further down.

There was widespread enthusiasm. It was the beginning of the end; it was 10th June. By September the Germans had been defeated and the war finished for us when the first English parachutist was dropped over Leivadia and jeeps full of British soldiers came to Leivadia. That was the end of the war for us. Everyone was very excited.

We left the village the next day. My mother and Sarah hadn't had any problems, the people they lived with, the sister of Mr. Depasta and his nieces, were really good people and took care of them. They had fake papers and all.

We left the village and came down to Athens, to our little home on Solonos and Lecabettus Street; we had nothing but beds. The Joint Distribution Committee 15 was already active in Athens and was helping Jews resettle, giving out rice and all sorts of supplies which one could go and collect. The Jewish Community of Athens was just starting to recover with the help of the Joint Distribution Committee. It's a different story what happened from then on.

When the partisans came down from the mountains to take over Athens the fighting began. The Communists had a machine gun at the end of Solonos Street and one couldn't even cross from one side of the street to the other.

The area from around our house to where the Ministry of Foreign Affairs stands [currently at Zalokosta Street] was 'free'- meaning not controlled by the partisans but by the British. There was intense fighting going on in Athens at the time. There was a tank that every evening would go up Deinokratous Street and get to Lecabetus and from there it would fire down on Exarheia.

The shooting was literally next to us. I have very vivid recollections of sitting in our kitchen, trying to stay focused on what I wanted to achieve, which was to enter the Civil Engineering school in Polytechneion. I really wanted to study and do something with my life, but trying to study after we had finished dinner and hearing the fighting so close... I can't even describe it to you.

My father started working as soon as he could; he took off for Thessaloniki to sort some inheritance issues of my mother's and when he realized it wasn't worth it he left and came back to Athens to start work. Our house in Thessaloniki was completely looted apart from the famous mirror.

After the war we found our stuff, or what was left of it, and my mother kept all of it at her house. It was only after she died that we found everything, even a dress she wore in Venice, where she got married, and you can see it in a picture I have. In this picture you can see them both dressed up in the clothes people used to wear back then in 1925. You can also see the pigeons in the square!

The other item we rescued was a mirror; it still exists in my daughter's office. That mirror was in our house in Thessaloniki. My father had bought it from the Turks at the time of the exchange of populations [cf. Treaty of Lausanne] 16, when the Turks were selling everything on their way back to Turkey.

He bought the mirror and two carpets. We had this mirror in our living room, and, when the war was over and we found it in the house, my father decided to bring it to Athens and put it in the house we moved to on Academias Street. It was always the jewel of our home.

When he died we thought that we could get rid of some furniture we didn't need and realized that this mirror was so tall; made for houses with a higher ceiling than the ones built today, so we couldn't even move it from the house. The mirror is around 3 meters tall and the houses today are around 2.7-2.8 meters high. I believe the mirror only survived the war because of its immense size and weight; nobody could move it so they left it where it was.

• Post-war

Slowly the whole family was reunited. My father's brothers and my grandmother had a house up in Kolonaki close to Dexameni; it is still there, it hasn't been demolished. Morris showed up and Mimis the cousin as well and life took its normal course.

People started immigrating to Israel and the USA, even members of our family decided to leave, my father's sister Alegra Brudo and her daughter, who was studying to be a dentist, and her husband left for the USA. The daughter finished her studies and joined her husband and mother in the USA. I still have contact with her.

There were many people leaving at the time but I don't remember names. The truth is I never thought of leaving, as I never really struggled for survival.

We stayed in the house in Solonos for a few years; we didn't have any money left. I got admitted to university and had to study at that same kitchen table after dinner; imagine that. But it was all right, as I had to go to the army after two years since I was a student, everyone else had to go for three years. After that I had to go back to that small room; by then I was grown up.

My father was wandering the streets looking for a more spacious apartment or house for us to move in to. It was Sunday morning, really early, and my father got up and went for a walk in Kolonaki, in order to check if anything was being rented out.

As he was strolling along he saw this guy he knew from the old times - another broker. And he said to him, 'What is it that you are doing wandering the streets at this time of day, Charles?' And my father replied, 'I am in trouble, I have my son coming back from the army and I can't find a house.'

Upon which the other guy replied, 'Is that all you need, a house? So, how about this one here, it's mine, do you like it? You can have it it's empty.' And my father said, 'Well, that's great but I have no money.' And the old friend replied, 'So what, you take it and when you have money you give it to me.'

That is how we got the house on Academias Street, where my daughter Matilda has her office now. I really don't know if people realize how important it is to find someone who tells you, you can have a house and not worry about money. Once again, friends are proven to be the most valuable asset one has. If you are not brought up properly and don't have good surroundings, then it's really hard to become someone, or that's what I think anyway.

I was at university for five years, two before the army and three after it. During that time I wasn't really active in politics. At university I didn't have time for politics, I just wanted to finish my studies. During my army service I was with a distant relative from the Saltiel side, from my maternal grandmother's side. He was from Kavala.

Back then the Americans would accept everyone who came with Joint and would take care of him. So he went and we had a few letters and then he didn't appear again. In addition, during my service, I served with a few people from the Polytechnic; to name but two of them: Stavros Bulos and Nikos. I still see them every 15 days or so.

When I graduated from the Polytechnic University and finished the army I went to Paris where we had some relatives, the Cohens, from my father's side. They were great people; they originally came from Trikala. They left for Paris after the war; they had gone to the Middle East during the war. One of them was a very good lawyer, while in the Middle East he was a corporal for the air force.

So I went to Paris around 1950 to 1952 to do a training program, working for not too much money at an office, as a mechanic for a company. I stayed there for two years and I really enjoyed myself. I felt comfortable, as I was fluent in French. My work included designs and reports, whatever the job of a mechanic generally includes.

I came back because I was the only child and my mother was unhappy about me being abroad but I went on a beautiful trip. I traveled along the French coast to the Atlantic up until Stockholm. I went through France, Belgium, Germany and Denmark and then Sweden. I went alone; I had a car that I had bought with my savings and a little help from my parents. I even had it in Paris for some time.

The whole of that period in Paris was great for me. Imagine, I was just a boy from Thessaloniki, or Athens, and suddenly I was under the Eiffel Tower surrounded by great museums and theaters. I couldn't stand still, I went everywhere. French people are something else. Anyway, after my trip to Stockholm I felt like going back home.

When I got back to Greece I went into business with someone and opened my own office in the center of Athens.

My wife is called Deniz and I met her in the youth club the community ran. Back then we were all one big family. I got married in 1958 and had met my wife a year before...the in-between stage didn't last too long. We got married in Athens at the Beth Shalom synagogue.

The rabbi was called Bartzilai and the funniest part of the wedding was: when he asked me for the wedding rings and I started going through my pockets I couldn't find them. Imagine this: I was in the middle, my father on one side and my father-in-law on the other, and the rabbi looking at me, and I had left the wedding rings at home.

However, my father, quick as ever, took his ring off and gave it to me, and my father-in-law did the same. The rabbi said to bring him the proper ones the day after in order to have them blessed.

The wedding dress was bought and made by a famous designer.

We didn't have a big reception after the wedding; we only had a dinner for the close family and then we left for our honeymoon. We took a car and drove around Europe for a month; we got to Brussels and went to the international expo at the Atomioum. The Atomioum was built particularly for that exhibition and set up in the square. It is a structure that looks like an Atom, very impressive indeed.

We were in Geneva and left the car there and took the plane to Belgium; it was pretty exhausting. We stayed in Brussels for a couple of days and then got back to Geneva and took the car and started our journey back to Greece. The car was a Ford Anglia 1100cc.

My wife's family name is Pardo, and she was born in 1939 in Thessaloniki. Her mother tongue is Greek and she speaks English and French and Ladino. Right after we got married we stayed in the house on Academias Street with my family. It was a big house that could fit all of us, and then we moved to Kolonaki, on Speusipou Street. Very close to both families, as my family lived on Academias Street, and my wife's family on Skoufa Street.

Speusipou is where all our girls were born: we have three children, three daughters. I remember when Matilda was born, I wasn't allowed in while in my wife was in labor but I remember that when we brought my daughter home she would take a deep breath and we would be awake.

The girls all went to the Jewish elementary school, it used to be exactly where it still is, in Psychico. Afterwards, the girls went to the American College of Greece, Pierce College.

After school they all decided to go abroad, the two older ones went to Israel and the youngest one, Sarah, went to Paris. Matilda went to Haifa and Nineta went to Jerusalem; my wife was with me in Jerusalem to get Nineta settled. Nineta also lived in England, while doing a graduate degree at the University of Leicester.

Matilda did her master's in New York, at Columbia University, and then lived there for some time, working. Sarah went to Paris; she was always very talented in dance and so she enrolled at the Sorbonne. She still lives in Paris and has been to the USA for studies, for about five or six years, she would go to the USA during summer and take classes.

I remember when they left for Israel to study, when I had to leave my older daughter in Haifa for her to go to Maon [halls of residence for students attending university in Israel], the student halls, which weren't in the best condition, I thought: 'May God help her.' There were two students in each room and I kept on wondering how she would be studying architecture in that environment.

I remember saying goodbye; it was hard. She studied Architecture and has now her own office and is doing very well for herself. My second daughter studied History of Art and Museumology; saying goodbye to her was easier, as I had done it before. I remember vividly Matilda's graduation from Columbia.

Deniz, my wife was hiding with her family in Thessaloniki during the war and has lived in Athens ever since. She finished high school and she worked with her father for a while. I was never on the extreme in my political beliefs. I have always read the newspaper 'Ta Nea,' and whenever I have some free time I like to read. I read political science and anything else that falls in my lap.

We would go for holidays close to Athens when the children were young; we would go to Glyfada. We would travel abroad either for work reasons or because of some exhibition, but we usually traveled without the children. I didn't really keep close contact with my family, that is, my cousins and aunts and uncles; we would see a lot of Deniz's family though.

We always had friends and most of them have been Jewish even though I had, and still have, good friends who are not Jewish, mostly people I worked with. I never felt discriminated with regards to my religion in my work environment. With our Jewish friends we always spoke about Israel and Judaism but with Christian friends these topics were not really mentioned. I worked for 40 years; I had partners so I didn't work alone.

Two of my daughters are married and have children. I don't have anything to say about their ways of raising their children, each parent decides on his own how to raise his children. They both studied in Israel and are well prepared to teach their children about Judaism, some do more, some less.

I have four grandchildren. Their names are Alberto and Carolos, Mathilda's sons, and Alberto and Mathilda, Nineta's children. They live very close to us and that's very pleasant. My youngest daughter, Sarita, is still in Paris, where she is working.

• Glossary:

1 Ladino: Also known as Judeo-Spanish, it is the spoken and written Hispanic language of Jews of Spanish and Portuguese origin. Ladino did not become a specifically Jewish language until after the expulsion of the Jews from Spain in 1492 (and Portugal in 1495) - it was merely the language of their province. It is also known as Judezmo, Dzhudezmo, or Spaniolit. When the Jews were expelled from Spain and Portugal they were cut off from the further development of the language, but they continued to speak it in the communities and countries to which they emigrated.

Ladino therefore reflects the grammar and vocabulary of 15th-century Spanish. In Amsterdam, England and Italy, those Jews who continued to speak 'Ladino' were in constant contact with Spain and therefore they basically continued to speak the Castilian Spanish of the time. Ladino was nowhere near as diverse as the various forms of Yiddish, but there were still two different dialects, which corresponded to the different origins of the speakers:

'Oriental' Ladino was spoken in Turkey and Rhodes and reflected Castilian Spanish, whereas 'Western' Ladino was spoken in Greece, Macedonia, Bosnia, Serbia and Romania, and preserved the characteristics of northern Spanish and Portuguese. The vocabulary of Ladino includes hundreds of archaic Spanish words, and also includes many words from different languages: mainly from Hebrew, Arabic, Turkish, Greek, French, and to a lesser extent from Italian.

In the Ladino spoken in Israel, several words have been borrowed from Yiddish. For most of its lifetime, Ladino was written in the Hebrew alphabet, in Rashi script, or in Solitreo. It was only in the late 19th century that Ladino was ever written using the Latin alphabet.

At various times Ladino has been spoken in North Africa, Egypt, Greece, Turkey, Yugoslavia, Bulgaria, Romania, France, Israel, and, to a lesser extent, in the United States and Latin America.

2 Atatürk, Mustafa Kemal (1881-1938): Great Turkish statesman, the founder of modern Turkey. Mustafa Kemal was born in Salonica; he adapted the name Atatürk (Father of the Turks) when he introduced surnames in Turkey. He joined the liberal Young Turk movement, aiming at turning the Ottoman Empire into a modern Turkish nation state and also participated in the Young Turk Revolt (1908). He fought in the Second Balkan War (1913) and World War I.

After the Ottoman capitulation to the Entente, Mustafa Kemal Pasha organized the Turkish Nationalist Party (1919) and set up a new government in Ankara to rival Sultan Mohammed VI, who had been forced to sign the treaty of Sevres (1920), according to which Turkey would loose the Arab and Kurdish provinces, Armenia, and the whole of European Turkey with Istanbul and the Aegean littoral to Greece.

He was able to regain much of the lost provinces and expelled the Greeks from Anatolia. He abolished the Sultanate and attained international recognition for the Turkish Republic at the Lausanne Treaty (1923). Under his presidency Turkey became a constitutional state (1924), universal male suffrage was introduced, state and church were divided and he also introduced the Latin script.

3 The Fire of Thessaloniki: In the night of 18th August 1917, an enormous fire, fed by the famous Vardar wind, destroyed the city centre where most of the Jews lived. It was a region of 227 hectares, where 15,000 families lived, 10,000 of them were Jewish families which were deprived of their homes.

The Jews were hit the hardest, since more than two thirds of the property destroyed by the fire was Jewish and only a tenth of that immense fortune was insured. Nearly all the schools, 32 synagogues, 50 oratories, all the cultural centers, libraries, clubs, etc. were annihilated.

Despite of the aid of a sum of 40,000 golden pounds collected from all over the world, the community never recovered from that disaster. The Jewish face of the city that had been there for more than five centuries was wiped out in 36 hours.

25,000, out of 53,000 of the stricken Jews that belonged mostly to the lower and middle class, were forced to live in the working-class districts that were hastily built in a rudimentary fashion. (Source: Rena Molho, 'Jewish Working-Class Neighborhoods established in Salonica Following the 1890 and the 1917 Fires,' in Rena Molho, 'Salonica and Istanbul: Social, Political and Cultural Aspects of Jewish Life,' The Isis Press, Istanbul, 2005, pp.107-126.)

4 '151': After the Fire of 1917, the Jewish Community acquired the large No. 151 hospital, which belonged to the Italian army and was located east of the Thessaloniki. 75 wooden structures and many brick and cement structures were subsequently built to house the fire-stricken Jewish population.

5 Baron Hirsch camp: One of the poorest Jewish working class neighborhoods near the old railway station in Salonica. During the German occupation it was turned into a ghetto, the so-called Baron Hirsch Camp, where the Nazis assembled the Jews before they deported them.

6 Turkish War of Independence (1919-1922): After the Ottoman capitulation to the Entente, Mustafa Kemal Pasha (later Kemal Ataturk) organized the Turkish Nationalist Party (1919) and set up a new government in Ankara to rival Sultan Mohammed VI, who had been forced to sign the treaty of Sevres (August 1920). He was able to regain much of the lost provinces; stopped the advancing Greek troops only 8 km from Ankara and was able to finally expel them from Anatolia (August 1922).

He gained important victories in diplomacy too: he managed to have both the French and the Italian withdrawn from Anatolia by October 1921 and Soviet Russia recognize the country and establish the Russian-Turkish boundary. Signing a British-proposed armistice in Thrace he managed to have the Greeks withdrawn beyond the Meric (Maritsa) River and accepted a continuous Entente presence in the straits and Istanbul.

In November 1922 the Grand National Assembly abolished the Sultanate (retained the Caliphate though) by which act the Ottoman Empire 'de jure' ceased to exist. Sultan Mohammed VI fled to Malta and his cousin, Abdulmejid, was named the Caliph.

Turkey was the only defeated country able to negotiate with the Entente as equal and influence the terms of the peace treaty. At the Lausanne conference (November 1922- July 1923) the Entente recognized the present day borders of Turkey, including the areas acquired through warfare after the signing of the Treaty in Sevres.

7 Alliance Israelite Universelle: An international Jewish organization based in France. It was founded in Paris in 1860 by Adolphe Gremieux, as a response to the Damascus Affair, with the goal to protect human rights of Jews as citizens of the countries where they live.

The organization was created to combine the ideals of self defense and self sufficiency through education and professional development among Jews around the world. In addition, the organization operated a number of Jewish day schools and has done a lot to standardize the Ladino language.

The Alliance schools were organized in network with their Central Committee in Paris. The teaching body was usually the alumni trained in France. The schools emphasized modern sciences and history in their curriculum; nevertheless Hebrew and religion were also taught. The Alliance Israelite Universelle ideology consisted in teaching the local language to Jews so they could be integrated to their country's culture. This was part of the modernization of the Jews.

Most Ottoman Jews, however, did not take up the Turkish language (because it was optional), and as a result a new generation of Ottoman Jews grew up that was more familiar with France and the West than with the surrounding society.

In the Balkans the first school was opened in Greece (Volos) in 1865, then in the Ottoman Empire in Adrianople in 1867, Shumla (Shumen) in 1870 and in Istanbul, Smyrna (Izmir), and Salonica in 1870s. In 1870, Carl Netter of the AIU received a tract of land from the Ottoman Empire as a gift and started an agricultural school, Mikveh Israel, the first modern Jewish agricultural settlement in the Land of Israel.

The modernist Jewish elite and intelligentsia of the late 19th-century Ottoman Empire was known for having graduated from Alliance schools; they were closely attached to the Young Turk circles, and after 1908 three of them (Carasso, Farraggi, and Masliah) were members of the new Ottoman Chamber of Deputies.

8 Keren Kayemet Leisrael (K.K.L.): Jewish National Fund (JNF) founded in 1901 at the Fifth Zionist Congress in Basel. From its inception, the JNF was charged with the task of fundraising in Jewish communities for the purpose of purchasing land in the Land of Israel to create a homeland for the Jewish people.

After 1948 the fund was used to improve and afforest the territories gained. Every Jewish family that wished to help the cause had a JNF money box, called the 'blue box.' They threw in at least one lei each day, while on Sabbath and high holidays they threw in as many lei as candles they lit for that holiday. This is how they partly used to collect the necessary funds. Now these boxes are known worldwide as a symbol of Zionism.

9 EON: National Youth Organization, founded by the Metaxas regime on the model of the Italian youth fascist organizations.

10 3E (Ethniki Enosi Ellados): lit. National Union of Greece, a fascist nationalist organization, founded in 1929 by George Kosmidis. It had about 2000 members, of whom the majority was immigrants. [Source: J. Hondros, 'Occupation and Resistance: the Greek Agony,' New York, 1983]

11 Greek-Albanian War/Greek-Italian War (1940-1941): Greece was drawn into WWII when Italian troops crossed the borders of Albania and violated Greek territory on 28th October 1940.

The Italian attack of Greece seemed obvious, despite the stated disagreement of Hitler and the efforts of Ioannis Metaxas, who was trying to trying to keep the country in a neutral stance. Following a series of warning signs, culminating in the sinking of Battleship 'Elli' on 15th August 1940, by Italian torpedoes, and all of these failing to provoke the Greek government to react, the Italian Ultimatum was delivered on 28th October 1940, and it demanded the free passage of the Italian army through Greek soil, as well as sole control of a series of strategic points of the country.

The rejection of the ultimatum by Metaxas was in line with the public opinion in Greece and led to the immediate declaration of war by Italy against Greece. This war took place mostly in the mountains of Hepeirous. In the Greek-Albanian War approximately 12.500 Greek Jews took part and 513 Greek Jews died fighting. The Greek counter-offensive pushed the Italians deep into Albania and the Greek army maintained the initiative throughout the winter capturing the southern Albanian towns of Corce, Aghioi Saranda, and Girocaster. [Source: Thanos Veremis, Mark Dragoumis, 'Historical Dictionary of Greece' (London 1995)]

12 Eleutherias Square: On 11th July 1942, following the order of the German Authority published by the local press, 6000-10.000 (depending on different estimations) male Jews aged from 18-45 were gathered in Eleutherias Square, in the commercial center of Thessaloniki. The aim was to enlist/mobilize them to forced labor works. Under the hot sun the armed soldiers forced them to remain standing for hours and imposed on them humiliating gymnastic exercises. The Wehrmacht army staff was taking photographs of the scene, while the Greek citizens were watching from their balconies. [Source: Marc Mazower, 'Inside Hitler's Greece' (Yale 1993)]

13 Salonica Ghettos: The two ghettos in Salonica were established by the Germans on Fleming and Syngrou Streets, in the east and the west of the city respectively. These were formerly neighborhoods with a dense, yet not exclusively Jewish population. There was no ghetto in the city before it was occupied by the Germans. (Source: Mark Mazower, Inside Hitler's Greece: The Experience of Occupation, 1941-44, New Haven and London).

14 Surrender of Badoglio: Pietro Badoglio (1871-1956), Italian general and Prime Minister. When Mussolini was deposed in 1943, Badoglio was chosen to head the new non-fascist government. He made peace with the advancing Allies, declared war against Germany, but resigned soon afterwards (Source: «Badoglio, Pietro».

A Dictionary of World History. Oxford University Press, 2000. Oxford Reference Online. Oxford University Press. Aristotle University of Thessaloniki. 30 August 2007. http://www.oxfordreference.com/views/ENTRY.html?subview=Main&entry=t48.e314) .

15 Joint (American Jewish Joint Distribution Committee): The Joint was formed in 1914 with the fusion of three American Jewish committees of assistance, which were alarmed by the suffering of Jews during World War I. In late 1944, the Joint entered Europe's liberated areas and organized a massive relief operation. It provided food for Jewish survivors all over Europe, it supplied clothing, books and school supplies for children.

It supported cultural amenities and brought religious supplies for the Jewish communities. The Joint also operated DP camps, in which it organized retraining programs to help people learn trades that would enable them to earn a living, while its cultural and religious activities helped re- establish Jewish life.

The Joint was also closely involved in helping Jews to emigrate from Europe and from Muslim countries. The Joint was expelled from East Central Europe for decades during the Cold War and it has only come back to many of these countries after the fall of communism. Today the Joint provides social welfare programs for elderly Holocaust survivors and encourages Jewish renewal and communal development.

16 Treaty of Lausanne (1923): a peace treaty signed in Lausanne, Switzerland, that settled the Anatolian and East Thracian parts of the partitioning of the Ottoman Empire by annulment of the Treaty of Sèvres (1920) that was signed by the Istanbul based Ottoman government; as the consequence of the Turkish War of Independence between the Allies of World War I and the Ankara-based Grand National Assembly of Turkey (Turkish national movement) led by Mustafa Kemal Atatürk.

The treaty also led to the international recognition of the sovereignty of the new Republic of Turkey as the successor state of the defunct Ottoman Empire. (Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Treaty_of_Lausanne)

Életrajz

Akinek valaha is igazolásra volt szüksége kárpótlási ügyben, s ezért megfordult a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága irodájában, nem kerülhette el a személyes találkozást a kis növésű, sűrű, göndör, ősz hajú Kató nénivel. Ő az, aki a szervezet alakulásától aktív tagja, később alelnöke is volt a NÜB-nek. Élete fő feladataként vállalta – még akkor is, amikor állásban volt –, hogy minél több emberrel megismerteti azokat a borzalmakat, amiket a deportáltak átéltek. Munkatársaival táboronként elkészítette a névsorokat, kapcsolatot keresett a túlélőkkel, részt vett a nemzetközi szervezetek munkájában. 1947-ben írt visszaemlékezése magyarul és németül is megjelent, cikkeit újságok közölték. Családot nem alapított, de nem érezte magát soha magányosnak. Fontos feladatai közben sok barátra lelt itthon és külföldön. Beszélgetésünkkor otthonában fogadott, de időközben – meggyengült egészségi állapota miatt – beköltözött a zsidó Szeretetotthonba.

Nagyszüleim közül csak az anyai nagyanyámat [Schütz Sarolta] ismertem. Három éves voltam, amikor 1922-ben meghalt. Ő foglalkozott velem és a nővéremmel, németül beszélt hozzánk, de mi inkább magyarul beszéltünk vele. Nagyanyám Morvaországból származott. Nagyon okos asszony volt, nagyon művelt. Az anyanyelve tulajdonképpen német volt, de szépen megtanult magyarul. Ő volt nagyapám második felesége. Nagyapám, amikor a harmadik gyereke született, megözvegyült, s utána úgy érezte, hogy kell anya, aki neveli a kislányokat. 1887-ben megnősült újra, és akkor született az én anyám, Ella. Nagyapám – Herzfeld Dezső – fakereskedő volt, Martonvásáron [Fejér vm.] élt, 1918-ban halt meg [Martonvásár – nagyközség volt Fejér vm.-ben, 1891-ben 2100, 1910-ben 2600, 1920-ban 2800 főnyi lakossal. – A szerk.]. Van egy szép olajfestményem róla, ami körülbelül 1915-ben készült. Nagyanyám tanítónőképzőt végzett, igen képzett volt, a német irodalmat nagyon jól ismerte. És hát így is nevelte a lányokat. Nemcsak az anyámat, hanem a nevelt lányait is. Anyám sokat mesélt a szüleiről, mert nagyon szépen, szép házasságban éltek.

Anyám féltestvéreit nagyon szerettem: Anna nénit, Leonka nénit és Paula nénit.

Az apai nagyszülőkről nem tudok semmit. Apám Marcaliban született 1883-ban, és körülbelül tíz éves volt, amikor meghalt az apja [Marcali – nagyközség volt Somogy vm.-ben, 1891-ben 3700 főnyi lakossal (járási szolgabírói hivatal, van járásbírósága, adóhivatal, kir. közjegyzőség stb.). – A szerk.]. Akkor följöttek Pestre az anyjával, aki már itt halt meg, és apámnak nehéz élete lett. Rokonoknál élt. Azok segítették, de még a nevüket se tudom.

Anyám nagyon művelt volt, nagyon ismerte a német szépirodalmat. Ilyenformán ismerkedett össze apámmal is, aki magyar–német szakos tanár volt. Apámat Geiringer Aladárnak hívták, és már a huszadik század elején, egyetemista korában magyarosított. Hol, hogyan ismerkedtek meg, nem tudom, mert ez nem volt téma. 1912-ben házasodtak össze.

A lakásuknak is megvan a története. A háború előtt, inkább az első világháború alatt volt ez, mert mi már ott születtünk, a Molnár utcában mind a ketten. Apám nem volt katona, mert kis növésű volt. Az Eötvös Reálgimnáziumban tanított. A háztulajdonos fia, aki igen beteges gyerek volt, odajárt az iskolába, sokszor nem tudott bejönni. Akkor a háztulajdonos rábeszélte apámat, hogy jöjjön oda a házba lakni, nem kell fizetnie, hanem foglalkozik a gyerekkel. Így mentek oda. De közben aztán eladták a házat, és fizetnünk kellett. És amikor nem tudtunk fizetni, akkor aztán elköltöztünk a Gyulai Pál utcába, egy negyedik emeleti, lift nélküli másfélszobás lakásba. Négyen. De ez később volt, az 1930-as évek végén.

Nehéz anyagi körülmények között éltünk. Apámat 1919-ben elküldték az állásából, úgyhogy csak magántanítványai voltak. Nem vett részt a Tanácsköztársaság eseményeiben, de az történt, hogy a kollégái, ott az Eötvös Reálban [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák], azt mondták neki, hogy ne menjen most be az iskolába, maradjon otthon, ők sem mennek be, ennek úgyis hamar vége lesz. Apám viszont azt mondta, hogy miért ne mennék. Ő ezt hivatásnak tekintette. És bejárt az iskolába. Aztán Trianon után nagyon sok tanár jött be a megmaradt Magyarországra, és akkor ezzel indokolva, apámat elküldték.
A nővérem, Évi 1916-ban született. Nagyon jó testvérek voltunk. Ő volt a nagylány, és hát éreztette azt, hogy ő az idősebb. Én 1919-ben születtem. Óvodába nem jártunk, otthon voltunk. Akkor még nem volt meg anyám üzlete. Évi jó tanuló volt, nagyon jól tanult, én kevésbé. Elemibe a Cukor utcába jártunk, aztán a gimnáziumba a Váci utcába, a Gizella Királyné Reálgimnáziumba Cukor utcába jártunk [IV., Váci u. 43.], Évi később a Kereskedelmi Akadémiára.
Apám nagyon szigorúan vette azt, hogy németül tudjunk, de nem is csak erre volt szigorú, hanem hogy magyarul hibátlanul, szépen beszéljünk. Ezt én soha nem felejtem el, és még ma is sokszor a hideg ráz, amikor látok hibásan megfogalmazott szövegeket, vagy amikor hibásan beszélnek magyarul, csak nem merek szólni.

Az iskolaévekről nemigen vannak emlékeim. A Molnár utcában laktunk, a Gizella királyné közel volt, azért jártunk oda. Elég antiszemita iskola volt. Éreztették velünk a zsidó voltunkat. Sokkal többet kellett nyújtanunk ahhoz, hogy elismerjenek, úgyhogy én aztán a hatodik osztály után ott is hagytam. Semmi jót nem tudok arról a tantestületről mondani, az egyik matematikatanárt kivéve. Matematikából gyenge voltam. Amikor ötödik gimnazista lettem, akkor bevezették – hogy miért, nem tudom – a gimnáziumban a gyorsírást. És én nagyon jó gyorsíró voltam. Szerettem, voltam versenyeken is. Ezt a matematikatanárom nagyra becsülte. Ma is mondom, az, hogy matematikából nem buktam meg, a gyorsírásnak volt köszönhető.

Az osztály egyharmad része zsidó volt. A Váci utcánál és a környékén elég sok jómódú zsidó család lakott. Nekünk mindig nehéz volt, hiszen tandíjat kellett fizetni. Én mindenképpen pedagógus akartam lenni. Úgyhogy azon is nagyon spekuláltam, kimegyek Izraelbe [Palesztinába], és ott csinálnám, de az is pénzbe került volna. Igazából csak elméletben készültem rá.

Volt egy osztálytársam, Méler Szidi nevezetű. Ugyanolyan idős nővére volt, mint nekem, tehát ők is osztálytársak voltak. Én sose tudtam jól héberül olvasni, és mindig ő súgott nekem. Amikor elvittek bennünket, és a KISOK-pályán összetalálkoztunk, együtt maradtunk. De aztán valahol elválasztottak bennünket, és mikor hazajöttem, akkor mindjárt érdeklődtem a nővérénél, őt megtaláltam, de Szidi, szegény, éhen halt valahol. Egy nagyon-nagyon rendes, okos, jó tanuló lány volt.

Hogy hogyan lett anyámnak a papírüzlete, arra nem emlékszem. 1924-ben lett az üzlet a Hold utca és Kálmán utca sarkán. Elég szép kis bolt volt. Anyám csinálta. Akkor kellett hogy háztartási alkalmazottunk legyen, hiszen nem volt otthon egész nap. A papírüzletet reggel hétkor ki kellett nyitni, mert ahogy a gyerekek mentek az iskolába, akkor vásároltak. Szóval nem lehetett úgy, hogy kilenc vagy tíz órakor nyisson. Nagyon sok munka volt vele. Valaki segítsége is volt. Egy inas? De a komolyabb munkákat azt mind anyám végezte.

Az üzlethez közel, két házzal odébb lakott egy tanár, aki a tanítóképzőben tanított. Apámmal összeismerkedtek. Két tanár hamar összeismerkedik. Abban az időben halt meg a tanítóképzőben az igazgató, aki a magyar–német szakos volt, és akkor ő elintézte, hogy a papámat bevették az iskolába. Igen ám, de ez kis fizetés volt, mert kezdő tanári fizetést kapott. De muszáj volt élni.

A két kereset is kevésre volt elég. Hiszen megvolt a két lány, és nagyon sok minden, ami nem volt. Míg az iskolában az osztálytársak mentek ide-oda szórakozni, szép ruháik voltak, addig mi nagyon kopottan voltunk. Kötelező volt a szoknya, a csíkos blúz meg a fehér blúz, ezek általában – a csíkos nem, de ami fehér – mind a nagynéniktől örökölt darabok voltak. Nagyon sok ilyenben voltam. A nénjeink nagyon sokat segítettek, különösen Anna néni, aki a férje engedélye nélkül is. Úgyhogy nagyon örültem, amikor hatvan év után én tudtam nekik segíteni.

1938-ban az üzlet tönkrement. Ebben az időben költöztünk át a Gyulai Pál utcába. Hát igen, az kellett volna, hogy többet segítsünk otthon, de nem tettük. Anyámra maradt minden. Erre emlékszem. Főzni is kellett meg takarítani, én még valamennyire segítettem. De a nővérem, szegény, nem. Amikor a Kereskedelmi Akadémiába járt, ott már nagyon sokat kellett tanulnia.

A vallási ünnepek közül a szédereste Anna néninél volt. Akkor ott volt az egész család. Én voltam a legfiatalabb gyerek, és nekem kellett mondani a kérdéseket. Nyolcan voltunk unokatestvérek, Anna néninél három, Leonka néninél kettő, Paula néninél egy fiú, és mi ketten lányok. Az más dolog, hogy miután mi voltunk a legkisebb gyerekek, nálunk volt a karácsonyeste. Minden vallás nélkül. Nálunk angyalka hozta a karácsonyfát, szóval Jézuskáról nem volt szó. Soha nem is hallottam róla. Ilyenkor is együtt volt az összes gyerek, és nagyon szépen játszottunk. Ajándék is volt. És miután mi voltunk csak a lányok, hát mi kaptuk a babákat, és babaruhákat nekünk varrtak. Úgyhogy ez egy nagyon fontos része volt a karácsonynak. Mert nagyon babás gyerekek voltunk. Hanuka inkább csak hivatalosan volt, az iskolában, ajándékot esetleg akkor is lehetett kapni.

Más vallási ünnep, pénteki gyertyagyújtás nálunk nem volt. De én böjtöltem. Én voltam az egyetlen a családban. Általában péntek este vacsoráztam, és legalább másnap délig böjtöltem [Az interjúalany családjában nem volt gyakorlat, hogy a lányok és asszonyok otthon délelőtt kidust csinálnak, és reggeliznek és arra emlékszik, hogy délelőtt éhes volt, innen eredhet a félrevezető szóhasználat, a böjt, hiszen szombaton tilos mind az  egyéni, mind pedig a közösségi böjt. Lásd még: szombati étkezések. – A szerk.]. Tudatos volt. Az iskolában szó volt erről, és eljártunk minden péntek délután a Dohány utcai zsinagógába. A szülők nem jártak, mi csak az iskolával mentünk. Szívesen, mert együtt voltunk, eldumáltunk. Tehát nem az imádkozás volt a fő része ennek, hanem jó volt együtt lenni ott. A gimnáziumban nagyon-nagyon rendes hittantanárom volt. Igen jó viszonyban voltunk. Ahogy említettem, héberül sosem tudtam jól olvasni, de a történelmi rész igen érdekelt.

A születésnapokat komolyan vettük. Mindenkinek a születésnapját mindenki komolyan vette. A néniktől mindig kaptunk ajándékot. A nővérem szeptember huszonhetedikén született, és egyszer, arra emlékszem, hogy az anyám úgy sírt nekem, hogy születésnap van, és nem tud semmit venni, még egy tortát sem tud sütni – olyan nehéz körülmények között éltünk.

Itt van egy baba. Mint mondtam, mi mind a ketten nagyon babásak voltunk. A nővéremnek volt két babája, a Piroska és az Ibolya. Nekem három volt, az Aranka, a Rózsika és a Juliska. Sokat játszottunk a „gyerekekkel”, és a szívünkhöz voltak nőve. Mikor már felnőttek voltunk, akkor is nagyon vigyáztunk rájuk, egy szekrényben voltak gondosan elpakolva. 1944-ben, amikor bennünket elvittek, és idegenek jöttek a lakásba lakni, a szekrényeinket kirámolták, főleg az értékesebb dolgokat elvitték. Ezek a babák egy olyan szekrényben voltak, amit nem tudtak kinyitani, és ott megmaradtak. A lakásunk majdnem üres volt, de az összes baba ott maradt, az összes baba. Azóta én vigyáztam rájuk, gondozva voltak. Néhány évvel ezelőtt aztán rokon család gyerekeinek odaadtam a babákat. De mondtam, hogy ezt az egy babát nem adom oda senkinek, mert ez az én testvéremnek a legkedvesebb játéka, legkedvesebb babája volt. Nagyon szépen rendbe hozatták, ott ül a díványon, és naponta megsimogatom. Azóta csak Évának hívom.

A szüleim anyám nővéreivel nagyon jó viszonyban voltak, és összejártak. Sokkal gyengébb viszonyban voltak a férjekkel, mert azok lenéztek minket. Ők jómódú kereskedők voltak. Ha kellett valami, és a feleségük megvett nekünk ezt-azt, akkor abból mindig családi vita volt.

A két nagynénémé volt a Csillaghegyi strand. Anna nénié meg Paula néniéké, de ott a néni nem foglalkozott velem. A strandon nyaraltunk, kevesebbet fizettünk, mint más, de fizetnünk kellett. Ott kaptunk egy szobát. Ennyi. Minden külön komfort nélkül voltak még akkor. A nyaraláshoz nem tartozott még hozzá a fürdőszoba, mint ma. Az egész család kiment, de apám nem szívesen. Nyári szünet volt az iskolában, igen, csak éppen utálta a sógorait. És azok is utálták őt. Mert kifogásolták, hogy egész nyáron nem dolgoznak a tanárok. Mondták ők. Kapják a fizetést, és nem dolgoznak. Ezért nem is mindig voltunk kint. Volt úgy is, hogy Csillaghegyen kibéreltünk egy szobát, nem a strandon, bejárni viszont bejárhattunk.

Később, amikor felnőttek lettünk, jobb lett a viszony a nagybácsikkal, mert már dolgoztunk mi is. Legjobban szerettem az összes unokatestvérem közül Anna néni legidősebb fiát, aki kommunista lett. Elég sok gond volt vele, állása nem volt. A szülők szőrmeüzletében segített valamit. Az ő fia most lett hetven éves, gyerekorvos, őt is nagyon szeretem. Leonka néni még élő fiával is jóban vagyok. És az összes többi családtaggal.

Újságot mindig járattunk. Kispolgárit. „Újság” volt a címe [Az „Az Újság” c. liberális szellemű politikai napilap utóda. „Az Újság” 1903-ban indult, főszerkesztője (1919-ig) Gajári Ödön volt. A Tanácsköztársaság alatt, 1919 májusában betiltották, és csak ősszel indult újra. 1925-ben a belügyminiszter ismét betiltotta „Az Újság”-ot, és néhány hét szünet után ekkor indult újra „Újság” címmel. A munkatársak között volt Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, később Móricz Zsigmond is. 1944 márciusában szűnt meg. – A szerk.]. Természetesen politizált a család otthon. Házon kívül nem nagyon. De otthon sok szó volt róla – csak baloldali irányban. Párthoz senki nem csatlakozott, csak az unokatestvérem. Hogy párttag volt-e, azt nem tudom, de lélekben és mindenben kommunista.

A gimnáziumot a hatodik osztály után otthagytam. Akkor eljártam egy tanfolyamra, Kisanyák Iskolája volt a neve. A Krisztina körúton volt, és egy évig tartott. Ezt az apám után el tudtam végezni fizetés nélkül. Ide főleg leendő mamák jártak. Tehát arról tanultunk, hogy hogyan kell egészségesen nevelni a gyerekeket.

Volt az anyámnak egy rokona, aki Ego néven lányregényeket írt. Az igazi neve most nem jut az eszembe, Rózsavölgyi volt a vezetékneve [Rózsavölgyi (Rosenthal) Mórné Fried Margit (1881–?) – írónő, a „Pesti Napló” tárcaírója volt, több felnőtteknek szóló, ill. gyermek- és ifjúsági regénye jelent meg a 20. század első évtizedeiben. – A szerk.] Ego hozott be a „Tolnai Világlapjá”-hoz, ő ismerte az Öreget. Már csak úgy hívtuk a Tolnai Simont. Ez 1937-ben, a tanfolyam után volt. Akkor kezdtem el komolyan dolgozni. Gyors- és gépírónő voltam. Gyorsírni jobban tudtam, mint gépelni. Ott sokat kellett gyorsírnom, gépírnom. Volt egy főnökasszony, aki folyton kritizálta a munkámat, de megtanultam dolgozni. Hibátlanul, rendesen gépelni, gyorsírni – ezt tőle tanultam meg.
A „Tolnai Világlapja” egy primitív újság volt. Viszont ez volt az egyetlen magyar nyelvű folyóirat, amit a trianoni országokba beengedtek. Mert annyira primitív volt – de az ott élőknek módjuk volt magyar szöveget magyarul is elolvasni. Tehát ezért. Tolnairól én úgy szoktam beszélni, hogy olyan kapitalista volt, ahogy azt Marx elgondolta. Meg volt róla győződve, hogy akik nála dolgoznak, azokat az embereket ő tartja el, hogy ott mindenki őbelőle él. Nagyon kicsi fizetések voltak. Nem tudom, mit jelent, ha azt mondom, hogy ötven pengő volt a fizetésem [Nyilván havi, nem pedig heti keresetről van szó. Csak néhány korabeli adat az összehasonlíthatóság kedvéért: Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve (XXVI. évfolyam, 1938) szerint 1937-ben egy csirke 1–2 pengőbe, 1 kg marhahús 1,5–3,7 pengőbe, 1 liter fölözött tej 0,8 pengőbe, 1 kg fehér kenyér 0,4 pengőbe került. Egy négytagú munkáscsalád átlagos heti kiadása 63,92 pengő volt. – A szerk.].

Hát kérem szépen, ez egy nagyon felemás hely volt. 1937-től 1944. áprilisig dolgoztam a kiadóhivatalban. De én jól éreztem magam. A Dohány utcában, a zsinagógánál voltunk. Ma is nyomda van ott [Az Egyetemi Nyomda került a helyére, de  az 1990-es évek végén kiköltözött onnan. – A szerk.]. Amikor én odakerültem, az öreg Tolnai már nyolcvan körül volt. Aztán államosították ezt a vállalatot, ugye a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] után muszáj volt államosítani. De megengedték neki, hogy bejárjon. Pici kis irodája volt. Az Úri utcában volt neki lakása, és hát volt vagyona. Ezüstjei, ékszerei voltak. Azokat behozta az irodába, és az asztalossal a parketta alá rejtette el, akinek első dolga volt följelenteni őt. El is vitték, és Mauthausenben agyonverték.

Még csak azt akartam elmondani, hogy 1944-ben, amikor elbúcsúztam a kollégáktól, láttam némelyiknek a szemében a könnyet. Szerettek ott, nem tudom, miért. És mikor hazajöttem és bementem, azt mondták: „Itt az asztalod, itt a széked, nem engedtünk senkit odaülni.” Visszavártak. Igen. De én nem mentem vissza, mert kaptam állást a Hazai Bankban, és ugye a legnagyobb cím volt akkor nekem banktisztviselőnek lenni.

1937-től volt az az időszak, amikor nagyobb gond nélkül éltünk. Már a nővéremnek is volt állása egy gabonafeldolgozó vállalatnál a Zichy Jenő utcában, ahol nagyon rendes főnökei voltak, és nekem is volt. Nekem volt egy második foglalkozásom – a gyöngyfűzés. A fizetést azt teljesen hazaadtam, de amit a gyöngyfűzéssel kerestem, azt nem kellett. Ebből tudtam anyámat kisegíteni, hogyha nem volt pénze a háztartásra, s ebből tudtam gazdálkodni. Akkor nekem ez fontos volt, mert turistáskodtam, turista voltam. Sok-sok gyöngyöt fűztem. A kiadóhivatalnál nagyon sok kispénzű nő dolgozott, és ott mindig akadt vevő, úgyhogy el tudtam adni.

A gyöngyfűzést egész kisgyerekkoromban kezdtem el. Pontosan emlékszem rá. Volt a nővéremnek egy osztálytársa, aki csinálta, és ő tanított először engem, harmadik elemista voltam. Később egyre jobban elsajátítottam. Volt egy tanítóm is. Gyöngyöket kapni akkoriban a Deák Ferenc utcában lehetett, ahol volt egy kisasszony, akihez mindig jártam, és ő odaadott nekem a hétvégén egy mintát, amit aztán hétfőre lemásoltam és visszavittem. Nagyon sok olyan van ezek között, amit így tanultam meg. Lánc meg karkötő meg ruhadísz. Megvan mindenből. El van téve mindenből egy-egy darab. Ezek is abban a szekrényben voltak, amit nem tudtak kinyitni, amiben a babák is voltak. Még a háború után is csináltam, egészen 1950-ig. Nagyon szerettem. A múltkor is valakinek mutattam, egészen odavolt tőle. Mert mindenféle van. És még ma is vannak ruháim gyönggyel díszítve. A rokongyerekeknek pedig megtanítom, hogyan kell gyöngyöt fűzni. Van egy üzlet is, ajánlották, csak még nem jutottam el oda, de el fogok menni, mintafüzetek is vannak, amiből tanulni lehet, és lehet ott gyöngyöket is venni.
A Duna Sportklubba az egyik unokafivérem járt, ő vitt be [A Duna Sport Clubot (DSC) 1922-ben alapította Berend Ottó. Jelentős volt Turista, ill. Asztalitenisz Szakosztálya. – A szerk.]. Minden vasárnap mentünk valahová a turistaegyesülettel. Nagy társaság volt. Akármilyen idő volt, mentünk. Ha rossz idő volt, hideg volt, akkor csak délelőtt, ha jobb idő volt, akkor egész nap. Télen síeltünk a Normafánál. Többnapos kirándulás is volt országon belül. A társaságnak minden héten csütörtökön délután, este volt összejövetele. Nyáron valahol kint, télen pedig egy vendéglőben. Dumáltunk, politizálgatás nem nagyon volt. Ez vegyes társaság volt, nem csak zsidók jártak oda. Szövődtek ott kapcsolatok, több házasság is lett. Nekem is majdnem lett. Jó társaság volt, igen. A háború után újra mentem. Nem sokan maradtunk, ez már nem olyan, már nem ugyanaz volt.
Apám 1940-ben halt meg agyvérzésben, ötvenhét évesen. Amikor a Molnár utcából a Gyulai Pál utcába költöztünk a lift nélküli negyedik emeletre, ott kezdődött a magas vérnyomásával a probléma. Hosszú ideig nagyon rossz állapotban volt, és volt olyan, hogy zavart volt. Mind a két szülőm agyvérzésben halt meg, úgyhogy nekem vigyáznom kell magamra. És már volt nekem is nagyon magas vérnyomásom, úgyhogy állandóan járok orvoshoz, és szedem a gyógyszereket. Rám vigyáznak. Anyám 1955-ben, hatvanhat éves korában halt meg.

1944-ben a családból csak mi laktunk a gettón belül, tehát nekünk megmaradt a lakásunk a Nagydiófa utcában, ahová a Gyulai Pál utcából költöztünk, nem emlékszem már, hogy mikor. Úgyhogy nyugodtan ott maradtunk. Nyugodtan?! Hát nyugodtan nem lehetett. Akkor jöttek hozzánk – először még nem a család, hanem egy idős házaspár jött oda hozzánk lakni. Aztán ők szereztek hamis papírokat, úgyhogy elmentek. És akkor jöttek hozzánk a nénik, a két nénim. Három szobánk volt. Elfértünk. Mindenünk megvolt ott. A házon belül voltak megjegyzések, de aztán többünknek el kellett mennie. Anyámat Gönyűre vitték, majd Győrben volt, a felszabadulás után onnan jött vissza [Gönyű és Győr is a nyugatra indított halálmenetek egyik állomása. Győrben semmiféle speciális gyűjtőhely nem volt, talán kórházba került ott vagy bujkált valahol. – A szerk.]. De nem azonnal. Volt egy asszony a házban, akinek szintén el kellett mennie, de aztán rögtön visszajött, az kiürítette a lakásunkat. A szomszédok elmondták, úgyhogy kénytelen volt a holmikat visszahozni. Mire én hazajöttem, akkor már teljesen rendben volt a lakás, de még a két nénim, Anna és Leonka néni sokáig ott lakott. Nagyon jól megvoltunk velük.

Volt egy, van is egy barátnőm, Svájcban él, ő a Hazai Bank vezérigazgatójának volt a titkárnője. Zsidók voltak, csak éppen letagadták. 1944-ben, amikor már nem tarthattak nem zsidó cselédet, úgy volt, hogy ez a barátnőm megy oda, de aztán őneki szereztek valahol egy biztonságosabb állást, úgyhogy én mentem oda cselcsinek [cselédlánynak]. Szívesen mentem, mert ott jókat főztünk, nem spóroltak rajta. Később szereztek hamis papírokat, és akkor megszűnt ez a helyem. Otthon voltam, akkor már nem dolgoztam semmit. És aztán így került sor az október huszonharmadikára.

Évivel együtt mentünk, együtt gyalogoltunk. 1944. október huszonharmadikára szólt a papírunk a KISOK-pályára. Előző héten, egypár nappal előbb kaptuk meg, de hát már várható volt. Nekem az volt a szerencsém – innét kezdve végig szerencsém volt –, hogy megvolt a lúdtalpbetétem. A nélkül nem lennék itt. Olyan lúdtalpas vagyok, hogy papucsban és mindenben van betétem, és meg tudtam tartani végig. Bakancsban mentem, mert azt hittem, hogy a bakancs a legjobb, ugye, de ott, abban a gyárban, ahol dolgoztunk, a vasreszelék megette a cipőmet. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nincs talpa. Másik bakancsot nem tudtam szerezni, sajnos, utána olyan cipőkben jártam, amit más eldobott. De a betétet mindenbe betettem. Az megvolt végig.

Először Ravensbrückbe vittek minket, néhány hétig ott voltunk, ami a borzasztó volt. Abban a bizonyos borzalmas zeltben, egy hatalmas nagy katonai sátorban voltunk több százan. Állítólag ötven méter hosszú volt, a szélessége valamivel kevesebb. De nem lehetett sokkal kevesebb. Semmi fekvőhely nem volt benne, ágynemű nem volt, még akkor megvoltak a saját pokrócaink, azt tettük alulra, magunkra. Ez volt, semmi egyéb. Egy darabig a saját ruhánk volt, később kaptuk a csíkost. Vécé nem volt, hanem volt a sátornak az egyik sarkában egypár vödör, ami éjszaka mindig megtelt, és olyan sűrűn feküdtünk, hogy nem lehetett kényelmesen eljutni odáig. Nekem állandóan, éjjel-nappal hasmenésem volt, és egyik éjjel, mire kiértem, telecsináltam a nadrágomat. Másik nem volt. Hiába mentem az SS-nőkhöz, hogy kérek szépen másikat, mert elmondtam, mi történt. „Majd megyünk a blokkba. Majd ott. Itt nincs, majd ott a blokkban, majd ott kap.” Hát nem mentünk a blokkba.

Mindenkinek megvolt a száma, akkor már számunk volt csak. Nevünk nem volt, csak számunk. De nem volt tetoválva, az csak Auschwitzban volt. Volt egy szalag rajtunk, fel kellett varrni, azon volt rajta a szám. 28700-nem tudom, mennyi. Az enyémnek az utolsó száma 8-as volt, Évié 7-es.

Ott ünnepeltük a karácsonyt. A zsidókon kívül politikai foglyok is voltak, nem csak magyarok. Most is élnek még közülünk, akik ott voltak politikai fogolyként. Magyar cigányok is voltak, meg lengyelek. Na ezeket elvitték egy blokkba. Csak mi voltunk még ott a sátorban. Borzalmas volt az az időszak. Ott minden nap egy év volt. Egyszer jöttek, szóltak, hogy másnapra pakoljunk össze. Összepakoltunk, azt hittük, hogy megyünk mi is a blokkba. Aztán mondták, hogy akik munkába mennek, délután mennek. Mi próbáltunk ott maradni, hogy mind a ketten menjünk, de semmi nem sikerült.

Egyszer csak megtudtuk, hogy dolgozni megyünk. Jött egy gyáros, és ő válogatta ki magának az embereket. Amikor tőlem kérdezte a német, hogy „Kanst du arbeiten?”, Tudsz dolgozni? – mondtam, én szívesen dolgozom. Mert hát az volt ugye, hogy aki dolgozik, az jobb körülmények között van. Nehéz munkát nem tudok végezni, de szívesen dolgozom. Én jöttem először sorra, utána az Évi, és őt nem is kérdezték, hanem félreállították. Évi, szegénykém olyan sovány volt, már csupa csont és bőr, valami kendő vagy sapka volt a fején, ami még rosszat is tett, mert az összehúzta a fejét. És ő nem kellett. Kétségbe voltunk esve. De menni kellett, akkor vittek Spandauba [Spandauban, Berlin egyik külvárosában egy hatalmas börtön volt, amely ez idő tájt munkatáborként működött, az ide deportáltak egy, a tábortól néhány kilométerre lévő hadiüzemben dolgoztak. – A szerk.]. Évit soha többé nem láttam.

Ott az első napokban sokkal jobban éreztük magunkat, mert volt egy blokk, egy új barakk priccsekkel, két személyre mindig egy priccs, de elfértünk rajta. Volt takaró mindenkinek, párna nem volt. Azért ott lehetett pihenni. Több barátnőm is volt. Itt barátkoztunk össze. Sajnos, nem voltunk végig együtt, mert kiestek. De akivel először voltam, azzal megállapodtunk, hogy együtt megyünk, egy helyre megyünk. Aztán volt egy egészen fiatal, aki sokat segített nekem. És dolgoztunk minden nap, vagy nappal dolgoztunk tíz órát, vagy éjszaka tizenkettőt, a tizenkettőből volt egy óra pihenő. Az SS-nők nagyon gorombák voltak, kekkek, a férfiakkal kevesebb baj volt. Judenpolizei is volt [Judenpolizei (német) – zsidó foglyokból összeállított rendőrség, felügyelők. – A szerk.]. Azokról jobb nem beszélni. Úgy kiszolgálták a németeket, hogy rosszabbak voltak náluk, közöttük még akadt emberségesebb. Először kaptuk a csíkos ruhát meg egy pulóverszerű valamit, aztán kaptunk egy kabátot is, de nem nagyon jót, mert nem volt különösebben meleg. Amikor a nadrágomat le kellett adni, nem kaptam másikat. Nadrág nélkül voltam abban a téli hidegben. Amikor a blokkba bekerültünk mi is, akkor kaptam egypár nadrágot is. A blokkban tudtunk fűteni, voltak kályhák, és azon lehetett valamit melegíteni, ételt vagy vizet. Volt zuhanyozó is. Ott dolgozni kellett, tehát fönn kellett tartani a munkaképességet. Reggel kaptuk a levest, délután a kenyeret, eleinte elég szép darab kenyér volt, aztán fogyott. És kaptuk a répafőzeléket, a répalét. A vége felé volt, amikor a születésnapom volt, április másodikán, akkor már láttuk azt, hogy ez már sokáig nem tarthat. Csak azt nem tudtuk, hogy hogyan lesz vége. És amikor a kenyérosztás volt, akkor mondtam, hogy a születésnapom van, erre kaptam még egy kis sarkot, meg a répalét, amikor osztották, ott is mondtam, akkor a vizet leöntötte róla, és rátett még egy kanál főzeléket. Életem legnagyobb születésnapi ajándéka volt.

A Deutsche Industrie-Werke Aktiengesellschaftban dolgoztunk. Akik nagyobbak, erősebbek voltak, azok gép mellett voltak. Énnekem a spént [Spén (német) – esztergaforgács. – A szerk.] kellett hurcolni, föltenni egy talicskába azt a reszeléket, amit eleinte ki kellett tolni a kapun. Kezdetben még élveztem, aztán már nem. Úgyhogy utolsó időben már vártam, hogy mikor visznek el, de megúsztam. Volt egy betegszoba, a revier. Aki bekerült a revierbe, annak nem sok reménye lehetett. Már volt, amikor engem kérdeztek, hogy „Miért nem mész a revierbe?”. Mondom, „Nem, nem, nem kell, nem kell nekem!”. Akkor már nagyon gyenge voltam, már nem dolgoztam, és akkor már leállt a munka a gyárban is. Látszott, hogy jön a front. És láttuk a hangulatot is. Először eltűntek a német nők. Aztán eltűntek a németek. Jóformán egyik óráról a másikra.

A politikaiak külön blokkban voltak. Ők is dolgoztak, és nagyon összetartottak. De nem keveredett a társaság. És amikor a németek eltűntek, egy kicsit nyitottak a többiek felé. Megszervezték az életet. Nemcsak ők, hanem a nem politikaiak között is volt, aki még ép agyú volt, és látta, hogy mi van, és törődött velünk. A lányok be akartak menni a konyhára, de azt mondták: „Ne menjetek, maradjatok, vigyázunk rátok, ne menjetek, mert jönnek vissza a németek. Ne menjetek! Legyetek nyugodtak, gondoskodunk rólatok.” És tényleg. Voltak persze, akik nem, de a többség az megvárta, amíg enni kaptunk – krumplit, hát a krumpli az a leglaktatóbb.

1945. április huszonegyedikén szabadult fel a tábor. Az oroszok jöttek. Nyugatiak egyáltalán nem voltak ott. Oroszok voltak, és nagyon rendesek, nagyon vigyáztak ránk, törődtek velünk. Akkor derült ki, hogy tébécés vagyok. Már régebb óta nagyon köhögtem, de nem gondoltunk semmire. A felszabadulás utáni napokban átvittek egy másik terembe, a blokkba persze, ahol külön aludtunk egy-egy priccsen. A férfiaknak már volt egy tébécépavilonjuk, mert ebben a táborban eredetileg csak férfiak voltak, tehát azoknak már volt. És akkor kialakítottak nekünk is, a nőknek is egyet, tizennyolcan voltunk ott, a legkülönfélébb náció, és abból hárman maradtunk életben. Gyógyszer nem volt. Kaptunk valamit, de olyat, ami segített volna, nem, de azért némelyeken könnyített.

Volt ott két francia lány, az egyik az erős volt, egészséges, és a másik miatt maradt ott, amikor őket már hazavitték. Mert a többieket – a franciákat, németek is voltak persze, őket is, a lengyeleket nem – hazavitték. Csak a magyarok maradtak. Kezdetben rögtön vittek magyarokat, kezdetben, de aztán, akik maródiak voltak, vagy a revierben voltak, azokkal nem törődtek. Ez a két francia lány volt még ott. Nagyon jól emlékszem rájuk. Amikor minket elvittek, ők még ott voltak a revierben. Amikor hazajöttem, írtam nekik, megvolt a címük, és a beteg lány anyjától kaptam a választ, hogy még Berlinben meghalt. Már nem bírta az utaztatást, az indulást.

Tehát a revierben voltam április végétől július végéig. Július végén, akkor még ott voltak egypáran, amikor azt mondta az orvos, hogy nekem innét már ki kell mennem, itt nem maradhatok. Volt egy magyar nő is, szegény, aki aztán meghalt. Lenke néni. Nagyon szeretett, és odavolt, amikor engem elvittek, és ő meg maradt. Nagyon rendes orvosunk volt. Francia orvos, doktor Lafitte, aki igen törődött velünk, vigyázott ránk. Ő előbb ment el. Az egy több mint húsz évvel későbbi történet, hogy megtudtam ennek az orvosnak a nevét meg a címét. Írtam neki, és el is jött Budapestre 1968-ban. Az egyik volt politikai fogoly el tudta intézni, hogy meghívjuk. Itt volt nálunk, kapott magyar kitüntetést. Akkor már kilencven éven fölül volt, hamarosan meghalt. De nagyon szép kapcsolat alakult ki közöttünk.

Telt az idő, és mi csak vártuk, hogy mikor megyünk mi is haza. Már mindenki elment. Egyszerre azt mondták, hogy pakoljunk azonnal össze, és másnap mentünk Berlinbe. Úgy volt, hogy a vonat Csehországba jön át, de a csehek nem engedtek be. Visszamentünk. Akkor úgy volt, hogy megyünk Bécsen keresztül, azok se engedtek be, megint visszamentünk. Végül mégis a csehek engedtek át, s eljutottunk a magyar határig. Ez egy nagyon hosszú vonat volt, az első három vagonban voltunk mi, különféle nációkból. A többi kocsiban azok a nyugatosok voltak, akik épp az oroszok elől szöktek ki. Úgyhogy amikor a határhoz értünk, akkor az ő vagonjaikat bezárták. Nem akarták, hogy kiszökjenek. Úgyhogy azok egész hazáig be voltak zárva. Csak mi voltunk mozgásképesek. 

November – hányadikán? – érkeztünk haza. Tíz-egynéhányan voltunk. A tébécén már túl voltam, és idehaza tudtak rólam. Nincs itthon nálam, a Zsidó Múzeumban van az az értesítés, amit anyám, a család kapott Csehszlovákiából, hogy Kató életben van, egészséges, és jön haza. Csak mi nem tudtuk, hogy találunk-e valakit itthon. Akik vidékiek voltak, azok többségében nem találtak senkit. Mindenkit elvittek. De mi, budapestiek azért inkább találtunk.

Hazaértünk – és senki nem tudott semmit arról, hogy mi van itthon. Megérkeztünk este a Nyugati pályaudvarra, mindenkinek volt egy kis csomagja. Mert valamit már összeszedtünk útközben, ruhanemű kellett, ugye. Az egyik lány a Vas utcában lakott, az nincs messze a Nagydiófa utcától. Novemberben hamar este van, már sötét volt, és ő másokkal együtt otthagyta a holmiját, hogy őrizzem, hogy elmegy mihozzánk, megnézi, mi újság. Én pedig ott ültem a Nyugati pályaudvaron kabát nélkül, mert azt a vagonban ellopták, amikor közel az ajtóhoz csináltam magamnak fekhelyet, ahol levegő volt. Úgyhogy nagyon fáztam, amíg ott vártam, hogy jön-e az anyám. És jött. Ez volt az öröm. Anyámnak volt elég meleg holmija, úgyhogy rögtön rám adta a kabátját. Amikor jött, még járt a villamos a körúton, de mire elkészültünk, már nem. Valaki ismerőst emlegetett a Katona József utcánál, odamentünk éjszakára. Már elég késő volt, mire becsöngettünk hozzájuk, és azt mondták akkor ott, hogy ez nem lehet más, mint az apó vagy a Kató. Apó soha nem jött vissza. Anyámmal egész éjszaka ott beszélgettünk.

Amikor megjöttem, én nem éreztem magam kommunistának, de mindenképpen úgy gondoltam, hogy be kell lépnem a szocdem pártba. Sosem vettem részt ilyen munkában, de én otthon mindig a szocdemekről hallottam. Aztán egy olyan nyolc-kilenc hónap múlva éreztem, hogy énnekem már nem ott van a helyem. Ott különösebb munka nem volt. Átléptem a kommunista pártba, még az egyesülés előtt [lásd: Magyarországi Szociáldemokrata Párt; Magyar Dolgozók Pártja]. Akkor még mindenütt, minden munkahelyen volt pártszervezet. Ami feladat volt, csináltam. De pártfunkciókban nem voltam. Se főállásban, se társadalmi munkában.

Mint meséltem, visszavártak a munkahelyemre, a Tolnai Kiadóhivatalba, de nem mentem vissza, hanem elmentem a Hazai Bankba dolgozni. Itt tisztviselő voltam. Németül kellett tudni. Nagyon rendes főnököm volt, a felesége is rendes volt. Vele is összebarátkoztam, úgyhogy jól éreztem magam. A Hazai Bankot aztán beolvasztották a Pesti Első Takarékpénztár Egyesületbe. Az egyesülés után nem volt tovább munkám ott. Elbocsátottak. Egy darabig a Pártközpontban dolgoztam, ahol Kállai Gyula volt az osztályvezetőnk, és kettőnket – Sík Endrét és engem – vitt magával, amikor külügyminiszter lett. A titkárnője, Léhn Erika sokszor volt beteg, és akkor mindig én helyettesítettem. Kállai is nagyon szeretett. Végtelenül tisztességes ember volt, csak éppen lecsukták, ugye. Többek között őt is. [Kállai Gyula (1910–1996) – politikus. 1944 szeptemberében részt vett a Magyar Kommunista Párt KB alakuló ülésén, 1945 januárjában a párt propagandaosztályának vezetője, februárban a Központi Vezetőség tagja lett, 1945 áprilisától képviselő az Ideiglenes Nemzetgyűlésben, államtitkárként kormánytag. Rajk László letartóztatása után (1949) külügyminiszter, 1951-ben koholt vádak alapján tizenöt év fegyházra ítélték, 1954-ben amnesztiával szabadult. 1971-ig számos állami és párttisztsége volt (1957–58: művelődési miniszter; 1965–67: a Minisztertanács elnöke, 1967–71: az Országgyűlés elnöke, ill. 1968–89: a Hazafias Népfront elnöke stb.). Sík Endre (1891–1978 ) – novícius korában kiugrott a piarista rendből, az első világháború idején az orosz fronton hadifogságba esett, s kommunista lett. 1920-tól 1945-ig a Szovjetunióban élt, főként egyetemi tanárként dolgozott, a második világháború alatt a moszkvai Kossuth Rádió munkatársa volt. Hazatérése után a Külügyminisztériumban dolgozott, 1946-tól a washingtoni magyar követségen beosztott, majd 1948–49-ben követ. 1954-ig a Külügyminisztérium politikai főosztályának vezetője, majd külügyminiszter-helyettes, 1958–1961 között külügyminiszter. 1959 és 1970 között MSZMP KB-tag, 1964-től az Országos Béketanács elnöke. 1963-ban tagja lett a Moszkva által irányított Béke Világtanácsnak, illetve 1971-től haláláig a szervezet elnökségének. – A szerk.]
Amikor 1949-ben a Külügyminisztériumba kerültem, én lettem Sík Endrének a titkárnője. Sík Endre tündéri ember volt. Nagyon szerettem. Kellett neki a német, kellett a német gyorsírás is, mert sok német szöveg volt, és igen sokat diktált. Azt általában jól tudtam írni.

1950-ben alakult meg Kínában a magyar nagykövetség, oda kellettek emberek, és akkor kerültem Kínába. Vonattal mentünk decemberben. Nem volt télen repülő. Vonattal Budapesttől Moszkváig, az volt három nap. Ott voltunk egy hétig, fölkészültünk, pihentünk, és onnan mentünk tovább. Ott szálltunk fel a transzszibériai expresszre, azzal egy hétig utaztunk. Nem volt nagyon kényelmes, de nem izgatott különösebben. Az egész követség együtt ment ki. A nagykövet rettenetes vénember volt, Safrankó Emánuel [Safrankó Emánuel (1890–1965: alapító tagja volt Csehszlovák Kommunista Pártnak (1921), 1924–1929 között parlamenti képviselő, 1929-ben a Szovjetunióba költözött, ott tanári oklevelet szerzett. 1945-ben Magyarországra tért vissza, tagja volt az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek. 1945–46-ban Vas vm. főispánja, 1947-ben szófiai, 1950-től pekingi, 1954–1957 között berlini nagykövet volt. – A szerk.]. Kárpátaljai, és mindent tudni akart, mindent látni akart. Látni akarta a privát leveleinket is. Na hát aztán ezen balhéztunk össze. Azt mondta, hogy neki belőlem elég, vagy én megyek haza, vagy ő, de ő velem nem dolgozik. Persze, hogy én jöttem haza.

A kiküldetés előtt speciális felkészítés nem volt. Oroszul kellett volna tudni, de én nem tudtam oroszul semmit. Voltak persze velünk olyanok, akik jól tudtak. Komoly munka sem volt kint, a kínaiak nem vettek komolyan minket. Nem barátkoztak velünk egyáltalán, nagyon el voltunk szigetelve. Pekingből csak a belvárost lehetett látni. Meg volt határozva, hogy hová mehetünk. Tehát ha valakinek hivatalosan valahová kijjebb kellett mennie, külön engedélyt kért a Külügyminisztériumtól. Kínából annyit láttunk, hogy a tengerparton nyaraltunk. Haza nem jöhettünk szabadságra, hanem ott lehettünk a tengerparton. Az nagyon kellemes volt, finom volt a víz, jókat lehetett úszni. Nekem a kulturális munka volt a területem. Még nem voltam attasé, az csak Hollandiában lettem. Programok szervezése, kapcsolat az ottani sajtóval, az ottani kulturális intézményekkel – ez volt a feladatom. Lett volna. Például cikkeket megjelentetni Magyarországról. De semmi lehetőség nem volt még akkor. Filmek, művészek, diákok cseréje – semmi. Nagyon lenéztek minket. Szóval hát éppen hogy ellenségek nem voltunk, nem voltunk partnerek a kínaiaknak. Különösebb barátság sem kötött senkihez, úgyhogy nagyon szívesen hazajöttem.

Nem sokáig voltam itthon. Megnézték, hogy hol van szükség emberre. Én már Kínából úgy jöttem haza – hogy is mondjam? –, eredetileg ugye én gyors- és gépírónő voltam, de akkor már többnek éreztem magam. A háború után elvégeztem a tejipari technikumot is munka mellett, és bár nem volt dolgom a tejiparral, de ismertem őket, s ez már az alkalmasságomat is emelte. Ismertek, tudták, hogy tudok dolgozni, és ahol kellett az ember, és hely volt, oda kerültem.

Így neveztek ki Hollandiába 1951 novemberében a követségre, ahol Góczi András volt a követség vezetője. Csak hat hétig voltam itthon. Két és fél évet töltöttem Hollandiában. Még akkor nem voltam diplomata, körülbelül egy év múlva lettem. Tehát akkor lettem kulturális attasé. Nem sokan voltunk. Diplomaták talán négyen. Nem tudom, az a név mond-e valamit, hogy Csatordai. Ő volt ott akkor a diplomata, ő jól tudott angolul [Csatordai Károly (1926–1972) – jogász, diplomata. 1948-ban lépett diplomáciai szolgálatba; nyolc nyelven beszélt. Szolgálatot teljesített Hágában (1949–51), Pekingben (1951–55), Hanoiban (1955–56), Tokióban (követ, 1960–62), majd nagykövetként Magyarország állandó ENSZ-képviselője (1962–71) volt, végül külügyminiszter-helyettes (1971–72). – A szerk.].

Hágában voltunk. Tetszett nekem egész Hollandia. Főleg a párttal voltunk kapcsolatban, az ottani kommunistákkal, valamint a szakszervezetekkel. Nagyon segítettük egymást. Énnekem az volt a legszebb, hogy újságban tudtam cikkeket elhelyezni Magyarországról, a magyar kulturális életről. Hangversenyeket is rendeztem. Csináltunk kiállítást, de az nem képzőművészeti volt, hanem Magyarországról szólt. Nagyon szépen sikerült. A zenészeken kívül még nem sok művész tudott kijönni. Megtanultam hollandul. Akartam. Amikor kimentem, rögtön elkezdtem tanulni. Jó néven vették, és megkönnyítette, hogy jó kapcsolataim legyenek. Németül tudtam, és azért könnyebb megtanulni hollandul annak, aki már tud valamilyen germán nyelvet. Amellett, hogy a hollandok utálják a németeket. Ha az ember kimegy, és elkezd valakivel németül beszélni, a válasz: „Nem értek. Nem értek.” Ha mondom, hogy én nem német vagyok, hanem magyar, akkor rögtön ért. Szóval ez a mai napig is így van.

Az első világháború után nagyon sok magyar gyereket fogadtak be rövidebb-hosszabb időre vagy végleg Hollandiában. Főleg a lányokat fogadták szívesen. Azok segítettek a háztartásban, magasabb iskolába nem járatták őket, a fiúkat viszont taníttatni kellett. Tehát nekik szakképzettséget kellett adni. Az sok pénzbe került, úgyhogy a fiúk hamarabb hazamentek. Ezáltal Magyarországon nagyon jó nevük volt a hollandoknak, és azért ők is ismerték Magyarországot. [Vilma királynő emlékét tábla őrzi Budapesten a Városligeti fasorban, ami 1949-ig a nevét viselte, és az általa alapított Julianna Református Általános Iskola még most is ott működik. – A szerk.]

Hollandiában voltam, amikor anyám agyvérzést kapott, de nem ezért jöttem haza, hanem mert hazahívtak 1954-ben. Úgyhogy akkor nem bántott engem az, hogy hazahívtak, mert éppen úgy éreztem, hogy itthon van a helyem, anyám mellett. Volt egy segítségem, aki reggel jött, megmosdatta, ellátta, és délig ott volt. Aztán délután jöttem haza, és akkor énnekem kellett ellátni. 1955-ben halt meg. Természetes, hogy zsidó temetőbe temettem apám mellé. Apám a zsidó iskolában tanított, tehát kapott egy szép sírhelyet Rákoskeresztúron az 1/B-ben. Anyám nem akarta tudomásul venni a másik gyermekének elvesztését. Mindig várta haza. És amikor meghalt, a sírkőre ráírattam a nővérem nevét, hogy legalább ott együtt legyenek, és meghagytam, hogyha én meghalok, hamvasszanak el – tulajdonképpen zsidó temetőben nem lehet, de meg lehet oldani –, és így együtt leszünk [A rabbinikus jog (háláhá) tiltja a halottak hamvasztását, mivel a holtak feltámadásába vetett hit tagadásának tekintik. A test végső nyugalomba helyezésének megfelelő módja a megszentelt földbe történő temetés. A reform judaizmus azonban engedélyezi. Lásd még: temetés. – A szerk.].

Hazajöttem Hollandiából. Amikor Kállait lecsukták, megszűnt a helyem a Külügyminisztériumban. Az volt a kifogás, hogy Nyugaton élnek rokonaim. Nem volt komoly dolog. Rájöttem, hogy tudják azt, hogy a Kállai vitt engem be a Külügyminisztériumba, és ez volt az igazi ok. Úgy vágtak ki a munkahelyemről, hogy ők helyezzenek el, és addig is kapjak fizetést. Tehát ez egy ilyen politikai machináció volt.

