Book Recommendations

Életrajz

Schwarz Miklós középmagas, görnyedt hátú férfi. Hosszú, ősz haja van. Annak ellenére, hogy rosszul érezte magát, szívesen beszélt a családjáról, az életéről. A hallása nagyon rossz, ez kicsit megnehezítette az interjút. De szívesen mesélt és nagy élvezettel. Egyedül él egy egyszobás, szabványos panellakásban. A lakás nagyon tiszta, ez a szociális nővér érdeme, aki a Heszedből jön minden nap, és megcsinálja a háztartási munkákat. Nyikolajnak súlyos cukorbetegsége van, ezért most már nem jár el otthonról, és nem tudja ellátni magát. A lakásban csak a legszükségesebb bútorok vannak: a házigazda ágya, egy asztal, melyet beborítnak az orvosságos dobozok, a falak mentén pedig végig könyvespolc, rajta könyvek különböző nyelveken: magyarul, csehül, jiddisül, héberül, angolul. Nyikolaj már nehezen olvas, a látása megromlott, mégis igyekszik minden nap elolvasni legalább néhány oldalt, hogy meg ne romoljon végképp a látása.

Mindkét szülőm családja Kárpátalján élt. Nagyanyáimat, nagyapáimat nem ismertem. Csak egy családi történetre emlékszem, amelyet néha elmesélt apám. Az ő apja, vagyis a nagyapám az erdőgazdaság vezetőjeként dolgozott Zsigmont bárónál Nagyszőlősön, ma Vinogradovénak hívják. Nagyapa az első világháború idején elhagyta a házát, a családját, és elutazott Magyarországra. Arra kérte a háziakat, ne zárják be az ajtót, amíg vissza nem jön. De nem jött haza, és senki sem tudta, mi történt vele. A nagymamám még a születésem előtt meghalt, így hát mégsem várta meg őt. Apám csak a nagymamám halála után zárta be az ajtót.

Apám, Schwarz Izidor Nagyszőlősön született. A születési évét nem tudom. A zsidó neve Izsák volt. Apámnak volt még két bátyja. Az 1900-as évek elején mindketten elutaztak az Egyesült Államokba, többet nem tudok róluk. Nem leveleztünk velük.

Nagyszőlős, mint sok más Kárpátaljai település, elsősorban zsidó város volt. A lakosság ötven százalékát zsidók tették ki. Ezenkívül voltak még magyarok, csehek és kárpátaljai ukránok [Azaz rutének (ruszinok) – Galíciában és Kárpátalján, valamint Bukovinában élő, ukrán nyelvjárást beszélő keleti szláv népcsoport. – A szerk.]. A zsidók többnyire a városközpontban laktak. Ott a házak nagyon közel voltak egymáshoz. A föld drága volt, ezért a házak körül nem voltak nagy telkek. A ház körüli terület csak a gazdasági épületekhez volt elég. A fő mezőgazdasági növénykultúra a szőlő volt. Jó kis szőlő volt ott és sok. A szőlőtermesztés és a borkészítés volt a fő foglalkozása Nagyszőlős nem zsidó lakosságának. A zsidók pedig hagyományosan iparosok, kereskedők voltak. Igaz, voltak zsidó szőlészetek és borászatok is. Nagyszőlősön nem csak Kárpátalja lakosainak készült kóser bor. Nagyobb tételekben vásároltak Csehországba is.

Volt néhány zsinagóga Nagyszőlősön, pontosan nem emlékszem, mennyi. Volt hászid zsinagóga. A hászidok igyekeztek elkülönülni nemcsak a nem zsidó lakosoktól, de azoktól a zsidóktól is, akik nem voltak hászidok. Saját héderük volt, ahová csak az ő gyerekeik jártak. Saját sajhetjük is volt [lásd: sakter]. A szüleim hívő emberek voltak, de nem hászidok. Az a zsinagóga, ahova a szüleim jártak, közel volt hozzánk, egy nagy és szép zsinagóga volt. Voltak kisebbfajta, egyemeletes zsinagógák is. Úgy helyezkedtek el, hogy akárhol is lakik az ember, feltétlenül legyen a közelében zsinagóga. De a nagy zsinagógába még olyanok is jártak, akik messzebb laktak tőle. Nagyon jó volt ott a házán [lásd: kántor], az emberek messziről is eljöttek, hogy hallják. Nagyszőlősön minden zsidó hívő volt. Voltak, akik naponta jártak zsinagógába, de a többség csak sábátkor és a zsidó ünnepeken. Olyanok azonban nem voltak, akik egyáltalán nem jártak zsinagógába. Mindenki tiszteletben tartotta a zsidó tradíciót. Minden zsidó családban sok gyerek volt, még a legszegényebben is. Szültek, arra meg nem gondoltak, miből fogják etetni a gyerekeket. A szegényeket az obscsina, a faluközösség segítette. A faluközösség munkatársai egyszer egy héten körbejárták a zsidó házakat, és pénzt gyűjtöttek a szegényeknek sábátra. Nem volt meghatározott összeg, mindegyik család annyit fizetett, amennyit tudott.

Nagyszőlősön nem volt antiszemitizmus, az embereket nem a szerint osztályozták, hogy melyik nemzetiséghez tartoznak. Kárpátalján sok emberöltőn keresztül éltek egymás mellett különböző nemzetiségek. Megszokták, hogy tiszteljék mások vallását, szokásait. Soha nem volt zsidó pogrom, soha nem fordult elő zsidó temetők meggyalázása vagy ilyesmi. Sem hétköznapi, sem állami antiszemitizmus nem létezett. A zsidók állami tisztségeket láttak el, katonaként szolgáltak.  Ez volt a dolgok rendje.

Édesanyám, Sziréna Schwarz, lánykori nevén Feuerstein Szeréna, ugyancsak Kárpátalján, Irsave [Ilosva] városában született az 1890-es évek elején [Az Ungvártól 70 kilométerre lévő, Bereg vm.-i Ilosva kisközség volt, lakosainak száma az 1910-es népszámlálás szerint alig haladta meg az 1900 főt. – A szerk.]. Anyám tizenéves volt, amikor a szülei meghaltak, és a gyerekeket a rokonokhoz adták. Bizonyára nem volt neki könnyű. Nem szeretett a gyermekkoráról mesélni, ezért én nem is tudok semmit a gyermekkoráról, testvéreiről. Nem tudom, hol szerezte a zsidó műveltségét, de nagyon vallásos volt, tudott olvasni héberül, ismerte az imákat.

A szüleim 1914-ben házasodtak össze. Nem tudom, hogyan ismerkedtek meg. Gondolom, sahten [lásd: sadhen], leánykérő hozta össze őket. Azokban az időkben a zsidók többsége menyasszonykérők segítségét vette igénybe. A vőlegény és a menyasszony általában nem is ismerték egymást, az esküvőn találkoztak először. Annak alapján, hogy mennyire vallásosak voltak a szüleim, biztos vagyok benne, hogy tradicionális zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az esküvő után az ifjú pár beköltözött az apám házába, amelyet örökségként kapott a szüleitől. Ez egy tágas és jó minőségű ház volt, vályogból készült. Kárpátalján a házak többsége vályogból épült. Apróra vágják a szalmát és elkeverik agyaggal. Ebből a masszából téglákat formáznak, és kiszárítják a napon. A vályogtéglák könnyűek, tartósak és jó hőszigetelők. Voltak Nagyszőlősön téglából épült házak is, de azok vagy állami épületek voltak, vagy a helybéli gazdagok házai. A házunk tetejét tetőfedő bádog borította. A bejárati ajtó előtt, ahogy a legtöbb zsidó házban, mezuza függött. A ház három szobából és egy konyhából állt. Az egyik szoba a szüleim hálószobája, a másik a fiúké, a harmadik a lányoké volt. Kályhával fűtöttünk. A kályhák a válaszfalak mellett álltak, így mindegyik kályha két szobát fűtött. Fával tüzeltünk, a kőszén ritkaság volt Kárpátalján. A szenet messziről kellett hozni, de egész Kárpátalján sok erdő volt.

Apám nyergesmester volt, lószerszámokat készített. Akkoriban a ló volt az egyetlen közlekedési eszköz. Hozzáépített egy szárnyat a házhoz, és ott rendezte be a műhelyét. Egyedül dolgozott, nagy néha voltak inasai. A tanításért nem fizettek a szülők, de az első tanulóév után az inasok már segítettek apámnak. A képzés három évig tartott. A munkájukért semmit nem kaptak, apám csak élelmezte őket, de a tanítás utolsó évében már önállóan tudtak dolgozni, és apámnak több lett a keresete. Nem sokat keresett, de meg lehetett élni belőle. Anyám nem dolgozott, elég volt neki az otthoni munka.

Anyám a zsidó hagyomány előírásai szerint öltözködött. Emlékszem, zárt nyakú, sötét színű ruhájára. Még nyáron is hosszú ujjú ruhát viselt. Parókát hordott. De otthon levette, és kendővel takarta be a fejét. Apám az akkoriban szokásos öltözékben járt, fekete öltöny, kalap. Otthon kipát hordott. Se szakálla, se pajesza nem volt. Otthon két nyelven beszéltünk, jiddisül és magyarul. Mi, gyerekek jól beszéltünk csehül is, de a szüleink nem tudtak megtanulni csehül, csak a legszükségesebb szavakat ismerték [lásd: Kárpátalja].

A gyerekek közül a legidősebb Klára nővérem volt, a héber neve Haja, 1915-ben született. 1916-ban született a második lány, Erzsébet. Az ő zsidó neve Lea. Én 1918-ban születtem, még mielőtt Kárpátalja csatlakozott volna Csehszlovákiához. A magyar születési anyakönyvi kivonatomba a Miklós név van beírva, a zsidó nevem pedig Mojse. Otthon Mikinek becéztek. Még két gyerek született utánam, de kiskorukban meghaltak, a nevükre nem is emlékszem. A legfiatalabb testvérem Ernő, zsidó nevén Áron, 1928-ban született. Rajtam is és az öcsémen is elvégezték a körülmetélést, ahogy a zsidó hagyomány előírja. Az öcsém brit milájára nem igazán emlékszem. Természetesen nem engedtek be a szobába, ahol a szertartás folyt. Néhány feketébe öltözött  zsidó gyűlt össze ott, fekete kalapban. Volt velük egy rabbi is. Az udvaron anyám előkészítette az öcsém bölcsőjét, amelybe mindenféle nyalánkságok voltak rakva, bonbon, kandiscukor, keksz, mogyoró. Sok gyerek volt. Ringattuk a bölcsőt, és összeszedtük a kiborult édességeket. Amikor a férfiak kijöttek a szobából, anya az ünnepi asztalhoz invitálta őket.

Kenyeret lehetett volna venni a boltban is, de anyám jobban szerette, ha ő maga süti meg. Már péntek reggel betette a kelesztenivaló tésztát egy nagy dagasztóteknőbe. Egy hétre sütött kenyeret, többnyire eltartott a következő péntekig. Nagy, kerek mézeskalácsokat sütött és nagyon finom kenyeret barna lisztből. A sábátra pedig két barheszt fehér lisztből. A házunkkal szemben volt egy sütöde. Anyám két nagy cipót formázott a tésztából, kalácsot font belőle, az egészet belerakta egy fonott kosárba [szakajtóba], és átküldött a pékhez. Ő kisütötte a kenyeret, kalácsot, péksüteményt, én pedig érte mentem. Ha nem volt elég a kenyér péntekig, anyám vásárolt a pékségben. A sábátot mindenképpen családi körben töltöttük. Még ha apám éppen úton volt is, mindig igyekezett hazaérni sábátra. Anyám mindig sokat főzött a sábátra, mivel két napra kellett főzni, és nagy család voltunk. Pénteken tyúkhúslevest főzött házi metélttel vagy csipetkével, és volt persze az elmaradhatatlan töltött hal, reszelt [fekete]retek hagymával és libazsírral, cimesz [A cimesz lényegében köretféle: libazsírban kissé megpirított gersli, amelyet vízben főznek meg borssal és szerecsendióval ízesítve, sárgarépával és krumplival, valamint pici cukorral. – A szerk.]. Amikor minden elkészült, anyám föltette a tűzhelyre a sólettel telt agyagedényt. Jó alaposan bezárta a kemence ajtaját, és a sólet ott párolódott. Az agyagedényben sokáig forró maradt. Pénteken, még a sábát beállta előtt mindenkinek el kellett mennie a mikvébe. Utána apám átöltözött ünneplőruhába, és ment a zsinagógába. Mire visszaért, anyám megterítette az ünnepi asztalt, elhelyezte a szombati barheszt, meggyújtotta a gyertyákat, imádkozott fölöttük, aztán mindannyian leültünk vacsorázni. A vacsora után már semmit sem szabadott csinálni, az ember nem tarthatott pénzt a kezében, nem volt szabad tüzet gyújtani. Az utcán már vártak rám a pajtásaim, zsidó fiúk. Sétáltunk az utcán, és beszélgettünk. Másnap korán reggel mentünk a zsinagógába. Szombaton anyám is jött. Az imádság körülbelül tizenegyig tartott. Miután visszajöttünk, megebédeltünk. Ebéd után apánk imádkozott, aztán leült, és olvasott a Tórából. Mi elmentünk sétálni, apa pedig egész hávdáláig olvasott, amíg meg nem jelent az első csillag az égen. Addigra minden gyereknek haza kellett érnie. Apám elvégezte a hávdálát, amely a szombatot elválasztja a hétköznapoktól. Meggyújtotta a gyertyákat, de nem olyanokat, amilyeneket pénteken szoktunk gyújtani, hanem kisebbeket [lásd: gyertyagyújtás]. Mindenkinek töltöttek bort, még a legkisebbeknek is. Apa imádkozott, azután kiöntött egy kis bort a tányérba, és eloltotta benne a gyertyát. Ezzel véget ért a szombat.

Apám szombatonként és az ünnepeken járt a zsinagógába. A többi napon otthon imádkozott. Volt tálesze, tvilije [lásd: tfilin], imakönyve – szóval minden, ami kell. Mindannyian tudtuk, hogy amikor imádkozik, nem szabad elterelni a figyelmét. Imádkozás közben persze nem tudott ránk szólni, ha rakoncátlankodtunk és zavartuk, de ima után alaposan ellátta a bajunkat. Anyám csak ünnepnapokon ment a zsinagógába, amiként a többi asszony is. A gyerekek ötéves koruktól az anyjukkal mentek a zsinagógába. Amikor a fiúk betöltötték a tizedik évüket, akkor már az apjukkal mentek.

Otthon megtartottunk minden zsidó ünnepet. Már jó korán elkezdtünk készülni a Pészahra. Nagytakarítást csináltunk, mert az ünnep előestéjére egy morzsányi kenyér sem maradhatott. Anyám ide is, oda is kenyérdarabokat dugott, apám pedig gyertyával a kezében kereste őket. Amikor megkerült az utolsó darab is, az egész hümeszt papírba csavarták, és elégették az udvaron [lásd: homecolás]. Akkor aztán már be lehetett vinni a házba a húsvéti edényeket, amelyeket egész évben a padláson tartottak. Anyám hagyományos húsvéti ételeket főzött, mint a tyúkhúsleves maceszgombóccal, a töltött csirkenyak, halat, krumplilepényt. A pékségben vettek maceszt a Pészah minden napjára. Az első Pészah estén apa vezette a szédert. Anya előkészített az asztalra mindent, ami kell: egy kemény tojást, egy darab sült húst, zöldségeket, egy kis tormát, egy csészealjat sós vízzel. Apám az asztalfőn ült, párnák között. Mindenkinek saját borospohara volt. Széderestén mindenki ivott bort, mindenkinek négy pohárral kellett innia. Az asztal közepén állt a legnagyobb, legszebb pohár Illés prófétának. Az ajtót nyitva hagytuk, hogy be tudjon jönni. Apám elrejtett egy maceszdarabot, az afikóment. Valamelyik gyereknek el kellett lopnia, azután átadni atyánknak megváltás fejében. Ő persze csak úgy tett, mintha nem látná, hogy ellopták az afikóment – erre szükség volt a szertartáshoz. Aztán föltettem apánknak a négy tradicionális kérdést ivritül, ő meg válaszolt nekem. Azután mindannyian vidám húsvéti dalokat énekeltünk kórusban. A gyerekeknek ott kellett ülniük majdnem egész éjszaka. Néha elaludtunk az asztalnál, de apánk nem engedte, hogy ágyba feküdjünk.

Ros Hásánakor mindannyian elmentünk a zsinagógába. Miután hazajöttünk, anyám az asztalra tett egy almát egy nagy tál mézzel. Az almát bele kellett mártogatni a mézbe és megenni, hogy az új év jó legyen és édes.

Jom Kipur előtt otthon mindig bemutattuk a kápóreszt, az engesztelő szertartást. Anyám nem tartott tyúkot, hanem a piacon vett. Neki és a lánytestvéreimnek fehér tyúkot vettek, nekem, az öcsémnek meg apának fehér kakast. Összekötötték a lábát. A lábánál fogva kellett tartani a tyúkot, megpörgetni a fejünk fölött, és háromszor elismételni ezeket a szavakat: „ Te leszel az én váltságdíjam, engesztelő áldozatom.” A kápóreszt reggeltől tartottuk a Jom Kipurt megelőző estéig, este pedig, amíg az első csillag föl nem bukkant, jó alaposan meg kellett vacsorázni. A felnőtteknek egy teljes napot kellett böjtölni a következő nap estéjéig. A nyolc évesnél kisebb gyerekek nem, de a tizenhárom év felettiek már egész nap böjtöltek, mint a felnőttek. Jom Kipur napján reggel mindenki elment a zsinagógába. Rendszerint a gyerekeket is vitték magukkal. A zsinagógában imádkoztunk egész nap a csillagok feljöveteléig. A forró gyertyáktól émelyítő füst volt a zsinagógában, és előfordult olyan is, hogy az éhes emberek elájultak. Amikor pedig az égen megjelent az első csillag, haza lehetett menni, vacsorázni. A rákövetkező nap elkezdtük építeni a szukkát, a sátrat. Minden zsidó házban volt szukka. Lécekből, deszkákból építettük. A gazdag emberek a lakásukban csináltak egy elhúzható tetőt, és Szukkot ünnepén az előszobát használták szukkaként. A tetőt gallyakkal fedtük be, levelekkel vagy sással. A gyerekek díszeket készítettek papírból a szukkának. A szukkába beraktak egy asztalt, és a Szukkot egész ideje alatt a sátorban kellett enni és imádkozni. A Szukkotot ősszel ünneplik, amikor gyakoriak az esők. De mi mindig a szukkában ettünk, még akkor is, amikor sugárban ömlött az esővíz a tányérunkba. Apa elmagyarázta, hogy erre szükség van, hogy emlékezzünk rá, milyen kunyhókban laktak a zsidók, amikor kivonultak Egyiptomból. 

Télen ünnepeltük a Hanukát. Mindenki, aki eljött hozzánk vendégségbe, pénzt adott nekünk, gyerekeknek, ez volt a hanuka gelt. A hagyomány szerint ennek a pénznek az volt a rendeltetése, hogy szerencsejátékot játsszunk vele [Ezt a „szerencsejátékot” a denderlivel játszották. Lásd: denderli. – A szerk.]. De mi inkább édességre költöttük, nem játékra. Nem voltunk gazdagok, ritkán jutottunk hozzá cukorkákhoz, dióhoz. Van még egy vidám ünnep, a Purim. Házról házra jártak a Purim spiel szereplőinek beöltözött gyerekek, és kis jeleneteket adtak elő. Ezért minden háznál adtak nekik aprópénzt, édességet. Purimkor az volt a szokás, hogy kóstolót [sláchmónesz] küldtünk a barátoknak, rokonoknak. A gyerekek egyik háztól a másikig szaladgáltak, és tálcán vittek mindenféle nyalánkságot. Amikor a gazdasszony visszajött az üres tálcával, mindig rakott rá néhány érmét. Nekünk nem voltak rokonaink, anyám a sláchmóneszt a barátainknak, a szomszédoknak küldte el.

Amikor öt éves lettem, apa beadott a héderbe. A mi osztályunkban tizenöt fiú volt. Szombat kivételével minden nap volt tanítás a héderben. Az osztályban volt egy hosszú asztal, amögött ültek a tanulók. A rebbe pedig velünk szemben ült egy kis asztalnál. Csak jiddisül szólt hozzánk. Kora reggel mentünk a héderbe, és ebédig ott maradtunk. Aztán a rebbe hazaengedett minket ebédelni. Ebéd után visszamentünk a héderbe, és ott voltunk egészen estig. Aztán otthon még meg kellett csinálni a másnapi házi feladatokat. Én nagyon elfáradtam, és állandóan aludni akartam. Az első osztályban tanultuk a héber ábécét [lásd: alef-bész]. A rebbe hozott magával egy nagy plakátot, amelyen rajta volt az ábécé összes betűje. Aztán egy pálcával rámutatott az egyik betűre, és megkérdezte, hogy hívják. Ha valaki nem tudott válaszolni, bambuszpálcával verte el. Mindig nála volt ez az ujjnyi vastag, kábé egy méter hosszú pálca. Ha az osztályban susmogni kezdtünk, a rebbe csak az asztalra csapott vele, és nyomban elhallgatott mindenki. Tudtuk, hogy a következő nem az asztalon, hanem valakinek a hátán fog csattanni. A második osztályban kezdtünk el imákat olvasni és héberről jiddisre fordítani. Apám büszke volt rám, kérte, hogy otthon is olvassak imákat, ő pedig a fejét a kezébe támasztva, mosolyogva hallgatta. A harmadik osztályban már elkezdtük tanulmányozni a Tórát. Minden osztálynak volt egy melamedje, aki kifejezetten ennek a tantárgynak az előkészítésével foglalkozott

Nagyszőlősön a lányok számára is volt héder. Mind a két lánytestvérem járt héderbe. A lányoknak kevesebb volt a program, mint nekünk. Megtanították őket a héber ábécére és héberül olvasni. De a szavak jelentését nem tudták, nem tanultak héberről jiddisre fordítani. Ezért ők csak olvasták hangosan az imákat, de hogy mit jelent, azt nem értették.

Nem tudom, miért, de én gyerekkoromtól kezdve kritikusan viszonyultam a valláshoz, a zsidó hagyományokhoz. Vallásos családban nőttem fel, és a húgaim úgy fogadták ezt az egészet, mint aminek így kell lennie, én viszont lenéztem ezeket a dolgokat, a felnőttek játékának tartottam. A héderben a legtöbb fiúnak hosszú pajesza volt. Apám ragaszkodott ahhoz, hogy én is viseljek pajeszt. Én sírtam, és azt ordítottam, hogy nem akarok pajeszt viselni. Hát még amikor nyolc éves lettem, és rutén iskolába mentem tanulni, és lettek nem zsidó barátaim! Láttam, hogy azokat a fiúkat, akik hosszú pajeszt hordanak, néha csúfolják, megcibálják a pajeszukat. Én meg igyekeztem elkerülni ezt. Titokban akkorára vágtam le a pajeszomat, hogy egészen kicsi legyen, hogy szinte ne is lehessen észrevenni. Apám csak csodálkozott, hogy lehet az, hogy a pajeszom egyáltalán nem nő. Az iskolában nem tanultam rosszul, pedig szinte semmi időm nem maradt készülni az órákra. Reggel hatkor mentem a héderbe, és két órát tanultunk. Aztán elmentem az iskolába, amikor befejeződött a tanítás, hazaszaladtam ebédelni, és aztán visszamentem a héderbe. A héderben este hétkor ért véget a tanítás. Amikor hazaértem, meg kellett csinálni a héder és az iskola házi feladatait is. A rebbe sokat adott fel, nem zavarta, hogy mi még az iskolában is tanulunk. Az iskolában a tanárok sajnálták a zsidó gyerekeket, és azon voltak, hogy minél több dolgot át tudjunk venni az órán, és minél kevesebb tanulnivaló maradjon otthonra. Miután kijártam a negyedik osztályt a rutén iskolában, egy cseh iskolába kerültem. A szüleim úgy gondolkoztak, hogy Csehszlovákiában élvén, meg kell tanulnom az állam nyelvét. Otthon magyarul beszéltünk, más hely meg nem volt arra, hogy megtanuljak csehül. Velem együtt átjött abba az iskolába több osztálytársam is, úgyhogy nekem kevés dolog változott meg.

Három évig tanultam a héderben. Nagyon szerettem focimeccsekre járni. A stadionban voltak a meccsek minden vasárnap ebéd után. A héderben vasárnaponként kezdtünk bele a Tóra újabb szakaszába, amelyet aztán egész héten tanultunk. Arra gondoltam, hogy ha egy órát ellógok, még van egy hetem, hogy behozzam a lemaradást. Az egyik vasárnap délig maradtam a héderben, aztán mondtam a rebbének, hogy ebéd után nem tudok visszajönni, mert szurkolnom kell a stadionban a kedvenc csapatomnak. [Lefordíthatatlan szójáték: „В одно из воскресений я был в хедере до обеда, и предупредил ребе, что после обеда не смогу придти. Он спросил, почему, и я ответил, что буду болеть. Ребе разозлился, и сказал, что я здоров. Я объяснил ему, что буду болеть на стадионе за свою любимую команду.” Azaz: Kérdezte a rebe, miért, én pedig azt feleltem „budu bolet’” (beteg leszek). Dühbe gurult, és azt mondta, hogy egészséges vagyok. Én elmagyaráztam neki, hogy „budu bolet’ za ljubimuju komandu”  (így már azt jelenti: szurkolni a kedvenc csapatomnak). – A szerk.] A rebbe elkezdett ordítani és fenyegetőzni. Mégis elindultam a focimeccsre. Másnap a rebbe kihívott, az asztalára fektetett, és az osztály előtt elnáspángolt a bambuszpálcával. Bőgve mentem haza, és mondtam apámnak, hogy soha többé nem megyek a héderbe, mert a rebbe megvert, amiért focimeccsre mentem. A szüleim megnézték a hátsó felemet, amelyen ott vöröslöttek a verés nyomán a hurkák. Anyám sírva fakadt, apám csak a fejét csóválta. Este meglátogatott minket otthon a melamed, és elkezdett panaszkodni rám. Apám megkérdezte a rebbét, ki engedte meg neki, hogy megüssön. A rebbe azt mondta, hogy rendre kell szoktatni engem. Apám azt felelte, hogy egyedül neki van joga megütni engem, és hogy többet nem engedi a fiát olyan héderbe, ahol ilyen tanárok tanítanak. Aztán elszámolt a rebbével, az egy hónapnyi tandíjat kifizette, és többé nem küldött a héderbe. Egy szegény diák járt hozzánk a jesivából. Akkoriban az volt a szokás, hogy a szegény diákok minden nap más családnál ebédeltek. Ő pénteken és szombaton jött hozzánk. Apám megkérte, hogy tanuljon velem, és megígérte, hogy fizetni fog az órákért, ő pedig hetente kétszer eljött. Tanultuk a Tórát és mindent, amit tanítottak a héderben, azután fölkészített a bár micvóra. Nagyon sokat segítettek ezek az órák, lett időm az iskolai órákra is, és arra is, hogy a barátaimmal játsszak.

Amikor betöltöttem a tizenharmadik évemet, megcsinálták a bár micvómat. A születésnapom utáni első szombaton apámmal elmentem a zsinagógába. Fölhívtak a Tórához, én meg végigolvastam egy szakaszt a Tórából. Életemben először vettem föl táleszt. Apám finomságokat vitt a zsinagógába minden jelen levőnek. Este pedig ünnepi vacsora volt nálunk. Meghívtuk rá a szüleim barátait, és természetesen a rabbit meg a mi diákunkat, aki fölkészített a bár micvóra. Mindenki gratulált, én pedig felnőtt férfinak éreztem magam.

Volt egypár cionista szervezet Nagyszőlősön. A Hasomér Hacair volt a fiatal kommunisták szervezete, aztán volt a Maccabi. Engem a Betár vonzott, amelyet 1923-ban alakított meg Rigában a helyi ifjúság [lásd: Betár Csehszlovákiában]. Majdnem ugyanakkor alakultak meg a Betár tagozatai más országokban is. A mozgalom vezetőinek első kongresszusát 1928-ban tartották Varsóban, az első nemzetközi Betár-kongresszust pedig 1931 júliusára hívták össze Danzigban [Gdańsk]. 1934-ben a mozgalomnak huszonnégy országban körülbelül negyvenezer tagja volt, az volt a céljuk, hogy Palesztina földjén egyesítsék a világban szétszórt zsidóságot, és zsidó államot hozzanak létre. A Betár ma is létezik. Fasiszta szervezetnek nevezték, azért, mert a Betár tagjai úgy gondolták, hogy Palesztinát fegyverrel kell megvédeni, és nem diplomáciai lépésekkel kell megteremteni a békét. Amikor betöltöttem a tizenharmadik évemet, beléptem a Betárba. A Betárnak saját épülete volt, saját előadóterme, sportklubja. Az a rangidős betáros, aki a mi csoportunkkal tanult, Munkácsról jött Nagyszőlősre, ott végezte a gimnáziumot. Összesen öt rangidős volt a mi Betár-csoportunkban. Minden szombaton találkoztunk a Betár helységében. Ott mindig volt valami érdekes. A rangidős mesélt nekünk arról, hogy mi zajlik a világban, beszélt a céljainkról, feladatainkról. A Betár területi központja Pozsonyban volt. Ott volt a titkárság, ott nyomtatták az újságokat, és szétküldték minden városba, ahol volt Betár-szervezet. Onnan hozták a rangidősek az újságokat Zsabotinszkij és más jelentős Betár-aktivisták cikkeivel, amiket a rangidősek felolvastak nekünk. Ez is érdekes volt, de mi nem csak azért gyűltünk össze, hogy őket hallgassuk. A tornateremben vívni tanultunk, de persze botokkal vívtunk. Volt saját viseletünk, barna egyenruha és ellenzős katonai típusú sapka.  Klára, a nővérem varrni tanult, és nagyon szép egyenruhát varrt nekem. Ezt az egyenruhát viseltem minden ünnepélyen.

1934-ben a világon mindenhol infláció volt [lásd: az 1929-es gazdasági világválság]. Az élet az egész világon nehezebb lett, Csehszlovákia sem volt kivétel. A családunk a szegénység szélére sodródott. 1935-ben végeztem el az iskolát, és nem tudtam, mihez is kezdjek. Nagyon nehéz volt munkát találni. Úgyhogy nagyon megörültem, amikor egyszer a Betár-rangidős megemlítette, hogy elutazhatnék Ostravába, Morvaországba, és felvételizhetnék az Aštar ipari iskolába. Az iskolában nincs ugyan tandíj, de nyilván nehéz lesz. Habozás nélkül belementem, nagyon szerettem volna minél gyorsabban olyan szakmát tanulni, amivel pénzt tudok keresni. Rajtam kívül még két Betár-tag jött Nagyszőlősről.

Miután megérkeztünk Ostravába, azonnal elmentünk a Betárba. Beutaltak minket az iskola diákszállójába, ahol a gondnok helyezett el bennünket. Engem a második emeletre irányítottak. Minden szobában hat tanulót helyeztek el. A szobáknak közös ajtaja volt, de a szoba maga válaszfalakkal föl volt osztva hat fülkére, mindegyik lakónak jutott egy fülke. Mindegyik fülkében volt egy vaságy, egy asztal és egy asztali lámpa, egy szekrény és egy fogas a ruháknak. A kollégium gondnoka, egy Waloch nevű német átadott nekem egy papírt a felvételi vizsgára. A felvételi vizsgák abban a nagy gépgyárban folytak, ahova az ipari iskola tanulói szakmai gyakorlatra jártak. Két írásbeli vizsgát kellett letenni, az egyiket matematikából, a másik pedig egy speciális pszichológiai teszt volt. Ezek után még be kellett mutatni, hogyan tudja használni az ember a kezét a munkában, milyen fejlett a mozgáskoordinációja. Megkérdezték, hogy mi akarok lenni: műszerész, esztergályos, villanyszerelő vagy mintakészítő. Azt feleltem, hogy esztergályos szeretnék lenni. Odavezettek egy másolóasztalhoz, amin egy papírlap volt kiterítve bonyolult görbe vonalakkal. Végig kellett vezetnem a ceruzát ezeken a vonalakon, úgy, hogy milliméternyit se térjen el. Nekem sikerült, jól vizsgáztam, összesen 99 pontot kaptam a 100-ból. Kilencven pont volt a ponthatár. Azt a két fiút, aki velem együtt jött Nagyszőlősről, nem vették fel, úgyhogy hazautaztak. A jelentkezőknek csak tíz százalékát vették fel az iskolába. Beosztottak a tanuláshoz. A mi tanulócsoportunkban harminc emberből én voltam az egyetlen Betár-tag, a többiek maccabisok vagy hasoméresek voltak. Gúnyolódtak rajtam, fasisztának neveztek, azt mondták, követelik, hogy tisztítsák meg tőlem a csoportot. Néhány nap múlva behívtak az igazgatói irodába, és azt mondták, hogy be kell mutatnom valamilyen dokumentumokat, amelyek igazolják, hogy csehszlovák állampolgár vagyok. Nekem még nem voltak papírjaim, nem voltam nagykorú, és megígértem, hogy megkérem a szüleimet, küldjék el nekem az ő papírjaikat. Írtam haza, és kiderült, hogy a szüleimnek nincs csehszlovák állampolgárságuk, egyszerűen nem állíttatták ki. Csak olyan irataik voltak, amelyek még az Osztrák–Magyar Monarchiából maradtak meg. Az iskola központja az állami gépgyártóüzem volt, ezért az iskolában csak csehszlovák állampolgárok tanulhattak. Kilátástalannak látszott a helyzet, és a betárosokhoz fordultam segítségért. Azt tanácsolták, hogy forduljak egy Betár-taghoz, Merz ügyvédhez, hogy járjon közben az állampolgárságom érdekében. Ügyvédi tiszteletdíjra természetesen nem volt pénzem. Merz hajlandó volt ingyen segíteni. Először is fölhívta az üzem igazgatóját, és kérte, hogy a kollégiumban maradhassak addig, amíg az állampolgárságom tisztázódik. Ez alatt az idő alatt végig a Betár-tagok segítettek. Élelmiszert a saját pénzemből kellett venni. Azok a tanulók, akik a gyárba jártak, kaptak fizetést a munkájukért. Nekem azonban nem engedték meg, hogy részt vegyek az oktatásban, amíg meg nem kapom az állampolgárságot, úgyhogy pénzem az nem volt. A szüleim sem tudtak pénzt küldeni. Éheztem. Elszakadt a zoknim, de nem tudtam újat venni, hanem meg kellett tanulnom stoppolni. Három betáros megbeszélte egymás közt, hogy járjak hozzájuk enni. Így vészeltem át három hónapot, amíg meg nem jött Brnóból az ideiglenes tartózkodási engedélyem, úgy is, mint jelöltnek a csehszlovák állampolgárságra. Ezzel még nem volt vége, még sok időbe tellett, amíg megkaptam az állampolgárságot. De az ügy el volt intézve, beadtuk a minisztériumba. Most már megengedték, hogy részt vegyek az iskolai órákon, és hogy bejárjak szakmai gyakorlatra az üzembe. Sokat kellett dolgoznom, hogy behozzam a kimaradt időt. Kezdtem fizetést kapni, és járhattam az üzemi étkezdébe. Az üzemben négyműszakos munkarend volt, ezért az étkezde éjjel-nappal nyitva tartott. Jól főztek, és nem volt drága. A betárosok vettek nekem étkezési jegyet, ami háromszori étkezésre szólt a kantinban. Ingyen reggelizhettem, ebédelhettem és vacsorázhattam. Most már semmi nem gátolt a tanulásban, és kitűnő tanuló lettem. Nagyon szerettem tanulni. Az üzem óriási volt, harmincezer ember dolgozott benne, modern gépekkel volt fölszerelve, az egész üzem gépesítve volt. Az iskolában sok vallásos diák volt. Nyugodtan járhattak zsinagógába. Szombaton szünnap volt a gyárban. Azokban az üzemrészekben, amelyeket nem lehetett leállítani, például a kohászatin, szombatonként csak nem zsidók dolgoztak. De én addigra már teljesen eltávolodtam a vallástól és a zsidó tradíciótól. Mindez olyan középkorinak tűnt.

Amikor már az Aštar iskolában tanultam, 1936-ban, a Betár-bizottságban mondták, hogy hamarosan lesz a Betárnak kongresszusa Bécsben, és fölajánlották, hogy elutazhatok a kongresszusra. Egy nagy autóbusszal utaztunk a bizottság listája szerint. A kongresszust a tizennyolcadik kerületben tartották, fél évvel voltunk az Anschluss előtt, vagyis azelőtt, hogy Hitler megszállta Ausztriát. Magammal vittem a betáros ünneplőruhát, gondoltam, jól jöhet még. Az út csodálatos volt. Megérkeztünk Bécsbe. A küldöttek többségének volt hol megszállnia, voltak rokonaik, barátaik. Én pedig kaptam egy beutalót a diákszállóba. Négy fiúval laktam egy szobában, akik szintén a Betár-kongresszusra jöttek Ausztriából és Lengyelországból. Három nappal a megérkezésünk után kezdődött meg a kongresszus. Korábban érkeztünk, hogy segítsünk előkészíteni a helyiséget. Elő kellett készíteni az állványokat a szemléltető előadáshoz, sok munka volt. Én voltam a kongresszus legfiatalabb résztvevője, mindenki engem kért meg segíteni. Kifüggesztettem neves cionista személyiségek fényképét, plakátokat, és feliratoztam őket. Este kellett kezdődnie a kongresszusnak, és volt munka rengeteg. És akkor a szobába, ahol másodmagammal dolgoztam, egyszer csak belépett Zsabotinszkij a feleségével. Zsabotinszkij azt kérdezte németül: „Ki ez a fiatalember?” – és rám mutatott. Mondták neki, hogy ez itt a legfiatalabb Betár-küldött. Zsabotinszkij odalépett hozzám, megsimogatta a fejemet, és azt mondta jiddisül: „Zájer git!” vagyis nagyon jó. Aztán végigjárta a szobákat, mindent szemügyre vett, és kiment. Este volt a megnyitó, Zsabotinszkij mondott beszédet. Az erkélyen ültem a többi nagyszőlősi betárossal együtt. Amikor elutaztam Bécsbe, a barátaim arra kértek, feltétlenül jegyezzem föl a kongresszus minden eseményét. Több betáros is fellépett, érdekes volt. Mindent följegyeztem. Hanem amikor megjelent a színen Zsabotinszkij, nem tudtam jegyezni a beszédét, nem tudtam elszakadni tőle. Több mint két órát beszélt. Jiddisül beszélt enyhe német akcentussal. Arról beszélt, milyennek képzeli el az eljövendő Palesztinát, azt mondta, hogy létre kell hozni egy zsidó–arab államot. A teremben voltak idősebb emberek is, akiknek nehezükre esett ilyen sokáig ülni. Levették a cipőt a megdagadt lábukról, hogy ne kelljen kimenniük a teremből, nehogy elmulasszák Zsabotinszkij egyetlen szavát is. A következő nap Zsabotinszkij barátai és szimpatizánsai tartottak előadásokat. A kongresszus három napig tartott. Azután mi visszatértünk Ostravába.

Az ipari iskolában három évig tartott a képzés. Utána volt még egy év szakmai gyakorlat az üzemben. Akkor már nem három órát dolgoztunk a gyárban, mint a tanulóidőben, hanem nyolcat. Önállóan dolgoztam a munkapadon, teljesítettem az üzemrész megrendeléseit. A szakmai gyakorlat befejezése után megkaptuk a bizonyítványt arról, hogy elvégeztük az ipari iskolát. A maccabis srácok, akik velem tanultak, a szervezetük megbízásából elutaztak Palesztinába. Akkoriban még legális úton is lehetett Palesztinába utazni, Bulgárián keresztül, a várnai kikötőből a Fekete-tengeren át. Ők elutaztak, de én hová mehettem volna egyedül? A Betárnak nem volt arra hatósági engedélye, hogy fiatalokat küldjön Palesztinába. Éppen akkoriban indult Prágában a zsidók emigrációs akciója San Domingóba. Gazdag zsidók utaztak oda, akiknek voltak elég pénzük, hogy lakásépítésbe fektessék be, és olyan szervezetekbe, amelyek munkahelyeket teremtenek. Az emberek töméntelen mennyiségű pénzt vittek, hogy beutazhassanak. Megértették, hogy Hitler már megkezdte a háborút, és igyekeztek biztonságos helyre utazni, és kimenteni a tőkéjüket. Az egyik inastársamtól tudtam meg mindezt, akinek az apja szintén el akart utazni, ezért jött Prágába. Nagyjából háromszáz ember gyűlt össze. Nem volt egy vasam se, de szerencsém volt, fölvettek a szervezetbe. Úgy tervezték, hogy először odautazik hetven fiatal ember, hogy megépítsék a lakóhelyeket, ahol majd a többieket elszállásolják. Az ő részüket a szervezet tagjai vállalták magukra, ők fizették be. Természetesen elsősorban építőipari munkásokat vittek oda, de vittek engem is. Elkezdtem tanfolyamokra járni, spanyolul és angolul tanultam. Mindenki sietett, a német hadsereg már behatolt Lengyelországba, és áthaladt Csehszlovákián. Az emberek megértették, hogy Csehszlovákiára is ugyanaz a sors vár. A pénz, amit az emberek behoztak, a bankokban feküdt. Csakhogy közben Hitler megszállta Csehszlovákiát, és minden bankbetétet zárolt [lásd: Cseh–Morva Protektorátus]. Nem lehetett pénzt szerezni a banktól, és nem volt miből utazni. Ez a terv összeomlott. [A Dominikai Köztársaság tekintélyes méretű askenázi népességet (elsősorban németországi és ausztriai zsidó menekültet fogadott be az 1930-as évek végén. Különböző egyesült államokbeli zsidó szervezetek igyekeztek földet vásárolni a növekvő közép-európai antiszemitizmus miatt várható zsidó menekülthullámra számítva. (Így például Sosúa város környékén 1940-ben 350 zsidó család települt le és kezdett mezőgazdasági termelésbe. A föld az 1920-as évek végéig a United Fruit birtokában volt, Rafael Trujillo olcsón fölvásárolta, és eladta ezeknek a menekült zsidók letelepítését bonyolító szervezeteknek. Egyébként e családok leszármazottainak többsége a hatvanas években az Egyesült Államokba, ill. Izraelbe települt át.) S. B. Beit-Zvi (Post-Ugandan Zionism On Trial: A Study of the Factors that Caused the Mistakes Made by the Zionist Movement during the Holocaust, Tel-Aviv, Zahala, 1991) azt állítja, hogy a cionisták minden olyan mentési kísérletnek ellenálltak, amely nem Palesztinát célozta meg, és ez vezetett ahhoz, hogy kudarcba fulladt az 1938-as eviani konferenciának a zsidók San Domingóba való kivándorlását támogató döntése. – A szerk.]

Amikor Csehországot elözönlötték a fasiszták, rádöbbentem, hogy el kell menni. Tudtam, hogy Kárpátalja magyar terület lett [lásd: Kárpátalja elfoglalása], és hallottam, hogy ott sanyargatják, üldözik a zsidókat. Semmi kedvem nem volt odautazni, elkezdtem más lehetőségeket latolgatni. Szlovákia akkor már önálló állam volt [lásd: Szlovákia 1939–1945]. Akkor én és egy kárpátaljai barátom Técsőről próbálkozni kezdtünk, hogy eljussunk Szlovákiáig. Sikerült elutaznunk Pozsonyba. Prága megszállása után a német városparancsnoksághoz kellett fordulnunk. Ott kiállították nekünk a német útlevelet, amelynek a fedőlapján egy nagy nyomtatott J volt, vagyis Jude. Az útlevéllel elmentünk egy prágai utazási irodába, ahol kiállították nekünk a Szlovákiába szóló vízumot. E szerint három hónapot tölthettünk Szlovákiában. Mi pedig törvényes úton, minden titkolódzás nélkül elutaztunk Pozsonyba. A cuccainkat ellenőrizték a határon, le se kellett szállni a vonatról. Bejött a kupénkba egy német katona, és ránk parancsolt, hogy nyissuk ki a bőröndöt. Kérdezte, hová utazunk, és amikor mondtuk, hogy Pozsonyba, azt mondta: „Tudom, hogy Palesztinába akartok menni, de mi oda is utánatok megyünk.”

Azt hittük, hogy találunk munkát, és élhetünk Pozsonyban. De ott is fasiszták voltak, csak nem németek, hanem szlovákok. A szlovákok megkezdték a zsidók üldözését, munkatáborokba gyűjtötték őket [lásd: Zsidó Kódex]. A nővérem elküldte nekem a lakónyilvántartó könyv egy oldalának a másolatát, amelyből kitűnt, hogy én a szüleimmel együtt Nagyszőlősön lakom, Magyarországon, és a szüleim magyar állampolgárok. Ennek alapján mondtam én azt, hogy én is magyar állampolgár vagyok. A barátom Pozsonyban maradt, én pedig úgy döntöttem, hogy hazautazom. A magyar nagykövetségen elutasították a magyar útlevélkérelmemet, de adtak egy fényképes igazolványt, amely az útlevelet helyettesíti, és tanúsítja, hogy a Kárpátalján lakom. A Prágában kiállított útlevelem elvették a nagykövetségen, és adtak egy egyszeri hazaútra jogosító úti okmányt. Budapestre utaztam, ahol ugyan nem volt senki ismerősöm, de abban reménykedtem, hogy sikerül munkát találnom. A vonaton az iratokat ellenőrző magyar határőrök elvették tőlem ezt az úti okmányt, amelyet a magyar követségen állítottak ki. Amikor megkérdeztem, hogy mihez kezdjek iratok nélkül, azt felelték, hogy három nap múlva visszakapom majd Budapesten a külügyminisztériumban. A szállodában nem akartak elszállásolni iratok nélkül. Könyörögni kezdtem a portásnak, hogy engedje meg, hogy ott éjszakázzam a kis szobában, közvetlenül a tető alatt. Reggel el kellett mennem. Először voltam Budapesten, elkezdtem lófrálni az utcákon, nézelődni. És váratlanul találkoztam Klára nővérem barátnőjével. Azt javasolta, hogy lakjam a rokonainál, és el is vitt hozzájuk. Egy kis szobát adtak ággyal, szekrénnyel. A házigazda nem akart elfogadni tőlem pénzt, mondta, hogy fizetés helyett inkább tanítsam a fiát héberre és angolra. A fiú egy boltban dolgozott, ahol könyveket és irodaszereket árultak. A bolt alagsorában pedig egy fénymásoló működött. A xeroxos típus akkor még nem volt, a fotokópiát fényérzékeny fotópapírra csinálták. A tulajdonos, aki zsidó volt, felvett engem. Megtanultam fénymásolatot csinálni. Úgy egy fél évig dolgoztam ott. Magyarországon már bevezették a zsidóellenes törvényeket [lásd: zsidótörvények Magyarországon], de különösebb zaklatásokra nem került sor. Budapesten működtek a zsinagógák, zajlott a zsidó élet. Később megtudtam, hogy Magyarországon a zsidóknak sokkal könnyebb volt, mint Kárpátalján, ahol akkoriban már sokkal jobban üldözték a zsidókat.

Fél évvel azután, hogy Budapestre érkeztem, 1941 tavaszán, értesítést kaptam a hadkiegészítő parancsnokságról, miszerint három hónapot kell dolgoznom munkatáborban [lásd: munkaszolgálat]. Leírták, hogy milyen holmit kell magunkkal vinnünk. A gyűjtőpontról minket, kétszáz embert elvittek Nyíregyházára, ez egy magyar város, nem messze Ungvártól. Tehervagonokban utaztunk. Nyíregyházán, a lőtéren nagy homokhegyet építettünk, piramishoz hasonlót, hogy fölfogja a lövedékeket. Három hónapot töltöttünk ott. Miután befejeztük az építkezést, hazaengedtek minket, hogy találkozhassunk a rokonainkkal, azután, az volt a parancs, jelentkeznünk kellett Budapesten. Hazautaztam.

Klára nővérem 1936-ban ment férjhez egy Weinberger Áron nevű helybélihez, akinek saját borászata volt. Hagyományos zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Klára első gyermeke, Tibor 1937-ben született. A kisebbik, László még csecsemő volt, amikor hazalátogattam. Klára már nem a szüleimnél lakott, hanem a férjével és a gyermekeivel. A fiatalabbak, Erzsébet és Ernő a szüleinkkel laktak. Nagyjából egy hónapot töltöttem otthon. Akkor még nem tudtam, hogy apámat, anyámat, Klárát és a családját utoljára látom. Vissza kellett térnem a munkatáborba [azaz: a munkaszolgálatba]. Budapestről vonattal vittek minket Erdélybe, román területre [Nyilvánvalóan a második bécsi döntéssel visszacsatolt területre vitték a munkaszolgálatos egységet. – A szerk.]. Ott éppen keskeny nyomtávú vasútvonal építése folyt, és minket oda irányítottak. Hordani kellett a kavicsot a csillék alá, és szétteríteni az útvonalon. Amikor az építkezés befejeződött, megint bevagoníroztak minket, és kivittek a Szovjetunióba. Itt éppen csak elkezdődött a Nagy Honvédő Háború. A német és a magyar hadsereg is használt munkaszolgálatos zászlóaljakat a frontvonalon fedezékek, lövészárkok építéséhez. A lapáttal fölszerelt fegyvertelen emberek kitűnő céltáblának bizonyultak. Hiszen a szovjet katonák nem tudták eldönteni, hogy munkaszolgálatos zászlóalj van-e előttük vagy reguláris hadsereg. Még Lengyelország területén egy egész órát várakozott a tehervonatunk. Arra használtuk föl az időt, hogy fodrászhoz menjünk, megnyiratkozzunk, megborotválkozzunk. Aztán az egyik házban kértem meleg vizet a mosdáshoz. Azon voltam, hogy mindig tiszta legyek, és még a munkaszolgálatban is volt velem egy összecsukható ágy, és egy gumiból készült mosdótál. Ugyanennél a háznál kértem némi élelmiszert is. Adtak pár darab szép nagy szalonnát és egy kis zsák lisztet. A sálat, amit a nővérem kötött nekem, elcseréltem egy kis szánkóra, hogy ne kelljen a kezemben cipelnem a csomagokat. Vonattal érkeztünk meg az ukrán határ közelében lévő oroszországi Belgorod városba. Ott kirángattak a vagonokból, ránk parancsoltak, hogy rendeződjünk oszlopokba, és induljunk el gyalog Sztarij Oszkolba, ami körülbelül 120 kilométerre volt. Már havazott, hó borított mindent. A szabad ég alatt, a földön töltöttük az éjszakát. Sztarij Oszkolban egy moziépületbe hajtottak be minket. Szalma fedte a földet. A konyha a folyó partján volt, naponta kétszer, rendezett sorokban hajtottak oda minket enni. Egyszer, amikor a parton voltunk, észrevettük, hogy egy lóval vontatott katonai szállítóeszköz, amely éppen átkelt a jégen, a jégtábla alá került. Kiadták a parancsot, hogy menjünk be a vízbe, és húzzuk ki a járművet. De senki nem akart bemenni a jeges vízbe. Akkor sorba állítottak minket, és minden tizediket kikergették a sorból. Nagyon féltem, hogy én is közéjük kerülök, mert nem tudtam úszni. Nagyjából tíz embert kergettek ki, bementek a folyóba. Sikerült elúszniuk a szekérig, azután úszva a partra húzták.

Olyan egy hónapot töltöttünk Sztarij Oszkolban. Az 1942-es évben késő ősszel kiválogattak negyven embert, köztük engem is, és átirányítottak minket Jugyino faluba a Don folyó partjához. Volt ott egy munkatábor, amelyik a német hadsereg parancsnoksága alatt dolgozott. A munkaszolgálatosok gödröket ástak, eltakarították a havat. A halálozási mutató ott nagyon magas volt, azért hajtottak minket oda, hogy pótoljuk a meghaltakat. A falu korábbi lakosai mind elmenekültek, csak német és magyar csapatok voltak ott. Harminc-harmincöt fokos hideg volt. Azt mondták, keressünk magunknak lakhelyet. Igyekeztem együtt maradni a két másik kárpátaljai fiúval. Az egyikük técsői volt, Ignácnak hívták, a családnevére nem emlékszem. A másik Singer Henrik volt, egy ungvári szabó. Találtunk egy félig összeomlott kalyibát, se ajtaja, se ablaka nem volt. Megengedték, hogy egy napig ne menjünk munkába, azalatt rendbe hozhatjuk a házat. A többiek mentek dolgozni a Don partjára. Valakinek az utánpótlásból sikerült átkúsznia a jégen a Don túlpartjára, ahol a szovjet csapatok álltak. Nem vették észre, csak akkor fedezték föl a távollétét, amikor visszaértünk a lágerbe. Megint sorba állítottak minket, kiállították minden tizediket, és agyonlőtték a sorfal előtt. Most majd megtanuljátok, érdemes-e átszökdösni az oroszokhoz! Minden nap kivittek minket munkára. El kellett takarítani a havat, mert a német tankok támadásba lendültek. A magyar gyalogság követte őket. Hajnaltól sötétedésig dolgoztunk. Ruhástul aludtunk, a cipőnket se vettük le. Minden nap abban reménykedtünk, hogy jönnek az oroszok. Amikor a Don átellenes partján láttuk a katyusák torkolattüzét, úgy hívtuk ezeket, hogy „Sztálin-gyertyák”, elkezdtünk reménykedni [A szovjet fejlesztésű, „katyusa” vagy „Sztálin orgona” néven emlegetett fegyver (BM 13) valójában egy ún. kisrakéta-sorozatvető tüzérségi fegyver volt. Pontcélok elleni bevetésre a rakéta nagy szórása miatt nem volt alkalmas, ezért a készletet (kb. 40 rakétát) egy sorozatban lőtték ki. Mivel teherautóról lehetett működtetni, mozgékony volt, és nehezen lehetett bemérni. – A szerk.]. Megkezdődött az orosz támadás, a tűzharc már a mi partunkon volt, egészen a közelünkben. De nem volt szerencsénk, a szovjet csapatok megkerülték Jugyinót. Ott töltöttük az éjszakát, reggel pedig sorba állítottak minket, megparancsolták, hogy vigyük magunkkal a lapátokat, és menjünk oda, ahol a magyar csapatokat elhelyezték. Ragyogóan sütött a nap, visszaverődött a fénye a fehér havon. Eleinte csak szikrák villództak a szemem előtt, azután elveszítettem a látásomat. A barátaim karon fogva vezettek. A menetoszlop végére kerültünk. Úgy döntöttünk, hogyha meglátunk egy falut, elszakadunk a századtól, és megpróbálunk elszökni. Szerencsénk volt, még az éjszaka beállta előtt, amikor valamilyen kisebb falu mellett haladtunk el, sikerült megszöknünk. A faluban csak helyiek laktak. A németeket, akik ott voltak, már kiverték a szovjet csapatok. Megengedték, hogy ott éjszakázzunk. Hármunk közül egyedül én beszéltem ruténul. A rutén persze különbözik az orosztól, de megértették, mit mondok. Azt mondták, hogy a hátországba kell menni, és mutattak valami iratot. Mi azt hittük, hogy a hátország [’тыл’] egy falu vagy város neve. A Don egyik ágán átkeltünk egy kis fahídon, amit az orosz csapatok építettek az előrenyomuláskor, aztán továbbmentek. Éjszakára megint bekéredzkedtünk az egyik viskóba. Jóllehet a helyiek szemében mi ellenséges lakosok voltunk, fasiszták, beengedtek a házukba, és adtak nekünk héjában főtt burgonyát. Nagyon szegények voltak, de mindenüket megosztották velünk. Igaz, hogy mielőtt lefeküdtek aludni, azért a biztonság kedvéért elvették a késeinket, de reggel visszaadták. Így mentünk csak egyre, de magunk sem tudtuk, hova. Egyikünk, az ungvári Singer Henrik szabó volt. Amikor beengedtek valahová, hogy ott töltsük az éjszakát, ő hálából ruhát szabott a házigazdáknak. Én meg az egyik háznál megjavítottam egy varrógépet. Cserébe kaptunk ennivalót, időnként még az útra is adtak valamit. Állandóan éhesek voltunk. Néha szerencsénk volt. Ott, ahol áthaladt a front, egyszer találtunk egy teherautót, amelynek a vezetőfülkéjében ott volt a halott sofőr. Kétszersültet találtunk a zsebében. Néhány helyen meg lelőtt lovak tetemei hevertek. Olyan hideg volt, hogy a húsuk kőkeményre fagyott. Kivágtunk egy darab lóhúst, és a tábortűznél valahogy megfőztük magunknak. De ilyen mázlink ritkán volt.

Egyszer egy kisebb faluban jártunk épp, és bekéredzkedtünk éjszakára. A gazdasszony éppen egy köpönyeget terített az asztalra, és megpróbált valamit kiszabni belőle. Singer fölajánlotta, hogy segít neki. Egy férfikabátot szabott ki a köpenyből, és nekiállt kézzel megvarrni. Ennek köszönhetően hosszabb időt eltölthettünk ebben a faluban. Singer varrt, a háziasszony pedig főzött ránk. Singer nem nagyon sietett, hogy ez a kis pihenő minél hosszabb legyen. Amikor már mindennel elkészült, a háziasszonyunk mondta, hogy a tanítónő arra kért minket, hogy menjünk át hozzá is varrni. A tanítónő kettesben lakott a nővérével. Ott maradtunk náluk. Singer varrt, én pedig megjavítottam az elromlott dolgokat.

Szovjet katonák járták a falut, bujkáló németeket kerestek. Abba a faluba is betértek, amelyben mi laktunk. Történt egyszer, hogy a nő, akinél Singer köpenyből varrt kabátot, megkért minket, hogy menjünk át hozzá, aprítsuk föl a fát. Ignác és Singer átment hozzá, az orosz katonák meg elfogták őket. Az asszony ideszaladt a tanítónőhöz, és mondta, hogy a barátaimat letartóztatták. A tanítónő az éléskamrában bújtatott el. Amikor a katonák bejöttek a házába, azt mondta, hogy nincsenek idegenek a házában. Egyedül maradtam, a barátaim le voltak tartóztatva. 1943 tavaszáig maradtam ebben a faluban. Aztán a tanítónő mondta, merre menjek tovább, én meg útnak indultam. Időnként persze meg kellett kérdeznem az utat a helyi lakosoktól. Az egyik városkában odafordultam egy járókelőhöz. Nem tetszett neki a kiejtésem, és rendőrt hívott. Papírjaim nem voltak, bevittek a rendőrségre. Természetesen semmiféle bizonyítékuk nem volt arra, hogy én kém vagyok. De aki keres, az talál. Kiállt egy szög a cipőtalpamból, és állandóan fölsebezte a lábamat. A táskámban volt pár papírkötésű olcsó regény magyar nyelven. Az egyiket többrét hajtva a cipőmbe csúsztattam, a sarkam alá, hogy elfedje a szöget. De már olyan sokáig volt a cipőmben, hogy nem látszott abból egy betű sem. Amikor a rendőrségen levetkőztettek, és fölfedezték, gyanakodva olvastak bele. Azt mondták, biztos, hogy spion vagyok. Átvezettek egy magánzárkába, és rám zárták az ajtót, nehogy megszökjek. Tíz napot töltöttem ott, azután jött valami katona, és mondta, hogy átvisznek egy lágerba. Gyalog mentünk az állomásig, aztán vonatra szálltunk. A katonánál fegyver volt, de a nélkül is megértettem, hogy értelmetlen megszökni, úgysem jutnék messzire. Megérkeztünk Voronyezsbe [Moszkvától kb. 500 kilométerre, délnyugatra]. Ott, a hadkiegészítő parancsnokság udvarán már várták a hadifoglyok, hogy útnak indítsák őket a lágerba. Sok SS-tiszt volt ott, magyarok is. Néhány napig karanténban tartottak minket, amíg össze nem gyűlt elég ember a szakaszhoz, aztán átvittek bennünket Uszmanyiba [Moszkvától  kb. 400 km, délkeletre]. A hadifogolytábor egy hajdani kolostorban volt, óriási területen. Engem a többiekkel együtt egy szögesdróttal elkerített udvarra vittek. Ültem a földön. Egyszer csak valaki a nevemet kiáltotta a szögesdrót mögül, és megláttam azt a két fiút, akik egész idő alatt velem voltak, és még néhány zsidót. Annak ellenére, hogy egy lágerben találkoztunk, és nem tudtuk, mi várhat még ránk, nagyon megörültünk a találkozásnak. Már nem voltam olyan magányos. Beszélgetni kezdtünk, elmondták, hogy lágerben dolgoznak, és hogy az oroszok jobban bíznak a zsidókban, mint a magyarokban és a németekben. A zsidóktól, akik a konyhán dolgoztak, kaptam amerikai amerikai sertéshúskonzervet, amellyel az Egyesült Államok látta el a hadifoglyokat, egy falat kenyeret és egy kanalat. A németek körém gyűltek, és kunyeráltak egy kis ételt. Az egyikük kezdte lehúzni az ujjáról a jegygyűrűjét, hogy odaadja nekem. Már nem is emlékeztettek azokra az érinthetetlen, kíméletlen SS-tisztekre, akiket a fronton láttunk. Odavetettem nekik a földre néhány falat sertéshúst, ők pedig rávetették magukat. A zsidók, akik az ételt hozták nekem, megsértődtek, amiért a fasisztákat etetem.

Még mielőtt én ide kerültem, Singer szabóműhelyt nyitott a lágerben. A lágerlakók ott javíttatták a ruhájukat, és csináltattak egyszerűbb dolgokat. Németek is, románok is dolgoztak ott. Singer kérésére fölvettek dolgozni a szabóműhelybe. Ez némi előjogokat biztosított: jobb volt az élelmezésünk, szabadabban mozoghattunk a lágerben. Aztán a szabóműhely mellett nyitottak egy csizmadiaműhelyt, ahol szintén a foglyok dolgoztak. Lábbeliket javítottak, meg olyan cipőket csináltak, amiknek a felső része lenvászonból volt, a talpa meg fából. Ilyenekben jártak a lágerlakók. Barakkokban laktunk. Minden barakkban kétszáz ember volt. Kétemeletes priccsek voltak. Éjszakára kívülről bezárták a barakkokat, és az ébresztőig tilos volt kijönni. Nem volt rossz a kaja a lágerben. A Vöröskereszt küldött ide élelmiszert, orvosságot. Nem emlékszem, mennyi időt töltöttünk Uszmanyiban. Innen átvittek minket egy másik lágerba, Voronyezsbe. Voronyezsben aztán, rögtön a megérkezésünk után elvittek minket a fürdőbe. A ruháinkat fertőtlenítették és visszaadták. Az is egy nagyon nagy láger volt. És ott is voltak németek, olaszok, románok, magyarok. Nagy fabarakkokban laktunk. A barakk fala mentén fapriccsek húzódtak két sorban. A kaja nem volt rossz. A lágerba állandóan érkeztek az amerikai küldemények, küldtek lencsét csirkehússal. Amerika a nemzetközi szerződéseknek megfelelő csomagokat küldött a foglyoknak. Voronyezsben sokkal jobb volt a fogság, mint Uszmanyiban. A koszt elég jó volt, lehetett mosakodni. A lágerben voltak zsidók, de a zsidó hagyományt senki nem tartotta, pedig voltak hívő zsidók is, az én barátom, Singer például hívő volt. Természetesen disznóhúst ők nem ettek, de ez az egyetlen, amit tehettek. Ez egy másik világ volt, és mi el voltunk vágva a megszokott valóságtól. Singer Voronyezsben is nyitott egy szabóműhelyt, de ez már egy igazi, jóféle szabóság volt. Újabb dolgokat varrtak ott: orosz tisztek katonai egyenruháját, női ruhákat, ruhajavítást is vállaltak. A németek között sok volt a jó szabó, és Singer fölvette őket a szabóságba. Ez nekem nagyon nem tetszett, és visszautasítottam, hogy velük dolgozzak. A varroda mellett volt egy cipészműhely, ott dolgoztam. Mindkét műhely a csapattörzs kétemeletes házában volt. A második emeleten lakott a törzsparancsnok, egy alezredes, a műhelyek pedig az elsőn voltak. Singernek meg nekem megengedték, hogy ne barakkban lakjunk, hanem egy kis szobában a műhely mellett. Az életünket megkeserítették a poloskák, a barakkban nem voltak, de ebben a szobában egyszerűen nyüzsögtek. Mielőtt lefeküdtünk aludni, körültekertük az ágy lábait nedves rongyokkal, hogy a poloskák ne tudjanak fölmászni az ágy lábán. De azért, a poloskák ellenére is, mindez szinte az otthon illúzióját keltette bennünk. Az utca túloldalán egy lakóház állt, este gyakran elnézegettük a kivilágított ablakokat. Az egyik lakásban egy nagy család lakott. Az ablakukban gyakran láttunk egy fiatal lányt. A tábor mögött egy kis folyócska folydogált, és ott volt a csap, odajártak vízért az emberek. Ez a lány is minden nap elment oda a vödrökkel. Singer ott ismerkedett meg vele. Idevalósi volt, itt született, és Szofija Belinszkajának hívták. Végül Singer felesége lett. Amikor Singert kiszabadították a fogságból, 1946-ban, a lány vele ment a Kárpátaljára. Most Ungváron laknak. Gyakran találkozunk. Singer egyike ifjúkorom azon kevés barátjának, akik megmaradtak nekem.

1945. május  kilencedikén közölték velünk, hogy vége a háborúnak, és hogy Németország kapitulált. Nagy öröm volt ez nekünk. Még a németek is, akik a lágerben voltak, örültek, hogy véget ért a háború. Mindannyian reménykedtünk, hogy hamarosan hazaengednek minket. De a foglyok szabadon bocsátása csak 1946 nyarán kezdődött meg. Nem tudom, milyen elv vezette a lágerparancsnokságot a foglyok szabadon bocsátásával kapcsolatban. Singert és a másik barátunkat, Ignácot 1946 szeptemberében bocsátották szabadon. Ők elhatározták, hogy hazatérnek Kárpátaljára. Már hallottunk arról, hogy Kárpátalja a Szovjetunió része lett. Megértettem, hogy hadifogolytáborok alapján nem lehet megítélni az egész Szovjetuniót. Én is úgy döntöttem, hogy hazatérek, bár nem tudtam, találok-e még ott valakit a családunkból. Megadtam Singernek a nagyszőlősi házunk címét, és megkértem, próbáljon megtudni valamit a családom sorsáról.

Annak köszönhetően, hogy négy évig tanultam ukrán iskolában [Föltehetően nem ukrán, hanem rutén nyelvű iskoláról van szó. – A szerk.], nem csak latin, de cirill betűkkel is tudtam írni. Elkezdtem írni rutén nyelven Sztálinnak, Berijának, Molotovnak. Választ nem kaptam, de azért továbbra is írtam. A lágerben már csak SS-tisztek maradtak, és valami miatt engem is ott tartottak, velük együtt. Már beköszöntött az 1947-es év. Tavasszal egyszer csak magához hivatott a táborparancsnok. Megkérdezte, írtam-e Sztálinnak. Azt feleltem, hogy írtam, és nem csak Sztálinnak. Akkor mutatott egy levelet Moszkvából: „Utasítás a fogolytábor parancsnokának, Korzetov alezredesnek. Javaslom a táborból mihamarább szabadon bocsátani Svarc Nyikolaj Izidorovics hadifoglyot és lakóhelyére irányítani.” A parancsnok elrendelte, hogy szedjem össze a holmimat, és készülődjek az utazáshoz. A szobámba belépett egy őrmester, és azt mondta, azért jött, hogy hazavigyen.

Az őrmester Ungvárig vitt, de nem engedett haza, hanem átadott a rendőrségnek. Mint a legtöbb hazatérőnek, nekem sem voltak papírjaim, csak a szabadulásomat tanúsító okmány. A rendőrségen meg, ahogy illik, jegyzőkönyvet vettek fel, és eljárást indítottak ellenem. Hiszen kémkedés vádjával kerültem lágerba. Egy hétig tartottak a rendőrségi cellában. Egész idő alatt azt követelték, hogy nevezzem meg azokat az embereket, akik  fölismerhetnek, és megerősíthetik, hogy ez tényleg én vagyok. Nagyszőlősön, melyet a Szovjetunióban Szőlősnek kezdtek hívni, senki sem maradt a családomból. Nem volt ott a sok-sok gyerekkori barát. Voltak, akik a munkaszolgálat idején pusztultak el meg a koncentrációs táborokban, mások meg a háború vége után nem nagyon akartak visszamenni a szovjet Kárpátaljára, és külföldre mentek. Végül eszembe jutott az az ukrán katolikus nő, aki sábátkor mindig járt anyámhoz segíteni a mosogatásban. Marinának hívták, és a kosztyjollal, a lengyel katolikus templommal szemben lakott Nagyszőlősön. Már nagyon öreg volt, nem tudtam, él-e még. De a másnap behozták a rendőrségre. Marina megismert, átölelt, és csókolgatni kezdett. Tanúsított mindent, amit magamról és a családomról elmondtam. Kiengedtek. Visszamentem Nagyszőlősre, de nem bírtam a magányt, és a rám zúduló emlékeket. Egyedül éltem az üres házban, ahol azelőtt az egész családunk élt. A szomszédok elmondták, hogy 1944-ben az egész családot elvitték az auschwitzi koncentrációs táborba, és mindannyiukat megölték. Szerencsére később kiderült, hogy a családunkból nem mindenkit öltek meg. A szüleim, Klára húgom a férjével, a két fia és a férje szülei tényleg meghaltak Oszvencimben, de Erzsébet nővérem és Ernő öcsém életben maradt. A megmenekülésük történetét csak jóval később ismertem meg, amikor már Ungváron éltem. 1948-ban utaztam oda, egy gyerekkori barátom meghívására, aki a második világháború előtt fejezte be Munkácson a kereskedelmi akadémiát, és az ipari részleg területi végrehajtó bizottságának a vezetője volt. Nekem az ipariskolán kívül semmiféle végzettségem nem volt. De akkoriban még ezt a végzettséget is becsülték, azonkívül tudtam beszélni oroszul is és ukránul is. Nem sok ember volt akkor a Kárpátalján, aki beszélt ezeken a nyelveken. Miután a Kárpátalja egyesült a Szovjetunióval, az orosz lett a hivatalos nyelv, oroszul folyt a hivatalos levelezés és a dokumentáció. A barátom vezető állást ajánlott nekem, anyagbeszerzési osztályvezetőséget az ungvári gépgyárban. Kapcsolatot kellett tartani más gyárak és vállalatok igazgatóival, a többségük a Szovjetunióból jött, és oroszul beszélt. Elkezdtem dolgozni, és hamar belezökkentem az ügymenetbe. Az egész városban tiszteltek, a főnökség is épített rám.

Sok minden, amit a szovjethatalom csinált, vadnak és értelmetlennek tűnt. Szigorú és kíméletlen harcot hirdetett a vallás ellen. Kárpátalja lakosságának túlnyomó többsége, a zsidók is, a nem zsidók is vallásosak voltak. Az emberek megszokták, hogy a vallás az élet fontos része. A szovjethatalom elkezdte bezárni a templomokat, letartóztatta az egyházi személyeket. Ungváron a központi kivételével bezárták az összes zsinagógát. Az az Ung [Uzs] folyó partján állt. Később ezt a zsinagógát is bezárták, és itt helyezték el a filharmóniát. Az emberek össze voltak zavarodva. Tilos volt zsinagógába vagy pravoszláv templomba járni, megtartani a vallási ünnepeket. Ezért az embert kipenderíthették a munkahelyéről. Csak az öregek jártak zsinagógába. Nekik már nem kellett félniük semmitől. Sem a csehszlovák kormányzat idején, de még a magyar alatt sem volt ilyen. Nyomasztó volt az antiszemitizmus is, amely a szovjethatalom megjelenésével együtt terjedt Kárpátalján. Antiszemitizmus természetesen volt a fasiszta Magyarországon is, de senki sem gondolta volna, hogy abban az országban is, amely harcolt a fasizmus ellen, és elítélte, létező dolog. Eleinte csak hétköznapi szinten jelent meg: a „bibsi” kifejezést az utcán, a járműveken csak azoktól hallottuk, akik a Szovjetunióból települtek be. Aztán állami szintre emelkedett az antiszemitizmus. A zsidóknak már az 1940-es években nehéz volt munkát találniuk, bekerülniük a felsőoktatásba. És a Szovjetunióból betelepültek vakhite a párt és Sztálin tévedhetetlenségében egyszerűen megrémített. A Szovjetunióban 1948-ban elkezdődött kozmopolita perek alig érintették Kárpátalját [lásd: kozmopolitizmus elleni harc a Szovjetunióban]. De ijesztő méretűek voltak. Olvastam a szovjet újságokat, és nem értettem, miért tartóztatták le ezeket az embereket. Az 1953-as év januárjában elkezdődtek az orvosperek. Biztos vagyok benne, hogy az ungvári orvosok többsége zsidó volt. A tősgyökeres kárpátaljaiak nem törődtek az újságcikkekkel, és továbbra is ezekhez az orvosokhoz jártak. Ha a zsidó orvosoknál várakozók között elhangzottak olyan szavak, mint „méregkeverők”, „gyilkosok”, biztos, hogy betelepültektől származtak. Emlékszem az 1953-as év március ötödikére, Sztálin halálának a napjára. Számomra nagy megkönnyebbülés volt. Egyik barátomtól már hallottam arról, hogy tervezik a zsidók kitelepítését a Kárpátaljáról Birobidzsánba, Szibériába. Megértettem, hogy csak Sztálin halála menthetett meg minket a kiűzetéstől. A hivatalok, az utcák aznap tele voltak Sztálint sirató emberekkel. Persze mind a Szovjetunióból jöttek át. Szerintem sokan közülük a saját rokonaik, szeretteik halálát nem élték át annyira, mint Sztálinét. Egyáltalán nem értettem ezt az egészet, de igyekeztem minél távolabb tartani magam tőle. Ugyanígy viszonyultam mindenhez, ami a Szovjetunióban történt a huszadik kongresszust követően [lásd: az SZKP XX. kongresszusa]. Ez nem tartozott rám, nem érintett engem.

Ungváron nem volt hol laknom. Albérlő lettem. Azután az ismerőseim, akik áttelepültek Magyarországra, fölajánlották nekem az itt maradt lakásukat. Elmentem a végrehajtó bizottsághoz, és kértem, hogy írják át a lakást a nevemre. Meghallgattak, elvették a lakást, és elhelyezték benne a végrehajtó bizottság egyik tagját. Följelentettem a végrehajtó bizottság elnökét. El se jött a bírósági tárgyalásra, csak az ügyvédje volt jelen. A bíró mindkettőnket végighallgatott, és azt a döntést hozta, hogy föl kell venniük a lakáskiutalásra várakozók listájára. Minden végrehajtó bizottságban volt ilyen lista, és hosszú évekig elhúzódott, amíg a várakozók lakáshoz jutottak. És így is történt, albérlő voltam egészen öregkoromig. Önálló lakást akkor kaptam, amikor a házat, ahol albérlő voltam, lebontásra ítélték, és elkezdték kiköltöztetni a lakókat. Ez 1989-ben volt.

A szovjet ünnepeket otthon nem tartottuk meg. A munkahelyen mindig rendeztek bankettet, nem tudtam kihúzni magam. De számomra ezeknek az ünnepeknek semmilyen jelentősége nem volt. A pártba se léptem be. Eleinte mondogatták, hogy be kellene lépnem, de az, hogy hadifogolytáborban voltam, akadályt jelentett, úgyhogy aztán nem is nagyon próbáltak rábeszélni. Én meg nem törtem magam, hogy párttag legyek, mert nem nagyon tudtam beleélni magam ebbe az egészbe.

Egy véletlen hozott össze a feleségemmel. Nem sokkal az után, hogy Ungvárra költöztem, sárgaságot kaptam. Nem volt, aki ápoljon. Egy barátom, volt iskolatársam, aki Nagyszőlősön maradt, megtudta, hogy beteg vagyok, és azt ajánlotta, hogy menjek át hozzá. A felesége ápolt. A szomszédban lakott egy fiatal orosz nő, aki a Szovjetunióból települt be, és gyakran benézett a barátom feleségéhez. Magas volt és szép szőke. Nagyon érdekelt, amit mesélt a Szovjetunió életéről. Ezek a beszélgetések nagyon jó nyelvgyakorlatok is voltak. Nyina Ivanovna Leningrádban (ma Szentpétervár) született. A leningrádi egyetemen végzett. A háború idején Leningrádban maradt, és átélte a leningrádi blokádot is. Egyike volt azoknak, akiket az „Élet Útján” kihoztak az ostromgyűrűbe zárt városból. [A leningrádi blokád alatt a befagyott Ladoga-tavon keresztül mentettek ki embereket a városból. Ezt az utat hívták az „Élet Útjának”. – A szerk.] Nyina újságíróként dolgozott, a RATAU [az Ukrán Rádió- és Televíziótársaság rövidítése] kárpátaljai tudósítója volt. Volt otthon telefonja is, és egyszer bementem hozzá, hogy Ungvárra telefonáljak. Egy magyar családnál lakott albérletben. A szoba kicsi volt, csak a legszükségesebb bútorok voltak benne: vaságy, asztal, szék. Én még nem gyógyultam meg egészen, és elájultam. Nyina ragaszkodott hozzá, hogy nála maradjak. Orvost hívott, gyógyszert vett. Nála laktam, amíg meg nem gyógyultam. Utána el kellett utaznom Ungvárra. Egyáltalán nem gondoltam úgy Nyinára, mint lehetséges feleségemre. Más-más világban éltünk, nem volt bennünk semmi közös. Akkoriban egyáltalán nem gondoltam házasságra, egy kicsit élni akartam a láger után. De a leendő feleségemet úgy képzeltem el, hogy ha nem is zsidó, de tősgyökeres kárpátaljai legyen. Visszautaztam Ungvárra. Nyina nemsokára meglátogatott, és mondta, hogy áthelyezték Ungvárra. Aztán ott maradt, nálam lakott az albérletben. Nem jegyeztettük be a házasságunkat, jól megvoltam a formaságok nélkül. Szabad akartam maradni, arra gondoltam, hogy esetleg még kivándorolhatok. Így éltünk, amíg teherbe nem esett. A háború után kevés férfi volt, és sok szovjet asszony férj nélkül is hajlandó volt gyereket szülni. Nyina győzködni kezdett, hogy ő semmit nem akar tőlem, elutazik Leningrádba, és ott fog élni, ott fogja nevelni a gyereket. Ebbe természetesen nem mehettem bele. Bár nem tartottam a feleségemnek, de a gyerek az más dolog. 1952-ben Nyina fiút szült. Alekszandrnak neveztük el. Igyekeztem megkönnyíteni Nyinának a gyerekgondozást. Volt egy nő, aki mosott és sétált a fiammal. Azután megtudtam, hogy Nyina a saját nevén anyakönyveztette a fiunkat, Ivanovként. Azt mondta, csak azért, hogy ne kelljen majd megszenvednie az antiszemitizmust. Nekem ez nagy megrázkódtatás volt, már nem voltam képes azt a szeretetet érezni a gyerek iránt, mint azelőtt.