Akkor jött a véletlen. Valahová meg voltam híva, és ott találkoztam azzal a kollégával, aki a külkeres volt Kínában, ott volt a feleségével. Elmeséltem nekik a dolgot, amikor azt mondja a feleség: „Nincsen kedved az Élelmiszeripari Minisztériumban dolgozni? Kellene ott nekünk valaki, aki németül tud.” Tiszta véletlen, mint az életben minden. Így kerültem az Élelmiszeripari Minisztériumba, ahol nagyon jól éreztem magam a nemzetközi osztályon, úgyhogy szívesen csináltam. Azt szoktam mondani, hogy ahova én dolgozni megyek, az megszűnik. Mert akkor ez is megszűnt. A Földművelésügyi Minisztériummal kapcsolódott össze, Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium lett a neve – itt dolgoztam tovább, továbbra is nemzetközi területen.

Minden olyan országgal volt együttműködésem, amellyel szerződésünk volt. Annak keretében dolgoztunk. Főleg tanulmányutakat szerveztünk. Tehát tőlünk mentek ki, és hozzánk is jöttek. Nem titkolóztunk, hanem az volt a cél, hogy átvegyék és megtanulják azt, amit mi, illetve ők jobban tudnak. Írásban is csináltuk, mindenki írt jelentést, aki kint járt, és azt továbbadtuk, úgyhogy ez nagyon hasznos meg érdekes is volt. Hát ezt csináltam végig. Egészen a nyugdíjig [1974-ig].

1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] a minisztériumban dolgoztam. Zűrök voltak ott, azon környéken, ahol az Élelmiszeripari Minisztérium volt [A minisztérium a Kossuth téren volt, szemben a parlament épületével, amely előtt 1956. október 25-én a fegyveres erők tüzet nyitottak a tüntetőkre, és mintegy 100 embert megöltek és 300-at megsebesítettek. – A szerk.]. Nem értettem egyet az eseményekkel. Bár veszélyes volt, bejártunk és elláttuk a munkánkat. Enni kellett akkor is az embereknek. Szerveztük, hogy az országnak legyen ennivalója, főleg azzal törődtünk, hogy az intézmények, az iskolák kapjanak élelmet. Úgyhogy volt mit csinálnunk.

Nem gondoltam arra, hogy baj érhet. Ma már nem is gondolok rá, nem emlékszem arra sem, hogyan fogadtuk november negyedikét. Bár harcok is voltak a téren, emléktábla is van ma ott. A kollégák közül nemigen disszidáltak, ha jól tudom, egyvalaki volt, aki a megtorlásnak áldozatul esett. Hallottunk a megtorlásokról, tudtunk róla. De a minisztérium élete automatikusan folytatódott. Rendes miniszterünk volt akkor [Dögei Imre (1912–1964): 1944-től volt tagja a kommunista pártnak, mint földművelésügyi miniszter (1956. november – 1960. január) szovjet típusú kollektivizálást, „gyors és erőszakos kolhozosítást akart, a sztálini minta alapján” (Rainer M. János). Az MSZMP KB 1960-ban a párt politikájával szemben álló, szektás álbaloldali nézetei és tevékenysége miatt kizárta a Központi Bizottságból, majd 1962. márciusában az MSZMP tagjai sorából. – A szerk.].

A családban voltak olyan fiatalok, akik úgy gondolták, hogy el kéne hagyni az országot. Volt is, aki kiment Amerikába, most is ott van [Az 1956-os forradalmat követő hetekben mintegy 200 000 ember hagyta el az országot. – A szerk.]. De a mi szűkebb családunkban nem volt olyan, hogy azt érezték volna, hogy az események miatt a zsidóknak félniük kellene.

Amikor eljött a nyugdíjazási idő, akkor azt mondták, hogy „Isten veled!”. Még tudtam volna dolgozni, maradtam volna. Miután két felsőfokú nyelvvizsgám van, ez a nyugdíjba beleszámít, egy komoly tétel benne. Szerencsére voltak a fordítások. Ha hívtak, akkor dolgoztam. Sokat fordítottam, szeretek fordítani, és hát ez pénzkereset volt. Ezenkívül volt egypár holland tanítványom. Főleg olyan lányok, akik oda mentek férjhez. Eggyel maradt meg a kapcsolatom. Most éppen nekem kellett volna írni. Az édesanyja Gyöngyösön lakik, úgyhogy szokott haza is jönni. És volt egy tanítványom, aki a Belügyminisztériumban dolgozott, de még a lakáscímét, még a nevét sem tudtam, csak a keresztnevét, hogy Józsi. Most is minden évben újévre ír nekem. De nem mondta meg a mai napig sem a családnevét.

Ebbe a lakásba körülbelül harminc évvel ezelőtt költöztem Leonka nénivel, aki százévesen halt meg 1980-ban. Szeretett itt lakni. Nagyon jól megvoltunk. Júniusban lett volna száz éves, és még előző karácsonykor ő csinálta meg a karácsonyi bejglit. Januárban vagy február elején lementünk sétálni, mert jó idő volt. Mentünk át a túloldalra, mikor azt mondta: „Menjünk haza! Nem tudok menni.” Áprilisban eltemettem. Neki is voltak zavaros percei, de hát az a korral járt, persze. A zsidótemetőbe temettem el, de nem szertartással. Oda, ahol a családja is fekszik.

1947-ben úgy éreztem, hogy az én deportálásomnak valahol nyoma kell hogy legyen, hogy le kell írnom, meg kell örökítenem, ami velem történt. Részletesen, hogy el ne felejtsem. Ahogy emlékeztem rá. Megvan még a kézirat is, bent van a Dohány utcában [a Zsidó Múzeumban]. 1995-ben adták ki az „Emlékezések” című kötetben, amelyben hét vagy nyolc történet van [Gyulai Kató: Stációk Óbudától a pokolig. In Emlékezések: A koncentrációs táborok felszabadulásának ötvenedik évfordulójára, A Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ kiadványa, szerk. Bakó Ágnes, Szabó Éva, Verő Gábor, Budapest, 1995].

A kézirat egyik példányát odaadtam a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságának, és nagy meglepetésemre lefordíttatták németre, és kiadták Németországban. A német címe: „Zwei Schwestern”, tehát Két nővér. Igen, és ez 2001-ben jelent meg, a címoldalon ott van a kettőnk fényképe, Évié és az én mai fényképem. A könyvben a holland Aat Breuer festőművész rajzai vannak, amelyeket a táborban csinált. Ő is fogoly volt. Úgy látszik, a magyarok közelében lehetett, mert több magyar vonatkozású képet rajzolt ott [lásd a képek között] [Kató Gyulai: Zwei Schwestern. Geschichte einer Deportation, Hg. v. Linde Apel und Constanze Jaiser, Berlin, Metropol, 2001].

Most, a hatvanéves évfordulóra nekem kellett írnom két anyagot, egy-egy deportálással kapcsolatos részletről. Egyrészt arról írtam, hogy hogyan jöttünk haza, másrészt a zeltről, a sátorról írtam. A zeltről én nagyon sokat beszéltem itthon, és állandóan azon veszekedtem, hogy legyen annak valami nyoma, hogy ott voltunk, és ott hogyan voltunk. Hiszen a sátrat azonnal lebontották, ahogy minket onnan kivittek, úgyhogy nem maradt semmi helye. Pár évvel ezelőtt sikerült annyit elérnem, hogy amikor évente az emlékünnepség van, akkor tesznek oda egy táblát. Ami a következő évben nincs ott. Amikor megkaptam a levelet, hogy most lesz a zelt helyén egy komoly emlékmű és komoly ünnepség, s hogy én tudom, mit jelentett a zelt, és kérnek, hogy én tartsak ott egy megnyitó beszédet, nagyon örültem. Ez lesz 2005. április tizenhetedikén. Hát ezért fontos, hogy áprilisra olyan egészséges legyek, hogy el tudjak menni.

Azt is meg kell mondanom, hogy közöttünk, a volt deportáltak között nagyon sokan vannak, akik a családjukban egyáltalán nem beszélnek róla, a gyerekeik nem is tudnak arról, hogy mi történt a szüleikkel. Én viszont nagyon sokat beszéltem róla, kolléganőimnek odaadtam a leírtakat. Sokszor volt, amikor azt mondták, hogy én ezt nem is tudtam elképzelni, de ha te mondod, hogy veled történt, akkor mégis igaz kell hogy legyen. Ezt nagyon sokszor hallottam, mert én azon voltam, hogy tudjanak róla. Úgyhogy ez lett nekem a hivatásom. Munka mellett ez lett a hivatásom.

Amikor 1957-ben megtudtam, az újságban olvastam, hogy megalakult a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága [NÜB, eredetileg Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete – A szerk.], azon nyomban írtam, hogy mióta várom én ezt, és szeretnék benne részt venni. Meg is kaptam rögtön a választ, hogy ekkor meg ekkor jelentkezzem, és attól kezdve csináltam ezt a munkát, ami a mai napig is tart. A volt politikai foglyoknak külön szervezetük lett [Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége – A szerk.]. Kapcsolatunk volt, de nem működtünk együtt.

Fő feladatunknak tartottuk, hogy foglalkozzunk azokkal az emberekkel, akiket deportáltak, tehát gyakran találkoztunk. Először összejöveteleket tartottunk. Meghirdettük, hogy létrejött ez a bizottság, és várjuk a volt deportáltakat, hogy a találkozókon vegyenek részt, jöjjenek, és végezzenek ők is olyan munkát, amivel elősegítjük azt, hogy higgyék el az emberek, bármilyen hihetetlen is, ami történt, megtörtént, és erről beszélni kell.

Amíg rendes munkám volt, állásban voltam, egyszer egy héten, délután mentem be. Volt rendes helyünk. Az egész gondolatkörömet, időmet igénybe vette ez a feladat. [Gulyás Kató Egy időben a NÜB alelnöke volt. – A szerk.] Ahol dolgoztam, mindenütt nemzetközi kapcsolatok területén tettem. Itt is. Minden tábornak megvan a táborcsoportja. Amennyire lehetett, összegyűjtöttük táboronként a neveket. A csoportokat összetartani, tájékoztatni, részt venni a nemzetközi bizottságok ülésén, ez a fő foglalkozásom. A német nyelvtudásomat felhasználtam, és használom ma is.

Volt olyan időszak, amikor minden nap bementem. Sőt, volt egy rövid időszak, amikor még fizetést is kaptam. A kárpótlási időszakban mi igazoltuk – ez még most is van –, hogy az illető üldözött volt. Tehát nekünk megvan a névsorunk, már aki benne van, és sokszor kérdezik, hogy hogyan tudjátok bizonyítani. Mondom, ha én valakivel beszélgetek, aki azt állítja, hogy ott volt, egy negyedórán belül tudom, hogy hazudik-e vagy igazat mond. Nem kell több, mint egy negyedóra.

A Hitközséggel sokáig nem volt kapcsolata a NÜB-nek. Próbáltuk, de nem jött össze. Akkora ellentétek voltak. Az utóbbi években már másképp van. [A szervezet mai neve: Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete. – A szerk.] Minden második héten van értekezletünk, és akkor eljön Lazarovits Ernő, aki a Hitközség nemzetközise, vele van kapcsolatunk, és együtt is dolgozunk. Ő egy nagyon rendes ember. Értelmes, nyelveket beszél, és engem nagyon szeret.

Minden tábornak megvan a nemzetközi bizottsága, és nekik minden évben ott van az összejövetelük, ahol a tábor volt. Auschwitzban vagy Buchenwaldban, vagy ahol, s minden évben ott találkoznak. Kivéve minket, a ravensbrückieket. Mi minden évben más tagországban tartjuk. Nálunk már kétszer volt. Egyik évben Franciaországban volt, aztán Bécsben. Minden évben. Kivéve az ötre végződő és kerek számokat, azokat Ravensbrückben tartjuk meg, tehát ez most éppen így jön ki, hogy a hatvanas évet ott ünnepeljük meg. Már megírtam azt, amit a zelt avatásán beszélni fogok, mert kérték tőlem. És lesz egy kiadvány minden táborról, ahhoz is megírtam a szöveget. Már elküldtem. Nagyon jó viszonyban vagyok velük, az az igazság.

Ez nagyon kitölti az időmet. Komoly munka és elfoglaltság, én most is mindennap bemegyek hétfőtől csütörtökig. A szomszédasszonyom kérdezi: „Hát miért kell magának naponta elmenni dolgozni? Hát miért nem marad itthon és pihen?” Mondtam: „Most mit csináljak? Itthon üljek, és malmozzak?” Mondom, akinek unokája van, az el tudja magát érdemlegesen foglalni. De akinek senki nincsen – egyrészt emberek között vagyok, másrészt hasznos is vagyok. Hát akkor?

Mostantól kétszer egy héten fogok bejárni, mert nem merek közlekedni. Nem az időjáráson múlik. Metróval kell mennem, kétféle metróval, átszállni a Deák téren. Ettől félek. A múlt héten taxival mentem oda-vissza, a taxit kifizetik. Egyébként nagyon nincs pénze a NÜB-nek. Azelőtt ha volt egy kis pénz, akkor kaptunk öt-tízezer forintot három hónapban egyszer. De most még az sincs. A pénzügyi elszámolás pedig olyan, hogy egy taxit be lehet írni, az költség.

Hát a kaja az úgy van, hogy bejárok az FVM [Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium] konyhájára, ahol rengeteg a nyugdíjas. Olyan rendes az a konyha. Vannak, akik még most is ott dolgoznak, mióta a két minisztérium egyesült. Tehát tudják – marhaság –, hogy nem szeretem a rizst, főleg akkor, hogyha száraz hús mellé adják. A kiszolgáló tudja, és átszalad az à la carte osztályra, és hoz krumplit, amit mindig, minden formában szívesen eszem. Hétvégén hazahozok egy adagot, mert szombaton nincsen. Egy hétköznap egy ebéd – fél adagot eszem, mert azt is éppen csak meg tudom enni – száz forint. Hát majdnem ingyen van.

Most, hogy nem vagyok jól, a Hitközségtől kapom az ebédet. A Laky Adolf utcában van ilyen konyha. Kihozzák. Persze szombaton nincsen. És egy hónapon át nem is kell fizetnem. A leves az kriminális, de a többi jó. Hát néha „megrontom”, és valamilyen pörköltfélére teszek még tejfölt, hogy jobb legyen.

Kaptam kárpótlást, amit lehet, azt megkaptam. Nyugdíj-kiegészítést is, ami törvényben volt, azt mind. És kapom a német kárpótlást, azért a munkáért, amit ott kint dolgoztam. Az komoly tétel, és az nekem összegyűlik.

Van egy kis nyaralóm Gödön. Na, már nem olyan jó, mint volt. Eredetileg úgy volt, hogy az egyik miniszterem, Kovács Imre [Kovács Imre nevű miniszter nem volt, talán Dimény Imrére gondolt, aki 1967 és 1975 között állt a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium élén. – A szerk.], aki nagyon rendes, szerény ember volt, csak a minisztérium Gödön lévő nyaralójába ment nyaralni. Később építtetett magának ott egy kis villát. A minisztérium aztán megvett egy eladó nagy területet, és azt a dolgozók között, hát nem elosztották, hanem megvettük. Olcsón. Úgyhogy így lett nekem az üdülőtől pár méternyire a nyaralóm, ahol csupa kolléga volt, jobbra is, balra is. Nem unatkoztam ott sose, jól éreztem magam. Kocsim nem volt, autóbusz volt. Amikor az első kárpótlás volt, akkor gondolkoztam, hogy most nyaralót vegyek vagy kocsit. És aztán a nyaralónál maradtam. Kezdetben csak egy sufni volt az a nyaraló, de azóta aztán egy Erdért-házat csináltattam. Most már kevesebbet megyek. Ott van az az üdülő, ami a minisztériumé volt, csak már nem a minisztériumé, de bérlettel be lehet menni úszni, mert a Dunába már nem megyek. Ott van egy nagyon szép medence, kellemes, jó vízzel, úgyhogy én kifizetem, sajnos az egész évre a belépőt, mert csak úgy lehet, de nekem akkor is megéri. Amikor eszembe jut, akkor megyek be, és úszom egyet.

Az egyik szomszéd végleges lakásnak vette a házat, és nagyon szívesen megvenné az enyémet is. Mondtam, hogy amíg le tudok járni, addig nem adom el, de abban megállapodtam, és a végrendeletembe is bevettem, hogyha elköltözöm ebből a világból, és az utódaim el akarják adni, akkor nekik elővételi joguk lesz, amit nagyon megköszöntek.

Szóba került az a szó, hogy szerelem. Hát volt egy olyan időszakom, amikor én valakibe nagyon szerelmes voltam, és volt egy másik, amikor valaki énbelém volt szerelmes, és aztán mind a kettő mást vett el. Így egyedül maradtam. De itt vannak Anna néni és Leonka néni unokái. A fényképeken ezek már az ükunokák. Szoktak telefonálni, látogatni. Ma délelőtt itt volt az egyik, de hát ő sem olyan egészséges sajnos, a másik az mindent beszerez, ő meg a felesége, amire szükségem van. Ezeknek van két huszonhat éves gyerekük, úgy mondom, hogy a tiszteletbeli unokáim. Azok is nagyon rendesek. Most kezdenek el dolgozni, és hát elég nehezen jutott az egyik munkához, a másiknak még nem sikerült. A feleségek mindenütt keresztények, de együtt éreznek velünk, soha nem éreztették azt, hogy nem.

Nagyon hamar elkezdtem utazni. Volt egy partnerem – már tíz éve meghalt –, minden évben mentünk valahová. Főleg Jugoszláviába szerettünk menni. Ott voltunk többször. Voltunk Párizsban, Angliában is egyszer, ott nem éreztem jól magam. De Párizst nagyon szeretem. Mentünk a hetven dollárral, amilyen gyakran lehetett, és voltak hivatalos utak is [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél]. Egyszer IBUSZ-úttal voltam Izraelben, úgy húsz-huszonöt éve, nagyon rövid volt [Amennyiben IBUSZ-útról van szó, akkor valószínűleg később volt Izraelben, ugyanis Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal, az oda utazók Bécsben tudtak legközelebb vízumot szerezni. – A szerk.]. Amit láttunk, tetszett. Csak keveset láttunk. Szóval rosszul volt megszervezve. Akarattal-e vagy véletlenül? Az elmúlt években szívesen mentem volna újra, most már talán nem, mert egyedül nem megyek, csak úgy, ha van valaki, aki törődik velem. Volt ott két unokatestvérem, mind a kettő meghalt, egyiknek sincs leszármazottja.

A vallást, a tradíciót nagyon tisztelem. Azzal együtt, hogy nem tartom a vallási ünnepeket, a vallási előírásokat, hanem az okosan megszervezett hétköznapokat. Mert az a tízparancsolat ma is és mindenkire vonatkozik, hogy ne ölj, ne lopj, és ne paráználkodj és a többi. Nagyon sok vallási parancsolat van, ami a hétköznapokra vonatkozik. Szóval én ezt nagyon nagyra becsülöm.

Életrajz

Anna nénivel újlipótvárosi szoba-hallos lakásában beszélgetek, ahol egyedül él. Pár éve adta el 96 négyzetméteres lakását, és költözött a lánya lakásába, aki pedig ugyanebben a házban vett egy nagyobbat. Így külön laknak, de közel egymáshoz. A hagyományos polgári bútorokkal berendezett lakásban két teljes falat beborító könyvespolc. A sok kép, szőnyeg, gobelin, váza olyan nyugalmat és derűt áraszt, mint amilyen a 82 éves idős hölgy. A mindennapi életvitelnek fontos tartozéka a kis erkély: amikor csak lehet, kiül, ott tölti az időt lánya Fanni nevű kiskutyájával. Ő is, lánya is sürgeti az interjút, mert Anna néni hamarosan kórházba megy. Értágításra van szüksége, infúziót fog kapni. Nincs sok tapasztalata kórházügyben. Két térdprotézisműtétet kivéve nem volt kórházban. Szerencsésen élt meg ennyi évet komolyabb betegség nélkül.

1922. november végén születtem Mátyásföldön [Pest vm.] ötödik gyerekként. Nem tudom, hogy a ház, ahol laktunk, saját házunk volt-e, vagy csak béreltük. Otthon születtem, elég kis ványadt gyerekként, ahogy mesélték. Megjöttek a nagynénéim, hogy ünnepeljék a születést, és örüljenek anyámnak [Schlosz Ilona], aki nagyon szép asszony volt. És az egyik nagynénémnél akkor éppen divatos nagy bábatáska volt, amit úgy odavágott az ágyhoz, hogy szegény anyám – mesélik – felsikoltott, hogy: „Jaj, a gyerek!”. Majdnem agyoncsapott vele. Ez a családi legenda.

De hát aztán nődögéltem szépen, és ritka komisz kiskölyök voltam, mint mondták. Még talán a komiszság előtt volt az, hogy szegény anyám gerinctumortól megbénult deréktól lefelé, és azt az öt évet, amit még élt, tolókocsihoz kötve élte le. A legidősebb nővérem volt a pótmama, a Magduskám, aki 13 éves korától nem aludt végig egyetlen éjszakát sem, mert a mamát meg kellett forgatni az ágyban, és apám mindig őt keltette föl. Drága jó testvér volt. Hál’ istennek legalább ő sokáig élt, és nagyon sokat voltunk együtt. Az utolsó éveit nagyjából velem töltötte. Én hamarabb özvegyültem meg, mint ő, és akkor nagyon közel kerültünk egymáshoz.

A pici korra csak képekben emlékszem. Nincsenek összefüggő emlékek. A Gizella útra költöztünk, ott még élt szegény anyám, és olyan képek maradtak meg bennem, hogy szomjas volt, és „Jaj, kellene inni vizet!” Mondtam, hogy „Majd én hozok”. „Hát hogyan?” Hát kimentem a konyhába, odatoltam a hokedlit a szekrényhez, elé tettem a sámlit, úgy másztam föl, vettem le poharat, és vittem be vizet. És az az emlékem, hogy az anyám milyen nagyon büszke volt, hogy az ő legkisebb gyereke mit tud. Van olyan emlékem, hogy fekszem a nagy ebédlőszőnyeg sarkán, és nézem, hogy a tűz hogy ropog a kályhában, és anyu néz ki az ablakon. Oda volt tolva a tolószéke, és azt mondja, hogy „Tésztát akarok gyúrni, toljál ki!”. És kitoltam a konyhába, és odaraktam elé, amit kért, és ő ott gyúrt metélttésztát a családnak. Meg volt olyan, hogy új kis cselédlány jött hozzánk, és azt mondta anya, hogy „Menj ki, Nusikám, a konyhába, mintha valamit keresnél, és nézd meg, mit csinál a lány!”.

Aztán van előttem egy vörös téglaépület, mint később kiderült, a János-kórház, ahol szegény a végén feküdt. Ebben az öt évben több időt töltött kórházban, mint otthon. Emlékszem, hogy odavittek, de be nem vihettek, mert a gyerek nem mehetett be, hanem kint a kertben őriztek, nem tudom, kicsoda. 

Aztán az, hogy az alattunk lévő emeleten lakott egy bárócsalád, ahol egy nálam alig idősebb kislánnyal babáztam a folyósón, és jöttek föl a nagynénéim [Janka, Giza, Aranka, Regina] fekete ruhában, és az imádott nagynénim, az Aranka néni magához szorított, és mondta, hogy „Te szegény kis árva”.

Aztán az, hogy apám elvitt – szeptemberben halt meg anyám – egy iskolaorvoshoz, aki kikérdezett, hogy elég érett vagyok-e arra, hogy iskolába adjanak, és azt kérdezte tőlem, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. És azt mondtam, hogy azt én nem tudhatom, mert se tojást, se tyúkot akkor még nem láttam. És fölvettek az iskolába. Ezek ennek a kisgyerekkornak az emlékei.

Novemberben lettem volna hat, 1928-ban. A Gizella úti házból el kellett költöznünk, mert építettek rá még egy emeletet. Anyai nagymamámhoz és nagynénéimhez költöztünk a Wekerle Sándor utcába, amiben azon kívül, hogy szerettem őket, Aranka nénit meg különösen, azt is élveztem, hogy ott volt a ház sarkán a Liebermann bácsi játékboltja, ami Pest legszebb játékboltja volt. Nagyon szerettem ott kirakatot nézegetni, de a nagynénémék sokszor be is vittek, és kis apróbb játékokat vettek. Ott írattak be első elemibe, a Bazilika mellett egy ősöreg házban, és azt gyűlöltem. Valami szörnyűséges tanító néni volt.

Szerencsére csak fél évig tartott, mert elköltöztünk az Ügynök utca 10-be a harmadik emeletre, egy kétszobás, cselédszobás polgári lakásba. Nagyon szép erkélye volt, amiről van egy történet. Az erkélyen olyan rács volt, mint a folyosókon szokott lenni, és a legfölső lapos rácson én boldogan sétálgattam. Egyszer a szemben lakó ügyvéd telefonált a nővéremnek a Hoffherr-Schrantzhoz [Hoffherr-Schrantz: mezőgazdasági gépeket gyártó gyár Kispesten – A szerk.], ahol dolgozott, ami a Bajcsy-Zsilinszky úton volt, az akkori Vilmos császár úton, hogy az istenért, nem mer rám szólni, nehogy odafigyeljek és leessek. Jöjjön haza azonnal! Hát szegénykém rohant kétségbeesetten haza, én addigra már lent ültem az erkély aljában. Hogy mért csókolt összevissza, azt nem tudtam, de amikor egy pofont lekent, azt pontosan tudtam, és mondtam, hogy én nagyon vigyáztam magamra. Hát, szóval nem voltam egy jó gyerek, szó se róla.

Ennek sajnos egy életre szóló következménye volt. Ha valamiért kikaptam, biztos vagyok benne, hogy nagyon megérdemeltem. A testvéreimnél mindig az volt, hogy ha az egyik rám szólt, akkor a másik három azt mondta, hogy „Jaj! Ne bántsd a kicsit!”. Hát biztos, hogy rossz voltam, és kimentem zokogva a konyhába, és az akkor éppen nálunk lévő cseléd azt mondta: „Persze! Hát nem szerethetik magát, hát maga ölte meg a mamáját.” Tizennyolc éves voltam, mire meg mertem kérdezni, hogy miben halt meg anyám. És ma, vén fejjel, pontosan tudva és ismerve az életemet, ha valami bajom van, akkor azt mondom, hogy persze, engem nem lehet szeretni. Ez úgy megmaradt.

Aztán tudtam meg, hogy anya tüdőgyulladásban halt meg. Szegény anyámnak a mellében volt egy kis daganat, az orvos meg akarta operálni, a nagyanyám azt mondta, hogy egy fiatalasszony ne vágassa a mellét. Hogy ez a kis daganat rák volt-e, és ez indult-e el és állt meg a gerincben, azt nem tudhatom, hogy áttét volt-e, nem tudhatom, csak azt tudom, hogy már nem élt anyám, amikor a háziorvosunk mondta, hogy ma már tudnák operálni, és tudnának segíteni rajta. De hát ezek olyan kis, fél füllel hallott elszólások. Valószínűleg az lehetett az oka, hogy miután szoptatott, talán ez indította el… Isten tudja. Isten tudja, már ha élne, akkor se tudnák az orvosaink se. Tény az, hogy öt évig feküdt szegénykém bénán, vagy ült, vagy feküdt. És biztos, hogy sokkal többet volt kórházban, mint otthon, úgyhogy lehettek ilyen elhallások, és egy felvidéki kis ostoba teremtés, hát honnan tudhatta volna? Tény az, hogy kicsit megnyomorította a lelkemet.

A nagynénéimtől a család történetéről számtalan legenda származott. Ők azt mondták, hogy apám azért púpos, mert baleset érte. Mint aztán kiderült, angolkór [D-vitaminhiány előidézte csontfejlődési zavar. – A szerk.] volt, ami abban az időben bizony elég gyakori volt a szegény családoknál. Volt legenda arról, hogy a család Izabella spanyol királyné intézkedése folytán került el Spanyolországból [lásd: a zsidók kiűzése Spanyolországból; szefárdok], ahol élt, és egy rabbi család volt. Valószínű, hogy ebbe a legendába valami igazság is szorul, mert a kohaniták jelét állítólag más nem tudja megcsinálni, csak akinek a felmenői kohaniták voltak. Ez az a bizonyos kéztartás, hogy két-két ujjat egymáshoz szorítani, de egymástól szétválasztva, és a hüvelykujj külön. Abszolút könnyed mozdulat, és állítólag másnak ez nem megy. Mit tudom én! Tény az, hogy így szól a fáma, hogy mi [apai ágon] Spanyolországból eredő zsidó család vagyunk. Szegény apám sose erősítette meg ezt a mesét, de a nagynénéim lelkesen ismételgették.

A másik családi legenda, hogy Lánczy Leó felsőházi tag a nagybátyánk [Lánczy Leó (1852–1921): országgyűlési képviselő, majd 1905-től főrendiházi tag, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, valamint a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, az első világháború alatt a hadigazdálkodás egyik megszervezője volt. – A szerk.].  Hát úgy nagybátyánk, hogy szegény nagyanyámnak volt az unokatestvére. Amikor sétáltunk a Városligetben, akkor a Bajza utcában egy palotánál, egy kis alakú palotánál mindig mondták a nagynénéim, hogy majd itt fogtok lakni, ez a ti örökségetek. Aztán sose laktunk ott. Közelünkbe se jött az örökség. Azt tudom, hogy volt az én imádott testvérkéimben, a két idősebben, Magdában és Joliban egy adag sznobság, és ezért nagyon szerették ezt a legendát. Nekem ehhez igazán sose volt közöm. Mindig kicsit megmosolyogtam, már amikor húsz éves voltam, és az már nem a gyerekkor volt.

Apu soha nem mesélt a családjáról. A nagyszülőkről annyit tudok, hogy az apám édesapja, a nevét nem tudom, tanító volt Egerben. Feltehetően nem volt egy túl nagy állás. Azt hiszem, hogy zsidó iskolában, de ez csak halvány emlék [Egerben 1855-ben létesített a hitközség elemi iskolát, amely négy tanerővel működött. Az oktatás kezdettől fogva magyar nyelven folyt. – A szerk.]. Az édesanyja háztartásbeli volt. Egy évvel a születésem előtt halt meg magas korban, úgy, hogy egyszer mondta a testvéreimnek, hogy „Ha mentek a tánciskolába, igyekezzetek haza, hogy lássam, mit tanultatok”, majd fölmosta a konyhát, lefeküdt, és nem kelt fel többet.

Apámék is voltak jó néhányan testvérek. A legtöbb még gyerekkorában meghalt. Apám és az egyik testvére, a Sándor bácsi élték meg az idősebb kort. Sándor bácsi még túl is élte apámat. Tehát 1950 után ment el, mert apu 1950-ben.

Az anyai nagyapámról nem tudok mást, csak azt, hogy fiatalon halt meg. Hogy mit csinált? Miből élt? Azt nem tudom. A nagyanyám – nem tudom a vezetéknevét, de az Anna nevet utána kaptam – egyedül tartotta el a gyerekeit. Állítólag az unokatestvérei és a testvérei segítették. De hogy mennyire, hogyan? Nem tudom.

Amikor én eszméltem, és tudomásul vettem az életet, akkor a Wekerle Sándor utcában laktak. [Ide költözött egy időre a család az anya halála után.] Ott volt egy négyszobás udvari lakás. A lakás a ház udvari frontját végig elfoglalta, gyönyörű nagy, fényes ablakokkal. Arra emlékszem, akkora konyhával, hogy táncterem lehetett volna. A lakás főbejárata a lépcsőházból, a konyhai bejárata a hátsó lépcsőházból nyílt, az emelet felét elfoglalta. Ott laktak a nagynénéim, egy rövid ideig egy tündérszép, édes nagybátyám [Sándor, az apja testvére] és a nagymama. Mindig volt cseléd, annak volt a konyhából egy szobája, volt egy hatalmas konyha – a gyerekemlék szerint –, két kamra és az előszoba. A híres előszoba, abban volt a csemegeszekrény, onnét nyílt egy nagy és sötét fürdőszoba, és én csak akkor mertem kimenni, ha a nagymama fogta a kezemet. De érdekes módon olyan benyomást keltett bennem a lakás, hogy nagy-nagy méretek, nagy szobák, és ott volt a negyedik szobában az Aranka néném gyerekruha-szalonja, a varroda.

Az előszobából nyíló nagyszoba volt az ebédlő, tipikus akkori ebédlő, egy óriási kinyitható nagyasztallal, rengeteg székkel, kiskredenccel, nagykredenccel. A nagykredencről van egy emlékem: egy tányéron puszedlik voltak, és ahhoz nem volt szabad nyúlni, mert ez volt az utolsó, amit a nagyanyám sütött. Ezt évtizedekig megtartották. Amikor elköltöztek onnét, mintha eltűnt volna, de amíg arra a lakásra emlékszem, mindig ott volt a puszedli.

A következő szoba volt a Sándor bátyám szobája. Az egy kisebb méretű szoba volt. Volt benne egy íróasztal, az ágya, valamilyen szekrény. Másra nem emlékszem. Onnét nyílt egy nagyon nagy szoba, ott aludtak a nagynénik, és ha jól emlékszem, a nagymama. Ott volt a nagymama Liegestuhlja [nyugágy], amit a napsütötte ablaknál kellett kinyitni. Egy hosszú, bokáig érő, szürke pongyolára emlékszem, a hatalmas ősz kontyra, és arra, hogy nagyon örült, amikor a legkisebb unokája nyitotta ki neki a Liegestuhlt. Ott játszódott le egy Mikulás-este, ahol a Joli nővéremet öltöztették be Mikulásnak, és én nagyon-nagyon féltem, és odahúzódtam az akkor éppen betegen fekvő Giza nénémhez.

A kétemeletes házban mi a második emeleten laktunk. Ugyanilyen lakások lehettek alattunk is, senkire onnét nem emlékszem. Arra emlékszem még, hogy a Klári testvéremmel szerettünk kilógni a spájzba, és egy-egy lekvárt eltulajdonítva megettük. A nagymama nem haragudott azért, hogy a lekvárt megettük, de ezért igen, hogy az ablakon át kidobtuk az üveget a lichthofba. Azt még jövőre is lehetett volna használni. Klári nagyon szelíd volt, és az én gyerekkoromnak lényeges hozzátartozója.

A vallásosság az egész családban olyan természetes volt, de nem volt ortodox. Egyáltalában nem. A nagynénik zsidó tudatra neveltek, az nem kétséges. Mert már iskolás lány voltam, és jártam Talmud-Tórára, ami a Csáky utcai templomban, a mai Hegedűs Gyula utcai templomban volt, és örök álmom volt az, hogy angyalnak öltözöm, egy motor van a hátamon, és onnét kirepülök az ablakból, hogy védjem a zsidóságot. Ez egy olyan állandóan visszatérő álom volt, hogy biztos, hogy nagyon szerettem volna.

Arra emlékszem, hogy a nagyünnepek nagyon szépek voltak, nagyon bensőségesek. Emlékszem, amikor apám fölolvasta a Hagadát. Az őszi nagyünnepeken, újévkor, Jom Kipurkor minden nagyon szépen volt megrendezve, tudatosan arra, hogy engem oktassanak. A bátyám persze mindig igyekezett valami kis komiszsággal, hogy megnevettessen, amikor komolynak kellett volna lenni, de nagyon édes, kedves, szép emlékei az életemnek.

Azzal együtt, hogy apám, aki nagyon kulturált, nagyon bölcs ember volt, nem akarta túlhajtani, de azt megkívánta tőlünk, hogy péntekenként együtt legyünk, hogy a család gyertya mellett ünnepeljen [lásd: szombat]. Igazán szerényen éltünk anyagilag, de azért a péntek esték mindig gyönyörűek voltak. Érzelmileg – nem is annyira vallásilag talán –, de érzelmileg nagyon-nagyon kötődtünk a zsidósághoz. És érdekes módon a családnak a baráti köre is úgy alakult. Voltak más vallású barátaink is, de kevés.  Elsősorban zsidó barátok voltak.

A hagyományok őrzése, az, hogy a bátyám bár micvó volt, az természetes volt. Én magam is konfirmáltam [Hagyományosan a bát micvá 12 éves korban történik, és neológ körökben ezt közösen ünneplik Sávuot napján. Ekkor a lányok a frigyszekrény elé vonulnak, közösen elmondanak egy imát, a rabbi beszédet mond, megáldja őket, kapnak egy imakönyvet, a szülők pedig kidust adnak. Régebben ezt konfirmálásnak hívták és egy fogadalmi szertartással volt egybekötve. Mindezt ugyanolyan felkészítő-tanuló időszak előzte meg mint a fiúknál a bár micvát. – A szerk.], amikor az Erzsi néni, a hittantanárnőnk úgy ítélte meg, hogy érettek vagyunk rá néhányan a garnitúrából. Nem jártunk sokat templomba, de a nagyünnepeken mindig természetes volt, hogy templomba megyünk. A testvéreim első házassága, a Béla bátyám házassága, a Joli nővéremé templomban történt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A Jolié még extrán kedves volt: mert a sógorom cserkész volt a zsidó cserkészcsapatban, és a társai fölvonultak a templomban. Szép volt, és természetes volt, hogy odatartozunk, ez nem volt félreérthető.

Nem voltunk kóserek [lásd étkezési törvények], de azért elsősorban baromfi fogyott, sokkal kevésbé fogyott disznóhús vagy marhahús [A marhahús fogyasztását természetesen nem tiltják a törvények. – A szerk.]. Aztán nem volt az a húsvéti tisztogatás és eltüntetése a tréflinek [lásd: homecolás; Pészah; tréfli]. De például olyat, hogy szalonna, azt egész felnőttkoromig nem ismertem. Illetőleg ismertem – ha még eszembe jut a neve – a libaszalonnát. A libahájról a hártyát lehúztuk, a hájat lesóztuk, lefokhagymáztuk, pirospaprikáztuk, és az volt kifagyasztva, és azt ettük. Annak volt egy meghatározott neve, ami az istennek se jut eszembe [inarsz].

A kosztolásunk nagyon egyszerű volt. Mi, gyerekek elsősorban tésztásak voltunk. Minél több tészta! Tehát az úgy volt, hogy egy héten kétszer volt tésztanap, a többi nap húsos, feltétes valami. Abszolút polgári koszt. Nem, nem volt kóser a kosztolásunk, egyszerű polgári koszt volt. Ami a nagy kedvenc volt, azok a péntek esti vacsorák, rántott hússal, rántott csirkével, sült libával vagy ilyesmivel.

Én nagyon büszke voltam rá, hogy 12 éves koromtól engem küldtek vásárolni a család teljes kosztjára. És volt a Csanády utcában egy – ha jól emlékszem a névre –Schönfeld nevű nagykereskedés, ahol havonta egyszer leadtam a megrendelést, hogy mennyi rizs, mennyi liszt és a többi. Aztán a Lehel piacon vásároltam be. És nagyon tudtam alkudni. Emlékszem, hogy a liba, amit úgy hétvégén vettem időnként, az 1 pengő 20 fillér volt a legdrágább, ha annál többet kértek, akkor könyörtelenül alkudtam. És azt hiszem, hogy a piacon azok a kofa nénik, bácsik, akik már ismertek, mert mindig egy helyre mentem vásárolni, mulattak ezen.

Szóval amikor már felnőttként főznöm kellett, konyhát vezetni, a családi étkezést, nagyjából ugyanezt folytattam. Csak a holokauszt után elmaradt a péntek. Nem rögtön, mert apám haláláig tartottuk. Utána már férjnél nem. A férjem azt mondta,  hogy ő kigyalogolt – nem jókedvéből – Mauthausenig, aztán visszagyalogolt, hogy még találkozzon a szüleivel. Azalatt céklát kapart ki a földből, és krumplit kapart ki a földből. Neki olyan koszt kell, ami igazán nagyon megfelel. Ezzel együtt nem volt soha egy túlzott háztartásom. Szerettem főzni, és szerettem változatosan főzni. Úgy néha azt mondta a Tomikám [a férje], hogy olyan régen volt már ez vagy az, mert mindig mást főzöl. És tényleg, ma is nagyon szeretek változatosan főzni, hozzá is szoktattam a lányomat, és a lányom is ugyanezt viszi tovább.

Egyébként az egész életvitelünk annyira köznapi volt, hogy nem is tudom, hogy mi érdekes lenne benne. Csak az volt a lényege, hogy mindig, mindannyian nagyon összetartottunk a testvéreimmel. Nagyon szerettük egymást. Bárkinek bármi baja volt, a többi ott volt mellette rögtön. Erre aztán a második világháború után volt is ok. Szegény Bélánk nem jött vissza a munkaszolgálatból, de mi négyen, lányok azután is összetartottunk. Nagyon-nagyon ragaszkodtunk a gyerekkori kapcsolatainkhoz.

Apa nem volt párttag soha, de 1938-ban, mikor 16 éves voltam, s voltak a választások, és a nyilasok először kerültek elő, akkor nagyon nyíltan beszéltük meg otthon, hogy csak a baloldalra lehet számítani [A nemzetiszocializmus zászlóbontása a Meskó Zoltán alapította Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkáspárt megalakításához köthető (1932. június); a nyilasok mint politikai tényező pedig már az 1930-as évek közepe táján megjelentek. Lásd: nyilasok. Az 1939 májusában tartott országgyűlési képviselő-választásokon a baloldal jelentős arányú vereséget szenvedett: a Független Kisgazdapárt a korábbi 22 mandátum helyett csak 14-et, a Szociáldemokrata Párt a korábbi 11 helyett mindössze 5 mandátumot tudott megszerezni. A szélsőjobboldali pártok viszont közel megnégyszerezték parlamenti jelenlétüket: a korábbi 13 képviselő helyett 49 képviselőt küldhettek az országgyűlésbe (a 260 mandátum 19,2%-a lett az övék). – A szerk.]. Úgyhogy a szociális gondolkodás, a baloldali gondolkodás az a vérében volt a családnak. Az olyan természetesen adódott. Klári első férje [Vető Sándor] csak úgy hívott, hogy kócos szoci. A második férje, a Velenczei Sanyi bátyámnak volt cserkésztársa a Jókai Cserkészcsapatban, és hát négyéves koromtól ismertem, és nagyon-nagyon sokat hozott ő számomra a politikai gondolkodásban. Béla bátyám is erősen baloldali volt. Nem nagy hangon beszéltek erről, csak úgy csendben, a családon belül.

Fogalmam nincs, hol találkoztak apáék [azaz: az apja és az anyja], feltehetően társaságban, mert persze konvencionálisan az volt akkor. Nem sadhen [lásd házasságközvetítő] hozta össze őket, azt tudom. Az 1900 évek elején, olyan 20–25 évesek lehettek, amikor összekerültek. Apám még a házasságkötése előtt magyarosított. Schwarz volt egyébként, Schwarz Miksa. Magduska, a legidősebb nővérem 1909-ben született, néhány évvel az esküvő után. Tudom, hogy nem az első években, nem tudom pontosan, hogy mikor kerültek össze.

Édesapám különleges ember volt. Annyira szerette anyát, hogy egyáltalán nem volt hajlandó fölvetni se azt a gondolatot, hogy másodszor házasodjon. Pedig fiatalemberként temette el. Mert apa – ha 1880-ban született – 1928-ban lehetett olyan 48 éves. Anyám, azt hiszem, 46. Anya betegsége teljesen lekötötte. Teljesen. Anya halála után pedig a velem való törődés, a legkisebbel, aki még nem állt a lábán. Amikor özvegyen maradt, az Aranka néném szeretett volna engem örökbe fogadni, hogy az ő gyereke legyek, de apám nem engedte. Azt mondta, hogy az én gyerekeim egyben maradnak.

Apu érettségizett, vegyész végzettségű volt, nagyon szép állása volt. A gumigyárban – a mai Taurus, akkor még az Első Magyar Gumigyár – volt osztályvezető, amit föladott akkor, amikor anyám megbetegedett, azért, hogy nagyobb jövedelemhez jusson, hogy minél többet tudjon költeni rá, hogy gyógyíttatni tudja, hogy ápoltatni tudja. Ügynökséget vállalt, más emberek vegyi termékeit, hajfestéket, egyebet árusított csak Pesten, és nagyon ügyesen tartotta fenn magát. Később egyszemélyes üzemében hajfestéket gyártott. Ezzel együtt nagyon kiszámított anyagi életünk volt.

Hallatlanul sokat kaptam apámtól, minden gondolatomat mindig megosztottam vele első perctől kezdve, és ő tökéletesen tudott irányítani. Ma már nevetségesnek hangzik, de nagyon jellemző volt apámra: fiatal lányként volt egy udvarlóm, a háború elején kezdődött ez a barátság, olyan szerelmes voltam, mint egy ágyú. A testvéreim elmentek együtt nyaralni, és kérdeztem apát, hogy meghívhatom-e szilvás gombócra a fiút. Mondta, hogy persze. Na, rém büszke voltam, mert 27 gombócot megevett. És mondom is ebéd után apának, hogy „Mit szólsz? Milyen sikerem volt!”. „Arra gondoltam, fiam, hogy ez tényleg egy siker. De mi lesz, ha egyszer csak 27 gombócra telik?” És a háború alatt, amikor ez a fiú [már gyűrűs vőlegényként] értem jött, s az egyik szoba sarkában egy félig kinyitott bőröndből egyedül evett, akkor eszembe jutott apa megjegyzése.

És egy életen keresztül így irányított. Soha nem szólt bele, hogy mit csinálok, de mindig megmondta, hogy mit fogok csinálni. Volt egy tüneményes szokása. Megkívánta a családtól, hogy egyszer egy héten gyűljünk össze, és együtt vacsorázzunk. Nem akarta az életünket nehezíteni, tehát nem szombat, nem vasárnap, hanem péntek este.

A gyertyákat többnyire Magduska gyújtotta. És volt a sógorom, a Rezső, aki egy vékony, törékeny fiú volt, úgy szerettük, mintha a testvérünk lenne, és volt az Aranka néném férje, a Feleki László, akit szintén nagyon szerettünk. Ő nyomdász volt, nyomdászarisztokrata: betűszedő, kéziszedő. Édes volt, aranyos volt, hatalmas nagydarab ember. Ha volt valami hibája, az az, hogy lódított. De azt is valami tündéri módon csinálta.

Na egy ilyen péntek estére emlékszem. Tél volt. Az ebédlőben hatalmas kályhánk volt, ami két fal között volt, tehát a hálószobát is fűtötte, és ez a három férfi, apu, Béla és Laci bácsi ott álltak a kályha körül, és remegtek a röhögéstől, a könnyük jött ki a röhögéstől. Nagyon szerettem ezeket a péntek estéket.

Apám nemcsak hogy sokat nevetett, ontotta a vicceket magából, mi meg aztán terjesztettük, és röhögtünk, amikor visszajött, hogy hogy kerül vissza. Az egyik híres vicc az volt, hogy: „Megy a vonaton egy német tiszt, egy olasz tiszt, egy anya a tizenhat éves lányával és egy öreg zsidó. Bekerülnek egy alagútba, egy cuppanás hallatszik és egy csattanás. Hát ki hogy gondolkodott? Azt mondja az anya:
– De jól neveltem a lányomat, megcsókolta a fiú, de ő pofonvágta.
Azt mondja az olasz tiszt, hogy:
– Stramm fiú a német kollegám, hogy megcsókolta a kislányt, kár hogy kapott egy pofont.
A kislány:
– Milyen klassz asszony az anyám, hogy még megcsókolják! Mért vágta pofon a fiút?
És az öreg zsidó?
– Milyen hóhem vagyok én, hogy előbb cuppantottam, és úgy vágtam szájon a németet?”

Másik híres vicc. „Elmegy egy fiú a rabbihoz, hogy bóher szeretne lenni.
– Hát nem való vagy te bóhernek, fiam.
– Hát honnan gondolod?
– Látom, hogy nem vagy való.
– Hát kérdezzél tőlem valamit, meglátod, hogy…
– Jó. Két zsidó fölmegy a kéménybe, az egyik kormos lesz, a másik nem. Melyik mosakszik meg?
Azt mondja:
– Hát a kormos.
– Dehogy. A kormos látja a fehérről, hogy fehér, azt hiszi, ő is az, a fehér látja a kormoson, hogy kormos, azt hiszi, hogy ő az, ő mosakszik meg. Nem vagy te elég hóhem.
– Jaj, rabbi, de hát igazán, hát adjál föl még egy kérdést!
– Na jó. Két zsidó fölmegy a kéménybe, az egyik kormos lesz, a másik nem. Bemennek a lakásba, melyik mosakszik meg?
– Hát mondtad, a fehér.
– A lakásban tükör van. A kormos látja, hogy kormos, a fehér látja, hogy fehér. –  Azt mondja:
– Nem vagy te bóhernek való.
– Rabbi, még egy mentőkérdést, hát igazán!
– Na jó! Hát két zsidó fölmegy a kéménybe…
– Rabbi, ne ezt! Hát látod, ezzel nem boldogulok.
Édes fiam, mondtam, hogy nem vagy elég hóhem, már rég meg kellett volna kérdezned, hogy mit keres az a két zsidó örökké a kéményben?”

Apám nagyon okos ember volt. 1950-ben, a halála után nagyon sok kinnlevősége volt, mert hitelbe adott a fodrászoknak festéket, tudatosan készülve arra, majd ha ő már nem csinálhatja, akkor azért ne szoruljon a gyerekeire. Azt meg kell mondjam, hogy az országban bárhol, ahol tartoztak neki, egyetlen fodrász kivételével, mindenki fizetett. Részletekben, úgy, ahogy meg voltak apával állapodva. Budán volt egy öreg fodrásznő, akihez mentem a tartozásért, és ő mondta az első találkozásunkkor, hogy a maga apja nem okos volt, hanem bölcs. És így igaz.

A Szent István téri elemit – hál’ istennek csak egy félév volt – szívből gyűlöltem. Hogy miért, azt ma már megmondani nem tudom. Nyilván nem bántak túl jól velem. De aztán a nagynénéim lakásából átköltöztünk az Ügynök utca 10, később Kresz Géza utca 18-ba, és ott a szomszéd ház volt az elemi iskola. Úgyhogy odakerültem már az első osztály második felében, amit nagyon szerettem. Nagyon édes tanítónőnk volt. Feltehetőleg ma már nem szeretném olyan nagyon, mert – hogy is mondjam – polgári származású volt, és gyűlölte a szegényeket. A Visegrádi utca és Sziget utca sarkán annak idején volt egy nagy bérház, sárgára festve, besüllyedve egy jó félemeletet, és ott csak szegények laktak. Na, hát onnét volt egy csomó osztálytársnőm, azokkal nagyon rosszul bánt. Minket nevelt is és szeretett, és jó szót is kaptunk, de azokkal szörnyen bánt, és érdekes módon, annyira megmaradt bennem, hogy mindig kiálltam azok mellett. Borzasztóan bosszantott gyerekfejjel, hogy nem szereti ezeket.

Aztán kerültem a Szemere utcai polgáriba [lásd: polgári iskola]. A polgáriban volt egy matektanárnőm, Aranka néni, aki egy antiszemita szörnyeteg volt. Tudták róla, annyira nyíltan antiszemita volt. Úgy viselkedett velünk, zsidó lányokkal, hogy az tényleg mindenen aluli. Például a legjobb tanulónk nem kaphatott jelest, mert zsidó volt. „Ostobák vagytok, koszosak vagytok.” Egy undorító nő volt, gyűlöltem. Ő volt az egyetlen, akit gyűlöltem. Az osztályfőnöknőm, dr. Gonda Mária kikeresztelkedett nő volt, ő nagyon sokszor átsegített mindannyiunkat ezen. Igyekezett megkönnyíteni a sorsunkat.

A kerakon aztán nyoma sem volt ennek. Ez a kereskedelmi akadémia volt. Itt kereskedelmi számtant, könyvelést stb. tanítottak lányoknak. Azt a két évet nagyon szerettem. Az egy gyönyörűség volt, szerettem a tanárnőimet, a matematikatanáromba, azt hiszem, egy kicsit szerelmes lehettem gyerekfejjel. Remek ember volt. Ott nagyon kellemes volt. Ditrói Edit volt az osztályfőnöknőm. Én most utólag úgy gondolom, hogy ő is egy kitért lehetett, mert nagyon igyekezett afelé nevelni, és ő adta a kezembe az „Ami két Miatyánk között van” című könyvet [Pontosan: „Ami a két Miatyánk között van”, Csermely Gyula kétkötetes könyve, amely szerzői kiadásban jelent meg Brassóban 1925-ben. – A szerk.]. Arról szólt, hogy egy zsidó fiú hogyan lett keresztény pap. Nagyon érdekes volt.

Egyébként a könyv hallatlanul jelentős volt egész kiskölyök koromtól kezdve. Például volt olyan, hogy grenadin függönyt varrt a Magda meg a Joli, és én előttük ültem a sámlin, és olvastam föl az Emőd Tamás-verseket meg az Ady Endre-verseket [Emőd Tamás (1888–1938), a Nagyváradi Napló munkatársa volt, a Nyugat is közölte verseit. – A szerk.]. Rengeteg könyvünk volt, az mindig nagyon fontos volt. Joli egy könyvüzletben dolgozott, és hordta haza. És természetes volt az, hogy egy ünnepen, amikor ajándék van, akkor könyv az ajándék. El sem tudtam volna képzelni egy születésnapot könyv nélkül. És sok-sok könyv is volt köröttünk, mindenki nagyon olvasott. Apám nagyon igényelte azt, hogy olvassunk, és adta a kezünkbe egymás után a jobbnál jobb könyveket.

Az iskolában, érdekes módon – és ez ma sem változott, Katinál a lánya is láttam, és az unokáimnál is, érdekes véletlen –, mindig zsidó barátaim voltak. Nem tudtuk egymásról, csak akkor, amikor már nagyon jó barátok voltunk. De mindig, mindig. Az elemitől kezdve. Volt egy édes kis barátnőm, a Rosenberg Adél, akinek az apja ügyvéd volt. Gyerekfejjel gyűjtöttem a különleges neveket. Ő hozta nekem Mákszem Zakariást, aki egy csodálatos bácsi volt. Általában nagyon szerettem az intelligenciajátékokat, mint amilyen volt a memóriajáték: mond az egyik egy szót, a másik egy szót, egy harmadik és így tovább, és azt mindig végig kellett sorolni. Nagyon jókat játszottunk. De azért én komisz kölyök voltam, mert kijártam az utcára focizni. És nagyon szégyelltem, hogy – mint a rossz fiúknak – megpatkolták a cipőm orrát, nehogy két perc alatt szétrúgjam. Szegény apám szigorúskodott, szigorúskodott szóban, de tulajdonképpen nagyon jót mulatott azon, hogy nekem fiúnak kellett volna lennem. Akkor már nem lennék, mert akkor engem is elvittek volna, mint a bátyámat.

Különórára tornára jártam, mert nagyon ványadt kis kölyök voltam, és Talmud-Tórára. Amit nagyon-nagyon szerettem, az előbb már említettem, milyen álmaim voltak azzal kapcsolatban. Sok minden megmaradt, de a héber írásból egyedül csak az s betű, ami egy hajó [ש], a többire nem emlékszem. Jártam németre is, nem nagy szorgalommal.

Igazán az eszem a tanuláshoz felnőtt fejjel jött meg. Felnőttként tettem le az érettségit, azt hiszem, 1961-ben vagy 1962-ben, és felnőttként végeztem a kereskedelmi főiskolán, de már bőven negyven fölött voltam. A beosztásomhoz kellett.

Jó volt ebben a családban élni. Szép volt a gyerekkor minden bánatával együtt. Egyszer egy nagyon szép, Aranka néném által varrt, középkék, fehér pöttyös, tisztaselyem ruhában voltam. Magda végignézett rajtam, és azt mondta, hogy hát úgy nézel ki, mintha egy grófkisasszony lennél, nem egy kódisnak a lánya. Tényleg elég nehéz lehetett szegény Magdámnak, mert mindenki neki adta oda a keresetét, és ő osztotta be. Nem volt könnyű élet, és mégis nagyon szép volt. Nagyon összetartottunk.

1938-ban, az első zsidótörvénynél [lásd: zsidótörvények Magyarországon] apámnak az volt a kívánsága – nagyon jó kívánság volt –, hogy mindannyian végezzünk el valami ipari tanfolyamot, amin szakmát szerzünk, mert akárhova vet a sors, egy szakmával meg lehet élni. Én akkor nőikalapos-inas lettem. Érdekes módon, az ipariskolában nem emlékszem az osztályfőnököm nevére. Azt tudom, hogy egy nagyon vallásos katolikus nő volt, és imádott. Én is őt. El volt ragadtatva, hogy egy jó családból való lány ilyen szakmát tanul, és hogy milyen nagyon okos, és milyen jó, és nagyon sokat segített a segédvizsgánál is. Nagyon-nagyon kellemes volt. A műhely, az valami szörnyű volt. A Teréz körút és Aradi utca sarkán, ahol a Kőműves vendéglő van [volt], ott volt fönt az első emeleten, hátul az udvarban egy kis lakás. Két testvéré, a Bartók testvéreké, akik közül az egyik nagyon bájos, nagyon szelíd volt, a másik az kevésbé. De nagy szívvel tanítottak. Meg is tanultam a szakmát, le is tettem a segédvizsgát. Odafűz egy emlék. Kisinasként hordtuk föl nekik az ebédet ételhordóban. Volt egy zöld kosztümöm, amihez volt egy ugyanolyan sötétzöld selyemblúz. A selyemblúzt kihíztam, és emelgettem a vállamat, mert zavart. Jöttem el az Andrássy út 60. előtt [Az épületet 1882-ben emelték. 1885-ben a Perlmutter család vásárolta meg, amelynek utolsó sarja 1931-ben úgy végrendelkezett, hogy özvegyének és nevelt leányának majdani elhunyta után minden vagyonát a Pesti Izraelita Hitközség örökölje. A bérházként funkcionáló épület egyik bérlője már 1937-ben a nyilas párt volt, legalábbis a Magyar Nemzeti Szocialista Párt megalakulásakor Szálasi Ferenc az épület első emeletét adta meg a párt hivatalos címeként. A "Hűség Háza" néven hírhedetté vált ház telekkönyvileg soha nem került a nyilasok birtokába, a telekkönyv szerint a háborús években is Reiszner Gizella nevén szerepelt. – A szerk.], s ahogy én úgy fölemeltem a karomat, a nyilas őr, a kapuőr kivágta a karját. Én azt hittem, hogy meghalok a röhögéstől. Megérkeztem a Teréz körútra, mondom, hogy inkább ütöttem volna agyon, mint hogy köszöntsem. De nagyon jót mulattam rajta. Abból a korból ez az egyetlen emlékem.

Akkor szezonban dolgoztunk, az egy szörnyűség volt, és hát ez a nyugdíjban is meglátszik, mert szezon után – ahogy nevezték akkor – kizeccoltak. És három hónapig nem dolgoztam, akkor megint visszahívtak, ha jött a szezon. Úgyhogy elég sok idő kiesett a munkából. De ebből kellett megélni. Elég ügyes kezű voltam, így otthon dolgoztam egy csomó ismerősnek, és egész tisztességes keresethez jutottam. 1944-ben megszűnt ez a lehetőség.

A testvéreim. Magduskám – a család testvérek által elfogadott feje – 1909-ben született. Nem sokkal jött utána később Joli 1910-ben, 1912-ben Béla, 1915-ben Klári, és aztán kullogtam utánuk 1922-ben.

Amíg kicsik voltak, anyám mindig egyforma ruhában járatta őket. A két legidősebb, a Magda és a Joli, azok felnőttkorukig egyforma ruhát hordtak, avval a differenciával, hogyha az egyik rózsaszínt vett, akkor a másik világoszöldet. De a fazon meg az anyag az egyforma volt. Természetben nem hasonlítottak. Nagyon nem. Képre, arcra a Joli nővéremmel hasonlítunk egymásra, természetre a Magdával. A legjobban Klárival voltam. Hát természetes, mert ő volt korban a legközelebb.

Magda egy tüneményes, remek, szorgalmas ember volt. Apámnak társa volt, segítője anyám betegsége alatt. Tizenhárom éves korától állt helyt. Nagyon jó testvérünk volt, és nagyon-nagyon szerettük. Fiatal lányként nem mindig értettem egyet vele, mert szigorú volt, magasra tette a lécet, amit nem volt mindig könnyű átugrani. Nagyon édes ember volt. Nem érettségizett. A hatodik gimnázium után – akkor halhatott meg anyám, vagy anya halála előtt – állásba került. A Hoffherr-Schrantz Gépgyárba először csak mint gépírókislányt vették föl, de olyan remekül dolgozott, hogy rövid idő alatt az Erdős vezérigazgató mellé került. A vezérigazgatónak lett a titkárnője, ami egy fiatal lánynak komoly karriert jelentett. Magda végtelenül jó ember volt, végtelenül szép életet érdemelt volna. Nem sikerült nagyon jól a magánélete. Jött egy nagy szerelme, nős ember volt, idegbeteg feleséggel, és annak idején bolondoktól nem választottak el. De fiatal lánykora óta a Joli nővérem férjének a cserkésztársa és jó barátja, [Zwirn] Feri udvarolt neki. Miután már sikerült férjhez adni minden testvérét, ami neki lelkileg nagyon fontos volt, 1947-ben férjhez ment hozzá, és annak haláláig éltek együtt. Az sem volt könnyű dolog, Feri nem volt egy könnyű ember. De nagyon szerette Magdát. Annyira, hogy amikor a 1930-as évek valamelyikében megismerkedtek, [Sajó] Rezső sógorom mutatta be, akkor egész rövid idő után azt mondta, hogy na látjátok, fiúk, én azt a nagy orrú kislányt fogom feleségül venni. Tényleg azt vette. Kicsivel később. Feri apja gyümölcs-nagykereskedő volt, az üzletet a fia vette át, és csinálta az államosításig. Magda a háború után külkeres lett. Ott is előadó, főelőadó, osztályvezető. Szóval a munkahelyén mindig sikeresen ment előre. Nagyon precíz, nagyon pontos, tényleg egy kiváló munkaerő volt. Igen jókat tudtunk együtt nevetni. Amikor az én férjem meghalt, akkor is nagyon mellettem álltak, amikor az ő férje meghalt, akkor aztán végleg nagyon közel kerültünk egymáshoz. Főleg azért, mert Joli közben kivándorolt Amerikába. Ők voltak nagyon közel egymáshoz, 16 hónap korkülönbség volt kettejük között. Jolikámat, szegényt, sokat ugrattuk azzal, hogy három embert szeretett az életében, a Magdát, az első férjét és a fiát. Ami persze nem igaz így, de hát, mondjuk, azokat tényleg a legjobban. Magda nagyon szép kort ért meg, mert három hónappal a 90. születésnapja előtt ment el. Már akkor többet volt énnálam, mint otthon. Október végén kapta az agytrombózist, az egyik oldala megbénult, nem nyitotta ki a szemét, csak nagyon néha, és azt hiszem, hogy ez az utolsó három hét is olyan volt, hogy mélyen valahol ő tudta, hogy mi baja, és el akart már menni. A bénaságot nem neki találták ki. Nagyon fájt a szívem. Nem volt könnyű vele élni, mert nagyon nagy igényű volt. Nem arra, hogy neki, magának valamit, hanem arra, hogy körülötte minden szép és jó legyen. Mindig azt mondta, hogy rossz a rosszal, de sokkal rosszabb lesz a rossz nélkül. És így van. Ma már számtalanszor jut eszembe, hogy nincs, akitől kérdezzek valamit, hogy is volt, mint is volt. Magda volt az orákulum.

Jolikával meg kölyökkorban voltunk nagyon jóban, mindig nagyon sokat segített. Anyámat úgy hívtam, hogy mama, őt úgy hívtam, hogy meme. Szerettem nagyon az első férjét [Sajó Rezső]. Igaz, a másodikat is [Hámori Ferenc], mert igen jól választott minden alkalommal. Csinos, nagyon okos és kellemes emberek voltak a férjei. Az első férjétől született Andris, aki ma Princetonban orientalista professzor. Két gyereke volt. A lánya most doktorál. A fia sajnos végzett magával, nem volt egy életrevaló fiú. 20–21 éves volt. Rossz társaságba került. Szóval zavaros életű volt. Van egy unokájuk a volt élettársától, akivel tartják a kapcsolatot, és nagyon szeretik. Az élettárs nem volt zsidó, de érdekes módon, a másik férfi, akivel együtt él, és akitől van még másik két gyereke, az is zsidó, és nagyon összetartanak, és nagyon szeretik a nagyfiút is. Joli nehezebb természet volt. Nem volt benne annyi vidámság. Pesszimistább volt. Ő már az első férjével szeretett volna innét elmenni, amire nem került sor. Mindig többre és jobbra vágyott, és mindig az volt az érzése, hogy nem kapja meg az élettől azt, ami járna neki. Nagyon szép nő volt. Nagyon. Ő is okos volt és kellemes. Kevésbé okos, mint Magda, de így is nagyon állt a lábán, és mindig megtalálta a lehetőségét annak, hogy segítse a családját. Az első férj mellett is, a második mellett is. Andrist végtelenül szerette. Végtelenül! Minden a fia volt. Joli is, a férje is könyvkereskedő volt. Volt a Múzeum körúton egy hatalmas nagy üzlet, a férje nagybátyjáé, Faragó Könyvesbolt. Ott dolgozott, és hát úgy nézett ki, hogy ő örökli, mert a Faragó bácsinak a fia orvos volt, a lánya férjhez ment, nem érdekelte őket a könyvüzlet, és az így nyilvánvaló volt, hogy a Rezsőke fogja folytatni. Nem került rá sor. Bélával együtt ment ki Nagykátáról [Hírhedt kiegészítő parancsnokság volt, Muray (Metzl) Lipót alezredes vezényletével. 10-12 munkaszolgálatos századot küldtek innen Ukrajnába. A századok parancsnokait azzal indították útnak, hogy „ne merészeljenek egyetlenegy embert se visszahozni, mert a rájuk bízottak kivétel nélkül az állam ellenségei” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.]. Együtt mentek?! Vitték őket. És aknamezőre ment egy teherautó két keretlegénnyel és tizenkét muszossal. Feri, a második férj, vegyi nagykereskedő volt. Nagyon kedves, okos, művelt ember volt. Ott volt üzlete a Szabadság tér egyik mellékutcájában, a Hold utcában. Ott is lakott. Nős volt. Az első feleségét és a lányát a Dunába ölték. Ő legszívesebben festett, amatőr festő volt, és volt egy képe, ami felejthetetlen számomra: „A víz hullámai” az a kép –, felejthetetlen, nem tudom, hogy melyik gyerekhez került, és megvan-e –, annak tulajdonképpen a Holokauszt Múzeumban lenne a helye. Nagyon jó festő volt. Győrben született jómódú családból, és őneki, mondom, a festés volt a legjobb szórakozása. Az első házasságából született nagyfia, Hámori András, akárcsak a kis Hámori András [adoptálta felesége Sajó Rezsőtől született fiát], kivándorolt 1956-ban, kint végzett, mérnök lett. Ezzel kapcsolatban volt egy édes történet, amikor jegyre adták az élelmiszert. Odament hozzájuk a házmegbízott, és írja: „Hámori Ferenc, Hámori Ferencné, Hámori András… Jaj, valami tévedés, itt van még egy Hámori András!” Azt mondja a sógorom: „Nem, csak mi annyira szeretjük ezt a nevet, hogyha egy harmadik született volna, az is Hámori András lenne.” A fia nagyon hiányzott neki, és szívesen kiment volna. Meg is szerezte a nagy András az emigrant’s-ét [passport], és 1957. szeptember végén kimentek Amerikába, kivándorló útlevéllel és a fele vagyonuk leadásával. Mert rengeteg könyve volt a sógoromnak és a nővéremnek. Annak az értékesebb felét le kellett adni a Széchényi Könyvtárnak, emlékeim szerint. Azt tudom, ahhoz, hogy valamennyi ékszert elvihessenek, bizonyos mennyiségű ékszert meg ezüstöt le kellett adni. Ezüstöket kellett leadni arany fejében. Kint már nem sikerült igazán jól a sógorom élete, a nővérem viszont nagyon élvezte. És főleg annak örült, hogy a fia ott van, és nem lesz katona. Joli egy ismerős asszonnyal kis presszót nyitott Bostonban, amit addig, amíg a másik asszony meg nem akarta szerezni magának, együtt csináltak. Utána aztán otthon maradt, de akkor már idős is volt. Feri festőiskolában tanított és festett. Vettek maguknak Floridában egy lakást, és ott voltak lent, mert a telek Bostonban hidegek. És májusban – nem tudom a pontos évet –, májusban följöttek Floridából Bostonba, előttük volt egy hatalmas park, és mondta a sógorom, hogy lemegy festeni. És hát csak nem jött, csak nem jött, és akkor a nővérem lement, s ott a rendőr mondta, hogy igen, elvittek egy öregurat kórházba. Mire a kórházba ért, szépen elment. Azt csinálta, amit legjobban szeretett. Jolikám akkor egyedül maradt. Addigra már az Andris megnősült, az András megnősült. Tehát mind a két fiú kiszállt a házból. Jolim nem volt egy optimista természet, nem imádta a menyeit, de hát azért úgy elvergődött. Végül az utolsó évek egyikében átment Princetonba, ahol a fia, a menye és az unokák éltek, és szegénykém ott halt meg. Egy évvel előbb még volt itthon, de már akkor látszott rajta, hogy nem egészen komplett, van valami szellemi esés. A következő évben, amikor Magdus kiment meglátogatni, kórházba került, és meghalt. Addig is sokszor elesett, ugyanúgy, ahogy én. Nagyon sokszor nagyon csúnyán összeverte magát, és olyan kisgyerek lett. Rettenetesen. Tulajdonképpen, ha jól értettem – mi a marháknak az a betegsége? –, kergekór fertőzhette meg. Az isten tudja, mikor, mert végeredményben, ahogy utánaérdeklődtem, az emberben bujkálhat 15–20 évig. Úgyhogy az vitte el szegényt, körülbelül 10–12 éve. Andrisék ápolták, ápolónő volt mellette. Soha nem lehetett egyedül hagyni. Az egy olyan 4–5 hónap, rossz hónap volt. Hát itt maradt utána Andris, a világ legédesebb fickója. Ez Jolika története.

Béluska 1912-ben született. Ő volt az egyetlen fiunk. Gimnáziumba járt, de ő se érettségizett, neki is dolgoznia kellett. Hát el kellett egy ekkora családot tartani. Édes, drága. Amíg nem vonult be, addig a fizetésének egy részét hazaadta az én neveltetésemre. Nagyon szép fiú volt, nagyon jóképű, sportolt, rögbizett, és nagyon nagy csibész. Egy történet. Anyagbeszerző cégvezető volt a Visegrádi utcában egy Szántó és Fischer nevű műszaki cégnél. Nagyon szerették a nők. Fölhívott egyszer egy céget, és kérte a Reich Évát. Mondja a telefonos neki, hogy „Melyiket?” Azt mondja: „Hogyha kettő van, akkor mindenesetre a csinosabbat!” Járt is vele néhány hónapig, de nem ez az érdekes. Érdekes volt a felesége, Hajdú Klára, ő volt a családban a kis Klári. A mi Klárink volt a nagy Klári. Édes, helyes, és Béla halála után egy teljesen elveszett ember. Disszidált Magyarországról, rossz kapcsolatai voltak, és kinn halt meg Venezuelában nagyon nehéz évek után. Lehordott vagy antik ruhákat árult rosszlányoknak meg kisszínésznőknek. Ott halt meg egyedül. Amikor Béla bevonult munkaszolgálatosnak, akkor hímeztem a takarójába monogramot. Felejthetetlen. Mintha villám csapott volna belém, hogy ez az utolsó, amit tehetsz a testvéredért. És tényleg nem jött vissza. Pedig egy kisportolt, ragyogó alkatú fiú volt, és nagyon azt hittem, hogy ő mindent meg tud oldani, amit meg kell oldani. A sógorom miatt, Joli első férje miatt két nappal hamarabb vonult be Nagykátára, mert az egy kis könyvmoly volt, ő pedig egy atléta, és azt úgy védeni kellett. 1942 novemberében mehettek be, és 1943-ban ott kint haltak meg. Együtt voltak végig, mindenüvé, ahova az egyiknek menni kellett, rögtön ment a másik is. És hát mind a kettőjüket kivitték aknaszedésre, és ott maradt a keretlegényekkel együtt tizenkét fiú. [Sztálingrádnál.] A csontjuk se maradt meg … egy csontocskájuk se maradt… nincs egy sír, hogy az ember … Hát ez az ő sorsuk.

Apámat egyszer láttuk sírni. Amikor megtudta, hogy Béla meghalt. És azt mondta, hogy: „Tudod, fiam, nem természetes dolog, hogy az apák temessék el a gyereküket.” Hát az nagyon fájdalmas volt.