A háború után semmit nem tudtam Erzsébet nővéremről. Ő bukkant a nyomomra 1950-ben. Egyszer egy nő keresett otthon. Én akkor éppen munkában voltam, úgyhogy csak üzenetet hagyott és egy csomagot. A csomagban egy kézzel kötött mellény volt, a papíron pedig az asszony huszti címe lakott [Huszt 50 kilométerre van Ungvártól]. Odautaztam. Az asszony elmondta, hogy az ajándékot a nővérem küldte, akivel együtt volt egy svédországi táborban, egy Hemsö nevű városban [Hemsö (Hemsön) közel 400 kilométerre északra van Stockholmtól, a Botteni-öböl partján. – A szerk.]. Elmesélte Erzsébet történetét. Amikor a zsidókat a Kárpátaljáról Oszvencimbe [azaz: Auschwitzba] hurcolták, a nővérem is lágerbe került. A szelektálásnál öt évvel fiatalabbnak mondta magát, és 1916 helyett 1921-et diktált be. Ennek köszönhetően nem ölték meg, hanem munkatáborba küldték Oszvencimbe [Auschwitzba]. Amikor 1945 tavaszán a szovjet és az amerikai csapatok folytatták az előrenyomulást, a németek a legyengült és beteg foglyokat megölték, a többi foglyot pedig – beleértve a nővéremet is – a mauthauseni haláltáborba szállították. Néhány nap múlva a tábort fölszabadították az amerikai csapatok. A lágerbeli életéről nem szívesen mesélt. Csak annyit tudok, hogy egyszer gázkamrába küldték. Ott álltak az emberek meztelenül, és várták, mikor engedik rájuk a gázt. És hirtelen kinyílt az ajtó, és egy német tiszt azt mondta nekik, hogy menjenek ki. A gázkamra mellett lengyel zsidók dolgoztak. Adtak neki mindenféle rongyokat, hogy magára kapja. Visszatértek a barakkba. Néhány nap múlva a koncentrációs tábort fölszabadították az amerikai csapatok. A nővérem úgy döntött, hogy semmiképpen nem tér haza. Tudta, hogy Kárpátalja szovjet lett. Azt kérte, hogy küldjék Svédországba. Így került Hemsőbe, ahol megismerkedett azzal az asszonnyal, aki átadta nekem a csomagot. Svédországban, majd Amerikában Elisabethnek hívták, aztán majd Izraelben Lisának. Nem tudott megbirkózni a svéd nyelvvel, és úgy gondolta, hogy nem tud hozzászokni Svédországhoz. Amikor a láger után már elég erősnek érezte magát, azt kérte, hogy küldjék az Egyesült Államokba. Abban reménykedett, hogy talán megtalálja apánk fivéreit, akik a [20.] század elején utaztak oda. El sem tudta képzelni, mekkora ország az Egyesült Államok, nem gondolt bele, hogy apánk testvérei megváltoztathatták a családnevüket, esetleg továbbutaztak egy másik országba. Nem is sikerült fölkutatnia őket. Az asszony, aki a csomagot átadta nekem, úgy döntött, hogy visszajön Kárpátaljára. A nővérem arra kérte, hogy keressen meg engem, és mondja el, hogy él. Erzsébet megkapta a beutazóvízumot az Egyesült Államokba, és kapott repülőjegyet is. Mindenkinek, aki az Egyesült Államokba utazott, adtak egy táskányi ruhát az első időkre. Erzsébet megérkezett New Yorkba. Senkit nem ismert, nem beszélt angolul, és csak ült a repülőtéren, nem tudta, mitévő legyen. Odament hozzá egy férfi, egy zsidó, és megkérdezte jiddisül, hogy vár-e valakire. A nővérem elmondta neki a történetét. Ez az ember talált neki lakást, és segített munkát keresni. Erzsébet eleinte egy gyárban dolgozott futószalag mellett. Megjelentek az ismerősök, barátok, akik Magyarországról jöttek. Megismerkedett egy zsidóval, Chaim Kleinnel a kárpátaljai Szolyváról [50 km-re Ungvártól]. Chaim még a háború előtt elvégezte a jesivát Pozsonyban. A háború alatt munkaszolgálatos volt Ukrajnában. A magyar csapatok visszavonulása után Olaszországba került, onnan az Egyesült Államokba. 1949-ben összeházasodtak. Hagyományos zsidó esküvőjük volt. A nővérem is és a férje is egész életüket a zsidó tradíció szerint élték le. Gyerekük nem volt.

1953-ban letartóztattak. Én írtam alá a fuvarleveleket, amikor a raktárból kiszállították a késztermékeket. A gyárban ellenőrzést tartott az OBHSZSZ [a Belügyminisztérium egyik alosztályának a rövidítése: a szocialista vagyon kártevői elleni harc alosztálya]. A raktárban hiány volt a késztermékekből. Azután fölfedezték a fuvarleveleket, amelyeket én írtam alá. Ezek szerint a fuvarlevelek szerint az áru egyáltalán nem annak lett kiszállítva, akinek kellett volna. Annak ellenére, hogy a fuvarleveleken lévő aláírás alig hasonlított az enyémre, és abban az időpontban, amikor a fuvarleveleket kiállították, én éppen szolgálati úton voltam, letartóztattak. Vagy a nyomozó akarta minél előbb lezárni az ügyet, vagy a valódi bűnösök kenték meg – nem tudom. Meg se hallgatta, amit a mentségemre elmondtam. Nem volt írásszakértői vizsgálat, senki nem törődött vele, hogy a fuvarlevelek kiállításának napján én Ungvár határain kívül voltam, Harkovban [Kelet-Ukrajana, 1100 kilométernyire fekszik Ungvártól]. Az ügyet átadták a bíróságnak, és hét év javító-nevelő munkára ítéltek. A Lvov megyei Drogobicsbe vittek, az ottani munkatáborba [120 kilométerre fekszik Ungvártól]. Kétségbe voltam esve, úgy tűnt, hogy vége az életemnek. A munkatáborból elkezdtem panaszleveleket írni a legfelső bíróságnak, leírtam, hogyan folyt le a nyomozás. Egy évig nem kaptam választ. Azután fölkeresett egy ügyvéd a legfelső bíróságtól, és részletesen kikérdezett az üggyel kapcsolatban. Miután kihallgatott, azt mondta, követelni fogja az ügy kivizsgálását. Mikor sor került a második kihallgatásomra, a bíró egy sor hibát és hamisítást fedezett föl a nyomozás menetében. Elfogták a valódi bűnösöket, a főpénztárost és a raktárost. 1955-ben bűncselekmény hiányában szabadon bocsátottak. Később megtudtam, hogy a nyomozót, aki az ügyemet kivizsgálta, lefokozták. Engem visszavettek az előző munkahelyemre. De ez nem adhatta vissza azt a két évet, amit kitöröltek az életemből. Rettenetesen szerettem volna elhagyni a Szovjetuniót, de ez akkoriban lehetetlen volt.

A letartóztatásom után Nyina másik lakásba költözött. Mivel nem éltünk hivatalos házasságban, nem volt rá szükség, hogy elváljon tőlem. Az alatt a két év alatt, amíg börtönben voltam, egyetlen levelet sem írt nekem. Nem tudom, hogy azért-e, mert elhitte, hogy bűnös vagyok, vagy azért, mert csak a saját biztonságával törődött. Mikor hazajöttem, egyedül élt, egyedül nevelte a gyereket. A fiam úgy nőtt fel, hogy semmit nem tud a zsidó hagyományokról, a zsidó történelemről. Nyina pánikszerűen félt még a szótól is, hogy zsidó. Természetesen segítettem anyagilag, és igyekeztem minél több időt tölteni a fiammal. De ahhoz semmi kedvem nem volt, hogy Nyinával újra együtt éljek. Voltak barátnőim, de soha nem voltam nős.

1965-ben találkoztam a nővéremmel. Kért beutazási engedélyt a Szovjetunióba, de nem kapta meg, úgyhogy eljött Budapestre. Akkoriban a kárpátaljai lakosoknak sokkal egyszerűbb volt Magyarországra utazni, mint azoknak, akik a Szovjetunió más részein laktak. Sikerült elutaznom Budapestre, és csaknem egy egész hónapot eltöltöttünk ott a nővéremmel. Erzsébet és a férje, miután nyugdíjba mentek, úgy döntöttek, hogy kivándorolnak Izraelbe. 1986-ban költöztek át Izraelbe.

Erzsébet örömteli hírt hozott: Ernő öcsénk életben van. Kiderült, hogy Erzsébet és Ernő már régóta tartják a kapcsolatot. A második világháború után Ernő egy inasiskolában tanult Budapesten. A magyar fasiszták a Magyarországon élő zsidókkal sokkal lojálisabbak voltak, mint a kárpátaljai zsidókkal. Amikor Budapestet megszállták a németek [lásd: Magyarország német megszállása], Ernő és még ötven fiú, az inasiskola tanulói a svájci nagykövetségen leltek menedékre. Ott bújtatták őket egészen a háború végéig. Budapestről aztán átmentek Romániába, és más fiatalokkal együtt megpróbáltak hajóval eljutni Palesztinába. A hajót lefoglalták az angol katonák, őket meg Krétára vitték. Elég sokáig tartották ott őket, amíg végül a helyi halászok halászbárkákon át nem vitték és titokban partra nem tették őket Palesztinában. Ernő egy kibuc tagja lett, elvégzett egy építőipari szakiskolát, és rögtön visszament a kibucba. Megnősült, egy Palesztinában született lányt vett el. A feleségét Johevednek hívták, pedagógus volt. Az öcsém részt vett a hatnapos háborúban, a háború után pedig továbbra is a kibucban dolgozott. Ernőnek és Johevednek nem volt gyereke. Egyszer találkoztam az öcsémmel. Ő is, mint Erzsébet, eljött Budapestre, mert a Szovjetunióba nem kapott beutazási engedélyt. Egy hetet töltöttünk együtt, aztán az öcsém visszatért Izraelbe. 1983-ban halt meg. Nem voltam a temetésén, akkor még a Szovjetunió állampolgárai nem utazhattak külföldre. A nővérem repülővel odaért az öcsém temetésére. Megírta, hogy Ernőt zsidó hagyomány szerint temették el [lásd: temetés]. 

A szovjet csapatok magyarországi bevetését 1956-ban és a csehszlovákiait 1968-ban úgy ítéltem meg, mint próbálkozást, hogy minden országot a szocialista táborban tartsanak, a szögesdrót mögött. Természetesen a Szovjetunió nem engedhette meg, hogy akár egyetlen ország is elutasítsa a szocializmust, hiszen akkor biztos, hogy a példát sokan követték volna. A Szovjetunió mindenkire rátámadt, akár nyílt agresszióval is, hogy az irányítása alatt tartsa őket. Pont, mint a börtönben, még a szökés kísérletétől is el kell venni a kedvüket, különben mind rákapnak.

1982-ben mentem nyugdíjba. Megpróbáltak rábeszélni, hogy maradjak még egy kicsit, de akkoriban már súlyos beteg voltam. Cukorbetegségem volt, és szigorú napirend szerint kellett élnem, diétáznom kellett. A munkahelyemen nehéz lett volna betartani. A nővérem rábeszélt, hogy utazzak ki hozzá. De úgy láttam, nincs ott semmilyen perspektívám. Előbb kellett volna elutazni, amíg még tudtam dolgozni. Mert minek is vándoroljon ki egy beteg, magányos öregember? Nem szoktam meg, hogy ingyenélő legyek, és olyasmit kapjak, amit nem nekem szántak. Itthon dolgoztam meg a nyugdíjamért, a Szovjetunióban, és nem akartam, hogy alamizsnát kapjak az Egyesült Államoktól.

Alekszandr fiam elvégezte az ungvári egyetem gépészmérnöki szakát. Miután befejezte a tanulmányait, feleségül vette az egyik évfolyamtársát, egy orosz lányt, Galinát, akinek a szülei a háború után költöztek Kárpátaljára a Szovjetunióból. 1982-ben született Jelena lányuk, 1985-ben pedig Nyikolaj fiuk. A fiam és a menyem sokat dolgozott, én pedig sok időt töltöttem az unokáimmal.

Az 1980-as évek végén a Szovjetunióban elkezdődött a peresztrojka [lásd: Mihail Gorbacsov]. Eleinte ez is, mint minden, amit a szovjethatalom csinált, teljesen hidegen hagyott. Semmi közöm nem volt ahhoz, hogy jobb életet ígérgetnek, ezt már hallottam 1947-ben, amikor visszatértem a lágerből. Később észrevettem, hogy mégis sok minden elkezdett jobb irányba változni. Gorbacsov engedélyezte a magánvállalkozást, ami a Szovjetunióban egész idő alatt tiltva volt. Egyre több ember csinálta a saját bizniszét, magának dolgozott. Sokan azok közül, akikkel együtt ültem – őket annak idején fusizásért ítélték el –, jó vállalkozók, jó gazdák, köztiszteletben álló emberek lettek [A fusi föltehetően a Szovjetunióban is ugyanígy zajlott. – A szerk.]. A szólásszabadság, amit Gorbacsov ígért, lassan valóra vált. Már nem kellett a nyugati rádióadókat hallgatni ahhoz, hogy az ember megtudja, mi történik a Szovjetunióban. Az újságok és magazinok lassan kezdték megírni az igazságot a múltról is, a jelenről is.  Vallásszabadság lett. Járhattunk szabadon templomba, megtarthattuk a vallási ünnepeket. De a szovjethatalom éveiben az emberek annyira elszoktak ettől, hogy az első időkben a zsinagógába olyan kevesen jöttek el, ami még a minjenhez [lásd: minján] is kevés volt. Csak kevesen ismerték az imákat és tudtak imádkozni. Az ungvári zsidó közösség képviselője azt javasolta, hogy járjak zsinagógába. Csak a társaság kedvéért kezdtem el járni, és hogy össze lehessen gyűjteni a minjent. Később szokásommá vált, majd szükségletté. Hiszen a vallás egész gyermekkoromban fontos része volt az életünknek. Amikor imádkoztam, visszaemlékeztem a szüleimre, a gyermekkoromra, a testvéreimre. Minden évben kaddist mondtam a koncentrációs táborban meghalt szeretteimért és az öcsémért.

A peresztrojka idején a Szovjetunió lakosai számára lehetővé vált, hogy tartsák a kapcsolatot külföldön élő barátaikkal, rokonaikkal. Szabadon lehetett levelezni, eltörölték a levelek cenzúráját. Lehetett külföldre utazni vagy külföldieket meghívni. 1987-ben voltam a nővéremnél. Természetesen nagyon tetszett Izrael, de eszembe sem jutott, hogy ott maradjak, idegennek éreztem magam, honvágyam volt, vágyakoztam a barátaim után, meg aztán az ivrittel sem fogok már megbirkózni. Többé nem utaztam a nővéremhez, nem nagyon jöttem ki a férjével. Nem kedveltük egymást, én pedig nem akartam konfliktusforrás lenni a nővérem és a férje közt. Izraelben volt egy eset, ami különösen kiélezte a viszonyunkat. A nővérem és a férje tiszteletben tartották a zsidó szokásokat, megtartották a kasrutot [lásd: étkezési törvények]. Chajim soha nem járt fedetlen fővel [lásd: kápedli]. Én ezt nem éreztem magamra nézve kötelezőnek, és se kipát, se kalapot nem hoztam magammal. Fejfedő nélkül jártam. Egyszer Chajimmal autóbuszon utaztunk. Én a busz közepén ültem, ő pedig a sofőr mellett. Az egyik megállóban fölszállt a buszra egy rabbi. Kiderült, hogy Chajim ismerőse még New Yorkból, egy zsinagógába jártak, és együtt vitatták meg a Tórát. Izraelben is rendszeresen találkoztak, olvastak, megvitatták az olvasottakat. A rabbi meglátta Chajimot, biccentett neki, ő meg egyből rám ripakodott: „Tedd föl azonnal a kipát!” Nekem nem volt kipám, és nagyon kínosan éreztem magam. Még a rabbit is kényelmetlenül érintette a dolog, elfordult Chajimtól, és úgy tett, mintha semmit sem hallana. Amikor leszálltunk az autóbuszról, Chajim tovább kiabált, szememre hányta, hogy nem tisztelem a helyi szokásokat. Én meg ellentmondtam neki, távolról sem mindenki hord Izraelben kipát, ha pedig ő ezt kötelezőnek tartja, igazán figyelmeztethetett volna előre. Ezt követően a kapcsolatunk végképp megromlott, és én igyekeztem valamilyen jó kifogással hazautazni, nehogy megsértsem a nővéremet. Utoljára 1996 júliusában láttam a nővéremet, amikor eljött Ungvárra. Három évvel azelőtt halt meg a férje.

Amikor megkaptam a nővérem halálhírét [1996], elmentem Kijevbe, az izraeli nagykövetségre. Október huszadikán kellett eltemetni a nővéremet. Az amerikai barátai közül is sokan készültek a temetésére. Fölhívtam az izraeli nagykövetséget, és azt ígérték, hogy gyorsan kiállítják a vízumot. Kijevbe utaztam. Idézésem nem volt, de megmutattam a táviratot, és arra kértem őket, tegyék lehetővé, hogy ott lehessek a nővérem temetésén. Néhány napot Kijevben töltöttem, vártam a vízumot. Amikor megint elmentem a követségre, közölték, hogy a vízumkérelmemet elutasították. Minden határidő lejárt, nélkülem temették el. Az ungvári zsidó közösség megszerezte nekem a vízumot Izraelbe, Budapestre. Néhány amerikai barátja ott maradt Jeruzsálemben, hogy találkozzanak velem, és elvezessenek a temetőbe. A jeruzsálemi barátai és barátnői is ott voltak. Végigolvastam a kaddist Erzsébet sírja felett, gyertyát gyújtottam. Néhány napot még eltöltöttem Izraelben, aztán hazautaztam.

Miután Ukrajna független lett [1991], az ungvári zsidó élet is megélénkült. Megerősödött a zsidó közösség. Az emberek többé nem titkolták, hogy zsidók. Igaz, ez nem a tősgyökeres kárpátaljaiakra vonatkozik – ők sosem titkolták –, hanem azokra a zsidókra, akik a Szovjetunióból települtek be. Egyre többen kezdtek el járni a zsinagógába. Őszintén szólva, szerintem ők nem igazi zsidók. Héder nélkül nincs zsidó. Ezeket a jövevényeket csak az ukránok hívják zsidóknak, bibsiknek, számomra ők nem zsidók. Nemhogy héberül nem tudnak, de még jiddisül se, nem tudnak imákat olvasni, nem tudják, hogy ha belépnek a zsinagógába, nem levenni kell a sapkát,  mint a pravoszláv templomban, hanem föltenni. Még szerencse, hogy a mai fiatalokat már megtanítják erre a zsidó iskolában is, a Heszedben is. Legalább az unokáink tudni fogják azt, amitől a szovjethatalom a gyermekeinket megfosztotta. A Heszedben vannak tanulókörök, hébert, zsidó hagyományokat, történelmet tanulnak. És nagyon sok fiatal fiú és lány látogat el oda. Sajnos a fiam és az unokáim nem érzik magukat zsidónak, és nem vesznek részt ilyesmiben.

A Heszed nagyon sokat tesz az ukrajnai zsidóság újjászületéséért. Nekünk, időseknek pedig még megélni is segít. Mostanában nem nagyon járok el itthonról. Egyedül élek, állandó segítségre van szükségem. A fiam dolgozik, nem tud sok időt velem tölteni. Reggel munka előtt benéz hozzám, hoz ennivalót, és már megy is. Ha nem segítene a Heszed, nem is élnék. Naponta jön hozzám a nővér, és hetente a doktor. Házhoz hozzák az ebédet, megvásárolják a gyógyszereket. Hoznak zsidó újságokat, magazinokat. És én nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik segítenek nekem.

Életrajz

Somogyi Imréné 1921 óta él Paulay Ede utcai lakásában. A lakásba belépő számára már az első pillanatban feltűnik, hogy ebben a lakásban megállt az idő. A falak, a bútorok, a tárgyak és Vilma néni 104 éve, egy letűnt kor szépségét és emlékét idézi. Vilma néni eleganciája, kedvessége, kiváló memóriája még most is lenyűgöző.

Az apai nagyapám tanító volt Székesfehérváron, de a család eredetileg veszprémi volt. A nagypapát Krausz Márkusnak hívták. Ha jól emlékszem elemi iskolában tanított Fehérváron [Székes]. Egy tanítónak már a múlt században sem volt nagy a fizetése, ezért nagyapám mellékfoglalkozásként, törvényszéki hites német tolmács is volt. Így már elég szép fizetést kapott, úgyhogy ebből a kiegészítő fizetésből, már el tudta a gyerekekeit tartani. Tíz gyereke volt, öt fiú és öt lány. Nem nagyon tanultak a gyerekek- a lányok közül, csak a legfiatalabb érettségizett le.

Az apai nagymama Krausz Márkusné volt, de a lánykori nevére már nem emlékszem. Ő háztartásbeli volt, otthon volt ezzel a sok gyerekkel. A Krausz család, ahogy már meséltem Székesfehérváron élt.  A nagyszülők, még az első világháború előtt meghaltak. Idősen haltak meg, 70-80 év körül lehettek. Székesfehérváron vannak eltemetve zsidó temetőben. Én egyszer találkoztam velük, náluk Fehérváron [Székesfehérvár]. Nem nyaralni voltam, hanem apámmal egyszer mentem pár napra látogatóba hozzájuk. Egy csukott kocsival, ún. batárral [(franc.: bátard), osztrák franciasággal még hozzánk is átjött, a hintót jelenti.] vagy más néven hintóval mentünk a székesfehérvári állomásról be a városba, hozzájuk. Két ülése volt a hintónak, és teljesen be volt fedve.

A nagyszüleim egy földszintes kertes házban laktak. Elég nagy ház volt négy szobával, talán fürdőszoba is volt. Ennyi volt az összes kapcsolatom velük. Amikor én születtem [1904] már ők öregek voltak. A nagyszülők neológok voltak, kóser háztartást vezettek. Rendes zsidó életet éltek. Gyertyát gyújtottak péntek este, és az ünnepeket is megtartották.

Apámék tízen voltak testvérek. Akire én emlékszem, az a Rózsi néni, aki Tatabányán lakott. Ő volt a legfiatalabb, ő érettségizett egyedül a lányok közül. Négy gyereke volt, három fiú és egy lány. A lányt Macának hívták. Ő még a háború előtt kiment Londonba. A fiúkat Bélának, Pistának, és Gyurinak hívták. Béla és Pista a háború alatt eltűntek. Gyuri Pesten volt adminisztrátor, ő túlélte a háborút.  Róluk ennyit tudok.

Apám testvére volt egy Katica néni is, aki Pécs mellett lakott. Oda ment férjhez. Tancer Mór volt a férje, aki a pécsi vasútnál dolgozott. Nekik nem volt gyerekük. Őket Pécsről deportálták, nem tudjuk hogy hova. Soha nem tértek haza.

Volt egy Laura néni is, a testvérek közül. Laura fiatalon megvakult, mert 18 éves korában elment színházba és ott huzatot kapott a szeme, ami később csúnyán begyulladt. Elment szemorvoshoz, aki jeges borogatást rendelt a szemére és ettől még rosszabb lett a dolog, végül teljesen megvakult. Emlékszem, járt egy vakoknak felállított intézetbe Budapesten, ahol megtanították pár dologra. Azt viszont már nem tudom, hogy hol volt helyileg ez az intézet.  Amikor Rózsi néni férjhez ment, akkor náluk lakott, ő vette magához. Emlékszem, egyszer ott voltam Tatabányán, és Laura öltöztette a Rózsi néni gyerekeit. Úgy vakon is megtalált mindent, és nagyon ügyesen tudott közlekedni a lakásban. Őket mind deportálták.

Hermin néni is apám testvére volt. Nem volt férjnél. Őt is deportálták. Valahol a Dunántúlon élt. Róla többet nem tudok.

Aztán volt három kereskedő fiú, Adolf, Miksa, és Ármin. Nem volt boltjuk, de nem tudom, hogy mivel kereskedtek. Adolfról és Miksáról semmit nem tudok.

Ármin, ő volt a legfiatalabb a testvérek közül. Francia-német szakos tanár volt Székesfehérváron. Ármin ragaszkodott hozzá, hogy a testvéreinek a gyerekei tanuljanak és igyekezett gondoskodni róluk ott Fehérváron. Ő még a háború előtt meghalt, így őt már nem érintette a holokauszt. Árminnak nem volt gyereke.

A tíz gyerek közül kettőnek még a nevét sem tudom, semmit nem tudok róluk.

Apám Krausz Oszkár, volt a legidősebb a testvérek közül. Ő 1866-ban született Adásztevelen. [Község Veszprém megyében, a Pápai kistérségben.- A szerk.] 53 éves volt, amikor meghalt 1919-ben. Édesapám Algyógyon (a történetet lásd lejjebb. A szerk. ) halt meg. Tüdőgyulladást kapott. Ott is van eltemetve.

Az anyai nagymamám, az egy nagycsaládból, a báró Hatvany családból származott. Deutsch Jozefin volt a neve. A család először Deutsch volt, később Hatvany Deutsch lett, még később pedig csak a Hatvany nevet használták hivatalosan. A Deutschot elhagyták, amikor megkapták a bárói rangot. Akkor már csak a báró Hatvany nevet használták. A nagymama 1913 körül halt meg. A Fejér megyei Válban. [Fejér megye északkeleti részén, a Váli-völgy közepén található település. Budapest 45 km, Bicske 18 km, Baracska 9,5 km, Alcsútdoboz 8,5 km távolságra található. A szerk. ] van eltemetve.

Deutsch Ignác, aki a hatvani cukorgyárat alapította, nagyanyám nagybátyja volt. A hatvani kastély, az övé volt. [1889-ben létesült a Hatvani Cukorgyár, amely korában termelés mennyiségében Európa egyik vezető gyára volt. A szerk.] Jól prosperált a cukorgyár, és akkor kapta a család tulajdonképpen a Hatvany előnevet. Így lett Hatvany Deutsch. Ignác [A kiegyezést követő évtizedekben a város gazdasági életében a legjelentősebb szerepet a Hatvany család játszotta. 1867-ben vásárolta meg Deutsch Ignác az egykori Grassalkovich uradalmat a kastéllyal együtt. A több mint 3000 holdas birtokon a legkorszerűbb módszerekkel gazdálkodtak. A fia Deutsch Bernát kezdeményezésére 1889-ben létesítették Európa legnagyobb cukorgyárát, majd a gőzmalmot. A Deutsch család tagjai a gazdasági élet fejlesztésében kifejtett érdemeik elismeréséül nemesi, majd bárói címet kaptak, és felvették először a Hatvany-Deutsch kettős nevet, később pedig a Hatvany nevet.A szerk.]

A család több írót nevelt ki, ezek közül Hatvany Lili [Hatvany Lili (Hatvan, 1890. jún. 8. – New York, 1968. okt. 7.): író. A Színházi Élet kritikusaként működött a húszas években. Regényeket, színdarabokat publikált, amelyekben a nagypolgárság életét, jellegzetes alakjait ábrázolta. Színművei német és olasz nyelven is megjelentek. A harmincas évek végén Amerikába emigrált. New York-ban telepedett le; sem írói, sem politikai tevékenységét nem folytatott. A szerk.] és Hatvany Lajos írók voltak a leghíresebbek. Lili anyámnak unokatestvére volt. Két férje volt. Ezek közül a másodikra emlékszem, ő báró Madarassy Beck ? nevezetű volt. Egy fia és egy lánya volt. Hatvany Lili lánya Amerikába ment férjhez egy ügyvédhez. Az édesanyja is utána ment, még a háború előtt.

Hatvany Lajos is író volt, aki Deutsch Sándor fia volt. [Hatvany Lajos, hatvani báró Gazdag gyártulajdonos családban nőtt fel, ahol szerették és támogatták a magyar kultúrát.] 1908-ban Ignotusszal és Fenyő Miksával megalapították a Nyugat című folyóiratot, mely a 20. század első harmadában a legnagyobb hatású irodalmi lap volt. 1911-ben Osvát Ernővel való személyes összetűzése miatt megvált a Nyugattól, és több évre Berlinbe költözött. A szerk.]A családban azt beszélték, többször találkozott Thomas Mannal, aki egy időben járt Budapestre. Barátság alakult ki közöttük. Thomas Mann nem volt zsidó, mégis Hitler elől Amerikába menekült. Részleteket azonban nem tudok.

Egyszer, amikor mentünk Lilafüredre akkor láttam a kastélyt, de ez már a háború után volt. A nagymamám járt a kastélyban, azt tudom. Nem tudom, hogy megmaradt-e zsidónak a család ezen ága, vagy kikeresztelkedtek-e.

Az anyai nagyapám Troppau-i osztrák származású volt. Lichtwitz Ferdinándnak hívták. Az ő édesapjának, tehát az én dédapámnak volt Troppauban likőr és posztógyára. Dédapának volt három gyereke, két lány és egy fiú. Meghalt korán a felesége, és ő elvette a gyerekek nevelőnőjét. A nevelőnőtől lettek újjabb gyerekek is. De ezekkel a nem saját gyerekekkel nagyon rosszul bánt a nevelőnő. Ezért a nagyapám, amikor elvégezte a középiskolát, megszökött Budapestre. Budapestre nyelvtudás nélkül érkezett, nem sok pénze volt, otthonról nem nagyon tudott pénzt hozni, mit tudott mást csinálni, elszegődött szabóinasnak. Abban az időben az inasok ott laktak a munkaadónál, és kosztot is kaptak. Így tudta megoldani az életét. Ott kitanulta a szabászatot, és elment dolgozni. Azt nem tudom, hogy nagyanyámmal hol ismerkedtek meg, mert a nagyanyám érdi volt. Érden laktak, amikor összeházasodtak.

A nagyapám Érden lett később szabó. Nem sokkal ezután átjöttek a Fejér megyei Vál községbe. Ott is szabó volt, ebből tartotta el a családját. Otthon dolgozott, ott volt kialakítva a varróműhelye. Nem tudom, hogy kiknek varrt, milyen vendégkörnek. A nagyapám korábban meghalt. 1910 körül halt meg. Nagyanyám még utána sokáig élt, mert emlékszem apámat áthelyezték Szilágycsehbe, és akkor a nagymamám még oda eljött látogatóba. Érden vannak eltemetve mindketten zsidótemetőben.

Deutsch Lajos nagyanyám Deutsch Jozefin testvére volt. Lajos bácsi nagyon jóképű férfi volt. Volt neki egy bérháza Budapesten a Szépvölgyi úton. Ő maga is ott lakott, a bérház többi lakást pedig bérbe adta. A felesége egy nagyon szép asszony volt a Zseni néni. Tuszkay Zseni volt a teljes neve. Zseni néni, egy nagyon gazdag „finom” családból származott. A bátyja Karlsbadban volt fürdőorvos.

De még ez előtt Lajosnak, Szolgaegyházán. [Szabadegyháza (régi nevén Szolgaegyháza) község Fejér megyében, az Adonyi kistérségben. A  szerk.] volt egy kis birtoka meg egy háza is. Bérelt hozzá földet is, és két fiával ott gazdálkodott. Zseni néninek viszont nem volt kedve ehhez a vidéki élethez, és inkább Székesfehérváron lakott a lányánál a Bözsinél. A lánya egy irodában dolgozott, ahol összeismerkedett egy fiatalemberrel, akivel nagy szerelembe esett. Akkor még 24 év volt a nagykorúság, és nem tudtak összeházasodni, mert az apja (Lajos bácsi) nem adta a szülői beleegyezést az esküvőhöz. A fiú keresztény volt, így ebből volt némi konfliktus. Bözsi mégis hozzáment, a fiúhoz, Medgyesi volt a neve.  Ebből a házasságból született egy fiú a Feri, aki orvos lett. Később Bözsiék elváltak, és másodszor férjhez ment egy Erdélyből (Székelyföld) származó férfihez. Ez a férfi olyan rendes volt, hogy amikor a Bözsi terhes lett tőle, megváltoztatta a nevét Medgyesire, hogy ha megszületik a gyerek, ne legyen a két testvérnek különböző neve.

Lajos bácsi 1944-ben már Pesten volt, mert ki kellett költöznie a Szépvölgyi útról a csillagos házba a Hegedűs Gyula utcába (akkor az Csáky utca volt). Zseni néni is ment vele. Ott vészelték el a háborút. Zseni néni közben meghalt de részleteket nem tudok, és Lajos bácsi pedig elvette a házvezetőnőjét. Sokáig élt, 90 éven felül volt, amikor meghalt. Lajos bácsinak volt még két fia is, Vili és Andor. Andornak volt Budapesten a Haris közben egy boltja. Férfi és női blúzokat, ingeket fehérneműt készítettek és ott is árulták. Volt ott egy műhely, meg bedolgozó varrónők. Kicsi volt maga a műhely és az üzlethelység. Volt egy leválasztott belső raktár része, ami függönnyel volt leválasztva. „Lord” volt a bolt neve. Az Andor vezette az üzletet. Volt ott egy alkalmazott, a tatabányai nagynénimnek a fia, a Pista. Amikor megnősült az Andor, akkor a felesége a Juci is ott dolgozott. Nagy polcos szekrényekre emlékszem. Én többször voltam ott. Én is rendeltem ott frottírköpenyt, pizsamát, ingeket. Férjem mindig hálóingben aludt. Nyáron mindig a hőségben is pizsamában járt otthon. Aztán én „ekomendáltam”a boltot, ajándék üzlet lett belőle. Közel van a Váci utcához. Mi nagyon jóban voltunk a Lajos bácsival. Minden vasárnap jártunk őt látogatni, hosszú évekig.

A család anyai ága neológ volt, és teljesen kóserek voltak. Az anyai nagyszüleimnek öt gyereke született. Három lány és két fiú. Gyula, Miksa, Róza, Teréz, Antónia.

Gyulának három fia és egy lánya volt. Őt nem deportálták. Gyula bácsi vidéken élt. Kereskedő volt, de nem tudom, hogy mivel kereskedett. Feleségét Rózának hívták. Egy lánya volt Piroska, és három fia, Ernő, Imre és Sanyi. Gyula meghalt még a háború előtt. A borzalmakat megúszta.

Miksának egy gyereke volt a Feri, akit két évesen hagyott árván. Feri Kanadába került, semmi mást nem tudok róla. Miksa 1914-ben a háborúban, az első harcoknál hősi halált halt valamelyik fronton. Lőwy Gizella volt a felesége. Gizus néni följött Pestre az 1920-as években, és a Kálvin téren a templom mellett volt egy kelmefestő- ruha tisztító boltja. Őt nem deportálták. Még a borzalmak előtt ő is meghalt.

Aztán volt a Róza néni. Neki volt három fia, Jenő, Lajos, Vili és két lánya. Neuhorn nevezetű volt a férje, de Nádasra magyarosították a nevüket. Róza néni és a férje, még a háború kitörése előtt meghaltak. A bicskei temetőben vannak eltemetve. A férj közjegyző volt Válban. Amikor a bíróságot megszüntették, és bevitték Bicskére, akkor oda költöztek. A legidősebb fia a bírósághoz került, onnan elhelyezték Fiuméba. Ott lett a fiumei börtön vezetője.  Ő volt a Nádas Jenő.

Nádas Lajos Bicskén lakott, és neki üzlete volt. Megnősült, és volt egy kislánya és volt egy fia is. Lajost deportálták az egész családjával. Nem jöttek vissza, soha többet. Nem tudjuk, hogy hova deportálták őket. A Lajos feleségének a testvére katolikushoz ment férjhez. Mielőtt őket deportálták volna, akkor ők elásták a pincébe az ékszert, és állítólag ezek a keresztény rokonok kiásták, és amikor vége lett a háborúnak, a Vili a legfiatalabb testvér jelentkezett náluk, de nem adtak neki semmit.

A Vili Pestre került, de őt nem deportálták. A Vilinek üzlete volt, a Szent István krt.-on (ott ahol most a Rotschild van). Élelmiszer és fűszerkereskedése volt.

Aztán volt anyám Teréz, és Antónia (Tincsi néni). A Tincsi néni Érden lakott, és őket is deportálták. A fiát, a menyét, férjét, unokáit, mind elvitték. Senki nem jött vissza.

Az első világháború előtt a Monarchiában, nyugodt jó élet volt. Akkor még nem sejtettük, hogy mi vár a világra, és ránk, zsidókra. Éltük az életünket, egy sok munkával teli, de egy viszonylagos jólétben. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a Monarchia területén belül hol az északi, hol az erdélyi részeken éltünk. Akkoriban mások is többet költöztek, nagyon „mobilisak” voltak az emberek.

Az én édesapám Krausz Oszkár, Adásztevelben [község Veszprém megyében, a Pápai kistérségben- A szerk.] született Veszprém megyében 1866-ban. Apám tanult, leérettségizett Székesfehérváron, és járt két évet az egyetemre. Budapestre, az építészmérnöki karra járt. Aztán beteg lett, és nem tudott tovább tanulni. Azért betegedett meg, mert tízen voltak testvérek, és nem volt elég pénzük a gyógykezelésre. A tüdeje volt beteg. Akkor elvégzett egy szaktanfolyamot és elment a bírósághoz dolgozni, végül bírósági telekkönyvvezető lett. Apám nagyon rendes ember volt, jó családapa és jó férj. Az akkori divatnak megfelelően, öltönyben és kalapban járt. Péntek este mindig kiddust csinált a gyertyagyújtásnál. Hanukakor meggyújtotta mindig a hanuka gyertyát is, amit mi az ablakban tartottunk. Pajesza nem volt. A bírósághoz nem járhatott be pajesszal. Apám 53 évesen Algyógyon halt meg váratlanul 1919-ben. Ott is van eltemetve, de a temető ma már nincs meg. Apám nem volt katona.

Anyámat, Lichtwitz Teréznek hívták. Ő 1868-ban született Érden. [Érd  megyei jogú város a budapesti agglomerációban, Pest megyében. Érd 1978 óta város, 2006 óta megyei jogú város. A szerk.]. Budapesten halt meg, pontosan nem tudom, de a háború után, 1950-körül. Nem tudom apámmal, mikor házasodtak össze, de ők Válban kezdték az együttélésüket. A nagyszüleim Érdről odaköltöztek Válba, és aztán apámék is ott éltek egy ideig. A szüleim 1890-ben kötöttek házasságot. Apám Válban dolgozott a bíróságon. Közben apámat áthelyezték Szilágycsehbe. [Szilágycseh (románul Cehu Silvaniei) város Romániában Szilágy megyében, Zilahtól 31 km-re észak-északkeletre. Mutos, Oláhhorvát, Szilágynádasd és Völcsök tartozik hozzá. A szerk. ] Ez 1910-ben volt, de akkorra már megszülettek a gyerekek is. Elsőnek született a bátyám Jenő, aki 13 évvel volt idősebb nálam, tehát 1891-ben született. 1896-ban született az Irma, majd a Sári 1897-ben. Én születtem [Krausz Vilma] legutoljára, 1904-ben. A zsidó nevem Malka bat Rifke. Mindenki közülünk Válon született.

Apámat Szilágycsehből áthelyeztek Algyógyra. [Város Romániában (Geoargiu), Erdélyben, Hunyad megyében. A szerk.] Ez Dévához van közel. Itt egy meleg szénsavas fürdő van a faluban, fönt a hegyen. 1914-ben helyeztek minket Algyógyra, és hat évig éltünk ott. 1918-ban Romániának ítélték Erdélynek ezt a részét, és ekkor apámtól és a vezető járásbírótól kértek a románok esküt. Ők viszont nem akartak esküt tenni, és apám nagyon jóban volt a járásbíróékkal, és ők nagyon jól tudták, hogy anyám viszonylag gyakran szokott jönni Budapestre, és mondták, hogy jöjjön föl Pestre az igazságügy miniszterhez és kérje ki a véleményét, hogy tegyenek-e esküt. És anyám, meg a fiatalabb nővérem följöttek Pestre, elmentek az Igazságügy minisztériumba a Markó utcába, és az igazságügy miniszter nagyon kedvesen fogadta őket, és azt mondta, hogy ne tegyenek esküt, mindenki jöjjön Budapestre és itt majd elhelyeznek mindenkit. Akkor, nem tettek esküt és akkor nem is maradhattak ott, el kellett jönniük. Közben apám hirtelen meghalt, és csak hárman anyám, Sári testvérem és jómagam jöttünk fel végleg Budapestre 1921-ben. Ám de nem lehetett csak vagonban jönni. Nagyszebenben voltak a minisztériumok akkor, és akkor a két nővérem (mert mi négyen voltunk) elment oda, az egyik dévai ügyvédhez a Vlad Aurélhoz, apám jól ismerte, mert járt ki a bírósághoz, hogy legyen segítségünkre, hogy tudjunk vagont kapni. Ő el is intézte, és így kaptunk két vagont, hogy majd vagonba jövünk. Közben azonban lezárták a határt. Akkor az idősebb nővéremnek akkor már udvarolt a férje, és akkor ő azt mondta, hogy legyen meg az esküvő, mert később nem tudja hogy mikor tudnak találkozni. Amikor jöttünk Pestre nem jöhettünk, csak két napig Szalyolban voltunk a vagonban. Anyámnak föl kellett jönnie, hozni igazolást, hogy van itt lakás, ahova beköltözhetünk. Tele volt a pályaudvar vagonokkal, így nem engedtek be minket, csak két nap múlva. Anyám akkor följött, és apám öccse, aki itt lakott, adott egy helyhatósági bizonyítványt, hogy náluk van hely a lakásban. Átadtak nekünk egy szobát.

Legidősebb bátyám Krausz Jenő az első világháborúban rendes katonaságát töltötte. Amikor leszerelt, akkor a vasúthoz került Budapestre. Ezt nem nagyon szerette, és elkerült a filmszakmához először a Projektograph filmkölcsönzőhöz, ott lett kölcsönosztály vezető. Volt neki egy bajtársa a háborúban, és milyen kicsi a világ, ahogy egyszer beszélgettek kiderült, hogy az én anyám és az ő anyja fiatal korukban barátnők voltak. Amikor a bátyám leszerelt, és itt Pesten a nagynénéméknél lakott a Pannónia 21-ben, ők meg laktak a Csanády utca 7-ben, a két család megint barátkozni kezdett.

Jenőnek egy Palotai Vilma nevű zsidó nő lett a felesége. A Gozsdu udvarban laktak, a Dob utcai oldalon. Volt az apjának a Károly Krt.-on egy férfi konfekció üzlete, amit még az apa a szüleitől örökölt meg. Jenőéknek egy gyerekük született Hédi. A Jenő később az Universál filmgyárnak lett a budapesti igazgatója, nagyon szép állása volt. A háború alatt már nem volt fiatal, állása sem volt már, és bement egy szeretetotthonba vidéken, és ott is halt meg.  Kettőben is volt, de nem tudom már hogy hol. A háború után halt meg. A felesége él még, ők még fiatalon elváltak. A feleségét nem deportálták. Egy darabig a kislány is járt ide, anyám nagyon szerette. Egyszer aztán azt mondta a kislány, hogy ő nem akar hazamenni. Mi mondtuk neki, hogy azt nem lehet, és hazavittük. A következő héten, amikor mentem érte, már nem engedte az anyja, többet nem jött hozzánk. A bátyám még az első világháborúban volt katona.

Krausz Irma Romániában lakott Algyógyon. Ő ott ment férjhez. A férjének üzlete volt és rengeteg földjük is volt. Mahler Benőnek hívták a férjet. Nekik egy fiuk és egy lányuk született. Rózsi és István (Pityu). Pityu Temesváron tanult. Őket ugye nem deportálták, csak beköltöztették, mint zsidókat a megyeszékhelyre Dévára. Az apósának a bátyja Déván lakott, a polgármesteri hivatalban volt főtanácsos, és épített magának egy gyönyörű villát. A személyzeti szobák közül kialakítottak egy lakást és oda mentek lakni. A személyzeti szoba lett a konyha, és az egyik gyerekszoba és még egy szoba lett a lakótér. A villába be volt vezetve a vezetékes víz, és volt fürdőszoba is. A fürdőszobában bojler volt, fával fűtötték fel, nem volt akkor villanyvezeték. A konyhában volt egy falikút. A konyhában volt egy mosdó, de csak hidegvíz folyt belőle. Amikor mi utaztunk oda látogatóba, be kellett menni Dévára, a „sicurantahoz” bemutatni az útlevelet.

István (Pityu), és a lány Rózsi (Csibi), mind a ketten kimentek Izraelbe 1960-as években. Irma a nővérem is később kiment Izraelbe. Ott haltak meg mind. Irma asztmás volt, és egyszer, amikor itt járt Pesten, én elvittem egy orvoshoz. A Jókai térnél lakott, és az adott neki gyógyszert, de azt mondta, hogy nem fog használni, mert az orvos kolozsvári volt, és tudta, hogy nem fog jót tenni az erdélyi levegő. Javasolta, hogy ki kellene menni Palesztínába. A Csibiék akkor már kint voltak. A szülők később mentek. A sógorom nem akart kimenni, de amikor látta hogy jót tesz neki a kinti levegő, belátta, hogy jobb kimenni. Először ment Csibi 1961-ben, utána Pityu később ment ki 1963 körül, és végül a szülők. Ber-Sheván laktak. A Pityu is már meghalt, de a felesége a Rózsi, minden pénteken fölhív engem most is. Csibi is meghalt és a férje is, a Laci.

Sári velünk jött Budapestre. Ő elment egy biztosító irodába dolgozni. A „La Fonciere Biztosítónál” dolgozott, könyvelt. Sári férjhez ment, egy gépészmérnökhöz. Tímár Pálnak hívták. Ez egy magyarosított név volt, de nem tudom, hogy miből magyarosított. Én már csak Tímárnak ismertem. Palit először nem vették föl az egyetemre, és akkor végül is Münchenben végezte el. A férj szülei, a Rumbach Sebestyén utcában laktak. A Kossuth Lajos utcában, a volt Úttörő Áruház helyén volt egy női divatszalon. Nagyon híres áruház volt, és ott volt a Sári anyósa „directrice” vagyis igazgatónő. A férje, mivel Münchenben végzett, nem volt otthon érvényes a diplomája. Ahhoz, hogy elfogadtassa, kellett volna egy évig itt Budapesten is járnia az egyetemre, de valahogy nem fűlt rá a foga. Erre inkább németből fordított, és aztán ő is a filmszakmában helyezkedett el. Filmfeliratokat fordított. Sáriék az Akácfa utca 6-ban laktak. Két szobás lakásban. A Dohány utcában volt az esküvőjük. Az Akácfa utcai lakás akkor még egy újépítésű lakás volt, és nem volt teljesen kész, így egy ideig még albérletben laktak a Nagymező utcában. Később Sáriék elváltak. Az anyósa még egy ideig próbálta meggyőzni Sárit, hogy menjen vissza a férjéhez, de valamiért megharagudott rá nagyon, és soha nem akart a Palival együtt élni. Amíg együtt voltak, addig itt étkeztek nálunk. Reggelit azt megcsinálta otthon, de ebédelni már nálunk ettek. Sáriéknak, nem volt gyerekük.

Én Válban születtem Fejér megyében, 1904. október 23.-án. A ház ahol laktunk a következőképp nézett ki. Volt egy szoba, ami az utcai frontra nézett két ablakkal, onnét nyílott egy rész, aminek az első része ilyen előszobaszerűség volt, függönnyel volt leválasztva. Ott volt a konyha, onnét nyílott a nagyszoba, az volt anyámék hálószobája. Abból nyílott egy kisszoba, hátrafele. Ez volt a gyerekszoba. Onnét nyílott a nyári konyha. Annak volt egy része leválasztva, egy kis fallal. Ott volt egy nagy üstház, és abba melegített mindig anyám vizet a fürdéshez. Amikor mosás volt, a ruhát, amit kellett kifőzni, ott intézték. Tulajdonképpen mosókonyha is volt egyben. Általában itt is tisztálkodtunk, nem a konyhában. Nem volt tornácos a ház. Volt egy szép udvarunk és nagy kertünk gyümölcsfákkal. Cselédet is tartunk természetesen. A háztartási alkalmazott nem váli volt, de valahonnan a környékbeli falvakból jött, de nem tudom már, hogy melyikből. Volt még egy nagy spejzünk is, az a kertre nyílott, nagy ablaka volt emlékszem. Az udvaron volt egy filagória, ami deszkából volt, lyukacsos volt. Az udvaron volt egy különálló épület, ahol a fát tartottuk, és ott volt kialakítva a cselédnek egy lakótér. A cseléd takarított, krumplit és zöldséget pucolt, mosogatott. Szombaton nem volt főzés, akkor ő rakott tüzet, meg máskor is. Mindennap kellett. Mivel mi kóserek voltunk, anyám megtanította cselédlányt a fontos szabályokra. Ettől nem volt szabad eltérnie. Betartotta, rendes volt a lány nagyon. Volt külön mosónőnk is, egy falubeli asszony. Nem jártak népviseletben Válban, nem emlékszem ilyesmire. Én még a mai napig kóser vagyok.

19101-ben áthelyezték szegény apámat Szilágycsehbe [Szilágycseh (románul Cehu Silvaniei) város a mai Romániában Szilágy megyében]. 6 éves lehettem akkor. Apám először előrement, hogy megnézze a falut, meg hogy lakást keressen. De csak úgy tudtunk lakást szerezni, hogy anyám mindent eladott, kivéve a hálószobabútort, azt egyedül megtartotta. Arra szükség volt. Apám a jegyzőnél lakott, amíg mi nem költöztünk oda. Azoknak volt egy szép házuk, és ott egy szobát apámnak kiadtak. Ahogy beléptünk a házba, volt ott egy üvegveranda és ott volt rögtön egy szoba, itt lakott apám. A veranda végén kezdődött a jegyző, különálló lakása.  Apám ott három hónapig lakott. Közben a főutcán épült egy ház és akkor azt apám rögtön kibérelte és odaköltöztünk. Volt ott egy műbútorasztalos, ott rendelt anyám egy ebédlő bútort az utcai szobába, mert két utcai szoba volt és egy udvari. Az egyik az egy egyablakos kisebb utcai szoba volt a mi szobánk, hármunk szobája, onnét nyílott az ebédlő, ez volt a másik utcai szoba, és az udvari volt a háló, jó nagy volt az is. Ott volt egy tapétaajtó, és ott lehetett kimenni a konyhába. De volt egy nagy veranda is, nyáron ott ebédeltünk. A verandán volt egy asztal, székekkel. A verandáról kilehetett menni az udvarra. Onnan egy téglajárda vezetett a kapuig. A kert magasan volt, lépcsőn kellett fölmenni a kertbe. Ott is volt nagy kert, egy nagy almafára emlékszem, meg egy cseresznyefára. A járdáról lehetett a konyhába menni. A konyhából nyílott a spejz, és volt egy nagy ablaka, úgyhogy át lehetett nézni a szomszéd a házra. Itt is volt cseléd. Ő a konyhában lakott, de itt is volt külön mosónő is. A cselédek Szilágycsehen is magyarok voltak.

Szilágycseh egy nagyon ortodox-vallásos hely volt. Volt templom, rabbi, jesiva, sakter, és mikve is. Én Szilágycsehben kezdtem iskolába járni állami elemi iskolába. Óvodába nem jártam. Egy idős asszony tanított hébert, és oda jártam hozzá hébert tanulni és imádkozni is tanított. A fiú testvérem 13 évvel idősebb volt nálam 1891-ben született. 1914- ben katona volt 1918-ig. Szilágycsehbe csak három testvér került. Én négy évig jártam elemi iskolába. Állami iskola volt.

Volt ott egy nagy piactér, és ott volt egy artézi kút, onnan hoztuk a vizet. Az ortodox zsinagógába jártunk imádkozni, mert csak az volt. Anyám szombatonként ment, apám meg pénteken, mert szombaton dolgozott, akkor nem volt szabad szombat. Az ünnepekre mindig kivett apám szabadságot. Itt 4 évig éltünk.

1914-ben áthelyezték apámat Algyógyra [Algyógy (románul Geoagiu, németül Gergesdorf, római neve: Germisara, később Thermae Dodonae): város a mai Romániában Hunyad megyében.], ott nem volt polgári iskola. Két évig jártam Szilágycsehre, utána két évig Algyógyra elemibe. Ott fejeztem be az elemi iskolát. Az rendes állami magyar elemi iskola volt. A szomszéd kisváros az 12 km.-re volt Algyógytól, Szászváros [Szászváros (románul Orăştie, németül Broos, latinul Saxopolis): város Romániában Hunyad megyében.] volt a neve. Algyógyon lakott egy Kun Kocsárd nevű gróf, akinek egy nagy birtoka volt kastéllyal Szászvárosban. A kastélyban volt egy nagy bálterem, és sok gazdasági épület. Ezt az államra hagyta, és ott csináltak egy gazdaiskolát úgy hívták, hogy EMKE. Ebben az iskolában gazdatiszteket képeztek ki. Itt volt az ún. Kun kollégium. Ezt is a gróf alapította. Én oda jártam, de csak mint magántanuló, mert lányokat oda nem vettek föl. Nem voltak vegyes osztályok. Az órákra bejárhattunk, ha volt éppen lehetőség Algyógyról eljutni Szászvárosba. Vizsgázni lehetett. Ez egy gimnázium volt. Volt bentlakásos része is. De én nem laktam ott. Hárman voltunk az én osztályomban lányok. Rendszertelenül jártam be, éppen amikor valaki kocsival (lovas) ment be, akkor mentem vele. Akkor még nem volt autóbusz járat. Ez azt jelenti tulajdonképpen, hogy a 4 elemi elvégzése után, nem rendszeresen jártam iskolába.

Az igazgatónak egy villaszerű lakása volt. Volt ott mintagazdaság is, ahol tehenek, disznók, bárányok voltak. Egy nagy üvegház is volt felépítve. Az igazgató lányaival a Margóval és a Lilivel nagyon jóban voltunk. A nagyobbik leány akkor tanult lovagolni, nagy szenzáció volt az akkor, hogy a Margó „pricseszben” és rendesen, nem oldalt ülve ülte meg a lovat.

1916-ban ott Algyógyon, amikor kitört Törökországban kitört a török háború, a jobb módú török családok Törökországból nem akarták, hogy a fiaikat elvigyék katonának, odaküldték őket a mezőgazdasági iskolába. Hat ilyen török fiú lakott akkor ott. Gazdászoknak képeztek ki. Nagyon hamar megtanultak magyarul. Ott laktak a kollégiumban.

Ők vezették be az ún. cukorka ünnepet, amit az Emke udvarán tartottak meg. A Ramadani böjt végén van egy nagy ünnepség, ez az ún. cukorka ünnep. Meghívnak embereket és kínálják a cukorkát. Mindeki aki böjtölt, annak egy hónap alatt leesett a cukor szintje, meg általában kicsit ki is van száradva. A nagy böjtöles utáni ünnepet úgy találtak ki, hogy ez pótlodjon. Egy hetig tart, az elsö három napban a rokonok, barátok, családok meglátogatják egymást, ajándékoznak is egymásnak de főleg a gyerekeknek. A gyerekeknek kezet kell csókolni az idősebbeknek, ez a tiszteletet mutatja..

Algyógyon kis templom volt, de csak pénteken és szombaton volt nyitva. Nem volt rabbi, hanem a sakter tartotta az istentiszteletet. Rabbi csak Szászvároson volt, ami 12 km.-re volt a falutól. Az ottani rabbival, mi nagyon jóban voltunk. Neológ rabbi volt, Friedmann volt a neve. Oda jártunk vendégségbe, de ők is jöttek hozzánk Algyógyra. A hittankönyvből mindig kijelölt egy szakaszt vizsga előtt a rabbi, és azt megtanultam, és azt kérdezte a vizsgán. Nála vizsgáztam. Aztán ők elmentek, és akkor a dévai rabbinál vizsgáztam. Amikor apám meghalt, akkor már a dévai rabbi temette, és a testvérem esküvőjét is ő tartotta ott Algyógyon. Az udvarban volt felállítva a hüpe. November 9-én volt az esküvő, de szinte nyári meleg volt emlékszem.

Jenő bar micvája nem tudom pontosan hogy hol volt, mert 13 év korkülönbség volt közöttünk. Algyógyon hat évig voltunk. Volt ott egy fürdő, ahová vezetett egy rövid gyalogút. Szerpentin is vezetett fel, föntről a Marost lehetett látni. Meleg szénsavas fürdő volt, csak úgy habzott. Nagyon jó volt reumára. Természetes meleg víz volt. Híres volt abban az időben, még Pestről is jöttek rendszeresen vendégek. Volt ott egy kicsi, egy emeletes szálloda, de a falubeliek is sokan kiadtak szobákat. Sokszor mentünk oda mi is fürödni nyáron. Volt ott egy nagy uszoda, én ott tanultam meg úszni. Még a férjemmel is voltam ott, később is, amikor a nővéremet látogattuk meg.

Algyógyon nem sok zsidó volt. Emlékszem, lakott ott akkoriban egy ügyvéd, akinek volt egy háromkerekű nagyon kezdetleges autója. De ez akkor nagyon nagy szám volt.

Hatodikba kellett volna járnom, amikor eljöttünk Budapestre. Akkor én 16 éves voltam. Sajnos nem érettségiztem le. Akkor a Pannónia utca, ahol először laktunk 5. kerület volt, nem mint most. Anyám ezért elment a Markó utcai fiú gimnáziumba és azt mondta az igazgató, mert minket úgy kezeltek ott, mint erdélyi menekülteket. Szóval azt mondta az igazgató, hogy mint menekülteket minket fölvesz arra az évre januártól, de szeptemberben vizsgázhatok a magántanulókkal. Persze lányok oda sem járhattak, engem csak mint menekült vett fel, és a hatodikat így ott folytattam. De ősszel kellett volna vizsgáznom. Utána pedig azt mondta, hogy anyám menjen el az Andrássy úti leánygimnáziumba, hogy ott folytassam tovább. Varga Katalin állami gimnázium. Elmentünk oda is, azt mondta az igazgató, hogy fölvesz, de különbözeti vizsgát kell tennem. Egy évet adnak rá. Ez teljes képtelenség volt. Én ott elsőtől latint tanultam, itt meg francia volt. Hat év anyagát képtelenség lett volna megtanulni egy év alatt. Így nem tudtam leérettségizni. A Markó utcába szeptemberig jártam. Ott sikerült vizsgáznom.

Akkor egy darabig nem voltam sehol, majd tanultam gyors és gépírást. Az Alkotmány utcai Kereskedelmi Akadémián levizsgáztam gép és gyorsírásból nagyon jó eredménnyel. Egy évet jártam oda. Olyan 17-18 éves lehettem, amikor megkaptam ezt a bizonyítványt. Egy ügyvédi irodában kezdtem dolgozni, a Falk Miksa utcában. Dr. Pongrácz Jenő volt az ügyvéd, aki egy nagyon rendes zsidó ember volt, a családjával együtt.

Akkor már férjnél voltam, amikor a sógornőm a Lázár utcában dolgozott. Dr. Besnyő ügyvédi irodájában. Az Andrássy útra néztek pont az ablakok a Lázár utcából, és akkor a sógornőm elment szabadságra, és azt mondta, hogy addig helyettesítsem őt. Én oda mentem két hétre helyettesíteni, és akkor azt mondta főnököm, hogy maradjak ott, (a sógornőm úgyis el szeretett volna menni tőle). Nagyon helyes emberek voltak, aztán a Révay utcába költöztek át. Itt elég sokáig, kb. 5 évig dolgoztam. Utána is nagyon jóban voltunk velük, egészen amíg éltek. Volt egy gyerekük, olyan 3-4 éves lehetett, nagyon szeretett engem. Mindig beült az ölembe, átölelt egyszer a kis karjával, és azt mondta, imádom a Dusi nénit. A háborút túlélték. A feleség vidéki volt, a gyerek mellett volt egy fraulein. Amikor kinőtte a nevelőnőt, akkor lementek a nagymamához Kalocsára. A nagymama kóser volt.

Mi áprilisig voltunk a Pannónia utcában (decemberben érkeztünk 1920-ban). 1921-áprilisában költöztünk a Paulay Ede 39. utcába, azóta itt lakom.  A lakást a bátyám ismeretsége révén vettük meg. A bátyám, mikor katona volt, volt egy bajtársa, akiről kiderült, hogy az anyám meg az ő anyja ismerik egymást. Ők a Csanády utcában laktak, az utcán véletlenül találkoztak. A fiúnak volt három lánytestvére, hívta őt, hogy menjen el hozzájuk. Nagyon szívesen fogadták, és az egy lánytestvér, aki a Láng gépgyárban dolgozott, az anyjuk is áthívott minket. Jóba lettünk. Ez a lány tehát azt mondta, hogy az egyik kollégája mondta, hogy egy ismerőse megy ki Amerikába és eladja a Paulay Ede utcai lakását. Kérdezte, hogy ez nekünk megfelelne-e? Mondtuk, hogy először megnéznénk, és akkor anyám, a nővérem, meg a bátyám idejöttek azzal a valakivel, és megnézték a lakást. Összesen három szoba volt, és megfelelt a lakás. Volt cselédszoba is, de nekünk akkor már nem volt cselédünk, inkább bejárónőt alkalmaztunk. Háromszor egy héten jött, takarított, beeresztette a parkettet. Budapestről külső kerületéből járt, de már nem tudom, hogy honnan.

Anyám hirtelen halt meg. Már a háború után, de nem emlékszem a pontos dátumra. Az 1950-es évek elején. Beteg volt, és volt nekünk egy nagyon jó orvosunk, a dr.Grozilla, az volt a körzeti orvos, aki az Andrássy úton lakott. Egy este rosszul lett anyám, és telefonáltunk neki, megvizsgálta és adott neki injekciót és mondta, hogy reggel szóljunk majd. Később aztán elmondta, hogy éjjel 3-kor fölébredt és mondta a feleségének, hogy szegény Krausz néni már nem él. Nekünk nem mondta meg, hogy ilyen rossz állapotban van. Amikor észrevettük, hogy már nem él, akkor itt a második emeleten lakott egy család, Frankel család. Ők nagyon vallásosak voltak, meg gyáruk is volt, ortodoxok voltak. Járt hozzájuk egy zsidóasszony háztartást vezetni, akivel mi jóban voltunk. Akkor fölszaladtam, hogy jöjjenek le, és lefektették anyámat a földre, itt nem volt szalma. Letakarták. Elmentek, utána kijöttek megnézni, és jöttek a hitközségtől, és a kocsival elvitték. A sarokig el kellett kísérjük, aztán befordult a kocsi, addig mehettünk. Olyan 80 körül lehetett anyám, amikor ez történt vele. A mosdatáson senki nem volt ott a családból. A Kozma utcában van eltemetve. Mellé került a Sári nővérem később, a harmadik hely nekem van fenntartva a családi sírban.

26 éves voltam, amikor férjhez mentem. A férjemet Somogyi Imrének hívták. Ez már egy magyarosított név, az eredeti neve Flesch volt, őt még így anyakönyvezték. A férjem 1900-ban született. A nevet még az édesapja magyarosította 1906-ban, mert akkor született a sőgornőm, az Ilonka, és ő már Somogyinak született. A család kaposvári volt. Ott is született a férjem. (Somogy megye). Anyósom fivére ott ügyvéd volt. Nagyon szép háza volt a Korona utca 15.-ben. Dr. Balázs Árminnak hívták.

Kaposváron éltek, de a család még a 20. század elején följött Budapestre. Apósom férfiszabó volt. Otthon varrt, nem volt üzlete. Az, hogy én hogy ismerkedtem meg a férjemmel, az egy hosszú és érdekes történet.

Anyámnak élt Bécsben öt unokatestvére, Huppert volt a családnevük. 2 lány (Annie és Paula) és három fiú.

A lányok férjhez mentek, az egyik Pozsonyba. Tante Annienak híres színésznő lett a lánya, akit Hédy Lammarr néven vált világhírűvé. Hédy 19 éves korában férjhez ment egy osztrák fegyvergyároshoz. Gyönyörű nő volt, aki később Amerikában híres filmcsillag lett. Szépségével mindenkit lenyűgözött. Egy ausztriai villában élt elzártan, ahonnan megszökött, és meg sem állt Hollywodig, ahol sztárkarriert csinált. A második világháború idején felajánlotta  szolgálatait egy amerikai katonai fejlesztő laboratóriumnak, ahova bevitte azokat a tervrajzokat, amiket férjétől, az osztrák villából „emelt” el. Lamarr ekkor már tudósa volt a jelzőrendszereknek, amelyek repülőgépekről ellenséges hadihajókra vezettek távirányított bomákat. Később egy fizikus-kutatóval feltalált egy olyan rendszert, amely kiszűrte az ellenséges vízi járműveket irányító rádióhullámokból azokat a zavaró jeleket, amelyeket a célzást akadályozták. Így a hajókat sokkal könnyebb volt eltalálni. Az ötvenes években Lamarrék technikai ötletét alkalmazták, más katonai járművökön is (chipekben). Ezt a szabadalmat viszont a világ, 1985-ig nem ismerhette meg, mert titkosították. A pozsonyiakkal nem tartottuk annyira kapcsolatot, de nem tudom, hogy miért.

Paula néni volt a másik lánya. Paula néni Bécsben ment férjhez, azokkal jóban voltunk. Volt egy nagy áruházuk Kirschlagban. Mindenfélét árultak. Azt később eladták, és Bécsbe költöztek, és ott a Kartner Strassen nyitottak egy cukorka és csokoládé üzletet. Nagyon elegáns volt ez a bolt. Ő anyámnak első unokatestvére volt.

Jetti, Paula testvére volt, de nem tudok róla semmit. Volt még egy Károly, Oszkár, Leó is a testvérek között. Ők mind Bécsben éltek. Károly egy gyárnak volt a képviselője. Sokat járt Bucarestbe, és akkor mindig elment Algyógyra a nővéremékhez. A sógorom perfekt beszélt németül. Leóval nem tartottuk a kapcsolatot. 

Egyszer mentek Abbáziába. Oszkár jött Pestre, vegyészmérnök volt és volt egy találmánya, azt akarta szabadalmaztatni. Az újpesti Wolfner bőrgyárban, akarta szabadalmaztatni. Akkor eljött hozzánk is meglátogatni, emlékszem. Anyám nem volt itthon, csak én, és hallom, hogy csöngetnek. Kimentem, hogy megnézzem, hogy ki az, látom, hogy egy magas, nagyon csinos férfi prémes bundában áll az ajtó előtt, ez január vége volt. Kérdezte, hogy Vilma? Mondtam igen, ő azt válaszolta, Huppert Oszkár vagyok Bécsből. A beszélgetés persze németül folyt. Beengedtem, anyám éppen a csarnokban volt vásárolni. Azt mondta nekem, vicceljük meg, és mondjuk azt, hogy ötórai teán ismerkedtünk meg, és eljöttem vizitelni. Megjött anyám, látta a bundát az előszobában nem tudta elképzelni, hogy ki lehet az. Amikor bejött a szobába, az Oszkár fölállt, meghajolt és azt mondta: Kezét csókolom nagyságos asszonyom. Azt mondja erre anyám, azt hiszed, hogy nem ismerlek meg te csibész! Nevettünk jókat ezen.

A férjhez menetelem története valahol ennél a pontnál kezdődik. A Paula néni a férjével mentek Abbáziába, de előtte még meglátogatták a pozsonyi rokonokat. Onnan jöttek Pestre hozzánk. Akkor meséltek a pozsonyi rokonokról. Ahogy így beszélgettünk, anyámat jól letolták, hogy nem járok sehova, micsoda dolog ez. Akkor aztán volt egy tánciskola az Andrássy úton a Dexner-palotában. Elmentek és beirattak a tánciskolába. Én először nem akartam menni, de hát kellett. Összebarátkoztak, és rábeszéltek. Aztán persze jól éreztem magam. A nővérem akkor már elvált a férjétől, és ő gardírozott engem.. Volt ott egy nagyon helyes fiú, aki sokat táncolt velem. De én nem tudtam, hogy ő udvarol a másik csoportból egy lánynak. A mi csoportunkba kevés fiú volt, így mindig átjöttek hozzánk. Mikor már látták, hogy nagyon sokat foglalkozik velem, az apja Fehérváron volt állomásfőnök egyébként, ő pedig mérnök volt és a Ganz-Mávagban dolgozott. És elmondták a lánynak, hogy sokat foglalkozik egy szép szőke leánnyal- ez voltam én. A lány egyszer megjelent a nagynénjével, és pont szünet volt, mi meg sétáltunk épp a fiúval. Mikor ezek bejöttek, megszeppent a fiú, és odament hozzájuk és bemutatott nekik. De nem álltak velem szóba. A későbbi férjemnek egy osztálytársa járt ebbe a tánciskolába, a mi csoportunkba. Ő is sokszor felkért táncolni. Egy héten egyszer volt a tánciskola. A férjem és ez a fiú az Izabella utcai kereskedelmi iskolába járt, és ott is érettségiztek. Volt az öregdiákoknak egy egyesületük, „Izabellisták” így hívták őket. Pont akkor, pont arra a napra esett az izabellisták ünnepsége mint a tánciskolai (ez karácsony tájékán volt), és nem ment ez a fiú el az öregdiákok találkozójára. Két hét után a későbbi férjem megkérdezte hogy miért nem volt ott? Azt mondja ez a fiú, nagyon jól érzem magam a tánciskolában. És mondta neki, hogy „gyere Te is, nagyon helyes lányok vannak ott. Hívta őt. Nem kellett sokat mondani neki, el is jött, és hát kiszúrt engem, és nagyon sokszor felkért táncolni. Sokszor haza is kísértek, hiszen nagyon közel laktam. Amikor volt a vizsgabál, én elhívtam két unokatestvéremet. Volt ott egy fiú, aki senki mással nem táncolt csak velem. Volt ott egy férfi is, aki a nőkkel foglalkozott- tánciskola tulajdonosa. Soha nem kért fel, és amikor beléptünk intett a zenének, megszólalt a zene és odajött, felkért és velem nyitotta meg a bált. Ezen jót mulattam. De a fiú, akinek a barátnője volt, csak jött mindig hozzám, kérdeztem is tőle, miért nem foglakozik az Incivel? Erre ő, úgy örülök, hogy az Inci jól mulat.

A tatabányai unokatestvérem nagyon összebarátkozott az Évivel, és ő őket kísérte haza. A másik unokatestvérem az anyjával ment haza.. Imrém is elköszönt, kezét csókolom, majd jelentkezem! Mondtam jó, de egész héten nem jelentkezett. Péntek este idejön a Kleinné meg az Évi velük ott a tánciskolában barátkoztunk össze, azt mondják, most már tudtok táncolni, menjünk valahova el este. Az évi megbeszélte a Gyurival, fölfogja hívni a Gutzmann elszakíthatatlannál dolgozott, ez volt a reklámja, ez egy munkaruha nagykereskedés volt. Ott könyvelt. A Rákóczi úton volt ez a bolt. Én fölhívom a Gyurit, Te pedig a Somogyit-mondta. Én a Somogyit? –kérdeztem, hát hogy képzeled, mondtam én. A Somogyi azt mondta felhív, mégsem hívott. Nekem pedig semmi szükségem nincs arra, hogy azt mondja nagyon sajnálom,de más programom van. Azt mondja erre, én fölhívom, de engem hagyj ki a dologból légy szíves- mondtam. Erre fölhívta a leendő férjemet, hogy az én megbízásomból hívja fel. Jövök ki a szobából, csöngetnek. Nyitom az ajtót, az Imre volt. Kérdeztem, hát maga mit keres itt? Erre ő, hát maga miért van úgy meglepve, hiszen maga üzent. Mondtam itt valami félreértés van. Jöjjön be, tegye le a kabátját, majd tisztázzuk. Félrehívtam az Imrét és az Évit, és mondtam Évinek, hogy mesélje el, hogy mi történik itt tulajdonképpen. Őszinte volt Évi és elmondta. Én meg mondtam Imrének, hogy én meg nem akartam hogy visszautasítson. Imre azt felelete, hogy elárulom magának, hogy volt programom szombat estére, de lemondtam, amikor Évi telefonált, hogy maga üzent. Szombaton elmentünk a Gellértbe. Jött velünk a Sári nővérem, Évi, a mamája, a Gyuri és Imre. Táncolni mentünk. Hazakísértek, nagy szerelem volt a Gyuri meg az Évi között. Gyuri levitte Évit Tatabányára a szüleinek bemutatni, de a szülőknek nem tetszett, és szakítottak. Akkor Imre hazakísért. Aztán jelentkezett telefonon. Addig volt telefonunk, amíg a zsidóktól el nem vették. Eljött hozzánk, és kezdtünk járni. Az esküvőnk 1931-ben volt a Dohány utcai zsinagógában. Mentünk péntek este a Dohány utcába imádkozni, és aztán megtudta, hogy én odajárok, és a munka után ő is odajött mindig.

Imre egyébként az Anger Biztosítónak volt a főkönyvelője. Aradi utcában lakott a szüleivel. Elég hamar fölkerültek a szülők is Budapestre. A férjemnek volt egy testvére az Ilonka. És volt egy öccse a Jóska. A Jóska szegény állt a belvárosban a peronon, várta a villamost, előírás szerint csillaggal. Jöttek a nyilasok, és elvitték Auschwitzba. Nem élte túl. Ilonkáék hamis papírokkal megúszták valahogy.

A férjemet többször elvitték munkaszolgálatra. Először Budakeszin volt, és később Győrre emlékszem utoljára, onnan írt nekem egy nagyon szép levelet, szegény bízott benne még, hogy haza kerül. Ez volt az utolsó levél. Katonának is behívták, és amikor leszerelt, munkaszolgálatra kellett volna jelentkeznie. Leszerelték, itthon volt két napig. Harmadik nap korán reggel csöngettek. Én mentem ki, láttam hogy egy rendőr. Azt mondta, Somogyi Imrét keresi. Kérdeztem miért? Azt mondta azért, mert nem vonult be munkaszolgálatra. Megmutattam a hivatalos papírt. A rendőr erre azt mondja, mi nem mehetünk be a lakásba, csak akkor, ha nekünk erre külön papírunk van. Akkor mi kihoztuk az ajtóhoz a papírt. Megmutattuk, azt mondja a rendőr, bocsánatot kérek, minden rendben van. A férjem még azt is mondta neki, hogy nem kell magának bocsánatot kérnie, hiszen maga parancsot teljesít. Aztán azt mondta a rendőr, hogy holnap akkor reggel nyolc órakor jelentkezzen itt és itt. A férjem el is ment. Mindenestre örültük ennek a pár napnak. Nem egész 13 évig éltünk együtt. Aztán deportálták Bergen-Belsenben és februárban halt meg 1945-ben. Kaptam a minisztériumból egy értesítést, hogy meghalt. Az unokatestvére az is Belgen-Belsenben volt, de visszajött. És valahogy akkor jóban voltunk, és akkor nem is kérdeztem rögtön, hogy mit tudott a férjemről. Aztán amikor vége volt a háborúnak, szaladgáltam ide-oda. Megszólítottam utcán munkaszolgálatosokat, hogy nem tudnak-e hírt a férjemről. Aztán kaptam egy címet, az Irányi utcában volt egy panzió. Ott volt egy illető, aki sokáig vele volt a táborban, és akkor a nővéremmel odamentünk, vittünk neki ennivalót és kérdeztük, hogy mit tud Imréről. Azt mondta, hogy amíg ők együtt voltak, addig jól volt a férjem, járt dolgozni. És akik jártak dolgozni, azok egy kicsit többet kaptak enni. Aztán ő kórházba került, és nem tudja mi lett vele. Aztán egyszer a sógornőm szegény az Ilonka mondja, hogy találkozott valakivel az utcán, aki együtt volt utolsó napjaiban a férjemmel. Az illető csak annyit mondott, jobb ha nem kérdezi, hogy mi lett vele. Végül is nem tudom, mi az igazság, lehet, hogy csak nekem nem akarták elmondani.

Amikor Imre itt volt munkaszolgálatos a Timót utcában mi meg a védett házban, eljött oda és mi mondtuk neki, hogy maradjon ott. De ő azt mondta, nem marad, mert az egész munkaszolgálatos csapatnak megvan a védettsége és a századparancsnok megígérte nekik hogy bemennek egy védett laktanyába. Amikor én megkaptam a védettséget, akkor a férjem is megkapta. Ennek ellenére elvitték, ő nem használta fel ezt a levelet, mert azt hitte hogy védett a század által. A férjem nem vett virágot soha, csak levelet írt. Az Imre családja neológ volt. Kóserek voltak az biztos, úgy ahogy mi is, a ma napig.

A háború alatt védett házban voltunk a Tátra u. 4-ben, svájci „Schutzpass”-unk volt. Úgy sikerült szereznünk, hogy én egy ügyvédi irodában dolgoztam, és a főnököm feleségének az unokatestvérei, akiket én is ismertem, itt laktak a Király u. 38-ban, azok a svájci követségen dolgoztak. Mindig küldtek hozzájuk egy embert, aki vitte nekik a holmit, amit kimostak, gyümölcsöt, süteményt, és ők intézték el nekünk. Először én és a férjem kaptuk meg. Mondták, hogy a nővérem is meg fogja a kapni, de mi vagyunk a fontosabbak, mert mi voltunk a fiatalabbak, minket biztosan deportálnának. Nővérem nyolc évvel idősebb volt nálam. De elvittek minket a téglagyárba. Sári a Kozma utcában van eltemetve az anyám sírjában. Sári sokáig élt még a háború után.

Sátoros ünnepeket megtartottuk. Amikor Válban laktunk, ott volt az udvaron egy virágoskert és ott volt egy rácsos szaletli. Nyáron ott ebédeltünk, és azt apámék megcsinálták sátornak. Fel volt díszítve. Belül abrosz volt, meg gyümölcs, meg virág ilyesmi. Képek is voltak, vallási képek is. Papírlánc is volt. Ezt a nővéreim csinálták. Apám csinálta az imádkozást. Jöttek a rokonok, anyám testvére aki ott lakott a Róza néni. Neki volt három fia. Ott volt a nagyanyám is. A tetejét náddal borítottuk be. Hogy miket ettünk, már nem tudom. Csirkét, süteményeket flódnira emlékszem. Szilágycsehen nem tudtunk sátrat csinálni, mert ott ugyan volt egy nagy terasz de az be volt építve. Ott volt egy nagyon szép zsinagóga, és mi odamentünk a sátoros ünnepekkor. Algyógyon megint volt sátor az udvaron.  Úgy emlékszem, hogy ott más családokkal csináltuk közösen, de apám imádkozott.

Budapesten a Dohány utcai zsinagógába mentünk sátoros ünnepekkor, később a Vasvári Pál utcába. Nagyon jóban voltunk a Herskovics rabbiékkal. Elvitték őket azzal a vonattal, amiről azt mondták, hogy svájcba viszik őket. Volt három fiuk volt és egy lány. Az egyik fiú akkor már kint volt Palesztínában.

Hanukakor fánkot sütöttünk. Purimot is ünnepeltük. Anyám sütött kindlit. Ez egy vidám ünnep. Jelmezbe nem öltöztünk, de jöttek vendégek. Nem rokonok, mert ott nem voltak, Szilágycsehen és Algyógyon.

Pászkagombócot húsvétkor csináltunk. Pészachot is mindig megtartottuk. Az apám tartotta a szédert. Főt húst ettünk mártással, fokhagymamártással. Macesztortát is csináltunk.

Töltött halat nem csináltunk, mi azt nem szerettük. Hremzlit néha csinált anyám. Anyámnak híre volt, hogy milyen gazdasszony. Spenót, zöldbab, tökfőzeléket, kelkáposztafőzeléket kíválóan csinálta. Mindig változatosan főztünk. Amire még emlékszem, az a csirkepaprikás, paradicsommártás.

A Hunyady téri csarnokba járt anyám, fiatalabb korában pedig a nagycsarnokba vásárolni. A Dob utca 15-ben volt a kóser mészárszék. Húsért odajártunk, és baromfiért a Kazinczy utcába, ott kéthetente lehetett kapni. Ott volt egy üzlet, pénteken barcheszt is lehetett kapni. Ez már a háború után volt. Háború előtt a Klauzál térre jártunk. Ott volt egy mészárszék, meg ott volt egy sakter.

Újévkor a nővéremmel kimentünk a Lehel piacra ott lehetett élő kakast kapni, ezt otthon körölvertük (kapores), és aztán elvittük a Klauzál térre levágatni. A Dob utcában a mészárszék szuterénjében volt egy hosszú asztal, ott voltak imakönyvek és voltak csirkék és kakasok. Ki lehetett választani, meg lehetett mosni a lábukat, volt ott spárga, össze lehetett kötni a lábukat, az imakönnyvel lehetett imádkozni, akkor levágták, megkopasztották, fölbontották, levágták a fejét és a lábát. Ez a háború után volt. Amíg apám élt csinálta  a kaporeszt a kakassal.

Sakter volt Válban is és Algyógyon is. Most én pénzzel csinálom, ezt Izraelbe tanultam. Ez Hosszúnap előtt van. Van egy kis perselyem oda teszem a pénzt. Hosszúnapkor természetesen böjtöltünk. Én most már nem. Mi nem csináltunk almát, a tempolmba odahoztág a birsalmát amibe szegfűszeget szúrtak. Etrog is volt, Szilágycsehbe hozták a házba a. ún. bóherok, imádkoztunk minden reggel. Bejöttek hozzánk, akik ún.napokat ettek nálunk. Ketten voltak Szegény ortodox szülőkkel, a fiuk ott volt a jesivában. Ez Szilágycsehen volt, de Algyógyon nem volt szokás, ott nem voltak ortodox zsidók.

Amikor én fiatal voltam, a legidősebb nővérem az Irma nagyon szépen cimbalmozott. Vettünk egy nagyon szép cimbalmot, azon játszott. Ő Szilágycsehbe tanult meg cimbalmozni,  egy magyar keresztény nőtől, az tanította. A Sári is tudott, de ő énekelt is, mert nagyon szép hangja volt. A sógorom a Lajos Hátszegen járt a kereskedelmibe. Ő szépen hegedült. Szünidőben mindig eljött hozzánk, hozta a hegedűt, a nővérem cimbalmozott a Sári énekelt. Magyar nótákat játszottak. Be volt csukva az ablak, de megálltak az emberek hallgatni, olyan szépen játszottak. Zsidó dalokat nem játszottak, ez Algyógyon volt.

Sóletet főztünk szombaton. Pékhez vittük. Mindenhol, ahol lehetett. Algyógyon nem volt pék, így ott a sütőben sütöttük. Itt Pesten sem vittük pékhez, otthon sütöttük meg.

A háború előtt nem voltunk kapcsolatban a cionista mozgalmakkal. Én először 1966-ban voltam Izraelben, azóta pedig nyolcszor voltam. A jom kippuri, és az öböl háború idején is ott voltam. Tel Avivban és Beer Shéván vannak rokonok, Jahvnen lakik a nővérem lánya. Volt egy idő, hogy szerettem volna Izraelbe letelepdni. El is mentem a szochnuthoz, mondták, hogy adnak lakást, meg nyugdíjat. Aztán, nem tudták megmondani, hogy hol kapok lakást. Arra gondoltam, hogyha messze a rokonoktól kapok lakást, akkor nem szívesen maradok ott. Pesten volt lakásom, nyugdíjam, meg minden ideköt, így úgy döntöttem, hogy nem telepedek le végül Izraelben. A nyelvet nem tudtam. Mi otthon magyarul beszéltünk. Tudtam németül. Anyám jól beszélt jiddisül, apám csak németül. Ők egymás között magyarul beszéltek.