Klárika sorsa sem volt könnyű. A Zsidó Gimnáziumban érettségizett, majd gépírónő volt. Hét évvel volt idősebb nálam, kislányként ő vitt el sétálni. Hogy szerette-e azt, nem tudom, mert kimentünk a korzóra a barátnőjével, egy vörös lánnyal, akit én nagyon nem szerettem, és mint később kiderült, nagyon igazam volt. Mert egy áldott rossz teremtés volt. A háború alatt derült ki, hogy ez egy rosszindulatú ember. De hát ők már ugye a fiúkat nézegették 14–16 éves korban, én meg csak úgy lógtam rajtuk, és nem biztos, hogy olyan nagyon örültek neki. De egyébként mi, testvérek nagyon-nagyon szorosan összetartoztunk. Klárika férjhez ment Vető Sándorhoz, akit néhány hónap után behívtak munkaszolgálatra, 1942-ben lehetett. Hazajött egyszer-egyszer, a végén már nem is tudtunk róla. Utólag tudtuk meg egy fiúnak a naplójából, ahol írta, hogy azt mondtuk mindig, hogy gyáva Vető, most meg azt mondjuk, hogy hős Vető, mert szétlőtték a két vödröt, amiben hozta a vizet, és őt is lelőtték. És ezzel együtt a többi fiút is, akinek a vizet hozta német katonaruhában. Mindegyiket. Szilvásvárad környékén pusztult el. Később exhumálták. Édesapámmal ment föl Klári. Aztán Klárika összekerült megint a Velenczei Sanyival, aki nekem az imádott gyerekkori barátom volt. Már akkor el akarta volna venni a Klárit, akinek nem volt elég előkelő. Hát könyvkötőinas volt. Na, hát édes-édes Sanyikám megnősült. Ha látott már valaki mísz nőt! Olyan unalmas volt, hogy nekem ásítanom kellett tőle. Szörnyű! Na, elvált. A háború után megkérte Klári kezét. Klári fölhívta Magdánkat: „A Sanyi megkérte a kezemet. Hozzámenjek?” Azt mondta a Magda neki, hogy „Számold ki a gombjaidon!”. Hát igent mondott, és akkor egy évben mentünk férjhez mindahányan. Mindegyik polgári esküvő volt: Klárinak második házassága volt, Jolinak második házassága volt, nekem az első és egyetlen, és Magduskánknak is tulajdonképpen az első házassága. Hál’ istennek, ezek mind sikerült házasságok voltak, kivéve Klárikámnak, akinek elvitték a Sanyiját. A következő volt. Volt a Kéthly Anna pere [A szociáldemokrata Kéthly Annát, aki 1948-ban ellenezte a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesülését, 1950 júniusában összeesküvés és kémkedés koholt vádjával letartóztatták, 1954 januárjában életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. – A szerk.] és a Peyer-per [Peyer Károlyt, akit már 1947 elején kiszorítottak a Szociáldemokrata Párt vezetéséből, és aki novemberben a letartóztatás elől elmenekült az országból, 1948-ban távollétében összeesküvés és kémkedés hamis vádjával nyolc év fegyházra ítélték. – A szerk.]. Szegény apám még élt akkor. Ültünk a tévé előtt – volt nálunk próbakészülék, mert a férjem, Tomi a Ravillnál ezzel foglalkozott, és a gyár pár készüléket így kiosztott –, halljuk a Kéthly-pert. [Valószínűleg összecsúsztak az emlékek: bizonyára rádión hallgatták, és filmhíradóban láttak képeket. Arra biztosan emlékszik, hogy voltak kísérleti készülékek (náluk is volt egy ilyen készülék) ipari bennfenteseknél, de az nem valószínű, hogy a „próbaadás” pont politikai per lett volna. – A szerk.] Kéthly Annát nagyon nagyra tartotta Sanyi. Nagyon odavolt. Mondom: „Sanyi, hogy lehet ez, hát a Rajk, Kéthly, Peyer?” „Látod, hogy itt vannak a becsületes szocdemek”, mondja Sanyi. Aznap éjjel vitték el.

Volt egy ismerősöm az ÁVH-nál. Amikor apu meghalt, akkor bementem hozzá, és mondtam, hogy „Rendőri kísérettel, bilincsben, nem érdekel, hogyan, de hozzátok ki Sanyit a temetésre, annyira szerette apám.” Azt mondja: „A régi barátságunkra való tekintettel elfelejtem, hogy itt voltál.” Úgyhogy nem volt ott a temetésen, nem tudtunk semmit Sanyiról, hogy hol van. Akkor vitték Recskre. Hát szegény, az ahány rendszerváltozás volt, annyiszor volt börtönben. Horthyék letartóztatták, arra én nem emlékszem pontosan, az egy rövid volt. 1944–1945-ben Borban volt, majd szocdem városatya volt. Recsken volt egy kivizsgáló bizottság [a szabaduláskor], és kérdezték, hogy miért van itt? Azt mondja Sanyi, hogy „Én nem tudom, azt önöknek nyilván könnyebb megtudni mástól. Ha ez a mozgalmat előrevitte, rendbe van. Ha nem, isten izélje meg azt, akinek ez eszébe jutott.” Na erre kapott egy refet [REF – A rendőri felügyelet köznyelvi rövidítése. A ref alá helyezetteknek korlátozták a mozgását: nem utazhattak el a lakóhelyükről, nem látogathattak nyilvános helyeket stb., és rendszeres időközönként jelentkezniük kellett a lakóhelyük szerint illetékes rendőrkapitányságon. – A szerk.]. Pár hónapig járt ki a XIII. kerületi kapitányságra, és akkor azt mondta a tisztviselőnek vagy kapitánynak, vagy mit tudom én, kinek, hogy „Ide figyeljen! Nem vagyok én kurva, hogy itt minden vasárnap megjelenjek maguknál. Intézze már el ezt!” Elintézte. Utána rehabilitálták, akkor lett a Könyvkötő KTSZ elnöke, aztán már vitték volna fölfelé, csak elment szegénykém. A saját könnyelműsége, az orvos könyörgött neki, hogy maradjon nyugton. Ő csak ugrált, és egy tüdőembólia vitte el 1974-ben. Nagyon fájt a szívem érte.

És fájt a szívem Klárikámért, aki ez alatt – 1950 nyarától 1953 szeptemberéig – abból élt a kislányával [Ági, született 1949-ben], hogy a Szabványügyi Hivatalban dolgozott tisztviselőként. Az első alkalommal racizták [A racionalizálás közkeletű szóhasználata. 1953-ban nagy létszámcsökkentést hajtottak végre a közszférában, amit a munka ésszerűsítésével (racionalizálás) indokoltak. – A szerk.]. Akkor elhelyezkedett egy kis szövetkezetnél titkárnőnek. Nem volt gyors, de nagyon precíz, nagyon pontos munkát végzett. Lassú volt, úgyhogy nem volt olyan könnyű elhelyezkednie.

Apám halála után úgy beszéltük meg – mi testvérek –, hogy én szedem be a kinnlevőségeit. Hogy időm legyen rá, ott kellett hagyni az állásomat, és annyit vettem le, amennyi a normál fizetésem volt, a többit Klári kapta. Ez segítette át ezen a nagyon rossz időszakon. És akkor hol Jolinál voltak hétvégén, hol nálam. Sosem hagytuk egyedül. Ágikámnak, érdekes módon, nagyon nehéz volt a kapcsolata az apjával – hát elvették az apjától a lánya kisgyerekkorát. Sanyi aztán a Laciba [unoka] tömte bele minden szeretetét, és sokat vitatkoztak Ágival, és nagyon meglepve tapasztaltam, hogy ennek ellenére Ági mennyire imádja az apja emlékét. Klárinak nagyon nehéz sors jutott. Beteg lett a szíve, hát érthető, érthető. Miután a betegségeknek jó része pszichikus eredetű, ezek az évek nem múltak el nyomtalanul. 1987-ben ment el.

A zsidótörvény első percétől az volt a véleményünk – gondolom, apánk irányításával –, hogy túl kell élni. Nem adhatjuk meg azt az örömöt a velünk szemben állóknak és az antiszemita társaságnak, hogy elpusztulunk. Ez azt jelentette, hogy az otthonunkban egy percig nem akartunk másképp élni, mint azelőtt. Az a ház, ahol mi laktunk, csillagos ház lett. Volt egy tüneményes házmesterünk, Magyar bácsi, isten áldja meg a haló porait is, igaz, nagyon szeretett, pici korom óta ismert és dédelgetett, de az olyan rendes volt velünk, amilyen rendes csak lehetett. „Csukják be az ajtót, nyilasok jönnek! Ne nyissanak ajtót! Nincsenek itthon.” De számtalan mindenben.

Akkor következett egy év, munka nélkül, mert már a kalaposok bezártak. Otthon dolgozgattam, nehéz esztendő volt. Féltettük a távollévőket, a Bélánkat, Rezsőt, akikről tudtuk, hogy munkaszolgálatosok, és semmi mást nem tudtunk. Akkor már szegények egy éve nem éltek, mint később kiderült. Volt egy szörnyű élményem. A vőlegényem kórházban volt éppen Budán valahol, valami gyomorproblémával, és [1944.] március 19-én jöttem végig a budai Erzsébet királyné fasoron, ahol van egy nagy kaszárnya. Ahogy ültem a villamoson, csodálkozva néztem, hogy egy tank áll a kaszárnya felé fordulva csővel. Ez mi? Aztán elértünk a Margit hídhoz, és lent a Duna rakpartján vonult a szürke, csúnya katonatömeg, nyolcas sorokban, hát az nem volt akkor már kétséges, hogy mi történt. Hazamentem azzal, hogy: „Apu! A németek elfoglalták az országot.” „Ugyan, ne hülyéskedj!” „Ezt láttam.” Hát akkor már a rádió is mondta [lásd: Magyarország német megszállása].

Akkor jött az, hogy a Hoffherr-Schrantznál, ahol a testvéreim, Magda és Klári is dolgoztak, az Erdős vezérigazgatót rögtön elvitték a németek, a Magdusnak volt egy udvarlója, aki szintén egy részint jómódú, részint elég magas állású ember volt a gyárban, azt is elvitték. Hát úgy megmozdult körülöttünk minden, és minden rossz irányba.

Magdát és engem elvittek a Kisok-pályára. [Ez már a nyilas hatalomátvétel után volt. – A szerk.] Ott gyűjtöttek össze minket, és hát egy csomó csoportot láttunk, ahogy indítják Pestre. Elkezdett esni az eső, azt mondták, hogy menjenek haza, és holnap reggel, nem tudom, hányra, 7-re, legyenek itt. Hát persze nem voltunk ott. Akkor már láttuk, hogy ez mire megy ki.

Nem tudom pontosan, hogy melyik hónapban, azt hiszem, áprilisban–májusban kikerültünk hárman, Magdus, Klári és én a Sorg-féle kislakás-építkezésre. Budapest és Újpest határában volt ez az építkezés. Hadiüzemnek számított, és az mentességet jelentett [A testvérek feltehetően munkaszolgálatosként dolgoztak itt, mivel máshol nem kaptak munkát. Az építkezés valószínűleg az ún. ONCSA-telep volt. Az 1940–1945 között működő Országos Nép- és Családvédelmi Alap indította szociálpolitikai kísérlet politikai okok miatt is kiemelt figyelemben részesült, viszont a hadigazdaság előretörése megnehezítette az ONCSA működési feltételeit és fő tevékenységét, a szociális célú állami lakásépítést. A mozgósítás előidézte munkaerőhiány miatt már 1943-ban ipari üzemek és birtokok egész sora fordult a honvédséghez, és igényelt munkaszolgálatosokat. Sorg Antal 1895-ben, huszonhét éves korában tett kőműves mestervizsgát. Családi házak építésével kezdte, közben tapasztalatszerző utakat tett Európában, tanulmányozta Angliában az ipari építkezést. Már keresett vállalkozó volt, amikor 1913-ban, sikeres vizsga után, építőmesterré lett. Még abban az évben megbízást kapott a Maglódi úti sörgyár felépítésére, amelyet 1914. március 15-én fel is avatták. A Sorg-cég sikerének titka, hogy nagyfokú önellátásra rendezkedett be: volt tégla-, műhabarcs-, asztalos- és lakatosárugyára, sőt fatelepe is. A sörgyári megbízás után a fejlődés megállíthatatlan volt. Sorgék építették fel szinte egész Kőbányát, miközben az ő nevükhöz fűződik a gödöllői HÉV-vonal, több belvárosi bérpalota, számos középület kivitelezése is. Idősebb Sorg Antal az 1940-es években már kormányfőtanácsosi címmel rendelkezett. – A szerk.]. Persze másnap nem mentünk a KISOK-pályára, hanem végleg kimentünk az építkezésre, ahova 1944 nyarán apánkat is kihívtuk, úgyhogy ott is együtt volt a család. Ott pillanat alatt fölállítottak egy barakksort, ahova a zsidó munkáslányokat költöztették. Nagyon-nagyon rendes vezetője volt az üzemnek. Én úgy emlékszem, hogy egy Sári nevű mérnök, de lehet, hogy nem ő volt a vezető. Mindenesetre nagyon kiállt a társaság mellett, és igyekezett mindenkit megóvni, hát már amennyire megtehette. Üvegesnek hordtuk az üveget, gitteltük az ablakot, és a legkülönbözőbb anyagokat hordtuk talicskán. Sári mérnök, aki később, a fölszabadulás után elég jó szerepet töltött be a városnál, rögtön bevitte az irodára Magdust, nagyon kedvelte, és olyan titkárnőfélének használta. Ott aludtunk egy barakkban, amely barakkban nagyon jól álmodtam, és olyan finom puha volt a párnám, és magam alá húztam, és nyávogott egyet, hát egy macska volt. Meg ott volt a Kispesti Textilművek vezérigazgatójának a lánya – azért lett Kati az én lányom, mert őt Katinkának hívták –, aki boldogan azt mondta, hogy „Jaj de drága a nagynéném, csomagolt nekem körtét”, és megfogta, hogy kihúzza a zacskóból, és egy egér volt. De nagyon jó barátságban voltunk, és nagyon jól kibírtam. És milyen érdekes dolog, ott értek minket a repülőtámadások, a berepülések. Vittem egy elég nagy darab üveget a hátamon egy üvegtartóval, amikor jött a támadás, akkor levettem gyorsan, letettem a földre, és amennyit bírtam még, elszaladtam. Állati mázlim volt, odament egy rakéta. Ripityomra tört az üveg. Úgy látszik, úgy akarta a jóistenke, hogy még éljek. Hát, azóta sikerült jól megöregedni.

A vőlegényem értem jött november 16-án, hogy bevigyen a Dob utca 90-ben alakult gyerekotthonba, amit a cionisták hoztak létre. Apámtól kérdeztem, hogy mit csináljak, és azt mondta, hogy aki menteni tudja magát, az mentse. Tessék bemenni vele! Apát, Magdát és Klárit aztán a nyilasok bevitték a gettóba. Joli külön volt. A férjének volt egy nagynénje, aki ős-ősrégen tért ki, és keresztény férje volt. Az Opera mellett, a Révay utcában lakott, és odavitte őt a kisfiával, ott vészelték át a szörnyűségeket.

Én mint vöröskeresztes nővér másodmagammal az elhagyott kis zsidó gyerekeket gyűjtöttem, akiknek a szüleit elhurcolták, és akiket valamelyik szomszéd megmentett. Egyszer az utcán rám szólt valaki, hogy Nusi. Hát nem fordultam meg, mert a Nusi névről hál’ istennek sikerült leszoktatni a családomat, és már akkor rég Annának hívtak, aztán utánam szólt, hogy Anna, és arra bizony megfordultam. Egy nyilaskeresztes fiatalember volt, bevitt az Andrássy út 45-be a Párizsi Áruház mellett. Nem a 60-ba. Mondtam, hogy én egyáltalában nem vagyok azonos azzal a Szántó Annával, akit ő keres, nem is ismerem. Egy szomszéd fiatalember volt a Kresz Géza utcából. Nem a házunkban lakott, hanem a mellettünk levő iskola szolgájának a fia volt, úgyhogy kölyökkor óta ismernie kellett. Hát én állítottam, hogy de én nem az vagyok, és énnekem itt vannak a papírjaim, amik Julianna névre szóltak, tehát indokolt lehetett az Anna. És akkor csodálatos udvariassággal, feltételezem, hogy a fiatal nőnek szóló udvariassággal, két nyilas elvitt a Kresz Géza utcába, és becsöngettek a Magyar bácsihoz. Szerencsére ő nyitott ajtót, és nem a felesége, mert az elájult volna. Magyar bácsitól kérdezték, hogy hát ez a Szántó Anna-e. Azt mondta, ő sose látott. Hogy volt lélekjelenléte, és meg merte ezt csinálni! Örökké hálás voltam neki, és nagyon-nagyon szerettem őket, mind a kettejüket. Hát ennek köszönhetem többek között, hogy sikerült túlélni. Mint már mondtam, értem jött a vőlegényem, és bevitt a Dob utcába. Ott dolgoztunk, védtük a kis srácocskákat. Volt egy olyan eset, hogy megtudtuk, hogy jönnek a nyilasok, és akkor fölpakoltunk néhány gyereket, akiknek a gondozása ránk volt bízva, és elmentünk a Damjanich utca egyik pincéjébe. Hogy ki vezette, vagy kinek volt oda kapcsolata, fogalmam nincs ma már, tény az, hogy volt egy ilyen apró ablakos bejárata ennek a pincének, és kint lakat volt rajta. Na hát ott volt a kulcs a társaság egyik tagjánál, bementünk a pincébe, a kis lukas ablakon kinyúlva lezártuk a lakatot kintre, és hát szerencsére így megúsztuk a nyilaslátogatást. Nincs emlékem róla, hogy elvittek volna az otthonból gyereket vagy bárkit.

A Vadász utcai társaság, az üvegházban lévő cionisták, csinálták ezt a területet is. Én ezt mind nem tudtam, én csak azt tudtam, hogy itt lehet dekkolni. Sokkal később olvastam egy könyvet, amiben szerepelt a hely, az idő, minden. Onnét tudom, hogy cionisták. Erről az időről szóló történet volt. Sem az író nevére nem emlékszem, sem arra, hogy hol adták ki. De ebben szerepel többek között a [Szenes] Hanna is. Nagyon sajnálom, hogy ennyire nem emlékszem.

A Dob utca 90-ben jöttem rá, hogy apának mennyire igaza volt a vőlegényemmel kapcsolatban, hogy önző ember, és nem lehet rá számítani. De hát mindenesetre megadta a lehetőségét annak, hogy megmeneküljek, és általa kerültem be a könyvtárszobában helyet foglaló kis társaságba, ahol szocik voltak, kommunisták voltak, és ugye már az előző hatások – apámé, Velenczei Sanyié – erősen balra vittek, természetesen ezek még elmélyítették ezt. És nagyon-nagyon tudatosan készültem arra, hogy ha fölszabadulunk valaha, akkor hol lesz a helyem. Na, meg is történt.

A felszabadulás nagy öröm volt. Volt egy édes fiú velünk ebben a társaságban, aki rém lelkesen rohant le, hogy: „Itt vannak az oroszok! Itt vannak az oroszok!” És nagyon-nagyon lelombozódva jött be, mert lekapcsolták az óráját. Nagyon boldogok voltunk. Hazamentünk, Magda, Klári és papa már otthon volt. Nagyon nagy öröm volt, amikor én is tudtam csatlakozni hozzájuk. Vártuk és reméltük, hogy jönnek haza a fiúk, akik közül senki se jött haza. Magdám későbbi férje, Zwirn Feri sikeresen hazaérkezett a szovjet területen [Donnál] lévő munkaszolgálatból. Tőle tudta meg Joli nővérem, hogy a férje és hát nekünk a bátyánk meghalt, és azt hiszem, ő is igazolta, hogy meghaltak. Mert persze semmi hivatalos értesítés nem jött. Ő tudta, a szomszéd házakban volt, és tudta, hogy mind a ketten ottmaradtak.

Akkor Magda és Klári elkezdte a munkát a Hoffherr-Schrantznál. Először a romeltakarítást, később aztán tisztességes munkát, ami a feladatuk volt. Előkerült Erdős [a vezérigazgató] a Fő utcai fogdából, nekiálltak rendbe hozni a vállalatot. Én meg bekerültem a VI. kerületi Szociáldemokrata Pártba a Velenczei Sanyi révén, aki később a sógorom lett, és nagyon tisztességesen dolgoztunk. Abban az irodában alakult ki a szocdem párt, ahova engem az a nyilas fiú vitt. Föl is volt festve végig nyilas jelvénnyel, volt egy ilyen díszsáv, amit aztán később sikeresen lefestettek. Na, ott kezdtem el dolgozni. Azután – isten tudja, hogy is volt az pontosan, kicsit olyan homályban van ez az időszak – átléptem a  Pártba, a VI. kerületi szervezetbe, azokkal dolgoztam, ott jártam szemináriumra, Hirschler Imre [neves nőgyógyász] volt a szemináriumi oktatóm, akivel nagyon jó viszonyba kerültünk, és később nála szültem a lányomat. Miután átléptem a kommunista pártba – tehát megszűnt a szocdem pártban a munkám –, a párt elhelyezett egy családpénztár nevű valamibe, amiben talán egy évet, ha töltöttem. Halálosan unalmas, érdektelen intézmény volt. Onnét kerültem a Jóvátételi Hivatalba [1946-ban felállított, a második világháború után az ország jóvátételi kötelezettségeinek teljesítését irányító kormányszerv, szervezte és felügyelte a jóvátételi szállítások teljesítését. – A szerk.], ahol az ipari főosztály vezetőjének a titkárnője voltam, majd jóléti osztályvezető. Ott kezdtem a pártszervezetben dolgozni, párttitkár lettem, nem főállású, csak a munka mellett.

A Jóvátételi Hivatal létszáma lassan lecsökkent, mert ki lett fizetve minden. A főnököm, Pikler Ferenc eltűnt, illetőleg még mielőtt eltűnt volna, átkerült az erősáramú iparigazgatóságra. Utána tűnt el. Jóval a Rajk-per után. Akkor ezek a koncepciós perek voltak, és eltűnt. Engem nem menesztettek, de mivel lehetetlenné tettek, én mondtam föl. Abban az időben vakult meg az anyósom, és tényleg otthon kellett maradnom. Az alatt a két év alatt, amit otthon töltöttem, kézi kötőgéppel kötöttem, és segítettem az anyósomon. A férjem a Ravillnak volt akkor az áruforgalmi főosztályvezetője, és gondolom, hogy üzleti meggondolásból hívott a Keravillnak az igazgatója hozzájuk dolgozni. Ez irodai munka volt. Gépírás, adminisztráció, hasonló. Aztán megnyílt az iparcikkiroda [Budapest Főváros Iparcikk Iroda], oda kerültem. Itt már nemcsak adminisztráció volt, hanem boltgazdálkodás, hogy hol nyitunk boltot, hol nem, de ehhez tartozott az összes budapesti iparcikkvállalat, a trafikoktól a ruházati boltokon át minden volt. Ez megszűnt. És kellett volna keresni állást. Ennek az igazgatója Szántó György volt, aki addig, amíg az összes emberét el nem helyezte, nem vállalt semmi mást. És akkor a Centrum Áruháznak kellett propagandista. És oda ajánlott a Szántó Tarján Györgynek, a Centrum vezérigazgatójának, aki azt mondta, hogy köszöni, nem, a saját emberei közül akar valakit kiemelni. Harminc Centrum Áruház tartozott ehhez a központhoz. Rossz időpontban ajánlott a főnököm, mert akkor halt meg a propagandistája. Aznap. Hát kerestünk tovább, és nem találtunk semmi megoldást. Közben Tarján a minisztérium reklámosztályához fordult, hogy ajánljanak valakit, mert egyik embere sem megfelelő. Ott azt kérdezték, hogyha a Gazdáné szabad, akkor mért kell gondolkodni. Így kerültem a Centrumhoz mint propagandista, majd csoportvezető, majd osztályvezető. Ez volt a legkedvesebb munkahelyem. A munka az volt, hogy a 30 Centrum Áruháznak a reklámját felügyeljem, összefogjam, a központnak a reklámját effektív csináljam, szervezzem, kivitelezzem. Érdekes, szórakoztató, jó munka volt. Nagyon szerettem. A kollegáimmal is nagyon jóban voltunk. Amikor az osztályvezetői kinevezés előtt álltam, azt nem lehetett csak érettségivel. Szükséges volt hozzá főiskola. Akkor indult éppen a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán egy kétéves, felsőfokú áruforgalmi tanfolyam, ami az én gyakorlatommal összekapcsolva főiskolai végzettséget adott. Valamivel több mint tíz évig voltam ott. Állítólag általában jó főnök voltam, de én is bosszankodtam, hogyha egy fiatal mama két hétre a gyerek betegsége miatt kiesett a munkából. Amikor Kati megszülte a Julcsikáját [1974], nem akartam, hogy a pályáján ne tudjon előremenni, és kértem a nyugdíjazásomat. Azt mondta az áruforgalmi vezetőnk, hogy akkor, ha tud maga helyett egy hasonlót hozni. Nagyon büszke voltam rá. Amikor nyugdíjba mentem, amellett mindig, évekig dolgoztam. Először a Sugárban voltam propagandista, aztán amikor megszületett Budán a Flórián, akkor oda hívtak, és nagyon szívesen mentem, és ott voltam évekig [A Flórián Üzletközpont született meg előbb, 1973-ban. A Sugár Üzletházat 1980-ban nyitották meg. – A szerk.]. Mindig a reklám, már sikerült igazán kinevelni magam reklámszakembernek, amit most sajnálok csak igazán, hogy csak kereskedelmi vonalon. Mert olyan nagyon szeretnék segíteni a politikában az elhibázott propaganda helyett.

Még a pártban dolgoztam, amikor a bátyám feleségének a rokonságából egy lánnyal, Lantos Verával nagyon jó viszonyba kerültem, aki állandóan mesélt egy Gazda Tamás nevű fiúról, hogy az milyen édes, milyen aranyos. Na, egyszer lent ültünk a Visegrádi utca és Körút sarkán lévő presszóban, ahova belépett az egyik gyerekkori pajtásom egy lánnyal és még egy fiúval, és a Vera fölsikított, hogy: „Jaj! Itt van a Gazda Tomi! A fiú a bal keze mutatóujjával föltolta a kalapját, és valahogy egyáltalában nem tetszően viselkedett. És Vera mondja: „Képzeld el, otthagyta a menyasszonya!” Mondom: „Na látod, ezt a fiút én is otthagynám.” Két hét múlva már együtt jártunk. Nagyon okos, kedves fiú volt, nagyon jó barátok is voltunk, túl azon, hogy házastársak. 1947 áprilisában volt az esküvőnk, és 41 évet éltünk együtt. Tomi sajnos hozott Mauthausenből szívbajt is, és nem sokkal utána kiderült, hogy súlyosan cukros, úgyhogy 1987-ben egy nagyon-nagyon átszenvedett év után kellett elbúcsúzni tőle. Tomi nagyapja orvos volt. Az édesapjának sikerült valahogy átélnie a Horthy-korszakot, nem volt egy nagy kereső. Papiros üzeme volt, ami nagyon vacakul ment akkor. Volt az anyósomnak egy nővére, aki jómódú asszony volt, és ő sok nehézségen segítette át őket. Amúgy borzasztóan nem szerettem, beképzelt, szörnyeteg néni volt és ostoba. Az anyósom sokkal-sokkal műveltebb és okosabb volt. Tomi testvére [Judit] szűcs volt, férjhez ment egy régi barátjához, nem sokkal a mi házasságunk után. Nagyon helyes fiú volt a sógorom [Sztricskó Pál], nagyon jó viszonyban voltunk egymással, de nem volt semmi különös. Más rokonuk nem volt.

1948-ban született a Katim, aki egy kis disznó volt, mert ahelyett, hogy simán jött volna a világra, farfekvéssel jött, úgyhogy 36 órát vajúdtam. Már előkészített a Hirschler császármetszésre, aztán átvilágítottak, és akkor azt mondta, hogy „Na ezt azért mi megszüljük.” Nem volt könnyű. Neki gondolom, hogy valamivel könnyebb lehetett. Édes, nagyon édes, nagyon-nagyon jó gyerek volt. Szóval nem úgy volt jó, hogy csak úgy ott ült a széken. Rosszalkodott, de egy szófogadó, kedves, kellemes természetű gyerek volt. Még volt is olyan, hogy apámnak panaszkodtam, milyen rossz ez a gyerek, mire azt mondta, hogy „Édes fiam, a jó gyerekre csak a szülő mondja, hogy jó, a szomszéd azt mondja, hogy mafla.” És ez egy nagy igazság. Közben nőtt a lányom, és volt egy gyönyörű történet. Szegény anyósom nem látott, de mindig segített, és a mosogatás után én kimentem, és újra elmosogattam, mert kellett, és egyszer csak kint volt a lányom, és ő csinálta. „Ha neked dolgoznod kell, akkor én átveszem ezt.” Hát nem hagytam, csak azt az egy alkalmat, de nagyon meg voltam hatva tőle. Nagyanyján is segíteni akart, rajtam is. Nagyon édes, jó gyerekem. Kati gimnáziumba került, ahol jó tanuló volt, de nem kitűnő, csak jeles. Akkor jött az a lehetőség, hogy felnőtt fejjel lehet érettségizni, s én beiratkoztam egy közgazdasági gimnáziumba. Katitól kértem, hogy segítsen a háztartásban. Azt mondta, hogy ő nem tud jól tanulni és a háztartásban segíteni, ez okból én úgy tanultam, hogy végig kitűnő voltam, és kitűnően érettségiztem, hogy megmutassam, munka, háztartás mellett is lehet kitűnőre. Tisztára csak a gyerek nevelése céljából, mert különben nem érdekelt. Kati képzőművész szeretett volna lenni, de az apja lebeszélte róla, hogy azt csak nagy művésznek érdemes, mesternek nem, és akkor ehelyett a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára ment. Abban az időben társaságban ismerkedett meg a férjével, aki a külker főiskolára járt. Nagyon hamar hozzáment. Született két tündéri unokám. Egy lány, aki Bécsben mint politológus könyvkiadóban dolgozik, és szerzője volt egy könyvnek, ami a bécsi zsidóság életéről szól. A fiúunokám is ott él, végzi a politológiát, és egy fotófőiskolára is jár. Nagyon jól fotózik. Volt egy fényképe tizenvalahány éves korában, amire, amikor megmutatta nekem, akkor azt mondtam, hogy ezt így, ahogy van, kiállításra lehet küldeni. A képen az izraeli tengerparton a homokban egy pici fiú fut, vizes lába nyoma a homokban, és a mama utána rúg a kis popója felé. Tündéri kép volt. Azóta már volt egypár kiállításon képe. Hát ő még nem kész mindennel, mert egy kicsit tévelygett, először építész akart lenni, avval töltött egy csomó évet, de most úgy néz ki, hogy már megtalálta a helyét.

A hagyományőrzés… A férjem miután párttag volt, és vezető állásban volt, nagyon elhúzódott ettől. Nem is volt hajlandó vele foglalkozni, úgyhogy ha egyáltalában szóba került ez a családban, akkor csak a lányom és énköztem. Az anyósom ugyancsak nem volt túl vallásos, neológ volt, és a szerint is élt. A férjem – hogy mondjam – talán joggal sértődött meg a jóistenre. Az a gyalogséta Mauthausenig [lásd: halálmenetek], és közben közvetlenül mellette a legjobb barátját kilőtték a nyilas kísérők, és gyalog jött haza is. Az hozta vissza, hogy az apját, akit imádott, látni akarta, és ahogy ő mondta, amikor átlépte a határt, tudta, hogy nem fogja látni. A gettóban kapott egy belövést, és a penicillin hiányába halt bele.

Kati társasága ezen a körön belül [zsidó kör] mozgott. Az unokák, főleg az apjuk hatására, elkerültek a Szochnutba, és ott nagyon jól érezték magukat. Kiskorukban kerültek ki Bécsbe, mert a vőmet oda helyezték egy vállalati kirendeltséghez, és mentek ki vele. Ha jól tudom, 1981-ben mentek ki, amikor a Julcsikám 7 éves volt, Gyuri 5. Úgyhogy az iskoláikat ott végezték, most is ott élnek. Főleg Julcsi akart kimenni Izraelbe. Ki is ment, egy évig ott tanult, de akkor olyan honvágya lett, hogy haza kellett jönnie. Ezután még egyszer volt kint látogatóban, Gyuri is volt kint, mind a ketten nagyon jól érezték ott magukat, de nem akartak ott maradni. Egyáltalában nem vallásosak. Az odatartozás kétségtelen. Érzelmileg, nem vallásilag.

Hát azért az ünnepeket úgy tartjuk, hogy szívből jókívánságot mondunk mindannyian egymásnak, a gyerekeim a böjtöt betartják, én cukros vagyok, én nem tarthatom. A keresztény ünnepek közül azt, ahol ajándékot lehet adni.

A temetéseink zsidó temetések voltak. Kivéve a férjemét, az polgári temetés volt, érthetően. A beosztása, a körülményei és az érzelmei miatt is. És Joliét nem tudom, mert az Amerikában volt. Magdusnak az volt a kívánsága, hogy égessük el, és a férje sírjába tegyük, amit a Hevra [lásd: Hevra Kadisa] nem hagyott. Úgyhogy odatemettük, fél kívánság teljesítve, és búcsúztatták. Az a fiatal rabbi, Fröhlich. Ő búcsúztatta.

1956 előtt halt meg Sztálin? [1953] Igen. Hruscsov nyilatkozata után [lásd: az SZKP XX. kongresszusa] volt egy pártnap a férjeméknél, és kérdeztem, hogy „Hozzászóltál-e?”. Azt mondja: „Ne hülyéskedj! Hát ott állt a Sztálin teljes falnagyságban!” Na jó, ez csak tréfa volt. Nekünk nagy csalódás volt. Mind a ketten nagyon hittünk a baloldali politikában, és nagyon ki is ábrándultunk. Amikor volt a hatnapos háború Izraelben, kétségbe voltam esve, és akkor az egyik kolléganőm azt mondta, hogy „Mért? Hát hány éve kommunista vagy már?”. „Az igaz, de harminc éve zsidó.” Na, szóval engem érzelmileg a dolog az nagyon odakötött a valláshoz. Túlságosan sok volt az a pofon, amit ez a nép kapott. Ha nép. Ha jól fogalmazom. Nem biztos. 1956 [lásd: 1956-os forradalom] amikor elérkezett, éppen többen voltak nálunk. Hazaindultak, de már puffogtak a lövések a Múzeum körúton, úgyhogy vissza is fordultak. Nagyon meg voltunk döbbenve. Velenczei Sanyi ott volt ugyanaznap nálunk, és kérdeztem, hogy „Sanyi, mi ez?”. Az válaszolta: „Ahol a vörös csillagot letépik? Az ellenforradalom.” Nem tudtam eldönteni. Nem tudtam, nem tisztázódott bennem. Sok igazságuk is volt, és sok ellenszenves dolog is történt. Nagyon nem volt tiszta a kép. Azután, amikor Nagy Imre kérte a Nyugat segítségét, nagyon megdöbbentem, mert Nagy Imrét én nagyon sokra tartottam mint embert, mint politikust egyaránt. Mondtam, hogy ez mégsem egész tiszta. És ma, amikor már majdnem történelmi távlatból tudjuk nézni a dolgokat, ma sem vagyok egészen biztos benne, hogy azoknak van igazuk, akik forradalomnak nevezték ezt. Nem tudom. Nem tudom. Az én szívemnek fájt, hogy a baloldalt hátra akarják szorítani, hogy nem felel meg a politikájuk.

Ma is sokat gondolkozom azon, hogy a Fidesz, ami fiatalokból áll – pontosabban állt, mert ma már mindenkit bevesznek –, olyan fiatalokból, akik rengeteget kaptak, akik külföldre mehettek ösztöndíjjal, akiknek Soros-ösztöndíjuk volt és hasonlók, hogy jutottak ide. Hogy lehet ilyen zsigerből gyűlölni mindent, ami volt? Az a véleményem, hogy az Orbán atyánk saját magán kívül senkit se szeret, és egyáltalában nem azon múlik, hogy őneki van igaza, azon múlik, hogy mint kölyök, halálosan meg volt sértve a jogi tanulmányai folyamán, hogy hogyan lehet, hogy ő nem lehet amerikai elnök, mert nem ott született. Hogy lehet, hogy nem magyar elnök? Hogy lehet, hogy a korona még nincs a fején? Nem szeretem. Nem szeretem. Cezaromániásnak tartom, és amikor Dublinba ment, akkor azt mondtam, hogy még el fog kerülni Döblinig [Döbling – egykor önálló község (ma Bécs egyik külső kerületéhez tartozik). Az itt található elmegyógyintézetben lett öngyilkos 12 évi bentlakás után, 1860-ban gr. Széchenyi István. – A szerk.]. Ez volt az én érzésem.

Hát én azt gondoltam rendszerváltozásnak, hogy a húgom által nagy szeretettel képviselt reformkör lesz a győztes. Felejthetetlen az a könyvcím, hogy Te Jóisten! Győztünk! [Helyesen: Jézusmária, győztünk! Írta Beke Kata, 1993. Belvárosi Könyvkiadó.] Mert az Antallék tényleg nem voltak sehol. A professzor öcsémnek [Feltehetően az unokaöcsre, Hámori Andrásra gondol. – A szerk.] volt az osztályfőnöke Antall József [Antall József az 1950-es években az Eötvös, majd a Toldy gimnáziumban tanított. – A szerk. ]. Nagyon sokra tartotta, nagyon szerette, de nem mint politikust. Szerintem jó eszű és jó szándékú ember volt, talán nem volt olyan nagyon jó szándékú, mint az apja. [id. dr. Antall József (1896–1974) jogász, kisgazdapárti politikus, menekültügyi kormánybiztos 1939–1944 között, majd újjáépítési miniszter 1945–1946-ban. – A szerk.] Az, hogy visszahozták a Horthy-imádatot, annak a kornak az életformáját, hát az nem tetszett. Az nagyon nem tetszett. Én ugyanis emlékeztem a Horthy-korszakra, ami nem volt olyan nagyon gyönyörűséges Gömbössel, meg hát még talán Bethlen volt a jobbik. Nem éreztem korszerűnek a gondolataikat.

Egyelőre úgy érzem, hogy a nagy drámánál tartunk. Hogy az egymással való vagdalkozást a politikai pártok mintha célnak tartanák és nem eszköznek. Jó volna, hogyha egy kicsit tisztulna a kép, mert az én életemet elkísérletezték a politikusaink. Azt szeretném, ha nyugalom lenne, ha mindenki csinálná a maga dolgát, ha nem lenne csinált botrányok tömege. Ha azt mondhatnám, hogy a politikusokat nagyon tisztelem, mert olyan tiszta kezűek, zsebűek. De nem mondhatom. A Kovács Magdának [Kósáné Kovács Magda szocialista politikus] volt a híres mondása, és arra esküszöm: nem elég, hogy tisztességes legyen az ember, annak is kell látszani.

Amikor a kárpótlás volt, kaptam én is, és kaptam a férjem után is, az ő munkaszolgálatos múltja után. Nem volt különösebben sok, mert nem érte el a 400 ezret. Viszont akkor ajánlották föl a lakásokat megvételre, arra elég volt, hogy a lakásomat megvettem, ami azóta értékében nőtt.

De ez úgy van, hogy az elszenvedett dolgok anyagilag nehezen megválthatók, erkölcsileg meg nem váltották meg. Ma is hallom a zsidózást, ma is hallom a minősíthetetlen Hegedűs Lórántot, Csurkát és hasonlókat, és döbbent vagyok, hogy a jog nem ad helyt annak, hogy aki gyűlöletbeszédet mond, az meg legyen büntetve. Halálosan sértőnek érzem, hogy az a taknyos, aki az izraeli zászlót égette és rátaposott, az cukorkára hivatkozik. Szerencsére ezt már azért a bíróság se nyelte le, és nem tartotta hihetőnek. De én hiányolom azt, ami Nyugaton van, hogy aki a holokausztot tagadja, az büntetendő.

Izrael? Rengeteget jelent. Egy nagyon érdekes véleményt hallottam. Nem osztom, de érdekes. Volt, aki azt mondta, hogy azért volt a holokauszt, hogy Izrael megszülethessen. Legalábbis befolyásolta mindenképpen. Azt hiszem, lényegesen régebben jelentkezett ez az igény, ébresztgették ezt az igényt, de biztos, hogy befolyásolta a holokauszt. Hát, hogy az angolok ezt nem csinálták nagyon elegánsan, az nem kétséges. Hogy otthagyták, mint eb a Szaharát, borzasztó módon. Nem kéne, hogy a palesztinok és a zsidók így álljanak egymással szemben. Nincs ok rá. A többi arab meg annyira, de annyira sajnálja a palesztinokat, hogy nem fogadja be őket, hogy hagyja őket magukban kínlódni. Akkor meg mi tennivalónk van? Azért Izrael tehet róla? Jó, nem mindig értek egyet az izraeli politikával se. Valószínűleg, ha a héják és a galambok között kéne választanom, én a galambokat választanám, és jobban szeretném, hogyha Izrael egy békés ország lenne, főleg, mert féltem az ott élőket. Rokonaim nincsenek kint. Az anyám bátyjának elvált felesége a kisebbik fiával ment ki. Soha többé nem hallottam róluk. Ők mentek ki, senki más a családból. Nagyon féltem, tartottam tőle, hogy az unokáim kimennek. De hát józan emberkék, és látták, amit láttak. Látták, hogy ez nem a béke földje sajnos. De az, hogy van, az egy bizonyos mértékig biztonságos háttér. Azok számára, akik nálunk élnek.

Skopje
Macedonia
Interviewer: Rachel Chanin Asiel
Date of interview: March  2005

Beno Ruso lives in a large apartment in a tree-lined section of Skopje. This apartment was built for him by the Yugoslav National Army in the 1970’s.  Once his children grew up it was too big for him and his wife, Roza, so they divided it in two. Now, his daughter lives next door with her husband and children. Despite the separate entrances it is obvious that he is very close to his family next door. During our interview, his granddaughters were coming in and out looking for milk, lunch and their grandfather’s attention. The stray dog that the granddaughters have taken in also finds refugee and attention in Beno’s side of the house.

My paternal grandfather, Benjamin Ruso, came from the Crimea, Russia. I ask myself why the last name ‘Ruso’ we are not ancestors of [related to] Jean Jacques Rousseau, he is from the  West. Where are they [the ancestors] from? From Russia, Ruso. There were some people in Bitola who came from Russia and they had that nickname. Not a lot but some and they kept that name. [The nicknames became official family names.] There were two or three other families in Bitola named Ruso that we were not related to.

The only evidence of our origins are the stories. My older brother told me these stories when I visited him in Israel. He heard these stories from some old people in Israel and relayed them to me. See, at that time part of Criema was under Turkish control. [Russia seized the Crimea in the late 18th Century.] The Turks were the only ones who allowed the Jews to choose where they wanted to live. They went where they found work; they stayed where they found good conditions. The soon as something wasn’t good, or they found something better they moved on. [In Russia freedom of movement was restricted and the Jews were allowed to live exclusively in the Pale of Settlement] 1 That is how they traveled around, and came to Crimea and how they came to Yugoslavia when the Kingdom of Yugoslavia was created. [They must have migrated to Macedonia while it was under Ottoman control, prior to the 1912-1913 Balkan Wars.] My grandfather and his two brothers crossed the border together near Pirot [71 kilometers from Nis], and then came to Nis [240 kilometers south of Belgrade]. [Editor’s Note: There was no border between Serbia and Bulgaria at Pirot until 1878.] The elder one, who was more independent, went on towards Belgrade and the other two continued on to Bitola. The one in Belgrade I don’t remember but I remember Mordehaj, the one who went to Bitola with my grandfather.

Mordehaj used to come to our house and we went to his. He had his own big shop in the Jewish quarter. He was a ‚mehandzija‘, that is the what villagers called a brewery owner. But they didn’t brew beer, there was no beer then, rather wine. He sold wine. He didn’t make wine he bought it and sold it retail. He didn’t have anything in his place other than rakija 2, wine and roasted chickpeas for snacks. A person ordered a shot of rakija and in order to prevent the brandy from going to his head too quickly he was given a plate of chickpeas to snack on. Mordehaj had a big house and a big family.

My grandfather was wealthy. He sold leather and coal. Although he was illiterate he was a very capable trader. While he was alive he had a lot of property, including a farm he bought from a Turk. How he got it I don’t know. He was a wholesale coal peddler. At that time this was an item which one could not live without. How could one cook without it? There were braziers which ran on coal. Coal was used all the time except during the winter for the wood burning stoves. All the cooking during the summer was done on coal.

In his office he had a table where he kept sticks. He had one stick for each person he did business with. On each stick he would make a tally, a record, with a knife.

He knew Ladino, perfect Turkish and Serbian.

He built a house with a big yard, stables, cows, horses. My whole family: father, mother and us children, lived with our grandfather in this house that he had built. My grandfather was very hardworking businessman. He was a good head of the household. However, after my grandfather’s death and the wars—World War I, Balkan Wars [see First Balkan War] 3 [see Second Balkan War] 4, everything changed in our family.

My grandfather wasn’t religious. Back then there wasn’t this religiosity that exists today. That was very rare in those days. Even though they were old people. He donated to the building of the church [synagogue] in Bitola. The citizens who lived there paid for it. In Bitola every street had its own temple. [Editor’s Note: There were 7 synagogues in Bitola before WWII. They included: El Kal de la Havra Kadisha; El Kal de haham Jichak Levi (this was a beautiful temple next to the donor’s house); El Kal de Shlomo Levi (this was in the donor’s house, it didn’t survive the war); El Kal de Jahiel Levi (in a space dedicated for this purpose); El Kal de Ozer Dalim (in a special building donated by the Aruti family, this one fell to ruins in 1950); a temple for the youth in a school building and a temple in the Los Kurtizos neighborhood. Sources: Zeni Lebl and Mark Cohen]. Since he was a powerful rich man he had a special seat right next to the altar [bimah]. I remember when I used to come I knew exactly where he sat. He was one of the people right next to the altar.

My grandfather had a white beard down to his belly. He didn’t dress in modern dress. He wore a long sleeved robe called a ‚saju‘. He was a corpulent man; he was well developed. He had a round face, white hair, a long beard, impressive looking. The ‚saju‘ had large pockets on both sides cut on an angle from under the armpit to the hip. It was  like a bag. When he came for lunch or at night it was always interesting to see all the things that he took out of his pockets.

He always came home loaded with things. One of the things he brought in his pocket was a baby sheep. Back then they would slaughter a sheep that had a baby sheep inside her stomach. They took the little one out and sold her separately. We would eat the little animal. It was very tasty meat, a delicates. My grandfather many times carried that unborn animal in his pocket. He would take it out of his pocket and put it on the table. There were no bags so it was wrapped in paper. Now we have plastic bags but then they didn’t. Paper is paper but it leaks. My grandmother had trouble with him. Imagine maintaining that. I didn’t know my maternal grandmother. I don’t know when she died.
 

I slept in the same room with my grandfather. I can’t remember if my younger brother, Albert, was in the room too or not. My grandfather snored but at one moment he just stopped. And in the morning he was dead. He was totally healthy but it seems he died from worrying. There were some problems with the farm which involved my father.

I don’t remember my grandfather’s funeral just how he died. Children didn’t go to funerals. And especially women didn’t go to funerals. I know that he was buried and then my father was buried right next to him. I looked for their graves when I was in Bitola but I didn’t find them.

I don’t remember any of my other grandparents.

My father, Isak Benjamin Ruso, was born in Bitola in 1887. He was one of the elite of the Bitolian Jews because of his level of intelligence, the fact that he was literate. It was rare that a person was literate in those days. He died young from some infectious disease.

Based on a picture I had of my father in a uniform I would say he served in the Serbian army. During one of the Balkan wars my father was in a camp. He was a Serbian loyalist. I had a picture of him in his uniform, with a moustache but I didn’t save it. I can see that picture of him right now and I am sorry that I don’t have it anymore. The picture used to hang in our house.  My mother used to talk about how my father had been captured and she barely managed to find him in a basement in Bitola. She took him food. Then they moved him from there. My mother barely found him the second time and again she took him food. In general he was chased by Bulgarians… Bulgarian occupiers.

My father was very handsome, mustachioed, medium height. I think that I look like him. He wore modern dress. He smoked. He was very strict. But I don’t remember that he ever hit me. He didn’t hit me or anyone else. It was enough to hear his voice and his words. That was all. He kept strict discipline at home.

My father wasn’t a backwards religious person. He was literate, he knew how to read. He knew all the prayers for Pesach. What’s more, the neighbors would gather around him. For Pesach my father took care of prayers in the house and everything and some of our family members would come. My father was literate and very skilled and he knew how everything went. He knew all those customs. This was all customs not strict observance. Nothing was strict. Shabbat for example, today you have people who won’t do anything on Shabbat. In Bitola it was known that on Shabbat gypsy women would come and light the fire because according to the law one is not supposed to do any work. Not even to light a fire. Not to do anything. But in our family it wasn’t like that.

My father rented a coffeehouse where he served coffee and Turkish delights but no alcoholic beverages. It was a well-known coffeehouse in Bitola near the Dragor River, on the way to the gymnasium, not in the Jewish quarter. The Dragor River runs through Bitola and cuts it in half. The Dragor runs into the Black River towards Vardar. The tables were set up on the riverbank. The street had four or five big coffeehouses. Each one had it is own clientele. The men who made and served the coffee were Turks. There were two brothers that lived near us. I went to one of their houses often. I would climb up his mulberry tree. We were good friends.

There was a fire on my grandfather’s farm and my father was arrested because of it. The farm was insured and there was a suspicion that the fire was started intentionally. My grandfather took this very hard. My father was in jail when my grandfather died. They released him to come to the funeral. After this he was released and wasn’t sentenced. A Turk was sentenced for starting the fire. In general, Turks worked in coffeehouses, as coachmen and in stables. I don’t know what happened after that with the insurance, but in general everything fell apart after this.

I was friends with the Turk who started the fire on my grandfather’s farm. He had to go to prison and he served the whole prison sentence. Was he guilty or not I don’t know. Did he take responsibility for someone else and go to prison, I don’t know. He used to come to our house; we were family friends.

There was a time when we exchanged farms for a huge enormous meadow near the Bitola recreational airport.  There was a recreational airport in Bitola back then and some small planes flew there. There was never a real airport. But there were huge meadows. We had a guard on this enormous meadow. Every year my father hired ten to fifteen men to cut the hay and bring it back to our warehouse in a defunct mosque in Bitola. Then we would sell it wholesale and retail. The Turkish guard from this farm was our friend and it seems to me that he was the father of the guy who was tried for setting the fire. It was one family.

After my grandfather died my father took over his business. It was a hard situation.
It seems that my father wasn’t skilled in handling it, even though he was literate.
He got sick. From the time that he got sick debts started to pile up, mortgages. They took our house and we had to rent a place. They took almost everything. The family fell apart financially. That is why my [elder] brother, [Dario], went to military school and why I was unable to continue my education and had to learn a trade. It seems like he wasn’t so skilled when he allowed the bank and others to reduce him to poverty. They took everything from him, our good, big and elegant house. It was around 1935.

My father was in the hospital and then they moved him back home where he died.
I was there when he died. I remember it. During the night the family kept vigil. Since my older brother wasn’t at home I was the main person with my mother at the catafalque before they buried him. There was a special place, near the Jewish church [synagogue] the main synagogue in the Jewish quarter, for this. Behind the church there was a special space for those who had died. It was almost in the middle of the quarter, near the bridge. He died at home and then was taken to this special place. I attended my father’s funeral. Since my older brother was in non-commissioned officers’ school in the Kingdom of Yugoslavia [probably Serbia] he came and left soon after the funeral. The custom among Jews is that the every morning for a month one should go to the prayers. So I went as the head of the family.

This was hard for me. First I had to learn to read the Hebrew. I didn’t understand it but I had to read it. So, I had to learn to read it. Every morning I had to go. A hakham, that is a an assistant for those religious works in the synagogue, came and picked me up. The service lasted an hour or two and then I went home. He came and picked me up so that I didn’t skip it. He was our closest neighbor back when we lived in grandfather’s house. Neighbors at that time meant more than relatives, they were respected. Every morning he came and picked me up and when it was over he had some other work there so I went home by myself. For a month. It was hard to do this. My mother wasn’t strict [about religious observance]. But my father’s sister, Mato, was. She was backwards with respect to religious things. And I could not avoid her. I had to go. She organized that someone pick me up and make sure that I went.

The hardest thing when my father died was that we were left with nothing. We had already moved out of our home. We had already moved homes two or three times. In the end we were living near Mato. She had her own house and we were living in the neighborhood near her. He died in this house. Do you know how it is have to leave your house and go and live in strange houses? After that my mother was without resources to keep us going. My brother, Dario, he was a first sergeant, maybe he was working at that time in Kraljevo [120 kilometers south of Belgrade], and he sent us part of his salary every month. I think it was about 200 dinar a month. We lived off of this money. Rent was cheap. A clerk’s salary at the time was 300 dinar. We could live comfortably off of 200 dinar. It wasn’t easy for us but it was bearable. Right after my father’s death I left Bitola.

My father had three sisters. One was Matilda Mato Levi, who was married to a grocer named Bencion Levi. She had six or seven children and lived well. Mato was killed in Treblinka with all her children. One of my father’s sisters went to America. My father’s third sister died during childbirth. The female child, Simha, survived and lived with us.

Mato was a very energetic woman, very strict, literate and cultured. She was the commander in the house. We lived right next door to her. She tried to reprimand me if I didn’t do things. She disagreed about my going on hakhsharah. She wanted me to get married. And since my father had died she felt obligated to help us. If you help then when it is necessary you can also make demands. I informed her that I had no intention of getting married at that time. Maybe she already had someone in mind, I don’t know. But I didn’t want to speak about this at all. She didn’t insist. After that I went on hakhsharah, then to the army and then the war came. After the capitulation of Yugoslavia 5 I came back to Bitola since I didn’t know what to do. And again she started saying I should marry. Again I informed her that I had no intention of marrying. I had already begun actively participating in the resistance movement and I told her that I would not even think about it. She came to accept this. It is not just that she was strict she felt obligated. That is how it was, family obligation. Her brother had died and she wanted to help.

My mother, Vida, was a housewife. My mother was a calm illiterate woman. She was a good mother, hardworking. When my father died for some time she sewed fur linings piecemeal. Someone supplied her with the material and she sewed the linings at home by hand. My mother taught me to sew and I sewed as well. The pay was miserable, maybe 25 para [100 para constitute 1 dinar] for one piece. She could not make 10 dinar after a whole day’s work.

She wasn’t religious and didn’t cover her hair. Today you have much more backwardness than you did then. In the surroundings where I grew up there wasn’t this backwardness. My grandfather he went to temple on Friday night, for some holidays. Backwardness like with these sideburns, neglect; you eat this you don’t eat this; you have to eat kosher; you can’t mix meat with cheese. I don’t know what else the modern world has. These things were unknown back then. At home we were liberal, including my brothers and I. My mother was a little more religious because of my Aunt Mato, who was too religious because of her husband. Her husband was like that. We kept a few customs but that was it.

My mother reconciled herself to Mato and she accepted her help. She didn’t resist. My mother didn’t insist that I listen to Mato and marry. But she also wasn’t opposed to the idea. At the time of the second marriage discussion I had already begun to see Roza [Kamhi], who eventually became my wife. We worked together in the movement. One day when Mato insisted that I marry, and marry some rich woman with whom I would have received a lot including the means to open a workshop where I could practice my trade, my mother said to Mato: ‘Listen Mato, this is all in vain. Roza is hanging around him, and he is hanging around her. So there is nothing from this match that you have in mind.’ At first my mother didn’t understand that this was a party connection, but then she understood everything.

My mother’s brother, Buhor Levi, got a certificate and went to Israel. The family combined the certificate: one person got the certificate but ten or eleven of them went on one. He had a big family but since a person got the certificate to accept more family members two family members had to remain behind, a male and female. [Editor’s Note: Unable to confirm the veracity of this statement.] Those male and female family members that were left behind came to live with us in our house in Bitola. The male one was Mois Levi. My mother accepted them. When her brother went to Israel he took Simha, my cousin who lived with us after her mother’s death, with him and his family to Israel. She lived in Israel until her death. We were in contact with her. She married and has a son in Israel.

My elder brother, Dario, was named for our father’s brother, David, who died young. His death was a great tragedy for the family. I was named after my grandfather Benjamin. My younger brother is Albert. I also had a sister who died. Her name might have been Reina. I will never forget how she looked when she was dying. It is strange how it stays in my memory. She was sick for a long time and died at home.

Our house, grandfather’s house, where I grew up, was in the Tabana neighborhood. Our second apartment was in La Kaleze. The house was built in 1922-23. The house had a faucet in the yard. We had water installation in our house at that time. The house had faucet, basement, and a modern stable. Bathrooms were never inside in that day. The bathroom was next to the right door, the door where the two-wheeled cart was kept.  It was a two wheeled horse-drawn cart in which two people could sit. We used it when we went to the village, to our farm. We had a horse while we were in our house but when everything fell apart we lost that too.

It was a one floor house which was raised a meter above ground and went a meter below ground. Under the ground were the basements. On that meter above ground were the steps by which you entered the apartment. There was an entrance and a wide hallway from one end to the other. From the left to the right were four rooms. When you entered the house there was my parents’ room, my grandfather’s room, my brothers’ room and the one that was rented out.

The kitchen, stables and toilet were in the yard. There was a faucet in the center of the yard. The faucet had a channel to carry the water right up to the main door and that was where the toilet was. The water constantly ran and was cleaning the toilet. This was a modern house in those days. Electricity was installed in the house. Each room had its own light. In the houses we lived in after this there was no electricity.

The kitchen was an old style kitchen. Look how a kitchen at that time looked. It wasn’t like a kitchen today. The main kitchen was outside and there all the food was made for the whole week; bread and other baked goods and various cakes were baked there for Friday night, Saturday and the rest of the week. Our kitchen had two ovens. Next to them there was a table for when something needed to be made. Everything that needed to be made for a week was prepared on the table and cooked in the ovens. Coffee and other things were made in the room on a coal-fueled brazier. They made them with different decorations.  The coals were lit outside and when they were red they were brought in the house. Inside coffee, lunch and everything else was made. For everyday you had a brazier to make things. After that ovens came that ran on wood, coal, electricity.

We slept on beds. We each had our own bed and each room had its own closet, either one or two. And a small table in the middle with two chairs. That was all the furniture. Closets were not built into the walls. We didn’t have any pictures or decorations around the house and walls. My mother and father had their own room. The children had their own room. I slept in the third room with my grandfather. As far as I remember we rented out one room.

Dario was a kid when the family still lived well. He went to the French school. You had to pay for this school so it was only for those who had money. He was involved in the Atehija cultural society [Editor’s Note: Atheija was a Jewish club that did a lot of things amongst them there were sporting activities, a choir, literature, all sorts of things].  They had a small orchestra in which he played. He played the figorna, an important instrument in the orchestra. It was like a tuba. I don’t know if he took music lessons. There was a big military garrison in Bitola. That garrison had some musicians. One of the non-commissioned officers who was a musician was the teacher for that society. I know that he came to our house as well. He wasn’t Jewish and he was paid. My brother studied but I don’t know if he went to some special music school.

The family was already in a financial crisis when Albert was a kid. He finished the first and second grade. After that he started to study a trade. Albert finished an apprentiship with the same teacher as I did. Back then you could play with someone who was a year two older or younger than you but four years was too much. It was a whole different generation. My younger brother was too young and my older brother too old for me to play with them when I was young.

My elementary school had four grades. I finished the elementary school. The elementary school was a Serbian school in the Jewish quarter. The first three years I was in this school in the Jewish quarter then they transferred us to a school in the Turkish quarter. The things one learns in school today don’t remotely resemble the things we learned then. In elementary school I just learned how to read and write. To read letter by letter and to write hieroglyphics. After elementary school a person was literate and nothing more. We didn’t have religious lessons in the elementary school. No, there we just learned how to read and write the letters and to count to ten. Then there were multiplication tables, and division.

Then I went to the first grade of gymnasium which had eight grades. Rabbi Romano 6 taught us religious lessons in the gymnasium. But I don’t remember what we learned there.

I finished vocational training. I studied my trade with a man named Marko Lisic. He had a workshop for rifles and machinery in Bitola. He was an officer who was stripped of his rank. He had this illegal workshop and practiced this trade. He was from Croatia. He had been a captain but was convicted and stripped of his rank. Friends from the army helped him open a shop in Bitola. I don’t know why he was stripped of his rank. My brother, Berto Ruso, and I studied with him. I worked with him for five years. At first I was a student and then an apprentice. When I was an apprentice I took half of the proceeds for myself and gave the boss the other half. That was our agreement. We fixed mostly hunting rifles and all sorts of machines, sewing machines, typewriters.

I restarted my studies after the war.

When I was young it seemed as though there was never enough time for playing and that mother was never able to drag us home. And especially since we had a big yard in our house and not only that there was a big yard but also it wasn’t densely populated around our house. Right next to us there was a well-kept garden with a wall. We, like all children, I remember this well, would climb up and run on the wall. Sometimes we would fall but this was our game. The owner would yell and throw things at us. We would jump into the garden and step on the things that he planted in the garden. It seems to me that there were never enough games.

As we grew older we went further away. Our house was on the periphery of the city. Not far from us was the Turkish cemetery, the Jewish cemetery, near the Bajir neighborhood and a forest. We walked around there. We went into the cemetery of course. Oh no we didn’t go into the cemetery we had respect for that. But on the road to the cemetery we did all sorts of things. We were 13 or 14 years old, when I, as a mechanic, got hold of a pistol, a toy pistol. Someone saw me with it and wanted to buy it. I told him that I wasn’t selling it. He had a camera. I said ‘You give me the camera and I give you the pistol.’ This was alluring for me. I traded with him. And my friends and I went to take pictures of ourselves. I shot the whole roll of film somewhere behind the Jewish cemetery. We pretended that we were mountain climbers and I took pictures. I kept those pictures for a long time and I am sad that they were ruined. I want to say that there was a great interest in everything in those days. I never remember that it was boring for me as a child.

Directly next to our yard was an enormous old unused mosque without a minaret. We children played in this mosque. What didn’t we do in that mosque? We even did very dangerous things there. For instance, we climbed up the ladder to the ruined minaret. Around the dome there was a space covered with sheet metal so it didn’t get wet. But there was also a passageway so that a person could pass. We kids ran around it, 50 or 60 meters high. Today I am still amazed that no one got killed. When our parents saw what we were doing they forbade us.

We organized a youth football club. Then we needed a ball. But it was very expensive to buy a new ball. Then we bought leather from one person, from another person we bought the inner part. But it was hard to find the same amount of exterior material and interior material. In the end we bought enough for a ball this big [With his hands Beno describes a ball a bit bigger than a grapefruit]. The person who wanted to be the first to kick the ball had to pay two dinar. And someone paid to do it. Now the question was where was he going to kick it from. Where else but from on top of the mosque. That is the kind of wonders we made.

It seems to me that then there wasn’t a problem of entertainment. Today people have a hard time entertaining themselves. As kids we went on trips to Pelister [20 kilometers west of Bitola].We usually went on Saturday and came back on Sunday and we slept in the yard of some church. We organized these trips outside of the city by ourselves. This was a normal thing.  I remember that I went with my friends to Nizepolje, a village right near Bitola [10 kilometers west of Bitola]. From Nizepolje a group wanted to go to a river south of there. I joined that group and another one of my friends from the group said he wanted to as well. We came to the big river and from there we went to the other river up to the apex. When I saw that a group was going there I joined them. I was just a child, maybe I was all of 12 or 13. I asked the guy who came with me ‘Do you want to go to the big one?’ ‘No.’ ‘O.K. so you go back. I am going there. We will see each other back in Bitola.’ It was all very normal. My parents didn’t worry about me. It is not that they didn’t take care of me but it seems to me that these days we exaggerate worrying. I don’t know what it comes from, maybe insecurity.

In Bitola there were two Jewish youth groups, Tehelet Lavan 7 and Hashomer Hatzair 8.  Tehelet Lavan was supposed to be working class. In Hashomer Hatzair there were more students, students in the gymnasium, especially in bogrim, those who ran the organization. One of the leaders was Roza’s brother [Roza Kamhi’s brother, Pepo Kamhi, was the head of the local chapter of Hashomer Hatzair before War World II.] Hashomer Hatzair was an organization that prepared a person to be a pioneer in Israel [Palestine] and to fight for the State of Israel. Pepo was rosh ken [head of the local branch] until the war. Actually Likac was rosh ken, as an instructor sent by the federation. Dafta Davidovic came before Likac. Pepo was rosh ken but the Hashomer Hatzair federation in Zagreb, the Yugoslav headquarters, sent instructors to help the local chapters. Pepo was rosh ken the others were like instructors. I don’t know exactly because from 1937 I left Bitola and I can’t say.

My older brother Dario got my younger brother and I involved. We were all members of Hashomer Hatzair. I was lucky to have gotten involved in this movement, the Jewish youth movement, already as a child, the soon as I finished the elementary school. In Hashomer Hatzair I learned to love books and the activities in that organization interested me. And from then on books became a constant part of my life. Even though I studied a trade I read belletristic literature and various other books. It was simply enjoyable for me.

It was a very developed movement for young people. It was an organization like SKOJ [see SKOJ (Alliance of the Communist Youth of Yugoslavia )]9, scouts. The Hashomer Hatzair building was the center of the whole Jewish quarter. Inside there were classrooms, the basements were converted into workshops. Here they taught trades like bookbinding, carpentry. I don’t know what wasn’t taught. These were some of the workshops. Everyone did what they wanted. The school had a big yard. We established a football team. It didn’t have a name but we had uniforms and cleats.

Almost every week we went on a picnic. We didn’t have a special uniform like scouts but we did the same things like scouts. We learned how to make tents, and fires, etc. It was all very interesting in those days.

This school building still stands. Today we insist that it remain a monument, a museum to the generation of Jews that passed through that school. Jewish life took place there.

Aragon was the central church [synagogue] in Bitola. The other churches [synagogues] were apartments that had been renovated for this purpose. I know of two or three that were either renovated basements or apartments and used as churches [synagogues]. Aragon was built to be a church [synagogue].

For a month after my father died I went to church [synagogue]. I went to the church [synagogue] close to the Jewish community. It was a basement that was renovated into a kal. I had to go to tikkun every morning. Avram Hason, an illiterate pope [Jewish religious functionary] and our friend, picked me up every morning. He read [recited] everything but didn’t know how to read.  In Bitola we had books that were printed in Hebrew. There were people who were literate and knew how to read and there were people, like Avram, who read prayers but were illiterate. He knew what was on each page but he didn’t know how to read it. I knew how to read Hebrew. I learned Hebrew in religion classes in school. The prayer that I needed to read for a month I read from the book. That is when I realized that he does not know how to read. He did it all by memory. That was the way the popes [rabbi] were in Bitola at the time. A modern pope [rabbi] came, that was Moris Romano’s father [Rabbi Avram Romano]. Before him there was Djaen 10 and others but I didn’t know them.

I knew Rabbi Romano because he was my religion teacher in school. Hakham Romano was a regular man with a small beard. He didn’t wear a robe or fez. Avram [the hakham mentioned above] and the other chazzanim, who were half literate, wore fezes. When they went out to buy something they went out in those robes, black long coats with black fezes on their heads. He didn’t wear that tallit; that he wore in church [synagogue].

I of course had a brit milah but not a bar mitzvah. My brothers and I knew to read not only Ladino but also Hebrew, even though we didn’t understand. I learned that in school in religious lessons.

The Jewish community was called Komunita. It was an organization. It had an office.
They kept records. Three people worked there. I never had a chance to see what they did; I only know that it existed.

Back then in Bitola there was one shop where they sold candies. It was called Simjanovic, it was famous. You got one or two dinars a week and you went there with half a dinar and bought candy. That was modern.

It wasn’t rare to see a car in Bitola when I was growing up. In my time there were even taxis. Then the wide-gauge tracks didn’t work and the narrow-gauge went from Gradska [80 kilometers north of Bitola] to Bitola via Pletvar [50 kilometers north of Bitola], it went up and then came down. It didn’t pay. So a taxi service was started. People traveled from Bitola to Gradska and Skopje by car-- that is taxi. My wife Roza’s first cousin had a company that worked with cars and he had his own car. Maybe there were ten people in Bitola at the time who had cars.

I didn’t leave Bitola until I was 17. When I left I never returned. I lived everywhere a little. First I left school and started apprenticing. When I was studying a trade, it was a time of crisis. When I was 16 and 17 they were hard years. I learned mechanic trade but I didn’t see a future in this.

My older brother, Dario, went to military school. I wanted to follow his example. First I applied to non-commissioned officers’ school in hydroaviation in Diude, near Split [Croatia]. I sent in all the documentation and they called me for an exam. I left Bitola for the first time. It was the first time I got on a train to go somewhere. They didn’t accept me. They found that I had a defect on my eye. So I came back. I had a free roundtrip ticket. I was disappointed and didn’t know what to do with myself.

For the next year I worked for a man in Bitola and got 200 dinars a month. I worked
for a guy who collected used metal. This was collection of scrap metals which was then  shipped out for melting. I was the only worker he had doing this. People brought old metal to me. I weighed it, threw it into this big space where it was collected and wrote a receipt for how much that amount of metal was worth in dinar. That person took the receipt to some store where the boss’s wife worked and she paid them. I only did this for a year because I didn’t see any perspective in this work. I did it because I could not live with the fact that there was no perspective in trades in Bitola. And since at that time I had already read a lot and with reading opened my eyes, I could not be at ease with this. So I looked for a way out.

During this year I applied to an officers’ mechanical school in Sibenik [Croatia]. I went to Sibenik and they also rejected me for the same reasons.

From there I went to Zagreb where Dario was working. My cousin Mois, who lived with us until he left for Zagreb, was also working there.  He lived with another relative who had a secondhand clothing shop. There they sold secondhand clothes or new clothes made from very cheap materials. Mois worked for him at home and the goods that he made or fixed were then sold in the store.

I got in touch with the Hashomer Hatzair headquarters in Zagreb in 1937-38. I knew that the headquarters were in Zagreb and my brother helped me find it. I went to talk to them in their office on Ilica Street in Zagreb. They listened and told me that at that moment they were organizing hakhsharah, a boarding school, in Novi Sad, with vocational training courses. It was a good thing that I called and they put me on the list. They told me to come back in a few days to see the results. When I came back they told me that everything was finished and to get ready to travel to Novi Sad in the next few days. I wasn’t in Zagreb long, maybe less than a month, before leaving for hakhsharah.

All the things that I had learned in Hashomer Hatzair in Bitola were now activated.
They immediately got me a job at Albus factory, a well-known soap factory in Novi Sad. Because I was trained as a mechanic they assigned me to the assistant to the fire stocker. I worked there about a year, in 1938. In Novi Sad I lived in the boarding school of Hashomer Hatzair. This was vocational preparation for Israel. I gave my whole salary to the boarding school, to the organization. I was the only person there from Bitola. There were people from Sarajevo, Rogatica, Zagreb, Novi Sad. Maybe there were 20 of us all together, male and female, but more men than women.

Then, in 1938, hakhsharah moved to Golenic, in Croatia, near Podravska Slatina [80 kilometers west of Osijek], to a Jewish baron’s estate. He was the major owner of almost all the forests. His name was Gutman. He let the Hashomer Hatzair organization use his entire estate. He didn’t live there. I don’t know when or where he lived, maybe in Austria. I never met him. The organization was there before we came. The facilities had been renovated; maybe there were ten facilities. There were facilities for sleeping, stables, basements and two buildings which were contemporary castles. That is where we were. When we came to Golenic there was already a group of emigrants from Lithuania, Estonia and Latvia. They maintained the facilities and the estate before we came. We just joined them. Altogether we were about twenty or thirty people. It was half and half: men to women. The emigrants were adults. They didn’t have children but were mostly couples.  

After that, in 1939, I was drafted in the army. I served in Petrovaradin, that is Novi Sad [Editor’ Note: Petrovaradin is a castle dating back to the Roman times directly across the Danube from Novi Sad.]. I served in a motorized brigade, which I believe was the only one in the army of the Kingdom of Yugoslavia.

I went straight from hakhsharah to the army. All my clothing remained in Golenic. I went to Bitola only to register since that is where they drafted me from. Then I went straight to the army almost without suitcases. In those days, the first son went for nine months, the second for a year and half. I intended to serve a year and half. After I completed half of my service I was granted a leave. I went to hakhsharah in Golenic for the leave, not back to Bitola. While I was there invitations for aliyah came. There was legal and illegal aliyah then. At that time they were organizing an illegal ship from some port in Dalmatia. I was a candidate for this illegal aliyah. My leave had almost run out and we were waiting to hear when and where the group and I were supposed to board. The invitation didn’t come. I was forced to go to a doctor in Podravska Slatina. He was one of ours; he took care of all of the people on the hakhsharah; he was our doctor. He came to visit us frequently. I told him about the situation and asked him if he could give me a document or call to say that I was very sick and that I would be delayed two or three days. The doctor agreed. He did this and so I stayed two or three days after my leave. After two days we received information that the boat had been discovered. If I didn’t do this I would have been tried as away without leave. I returned to Novi Sad with the doctor’s note and said I had been sick. The commander said ‘Let’s go! Five days in prison.’ Even though they knew I was sick ‘sick or not sick you have to come.’

In April I should have been released from the army but the war began.  Because of the war I stayed in the army and instead of going home I went to the front. I don’t know exactly how many vehicles there were in the division maybe ten. In this brigade there were some modern vehicles but there were also old ones, ones without inflated wheels. I don’t know how to describe them-- old trucks. In the column there were trucks to small jeeps for the commanders. They were mainly cargo trucks. And I in general they were maybe Czech made. This brigade was meant to supply the front. The brigade was responsible for supply. I was a mechanic. There were drivers and mechanics who fixed the [broken down vehicles]. The brigade had its own workshop that it carried with it.

Our first task was to move south, towards Nis. However we didn’t make it to Nis. We had to go back towards Belgrade. At that time Belgrade had been bombed  11 [ see 6 April 1941]. The brigade went through Belgrade. But from the time that the brigade started back it began to sink. We left a certain number of vehicles on the road on the way. In Belgrade we also left behind some vehicles. After Belgrade we started towards Uzica. Somehow half our column of vehicles arrived in Sarajevo, maybe 20 arrived in Sarajevo.  I don’t know how many exactly. I just know that on the way the number got smaller. We lost almost half of the trucks. The whole way we fled from the enemies and then in the Sarajevo we ran straight into them. They disarmed us.

In Sarajevo the Germans were waiting for us and there we capitulated. Now I was in Sarajevo. Either I could go to a camp or flee. But flee where? It was a long way from Sarajevo to Bitola. We organized a group of almost ten soldiers. We equipped ourselves well with two sets of military clothing. At that time warehouses were full of all sorts of things. And we prepared bags of food. From Sarajevo we fled  by foot to Visegrad [80 kilometers east of Sarajevo]. This was a group but it was really each man for himself. There was a reserve officer from Bitola in the group who knew German well and in this respect he helped us a lot.

I went into the army not from Bitola rather from Hakshara in Golenic. All my equipment and clothing I left there. Now I could not return to Golenic the only thing I could do was go back to Bitola. And how to go to Bitola when I didn’t have what to wear there. This wasn’t just for me but for a whole group. We went off the main roads. It was very risky. And a lot of people at the first village left their uniforms and took any kind of clothing. I could not do this. Then what would I wear when I got to Bitola. When I eventually got to Bitola the first thing I did was give the uniform to be dyed and fixed.