Még a háborúelőtt itt Budapesten, a férjemmel angol órákat vettünk. Egy magántanárnál tanultunk. Sokáig tanultunk, mert készültünk ki Amerikába. Én a munkából kifolyólag sokat jártam a Szabadság téri postára, és ott volt az amerikai követség. Amikor kezdődtek a zűrök, én egyszer fölmentem és jelentkeztem, hogy ki szeretnék vándorolni. Egy idő múlva kaptunk egy értesítést, hogy adjuk be a papírokat. Szegény férjemmel egymásra néztünk, és egyszerre mondtuk azt, hogy nem. Akkor még éltek a családtagok, nem volt szívünk itt hagyni őket.

A férjem halála után, soha nem akartam férjhez menni, pedig voltak kérőim. Én nem jártam senkivel, csak úgy megláttak és időnként üzentek, hogy meg szeretnének ismerkedni velem. Ilyen történetet most elmesélek.

A nővérem 1946-ban ment férjhez.. Algyógyon laktak, de a megyeszékhelyre bevitték a zsidókat, de nem deportálták. Ők Déván laktak. 1947-ben Mentünk Temesvárra, a férjét nagyon szerettük. Négyszobás lakásuk volt. Ádesanyja Buziásson nyaralt éppen. Csibi az Irmának a gyereke volt. A Laci azt mondta, hogy ne szakítsa meg a kúráját, nekünk az egy szép kirándulás lenne Buziássra menni, majd  mi megyünk. Reggel el is mentünk. Az egyik orvosnak megtetszettem ott a fürdőben. Pár szót váltottunk vele. Este hazamentünk. Aztán elmentünk Dévára. Pár hét múlva írta a nővérem egy levelet, hogy az orvos feleségül akar venni. És ha nem akarok Nagybányára menni, akkor eladja a nagybányai házát, és vesz Temesváron egy lakást, mert arra gondolt, hogy a rokonok miatt esetleg én szívesebben mennék oda. De még Pestre is hajlandó eljönni miattam. Hát én nem voltam hajlandó.

Később a vállalatnál is volt egy osztályvezető, aki próbálkozott nálam, de én hajthatatlan voltam.

1956-ban nem mászkáltunk ki a lakásból. Otthon ültünk. Én senkivel nem vesztem össze a vállalatnál. Mindenkivel jóban maradtam. Rólam tudták, hogy zsidó vagyok. Voltak ott mások is zsidók, igaz nem sokan. Antiszemita megnyilvánulás nem ért. De azért hallottam egyet mást.

A háború után amikor visszajöttünk a lakásba mind a három szobában külön családok laktak, ide behelyezték őket. Elloptak sok mindent, pl.a függönyöket ellopták. Amikor jöttünk vissza, akkor az egyik épp a mi lakásunkból pakoltak egy kocsira. Azt láttuk, hogy rengeteg ágyneműt pakolnak föl, de nem tudtuk, hogy a mi lakásunkból viszik azt éppen.

A házban csak zsidó lakott, egy kivételével, aki dr. Almássy nevű járásbíró volt. Ő volt az egyedüli keresztény a házban a második emeleten lakott. 3 emelet volt a házban. Minden emeleten öt lakás volt. Mellettünk a sarokban lakott egy család, velük nagyon jóban voltunk. Két lányuk volt. Az egyik olyan szép volt, mint egy messeni figura. Őt valaki a Dexner palotában bújtatta a háború alatt. El is vette a háború után. A fiatalabb elmenent  Debrecenbe, ott bújkált, aztán kiment Palesztinába (Izraelbe.)

A második emeleten laktak a Frankelék. Nekik frottír törülköző gyáruk volt. Volt egy üzletük a Káldy Gyula utcában, az régen Ódon utca volt. Nagy üzlet volt. A Paulay és a Király utca között volt. Ott nagyban árultak. Ők ortodoxok voltak. De nem járt a férfi pajeszben és kjaftánban. De nagyon vallásosak voltak. A harmadik emeleten lakott egy család, nekik kóser éttermük volt a Révay utca sarkán. A nő férjét deportálták, és nem jött vissza. Az étteremet bezárták. Később a Moszkva téren nyitott egy kis bódét, aztán abbahagyta. A Frankelék Izraelbe mentek. Arra már nem emlékszem, hogy a házból deportáltak-e valakit, de sokan még előtte elmentek Amerikába és Izraelbe. Anyám a fiútestvéremmel bementek a gettóba. Anyám nem volt a védett házban, nem akart jönni. Ott szabadult föl. Anyám nagyon kényes volt, csak azt ette meg, amit ő maga főzött. Még a gettóba is bevitt amit tudott krumplit, meg mást otthonról. Ott főzött magának, és amit kaptak kosztot ott bent, a bátyámnak adta az ő részét is. A gettóban kóser volt minden. De még a kóser péktől sem evett meg semmit, otthon sütötte a kenyeret meg a barcheszt.

Anyám vörös göndörhajú volt. Nagyon jó gazdaszony volt. Nálunk mindig sok vendég volt- Altonából hozatta a kávét, ez egy tengeri kikötőváros. Négy féle kávét hozatott mindig: „cuba”, „gyöngy”, „aranyjáva” és „maragucci”. 5 kg.-os zsákokban küldték mindig leplombálva utánvétellel. Válba küldték ezt még, erre nagyon emlékszem. Mindig elosztotta a család. A nagyanyám, a Róza néni, Tincsi néni és anyám között. Postán jött a csomag Olaszországból. Ő pörkölte mindig és nem tett cukrot bele, úgy itta. Nekem is volt pörkölöm. Anyám nagyon művelt volt. Beszélt németül, szerbül, mert Érden rácok voltak, meg tótul, de nem tudom honnan, beszélt jiddisül is.

Mi jártunk színházba. Operabérletünk volt. Háború után volt ez. Háború előtt a Vígszinházba jártunk. Férjemmel két évig volt oda bérletünk. Erkelbe is jártunk.. A Nabuccó pl. idejött a milánói scalaból egy híres énekes. Én voltam Milánóban már később, amikor sokat utatzatam. vOltam Spanyolországban is. Silveri meg a lánya láttuk a Rigolettóban az Erkelben láttam. Rendszeresen nem de jártunk a Vasvári utcai zsinagógába uzsonnadélutánra, ahol tartottak kultúrelőadásokat. Bálint házba is jártunk a háború után teadélutánra, meg születésnaőpokat is ünnepeletünk ott. A hunyay téri templomban voltam uzsonnadélutánok..

Volt barátnőm Alexander Klotild. Az Andrássy és a Csengery utca sarkán lakott. A nagynénim férjének a rokona elvette ennek a barátnőmnek a nővérét. És így megismertem a hugát. A Klotilddal eljártunk esténként az Edison kávézó szuterénjében volt. A Körút és az Aradi sarkán volt. Ott volt az Abbázia is. A Liszt Ferenc tér sarkán volt egy kávéház Fészek volt a neve. Odajártak a művészek, szinészek írók.. A lányt deportálták, nem jött vissza. Láttam a sirkővét a Kozma utcában. Keresztényekkel is barátkoztam, engem ez nem zavart.

Algyógyon pl. a főszolgasbíróék nem voltak zsidók. Amikor új lakó érkezett a falkuba, akkor az volt a szokás, hogy mentek vizitelni, bemutatkozni a falu elöljáróinak. Azt mondták a szüleimnek, hogy a Pogányékhoz, a főszolgabíróékhoz ne menjenek csak egyszer, mert nem szeretik a zsidókat. Másidik vizite így nem mentek anyámék. Volt ott egy  földbirtokos család, neki volt egy nőtlen fia. Volt két malmuk. A Raffael néni mindig szervezett a fiataloknak zsúrokat. Volt már akkor fürdőszobákuk is. A nővéreim oda fölmentek hozzá. Nem volt otthon, a Pogányéknál volt éppen. A fia meg átszaladt az anyjáért, hogy majd jönnek máskor jönnek mondták a nővéreim. A Pogányné azt mondta, hogy a Miksa vigye oda hozzájuk a nővéreimet. Egyszer eljött hozzánk a Pogányné, és mondta anyámnak, hogy maguk nem jöttek hzzánk második vizitnek. Anyám meg megmondta neki őszintén, hogy azt hallotta a faluban, hogy nem szeretik a zsidókat. Azt mondja, zsidó és zsidó között különbség van- mondta ő, és attól kezdve legjobb barátságban voltunk. Ők beköltöztek Szászvárosba. Mikor meghallották, hogy az apám meghalt, kijöttek Algyógyra a temetésre. Volt lovaskocsijuk, azzal jöttek. Itt Pesten is voltak keresztény ismerősök. Karácsonyfánk soha nem volt, soha. Izraelben Hanukakor iszonyú vásárlás van. Amikor kicsi voltam nem kaptunk ajándékot. De az őszi ünneprekre mindig kaptunk új ruhát, ez fontos volt.

A háború után nem politizáltam. Valahogy nem érintett meg engem ez az egész. Tettem a dolgom, dolgoztam. Az 1956-os eseményeket is inkább próbáltam kikerülni és nem foglalkozni vele, persze azért féltem is.  Többen próbálták megkérni a kezemet, de én a férjemet szerettem, soha nem akrtam utána se mást. Valahogy megszoktam a magányt. Mindig igyekeztem csinosan öltözni, és adni magamra.

Én minden pészachkor bemegyek a szeretetkórházba. Minden húsvéti edényem megvan, de főzni már tudok,ezért nem használom őket. A háború után 30 évig dolgoztam a budapesti húsipari vállalatnál a Gubacsi úton mint titkárnő. Ez egy disznó vágóhíd volt. Onnan mentem nyugdíjba.

Életrajz

Kellemes hangulatban telt Schosberger Ágnes asszony társaságában az idő, amikor fölidézte ifjúkori emlékeit. A beszélgetés során gyakran hangoztak el német és jiddis kifejezések és szavak. Schosbergerné háztartásbeli volt egész életében, soha nem volt alkalmazásban. Mesélt az életéről, és gyerekkoráról Adán, a vajdasági városkában, ahol egykor 500 fős zsidó közösség volt, és ma csak egyetlen zsidó család él.

Apai nagyapámat Neuberger Miklósnak hívták. Azt hiszem, Adán született, de hogy mikor, azt nem tudom. Gabonakereskedő volt. Amikor megszülettem, már nem dolgozott. 1931-ben halt meg. Kétszer nősült, mert fiatalon megözvegyült. Első házasságából két fia volt – Ármin és Jenő – meg egy lánya, de az ő nevére nem emlékszem. Aztán feleségül vette a nagyanyámat. Ebből a házasságból hat fia és két lánya született. A legidősebb fiút Lajosnak hívták, aztán Miksa – apám – következett, majd József (akit a családban Jóskának becéztünk), Ferenc, Dezső és Mózes, a lányokat pedig Erzsébetnek (mi Böskének becéztük) és Jolánnak hívták.

Apám anyját Herminának hívták, de mi Minkának becéztük. Schillinger volt a leánykori neve. Valamilyen kisebb helyen született Magyarországon, de nem tudom pontosan, mikor. Volt nagyanyámnak egy testvére, aki Budapesten élt, a vezetékneve Schillinger volt, de nem emlékszem a keresztnevére. Feltételezem, hogy nagyanyám háztartásbeli volt. Nem tudom pontosan, mikor házasodtak össze nagyapámmal. Nagyanyámat Auschwitzba vitték, nem jött vissza.

A nagyszüleim Adán éltek. Volt egy házuk, amiben volt három szoba, egy előszoba meg egy kisebb helyiség, amit spájzként használtak és egy konyha. Fürdőszoba nem volt. A ház előtt volt egy kis kert, és volt egy hátsó udvar is. Hátul az udvarban szárnyasokat tartottak, kacsát, libát meg csirkét. Mózes nagybátyám a szüleivel lakott, nem nősült meg.

Szinte minden nap elmentem a nagyszüleimhez, szombat reggel pedig az apámmal mentem hozzájuk. Néha édesanyám is eljött velünk. Nagyanyám mindig készített süteményt sábeszre; annyi cukrot és kakaót tett bele, hogy a kakaó mindig kicsöpögött. Nagyon szerettem.

A nagyszüleim nagyon vallásosak voltak, de nem ortodoxok. Megtartották a sábeszt meg minden ünnepet, és zsinagógába is jártak. Azt tudom, hogy csak kóserül étkeztek. Amennyire emlékszem, nagyapám nem hordott kipát, és nem is öltözködtek hagyományosan, úgy, mint a vallásos zsidók.

Emlékszem rá, amikor nagyapám meghalt. Ez 1931-ben volt. Öt éves voltam akkor. Aznap este ott voltunk náluk, nagyapám egy koporsóban feküdt az előszobában. Még ma is előttem van a fekete anyaggal borított koporsó. Azt hiszem, a temetésre nem mentem el. Kicsi voltam, úgyhogy a bedienerrel [szolgáló (német)] maradtam otthon. Csak anyám és apám ment el.

Apám testvéreiről nem tudok sokat. A legidősebb fivér Lajos volt, üzletember. Nős volt, de nem voltak gyerekei. Ő és a felesége, Júlia túlélték a háborút. Mindketten a hatvanas évek végén haltak meg. Először a nagybátyám halt meg, és néhány évvel később a nagynéném is.

Jóska nagybátyám 1898-ban született, soha nem nősült meg. Nagybecskereken élt, és üzletember volt. Auschwitzban pusztult el.

Ferenc nagybátyám 1899-ben született; miután megnősült, Pádén lakott, ami Adával van szemközt [Magyarpádé – nagyközség volt Torontál vm.-ben, 1891-ben 1600, 1910-ben 2000 magyar lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. A felesége bácstóvárosi volt [Bácstóváros (a 19. században és 1920 után: Tovarisova) – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1891-ben 3700 szerb és német, 1900-ban 3900 szerb, német és magyar lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.], Margitnak hívták, volt egy lányuk, Katalin és az ikrek, Artúr és Miklós. Az egész család Auschwitzban pusztult el.

Mózes nagybátyám és apám nővérei, Jolán és Erzsébet szintén Auschwitzban pusztultak el. Böskéék (Friedman Emilné) Melencében éltek [Melence – nagyközség volt Torontál vm.-ben, 1891-ben 8700 (95% szerb, a többi német, magyar és román), 1910-ben 8900 (96% szerb, a többi magyar és német) lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.], Böske férje Topovske Supéban pusztult el 1941-ben, a munkatáborban, Mirjám lányuk túlélte Auschwitzot, Éva nem, ő tíz éves volt.

Dezső nagybátyám túlélte a háborút. Az első feleségét és a lányát szintén elvitték Auschwitzba. Dezsőt munkaszolgálatra vitték, de nem tudom, hová. A háború után újra megnősült, két gyereke született: egy fiú, Miklós, aki ma is Adán él, és egy lánya, Vera. Dezső 1964-ben halt meg.

Nagyapám első házasságából az egyik fia, Ármin és a lánya, akinek nem emlékszem a nevére, Budapesten élt. Apám másik féltestvére Adán élt, Jenőnek hívták. Az ő családjukról nem sokat tudok. Azt hiszem, a lány özvegy volt, Ármin nagybátyám pedig nem nősült meg. Jenő bácsi megnősült, de nem emlékszem a felesége nevére; nagyon jóban voltunk a lányukkal. Aliznak hívták, és miután férjhez ment, Biogradban élt. Tartottam vele a kapcsolatot, nyaranta gyakran meglátogattuk. Sajnos már meghalt, azt hiszem, 1994-ben.

Anyám apjának szülei valahonnan a mai Magyarország területéről jöttek, de nem tudom pontosan, honnan. Magyar anyanyelvűek voltak. Anyám apját Brandeis Károlynak hívták, nem tudom, mikor született, de Péterrévén élt, fűszerüzlete volt.  

Nagyanyám, Kohn Sarolta (mi Lottinak hívtuk) szintén Péterrévéről származott. Neki is magyar volt az anyanyelve. Nem tudom, mikor született [A családfa szerint Adán született 1864-ben.].

Károly nagyapám és Lotti nagyanyám Óbecsén éltek. Csak az után költöztek oda, hogy összeházasodtak, és azt hiszem, már voltak gyerekeik is, amikor Óbecsére költöztek. Először egy kis házban laktak. Amikor elkezdődött az első világháború, Budapestre menekültek, ahol nagyapám megbetegedett és meghalt. Azt hiszem, 1914-ben vagy 1915-ben halt meg, ötvenegynéhány éves korában. Egy budapesti zsidó temetőben temették el.

Aztán nagyanyám a gyerekekkel együtt visszajött Óbecsére, egy lakásban lakott. Később Bernát nagybátyám, anyám testvére vett egy házat, és odaköltöztek. Lotti nagymamám az óbecsei vérengzésben halt meg 1942 januárjában [Újvidéken kívül is voltak vérengzések a Délvidéken 1942 januárjában: Óbecsén kétszáz embert mészároltak le, köztük kb. száz zsidót. – A szerk.].

Az anyai nagyszüleim vallásosak voltak abban az értelemben, hogy megtartották az ünnepeket. Nagyanyámnak mindig volt a fején necc [Háló (német), a kendőt kiváltó ruhadarab. – A szerk.] vagy valami más, hogy ne járjon fedetlen fővel. Nagyapámnak volt szakálla. Nagyanyám azt mesélte, jóképű, magas férfi volt, de azt soha nem említette, hogy kipát viselt volna.

Óbecsére szép városként emlékszem; ma idegennek tűnik. Kövezett utcái voltak, és a Wilson utca környékén, ahol laktak, az utcák szélesek voltak sok fával, mint egy fasor, olyan volt. Amikor kislányként odamentem, anyám húga, Jolika, aki akkoriban szintén fiatal lány volt, mindenhová vitt magával. Inkább vele szerettem lenni, mivel nagyanyám nagyon szigorú volt. Ott, Óbecsén tanultam meg úszni. Lesétáltunk az utca végébe a Tiszához, nem volt valami hosszú séta. A Tisza-part nagyon szép volt, voltak fából készült kabinok, ott hagyhattuk a holminkat. Volt egy medenceféleség is a gyerekeknek. Nem is volt olyan kicsi, akkora volt, mint egy nagyobb szoba. Ott tanultam meg úszni ötéves koromban. Egy Giza nevű hölgy tanított meg. Hogy ne süllyedjek el, felkötözött egy úgynevezett dobra, egy kerek vasdobozfélére, amin kötelek voltak. Amíg nem tudtam úszni, a hátamra kötötték, így fennmaradtam a víz tetején. Később, amikor már tudtam úszni, nem kellett fölvennem.

Nagyanyám szigorú volt, de nagyon szeretett. Két unokája volt: Sándor nagybátyám lánya Budapesten [Kővári Irén], meg én. Nem jártam gyakran [az anyai] nagyanyámhoz, csak a szünetekben, általában a nyári szünetben utaztam el hozzá, és két-három hétig maradtam. Volt két-három barátnőm Óbecsén, az egyiket König Etukának hívták. Valamivel idősebb volt nálam, és a Wilson utca sarkán lakott. A háború után kivándorolt Izraelbe, és ott hozzáment a férjem egyik barátjához. Azorban laktak, és volt egy lányuk. Sajnos, néhány évvel ezelőtt meghalt.

A nagymamám nem jött hozzánk látogatóba, elég öreg volt, és alig tudott járni. Kövér is volt, csak a házban tudott egyedül járkálni. Mikor már nagyobb voltam, délutánonként a ház előtt üldögéltünk nagymamával; volt néhány fonott karosszéke, abban üldögéltünk, amíg csak bírta. A nagyünnepek alatt kocsival vitték el a zsinagógába.

Nagymamámnak nagy háza volt: volt három utcai szoba, volt egy kisebb szoba meg egy ebédlő, ami a hátsó udvarra nézett, volt egy hosszú, zárt hall, a konyha és a spájz. A hátsó udvarra vezető részben volt még két szoba és egy konyha a személyzetnek. Az egyetlen személyzet egy bediener [szolgáló] volt.

Amikor a nagymamámnál voltam, egy szobában aludtam vele. Sándor, az idősebbik fiú a középső szobában aludt. Az utolsó szoba Vili bácsi szobája volt, de azt hiszem, a testvérével, Palival osztozott rajta. Pali gyakran járt gyógyfürdőbe.

Anyámnak hét fiú- és egy lánytestvére volt. A két legidősebb fiút megölték az első világháborúban, nem emlékszem a nevükre. A többiek közt a legidősebb fiút Sándornak hívták, orvos volt; utána következett Bernát, Pál, Jóska, Vili és a húga, Jolán.

A nagybátyáim nem házasodtak meg, csak Sándor volt nős. De ő is elvált az első feleségétől. Volt egy lánya ebből a házasságból, Irén. Őt és az anyját elvitték Auschwitzba. Irén visszajött, de a volt feleség nem. Sándor nagybátyámnak volt még egy felesége, egy elvált zsidó nő. Aliznak hívták. Amikor hallott az itteni vérengzésről [lásd: újvidéki vérengzés], eljött megnézni, mi is történik itt. A magyar katonák leszedték a vonatról, és a Tisza jege alá lökték, meghalt.

Bernát nagybátyámnak gabonaáru-üzlete volt Óbecsén, ő támogatta az egész családot. Vili nagybátyám az ő alkalmazottja volt. Jóska nagybátyám Újbecsén lakott, ott volt gabonaáru-üzlete.

Apámat Neuberger Miksának hívták. 1896-ban született Adán, és Auschwitzban halt meg, közvetlenül a felszabadulás előtt; tífuszos lett, ezt hallottuk. Azt hiszem, csak az elemi iskolát végezte el. Üvegáruüzlete volt.

Anyám 1899-ben született, Péterrévén [Péterréve – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1910-ben 10 00 magyar és szerb lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Brandeis Bertának hívták. 1985-ben halt meg öregségben, és négy nappal később a húga, Jolika nagynéném is követte őt. Az újvidéki temetőben temették el őket egymás mellett. Abban az időben zárva voltak a zsidó temetők Újvidéken, úgyhogy a városi köztemetőben temették el őket, ami az egyetlen működő temető volt akkor.

Az anyukám és a húga, Jolika elemi iskolát végeztek, mert az apukájuk – az én nagyapám – meghalt, és nem folytathatták a tanulást. Munkába álltak, elhelyezkedtek egy varrodában. De otthon is sokat varrtak, minden barátnőjüknek ők varrták a ruhákat.

Jolika férje zombori volt, Fleischman Móricnak hívták. Miután összeházasodtak, Jolika is Zomborra költözött Óbecséről. Ez még a második világháború előtt történt. Egy bérelt házban laktak. A háború alatt Jolika férje munkaszolgálatos volt Ukrajnában. Ott ölték meg.

A szüleim házasságközvetítő révén ismerkedtek meg. Úgy gondolom, a házasságközvetítő elhozta apámat Óbecsére, hogy megismerkedjen anyámmal. 1925-ben házasodtak össze. Abban az időben a vallásos esküvőket nem a zsinagógában tartották, hanem a zsinagóga udvarán, a hüpe alatt [Egyes ortodox askenázi közösségekben a hüpét a szabad ég alatt állítják föl, mivel a csillagok a termékenység jelképei. A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása. – A szerk.]. Óbecsén volt az esküvő. A szüleim egy darabig Óbecsén laktak, aztán 1926-ban átköltöztek Adára.

Anyám háztartásbeli volt, de besegített apám üzletében, amennyit csak tudott. Üveget, porcelánt, nagy ablak- és ajtótáblákat árultunk. Kristályt nem tartottunk, mert azt nem lehetett eladni Adán, ott csak a legegyszerűbb dolgokra volt szükség. Senki nem akart kristályvázát vásárolni. Ha valaki mégis kristályt szeretett volna venni, az elment Újvidékre vagy Szabadkára. Villát, kést és kanalat is tartottunk. Néha bérbe adtunk evőeszközt és tányérokat esküvőkre.

A szüleim megtartottak valamit a vallási előírásokból: zárva voltunk szombaton [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és kizárólag kóserül étkeztünk. Kipát nem viselt apám, de kalap mindig volt rajta. Leginkább sábeszkor ment el a zsinagógába, de nem minden héten; otthon mindig megtartottuk a sábeszt, anyám gyújtott gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. Szombaton ebédre sóletet ettünk. Először levest volt, aztán sólet kapros savanyúsággal vagy paprikával, aztán sült hús kompóttal. A végén sütemény volt vagy megint kompót.

Emlékszem, hogy Peszáhra új cipőt, harisnyát és ruhát kaptunk. Kaptam egy ruhát az érettségire és egy kabátot is. Nem kaptam mindig mindent, de cipőt általában minden évben kaptam. Peszáhkor kicseréltük az edényeket. Év közben ezeket az edényeket a spájzban tartottuk egy fiókban. Nem sokkal Peszáh előtt anyám előszedte és elmosta őket, és elrakta azokat az edényeket, amiket egyébként használtunk. Néha összegyűltünk széderre apám anyjánál; néha csak mi hárman mentünk hozzá.

1926-ban születtem Adán [Ada – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1891-ben 11 100 (81% magyar, 19% szerb), 1900-ban 12 100 (82% magyar, 18% szerb; vallásfelekezet szerint 79% római katolikus, 16% görögkeleti, 4% izraelita), 1910-ben 12 500 (84% magyar, 16% szerb) lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Magyar az anyanyelvem, szerbül az óvodában tanultam meg. Amikor még nagyon kicsi voltam, mindig az anyám vigyázott rám, de amikor be kellett mennie az üzletbe, a bediener vigyázott rám. Három- vagy négyévesen kezdtem az óvodát, közel volt ahhoz a lakáshoz, ahol laktunk. Csak később költöztünk be a házba. Szerb óvoda volt, Adán nem volt zsidó óvoda.

Az elemi iskola ugyanúgy volt, ahogy ma is, de öt évig tartott, mert abban az időben Adán nem volt polgári iskola. Csak amikor befejeztem az elemit, akkor nyílt meg a polgári iskola. Minden évben új tanárunk volt. Énekeltem az iskolai kórusban. Az osztályomból – ha jól emlékszem – négyen énekeltünk a kórusban. Az iskolai előadásokon léptünk fel.

Szerb iskolába jártam, de jártam külön hittanra és héberre. Amíg kisiskolás voltam, jártam héderbe, ahol a vallásoktatást Rubenovics tartotta, aki ugyan nem volt rabbi, nem is tudom, milyen végzettsége volt, de jól ismerte a zsidó hagyományokat, és tudott héberül. Hetente egyszer vagy kétszer mentünk héderbe. A zsidó hagyományokról, az ünnepekről tanultunk, meg hébert. Lányok is jártak oda. Emlékszem, amikor az ábécét felírták a táblára, és mi hangosan ismételtük: alef, bet, gimel, daled és így tovább. Amikor a polgári iskolába jártam, Hoffmann [Dávid] rabbi jött hetente kétszer-háromszor az iskolába órát tartani.

A polgári iskola Ada központjában volt, a háború után a Városháza költözött a helyére. (A Városháza ma egy egykori kétemeletes kávéház helyén van, szintén a város központjában.) Itt minden tantárgyat más tanár tanított. Én csak a történelmet szerettem. Egyszer a háború után is találkoztam a történelemtanárommal, akinek a vezetékneve Pavlov volt, Újvidékre költözött. Az egyik osztálytársamat vette feleségül, de nem vagyok benne biztos, él-e még. Imádtam az óráit: fel-alá járkált a teremben, és mesélt. Alig kellett a könyvből tanulnunk, szinte mindent megjegyeztünk az órán. Soha nem szerettem viszont a matematikát, de nem a tanár miatt, hanem mert soha nem sikerült megszeretnem ezt a tárgyat. Németet tanultam különórán. Tanultam németet az iskolában is, de különórákat is vettem. Soha nem sportoltam. Szerettem úszni, és amikor a nagymamámnál voltam Óbecsén, mindig lementem úszni a Tiszához a nagynénémmel és a barátnőimmel.

A ház, ahol gyerekkoromban laktunk, nagyon szép volt. Három szobája az utcára nézett, volt még egy elég nagy előszoba, egy konyha, egy fürdőszoba és egy spájz. Volt egy kis nyári konyha a ház meghosszabbításában és egy pince meg egy raktár, ahol az árut tartottuk. A ház két utcára nézett, a főutcára és egy kisebb utcára. A kisebb utcára néző kapu széles volt, a főutcára néző keskeny. A keskeny kapu mellett az egyik szobát alakították üzletté, hogy édesanyám is segíthessen az üzletben. Amíg kicsi voltam, a bediener aludt abban a szobában. Később ő már nem lakott nálunk.

A szobám egy kicsit vajszínűre volt festve, néhány szép metszettel. Volt egy nagy, háromajtós szekrényem egy tükörrel, volt egy ágy, három karosszék és egy asztal. Szép volt a szobám. Az én szobám mellett volt a szüleim hálószobája. A szoba egyik része sötét volt, ezt németül alkóvnak nevezték, és ebben volt az ágy. Ha vendégek jöttek, vagy az én szobámban ültek le, vagy az ebédlőben.

Volt egy hátsó udvar és egy szép kert gyümölcsfákkal: volt körte, alma, barack és szeder, de szőlő nem volt. Állatot is tartottunk hátrébb az udvarban. Csirkéink voltak. A libát a piacon vásárolta anyám, mindig ugyanattól az asszonytól. Tömte őket, hogy nagyobb legyen a májuk. Mindig sok libát vágtunk, hogy legyen elég zsír télre, mivel anyám zsírt használt a főzéshez, nem olajat.

A legtöbb barátom zsidó volt. De volt egy barátnőm, Pintér Veronikának hívták, aki nem volt az, vele mindig együtt mentünk reggelente az elemibe. Másik osztályba járt, de aztán mindketten beiratkoztunk a polgáriba, és egy osztályba jártunk. Iskolába menet mindig elmentem a házuk előtt, becsöngettem, ő kijött, és együtt mentünk az iskolába. A háború után férjhez ment, szült egy fiút, de úgy hallottam, hogy már meghalt.

A többi barátom zsidó volt, és ma mind Izraelben élnek. Elég nagy baráti társaságom volt. Dóra, Hanna, aki ma Izraelben él, és mi Ancikának hívtuk, Bleier Ida és Gizella, Léderer Gyurika, aki Izraelben halt meg, és volt még egy Gyurika, de az ő vezetéknevére nem emlékszem. Ők mind kivándoroltak Izraelbe. A barátaimmal általában moziba mentünk, vagy fölmentünk valamelyikünkhöz. Gyakran nálunk gyűltünk össze, mert hátul az udvar nagyon szép volt. Egyszer, a háború után a barátaim elmentek Szegedre piknikezni, de engem nem engedtek el a szüleim, nagyon féltettek akkor még.

Ada nagyon szép hely volt. Akkoriban körülbelül tizenhatezer lakosa volt. Ebből ötszáz volt zsidó, ötezer szerb és a többi magyar. Voltak szlovákok is. A főút egyik vége, ahol laktunk, a vasútállomásra vitt ki, ami ma már nem létezik, a másik vége meg a katolikus temetőhöz vezetett. Széles utca volt sok paddal és fával, és az utca közepén volt egy piac. Hetente kétszer volt piac, kedden és csütörtökön. Ada nem volt csatornázva. A kútból húztunk vizet. Gondolom, ma már van vízvezeték, de nem tudom.

A katolikus templom mögött volt egy kis park rengeteg zölddel. Mi, gyerekek sokszor jártunk ide, de még akkor is ott találkoztunk, amikor már idősebbek voltunk, sokszor még este is ott beszélgettünk. Két mozi is volt. Először egy volt, aztán később, amikor bejöttek a magyarok 1941-ben [lásd: a Délvidék megszállása], lett még egy. Nem voltak mulatók, csak egy kávéház, aminek egy török volt a tulajdonosa. A kávéházban volt egy nagy terem, ott tartották a Purim-bálokat, és színházi előadásokat is tartottak.

Két hitközség volt Adán, és mindkettő ortodox volt. Az egyikhez egy kis zsinagóga tartozott, az nagyon vallásos volt. A nagyzsinagóga a mérsékelten vallásos hitközséget szolgálta, ahová mi is tartoztunk, de ez is ortodox volt. Voltak mikvék is Adán, de anyám soha nem ment el a mikvébe [Adán már 1790-ben alapítottak hitközséget. 1868-ban a hitközség az ortodox irányzathoz csatlakozott. Az 1892-ben választott Práger Jakab rabbi haszid irányban vezette a hitközséget, nyilván ezé a hitközségé volt a kisebbik zsinagóga (Magyar Zsidó Lexikon). – A szerk.].

A zsidó hitközség épülete kicsi volt. A nőszövetségnek volt két-három szobája, ahol a felnőtt nők összejártak, ez a WIZO volt. Abban az időben nem voltak foglalkozások gyerekeknek, de a Szimhát Tóra mindig nagyon élvezetes volt a zsinagógában. Ilyenkor táncoltak a Tórával, mindenütt virágok voltak, és minden gyerek eljött. Volt zsidó iskola Adán, de bezárták, mire elértem az iskoláskort. A tanítót Fischernek hívták, az iskola az ő házának volt egy része, később állami iskola lett belőle [Egy 1921-ben elfogadott törvény értelmében az egyházi iskolákat állami iskolává kellett alakítani. – A szerk.].

Nem emlékszem, mikor utaztam először vonaton, de amikor édesanyám családjához mentem látogatóba Óbecsére, mindig vonattal utaztam. Autóban valószínűleg az után ültem először, hogy férjhez mentem, akkor, amikor megvettük az első autónkat.

Nem emlékszem, hogy lett volna antiszemitizmus Adán a második világháború előtt. Fiatal lány voltam, soha nem tapasztaltam antiszemitizmust. És volt egy barátnőm, aki magyar volt; igaz, hogy miután a magyarok bejöttek Adára, az apja magyar nacionalista lett, de továbbra is jó viszonyban maradtunk.

Mivel Ada ortodox közösség volt, minden fiúnak volt bár micvója. Mi, lányok tanultunk héberül a háború előtt, de csak rövid ideig. Egy ügyvéd tudott héberül, és ő tanított minket. Az órákat csoportokban tartotta; nem voltak osztályok. Ez egy önkéntes dolog volt, nem kapott érte pénzt.

A polgári iskola után nem tanultam tovább, mert Adán nem volt semmilyen lehetőség, és ez közvetlenül a háború előtt volt már amúgy is. A háború után férjhez mentem, és háziasszony lettem. A férjem nem engedte, hogy dolgozzam, neveltem a fiunkat.

A szüleimnek kevés barátja volt, főleg a családdal jártak össze. Egész héten dolgoztak, nem volt sok idejük a barátokra, sokszor csupán pihentek. Időnként elmentek a zsidó hitközség központjába valamilyen előadásra.

A szomszédaink gójok voltak. Nagyon jóban voltunk a szabóval, a vezetékneve Vretcko volt. Megőrzött néhány dolgot, amit odaadtunk neki, mielőtt elvittek volna a koncentrációs táborba. A másik közvetlen szomszédunk egy ügyvéd volt, doktor Király, de vele nem voltunk olyan jó viszonyban. Tőle vettük a házunkat a háború alatt. Aztán ott volt szemben Stanulovic doktor: ő volt a falu orvosa. A háború után Újvidékre költözött, és az újvidéki orvosi kar professzora lett. Nála is volt néhány dolgunk; volt, amit visszaadott, és volt, amit nem.

A családból soha senki nem vett részt a politikában, és semmilyen pártnak vagy egyéb szervezetnek nem voltak tagjai. Csak anyám volt tagja a WIZO-nak.

Először akkor tapasztaltam antiszemitizmust Adán, amikor a magyarok bevonultak 1941-ben. 1944-ben apámat elvitték Auschwitzba. Pontosan Peszáhkor vitték el, arra nem emlékszem, hogy Peszáh elején vagy a végén [azaz még a tömeges deportálások megkezdése előtt, márciusban], de akkor vitték el. Az összes zsidó férfit összegyűjtötték Adán, csak egy maradt, a barátnőmnek, Herzl Borikának az apja. Hogy őt miért nem vitték el, nem tudom; később aztán őt is elvitték, azt hiszem, akkor, amikor bennünket is elvittek. Először egy raktárba vitték apámékat, másnap pedig átvitték őket [Bács]Topolyába, egy másik raktárba, ott pedig vagonokba rakták őket Auschwitz felé. Soha többé nem láttuk egyiküket sem [Bácstopolyán a magyarok nem sokkal a Délvidék megszállása után internálótábort állítottak föl politikaiaknak, ún. „legális” menekülteknek (akiket a hatóságok lajstromoztak), továbbá olyan magyar és hontalan zsidóknak, akik nem tudták megfelelőképpen igazolni magyar állampolgárságukat. A német megszállás után a tábort „az SS jelentősen kibővítette, és főképp zsidó túszok fogva tartására szolgált. Többségük a Délvidékről jött … Összesen 3000 zsidót tartottak fogva a táborban és deportáltak. Ebből a táborból került ki a mintegy 2000 »jó erőben lévő« zsidóból álló két első transzport egyike, melyet 1944. április 30-án [április 28-án?] irányítottak Auschwitzba”. 16 és 60 év közötti, kizárólag munkaképes zsidó férfit deportáltak (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, II. 52. oldal). – A szerk.].

Bennünket április huszonötödikén vittek el, egy hónappal az után, hogy elvitték apámat [először még Bácstopolyára] [Adán 1941-ben a lakosság 2,4%-a (326 fő) volt zsidó. „A Délvidék zsidóinak gettózása április 26-án kezdődött. … a Ferenc-csatornától a Martonosig nyúló területen élő zsidókat – Magyarkanizsa, Újvidék, Zenta és Zombor körzetét beleértve – április 26-án szedték össze, és ideiglenesen átszállították a Baján, Szabadkán és Szegeden létesített koncentrációs táborokba. … A Szegedre szállított délvidéki zsidó közösségek közé tartoztak Ada, Mohol, Szenttamás, Törökkanizsa és Zenta lakói. … Közvetlenül május 25. előtt, amikor Bajáról megkezdődtek a deportálások, sok Szegeden és Szabadkán koncentrált délvidéki zsidót, köztük az újvidéki zsidók zömét, szintén áthelyezték Bajára bevagonírozáshoz (Id. mű, II. 51–52. oldal). – A szerk.]. Először Szegedre vittek bennünket valami épületbe az ottani kis zsinagóga mellett. Ott körülbelül két hétig voltunk, aztán egy péntek este bejöttek, és kiabálni kezdtek: „Aki dolgozni akar, lépjen előre!” Valaki azt mondta nekünk: „Ne menjetek, bújjatok el, ez nem jó!” Akkor még nem tudtunk Auschwitzról!

Néhány nap múlva vagonokba tettek bennünket Baja felé. Nem maradtunk sokáig Baján. Vagonokban utaztunk tovább, nyolcvanan voltunk, körben ültünk sorokban, akinek volt hátizsákja, az arra ült. Szerencsére mi a vagon falánál ültünk, úgyhogy neki tudtunk dőlni. Nyolc nap múlva kinyitották a vagont. Azt kiabálták: „Aki elég fiatal, és akar dolgozni mezőgazdasági munkásként, jöjjön ki!” Anyám azt mondta: „Menjünk!” Leszálltunk, de a vagonban maradt apám két nővére, Beska a két lányával, Mirjámmal és Évával, Jolán néni és a[z apai] nagymamám, Minka. Mivel Éva nagyon kicsi volt, nagymama pedig nagyon öreg, mind az öten a vonaton maradtak. A vonat Auschwitzba ment tovább. Csak Mirjám élte túl.

Volt velünk egy kislány Szabadkáról, hogy hogy sikerült kicsempészniük, nem tudom. Nem volt több három- vagy négy évesnél. Túlélte a háborút, és Izraelbe ment. Vannak gyerekei. Hogyan nem vették észre a katonák, nem tudom, pedig átkutattak minket. Anyám még fiatal volt, negyven valamennyi, én tizenhat vagy tizenhét voltam. Miután leszálltunk a vonatról, hallottam, hogy vannak emberek Zomborról is. Elkezdtem keresni a nagybátyámat és a nagynénémet.

Bercike nagybátyám Óbecséről elment meglátogatni Jolika nagynénémet, Zomboron. Mivel Jolán egyedül élt, mert a férjét elvitték munkaszolgálatra Ukrajnába, a nagybátyám odament, hogy vele legyen. Az óbecsei vérengzés alatt Bercike bácsi Pesten bujkált, később meg, amikor visszatért, a nagynénémnél lakott. Emlékszem, kerestem őket, és a nevüket kiabáltam. És egyszer csak megjelentek. Ők is leszálltak a vonatról, így négyen voltunk, Bercike nagybátyám, Jolika nagynéném, anyám meg én.

Miután a katonák kiválasztottak, fogtuk a hátizsákunkat vagy amink volt, és Strasshofba vittek minket [Bajáról 5640 zsidót deportáltak Strasshofba, a szám azonban, mint Braham szerint a forrása is, bizonytalan. – A szerk.]. Volt néhány barakk tele poloskával. Valami borzalmas ételt kaptunk, dörgemüzének hívtuk, úgy nézett ki, mint a főtt krumplihéj [Valószínűleg helye válogatta, hol mit „tálaltak” dörgemüze néven: volt, ahol aprított marharépát (esetleg azonmód sárosan, kukacosan megfőzve), volt, ahol csalánlevest. – A szerk.]. Nem akartuk megenni, mert még volt abból, amit a hátizsákban vittünk magunkkal. Voltak, akik azt mondták, meg kéne ennünk, mert nem tudjuk, még min kell keresztülmennünk: igazuk volt. Néha mi, fiatalok összejöttünk kint esténként. Elég sokáig maradtunk Strasshofban, aztán Gessendorfba vittek minket, ami szintén tábor volt. Itt mezőgazdasági munkára jelöltek ki bennünket. Aztán Feldsbergbe küldtek, ami az osztrák–cseh határon volt akkor. Ott sokáig maradtunk. Aztán vagonokba raktak minket Theresienstadt felé, de mivel az angolok már odaértek, egy kis faluban maradtunk egy tanyán. Itt az oroszok szabadítottak fel minket 1945 májusában.

Így a felszabadulás idején valahol Ausztriában voltam. Először Znainba [Ma: Znojmo, Csehországban, Dél-Morvaországban van, az osztrák–cseh határon. – A szerk.] kerültünk, ahol láttam egy sovány, borotvált fejű lányt az állomáson; a katonák, akik vigyáztak ránk, azt mondogatták, hogy mi még örülhetünk, mert ennél rosszabb is volt. Akkor tudtam meg, hogy léteztek koncentrációs táborok. Znainban egy lakásban szállásoltak el minket, a lakók valószínűleg elmenekültek, nem tudom. Egy ideig ott maradtunk

Továbbra is együtt voltunk, Bercike nagybátyám, Jolika nagynéném, anyám és én. Hazafelé rozzant vonatokkal jöttünk, egy darabig a vonat tetején is ültünk. Később aztán átültünk egy vagonba, amelyiknek minden ablaka ki volt törve. Pesten leszálltunk a vonatról, fölhívtuk telefonon Sándor nagybátyámat, anyám testvérét, hogy megmondjuk, Pesten vagyunk. Ő eljött értünk, villamosra ültünk, és elmentünk hozzá. Nála maradtunk két vagy három hétig, amíg összeszedtük magunkat.

Még a vonaton találkoztunk egy nagyon sovány emberrel, Auschwitzból jött. Anyám szerint a férfi azt mondta, együtt volt az apámmal. Apám szemüveges volt. Azt mondta, összetörték a szemüvegét, úgyhogy alig látott. Valószínűleg tífuszos lett, és néhány nappal a felszabadulás előtt halt meg. Négy rokonomat ölték meg az óbecsei vérengzés alatt, a nagyanyámat, két nagybátyámat és egy nagynénémet, és tizenöt rokonomat ölték meg Auschwitzban.

Sándor nagybátyám orvos volt. Amikor elvégezte az orvosi egyetemet, érdemes volt magyarosítani a nevét. Így lett Kővári. Doktor Kővári Sándornak hívták. A háború alatt Budapesten maradt, mert a szomszédja, egy magyar ezredes, akit ő kezelt, bújtatta. Hálából bújtatta, és így megmentette a nagybátyám életét.

Amikor visszatértünk Adára, nem volt hol laknunk. A házunk, amit a magyar szomszédunktól, Király ügyvédtől vettünk, másoké volt. A háború alatt vettük a házat, ki is fizettük, de ez a szomszéd soha nem íratta ránk a tulajdonjogot. Biztos azt gondolta, soha nem térünk vissza, és újra eladta a házat egy másik szomszédnak.

Egy zsidó ember fogadott be minket, akinek volt háza. Az egész házat kiadta nekünk, nem tudom, hogy ő hol lakott. [Neuberger] Aliz unokahúgom és az anyja is visszajött, ők is odaköltöztek. Nekik volt egy szobájuk, anyámnak és nekem egy másik, meg volt egy konyha. Így éltünk, amíg nagy nehézségek árán vissza nem szereztük a házunkat, mert amit az ügyvéd csinált, az nem volt törvényes. Volt egy per, és visszakaptuk a házat.

Az adaiak elfogadtak bennünket; volt, aki magyarázkodott, volt, aki nem, és volt, aki sajnált bennünket. Emlékszem, amikor elvittek minket, az egyik szomszéd ott állt szemben az utcán, a templomnál, és nevetett. Már nem emlékszem a nő nevére. Voltak, akik örültek, hogy visznek minket, zsidókat.

Újra megnyitottuk a boltot. A bolt ugyan üres volt, de szerencsére a raktárhoz senki nem nyúlt. Anyám, [Friedman] Mirjám unokahúgom és jómagam vezettük az üzletet. Mirjám eleinte [Neuberger] Dezső nagybátyámnál lakott, de miután visszaszereztük a házat, anyám hívta, hogy lakjon velünk. Körülbelül egy évvel később a privát üzleteket be kellett zárni, eladtunk mindent, és abból a pénzből éltünk.

A háború után Jolika nagynéném visszatért Zomborra, és abban a házban bérelt egy szobát, ahol a háború előtt lakott a férjével. Kezdetben a férje bőrdíszműves üzletét vitte tovább. Alkalmazott valakit, aki segített neki mindenben. Egy év múlva a kormány rendelete alapján nem lehetett tovább megtartani a magántulajdont. Jolika ügyesen, még időben el tudta adni a boltot.

Ezzel egy időben Bernát bácsikám eladta az óbecsei házát, anyám pedig az adai házunkat, és hárman vettek egy házat Újvidéken. Ez az a ház, ahol a férjemmel a mai napig is lakom. A bácsikám soha nem volt nős, és se a nagynéném, se az anyám nem ment férjhez újra.

A férjem, Schosberger Pál 1920-ban született, Budapesten. Néhány évvel születése után Újvidékre költöztek, mert az apja újvidéki volt. (Az édesanyja pesti volt.) A férjem gépészmérnök. Ezenkívül információt gyűjtött az újvidéki és vajdasági zsidóságról, és a holokauszt alatt itt elpusztult áldozatok nevét is gyűjtötte. Több könyve is megjelent a vajdasági zsidó hitközség történetéről.

A férjemmel a háború után ismerkedtem meg. Egy barátnőm, Jelena Iculin mutatott be minket egymásnak; pontosabban Jelena egy barátnőmnek a nővére volt. Jelena ma Zágrábban él. Pál Nišben volt katona, és Jelena is Nišben lakott. Jó barátok voltak. Belgrádban találkoztunk. A nagybátyámmal mentem el az első találkozónkra, akkoriban ez így volt, a régi módi szerint nem mehettem volna egyedül. A Moszkva kávéházban találkoztunk (ez még ma is megvan Belgrád központjában). Pál akkoriban katonatiszt volt.

Két-három hónap múlva összeházasodtunk. Adán volt az esküvőnk 1948. május kilencedikén. Polgári és egyházi esküvőnk is volt. A vallásos esküvőt a házunk hátsó udvarában tartottuk, hüpe alatt [lásd: házasság, esküvői szertartás], a polgári esküvő a városházán volt.

Az esküvő után Újvidékre jöttünk nászútra, és jó pár napig maradtunk. A férjemet áthelyezték Szerbiába, kilenc hónapig laktunk egy kis szerbiai faluban, úgy hívták, Kucajna. Később áthelyezték Újvidékre. Először sikerült visszaszereznünk a Karadzic utcai háznak, ami valaha az övék volt, a negyedét – két szobát, egy fürdőszobát és egy külön vécét. A fürdőszoba elég romos állapotban volt. Abban az időben nem volt vízvezeték, csak később kapcsolódtunk rá. Egy idő múlva visszakaptuk a ház teljes egyik felét, aztán később az egész házat.

Én ki akartam vándorolni Izraelbe, de se az anyám, se a nagynéném nem akart, mert Bercike nagybátyám beteg lett. Nem akarták itt hagyni. Aztán 1948-ban férjhez mentem. A férjem hivatásos katona volt, folyton azt mondogatta, úgysem engednék el. Ha eléggé próbálta volna, biztosan elengedték volna. Az összes barátom kivándorolt Izraelbe 1948-ban. Csak én maradtam itt.

1950 januárjában megszületett a fiam, Josip. Soha nem titkoltuk a zsidó származásunkat, úgyhogy ő is zsidó szellemben nevelkedett. A kórházban volt a britje [lásd: körülmetélés], nem volt más lehetőség. Bár micvója nem volt, mert Újvidéken nem volt senki, aki a gyerekeket tanítsa. A barátai zsidók voltak. Minden téli és nyári szünetben összejárt velük. Később tovább tanult, gépészmérnöki diplomája van, meg még egy közgazdaságból is. Itt tanult az újvidéki egyetemen.

Amíg a fiam kicsi volt, együtt jártunk nyaralni. Gyakran mentünk Opatijába és Biogradba Aliz unokahúgomhoz. Tíz évig Petrovacba jártunk, mert a férjem a Postánál dolgozott, és ott volt üdülőjük. Az üdülő megsemmisült az 1966-os földrengésben.

Minden ünnepen elmentünk a zsinagógába vagy a zsidó hitközség központjába; sábeszre ma is gyújtok gyertyát. Jom Kipurkor mindig böjtölök. Amíg volt kóser mészárszék, kóser húst vásároltunk, de ez még a második világháború előtt volt. Otthon soha nem tartottuk a nem zsidó ünnepeket.

Két unokám van, Eli és Dina. Dina még tanul, és közben a bátyja cégénél dolgozik. Nagyon aktív a zsidó hitközségnél, a nagyapja nyomdokaiba lép. Eli üzletember, saját cége van; nagykereskedő. 2002-ben nősült meg, és még abban az évben megszületett a fia, a dédunokám.

Jó életünk volt a kommunizmus alatt, annak ellenére, hogy nem voltunk párttagok. Azért mondhatom, hogy jól éltünk, mert a férjem tiszt volt, és a katonaságtól kapott élelmiszert meg egyebeket. Sokan voltak, akiknek nem volt mit enniük.

Megengedhettük magunknak, hogy télen és nyáron is üdüljünk. Biztos vagyok benne, hogy volt antiszemitizmus, de tényleg nem éreztem soha. Inkább azt mondanám, Izrael-ellenességet éreztünk. Ami az országunk Izraellel kapcsolatos politikáját illeti, mi voltunk az elsők, akik megszüntették a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Ez 1967-ben volt, az izraeli hatnapos háború alatt. Az biztos, hogy ez nem volt valami kellemes nekünk, zsidóknak. Mindenesetre Tito ezt így akarta, úgyhogy így történt. Ez alatt az idő alatt nem tudtuk tartani a kapcsolatot az izraeli rokonainkkal és barátainkkal. Nem is telefonálhattunk nekik.

A kommunizmus bukása után nem sok változott. Soha nem politizáltunk, úgyhogy a változások nem nagyon érintettek bennünket. Sokan közülünk újra a zsidó hitközség tagjai lettek.

Először 1972-ben jártam Izraelben. Sok barátommal találkoztam, akiket már nagyon régen nem láttam. Nagy ünnep volt ez nekem. Meglátogattam Mirjám unokahúgomat is, ő 1949-ben vándorolt ki Izraelbe. Meglátogattuk a férjem unokaöccsét is [Schosberger Egont], aki Azurban lakott, és 1995-ben halt meg.

Meglátogattam Hanna barátnőmet is, mindig ő volt a legjobb barátnőm. Ez után minden negyedik évben mentünk. 1976-ban a férjem szervezett egy utat Izraelbe, ez egy hetvenfős csoport volt a jugoszláviai zsidó hitközségek tagjaiból. A kormány valahonnan tudomást szerzett róla, és aznap, amikor indulnunk kellett volna, megjelentek nálunk, és elvették az útlevelünket. Néhány nappal később visszaadták, és bocsánatot kértek, amiért elvették. Úgyhogy még aznap elutaztunk Athénba és onnan Izraelbe, és csatlakoztunk a csoporthoz. Utoljára 1992-ben voltam Izraelben.

Rendszeresen járunk a zsidó hitközség központjába. Hétfőnként teadélután van, amin főleg az idősebb generáció vesz részt. A középgenerációt túlságosan lefoglalja a munkája, nincs szabadidejük, meg aztán olyanok is vannak, akiket egyáltalán nem érdekel az ilyesmi, a fiataloknak pedig megvan a maguk időbeosztása. Kapunk anyagi támogatást a Claims Conference-től.

Életrajz

Schosberger Pál nyugdíjas építésvezető, emellett azonban egész életében azon dolgozott, hogy információt gyűjtsön a zsidókról és életükről a Vajdaságban, ott, ahol élete nagy részét töltötte. A második világháborúban sok családtagját elveszítette. A háború után fölismerte, hogyha szeretné megőrizni mindazoknak az emlékét és örökségét, akiket elveszített, kemény munka vár rá. Ezért éveken át gyűjtötte az információkat a családjáról, és mind a mai napig igyekszik újabb adatokat találni. Ez az ő öröksége fiának, unokáinak és dédunokájának. Feleségével, Ágnessel él a város központjában. A városnak ezt a részét főként zsidók lakták, de ma itt találhatók a főbb boltok és kávézók. A nappalijukban ülünk, ahol rengeteg a zsidó dísztárgy, amelyek közül jó néhány a családé volt, és a háború után találták meg őket újra.

A Schosberger család Schossbergből, vagyis Sasvárról [Nyitra vm.] származik. Erre a környékre a tizenhetedik században jöttünk III. Károly hírhedt 1726-os törvénye, a Familiantengesetze után [lásd: Családalapítási rendelet] [Ezek szerint a család valójában a tizennyolcadik század során került a Felvidéktől a délvidékre. – A szerk.]. A családunk már kilenc generáció óta Újvidéken él, beleszámítva a dédunokámat, Filipet is.

Az első információ a családomról ükapámról, Schosberger Ábrahámról van, aki 1779-ben született. Nem tudom, hogy hívták a szüleit, de úgy gondolom, ők is Újvidéken éltek. Az 1808-as népszámlálásnál Ábrahámot kiskereskedőként (latinul: sacarisus) jegyezték be, akkoriban így nevezték a házalókat. Ábrahám felesége, Feith Fáni Bugyiról való [Bugyi – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1891-ben 2900, 1910-ben 3500, 1920-ban 3600 lakossal. – A szerk.]. Érdekes, hogy a két család között (Schosberger és Feith) négy generáción át kötöttek házasságot. Ábrahám és Fáni gyerekei Móric, Nátán, Lázár és Cili.

A szabadságharc alatt, Újvidék 1849. június másodikai megtámadásakor egy gránát eltalálta azt a házat, ahol Ábrahám lakott, és végzett vele. Minthogy akkor Ábrahámot nem tudták temetőben eltemetni, a családja beletette egy mosóteknőbe, és a fás csűrben temette el. Fáni ükanyám a családjával együtt Bugyira menekült a szüleihez, és ott maradt körülbelül egy évig. Amikor aztán a család visszatért Újvidékre, a néhai Ábrahámot exhumálták, és eltemették az újvidéki zsidó temetőben. A sírkövén egy kancsó van, a levita nemzetséghez való tartozása jelképeként [A leviták, Lévi törzsének tagjai a mózesi törvény szerint nem kaptak földet, de ők látták el az ókori Izraelben az adminiszt­ratív feladatokat, továbbá a Szentély (Templom) körüli szolgálatot: Áron papi leszármazottai (kohének) végezték az áldozati szertartást, a többi levita pedig énekesként, zenészként és kiszolgáló személyzetként működött. Ma már csak jelképes szerepük van a vallásban: közvetlenül a pap után hívják föl őket a Tórához, és ők mossák meg a papok kezét a papi áldás előtt. A sírköveken kancsó jelöli a léviták sírhelyét. – A szerk.].

Dédapámat apai ágon Schosberger Móricnak (Mór, Mózes-Leb) hívták. 1822-ben született, Újvidéken, de vannak olyan dokumentumok, amelyek szerint 1828-ban. Apja [Ábrahám] halála [1849] után Móric Bugyira ment, és ott maradt három évig. Nem sokkal Bugyira való megérkezése után megismerkedett Feith Rozáliával, akit 1850 májusában feleségül vett. Miután visszatért Újvidékre, Móric kereskedő lett, és az 1875–1880-as adókönyvekből megtudtam, hogy adót és különadót is fizetett. Újvidéken halt meg 1896. november tizedikén, és az újvidéki zsidó temetőben temették el.

Van róla dokumentum, hogy Schosberger Rozáliának [Schosberger Móricné Feith Rozáliának, az apai dédmamának] volt egy törvényes gyermeke, a gyermek nevét azonban nem jegyezték be, de valószínűleg Rozáliának hívták, mivel ő született Bugyin 1853-ban. A gyerekeik Regina, Rozália, érdekes, hogy a lányt ugyanúgy hívják, mint az anyját, hiszen ez a névadási szokás nem gyakori a zsidóknál [lásd: névadás], Adolf, Fülöp, Leopold, Flóra és Gizella. Két halva született gyermekük is volt (1868 és 1869).

Móric aktív volt a zsidó körökben, azaz különböző szervezetekben. Benne volt a Hevra Kadisa vezetőségében 1885–1888 között, a neve szerepel a tisztségviselők között. Nem tudom, mennyire voltak vallásosak, Újvidék soha nem volt olyan vallásos, mint más helyek, Péterréve vagy Petrőc például [Mindkét település Bács-Bodrog vm.-ben lévő nagyközség volt, Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz kerültek. – A szerk.]. Ezek voltak a nagyon vallásos helyek ezen a környéken. De azért jártak zsinagógába, megvolt a saját helyük, és szerintem minden zsidó ünnepről megemlékeztek. Ugyanúgy öltözködtek, mint mások Újvidéken, azt tudom, hogy a dédapámnak volt szakálla, de nem volt pajesza. Móricnak volt két öccse, Nátán (róla csak ennyit tudok) és Lázár, aki 1830-ban született, meg egy húga, Cili, aki 1837-ben született.

Dédanyám, Feith Rozália 1829-ben született Bugyin. Az ő szüleiről nem sokat tudok, csupán annyit, hogy az apját Feith Józsefnek hívták, és hogy 1804 körül született. A lányánál tett egyik látogatása során megbetegedett, tüdőgyulladást kapott, és Újvidéken halt meg, 1874-ben. Akkor körülbelül hetven éves volt. Rozália 1904. március tizenegyedikén halt meg, szintén Újvidéken. Voltak testvérei, de nagyon keveset tudok róluk. Bugyin éltek. Fülöp volt a legidősebb, ő 1831-ben született, Ignác 1834-ben, Márk 1840-ben és Áron, a legfiatalabb testvér 1844-ben.

Nagyapám [Schosberger Adolf] testvére, Schosberger Fülöp Újvidéken született, 1859-ben. Mozgássérült volt, az egyik lába rövidebb volt; emlékszem, meg volt kicsit emelve a cipője. Sérült volta miatt Adolf nagyapa védelmét élvezte, később pedig az egész család támogatását. Ötvösnek és órásnak tanult. A Gajeva utca 5. számban élt és dolgozott, ami a város központjában van, ahol főleg zsidók laktak. Ebben a lakásban négy szoba volt, amiből az egyiket műhelynek használta, ott javította az órákat. 1885-ben feleségül vette Keller Jankát, aki Conopljáról származott [Csonopla (Csonoplya) – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1891-ben 5100 német, magyar és szerb, 1910-ben 4500 német és magyar lakossal, 1920-ban 4800 lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Mindig is beteges volt. 1905-ben született egy fiuk, Kis Marci. Janka sajnos fiatalon elhunyt, 1919-ben; az újvidéki zsidó temetőben temették el. Fülöp újraházasodott, és Kohn Reginát vette el (akit mi Fanni néninek hívtunk). Fannit 1944-ben Auschwitzba deportálták, és nem jött vissza.

Kis Marci elvégezte a gimnáziumot, és belépett a ‘Schosberger Adolf’ céghez. Lelkiismeretes, rendes fiatalember volt. Aktívan részt vett a Juda Makkabi sportklubban [lásd: Makkabi Jugoszláviában], ahol aztán titkár lett. 1937-ben feleségül vette Holländer Blankát (születetett 1915-ben). Blanka egy állatorvosnak, Holländer Móricnak volt a lánya. Egy évvel később született egy lányuk, Judit. Az 1942. január huszonharmadiki vérengzés [lásd: újvidéki vérengzés] során mindannyian elpusztultak, kivéve Holländer mamát. Holländer mama ott volt az esküvőmön; később kiment a fivére után Amerikába, és ott is halt meg.

Apai nagyapámat Schosberger Adolfnak hívták; 1855-ben született Palánkán [Bács-Bodrog vm.]. Nem világos számomra, miért ott született, valószínűleg a bombázások után [Az 1849. évi eseményekre utal. – A szerk.] nehéz volt az élet Újvidéken, úgyhogy a család erre a környékbeli helyre költözött egy kis időre [miután visszatértek Bugyiról], aztán visszatért Újvidékre.

Adolf nagyapa feleségül vette Feith Gizellát Bugyiról, 1888 körül; ez volt a fiatalemberek harmadik generációja a Schosberger családban, akik a Feith család lányaival házasodtak. A Futoska utca 28. szám alatt laktak, szemben a zsinagógával [Ma Zsidó utca, Újvidék központjában. – A szerk.]. A ház doktor Rudolf Grubi háza volt, aki közismert zsidó orvos volt Újvidéken. A ház emeletes volt; ő lakott az emeleten, mi pedig az egész földszintet elfoglaltuk a jobb oldalon, az utca felé. Rengeteg szobánk volt, azt hiszem, négy vagy öt. Fürdőszoba nem volt; abban az időben Újvidéken nem volt vezetékes víz, de a hálószobában volt egy fülkeféleség márvány csempével, porcelán lavórral és egy kancsóval, itt mosakodtunk meg reggelente. A vécé a hallból nyílt, de ott sem volt folyóvíz. Voltak cselédek a háznál, volt egy asszony, aki a nagyanyámnak segített, és voltak férfi alkalmazottak, akik a nagyapám vállalatának raktáraiban dolgoztak. Érdekes, hogy bár a nagyapám és nagyanyám anyanyelve a magyar volt, az üzleti könyveket németül vezették, nem tudom, miért, de így volt. De az itteni emberek általában szerbül és magyarul beszéltek.

Adolf nagyapa – felmenőihez hasonlóan – üzletember volt, de könyvelőként kezdte. Állítólag saját irodája volt 1896 körül a Wilson téren [Ahol ma a főposta van. – A szerk.], 1904-ben pedig megalapította saját üzletét, amit úgy hívtak, hogy Schosberger Adolf bizományi ügynöksége. A cég hosszú ideig ott volt a Futoska utca 28-ban volt, ahol laktak is. Ahogy a gyerekek befejezték az iskolát, beálltak apjuk cégéhez dolgozni. A saját üzletén kívül Adolf nagyapa társ volt Fülöp ötvös- és órásüzletében is. Az üzletben társ volt a sógoruk, Krausz Sámuel (Gizella húguk férje) .

Apám anyja, [Feith] Gizella csendes asszony volt. Bugyin született 1868-ban; apját Fülöpnek, anyját Pepinek hívták. Az esküvő után Újvidékre költözött, és vezette a háztartást. Nem ismertem a testvéreit. Nagyapámnak és nagyanyámnak három fia volt, József, Jenő (Eugén) és Martin, meg egy lánya, Paula. Gizella nagymamát és lányát, Paulát 1944. április huszonhatodikán Auschwitzba deportálták; ahonnan nem tértek vissza [1944. április 26-án a délvidéki zsidók gettóba tömörítése kezdődött meg. Auschwitzba deportálásuk – átmeneti szabadkai, majd bajai gettó után – májusban történt meg. – A szerk.].

1924. május tizenötödikén, amikor a cég teljes gőzzel működött, nagyapám belépett az irodájába, ahol az alkalmazottak éppen az iratszekrényeket tették át valahová. Segíteni akart a cipekedésben, és amint nekikezdett volna, holtan esett össze. Az újvidéki zsidó temetőben temették el, a családi kriptában. Én voltam az egyetlen unoka a temetésen; négy éves voltam akkor. Emlékszem, hogy a cég egyik alkalmazottja vitt el a temetésre a kocsiján. A temetési menet a házunktól indult, volt egy lovas kocsi, a rabbi gyalog jött a temetőbe; ugyanabba a zsidó temetőbe, amit ma is használnak. Érdekes, hogy Paula néni második férje, Hochberg Jakab valójában kohen volt, a kohaniták pedig nem léphetnek be a temetőbe, ezért a kripta mellett lebontották a kerítés egy részét, és ő így nézte végig a temetést, kintről [A kohének – papok, Áron főpap leszármazottai – vezették a Templom fennállása idején az áldozatok bemutatását. Ma csupán az a szerepük a szertartásokban, hogy elmondják a papi áldást, és őket hívják föl elsőként a Tórához. De ma is be kell tartaniuk néhány, még a Templom fennállása idején, a papi méltóság védelmére megállapított szabályt: a kohén nem vehet feleségül sem elvált asszonyt, sem olyat, aki csak áttért a zsidó hitre; nem érinthet holtat, sőt nem is kerülhet holttest közelségébe, nem is tartózkodhat egy fedél alatt egy halottal. – A szerk.].

Adolf nagyapa halála után fivérei vették át a cég irányítását, ami ekkor még ugyanazon a helyen volt. A cég csak 1927-ben költözött át egy új épületbe, ami a Karadzic utcában volt. Ez a ház ma is a család tulajdonában van. Új irodák voltak, egy raktár és lakások is. Gizella nagyanyám haláláig ott lakott.

A Hevra Kadisánál megjelenik Adolf nagyapa neve 1891-ben mint az igazgatótanács tagja, a zsidó hitközségben pedig 1907-től egészen haláláig aktív volt, ő intézte a vallási és zsinagógával kapcsolatos ügyeket. 1923-ban Grüner Bernát székesfehérvári kántorral kellett tárgyalnia, és fölkérnie, hogy jöjjön el Újvidékre főkántornak. Mivel nagyapám hirtelen halt meg 1924-ben, utódainak nem sikerült Grüner kántort Újvidékre hozniuk, mert végül Zágrábba ment. Érdekes, hogy Grüner kántor unokája, Mirjám, Josip fiamhoz ment feleségül, és 1973-ban Újvidékre költözött. A mai zsinagóga középső bejárata fölött van egy felirat: Schosberger Adolf és Gizella [Schosberger Adolf felesége, szül. Feith Gizella]] neve szerepel az adományozók nevei között, akik támogatták a zsinagóga építtetését.

Tudom, hogy az ünnepeket megtartották, és szombatonként nagyanyám gyakran maga köré gyűjtötte az összes unokát sóletre a Karadzic utcai házunkba. Mindannyian a hátsó szobában ültünk; volt egy nagy ovális asztal, csak Hochberg Iván (apám húgának, Paulának és Hochberg Jakabnak a fia) nem ebédelt, csupán nézte, mert apja szerint a nagymama konyhája nem volt elég kóser. Az én kedvenc menüm a sólet volt sült libával és mellé birsalmakompóttal és utána valami süteménnyel desszertnek.

Apám nagyobbik öccse, Jenő (Eugén) 1891-ben született. Kereskedelmi iskolát végzett. Az első világháborúban az olasz fronton volt, ahol repesztalálat érte. Egy ideig nem tudott beszélni, de fölépült, és az orosz frontra küldték, ahol háborús kitüntetést kapott bátorságáért. Törzsőrmesteri rangja volt. Irkutszkban volt hadifogságban. Miután hazatért, újra beállt a céghez, és 1922-ben feleségül vette Fürst Lilit, aki 1903-ban született, és 1954-ben halt  meg. Két lányuk volt: Mira és Vera. Mira 1923-ban született, ma Párizsban él. Van egy lánya, Claire és egy unokája, Julien. Két doktorátusa van, az egyik pszichológiából, a másik pedagógiából; most már nyugdíjas. A húga, Vera 1927-ben született. Híres zongorista volt Újvidéken és zongoratanár. Soha nem ment férjhez. 1972-ben halt meg.

Jenő vezette a Schosberger Adolf céget. Jenőnek érdekeltsége volt egy építkezési cégben is. A megszállás alatt Pestre költözött a családjával, és épített egy kétszintes házat. A Kasztner-vonaton a családjával Bergen-Belsenbe vitték, ahonnan Svájcba mentek, és túlélték a háborút. A háború után visszatért Újvidékre, és különböző cégeknél dolgozott haláláig.

Apám kisebbik öccse, Martin 1897-ben született. Löwenberg Herminát (1901) vette el feleségül. Martin szintén a családi cégnél dolgozott. Amikor elkezdődött a második világháború, Martint munkaszolgálatra vitték, és 1943-ban, Ukrajnában elpusztult. Felesége betegségben halt meg Budapesten, 1943-ban. Volt egy fiuk, Jenő, aki 1924-ben született, Újvidéken. Jenő 1948-ban kivándorolt Izraelbe a feleségével, Lackó Verával. Izraelben vámterületen dolgozott, utána pedig egy ideig az amerikai nagykövetségen. Két gyereke van, Eliézer és Ofra, és öt unokája. Jenő 1995-ben halt meg, Izraelben.

Apám nővére, Paula a Karadzic utcában lakott Gizella nagymamával és a családjával. Paula első férje, Goldstein Emánuel 1918-ban elhunyt betegségben. A második férjét Hochberg Jakabnak hívták, mi Jaksi bácsinak neveztük. Négy gyerekük volt: György, Iván, Kornélia (Nusika) és Gréta. György nagyon fiatalon meghalt. A rokonainál volt látogatóban, Temerinben, skarlátos lett, és meghalt. Nagyon jóképű fiú volt. Iván nem jött vissza a holokausztból; Gréta és Nusika Budapesten élt. Gréta már meghalt; Nusika most is Budapesten él. Paula nénit és Jakabot Auschwitzban gyilkolták meg.

Anyai nagyapámat Feith Gábornak hívták. A családjának rengeteg földje volt Bugyiban, de nagyon sok volt a gyerek is. Nagyapám nem akart a család terhére lenni, úgyhogy felment Budapestre. Építőmesternek tanult.  

Nagyon gazdag ember volt; harminchét háza volt, autója és egy lovas kocsija, amit szállításra használt. Gábor nagyapa a rákospalotai zsidó hitközség elnöke volt, ami ortodox hitközség volt. Épített ott egy zsinagógát a fiával, Miksával. A zsinagóga ma is áll, könyvtárként használják [Föltehetően a Régi Fóti út 77. szám alatti zsinagógaépületről van szó, amely 1927-ben épült, s amely ma az Országos Széchenyi Könyvtár raktára és műhelye. Egyébként Feith Gábor építette 1912-ben a rákospalotai Vigadó épületét is. – A szerk.].

Nagyon szerettem Gábor nagyapához látogatóba menni. Amikor gyerek voltam, mindig magával vitt az építkezésekre. Eleinte az autójával mentünk, amit később valami miatt eladott. Emlékszem, egy nagy Fiat volt, aminek kívül volt a sebességváltója. Többnyire akkor mentünk az építkezésre, amikor az alkalmazottak reggeliztek. Nekem ez nagyon tetszett, és mindig velük akartam enni. Odaültem közéjük, ők pedig megkínáltak az ennivalójukból. Később nagyanyám egy kistáskába csomagolt nekem kenyeret, kóser szalámit és uborkát, én szalonnát is akartam, de ő nem adott.

Gábor nagyapa feleségét Szidóniának hívták, mi Szidinek becéztük. Ő Weiner lány volt. Az irodában segített mindenféle adminisztratív munkában. Míg ő az irodában dolgozott, nagyapám egyéb tennivalóit intézte az irodán kívül. Egy nagy, hat- vagy hétszobás házban laktak. Ha jól emlékszem, két cselédjük volt és egy kocsisuk. Az üzletben is voltak alkalmazottaik, így nagyanyámnak nem volt más dolga, mint a konyhai munkát felügyelni, mert a házban minden szigorúan kóser volt. Öt gyerekük volt: Pál, Miska, Paula, Beska és Mancika.

Emlékszem a gyerekkoromból a széderre Szidi nagyanyámnál. Mindig hozzájuk mentünk, Rákospalotára. Általában anyámmal és az öcsémmel mentem, apám csak ritkán jött velünk. Az egyik szobában volt egy nagy kredenc, ahol a peszáhi edényeket tartották. Természetesen ezeket az edényeket csak Peszáhkor használták. A szédert egy nagy szobában tartották, az ebédlőben, és az egész család összegyűlt ilyenkor. Nagyapa vezette a szédert. Elrejtették az afikóment is, úgyhogy mi, gyerekek aztán az egész házban kereshettük. A Chád gádjá dalocskával, ami egy kecskéről szól, fejeztük be az ünnepi vacsorát. Általában én mondtam a má nistánát, és az öcsém, Dodika meg az unokatestvérem, Jancsika keresték az afikóment.

Édesanyámnak volt egy fivére, Pál; anyám azt mondta, hogy nagyon okos volt. Arról volt híres, hogy keresztrejtvényeket és találós kérdéseket fejtett meg, és mindenféle díjakat is nyert. Egy nap azonban agyhártyagyulladást kapott; valószínűleg agydaganata volt, de erről semmit nem tudok. Középiskolás korában halt meg; tizenhét vagy tizennyolc éves volt. A rákospalotai új temetőben temették el; sok évvel ezelőtt ellátogattam a sírjához. Utána neveztek el engem Pálnak.

Mihály, anyám másik fivére, vagy Miska bácsi, ahogy én neveztem, gimnáziumba járt, és három szakon végzett: mérnöki iskolát, építészeti iskolát és közgazdasági iskolát, háromszoros mérnök volt [A Közgazdaságtudományi Kart csak az 1934/35-ös tanévtől tagozták be a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetembe, de csak nem sokkal előtte, 1920-ban állították föl. Addig a felső kereskedelmi iskolákban lehetett kereskedelmi jellegű (középfokú) tanulmányokat végezni, ill. a Budapesti Kereskedelmi Akadémián, amely kétéves képzési idővel tulajdonképpen az ország első gazdasági-kereskedelmi főiskolája volt. Életkoránál fogva a nagybácsi inkább ezek valamelyikében tanulhatott közgazdaságot, nem a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. – A szerk.]. Volt egy törvénytelen lánya, Ella. Ella anyja nővér volt, akivel Miska bácsi az első világháborúban ismerkedett meg. Amikor nagyanyám tudomására jutott a gyerek születése, elvette az anyjától, hazahozta, és odaadta egy rokonának, egy tanárnak, akiknek nem lehetett gyerekük, hogy neveljék föl Ellát. Fölnevelték, és amikor felnőtt, akkor tudta meg, hogy Miska bácsi az igazi apja. Ella később férjhez ment, és Spanyolországban élt.

Miska bácsi aztán megházasodott. A feleségét Antóniának hívták, de mi Tóni néninek hívtuk. Éppen akkor halt meg Tóni néni, amikor látogatóban voltam Budapesten, 1956-ban. Később Miska bácsi feleségül vette Tóni néni barátnőjét, akit Annának hívtak. Nem sokkal ezután Anna beteg lett, és élete hátralévő részét ágyhoz kötve töltötte. Miska bácsi 1975-ben halt meg, nyolcvanöt éves korában.

Anyám egyik húga, Beska egy Lukács Rudolf nevű bankárhoz ment feleségül, akinek saját bankja volt, igazán gondtalan életet éltek. Budapesten laktak egy nagy lakásban. Beska néni Auschwitzban pusztult el; a férje rákban halt meg, még mielőtt elkezdődött a háború. Két fiuk volt, Pista és Jancsika. Pista már meghalt, de még ott volt Josip fiam esküvőjén. Jancsika Kanadában van, de nem tudom, mi van vele, sajnos nem ír.

A másik húg, Mancika volt a legkevésbé vonzó a lányok közül. Orvostudományt tanult, de az anatómiaórákon mindig elájult, úgyhogy fölhagyott a tanulmányaival. Nem volt végzettsége. Hajnal Ervinhez ment feleségül, aki finom úriember volt. Emellett még nagyon vallásos is volt; minden reggel felvette a tfilint. A műszaki könyveken kívül csak vallásos könyveket olvasott. Ervin építőmérnök volt, és vasútnál dolgozott. A háború alatt végig a vasutaknál volt, nem vitték el, nem is internálták, amit így utólag nem is igazán értek. Mancika néninek nem voltak gyerekei. Mindketten túlélték a második világháborút; Ervin bácsi rákban halt meg, 1956-ban. Mancika néhány évvel fivére, Miska bácsi után halt meg.

Mancikának és Ervinnek volt egy története. A lakásukban volt egy hivatalos telefonvonal, mert Ervin a Vasúti és Közlekedési Minisztérium tanácsadójaként dolgozott. Egyik nap hazaszólt, hogy néhány napig nem jön haza. Mancika néni nem tudta, mit tegyen. Amikor pár nap múlva hazajött, megkérdezte tőle, „Na, hol voltál?”, mire Ervin azt felelte, „Ne is kérdezd, Berlinben voltam, Horthy kormányzó vonatát kísértem Berlinig”. Egy rendőrfelügyelő, egy mérnök és ő mint vasútépítő mérnök felügyelték a vonatot, hogy minden rendben legyen útközben.

Anyám családja vallásos volt. Szombaton gyertyát gyújtottak [lásd: gyertyagyújtás], az ünnepeken elmentek a zsinagógába, a konyhájuk kóser volt. Nagyapám nem viselt kipát az utcán, csak otthon, a hitközségen és természetesen a zsinagógában. A családban minden gyereknek zsidó esküvője [lásd: házasság, esküvői szertartás] volt. Azokban az időkben az esküvőket nem a zsinagógában tartották, hanem általában kint, a zsinagóga vagy a ház hátsó udvarában, hüpe alatt [Egyes ortodox askenázi közösségekben a hüpét a szabad ég alatt állítják föl, mivel a csillagok a termékenység jelképei. A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása. – A szerk.]. Csak később jött divatba, hogy az esküvőt a zsinagógában tartsák.

Apámat Schosberger Józsefnek (zsidó nevén Jicháknak) hívták, de mindenki csak Jóskának szólította. 1889-ben született, Újvidéken. Ő volt a legidősebb fiú. A zsidó elemi iskolába járt, aztán ott, Újvidéken a magyar gimnáziumba. A magyaron kívül, ami az anyanyelve volt, beszélt szerbül és németül. Elvégzett négy év gimnáziumot és két év kereskedelmi iskolát [A későbbiek alapján úgy tűnik, hogy érettségije volt, tehát mindenképpen elvégezte a nyolcosztályos középiskola felső négy osztályát, és mivel nem tudott latinul, valószínű, hogy nem gimnáziumba, hanem reáliskolába járt. Lásd: gimnázium és egyéb középiskolák. – A szerk.].

Az érettségi után Boszniába ment, hogy kitanulja a fakitermelés szakmát. Ott dolgozott az erdőben az úgynevezett baraberikkel [Különböző területekről érkező munkások, akik munkát és jobb megélhetést kerestek. – A szerk.]. Itt valami gépfűrészfélével vágták föl a fát. Ha betettek egy rönköt, a fűrész táblákra vágta.

A telepen dolgozókat egy területi orvos hetente egyszer megvizsgálta. A munka természete miatt sokszor voltak betegek, illetve nagyon gyakoriak voltak a sérülések. Az orvos úgy gondolta, hogy apám kitanulhatná az elsősegélydobozban levő szereket, és ezekkel kezelhetné a munkásokat. Mivel apám nem tudott latinul, az orvos minden gyógyszer latin neve alá odaírta a magyar vagy szerb megfelelőt is. Így tudta, mit használjon, ha valaki megvágta magát; még a szifiliszes sebeket is kezelte. Megvolt a maga módszere: fogott egy hosszú botot, a végére tett egy darab vattát, és jódba mártotta. A jód kiégette a szifilisz okozta sebet, ami aztán kiszáradt. Ez a módszer persze nem gyógyította meg a szifiliszt, de könnyített magán a betegen.