In Visegrad someone, some cashier, whose, which army, I don’t know, was giving money to soldiers. It seems there were honest people who saw the poverty of the army, and helped them. They handed out salaries to all the prisoners. I remember they gave 200 dinar in 20 dinar silver coins. Instead of giving that money to the Germans, they gave it to the army. This was a very humane act. Look, I had to get from there to Bitola. The others were also dispersed all over the country, all over Yugoslavia. They needed some money. This money was very helpful on the way.

A group of us went from Visegrad, through Serbia, Kosovo and then to Macedonia. We were all in uniform. The next day we headed towards Kraljevo [120 kilometers south of Belgrade], by foot, and by train, sometimes waiting two or three days. All the way to Bitola we were wearing uniforms. Anyway, in Bitola I didn’t have anything to wear because all my clothing was in Croatia. We traveled like this for 10-15 days before we arrived by train in Bitola. Something had been destroyed on the tracks near Skopje. A non-commissioned German officer told us that if we wanted to get to Bitola we had to work three or four days to fix the tracks and then he would arrange for us to get to Bitola. He made this arrangement with our reserve officer and after two days of work we got on the train and arrived in the Bitola train station.

We arrived at night, during curfew. Our German speaking officer asked the German officer to arrange for us to go home. Even today I remember how this German officer ordered the Bulgarian station chief that the army accompany us to our homes in two or three groups. And in the middle of the night they took us to our homes.

When I arrived home I rang the bell. My mother heard it but wasn’t allowed to open it. She was scared. She didn’t know what was happening. And then she was so surprised when she saw me in the middle of the night.

When I returned to Bitola I had to take care of my family. My elder brother didn’t come back. So there was no more help from him. Only afterwards did we learn that he was imprisoned in Germany. I had to take care of the family. What should I do? So I opened a mechanic’s workshop in 1941. I had some tools at home from the five years when I was an apprentice. My brother and I worked there. I was in charge and my brother was my assistant. We fixed woodburning stoves, sewing machines, Singers, and water pumps. Since one can’t bring the stove to the store I had to go to them. I had a tool bag which I took with me to the repairs. I did all this despite the fact that most of my training was  with rifles. But after the German occupation began who was allowed to have a rifle. That was all under strict police control. Most of the time I fixed stoves. We didn’t have a lot of work. We barely got by. But that eking out of a living was our only existence. We had no other income. Earlier, after my father’s death, when it was the financial ruin of the family, we lived off of the 200 dinars my brother sent from the army. Then when the war came and that money stopped coming.

At that time it was fashionable and profitable for contraband to go through the Greek border. My younger brother was very skilled at those things. He made one, two or three runs to Greece where he bought things and sold them here. He went back and forth a couple of times and we were able to buy a machine which we built into the workshop.
We worked like that until I started to neglect the work when I was drafted by the movement [see Jewish Participation in the National People’s Army] 12.

During the occupation they gathered us in front of the Jewish community. In 1941 when the Germans organized an action for the first time they gathered us in front of the community [see German Occupation of Macedonia in WWII] 13. They contacted us through the community. We all came in front of the community. They organized actions for instance to clean the roofs of the barracks. This is the first time that I participated in this kind of action. I told all of them there ‘Don’t call me for this kind of thing again.’  And I never went again. I never wore the star or marking for Jews [see Yellow Stars in Bulgaria] 14. I had fake identification papers with a fake name which I don’t remember.

When the war came, all the connections that we had with Hashomer Hatzair throughout Yugoslavia were cut. This included with the headquarters in Zagreb. Hashomer Hatzair was never illegal it was under supervision. They knew well that Jewish youth could not be supporters of the fascist occupiers. This wasn’t regular supervision. It was enough for them to catch you somewhere, for you to do something and then to go to jail or to forced labor. This supervision was by the Bulgarians. The Germans occupied Bitola and then the Bulgarians came and took over control [see Bulgarian Occupation of Macedonia] 15. And in Macedonia Bulgarian fascists were the practical government. They were worse than Germans. They wanted to prove themselves.

During the war [we] were all in the movement just some were more active than others; all were sympathizers. At that time to be active one needed courage, decisiveness. It was risky very risky. Pepo [Kamhi] was my idol as a leader in the youth movement. I appreciated and respected him a lot. He was the leader of the youth organization, but I don’t how acceptable it was for him for someone to entirely devote himself to [the Party] [see Yugoslav Communist Party (KPJ)] 16. In 1941, there were big arguments about this [in Hashomer Hatzair in Bitola]. I don’t know where Pepo was on this. Pepo didn’t standout as an activist for the movement even though he was a leader of the youth organization. We found a group of young people who joined this fight without reserve. But there was also a group of young people who wanted to maintain an independent movement. Pepo was an older intellectual; he finished gymnasium and that in those days already constituted an intellectual. Those intellectuals separated themselves a little.

Once as a party member, I was ordered to participate in a group where Pepo was one of the sympathizers. For me it was unpleasant. I was a member of the Party and he was [just] a sympathizer. I believe it wasn’t pleasant for him either considering I had come as some sort of Party instructor to work with his group.

These were people up to 20 years old. They were not burdened. I don’t know how to say it. Those who were older, Pepo’s generation, they were reserved. They didn’t enter into risk like the youth. Young people don’t think a lot. And that is why the cofim and cofim bogrim stood out in 1941 and 1942. These generations, that age group, are the ones that went into the partisans. The others didn’t. They stood to the side and the soon as it got a little serious they pulled back. This is a general characteristic of the movement in this war. Among those who were partisans it was rare to see a family man. They were all youth; they were the bearers.  At least it was like that in Macedonia. As they say: One head one hat. But if he is a family person, if he is serious, then he thinks about all the consequences. Youth don’t think a lot about the consequences. And that was the way the times were. If you thought a lot then you didn’t do a lot, no fighting. It was very risky. Extremely risky. And even more so if you were a Jew and got caught. Then you were finished. Look at Pepo Pesun. They caught him as a partisan, they didn’t try him at all, during the night he just disappeared. He was in the partisans and then I don’t know what happened he left the partisans then he was caught by the Bulgarians and they knew that he had been in the partisans. They didn’t even try him, nothing, they just killed him. He was a Jew. Someone else they would not just kill. They would have tried him. For a Jew it was that risky. You could lose your head like this. Back then there were also those signs [yellow stars] and a curfew for Jews. Jews could not go anywhere.

It was hard for me and for everyone else to come to grips with the occupation. Moreover, when they began to enact those laws limiting Jews, to put on the armband, I don’t know all sorts of limitations, with different laws conditions then there was no way except to join the organized resistance to all that.

You could not sign up to be a member of the party. First you were a member of SKOJ. But I wasn’t a member of SKOJ. Then if you were older, you needed to become a candidate for the Party and after that to become a party member. I, for example, came [back] to Bitola at the end of April and immediately activated in Hashomer Hatzair. As an activist in the Jewish youth organization, I participated in certain activities in the movement. I joined the national liberation organization which at that time was developing in Bitola. Because others had studied with the same craftsman they knew that I knew how to work with rifles. At that time weapons, which were taken from warehouses before the Germans came, were very important. The organization had a special group which organized concealing these weapons. There were non-functioning weapons among them because the Germans would throw the broken ones away. Those broken rifles needed to be fixed. With my skills I was interesting to the national liberation movement in Bitola. I was of interest to those responsible for repairing and concealing weapons, for the people organizing the resistance to the occupiers. This was especially important after the German attack on the Soviet Federation 17. At that time the communist party of Yugoslavia announced that it was prepared for an armed battle against the occupiers. For that battle, it was necessary to organize people and prepare weapons.

I organized a workshop in my basement [for my work for the movement]. I had another workshop in which I fixed other things. Because of these activities I was accepted into the Party in August. First they made connections for fixing the weapons, connections for developing the networks within the Jewish youth, and these connections eventually led them to ask me to be a party [member]. The person that I had contact with for fixing the weapons, for example, was the secretary of the party in Bitola, Stiv Naumov. He and I were school friends. The soon as he heard that I was back he was interested [in me]. And after a defined [amount of activity on behalf of the movement] they asked me to be a party member and I agreed. I wanted to be active. If you are a member of the Party it is normal that you will have more obligations and have to work more. When my friends asked me if I was prepared to work for the movement, I answered ‘I am that person. Here I am.’ And in a short time, by August 1941, I became a member of the communist party and became a big activist in the city.

I don’t know how many members of the party there were in Bitola. There were not a lot of members of the party, but there were a lot of candidates for the Party and supporters. These people worked for the Party and they worked as hard as they could so they could become members of the party. But at that time it was very difficult to become a member of the party. It wasn’t easy. Maybe there were 100 active members of the party in Bitola. But that activity for the national liberation movement from the side of the party members and of the city’s committee was felt throughout the whole city of 50,000 residents. At the time the Party was organized in cells consisting of five or six people. Everyone in the cell was a member of the party but every member of the party lead two, three or five groups of supporters. First you were a party supporter and then you became a candidate for the party and then you were accepted. That was the order. It was a special time. It is inconceivable today and a little strange but that is how it was.

To be a member of the Party meant in advance to declare yourself against the state. To immediately come in conflict with the state, with the government. According to the law, if it was confirmed that someone was a member of the party, you immediately went to the court and were sentenced. This was an act against the state.

In the middle of 1941 after I became a member of the communist party, I developed the activities among the Jewish youth even more. We agreed to explore the options for the organization. Hashomer Hatzair was already under police control, all organizations were, and Hashomer Hatzair, as a leftist organization, was under special police supervision. All the organization’s social activities were stopped. Then the question became what next. Those who we activated in the work of the movement made a campaign for the whole organization to join the Party. Others wanted each individual to join on their own in the place where they worked, lived, with their friends, through their connections. We discussed this all of 1941. In the end it was decided that each person needed to join in the way that was right for him. The organization since it was under police supervision could not even work as an organization. However, it could help members not remain passive. Then we began actions collecting food, money. The Front for Aiding the Movement was established, as a sympathizers’ organization. This is how the older generation got involved.

And around that time I was sent to prison. I was involved in an action in which a group of activists burned a place in the mountains where cheese was made. There were cabins, sheep roamed around, they milked the sheep and made cheese, ‚kaskaval‘. It was in one such place that our group confiscated about 20 rounds of ‚kaskaval‘ for use by the partisans and the underground. The operation was organized by Peco Bozinovski, a [Macedonian] national hero. He had a Jewish group of supporters or members of SKOJ. The 15-20 wheels of cheese were divided up among Jewish families, Jewish activists and sympathizers. I was given one to hide. That was the only one that was discovered. I hid it at my friend [Geron’s]. This is his last name I can’t remember his first name. Geron was the son of a Jewish priest in Bitola. I can’t say rabbi because there was only one rabbi and there were many of these priests. [Geron‘s father] was one of these priests. He was a cobbler. Geron was one of the supporters and as such he agreed to accept the cheese, he had to prove himself in order to become a member. A commission came to him to check his leather. At that time people smuggled soles and other leather goods. So the Bulgarian police occasionally conducted random checks in shops. Instead of finding leather they found a wheel of cheese. When we hid the cheese we didn’t take care to scrap off the stamps and they saw that it was one of the stolen cheeses. Instead of selecting soles they found the kaskaval. We were not skilled and we didn’t scrap off the stamp on the kaskaval; each kaskaval had its own stamp. They immediately discovered that it was the kaskaval which had been stolen.

They came to my house and took me away. I admitted that it was my kaskaval and that I had bought it at the market. A little stupid but I stuck to my story. They made a whole ordeal when they tortured me.

The prison that I was in [during the cheese episode] was located in the Bogoslovija, a [Orthodox Christian] religious school [a seminary]. It was in the center of Bitola. We were in a huge classroom. There were 50 of us prisoners inside. I wasn’t sentenced I was just being held. This was one type of temporary arrest for interrogation. If there is evidence you go to court if not they let you go. I was locked up with Geron, the guy who turned me in. When I admitted what I did they let him go. [Geron] was killed in the camps.

Bulgarians were very good at extracting confessions. They wanted to know who organized the action to steal the cheese. And they used various methods to get to that information. That guy told them only that I gave him the cheese. So I must be the one who organized it. They got me and began the interrogation. I thought up a story which I stuck to. They were not satisfied with that story and wanted me to tell them how I really got the cheese. Who gave it to me. First they beat the soles of my feet. But I guess it didn’t appear efficient to them so they began with the electricity. They put a node on each hand and something on my back. When they turned on the one in the back I felt pain.

They called me one day to tell me they would call me again at 10pm and if I don’t confess then they would kill me. Then they let me return to prison. I told everyone in the room where we were all together what happened. Those that had experience with prison told me ‘It’s nothing. Don’t worry.’ And at exactly 10 pm they called me. When I told them I didn’t have anything to say they called the guards and sent me back to prison. The next day they released me. I survived 20 days, the corpus delicti had been eaten and in the end they were forced to let me go.

After that I was promoted to a higher function. I was almost running a cell, I don’t know what else. A cell was one of the organizations. It was a group of at most 10 people, activists, party leaders, who organized, presided. The secretary of the cell was connected to the local committee. He received direct orders from the local committee and carried them out. I was a cell secretary. There were about 6 or 7 of us. I think 7. The others were discovered and then I was discovered as the secretary of the cell.

Some of my friends from the cell were captured. I went underground just in case. For almost 15 days I wasn’t anywhere. My brother was taking care of the workshop. After 10-15 days I saw that there wasn’t anything and I went home. Those ten days I was in the neighborhood I just avoided going to the workshop and home. I had just arrived home when the police came and took me away. I didn’t have anywhere to run. They took me to the police and then to prison. They left me there for ten days during which time no one spoke to me. I knew all of those who were in prison with me. Right away I learned what was going on.

I was ratted out by a high functionary, Koco Desan, who ran the commission for military issues in Bitola. He was a member of the local committee. We worked in the same cell. The first day when they captured him, this showed his weakness, he admitted that he worked in the military commission, that he led the military commission and that he belonged to this and this cell and that this cell held meeting in these different places including at Beno’s. They were interested in the military questions so they left these other things for another time. However, the next day he saw what he had done and he recanted what he said and didn’t say another word. He was given the death sentence and hung. He was discovered and revealed as an activist who led the military sector. He was hung because he didn’t want to give more information. He gave himself up but he didn’t want to give up anyone else. It was very important for the Bulgarian police to uncover and capture the whole channel. Based on what he had said about the cell they arrested members of the cell. And they looked for a guy named Beno. And then they arrested me.

Ten days after my arrest they called me for interrogation. Somehow I managed to convince them that I wasn’t that Beno. Then they let me go.

A week didn’t pass before I was discovered again, this time as the secretary of the local committee. They were looking for me everywhere. But they could not find me. Out of anger they arrested my mother and brother.

My mother was even involved in party activities. She was very active in the movement even though she was illiterate. When I had meetings she stood guard. [Editor’s Note: Although Jews made up only 10% of the population in Bitola, they represented more than 75% of the members illegal cells and stations for various illegal activities. Many Jewish homes were used to promote illegal political activities in Bitola. Source: Lebl] She knew everything that was going on. She was afraid but she didn’t oppose. When I went underground and the police came looking for me, they arrested my mother and younger brother. When she was in prison she didn’t tell them anything. Not a word. And she knew a lot. She knew the people who had come to our house. She pretended that she was illiterate and knew nothing.

They kept them in jail in Bitola for almost a month. When they learned that I was no longer in Bitola they interned them [see Internment of Jews in Bulgaria] 18. They were interned for 6 months but they were in different parts of the country and had no contact. I know that my brother was somewhere near Turkey. From internment in Bulgaria they deported my mother to Skopje where she joined the convoy. My brother learned that something wasn’t right. He was a favorite among the Bulgarian villagers where he was interned. They liked him because he was a mechanic and could fix things: he fixed their electricity, he fixed everything for them. They told him that something wasn’t right; that the police were looking for him. He managed to go to Sofia. A friend of ours, Avram Sadikario, lived there. I think he helped him get some money and he managed to get back to Bitola.

He made it to Bitola at night on the day that they were deported [see 11 March 1941] 19. He hid in our aunt’s attic. From there he watched everything that happened. Through me he began to work for the movement. For sometime he worked as a technician in Bitola, printing materials. He was the head courier. Through these connections he joined the partisans.

When the Kingdom of Yugoslavia capitulated in 1941 my cousin Mois could not stay in Zagreb so he went back to Bitola. In Bitola he worked as a tailor. He sewed for a clothing store. He married but didn’t have any children and he was taken to the camps. The last time I saw him I was in the underground in Bitola and I didn’t have a safe place to be. He lived on the other side of town so I stayed with him two days. He made contact with Roza for me. We saw each other that time. Through him I managed to make contact with the city’s leadership and to finish some work. Then I went to an underground apartment.

Each unit of the partisans was named after an old fighter, to give continuity. It is a nice idea because they didn’t succeed.

When the Damjan Grujev 20 detachment was formed it was anticipated that it would comprise two units but there were problems and it wasn’t possible so the Jane Sandanski 21 detachment was created. Jane Sandanski was a Bitolian detachment which was formed on the periphery of Bitola, near Pilester, in a village called Lavci [30 kilometers west of Bitola]. There were two Jews in this detachment. I was one and the other was Mordehaj Nahmijas. He was killed as the battalion commander in Kajmakchalan [the highest point on the Nidj mountain in Macedonia.]. There were two other Jews, whose names I don’t know, but there were no conditions for them and they were returned to Bitola. I was appointed deputy commissar of the Jane Sandanski detachment.

When the conditions improved Jane Sandanski and Damjan Grujev were connected and the enlarged unit took on the name Damjan Grujev. The units united in Prespa [30 kilometers southwest of Bitola]. From Prespa I went to the Debarca region which is the region in between Ohrid, Struga and Kicevo, where we liberated territory and formed a second battalion, Mirce Acev.

That is a broad view of what happened. I remember it all like it was yesterday. After the war I wrote ‘Chronologies of the Damjan Grujev’s unit.’ In the book I wrote about everything up to the formation of the Mirce Acev battalion. Here, on the wall, I have a plaque from the Mirce Acev battalion. It says from 1943-2003.

I said that I was a deputy political commissar of a unit. I was also the secretary of the committee in Bitola, in the toughest of times. For 3-4 months I was in the toughest times. That was the summer of 1942. During this time there were the most discoveries.

The most remarkable experience I had during the war was the liberation of Bitola. This was the first city in Macedonia to be liberated. We held it for ten days. The Bulgarians were ready for capitulation, they were about to capitulate and we had some negotiations. The Germans didn’t arrive. Then we went to Prilep [40 kilometers north of Bitola]. We isolated the Bulgarians who were in the barracks, garrison. We waited from Bitola for the Germans. And we fought off the first wave of Germans and the city was liberated for a few days, almost ten. This was the first liberation of Bitola. I led this brigade. This for me was the most significant event in the war.  

I developed as the army developed. By 1944, at the end of the operation for Macedonia and for Yugoslavia [see Federal People’s Republic of Yugoslavia (SFRJ)] 22, I had reached the rank of political commissar for the corps. This is the rank of general. At that the time I was 24 years old. At the time there were about five of us in Macedonia. I was among the five main people. For this position one needs knowledge. I had a lot of experience, I had militancy, I had everything except knowledge. After that I needed to go to school for another five years. This was strenuous, extremely strenuous. I needed my education to be on par with my function. My friends, who had similar situations to mine, they had similar paths, they didn’t make it. Hey, that is the way it was. Life drives some things voluntarily, some things by force.

When the war ended I was already a high functionary with the rank of general. After the war I devoted myself to the military.

In Bitola, in 1941, we got a letter from my brother saying he was in a German prison of war camp. I don’t know the name of the camp.  Because he was in a prison of war camp with other military prisoners they all came back. They were used for work. In fact they were not even used for work. Actually they had special treatment for military prisoners.

In 1945 it was announced, by the Red Cross, that prisoners from Germany were coming back by train over the next few days. I went and waited for him at the station [in Belgrade]. I waited two or three days for him but he didn’t come. I lost hope that he would come. He came after that when I wasn’t there. He went to Miki Alba’s or to some other friends and they told him that I was alive and posted in Kraljevo. When he heard from them that I was the commissar of a division he thought it surely could not be me. Because then I already had the rank of lieutenant colonel and he could not believe that in these three or four years I gained such a rank and moreover that I was the head of the division. And he said that is not him. They barely convinced him that it was true. He came to Kraljevo. He confirmed that I was alive and healthy and had become that which I was. I can imagine how much of a surprise it was for him. He was in the army for ten years and he barely became a first sergeant. He went back to Bitola [or maybe Skopje].
I learned a lot from him such as: that I should not expect anything from those camps, especially Treblinka and Auschwitz. Coincidentally, I was in Sarajevo at the same time he was captured there but we didn’t see each other. When I escaped for Visegrad he was taken prisoner, loaded on a train and transported to Germany.

My younger brother was a kid during the war. But you can’t exactly call him a kid, he was in the partisans. He was a partisan with me. He went to prison at age 17. He was active the whole time. In 1942 he worked in illegal printing. Only he and I did this work. I headed up the printing at this time. He was the only one who knew about these things. He carried the materials that needed to be printed. He carried the printed materials to specific points. In all of Bitola only two people knew about what was happening with respect to printing production my brother and I. It was like this because Bitola had bad experience with printing. Some people had been killed who were involved in this. He is the recipient of the Partisans’ Certificate of Service.

Albert was the recipient of the Partisans’ Certificate of Service. At the time this was the highest medal of honor a person could receive. It meant that you were recognized as a leader in the fighting from 1941. To receive this you had to fill out a form and send it in to the committee in Belgrade which would decide whether you qualified for this medal or not. You had to prove [your worthiness]. I filled out the form and two witnesses, who were also recipients of this prize, had to verify my story. I don’t remember who mine were.
The forms were sent to Belgrade to a special committee which reviewed the applications. Roza, Albert and I all applied and we [all received it]. This certificate comes with a lot of privileges as well. As a recipient you can ride the bus for free. At one time you had the right to one free airline ticket in Yugoslavia. These privileges were not stopped rather gradually phased out. There was no special order to stop them. Here, recipients of this certificate, can still ride the bus, or get a 13th salary for a vacation. You received a medal and a certificate. I think we got it in 1952. There was a date by which all these applications were resolved and that was it. They worked on these applications for years. Maybe ten years. You got the medal and certificate from the Federation of Fighters. Actually I don’t remember how it all went.

If my mother had lived she too would have received this award. She held up courageously. And she sacrificed everything. I believe that she was happy when she got to the camp, that is to Monopol [see Monopol Tobacco Factory] 23, in Skopje. Everyone was there. But Dario, Albert and I were not there. And Roza wasn’t there and she knew about Roza. I believe that she was happy because at least we were saved. And we could not help her at all.

I met Roza Kamhi, my wife, through the Party. That is we met through Hashomer Hatzair. She was in the women’s youth group and I was in the men’s group. We decided to marry right after the war. Roza worked in finance, with money and budgets. She worked in this field until she retired. I don’t know when she retired. But you see I wasn’t free. Macedonia was liberated. Macedonia participated in the battle of the Srem Front with one corps. And I was one of the leaders of this corps. Srem Front was a rough battle; the battle began around April and lasted until the end of May, uninterrupted fighting. Then I was in Zagreb. From Zagreb I was transferred with my division to Bosnia to the battle against the Chetniks 24 and the enemies of the revolution. From Bosnia I went to Serbia with my division. And there we also led a battle against the remaining Chetniks. This all happened until the autumn of 1945. And in the autumn I left my division to take a party course in Belgrade. From there I was transferred to Skopje. Then I was transferred to Nis. And then I returned to Skopje in 1946. That is when we married in 1946. Before that I was in Kraljevo [120 kilometers south of Belgrade], Belgrade, Nis and Skopje.

I think Roza and I married in 1946. I can’t remember the date. Why is that important at all? I don’t remember the order of that day. But it was like we went out to buy something and had to finish it quickly and go home. There was no celebration. Roza and I married on the same day that my brother Dario married his wife. It was me, Roza, my older brother Dario, Dora, his wife. Dora’s brother, Pepo Nahmijas, was the best man on her side. Zozef Kamhi, Roza’s nephew, was also there. And there was Boce Lamdeski, my friend from the war and Roza’s friend from Resan. He is dead now. He was our best man.

The two married couples lived in one room with one bed. It was great. We alternated who slept on the bed. This is where Roza lived before she married. At that time apartments were allocated through one’s workplace. I was in the army and the army fought for my apartment, not me. Then you could not go and rent a place because all the apartments were nationalized. Where Roza and I lived the owner lived there to. The whole house was his. All of it was taken from him. He was given one small apartment on one of the floors. The rest was nationalized. Apartments were all filed and divided up by the municipality. All the rooms were inventoried. Apartments were very modest back then. The army asked the municipality for another room for us. Then Dario came and we asked for another room. While we were there we already had two rooms, a kitchen and I don’t know what else. In the end we had a full apartment.

Then I was transferred to Nis and we left that apartment to my brother.

After the war Dario got a job in Skopje as a mechanic. Dora was born the same year as Roza and worked as a clerk. In 1945 or 46 he enrolled in the faculty and studied agronomy and finished a year or two. Actually he wanted to study engineering, which was his profession but that department didn’t exist at the university in Skopje. When he went to Israel he had some knowledge about agriculture. In Israel he became a farmer. He got some land and became a modern farmer in Petach Tikvah. He dedicated himself to this. Surely it wasn’t easy but he created something. He had two children, Salina and Isak. They were born in Skopje but live in Israel. Neither of them married or have children. My brother died in Israel; his wife is still alive.

I was sorry when my brother went to Israel, but I understood him. I was studying in Belgrade and went with him to the station. We kissed each other and all. When it comes to this point, my younger brother could not understand him. My other brother, Albert could not accept this. I don’t know why he could not accept it. Albert and I participated in this revolution while Dario was in a camp. He didn’t live through what we did. And he could not feel as deeply for this country as we did. We gave our blood for this country. He was there and he always lived in the fear that it should not happen again. The only security was in Israel. So it was normal that he went there. I didn’t make problems for him. In the end it didn’t only depend on him he was married and he had two children. His wife wanted to go because her brother was there. She and her brother were very close, inseparable. Life went a different way for my younger brother and I. Albert never went to Israel. I would like us to go together now.

Albert married a non-Jewish woman from Rijeka named, Anka, who he met while he was working there. He has two children Jadranka and Srecko. Albert got used to life there and one would say he is more from Rijeka than anywhere else. When Yugoslavia broke-up I never had any problem between my brother [Albert] and I. Today we still go there and we don’t need any special visa or anything. Of course we need our passports because we are leaving our republic. We could always visit one another without any problem. He comes here often to visit us. He was here this year and we went together to Ohrid for a summer vacation.

I became a general in the Yugoslav army [see Yugoslav National Army (JNA)] 25, Tito’s [see Josip Broz Tito]26 army in the 1960s. I always say that I was really a partisan general. But I finished all the schooling, otherwise I would not have been able to advance. It is no good to advance only on praise, one needs knowledge as well. After the war I did three grades and final examination in one year. I worked hard but it was very difficult without an education. [The army] approved that I go to school. I finished two years at the Djuro Djakovic 27, communist party political school in Belgrade with great results. With this school and a few more exams a person could finish the philosophy or economic faculties. I could not because I had a lot of work. After that I worked in Belgrade a year and continued at the military college there, which I finished with very good results. I finished all of this between 1950 and 1954. After that I was on a specialized six month training course at headquarters. And with that I finished my schooling. It seems to me that I was one of the more capable generals, professionally capable.  

I became a candidate for the rank of general and was promoted [a year later] in 1960. There was a practical and theoretical exam. I had to write a paper connected to my work: moral and political education in the army as a factor for combat readiness. I had to prepare this paper, 50-60 pages, and type it up. I got a good score which meant I passed the theoretical test. Then I was called to Cavtat on the [Adriatic] sea. There we had the practical group exam; all the candidates for general that year [were together]. There were about 15 of us from the whole of Yugoslavia. It lasted almost a week. There I passed the practical exam. They give the promotions usually on the Day of the Army. For generals this was a command from Tito, President of the Republic of Yugoslavia. You got the rank of general and funds to make a new uniform: one work uniform and one dress uniform.

I retired in 1970s, at age fifty, but actually I didn’t retire. At my own request I was put at the army’s disposal. I am sure I had a reason why I asked to go to pension early. The basic reason was because I wasn’t satisfied with myself. It was different in war. At one point a lot was demanded. For five years I went to school non-stop. I started my schooling at the rank of colonel. I needed to finish elementary education, then political school, military academy, practical school, maybe all that had an effect, I don’t know. Today, I still can’t answer this question.

But I didn’t stop working. I accepted the first position they offered me after I was put at their disposal. I was appointed as the first commander of defense for the city of Skopje. I held this position for ten years working full time just not in uniform. I felt restricted in a uniform, very restricted, I don’t know why. And after that I accepted to be the representative of the reserve officers and held that position for three or four years. And today I am still active. I get together with friends. I go to the fighters’ organization.

I met Tito only once. I was already retired and was the president of the reserve officers of Macedonia. As the president I was a member of the Federal Committee of Reserve Officers. I think it was two years before Tito died. I can’t remember where it was. Maybe it was at Karadjordjevo (140 km north-west of Belgrade). It was at a big estate. He welcomed us nicely but one could already feel his age and the seriousness of his illness. At that time he had already been operated on. This was a special event for me. I spoke directly with him. There were four of us in the delegation. I think his secretary or adjutant was also there. We talked for almost an hour. Everyone had a chance to say something. I don’t remember what I said. I don’t remember what he was like and when you take into account the fact that he died two years later it does not much matter. But we, all of us who were there, were very excited. It was a real occasion. Before this, I was also at a reception with him here in Skopje, when I shook hands with him. Then I was part of his final procession. I was in the honor guard at his funeral.

I was a pallbearer at Tito’s funeral. At the time I was president of the organization of reserve officers of Macedonia. As president, with all the representatives of the republics and the president of the federal committee we carried the coffin. I was there during the whole funeral.

Roza and I agreed that we didn’t want our children to be singled out. We wanted them to be far away from the things that our families had lived through. Not to hide our origins but not to single them out. Let them live their lives and when they mature let them decide what they will do and how they will do it.

We gave them the names they have as a memorial. And so that they should know their origins. We didn’t hide this from them. But we didn’t want to make backward Jews of them.

We enrolled them in Serbian schools. Skopje was the main garrison for Yugoslav troops in southern Yugoslavia. Officers from all parts of Yugoslavia came here. At the time the national language was Serbo-Croatian. I could have been stationed anywhere in Yugoslavia for five years, two years, I didn’t know. If my kids had learned Macedonian what would have happen when they went to Nis or Belgrade. We did this so the children didn’t have problems when they went somewhere else in Yugoslavia.

Vida was born in Skopje and Berta in Nis. They finished high school in Skopje. And then Vida went to the electro-technical department at the university and then got a master’s degree. And Berta finished medicine and specialized in pediatric surgery. They both work in these professions today. They both married and have two children each. Vida’s children are Tanja and Jasmina and Berta’s are Bojan and Maja. Bojan, finished the eletro-technical university and now he works in some American company, I don’t know which, in his field. Jasmina also finished the electro-technical faculty and specialized in informatika. She also finished post-graduate work and now works in her father’s computer company. Tanja finished electro-technical faculty and works at USAID [United States of America International Development] as a director, she has an important position there. She finished post-graduate work but didn’t get her diploma. In the meantime she had a baby.

My son [Isak] was a passionate alpinist, mountain climber. He was a mountain climbing instructor. He finished the mechanical engineer university without any problem. But he was restless, he could not find peace. He was all over Europe, Africa and Asia. But it wasn’t enough for him. First he went to Sweden and worked on fields there. We thought he was on his way home when he called to say he was in Africa. He called from Africa to say that he was on his way home. When, suddenly he went to India. From India he called to say that he was in Nepal investigating the terrain for climbing the Himalayas. He went to Triglav [60 kilometers northwest of Ljubljana] because it is a special terrain for alpinism, a preparation for Himalayas. He finished the climb and was very excited. He was already unlocked from his belt when he slipped, fell and died. We have fond memories of him. He was good.

I never regretted that I didn’t get on that boat to Israel that didn’t arrive. I hadn’t the faintest idea that I would be in the military. I got a chance for a second development. There is no reason that I should not be proud that I had the opportunity to participate in a revolution, the anti-fascist battle and to be one of the leaders of that fight in Macedonia. When I became a soldier I thought if I reach the rank of first sergeant , if I go to non-commissioned officer school that would be an accomplishment. And, I came out of the war with the rank of general. This was simply fantastic.

Earlier we would go with the family every year on vacation. We went by car and enjoyed both hotels and nature. There is no place on the Adriatic coast we didn’t go to. We were on the Montenegrin coast. We were near Split. We were on Brijuni (Brijuni islands, found along the southwestern coast of the Istria region of Croatia) a few times. Now we go to Ohrid or to Macedonian natural springs, especially Strumicka spa (100 km from Skopje). But mostly we go to our weekend house.

One of the reasons I retired early, that that they put me at the army’s disposal, was so I could go to Israel. As a general I could not go. Military personnel didn’t have the right to go abroad without authorization. I was there twice, but only the first time was good. The second time we arrived in Israel, we ate a good dinner, we were all excited and we went to bed. In the morning my brother had a heart attack, he went to the hospital and died there. So instead of seeing Israel we buried my brother. There you go, that is how we spent our last trip. We were closed up those seven days, how long, and we didn’t see anything in Israel and we went home. Albert didn’t come then. I have been talking to Albert for two years now that we should go to Israel together but we still haven’t gone.

Roza traveled a little more than I did. Ten years ago, maybe fifteen, Roza and I went to Spain. We were in some summer resort near Barcelona. We were there for fifteen days. We went there because it was a good price, a nice group of people. Most of the time we went by bus and we had a good guide from Belgrade, I liked it.
I am not much for moving around. If I want to go somewhere I will find a place in Macedonia to visit. Although I like Belgrade very much I don’t even feel like going there. I don’t know why. I am not for traveling. I am difficult about traveling especially now that someone needs to drive me. I don’t like to travel by train. Years make their own. Roza tells me that she very much wants to go places. It is tiring. At this age I am not much for adapting myself to some new place. It is late for adapting.

Now we don’t have a car but before we had a ‘Stojadina’ which I drove for 20 years. I bought it in Skopje. First we had a ‘Fica’. We traded the ‘Fica’ for a ‘1300’.  These were all cars produced in Kragujevac in cooperation with Italian Fiat. Then we had a ‘Peze’. They were all new cars. And for the last twenty years we had the ‘Stojadina’. It is a ‘Fiat 110’ or a ‘Zastava 110’.

Now that I am fully retired I do what I want. I go to my weekend house. When I first went to pension I received severance pay which I used to buy the weekend house. Some of my friends convinced me to buy it. It was a good idea. I have free time and I like to practice my trade. I am in love with my trade, mechanics. I love to do physical work. Construction workers built the structure and I did everything inside. Even today I am still  making things there. I have a whole workshop in my garage.

Through the years I wrote a lot, gave speeches and statements. From the front I wrote a feuilleton. I want to collect and fix all those things in one place. I would like to make a book from all of that material. To collect it all in one place so that it does not get lost. Today I made a plan how it should look with the contents of the book. I can’t write now I am only going to include the things that were already written and fix them where necessary. But this is not my main occupation. The main occupation is that today I am still active in the fighter’s organization. Roza and I are both active. Active means that every Monday from 10-12 we go to the club. We all get together. Old people go there and they exchange ideas. We go there and talk about current events in the world, in our country, about all sorts of things. It is a very dynamic atmosphere. Things develop and we have a lot to talk about each Monday. For this kind of meeting you have to be prepared. You must have something to say. You must listen to the news, read the papers. And this is how we succeed to keep our brains active. These are dangerous years. A person can loose his ability to remember. We were on vacation so we didn’t go for two months. Now we will start again.

We also take care of our physical condition. We take walks. Especially Roza. She is very persistent. She wants to take a walk every day. I am a little lazy.

We follow one, two, three generations of family problems and successes.  We follow these things but we try not to get too involved. You can really see differences between generations. Every generation has its own problems. The differences are enormous. And I don’t know how wise it is to get involved in these problems. When I was young there wasn’t such a great difference between my generation and my father’s not even my grandfather’s. Today these problems are enormous. Then people lived in one family. Today that is unheard of. Today, a child when he is 15,16 or 20 years old, if you don’t let him [go] he will run away from home. So that today you must create conditions for him to leave. It is too hard for two generations to live together. And then three generations lived together. Today that is impossible. It is absolutely impossible. We don’t do that here because we live separately. We are together and not together. We live under one roof but each one has his own finances. And that is why from the beginning we made this wall.

This last war in Macedonia ended without any upset. Independence was declared. Macedonia created her own army, with a little help. The Macedonian army has its own commanders. I fought for Macedonia and for Yugoslavia. But when Yugoslavia started to fall apart, as they say busted at the seams, then it was important for us to save this. So that we didn’t endanger anyone. That is why for some time, I don’t know if you heard about this outside, but we declared Macedonia an oasis of peace for Yugoslavia. Everywhere they were fighting but here there was peace. We lived in the Royal Kingdom of Yugoslavia, then Tito’s Yugoslavia. But we lived with that Macedonian nation all the time. During the Royal Kingdom of Yugoslavia and during the time of Yugoslavia and now during the time of independent Macedonia. We feel like Macedonians and Yugoslavs. We still long for Yugoslavia. But in the first place we feel like we are here.

We don’t celebrate Christmas and Easter either. We are atheists. We celebrate holidays as a tradition not as religious holidays.  They are traditions that need to be cared for and remembered.

I respect myself and since I respect myself and my understanding I respect the understanding of others. I have been an atheist for as long as I can remember. I can’t change. I respect those who believe in this or that. That is his personal thing and I respect that. I rarely go to the synagogue and I can even say that I don’t even have a desire to go to synagogue. I only go when I have to. But I respect those who go and what they believe in. [Editor’s Note: The Jewish community of Skopje built a small chapel on the second floor of their community building in 2001. This is the first synagogue to exist in Macedonia since the war.]

When they laid the cornerstone for the museum that was a big event, a very important event. This was a great success of the Jewish community of Skopje and the board that was specially chosen to construct this Holocaust memorial. [Editor's Note: the cornerstone for a Holocaust Museum was laid in September 2005. The museum and accompanying offices and commercial space will be built with funds given by the Macedonian government as restitution from WWII.] Because Jewish organizations, in general international impression of Jews after the Holocaust and all of that, all of this development, especially the formation of the State of Israel and the role of that country and the role of Jewish organization in the world, is such that it is very important especially for a small country like Macedonia which had a similar fate, to have a lot of understanding for the Holocaust and that it should have good relations with those Jewish organization which are dominant in the world. And for Macedonia it is very important because Macedonia is very dependent. And she is still equal in one situation where she needs help and that help, especially in development, in joining these collective organizations, NATO, Europe, etc. This is very important because Macedonia by herself, without help, will not survive.

I feel like I am a Jew by origin. When there is a census I state that I am a Macedonian of Jewish origin. I never hid this and it is obvious from my name. I am not an Israeli. I can’t feel like an Israeli. What they live through over there is their problem. I follow it and complain about all that is bad but I feel it only indirectly. Indirectly I feel like something of mine is there. It is mine but very distant. The Jews are spread all over the world it is good that they have a country. Any kind of country and to support that country. All of our friends and relatives who went to Israel in the beginning they were pioneers, real fighters for the State of Israel.

Glossary:
1 Jewish Pale of Settlement: Certain provinces in the Russian Empire were designated for permanent Jewish residence and the Jewish population was only allowed to live in these areas. The Pale was first established by a decree by Catherine II in 1791. The regulation was in force until the Russian Revolution of 1917, although the limits of the Pale were modified several times. The Pale stretched from the Baltic Sea to the Black Sea, and 94% of the total Jewish population of Russia, almost 5 million people, lived there. The overwhelming majority of the Jews lived in the towns and shtetls of the Pale. Certain privileged groups of Jews, such as certain merchants, university graduates and craftsmen working in certain branches, were granted to live outside the borders of the Pale of Settlement permanently.
 2 Rakija: strong liquor, typical in the Balkan region. It is made from different kinds of fruit (grape, plum, apricot etc.) by distillation.

 3 First Balkan War (1912-1913): Started by an alliance made up of Bulgaria, Greece, Serbia, and Montenegro against the Ottoman Empire. It was a response to the Turkish nationalistic policy maintained by the Young Turks in Istanbul. The Balkan League aimed at the liberation of the rest of the Balkans still under Ottoman rule. In October, 1912 the allies declared war on the Ottoman Empire and were soon successful: the Ottomans retreated to defend Istanbul and Albania, Epirus, Macedonia and Thrace fell into the hands of the allies. The war ended on the 30th May 1913 with the Treaty of London, which gave most of European Turkey to the allies and also created the Albanian state.  
 4 Second Balkan War (1913): The victorious countries of the First Balkan War (Bulgaria, Greece and Serbia) were unable to settle their territorial claims over the newly acquired Macedonia by peaceful means. Serbia and Greece formed an alliance against Bulgaria and the war began on 29th June 1913 with a Bulgarian attack on Serbian and Greek troops in Macedonia. Bulgaria’s northern neighbor, Romania, also joined the allies and Bulgaria was defeated. The Treaty of Bucharest was signed on 10th August 1913. As a result, most of Macedonia was divided up between Greece and Serbia, leaving only a small part to Bulgaria (Pirin Macedonia). Romania also acquired the previously Bulgarian region of southern Dobrudzha.

Teofila Silberring

Editing: Anka Grupińska, June, 2012

Panią Silberring spotykam w jej maleńkim mieszkanku przy ulicy Karmelickiej w Krakowie. Centrum miasta, pod oknami tłuką się tramwaje, słychać syreny karetek i radiowozów – w pobliżu jest szpital i posterunek policji. Niewysoka, ciemnowłosa pani od kilku miesięcy porusza o kuli. Teraz wychodzi z domu tylko raz dziennie i złości się na swoją nogę, która, mimo endoprotezy stawu biodrowego, odmawia posłuszeństwa. Odkąd zaczęły się kłopoty z nogą, trudno jej wejść na trzecie piętro i musiała ograniczyć aktywność. A pani Teofila jest bardzo energiczną kobietą i ma duży apetyt na życie. Trudno uwierzyć, że ma już prawie 80 lat. Pani Silberring jest świetną gawędziarą, ma wielkie poczucie humoru i dar opowiadania dykteryjek.

Wszyscy byli z Krakowa, wszyscy. Z dziada, pradziada. Mieli domy rodzinne, przechodziły z ojca na syna. Wiem, że ojca rodzice mieszkali na Długosza 8 w Podgórzu [prawobrzeżna dzielnica Krakowa, do 1915 r osobne miasto], a mamy rodzice na Kalwaryjskiej 32, też w Podgórzu. Cała moja rodzina była zasymilowana, wszyscy mówili po polsku. Chyba nikt z rodziny nie mówił w jidysz, w każdym razie nie do dzieci i nie przy nich. Do nas mówiono piękną polszczyzną. Nawet nie wiem, czy ojciec znał jidysz. Nikt z rodziny nie nosił tradycyjnych, żydowskich strojów. Ubieraliśmy się jak wszyscy na ulicy i wszystkie dzieci chodziły do polskich szkół. Ale tradycję utrzymywaliśmy i święta obchodziliśmy.

Mieszkaliśmy na Kazimierzu przy Miodowej 21 z babcią, matką ojca. To był jej dom. Dwupiętrowy, narożny, ogromny dom. I potem, jak babcia zmarła, zapisała dom ojcu. Ona tak się nazywała, jak ja – Tauba Nussbaum. Ja jestem po babci Teofila, po żydowsku Tauba. Kiedy się urodziłam w 1925 roku, to już dziadek Hirsz nie żył. A babcia zmarła, jak miałam 6 lat. (Nie wiem, jak się nazywała z domu). Nie wiem, co jej było, w każdym razie już była leżąca. Mówiła czystą polszczyzną, pięknie. Interesowała się, co w szkole, poprawiała mi zadania.

Ojciec siostrę miał i brata. Brat się nazywał Chaim, mieszkał na Paulińskiej 8. Miał córkę, Helenka się nazywała. Wujek miał sklep spożywczy [dawniej nazywał się: kolonialny]. Ciocia mieszkała na Dietla. Nie pamiętam, jak miała na imię i jak się nazywała po mężu. Dzieci miała, ale myśmy jakoś z nią nie utrzymywali kontaktów. Ciocia była bardziej tradycyjna jak ojciec. W czasie wojny oni wszyscy zginęli.

Moja mama z domu jest Barber. Rodzice mamy mieli sklep z towarami kolonialnymi. I wiem, że mama tam pomagała, jak była panną. Dziadka nie pamiętam, bo jak się urodziłam, dziadek nie żył. Babcia, (nawet nie wiem, jak miała na imię), prowadziła sklep sama. Babcia była świetną gospodynią. Zawsze dostawaliśmy soki przez nią robione. Dom stał bardzo ładnie zagospodarowany, bo babcia sobie wzięła mamy siostrę najmłodszą, która jej pomagała. Miała też służącą, która gotowała. To był taki dom jednorodzinny i na dole był sklep. Z tyłu był ogródek. Na pierwszym piętrze była część mieszkalna, z dużym, drewnianym balkonem. Ładnie urządzone pokoje, 4 lub 5. Wisiały obrazy wszędzie. Stała taka jadalnia czarna, gdzie w szufladkach były pomadki. Zawsze sobie je brałam, bo pamiętam, że otwierałam te szuflady tak, żeby nikt nie widział. Sklep był dość duży. Tam była mąka w takich workach dużych i były cukierki, kawa zbożowa Enrillo. Cukierki stały w szklannych [poprawnie: szklanych] słojach z przykrywką. Mogłam sobie brać. Chyba landrynki, bo takie mi się podobały, kolorowe. Poza tym pamiętam jeszcze tak zwane lodesy. Takie tabliczki, jak czekolada, tylko mniejsze. Różne kolory były, czerwone, niebieskie, zielone, takie śliczne. To było świństwo nie z tej ziemi, nie wiem, z czego zrobione. Takie świństwo najtańsze, dla biednych dzieci. Ja byłam takim dzieckiem niejedzącym na złość mamie, ale ja to bardzo lubiłam i jak przychodziłam do babci, to tylko te lodesy chciałam. Do wojny babcia prowadziła ten sklep w domu. Czy zmarła ze starości, czy ją zabrali do getta, tego to ja nie pamiętam.

Mama miała 3 siostry i brata. Starsze się nazywały Helena i Sala, najmłodsza była Hania, a brat miał na imię Szlomo. Mąż cioci Heli nazywał się Srul Weintraub. Byli bardzo zamożni. On był współwłaścicielem „Łuszczarni i Młynów Krakowskich” w Krakowie przy Mogilskiej [łuszczarnia – zakład przetwórczy wyposażony w urządzenia do przeróbki nasion, najczęściej ryżu i grochu]. Wujek zmarł w1937 roku. Podczas wojny, jak moja mama zmarła, ciocia Hela nas wzięła do siebie. Bo była najbliższa mojej mamie. Mieszkali na Jasnej. Ciocia zmarła w czasie wojny na nowotwór. Leży pochowana w Miechowie, tylko nie ma pomnika. Nie wiemy, gdzie. Zmarła chyba w 1942 roku. Oni mieli 3 dzieci. Jedna jej córka żyje we Wrocławiu. Moja kuzynka, Bronisława Goldkorn. Ona ma 93 lata i się świetnie trzyma. Jaki ona ma umysł i jak ona pisze pięknie! To jest nie do wiary, naprawdę. Oni byli w Związku Radzieckim i tylko ona przeżyła, pozostała dwójka zmarła tam na tyfus. Ciocia Sala to mieszkała w Podgórzu. Wiem, że miała pięcioro dzieci, ja nawet wszystkich nie znałam, bo z tą ciocią to nie mieliśmy takiego kontaktu. Bardzo się im źle powodziło. Rodzice jej pomagali, bo wujek był jakiś taki niezaradny, nie pracował. Tradycję utrzymywali bardziej jak u nas, bo wujek był bardzo religijny. Najmłodsza była Hania, mieszkała z babcią i jej pomagała. Wujek Szlomo był starszy, jak wojna wybuchła mógł mieć ze czterdzieści parę lat. Miał delikatesy na ul. Agnieszki. I jakoś, nie wiem, mama nie utrzymywała z nim kontaktów. Wyrodził się. Nie chciał chodzić do szkoły, kopał w piłkę. To było, jak się to mówi, nie do smaku rodzinie. Tradycję utrzymywał. Podobno żyje kuzynka w Izraelu, córka jednej z sióstr matki. Ale nie mam z nią kontaktu. Pozostali zginęli.

Moi rodzice, Gustawa i Juda Nussbaum, urodzili się w 1900 roku. Mieli po 20 lat, jak się pobrali. Zakochali się i brali ślub żydowski pod baldachimem, były zdjęcia u nas w domu. Czy tam gdzieś nie było swatki, tego ja nie wiem. Ale w każdym razie się mówiło, że z miłości. Wielkiej. Zresztą bardzo dobre małżeństwo było. Z tego, co ja pamiętam.

Ojciec nie miał wyższych studiów. Miał maturę. Ale znał bardzo dużo języków. Sam się po prostu kształcił. Był jednym z pierwszych esperantystów w Krakowie. Razem ze swoim kolegą, znanym polonistą Dreherem pisał zeszyty [broszury] do nauki esperanto. Opracował także słowniki, polsko-hebrajski i polsko-francuski. Też z tym kolegą. Był dziennikarzem, krytykiem w „Nowym Dzienniku” [syjonistyczny dziennik, wydawany w Krakowie], z redakcją na ulicy Orzeszkowej. Właściwie na utrzymanie, to znaczy, żeby utrzymać dom, to zarabiał. U nas w domu były te czynsze i przychody. Pamiętam, że na dole było dużo sklepów. Oprócz tego ojciec miał niewielki, bo 7%, udział, w „Łuszczarniach i Młynach Krakowskich”, więc z tego żył. Bo jeżeli chodzi o to pisanie, nie wiem, ile za słownik dostawał. Czy za te zeszyty esperanto coś dostawał, czy to było tylko honorowe. Jeżeli chodzi o poglądy, ojciec był raczej socjalistą. Mama nie brała udziału w ogóle w życiu politycznym, ale ojciec był socjalistą, co mu zarzucała rodzina. Ja tylko tyle pamiętam. Moja sąsiadka miała taką przedwojenną książkę, przegląd ludzi znanych w Krakowie i tam był ojciec. Proponowała, że mi to sprzeda, ale chciała bardzo dużo i ja nie miałam tyle pieniędzy. Sprzedała gdzieś w antykwariacie i bardzo żałuję.

Mama miała maturę, średnie wykształcenie. Prowadziła dom. Była bardzo skromna, raczej taka domowa kura. Miała dużo zainteresowań. Chodziła do teatru, do kawiarni. Mama się martwiła, bo ja nie chciałam jeść i się bała, biedna, że ja będę głodna. To mi stawiała w nocy, na szafce nocnej, którą miałam przy tapczaniku, ciasta jakieś. Ja się rzucałam na to, bo byłam głodna, bo ja na złość nie chciałam jeść. I rano mama wstaje i mówi – Kto biednemu dziecku zjadł ciasto? A ja cicho siedzę – Nie wiem, może tu ktoś był i zjadł. Ja nie jadłam niczego, skąd! – Biedne dziecko, zjedli mu wszystko. Nie chciałam nic jeść, bo wiedziałam, że oni się będą martwić. Widocznie chciałam być ważna. Bo tak bym zjadła, ale mi coś nie pozwalało, na złość. Potem w obozie, jak to sobie przypominałam, żebym miała okruszynę z tego ciasta… Ciężko zgrzeszyłam, że nie chciałam jeść.

Mój brat, Henryk, starszy był o 4 lata. Jak byliśmy dziećmi, tośmy się raz kochali, a raz kłócili. Brat był bardzo zdolnym uczniem, o co ja byłam zawsze wściekła. Był wspaniałym fizykiem i matematykiem, bo pamiętam, że go w szkole wołali nawet „Fosgen” [tlenochlorek węgla – bardzo toksyczna substancja chemiczna, podczas I Wojny Światowej używana jako gaz bojowy]. A ja byłam trochę w cieniu brata, bo byłam zdolna, ale nie tak bardzo. Zawsze się mówiło o nim więcej, jak o mnie i to mnie bardzo denerwowało. Mimo, że ja się też dobrze uczyłam w szkole i miałam duże zdolności do języków.

W domu była jeszcze panna do dzieci z językiem angielskim. Mówiła też po niemiecku. Brandwein, panna Brandwein. Żydówka z inteligenckiego domu, ale zubożałego. Musiała sobie zarobić. Ona była chemiczką i uczyła gdzieś w gimnazjum, a popołudniu była z nami. Mnie odbierała ze szkoły, bo brat był starszy, sam chodził. Robiła z nami lekcje i uczyła nas języka. Ona zginęła też gdzieś, jak wojna wybuchła. Bo ona nie była z Krakowa i wyjechała do swoich, do rodziny. Nie wiem, co się stało. Mieliśmy też służącą i kucharkę. Mieszkały, jedna w służbówce, druga w kuchni i żarły się, jak nie wiem co. Tej młodszej pisałam listy miłosne do chłopaka, bo ona nie umiała pisać, była ze wsi. One były do wojny, dosłownie. Kucharka była nawet, jak już wojna wybuchła.

Myśmy mieli bardzo ładne mieszkanie, osiem pokoi na pierwszym piętrze. Brat miał swój pokój, ja miałam swój. Panna do dzieci miała swój pokój. Nam się dobrze powodziło, ale nie byliśmy jakimiś potentatami [bogaczami]. Ojciec uwielbiał wszystko nowoczesne. Że się zapożyczał, to ja wtedy nie wiedziałam, dopiero po wojnie się okazało, ile długów jest na tym domu. Ojciec był taki, że co się tylko pokazało, to lubił kupować. Pierwsze radio z okiem magicznym, patefon na korbę, z tubą, płyty piękne. Była łazienka, telefon, lodówka, no wszystko było, co tylko może być. Ja w moim pokoju miałam meble kremowe z niebieskim, już były wbudowane w ścianę. Przed wojną! I miałam tapczanik taki, już z wysuwaną szufladą. Ojciec nawet zrobił w moim pokoju umywalkę z ciepłą i zimną wodą, żebym nie musiała chodzić do łazienki rano. To miałam taką małą umywalkę, ze wszystkimi przyborami.

Przedpokój był bardzo duży. Pamiętam, ojciec mi przywiózł hulajnogę z takimi chromowanymi błotnikami, to jeździliśmy po przedpokoju. I jak koleżanki przychodziły, to dawałam się przejechać. Za obrazek, za sreberko, zawsze za coś. Byłam interesowna. Taki się miało, nie album, ale zeszyt. I robiło się trójkąty z kartek, jakby koperty. Kupowaliśmy obrazki z aniołkami, diabełkami, srebra z pomadek się palcem wyprostowywało i chowało w tych kartkach. Potem w szkole się zamienialiśmy. Pamiętam, że kupowało się pastę Erdal do czyszczenia butów. W opakowaniu zawsze był jakiś blaszany znaczek. Wiec pilnowałam naszej służącej, żeby tylko ten Erdal kupowała, bo tam się znajdowało te ozdobne blaszki. To też zbierałam. Obok nas, na tym samym piętrze, jakaś rodzina mieszkała, nie pamiętam, jak się nazywali. Mieli 3 synów, którzy grali na mandolinie. Ja u nich stale siedziałam, bo oni tak pięknie grali. Śpiewali i grali. A na drugim piętrze były Klugerówny, dwie dziewczynki, tośmy się bawiły lalkami, w lekarza. Na górze, takie są małe balkoniki i tam się też bawiliśmy. W piłkę śmy grali, jakieś skakanki pamiętam, wyliczanki, w chowanego, w berka, takie zabawy. Nigdy na ulicy, w ogóle nam nie było wolno na ulicę wyjść. Wszystko w obrębie domu i na podwórku.

Przed wojna, Miodowa była taką ulicą raczej inteligentów, lepszych Żydów świeckich. A już na tych bocznych, mieszkali Żydzi w chałatach. No, nie powiem, żeby po Miodowej nie chodzili ci pejsaci, w białych skarpetkach [chasydzi]. Chodzili tak samo, ale to już była taka główna ulica. Naprzeciwko naszego domu jest synagoga Tempel. [Najpóźniej zbudowana na Kazimierzu (1860), tzw. postępowa. Kaznodzieją był tu Ozjasz Thon (1870-1936), wybitny syjonista i poseł na Sejm RP]. Przed wojną, to była postępowa synagoga, dla ludzi bardziej zamożnych, którzy przyjeżdżali samochodami, dorożkami. Tam by Żyd ortodoksyjny nie wszedł. Rodzice chodzili do Templu w każde święta, na pewno. A czasem, jak ojciec w sobotę chodził z mamą, to mnie zabierali. Ten Tempel był piękny. Mężczyźni byli na dole, kobiety na górze i do mamy chodziłam po takich schodach. Tam była taka bariera i się zaglądało na dół, co ci mężczyźni robią, jak się modlą. Bardzo mnie to wszystko cieszyło Chętnie chodziłam, to też pamiętam.

W szabas mama zawsze świeciła świece i robiła te ruchy takie, to pamiętam, nad świecami. Na pewno była ryba w piątek wieczór. No i były te takie chałki specjalne. Zawsze było do jedzenia prawie to samo, a przede wszystkim robiło się to, co dzieci lubiły. Na pewno w sobotę był rosół z makaronem, ryba po żydowsku i galareta, bardzo taka pyszna. Zawsze ojciec miał kieliszek śliwowicy. Ja, oczywiście, nie dostawałam [śliwowicy]. Ale było piwo, które ojciec bardzo lubił. Piwo to sobie popijałam, bo też lubiłam, mimo, że było gorzkie. Poza tym chodziło się w piątek wieczór i nosiło tak zwany ciulent [czulent] do piekarni na Placu Nowym i dawało się piekarzowi. Nosiła to nasza służąca. Taki duży garnek był, zdaje się, kamienny. W sobotę rano przynosiła ciepły. Ja to bardzo lubiłam. To był groch, taki okrągły, nazywany arbese przez Żydów [der arbes- jidysz: groszek], kasza, tłuszcz jakiś… I to, takie zapieczone, było bardzo fajne. Ciasto było zawsze, ale na sobotę zwłaszcza, było bardzo dużo ciasta. W poniedziałek rano, przychodziła taka pani i dawało się jej zapakowane ciasto. To była też Żydówka, bardzo elegancka, której się widocznie źle jakoś powodziło. I zawsze jej nasza służąca całą paczkę tego ciasta dawała. Na dole u nas w domu był szynk [restauracja]. Prowadził go taki Żyd ortodoksyjny, z brodą, bardzo sympatyczny. On robił tę galaretę, którą ja tak bardzo lubiłam i wypiekał do niej, specjalne, okrągłe, posypane cukrem takie. … Nie wiem, co to było, nie ciastko, nie chleb. On miał tłumy w sobotę. Ludzie przychodzili na rybę i na galaretę. To pamiętam. W sobotę służąca wszystko robiła, przecież Żydom nie było wolno nawet światła zaświecić, podobno. Ona mogła, bo nie była Żydówką. Wiedziałam, że w sobotę nie wolno jeździć, że nie wolno nam pewnych rzeczy wykonywać, ale dzieci już wszystko robiły, bo już dzieci były bardziej zasymilowane. No, a ojciec czasem chodził nawet do pracy w sobotę. Tak tradycyjnie religijny to ojciec nie był. Ale utrzymywał święta, wszystkie święta były obchodzone.

Moje ulubione, to Kucki [Kuczki, Sukkot], Święto Szałasów. Bo wtedy stały takie kucki [kuczki, suki, namioty] u nas na podwórku i my, dzieci, nie tylko ja, ale z całej kamienicy, robiliśmy łańcuchy kolorowe i prześcigaliśmy się, czyja będzie najładniejsza. Ojciec jadł tam [w kuczce] w pierwszy dzień, czy drugi. A potem było tak zwane wolne święto, to się tam nie jadło. Ale kucka stała do końca świąt, czyli 8 dni albo 7, tego to ja już nie pamiętam. W każdym razie bardzo lubiłam te święta, bo ja coś przygotowywałam, robiłam, byłam bardzo ważna. Kiedy mój łańcuch wypadł ładniej, jak mojej koleżanki z przeciwka, to byłam bardzo dumna. I ojciec też był ze mnie dumny i pokazywał wszystkim, co zrobiłam.

Purim też lubiłam, bo się dostawało prezenty. Pieniążki się dostawało. Przebieraliśmy się, pamiętam. Tak że Purim też było wesołym świętem. Potem pamiętam święto Pesach. Pakowało się tak zwany chumes [chamec, hebr.:zakwas], to znaczy okruszki chleba. Bo w Pesach nie wolno jeść pieczywa, tylko macę. I na Kazimierzu była taka piekarnia.. Szło się, taka duża łyżka drewniana była, i pakowało się na nią ten chumes, żeby go spalić. Ja z tym chodziłam, bo lubiłam tam chodzić. Jaka to była tradycja, na jakiej podstawie oparta, tego nie wiem. I był seder, taka kolacja, pamiętam, mace były na pewno. To się odprawiało tradycyjnie i potem ojciec szedł do kawiarni. Była taka kawiarnia, gdzie się spotykali malarze i tacy właśnie jak ojciec erudyci. Pan Kozioł, krakowski dziennikarz, mi mówił, że ta kawiarnia była na ulicy Dietla i nazywała się „Pod szmatką”.

Brat, jak skończył 13 lat, miał bar micwę. Była wielka uroczystość, jak to u Żydów, nawet zasymilowanych. To był obowiązek. Dostał, to się nazywało, tefilin. Okręcało się to wokół ręki, tylko nie wiem, ile razy, nie znam tej tradycji, i na czoło się przywiązywało. Takie kwadraty, pudełeczka, nie wiem, co one oznaczały. Było bardzo dużo gości i wielka uroczystość. A ja byłam wściekła, bo mój brat dostał kupę prezentów, a mnie nic nie dali. I zaczęłam ryczeć, że ja nic nie dostałam. Wobec tego ojciec na drugi dzień poszedł i kupił hulajnogę, bo cały czas wyłam i tupałam nogami, że mój brat dostał tyle. Cały pokój miał prezentów, a dla mnie nic i nie chciał mi nic dać. Nawet się z nim pogniewałam i nie składałam mu życzeń, bo byłam taka zła. No, więc to też pamiętam. Przez 3 dni była wielka uroczystość, jadło się, piło się. A ja byłam wściekła cały czas i byłam szczęśliwa, jak się to już skończyło.

Zawsze rodzinne były urodziny dzieci. Zawsze. Przychodziły ciocie, wujkowie, dzieci wujków, dzieci cioć. Z rodziny ojca i z rodziny mamy. No i jeszcze babcia przychodziła. A jak już nie mogła przychodzić, to się szło do niej. Urodziny dzieci, ojca, czy mamy, bardzo hucznie się obchodziło. Bardzo. Zresztą myśmy już wtedy mieli, byliśmy jedni z pierwszych, patefon i piękne płyty. Już były Ordonki. [Hanka Ordonówna – „Ordonka” – gwiazda polskiej piosenki i kabaretu w okresie międzywojennym.] Ojciec nastawiał płyty, a ja kręciłam korbą.

Ojciec miał jakiś osobisty czar i bardzo dużo znajomych. U nas było zawsze pełno gości, właśnie tych przyjaciół ojca, którzy nie byli żonaci ani nie mieli dzieci. Żydzi, ale bardzo zasymilowani. No i miałam takie szczęście, że byłam maskotką dla nich. Zawsze mi coś przynosili. Jeden mnie malował stale. Weber [Henryk (Hersz) Weber (1904-1942), malarz i krytyk sztuki, swoje recenzje zamieszczał w „Nowym Dzienniku”], to był znany malarz żydowski. Niestety nie uchował się ani jeden obraz. Nikt nie oddał.

Chodziłam do państwowej podstawówki, jest ta szkoła jeszcze [istnieje budynek, jest w nim dziś szkoła podstawowa] – Starowiślna, róg Miodowej. Taka duża, czerwona szkoła. Nie do końca, gdzieś w piątej klasie mnie ojciec przeniósł [do żydowskiej szkoły im. Hilfsteina]. Bo w tej polskiej szkole trzeba było wychodzić z religii i ojciec się bał, żebym nie miała jakichś kompleksów. W naszej klasie były może cztery Żydówki. Nie było żadnej bariery między nami a resztą dzieci. Miałam koleżanki. Sądzę, że to zależy od domu i od rodziców. Jeżeli rodzice w domu, przy dzieciach, nie mówią „to Żyd” albo „nie baw się, bo to Żydówka”, to wtedy nie ma żadnej różnicy. Tak było ze mną i z Esią – tak się nazywała – Teresia czy jakaś. Miała pieska i ja tam byłam bardzo zaprzyjaźniona. Rodzice jej mnie bardzo lubili i w życiu nie było mowy, że ja jestem Żydówka, a ona nie jest. A na przykład nasza służąca, to chodziła do kościoła na Bożego Ciała, tam jest piękny kościół, i mnie zawsze zabierała. – Tośka, chodź, idziemy do kościoła. To ja szłam. I tylko jak ksiądz kropił, to mówiła – Schowaj się pod ławkę, bo cię pokropi!. Ja się chowałam. Ale mówiłam rodzicom i jakoś mama nigdy nie miała nic przeciwko temu, bo zdrowo uważali rodzice, że czego się nauczę, to mi nie zaszkodzi.

Potem zostałam uczennicą Hebrajskiego Gimnazjum imienia dr Hilfsteina, który był jego założycielem. To była piękna szkoła, na Podbrzeziu [Szkoła i Gimnazjum Hebrajskie im. dr Hilfsteina mieściła się na Kazimierzu, przy ul.Podbrzezie 10], podobno na bardzo wysokim poziomie, o prawach państwowych. Wszystkie przedmioty były w języku polskim i dodatkowo był język hebrajski. Same żydowskie dzieci, ale już takie dobrze sytuowane, bo tam czesne kosztowało około 50-ciu złotych, to było strasznie dużo. [Dla porównania, ówczesne ceny gazet: dziennik – 10gr, tygodnik – 20gr, miesięcznik – 30gr.]. W szkole były bardzo dobre stosunki, bardzo dobre warunki. Szkoła miała ogromne podwórko i cudowną salę gimnastyczną. W szkole było takie lokalne harcerstwo, raczej dziecinne. Nazywało się Hacofer [Hacofeh – syjonistyczne harcerstwo, założone w Gimnazjum Hebrajskim przez ucznia Michała Feldbluma.].Nie wiem, co to znaczy. Była bardzo sympatyczna druhna, ja należałam oczywiście do tego harcerstwa. Mieliśmy zbiórki raz w tygodniu, na naszym podwórku. Wycieczki były, pogadanki były. I w szkole była, bardzo piękna zresztą, sala muzyczna, gdzie mieliśmy raz w tygodniu muzyczne audycje. Zajmował się tym pan profesor Feldhorn [Juliusz Feldhorn (1901-1943) wybitny, uwielbiany przez uczniów pedagog, poeta, eseista i tłumacz. Używał pseudonimu Jan Las. Rozstrzelany w Wieliczce w 1943]. Bardzo znany polonista, napisał jakąś książkę. To był przyjaciel ojca. Zginął niestety. Najbardziej pamiętam pana Hamera, co miał sklepik na dole w szkole. Ponieważ ja w domu ze złości nie jadłam, to byłam głodna. Śniadanie przynosiłam i nie zjadałam. Ale kupowałam sobie za 10 groszy bułkę ze śledziem i mi bardzo smakowało. On był bardzo ważny, ten Hamer, zawsze mówił –Ja i pan dyrektor zarządziliśmy, że będzie tak i tak…I to utkwiło mi w pamięci.

Nam się żyło bardzo dobrze i u nas w szkole nie było biednych dzieci. I tak, jak już wspomniałam, to hebrajskie gimnazjum było raczej dla ludzi dobrze sytuowanych. Pod naszą szkołą była wystawa samochodów. Był taki kolega, Rath, podobno są w Wiedniu, przeżyli. Oni mieli firmę „Iskra”, ołówki i kredki. Bardzo bogata firma. On zajeżdżał pięknym, chyba Chevroletem, z lokajem w glace [glace – franc.: glansowane; dosł. lodowe], białych rękawiczkach, który mu nosił teczkę. Zanosił ją paniczowi do klasy, wkładał pod pulpit, zdejmował mu płaszcz i po lekcjach przyjeżdżał po niego. Libanówny, dwie siostry, przyjeżdżały dorożką z panną z welonem. Były takie opiekunki w granatowych welonach, do takiej panny zwracano się „Schwester”. Libanowie mieli kamieniołomy w Płaszowie, mówiło się na to „górka Libana” – tam potem był obóz. [ Kamieniołomy i Wapienniki Krakowskie Liban S.A. Obóz pracy w Płaszowie miał wiele podobozów, rozsianych po okolicy. Jednym z nich był tzw. „Liban”, obóz karny Baudienstu czyli służby budowlanej.] I był jeszcze taki kolega, nazywał się Fangielbaum, rodzice mieli sklep „Muza Harmonia” na Grodzkiej na pierwszym piętrze, to były płyty najnowsze i radia. Też byli bardzo zamożni. Lusia, koleżanka, która teraz była w Krakowie, mówiła właśnie, że Fangielbaum żyje i jest w Izraelu. Przyniosła mi tutaj zdjęcia kolegów i koleżanek sprzed wojny. Lusia, Lea Shinar, przyjechała na promocję swojej szóstej książki „Losy krzyżują się w Warszawie”. To jest podobno o getcie, nie miałam, kiedy przeczytać. Tu, w tej książce, są nasze koleżanki i koledzy szkolni, teraz mieszkający w Izraelu. Poldek Wasserman i Fredek Thieberger, wołaliśmy na niego Frycek. W czasie okupacji brali udział w zamachu na kawiarnię „Cyganeria”. 

Na wakacje, tośmy jeździli do Zakopanego, a potem do Rabki. [Miasto uzdrowiskowe, położone u podnóża Gorców, ok.80 km od Krakowa.] Pamiętam, że ojciec napisał, może w 1937 roku, w esperanto o Kadenie. To był właściciel Rabki [uzdrowiska w Rabce]. Ojciec się zaprzyjaźnił z tym Kadenem od czasu, jak napisał „Rabka jako uzdrowisko”. Pan Kaden zaprosił ojca i myśmy za darmo mieli u niego piękne mieszkanie na wakacje w Rabce. Willa Pogoń się nazywało to miejsce. Kaden nam odstępował całe piętro i się jechało z kucharką, służącą, panną do dzieci i ze wszystkimi przynależnościami. I tam, co roku, mieliśmy piękne pomieszczenie. Zdaje się, tam było 5 pokoi na górze. Taka weranda, było gdzie gonić. Zawsze Kaden ojca już w lutym zapraszał i myśmy z tego korzystali. Jeszcze dzieci cioci Heli ze swoją kucharką jeździły z nami, bo tam było bardzo dużo pokoi. Chodziłam na inhalacje i na solanki, bo podobno mówiłam przez nos. Może dalej tak mówię, tylko już nie ma ojca i nie ma  kto nade mną załamywać rąk… Miałam hulajnogę, miałam rower, najpierw na trzech kółkach, potem na dwóch, dużo koleżanek. Ojciec przyjeżdżał na sobotę-niedzielę i grał z Kadenem w tenisa, bo Kaden miał swoją piękną willę w parku, pływalnię i kort tenisowy. I zawsze nas zapraszał na lody. Pamiętam, była budka, w której sprzedawali taki kefir, laktol się nazywał. Dostawałam 10 groszy, żebym wypiła szklankę tego laktolu. Mnie to bardzo smakowało, tylko się musiałam krzywić na złość. Bo taka byłam cholera!

Wiele moich koleżanek szkolnych mieszka w Izraelu. Stenia Holender, teraz nazywa się inaczej, nie pamiętam jak. Jej rodzice mieli w Podgórzu fabrykę zeszytów i zaopatrywali całą szkołę. Parę lat temu byliśmy w Ravensbruck zaproszeni przez burmistrza. [Prawdopodobnie chodzi o wielką uroczystość z okazji 50-tej rocznicy wyzwolenia KL Ravensbruck /obozu koncentracyjnego dla kobiet/ w 1995 roku.] Z wielką pompą nas tam przyjęli, w pięknym hotelu. Takie były namioty, a w tych namiotach stoły, cudowna kuchnia, serwowali kucharze. Była grupa z Izraela. I taka pani miała prelekcję po hebrajsku, tłumaczoną na język polski. Przedstawiła się i mój mąż mówi – Zapytaj, może zna tę twoją koleżankę, tę Stenię Hollender, bo się tak samo nazywa. Jak ona skończyła, to ja podchodzę i mówię – Bardzo panią przepraszam, miałam koleżankę o tym samym nazwisku, czy pani może jest krewną? A ona tak patrzy, bo myśmy mieli wszyscy plakietki z nazwiskami. Ona spojrzała na mnie –Tośka, cholero, to ty mnie nie poznajesz?! Jakeśmy się tam zaczęły całować! Niestety, oni już wyjeżdżali, ta grupa izraelska. Były chorągiewki na każdym stole. U nas stały biało-czerwone, u nich izraelskie. No i dała mi taką chorągiewkę na pożegnanie. Ale ona przyjeżdża do Krakowa z grupami młodzieży, bo jest z wykształcenia pedagogiem. Przyjeżdża prawie co roku i się wtedy widujemy.

W Izraelu jest także Lusia Helzel, z domu oczywiście. Jej ojciec był przyjacielem mojego ojca. Mieli w Rynku Głównym, koło Kościoła Mariackiego, duży sklep z radiami. Pamiętam, że tuż przed wojną przyniósł ojcu radio z magicznym okiem. Jeszcze to była nowość. On zawsze nam dostarczał te wszystkie patefony i płyty. Lusia była w obozach. W jakich, tego nie wiem. Ale zaraz po wojnie ją spotkałam. Mieszkałyśmy razem jakieś 2 lata i ona wyjechała.

Miałam bardzo dobrą przyjaciółkę z gimnazjum, Helę Erlich. Nasi rodzice się przyjaźnili i myśmy często z rodzicami jeździły dorożką do Lasku Wolskiego. Niestety zginęła w Kazimierzy Wielkiej. Ja ją jeszcze spotkałam podczas wojny. Oni wyjechali. Bo Żydzi musieli opuścić Kraków. [18 maja 1940 Żydzi otrzymali nakaz opuszczenia Krakowa do 15 sierpnia. W mieście mogli pozostać jedynie pracownicy ważnych gospodarczo przedsiębiorstw oraz ich rodziny.] Wolno było zamieszkać w odległości nie mniejszej niż 20 kilometrów od miasta. Oni pojechali do Kazimierzy Wielkiej i tam zginęli. W 1940 roku. Tam było szybko „Judenfrei”, czystka od Żydów. Niemcy wkraczali i ilu było Żydów, wystrzelali. Cała rodzina zginęła.

Uczyłam się dobrze, pisałam też wierszyki. Raz wygrałam porcelanę z Ćmielowa, talerzyk z filiżanką. Już nie pamiętam tego wierszyka, ale wiem, że wielka radość była w domu. Napisałam coś o Ćmielowie i wygrałam. W ogóle lubiłam pisać. W szkole, na lekcji polskiego, każdy miał napisać jakąś książeczkę. Ja napisałam „Siostrę Marię”. O takiej pielęgniarce, nie wiem skąd mi się to wzięło, bo nigdy nie widziałam żadnej pielęgniarki, ani o szpitalu nic nie wiedziałam. Napisałam, jak ona się poświęcała dla chorych dzieci. Bardzo się wszystkim ta książka podobała i ojciec dał ją oprawić. W domu była aż do wojny, ale niestety się nie uchowała.

Ojciec szalał na punkcie nauki języków. Miałam dużą łatwość w przyswajaniu ich, natomiast brat był specem od matematyki, to był ścisły umysł. W esperanto świetnie wszyscy mówiliśmy. Z tym, że ja już esperanto nie pamiętam. W jidysz się u nas w ogóle nie mówiło. Książek mieliśmy pełno w domu. Biblioteka była ogromna, ale nie interesowały mnie wtedy te książki raczej. Nie zaglądałam za bardzo. Były encyklopedie w różnych językach. Jedyne, co mnie zajmowało, to atlas geograficzny, gdzie były wszystkie stolice państw, często do niego zaglądałam. Panna Brandwein miała swój pokój i miała chłopaka. On też uczył w szkole. Nie wiem, czy się ściskali, czy całowali, pół klasy do mnie przychodziło I patrzyliśmy przez dziurkę od klucza, co oni tam robią. Dla nas to była rewelacja.

Moja pierwsza miłość, to był kolega z klasy. To nie tylko ja się kochałam, ale cała klasa się w nim kochała. Piękny chłopak, on był wiedeńczykiem i przyszedł do nas dość późno. Bo się sprowadził do Krakowa. Jak wojna wybuchła, to wyjechali, jego ojciec miał paszport austriacki. I nie wiedziałam, co się z nim stało, aż 10 lat temu był zjazd naszej szkoły w Izraelu. On ze Stanów przyjechał. I wtedy koleżanki powiedziały mu, że ja żyję i on do mnie napisał. Pisał, że będzie w Krakowie, czy ja się zechcę z nim spotkać. No, więc oczywiście, spotkaliśmy się 2 lata temu. Wspominaliśmy dawne czasy i ja lepiej pamiętałam, gdzie on mieszkał. Na ulicy Sarego, w takim pięknym domu, który nazywał się Dom Wola, tam już przed wojną były domofony i winda. Ja tam często chodziłam, bo lubiłam jeździć tą windą, zresztą jego rodzice mnie bardzo lubili. I on prosił mnie, żebym ja go zaprowadziła tam, gdzie on przed wojną mieszkał. Podjechaliśmy do tego domu i okazało się, że jeszcze żył jakiś pan, który go pamiętał. Rozstaliśmy się serdecznie, ale już nie tak serdecznie, jak przed wojną. Dzieciństwo miałam beztroskie i wspaniałe. Trwało 14 lat. Pamiętam wszystko jak najcudowniej. Jak najcudowniej! Miałam wszystko, o czym tylko dziecko może zamarzyć.

Mój brat Henryk zdał maturę w 1939 roku, w Gimnazjum Hebrajskim na Podbrzeziu. I miał wyjechać do Anglii na studia, na budowę okrętów, to pamiętam. Bardzo był zdolny i właśnie tam mu ojciec załatwił studia. Ale ponieważ mówiło się o wojnie, to już rodzice go nie puścili, bo trzeba być razem. Brat zdał maturę w maju, a we wrześniu wybuchła wojna.

Mama została zastrzelona w 1939 roku, u nas w domu, przez Niemców, którzy zabierali meble. [Okupanci grabili mienie nie tylko w akcjach rekwirowania określonych dóbr. Wchodzili także do mieszkań, szczególnie żydowskich, i brali, co im się podobało.] Broniła [mebli] i ją zastrzelili. I nie wiem, gdzie jest pochowana. Nie wolno było pogrzebów robić. Gdzieś ją wieźli do Podgórza i tam, nie wiem, czy do takiego rowu wspólnego… Nic nie wiem. Ja chodziłam do szkoły wtedy, bo jeszcze szkoły nie były zamknięte. I tyle pamiętam, że wróciłam, dozorczyni nasza stała w bramie i – Tosiu, nie masz już mamusi!. Tyle wiem, nikogo nie było przy tym. A meble i tak zabrali. Jeszcze ojciec mówi – Zdejm opaskę i zobacz, gdzie oni te meble wiozą, bo może odzyskam. Ja, głupia leciałam. Na Wawel wszystko wieźli. Leciałam za tym wozem. Opaskę miałam w kieszeni. Jak ktoś szedł, Niemcy, to sobie ubierałam, bo to groziło przecież śmiercią. [1 grudnia 1939 wszedł w życie nakaz noszenia opasek przez ludność żydowską. Na początku za brak opaski groziła tylko grzywna. 5 i 6 grudnia otoczono Kazimierz kordonem policji, rewidowano mieszkania, rekwirując pieniądze i kosztowności / w praktyce – inne cenne rzeczy także/. Zabite w czasie tej akcji osoby, pochowano we wspólnym grobie na cmentarzu żydowskim w Podgórzu. Cmentarz zrównano z ziemią w czasie budowy obozu koncentracyjnego w Płaszowie. Prawdopodobnie wtedy zginęła pani Gustawa Nussbaum, matka pani Silberring. 11 grudnia rozwiązano żydowskie szkoły.]

Pamiętam, jak ojciec z kolegą, właśnie tym Dreherem, z którym pisał słownik i wydawał różne takie pisma, rąbali te wmurowane, wbudowane meble, żeby ich Niemcy nie zabrali. Rąbali te moje szafy, wszystko, pamiętam, siekierą rąbali. Futra paliło się, żeby nie oddać Niemcom. Mojej mamy futra.

Ja byłam głównym zaopatrzeniowcem podczas wojny. Ojciec się bał, bo musiał tę opaskę nosić, brata się bał wysłać, bo chłopak, i mnie się posyłało. Ojciec miał zaprzyjaźniony sklep na Floriańskiej, firma Baczyński – wódki. To była znana firma. I ojciec mnie tam posyłał po alasz [likier kminkowy przyprawiony gorzkimi migdałami, anyżkiem i skórką pomarańczową]. Chowałam butelkę pod sukienkę i przynosiłam, bo ojciec sobie lubił do kolacji wypić kieliszeczek. Ten pan nam zawsze dawał, choć nie wolno było Żydom chodzić do sklepu, nie wolno było nic sprzedawać Żydom. Na Kazimierzu były 2-3 sklepy i jedna kawiarnia dla Żydów. A tak, to było „Żydom wstęp wzbroniony” wszędzie. Ale mi się jakoś udawało, że bez przerwy pod sukienką coś przynosiłam. Jakoś sobie dawałam radę, mimo, że nigdy przedtem nie robiłam zakupów. Przecież mnie nikt nie uczył w domu, co mam kupować. Przed wojną, to w ogóle było nie do pomyślenia, żeby na miasto dziecko wysłać, żeby kupowało. [Nie było to możliwe w świecie, w którym żyła pani Teofila.] No, ale jakoś sobie radziłam.

Jak moja mama zmarła, to ciocia Hela nas wzięła do siebie. Bo była najbliższa mojej mamie, najbardziej się kochały, a jej mąż zmarł w 1937 roku. Koło tego Templu [synagoga] było niebezpiecznie chodzić, bo zatrzymywali. Jeszcze jakeśmy na Miodowej mieszkali, to widziałam przez okno, jak Żydom obcinali pejsy, katowali… Właśnie naprzeciwko nas, koło Templa, na ścianie zabijali… Dzieci zabijali – to jeszcze widziałam. A potem było już bardzo niebezpiecznie, a ciocia mieszkała na Jasnej, to już nie był ścisły Kazimierz. Tam też było niebezpiecznie, ale nie tak, jak na Miodowej, bo to był typowy Kazimierz i sami Żydzi, a na Jasnej było różnie. Już w domu obok nie mieszkali Żydzi. Ciocia też miała bardzo piękne, duże mieszkanie. Tam byliśmy aż do pójścia do gietta. [Dawniej pisano: ghetto. Pani Teofila wymawia to słowo:gietto.]. Ciocia zmarła w czasie wojny na nowotwór. Leży pochowana w Miechowie, tylko nie ma pomnika. Nie wiemy, gdzie leży. Zmarła chyba w 1942 roku.

Do getta to się szło jeszcze z rzeczami i tam przydzielili nam jeden pokój na 3-4 rodziny, poprzedzielany szafami. Ja spałam za jedną szafą, z ojcem i z bratem, druga rodzina spała za druga szafą, no i tak się żyło. Ojciec w getcie pracował w szpitalu. Nie wiem, co tam robił, bo przecież z medycyną nie miał nic wspólnego, ale go wzięli, bo był światły. Chodził rano do pracy. Ja zostawałam w domu, brat też pracował. On gdzieś z ojcem chodził, nawet nie pamiętam, gdzie. Potem ojciec się postarał, żebym była starsza o 2 lata, wyrobił mi jakieś papiery. Kupił takie drewniaki na wysokim obcasie, żebym była wyższa i pracowałam. To była fabryka karbidówek, zresztą żydowska fabryka, przejęta przez Niemców. Naprzeciw getta, Lwowska 2, mijaliśmy druty i to było już po [tak zwanej] aryjskiej stronie. I tam pracowałam z ojcem Polańskiego Romka. [Roman Polański ur. 1933, reżyser, aktor. Uciekł z krakowskiego getta w dniu likwidacji 13 marca1943 i przetrwał, ukrywając się u chłopskiej rodziny.] Pracowaliśmy na 3 zmiany. Tak że czasem wracałam do domu, to ojca nie było, mijaliśmy się po prostu. A jak miałam nocną zmianę, to w dzień spałam. Tam, w getcie, byłam cały czas głodna. Już bym jadła wszystko, ale nie było co. Przecież nam nie płacili. Przecież myśmy za darmo pracowali. [Mimo tego każdy chciał być zatrudniony, bo to broniło przed wysiedleniem z getta.] Ojciec zdobywał gdzieś to jedzenie. Nie wiem, pieniądze jeszcze miał, czy sprzedawał coś, nie wtajemniczał mnie. W każdym razie zupę przynosił z tego szpitala. No i czasem przyniósł, czasem mu widocznie nie dawali. Wszyscy tam mieliśmy żółtaczkę. Ona mechaniczna chyba była, bez gorączki i trzeba było jeść coś słodkiego podobno. Ojciec, nie wiem skąd, zdobywał jakiś dżem z buraków. A wtedy nie można patrzeć na słodkie rzeczy. Mimo, że byłam głodna, było mi niedobrze. Ojciec nawet w getcie się jeszcze uczył hiszpańskiego. Pamiętam, jak się ta pani nazywała, Gusta Borghen, co przychodziła do ojca, uczyła go. Ja tam podsłuchiwałam trochę, ale nic z tego nie wynikło.

Potem, jak była likwidacja getta [13 marca 1943] , to kazali się zebrać na placu. Tam, gdzie jest apteka, teraz muzeum. [Muzeum Pamięci Narodowej „Apteka pod Orłem”, plac Bohaterów Getta 18, wcześniej: plac Zgody. Tę jedyną na terenie getta aptekę prowadził Polak, Tadeusz Pankiewicz, odznaczony m.in. medalem „Sprawiedliwy wśród Narodów Świata”.] Ze sobą wolno było wziąć tyle, ile się uniesie. Więc biedny ojciec, ubrał mnie jak cebulę dosłownie, bo ile ja udźwignę przecież?! No i plecak z książkami miałam, taki tornister i resztę w małej walizeczce. Ojciec też miał walizkę. Na placu Zgody stały ciężarówki i Niemcy bardzo grzecznie kazali podpisać walizki i ładować na ciężarówki. Mówili, że wszystko dostaniemy w Płaszowie. To była perfidia, chodziło o to, żebyśmy nie krzyczeli, żebyśmy grzeczni byli. Guzik, przecież nic nie przywieźli. Potem się okazało, że jesteśmy nago, boso w tym Płaszowie. Szliśmy pieszo z tego placu Zgody, prowadzili nas ulicą Wielicką do obozu, do Płaszowa. Dzieci szły oddzielnie, mężczyźni oddzielnie i kobiety oddzielnie. Mnie dali do tych dzieci…

W Płaszowie byłam w innym baraku, a ojciec z bratem w innym, to już straciłam z nimi kontakt i nie wiedziałam, gdzie są. Nie wolno było chodzić między barakami. Już nic nie wiedziałam. Kiedy ich zabrali, gdzie ich zabrali. Nic, kompletnie nic. W Płaszowie byłam niedługo, bo mnie wzięli do Schindlera, do tej Emalierwaren Fabrik na Zabłociu. [Fabryka Naczyń Emaliowanych Oskara Schindlera /Deutsche Emailwarenfabrik/ na krakowskim Zabłociu przy ulicy Lipowej 4. Filia obozu w Płaszowie.] Tam już byłam do końca, aż zlikwidowali Płaszów [w październiku 1944] i do Oświęcimia poszłam od Schindlera.

U Schindlera to mi było bardzo dobrze. Bo on się starał, żebyśmy mieli to jedzenie. Poza tym pracowaliśmy z Polakami i jak ktoś miał na mieście znajomych, to oni przekazywali listy. I nam przynosili bułki. Czy ktoś miał coś do sprzedania, to brali, sprzedawali i za to, co innego przynosili. Bardzo pomagali. Żyje jeszcze Polka, Zofia Godlewska-Goldsteinowa, mieszka na ulicy Smoleńsk, która z matką pracowała u Schindlera. I one były naprawdę biedne, a najbardziej nam pomagały. Zosia nam przenosiła listy, to było narażenie życia. Była w moim wieku. Ja po wojnie ją spotkałam na Szewskiej. Mówię – To ty żyjesz, to ty żyjesz?! A ona – Tak. I Pan Bóg mi wynagrodził, bo wyszłam za Żyda i mam wspaniałego męża. Taki był lekarz, Goldstein, on był neurologiem, ale niestety zmarł. A ona była pielęgniarką u Narutowicza [jeden z krakowskich szpitali]. Jak ten mąż zmarł, to ona jakoś nie miała ochoty na spotkania, wiec nie chciałam się narzucać i po prostu kontakt się urwał.

No i z Płaszowa nas wzięli, według tej listy Schindlera, do Oświęcimia. [W sieprniu 1944 zlikwidowano podobóz na Zabłociu i Żydów Schindlera przeniesiono do Płaszowa. Schindler organizował przeniesienie fabryki do Brunnlitz /obecnie Czechy, wtedy:Sudetenland/. 15 października 1944, 2000 mężczyzn, w tym 700 od Schindlera wysłano transportem do KL Gross Rosen i po 2 dniach niepewności, do Brunnlitz. 21 października 1944, 2000 kobiet, w tym 300 od Schindlera, wysłano do Auschwitz. Osadzono je w osobnych barakach i po 3 tygodniach przewieziono do Brunnlitz.] W Oświęcimiu staliśmy na rampie kolejowej, ponieważ Schindler się nie godził, żeby nas dawali do… na te bloki, bo chciał nas mieć wszystkich. Czekał na transport, który miał z Austrii przyjechać. Ja się wtedy nie orientowałam, czy on za to płacił, czy nie płacił, czy jakieś miał chody. I rzeczywiście nasza grupa koczowała przy torach kolejowych i czekaliśmy na wagony. No i wreszcie, ja nie wiem, po ilu dniach, czy to były 3 dni, czy 5, nie powiem, bo nie pamiętam, zajechały te wagony, takie ciężarowe. I zaczęło się. – Wszyscy od Schindlera wstać! A było koło dwóch tysięcy osób. Cały ten obóz jego. On powiedział – Nie martwcie się, wszyscy ze mną pojedziecie. No i byli odemani. To była tak zwana żydowska policja. Odeman, to był Ordnungdienst, porządkowy. To byli Żydzi, też więźniowie. Schindler wytypował trzech tych odemanów i oni mieli nas wprowadzić do wagonów, wedle listy. I tak się stało, że jeden z odemanów, którego zresztą spotkałam po wojnie, mnie nie wyczytał. Tylko kogoś innego zamiast mnie. Dziesięciorga nas nie wyczytał. Myśmy tak stali, a Schindler był przy tych wagonach. Biegnę do niego, patrzę, wagony już ruszają, już zamykają te wagony. I mówię mu, że mnie nie wyczytał. A on – Jak to nie?! – bo mnie nawet znał osobiście, to znaczy wiedział, że ja pracuję, bo mnie znał z obozu. Woła tego odemana, a ten – Zaraz, zaraz, zaraz. Jak mnie popchnął, jak mnie sprał tą pejczą! [tym pejczem]. Wagony ruszyły i myśmy w dziesiątkę zostali, to było w Birkenau. [Auschwitz I (Oświęcim) był obozem koncentracyjnym; Auschwitz II - Birkenau (Brzezinka) był obozem śmierci.]. Ja go spotkałam po wojnie. – To ty żyjesz?! – Bo myśmy byli przeznaczeni na śmierć. Bo wiadomo było, że jakeśmy z tym transportem poszli, to nas wyślą do gazu. Ale nas dali w Birkenau na bloki. Wprawdzie były selekcje, ale jakoś mi się udało, że szłam do tego gazu i mnie wzięli z powrotem. No i stamtąd przeszłam do Oświęcimia, bo tam brali.

Ja jeszcze, o dziwo, świetnie wyglądałam. Bardzo dobrze. Nie byłam nigdy muzułmanem [Muzułman – więzień, który utracił wolę życia, znajdujący się na granicy śmierci z głodu, wycieńczenia i rozpaczy.]. Bo tych brali od razu do gazu. I oni wtedy wybierali na Auschwitz. I tam, za tym „Arbeit macht frei” witał napis „Jedem das Seine” [niem. każdemu, na co zasługuje]. Tam było 6 bloków pokazowych, które były tak zwanym Muster Lager. Tam Czerwony Krzyż przyjeżdżał oglądać, jak my świetnie wyglądamy, jakie mamy warunki. No i dzięki temu, że ja bardzo dobrze wyglądałam, taka Obserwierka [Aufseherka – niem.: strażniczka, dozorczyni] niemiecka nas wybierała, wzięli mnie tam. Tam były bloki murowane, woda była, myśmy się szczypały, czy my jesteśmy na tamtym świecie, czy na tym. Nie wierzyłyśmy, że to jest prawda. Jedzenia tam nie było lepszego, raz dziennie ta kromka chleba. Ale woda była i ubikacje były, nie było tych latryn. (W Brzezince to nas wypuszczali 3 razy dziennie do latryn, a jak ktoś nie mógł wytrzymać, to robił pod siebie. A potem strzelali do tych, co pod siebie zrobili).

No i stamtąd, dopiero jak była likwidacja [Muster Lager], wzięli mnie na blok doświadczalny, bo też dobrze wyglądałam. I ja byłam bardzo szczęśliwa, bo na tym bloku dawali nie kromkę chleba, tylko dwie. I tak mi zazdrościły wszystkie koleżanki, że ja się dostałam na ten blok… Nieświadome, co tam może być. I tylko dlatego, że dali mi tę kromeczkę chleba więcej. A tam nam wszczepiali bakterie tyfusu i robili antidotum. [Po inwazji na ZSSR, w armii niemieckiej zaczął szerzyć się tyfus. W Buchenwaldzie prowadzono badania nad skutecznością szczepionek i różnych substancji chemicznych mających chronić przed zarażeniem tyfusem. 75% więźniów dostawało szczepionki lub leki, 25% nic nie podawano, po 3 tygodniach wstrzykiwano wszystkim zarazki tyfusu. Śmiertelność więźniów wynosiła 90%. Opracowania nie podają, jakie badania nad tyfusem robiono w Auschwitz, wspominają jedynie, że „doktor Mengele eksperymentował także z chorobami zakaźnymi” m.in. tyfusem, badając, jak ludzie należący do „różnych ras” znoszą poszczególne choroby zakaźne.] Oni robili na nas szczepionki na front dla Niemców. Dzięki temu, że te moje bakterie się przydały, nie poszłam do gazu, tylko ciągle byłam. Nie wiem dokładnie, co robili, bo ja miałam 40 stopni gorączki. Oni wszczepiali tyfus i ja nie wiem, czy przechodziłam, czy nie przechodziłam…I tam byłam aż do likwidacji Oświęcimia.

Jak była ta likwidacja, wszyscy, co w ogóle się mogli podnieść, szli. Ale byli tacy, co już leżeli, ci muzułmanie tak zwani, takie szkielety. Oni nie mogli się ruszyć, więc Niemcy do nich strzelali, ale nie zdążyli [wszystkich zabić] i oni zostali oswobodzeni. Okazało się, że Rosjanie już byli w Krakowie [18 stycznia 1945]. Nikt z nas tego nie wiedział. Ci starsi więźniowie, to jakieś mieli przecieki i zostawali, udając muzułmanów. Ale ja nic nie wiedziałam, nawet, która godzina jest. I jak kazali iść, to szłam, bo grozili, że kto nie pójdzie, to do gazu. Ale do gazu już nie dawali, bo sami uciekali.

I to było najgorsze, taka droga, nazywała się marszem śmierci, bo się szło… Pieszo szłam do Lipska. Pieszo! Po takim śniegu. Wtedy była zima, to było w styczniu, 23 stycznia o ile pamiętam. [Oświęcimskie marsze śmierci wyruszały 17 - 21 stycznia 1945; w sumie 56 tys. więźniów.] Śnieg potąd [po ramiona, p. Tosia pokazuje], 20 stopni mrozu, a ja w jednym bucie byłam. Holenderka się to nazywało. Takie drewniaki, co były właśnie w Oświęcimiu typowe. To, jakeśmy szły, ten dźwięk, którego nikt nie mógł znieść, tych drewniaków. Takie to było charakterystyczne… I ten śnieg, czerwony dosłownie. Bo jak ktoś ustał, stanął na chwilę… Nigdy bym nie pomyślała, że można spać, chodząc. Myśmy się tak nauczyły, na zmianę z koleżankami. We czwórkę szłyśmy w szeregu, żeśmy się zmieniały i osoby z boków podtrzymywały śpiącą. Ja potrafiłam spać, idąc. Kto na chwilę stanął, to… Droga była usłana trupami, na tym białym śniegu te czerwone plamy krwi. Okropne. Strzelali, jak tylko… wystarczyło na chwilę stanąć. Tak żeśmy się ratowały, zresztą wszystkie cztery przeżyłyśmy. Ja miałam, zmarła dwa lata temu, koleżankę, bardzo się przyjaźniłyśmy. Helenka Groner. Dużo ode mnie starsza, bo ona już była mężatką wtedy. Miała syna w moim wieku, zginął w Płaszowie. Mąż też zginął w Płaszowie, ten Groner. Ona ze mną była od Oświęcimia. Mieszkałyśmy gdzieś obok siebie, potem, jak był ten marsz śmierci, tośmy razem poszły i razem już byłyśmy do końca.

Ta droga była straszna. Straszna. No i tak żeśmy doszli do obozu w Lipsku. Tam dawali nam jakąś pietruszkę i mimo, że człowiek ginął z głodu, to nie mógł tego jeść, takie świństwo. No i tam byliśmy, to był przejściowy obóz i dali nas do Buchenwaldu. W Buchenwaldzie już było nie tak strasznie źle, może ciut lepiej. Ale żeby dobrze, to o tym w ogóle mowy nie ma. A potem tam była fabryka amunicji. Pracowaliśmy i robiliśmy jakieś, nie wiem, dekle. Tam nie tylko Żydzi byli. Tam byli Węgrzy, Cyganie. No i potem poszliśmy do Ravensbruck.

W tym Ravensbrucku, to się wszyscy modliliśmy, żeby nas dali z powrotem do Oświęcimia. Bo tego już naprawdę nie da się opisać. Najgorszy obóz chyba, jaki był. Przede wszystkim nie byliśmy w bloku, tylko takie namioty były. Takie ścięte, jak namiot, to się nazywało celta. [Zelt, niem.: namiot – nieprzemakalna tkanina namiotowa]. Pod celtą. I nas tam wtłoczyli, nie wiem ile osób, do takiego namiotu. To tak jakby do namiotu na 4 czy 5 osób, dać 200. Tylko tak można było, jedna na drugiej, siedzieć. Pod siebie się robiło, nie wypuszczali nas w ogóle. Do siebie, na siebie, mnie się lało na głowę, już nawet nie wiem, kto na mnie lał… No i takeśmy siedzieli. To był najgorszy obóz, ten Ravensbruck. Najgorszy.

Pewnego dnia, jakiś niby Czerwony Krzyż przyjechał. To była akcja Bernadotte. [Pod koniec marca 1945 obóz otrzymał rozkaz ewakuacji. Szwedzki hrabia, Folke Bernadotte, wynegocjował od  Heinricha Himmlera, dowódcy SS, przekazanie Czerwonemu Krzyżowi 7000 więźniarek Ravensbruck. Akcja miała miejsce 22-28 kwietnia 1945]. Brali z Ravensbrucku do Szwecji. Ale my, jak widziałyśmy samochód ciężarowy z plandeką, to wiadomo było, że to jest na śmierć. I wszystkieśmy uciekały. Nikt się nie dał… Z trudem złapali może 100 osób z tych tysięcy. Po wojnie się dowiedziałam, że były w Szwecji. A ile wtedy padło trupów, bo się nie dałyśmy złapać! Po prostu człowiek uciekał, to oni strzelali. Potem się okazało, że to było jakieś porozumienie między Niemcami a Szwecją. Gdybym była wiedziała, to bym wsiadła. Ale kto mógł wiedzieć?!

No i potem tam panował tyfus. Straszne, to już naprawdę najgorszy obóz był z tych wszystkich, w których byłam. Był tyfus, to się Niemcy bali trochę epidemii i nas, zdrowych, przesłali do Malchov. To taka mała miejscowość pod Ravensbruckiem, ten obóz należał do Ravensbruck. I tam mnie oswobodzili najpierw Alianci, a potem Rosjanie weszli. [Rosjanie wyzwolili Ravensbruck 29/30 kwietnia 1945].

Alianci, to się dziwili, jak my wyglądamy, ale się bliżej nie interesowali. Byłyśmy czarne strasznie. Z brudu też, ale pod koniec, to nie w barakach się mieszkało, tylko na polu byłyśmy, gdzieś pod drzewami. – Rany boskie, jakie wyście czarne! A co wyście robiły? No i myśmy prosiły o jedzenie, mieli jakieś konserwy, to nam dali, ale nikt nie mógł jeść. Bardzo dużo koleżanek zmarło, jak zjadły. Bośmy się rzucili, ale nie byliśmy w stanie. Mnie się wydawało, że ja zjem pół świata, a tymczasem jeden kęs i już i nie można było jeść.

Rosjanie w tym Malchov strasznie się zachowali. Zabili moje dwie koleżanki. Zgwałcili i zabili. A ja głupia jeszcze, bo poszłam koleżanek szukać. Nie zdawałam sobie sprawy, ja byłam idiotka. I poszłam, pytam się tych Rusków, gdzie one się podziały. I oni coś machnęli ręką. Mogli mnie tak samo zgwałcić i zastrzelić.

Myśmy w ogóle nie wiedziały, że się wojna skończyła. Tylkośmy stały tam, już nie było obozu, ani niczego, a bałyśmy się wyjść. Niemcy kazali stać, tośmy stały. Przeszli Alianci, przeszli Rosjanie, ciągleśmy nie wierzyły. Przecież nie było radia, nic nie było. Dopiero szli jacyś Grecy, tacy oberwańcy – Hitler kaput! Hitler kaput! – mówili. Coś tam nam pokazywali, że wojna się skończyła, że możemy iść do domu.

Jak tylko nam powiedzieli, że jesteśmy wolni, ja od razu zaczęłam działać. Do wójta leciałam, że chcemy wracać do Polski. Przyszedł do nas i powiedział, że bardzo prosi, żebyśmy się z nikim tutaj nie zaprzyjaźniały, nie chodziły do domów. Bardzo prosi. Że on nam da chleb, przywiezie, na drogę. Bo on nie ręczy, co tu może być. Przecież to były Niemcy. I on bardzo prosi, żebyśmy stąd jak najszybciej poszły. No i tak się też stało. Rzeczywiście nam dał chleb i zaprowadził nas na te tory, żebyśmy wsiadały, jak coś pojedzie. Czekałyśmy gdzieś tam, w tym Malchov, na ziemi, na torach, aż przyszedł jakiś pociąg. Siadło się, nie wiedząc, gdzie się jedzie. Byle naprzód. Potem nas wysadzali, wsadzali, wysadzali…

W jednym pociągu już byli szabrownicy z Polski [szaber, hebr. szawer: plądrowanie; słowa zaczęto używać w getcie na określenie przeszukiwania mieszkań po wysiedlonych do obozów rodzinach] i wtedyśmy dopiero wiedziały dokładnie, że się wojna skończyła, że Kraków wolny. Już jeździli do Niemiec na te szabry Polacy. Ale nam guzik dali. Ja wspaniale umiałam kraść. Tak świetnie ukradłam cukier! Leżał cukier w kostkę. Schowałam do majtek. Zawiązałam sobie w nogawce. I pamiętam, dzisiaj to się śmieję, że każda prosiła, żeby, chociaż dać polizać… Bo ja się dzieliłam, nie tak, żebym tylko dla siebie wzięła.. Ja z tych majtek wyjmowałam i każda lizała ten cukier. Był taki dobry! No i na pola się szło, jak pociąg stał w polu. Jadłyśmy pokrzywy, to podobno bardzo zdrowe, bardzo dużo witamin. I miałam taki jakiś woreczek, nie pamiętam, skąd go zdobyłam. Tam sobie wkładałam te rzeczy. Jakieś zboże ukradłam. Kradłam, co się dało. Nie naszym, tylko jak sobie ktoś z tych szabrowników na chwilę plecak położył. Widziałam, że tam w plecaku ma bułki, jak usnął, to myślałam: po co jemu, jak on ma tyle, a my jesteśmy głodne? 

Nawet człowiek nie myślał o tym, żeby ktoś pomógł. Alianci przeszli, nawet się nie zapytali, czy jesteśmy głodne. Tylko, że czarne jesteśmy. Rosjanie weszli, zgwałcili i zamordowali, poszli. Myśmy tylko dalej uciekały. Dwie koleżanki zginęły potem, po drodze jeszcze. To, co ukradłam, to ukradłam, a reszta… nie mogłam liczyć na nic.

Wróciłam w lipcu. Leciałam do Krakowa jak wariatka. Umówiliśmy się w naszym domu, u dozorczyni, kto wcześniej wróci. Ojciec, brat, i ja, że kto wróci, to tu, i wszystkie wiadomości do dozorczyni. No to leciałam, myślałam, że ojciec na mnie czeka, mieszkanie czeka i już będę się uczyła, już mnie nic nie będzie obchodziło. Jak przyjechałam, zderzenie z rzeczywistością, to dopiero był dramat. Gorszy jak w obozie. To, co ja czułam, jak się dowiedziałam, że nikogo nie ma, że nikt z rodziny nie przeżył, tylko ja. Ale nie miałam gdzie pójść, stałam na ulicy i płakałam. I chciałam wrócić do obozu. Bo tam przynajmniej była ta prycza i się ktoś mną zajmował…

Jak zadzwoniłam, jedyna, co mnie wpuściła, to była nasza dozorczyni – Tośka, jesteś głodna? Bo ona była sprzed wojny, to mnie znała. – Chodź, chodź do domu. I krzyczy – Właścicielka wróciła, właścicielka! A pan jakiś – To niech idzie do diabła, nie ma żadnych właścicieli, won stąd! Ja mówię – Proszę pana, ale ja z ulicy widzę, nasze lampy wiszą. Proszę mi oddać te lampy, bo ja nie mam z czego żyć. Ja sprzedam, niech pan kupi. Te lampy ładne były, takie żyrandole. W ogóle mi nawet nie otworzył, pyskował przez drzwi. Stałam, ta biedna dozorczyni mi dwa kartofle ugotowała. Sama dużo nie miała, ale przynajmniej mi ugotowała te kartofle. Jadłam, bo przecież byłam głodna cały czas. Tu nikogo nie ma, co ja zrobię? Ani pieniędzy, do mieszkania mnie nikt nie chciał wpuścić, rzeczy mi nikt nie chciał oddać. Co ja mam zrobić? Bez żadnej edukacji. Dobrze, że umiałam pisać i czytać. Przynajmniej tyle. Przecież nawet by mnie nikt nie przyjął do pracy, bo nic nie umiałam.

Na ulicy Długiej 38 działał Komitet Żydowski, tam mnie skierowali. No i tam wywieszało się kartki, kto wrócił. I tam były tysiące tych kartek na ścianach. Był duży podwórzec, tam nam wyłożyli słomę i można się było przespać. W południe się dostawało zupę. A jak ktoś był już tak zupełnie obdarty, jak ja, w jednym bucie i bez dessusów [dessous, franc. pod spodem, bielizna], bez majtek, to tam można było dostać. Wprawdzie nie na miarę, ale coś można było dostać.

Przyjechałam do Krakowa z Helenką Groner. Z tym, że ona miała siostrę i miała gdzie iść. Ta siostra wyszła za mąż za pana Lubelskiego i jej rodzice siedzieli na pokucie, bo Lubelski nie był Żydem. Zakochała się i wyszła za niego. On ją uratował, ten Lubelski, ale nikt nie wiedział, jej się tak wydaje, że ona jest Żydówką. Ona była wściekła, jak Helenka wróciła, nie chciała jej przyjąć, żeby się nie wydało. Strasznie się tego bała. Rodzice Helenki przed wojną mieli hotel Polonia w Krakowie, a mąż duży sklep z koronkami na Szpitalnej. Pokazywała nawet, w którym miejscu. Potem Helenka poznała jakiegoś Czecha, też Żyda i wyszła za niego za mąż. Świetnie jej się powodziło, mieszkała w Ostrawie, miała tam restaurację. Nie pamiętam, jak po tym drugim mężu się nazywała. W każdym razie ze mną była Gronerowa. Zmarła 2 lata temu.

Wywieszałam kartkę, że jestem, że żyję, ktokolwiek z rodziny by przeżył, żeby się podpisał. Po miesiącu, Korczakowie, tacy znajomi rodziców, znaleźli moją kartkę. Napisali, że mieszkają na Karmelickiej i żebym przyszła. Poszłam tam, to mnie przygarnęli. Mieli bardzo duże mieszkanie, świetnie się im powodziło, bo on był dentystą. Zapisali mnie do szkoły, bo musiałam mieć jakiegoś opiekuna. No i tam byłam aż do ich wyjazdu. Oni wyjechali do Izraela w 1948 roku. Pani Korczakowa, Gina Korczak, niedawno zmarła. Jej mąż już dawno nie żyje, ale ona zmarła jakiś miesiąc temu, właśnie miałam wiadomość z Izraela.

Gdzie ojciec i brat zginęli, nie wiadomo. W obozach. A jak mi mówili, to znaczy, jak się dowiadywałam przez Czerwony Krzyż i tych, co wrócili, to obydwaj zginęli prawie pod koniec wojny, w 1945 roku. Ale czy to jest prawdziwe, to trudno powiedzieć. Bo nie ma świadków. W każdym razie oni nie wrócili.

Ojciec mi mówił, gdzie co zostawia, nawet miałam napisane na kartce, ale nikt mi nie chciał nic oddać. Powiedzieli, że nie mają, że im Niemcy zabrali, albo, że się do tego przyzwyczaili.

Zdjęcia się uchowały, bo ojciec je oddał pani Władzi. Nie wiem, skąd ojciec ją znał, ale przychodziła do nas i ja jej po wojnie szukałam. I ona jedna mi oddała wszystko. To znaczy zdjęcia, puderniczkę mamy srebrną, którą mam do dnia dzisiejszego i pierścionek. Nic takiego wartościowego, ale pamiątkowe. Tak że ona jedna, najbiedniejsza z tych wszystkich, naprawdę bardzo była biedna, ona jedyna mi wszystko oddała. Jak mi się już zaczęło tak troszkę lepiej powodzić, to chciałam ludziom się zrewanżować, pomagać. Tej Władzi właśnie, taka była biedna. I służącej mojej cioci Heli, która mi do getta przynosiła pierogi z borów… z jagodami [borówki – regionalizm: czarne jagody], bo ja lubię. Ona tak strasznie płakała pod tym gettem – Tosiu, jesteś głodna!. A biedna była. Co mogła, to mi przynosiła. Tak, że myśmy jej po wojnie, z  kuzynką z Wrocławia, co miesiąc posyłały pieniądze. Niedużo, bo sama nie miałam, ale ta służąca zawsze była nam wdzięczna. Jak była chora, to jej załatwiałam lekarstwa, bo jej się naprawdę należało. Był taki majster u Schindlera, ja go szukałam po wojnie, bo on mi bardzo pomagał. Ogłaszałam w gazetach, bo pamiętałam jego imię i nazwisko, dzisiaj już mi wyleciało z pamięci. Tak jak mówię, Polacy pomagali. Byli ludzie porządni i mnie bardzo pomagali. Nawet głupimi pierogami czy kawałkiem ciasta.

A dom mi oddali od razu, sądownie, bo nikogo nie było, byłam jedyną spadkobierczynią.

Kazali mi tylko czynsz zapłacić za sześć lat. Niemiec brał pieniądze i uciekł, nie oddawał do gminy, czy gdzie się oddawało ten czynsz w czasie wojny. I do mnie przyszły rachunki za całą okupację. Miałam rozprawę i myślałam, że mnie [szlag] trafi. Nie miałam na adwokata i podobno wspaniale się broniłam w tym sądzie. Mówię – Za co? Nie dość, że straciłam wszystko, jestem boso, nago, to ja mam płacić za mój pobyt w obozach?! Umorzyli to, ale coś musiałam w ratach zapłacić.

Odebrałam 6 domów, 5 sprzedałam. Dom wujka na Paulińskiej. W Podgórzu, po babci. Na Placu Nowym, też, po wujku. Nasz był jeden, na Miodowej. Po wojnie mój mąż się zajął tym domem, to skreślał tylko długi, które ojciec zrobił. W koronach, w złocie. Było pełno tych długów, bo ojciec żył ponad stan. Widocznie przed wojną się tak robiło, że się brało na hipotekę. Na szczęście udało się je spłacić w tej cenie, w której ojciec wziął, bo nie przeliczali. Jakby przeliczyli, to bym nie wyszła z tego długu.

Zjadłam obiad w Ermitażu [restauracja] z koleżankami, za ten babci dom. I tak myślałam, co by mój ojciec powiedział, że ja tak sprzedaję. Ale jakby przyjechał i byśmy nie mieli co jeść, to by też sprzedał. Zresztą, po obozach, to nic nie było ważne, oprócz życia. Dobrze, że sprzedałam, nie mam dzisiaj, czego żałować. Straciłam wszystko, więc przynajmniej zjadłam obiad. Rok za rokiem marzyłam, jak to w obozie się marzyło, o bochenku chleba. Cały! Jak ja wyjdę z obozu, to ja sobie kupię tyle! Cały! Cały zjem od razu! Ale to była nieprawda, bo po obozie nie można było, niestety. Bo żołądek był skurczony. Nie dało się. Ale i tak dziękuję Bogu, bo wyszłam zdrowa. Koleżanki były chore na płuca i jakieś inne dolegliwości. Mi nic nie było. W sześciu obozach przecież byłam, nigdy nawet nie miałam kataru. Takie było szczęście. Nie chorowałam, no byłam na tym bloku doświadczalnym, to jedno.

Po wojnie byłam świadkiem na procesie Adama Mullera, on był odemanem. Był taki apel w Płaszowie i kazali oddawać dzieci. Ale jak się apel skończył, już ich nie obchodziło, które dziecko schowała matka… Kobieta schowała dziecko, niemowlę, nie wiem, ile miało, do takiego przeciwpożarowego kubła. I w ostatniej chwili to dziecko przykryła piaskiem. Apel się skończył, czyli to już go nie obchodziło, tego Amona Goetha. Te dzieci… nawet nie strzelał, tylko rozbijał o ścianę, bo szkoda było naboju. Matka musiała na to patrzeć. Potem ją i tak zastrzelił, ale najpierw musiała to zobaczyć. I apel już był skończony, rozkazali się nam rozejść, a on podszedł, ten Adam, wyjął dziecko z kubła i oddał Goethowi. On wziął to dziecko i roztrzaskał o mur. I ta matka, myśmy koło siebie stały, mówi – Ja muszę przeżyć! Muszę. Żeby tego drania ukatrupić, jak przeżyję. Przeżyła i ona go podała. Mnie wołali na świadka, powiedziałam wszystko, co wiedziałam.  Jego wsadzili, ale jego rodzice mieli dużo forsy. On przeżył z rodzicami, bo ojciec też był odemanem. Cała rodzina przeżyła. Ona wyjechała, ta matka dziecka. A jego wykluczyli ze społeczeństwa żydowskiego. No, ale potem miał sklep na Brackiej i mu się dobrze powodziło.

On był bandyta, ten Adam. Do Płaszowa raz dziennie jechała fura z końmi i wieźli chleb do obozu. O piątej jeszcze było ciemno i ten wóz był taki, drabiniasty i jak jechał, to się sypały z tego chleba okruszyny. Myśmy zbierały te okruszki. Idę z koleżanką i mówię – O, jak dobrze, on jest na warcie, on mnie zna, to odwróci głowę. Bo odemani udawali, że nie widzą. Jak mnie sprał tą pejczą! – Jak to? To ty mnie, Adam… – ja mówię – ty mnie? Przecież my się znamy! Jak mnie zlał, to miałam guzy na głowie, jakby rogi mi wyrosły.

Myśmy go ze schodów zrzucali w Feniksie [budynek przy Rynku na rogu z ulicą św. Jana], chodziłyśmy tam na fajfy z koleżankami. I on przyszedł. Byłyśmy w towarzystwie kolegów, już wtedy byłam na studiach. I ja mówię – Słuchajcie, morderca!. Jak go wzięli i zrzucili ze wszystkich schodów tego Feniksa… On się obtarł i poszedł, nawet słowa nie powiedział. Potem drugi raz na Plantach [park okalający Stare Miasto, powstały na miejscu dawnych murów miejskich]. Siedziałam z mężem na ławce i on szedł. Byli z nami męża koledzy ze studiów. I ja mówię – Słuchajcie, dajcie mu wycisk! Jak się na niego rzucili, jak go sprali… Mówię – No, nie musisz okruszków zbierać! Bo ja w Płaszowie to prawie językiem zbierałam z ziemi te okruchy. Nic się nie odezwał. Podobno chciał popełnić samobójstwo, nie popełnił. Potem zapomnieli. Może 5 lat temu, nie wiem, zadzwonili do mnie, że on zmarł. On był młody jeszcze przecież, rok młodszy ode mnie. Ojciec mój, jakeśmy w getcie szli i szedł taki odeman, to mi kazał pluć. – Pluj na niego! Żebyś w życiu z nim nie rozmawiała.

Zaraz po wojnie, to tych wszystkich odemanów aresztowali. Nie wiem, czy na prośbę Gminy Żydowskiej, czy na skutek donosów ludzi, którzy byli w obozie… Niektórzy mówią, że byli i porządni odemani. Ja mówię – Porządni?! Tak, jak UB-ek porządny! Żyd odeman, to był parszywy Żyd. Musiał podpisać, że będzie bił, donosił i że będzie na usługach Niemców. To porządny?! Jaki porządny? Już jest podejrzane, jak cała rodzina przeżyła. Przeszłam 6 obozów i wiem, co to znaczyło przeżyć z rodziną. To było wykluczone. Przecież mnie wzięli oddzielnie, brata oddzielnie, ojca oddzielnie, mamę zastrzelili… Wykluczone żebyśmy byli razem. A oni przeżyli i to całkiem nieźle. Im się świetnie powodziło w Płaszowie. Mieli swój barak, jedzenia potąd… Ja się zgadzam z tym, że dzieci odemanów nie zawiniły, że rodzice robili to, żeby one przeżyły, ale niech siedzą cicho. Niech nie piszą kretyństw, że zdychały z głodu albo, że nic nie wiedziały. Guzik prawda. Dobrze widziały, że tatuś chodzi z pejczą [pejczem].

W każdym narodzie są różni ludzie. Ja mówię: tylko do mnie nie mówcie, że był porządny odeman, ja bym wszystkich skazała od razu. W Płaszowie był taki Chilowicz, który był podnóżkiem u Amona Goetha. Całowali się, Goeth go uwielbiał. I pewnego pięknego dnia na apelplatz [placu apelowym] kazali nam przyjść, leżał Chilowicz, jego żona i dziecko. Goeth wszystkich wystrzelał. Ja mówię, bardzo dobrze zrobił, nie padło na nasze ręce, bo ich załatwił. Syn Chilowicza, 8 lat, taki gówniarz, ubrany w cholewy i z tą pejczą latał.

Ja ledwo przyjechałam, to już się chciałam zapisać do szkoły, tak mi wpoił ojciec: musisz się uczyć. Zapisałam się do szkoły na ulicy Oleandry, ale ponieważ byłam za stara, żeby zacząć od początku, robiłam dwa lata w jednym roku. Bo jak wróciłam, to już miałam 20 lat przecież i zacząć od pierwszej gimnazjalnej, już było troszkę za późno. Jakoś się nadrabiało. Potem sprzedałam jeszcze jeden dom i jeszcze jeden, trochę się ubrałam. Już miałam takie towarzystwo ze szkoły. Po skończeniu szkoły, zaczęłam studiować chemię na U.J. Chodziliśmy się bawić, jak to młodzież, do Feniksa na fajfy. W Bratniaku [organizacja samopomocy studenckiej] na U.J. był pan Chlebowski. On był jakimś przewodniczącym, partyjny nie z tej ziemi. Bardzo mi pomógł, bo załatwił mieszkanie na Czapskich. Pokoik na mansardzie, ale ja byłam przeszczęśliwa. Załatwił mi stołówkę na U.J. A jego koledzy mnie uczyli i starali się, żebym jakoś zdawała wszystko. Bo na chemii miałam kłopoty z matematyką. Moje studiowanie chemii było głupotą, ja raczej byłam humanistką. Co mnie skłoniło do tej chemii, tego nie pamiętam. Ale chyba koleżanka, która poszła. Tośmy razem poszły. Jakoś dobrnęłam, tylko nie mam pracy napisanej. Syn się urodził i już nie dałam rady. Ja nie miałam żadnej pomocy, bo myśmy nic nie mieli. Byliśmy biedni. Mąż studiował, potem pracował w Polfie, zarabiał 700 złotych i ciągle nam brakowało, teść nam trochę pomagał.

Mąż, Adam Silberring, jest inżynierem chemikiem. Urodził się w 1921, ostatnia matura przed wojną. W Bochni. To była bardzo zasymilowana rodzina. Jego ojciec, Samuel, był właścicielem dużej drukarni i domu. Nawet w soboty za interesami jeździł samochodem, opowiadał, a ortodoksyjni Żydzi za nim kamieniami rzucali. Nie zapewnił synom hebrajskiego wykształcenia. Był wierzący, bo nawet po wojnie do synagogi na Nowy Rok chodził, ale nie obchodził wszystkich świąt. Umarł w 1973 roku. Matka miała na imię Rozalia, zginęła w czasie wojny. Mąż ma brata, Ludwika, rocznik 1925. Obydwaj z bratem studiowali na Politechnice Śląskiej, we Wrocławiu. Ludwik mieszka w Szwajcarii, jest profesorem, ma 2 dzieci. Nie mamy z nim kontaktu.

W czasie wojny najpierw ich Niemcy wyrzucili z domu, bo to bardzo piękny dom. Zabrali im samochód, Steiera. Tak że oni z jakimiś walizkami, opowiadał teść, poszli w stronę Lwowa. W międzyczasie ich Niemcy jeszcze gdzieś tam zmuszali do pracy, a potem im się udało dojść do Lwowa. Matka z młodszym bratem wracała po zimowe ubrania do Bochni. Nie mieli ciepłych rzeczy, bo we wrześniu był upał. Płynęła łódką przez San, łódka się przewróciła i ona utonęła, a Ludwika wyratowali i wrócił do Lwowa. Potem Rosjanie ich wywieźli na Ural. Nie pamiętam, jak się ta miejscowość nazywała. Ojciec był jakimś zaufanym polskiej dyplomacji. A mąż zgłosił, że jest kierowcą. Miał prawo jazdy, jeszcze sprzed wojny. Ojciec mówił, że Adam jeździł samochodem, a on płacił za niego kary. Nawet mam takie zdjęcie, gdzie mu podkładał ojciec poduszkę, bo nie sięgał do kierownicy. Bardzo dobrze mu się powodziło, bo woził jakiegoś naczelnika i miał jedzenie. A że w prawie jazdy była pieczątka okrągła, mąż mówił, że, jak okrągła, to dla nich była świętość. A najbardziej mnie śmieszyło, kiedy opowiadał, że jak dostał mleko, to je przywoził w kieszeni. Bo najpierw rzucał mleko, żeby zamarzło, tam było coś ze 40 stopni mrozu. Potem je wkładał do kieszeni i wiózł, a w domu rozpuszczał. I pamiętam, że raz dostali z przydziału jakąś kawę. Biała była, niepalona. Sprzedali jakiejś Rosjance. Potem ta Rosjanka z pyskiem przyszła. Chciała ich bić, że ją oszukali. To się pytają, dlaczego. Mówi – Cholera jasna, gotuję 3 dni i to nie chce zmięknąć! Kupiła jakąś kaszę, ja wiem, co?

Jak wrócili ze Związku Radzieckiego, to pojechali do Bochni, gdzie był dom, kilkanaście pokoi. Ale po wojnie został upaństwowiony, ponieważ tam na dole była drukarnia. Najpierw go Niemcy zabrali, a potem nasi zabrali, Polacy. I teść starał się dostać, choć jeden pokój, bo nie mieli gdzie mieszkać. No i nie chcieli go wpuścić, wyrzucili go. Teść przed wojną był bardzo zamożny i bardzo dużo dawał na Bochnię, nawet na budowę kościoła. Tak że ich w Bochni znali i burmistrz ich pamiętał. Jego ojciec pracował w drukarni teścia. I wystarał się ten burmistrz o przydział na jeden pokój, 15 metrów, bez używalności kuchni, łazienki, ubikacji. Mieszkali tam jakiś czas, potem przenieśli się do Krakowa. Teść był bardzo zaradny i sobie tu otworzył małą drukarnię, razem ze swoim byłym pracownikiem. Zaczął zarabiać i tutaj najęli mieszkanie.

Myśmy się nie znali, bo mąż studiował na Politechnice, a ja byłam na U.J. A poznaliśmy się przez taką książkę. Bo ja, nie wiem skąd, ale miałam podręczniki, które trudno było zdobyć. A koleżanka wiedziała, że je mam i posłała Adama do mnie, jeszcze na Karmelicką, gdzie mieszkałam u Korczaków. No i mąż przyszedł po książkę i tak się zaczęło. To musiało być w 1946-tym. Wyszłam za mąż w 1947 roku, 2 października była 57 rocznica.

Jak dziecko było małe, to mąż się sprzeciwiał, żebym ja poszła do pracy, bo on nikomu dziecka nie powierzy, nie odda. Jak syn był większy, to się uparłam i poszłam do zupełnie nieciekawej pracy, bo tam było pół etatu, żebym mogła pogodzić dom. Jak już syn chodził do szkoły, to ja wstawałam o 5-tej rano, żeby posprzątać, jego wyprawić do szkoły na 8-mą, i szłam na te 4 godziny do pracy. Wracając, odbierałam go ze szkoły. Musiałam ugotować, wyprać, wszystko zrobić. Tak, że mi odpowiadała ta praca. Była w biurze, zresztą przyjemne stosunki miałam. Tam dużo było korzyści wtedy, bo niczego w sklepach nie było, a myśmy mieli bufet na dole i była szynka. To znaczy, nie codziennie. Każdy dostawał przydział, ale miałam szynkę i było co dziecku dać. [Okres socjalizmu w Polsce, to wielkie kłopoty z zaopatrzeniem sklepów, kolejki po mięso, papier toaletowy i inne deficytowe artykuły.] I miałam kartę do stołówki, już później, jak mąż wyjechał na długą delegację, a syn studiował. Tak, że było mi to bardzo na rękę. Chodziłam na koncerty, do kina. Poza tym miałam dużo, dużo znajomych. Graliśmy w bridża [brydża] całymi nocami, prosto z bridża do pracy, mnie prawie w domu nie było. Smutna nigdy nie byłam. Nigdy. Nie dopuszczałam do tego, bo dość miałam smutnych lat. Tak że korzystałam [z życia], gdzie mogłam.

Mój syn Jerzy urodził się 30 maja 1949 w Krakowie. No, ja naprawdę, nic nie miałam, ale dla niego było wszystko. Ojciec mi wpajał, że bez nauki, nigdy nikim nie będę. Przecież, jak szłam do getta, to mi ojciec dał plecak z książkami – bo się będziesz uczyć – powiedział. Jeszcze u Schindlera miałam książki, bo ciągle ojciec mówił, że się mam uczyć. Tak że to wyniosłam z domu i kontynuowałam u syna i u wnuczki. W liceum Sobieskiego mamy na wywiadówce protestowały, żeby nie uczyć rosyjskiego. Ja mówię – Synu, czego się nauczysz, będzie twoje. On pięknie mówi po rosyjsku i mu się to bardzo przydało. A te mamy – Jak się pani nie wstydzi, żeby się dziecko rosyjskiego uczyło?! Jak można dziecku powiedzieć, żeby się nie uczyło?! Nie jestem czerwona, ani nigdy w życiu nie byłam komunistką, ale język rosyjski mi zupełnie nie przeszkadza. Bardzo ładny język, melodyjny. Język niczemu nie winien. I muzykę mają taką piękną. Jak mąż pracował w Rosji i był w Moskwie, jeździłam tam, szliśmy do teatru czy na operę. „Jezioro Łabędzie” to naprawdę przeżycie nie z tej ziemi!

Największe nieszczęście było, jak ja powiedziałam Jurkowi, że nie pójdzie do szkoły. I on płakał. Ja mu chowałam mundurek, jak coś przeskrobał, bo u Sobieskiego trzeba było mieć mundurek. On, biedny, sobie pożyczał od kolegi. Ale wiedziałam, że to jedyne, czym go mogę postraszyć. Tak strasznie chciał chodzić do szkoły. W liceum miał nadobowiązkową łacinę, w domu kultury angielski, a jeszcze chodził równolegle do szkoły muzycznej i grał na skrzypcach, zresztą bardzo ładnie. Już jak był mały, mówił – Ja chcę mieć dwa zawody. Jeden nie wiem jaki, a jeden muzyczny, bo mi się to może przydać”. Zawsze tak mówił. Ale wybiłam mu to z głowy, bo uważałam, że muzyk, to nie jest dla chłopca.

Jurek bardzo się przyjaźnił z Zosią Żeleską. On chodził jeszcze do podstawówki, a ona już była w liceum. Była strasznie zakochana para przez długie lata. Jej ojciec był profesorem na Politechnice we Wrocławiu. No i zawsze mówił – Ja nie wiem, czy Zośka taka głupia, czy Jurek taki mądry. On nie mógł zrozumieć, że oni mają tyle wspólnego. Ona skończyła architekturę. Mieszka w Nowym Jorku i zajmuje się fotografią artystyczną, jest asystentką Horowitza [Ryszard Horowitz, ur. 1939 w Krakowie, fotografik.]. Jak Jurek chodził z synową, to ja mówię – Jurek, żebyś mi tu nie przyprowadzał nikogo bez studiów. W życiu, mowy nie ma, żeby moja synowa nie miała wyższego wykształcenia. No i wreszcie przyszedł i mówi – Mamo, jest po studiach. Synowa skończyła historię na U.J. i jest w tej chwili dyrektorem w VI LO.

Jurek studiował chemię i równocześnie fizykę na U.J. Bardzo szybko zrobił doktorat i wyjechał do Szwecji, 10 lat w Uppsali na uniwersytecie wykładał. Tam się habilitował. Przyjechał, to musiał nostryfikować. Zresztą do dnia dzisiejszego tam wykłada, jeździ do Uppsali raz w miesiącu. Wykładał też w Japonii. Zna 5 języków. W 2000 roku został profesorem zwyczajnym Uniwersytetu Jagiellońskiego. Ja go wypuściłam na szerokie wody, dałam wszystko, co mogłam dać. To wszystko kosztowało. Ale to, że został profesorem to jest jego zasługa, bo tego od niego już nie wymagałam.

Pewnego pięknego dnia, jak był w drugiej podstawowej, przyleciał do domu i mówi – Mamo! Czy to prawda, że ty jesteś Żydka?! Ja mówię – Nie Żydka, tylko Żydówka. – Bo mi koledzy powiedzieli. Jakaś mama kolegi, która nas znała, zresztą ja się nie ukrywałam. Z tym że, niestety, u mnie tradycji nie było już po wojnie żadnych. Tak że on wie, że jest Żydem, ale nic poza tym. Nie zmienił również nazwiska i, jak stale podaje, bycie Żydem nigdy mu nie zaszkodziło.

Mąż pracował w „Polfie” jako szef produkcji, kiedy w 68. spowodowali, że odszedł, jak się zaczęło to z Żydami. Poszedł do „Chemadex-u”, to było biuro projektów. I bardzo dobrze zrobił, bo przynajmniej cały czas siedział za granicą. Oni budowali fabryki kwasu siarkowego. W Rosji, potem w Czechosłowacji. On pracował po emeryturze, chyba jeszcze z 8 lat. Bo był świetnym fachowcem, znał języki i była budowa. Ale Chemadex się rozleciał, mąż wrócił z powrotem do kraju, a ponieważ już był w wieku emerytalnym, to go zwolnili. A ja się strasznie bałam, bo sobie nie wyobrażałam męża w domu. Wiedziałam, że to dla niego będzie wielka tragedia, on był taki czynny, taki pracoholik. Jeszcze dzisiaj bez przerwy dzwonią. Adam powiedz, jak się to robi, jak się tamto robi, ja do ciebie przyjdę z deską, ty mi wykreślisz to wszystko. Zeszłego roku pracował, trochę miał wykładów na AGH. W tej chwili, Bogu dzięki, ma robotę z budową piętra dla wnuczki w naszej kamienicy na Miodowej. Czyta, wszystkim się interesuje. Można z nim rozmawiać na każdy temat. Wprawdzie ja się z nim nie zgadzam w wielu wypadkach, ale już spuściłam z tonu. Szkoda czasu na kłótnie.

Przez lata odmawiałam wywiadów. Kto do mnie dzwonił, to odmawiałam. Ale potem mnie zaczęli przekonywać, że to jest dla historii, żeby pamięć nie zaginęła. Bo jak nas nie będzie, to już nie będzie miał kto mówić, bo już nie będzie nikogo z naszego pokolenia. Tylko drugie, trzecie, które słyszało. To nie jest to samo. Ale ja się łapię na tym, że to, co ja opowiadam, to już nie jest wiernie oddane to, co było. Tak że ja się sama zastanawiam, czy to prawda. To, co ja mówię, czy to rzeczywiście prawda. Jeżeli to prawda, wydaje się niemożliwe, że się to przeżyło. Trudno uwierzyć, że można było coś podobnego przeżyć. Niektóre koleżanki, padały od razu…  Ja, która wyszłam prosto z domu, gdzie naprawdę było wszystko... Może dlatego przeżyłam, że byłam jakoś uodporniona. Ja potem dopiero byłam twarda. Potem byłam, bo musiałam być twarda. Jak wróciłam i dowiedziałam się, że nikt z rodziny nie przeżył.

O Schindlerze gdzieś mówiłam i to było nagrane. Ja nawet o tym nie wiedziałam, dopiero potem się dowiedziałam. Bardzo pozytywnie się na jego temat wypowiadałam, bo uważam, że wart jest tego, chociaż mam dużo przeciwników, którzy uważają, że ja nie powinnam tak mówić, jako Żydówka. Ale uważam, że on tyle dobrego zrobił. Naprawdę, on nas, tak powiem, kochał i wszystko robił, żeby nam osłodzić te chwile. Przede wszystkim nikogo nie zastrzelił, nikogo nie bił, nikogo nie kopał i nikomu „Ferfluchte Jude” nie powiedział. I dostałam taką wiadomość, od pani Erb, przewodniczącej Maximilian Kolbe Werke, że ona chciałaby przeprowadzić wywiad, bo ją bardzo interesuje Schindler. Przyszła tutaj z panem Sową, który był jej prawą ręką na Polskę. Obydwoje już nie żyją. Mówiłam tej pani Erb, że Schindler mnie pogłaskał, posyłał nam bułki, pozwalał nam wyjść, jak kto miał pieniądze, do kiosku spożywczego obok. I nikt nie stał na warcie, wcale nas nie pilnowali. Nikt nie uciekł.

Ukazała się gazeta,  dziennik „Kurze Zeitung”, w Niemczech, we Freiburgu, z tym wywiadem i moimi zdjęciami. No i od tego czasu się przyjaźń wywiązała. Jak pani Erb była w Krakowie, to zawsze do mnie wstępowała. Zapraszała. Z tego Kolbe Werke był też pan, nazywał się Konradi, który przyjechał pewnego pięknego dnia do Krakowa i do mnie zadzwonił. Powiedział, że czytał mój wywiad ze mną i zapytał, czy mógłby się ze mną spotkać. Pytał, czy ja potrafię się z Niemcem w ogóle spotkać, czy nie mam jakiegoś urazu. Umówiliśmy się w Jamie Michalika. Zapytałam, jak go poznam.  A on mówi – Ja mam pani zdjęcie i ja panią znajdę. Proszę siedzieć w pierwszej sali. Przyszedł, bardzo zresztą przystojny i elegancki pan, i przyniósł pełno róż, wielki bukiet, ze 20 albo 30 róż. Podszedł do mnie. Od razu, bezbłędnie podszedł, widocznie ze zdjęcia poznał. Klęknął, dosłownie, ze łzami mi te róże podał. I pyta, czy ja jestem w stanie mu podać rękę? Czy on się może ze mną przywitać? No i ja mówię –

Wprawdzie dotychczas tego nie robiłam, bo jestem Żydówką, a pan jest Niemcem, ale wyjątkowo… i się z nim przywitałam. Też miałam łzy w oczach. To było jakieś 7 – 8 lat temu. No i zawsze już potem przyjeżdżał, co roku, jak najlepszy przyjaciel. Potem mnie zaprosił do Niemiec. Ufundował mi takie wczasy we Fuldzie i się pytał, czy ja zniosę język niemiecki, czy będę w stanie słuchać tego języka. Ale tak jakoś zatarła się u mnie ta bariera nienawiści, jeżeli chodzi o niego. Uważałam go za swojego przyjaciela. Przyjeżdżał, co roku do Krakowa, z racji swojej funkcji. Kolbe Werke jest fundacją, która pomaga chorym, starym. Wszystkim, którzy byli w obozach. On sprawdzał, jak te pieniądze są użytkowane. Co przyjeżdżał, to mi coś przywoził, a jak nie przyjeżdżał, to mi posyłał. Mówię, że nie potrzebuję. A on, że nie jest w stanie się zrehabilitować nawet w jednej tysięcznej części za to, co ja przeżyłam. On był troszkę młodszy ode mnie, ale pamiętał wojnę. Ojciec jego też nie był w wojsku.

Ja potem napisałam do Kolbe Werke, że on jest pierwszym Niemcem, przy którym potrafiłam przełamać tą barierę i podać mu rękę. Pisałam, że jest wspaniałym człowiekiem i gdyby tacy ludzie byli w czasie wojny, to by nie było wojny. Jego żona kazała to przetłumaczyć i mój list wisi w Kolbe Werke. Synowie są dumni z ojca i to wisi u nich w pracy i u niej w domu także. Pisała, że mi dziękuje za to, co ja o jej mężu napisałam. Bo on zmarł jakieś 2 czy 3 lata temu, na raka. Żona napisała, kiedy będzie pogrzeb, żebym przyjechała. Ja tu wpłaciłam, na jego nazwisko, na hospicjum i posłałam to zamiast kwiatów. Naprawdę bardzo przeżyłam jego śmierć. Cudowne były te spotkania. On był jedwabnym człowiekiem.

Czułam się silna zawsze. Nigdy mi nic nie dolegało. Nie przypuszczałam, że mnie w ogóle może coś być. I od jakiegoś czasu zaczęła mnie pobolewać noga. Mamy taką przychodnię dla więźniów przy ulicy Dietla 64, utrzymywaną przez Kolbe Werke, przez Niemców. Poszłam do pani doktor Ślizackiej, zresztą bardzo kochanej i dobrej. Ona od razu zrobiła z tego bardzo poważną sprawę, posłała mnie na badania, na rehabilitację, nawet sprowadziła jakiś aparat z Niemiec I mnie namawiała, żebym z laską chodziła. Nie pomogło. Zaczęła mówić o operacji. W ogóle nie chciałam o tym słyszeć, że ja mogę być operowana. Pewnego dnia zadzwoniła do mnie, że do przychodni przyszło pismo, że Niemcy stworzyli fundację lekarzy i byłych więźniów operują bezpłatnie. Był adres, ja to wypełniłam i posłałam. Przysłali mi termin operacji, ale w Blakenburgu. Napisałam do Niemiec, że bardzo proszę, żeby mnie w Berlinie operowali, bo jest dojazd. No i zgodzili się, ale to trwało prawie pół roku. Umieścili mnie w domu noclegowym, piękny apartament, operacja była dosłownie za 3 dni. Ta opieka! U nas, jeszcze długo bym czekała na takie warunki. Od początku mi przydzielono rehabilitanta, zresztą Polaka i po 3-ch dniach, jak wstałam, to on już był przy mnie, uczył mnie chodzić. No i tam, 7 miesięcy temu, lepiej chodziłam. Teraz niestety chodzę o kuli.

Kiedy moja wnuczka, Magda, miała 3 lata, to ja już z nią leciałam na Basztową, bo tam było przedszkole muzyczne. Potem z nią leciałam na angielski, a potem jeszcze na narty, bo takie miała malutkie narty. Teraz Magda gra na skrzypcach Jurka. Chciałam, żeby studiowała farmację, medycynę, prawo, ale się uparła. – Babciu, to twoja wina, boś ty mnie do tej szkoły zaprowadziła. Sama sobie ukręciłaś bicz. Jest na V roku Akademii Muzycznej, specjalizacja Dyrygentura i Kompozycja i na III roku Socjologii UJ. Ma dyplom Najlepszej Studentki Małopolski i stypendium ministra. Włada wspaniale językiem angielskim i niemieckim, bo ona chodziła do VI LO [liceum językowe w Krakowie], do klasy z wykładowym angielskim. Po ślubie (2003) nazywa się Strzelecka-Silberring. Mąż jest kompozytorem, pracownikiem naukowym Akademii Muzycznej.

Ja zawsze chciałam, żeby Magda w mieszkaniu na Miodowej kiedyś zamieszkała. Na początku, jak ten dom odebrałam, to nie chcieli. Synowa nie chciała. A teraz, kiedy nasz Kazimierz się staje modny i najdroższe mieszkania są na Kazimierzu…Teraz się piętro buduje dla wnuczki. Magda mówi, że chce mieć dużo miejsca, gdybyśmy z mężem potrzebowali opieki…

Przyznam się, że ja na Miodową nie chodzę. Jak muszę tamtędy przejść, to idę dookoła. Nie mogę. Ciągle mam przed oczami mamę, która broni tych mebli… Ja tego nie widziałam, ale w moim umyśle zostało, bo ja sobie to ciągle wyobrażam. I te schody pamiętam, jak zjeżdżałam po poręczy. Ojciec zrobił, są do dzisiejszego dnia, takie kule na poręczach, bo ja zjeżdżałam…

תאריך הריאיון: אוגוסט 2002

המראיינת: טניה אקשטיין

לפני המלחמה

לאחייניתו של הרברט לוין נודע על הכוונה להקים ספרייה לחיים יהודיים ולפיכך פנתה ל-Centropa. דודה הרברט לוין, כך אמרה, הרבה לספר על דברים מעניינים בחייו, דברים שוודאי יעניינו גם אחרים. מיום שנפטרה אשתו, הרברט לוין שהוא כבד ראייה וכמעט עיוור, חי בגפו בדירתו ברובע העשירי [בווינה]. באמצעות העזרה הרבה שמושיטה לו נערה צעירה הוא עדיין שותף פעיל בחיים. ברשותו מכשיר קריאה אלקטרוני המיועד לעיוורים, שאותו הוא מציג בפני. הוא נהנה מקפה, עוגה וחברה ובשמחה רבה מספר על חייו.

סבי מצד אבי נקרא לואי לוין. הוא כבר לא היה בחיים כשנולדתי. אבי המשיך לנהל את העסק של סבא. שלט בית העסק עדיין תלה מעל לחנות לואיס לוין, ומתחת באותיות קטנות בעלים איוון לוין. למעשה ניהל אבא את החנות בשביל סבתא ובכנות אמר לנו: "ילדים אתם רשאים לבחור כל מקצוע, איש מכם לא יקבל את החנות, זוהי עבודת פרך. ב-1914, במהלך מלחמת העולם הראשונה, הוא זומן להתגייס לצבא. מכיוון שלא היה מי שינהל את החנות, הוא זכה בחצי משרה במזכירות המפקדה האזורית, וחצי יום המשיך בניהול העסק.

בימי חול, בימי ראשון ובחגים החנות נפתחה בשבע בבוקר. העסק היה פתוח בכל ימות השבוע ונועד אך ורק לממכר מוצרי טבק ואלכוהול. בשבע בבוקר כבר הגיעו הפקידים, שעבדו בדואר שמעבר לכביש, כדי לשתות בירה. המחזה חזר על עצמו בערב. בתום יום העבודה באו לעוד כוס בירה וכוסית קוֹרְן [הערה- יי"ש גרמני מדגנים]

לסבתי קראו הלנה לוין, אני זוכר שהיא כבר הייתה זקנה מאוד. היא הייתה יהודייה אדוקה אבל מאוד סובלנית. היה לנו בית מרזח והא, קיץ וחורף, יום אחד יום ישבה אצל אח הלבנים. אנחנו הילדים חשבנו שזה נהדר. כל אורח שנכנס, לרוב היו אלה פועלים או איכרים, הכיר אותה. והיא בתורה הכירה את כלי בני המשפחה של אורחי הפונדק: מה שלום הילד, מה עושה האשה, כל הייתה מקבלת את פני הלקוחות שנכנסו. כל אחד לחץ את ידה של הגברת לוין, קצת שאל, קצת ריכל ורק אחד כך ניגש אל הדלפק, שתה בירה לזה עוד כוסית יי"ש והלך. לקוחות שבאו להתנחל במקום, אבא לא אהב, לא היה נהוג להתיישב לשולחן. עמדו ליד הדלפק, ופטפטו. בפונדק של אבא לא היו עימותים פוליטיים. כילדים שמנו לב לעובדה שבפינה אחת עמדו הלאומנים הגרמנים, ובפינה האחרת עמדו הפועלים, הבנאים – הקומוניסטים. ושתי הסיעות שתו בשלום ובשלווה את הבירה והיי"ש שלהן.

סבתי חבשה פיאה, שייטל ובליל שבת נעלמה בלא אומר ודברים. מעל לחנות הייתה הדירה שלה: שני חדרים ומטבח בשרי. למטה, לצד החנות היה המטבח החלבי. כשידעה שהשבת עומדת להיכנס עלתה למעלה הדליקה ובירכה על נרות השבת. היא ידעה שהמטבח שלנו לא כשר. היא תמיד שמחה לקבל את פנינו. לעתים קרובות עלינו לדירה שלה, אבל היא לא באה לדירה שלנו, אף לא פעם אחת, משום שידעה שאצל אמי היא אינה יכולה לשתות אפילו כוס מים, כי אמא לא שמרה על כשרות. איזה סובלנות! היא ידעה שאנחנו אוכלים שינקן, בשר חזיר – מעולם לא אמרה מילה בעניין זה, ולכן כולנו כל כך אהבנו אותה. אני זוכר שבכיס סינרה תמיד היו לה סוכריות קייזר [סוכריות מציצה להקלה בשיעול] שבהן כיבדה אותנו. בחגים עלינו אליה לדירה ובירכנו אותה בחג שמח, אבל לא נשארנו אצלה. השארנו אותה לבד, כי היא התפללה. בשנים האחרונות אפילו הלכה לבית הכנסת. בת דודתי אילזה, בתה של דודתי צילי מברלין גדלה אצל סבתא ודאגה לה. אילזה גם עזרה בחנות בשעות הצהריים וכשאבי עזב את החנות; היא עבדה בעסק וטיפלה גם באמי.

אנחנו גדלנו באוסטרודה (Osterode) שבמזרח פרוסיה. עיר הממשל הקרובה ביותר הייתה אלנשטיין (Allenstein). אוסטרודה הייתה פנינת האגמים המאזוריים. הדירה שלנו גבלה באחד האגמים. זה היה אגם דרווקיה (Drweckie). האגם נפתח לשרשרת של אגמים ועם ספינת הטיולים אפשר היה לשוט מאוסטרודה עד לאלבינג (Elbing) השוכנת על שפת האוסטזה. את זה עשינו פעם יחד עם אמא.