Apámat is behívták a seregbe; a lovasezredhez rendelték. Addig apám lovat csak kocsi előtt látott. Itt kefélnie, ápolnia kellett a lovakat, megnyergelni őket, és természetesen lovagolni is meg kellett tanulnia. A lovasságnál piros nadrágot és kék inget viseltek. A katonai kiképzésért felelős tizedesnek valami miatt a bögyében volt az apám. Amikor a katonák lovagoltak, mintegy „véletlenül” rá-ráhúzott apám lábára az ostorral, és mivel a nadrág piros színű volt, nem látszott, hogy vérzik. Egyszer, miközben a lovat kefélte, a tizedes fogta a kefét, és mellbe vágta vele az apámat. Aztán egyszer, egy gyakorlat során a tizedes miatt apám lova nekiütközött a kerítésnek, és apám eltörte a lábát. Miután fölépült, belevetette magát a lovaglásba, és a legjobb lovas lett az egész ezredben. Apám nagyon erős ember volt, ezenkívül tanult, szép kézírása volt. Mikor ez kiderült, írnokféle lett az ezrednél. Megkapta az első csillagját, aztán a másodikat, majd a harmadikat, míg a tizedesnek továbbra is csak két csillagja volt. Ezek után nem bánthatta többet apámat.

Három évet szolgált a katonaságnál. Ez alatt az idő alatt minden zsidó ünnepet meg tudott tartani, nem imádkozott ugyan minden nap, de eljárt a zsinagógába. Épphogy befejezte a katonai szolgálatát, amikor kitört az első világháború, és neki azonnal vissza kellett mennie az ezredhez. Először a galíciai frontra került, utána az olasz frontra. Tüzér volt, és több háborús kitüntetést is kapott. Tudom, hogy kettőt a bátorságáért. A legbüszkébb egy Károly-keresztre volt [lásd: rendjelek, kitüntetések]. Összesen hét háborús kitüntetése volt.

1918-ban az olasz fronton befejeződtek a harcok, kitört a forradalom. A katonák elhagyták a frontot, és hazatértek. Fehér krizantémot [őszirózsát] tűztek a sapkájukra, amit forradalmi krizantémnak neveztek. Aztán a magyar hadsereg megkezdte a visszavonulást Magyarország felé. Apám Budapestre ment a hadsereggel. Ott Horthy katonái azt énekelték neki: „Erger, berger, Sósberger, minden zsidó gazember.” Ekkor úgy döntött, otthagyja a katonaságot.

Édesanyám, Paula 1895-ben született, Újpesten. Először elvégezte a zsidó elemi iskolát, utána a híres Veres Pálné Polgári Leányiskolába járt. Aztán elvégzett egy mérnöki szakközépiskolát. Titokban elvégezte a Montessori akadémiát, ahol iskolán kívüli nevelést tanult (A rendelkezésre álló információkból úgy tűnik, hogy a Veres Pálné Láníygimnázium volt és nem polgári iskola. Kérdés,  hogy polgárit végzett-e vagy mégiscsak ezt a gimnáziumot?  Mérnöki szakközépiskola’ nem létezett, az előtanulmányoktól függően tanulhatott valamilyen iparostanonc-iskolában vagy polgári után valamilyen felső ipariskolában, de a 20. század első évtizedében nők általában nem tanultak felső ipariskolákban. Nem találtunk a forrásokban ’Montessori akadémiát”, ennek esetleg nem tudja a nevét magyarul? Magyarországon 1912-től foglalkoztak Montessori pedagógiájáva. 1913-tól volt egy Montessori-rendszerű óvoda, 1928-tól 1941-ig pedig iskola Budapesten. Elképzelhető, hogy voltak tanfolyamok, ahol oktatták a Montessori-pedagógiát, de a Magyar Montessori Egyesület maga csak 1932-ben alakult meg- A szerk..) Újvidéken ő volt az első, akinek olyan végzettsége volt, amivel a gyerekeket az iskolán kívül oktatni lehetett. A Montessori módszert használta, ami akkor nagyon modernnek számított, de ma is alkalmazzák [Maria Montessori (1870–1952) – a nevét viselő reformpedagógiai koncepció megalkotója. Alapelve: a gyermek maga végezzen el mindent, ami fejlődését elősegíti, önmaga alkossa meg képzeteit, fejlessze érzékszerveit, építse fel személyiségét. – A szerk.].

Nagyon ügyes volt. Mindig mindenfélét csinált, rajzolt, kézimunkázott, különféle dekorációkat készített fából, gobleineket csinált, vázákat készített és díszített. Imádtam segíteni neki; vettem például egy sima vázát, befestettük feketére, és valamilyen más színnel figurákat rajzoltunk rá. Utána lelakkoztuk, és nagyon szép lett.

A szüleim ismerték egymást, mivel rokonok voltak. Miután apám otthagyta a katonaságot, fölkereste a rokonait, a Feith családot. A rokonok marasztalták, mert jól jött egy férfi a háznál, mivel az ő saját fiuk akkor még nem jött vissza a seregből. Apám jóba lett a Feith lányokkal, Paula és Jóska valahogy egymásba szerettek, és anyám közölte a szüleivel, hogy feleségül akar menni Jóskához.

Az esküvő Budapesten volt, és mivel még tartott a háború, az apám családja nem tudott elmenni az esküvőre [Az első világháborúnak ekkor már vége volt, ekkoriban a Tanácsköztársaság alatti események zajlottak. – A szerk.]. 1919-ben házasodtak össze, egyházi és polgári esküvő is volt. Egy darabig Budapesten éltek, apám egy kávéházat vezetett, ami Gábor nagyapa tulajdona volt. Aztán, azt hiszem, négy év múlva, az újvidéki nagyapa hazarendelte Jóskát.

Én Budapesten születtem a Zsidó Szeretetkórházban [Szeretetkórház – a XIV. Amerikai út 57. szám alatti épület „alapításakor (1911) a Chevra Kadisa Szeretetháza (Gyógyíthatatlan Betegek Otthona) volt, 75 ággyal, az első világháború alatt a Vöröskereszt tiszti kórházának adott helyet, 1919 óta pedig egyik részében jól felszerelt szanatóriumot tartottak fenn, 60 ággyal (Szeretetkórház)”. Az épületet Lajta Béla tervezte (Frojimovics, Komoróczy, Pusztai és Strbik: A zsidó Budapest, II., 666. oldal). – A szerk.]. Jom Kipur előestéjén születtem 1920. szeptember huszonegyedikén. Gábor nagyapám tíz kilométerre lakott a kórháztól, és a születésem utáni napon – Jom Kipurkor – elgyalogolt a kórházba, hogy lásson. Nem laktunk sokáig Budapesten. A Ferenc József hajóval mentünk Újvidékre anyámmal, ez volt az első utazás, amire emlékszem. Hosszú ideig tartott az út Pesttől Újvidékig, de nagy móka volt. Amikor megérkeztünk, apám már várt ránk, és integetett nekünk. Előbb jött Újvidékre, mint mi, hogy mindent előkészítsen az érkezésünkre. Kocsival mentünk a házunkhoz. Három vagy négy éves lehettem akkoriban.

Újvidéken először a nagyanyáméknál laktunk. 1927-ben költöztünk át a saját házunkba, ami egy nyilvános fürdő és a katolikus temető közelében volt. Még ma is ez az egyik legszebb ház. Öt szobája volt, és az alagsorban is volt jó pár szoba. Volt fürdőszobánk, a legmodernebb fürdőszoba saját vízvezetékkel: volt egy automata tartály, ami magától töltődött fel. A vizet tűzifával kellett fölmelegíteni, mert bojler nem volt [Illetőleg ezt a megoldást hívták fatüzeléses bojlernek. – A szerk.]. A fürdőszobában volt bidé és mosdó. A házban központi fűtés is volt, vagyis padlófűtés koksszal; volt telefonunk, rádiónk, szóval a mai szinten fölszerelt ház volt. Voltak cselédeink: egy asszony, aki főzött, egy fiatal lány, aki a takarításban segített, és egy ideig volt egy dada, amíg az öcsém kicsi volt, de ő később elment. Volt kertészünk, és volt egy asszony, aki mosott és vasalt.

Rózsák és más virágok voltak a kertünkben, sok-sok virág. Jó kisfiú voltam, mindig vittem haza valamilyen virágot. A Futoska utcában, a zsidó iskola közelében volt egy magbolt, ahol mindenféle magokat vásároltam, hol ibolyát, hol meg retket. Volt egy saját kertem, a saját virágmagjaimat ültettem el, vagy éppen retket termesztettem.

Amíg ebben a házban laktunk, addig a barátaim: Vermes Tibor, Iric Mandika, a Lemberger gyerekek mind a közelben laktak. Együtt jártunk a zsidó elemi iskolába. Sokat pingpongoztunk és fociztunk. Az iskolában is együtt voltunk, meg otthon is, délutánonként. Később összebarátkoztam Berkovics Mikivel. A szüleinek volt egy nagy gyára, a Prva Jugoslovenska Kemicka Fabrika, ahol szappant, kölnit, Idol cipőkrémet és ki tudja, mi mindent gyártottak. Együtt jártunk tánciskolába, moziba, színházba. Egy darabig szerelmes voltam Miki húgába. Az első szerelmem azonban Bianka volt első elemiben. Szépen balettozott, és az egész osztály szerelmes volt belé. Bianka ma Izraelben él, Askelonban, és nyolcvanhárom éves.

Voltak barátaink a családon kívül is, de nem emlékszem rájuk. Főleg a rokonokkal jártunk össze. Gyakran összejöttünk az újvidéki rokonokkal, Heredékkel, a többi Schosbergerrel, nagyapám sógoráékkal, Krauszékkal, Rosenzweigékkal; ők mind Schosberger lányt vettek feleségül.

Amíg a Futoska utcában laktunk, ott volt a szomszédban a boltos Neubauer i sin [Neubauer és fia (szerb)]. Német volt. Vegyesboltja volt, és mindig ott vásároltunk. Volt egy könyve, amibe beírt mindent, amit vettünk, és a hónap végén kifizettük. Jó viszonyban voltunk vele. Ennek a Neubauernek volt egy fia. Egyszer vettem valami cukorkát, és találtam benne egy számot. Megkérdeztem tőle, hogy mi ez, mondta, őrizzem meg a számot, mert nyerhetek vele egy órát. Akkortól kezdve elkezdtem vásárolni ilyen cukorkát, és gyűjtöttem a számokat, míg végül megvolt az összes. Elment a gyár főirodájába, ahol ezeket a cukorkákat gyártották, és kaptam egy zsebórát. Elég nagy volt, és nagyon büszke voltam rá.

Miután átköltöztünk a házba [a szülők saját házába, 1927-ben], a Jelisaveta Marberger boltba jártunk. Állítólag ez a Jelisaveta távoli rokonunk volt. Volt egy férje, az Aladár. Ez a bolt a mai Zelecnika utcában volt. Telefonon megrendeltük, amire szükségünk volt, és egy férfi kihozta az árut biciklivel. A Postanska utcában volt egy kóser hentesüzlet, amit Marer, Évike Marer barátunk nagyapja vezetett. Ott vettük a húst. A zsinagóga hátsó udvarában is volt egy sakter. A fősakter Fleischman Simon volt, ő tanította és készítette föl a gyerekeket a bár micvóra is.

Az öcsémet Schosberger Adolf Armandnak hívták, Adolfnak a nagyapám után, az Armandot pedig anyám találta ki, hogy ne csak Adolf legyen. Mi nem hívtuk sem Adolfnak, sem Armandnak, hanem Dodinak vagy Dodikának, még az iskolában is a becenevén hívták, és csak nagyritkán a rendes nevén. 1926-ban született, Újvidéken.

Öt éves voltam, amikor elkezdtem az első osztályt, és akkor már tudtam szerbül. Magyar és német volt az anyanyelvem, nem tudom, melyiken kezdtem el először beszélni. Szerbül itt tanultam meg. Anyámat is tanítottam szerbül, mielőtt magánórákat vett volna egy tanártól. Le kellett vizsgáznia szerbből, történelemből és földrajzból, hogy honosíthassa tanári diplomáját.

Dodika is a zsidó elemibe járt, aztán gimnáziumba; miután azt befejezte [Úgy tűnik, nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztályának elvégzéséről van szó. – A szerk.], elkezdett egy műszaki iskolát, de nem tudta befejezni a harmadik osztályt, mert kitört a második világháború. Nem voltam itt, amikor elkezdődött a háború, de azt hiszem, lehetett iskolába járni akkor, de ő meghalt az 1942-es vérengzés alatt. Tizenhat éves volt.

Egyszer volt egy érdekes eset az öcsém nevével. Minden nyáron nagyapám irodájában dolgoztunk. Elkezdtem összerendezni az archívumot, el kellett olvasnom minden levelet, betenni a megfelelő dossziéba, és ugyanez volt Dodika dolga is később. Később, amikor már a főiskolára jártam, ha nem volt előadás, a cégnél dolgoztam. Mindenfélét csináltam, elmentem a bankba, hogy beváltsam a csekkeket, sőt még a vámot is én fizettem be. Később Dodika vette át a feladataimat. Egyszer elment a bankba, és a tisztviselő megkérte, hogy írjon alá valamit. Schosberger Adolfként írta alá, mire a tisztviselő mondta neki, hogy ne a cég nevét írja alá, hanem a sajátját. „De az én nevem Schosberger Adolf”, felelte.

Évente egyszer elmentünk Budapestre, anyám családjához; ezenkívül Dodika, az anyám és én egyszer elutaztunk hármasban a tengerpartra, Crikvenicába. Többször nem utaztunk együtt, de én jártam táborozni. Ezek nem zsidó táborok voltak. Bentlakásos iskolába is jártam Bledbe [Bled városa ma Szlovéniában található. – A szerk.] aminek a vezetője Legetics középiskolai tanár volt. Nem volt semmi különleges program. Együtt voltunk, úsztunk a tóban; többször is voltam ott. Ez is olyan nyaralásféle volt.

Miután Újvidékre költöztünk, anyám csak velem és Dodikával foglalkozott. Amikor már Dodi is nagyobb volt, anyám elkezdett jótékonysági munkával foglalkozni. Ő volt az egyik legaktívabb nő a zsidó hitközségen, a női szekcióban, a Makkabiban, a WIZO-nál. Ő szervezte és irányította az újvidéki zsidó kulturális közéletet, hangversenyeket, bálokat, táncesteket, teadélutánokat szervezett. Még megvan az újság, amiben azt írták: „A mi híres Schosberger Paulánk szervezte az eseményt.”

A bár micvóm 1933-ban volt. Fleischman Simon, a házán [kántor] készített föl a bár micvóra. Szeptember hónapban volt. Az egész családom ott volt, még Feith nagyapám is eljött Budapestről. Először a család kohen tagját, Hochberg Jaksi bácsit hívták föl a Tórához, apám a bal oldalon állt, aztán Jenő és Martin nagybátyám következett, majd én voltam, aki a máftirt mondta. Új öltönyöm volt, nagyon ideges voltam, ennek ellenére szépen elénekeltem, amit kellett. Ezután doktor Kis Henrik rabbi tartott beszédet, megáldott, és gratulált nekem. Anyám és a nagynénéim végig a karzaton voltak [Nők az ortodox zsinagógában nem vegyülhettek a férfiak közé, ráccsal vagy függönnyel elválasztott karzat ott volt számukra fönntartva. Az általuk látogatott zsinagóga – mint az alábbiakban lesz róla szó – neológ zsinagóga volt, nyilván nem volt sem rács, sem függöny, csak karzat a nők részére. – A szerk.]. Otthon ünnepi ebéd volt, délután pedig eljöttek a barátaim. Sok ajándékot kaptam.

A zsidó elemi után a Kralj Aleksandar gimnáziumba jártam. Ez klasszikus állami fiúgimnázium volt (négyosztályos gimnázium), latint és franciát tanultam. Imádtam nyelvet tanulni. A franciatanárom mindig megdicsért, azt mondta, én vagyok a legjobb tanítványa.

Két évig jártam a Friedman Intézetbe. Szinte minden nap elmentem az iskola után. Ez egy magánintézet volt, fizetni kellett érte. Két épülete volt, az egyikben a hálók voltak a bejáró diákoknak, a másikban pedig az osztálytermek, ahol tanultunk. Nem minden diák volt zsidó, és nem voltak zsidó tantárgyak. Közismereti óráink voltak németül vagy franciául, doktor Friedman és a felesége tartotta. Nagyon híresek voltak ezek az órák; azt mondta például, hogy „Ma, Újvidéken keresztül Olaszországba megyünk, vonattal”. Tudnunk kellett, milyen helységeken megyünk át, milyen országban milyen pénzt használnak. Tehát ilyen általános műveltségi dolgokat is tanultunk.

A gimnázium után műszaki főiskolára jártam, építészeti szakra. Apám nagyon sokat segített: szépen tudott rajzolni, és ha tintával kellett rajzolni valamit, megcsinálta helyettem. Minden lehetséges eszközt megvett nekem, volt két rajzasztalom, egy az iskolában, a másik pedig otthon. Imádtam az ábrázoló geometriát, a szaktárgyakat, szépen tudtam rajzolni, bár tintával apám jobban tudott.

Újvidék nagyon szép város volt, akárcsak ma, de sokkal kisebb volt, mint ma. Az én időmben volt egy villamos, amit 1911-ben létesítettek, és 1958-ban szüntették meg. Azelőtt volt egy lóvasút, amit két ló húzott, mint egy omnibuszt. Később lettek fiákerek, sőt autók is. Voltak parkok, egyesek még ma is léteznek, a Dunavski és a Futoski és az úgynevezett Artejski Park. Az utcák sárga klinkertéglával voltak kikövezve, de volt olyan is, ahol aszfalt volt, és olyan is, ahol nem volt aszfalt. A központot csinosan rendben tartották.

Mivel Újvidéken a házakban nem volt vezetékes víz, a felnőttek általában a nyilvános fürdőbe jártak fürödni. Mi, gyerekek otthon fürödtünk egy kis fémlemezből készült kádban, amibe bele lehetett ülni, de a lábunk kilógott. Apám és anyám addig járt a fürdőbe, amíg el nem készült a házunk, ahol már volt folyóvíz. Újvidéken volt egy mikve, a zsinagóga hátsó udvarában, de a szüleim nem voltak olyan vallásosak, úgyhogy oda nem jártak.

A zsidó hitközség neológ volt. Újvidéknek akkor körülbelül hatvanötezer lakosa volt, talán még több is. Közvetlenül a második világháború előtt volt a legnagyobb létszámú a zsidóság, körülbelül négyezer-háromszáz zsidó volt Újvidéken. Voltak köztük bevándorlók is, akik Hitler uralma elől menekültek Ausztriából, Csehszlovákiából és Lengyelországból. Volt egy nagy zsinagóga, ami 1909-ben épült. Nagyon szép volt, volt benne orgona, és működött benne vegyes kórus is [Az orgonát „az ortodox zsidók azért nem engedik be templomukba, mert hajdan, a jeruzsálemi Szentélyben volt víziorgona (ez akkoriban nagy csodának számított), és mióta a Templom elpusztult, annak emlékére nem használnak orgonát” (Raj Tamás). Más források szerint a bölcsek négy alapvető tilalmat rendeltek el a szombattal kapcsolatban, ezek egyike a munka: szombaton mindenfajta munkától tartózkodni kell, márpedig az orgonabillentyűk nyomogatása is munka, tehát tilos. Ezért az ortodoxia szemében botrány az orgona a zsinagógában, a neológia szemében viszont a reformok jelképe. (Magyarországon egyébként a nagykanizsai zsinagógában építettek először orgonát, 1845-ben.) – A szerk.]. Érdekes, hogy csupán 1888-tól kezdve engedélyezték a vegyes kórust a zsinagógákban, és azt is csak a neológokban.

A főrabbi doktor Kis Henrik volt [Kis Henrik az Ugocsa vm.-i Veresmarton született 1882-ben, 1912-ben avatták bölcsészdoktorrá, 1914-ben rabbivá. Előbb Muraszombatban, majd 1910-től Újvidéken volt rabbi (Magyar Zsidó Lexikon). – A szerk.]. A budapesti rabbi szemináriumon végzett, és a filozófia doktora volt. Az 1930-as években még egy rabbi jött Újvidékre, doktor Mordehaj Zilber. Ő lengyel volt, és szintén a filozófia doktora. Tanult volt, és sok nyelven beszélt, leginkább a főrabbinak segített, és héber- meg történelemórákat tartott a gyerekeknek. A zsidó hitközségnek hét vallási tisztségviselője volt. A főimádkozó Fleischman Simon házán volt, volt még néhány segítő az imához, meg a samesz, akit Kaufmannak hívtak, és cilindert hordott. Volt két szolga, akik takarítottak, és rendben tartották a zsinagógát, ők nem voltak zsidók. Az egyik kezelte a fújtatót (a villamosítás előtt), a lábát használta, hogy levegőt fújjon az orgonába.

A tisztségviselőknek, a zsidó hitközség és a Hevra Kadisa elnökének megvolt a helye a zsinagógában. Ők a rabbitól balra ültek, külön, tiszteletbeli helyeken. Jobbra két gabe ült, ők közismert újvidéki lakosok voltak. Nekik az egész istentisztelet alatt cilinder volt a fejükön, míg a rabbi és a főkántor, valamint a vallási személyzet selyem- vagy bársonytalárt viselt – nagyon díszesen voltak öltözve.

Újvidéken volt egy zsidó óvoda is. Anyám alapította az 1930-as évek elején, saját költségén. Ez volt az első és egyetlen zsidó óvoda Újvidéken. 1935-ben, a Zsidó kultúrotthon megnyitása után az óvoda beköltözött a kultúrházba, és ekkor a hitközség át is vette. De az óvodát továbbra is anyám vezette; Simerling Hanna] miután visszatért Palesztinából – azt hiszem 1937-ben vagy 1938-ban, mert maláriás lett –, segített anyámnak a foglalkozásokon. Volt még egy lány kisegítő, aki kivitte a gyerekeket a vécére, segített nekik kezet mosni, olyan dadusféle volt.

Jól ismerték az óvodát, a zsidó gyerekek mellett nem zsidók is voltak. Rajzoltak, zsidó dalokat tanultak, szobrot készítettek agyagból. Az egész óvodát kisgyerekeknek szerelték föl kis asztalokkal, székekkel, sőt még kis mosdók és vécék is voltak. A gyerekeknek volt egyenruhájuk, fehér ruhácska kék széllel és egy kék mógen Dóviddal a bal oldalon, a gyerekek nevét pedig a ruha zsebére írták rá. A gyerekek gyakran készültek előadással az ünnepekre, Hanukára, Purimra, amit előadtak a hitközség tagjainak. Egy-két előadásnak még a címére is emlékszem: „Adriai éjszaka”, „Gyerekek konferenciája” meg az „Erdei álom”. Ezek nagyon egyszerű kis színdarabok voltak, amikben még a legkisebb gyerekek is részt tudtak venni. Időnként mi is szerepeltünk az öcsémmel.

A zsidó elemi iskola volt a legjobb iskola a városban, kitűnő tanárokkal, nagyon modern épületben, a városban például a miénken kívül egyetlen iskolában sem volt angol vécé és víz. 1909-ben alapították [A Magyar Zsidó Lexikon a következőket írja: „1905-ben elhatározták, hogy … új templomot, iskolát és székházat építenek Baumhorn Lipót műépítész tervei szerint. … Pap Ignác főrabbi 1909 nyarán avatta fel a monumentális épületet.” A szerk. ]. A zsinagóga mellett épült, és mindig is itt volt [Ma az épületben balettiskola működik. – A szerk.]. Az iskola igazgatója Boros Mihály volt, aki vallásos tárgyakat tanított. Az elején szinte minden tanár zsidó volt. Később csak néhány zsidó tanár volt, és nem zsidó szaktanárokat is alkalmaztak.

Ez volt az egyetlen zsidó iskola Újvidéken, és volt egy különlegességünk: szombaton nem volt tanítás, de minden szombaton istentisztelet volt a gyerekeknek a másodikosok termében. Abban az osztályban volt egy kis áron kódes [lásd: frigyszekrény], amin volt egy páróhet. Szombaton kinyitották az áron kódest, és kivettek belőle egy kis Tórát. Meir levette a ruhát és a selyemszalagot, amibe a Tóra be volt csomagolva, és kitette az asztalra, ahol fölolvasták. Az istentiszteletet Boros Mihály vezette. Fölolvasott a Tórából, aztán fölhívta a kohent, lévit, slisit, reviit, hamisit, sisit és a máftirt [Héber: harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, befejező. A szombati istentiszteleten ebben a sorrendben hívják fel az imádkozókat a Tóra olvasásához. – A szerk.]; mindnyájan gyerekek voltak, akik fölmentek a Tórához. Az istentisztelet végén a Tórát visszacsomagolták: a hágber ismét a magasba tartotta, és a galila felöltöztette, majd visszatette az áron kódesbe [A hágbáhá az, aki fölemeli a Tórát a Tóra-olvasás végén, és körbemutatja a közösségnek, a gelilá pedig, aki összetekercseli és felöltözteti. – A szerk.].

A családom vallásos volt, de nem ortodox. Otthon kóser konyha volt, az anyám nagyon szigorúan betartotta a szabályokat [lásd: étkezési törvények], megtartottunk minden zsidó ünnepet, és zsinagógába is jártunk. Sábeszre anyám gyertyát gyújtott, és szombaton mindig elmentem apámmal a reggeli imára. Jom Kipurkor az egész család böjtölt, napközben pedig a zsinagógában voltunk az istentiszteleten.

Újvidéken csak rövid ideig léteztek gettók, valamikor 1748 körül. Amikor Újvidék szabad királyi város lett, ezzel együtt arra is jogot kapott, hogy kialakítson egy zsidó gettót. A Zsidó utcát kikiáltották gettónak, és azoknak a zsidóknak, akiknek a város más részében volt házuk, ott el kellett adniuk, és a városnak ebben a részében vásárolhattak másikat, de ez nem tartott sokáig. Ezt az utcát lánccal lezárták este hatkor. De a zsidók már az 1800-as években is mindenfelé laktak Újvidéken, bár a boltjaik főleg a [zsidó (szerb)] utcában voltak [Ma is így hívják, és Újvidék központjában található. – A szerk.].

Az első világháború után új állam alakult, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, és az új államot néhány kivétellel a zsidók is elfogadták. Akik pedig nem fogadták el az új kormányt, Újvidékről átköltöztek Magyarországra. Nem nagyon ártottuk magunkat a politikába, kivéve Kovács Bódogot, a Magyar Párt elnökét [A Centropa készített interjút Kovács Bódog unokaöccsével, Teodor Kovaccsal (Kovács Tivadar). – A szerk.]. Érezhető volt akkoriban a cionista szervezetek megerősödése, és később, az 1930-as években a revizionistáké is. Mi a Hasomér Hacairban, a Tehelet Lavanban [Baloldali cionista szervezet, aminek jugoszláviai szervezetét Újvidéken 1937-ben alapították. – A szerk.] vagy a Kadimában [lásd: Kadima Jugoszláviában] voltunk. Ez a baloldali beállítottságú cionista közepet jelentette.

Emlékszem a katonai felvonulásokra, minden évben volt felvonulás a városban. Szeptember hatodikán, a koronaherceg, Péter születésnapján a jugoszláv hadsereg vonult fel katonazenére. A Dunavska utcától indultak [Újvidék főutcája. – A szerk.], elvonultak az első hadsereg főhadiszállása mellett, ahol a hadseregparancsnok üdvözölte a felvonulást. Nagyon érdekes volt nekem. Volt katonazene, néhány katonai teherszállító katonákkal, és persze ott volt a tüzérség, de csak teherautók voltak, tankok nem.

Emlékszem a király újvidéki látogatására. Ez 1934 tavaszán volt, ősszel pedig meggyilkolták a királyt [lásd: I. Sándor].  Mi, középiskolás diákok az első sorban álltunk. Egészen közel voltam hozzá, nem voltak katonák, csak egy-két rendőr és mi, gyerekek. Közvetlenül az Apolló mozinál álltam, amikor a király megérkezett egy nyitott Packarddal, amin védőüveg volt. Mellette ült a dunai regionális egység kormányzója, elöl pedig a szárnysegéd. Miközben jött, integetett nekünk, és katonásan üdvözölt bennünket, mi pedig azt kiabáltuk, hogy „Éljen a király, éljen a király”, és voltak zászlóink is, amiket lengettünk. Aztán a király bement a Városházára, valamilyen ülésre, majd fölszentelte az Ifjú Kereskedők épületét. Kijött az erkélyre, rengeteg ember volt lent, és tapsoltunk meg kiabáltunk, hogy „Éljen a király”.

1934 októberében a királyt megölték. Anyámnak az volt a szokása, hogyha valamilyen hírt hallott, azt mondta: „Hát lehetséges ez, tényleg lehetséges?” Az öcsémmel pont akkor hallottuk meg anyámat, amikor elkezdte mondani, „Mit mondtál?”, mi pedig: „Lehetséges ez, lehetséges?” De azért láttuk rajta, hogy valami komoly dolog történt, ő pedig azt mondta: „Gyerekek, ez nem vicc, megölték a királyt!” Megijedtünk, hogy most mi lesz. De Dodikával nem fogtuk föl a helyzetet. Egész éjszaka katonák masíroztak a ház előtt. Az összes újvidéki kaszárnyából a Mileticeva utcai központi kaszárnyához mentek a katonák, ahol fölesküdtek az új királyra. Másnap reggel mindenütt puskával és szuronnyal fölszerelt katonai rendőröket láttunk, ők őrizték a Városházát és a katonai épületeket, a pénzügyi intézet előtt pedig zöld egyenruhás fináncok (pénzügyőrség) álltak őrt. Ez így volt egészen a temetésig, amire körülbelül két héttel később került sor Belgrádban.

Én a Kralj Aleksandar gimnáziumba jártam, eleinte mi is viseltünk fekete karszalagot. De az iskolánk jelvénye, az A1 ott volt a sapkánkon Aleksandar király koronájával, úgyhogy vettünk fekete tüllt, és azzal takartuk le a jelvényt.

A gimnáziumban volt egy nagyon kellemetlen tanárom, Bozidar Prvanovicnak hívták, és szerb nyelvet tanított nekünk. Az érettségi előtt ez a fickó agyongyötört. Negyedikben lediktált egy olvasmánylistát, hogy mit kell a karácsonyi szünetben elolvasnunk. Amikor hazaértem, és mutattam otthon a listát, anyám kézen fogott, és elvitt a Matica Srpskába [1826-ban Pest-Budán alapított szerb irodalmi és művelődési társaság. Székhelyét 1864-ben a szerb szellemi központtá fejlődött Újvidékre tette át. A társaság tudományos és kiadói tevékenységgel is foglalkozik. – A szerk.], ahol valaki segített megtalálnunk az összes könyvet. Mindent elolvastam, amit feladtak. Nem is csináltam mást a szünetben, csak olvastam.

Apámnál szabály volt, hogy mindent, amit az iskolában olvastam vagy írtam, keménykötésű füzetekbe kellett jegyzetelnem, ami aztán olyan volt, mint a szentírás. Úgyhogy az összes könyvről leírtam minden lényegeset a füzetbe. A szünet utáni első órán bejött ez a Prvanovic, és rögtön engem kérdezett, hogy olvastam-e valamit a szünetben. Én azonnal elkezdtem fölolvasni a címeket a listáról; ő meg persze nem hitte el, hogy mindet olvastam. Fölolvastatta velem a naplót. Bármiről kérdezett, a teljes olvasónaplóm ott volt leírva a füzetemben. Hármast adott,  és nem is volt hajlandó jobb jegyet adni, pedig mindent tudtam, amit csak kérdezett. Azt hiszem, antiszemita volt, de nem tudom, hogy milyen volt a többi zsidó diákkal. Németet is tanított. Folyékonyan beszéltem németül, de ebből is mindig hármast, nagyritkán négyest kaptam. A többi diákkal nem viselkedett így. Emlékszem, amikor kirándulni mentünk, azt mondta, én fizessek be többet a kirándulásra: „Ti, Schosbergerek gazdagok vagytok.” A többi tanárral nem volt semmi gondom.

Minden középiskolás diák egyben tagja volt az iskolai sportszervezetnek. Részt vettünk minden iskolai versenyen, amiket a mai stadionban rendeztek meg, akkor ez Karadjordje atlétikai pálya volt. A Vojvodina és a Juda Makkabi sportklubok tulajdona volt. A Falcon felvonulásokat rendezett falcon zenével [Falcon volt a jugoszláv nemzeti sportszervezet. – A szerk.]. Átvonultunk a városon, nagyon divatos egyenruhánk volt piros inggel, az iskolai sapkával, amibe egy tollat tűztünk, a fiatalabbak pedig rövidnadrágot viseltek, piros inget és sajkacát [Egyfajta jugoszláv katonai sapka. – A szerk.] piros béléssel. A legkisebbek is ilyen egyenruhát viseltek, sajkaca helyett kerek sapkával, aminek fekete és piros volt a közepe. Ezután bemutattunk néhány csoportgyakorlatot, talajgyakorlatot, aztán pedig jöttek a lányok és a fiatalabb fiúk gyakorlatai a karikákkal és botokkal.

Bélyeget gyűjtöttem, zongoráztam, imádtam síelni, és teniszeztem. Aktív voltam a Juda Makkabi sportklubban is. Itt először vívni tanultam, később pedig tornázni kezdtem. Esténként partikra, Makkabi-bálokra és cionista előadásokra jártunk.

Berkovics Mikin kívül jó barátom volt Fredik Ernő. A szüleinek volt egy kiskereskedése, ahol postai és gyűjteménybe való bélyegeket is árultak. Szinte minden nap fölmentem hozzájuk, aztán együtt mentünk el valahova. Eleinte táncolni jártunk, rendszerint a fiú- és lánygimnáziumba, később aztán kávéházakba, bárokba, éjszakai klubokba jártunk.

1933-ban a Mileticeva utcába költöztünk, mert apámnak pénzügyi nehézségei adódtak, és el kellett adnunk a házunkat. Egy olyan házba költöztünk, amit az egykori Kamila kávéház helyén emeltek. Korábban a Kamila volt az újvidéki írók és bohémek találkozóhelye. Az épületet Cocek Nándor újvidéki építési vállalkozó építette Feith Mihály építész tervei szerint. Az építész ott lakott nálunk, és néha Gizella nagymamánál ebédelt a Karadzic utcában. Több rokonunk is ott lakott ebben a házban: Kellerék (ma Rehovotban élnek), Kálmánék, doktor Szántó és a családja, Schosberger Manó (Kis Marci –a családjával. Még több lakó is volt, de rájuk nem emlékszem.

Mi egy négyszobás lakásba költöztünk a földszinten; a bejárat után egyből az ebédlőbe léptünk, amit azzal az ebédlőbútorral rendeztünk be, ami a házunkban volt, ez egy úgynevezett újnémet stílusú bútor volt, amit anyám az apjától kapott nászajándékba. Az ebédlőből lehetett belépni a nappaliba. A nappali bútora mahagóniból készült szecessziós stílusban, volt ott egy nagy könyvszekrény, apám íróasztala, a szoba közepén pedig egy kerek asztal állt négy karosszékkel. A földön perzsaszőnyeg volt. Ebben a szobában volt egy Lauberger és Gross-féle zongora is. Ezt Budapestről kaptuk, a többi bútort pedig Eduard Krausnál vettük.

Dodikával közös szobánk volt; minden bútorunk zöld volt. Nekem zöld vaságyam volt, Dodika pedig egy zöld heverőn aludt. A szobában állt egy cserépkályha. Az ablak előtt volt két zöld színű munkaasztal paddal. Később aztán ide került a rajzasztalom. A negyedik szoba a szüleim hálószobája volt, és volt fürdőszoba, de a vécé külön volt. Az ebédlőből lehetett átmenni a hallba is, onnan pedig a konyhába és a spájzba. A lakáshoz tartozott még egy cselédszoba, de annak külön bejárata volt, az épület előteréből. Ez egy kicsi szoba volt, amiben egy ágy meg egy szekrény fért el.

Rengeteg könyvünk volt, egy részét még anyám hozta a családi könyvtárból, de mi is sok könyvet vásároltunk. Voltak ott külföldi írók, magyar írók, lexikonok, különféle történelmi könyvek. Elolvastam például a legvastagabb könyvet, a női anatómiáról. Kiskoromban egyszer anyám levette magának ezt a könyvet a polcról, én meg elcsentem, és titokban olvasgattam.

Hitler németországi hatalomra jutásával itt nem voltak nagy változások. Emlékszem, hogy a helyi németek egy helyen gyűltek össze, ez az épület még ma is megvan. A háború előestéjén fölfegyverkezve behúzódtak ebbe az épületbe. Itt működött a rádióállomásuk is. Csak néha láttuk őket. Egyszer fölvonultak itt, ahol ma a szlovák templom áll [Masaryk utca. – A szerk.], a fiataljaik itt találkoztak. Fekete rövidnadrágot viseltek, fehér inget és fehér zoknit.

Amikor befejeztem az iskolát, munkába álltam. Tizenkilenc éves voltam. Az első munkahelyem a „Soman i Bauer” cégnél volt, akik műkövet gyártottak, ott tanultam ki a szakmát, dolgoztam a műkőkészítésen, illetve homlokzatok kialakításán meg egyéb, építkezéssel kapcsolatos dolgokon. Utána beálltam Rajh mérnök irodájába, terveket rajzoltam újra meg újra. Később aztán egy elég nagy belgrádi tervezőiroda alkalmazottja lettem, ahol a királyi udvarnak és a minisztereknek dolgoztunk. Ez egy nagy lehetőség volt, kezdtem megismerni a szakmát és az embereket is. Az 1941. március huszonhetedikei puccs után a főnököm azt mondta, jobb lenne, ha hazamennék, mert háború lesz. Azonnal hazamentem, és csatlakoztam a polgári védelemhez. Április hatodikán kitört a háború Jugoszláviában, amikor Németország megtámadta Jugoszláviát [1941. március 27-én Dragiša Cvetković kormányát katonai puccsal megbuktatták, eltávolították Pál régensherceget, és nagykorúvá nyilvánították II. Péter királyt (1934–1945). Az új kormány megtagadta a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás (március 25.) ratifikálását, és április 5-én barátsági és együttműködési egyezményt kötött a Szovjetunióval. A március 27-i katonai puccs után Hitler elrendelte Jugoszlávia megszállását: ehhez Horthy kormányzótól a német csapatok átengedését kérte, és azt, hogy a magyar csapatok kapcsolódjanak be a hadműveletekbe (1940. december 12-én Belgrádban Magyarország örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával). Ennek fejében Németország elismerte a Jugoszláviával szemben az első világháborút lezáró békeszerződések óta fennálló területi követeléseket. Április 6-án a Wehrmacht Magyarország és a volt Ausztria irányából megtámadta Jugoszláviát. (Április 10-én kikiáltották a Horvát Államot, ezután, április 11-én Magyarország is bekapcsolódott a Jugoszlávia elleni hadműveletekbe: elfoglalta a Bácskát, a Baranya-háromszöget, a Muraközt és a Muravidéket.) – A szerk.].

Újvidéken soha nem éreztem antiszemitizmust, a munkahelyemen sem volt semmilyen problémám abból, hogy zsidó vagyok. A megszállók megjelenésével azonban elkezdődtek a bajok, mi, zsidók mindenütt, minden helyen megkülönböztetettek és kirekesztettek voltunk. Sok törvény volt, amivel korlátoztak bennünket. Az első törvény az volt, hogy zsidók nem vásárolhatnak ingatlant, a második, hogy nem kereskedhetnek semmilyen áruval, a harmadik, hogy nem járhatnak iskolába, a negyedik, hogy nem dolgozhatnak ott, ahol akarnak, vagyis egyáltalán nem volt munkájuk [Zsidóellenes rendelkezéseket már 1940-ben is hoztak, de a német megszállás után a zsidókat sújtó rendelkezések sora jelent meg Jugoszláviában is. Lásd: zsidótörvények Jugoszláviában. – A szerk.]. Aztán anyám megalakított egy kis csoportot a Zsidó Kulturális Központban, ott ugyanis volt telefon. Azok a tagok, akik munka nélkül maradtak, hozzá fordultak, ő pedig megpróbált szerezni nekik valamilyen munkát. Szerbek is jöttek munkásokat keresni hozzá. Én kőműves lettem, és Haim Ervin barátommal dolgoztam együtt, aki szakmája szerint nyomdász volt. Házak renoválásán segédkeztünk. Mindenki azt csinálta, amit tudott, olyan munkát vállalt, amilyet talált, nem válogattunk. De ez nem tartott sokáig, hamarosan megkezdődtek a behívások munkaszolgálatra, ez ugye kényszermunkát jelentett.