באוסטרודה לא היו חנויות כשרות, באזור לא התגוררו יהודים רבים. אבל לאחד הקצבים הנוצריים היה קרש חיתוך כשר. מאחורי החנות הייתה לנו חצר קטנה, שם תמיד התרוצצו איזה תרנגול הודו או איזה אווז. כאשר סבתא נתקפה רעב ורצתה מיד לאכול, הכניסה את תרנגול ההודו או את האווז לתוך סל עם מכסה ואנחנו הילדים נאלצנו ללכת לרב, כדי שישחט את החיה שחיטה כשרה. בשבילנו זה היה נורא ואיום. כשהוא החל להשחיז את הסכין, יצאנו החוצה ולא יכולנו להסתכל מה קורה בפנים. אחרי השחיטה, הוא תפס את החיה בין הרגליים, מרט שתיים או שלוש נוצות בצוואר ובעזרת חתך אחד שיסף את גרונה. זה היה מראה זעזע! היינו צריכים להביא לסבתא את החיה בלי טיפת דם. סבתא נפטרה בשנת 1929, ומחצית מתושבי המקום הלכו אחרי ארונה. אבא אמר עליה קדיש במשך שנה שלמה.

אבי, איוואן לוין נולד באוסטרודה ב-1880. היו לו אח ואחות. אחיו ארתור לוין עזב את גרמניה בצעירותו. הוא אמר לאמא שהוא אינו רוצה להמשיך לנהל את החנות והוא היגר לדרום אמריקה. באניה פגש מישהו ששאל אותו: "תגיד, אתה לא במקרה לוין הצעיר מאוסטרודה? אני אחיו של קמניצר (Kammnitzer), ראיתי אותך בבית הכנסת." למשפחת קמניצר היה עסק לדברי עור באוסטרודה. והוא המשיך, "אם אתה רוצה אתה יכול להתחיל אצלי כחניך בחנות התכשיטים שלי וללמוד צורפות." לא חלף זמן רב ודודי היה לשותף בחברה. ומאז העביר באופן קבוע סכומי כסף באמצעות אחד מחבריו לעסקים. בכל חודש שלח כסף בשביל סבתי, אבי ובשביל האחות שהתגוררה בברלין. פעמיים בשנה קיבלנו שק עם פולי קפה שאותו הביא עמו מכר שהיה רב חובל בחברת האפאג לויד [נתיב ימי המבורג-אמריקה]. השקים הגיעו לנמל המבורג פטורים ממכס והוא דאג לשלוח אותם אלינו. לקחנו לעצמנו את כמות הקפה שצרכנו ואת היתר מכרנו לבעלי חנות הקפה הסמוכה במחיר סביר. הודות לדוד יכולנו איכשהו להתקיים עד הסוף. היו לו שתי בנות ובן ובאחת הפעמים הגיע לביקור באוסטרודה עם שתי בנותיו. הבן כבר ביקר בבית הספר לדיפלומטים. הדוד הגיע עם הילדות ואומנת שחורה. אני ואחי היינו המומים: ללכת לטייל ברחובות אוסטרודה עם אומנת שחורה! אנחנו מחינו בכל תוקף, כי אנחנו התביישנו. הדוד התגורר במלון כי הורגל לטבול באמבט בכל בוקר. את זה לא יכולנו להציע לו בדירה שלנו.

לאחות אבי קראו צילה לוין. היא התגוררה בברלין והייתה נשואה לאדולף שיידמן (Scheidemann). לבני הזוג היו שתי בנות, אילזה ואלה. אילזה הייתה נשואה לבנו פוטליצר (Benno Pottlitzer) שעסק בשיווק מוצרי טקסטיל. שניהם נרצחו באושוויץ ב-1943. [מקור: ספר הזיכרון ליהודי ברלין קרבנות המשטר הנאצי -  Gedenkbuch Berlins der jüdischen Opfer des Nationalsozialismus. 'Ihre Namen mögen nie vergessen werden.']

אמי, ברטה לוין לבית גוט (Guth) נולדה ב-1890בשטרגרד ((Stargrad הפרוסית שבמדינת המחוז פומרניה. הדוד מקס, אחיה של אמי היה נשוי והיו לו שתי בנות. אצלו בילינו חופשה אחת. הוא התגורר בלנדסברג (Landsberg) והיה לו עסק למוצרי טקסטיל. הייתה לו מכונית עם נהג שנסע אל האיכרים וגבה מהם את התשלומים. באותם ימים נהגו לקנות כמעט הכול בתשלומים. את הסבתא ראינו רק פעם אחת ויחידה. שמה היה גוט, את שמה הפרטי אני לא זוכר. היא גרה אצל הדוד מקס והיה לה חדר עם חלונות מסורגים כי היא הייתה חולת ירח, הייתה לה איזה מחלת נפש. בשבילנו הילדים זה היה נורא. זה גם לא התאים לאמא ואנחנו הילדים השתעממנו. ואז אמר לנו הנהג שנלך לדוד ונבקש ממנו כסף לשוקולד. והדוד לא היסס לרגע ונתן לי ולאחי, לכל אחד מאתנו מרק אחד.

רחל, אחותה של אמא גרה אצלנו. גם היא נולדה בשטרגרד הפרוסית. ב-1920 היה משאל עם וכל מי שראה את עצמו כגרמני, קיבל מגרמניה קצבה קטנה. הדודה רחל בחרה בגרמניה. אבי הזמין אותה לבוא להתגורר אצלנו. אבל לימים היא הייתה בשביל אבא כמו סמרטוט אדום, כי היא לא שילמה לנו אף פרוטה. את הקצבה המלאה שלה הפקידה בחשבון חיסכון. היא ישבה אתנו לשולחן, אכלה אתנו ובאה אל אבא בטענות שאבא מבזבז את כספו, כי אבא היה נהנתן קטן. הוא אהב דליקטסים והלך בעצמו לקנות מצרכים לארוחת הערב. והוא הביא סלמון מעושן ובחר את הטובות שבגבינות. בעניין זה לא הרפתה ממנו. כך זה נמשך במשך שנים ואבא שתק. עד שיום אחד ביקש ממנה לעזוב. היא עברה לבית האבות היהודי באלנשטיין. שם ביקרנו אותה מפעם לפעם. ישבנו חצי שעה וכשנפרדנו ממנה, ניגשה אל התנור, הייתה לו מעין מגירה, והוציאה שני תפוחי עץ מקומטים שאותם נתנה לנו הילדים.

הורי הכירו בעיר דנציג באחד החגים היהודיים. אבא למד בדנציג ניהול מנסרה ואמא עבדה בחנות לכלי חרסינה. אחר כך הלכה אמא בעקבות אבא ועברה לאוסטרודה. ב-1915 נישאו וב-1917 נולדתי אני. לפני נולדה ילדה שנפטרה. אחי ורנר נולד באוקטובר 1920.

לעובדה שהיינו יהודים לא הייתה כל חשיבות באוסטרודה. כשמישהו מהתושבים ידע שביום המחרת חל חג יהודי, הוא בא אל מר לוין לחנות עם בקבוקון ואמר: "מר לוין, בשבילי בבקשה רבע [ליטר], כי מחר הרי סגור אצלך." בימים נוראים סגר אבא סגר את החנות. וכשאבא חבש צילינדר לראשו היה חג. הוא שמר על ימים נוראים. הוא ידע להתפלל, הוא ידע לקרוא בתורה משום שזכה לחינוך יהודי. אמא שלי לא ידעה כלום. אבל גם היא הלכה לבית הכנסת בראש השנה. היא ישבה למעלה בעֲזָרָה עם הנשים האחרות, וחברה טובה תמיד ישבה לצדה. פעם אחת אמרה אמא לחברתה: "תגידי לי זלמה, את יכולה להראות לי איפה קוראים?" זלמה לקחה את המחזור מידה של אמא, דפדפה בו ואמרה: "אם בראש השנה את קוראת במחזור של פסח, לא תמצאי איפה בדיוק קוראים." לאמא לא היה שמץ מושג, אבל היא הייתה יהודייה בהכרתה.

ביישוב שלנו לא היה בית ספר יהודי. בכיתה היו 24 ילדים מתוכם שניים יהודים. להורים של הילד השני הייתה חנות נעליים, קראו לו יעקבי (Jacoby). פעם בא הרב אל אבי, אני עוד הייתי בבית הספר העממי, ואמר לו: "אתה יודע שהבן שלך משתתף בשיעורי הדת של הנוצרים?" אבא דיבר עם מחנך הכיתה וזה אמר לו: "אני מעריך מאוד את כבוד הרב, אבל האם לדעתו יש הבדל בין הברית הישנה של הנוצרים ובין התנ"ך היהודי? עד הכיתה הרביעית אנחנו מלמדים את הברית הישנה, כמו הרב. ואם שני הילדים באים אלי ואומרים לי שבמהלך השעה הם משתעממים בחצר בית הספר, למה שלא ישבו אתנו?" אבא קיבל את דבריו בהבנה.

בית הכנסת באוסטרודה היה גדול למדי. יהודים מכל הסביבה הגיעו לאוסטרודה לחגים הנוראים ולפסח. עברית למדנו בבית סמוך לבית הכנסת. לשיעור הגיעו שבעה או שמונה ילדים, לא יותר. ואחת לשבוע בא הרב לבית הספר ולימד תנ"ך. רב המקום, הד"ר מנהיים היה רב שלא היה שני לו באף קהילה יהודית. פעם בשנה בא יו"ר הקהילה היהודית בלוויית שני מורים על מנת לבדוק איך מתנהלים שיעורי הדת אבל הרב תמיד קיבל התרעה מראש, נתן לכל אחד מאתנו ספר ביד ואמר: "אתה תקרא מכאן, ואתה תקרא מכאן. מה שאתה לא יודע תכתוב למעלה בעיפרון." שניים נבחנו ואז יו"ר הקהילה תמיד שב ואמר: "מר מנהיים, אנחנו רואים שההוראה טובה." ולא היה אף ילד יהודי שלא זכה בציונים טובים בשיעורי הדת.

באחת הפעמים שאל אבא את הרב: "מר מנהיים, איך אתה עושה את זה שכל התלמידים היהודיים זוכים לתעודות טובות?" והרב ענה לו: "מר לוין, מה אומר ומה אדבר, אינך חושב שזאת תהייה בושה וחרפה אם ילד יהודי יקבל פחות מטוב מאוד?" את הרב מנהיים פגשתי שוב בישראל. בנו היה רופא שלקח את אביו אתו לפלשתינה.

היו לנו מכרים רבים, הבית היה בית פתוח. אבא הרגיש טוב רק עם בערב התכנסה אצלנו חבורת אנשים. אמא לקחה אותנו פעם הצדה ואמרה: "ילדים, אני רוצה לומר לכם משהו. כל אחד מתפלל לאלוהים שלו, לאלוהים שמות רבים. לאחד קוראים אללה, לשני יהוה ולשלישי קוראים ישו. ובסוף הכול נפגש שם למעלה, כי יש רק אלוהים אחד ויחיד. שמות רבים לו, אבל יש רק אל אחד! ואת זה עליכם לכבד." כך חינכו אותנו. לימי הולדת הורשינו להזמין ילדים, ולא היה חשוב אם היו אלה ילדים יהודיים, קתולים או פרוטסטנטים. חברי הנס, היה כמובן תמיד נוכח.

הייתה לנו דירת חמישה חדרים גדולה ומרווחת שהייתה מורכבת מחדר גברים, פינת אוכל, חדר אוכל ששימש אותנו רק בחגים כאשר התארחו אצלנו משפחות מיודדות מן הסביבה עם ילדיהן.

משפחת הירשפלד התגוררה בקרבת מקום, ביישוב ליבמיהל (Liebemühl). הייתה להם חנות טקסטיל ענקית. שני הבנים ביקרו בגימנסיה באוסטרודה. אחרי מלחמת העולם ה-I הרכבת לא נסעה על פי לוח זמנים קבוע. הואיל והבנים נאלצו לנסוע ברכבת שתי תחנות, אמא הזמינה אותם להישאר אצלנו עד שהרכבת שבה לנסוע על פי לוח זמנים מסודר. בתמורה אמא לא לקחה כסף ממשפחת הירשפלד. אני רציתי להינשא לבתם, ליזלוטה הירשפלד. ביישובים הקטנים קראו לזה שידוכים. ידו של הרב תמיד הייתה בדבר, אבל בשביל ליזלוטה הוא מצא בחור מאוד דתי. אביו היה בעל זיכיון הדיג בשביל כל האגמים המאזורים. ליזלוטה הציגה בפני אמי את החתן המיועד ושאלה אותה מה דעתה עליו. ועל זה ענתה אמא: "לוטי, הבחור מאוד מוצא חן בעיני, הוא אדם נחמד ומטופח, משכיל מאוד, אבל אם תתחתני אתו עלייך לדעת שתצטרכי לשמור על בית כשר. זה שם המשחק. כל השאר לא מעניין אותו, אבל את חייבת לנהל בית כשר." וליזלוטה ענתה לה: "דודה ברטה, את זה אני מוכנה לקבל על עצמי. הוא מוצא חן בעיני, ואני אנשא לו." הרב השיא את השניים בבית הוריה. החתונה הייתה נהדרת. הייתה חופה, ואני זכיתי לראות אותה. אבא הפך את החדרים הקטנים לבר ולימד את המלצרים להכין קוקטיילים. ארבעה נגנים ניגנו. יחד עם המוסיקאים חזרנו הביתה ברכבת הראשונה של בוקר המחרת. ברכבת ראיתי שמתחת לדש הבגד של המוסיקאים היו נעוצים צלבי קרס, מוסיקאים יהודיים לא היו באזור.

ואבא שאל את המוסיקאים: "אלוהים אדירים, מה יקרה לכם אם ייוודע שניגנתם בחתונה יהודית?" והם: "מר לוין, בלעדי החתונות היהודיות היינו גוועים ברעב. תראה מה נתנה לנו הגברת הירשפלד לדרך, ארגזים מלאי אוכל. גם אנחנו צריכים לחיות, צלבי הקרס לא משביעים אותנו." זה היה ב-1935, אני הייתי בן 18.

חיי הנישואין של אדולף הירשפלד היו מאוד אומללים. לעתים מזומנות עזרה אמא בחנות של המשפחה, אבל אשתו של אדי התנגדה. היא אמרה: "הכל טוב ויפה, אבל אני לא סובלת שזרים יבחשו בקופה שלנו." אמא כבר לא רצתה לחזור לשם, אבל כשהגברת הירשפלד הייתה על ערש דווי אמא בלתה לצדה את שלושת הימים האחרונים לחייה, עד שעצמה את עיניה, ומאז לא שבה לשם. לימים התכוננתי לצאת ל'הכשרה' ליוגוסלביה וקיבלתי רשימה של דברים שעלי לקחת אתי. בגדים חמים, מגפיים, בגדי קיץ, אבל כבר לא היה לנו כסף. אמא הייתה אובדת עצות ולמרות הכול נסעה לליבמיהל לאדי הירשפלד והראתה לו את הרשימה. ואדי פשוט אמר לה: "דודה ברטה קחי כל מה שאת צריכה. עדיף שתיקחי את זה את, לפני שמישהו אחר ייקח לנו את זה!"  

היה לי חבר שהיה לי כמו אח, הנס שאלר (Hans Schaller) שאותו מאוד אהבתי. משפחת שאלר חיה בתנאי דוחק נוראיים, האב החורג היה שתיין, האב הביולוגי נפל במלחמת העולם הראשונה. הגברת שאלר עבדה כמנקה בסניף הדואר, והבת הבכורה הייתה המשרתת בביתנו. המשפחה התגוררה בפאתי אוסטרודה. שם אפילו לא היה חשמל. בערב חג המולד נסעתי אליהם והם האירו את הבית בעששית נפט, שלושתנו ישבו סביב עץ האשוח: הגברת שאלר, 'אחי' ואני. ישבנו ופטפטנו וכשהגיעה השעה אני חזרתי הביתה והם הלכו למיסת חג המולד. הנס ואני תמיד החלפנו בכריכים שהבאנו לבית הספר. לו היה לחם מרוח בשומן חזיר ולי כריך עם נקניק. כשחזרתי מבית הספר זרקתי את הילקוט ורצתי להנס עוד לפני שהכנתי שיעורי בית. על הכיריים הקרים, להם עוד לא היה תנור פחמים, עמדו סיר עם שומן חזיר וקנקן פח עם תחליף קפה. כל אחד לקח לעצמו פרוסת לחם, מרח אותה בשומן ושתה תחליף קפה קר. זאת הייתה ארוחת הצהריים שלנו, וההנאה הייתה מלאה. בחוץ היו גבעות חול ממשרפות הלבנים. שם יכולנו לבנות טירות ולפני החורף בנינו מקפצת סקי. זו קפאה תחילה ואחר כך כשהחל לרדת שלג המקפצה הייתה מוכנה לפעולה.

הנס נאלץ להצטרף לתנועת הנוער ההיטלראי, שאם לא כן לא יכול היה להתייצב לבחינה ההסמכה כחניך אופה. הוא הצטרף לתנועת הנוער ההיטלראי אבל לא היו לו מדים ולמסדר הגיע בבגדים אזרחיים. המפקד השתולל: "הנס שאלר, בשבוע הבא אתה מתייצב למסדר לבוש מדים מכף רגל ועד ראש." הנס אמר שאין הדבר באפשרותו כי לאמו אין כסף. בשבוע שלאחר מכן התייצב במדים. הוא הודיע בקול רם שאת המגפיים נתן לו היהודי יעקבי ואת החולצה והמכנסיים היהודי יבלונסקי. המפקד זעף, אבל הנס הסביר בשלווה: "לאמי אין כסף והיא נאלצה לקנות בהקפה. ובהקפה היא יכולה לקנות רק אצל יהודים. הנס עבד במאפייה באוסטרודה שאפתה בשביל הצבא את כל הלחם. כל השנים נשארנו חברים והוא אפילו ביקר אותנו בבית לבוש מדים ועונד צלב קרס. הוא נשאר כמו שהוא היה, עד יום מותו. הוא נאלץ להתגייס לצי ונפל במלחמה.

בתום הלימודים בבית הספר העממי דחקו בי הוריי ללכת לגימנסיה. בבית הספר העממי הייתי תלמיד מצטיין. נגד רצוני הלכתי לגימנסיה. אני רציתי להישאר יחד עם הנס שנשאר בבית הספר העממי. בגלל הגימנסיה היה עליי להיפרד ממנו. עמדתי בהצלחה בבחינת הכניסה לגימנסיה וגם סיימתי בהצלחה את לימודי השנה הראשונה. בשנה שלאחר מכן נוספו למערכת הלימודים צרפתית ולטינית וזה היה הסוף בשבילי. נשארתי כיתה ולא רציתי לחזור לבית הספר. אבל נאלצתי ללכת עוד שנה וזהו זה. אבא שלח אותי לבית הספר למסחר, ולפתע פתאום הייתי תלמיד למופת. זה התאים לי: קצרנות, ניהול ספרים, כתיבה במכונה, מכתבים עסקיים, בזה הייתי טוב.

עם עליית היטלר לשלטון

1933 הייתה השנה הראשונה שלי בבית הספר למסחר. באחד הימים זימנו את כל התלמידים באולם על מנת להקשיב ברדיו לנאום של הינדנבורג שבו הציג את היטלר. המחנך שלי קרא לי ואמר: "מצטער הרברט, גם אתה חייב להצטרף. כשכולם יקומו להצדיע במועל יד, אתה תישאר בשקט במקומך, אתה לא מצדיע, שכן זה עלול להיחשב לקריאת תיגר. ואז אני לא ערב לכך מה עלול לקרות." כשחזרתי לכיתה מצאתי על שולחני פתק ועליו כתוב: 'כרטיס חינם לירושלים, ולעולם לא בחזרה!' בתו של בעל חברת תובלה חטפה לי את הפתק מן היד והניחה אותו על שולחן המורה. הוא קרע אותו והשליך אותו לסל הניירות. לפני תחילת שנת הלימודים השנייה קיבלו הורי מכתב שבו נאמר שהנהלת בית הספר מצטערת אבל חברת בית הספר אינו יכולה לסבול ילדים יהודיים.

אחי היה תלמיד למופת. פעמיים קרא את רשימת הפעלים יוצאי הדופן בלטינית וכבר הוא ידע אותם על בורים. שלוש שנים ביקר בגימנסיה ואז המנהל זימן אליו את אבי ואמר לו: "מר לוין, אני מצטער שעליי לסלק מבית הספר תלמיד שכזה, אבל מלמעלה קיבלתי הוראה שהגימנסיה אינה יכולה להחזיק בתלמידים יהודיים." מאותו יום והלאה ישב אחי בבית. לימים הגיע לבעל חווה יהודי שהכין ילדים יהודיים לעלייה לפלשתינה. לא דובר בעזיבה, זה היה רק מסיבות תעסוקתיות. אבל שם נדלק אחי לעצם הרעיון לצאת לפלשתינה.

אבא דיווח לדוד בברזיל שאין לי מקום הכשרה ושאחי וורנר נאלץ לעזוב את בית הספר. הדוד ענה שינסה לדאוג לכך שוורנר יגיע לאנגליה ושם ימשיל בלימודיו. היה לו חבר לעסקים בלונדון, וזה השיג בשביל ורנר אשרת כניסה לאנגליה, השנה הייתה 1937. באנגליה עמד בבחינות הבגרות והחל בלימודי פדגוגיה. ואז הצטרפו האנגלים למלחמה והוא נשלח למחנה מעצר באי מן. אבל גם משם המשיך את לימודיו בהתכתבות. הוא התנדב לצנחנים. הצטרף לכוחות הפלישה הראשונים וצנח ב-דינקירכן ((Dünkirchen, מאחורי הקווים הגרמניים. שם חווה את סוף המלחמה ואפילו עבד כמתורגמן. בתום המלחמה זב לגרמניה, שם התחתן ועסק בהוראה. הוא נפטר באנגליה בשנת 1997.

בילדותי ועד 1933 לא ידעתי מהי אנטישמיות.  חברי הקהילה היהודית חשבו ששום דבר לא יכול לקרות להם, הם הרי גרמנים.

היינו אזרחים שדתם יהודית. זה היה בעצם בעוכרם של רבים.

ב-1933, אחרי שהיטלר תפס את השלטון, סיורי השיטור לוו תמיד באנשי SA [פלוגות הסער], משום שה-SA לא סמכה על המשטרה. כל השוטרים באו משורות הרייכסווהר, צבא מקצועי שחייליו שרתו שתיים עשרה שנים ובתקופת השרות זכו להכשרה בתחום הפקידות. בתום שתים עשרה עברו נתקבלו לעבודה בדואר, במכס או במשטרה. האנשים האלה לא ידעו דבר וחצי דבר מהי אנטישמיות, לא אחת קרה שלמדו יחד עם אבי בכיתה אחד. באוסטרודה לא היו יהודים שהוטרדו [בגלל יהדותם], שם זה לא עלה על הדעת.  

ב-1934 נאלץ אבי להחכיר את החנות. איש כבר לא נכנס אליה, משום ששני אנשי אס. אה עמדו בפתח כדי לפקח על הבאים ויוצאים בחנותו של היהודי. שני אנשי האס. אה. לא היו מן היישוב שלנו. אין לימושג מאין הביאו אותם. כל אנשי האס. אה היו זרים. אבא הלך אל מטה המפלגה הנאצית ואמר להם שברצונו להחכיר את החנות. מלצר מאלבינג (Elbing) חכר את העסק. הוא לא רצה לראות את ספרי החשבונות אלא לבחון את תנועת הלקוחות במהלך יום אחד, כדי להחליט על גובה התשלום שיהיה מוכן לשלם לאבא. כמו שאמרתי איש כבר לא נכנס לחנות! זו הייתה רמאות לשמה. אחרי שהאיש חכר את החנות, יום ולילה שרצו שם כול אנשי האס. אה., המטבח נהפך לבית אוכל. המלצר שירת את האנשים בשעות היום ואשתו בלילה. תודה לאל שסבתי נפטרה עוד לפני שהנאצים עלו לשלטון, היא כבר לא הייתה צריכה לחוות את זה.

הורי כבר לא יכלו לשלם את שכר הדירה ואנחנו עברנו לגור בפאתי העיר. המזל שלנו היה אחיו של אבא, שהמשיך לשלוח לנו כסף מדי חודש בחודשו.

במשך שנה שלמה הייתי מובטל מעבודה. בימי ראשון רכבתי באופניים להנס, גם אם לא ידעתי האם הוא בבית. אבל ידעתי שמתחת לשטיחון בכניסה מונח המפתח. נכנסתי, התיישבתי לצד החלון, היה להם רק חלון אחד שפנה לחצר. ליד החלון עמד מכשיר הרדיו, כיוונתי לתחנה של רדיו וורשה, כי ידעתי שבכל יום א' הם משדרים קונצרט יפה. שם יכולתי לתת דרור לנפשי. ידעתי שלא יעונה לי כל רע משום שבסביבה היו אך רק פועלים, קומוניסטים וסוציאל דמוקרטים.

ואז מצא לי הרב משרת חניכות בחנות מכולת. אני גם רציתי לעזוב את הבית כי ראיתי שלהורים כבר אין מה לאכול. אבא נסע אתי אל בעלי החנות, אבל כשהתברר שעלי לחלוק חדר עם בנה של המשפחה שהיה מעורער בנפשו, אבא החזיר אותי הביתה. כעבור חודשים מעטים סידר לי הרב מקום חניכות כאופה. הייתי מאושר, חברי הנס היה אופה, ולכן גם אני רציתי להיות אופה. החלום שלי היה לעשות מה שהוא עושה, שכן אנחנו היינו חברים בלב ונפש.

האופה היה יהודי, אבל במאפיה עבד נאצי שרק חיכה שהעסק ייפול לידיו בהליך האריזציה. הורי נאלצו לשלם עבור מגורים וביגוד, את הכביסה המלוכלכת שלחתי הביתה בדואר ולאכול אכלתי אצל מכרה. בימי ראשון רכבתי אל האיכרים בכפרים הסמוכים בלוויית בחור צעיר שהכרתי. ידענו שאצלם לא יעונה לנו כל רע.

פעם אחת סיפר לי שבקרבת קניגסברג יש ארגון ציוני וביום ראשון אחד רכבנו לשם. שם נתנו הרצאות, שם שרו ורקדו – זה מצא חן בעינינו.

נרשמנו כחלוצים. אמרו לנו שנקבל הודעה מתי נוכל לצאת להכשרה.

כעבור שבועות מעטים התחילה ההכשרה. נסענו לשלזיה העילית כדי לעבוד בחקלאות אצל האיכרים ולהתכונן לחיים בפלשתינה. נסענו לכפר. נפגשנו בחנות של יהודים. אני נשלחתי לאיכר שהיה לו גם פונדק. נתבקשתי להאכיל עשרה שוורים לפיטום ולשמור על נקיון הרפת. פחדתי מהשוורים אבל האיכר אמר לי ששוורים לפיטום טובים כמו כבשים. עשיתי את עבודתי. על כל מכירה קיבלתי מן  הלקוחות 10 מרקים דמי פיטום, משום שטיפלתי והאכלתי את השוורים. הייתי מאושר.

באחד הימים קרא לי האיכר לבוא לפונדק והודיע לי שלא אוכל להישאר אצלו, משום שלקוחותיו איימו שיפסיקו לבוא לפונדק כל עוד הוא מעסיק יהודי. לפרידה נתן לי האיכר סיגר ואמר לי: "אני יודע מה אתה מרגיש, ואני יכול לתת לך רק מה שיש לי. בכל שנה אני מקבל מבני חפיסת סיגרים, ואת הסיגר הזה אני רוצה לתת לך לדרך. אם יהיה לך קשה על הלב, קח את הסיגר ותחשוב על כך שלא כל הגרמנים הם כאלה כמו שאתה חושב עכשיו."

מצאתי איכר אחר בגולניץ ((Golenic שבשלזיה העילית. בקבוצה המקומית הרגשתי נוח מאוד ושם הכרתי את אלפרד רוזטנשטיין ((Rosettenstein. הוא היה ראש הקבוצה, ציוני מושבע שהגיע מפרנקפורט על נהר אודר. לימים התגורר במושב בפלשתינה. בוקר אחד הגיעה הודעה בדבר פירוק הקבוצה ומשלוח האנשים להכשרה ביוגוסלביה.

נסעתי הביתה, השנה הייתה 1937. אבא הגיש בשבילי בקשה לדרכון וכעבור שמונה ימים הדרכון היה מוכן. לפרידה אמר מפקח המשטרה לאבא: "אני מאחל לבנך אושר, מזל והצלחה בחיים, שילמד משהו אחר ממה שיש לנו עכשיו כאן."

כל חברי הקבוצה כבר היו ביוגוסלביה, אני הייתי היחיד שהצטרף בנפרד.

בסובוטיצה (Subotica) בגבול יוגוסלביה הונגריה היו לברון היהודי גוטמן מספר רב של חוות ושטחים נרחבים. הוא העמיד לרשות תנועת החלוץ הגרמנית חווה גדולה לעיבוד ובתנאי שימשיכו להעסיק את המפקח ההונגרי והאריסים היוגוסלביים. אנחנו מנינו 120 בחורים ובחורות. הוטל עלינו לטפל בגפנים ולעבד את השדות. במשך שנה שלמה עבדתי עם שני סוסים ומכאן גם האהבה הגדולה שלי לסוסים, שלא מרפה עד היום. בשנה השנייה הייתי פרק זמן קצר במטבח ואחר כך במאפייה. תנור האפייה היה בחוץ והובער בעצים. אני הייתי צריך לבקע עצים, להבעיר את התנור, לנקות את התנור מן הגחלים ורק אחר כך להכניס את הלחם. זו הייתה עבודה קלה, חמש או שש שעות ביום. היה חשוב שתמיד יהיה לחם. אלה היו השנתיים היפות ביותר, שנתיים נטולות דאגות בחיי.

זמן קצר לאחר שהגעתי ליוגוסלביה שלח אחי להורי אשרת כניסה לאנגליה. בינואר 1939 הם הגרו לאנגליה. באמצעות החברה האנגלית שאתה עמד בקשרים דאג הדוד מברזיל להורים גם סידר להם דירה. אבל ב-1942 הדוד נפטר. הקשר עם דרום אמריקה נותק לחלוטין. הורי נפטרו בשנות הארבעים עוד במהלך המלחמה. אבא קבור ב-הול (Hull) ואמא בנוטינגהם ((Nottingham אבל אני לא יודע בדיוק איפה, באיזה בתי קברות.

אחרי שנתיים ביוגוסלביה הוצע לנו להגר לפלשתינה בעליה בלתי לגאלית. הצעה שתחילתה בהרפתקה. למשך שמונה ימים נאלצנו לרדת למחתרת ביוגוסלביה. הייתה לנו אשרת כניסה לאקוודור. בפראג היו קונסול יהודי של אקוודור; צעירים יוגוסלביים שהיו יחד אתנו בהכשרה חצו את הגבול לצ'כוסלובקיה בעזרת הדרכונים שלנו והלכו אל אותו קונסול בפראג. הוא החתים את הדרכונים באשרות כניסה לאקוודור ובתנאי שנשמיד את הדרכונים מיד עם העלייה לאנייה, כדי שלא נסכן אותו. באותה הזדמנות אורגנה היציאה מיוגוסלביה לאקוודור לעוד 500 חלוצים מ'צכוסלובקיה. לסוצ'אק (Suchak) [היום בקרואטיה] הגיע מישהו מהקהילה היהודית והודיע לנו שהצ'כים נעצרו בגבול. הם נכלאו בקרונות רכבת חתומים ואין יודעים מה הגרמנים מתכוונים לעשות אתם. עוד אמר שאנחנו רשאים ללון על שקי קש בבית הכנסת ולהישאר עד שיגיעו הצ'כים. במשך למעלה משבוע גרנו בבית הכנסת. איש לא הורשה להתקרב לחלון, או לצאת לחדר המדרגות. הקהילה דאגה לנו לספרים ואפילו למשחקים. ואז הגיע הרגע. הצלחנו לשחד בכסף את מפקח המשטרה בסוצ'אק, ורק בידיעת רב החובל והמלחים עלינו על סיפון האנייה גלילה והסתתרנו בחדר המכונות. כשהגיעו הצ'כים, הרכבת עם הקרונות החתומים נכנסה עד לתוך הנמל, עד לרציף שבו עגנה האנייה. זו הייתה הדרך היחידה שבה יכולנו להגניב את הצ'כים.

במחסני האנייה הכינו עבורנו מיטות קומתיות – שלוש קומות – אבל בצפיפות רבה. אם נשכבת על הבטן היה עליך להישאר שכוב על בטנך. האוויר היה נורא. בערב כבר הגיע השליח, הוא היה מפלשתינה. בכל מהלך המסע בים התנדבתי לשמירות לילה וביום יכולתי לישון בתאים של הבנות, שהיו הרבה יותר נוחים. וגם השירות והאוכל היו טובים יותר. כרזרבה העלינו לאנייה פרה חיה. שחטו אותה כבר ביום השלישי למסע. קצב משלנו חילק את הפרה ותלה את חלקיה לפני המטבח. בלילה היינו אמורים לשמור שאיש לא יגנוב אותם. לפתע, באמצע הלילה הופיעו המלחים עם סכין מטבח גדול. אחד מהם ניגש אל הבשר וחתך לעצמו חתיכה. אחריו הופיעו כל האחרים, ואנחנו פחדנו מהם. לבסוף הם הזמינו אותנו לסטייקים עסיסיים.

פלשתינה – ישראל - וינה

בבוקר היום השביעי נכנסנו למים הטריטוריאליים של אנגליה, ואז הגיע הוראה בקשר שעלינו להישאר עוד יום אחד מחוץ למים הריבוניים של אנגליה. הותר לנו להתקרב לחוף רק עם רדת החשיכה והיה על האנייה לנווט לאור אדום שנשלח מן החוף. חילקו אותנו לקבוצות של 25 איש. היו שש סירות הצלה, כלומר 25 איש בסירה הראשונה, 25 איש בסירה השנייה ו-50 בכל אחת מן הסירות הנותרות. כשירדה החשיכה השיטו אותנו המלחים אל החוף, שם עמדו אנשי ההגנה כשהמים מגיעים להם עד למותניים. אנחנו קפצנו למים והם הביאו אותנו לחוף. הורו לנו להשתטח על החול, זה נמשך כשלוש שעות. 

היינו מאושרים. הפרשים ליוו אותנו, נאסר עלינו לדבר או להדליק סיגריה. הגענו לפרדס שבו היה מחסן גדול. קיבלו את פנינו בתה ובסיגריות. נחנו קצת ואז המשכנו לאחד המושבים. זה היה באמצע הלילה, כל התושבים חיכו לנו במרכז המושב וכל אחד לקח עמו הביתה שניים או שלושה חברים.

בבוקר חיכתה לנו ארוחת בוקר ענקית עם קפה, תה, זיתים, גבינה ונקניק. אחר כך הגיעו אוטובוסים עם חלונות מואפלים שהביאו אותנו לכמה וכמה משפחות ברמת גן שבקרבת תל אביב. אני הייתי אצל בני זוג מפולין. הוא היה פקיד במזכירות מועצת העם בתל אביב. [הערה: מועצת העם נוסדה לקראת הכרזת המדינה ?] קיבלנו תעודות זהות מזויפות, בגלל ביקורות הצבא הבריטי. זו הייתה התחנה הראשונה ומשם המשכתי בדרכי.

רציתי להגיע לקיבוץ שאליו נשלחו החברים מיוגוסלביה. באתי למגדיאל, קיבוץ קטן נטול אדמות משלו. הקיבוצניקים עבדו בעבודות חוץ בפרדסים. למחרת קבלתי מעדר קטן והובילו אותנו לפרדס. הקבוצה הורכבה מחלוצים ומערבים. כל אחד קיבל טור עצים שמסביבם צריך היה לעדור ולנכש עשבים. וצריך היה להכין גומה להשקיה.

חשבתי שהנשמה פורחת לי. בצהריים היו 34 עד 35 מעלות, לא יכולתי להמשיך ונשכבתי מתחת לאחד העצים. אבל גם את המלאכות האחרות לא יכולתי לעשות ואנשי הקיבוץ לא ידעו מה לעשות אתי. ואז הם הגו את הרעיון המבריק לשלוח אותי לתל אביב לפרוק סחורות מקרונות המשא בתחנת הרכבת. הקרונות היו עמוסים בשקי קמח שכל אחד שקל 75 ק"ג והועמסו על הגב. הניחו לי את השק הראשון על הגב ואני הלכתי וקטנתי. ומישהו אמר לי, עוף מכאן, לך לשבת בצל, תעשן סיגריה ובערב תחזור אתנו. זו הייתה הופעת הבכורה שלי ברכבת בתל אביב.

באחד הימים ישבתי לארוחת צהריים בחדר האוכל של הקיבוץ והבצק מתוך פרוסת הלחם של האיש שישב ממולי צנח לתוך המרק, רק הקרום נשאר לו ביד. אני כמובן התחלתי לצחוק, כי זה נראה מוזר. האיש הסתכל עלי בכעס ושאל: "מי אתה?" וסיפרתי לו שלמעשה עוד אין לי מקום עבודה אבל במקצועי אני אופה. למחרת הלכתי למאפייה. מאפייה יפה מצוידת במכונת ערבול, תנור אפייה וחימום בגז. רומני צעיר היה האופה, לא היה לו מושג באפייה. הוא לא לש את הבצק אלא רק שם אותו במכונת הערבול. מאוד הופתעתי. בשלוש שעות סיים את אפיית הלחם. למחרת שאל אותי שכני לשולחן האם הייתי במאפיה והאם אוכל לעשות את המלאכה טוב יותר. עניתי שכמובן אוכל לעשות את זה טוב יותר. "אם כך", אמר: "ממחר אתה עובד במאפיה." אפיתי לחמים טעימים במאפיה וכולם היו מרוצים.

אבל כעבור זמן מה רציתי לעזוב את הקיבוץ והתחלתי לחפש לי חדר. באמצעות מכרה התוודעתי להנס רוזנברג יליד ברלין. הוא, אשתו ההונגרייה ובתם הקטנה התגוררו בבית בקריית חיים. בחדר שבו היו שתי מיטות יכולתי לשכור מיטה אחת. בהמשך מאוד התיידדנו. הוא עזר לי בדברים רבים. כשהתגייסתי לצבא ב-1948, יכלה גם אשתי להתגורר בביתם של הרוזנברגים. אשתו אסתר נפטרה בשנות ה-50 מסרטן, וב-1957 הוא חזר לברלין. בנותיו נשארו בישראל.

מצאתי עבודה בקרית מוצקין, שם היה מחנה האספקה של יחידות המדבר הבריטיות שלחמו בגרמנים. תמיד היה צורך בעובדים לטעינה ומיון שכן שם אחסנו פלדה, עצים, לוחות עץ, חביות זפת, חוטי תיל ודברים אחרים. אריה, חברי לחדר עזר לי מאוד, יחד היינו במחלקת העץ. אריה אהב את הים. לפני שהגיע לקריות היה בקיבוץ ליד הים, שם עבד בצי הדייג. תמיד התגעגע לים. באחד הימים נסע לתל אביב ויחד עם כמה ערבים קנה סירת דייג ישנה. הסירה טבעה באחת הסערות, למזלו לא היה אריה בסירה. נתתי לו כסף ואספתי כסף אצל חברים כדי שיוכל לקנות לעצמו ספינה חדשה. לימים העביר בספינה החדשה תחמושת בשביל חיל הים האנגלי. בשלב מאוחר יותר הצטרף לחברת הספנות הישראלית שוהם. שם החל את דרכו כמלח פשוט באניית משא והתקדם עד לדרגת קצין.

את החדר אצל משפחת רוזנברג עזבתי ועברתי לגור במחנה. במחנה גם הכרתי את קורט הולצהאקר (Holzhacker), לימים גיסי. הוא עבד כמנופאי על מנוף כבד. לי היה מקול ושניים עשר תקליטים – זה היה כל רכושי. אבל את המקול לא יכולתי לקחת אתי למחנה, אותו השארתי אצל הרוזנברגים. בערב כשהייתי חופשי הלכתי אליהם וישבנו על המרפסת שבחזית הבית. בערב התאספו על המרפסת כעשרה אנשים ששרו שירים וינאיים, בכו ורקדו. פעם הצטרפה מישהי. אני עמדתי וסובבתי את ידית המקול, והיא החלה לרקוד. כבר המבט הראשון הקסים אותי. גוף חטוב, עליזה ושמחה ומלאת חיים, אבל אני לא העזתי לפנות אליה. לא ידעתי עם מי היא באה, מי היא. ואז היא הזמינה אותי לרקוד, ואני התאהבתי. קראו לה גרטרודה והיא הייתה אחותו של קורט הולצהאקר הווינאי. בווינה היא הייתה חניכה בבית המלאכה לרקמה של אלטמן, אבל לאחר שסיימה את תקופת החניכות לא מצאה עבודה וב-1933 הגיעה לפלשתינה.

היו לנו שני ימי רחצה בים ואנחנו נסענו לנהריה. בנהריה הייתה קונדיטוריה מצוינת שאותה ניהלה גרטל מאייר. היא הייתה וינאית וידעה להכין אייס-קפה וינאי ושטרודל תפוחי עץ אמיתי. לפעמים הרשינו לעצמנו מעדנים אלה אחרי הרחצה בים. נהריה הייתה נקיה ומצוחצחת. רווחה אז בדיחה על היקים של נהריה; תייר מגיע לישראל. מראים לו את אתרי התיירות ולוקחים אותו גם לנהריה. ושם בדיוק בונים בית חדש. האנשים עמדו על העקבים והרימו את הלבנים למעלה: sch...sch... sch... (ש...ש...ש). והתייר שאל אם האנשים הם בנאים ונענה בחיוב. ואז שאל מה משמעות הש...ש...ש... הרחש המלווה את העבודה. והתשובה Dankeschön, Bitteschön, Dankeschön, Bitteschön  (תודה, בבקשה, תודה, בבקשה)

אלה היו הבדיחות שסיפרו בנהריה על תושביה היקים. הכול שם היה בידי היקים: המסעדות, החנויות – כולם היו יקים. וככה זה גם נראה – מצוין.

ב-1948 הייתה ההכרזה על מדינת ישראל. כולם רקדו ברחובות, ושנינו עמדנו בחוץ. ואני אמרתי: "טרודי, טוב לא יצא מזה. אני לא יכול לרקוד עם האנשים, מי יודע מה מצפה לנו." אחרי זמן קצר כולם נקראו להתגייס לצבא, ואז התחתנו מסיבות כלכליות. כל החברים באו לחתונה. העמידו חופה בדירה של הרב. ואז, שומו שמים, היה חסר מישהו למניין, צריך היה למצוא עוד מישהו. חברי משה פשוט אסף מישהו מן הרחוב. הרב החל את הטקס בעברית:

"מה שמך"

"הרברט לוין"

"ומה שמך העברי?"

"צבי"

"ומה שמך?"

"גרטרודה הולצהאקר"

"ומה שמך העברי?"

"אין לי שם עברי"

"אז את לא יהודייה"

"אני כן יהודייה"

כאן החלה מסכת דיונים עד שהגיעו לידי פשרה שהיא חצי יהודייה. טרודה אמרה: "מה אני יכולה לעשות, אבל אין לי שם עברי."

בתקופת השירות הצבאי שלי טרודה ביקרה אותי לעתים קרובות. ב-1950 השתחררתי; טרודה רצתה לחזור לווינה ואני רציתי להצטרף אליה. חברי אריה סידר לי באותם ימים משרה כטבח באנייה. חמש שנים שירתי באנייה וטרודה הייתה בחיפה. העבודה הייתה קשה. יום העבודה שלי נמשך 18 שעות, גם בשבתות ובחגים. זו הייתה אניית נוסעים, והבאנו ארצה גם ניצולי מחנות ההשמדה. לפעמים היו על סיפון האנייה חמש מאות נוסעים. כל הפלגה נמשכה 12 יום, ולא אחת קרה שפרק הזמן בין הפלגה להפלגה היה כל כך קצר שבאתי הביתה עם מונית ובמהירות החלפתי את הכביסה המלוכלכת בכביסה נקיה.

התגרשנו כדי שטרודה לא תהייה לאזרחית ישראל ולא תאבד את האזרחות האוסטרית. לאשתי הספיק לשמוע ברדיו את השיר על הדנובה הכחולה וכבר זלגו הדמעות מעיניה. היא מאוד מאוד סבלה מגעגועים לווינה. לא היה לי קל לקבל דרכון גרמני, אבל הצלחתי בכל זאת.

ב-1955 עזבנו את ישראל באניה והפלגנו לאיטליה. מאיטליה המשכנו ברכבת דרך מעבר הברנר לווינה. באוקטובר 1955, בדיוק לקראת הפתיחה המחודשת של בית האופרה, הגענו לווינה. שנים רבות נחשבתי באוסטריה לזר ונאלצתי להתייצב בתחנת המשטרה. גיסי, קורט הולצהאקר הסכים לערוב לי. בפלשתינה התגייס קורט לצבא הבריטי והשתחרר בהולנד. מהולנד חזר לווינה, זה היה אפשרי. רק לימים נודע לי על חברותו במפלגה הקומוניסטית האוסטרית (KPÖ) אני חושב שהעניין גרם לי קשיים רבים. כאשר פג היתר השהייה שלי נאלצתי להגיש בקשה להיתר עבודה. אבל את זה קיבלתי רק לאחר שהצגתי את היתר השהייה. כך זה היה בכל חצי שנה, גלגל חוזר.

מי שאחר כך היה הבוס שלי היה גם הוא חבר מפלגה. ממנהלת הרכוש הסובייטי באוסטריה 1 קיבל לידיו מפעל והוא התערב למעני במשרד העבודה. פעם אחת הלכה טרודה לבקר-שטראסה (Bäckerstraße), בעניין אשרת השהייה שלי ששוב פגה, ואז היא אמרה: "אל תלך למשטרת הזרים, הלכתי לשם ונדמה היה לי שלפני עומדים נאצים. הם התייחסו אלי כמו אל טינופת. עכשיו אני הולכת למשרד הפנים ואני רוצה לדבר עם שר הפנים." בבכי מרורים חזרה הביתה ואמרה: "אתה יודע מה הם שאלו אותי? האם אני באמת כל כך טיפשה או שאני מעמידה פני טיפשה? אתה כבר מזמן גורשת, ואתה בכלל כבר לא פה." ואז הלכנו לקהילה היהודית. הם המליצו לנו על עורך דין ובעזרתו קיבלתי כעבור זמן מה את האזרחות האוסטרית. בעשר השנים הראשונות באוסטריה עבדתי כבוחן סחורות במחסני רשות הפיקוח המסחרי קונטרולה, ובעשר השנים הבאות בחברת התובלה אקספרס. רעייתי עבדה כמשרתת וטלפנית. היא נפטרה ב-2001.

מעולם לא חזרתי לאוסטרודה, אבל אחייני היה שם. רציתי אבל זה לא צלח. עכשיו מאוחר מדי, אני לא רואה. אחייני סיפר שהמקום בנוי לתפארת. ששיקמו ושיפצו על פי תכניות ישנות, אבל בנו בתים חדשים. ופיתחו גם את חוף הים, לאורך כל מפרץ דרווקיה בנו טיילת. שם הוא ואשתו והילדה ישבו ושתו קפה.

לאחיינית שלי בווינה יש חברה מבית הספר שנישאה ליהודי חרדי. לבני הזוג יש שתי בנות יפהפיות המבקרות בגימנסיה היהודית. האשה פרודה עכשיו מבעלה אבל בכל ליל שבת הוא בא לתפילת יום השישי. פעם אחת הוזמנתי להתארח בסדר פסח שהתקיים אצל אותה חברה. אחייני הנזי ואחייניתי מריה נסעו אתי לדבלינג (Döbling). יהודייה פולנייה אדוקה, לא נשואה הייתה גם היא מוזמנת. לבעלה של החברה היו פיאות וזקן וכל אחד קיבל כיפה והגדה בעברית ובגרמנית, הגברת הפולנייה קיבלה הגדה עברית-פולנית. ובעלה של החברה החל להתפלל. אני רק זכרתי את המילים של מה נשתנה הלילה הזה. ואז אמר לי הבעל: יפה, אתה יודע, אתה יהודי!"

Életrajz

Szécsi Alice egyedül él szép belvárosi lakásában. Idős kora ellenére rendkívül mozgékony, egyedül ellátja magát, a piacra is eljár minden héten vásárolni. Barátnői hetente kétszer járnak hozzá kártyázni, ezenkívül velük jár nyaralni is. Évente legalább kétszer utazik Párizsba, hogy az unokaöccsével és annak családjával legyen.

Az anyai nagyszüleim Németországban éltek, az édesanyám is német volt. Egész kicsi gyerekkorunkban, kétszer-háromszor az édesanyám kivitt hozzájuk, és akkor ott töltöttünk édesanyám családjával néhány hónapot. Vonattal mentünk, és azóta is sokszor elgondolkodom, valahányszor eszembe jut, hogy a mama hogyan is vághatott neki két kisgyerekkel ennek a hosszú útnak az ő problémájával, hiszen a mama süketnéma volt, de erről majd később. Ha jól tudom, azért nem mentünk többször, mert már nem volt az utazásra később pénzünk. A nagymamámat Charlotte Oppenheimernek hívták. A leányneve, ha jól emlékszem, Rosenfeld lehetett. 1920 körül halhatott meg, és akkor volt már vagy nyolcvan éves, tehát ő az 1840-es években született valamikor. Világéletében háztartásbeli volt, otthon volt a gyerekekkel. De sok minden sajnos nem maradt meg róla. Arra emlékszem, hogy nagyon elegáns asszony volt. Parókát hordott, volt neki többféle is. Elég vallásos is volt. Kóser volt a háztartása. Minden pénteken gyújtott gyertyát, imádkozott otthon. A nagypapám is imádkozott. A nagypapa, Charlotte nagymama férje, Oppenheimer volt, de hogy mi volt a másik neve, azt nem tudom. Gabonakereskedő volt, amiből szépen eltartotta népes családját. Heidelberg mellett laktak egy Neckarbischheim [Neckarbischofsheim – Heidelbergtől 20–30 km-re, délkeletre fekvő városka. – A szerk.] nevű helységben. Volt egy nagyon szép saját házuk, amihez tartozott egy szép nagy gyümölcsöskert is. Amikor ott voltunk nyáron, mindig termett valamelyik fa, és mi szedhettük a gyümölcsöt. Sokat jártunk kirándulni is. A nagyszüleinknek konflisuk is volt, azon mentünk sokfele. Több alkalmazott is dolgozott nekik, állandó ott lakó cseléd, kertész és szakács is volt. A nagymamáméknak három gyerekük is süketnéma volt, így persze teljesen jól beszélték a jelbeszédet. A nagypapa mamával is így társalgott, német jelbeszéddel. Én sosem találkoztam vele, jóval hamarabb meghalt, mint ahogyan én születtem. Én 1914-ben születtem. A nagyszüleimnek nyolc gyereke született. Nem emlékszem mindegyikre, annak ellenére, hogy nagyon összetartó család volt, és amikor kint jártunk néhányszor gyerekkoromban, akkor találkoztunk is mindig majdnem mindenkivel. Úgy általában sajnos nem tartottuk a kapcsolatot velük, bár a mama rengeteget levelezett. Telefonon ő nem tudott kapcsolatban lenni velük, így mindig csak írt. Ezek a levelek sajnos mind elvesztek. Arra emlékszem, hogy mindegyikük nagyon ünnepelt minket, hogy ott vagyunk, örültek nekünk. Hála istennek, nagyon jómódúan éltek, a mamát mindig támogatták a testvérek. Arra is emlékszem, hogy nemcsak a nagyszüleim, de a nénikéim, bácsikáim is elég vallásosak voltak, tartották a vallást, nem annyira szigorúan mindent, de azért úgy általában igen. A férfiak mindig kalapban voltak. Ha jól emlékszem valamelyikük imádkozott is otthon. De az asszonyoknak nem volt befedve a feje, ez biztos, kivéve a nagymamának, akiről már beszéltem [A fej befedéséhez lásd: ortodox zsidó viselet].

A legidősebb Moritz bácsi volt, aki malomigazgatóként dolgozott. Ő az 1860-as évek elején születhetett. A malma Heidelbergben volt, és arra is emlékszem, hogy minket itt Pesten is támogatott rendszeresen pénzzel. Ő még időben el tudott menekülni New Yorkba a nácik elől. Volt két fia, Heinrich és Gustav. Gustav süketnéma volt. Valószínűleg örökölte ezt a bajt, mert ahogy már mondtam, a nagyszüleim nyolc gyereke közül hárman süketnémák voltak. Így születtek, sosem derült ki, hogy pontosan mi is volt a bajuk. A testvére, Heinrich ügyvéd lett New Yorkban. Egy ideig még a mama levelezett velük. Nem tudom, később mi történt velük, valahogy elvesztettük a kapcsolatot.

A mama többi testvére: Frida, Sophie, Hermann és Sigmund, sajnos két testvérnek még a nevére sem emlékszem. Az egyikről annyit tudok, hogy nagyon különböző volt, mint a többi, vele egyáltalán nem tartotta senki a kapcsolatot.

Frida nénémnek cipőüzlete volt, Sigmunddal volt társban, együtt csinálták az üzletet Karlsruhéban. Frida néninek volt két lánya. Az egész család kivándorolt Argentínába, még a holokauszt előtt. Sigmundnak is két fia volt, de róluk nem tudok többet.

A Sophie nem csinált semmit, azt tudom, ő vénlány maradt. Végig a nagymamával élt a családi házban, és amikor meghalt a nagymama, 1926-ban, akkor egyedül maradt ott. Nem tudom pontosan, mi történt vele, de úgy emlékszem, hogy a nácik ölték meg, deportálták.

A mama, Oppenheimer Henriette volt a legfiatalabb, 1876-ban született. Mivel süketnéma volt, nem járhatott rendes iskolába. A nagyszüleim Bécsbe járattak őt egy süketnéma intézetbe. Ott a mama mindent megtanult, és összetalálkozott a papával.

A papát Weisz Lajosnak hívták, Tokajban született, 1870-ben [Tokaj – járásszékhely nagyközség volt Zemplén vm.-ben, 1891-ben 4800, 1910-ben és 1920-ban 5100 lakossal; járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, közjegyzőség, adóhivatal stb. – A szerk.]. Az apukáját Weisz Farkasnak hívták, a nagymamát nem tudom, hogyan hívták, semmit sem tudok róla. A nagyapám cipész volt, és úgy tudom, hogy aránylag jó körülmények között éltek. Én sosem mentem le Tokajra, a testvérem, Magda volt valamikor. Nem emlékszem, hogy mesélt volna. De egyikünk sem találkozott már a nagyszüleinkkel. Ők már korábban meghaltak, valamikor az 1900-as évek elején. A papámék nyolcan voltak testvérek. A papám, Lajos volt a második legidősebb. A többiek Dezső bácsi, Adolf (Dolfi) bácsi és Emil, a lányok pedig Záli néni, aki a legidősebb volt, Berta néni, Eszti néni és Giza néni.

Záli néni volt a legidősebb. Ő valamikor 1868 körül születhetett. Nagyon aranyos, csöndes néni volt. A férjét Hartmann Ferencnek hívták. Volt a Bella lányuk és a Lili lányuk. Feri bácsi Erzsikéék [Riemer Vilmosné, Dezső bácsi lánya] kenyérgyárában volt irodán, valami intézőféle lehetett. Másra nem emlékszem, ha jól tudom, még a háború előtt meghaltak, a lányokkal nem tudom, mi történt.

Dezső bácsi volt a harmadik legidősebb testvér, úgy 1872 körül születhetett.  Nagyon jómódú ember volt. Ő tőzsdézett, aztán kiment Bécsbe, és ott egy cukrászüzemet nyitott. Lett családja. A feleségét Tilának hívtuk, Otília volt a neve, zsidó nő volt. Volt egy lánya és egy fia, Erzsi és István. Erzsit deportálták, innen Magyarországról, mert ő visszajött valamikor a 1930-as évek elején. Itt volt neki és a férjének, a Kálvária térnél, a Karpfenstein utcában egy saját házuk. Riemer Vilmos volt a férje, és egy kenyérgyár tulajdonosa volt. A Kálvária téren működött a pékségük, ami igazán nagy volt, rengeteg alkalmazottjuk volt. Erzsi háztartásbeli volt, olyan módban voltak, hogy nem kellett semmit sem csinálnia, nem lettek gyerekeik, nem tudom, miért. Egyáltalán nem tartották a vallást. Később elvált a férjétől, és hogy Vilmossal mi lett, azt nem tudom. Dezső fia, Pista ott, Bécsben elvett egy, a cukrászüzemük irodáján dolgozó osztrák nőt, egy nem zsidót. Pistának volt két lánya. Ő Vajdára magyarosította a nevét, túlélték mind a holokausztot. Magda járt náluk, Bécsben, még a háború előtt, és amikor Gábor, Magda fia disszidált 1956-ban, náluk lakott először.

Adolf volt a következő, ő talán pár évvel volt fiatalabb, mint Dezső, egy ideig náluk is lakott, és amikor Dezső bácsiék kimentek Bécsbe, akkor hozzánk jött lakni. Őneki textilhulladék-üzeme volt Újpesten. Nagyon jómódú ember volt, és ő tartott minket. Nagyon szeretett minket. A Magdát is és engem is, szinte lányaként. Úgy vett minket, mintha a gyerekei lennénk. Egyedülálló volt világéletében, tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért. Előfordult, hogy mondogatták neki, hogy biztos van valami nő az életében, de ő ezt mindig tagadta. Az üzem társban volt az ő tulajdona, Gestenfeld Henrik volt a társa. Henrik borzasztóan vallásos zsidó volt, egy nagyon mélyen vallásos ember. Dolfi bácsi nem vette át ezt a vallásosságot, de nem is szólt bele természetesen. Együtt dolgoztak, zsebből számoltak el, úgyhogy remekül kijöttek. Óriási üzem volt, és főleg cigányok dolgoztak náluk. Ez nagyon érdekes volt, és szokatlan is akkoriban. Nagyon megbecsülték őket, és nagyon rendben dolgoztak. Évekig dolgoztak velük. Zsidó ünnepeken nem dolgozott senki, állt a munka. Akkor a cigányok is szabadnapot kaptak, minden ünnepen és szombatonként is természetesen. Dolfi bácsi minden nap kiment Újpestre, a Virág utcába, ahol az üzem működött. Reggel hatkor elment otthonról, és volt este öt óra, hat óra, amikor hazajött. Az égvilágon sehova nem járt ő el a munkán túl. Mi a Báthory utcában laktunk, volt külön szobája. Nagyon szerették egymást a szüleimmel, nagyon összetartó család voltunk. Dolfi velünk volt a háború alatt, itt, a védett házban. Az 1960-as években halt meg, Budapesten. Addig ott lakott a Báthory utcában a mamáékkal, mindig támogatta a papát, nagyon jó testvérek volt, sokat segített nekünk.

A következő testvér volt az Eszter néni. Eszti volt az egyetlen, aki Tokajban maradt. Ő ott férjhez ment egy Rőmer Miklós nevű bácsihoz. Miklós bácsi férfiszabó volt. Borzalmas körülmények között halt meg. Itt volt nálunk ebéden, és lenyelt egy kis csirkecombot és megfulladt.  Szegény, még nem is volt annyira idős. Olyan jó ember volt. Eszti néni nem élte túl a háborút, Tokajból deportálták. Nem tudok semmi mást mondani róla. Volt egy fiuk, akit Ferinek hívtak, Tokajban volt sokáig, majd egy ideig Párizsban élt, ott megtanulta a szűcsszakmát, és szűcsként is dolgozott. Még a háború előtt ment ki Párizsba. Aztán valamikor hazajött, és itt élt Budapesten. Már régen nem él. Mikor megnősült, itt lakott velem szemben, a Pannónia utcában. Fát hoztak hozzájuk, és lement rakni a fát. Utána visszament a lakásba, lepihent és meghalt. Fiatalember volt még akkor. Nem volt családja.

A papa következő testvére Giza néni volt. Gizella volt a neve, de mi csak Gizának hívtuk. Ő férjhez ment egy Horovitz Mihály nevű bácsihoz. És ebből lett neki két lánya és egy fia. A lányai Manci és Ilus, a fia pedig András, akit mi csak Bandinak hívtunk. Itt laktak Giza néniék is Pesten, ékszerészek voltak, a Rákóczi úton volt az üzletük. Giza néni is az üzletben dolgozott. Jómódban éltek. Nagy lakásuk volt, a Luther utcában laktak. Mindent meg tudtak engedni maguknak. Magda szeretett oda menni, a Bandihoz nagyon szívesen járt. Sok fiút mutatott be nekünk. Jó kiterjedt társasága volt. A Giza néni is meg a Mihály bácsi is itt haltak meg Pesten, még a háború előtt. Velük vasárnaponként néha összejöttünk. Volt a rokonságban egy Horovitz nevű zongoraművész is. Ilus férjhez ment Schönfeld Frigyeshez, lett egy fiuk, a Gyuri. Budapesten voltak a háború alatt, bujkáltak, később védett házban voltak ők is, valahol a Luther utca környékén. Frigyes a Flóra szappangyárban volt magas rangú tisztviselő. A Manci nem ment férjhez. Vénkisasszony volt, meghalt a holokauszt alatt, nem tudom már, milyen körülmények között. Bandi ékszerész lett, ő a boltot vitte tovább, túlélte a holokausztot, és a háború után halt meg. Nem igazán tartottuk később a kapcsolatot. Ezen már gondolkoztam, hogy miért szakadt meg a kapcsolat a legtöbb rokonnal, akikkel a háború előtt sokat összejártunk. Olyan maguknak valók lettek az emberek, megszűntek ezek a kapcsolatok. Az is igaz, hogy sokan meghaltak már. Nekem ez borzasztóan szomorú, hogy ilyen egyedül maradtam idős koromra. Teljesen egyedül itt, Budapesten, pedig mekkora családom volt a háború előtt. Alig lehet felsorolni, olyan sokan voltunk.

A testvérekhez visszatérve, volt Emil bácsi, akivel nem is tartotta a család a kapcsolatot sosem, mert haragudtak rá, hogy egy ilyen egy másik életet élt, mint a család többi tagja. Ami ritkaság egy ilyen családban. Hogy az egyik teljesen más. Emil egy könnyelmű valaki volt. De semmi többet nem lehetett róla tudni.

Berta néni az utolsó testvér. Vele rengeteget voltam együtt. Volt egy lánya, az Olika [Olga] és volt egy fiuk, a Béla. Berta férje szintén ékszerész volt, úgy hívták, hogy Rubel Ármin. Előbb a Király utcában volt ékszerüzletük, majd a Váci utcába mentek. Először a Király utcában is laktak, utána a Döbrentei térre mentek lakni, gyönyörű lakásuk volt. Én nagyon sokat jártam oda, Olika mindig meghívott, ha nála társaság volt. Nagyon jómódú emberek voltak. A család nem volt vallásos. Ármin bácsi egy vallásos lengyel zsidó családból származott, de itt már teljesen asszimilálódott életet éltek. Ármin bácsi 1943-ban halt meg, Berta néni velünk volt a védett házban. Olika hozzáment valamikor az 1920-as évek legvégén egy francia férfihez, akit Remos [?] Mochcovitznak hívtak. Ideköltöztek Budapestre, és Remos beszállt Ármin bácsi ékszerüzletébe, társa lett, majd később át is vette tőle. Nagyon jól megéltek ők is. Született egy kislányuk, Ginette, 1931-ben. Itt járt iskolába, franciául és magyarul is tökéletesen beszélt. Az ő történetük a legszomorúbb a családban: az ostrom alatt a francia nagykövetségen laktak, ott védettséget élveztek. Valamikor 1944 novemberének elején valami miatt vissza kellett hogy menjenek a lakásukra, a Döbrentei térre. Erről senkinek nem szóltak, csak egy ápolónőnek, aki tartotta Berta nénivel és velük, illetve köztük a kapcsolatot. Ő is számolt be később arról, hogy mi történt. Amikor visszatértek a lakásukhoz, a nyilasok már várták őket, az akkor tizenhárom éves kislányukat a szemük láttára megerőszakolták, és a nemi szervébe lőttek, majd mindhármukat belelőtték a Dunába. Ezt azóta nem tudom elfelejteni. És az ápolónő jött és mesélte el nekünk és Berta néninek is, hogy mi történt a lányával és az unokájával. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az ápolónőnek is köze volt a dolgokhoz. Berta néni itt élte meg a felszabadulást, és utána nem sokkal kiment Párizsba, ahol a fia, Béla lakott. Ő ott ékszerészként dolgozott, jól élt. Nagyon híres felesége lett, Louis Blériot-nak a Simone nevű lányát vette el [Louis Blériot (1872–1936) – francia mérnök, konstruktőr, repülőgépgyára volt. 1909-ben átrepülte a La Manche- csatornát, ő volt az első, aki repülővel átlépte a 100 km/óra sebességet. – A szerk]. Berta néni náluk lakott, és ott is halt meg, valamikor az 1950-es években.

A papa testvérei nem végeztek sok iskolát, talán Dezső bácsit kivéve, aki közgazdasági egyetemet végzett [Valószínűleg inkább kereskedelmi akadémiát végzett, hiszen amikor Weisz Dezső egyetemista korú volt – 1872 körül született – még nem volt önálló közgazdasági egyetem. – A szerk.]. Orvos egy se volt köztük, ügyvéd sem volt, újságíró sem. Elmondható róluk, hogy nem voltak vallásosak. Csak megtartották a zsidó vallást, de nem ettek kósert otthon, annak ellenére, hogy abban biztos vagyok, hogy ők otthon mindnyájan vallásos nevelést kaptak. De mivel eljöttek Tokajból, valahogy megszakadt a kapcsolat a vallással is. Emlékszem, a háború előtt egyszer Magdával sonkát ettünk, és mama mondta, hogy papa meg ne tudja, hogy sonkát eszünk, mert nagyon fog haragudni – tehát benne mélyen volt a vallásosság, bár ezt mi egyáltalán nem láttuk rajta.

Visszakanyarodva a papához. Ő nem született süketnéma volt, hanem megsüketült diftériában, egyéves korában. A szüleim mind a ketten tudtak beszélni. A mama is meg a papa is. Tulajdonképpen süketnémáknak mondták őket, de beszélni tudtak. Mi megértettük őket. Aki idegen volt, az azt mondta, hogy nem érti, de mi mindent megértettük. Olyan artikulálatlanul beszéltek. De jelbeszéddel kommunikáltak velünk. Sokat leolvastak a szánkról is. Nagyon könnyedén tudunk beszélni. Németül beszéltünk a mamával, és a szüleink egymással is németül beszéltek. A papával inkább magyarul beszéltünk. Mindenki csodálkozott, hogy mi megtanultunk beszélni, de mindig volt háztartási alkalmazott [lásd: cseléd], és velük beszélgetni is tudtunk.

Az a bécsi intézet, ahol megismerkedtek, egy bentlakásos intézet volt. Az esküvőjük is Bécsben volt, 1910-ben. Magda 1912-ben született, én 1914-ben, mindketten Budapesten. Valahogy egyértelmű lehetett, hogy Budapesten fognak élni, mert a papának megvolt itten a cipészüzlete már akkor. Ő még az apjától tanulta ki a cipészszakmát, Tokajban. A boltot az 1900-as évek elején indította, akkor kezdte bérelni. A mamának kiterjedt levelezési köre volt, és valahogy eleinte levelezett a papával, és utána ismerkedtek össze személyesen az intézetben. 

A szüleim, emlékeim szerint, nagyon jól, sőt remekül megértették egymást. Minden vasárnap kávéházba mentek, társaságban voltak. A Podmaniczky utcában volt az István Szálloda. Oda jártak gyakran vagy a siketnéma intézet által szervezett programokra vagy pedig a West Edison kávéházba [Valószínűleg a Weingruber-féle Edison kávéházról van szó. Lásd: Weingruber Ignác kávéházai. – A szerk.]. Ilyenkor kávézgattak és beszélgettek, elszórakoztak egymással. Oda kellett menni értük nekünk a Magdával. Ilyenkor, mikor ők elmentek szórakozni, mi is mehettünk a barátainkhoz, de időre kellett menni hozzájuk, hogy lejelentkezzünk. Emlékszem, hogy általában tíz-tizenöt ember volt ilyen alkalmakkor együtt. Kártyáztak, sakkoztak is gyakran. Külön helyük volt, olyan L alakú asztal, hogy jól láthassák egymást. A West Edison kávéház emeletes részén jöttek össze mindig. Nagyobb eseményekkor még mulatságokat is rendeztek egymás között a süketnémák. Akkoriban a süketnémák nagyon összetartóak voltak. A mamának voltak ottan barátnői, akik mindig jöttek hozzánk, látogatóba. Nagyon szerették a mamát, azért is szívesen jöttek hozzánk, mert a mama remekül tudott sütni, főzni. Mindig jöttek kóstolgatni a főztjét. Az édesanyámtól mi el voltunk ragadtatva, mert olyan kitűnően nevelt, dacára annak, hogy süketnéma volt, tökéletesen fölnevelt minket. Csodálatos mindig, ha belegondolok…

A szüleim sokat olvastak, a papának járt a „Pester Lloyd”, mindennap kétszer, reggel és délután, és ő elolvasta. Német újság volt. A mama inkább könyveket olvasott, otthon is volt sok, könyvtárba is járt. És a mamának járt egy háztartási hetilap, a „Haushalt”.

A cipőüzlet a Báthory utca 22-ben volt. Minden nap nyitva volt, reggeltől estig. Zsidó ünnepekkor a papa mindig bezárta. Pénteken is hamarabb csukták be a boltot. A két alkalmazott közül egyik sem volt zsidó. Volt egy Vass nevű miniszter, annak idején még az is a papánál csináltatott cipőt [Vass József (1877–1930) – kalocsai nagyprépost, egyetemi tanár, miniszter. 1920–1921 között közélelmezési, 1920–1922 között vallás- és közoktatásügyi miniszter a Teleki-, ill. Bethlen-kormányban. Majd 1922-től 1930-ig népjóléti és munkaügyi miniszter. – A szerk.]. Változóan keresett a papa. Arra emlékszem, hogy volt olyan, hogy egy cipőért egy láda cukrot kapott.

A papa napközben a cipőboltjában, a műhelyében dolgozott, és mama is sokat volt az üzletben. Javításokat is vállaltak, és új cipőket is készítettek. Volt mindig inasuk és segédjük is. Mindig volt egy ember, aki segített a vevőkkel való kommunikációban. Volt olyan is, hogy kint készítettek cipőt, tehát kiadták a munkát. Az egyik ilyen kintről bedolgozó cipész Pécelen lakott, nagyon régi alkalmazottja volt a papának. Az új férficipőket mindig ő készítette, tökéletesen dolgozott. A mama is sokat segített a papának, mikor cipőjavítás volt, ha stoppolások voltak, akkor azt sokszor ő csinálta meg. Volt ehhez egy külön gépe a papának, a mama azt remekül tudta használni. A papa reggel bement. A mama délben levitte vagy leküldte neki tálcán az ebédet. Volt mindig háztartási alkalmazott, általában ő vitte le az ebédet. Nagyon közel volt az üzlet, hiszen a 22-ben volt a cipőüzlet, és a  24-ben laktunk. Reggel megreggelizett fent a lakásban, és este együtt vacsoráztunk. Az mindig úgy volt, hogy együtt volt az egész család a vacsoránál is és a reggelinél is.

Mi ugyanabban a házban összesen négy lakásban laktunk. Először laktak, akkor én még nem éltem, az első emeleten, egy kétszobás lakásban. Aztán felmentek a harmadik emeletre, a mama nem szerette, hogy túl lent volt az első emelet. Nem volt lift a házban, de felmentünk a harmadik emeletre. Az is két szobás volt. Udvari lakás volt mindkettő. És akkor lementünk a második emeletre, ott egy háromszobást tudtunk bérelni, két szoba volt egybenyíló, és külön volt egy harmadik. Abban lett aztán először a műhelyünk a nővéremmel. Később ott lakott a Dolfi bátyánk is. A lakásban olyan polgári bútorok voltak, a mamának volt egy tükrös szekrénye is, nagyon normálisan volt berendezve az egész lakás. Volt ebédlőbútor, hálószobabútor is külön, azt évekig itt őriztem a pincében, talán még ma is megvan egy-egy darabja.

Otthon mindig volt háztartási alkalmazott, gyerekkortól kezdve, ott lakó volt mindig. A konyhában aludt. Segített a háztartásban, a főzésben is, de a mama ment vásárolni, legtöbbször a Hold utcai csarnokba. Imádta a csarnokot, ott mindenki ismerte, és nagyon szerette. Mindig szép áruval látták el. A mama mindig is imádott menni vásárolni, az ostrom alatt is kiment, akkor már innen a Lehel piacra, a sárga csillaggal is még többször. Annyira féltettem.

Még a háború előtt, közvetlenül a Hold utcai csarnok mellett volt egy kóser mészárszék. A mama ott vásárolta mindig a húst. Az én anyám volt, azt hiszem, az egyetlen a magyarországi családban, aki mindig kóser mészárszékben vásárolt húst. Kóserül főzött egy ideig. Volt külön edény persze tejesnek, húsosnak [lásd: étkezési törvények], és volt húsvéti edény is [lásd: Pészah]. Úgy huszonöt éves lehettem, amikor leszokott a kóser húsról, talán anyagi okai lehettek. Otthon persze végig külön tartottuk a húsost és a tejest. Volt két vájdling is, hogy tudjunk külön mosogatni. A háború után ez is megszűnt, mint sok minden. De nem emlékszem, hogy bántotta volna ez a mamát. Nem szomorkodott emiatt. Valahogy akkor így tűnt természetesnek, hogy ezeket a dolgokat nem lehet tovább folytatni.

A mama mindig összegyűjtötte a zsírt, és abból használt mindenhez, sok bödön zsírja volt. Volt nagy spejzünk. A zsírban libacombot is lesütött, eltette mindig, úgyhogy amikor jött az ostrom, a vécébe öntöttük a zsírt, mert akkor is volt nekünk több bödön, de féltünk, nem mertük tárolni. Akkor nem volt szabad túl sok mindent tartani a zsidóknak  [A háztartásokban tárolható élelmiszerek mennyiségének aktuális szabályairól lásd: jegyrendszer Magyarországon. – A szerk.]. Mindig sok volt otthon fűszerből, lisztből, cukorból, úgyhogy a vécébe kellett öntenünk rengeteg mindent, mert féltünk attól, hogy isten őrizz, megtalálják, és akkor felakasztanak, vagy mi történik velünk. Mert hallottunk ilyesmiről sokat. Biztosat persze nem tudtunk semmit.

Az édesanyám mindig gyújtott gyertyát pénteken, kettőt [A péntek este meggyújtandó gyertyák számát tekintve két szokás van: az egyik szerint két gyertyát kell meggyújtani: az egyik jelentése: „megemlékezzél”, ti. a szombat napjáról; a másiké: „őrizd meg”, ti. a szombat napját. A másik szokás szerint annyi gyertyát kell gyújtani, ahányan vannak a családban. Lásd még: gyertyagyújtás; péntek esti gyertyagyújtás. – A szerk.]. Mondta az áldást is, magában, nemigen hallottam soha. Érdekes, ezt sosem mutogatta el. Énekelni mi persze nem énekeltünk.  A hosszúnapot [Jom Kipur], újévet [Ros Hásáná], húsvétot [Pészah] mindig megtartottuk. A böjtnapokon böjtöltünk mi is. Egész kicsi kortól kezdtük [Böjtölnie csak akkor kell az embernek, ha ez semmiben sem veszélyezteti az egészségét. A gyerekeknek a bár micvójuk / bát micvájuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. – A szerk.]. És mindig volt isteni vacsora. Húsleves mindig volt az ünnepeken. Péntekenként minden héten libát vett a mama. És akkor pénteken délben a töpörtyűt ettük főtt krumplival. Este libamájat ettünk egy keveset. A libamáj be volt osztva, majdnem mindig kitartott egy hétig. A mama minden este szépen felkente nekünk vacsorára. Gusztusosan. És a liba is be volt osztva. Volt egy héten egyszer tészta is ebédre, erre is emlékszem, és minden nap kellett főzeléket enni, amit én utáltam. Ma már minden főzeléket megeszek. Nagyon sokat sírtam, amikor meg kellett enni a főzeléket, de meg kellett enni. Haragos volt a mama, ha nem ettem meg. A szombati menü húsleves volt, liba melle vagy combja megsütve. Savanyúság volt, sütemény minden héten más volt. Kalács is volt. Kakaós kalácsot is sütött a mama, remek háziasszony volt, az anyukájától tanulhatta. Én örököltem tőle, hogy mindig minden kell hogy legyen itthon. Mert nekem mindig minden van itthon. Úgy megtanultam ezt szegény mamától, hogy mindig fel vagyok szerelve mindennel. Nem tudok zavarba jönni, ha bárki jön, meg tudom kínálni mindig valamivel. Ez egy nagyon jó érzés.

A papa nem volt nagyon vallásos. Nemigen járt zsinagógába, nem hallott volna úgysem semmit a ceremónián. A mama még hamarébb elment, de ő se gyakran.  A mai Hegedűs Gyula utcába mentünk, akkor Csáky utcának hívták [Az újlipótvárosi Csáky utcai templomkörzet zsinagógáját egy imaszobából Baumhorn Lipót alakította át 1927-ben. A zsinagóga belső tere konzervatív: orgona nem volt, a Tóra-olvasó asztal (bima) középen helyezkedett el. – A szerk.]. Nagyon ritkán mentünk a Dohány utcába [lásd: Dohány utcai zsinagóga], csak az iskolával, amikor kötelezően oda jártunk.

A széderestét otthon nem tartottuk, a papa nem tudta volna levezetni. Viszont volt egy barátnőm, akinek volt egy nagyon vallásos nagybácsija. A szülők ott is süketnémák voltak. A nagybácsi ezért mindig odajött a barátnőmékhez a vacsorára, és ő tartotta a széderestét. Egész kicsi koromban, azt hiszem, öt vagy hat éves lehettem, én be is rúgtam egy fél pohár bortól. Szóval akkor ott kellett imádkoznunk. De a mamáék nem jöttek, csak a Magdával ketten mentünk el ide, a barátnőmhöz. Ezt a mama így szervezte, hogy halljunk azért rendesen széderestét. Ők otthon maradtak, nem tudom, hogyan zajlott náluk az este, csináltak-e bármit is.

Minden születésnapkor kaptunk ajándékot. Addig nem nyitottam ki a szememet, míg nem volt ott a születésnapi ajándékom. Addig mindig csukva tartottam. A mama mindig odatette az ágy mellé az ajándékokat. És akkor hamar már jött is a Hanuka ünnepe, mama gyújtott nyolc gyertyát [Szécsi Alice-nak december 5-én van a születésnapja. Hanuka pedig általában december elején-közepén van. – A szerk.]. Naponként eggyel többet. Volt egy ilyen külön hanuka-gyertyatartónk [hanukija] is, ilyen hosszúkás volt, úgy emlékszem. A mama mindig magyarázta, hogy épp mit ünneplünk. Amennyire ő el tudta nekünk magyarázni. De úgy emlékszem, mindent értettünk. Nem volt belőle probléma.

Óvodába jártunk a Balaton utcába. A mama vitt el oda minket minden reggel. Zokniban jártunk. Mi nem akartunk soha harisnyát felvenni télen, a legnagyobb hidegben sem. Nagyon strammul nevelt minket a mama, megengedte, hogy mindig zokniban menjünk télen is az óvodába. Arra emlékszem, hogy ebéd után le kellett feküdni egy ágyacskába, és ott pihentünk, nagyon jól éreztük magunkat az óvodában. Délutánig voltunk ott, akkor hazamentünk és játszottunk. Volt egy szomszéd kislány, aki valamivel fiatalabb volt, vele rengeteget játszottam. Zsidó kislány volt. Akkor még nem volt annyira téma, ki zsidó és ki nem. Nekem volt például egy katolikus barátnőm, akivel eszünkbe nem jutott, hogy ő keresztény, én pedig zsidó vagyok, ilyenről szó nem volt. Délutánonként gyakran a Kossuth térre jártunk. Van ott az a lovas szobor, mi pedig játszottunk körülötte.

A Szemere utcai elemi iskolába jártunk. Ez egy nagyon jó iskola volt akkor, nagyon szigorú tanító nénik voltak. Volt hittanóránk, egy Lévai bácsi nevű hittantanár tanította a zsidókat. Az iskolával a Dohány utcai templomba mentünk mindig. Sokan voltunk zsidók az osztályban, majdnem a fele zsidó volt, de talán még többen is voltak zsidók, mint keresztények az osztályban. Nem éreztünk soha semmit a zsidók ellen. Vegyesen barátkoztunk. Négy osztály volt csak ebben az iskolában [Természetesen a Szemere utcai elemi iskola hat osztályos volt, ők azonban a negyedik elemi osztály után átmentek a polgári iskolába. – A szerk.]. Utána a Zichy Jenő utcába jártunk polgáriba [lásd: polgári iskola]. Oda jártunk nyolc osztályt [A polgári iskola négy évfolyamos volt. – A szerk.]. Magda tizennyolc évesen a Rákóczi téri Nőipariskolába járt két évig [A nőipariskolákról lásd: ipariskolák. – A szerk.]. Abban az időben nagyon nehéz volt oda bejutni. Lakott a szomszédban egy méltóságos úr [lásd: megszólítások, címzések a két világháború között Magyarországon], és ő vitte be oda a Magdát. Polgári után vették oda fel a lányokat. Én a polgári után egy évig jártam kereskedelmibe, voltak akkoriban ilyen egyéves kereskedelmi tanfolyamok az Alkotmány utcában [Forrásunk ugyan azt állítja, hogy a női kereskedelmi szaktanfolyamok két évesek voltak, az 1920-as években és korábban minden bizonnyal léteztek egyéves magániskolák is. – A szerk.]. Könyveléstől kezdve, matematikát, mindent tanultunk ott. Remek számtantanárunk volt, kiválóan tanított minket, nagyon odavoltunk érte. Szigorú volt, de remek. Egy zsidó bácsi volt. Azt hiszem, azért nem tanultam tovább, mert a család forszírozta, hogy pénzt kell keresni, hiszen a szülőket el kell tartani. Valamit azért akartak, hogy tudjak, hogy ismerjem az irodai munkát, arra bármikor szükség lehet. Nem hittek benne, hogy fogok tudni varrni. Volt valami gond a szememmel, fel is voltam mentve kézimunkából mindig. Az a sors érdekes kanyara, hogy mégis varrónő lett belőlem. Nagyon megszerettem a szakmát, amit végül a nővéremnél, Magdánál tanultam ki. Végül a szememmel se lett semmi gond a mai napig.

Volt egy nagyon közeli családi barátunk, ez a bizonyos, ahol a szédert tartottuk, valamelyiküknek volt egy testvére Balassagyarmathoz közel, Nógrádbercelen. Oda jártunk mindig nyaranta. Korábban ők Vecsésen nyaraltak vagy Bicskén, oda is elvittek magukkal mindig minket, úgyhogy velük mentünk mindig nyaralni, olyan három-négy hetes nyaralások voltak. Akkor a szülők nem is jöttek, csak mi mentünk ketten a Magdával. Vonattal mentünk. Autón ültem egész kiskoromban, még Németországban. Ott a rokonságban többeknek is volt autója. A szüleinkkel nem jártunk nyaralni, mindig csak ezekkel a barátokkal. Később persze sokat jártunk többfele is, és kirándulni is nagyon gyakran mentünk.

Minden nyaralás között a nógrádberceli volt a legizgalmasabb. A barátnőm egyik nagybácsija volt földbirtokos ott. Még a nevére is emlékszem, Mülräde Móricnak hívták [Minden bizonnyal Mühlrad Mórról van szó. A Mühlrad család kb. kétszáz éve lakott Nógrádbercelen, leszármazottjai „ma is nagy szerepet visznek a községi és hitközségi életben” – olvasható róluk az 1929-ben megjelent Magyar Zsidó Lexikonban. Mühlrad Mór hitközségi elöljárót a lexikon földbirtokosként említi. – A szerk.]. Óriási házuk volt, szinte már egy kastély, nagyon gazdagok voltak. Ez a hegyoldalban épült, a dombtető felé, a barátnőméknek pedig lent a birtok aljában, egy melléképületben volt a háza. Szép nagy üveges verandájuk volt. A barátnőm apukája, Róna Ignác egy jó nevű képkeretező volt, az Aranykéz utcában volt a műhelye. Amikor leköltöztek Nógrádbercelre, akkor fényképész lett. Süketnémák voltak, de jól boldogultak. Ami az egyik legnagyobb élményem volt itt, hogy én tulajdonképpen olyan igazi vallásos zsidóval itt találkoztam életemben először. A barátnőmék is betartottak minden vallási előírást, mert ez a nagybácsi nagyon-nagyon vallásos volt. Arra emlékszem, hogy pénteken alaposan meg kellett fürdenünk, egy nagy fateknőben fürödtünk. Szombaton semmi munkát nem lehetett végezni [Lásd: szombati munkavégzés tilalma, ami természetesen a felnőttekre vonatkozik. – A szerk.], mi, gyerekek elhozhattuk a sóletet a péktől, amit pénteken vittünk oda. Sokan jártak ebbe a városba, pajeszos zsidók is. Volt mikve, és ha jól tudom, jesiva is működött. Voltak kóser üzletek és mészárszék is [A 2200 lakosú kisközségben a 20. század elején már kétszáz éve éltek zsidók. A 19. század végén önálló ortodox anyakönyvi kerület státust nyert. 1875-ben templomot építettek, Hevra Kadisát alapítottak, 1876-ban mikvét létesítettek, majd téli imaházat, később helyiséget /Hahnoszasz Orhim/ biztosítottak az úton lévők elszállásolására. 1912-ben pedig rabbija is lett a községnek, aki még abban az évben jesivát és Talmud-Tórát létesített. Az előbbinek az 1920-as években 18, az utóbbinak 16 növendéke volt. A hitközség létszáma ugyanekkor 52 családban 200 lélek volt. Foglalkozásuk: 15 gazdálkodó, 10 kereskedő, 6 nagykereskedő, 5 iparos, 3 köztisztviselő, 2 orvos, 1 nagyiparos, 1 tanító, 5 magánzó és 2 egyéb (Magyar Zsidó Lexikon). – A szerk. ]. Nagyon sok zsidó lakott itt. Aztán mindenkit deportáltak, a barátnőm szüleit és a nagybácsit is. Sajnos, ő, a legjobb barátnőm sem maradt életben, bár ő itt volt Pesten, velem a védett házban, de egyszer valami miatt kiment a Szent István körútra, és a nyilasok lelőtték. Nem tudom, hogyan történt, csak azt tudom, hogy valaki jött, és hozta a hírt.

A nyaralásokon kívül kikapcsolódni a hétvégeken strandra mentünk, a Palatinusra általában, vagy volt, hogy a Duna strandra. A Duna strand Óbudán volt, elég kint, majdnem Aquincumnál. A Dunában is lehetett úszni. Volt fából ilyen uszodaszerű megépítve, egy keret a vízben, az volt a medence, és volt stég. De a Duna vizében úsztunk. Nagyon szeretett a mama strandra menni. Nem tudott úszni. Papa tudott úszni, de nem emlékszem, hogy ő jött volna velünk. Ő valahogy otthonülő volt inkább. Nekünk meg kellett tanulni úszni. Eleinte a Lukácsba jártunk úszni, ott is tanultunk meg. A Magda tudott előbb úszni, és aztán megtanított engem. Később annyira megszerettem az úszást, hogy egy ideig az FTC-ben, mai szemmel szégyenszemre az FTC-ben úsztam. Még meg is van az igazolványom. Nagyon szerettem, úszás előtt mindig volt torna is. A Császár uszodába jártam, általában gyalog, mert villamosra nem kaptam pénzt. Aztán azért kellett abbahagynom, mert a mama féltett, hogy megfázom. Sajnáltam, hogy nem úszhattam tovább.

Az úszáson kívül jártam angolórára. Az Erzsébet körúton volt egy angoltanár, oda jártam. A franciát itthon együtt tanultuk Magdával. Volt egy francia nyelvtanárnőnk, aki idejött a házhoz. De hát ez mind nem maradt meg sajnos. Zenét nem tanultunk. Nyilván azért, mert a szülők nem hallottak, így ezt nem tartották fontosnak. Azt mindig is nagyon sajnáltam, de ez így alakult. Akkor eszembe se jutott. De azért annyi volt, hogy karénekes voltam az iskolában, azt is nagyon élveztem. Én azt hiszem, nagyon szerettem a zenét, de így azért nehezen jutottam hozzá. A szüleimnek ez egyáltalán nem volt magától értődő.

Fiatalkorunkban, úgy az 1920-as évek végén, 1930-as évek elején mi is ismerkedtünk fiúkkal. Az Országház térre jártunk ki a Báthory utcából. Ott sétáltak az emberek. Lehetett ismerkedni, de azért a biztos mindig az volt, hogyha valaki bemutatott valakit valakinek. Nekünk a legtöbb fiút Olika, az unokatestvérünk mutatta be. Mikor nagyobb lánykák lettünk, akkor az Erzsébet térre is jártunk. Hallottuk, hogy ott vannak a fiúk, akkor oda mentünk ismerkedni. Már nem emlékszem pontosan, hogy zajlottak ezek, de úgy sétálgattunk együtt, beszélgettünk.

A Magda túrára is járt rengeteget, ott ismerte meg a férjét 1932-ben. A kirándulásokat a Természetbarátok Turista Egyesülete szervezte. Ott egy nagyon jó társaság verődött össze. A leendő férje állásban volt a Sas utcában. Volt egy textil-nagykereskedés, ott dolgozott mint könyvelő. Surán Gyuri [Magda férje] minden nap a tízes villamossal ment végig a Báthory utcán. Magda nagyon sokat volt lent a papa üzletében, és ez a Gyuri minden alkalmat megragadott arra, hogy a Magdát lássa a villamosból. Leskelődött, és integetett. Magda nagyon szép lány volt, és úgy állapodtak meg, hogy elveszi feleségül. A család rendkívül odavolt, mert azt szerették volna, hogy Magda egy gazdag fiúhoz menjen feleségül. De hát ez nem sikerült. Nagyon szegény fiú volt a Gyuri, de összeházasodtak, és nagyon szép házasság volt, ameddig el nem ment munkaszolgálatba. Az esküvő 1935-ban volt, a Hegedűs Gyula [akkor: Csáky] utcai templomban. Gyuri egyáltalán nem volt vallásos. Nagyon hamar elveszítette az édesapját, az édesanyját kellett tartania, meg két nővére is volt, nagyon rossz körülmények között éltek. Az esküvő után odaköltözött a Báthory utcába. Én még egy ideig ott laktam, amíg férjhez nem jöttem, mert utána én idejöttem lakni.

1937-ben született meg a fiuk, Gábor. Magda nem állt le egy percre sem. A mama nevelte még ebben az időben Gábort. Körül lett metélve [lásd: körülmetélés], még bent a kórházban, már úgy hozták haza. A Wekerle Sándor utcába járt óvodába. Gyuri akkoriban a Goldberger textilgyár egyik fióküzletében volt kiszolgáló. Amikor megházasodtak, nyitott egy saját textilüzletet a Paulay Ede utcában. Természetesen bérelte a helyiséget.  Elég jól ment neki, szépen kereskedett. Amikor elvittek munkaszolgálatba, akkor Magda bejárt helyette, és próbálta vinni az üzletet. Aztán visszamondta már. Elveszett minden, az összes áru, ami oda fel volt halmozva. A háború után odamentünk, és ahogy benéztünk a kitört ablakú üzletbe, zöld nyilasingek voltak bedobálva. Persze soha nem kaptunk vissza semmit.

Magda 1932-ben kezdett el dolgozni. Mindketten nagyon hamar kezdtünk dolgozni, mert azt mondták nekünk kiskorunkban, hogy nektek nagyon sokat kell majd dolgozni, hogy a szülőket eltartsátok. S ez így volt. Mi nagyon sokat dolgoztunk. A Magda fölkelt reggel, és este hétig dolgozott. Fehérneműt varrtunk. Abban a harmadik szobában működött tehát egy kis műhely. Aztán mikor Magda férjhez ment, átmentünk egy másik lakásba, ahogy azt már mondtam, ez a második emeleten volt, egy négyszobás lakás. Két utcai, egy udvari és egy személyzeti szoba volt, a személyzeti szobában dolgoztunk. Először az udvari szobában, ami egy hétméteres szoba volt. Egy része annak is műhely volt. Később a mama még nekünk is segített, ő egy rendkívül ügyes és szorgalmas teremtés volt.

A papának volt már egy kialakult vevőköre, mire mi a Magdával elkezdtük az üzletet. Ezek a vevők, amikor meghallották, hogy a Magda dolgozik, kezdtek hozni sok mindent, először javításokat, és körülbelül egy évre rá volt egy vevő, aki meghallotta, hogy Magda nagyon szépen dolgozik. Egy nagyon jómódú keresztény család volt, sportüzletük volt a Károly körúton. Ez a család megrendelt a Magdánál egy tizenkét személyes garnitúrát, ágyneműt és fehérneműt. Tizenkét hálóinget, tizenkét kombinét, tizenkét párnát, paplanhuzatot. Akkor az volt a divat, hogy egy lány úgy ment férjhez, hogy mindenből tizenkettő volt. Bugyitól kezdve, harisnyáig, mindenből tizenkettő. Gyönyörűen voltak hímezve, kézimunkázva, monogramok, minden benne volt. Volt akkor egy alkalmazottunk, aki ruháskosárban szállította el neki a stafírungot ide, a Károly körútra, és akkor ezek egymás után küldték a vevőket, annyira elégedettek voltak. És így mindig több és több vevőnk lett. Én is kitanultam a Magdánál, és mindig több alkalmazottunk is lett. Volt, aki elvitte a munkát, és otthon végezte. Nem volt helyes, mert nem kellett utána adót fizetni, de ilyet mindenütt csináltak, akkor is és ma is, gondolom. Szépen felvergődtünk, nagyon jól el tudtuk tartani a családot. Amikor a legjobban ment, akkor tíz alkalmazottunk és hét varrógépünk volt. És mellette voltak a kinti dolgozók is. Az egésznek a vezetője a Magda volt. Ő volt az ész. Nem dolgoztunk zsidó ünnepekkor, és az alkalmazottaink sem dolgoztak, bár nem volt mindegyikük zsidó. De volt például egy balassagyarmati nagyon vallásos zsidó kislány, rá emlékszem. Ő már pénteken hamarabb el kellett hogy menjen, hogy időre elkészüljön [Lásd: szombat. A zsidó szombat péntek estétől szombat estig, a három csillag feljöveteléig tart. – A szerk.].

Az Ipartestületnek is be kellett dolgozni egy időben, mert ki volt adva, hogy minden iparosnak el kellett bizonyos mennyiségű munkát vállalni. És mi azt is elvállaltuk. Minden megcsináltunk időre.

Én 1940-ben mentem férjhez. Az első férjemet Rados Istvánnak hívták. Érettségizett ember volt, az Eötvös utcai reálba járt [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák]. Nem járt magasabb iskolába, pedig nagyon jófejű emberke volt. A férjemmel angolórára jártam az Erzsébet körútra. Szimpatizáltunk egymással, és mindig egy darabon elkísért, mindig közelebb, hazáig, és a végén följött. Később már otthon tartottuk az angolórát. Vettünk egy angoltanárt, mi, ketten. Akkoriban sokat tanultam, és tudtam is. És mindaz, ami megmaradt mára, annyi, hogy Good bye. Borzasztó, hogy ennyire nem maradt meg bennem. Legalább két évig tartott az udvarlás, de nagyon élveztem ezt is. Ha jól emlékszem, azt mesélte, hogy banki engedély kellett neki, mielőtt megházasodott. Ellenőrizni kellett, hogy ki lesz a jövendőbeli házastárs. Kinyomoztak, én ezt persze nem éreztem, de a lényeg, hogy elégedettek voltak velem. Volt, hogy én Olikával leutaztam a Balatonra nyaralni, és ő meglátogatott engem a Balatonon. Táncolni is elvitt akkor. Kettesben mentünk, borzasztóan udvarolt, azt hiszem, nagyon szerelmes lehetett belém. Nekem sem volt közömbös, nagyon szerettem. Maradt is egy fényképem erről az estéről [lásd a huasz129. sz. képet]. Én mindig nagyon-nagyon szerettem táncolni, a tangót szerettem a legjobban. A nővérem férje tanított meg táncolni. Magda is nagyon szeretett táncolni, de ő nem volt annyira ügyes, mindig néztem, ahogy olyan mackósan táncolt. Azt hiszem, én igazán jól táncoltam. Ez után a közös este után már nem volt kérdés, hogy össze fogunk házasodni, talán egy év se telt el, és már esküdtünk is.

Itthon is sokat jártunk táncolni, olyan is volt, hogy nálunk jött össze társaság. Gramofonról hallgattuk a zenét, azt kértünk kölcsön ilyenkor mindig. Lemezeket is. Nekünk nem voltak lemezeink, és lejátszónk sem. A szüleink erre nem tudtak figyelni. A Magdáékkal is összejöttünk, többször mentünk kirándulni a budai hegyekbe.

A szülei örültek a kapcsolatunknak, szerettek engem. Pistának volt két bátyja és egy lánytestvére. Négyen voltak testvérek. Az édesapja garázsban volt, garázsfelügyelőként dolgozott. Az édesanyja otthon volt, az egyik testvére egy olajjal és benzinnel kereskedő vállalatnál dolgozott, ha jól emlékszem a nevére, Vacomölnek [Vacuum Oil] hívták, és a Szent István körúton volt a központjuk, tehát náluk volt tisztviselő. Őt Gyurinak hívták. A másik testvére, Rados Pali is tisztviselő volt. A húga, Bözsi is tisztviselő volt, ha jól emlékszem, egy orvosi műszer üzletben dolgozott. Szóval mindegyik tisztviselő ember volt. Az Eötvös utcában laktak. Istvánnal mi összeköltözünk az esküvő után. Palit is, Gyurit is munkaszolgálatra vitték. Pali a férjemmel együtt halt meg. Gyuri túlélte, de élete végéig sánta volt, és nem élt már sokáig a holokauszt után. A Bözsi ide jött a mamájával együtt, amikor a házfelügyelő idehozta őket. Itt élték túl, velünk együtt a borzalmakat.

Huszonnégy és fél éves voltam, amikor férjhez mentem Pistához, 1940-ben. Akkor ő már a Leszámítoló Bankban volt banktisztviselő [Magyar Leszámítoló- és Pénzváltó Bank Rt. (alakult: 1869). 1881-ben vette bérletbe az akkor létesített fővárosi közraktárakat, később pedig Barcson létesített a dunántúli terményforgalom szempontjából fontos tárházakat. Budapesten és több vidéki városban voltak fiókintézetei. Részt vett a magyar állam, továbbá a főváros kölcsöneinek kibocsátásában, foglalkozott jelzálogüzlettel és záloglevelek kibocsátásával, valamint községi kölcsönüzlettel. – A szerk.]. Nagyon szolid, rendes fiú volt. Tetszett a szüleimnek, hogy banktisztviselő. Nagyon örültek ennek a házasságnak. Az esküvő a Csáky utcai templomban volt. Először úgy volt, hogy nem lesz templomi esküvő [lásd: házasság, esküvői szertartás], csak polgári esküvő lesz az elöljáróságnál, a Honvéd utcában, de Magda kiharcolta, hogy legyen templomi is, és akkor itt, a Csáky utcában tartottuk a szertartást. Magda akkor még egy vallásos valaki volt. Az én férjem nem akarta. Pista is zsidó volt természetesen, de nem tartotta egyáltalán az ünnepet, és az ő családja egyáltalán nem tartotta a vallást sem. Délelőtt volt az elöljárósági, délután a templomi, és volt egy kis uzsonna a Báthory utcában a kettő között. Ugyanabban a ruhában voltam délelőtt és délután is. Mikor megvolt az esküvő, utána voltunk nászúton, Lillafüreden. Két hetet voltunk ott. Sokat kirándultunk, az volt csak a gond, hogy nem mertünk túlzottan bemenni az erdőbe, mert akkoriban nem voltak még jelzett turistautak, és féltünk, nehogy eltévedjünk. Boldogok voltunk három hónapig, de decemberben már vitték is a Pistát munkaszolgálatra. Az esküvő után három hónappal.

A nászút után beköltöztünk ide, ebbe a lakásba. Ezt épp akkor választották le. Ez a lakás úgy lett, hogy a férjem a Leszámítoló Bankból szerezte, mert a háziúrnak a Leszámítoló Bankban volt a folyószámlája. Így tudta megszerezni magunknak. És akkor jöttünk ide lakni, 1940-ben.

Amikor a férjem elvitték, itt maradtam egyedül. 1940 legvégén vitték el először, akkor három hónapra, akkor Magyarországon volt, jórészt Csobánkán. Mindenféle munkát kellett csinálniuk: volt mezőgazdasági munka, és volt, hogy csak ástak, rengeteget ástak, azt hiszem, hogy csak úgy kellett ásni. És utána betemetni. A lényeg, hogy valami nehéz munkát csináljanak. Ezt is mesélte nekem. Nem volt váratlan a munkaszolgálat, beszéltek róla, 1940 végén már sokat hallottunk arról, hogy visznek el így embereket munkaszolgálatra. S készültünk is rá. Akkor vettünk direkt erre a célra egy priccses nadrágot [A priccsesnadrág általában fekete posztóból készült, a combrészen bővebb, az alsó lábszáron szűkre szabott nadrág, melyet csizmához viseltek, lényegében bricsesznadrág. – A szerk.] meg egy hátizsákot meg egy lemberdzseket, viharkabátot, amiben bevonuljon. Ebből a munkaszolgálatból még küldött levelezőlapot, sőt az is előfordult, hogy egyszer csak megjelentek itt nálam a keretlegények közül páran, és pénzt kértek, hogy át tudják adni neki, arra hivatkozva, hogy így jobb ellátást kaphat. Persze a pénz sosem jutott el a férjemhez. Amikor 1941 tavaszán hazajött, egy viszonylag nyugalmasabb periódus volt. Dolgoztunk mindketten, egészen 1943 elejéig, amikor is elvitték, végleg. Akkor először Solymárra, Pomázra került, majd később Erdély felé vitték őket. Végül aztán a Szovjetunióban halt meg valamikor még 1943-ban, de semmi sem biztos. Annyit tudok, hogy a Szovjetunióból van egy vöröskeresztes értesítésem, onnan tudom, hogy hadifogságban halt meg [lásd: zsidók szovjet hadifogságban]. A holttestét sosem hozták haza. Rengeteg lapot írt nekem, de nem találom őket, fogalmam sincs, hogy hova tehettem, és most arra sem emlékszem, hogy miket írt szegény.

Surán Györgyöt, a Magda férjét először Nagykátára vitték, onnan aztán őt is tovább a Szovjetunióba [Nagykátán hírhedt kiegészítő parancsnokság volt, Muray (Metzl) Lipót alezredes vezényletével. 10-12 munkaszolgálatos századot küldtek innen Ukrajnába. A századok parancsnokait azzal indították útnak, hogy „ne merészeljenek egyetlenegy embert se visszahozni, mert a rájuk bízottak kivétel nélkül az állam ellenségei”. Murayt a Népbíróságok Országos Tanácsa 1945. április 30-án halálra ítélte, és másnap kivégezték. (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.]. Ő is meghalt ott kint. Két évig nem is lehetett semmit tudni róla, mindig reménykedtünk, de csak a remény maradt. Nem jött haza egyikük sem.

Volt még egy nagyon érdekes történet. A férjem, amikor már munkaszolgálatos volt, kapott egy fél disznót. Akkoriban a tisztviselők mindig kaptak ilyesmit juttatásként. Hizlaltak vidéken disznókat, és a tisztviselők kaptak azokból a disznókból. De aztán vissza kellett adnom az egészet. Felszólítottak, hogy vigyem vissza, és vissza kellett vinnem. A zsírt, a kolbászt, a szalonnát, mindent. Merthogy zsidó vagyok. És én persze visszavittem. Mivel ez már 1944-ben volt, nagyon örültünk neki, a szüleim is, nem nézték, hogy kóser vagy nem kóser, de nem lehetett sokáig örülni neki. A Nagymező utcában volt egy hentes, és oda kellett visszavinnem. Még szerencse, hogy nem nyúltunk hozzá, mert ha megettük volna, honnan is szereztem volna meg újból, hogy visszaadhassam. [Ez egy jó történet, csak az a baj vele, hogy már megint nem stimmelnek a dátumok. Ha ez 1944-ben volt, márpedig valószínűleg akkori a történet, akkor nem lehet azt írni, hogy „A férjem, amikor már munkaszolgálatos volt, kapott egy fél disznót.”, ekkor ugyanis a férje már halott volt. Tehát ezt valahogy ki kéne hagyni, és azt írni, hogy mint feleség/özvegy, mit tudom én, kapott egy fél disznót, ez abszpolút elképzelhető.]

Nekünk itthon egész sokáig ment rendben az élet. A megrendelők a zsidótörvények után is elég sokáig kitartottak. Mindig ide jöttek, és mondták, csak nekünk csinálja meg. Csak nekünk. A Báthory utcát már régen be kellett zárni a zsidótörvények miatt [lásd: zsidótörvények Magyarországon], már nem lehetett saját üzletünk, műhelyünk, de itt, kvázi titokban, még dolgoztunk. Magda és a szüleim még ott laktak a Báthoryban. De aztán oda társbérlőket raktak, és amikor 1944-ben nem lehetett már otthon lakni, akkor sikerült úgy intézni, hogy még a szüleim is idejöttek. A munkáért ebben az időben nem pénzt kaptunk, hanem hol kenyeret, hol bármilyen más ennivalót. 1942-ben és 1943-ban többször volt, hogy elmentünk vidékre a testvéremmel, hátizsákkal. Vittünk a műhelyből méterárut. Elvittük cserélni, hogy a családnak legyen mit enni adni. Úgyhogy mindenre képesek voltunk ténylegesen a Magdával, hiszen a családnak mindent meg kellett teremtenünk nekünk. Volt a Bajcsy-Zsilinszky úton egy Nattán nevű pék, és annak például inget javítottunk, meg varrtunk neki. És akkor adott nekünk kenyeret is. Az egy nagyon nagy szó volt akkor, a kenyér. Úgyhogy mindent megtettünk azért, hogy ez meglegyen. Tényleg az utolsó pillanatig varrtunk, csak néhány hónap volt, hogy nem tudtunk varrni. Elég elképesztően hangzik, de amikor az 1944. márciusi tizenkilencedike itt ért minket [lásd: Magyarország német megszállása], akkor mi sárga csillagot kezdtünk gyártani. Gábor, azt hiszem, még ma is haragszik ezért miránk. Úgy gondoltuk, hogy az is egy kereset volt. Úgyhogy körülhímeztük a sárga csillagot. Eladásra csináltuk, és a Gábor ezt soha nem tudja nekünk elfelejteni. Hogy evvel is képesek voltunk pénzt szerezni. De hogy a szüleinket és őt tartani tudjuk, muszáj volt mindent elvállalni. Jöttek hozzánk, és kérdezték, hogy van-e nálunk sárga csillag. Sokat, rengeteget készítettünk, két-három hónapig csináltuk. Az úgy volt, hogy több csillag kellett mindenkinek. Sok ruha volt, és mindegyikre fel kellett tenni, külön-külön. Volt itthon sárga anyagunk, nem mentünk el venni, akkor már hiába is mentünk volna. Ott álltak a csillagok egymáson, bejöttek, mi pedig adtunk. Volt olyan, hogy csillagtalanítás [lásd: mentesítések a zsidótörvények hatálya alól]. És ezt lehetett kérni. Magda ment el oda, de nem kapta meg az engedélyt. Erről nem tudok többet mesélni.

Egyszer akartunk elmenekülni a Magdával ketten meg a Gáborral, de a mama úgy elkezdett sírni, hogy csak nem hagyhattuk itt. Maradtunk. Nem tudtuk megtenni. Ez 1944-ben volt, október előtt. Fogalmam nincsen, hogy hova akartunk menni, tényleg nem tudom. Tudom, egy kis dobozba összecsomagoltunk egy kis ennivalót, meg összeraktunk egy jó nagy hátizsákot. De aztán kipakoltunk, és itthon maradtunk.

Nekünk nagy szerencsénk volt, mert úgy alakult, hogy itthonról nem kellett elmennünk. Itt voltunk végig, a felszabadulásig, volt, hogy harmincnyolcan laktunk ebben a lakásban. Rokonok és ismerősök. Egy jó hónapig tartott. És az egyik bácsi itt halt meg az előszobában. Sose felejtem el. Az előszobaajtó előtt feküdt szegény, holtan. Itt bent. Borzalmas volt, azt tudom, mikor harmincnyolcan laktunk itt. Voltak csúnya összetűzések is a lakáson belül. Hát ahol ilyen rengeteg ember lakik, ott másként nem is lehetett. A főzés körül mindig vita volt, hogy ki főzzön. Sparhelt volt, amit fával fűtöttek és néha szénnel, ha akadt. De volt, hogy fűteni sem tudtunk.

A házban a keresztény lakosság nagyon rendes volt. Nem volt bosszúálló, szóval nem volt rosszindulat bennük egyáltalán. Azt hiszem, nagyon sokat köszönhetünk a házfelügyelőnek, aki nagyon normálisan gondolkodott. Úgyhogy mi aránylag, hogy úgy mondjam, simán átéltük itt, ebben a lakásban a borzalmakat. Olyan normális életet élhettem szinte végig. Egy hétig laktunk a Balzac utcában, egy hétre oda kellett költöznünk. De utána odajött értünk a házfelügyelő, jöjjünk vissza, mert védett ház lett ez is, és megvan még a lakásunk. Úgyhogy visszajöttünk. A földszinten voltak a védett lakások, egy darabig ott laktunk, utána már följöhettünk ide. Szóval mondom, nekem nincs is olyan borzalmas rossz emlékem, mint mondjuk, másoknak, leginkább a házfelügyelőnek köszönhetően. Ő mentette meg az egész családomat. Még idejött egy nagynéném, Berta néni is, őket is megmentette. Szóval, egy csodálatos házfelügyelő volt.

Miszt Istvánnak hívták, a fia katona volt, és ő bújtatott el minket itt, a folyosó alatt egyszer, amikor jöttek a nyilasok a kutyákkal. Mi ott reszkettünk a testvéremmel. És nem találtak meg minket, mert mindig elbeszélte a dolgokat. Csak folyton magyarázott a nyilasoknak, hogy így meg úgy, és azok így nem tudtak eléggé figyelni a keresésre meg arra, hogy a kutyák merre húzzák őket. A Miszt bácsi is meg a fia is fantasztikusak voltak. Többször elbújtattak minket. Mi mindig bámultuk, hogy milyen rendes ember. Ennivalót hozott nekünk. Elment az anyósomért is, karonfogva idehozta, őt is megmentette. Sötétben jött a házfelügyelő, beszólt, hogy itt a hús, hozott lisztet. Szemben volt egy fűszeres, attól szerezte. Ellátott minket, stikában, mert isten őrizz, hogy bárki megtudta volna. Tudtunk neki fizetni mindig valamit. Pénzünk valahogy mindig volt egy kevés, tartalékban, mert nem találták meg a kutatások során azokat a pénzeket, amiket a fogkrémtubusba rejtettünk, így alulról kitekertük, beledugtuk és visszatekertük. Nem lehetett látni.

Láttuk aztán, ahogyan jöttek a nyilasok, itt, a Pannónia utcában meneteltek. Egyszer a papát elfogták az utcán, de délután négy órakor már hazajött. Hazaengedték. Valahogy később volt az utcán, mint az megengedett volt [lásd: kijárási tilalom Budapesten], és bevitték. Mi halálra izgultuk magunkat miatta. Azt hiszem, hogy mivel nem tudtak vele egyáltalán kommunikálni, talán ezért engedték el simán. Mikor hazajött, iszonyatosan meg volt ijedve, szegény. A mama itt volt végig a lakásban. És a nagybátyám, Dolfi is itt volt, úgyhogy ővelük, hála istennek, nem történt semmi.

Itt szabadultunk föl. Lementünk a kapuba, és mondták, hogy itt vannak az oroszok, én a kapuban álltam, és jött be egy orosz, nekem az volt a felszabadulás pillanata [lásd: Budapest felszabadítása]. Nem emlékszem, hogy hányadika lehetett, január volt. Erre emlékszem. Szép lassan mindenki visszakerült a lakásába.

Az ingóságok nagy része is megmaradt. Magdának is megmaradt a bútora, de rengeteg apróbb dolog persze elveszett. Berendezési tárgyak, fényképezőgépek, ami akkoriban nagyon nagy érték volt. Ezeket mind odaadtuk valakinek, de később mindenre mindig azt mondták, hogy elvitték az oroszok. Magda nem hagyta annyiban, próbált mindennek utánajárni, és ebben az ügyben nagyon sokat kellett a rendőrségre is mennie. Ott ismerte meg az élettársát. Pajzs Józsefnek hívták, nyomozó volt. Nem volt zsidó. Ez probléma volt. Nem szerette senki a családban. A Magda nem akart semmiképpen összeházasodni, hogy ne borzolja a kedélyeket. Az is közrejátszott, hogy Gábor sem nagyon örült ennek az együttélésnek. Többször sírt, hogy miért kell a mamának így élnie, szégyellte a barátai előtt, hogy az édesanyja együtt él valakivel. Nagyon sok barátja volt. Gábor iskolába járt, ahogy elindult a normális élet. Először a Szemerébe, aztán járt egy darabig a Trefortba is, majd az Eötvösbe, ott érettségizett. Aztán ment az egyetemre. Egy évig járt, nem, nem is járt egy egész évig. Matematikaversenyt nyert, így minden további nélkül bekerült az egyetemre, az ELTE-re. Nagyon nagy matematikus volt. Még a későbbiekben is.

Annak ellenére, hogy nem volt jó a viszony Magda élettársa és a szüleink között, együtt éltek a Báthory utcában, ott élt a család. A mama és a papa együtt élt valakivel, akit egyáltalán nem kedveltek. Volt feszültség ebből. És a nagybátyám sem, jaj, de nem bírta. Én se szerettem őt. Hát, szóval van ez így. Voltak összetűzések, nagy viták. Nem volt szimpatikus. Magda nagyon szerette, boldogok voltak együtt. Sokat utaztak.

A Báthory utcában kezdtünk újra dolgozni. Szép lassan megint fölvergődtünk. Minden reggel hat órakor odamentem, és este hat, fél hétig voltam ott. Magda szabott, én meg varrtam. Amikor jöttem hazafelé, akkor vásároltam árut, ami kellett az üzlethez. Az anyagokat általában a Szent István körúton vettem meg. Mikor eljött az 1948, féltünk tőle, és készültünk is rá, hogy államosítani fognak, de valahogy ezt is megúsztuk. Az államosítók többször telefonáltak, de valahogy nem történt semmi. Nagyon féltünk, de valahogy kimaradtunk belőle. Kellett munkát vállalni bedolgozásra, elég sokat. De nem államosítottak minket és a varrógépeket sem, semmit nem is vittek el. Maszekként dolgoztunk tovább. Szépen, rendesen. Az infláció alatt sokszor árut kaptunk a varrásért cserébe [lásd: feketézés, cserekereskedelem]. Én akkor még kaptam az első férjem után a bankból milliókat [lásd: millpengős korszak]. Kaptam onnan támogatást, ilyen özvegyit, amíg fennállt a bank [lásd: államosítás Magyarországon]. Mire megkaptam, már nem volt semmi értéke. Semmit sem tudtam venni a millióimból.

A papa megtartotta még egy ideig a saját üzletét, de már nem nagyon sokáig, valahogy az 1950-es évek közepén hagyhatta abba. Sokat segített utána a mamának meg nekünk is. Arra emlékszem, hogy a papa pucolt mindent a mamának a konyhában. A háború után persze már nem volt a háztartásban segítség.

Általában engem nagyon szerettek az emberek. Legalábbis úgy tűnt, hogy szerettek. Például a sógornőm, aki szintén körülbelül két évvel ezelőtt halt meg, ő is nagyon szeretett. Összejöttünk gyakran, ő a Rados sógornőm volt, és még akkor is találkoztunk, amikor én már férjnél voltam a Szécsinél. Nagyon jóban voltunk. Szóval a Rados sógornőm nem Rados lány volt, hanem az egyik Rados fiúnak volt a felesége. Nyaralt velem fönt a hegyen. Itt is lakott velem. Mikor őt is elvesztettem, borzalmasan hiányzott ő is.
                                      
A munkának éltünk, fehérneműt, függönyt és ruhákat is varrtunk. Ahogy jobban belejöttünk a dolgokba, mindig többet mertünk vállalni. Volt, hogy úgy vállaltunk, hogy nem lett volna szabad, nem volt rá engedélyünk. Stikában csináltuk, mert ruhát nem lett volna szabad vállalnunk. A megélhetéshez azonban nagyon jól jött. Egy időben nagyon sokat vállaltunk, és mindenki százszázalékosan meg volt velünk elégedve. Úgy volt, hogy a Magda próbált, én meg ott álltam, és mondtam, hogy mit nem látok jónak. A vevők ki is követelték, hogy Alice kritizáljon, mert „maga jobban látja”. Úgyhogy mindig nagyon őszintén megmondtam, hogy mit hogyan gondolok. A szabásmintákat a „Burda” nevű divatlapból vettük, abban remek snittek voltak. Éjszakákat dolgozott Magda, a snitteket mindig éjszaka csinálta meg, akkor nyugodtabbak voltak a körülmények. Napközben a vevők mindig jöttek, zavarták, nem tudott úgy koncentráltan dolgozni.

Az 1950–1960-as években próbáltunk a konfekciótól elkülönböző ruhákat készíteni. Mindig mi spekuláltuk ki, hogyan legyen. Nagyon tetszett a vevőknek, hogy mindig a mi elgondolásunk szerint lettek a ruhák megcsinálva. Különleges, de mégsem kirívó. A középosztályhoz tartozott a vevőkörünk általában. A tisztviselőknek nagy része ott, a Báthory utca környékén volt tisztviselő, arra jártak, és a kirakatot csodálták. Volt ott papának az üzlete előtt egy kis kirakat. Amikor megszűnt a papa üzlete, akkor Magdának a kapu alatt volt egy kicsi vitrinje, ott volt a kirakata. Magda minden reggel hat órakor lement, és változtatta a kirakatot. Ettől mindenki el volt bűvölve, hogy minden nap mást lehetett látni a kirakatban. Magda bámulatosan szorgalmas teremtés volt. Sokat lehetne róla beszélni. Mindig tudtunk valamit ajánlani, tippet, hogy hogyan lehet variálni a megszokottnak tűnő ruhából, hogyan lehet nem nagy feltűnést keltve, de mégis különlegeset csinálni.

Divatrevüt is rendeztünk. A Duna-korzón lévő szállodában rendeztük [A Duna-parti szállodasor (Hungária, Bristol, Carlton, Ritz) egyetlen szállodája, az 1896-ban épült Bristol Szálló élte túl a háborút (egy részét ugyan szintén tönkretette egy bombatalálat), ez működött 1946-tól 1966-ig, a Duna Inter-Continental építésének kezdetéig (1948-tól) Duna Szálló néven. – A szerk.], manökeneken mutattuk be a ruháinkat. A Moulin Rouge-ban is volt bemutatónk [A Moulin Rouge híres mulató volt az ún. Pesti Broadwayn, azaz a mai Nagymező utcában. Somossy (Singer) Károly 1894-től működtette a Somossy Orfeumot a Monarchia két híres bécsi színháztervező építésze, a Fellner és Helmer által tervezett épületben. Az orfeumot később Waldmann Imre vásárolta meg (Fővárosi Orfeum). Az épületben 1922-től az Operett Színház működött, a korábbi orfeum pedig Moulin Rouge néven a ház télikertjében működött tovább, és működik a mai napig. – A szerk.]. Elsősorban csodálatos pongyolákat és kombinékat mutattunk be. Különleges fehérneműt. Nagy sikerünk volt, sok vevőnk került ki a nézőkből, ez az 1950-es években volt. Egy Bánóczy nevű férfi rendezte ezeket a bemutatókat. Borzasztóan élveztük ezeket előkészíteni, megcsinálni. Ezek a különleges darabok drágák voltak nagyon, mert nehéz volt beszerezni az anyagokat, elsősorban a csipkét. Ez mindig az én feladatom volt, de megvoltak a kapcsolataim. A Krämer Károly [?] utcában volt a legfontosabb csipkekereskedő. Tőle mindig nagyon szép egyedi csipkét tudtam venni. A csipke mindig kézzel lett belehímezve az anyagba. Igyekeztünk mindig mindent kézzel csinálni. Ha géppel csináltuk, sokszor át sem vették a megrendelők, a vevőink kézimunkát kértek és vártak el. Hajlandók voltak ezért jóval többet fizetni.

Én itt laktam, a Csanády utcában. Nagyon sokáig albérlőm volt. A szegény férjem, a Pista mindig arra gondolt, meg azt is mindig mondta nekem, hogyha ő nem lesz itt velem, hogy akkor legyen nekem miből megélnem, hogy azért a szobát mindig ki kell adni. Hogy tudjunk félretenni. Így is lett. Sajnos nagyon hamar igaza lett. A szabadidőben is nagyon sokáig dolgoztam este. Mindig hét óráig dolgoztam. Aztán volt néha társaság, voltak néha barátnők. Nagyon kevés barátnőm maradt sajnos. Azokból, akik régebben voltak, a legtöbbet elveszítettem. Azok vagy meghaltak, vagy deportálták őket.

A második férjemet Dolfi nagybátyámon keresztül ismertem meg. Dolfi textilhulladék-kereskedő volt. Az én második férjemnek is textilhulladék-kereskedő volt az előző szakmája. Egyszer odaküldött a nagybátyám a Szécsihez, üzent neki valamit. Ő itt lakott, a Katona József utcában. Én vittem az üzenetet, s ő csak belém szeretett, és attól kezdve járt ide hozzám. Utólag mesélte, hogy sokszor itt, a kapu alatt sétált, és várta, hogy meglásson engem. És ha épp kijöttem, akkor úgy tett, mintha véletlenül járna erre. Hosszú barátság volt, 1945-ben ismertük meg egymást, és 1974-ben házasodtunk össze. Addig csak összejártunk. Érdekes, hogy végül is miért döntöttünk a házasság mellett. Az ő édesanyja miatt, aki mindig mondta, hogy miért nem házasodunk össze. Nagyon megszeretett engem az ő édesanyja.

A második férjem [Szécsi Endre] is zsidó volt. Endre is volt munkaszolgálatban, de ő aránylag ügyesen megúszta, hála istennek. Nyíregyháza környékén volt valahol, és volt Szentendrén is. Valahogy később megszökött a munkaszolgálatból, és Jugoszláviában beállt a partizánok köze. Ott szabadult fel. Én nagyon sokszor, majdnem minden este ott vacsoráztam náluk. Ott volt a nővére a férjével. Amikor jöttem haza a munkából, akkor fölmentem, és velük voltam. A Katona József utcában laktak, nem messze tőlem. Mindig gyalog jártam, soha nem autóbusszal. Odafelé is gyalog mentem és visszafelé is. Ez nekem negyedórát tartott mindig. Reggel is, nagyon jó volt. Egészségügyi séta. Gyerekünk lehetett volna, de Endre nem akart. Félt attól, hogy nem fognak hallani a gyerekek. Félt, hogy öröklődik ez a betegség. Én nem féltem. Mert láttam, hogy a Gábor, hála istennek, jól hallott, de hát ha nem akart, akkor nem lesz. Érdekes, én nagyon könnyen túltettem magam mindenen. Szóval elég blazírt tudtam lenni. Végül is itt volt a Gábor egy ideig, akit én ugyanúgy imádtam, mintha az enyém lenne, és úgy osztoztunk jóformán a Magdával rajta, mintha az én gyerekem is lett volna. Úgyhogy nem hiányzott nekem a gyerek soha.

Endre textilhulladékkal foglakozott egy darabig még a háború után is. Aztán államosították őket [lásd: államosítás Magyarországon II.]. Utána lett tisztviselő. A Deák Ferenc utcában, egy vállalatnál dolgozott, árelemző volt. Onnan ötvenhárom éves korában nyugdíjazták [1951-ben, nyilván a „bürokrácia elleni harccal” kapcsolatos, éppen aktuális elbocsátási hullám valamelyike során nyugdíjazták. – A szerk.]. Nem bírt tétlen lenni, így később kötéssel foglalkozott. Volt egy kötőgépe a lakásán, és pulóverokat, kardigánokat kötött. Voltak vevői és üzletek is, akiknek szállított. A mamájával lakott, és mikor szegény meghalt, akkor egyedül lakott. A nővére másik lakásban lakott. Összevesztek, de én nagy nehezen rá tudtam őt beszélni, hogy egy élő testvére van, azzal legalább beszéljen, és akkor kibékült vele. De nem volt az a barátság köztük. Endre anyukája háztartásbeli volt, az apukája kötélkereskedő volt a Dessewffy utcában. Még a háború előtt meghalt, ha jól emlékszem. Én nem ismertem. 1974. szeptember tizenkilencedikén volt az esküvőnk. Akkor már itt lakott persze nálam. És 1979-ben halt meg.

Én még a szocdem pártba [lásd: MSZDP] léptem be 1946-ban vagy 1947-ben. Aztán azt átminősítették kommunista pártra [lásd: Magyar Dolgozók Pártja (MDP)], és így én akkor bekerültem a kommunista pártba. Aztán kirúgtak. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért. Azt tudom, hogy annyit életemben nem sírtam, mint akkor, mert én annyira megijedtem attól, hogy kidobtak a pártból. Egy taggyűlésen történt ez. Csak arra tudok gondolni, hogy egyszer be kellett mennem beszélni magamról, akkor én elmondtam, hogy járok moziba, és megnéztem amerikai filmeket is. S ez egy nagyon nagy bűn volt. És azért is, mert maszek is voltam. És akkor a taggyűlés előtt megszégyenítően felolvasták a nevemet, föl kellett állnom, ráolvasták a fejemre a bűneimet. Nem tudom pontosan, mikor történt, 1956 előtt, az biztos. 1952-ben, 1953-ban lehetett. Az első időkben rettenetesen féltem, aztán megnyugodtam. Mindenki kinevetett, pláne az Endre. Ő nem volt párttag. Ő teljesen más volt. Egyáltalán nem szerette a párttagokat. Kapitalistának is lett minősítve mindig. És azért eleinte ő is félt a kitelepítéstől [lásd: kitelepítések Magyarországon], emlékszem, de aztán elmúltak azok az idők.

Mielőtt ez a kizárás történt, addig minden héten kellett mennem taggyűlésre. Ezeken a kommunista elvekről volt szó, és volt oktatás is. Ilyen szemináriumszerű volt az egész [lásd: szeminárium]. Ott is nagyon rossz voltam, soha nem tanultam meg, amit kellett a szemináriumra. És aztán nem voltak soha velem megelégedve. Ez is mind kötelező volt. Kellett menni agitálni is, lakásról lakásra, és invitálni az embereket, hogy lépjenek be a pártba. Meg mozijegyet kellett eladnom. Soha nem tudtam, mire adok, mert csupa magyar filmre osztogattam a jegyeket. Akkor valahogy olyanok voltak a magyar filmek, hogy senki nem akart magyar filmet megnézni. Volt, hogy odamentem a Duna mozi kapujába, és ott próbáltam árulni, és ott se tudtam eladni a mozijegyeket. Ez is a pártmunka része volt. Volt olyan is, hogy könyveket kellett eladni. Van egy könyvem, amit kaptam, dicséretképpen. Úgy látszik, volt olyan idő is, hogy meg voltak elégedve a pártmunkámmal. Kivonultam május elsején egyetlenegyszer. Ez volt az első május elseje a kommunista hatalomátvétel után. Ha jól emlékszem, 1949-ben volt ez. Akkor felvonultunk, először és utoljára. Az Andrássy úton mentünk, nagyon jó hangulat volt. A nagynéném, Berta néni csak annyit mondott, amikor elindultunk, hogy ez nem nektek való. Akkor nem figyeltem rá, de persze később kiderült, hogy igaza volt. Zsidózni sosem zsidóztak a pártban, rengeteg párttag volt zsidó. Én úgy emlékszem, majdnemhogy a fele zsidó volt ott a tagoknak, ahova én jártam.

1956-ban féltünk. Napokig nem mentem dolgozni. Volt szó arról, hogy elmegyünk. Gábor el is ment. Gábor hamar eldöntötte, hogy el fog menni, a barátaival összejött, és akkor kiderült, hogy jóformán már minden barátja elhatározta, hogy elmegy. Azért is akart elmenni, mert lezsidózták. Mikor volt a Kossuth téren a tüntetés [lásd: 1956-os forradalom], ő kiment. Ott nagyon nagy zsidózás volt, és jött haza, és akkor mondta, hogy ő tovább nem marad. Mert itten úgy zsidóznak, hogy ő nem marad tovább. Másnap vagy harmadnapra becsomagoltunk, és elment.

Ő október végén ment el [lásd: disszidálás]. Szó volt arról, hogy mind a ketten elmegyünk vele, Magda is és én is, de a mama akkor nagyon elkezdett sírni, pont, ahogyan 1944-ben. Rimánkodott, hogy ne maradjon ő itt egyedül, mi pedig nem is láttuk volna értelmét, hogy így elmenjünk, és itt hagyjuk őt. Megint maradtunk, másodszor, a mama miatt. Gábor ment egyedül. Mind a ketten bőgtünk borzalmasan, mert ő volt a mindenünk. Magda elkísérte őt a határig. Aki átkísérte Gábort a túlsó oldalra, megígérte, hogy visszahozza  Gábor személyijét, de nem hozta vissza. De Gábor szerencsésen átért aztán. Bécsbe ment ezekhez a rokonokhoz, a Vajdáékhoz, a Dezső bácsi fiához, akik ott éltek már a háború előtt óta. Ott lakott egy jó darabig, akikhez küldött Simone, aki Pista unokabátyánk felesége volt, a Blériot lány, dollárt, oda Bécsbe, mert Magda kérte, mert nem volt a Gábornak semmi pénze, és így kérte a kinti rokonságtól, hogy a Gábort támogassák valamivel [Szécsi Alice nyilván eltévesztette a nevet: Pista a bécsi unokatestvér volt, Simone Blériot férje Rubel Béla volt. – A szerk.]. És ezt ezek ellopták tőle, nem adták oda neki a pénzt. Amikor kint vagyok nála, ezt mindig megemlíti, annyira nem tudja elfelejteni. 1957 januárjában ment Párizsba, ott várta már egy iskolatársa, aki továbbvitte a dolgokat vele. Először hat hónapig tanulta a francia nyelvet, és utána már felvették az egyetemre. Közgazdaságtant tanult, de később fizikus lett. Több tézise is van.

Magdát hat évig nem engedték ki, először én mentem, 1958-ban, látogatni a Gábort. Sose felejtem el, öt dollárral és egy csomó ennivalóval mentem hozzá [Szécsi Alice nyilván Rubel Béla unokatestvére meghívására, látogató útlevéllel utazott Párizsba. A meghívó¬levél alapján kiadott látogatóablakhoz csak öt dollár költőpénz járt. Meghívólevelet elvben csak rokon küldhetett. – A szerk.]. Gábor semmit nem akart megenni, ő már akkor irtózott mindentől, ami itthonról volt. Egyetlen volt a kalács, amit a mama sütött, azt megette. Sütött libamájat is vittem. Gábornak akkor volt egy nagyon jó barátja, szintén magyar, őt hívta, hogy gyere föl, mert az Alice hozott libamájat, gyere, edd meg. És az ette meg, mert Gábor még azt sem akarta. Annyira irtózott akkor a magyar dolgoktól. Gábor nem jöhetett persze még hosszú ideig.

Itthon folytatódott minden, ahogy korábban ment, Magda és az üzletünk nem sínylette meg, hogy Gábor disszidens lett. Dolgoztunk tovább. Magda nem veszített a vitalitásából ténylegesen, az egész család neki köszönheti azt, ahol tartottunk. Mert annyi vitalitás volt benne.

1956 után elvoltunk. Nem vettünk részt semmilyen eseményben. Csendben éltünk, nagyon csendben. Moziba imádtunk járni, evezni jártunk, sokat sportoltunk.

Endre a kötést nagyon sokáig csinálta. Tulajdonképpen borzasztó munka volt, nagy nehezen tudtuk aztán rábeszélni, hogy hagyja abba, mert már volt, hogy az utcán is így ment, ahogy a kötőgépet húzni kellett. Ingatta magát jobbra-balra. Annyira beleállt a gépnek a mozgása. Mi beszéltük le őt, hogy ne dolgozzon tovább, mert ez már sok. Amikor végül abbahagyta, már majdnem nyolcvan éves volt. Nagyon stramm ember volt. Végül a szívével halt meg, kilencven évesen, 1979-ben. A Rákoskeresztúri zsidó temetőben lett eltemetve.

Endre egyáltalán nem volt vallásos, én vettem rá, hogy az ünnepi vacsorákat megtartsuk, az újévet [Ros Hásáná] meg a hosszúnapot [Jom Kipur] meg talán a húsvétot [Pészah]. Én böjtöltem mindig. Az idei év volt az első, hogy nem böjtöltem [Betegeknek és időseknek nem kötelező böjtölniük. – A szerk.]. Gábor mondta is az idén, nem tudom, hogy viccelt-e, vagy komolyan gondolta, anyám mindig megtartotta, ez nem szép tőled, Alice, hogy te most nem tartottad meg. De persze ő soha nem tart meg semmit.

A szüleim is szépen éltek. A háború után a mama családjával annyi kapcsolat maradt, hogy a Magda levelezett velük, azzal a kevéssel, aki túlélte a háborút. Arra emlékszem, hogy levelezett az Argentínába ment rokonokkal és valakikkel Németországban is. Ezt valahogy csak ő csinálta, én nem emlékszem semmire, és sajnos a leveleket sem tudom, hol vannak. Azt tudom, hogy az nem merült fel, hogy Németországba menjünk.

A háború után a mama már alig-alig tartotta a zsidó szokásait. A péntek esti gyertyagyújtás megmaradt. Azért szűnt meg minden, mert szétrombolódott az emberben az ilyen érzés. Bennem teljesen és a mamában is. Az ünnepekre úgy külön nem emlékszem, borzasztó, hogy ezek az évek úgy elmentek az embernek, hogy nem emlékezem semmire. Karácsonyfát sosem állítottunk. A Hanukát a mama megtartotta, gyújtott gyertyát minden este. Széderestére többé már nem jártunk. A születésnapok meg voltak tartva. Azokat mindig megtartottuk. Sokat voltam a szüleimmel, hiszen odajártam mindennap dolgozni. A papa 1962-ban halt meg, a mama pedig 1966-ban. Ott vannak a Rákoskeresztúri zsidó temetőben eltemetve. A Magda élettársa 1967-ben vagy 1968-ban halt meg. Őt is a Rákoskeresztúri temetőben temettük el, hogy ez hogyan lehet, azt nem tudom, de ott a sírja a zsidó temetőben. Furcsa.

Az 1980-as években zárta be Magda az üzletet. Utána költözött ide, a Csanády utcába, itt lakott aztán a második emeleten. Csak a legutóbbi időben jött fel ide lakni. Volt nyugdíjunk, nem volt nagy, de volt. De azért egy kicsit még dolgozgattunk. Mindig volt, akiknek megcsináltunk ezt-azt. Nekem is van varrógépem itt is, meg fönt a hegyen is. Ez a hegy a Tábor-hegy, ahol még most, a nyáron is fönt nyaraltam. Ott egy nagyon jó kis ház van: három szoba, konyha, fürdőszoba és egy kis műhely. A műhely azért lett, mert a Józsi [Magda élettársa] nagyon szeretett barkácsolni, és ő nagyon szeretett ott ügyködni. Azt hiszem, tulajdonképpen azért vettük a házat is, mert a Magda azt akarta, hogy a Józsinak legyen valami elfoglaltsága, amikor nyugdíjba ment. Nagyon szerettünk ott fent lakni. Tényleg nagyon jó levegő volt. Kis kert van gyümölcsfákkal, amik sosem teremnek semmit. Nyáron voltunk mindig fönt. A kék busz megállójától tíz percre van a ház, az nem távolság. Még most is tíz-tizenöt perc alatt fölérek, de most már nem nagyon tudok gyalog menni odáig, hanem itthonról szoktam taxival menni, mert félek az átszállásoktól.

Mi voltunk Izraelben Magdával. Elmentünk, amikor még nem volt Pesten megengedve. Párizsból mentünk – Gábor foglalta le –, és oda mentünk vissza Izraelből. Akkor még itt nem volt szabad, hogy tudják [A hetvenes-nyolcvanas években az Izraelba szóló vízumot nem az útlevélbe tették, hanem egy betétlapot adtak, amit aztán el lehetett dobni, és így a magyar hatóságok nem tudták meg, ha valaki Izraelben járt. – A szerk.], mert egy időben nem volt szabad menni, nem volt diplomáciai kapcsolat [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.]. Ez az utazás az 1980-as évek elején volt. El voltunk bűvölve. Két hétig voltunk ott. Rokonok sajnos nincsenek ott. Persze lehet, hogy lett volna, ha jobban kutatunk. De nem tudtuk már a kapcsolatot fölvenni velük. Körbejártuk az országot. Nagyon érdekes volt, nagyon tetszett nekünk. Nagyon. A legérdekesebb az volt, hogy az emberek milyen rendkívül kedvesek és figyelmesek voltak. Az valami egészen bámulatos volt. Vadidegen emberek azt mondták, hogy üljünk be a kocsiba, s visznek minket bármerre, amerre akarunk. Szóval egészen mások ott a zsidók, mint itten. Teljesen mások. De persze nem, nem, nem akartunk ott élni. Mi megszoktunk itt. Nem akartunk sehova se menni.

1989 után sem változott a valláshoz való viszonyunk. A zsidó érzés, az érdekes, mindig, állandóan nagyon erősen megvolt. A Magdában még nagyobb, erősebb zsidó érzés volt. Ő minden péntek este gyújtott gyertyát. Én nem. Én szoktattam le őt a templomba járásról, mert különben tán az utolsó pillanatig is ment volna. Mindig, pénteken is elment a templomba azelőtt. Általában a Csáky utcába [ma: Hegedűs Gyula utca]. Én sose mentem, ő pedig később asszimilálódott hozzám. Hogy én nem mentem, ő se ment. Mára teljesen egyedül maradtam. Magda 2003-ban halt meg. Gáborral tartom a kapcsolatot, egy évben legalább kétszer kiutazom hozzá, Párizsba. Ő nagyon gyakran telefonál nekem.

Hetente kétszer kártyázom a barátnőimmel, és még magam járok a piacra időnként. Én vásárolok magamnak, és főzők is. A Magda hiányzik nagyon.

Anton Fischer
Stadt: Wien
Land: Österreich
Interviewerin: Tanja Eckstein
Datum des Interviews: Februar 2004

Anton Fischer ist im April 2014 gestorben.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Flucht nach Palästina
• Rückreise nach Ungarn
• Wien
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Mein Großvater väterlicherseits hieß Kalman Fischer. Ich nehme an, er wurde um 1850 in Ungarn, in dem Ort Nagy Tapolcsany, geboren. Nagy Tapolcsany lag im Komitat Nyitra. Heute heißt der Ort Tapolcsany und liegt in der Slowakei.

Die Muttersprache der Familie Fischer war Deutsch, das steht auf der Geburtsurkunde meines Vaters. Sie wohnten in Nagy Tapolcsany in der Rakoczi utca 56 und waren so arm, dass die Kinder nur die Pflichtschule besuchen konnten.

Mein Großvater war Bäckermeister und Besitzer einer Bäckerei. Er und die Großmutter und ihre sieben Kindern lebten bis ungefähr 1911 in Nagy Tapolcsany. Mein Vater, das jüngste Kind der Familie, war ungefähr 15 Jahre alt war, als folgendes geschah:

Zum großen Unglück der Großeltern stürzte eines Tages der Backofen in der Bäckerei ein und begrub unter seinen Trümmern einen Angestellten, der an den Folgen starb. Der Angestellte war kein Jude, und da man nie wissen konnte, wie die Bevölkerung auf dieses Unglück reagieren würde – es hätte ja zu Ausschreitungen kommen können – bekamen meine Großeltern große Angst.

Sie packten noch in derselben Nacht ihr Hab und Gut zusammen und übersiedelten mit ihren sieben Kindern nach Budapest. Dort wohnten sie in der Baros utca. In Budapest wurden die Großeltern von ihren bereits erwachsenen Kindern erhalten.

Meine Großmutter, Regina Fischer, geborene Marle, wurde 1856 in Nagy Tapolcsany geboren. Als mein Vater geboren wurde, war sie 38 Jahre alt. Ich kann mich erinnern, sie war schwerhörig, und man musste immer schreien, wenn man mit ihr reden wollte.

Sicher hatten die Großeltern Geschwister, aber ich habe keine gekannt. Leider weiß ich nicht viel über die Familie meines Vaters, weil der Kontakt mit ihnen nicht so eng war, wie der zur Familie meiner Mutter. Mein Großvater starb ungefähr im Jahre 1933, die Großmutter ungefähr 1936.

Ich war noch nie in Nagy Tapolcsany. Wenn der jüdische Friedhof dort noch existiert, und ich fände Grabsteine mit dem Namen Fischer, dann würde ich sicher einiges über meine Vorfahren väterlicherseits erfahren.

Die Großeltern hatten, wie gesagt, sieben Kinder: Der älteste Sohn hieß Zsigmond Fischer. Zsiga, so wurde er genannt, wurde vom Großvater zum Bäcker ausgebildet. Seine Bäckerei befand sich in der Madach utca. Sie war eine der angesehensten Bäckereien in Budapest, weil es dort das beste Brot und die besten Semmeln gegeben haben soll.

Er war verheiratet mit Tante Paula, und sie hatten sechs Kinder: Zoltan, Miklos, Irene, Klari, Lucie und Bözsi. Mein Onkel Zsiga und die Tante Paula starben vor dem Holocaust.

Der älteste Sohn Zoltan setzte die Familientradition fort, wurde auch Bäcker und übernahm die Bäckerei seines Vaters in Budapest. Er war mit einer sehr schönen Frau verheiratet. Die Ehe ging aber schon vor dem Holocaust auseinander.

Er emigrierte nach Australien, eröffnete in Sydney wieder eine Bäckerei und wurde reich. Nach vielen Jahren übersiedelte er nach New York, war dort nicht so erfolgreich und starb als armer Mann.

Sein Bruder Miklos, Miki genannt, war zwei Jahre älter als ich. 1940 wurde er zum Arbeitsdienst eingezogen und in die Ukraine verschleppt. Nach dem Krieg erfuhr ich von seiner Familie, dass er in der Ukraine erfroren sei.

Lucie war Französischprofessorin. Sie war nicht verheiratet. Klari war die Jüngste und die Schönste. Es ist möglich, dass sie noch lebt, aber ich weiß es nicht. Die Töchter meines Onkels überlebten den Holocaust in Budapest mit falschen Papieren oder im Ghetto, aber mehr weiß ich nicht.

Mein Onkel Vilmos Fischer war Uhrmacher. Er bildete meinen Vater zum Uhrmacher aus. Seine Frau hieß Szeren. Sie hatten eine Tochter Klari. Sie war verheiratet und hatte zwei Söhne, die zionistischen Organisationen angehörten und dessen Wunsch es war, nach dem Krieg nach Palästina zu gehen.

Klari, ihr Mann und die Söhne überlebten den Holocaust in Budapest. Nach dem Krieg verließen sie zusammen Ungarn und fuhren nach Palästina. Zwei Jahre später übersiedelten die Söhne nach Amerika. Klari und ihr Mann schafften es nicht, sich in Israel eine Existenz aufzubauen. Klari musste sich für den Rest ihres Lebens als Putzfrau durchschlagen.

Vilmos und seine Frau Szeren überlebten den Holocaust und starben in Budapest, Vilmos starb zu Hause und Szeren im jüdischen Altersheim.

Meine Tante Lina war verheiratet und besaß mit ihrem Mann ein Lebensmittelgeschäft in Budapest, in der Koszoru utca. Sie hatten zwei Söhne, Janos und Sandor. Der Mann meiner Tante starb vor dem Holocaust, den habe ich nie gesehen, und Tante Lina starb während des Krieges. Janos kam im Holocaust ums Leben und Sandor überlebte. Nach dem Krieg blieb er in Budapest. Er starb vor vielen Jahren.

Tante Hermina war mit Sandor Czeisler verheiratet. Er war Kaufmann, und sie hatten drei Kinder. Der Sohn Tibor starb ungefähr im Jahre 1934 an einer Krankheit in Budapest. Eine Tochter kam im Holocaust um, ich weiß nicht, was ihr passiert ist. Bözsi, die andere Tochter, überlebte den Holocaust und lebte nach dem Krieg in Budapest. Tante Hermina und Onkel Sandor überlebten den Krieg nicht.

Onkel Zöldi war mit Katinka verheiratet. Er war Unternehmer und zeitweise der Kompagnon meines Vaters. Sie hatten einen Sohn, der hieß Denes. Alle drei waren, als ich Ende 1946 aus Palästina nach Budapest zurückkam, nicht mehr da. Es ist wahrscheinlich, dass mein Onkel und meine Tante im Holocaust starben und mein Cousin Denes im Arbeitsdienst ums Leben kam. Aber ich weiß es nicht.

Tante Cilla war verheiratet mit Herrn Grünbaum. Er war Kaufmann. Sie hatten drei Kinder, Arpad, Klari und Dezsö. Arpad ging nach Amerika und über Dezsö und Klari weiß ich nichts. Ich weiß auch nicht, ob Cilla und ihr Mann den Holocaust überlebten.

Mein Vater hieß Lipot Fischer. Er wurde am 3. Juni 1896 in Nagy Tapolcsany, wie alle seine Geschwister, geboren. Er war Uhrmacher und Juwelier.

Mein Großvater mütterlicherseits hieß Vilmos Wertheim. Er wurde im Jahre 1848 in Ungarn, in der Stadt Paks, geboren. Paks liegt ungefähr hundert Kilometer südlich von Budapest, direkt an der Donau. Er war viele Jahre in Österreich, in Wiener Neustadt, als Soldat stationiert.

Als er jung war, wurde er zur k.u.k Armee 1 eingezogen und blieb danach beim Heer. Er wurde Feldwebel, trug einen gewichsten Schnurrbart, aber keinen Vollbart. Bei der Armee war er bei der Tren, der Versorgungstruppe. Nachdem er nach ungefähr 20 oder 25 Jahren abgemustert hatte, ging er in Pension. Er war vielleicht 45 Jahre alt, also ein sehr junger Pensionist. Nach seiner Pensionierung lieferte er der Armee noch Pferde und Wein mit Frachtschiffen über die Donau.

Der Großvater sprach perfekt und akzentfrei Deutsch, und er ließ sich immer den ‚Pester Lloyd’2, eine deutschsprachige Zeitung, kommen. Meine Großeltern sprachen auch miteinander Deutsch. Mein Großvater hatte eine wunderschöne Schrift, die Buchstaben sahen aus, wie von einer Schreibmaschine geschrieben.

Jedes Jahr fuhr er von Paks nach Wien, um sich bei seinem Schuster, wo sein Strecker lag, Militärschuhe anfertigen zu lassen. Andere Schuhe trug er nicht. Das waren Offiziersschuhe, und sein ganzes Leben lang trug er nie einen Halbschuh oder einen Stiefel, nur diese Offiziersschuhe.

Alle seine Söhne maturierten, und alle seine Töchter besuchten die Mittelschule. Die Töchter gingen in die besten Schulen, die es in dieser Zeit dort gab. Diese Schulen wurden von Nonnen geleitet. Alle sieben Kinder mütterlicherseits waren gebildet.

Die Großeltern hielten jeden Freitag den Schabbat 3, aber sie waren nicht orthodox. Der Großvater war ein angesehenes Mitglied der Gemeinde, und im Tempel hatte er den schönsten Sitz gegenüber dem Rabbiner. Die Großmutter führte einen koscheren 4 Haushalt und trug einen Scheitl 5, trotzdem waren die Großeltern eher moderne Juden, die sich an die Traditionen hielten und danach lebten.

Sie waren modern gekleidet und hatten keine orthodoxen Einstellungen. Sie feierten jeden Freitag Schabbat. Alle Kinder hatten natürlich Religionsunterricht. Sie lernten Hebräisch lesen, beteten in hebräischer Sprache und gingen regelmäßig in die Synagoge.

Als mein Großvater abgemustert hatte, ließ er sich an einer der schönsten Stellen in Paks, Fö-utca [Hauptstraße] Nummer 47, ein Haus bauen. Es war ein schönes Haus mit fünf Zimmern und einem Garten. Hinter dem Garten war ein Hühnerhof.

Auf dem Hühnerhof lebten auch Gänse und jeden Tag stopfte meine Großmutter die Gänse mit Kukuruz [Mais] und eine der gemästeten Gänse, die dann koscher geschlachtet wurde, war für uns bestimmt. Sie trat per Schiff in einem Paket den Weg von Paks nach Budapest an, und wir hatten dadurch immer koscheres Gänseschmalz. Aber natürlich nur in den Wintermonaten, im Sommer war es zu heiß und das Fleisch wäre auf der Reise verdorben.

Zu dieser Zeit gab es noch kein elektrisches Licht, es gab auch noch keine Wasserleitungen. Man musste sich das Wasser aus dem Brunnen holen. Die Mägde, meine Großeltern hatten immer zwei oder drei Angestellte, holten das Trinkwasser in großen Behältern, die sie auf dem Kopf trugen, vom artesischen Brunnen 6, So hieß der damals. Man hatte auch eigene Brunnen, aber die wohlhabenden Leute holten vom artesischen Brunnen ihr Trinkwasser.

Zur Winterszeit übersiedelten die Großeltern zu ihren Kindern. Sie hatten sieben sehr gute Kinder und konnten sich aussuchen, bei wem sie wohnen wollten. Überall waren sie willkommen. Meistens verbrachten sie den Winter in Pincehely bei Tante Rosa und Onkel Josef Mandl, die die Großeltern auch finanziell mit Lebensmitteln unterstützen.

Jedes Jahr schickten sie einen ganzen Wagen voll Lebensmittel von Pincehely nach Paks. Für meine Onkel und Tanten war es selbstverständlich, die Eltern zu unterstützen - sie gehörten zu ihnen und waren ein Stück ihres Lebens. Die letzten Jahre waren die Großeltern im Winter oft bei uns in Budapest.

Einmal sah ich den Großvater weinen. Seitdem weiß ich, dass auch Männer weinen können. Als meine Großmutter schon älter war, bekam sie den grauen Star, das ist eine Augenkrankheit. Ein Professor Licsko operierte sie in Budapest, und mein Großvater hatte große Angst um sie. Er hatte solche Angst um die Großmutter, dass er weinte, als er sie mit ihrer großen Augenbinde sah.

Die Großmutter mütterlicherseits hieß Elisabeth, Betti genannt, und war eine geborene Grünhut. Sie wurde in Paks geboren. Wann das war, weiß ich nicht, aber sie war jünger als der Großpapa. Meine Großmutter war eine liebe Frau, sie hat einem Jeden geholfen, war eine gute Mutter, und die ganze Familie liebte sie sehr.

Von einem Bruder meiner Großmutter wurde oft erzählt. Er hieß Anton Grünhut und war der erste jüdische Richter bei der ‚Hohen Tafel’ 7 in der Monarchie. Das war eine besonders hohe Stellung Es war wie ein Wunder, dass ein Jude diese Stelle einnehmen durfte.

Er wurde nach Fiume bei Triest versetzt, und die ganze Familie war stolz auf ihn. Als er starb, war er noch sehr jung, und meine Großmutter war ihr Leben lang davon überzeugt, dass man ihn vergiftet hatte, denn er starb an einer Fischvergiftung. Da es keine Dokumente darüber gibt, weiß ich nicht, ob das stimmt. Nach diesem Bruder meiner Großmutter wurde ich benannt.

1938 starb mein Großvater in Paks, die Großmutter zwei Jahre später. Der Großvater sowie die Großmutter starben in ihren eigenen Betten in Paks. Beide starben im Winter, sie waren jedes Mal gerade bei uns in Budapest zu Besuch. Da wir Ärzte in der Familie hatten, das waren die Söhne meiner Tante Rosa, Sandor und Jenö Mandl, konnten meine Großeltern, zuerst der Großvater und zwei Jahre später die Großmutter, rechtzeitig, wie es ihr Wille war, zum Sterben in ihr eigenes Haus gefahren werden. Kaum lagen sie dann in ihrem eigenen Bett, konnten sie zufrieden sterben. So wurden sie beide in Paks auf dem jüdischen Friedhof begraben.

Ich bin jedes Jahr zum Pessachfest 8 in Budapest, und dieses Mal besuchte ich, es war vor nicht einmal einer Woche, den Friedhof in Paks, auf dem meine Großeltern begraben wurden. Ich habe mich sehr darüber gefreut, dass ihre Gräber in einem guten Zustand sind.

Meine Großeltern mütterlicherseits hatten auch sieben Kinder: Armin, Rosa, Minka, Josef , Desider oder Dezsö, Regina und das Restl, nämlich meine Mutter, die die Jüngste war, Rene.

Es gab so einen Reim, den die Geschwister oft liebevoll, wenn sie sich über meine Mutter lustig machen wollten, sangen. Der Reim ging so: Armin, Rosa, Minka, Joschka, Dezsö, Regina, Renci meg a kotradeka. Meine Mutter war eben das allerletzte Aufgebot.

Mein Onkel Armin Wertheim war der älteste Sohn und bestimmt fünfzehn Jahre älter als meine Mutter. Er wurde ungefähr 1878 geboren. Nach der Matura rückte er zur k. u. k. Armee ein und wurde für die Offiziersschule ausgewählt. Mein Großvater war so stolz auf seinen Sohn, dass er zu ihm fuhr und eigenhändig den Offizierssäbel überbrachte. Während der bosnischen Okkupation auf dem Balkan [siehe 1. Balkankrieg] 9 wurde mein Onkel Armin durch einen Bauchschuss in einem Maisfeld verwundet.

Onkel Armin wurde nach seinem Militärdienst Bankdirektor in Sasd und war mit Elisabeth, Bözsi genannt, verheiratet. Sie hatten einen Sohn, Gyuri, der ungefähr 1911 geboren wurde.

Bis zu seiner Pensionierung lebte Onkel Armin mit seiner Familie in Sasd. Dann zogen sie nach Budapest. Zu dieser Zeit war Gyuri noch ein Schüler. Er absolvierte die Matura und die Handelsoberschule.

Als es Ende der 1930er Jahre in Budapest für einen Juden schwer wurde Arbeit zu finden, nahmen meine Mutter und ich Gyuri in unser Geschäft. Onkel Armin, Tante Bözsi und Gyuri überlebten das Ghetto in Budapest und blieben nach dem Krieg in Ungarn. Gyuri war mit Marika verheiratet und arbeitete in einer Fabrik als Kontrolleur. Die Ehe blieb kinderlos.

Meine Tante Rosa, geborene Wertheim, wurde ungefähr 1881 geboren. Sie war mit Josef Mandl verheiratet. Sie lebten in Pincehely, das liegt 30-40 Kilometer von Paks entfernt. Sie besaßen eine Gemischtwarenhandlung und eine kleine Landwirtschaft und hatten drei Söhne.

Sandor, der älteste Sohn, war Arzt. Leo, der Mittlere, arbeitete in der Gemischtwarenhandlung seiner Eltern in Pincehely und führte die Landwirtschaft und Jenö, der Jüngste, war auch Arzt. Da Jenö wegen des Numerus clausus in Ungarn 10 nicht auf die Universität aufgenommen wurde, studierte er an der Universität in Wien Medizin. Sandor und Jenö lebten in Budapest und hatten Zahnarztordinationen, und Leo lebte mit seiner Frau Manci und seinen zwei Kindern in Pincehely.

Jenö wurde 1944 zum Arbeitsdienst einberufen und überlebte den Holocaust. Sandor war im Budapester Ghetto oder überlebte mit falschen Papieren. Leo wurde zum Arbeitsdienst verschleppt und kam nach Budapest zurück. Einige Wochen später wurde er nach Österreich in das KZ Mauthausen deportiert.

Dann musste er noch in Nebenlagern von Mauthausen um sein Leben kämpfen und kam schwerkrank nach Ende des Krieges, noch in seiner Häftlingskleidung, nach Budapest zurück. Seine Eltern, Tante Rosa und Onkel Jozsi, seine Gattin Manci und seine zwei Kinder waren im letzten Moment des Krieges von Pincehely ins KZ Auschwitz deportiert und vergast worden.

Mein Cousin Leo wurde nie mehr richtig gesund. Er heiratete noch einmal. Seine Frau Edith hatte ihre ganze Familie im Holocaust verloren. Sie kümmerte sich alle Jahre um ihn. Sie bekamen einen Sohn, dem sie den Namen Josef, zur Erinnerung an seinen ermordeten Großvater Josef, gaben. Leo starb im Jahre 1979 in Budapest, ein Jahr später starb auch seine Gattin Edith.

Ihr Sohn Josef Mandl, ein bekannter ungarischer Wissenschaftler, ist der Stolz der ganzen Familie. Er lebt in Budapest, ist Universitätsprofessor und Mitglied der ungarischen Wissenschaftlichen Akademie. Er ist verheiratet, seine Frau Zsuzsi ist Ärztin. Sie haben Zwillinge: Judith ist Juristin und Peter ist Arzt.

Jenö Mandl war mit Lia verheiratet, die Ehe blieb kinderlos, und sie starben vor ungefähr 15 Jahren in Budapest.

Sandor Mandl heiratete nach dem Krieg Elisabeth Hoffer, die die Tochter des Direktors vom Budapester Rabbinerseminar war. Sie hatten einen Sohn Michael, der auch Arzt wurde. Er ist bereits tot, aber er hat eine Tochter, die in Ungarn lebt.

Tante Minka, geborene Wertheim, wurde ungefähr 1883 geboren. Sie war mit Rudolf Mandl verheiratet. Josef und Rudolf Mandl waren Brüder. Meine Tanten Rosa und Minka Wertheim waren also mit den Brüdern Mandl verheiratet. Tante Minka und Onkel Rudolf hatten zwei Söhne, Zsigmond oder Zsiga und Laszlo oder Lazi, und eine Tochter, Julia oder Juliska.

Rudolf Mandl war Pächter eines sehr großen Besitzes im Komitat Szala-Igrice. Das war kleiner als ein Dorf, es gab eine Kirche und einige wenige Häuser in dem Ort. In Ungarn nennt man das Puszta. Oft waren Juden Pächter von großen Besitzungen, und sie wurden als Pächter gern gesehen.

Als im Jahre 1944 die Deportation der ungarischen Juden begannen, war Onkel Rudi bereits tot, er starb kurze Zeit vorher. Tante Minka war allein, ihre Söhne waren zum Arbeitsdienst eingezogen worden. Darum übersiedelte sie zu ihrer Tochter Juliska nach Ujpest, die inzwischen dort mit dem angesehenen Anwalt Doktor Jenö Fuchs verheiratet war.

Doktor Jenö Fuchs war Advokat, Ehrenbürger der Stadt und besaß ungefähr 60 Häuser. Juliska und Jenö hatten zwei Töchter, die ältere Tochter hieß Martha, wir nannten sie immer Tusi, und die jüngere Tochter heißt Evi.

Als 1944 die Deportationen von Ujpest nach Auschwitz begannen, waren meine Tante Minka, ihre Tochter Juliska, deren Ehemann Jenö und die zwei Töchter darunter. Tante Minka, ihre Tochter Juliska und dessen Ehemann Jenö wurden sofort nach Ankunft im KZ Auschwitz vergast.

Tusi war vielleicht 18 Jahre alt als sie von Ujpest nach Auschwitz deportiert wurde, und Eva war 16 Jahre alt. Einige Tage bevor das Lager befreit wurde, starb Tusi an einer Blutvergiftung.
Eva ist die Einzige der Familie Fuchs, die den Holocaust überlebte. Sie emigrierte 1956, nach dem Ungarnaufstand 11 nach Australien und lebt heute in Sidney. Ihr Mann und sie waren große Reifenimporteure in Australien. Sie ist geschieden und hat keine Kinder.

Meine Cousins Zsiga und Laci überlebten den Holocaust. Laci wurde Kommunist und arbeitete nach dem Krieg als Abteilungsleiter im Ministerium für Landwirtschaft in Budapest. Zsiga war auch Angestellter im Ministerium für Landwirtschaft. Beide waren verheiratet und haben Kinder. Zsiga und Laci starben in Budapest.

Onkel Josef oder Joska Wertheim wurde ungefähr 1889 geboren. Er war mit Elisabeth oder Bözsi verheiratet. Er war Besitzer einer Mühle in Kemes, das liegt in Südungarn. Die Mühle war sehr groß und bedeutend und wurde mit Dampf angetrieben. Damals gab es noch keine elektrische Mühle, die Mühlen wurden mit Wasser oder mit Dampf angetrieben. Sie hatten zwei Söhne: Miklos oder Miki und Pal oder Pali.

Der Onkel Josef war zu der Zeit, als man die Juden wegschleppte, um sie zu ermorden, im Gefängnis eingesperrt. Das kam so: Es war verboten, Schweine zu schlachten. Irgendein höherer Beamter schlachtete aber ein Schwein und drehte es so, als hätte meinem Onkel Joska das Schwein gehört und als hätte der es geschlachtet. Dafür wurde mein Onkel eingesperrt. Zu dieser Zeit wurde seine Frau, Tante Bözsi, mit dem Waggon nach Auschwitz deportiert und sofort vergast.

Der Onkel saß seine Strafe ab, wurde entlassen und musste sofort ins Ghetto. Er entfernte den gelben Stern, den alle Juden tragen mussten, vom Mantel und verließ heimlich das Ghetto auf der Suche nach seiner Frau. Überall suchte er sie. Er fragte alle, die er kannte, ob irgendjemand etwas über seine Frau wusste.

Er war sehr verzweifelt und zu dieser Zeit wusste man auch noch nichts über die Vergasungen in den KZs. Dann erwischte man ihn auf der Strasse und schickte ihn auf den Todesmarsch 12. An der Grenze zwischen Ungarn und Österreich sind viele Gräber, irgendwo auf dem Weg endete sein Leben. Wir können sein Schicksal bis zu dem Zeitpunkt verfolgen, als er mit einer Gruppe auf den Todesmarsch gezwungen wurde.

Miki und Pali wurden auch zur Armee und zum Arbeitsdienst gezwungen. Sie waren ungefähr in meinem Alter, einer war etwas älter, der andere war etwas jünger. Miki erfror in der Ukraine. Das letzte was wir von ihm wissen ist, dass er eine ganz abgemagerte Kuh mit sich führte.

Er dachte, er könne mit der Kuh überleben. Wir trafen nach dem Krieg Leute von seiner Kompanie, die uns das erzählten. Pali wanderte nach dem Krieg über Zypern nach Israel aus. Auf Zypern heiratete er Eva, und sie bekamen einen Sohn, Moshe Wertheim. Pali arbeitete in Haifa zuerst als Hilfsarbeiter in einer Mühle, und später war er Inhaber eines Tapetengeschäftes. Sein Sohn Moshe arbeitet für EL AL als Chefsteward und Security. Pal starb vor einigen Wochen in Haifa.

Onkel Desider oder Dezsö Wertheim wurde ungefähr 1890 geboren und lebte in Wien. Er heiratete Stefanie, die ihre Tochter Wally mit in die Ehe brachte. Sie besaßen ein Strick- und Wirkwaren En Gros Geschäft in Wien im 1. Bezirk in der Essiggasse 2. Als Hitler nach Österreich einmarschierte, flüchteten Onkel Dezsö und Tante Steffi nach Budapest. Onkel Dezsö und Tante Steffi wurden im KZ Auschwitz ermordet.

Wally war mit einem Herrn Lichtenstein verheiratet. Sie flohen nach Shanghai, und wir hörten nie mehr von ihr. Nach dem Holocaust fragten wir Leute, die auch in Shanghai waren, aber niemand sah oder hörte von ihnen.

Tante Regina war zwei Jahre älter als meine Mutter und wurde 1891 geboren. Sie war mit Arpad Stark verheiratet. Sie hatten eine Tochter Ilich, die Ili genannt wurde. Mein Onkel Arpad war Buchhalter von Beruf und arbeitete in einer Firma in Budapest.

Als mein Vater 1934 starb, zogen wir mit der Familie Stark zusammen. Das war für sie gut, denn der Onkel Arpad verdiente nicht so gut, und meine Mutter bekam Hilfe, da sie ja immer im Geschäft sein musste. Tante Regina und Onkel Arpad überlebten den Holocaust im Budapester Ghetto.

Ili war verheiratet und hatte einen Sohn, Gabor, der 1944, als wir uns verstecken oder fliehen mussten, zehn Jahre alt war. Ilis Mann musste zum Arbeitsdienst, und so organisierten meine Mutter und ich für Ili und ihren Sohn, bevor wir flüchteten, bei einem gewissen Camillo Szambo, einem ehemaligen Flieger im deutschen Fliegerhorst in Afrika, der verwundet wurde und in Budapest lebte, weil sein Vater ein Ungar oder ein Österreicher war, ein Versteck.

Dieser Mann war meiner Mutter und mir empfohlen worden, und wir hätten uns in seinem Keller verstecken können. Das war genau zu der Zeit, als das Ghetto in Budapest entstand. Aber da ich schon meine Verbindungen hatte und wusste, dass ich mit meiner Mutter Budapest verlassen würde, überließen wir diesen Platz meiner Cousine Ili und Gabor.

Nach dem Krieg ließ sie sich von ihrem Mann, der auch den Holocaust überlebt hatte, scheiden, heiratete ihren Retter Camillo Szambo und lebte mit ihm in Wien. In Wien bekamen sie noch zwei Kinder. Gabor blieb damals in Budapest.

Während des Ungarnaufstandes im Jahre 1956 flohen Gabor und ich gemeinsam nach Wien. Er fuhr aber weiter nach Australien. Sein Vater folgte ihm nach Australien. Gabor lebt in Sydney, wurde Mathematikprofessor, ist verheiratet und hat zwei Kinder und Enkelkinder.

Meine Mutter Rene Wertheim war das jüngste Kind meiner Großeltern. Sie wurde in Paks am 21. April 1893 geboren. Sie besuchte die Mittelschule und besaß vor dem Krieg eines der bedeutendsten Juweliergeschäfte von Budapest.

• Meine Kindheit

Wie und wo meine Eltern sich kennen lernten, weiß ich nicht. Ich nehme an, sie heirateten im Jahre 1918 oder im Jahre 1919, denn am 13. Dezember 1920 wurde ich in Budapest als einziges Kind von Lipot und Rene Fischer geboren.

Meine Eltern fingen praktisch ganz unten, mit Nichts sozusagen, an. Meine Mutter sagte immer: ,Unser Vermögen in dem Juweliergeschäft in der Rakoczi utca Nummer 27 in Budapest, das mein Vater gründete, waren neun Weckeruhren. Neun Weckeruhren gehörten uns, sonst nichts.’

Meine Eltern waren immer im Geschäft beschäftigt, aber ich fühlte mich nicht vernachlässigt, ich war ein sehr behütetes Kind. Ich hatte immer ein Kinderfräulein, das mit mir ein Zimmer teilte und sich um mich kümmerte. Gegessen haben wir aber immer gemeinsam mit meinen Eltern.

Dieses Kinderfräulein sprach Deutsch mit mir, und dadurch erlernte ich die deutsche Sprache. Später hatte ich einige Hauslehrer, weil ich nie ein sehr guter Schüler war und deshalb Nachhilfeunterricht bekam.

Solange mein Vater lebte, verbrachte ich die Sommer in Pincehely bei der Schwester meiner Mutter, meiner Tante Rosa und dem Onkel Josef Mandl. In Pincehely lebten zehn jüdische Familien, und ich spielte mit den Kindern dieser Familien und auch mit den anderen Kindern.

Eingeschult wurde ich in die jüdische Volkschule in Budapest. Die Schule befand sich in der Veselenyi utca, Ecke Ring, im 7. Bezirk. Auch heute ist sie noch eine jüdische Schule.
Nach vier Jahren erfolgreichem Lernen kam ich aufs Barcsai Gymnasium, auch im 7. Bezirk.

Während des Horthy Regimes13  wurden die Kommunisten sehr verfolgt und die Hashomer Hatzair 14 Mitglieder standen politisch den Kommunisten sehr nahe. Das Horty Regime ging soweit, Jugendliche des Hashomer Hatzair aufzuspüren und zum Beispiel aus dem Gymnasium mitzunehmen, um sie zu verhören.

Die Professoren wollten ihre Schüler schützen und mein Vater war bereit, gefährdete junge Männer, die bereits Studenten waren, als Hauslehrer bei uns aufzunehmen. In drei Jahren wohnten drei verschiedene solcher Studenten bei uns: Karl Lieblich, der ein hoher Offizier der Haganah 15 wurde, Sandor Hunwald, sein jüdischer Name war Simcha, der für die zionistische Propaganda zuständig war und Kadar, den ich sehr mochte. So kam ich mit dem Zionismus in Berührung.

Ich wurde aber Mitglied der Ha Noar Ha Tzioni, einer eher sozialistisch-zionistischen Organisation. Die Shomer Hatzair Leute aßen sogar Chazer [jiddisch: Schweinefleisch], und das wollte ich nicht. So bin ich zu Ha Noar Ha Tzioni gegangen, da ich wusste, dass es diese Bewegung gibt, und ich war ein aktives Mitglied. Wir machten regelmäßige Ausflüge, tanzten Hora 16, das ist ein Volkstanz, sangen und diskutierten. Aber an Hachschara 17 oder Auswandern nach Eretz Israel, hab ich nie gedacht.

Ich hatte die Aussicht auf ein wunderbares Juweliergeschäft, meinen Eltern gehörten Häuser in Budapest, ich bekam zum Beispiel zur Matura ein Auto, das hatte sonst niemand; für mich war das Paradies zu Hause, in Budapest.

Ich war sehr sportlich. In der Schule spielte ich Korbball und betrieb aktiv Gymnastik und in meiner Freizeit spielte ich Fußball und lief Schi.

Mein Vater war ein bewusster Jude, und meine Mutter führte einen koscheren Haushalt. Jeden Freitag zündete sie Kerzen, und wir aßen gemeinsam. Aber sein Juweliergeschäft sperrte mein Vater am Schabbat nicht zu. Vielleicht ging mein Vater am Schabbat in die Synagoge, vielleicht ließ ihn meine Mutter aber auch zu Haus, wenn sie ins Bethaus ging.

Das weiß ich nicht so genau. Meine Mutter ging nie in den orthodoxen Tempel, sondern in den modernen Tempel in der Rombach utca. Zwölf Jahre hatte ich Religionsunterricht. Die ersten vier Jahre in der jüdischen Volksschule, wo ich das Alef Beth (hebräisches Alphabet) lernte. Jeden Tag lernten wir hebräisch und ein bisschen jüdische Geschichte.

Im Gymnasium hatten wir zweimal in der Woche Religionsunterricht. Unser Religionslehrer im Gymnasium war ein Rabbiner, und in der Handelsschule war es der Professor Nandor Durchschlag, der uns in jüdischer Geschichte und Hebräisch unterrichtete. Nach dem Holocaust wanderte Professor Durchschlag nach Palästina aus.

Auf meine Bar Mitzwah 18 bereitete mich Rabbiner Fischer, ein Namensvetter, vom Tempel in der Luthergasse vor. Die Bar Mitzwah fand im Rombacher Tempel in der Nagyfuvaros utca statt. In diesem Tempel beteten meine Eltern und ich immer zu den  Feiertagen.

Es waren drei Rabbiner anwesend, der Rabbiner Itzchak Schmelzer, der Professor meiner Schule – er war der Rabbiner vom jüdischen Knabenwaisenhaus – und der Dritte war der Rabbiner Scheiber von dem Tempel, in dem wir immer beteten.

Während meiner Bar Mitzwah saßen sie alle drei neben einander. Dann hielt jeder a Droshe [eine Rede]. Mein Klassenchef war auch dabei; er war kein Jude, und es war ihm vielleicht langweilig, denn er lief hinaus und davon. Nach den offiziellen Feierlichkeiten gab es ein großes Fest in unserer Wohnung. Viele Kinder und die Familie kamen zu Besuch, und ich bekam sehr viele Geschenke.

Unsere Familie kam regelmäßig, meistens ganz sporadisch, zusammen. Zu den hohen Feiertagen feierte aber jede Familie bei sich zu Hause. Zu uns kamen nur die Eltern meines Vaters zu den hohen Feiertagen. Meine Mutter bereitete immer alles ganz groß vor und kochte Fischpaprikas, von dem immer alle begeistert waren - nur ich mochte keine Fischpaprikas.

Weil ich ein ziemlich schlechter Schüler war, verließ ich das Gymnasium nach der vierten Klasse. Die Lehrer versprachen, mir einen positiven Abschluss zu geben, und ich versprach, nach Erhalt des positiven Abschlusses die Schule zu verlassen. Ich bekam den positiven Abschluss.

Nach den Sommerferien besuchte ich die obere Handelsschule, die identisch mit der Handelsakademie war. Unser Geschäft war an der Ecke, und vier Häuser weiter war die Schule. Das war gut für mich, weil dadurch die Professoren meine Mutter kannten, und etwas persönlicher Kontakt wirkt sich immer positiv aus, denn auch dort wurde ich kein ausgezeichneter Schüler.

Im Jahre 1934 – ich war gerade 14 Jahre alt – ließ sich mein Vater im Krankenhaus Gallensteine herausoperieren. Durch einen Narkosefehler starb er im Alter von 38 Jahren.
Meine Mutter wurde Witwe und ich mit 14 Jahren Halbwaise.

Es war eine sehr schwere Zeit für uns. Meiner Mutter ging es furchtbar schlecht, und ich kann mich genau erinnern, ein Kollege meines Vaters kam und sagte zu mir: ‚Jetzt bist du der Mann in der Familie. Damals hat mir das so ein Pflichtgefühl geschenkt, dass ich wirklich gedacht hab: Jetzt bin ich der Mann in der Familie!

Aber das stimmte nicht, weil meine Mutter so stark war. Sie sagte immer, sie werde nicht noch einmal heiraten, weil sie nicht wolle, dass ich einen Stiefvater bekäme. Und sie hat auch nie mehr geheiratet. Es war eine wunderbare Verbindung zwischen meiner Mutter und mir.

Mit meinen Klassenkameraden war ich befreundet. Von drei Klassen in der Handelsschule, gab es zwei mit jüdischen Studenten, und in einer Klasse waren überhaupt keine jüdischen Schüler. Ich hatte zu allen einen guten Kontakt.

Antisemitismus gab es überall. Wenn man heute in Budapest Zeitungen und Bücher liest, weiß man, dass Antisemitismus für ein jüdisches Kind keine fremde Sache ist. Natürlich war das auch in meiner Zeit im täglichen Leben ständig spürbar, aber der Antisemitismus war nicht größer und nicht kleiner als heute oder hier in Österreich. Nur wenige ungarische Juden verließen ihre Heimat, nur wenige gingen nach Amerika, wenige nach Palästina. Ich führte im Schatten des Antisemitismus ein schönes Leben.

In der Zeit kurz vor der Matura in der oberen Handelsschule kamen zwei oder drei Pfeilkreuzler 19 in Uniform zum Unterricht. Es passierte nichts, aber man sah und man wusste, was das bedeutete. Einer hieß Kornel Kis. Der bekam von mir in der Schulpause immer mein Gänseleberbrot. Er wurde sofort nach der Matura Fähnrich, weil er zu den Partisanenjägern ging. Den erwischten später die Partisanen, und sie führten ihn seiner gerechten Strafe zu: sie ermordeten ihn.

Nach dem Tod meines Vaters verbrachte ich die Sommerferien in Ferienlagern, zum Beispiel am Plattensee. Das war für Kinder wohlsituierter Leute, und das war eine wunderbare Sache für mich. Es waren Kinder und Jugendliche da, es war Sommer, und wir waren am See. Das Heim war sehr bekannt, es hieß ‚Pastor’ und dort erholten sich viele Juden und einige Nichtjuden.

Ich lebte in einem Bezirk, in dem viele Juden lebten, und ich verkehrte fast ausschließlich in jüdischen Kreisen. Der siebente Bezirk war aber kein Ghetto, es lebten auch Christen in dem Bezirk. Zum Beispiel wohnte auch meine spätere Frau, die aus einer christlichen Familie kommt, mit ihrer Familie nur wenige Häuser von uns entfernt.

Ich lernte sie erst nach dem Krieg kennen, in meiner Kindheit und Jugend bin ich ihr nicht bewusst begegnet. Meine Freunde waren Juden.

Meine Eltern, wie auch die Eltern der anderen jüdischen Kinder, legten großen Wert darauf, dass man jüdische Freunde und Freundinnen hatte. Meine Mutter war eine moderne Frau, aber es war ihr sehr wichtig, dass ich einmal eine Jüdin heirate. Das liegt daran, weil sonst nicht gesichert wäre, dass das Judentum in der Familie weiter geführt wird.

• Während des Krieges

Nach der Matura absolvierte ich einen Uhrmacher- und Goldschmiedelehrgang und legte die Gesellenprüfung ab. Danach wollte ich auf der Wirtschaftsuniversität studieren, war schon angemeldet, musste aber kurz darauf einrücken. Das war 1940. Ich unternahm alles, um vom Militärdienst befreit zu werden, aber ich wurde nicht befreit. Unter uns waren solche, die zwölf  Dioptrien Augengläser hatten oder hinkten - auch die wurden einberufen.

Zuerst hatten wir eine militärische Ausbildung, wie alle anderen und waren in Budapest, Gewehre bekamen wir aber nicht. Dann nahm man uns die Soldatenuniformen weg, und wir mussten unsere eigene Kleidung mit einer gelben Binde tragen. Wir waren nun eine jüdische Kompanie, unser Militärdienst wurde in einen Arbeitsdienst umgewandelt, und wir wurden 1942 nach Siebenbürgen geschickt. Nur die Soldaten waren Juden, die Feldwebel und der Kompaniechef waren keine Juden.

In Siebenbürgen mussten wir einen Graben in den Karpaten ziehen. Es wurde ein Kabel gelegt, um russische Truppen beim Überschreiten der Karpaten in die Luft zu sprengen.
Aber die Russen machten einen großen Bogen um diese Gefahr, denn sie hatten bestimmt davon erfahren.

Mit fünf anderen Kompanien waren wir ein ganzes Jahr dort. Danach kamen wir zurück nach Dömsöd, einer Stadt, die 50 Kilometer von Budapest entfernt ist. In Dömsöd hoben wir ein Flussbett aus. Dann begannen sie, Kompanien für die Front nach Russland, in die Ukraine, zusammenzustellen. Durch Glück und Protektion entkam ich meinem sicheren Tod.

Ich wurde krank, bekam Gelbsucht und als ich das Spital in Budapest verlassen durfte, war meine Kompanie bereits weg. Am letzten Tag meines Krankenhausaufenthaltes suchte man jüdische Arbeiter für Reinigungsarbeiten. So wurde ich mit ein paar anderen in die Lonja utca, wo ein Büro war, kommandiert und auf der Strasse sah ich eine Tafel, dass dieses Büro zum Kriegsministerium gehörte und für Kriegsgut zuständig war. Dort in diesem Büro wurde die Kriegsbeute sortiert, viele jüdische Gegenstände waren aus Silber.

Ich wusste, dass einige Kunden unseres Geschäftes hochrangige Offiziere waren, und ich rief meine Mutter an, sie möchte versuchen, einen gewissen Oberst Botha zu verständigen, dass ich hier sei. Vielleicht könne er für mich etwas tun.

Meine Mutter hatte Schwierigkeiten ins Kriegsministerium zu kommen, aber zum Glück kam er heraus, und zuerst glaubte er meiner Mutter nicht, weil es in dieser Zeit unmöglich war, dass ein Jude auch nur in die Nähe des Kriegsministeriums kam, geschweige denn, dort beschäftigt war.

Da sagte meine Mutter zu dem Botha: ‚Wenn mein Sohn mich anruft und sagt, er ist dort, dann ist er dort!’ Ein Wunder war, dass dieses Büro Botha unterstand. Er kam in das Büro, sah mich und noch vier andere Juden, die dort ohne sein Wissen arbeiteten.

Die Juden erledigten dort die Büroarbeiten und die Zivilbeamten waren entlastet. Er ging zum Kommandanten des Büros und sagte: ‚Für Sie arbeiten vier Juden vom Arbeitsdienst, ab heute arbeiten hier fünf!’ Am Anfang hatten die große Angst vor mir, weil sie glaubten, ich sei ein Spitzel des Ministeriums. Sicherlich gab es einiges zu verheimlichen, aber jedenfalls, so entkam ich der Front und konnte in Budapest bleiben.

Da ich in Budapest war, bestand für mich die Möglichkeit, mit Leuten in Verbindung zu treten, die illegale Auswanderungen nach Palästina organisierten. Zu dieser Zeit wohnte ich nicht zu Hause, ich war einer Kompanie unterstellt, konnte aber jeden Tag nach Hause gehen. Ich war eine große Ausnahme, viele gab es nicht, die in dieser Zeit solche Privilegien hatten.

Meine Mutter arbeitete in unserem Geschäft. Bis Mitte März 1944, als die deutschen Truppen nach Ungarn kamen, besaßen wir unser Geschäft. Da waren wir aber keine Ausnahme, die jüdischen Geschäfte existierten und bis März 1944 hatten wir keine Ahnung, was in der Welt passierte.

Es gab einen Judenrat 20, und dieser Judenrat verheimlichte bewusst alles, und es gelang ihnen. Wir wussten nichts, gar nichts. Noch Anfang des Jahre 1944 wussten wir nichts. Dadurch, dass ich Verbindung zu Zionisten hatte, erfuhr ich einige Details über den Holocaust.

Ich erfuhr über Gaskammern in Auschwitz, über Lager in Polen, in denen keine Gaskammern waren und wo die Menschen auf andere Art ermordet wurden. Durch dieses Wissen bekam ich Angst, und diese Angst trieb mich dazu, zu überlegen, wie ich mit meiner Mutter flüchten könnte. Ich hatte solche Angst, dass ich in meinem eigenen Bett zu Hause in Budapest nicht mehr schlafen konnte.

In der Provinz Ungarns wussten die Juden überhaupt nichts. Der Judenrat ging in die Provinz, stellte Namenslisten der jüdischen Bewohner auf und erzählte ihnen irgendetwas, wofür die Listen gebraucht würden, und zwei Wochen später kamen die ungarischen Gendarmen. Die ungarischen Gendarmen brachten die ungarischen Juden in die Ghettos, von wo kurze Zeit später die ersten Züge nach Auschwitz rollten.

Der Großteil der Familie meiner Mutter lebte in der Provinz, deswegen kamen auch so viele ums Leben. Die Juden aus der Provinz wurden verschleppt und ermordet. Da ist kaum einer übrig geblieben. Von Mitte April 1944 bis Mitte Januar 1945, also im letzten Moment, der Krieg war schon beinahe beendet, wurden 600.000 ungarische Juden ermordet.

Im Herbst 1944 übernahmen die Pfeilkreuzler, die ungarischen Faschisten, die Macht und waren sehr aktiv bei der Vernichtung – durch sofortige Ermordung der Juden oder Deportationen in die Vernichtungslager – dabei. Oft fingen die Pfeilkreuzler Juden, trieben die Menschen an die Ufer der Donau und erschossen sie. Bis kurz vor Ende des Krieges taten sie das. Trotzdem war es für die Budapester Juden leichter als in anderen europäischen Ländern, den Holocaust im Ghetto und mit Hilfe von fremden diplomatischen Vertretungen und Flüchtlingskomitees zu überleben.

Nach dem Einmarsch der Deutschen mussten alle Juden einen gelben Stern tragen, und die jüdischen Geschäfte wurden innerhalb einer Stunde zugesperrt. Die Juden mussten alle Fahrräder, Radios, Schmuck, sogar Eheringe, abliefern – und das alles innerhalb kürzester Zeit. Der Krieg war fast zu Ende! Die Deutschen hatten jahrelange Erfahrungen, die sie in Ungarn anwenden konnten, um innerhalb kürzester Zeit die Juden zu enteignen, um sie dann zu ermorden.

Ein ehemaliger Gymnasiast aus dem Jüdischen Gymnasium in Munkacs, das liegt in Oberungarn, trat an mich heran, weil er wusste, dass, wenn einer die Möglichkeit hatte, an Geld heran zu kommen, ich das war. Dieser Mann hieß Miki Gottesmann.

Er sagte mir, es gäbe eine Möglichkeit, nach Palästina zu kommen. Er arbeitete im zionistischen Untergrund für die Rettung der Juden. Der hebräische Name dieser Aktionen war Bricha [hebräisch: Flucht]. Er nannte mir eine Summe, die aber unmöglich für mich aufzutreiben war, da er nur Dollar wollte und Pengö, das war die ungarische Währung, ihn nicht interessierten.

Ich sagte ihm, ich werde ihm alles Geld geben, was ich habe, und ich könnte ihm auch Juwelen dazu geben. Damit war er einverstanden, aber er wollte nur Edelsteine, kein Gold!

Unser Geschäft war schon geschlossen, wir hatten die Schlüssel abgeben müssen. Aber wir besaßen Duplikate von den Schlüsseln. Ich wusste, dass unser Safe ein Geheimfach hat. Wir wohnten im selben Haus, in dem unser Geschäft war, und mit dem Duplikat der Geschäftsschlüssel ging ich in der Nacht ins Geschäft.

Das war ein großes Risiko, denn wenn mich jemand erwischt hätte, wäre ich bestimmt nicht mehr am Leben. Ich öffnete den Safe, aber es gelang mir nicht, das Geheimfach zu öffnen. Im Geheimfach lagen Smaragde, Saphire, Rubine und ein paar größere Brillanten, und ich feilte die ganze Nacht, bis ich das Fach öffnen konnte. Welchen Wert das alles hatte, was ich nahm, weiß ich nicht, ich hatte keine Zeit, es zu schätzen.

Mit diesem Betrag bezahlte ich die Flucht meiner Mutter, Dezsö, einem mir unbekannten Mann, Miki Gottesmannes, seiner Braut und mir. Ein gewisser Ivo Dawidowitsch war der Verbindungsmann von Miki Gottesmann zu der Hilfsorganisation. Ich weiß nicht, ob sie legal geschickt wurden, oder auf eigene Faust arbeiteten, aber ich vermute, es war beides.

In der Nähe von Budapest arbeiteten bulgarische Gärtner. Diese bulgarischen Gärtner waren bereit, für Geld ihre Pässe zu verkaufen. Mit den bulgarischen Pässen war es möglich, in einen Schlafwagen zu steigen und mit Hilfe der bestochenen Schlafwagenkondukteure in der Nacht die Grenze nach Rumänien zu passieren.

Die bulgarischen Pässe wurden mit unseren Fotos versehen. Dieser für uns unbekannte Mann, meine Mutter und ich bekamen einen Pass mit einem Foto auf dem wir alle drei zu sehen waren. Er wurde als mein Vater ausgegeben und ich als der Sohn.

Ich glaube, der Mann hatte nichts bezahlt, aber uns versprochen – da er im Ausland sehr viel Geld habe – uns das Geld nach der Flucht zurückzugeben. Die Braut von Miki Gottesmann hatte ihren eigenen Pass und wurde als meine Schwester ausgegeben. So fuhren wir als Familie mit zwei erwachsenen Kindern los.

Der Zug musste auf einem Bahnhof vor Bukarest stehen bleiben, weil der Bukarester Hauptbahnhof zerbombt war. Wir hatten überhaupt kein Geld, und so komisch es klingt, die rumänische Polizei sah unsere Unbeholfenheit und brachte uns mit einem Polizeiwagen nach Bukarest hinein zu einem Hotel.

Wir gingen zur jüdischen Gemeinde in Bukarest, erzählten unsere Geschichte und sie halfen uns. Zuerst machten sie uns darauf aufmerksam, dass wir unsere bulgarischen Pässe sofort vernichten müssten, weil kurze Zeit vor uns auch Juden mit bulgarischen Papieren in Bukarest aufgegriffen und sofort an die bulgarische Grenze abgeschoben worden waren. Die jüdische Gemeinde in Bukarest hatte sehr große Schwierigkeiten, die Juden mit den falschen Papieren zu retten.

Daraufhin vernichteten wir unsere bulgarischen Pässe und standen nun ohne Papiere und ohne Geld da. Man stellte uns eine Identitätskarte aus, aber zu dieser Zeit gab es dort an jeder Straßenecke irgendwelche Perlustrierungen, und wir fürchteten uns, denn wir wären in sehr große Schwierigkeiten geraten, umso mehr, da wir überhaupt kein Geld hatten. Deshalb unternahm die Gemeinde alles, um uns loszuwerden, denn wir waren eine schwer wiegende Last für sie.

Inzwischen, nach einer Woche, kam Miki Gottesmann in Bukarest an. Wir hatten ihm in Budapest, obwohl wir damit nicht einverstanden waren, unsere Koffer überlassen müssen. Er kam ohne die Koffer und sagte, die Koffer seien gestohlen worden. In unseren Koffer hatte meine Mutter Geld und wertvolle Steine eingearbeitet, die uns helfen sollten, die kommenden Zeiten zu überleben. Ich war damals und bin auch heute noch überzeugt, dass das mit den Koffern ein mieser Trick war.

• Flucht nach Palästina

Wir erzählten der jüdischen Gemeinde, dass wir für unsere Flucht nach Palästina das Geld bezahlt hatten und uns versprochen wurde, dass wir weiter nach Palästina verschifft werden würden. So ist es zu verstehen, dass man uns auf eine Schiffsliste für Schiffe setzte, die aus Constanza in Richtung Palästina ausliefen.

Von griechischen Kaufleuten, die Kokino und Bendelis hießen, wurden drei Motorsegler – also es waren keine seetüchtigen Schiffe – mit insgesamt 450 Plätzen gemietet. Wir erfuhren von verschiedenen Gruppen, die mit diesen Schiffen illegal nach Palästina einreisen sollten. Die erste Gruppe waren Waisenkinder aus Rumänien.

Die zweite Gruppe waren reiche Rumänen, die aus Angst – die Deutschen waren schließlich in Rumänien und die Russen waren noch nicht in der Nähe von Bukarest – aus Rumänien hinaus wollten. Die Situation in Rumänien war nicht so schlimm, wie die Situation in Ungarn oder in anderen europäischen Ländern, aber Antonescu 21 war mit den Deutschen verbündet.

Dann gab es noch, wie wir später erfuhren, eine Gruppe hochrangiger polnischer Offiziere, die auf der Flucht vor den Deutschen waren. Diese Gruppe wurde von der Gestapo beobachtet. Die Gestapo wollte durch die Beobachtung wichtige Informationen über die Entwicklung des Krieges in Erfahrung bringen, weil diese Offiziere für die polnische Legion in England gegen Hitler arbeiteten. Deswegen wurden sie auch nicht verhaftet.

Als die Offiziere auf eines der Schiffe, nämlich auf die Mefkure, gingen, wurde das sofort der Gestapo-Zentrale in Berlin gemeldet. Die Gestapo-Zentrale in Berlin gab den Befahl, dass diese Gruppe polnischer Offiziere nicht in Palästina ankommen dürfe. Es gab auch den Befehl, sie außerhalb Rumäniens, damit die Rumänen keine Schwierigkeiten haben, umzubringen.

Meine Mutter, ihr angeblicher Ehemann und ich waren auf dasselbe Boot wie die polnischen Offiziere eingeteilt. Es gab eine Passagierliste, und wir glaubten, unser Platz sei für uns reserviert, denn als uns in Bukarest vor der Abfahrt gesagt wurde, wir sollten nicht in großen Gruppen fahren, damit wir nicht auffallen, fuhren wir nicht mit der ersten Gruppe wie Dezsö.

Er war rechzeitig in Constanza und bekam seinen Platz auf dem Schiff. Als wir ankamen, ließ man uns nicht mehr auf das Schiff, weil die Mefkure schon völlig überfüllt war. Ich machte einen großen Skandal und schimpfte, aber es nutzte nicht, meine Mutter und ich mussten auf ein anderes Schiff, auf die Bulbul. Auch auf der Bulbul waren schon zu viele Menschen.

Platz war auf den drei Schiffen für ungefähr 450 Menschen, aber es waren zwölfhundert. Es ist leicht vorstellbar, welche Zustände dort herrschten. Das dritte Schiff hieß Morino. Neben uns im Hafen in Constanza lag ein deutsches Torpedoboot vor Anker. Ein deutscher Matrose, der neben dem Torpedoboot stand, machte merkwürdige Bewegungen, zeigte auf ein Geschoss des Torpedobootes und lachte. Wir wussten nicht, warum er lachte.

Spät am Abend des 3. August 1944 liefen die drei Schiffe in Richtung Palästina aus. Das Meer war ruhig, alles lief nach Plan. Es waren fromme und nichtfromme Juden auf dem Schiff, wunderschöne Menschen, viele Kinder. Wahrscheinlich waren auch Kinder dabei, deren Eltern sie in Sicherheit bringen wollten und kein Geld mehr hatten, selber mitzufahren.

Kurz nach Mitternacht, hörten wir eine Detonation. Unweit von uns sahen wir die Mefkure brennen. Es schwammen Bretter und verschiedenen Schiffsteile im Meer, wir hörten Hilfeschreie, jeder wollte sein Leben retten. Ich bin überzeugt, dass es das deutsche Torpedoboot war, das die Mefkure beschossen hat. Das Boot schoss noch eine Salve ins Meer und verschwand.

Unsere türkische Mannschaft verließ mit dem einzigen Rettungsboot unser Schiff, aber nicht um Menschen zu retten, sondern um sich in Sicherheit zu bringen. Sie hätten sehr viele Menschen retten können. Unser Pech war, dass niemand sich traute, unser Schiff in dieser Nacht in Bewegung zu setzen, vielleicht war auch niemand an Bord, der etwas von Schiffen verstand. Wir hätten vielen Menschen helfen können! Fünf Passagiere der Mefkure konnten unser Schiff schwimmend erreichen. Wir zogen sie gemeinsam aus dem Wasser. Auch ich zog, jeder, der Gefühle hat, hat mitgeholfen.

Eine ungarische Familie – die Frau war eine hochschwangere Schwimmerin –konnte gerettet werden. Sie schaffte es und half ihrem Mann, die Bulbul zu erreichen. Das war die Familie Fülöp. Jahrzehnte später gründeten sie in Israel die Firma Begedor. Das ist eine Lederbekleidungsfabrik. Sie wurden angesehene Leute, die diese große Fabrik gründeten.

Die meisten, die wir retteten, hatten fürchterliche Verbrennungen. Dadurch, dass es eine Explosion gab, brannte es, also Benzin, Öl, Holz, alles brannte. Das Salzwasser war sehr schlecht für die Wunden. Diese Menschen waren halbtot. Ich glaube es war so, dass die Überlebenden, es waren fünf, uns erzählten, dass der Angriff auf die Mefkure wegen der polnischen Offiziere war.

Es gibt ein Buch darüber, ein Teil ist in hebräischer, der andere Teil in ungarischer Sprache. Da steht die Geschichte des Schiffes und ihrer Passagiere. Und es steht auch darin, dass die Verantwortung des Untergangs der Mefkure die Deutschen trifft.

Unsere Besatzung kam mit dem Rettungsboot zurück, und als es Tag wurde, fuhren wir weiter.

Die Morino kam ohne Schwierigkeiten durch die Dardanellen. Dann kam ein fürchterlicher Sturm auf. Unser Schiff hatte einen Motor und Segel, damit es leichter fährt. Der Sturm war aber so stark, dass sich der Kapitän nicht traute, dass Schiff zwischen den Felsen zu manövrieren.

Außerdem hatte der Sturm das Schiff beschädigt und es immer wieder zurückgetrieben. Am Morgen ankerten wir, aber wir wussten nicht, wo wir waren. Wir sahen Land; in Bulgarien wären wir verloren gewesen, denn die Bulgaren waren Verbündete der Deutschen. In der Türkei erwarteten uns Hilfsorganisationen.

Sie wussten, dass wir unterwegs verloren gegangen waren, weil das dritte Schiff schon im Hafen angekommen war, und sie hatten begonnen, uns zu suchen.
Ich weiß nicht, wie lange wir dort vor Anker lagen, ich glaube 24 Stunden oder mehr, bis wir am Land irgendetwas sahen.

Wir wussten nicht, was das ist, Ferngläser hatten wir keine. Mancher sagte, es sei ein Mensch, andere wiederum sagten, sie sähen einen Hund, aber es war ein Bauer mit einem Esel und der Bauer mit dem Esel befanden sich im Niemandsland an der bulgarisch/türkischen Grenze.

Als der Bauer uns sah, holte er das türkische Militär. Sie riefen, wir sollten weiter fahren und nicht im Grenzgebiet stehen bleiben, denn es war ja Krieg! Aber wir konnten mit unserem defekten Schiff nicht weiter, der Motor und das Segel waren kaputt. Nach ungefähr einem Tag wurden wir von kleinen, türkischen Booten an Land gebracht. Das Schiff war ein Wrack und blieb dort.

In diesem kleinen Ort an der bulgarisch/türkischen Grenze wurde das Baby der Familie Fülöp geboren. Diese Familie kam nicht mehr mit uns, denn die folgenden Strapazen hätte das Baby vielleicht nicht überlebt. Der Militärarzt versorgte die Verletzten der Mefkure so gut es ging mit Salben, Verbänden und Schmerzmitteln.

Das türkische Militär geleitete uns zu Fuß bis zur nächsten Eisenbahnstation. Zwei Wochen wanderten wir über Berge und unwegsame Pfade. Wir wurden mit Lebensmitteln versorgt, bekamen Militärbrot, Thunfisch in Dosen und Oliven. Soviel Thunfisch hatte und habe ich auch später nie wieder gegessen. Mit der Eisenbahn fuhren wir dann über Syrien bis nach Haifa.

In Palästina kamen wir ohne einen Groschen an. Als wir aus dem Zugwaggon in Haifa stiegen, schaute sich meine Mutter um und sagte: ‚Und wie kann man hier nach Hause gehen?’ Aber es war Krieg, und da konnte man nicht nach Hause gehen. Palästina damals war eine Endstation.

Bei Ankunft in Palästina hatten wir überhaupt keine Papiere. Wir waren Flüchtlinge, hatten alles weggeschmissen und neue Papiere hatten wir nicht bekommen. Für zwei oder drei Wochen mussten wir in das Auffanglager Atlit bei Haifa, denn jeder, der während des Krieges nach Palästina kam, konnte ein Feind sein. Wir waren in einer Gruppe, in einer Riesengruppe. Ich glaube, diese Gruppe bestand aus zwölfhundert Menschen. Wir waren mehr tot als lebendig, wir waren psychisch und physisch ganz erledigt.

Als wir Atlit verließen, wussten wir nicht, wohin wir gehen sollten. Es wäre möglich gewesen, sofort in einem Kibbuz 22 zu gehen. Viele taten das. Als Mitglied einer zionistischen Organisation wusste ich über das Leben in den Kibuzzim [hebr. Mrz. von Kibbuz], und ich wollte lieber in der Stadt leben. Meine Mutter wäre noch weniger als ich für das Leben im Kibbuz geeignet gewesen. Eine Ungarin, die nach Atlit gekommen war um nach ihren Verwandten zu fragen, gab uns etwas Geld für den Bus nach Haifa.

Ich fand keine Arbeit, aber dann sprach sich herum, dass ich ausgebildeter Uhrmacher bin. Ein Uhrmacher, er war Österreicher, gab mir Arbeit. Aber ich war psychisch in einer so schrecklichen Verfassung, dass meine Hände zitterten und konnte  keine Uhren reparieren.

Nach einer Woche schickte er mich wieder weg. Dann bekam ich in Nataniya als Neueinwanderer in einer Diamantenschleiferei Arbeit. Wenn ich kein ole chadasch, also Neueinwanderer gewesen wäre, hätte man mich am dritten Tag rausgeschmissen, weil ich nicht einmal in der Lage war, Diamanten schleifen lernen zu können.

Die ole hungaria [Anm.: Amt für ungarische Neueinwanderer] stellte mir ein Zimmer zur Verfügung. Zwei Monate bezahlten sie den Zins, dann musste ich das Zimmer selber bezahlen. So begann ich als Diamantschleifer zu arbeiten. Meine Mutter fand sofort Arbeit als Hausgehilfin und Köchin bei einem sehr reichen Rumänen in einer wunderschönen Villa in der Panorama Road in Haifa.

Die Familie Gottesmann hatte sich für einen Kibbuz entschieden, aber wir wussten nicht, wo sie waren. Als meine Mutter und ich nach drei Jahren Palästina verließen, erfuhr ich, dass Miki Gottesmann nicht mehr im Kibbuz lebte.

Er hatte gemeinsam mit seiner Frau einen Textilgroßhandel eröffnet. Das bestätigte meinen Verdacht des Diebstahls. Wie hätte er das in dieser kurzen Zeit schaffen können? Für mich war das ein Beweis, das Miki Gottesmann uns unterwegs hintergangen hatte.

Ich litt sehr darunter, meine Mutter, eine angesehene Juwelierin, als Hausangestellte sehen zu müssen. Von einem Tag auf den anderen war sie auf die tiefste Stufe gesunken. Das belastete mein Gewissen und schmerzte in meiner Seele. Aber ich wäre ohne meine Mutter nie geflüchtet. Es wäre mir nicht in den Sinn gekommen, sie in Budapest zu lassen. Wir haben sehr viel miteinander durchgemacht, meine Mutter und ich, aber für meine Mutter war es sicher schlimmer als für mich.

Es ist gar nicht schön, dass ich mich darüber beschwere, ein schweres Schicksal gehabt zu haben. Zur selben Zeit sind so viele Menschen so schrecklich umgekommen, dass wir direkt von Glück reden können, dass wir in dieser Situation waren. Aber das haben wir damals nicht verstanden, das haben wir damals nicht so sehen können, und als wir es begriffen, da ging es uns schon etwas besser.

Als wir über das Schicksal der europäischen Juden erfuhren, da sahen wir die harten Prüfungen, die schweren Zeiten, die wir erleben mussten, in einem anderen Licht. Wir waren gerettet und durften weiterleben.

Meine Mutter und ich bekamen in Nataniya auch Identitätskarten ausgestellt, so besaßen wir wieder einen Beleg für unsere Existenz.

In der Diamantenfabrik ‚Ewen – Chen’ verdiente ich soviel, dass wir gerade davon leben konnten. Weil wir so arm waren, durften meine Mutter und ich am Abend nach der Arbeit die Diamantenfabrik reinigen. Das war eine miese Arbeit, weil die hygienischen Einrichtungen damals sehr orientalisch waren. Es arbeiteten dort viele Juden aus dem Irak und aus dem Iran, aber diese Juden lebten vorher unter orientalischen Bedingungen und verhielten sich dann auch so.

Es änderte sich bis Ende 1946 nichts. Meine Mutter und ich wohnten in einem Zimmer, ich arbeitete in der Diamantenschleiferei, meine Mutter als Putzfrau und Köchin und jeden Abend reinigten wir zusammen die Diamantenfabrik.

Ich glaube es vergingen fast zwei Jahre, bis ich es mir leisten konnte, nach Jerushalayim [Anm.: Jerusalem] zu fahren und zur Klagemauer gehen zu können. Wenn ich jetzt überlege, welche Gefühle ich bei dem Anblick der Klagemauer hatte, muss ich mir eingestehen, es war beeindruckend, aber ich konnte es mir damals nicht leisten, sentimental zu sein.

Wenn ich heute mal nach Jerusalem kommen würde, wäre das anders. Aber diese Zeit war zu schwer, wir hatten kaum etwas zu essen, und ich war glücklich, dass ich so viel Geld hatte, dass ich mit anderen Jungen nach Jerusalem fahren konnte.

• Rückreise nach Ungarn

Wir waren sehr sparsam und Ende 1946 hatten wir das Geld für unsere Rückreise nach Ungarn beisammen. Wir fuhren auf einem griechischen Schiff unter panamesischer Flagge nach Europa. Ein Passagier war so aufgeregt über die furchtbaren Zustände auf diesem Schiff, dass er sagte, wir wären auf einem Kannibalenschiff.

Aber das Schiff schaffte es, und wir fuhren über Istanbul nach Neapel. Von Neapel nahmen wir den Bus nach Rom, von Rom fuhren wir mit dem Zug nach Zürich, von Zürich flogen wir mit dem Flugzeug nach Prag, und von Prag fuhren wir mit dem Zug nach Budapest. So war das damals. Wir hatten nicht soviel Geld, wir wurden repatriiert.

Natürlich wussten wir, dass wir in Budapest Häuser haben, ein Juweliergeschäft und Juwelen und hofften, etwas von unserem Besitz zurück zu bekommen. Aber es war so, dass alle jüdischen Geschäfte nach der Übergabe an die Nazis ausverkauft wurden.

Jeder Kunde konnte bestimmen, wie viel er für die Waren in den Geschäften zahlen wollte. Wir hatten ein sehr großes Lager mit wertvollem Silber. Man erzählte uns, dass hunderte von Leuten sich angestellt hatten und das Silber gekauft hatten. Das Geld, was eingenommen wurde, konfiszierte die Partei der Pfeilkreuzler.

Auf dem Bahnhof in Budapest erwarteten uns die Starks, die Tante Regina und ihr Ehemann Arpad. Es war alles sehr traurig, weil wir so viele Mitglieder unserer Familie verloren hatten. Wir gingen zu unserer Wohnung, die bombenbeschädigt war, aber wir konnten darin wohnen.

Tante Regina und Onkel Arpad wohnten bereits wieder in der Wohnung. Meine Mutter und Tante Regina blieben für immer zusammen. Onkel Arpad starb in den 1960er Jahren.

Wir begannen, das Geschäft wieder von neuem aufzubauen. Wir waren Juweliere und besaßen nichts mehr, aber als Juweliere waren wir kreditwürdig.
1947 begann das Leben sich zu normalisieren. Wir eröffneten unser Juweliergeschäft wieder an derselben Stelle, in der Rakoczi utca Nummer 27, mit ein paar Weckeruhren, genauso, wie mein Vater einst begonnen hatte.

Ich begann aber auch ein Jahr später als Diamantschleifer in unserer Wohnung zu arbeiten. Meine Mutter arbeitete im Geschäft, und ich arbeitete in meiner Diamantschleiferei. Alte Steine gab es genug, die die Leute modern geschliffen haben wollten, an Arbeit mangelte es mir nicht. Das ganze Jahr war ich mit Umschleifarbeiten versorgt.

Jeden Freitagabend ging ich in die Synagoge, das mache ich noch heute.

Meine besten Freunde kamen alle im Arbeitsdienst in Russland um. Vierhundert von meiner Kompanie wurden nach Russland geschickt und davon kamen acht zurück, alle anderen starben. Als ich aus Palästina nach Budapest zurück kam, hatte ich keine Freunde mehr.

Wir wohnten in dem Haus, in dem sich unser Geschäft befand. Das war ein fünfstöckiges Haus, und es gehörte der Familie Graf Bethlem, die in der ungarischen Politik vor dem Krieg eine große Rolle spielte. Da sie nach dem Krieg in Geldschwierigkeiten kamen – sie mussten Steuern nachzahlen – fragte uns der Hausverwalter, ob wir Hausanteile kaufen wollten.

Jeder Hausanteil war eine Wohnung. Wir kauften das Geschäft und unsere Wohnung im fünften Stock. Dass ich meine Schleiferwerkstatt in einem Teil unserer Wohnung hatte, wusste niemand.

1949 wurde in Ungarn alles verstaatlicht. Man nahm uns alles weg. Das Juweliergeschäft mit Inhalt wurde konfisziert. Für meine Schleiferwerkstatt besaß ich einen Gewerbeschein, aber das übersahen sie. Als sie kamen unser Geschäft verstaatlichten, schliff ich in unserer Wohnung Diamanten. Ich bekam nicht mit, dass man meine Mutter aus unserem Geschäft warf und sie nicht einmal ihre Handtasche mitnehmen durfte.

Nach der Verstaatlichung bekam ich sehr schwer eine Arbeit, weil ich als Juwelier ein schlechter Kader war. Juweliere waren für die Kommunisten anstößig. Dabei waren manche so arm wie eine Kirchenmaus, aber als Juwelier konnte man in den Augen der Kommunisten nur ein Klassenfeind sein. Als ehemaligem Inhaber eines Geschäftes gab man mir in dieser Branche keine Arbeit.

Nach ungefähr zwei Jahren bekam ich Arbeit bei einer Firma als Materialeinkäufer. Das Gehalt war sehr gering. Das war so ein Unternehmen, das Hausfrauen Arbeit gab. Damals waren viele Leute sehr arm und froh über Hausarbeit. In der Firma wurden Kleider oder Röcke oder Blusen zugeschnitten, und die Frauen nähten zu Hause die Sachen zusammen.

Es gab eine Näherei und eine Schuhmacherei. Ich kaufte die Stoffe ein und alles was dazu gehörte: Zwirn, Knöpfe, Leder. Mein Anfangsgehalt betrug 2.200 Forint. Später verdiente ich etwas mehr, und als ich nach Wien emigrierte, war ich bereits Abteilungsleiter.

Ich hatte Angst, dass man uns die Wohnung wegnimmt, weil meine Mutter Besitzerin eines Juweliergeschäft gewesen war. Es gab solche Fälle oft, dass Juweliere in der Provinz ausgesiedelt wurden. Ich meldete meine Mutter in der Provinz an, so dass, wenn sie gekommen wären, sie offiziell nicht mehr in Budapest anwesend gewesen wäre. So rettete ich meine Mutter vor der Aussiedlung aus Budapest und rettete die Wohnung. Aber später wurde das ganze Haus und somit auch die Wohnung verstaatlicht.

Unser Eigentum wurde uns weggenommen und niemals zurückgegeben – bis heute nicht. Meiner Mutter und ich besaßen mehrere Häuser in Budapest. Im 8. Bezirk gehörte mir ein Haus, in dem eine große Bäckerei war. Nichts bekam ich zurück.

Ich wollte die ganze Zeit weg, aber wieder flüchten wollte ich nicht. Dann, im Jahre 1956, war die Situation so schlecht, dass zu dieser Zeit viele Ungarn ihre Heimat verließen. Da verließ auch ich auf Drängen meiner Mutter mein Land.

Meine Mutter überredete mich, mit allen Kräften zu gehen, weil sie mir eine Zukunft wünschte und ich in Ungarn keine Zukunft gehabt hätte. Die Trennung von meiner Mutter war furchtbar, aber in Ungarn zu bleiben, wäre auch furchtbar gewesen. Meine Mutter hatte das Pensionsalter erreicht und nicht einmal eine auskömmliche Pension, manchmal musste sie etwas verkaufen. Tante Regina, die mit ihr zusammen lebte, arbeitete in einer staatlichen Juwelierfirma und so kamen sie beide ganz gut zurecht.

• Wien

Wieder einmal stand ich mit leeren Taschen da, dieses Mal im November 1956 in Wien. Eine Cousine nahm mich die erste Zeit in ihrer Wohnung auf, aber mit ihr war ich nicht besonders gut befreundet, und am 1. Januar 1957 begann ich in Deutschland, in Pforzheim, als Diamantschleifer zu arbeiten.

In Pforzheim gab es für mich die Möglichkeit sofort als Diamantenschleifer zu arbeiten, und durch Zufall wurde ich sehr schnell deutscher Staatsbürger; bereits im April erhielt ich die deutsche Staatsbürgerschaft und einen deutschen Pass. Man verfuhr mit mir, als wäre ich ein ‚Volksdeutscher’, das sind deutsche Gruppen, die teilweise Hunderte von Jahren nicht in Deutschland lebten.

Ich ein Volksdeutscher, das war schon sehr komisch. Meine deutsche Sprache, die wichtig für die schnelle Einbürgerung war, lernte ich bei meinen jüdischen Großeltern, meinem jüdischen Vater und bei meinem Kinderfräulein.

Nachdem ich meine deutschen Papiere bekommen hatte, fuhr ich sofort wieder nach Wien. Gestern stand in der Zeitung, dass man in Wien gut leben kann. Deswegen kam ich nach Wien. Meine Freundin war in Wien, und ich war meiner Mutter näher. Wir schrieben uns Briefe und telefonierten, aber sieben Jahre durfte sie nicht nach Wien und ich nicht nach Budapest, so wollte es der sozialistische Staat, in dem sie lebte.

Nach sieben Jahren kam sie das erste Mal nach Wien. Auch ich traute mich schön langsam, nach Budapest zu fahren. Dann baute ich mit der Artex 23 eine Geschäftsverbindung auf, und wenn gefragt worden wäre, warum ich so oft nach Ungarn fahre, dann hätten sie gesagt, das wäre geschäftlich.

In Wien begann ich zuerst in meiner Wohnung mit der Diamantschleiferei. In einer kleinen Kammer war meine Diamantschleiferei untergebracht. Und dann fuhr ich das erste Mal nach Antwerpen. Ich war sehr neugierig auf die größte Diamantenbörse der Welt. Ich traf dort Kollegen meines Vaters aus Budapest, dadurch war ich nicht so unbekannt.

Ich wollte etwas kaufen, und ich kaufte fünf Stück Einkaräter. Damit kam ich nach Wien, und der bekannter Wiener Diamanthändler par excellence, Alexander Langer, sah die Stücke und fragte: ‚Wenn ich Ihnen Geld gebe, können Sie mir auch so etwas bringen?’ Und ich antwortete, dass ich es versuchen würde. Er gab mir 200.000 Schilling.

Dass er mir das viele Geld anvertraute, warf mich um, denn ich hatte ja nichts, ich war damals ein großer Niemand. Mit den 200.000 Schilling fuhr ich nach Antwerpen. In kürzester Zeit war ich mit der Ware wieder in Wien. So fing es an, und nun bin ich ein Diamanthändler - auch par excellence. Ich hatte in Wien nie ein offenes Geschäft, das Geschäft ist mein Schreibtisch.

Seit 1959 bin ich Mitglied des österreichischen Diamantklubs und seit einigen Jahren Vizepräsident. Das macht mich sehr stolz. Mit den Steinen, mit Brillianten, handele ich noch heute, obwohl ich schon im Pensionsalter bin. Fangen die Augen zu tränen an, beginnt die Hand zu zittern, dass man dabei mehr verliert als gewinnt, dann sollte man aufhören. Viele haben aufgehört, nicht alle treiben es bis zum Ende. Ich weiß ja nicht, wann das Ende sein wird.

Die ersten Jahre in Wien sagte ich immer, das sei eine Operettenstadt und da gäbe es keinen Antisemitismus. Dann kam eine Zeit, da war er plötzlich da, da wurde er spürbar. In Ungarn war alles immer viel offener, auch der Antisemitismus. Die Ungarn waren und sind viel grober. Die Österreicher haben etwas mehr Feingefühl.

Rund um Wien gibt es einen Ring von Heurigen 24. Nirgends sieht man einen Besoffenen. Die Leute trinken dort, setzten sich in ihr Auto und fahren schnurgerade nach Hause. Also niemand übergibt sich, grölt oder fuchtelt mit dem Messer herum, ich hab so etwas noch nie gesehen.

Wenn ein Ungar einen halben Liter Wein trinkt, ist er schon so besoffen, wild und unerträglich, dass man Angst bekommt. Das liegt in der Volksseele. Vielleicht ist das in Tirol auch anders als in Wien, vielleicht sind die Wiener kultivierter, aber so ist das.

Meine Frau heißt Olga, ich lernte sie 1955 in Budapest kennen. Ich hatte nie die Absicht, sie zu heiraten, uns verband zuerst eine lose Freundschaft. Da sie Verwandte in Wien hatte, kam sie auch nach Wien. In guten und in schlechten Zeiten waren wir dann zusammen.

Sie ist Jüdin. Wenn sie hört, dass sie Nichtjüdin ist, ist sie beleidigt. Sie wurde in Budapest am 13. Februar 1927 geboren. Ihre Mutter war eine Wienerin. Ich hatte sie nach dem Krieg in Budapest kennen gelernt. Sie hat die Matura von der oberen Handelsschule und ist Bilanzbuchhalterin.

Sie war auch Geschäftsfrau, sie hatte eine Parfümerie in Wien. Sie war jahrzehntelang meine Freundin, aber ich wollte immer eine Frau heiraten, in deren Familie ich hineingepasst hätte - hineingepasst mit meinem Beruf, mit meiner Bildung, mit meiner jüdischen Seele. Eine Partnerin hab ich gesucht. Was mir gefallen hätte, dort war ich zu wenig. Wo ich gefallen habe, war sie mir zu wenig.

Meine Mutter wollte nicht, dass ich eine Mischehe eingehe. Sie wäre sehr gekränkt gewesen, und ich wollte ihr diesen Schmerz nicht antun, weil ich es wusste, weil das ein Instinkt war. Diese jüdischen Mütter haben Angst, dass sie durch eine Mischehe den Sohn verlieren.

Er wird vielleicht nicht mehr ein Jude sein, die Frau verführt ihn irgendwie, und deshalb heiratete ich meine Freundin nicht. 1970 starb meine Mutter. Ihre Schwester, Tante Regina, überlebte sie ungefähr zehn Jahre und starb auch in Budapest.

Schon aus Pietätsgründen wollte ich nach dem Tod meiner Mutter meine Freundin nicht heiraten. Aber wir waren zusammen. Und nach 21 Jahren sah ich, wie viel sie mir bedeutet, wie sehr ich sie brauche und wie allein ich ohne sie wäre. An meinem 70. Geburtstag heiratete ich meine Frau. Vor unserer Hochzeit trat meine Frau zum Judentum über, das war für mich sehr wichtig.

Eine Frau war gestorben und der Oberrabbiner Bela Eisenberg, der Vater von unserem jetzigen Oberrabbiner Paul Eisenberg, musste dabei sein, da es ein Begräbnis erster Klasse war und bei solchen Begräbnissen ein Rabbiner anwesend sein muss.

Er bat mich, ihn mit dem Auto zum Friedhof mitzunehmen, weil er keinen Führerschein hatte. Unterwegs fragte er mich: ‚Sagen Sie Herr Fischer, werden Sie nie wen heiraten?’ Er wusste von meiner Freundin, denn man hatte versucht mich zu verheiraten. Sie hatten mir ein paar Frauen vorgestellt, und ich hatte immer abgelehnt. Woher sie von meiner Freundin wussten, weiß ich nicht, aber sie wussten es.

Ich sagte, dass ich in meinem Alter nicht mehr heiraten werde und er fragte mich, ob meine Freundin nicht vielleicht zum Judentum übertreten wolle, dann würde doch der Hochzeit nichts im Wege stehen. Ich antwortete, es sei nicht üblich unter Juden, eine Nichtjüdin zu bekehren, wir wären kein Volk, das bekehrt.

Er sagte, er kenne mich, er habe meine Mutter gekannt, und er wüsste, ich würde niemals eine andere Frau heiraten. Die Olga ging zum Oberrabbiner, er fragte sie, ob sie mich liebt, denn das war das Wichtigste, was sie natürlich bejahte. Sie begann zu lernen, nahm Religionsunterricht und wurde Jüdin.

Oft passiert es, dass sie mich aufmerksam macht, das macht man anders, das macht man nicht so. Und da komm ich in Wut, weil schließlich und endlich ist sie erst eine kurze Zeit Jüdin, und ich bin es seit meiner Geburt. Olga nimmt die Religion sehr ernst und sie begleitet mich jeden Freitagabend in die Synagoge. Zu den hohen Feiertagen, zu Pessach, Rosh Hashanah und Yom Kippur fahren wir nach Budapest. Olga kommt immer mit, und solange ich in der Synagoge sitze, das ist fast das ganze Gebet durch, sitzt sie oben bei den Frauen und schimpft später über die Frauen, die unten zwischen den Männern stehen, denn das verbietet die Religion. Sie kann nicht verstehen, dass sich diese Frauen so undiszipliniert oder unschön benehmen. Wir führen eine sehr gute Ehe.

Einmal war ich in den USA zu einem Diamantenkongress, Mitglieder unseres Diamantklubs nahmen daran teil. Olga und ich wohnten im Hotel ‚Grossinger’, einem koscheren Hotel in der Nähe New Yorks. Ich verständigte vor dem Holocaust aus Budapest geflüchtete Juweliere über meine Anwesenheit in Amerika.

Das waren Leute, die unser Geschäft und meine Eltern aus der Zeit vor dem Holocaust gut kannten und die nun in den USA lebten. Wir wurden von allen – wir machten dann noch eine Rundreise durch die USA – so herzlich empfangen, es wurde uns beinahe der ‚rote Teppich’ ausgerollt, so dass ich fragte:‚Warum tut ihr das für mich?’ und sie antworteten: ‚Wir tun das nicht für dich, wir tun das zu Ehren deines Vaters und deiner Mutter.’

Ich war oft in Israel, bis die zweite Intifada 25 begann. Es sind schreckliche Zeiten, und ich habe Angst. Ich bin sehr krank, ich hatte einen Herzinfarkt, eine Lähmung, und in fremde Länder zu reisen ist für mich nicht mehr ungefährlich.

Ich habe in Israel immer gearbeitet, war auf der Börse. Meine Frau, die Olga, fuhr durchs Land und lernte es kennen. Der oberste Präsident der israelischen Börsen, der in seiner Person der Präsident der Weltbörsen ist, ist mein bester Freund. Ich besitze einen Ausweis, der ist zu jeder Börse auf der Welt eine Zutrittskarte. Ich kann in alle Diamantbörsen der Welt damit eintreten.

Dreimal musste ich neu beginnen. Zuerst nahmen mir die Nazis alles weg, dann nahmen mir die Kommunisten alles weg. Dreimal begann ich von Null, immer wieder fing ich von vorne an. 84 Jahre bin ich jetzt alt. Das ist ein langes Leben, und man kann nicht alles erzählen.

• Glossar

1 k.u.k. Armee: Die Abkürzung k.u.k steht für ‚kaiserlich und königlich’ und ist die allgemein übliche Bezeichnung der Armee Österreich-Ungarns, die ein Konglomerat aus verschiedenen Nationen, Waffengattungen und Interessen war.