Amint megérkeztek a megszállók, köteleztek bennünket, hogy nagy összegű kártérítést fizessünk a magyar hadseregnek, hogy miért, azt nem tudom [Braham szerint Bajor Ferenc, a város katonai parancsnoka azzal az indokkal vetette ki a váltságdíjat, „mert nem járultak hozzá a magyar ügyekhez a jugoszláv megszállás alatt”. Eredetileg 48 órán belül kellett volna átadniuk a pénzt (Braham: id. mű, II. 51. oldal). – A szerk.]. Az újvidéki zsidóknak összesen ötvenmillió aranydinárt kellett összegyűjteniük, ennyi pénz azonban természetesen nem volt. Amikor Jenő nagybátyám meghallotta, azt mondta: „Újvidéken nincs ennyi pénz”, és ez volt az igazság. Én voltam a legfiatalabb tagja annak a csoportnak, amelyik a pénzt gyűjtötte. A zsidó hitközség tagjaitól harminchétmilliót gyűjtöttünk össze, részben pénz, ház, kötvény, részben bankszámla formájában. A lényeg, hogy harminchétmillió dinárt fizettünk azért, hogy ne dobjanak ki Újvidékről, át a Dunán, az usztasáknak. Azt tudtuk, hogy az usztasák azonnal legyilkolnának.

Amikor először hívtak be minket munkaszolgálatra, hat hétig tartott a munka Újvidéken. Minden nap hattól délután négyig fizikai munkát végeztünk: a Dunánál a kikötőben voltunk rakodómunkások, aztán volt repülőtér kipakolás, területrendezés és területtisztítás. A katonák és a tisztek folyamatosan cukkoltak és kínoztak bennünket. Például volt, hogy a katonák elkaptak valakit, és kétórás kikötésre ítélték. A kezét a háta mögött összekötözték, és valamire föllógatták úgy, hogy a lába épphogy súrolta a talajt. Maximum tizenöt percig lehetett bírni, utána elájult az ember. A katonák ekkor letették a földre, leöntötték vízzel, és miután magához tért, kezdték elölről az egészet. Megverni soha nem vertek meg bennünket.

Amikor letelt a hathetes munkaszolgálat, apám irodájába mentem dolgozni, de kezdtek ott is rosszul bánni velem, néhány korábbi alkalmazott, akik nem ismertek, valószínűleg ők mindenkivel rosszul bántak. Végül ismerősök tanácsára Pestre mentem dolgozni. Miska nagybátyámnál laktam. Pesten akkor még lehetett dolgozni, úgyhogy délelőttönként építkezéseken dolgoztam, este pedig a rokonaimmal, Pistával és Jancsikával voltam, mindenhová elmentünk, annyit mulattunk, amennyit csak bírtunk.

A családom egy darabig még megvolt itt, Újvidéken; nem mehettek ki az utcára, és nem jelenhettek meg nyilvános helyen [A kijárási és a gyülekezési tilalom nem csak a zsidókra vonatkozott, hanem minden újvidéki lakosra, de csak 1942 januárjában. Újvidéken gyakorlatilag rendkívüli állapotot vezettek be. „Elrendelték a kijárási tilalmat este 6 és reggel 8 között, …; rendkívüli eseteket (…) leszámítva, senki vasúton el nem hagyhatta a várost; senki a városba be nem léphetett, …; minden üzletet zárva kellett tartani, kivéve az élelmiszerboltokat, amelyek reggel 8-tól este 6-ig tarthatnak nyitva; tilos minden közlekedés, …; tilos rádiót hallgatni; minden templomot, imaházat zárva kell tartani; tilos a klubok látogatása vagy magánszemélyeknél tartott összejöveteleken való részvétel; az ablakok legyenek csukva és elfüggönyözve” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, I. 176. oldal). – A szerk.]. Anyám otthon maradt, nem vezethette az óvodát, ahol eddig dolgozott, tehát már nem is dolgozhatott. A végén meg is semmisítették az egészet.

Októberben megkaptam a behívót, hogy jelenjek meg a katonaságnál. Amint megjelentem, azonnal beosztottak az ötödik munkaszolgálatos zászlóaljhoz Hódmezővásárhelyen, és ettől kezdve, 1941. október tizenharmadikától egészen a háború végéig munkatáborokban voltam. Különböző táborokban voltam Magyarországon, Erdélyben, Kárpátalján, Észak-Magyarországon, az elfoglalt korábbi Csehszlovákiában [vagyis Kárpátalja Csehszlovákiához került részén], Baján. 1943 júniusában hajóval deportáltak Szerbiába, a bori bányába, és itt maradtam a háború végéig, körülbelül másfél évet [lásd: munkaszolgálat (musz). Borról lásd még: Csapody–Pavic]. A tábor német irányítás alatt állt, az őreink magyar katonák voltak. Itt voltam ugyanazon a helyen a legtovább. A TODT szervezetnél dolgoztam, körülbelül hétezer zsidó volt ott Magyarországról és a magyarok által elfoglalt területekről.

Tudtam kommunikálni a családommal, amíg életben voltak, 1942. januárig. Voltak ilyen rózsaszín [tábori] levelezőlapok, amit egyszer-kétszer egy hónapban lehetett küldeni, ha volt kinek. Az elején, amikor Magyarországon voltam, és a szüleim még éltek, kapcsolatban voltunk. A szüleim és az öcsém 1942. január huszonharmadikán haltak meg az újvidéki vérengzés alatt.

Az újvidéki vérengzés három napig tartott. A házunkból mindenkit meggyilkoltak a vérengzés alatt, mégpedig a házunk előtt, az utcán. Csupán két kisbaba menekült meg, Kerényi Sándor és Goldstein Gyurika. A szolgálók párnába rejtették őket, és így menekültek meg. Később rokonok vették őket magukhoz. Gyurika először újvidéki rokonokhoz került, aztán Budapestre, Miska nagybátyámhoz. Itt élt 1956-ig, amikor Amerikába ment. Betegségben meghalt, nem tudom, mikor.

A vérengzés három napja alatt Újvidéken tilos volt mindenféle gyülekezés, nyilvános helyen is, az otthonokban is. Minden bolt bezárt; a városban nem működött a közlekedés, a telefonvonalakat elvágták, és tilos volt rádiót hallgatni. Az első két napon körülbelül húsz embert öltek meg. Sajnos, a magyar hatóságok kevesellték az áldozatok számát, úgyhogy elrendelték a folytatást. Így az utolsó napon a vérengzés a Mileticeva utcából indult, abból az utcából, ahol laktunk. Az egész családomat meggyilkolták a ház előtt, ahol laktunk, csakúgy, mint az utca összes többi lakóját. Aztán a magyar katonák fogták a holttesteket, és a Dunába dobták őket. Azon a napon mínusz harminc volt Újvidéken, és a Duna be volt fagyva. Az emberek nagy részét elhajtották az otthonukból, és a dunai strandon mészárolták le őket. Négyesével kellett fölsorakozniuk: férfiaknak, nőknek, gyerekeknek. Megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le, és aztán arra kényszerítették őket, hogy a nagy lékhez menjenek, amit a magyar katonák vágtak a jégbe. Aztán lelőtték őket, és a holttestüket a jég alá dobták. Ezeket szemtanúktól tudom. Ma nyolcszázhuszonnyolc olyan zsidó áldozatról tudunk, aki az újvidéki vérengzésben halt meg [Braham az alábbi „statisztikai összegzést” közli a délvidéki (Újvidék, Óbecse /200 fő, köztük kb. 100 zsidó/, Szenttamás, Zsablya /itt kb. 1400 embert gyilkoltak le/, Csurog /kb. 1800 áldozat, köztük mintegy 100 zsidó/, Boldogasszonyfalva, Gyurgyevo-Mozsor, Sajkásgyörgye, Titel /35 zsidó Titel 36 főnyi zsidó lakosából/, Temerin, Tündéres, Dunagárdony) vérengzésekről: „A délvidéki vérengzéseknek 3309 személy esett áldozatául, köztük 141 kisgyerek, 299 asszony s öreg. Az áldozatok között 2550 szerb és körülbelül 700 zsidó volt. Egyedül Újvidéken 879 embert gyilkoltak le, köztük 53 nőt és gyereket, 90 idős személyt. Az újvidéki áldozatok sorában volt 550 zsidó, 292 szerb, 13 orosz …, valamint 11 magyar” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, I. 174–186. oldal.) A 3309 fő a bíróság elé állított 15 magas rangú tiszt tárgyalásán szerepelt az áldozatok számaként. Más források szerint ennél sokkal-sokkal magasabb volt az áldozatok száma. – A szerk.].

Az újvidéki közeli rokonaim közül tizennégyet öltek meg (kilencet az újvidéki vérengzés során), és még húsz további rokont. Ez összesen harmincnégy ember a családomból, aki a második világháborúban pusztult el. Az újvidéki vérengzés után nem maradt ott egyetlen rokonom sem, akinek írhattam volna. Csak Miska nagybátyámnak és a nagyanyámnak írtam Pesten. Nagyanyám 1944 áprilisáig Pesten maradt, amikor a lányával [özv. Lukács Rudolfné Feith Beska] együtt Auschwitzba deportálták őket (Budapestről nőket ekkoriban ritkán deportáltak Auschwitzba, hacsak nem internálták előbb őket. 1944 áprilisában a kistarcsai internálótáborból kerülhettek budapesti lakosok Auschwitzba, vagy esetleg olyanok, akiket a német megszállás napján, az utcán összeszedtek, és így kerültek toloncházba stb. Rákospalotáról 1944 nyarán deportálták a zsidókat.- A szerk.) Miska nagybátyám és a nővére, Mancika Pesten maradt valamilyen spanyol házban, ami a spanyol nagykövetség védelme alatt állt; a spanyol nagykövetség kibérelt egy házat azoknak, akiknek spanyol papírjaik voltak. A nagybátyám, a családja és a nagynéném valahogyan szereztek ilyen papírt, és nem vitték el őket. A követség emberei gondoskodtak róluk, úgyhogy nem nagyon jártak ki. Több zsidó menekült meg így [Angel Sans Briz, aki 1944-ben spanyol nagykövet volt Budapesten, Madridhoz folyamodott a Budapesten lakó spanyol zsidók megmentése ügyében. 500–700 menlevelet adott ki, és jóváhagyta több tucat spanyol ház létesítését Budapesten. A háború végére több mint 3 ezer zsidó menekült meg a spanyol követség papírjaival. – A szerk.].

Emlékszem a felszabadulásom napjára, ami 1944. október harmadikán volt a bori bányában. Mivel építésvezetőként dolgoztam ott, a németektől engedélyt kaptam arra, hogy mozoghassak a táboron kívül. Ez egyfajta igazolvány volt. Szeptember végén a táborban nagy fejetlenség uralkodott, mert a katonák első csoportja elhagyta már a tábort Fölmértem hogy többé nem fogják megengedni, hogy elhagyjam a tábort, úgyhogy magamhoz vettem az irodából, ahol dolgoztam, a hamis igazolványokat és más dokumentumokat is. Amikor kiléptem az irodából, az őr megállított, átkutatott, és megtalálta a papírokat. Fogdába kerültem, de szerencsére a hadbíró már nem volt ott, visszament Magyarországra. A katonák a börtönben normálisan bántak velem. Az utolsó napon átvittek Gailbe, ami a táboron belül volt.

Farkas Juda barátomat néhány olasszal együtt szintén ebbe a táborba küldték munkára, ők törték fel az ajtómat, és eresztettek ki. Utána Juda barakkjában rejtőzködtem; a barátok rejtegettek egy ágyban. Miután a hadsereg elhagyta a bori bányát, a tábor más lakóival együtt átvettük a tábor irányítását. Aztán, amikor a tábor kigyulladt, sikerült elmenekülnünk a tűz elől, és szétszóródtunk a városban. Jelentkeztem az első szembejövő partizánegységnél, mivel voltak barátaim a partizánoknál, ők elhelyeztek az egyik partizánegységnél, ahol azonnal partizán lettem, és néhány nap múlva a partizánegység vezetőihez hívtak. Attól kezdve a vezetőségnél maradtam, és különféle munkákat végeztem. A hadseregben tiszt voltam, és még tíz évig ott maradtam.

Farkas Juda és az öccse, Mendi nagyon jó barátaim voltak. Ugyanazokba a munkatáborokba küldtek engem, ahová őket is. Mindketten Adán születtek, ugyanabban a városban, ahová a feleségem való. Juda velem volt a partizánegységnél is. Juda ma már a rokonom, mert feleségül vette a feleségem unokahúgát. Ma Izraelben élnek.

Amikor a háború után először mentem vissza Újvidékre, emlékszem, azonnal vissza akartam menni Belgrádba, a hadsereghez. Újvidékre egy katonai dzsippel érkeztem. Váratlanul összefutottam egy barátommal a táborból. Nála maradtam néhány napra. Lassacskán találtunk néhány ismerőst, akik meséltek a történtekről, de a rokonaim közül senkit sem találtam. A lakásunkat kifosztották; idegenek laktak benne.

Az újvidéki emberek nagyon rendesen viselkedtek velem, meghívtak a városházára, és fölajánlottak egy lakást vagy házat, de más házát vagy lakását sem fogadhattam el, amikor nekem megvolt a sajátom. Később, amikor áthelyeztek Újvidékre, katonaként sikerült visszaszereznem a házunkat, először csak egy részét, aztán egyre többet és többet, míg végül visszakaptam az egész házat. Ez a Karadzic utcai ház [Vagyis az a ház, ahova a Schosberger cég is költözött 1927-ben, és ahol az apai nagymama is lakott. – A szerk.], és erősen kétlem, hogy valaha is visszakaptam volna, ha nem lettem volna a hadseregnél. A család tulajdonát széthordták, csak a bútor néhány darabját találtam meg, de sem a szőnyegeket, sem a zongorát, semmi ilyesmit.

A háború után a barátaim főleg zsidók voltak, elsősorban azok, akik visszatértek a zsidó hitközségbe, de volt néhány nagyon jó barátom, aki nem volt zsidó. Főként a munkahelyemen ismerkedtem meg velük, és még ma is jóban vagyunk. A zsidó barátaimmal leginkább a zsidó hitközségben jártunk össze; itt megtartottunk minden zsidó ünnepet, a nem zsidó ünnepek közül pedig csak a szilvesztert. Voltak olyan barátaink is, akikhez eljártunk látogatóba, vagy ők jöttek hozzánk, vagy együtt mentünk hangversenyre, moziba, színházba vagy előadásokra.

A második világháború után Újvidék főrabbija doktor Kis volt. Amikor elkezdődött a háború, visszamenekült Budapestre. A háború után egy időre visszatért Újvidékre. Utána visszament Budapestre, ahol a lánya élt, és ott is halt meg. Azóta nincs itt rabbink, de az ünnepi és a sábeszi istentisztelet megtartották azok a tagok, akik tudták, hogyan kell vezetni. A háború után Újvidékről sok zsidó vándorolt ki Izraelbe, úgyhogy mivel nem volt már elég résztvevő, az istentiszteletet inkább a zsidó hitközség nagytermében tartottuk meg.

Az ünnepeket ma is a hitközségen tartjuk; meghívunk egy házánt Belgrádból vagy Szabadkáról, néha eljön egy belgrádi rabbi is, néha pedig az egyszerű, hagyományos módon ünnepelünk. Általában a gyerekek a gyerekklubból összeállítanak egy darabot, ami megfelel az adott alkalomnak, vagy pedig úgy ünnepelünk, hogy tartunk egy előadást az ünnepről.

A feleségemet Schosberger Ágnesnak, becenevén Ágikának hívják [A Centropa Schosbergerrel Ágnessal is készített interjút. – A szerk.]. Adán született 1926-ban [Ada – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1891-ben 11 100 (81% magyar, 19% szerb), 1900-ban 12 100 (82% magyar, 18% szerb; vallásfelekezet szerint 79% római katolikus, 16% görögkeleti, 4% izraelita), 1910-ben 12 500 (84% magyar, 16% szerb) lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. A Neuberger családból származik. Ágika apját Neuberger Miksának hívták, édesanyját Brandeis Bertának. Miksa üveg- és porcelánkereskedő volt. Ágika családja ortodox zsidó család volt. Kóserül étkeztek, nagyon vallásosak voltak, és rendszeresen eljártak a zsinagógába. Megtartották az ünnepeket, péntek este gyertyát gyújtottak, sütöttek bárheszt, és az üzletük zárva volt sábeszkor [lásd: szombati munkavégzés tilalma].

Amikor elkezdődött a [második világ]háború, Ágika akkor fejezte be a középiskolát [Mint a Schosberger Ágnessal készített interjúból tudható, a polgári iskolát fejezte be. – A szerk.]. A háború alatt Csehszlovákiában volt táborban [Schosberger Ágnes Strasshofban, ill. különböző ausztriai munkatáborokban volt. – A szerk.]. Mikor a katonai szolgálatomat töltöttem Nišben, a katonai főparancsnokságon megismerkedtem Jelena Viculinnal, született Hoffmann lánnyal. Az adai rabbi lánya volt, és az én Ágikám barátnője. Ő hozott össze minket. Először Belgrádban találkoztunk, a Moszkva hotelben. Azonnal összebarátkoztunk, és Ágika hamarosan meghívott Adára, és nem sokkal utána el is jegyeztük egymást.

1948-ban házasodtunk össze, Adán. Reggel megesküdtünk a városházán, és közvetlenül ebéd előtt volt vallásos esküvőnk is hüpével [lásd: házasság, esküvői szertartás], a házuk hátsó udvarában. Egy előimádkozó vezette a szertartást, nagyon sok ismerős volt az esküvőn, olyanok, akik még a második világháború előttről ismertek minket, és voltak új ismerősök, barátok is. Elég nagy esküvőnk volt.

Ágika egész életében háztartásbeli volt. 1950-ben megszületett Josip fiunk, ekkortól kezdve csak vele foglalkozott.

Néhány barátom kivándorolt Izraelbe. Ágikával mi is gondolkodtunk rajta. Jelentkeztünk is, de a katonaságtól nem kaptam engedélyt, úgyhogy nem tudtam elmenni. Miután otthagytam a katonaságot, valahogy elmúlt az ideje… Nagyon sajnálom, hogy nem mentünk ki Izraelbe. Különben pedig Ágika édesanyja, nagynénje és nagybátyja is velünk lakott; ők már idősek voltak, nem akartak elmenni Újvidékről. Nem tudták elhagyni a szülővárosaikat, Adát és Óbecsét.

Mindvégig kapcsolatban maradtunk a barátainkkal Izraelben, és gyakran meglátogattuk őket. A feleségemmel néhány évente elmentünk Izraelbe, amennyiben találtunk szállást, és pénzünk is volt az utazásra. 1990-ben a Jad Vasem múzeum meghívott, és kitüntettek egy díjjal, az Arany Menórával, amit a korábbi években végzett munkámért kaptam. Adatokat gyűjtöttem a holokausztban elpusztult vajdasági zsidókról és a zsidó életről Szerbiának ezen a részén. Körülbelül tizenkilencezer zsidót öltek meg a Vajdaságban, és 1989-re körülbelül tizenötezerről volt adatom. Mára még hosszabb ez a lista. Számomra ez volt a legnagyobb díj a zsidó munkámért. Még egy díjat kaptam a munkámért 2001-ben, azért, hogy a vajdasági zsidó életről mentettem meg adatokat. Ezt a díjat Újvidék városától  kaptam, és a polgármester adta át.

Először 1972-ben jártam Izraelben. A vajdasági zsidók hivatalos delegációjával voltam. A látogatás apropója az újvidéki és vajdasági vérengzések harmincadik évfordulója volt. Nagyon hivatalos volt, Izrael Állam elnöke fogadott bennünket, és a Knesszetbe is ellátogattunk. Utoljára 1993-ban voltunk Izraelben, amikor az unokáim, Eli és Dina egy évig Izraelben laktak, és mi meglátogattuk őket. Jó viszonyban voltunk a konzullal, és később a jugoszláviai izraeli nagykövetséggel is. Meglátogattak itthon is, és fölkeresték a hitközséget is.

A jugoszláviai hivatalos politika negatívan ítélte meg az izraeli háborúkat. Mi, vagyis a Jugoszláviai Zsidó Hitközségek Szövetségének vezetősége, aminek én is tagja voltam, próbáltunk javítani ezen. Nahum Goldman gyakran eljött, neki jó kapcsolatai voltak Tito marsallal is, és rajta keresztül igyekeztünk jobb kapcsolatokat teremteni Izraellel [Nahum Goldman (1894–1982) közreműködött a Zsidó Világkongresszus megalapításában (1936), ő volt végrehajtó testület első elöljárója, majd éveken át volt a szervezet elnöke. – A szerk.]. A diplomáciai kapcsolatok egyoldalú felmondása Izraellel azonban nem nagyon érintett minket, folytattuk a munkát, egyszerűen csak éppen nem volt nagykövetünk Belgrádban, csak Budapesten, Bécsben és Belgiumban kaptunk vízumot.

A háború után még tíz évig a katonaságnál maradtam. Katonai projekteken dolgoztam, katonai berendezéseket építettem. A katonaságnál töltött időszak után a Neimar építési vállalatnál dolgoztam, Újvidéken, öt évig. Itt építésvezető voltam, elég jó állás volt. Később fölkértek, hogy vállaljam el az újvidéki posta (PTT) építési osztályának vezetését. Huszonnégy évig voltam osztályvezető a PTT-nél, míg nyugdíjba nem mentem.

A családomban mindenki annyira volt vallásos, mint én. Apámnak megvolt a helye a zsinagógában, vele párhuzamosan, fölötte [vagyis a karzaton] volt az anyámé; én apám mellett ültem. Leginkább a nagyünnepeken mentem zsinagógába, néha péntek este is, de szombaton csak nagyon ritkán. Később is végig aktív voltam, talán az újvidéki zsidó hitközség legaktívabb tagja. Tíz évig én voltam a hitközség elnöke, 1964-től 1975-ig, és negyven éven át voltam a Jugoszláviai Zsidó Hitközségek Szövetségének vezetőségi tagja.

Soha semmilyen pártnak nem voltam tagja, és nem vettem részt a politikában. A kommunizmus időszakában voltak gondjaim abból, hogy zsidó vagyok. El akartak bocsátani a postától, gondolom, a miatt, hogy a hitközség elnöke is voltam. De panaszt tettem, és akkor elhalasztották a döntést. Végül is, továbbra is a hitközség elnöke maradtam, és megtarthattam a munkámat is.

Amikor a régióban elkezdődtek a politikai változások, már nyugdíjas voltam. 1981-ben mentem nyugdíjba. Közben több könyvet is írtam, amit a kormány támogatott, és segített kiadásukban. Az újvidéki zsidóság történetéről írtam, és írtam egy könyvet a vajdasági zsinagógákról is. Minden könyvemet kiadták, és elismerést is kaptam.

Sajnos, a kommunizmus bukása nálunk nagyon problematikus volt. 1989-ben egy önkényes kormány jött, ami semmivel sem volt jobb, sőt inkább rosszabb volt, mint az elődje. 2000 előtt a helyzet nagyon rossz volt. Sokakat behívtak katonának, a frontra küldték őket, esztelen háborúkat vívtak, sok ember vesztette életét és vagyonát, de mi megint kibírtuk, és túléltük.

A zsidó hitközség éjjel-nappal dolgozott, sok segítséget kaptunk, és néha mi is tudtunk másokon segíteni. Igen kellemetlen volt, nehéz, az emberek inkább elmenekültek Jugoszláviából, nem akartak háborúba menni, mert nem tudták, miért harcolnak, nagyon rossz volt. Sajnos az ilyen zavargásokban mindig akad valaki, aki előáll az antiszemita eszmékkel. Antiszemita műsorok jelentek meg a televízióban. Ez ellen mindannyian (magamat is beleértve) küzdöttünk. Aztán ahogy rendeződött a helyzet, megritkultak az ilyen műsorok. De nagyobb volt itt az antiszemitizmus az utóbbi tizenkét évben, mint az előző ötven évben. Például a könyvesboltokban még mindig lehet kapni antiszemita könyveket… Tito rezsimje alatt volt Izrael-ellenesség, de nem volt antiszemitizmus, bár az Izrael-ellenesség ugyanaz, mint az antiszemitizmus, csak más formában, hiszen nem ellenünk, itt maradt zsidók ellen irányult.

A kommunizmus bukása után sok zsidó visszatért a hitközséghez. Én személy szerint soha nem haboztam, mindig zsidónak vallottam magam. A háború alatt, a táborokban, a háború után, a kommunizmus alatt és utána mindig is zsidó voltam, a zsidó hitközség aktív tagja.

Amíg én voltam a zsidó hitközség elnöke, háromszáz tagunk volt, ma már több mint hatszáz van. A zsidó élet Újvidéken ma sokkal pezsgőbb, mint azelőtt volt. Ez azért van, mert felnőtt egy új generáció, amelyik átvette tőlünk a kezdeményezést. Meg vagyok velük elégedve, mert nagyon aktívan, optimistán dolgoznak, a zsidó emberek identitását próbálják fenntartani. Sajnos nincs sok lehetőségünk a vallási nevelésükre, hiszen nincsen vallástanárunk, és az egész országban egyetlen rabbink van csak.

Életrajz

Vaszilij Ringel közepesen magas, vékony testalkatú, nyitott, közlékeny ember. Érdekes beszélgetőtárs. Sokat olvas, minden érdekli, ami a világban történik. Jóllehet, az egyik szemére megvakult, ma is sokat rajzol, fest. A szobája falát saját, Ungvár régi házait ábrázoló olajfestményei díszítik. Őszinte csodálatomat azonban azok a figurák váltották ki, amelyeket elképesztő ügyességgel meghajlított vesszőkből, gyökerekből készített. Emeletes családi házban él, amit a család az 1970–80-as években épített annak a régi épületnek a helyén, amely a második világháborút megelőzően Ringelék otthona volt. A ház nagyon kényelmes tágas, napsütötte szobáival. Itt él Vaszilij Ringel, a fia, Mihail a feleségével, valamint Mihailék lánya, Jelena és Jelena családja (férje és két gyermeke).

Az apai nagyszüleimet nem ismertem, Erdélyben éltek, ami jelenleg Romániához tartozik, de az első világháború előtt az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. Az apai nagyapámat Ringelnek Manónak hívták, 1860 körül született, de nem tudom, hogy hol. Nagyanyámról mindössze annyit tudok, hogy fiatalon halt meg. Azt sem tudom pontosan, hogy Erdélyben hol éltek az apai nagyszüleim, és apám születési helyét sem ismerem, csak azt tudom, hogy 1881-ben jött a világra. Voltak testvérei, de róluk semmit sem tudok. Apám családjából csak egyvalakit ismertem jól, a húgát, Máriát, aki sokáig velünk élt. Mária pár évvel fiatalabb volt apámnál.

Nehezen tudnám megmondani, hogy apám családja mennyire volt vallásos. Nem állítanám, hogy apám és a húga túlzottan kitűntek volna a vallásosságukkal. Neológok voltak. Otthon magyarul beszéltek. Valószínűleg jól tanult, hiszen fölvették kereskedelmi akadémiára valamelyik erdélyi városban. A zsidók továbbtanulását semmilyen módon nem korlátozták. A lakosság is és a hatóságok képviselői is kifejezetten liberálisan viszonyultak a zsidókhoz, antiszemitizmusnak nyoma sem volt. De azért az Osztrák–Magyar Monarchiában is voltak bizonyos, a zsidókra vonatkozó megkötések. Az első világháborúban nagyapám és apám a magyar hadseregben szolgált. Akkoriban a felsőfokú vagy bizonyos középfokú végzettséggel rendelkező emberek egy rövid katonai fölkészítés után tiszti rangot kaptak a hadseregben [lásd: tartalékos tiszt]. Ez azonban a zsidókra nem vonatkozott, a legmagasabb rang, amire emelkedhettek, a tiszthelyettesi volt [Ez tévedés: a Monarchia hadseregében az aktív és a tartalékos tisztek között egyaránt voltak zsidó származásúak. Lásd még a szócikket. – A szerk.]. Kivétel itt is volt: a zsidó orvosok, akikre ez a korlátozás nem terjedt ki. Manó nagyapám is és az apám is tiszthelyettesként szolgált a fronton. Nagyapám az 1930-as években halt meg. Nem voltunk ott a temetésén, nem is tudom, hol van a sírja. Miután apám megnősült, a húga, Mária áttelepült hozzánk, Kárpátaljára. Varrónő volt. Sokáig nem ment férjhez. Az 1920-as évek végén aztán egy Jonasz családnevű ungvári zsidó férfi, aki szabó volt, vette feleségül. Hagyományos, zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás], Mária pedig a férjéhez költözött Ungvárra [Ringel László és a szülei ekkor Ungvár mellett, Felsődomonyán laktak. – A szerk.]. Egy gyerekük volt, Magda, aki 1930-ban született. 1944-ben Mária a férjével és a lányával együtt először gettóba került, majd koncentrációs táborba hurcolták őket. Mária és a férje odavesztek, a lányuk viszont túlélte a megpróbáltatásokat. A háború után Magda, aki akkoriban még fiatal lány volt, más fiatalokkal együtt kivándorolt Palesztinába. A hajójukat föltartóztatta egy angol hadihajó, és az összes utast egy ciprusi táborba irányították. Magda itt ismerkedett meg a későbbi férjével. 1948-ban végül sikerült eljutniuk Palesztinába. Izraelben férjhez ment, férjezett neve Friedmann, néha levelezünk vele, Kirjat-Jamban él a családjával.

Anyai nagyapámat, Berhida Menyhértet jól ismertem. A zsidó neve Menáhem volt. Az 1850-es években született. A nagyanyámat soha nem láttam, meghalt, mielőtt megszülettem volna. Még a nevét sem tudom. A nagyszüleim születési helyét nem ismerem. Azt tudom, hogy a Berhida család tagjai főként az Ung völgyében éltek, ami végigkíséri a folyót, Ungvártól úgy kilencven kilométernyire. Szinte mindegyik faluban élt legalább egy Berhida családnevű ember, aki valamilyen távoli rokonságban állt a többi Berhidával. Iparosok, mesteremberek voltak is voltak köztük, cipészek, szabók, de a legfőbb foglalatosságuk a kereskedelem volt. Menyhért nagyapámnak volt egy vendéglője – ezt úgy kell elképzelni, mint valami átmenetet a kávéház meg az étterem között – egy Ungvárhoz közel eső faluban, amit a csehek alatt Onokovcinak, az Osztrák–Magyar Monarchia idején pedig Felsődomonyának neveztek [Verhnyije Domanyivci] [Felsődomonya – kisközség volt Ung vm.-ben, 1910-ben nem egészen 700 főnyi lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ma már Ungvárhoz tartozik, leginkább családi házakkal, nyaralókkal van beépítve. Kárpátalján voltak vendéglők, éttermek és kocsmák. A kocsma abban különbözött a vendéglőtől, hogy a kocsmában az ital mellett csak hideg ételt szolgáltak fel, míg a vendéglőben ebédet és vacsorát is kaphatott a vendég. Nagyapám ezenkívül értett a háziállatok gyógyításához, nem tudom, hogy tanult-e ilyesmit, vagy ösztönös volt a tudása, de tény, hogy Felsődomonyán kívül a környékbeli falvakba is elhívták a parasztok, ha szükség volt a tudására.

Felsődomonya nagyon régi település volt. Római katolikus templomát még a tizennegyedik században emelték. Kis falucska volt, nyolcvan százalékban szlovákok lakták, a többiek pedig ruszinok volt. Akadt még három-négy pravoszláv, más szavakkal görög keleti vagy ortodox is, oroszok, akik az első világháború idején estek fogságba, aztán megnősültek, és a faluban telepedtek le. A szlovákok római katolikusok, a ruszinok görög katolikusok voltak A faluban összesen három zsidó család élt, még a minján sem telt ki a férfiakból. A faluban nem volt sem zsinagóga, sem imaház. A vallási ünnepeken a munkácsi Spira rabbi [lásd: Spira Lázár] jóváhagyásával a szomszédos Alsódomonyára jártunk át [Alsódomonya – kisközség volt Ung vm.-ben, 1910-ben 1100 – főleg szlovák és rutén – lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ma már az a település sem létezik, Ungvárhoz csatolták. Zsinagóga ugyan ott sem volt, de volt egy imaház. Nagy épület volt, az egyik felében egy zsidó család lakott, a másik felét, ahol két szoba volt, imaházként használták a zsidók. Az egyik szobában a nők, a másikban a férfiak imádkoztak.

Felsődomonyán nem volt antiszemitizmus sem az Osztrák–Magyar Monarchia, sem a cseh fennhatóság idején. A falusiak barátságosak voltak, tisztelték a zsidókat. Verekedésbe torkolló viszálykodás csak a római katolikusok meg a görög katolikusok fordult elő. De a zsidókat ezek nem érintették.

Azt azért nem mondhatom, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában nem létezett antiszemitizmus. Persze nem volt olyan erős és nyilvánvaló, mint később, 1938 után, amikor Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz, de azért voltak jelei. A háború előtt volt otthon egy könyvünk, amit Budapesten adtak ki 1900 tájékán. A címére már nem emlékszem, valamilyen Egon volt a szerzője, aki valamikor az államhatalom valamilyen képviselője volt Kárpátalján, és Budapestre hazatérve, könyvet írt a szolgálat idején szerzett élményeiről, tapasztalatairól [Minden bizonnyal Egan Edéről (1851–1901) és a nevéhez fűződő kárpátaljai ún. hegyvidéki akcióról, ill. az arról szóló valamelyik beszámolóról van szó. Egan vezette miniszteri biztosként a Földművelési Minisztérium 1897-ben indult szociálpolitikai programját az ország egyik legszegényebb vidékének gazdasági fejlesztésére (földjuttatás, hitelszövetkezetek alakítása, ill. fogyasztási szövetkezetek létrehozása – elsősorban a zsidó kereskedők kiszorításának céljával). Egan e tárgyban írott könyvéről nincs tudomásunk, az említett könyv talán az akcióban részt vevő tisztviselő, Páris Frigyes beszámolója lehetett (Páris Frigyes: Tájékoztató a ruthén akciónál való működésem felől, Budapest, 1904). Részletesebben a hegyvidéki akcióról lásd Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918), Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003. – A szerk.]. A könyvében csak zugkereskedőkként emlegeti a zsidókat, olyan emberekként, akik kizsákmányolják a ruszinokat. Példákat is fölhozott, az egyikre emlékszem is, arról szólt, hogy egy zsidó bérbe adta a tehenét egy ruszinnak, és amikor a tehén leborjazott, elvette a borjút. A szerző arról viszont megfeledkezett, amit a könyve elején egyébként maga is megemlített, hogy érkezésekor a ruszinok írástudatlan, műveletlen emberek voltak, akik egész életükben keményen dolgoztak. Ez pedig még a zsidók betelepülése előtt történt. De Egon azt írja, hogy aztán megjöttek a zsidók, akik elkezdték kizsákmányolni a ruszinokat. Nem ez volt az egyetlen ilyesfajta könyv akkoriban.

Menyhért nagyapám neológ volt. Anyai nagyszüleimnél mindig megtartották a sábátot, gyertyákat gyújtottak, és az egész család összegyűlt az ünnepi asztal körül. De nagyapám, a neológok többségéhez hasonlóan, szombaton is dolgozott [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A hagyományoknak megfelelően a nagyünnepeket megtartottuk otthon. Egymás között magyarul beszéltünk.

Anyámék hárman voltak testvérek. Anyám, született Berhida Anna – zsidó nevén Hanna – volt a legfiatalabb, 1885-ben született. A legidősebb lány Katalin volt, a zsidó nevére nem emlékszem, a középső pedig Róza, zsidó nevén Rejzl. Nem tudom, hogy anyám és a nővérei hol tanultak. Lehet, hogy anyám gimnáziumba is járt, mindenesetre gimnazista koromban ő segített megcsinálni a leckémet. Anyám mindkét nővére férjhez ment. Az idősebbik nővére, férjezett nevén Braun, Ungváron élt. A férjére egyáltalán nem emlékszem. Ungváron volt egy bútorkészítő műhelyük, és meglehetősen jól éltek. Két fiuk született, mindkettő jóval idősebb nálam, Miklós és Sándor. Anyám másik nővére, Róza, férjezett nevén Weisz, Szlovákiában élt a családjával, egy Kralovszkij Klumec nevű városkában [Král’ovský Chlmec, azaz Királyhelmec – nagyközség volt Zemplén vm.-ben (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal), 1891-ben 2100, 1910-ben 2700 lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. Vagyis ez a nagynéni is Csehszlovákiában élt, csak nem Kárpátalján. Királyhelmec 1993 óta tartozik Szlovákiához. – A szerk.]. Nekik is két gyermekük volt, a fiuk, Tibor, aki idősebb volt, mint én, és a lányuk, Edit, akivel nagyjából egykorúak voltunk. Róza néném férje kereskedelemmel foglalkozott. A nagynénéim, miután férjhez mentek, nem dolgoztak, csak a családdal foglalkoztak.

A szüleim még az első világháború előtt ismerkedtek meg és szerettek egymásba. Amikor apám a kereskedelmi akadémián tanult, Felsődomonyán gyakornokoskodott a nagyapám vendéglőjében. Ott ismerkedett meg anyámmal. 1914-ben apámat behívták katonának, a szüleim 1918-ig leveleztek egymással. A háború végeztével apám megkérte nagyapámtól a lánya kezét. Nagyapám természetesen tudott a szerelmükről, arról, hogy leveleznek egymással, úgyhogy beleegyezett a házasságukba. Apám az esküvőig már nem hagyta el a falut. Nagyapám igazi zsidó esküvőt rendezett. A hüpét a vendéglő előtt állították föl, nagyapám az ungvári zsinagógából hívott rabbit, ő adta össze az ifjú párt. A lakodalmat a vendéglő nagytermében tartották. Az esküvő után a szüleim Ungvárra költöztek. Apám három üzletben könyvelt, mind a háromnak zsidó volt a tulajdonosa, anyám pedig a háztartást vezette.

Apámnak dús, fényes, gesztenyebarna haja volt. Hideg időben kalapot hordott, de korántsem a zsidó hagyomány miatt, hanem a divat miatt, egyébként nem viselt fejfedőt. A kor divatjának megfelelően öltönyben járt, tavasszal és nyáron világos öltönyben. Az arcát simára borotválta. Anyám a házasságkötés után nem fedte be a fejét, csak akkor kötött kendőt, amikor az imaházba ment. Sötét, dús haja volt, hátul kontyba csavarta. Divatos ruhákban járt, magas sarkú cipőt hordott. A szüleim neológok voltak. Tiszteletben tartották az alapvető zsidó hagyományokat, nagyünnepeken zsinagógába jártak. Otthon magyarul beszéltek egymással. Egy kétemeletes házban béreltek lakást.

Ungváron születtem, 1920-ban. A csehszlovák anyakönyvi kivonatomban a magyar nevem, a László szerepel, a szüleim is ezt a nevet szokták meg. Otthon Lacinak, Lacikának szólítottak. A zsidó nevem Leizer. A hagyományoknak megfelelően engem is körülmetéltek. A szertartás az ungvári zsinagógában volt, a tényét be is vezették a zsinagóga anyakönyvébe.

Kárpátalja 1918-ban csehszlovák fennhatóság alá került. A különbséget hamar megérezték az emberek. Magyarország alapvetően mezőgazdasági termelésre rendezkedett be, Csehszlovákia, különösen Csehország viszont fejlett iparral rendelkezett. A csehek érkeztével kezdődött meg Kárpátalján az iparosodás. Ungvártól húsz kilométerre vegyi üzemet építettek, magában a városban pedig nagy bútorgyárat létesítettek. Ebben az üzemben exportra termeltek, az Amerikai Egyesült Államokba például hajlított, fölcsapható ülőkéjű színházi és moziba való székeket szállítottak. Munkácson dohánygyárat építettek. Kárpátalján nem terem igazán jó dohány, csak az alapanyag egy részét termelték meg itt, a többit máshonnan szállították. A kisebb szőlészeteket és borgazdaságokat a csehek nagy cégekké alakították át, ezek a cégek aztán sok bort exportáltak. Kárpátalján, a Rahói járásban ősidők óta működtek sóbányák. A csehek nemcsak a sót termelték ki, hanem üdülőhelyeket is telepítettek a környékre. Még most is működnek a gyógyhatású sófürdők a vidéken. A kimerült, művelés alól kivont bányákban pedig szanatóriumot létesítettek. A sós pára kiválóan alkalmas a különféle légúti megbetegedések kezelésére. Munkácson nagy sörgyárat építettek. A forrásvizekre települő üdülőhelyek kialakítása szintén a csehek érdeme. A járás mindig is híres volt gyógyhatású vizeiről. A gyógyvizet emésztőrendszeri megbetegedések kezelésére használták. A csehek szanatóriumot építettek, palackokba töltötték, és exportálták a gyógyvizet. Még az Egyesült Államokba is szállítottak. A román határhoz közelebb fekvő vidéken, a Huszti járásban van egy Saján nevű városka, ahol a csehek a gyógyforrás mellett építettek egy szanatóriumot, amelyben a máj- és vesebetegségben szenvedőket kezelték [Saján a Visk nevű városkától 5 km-re fekvő település. – A szerk.]. Külföldről is jártak ide a gyógyulni vágyók. Munkács mellett is föltártak egy forrást, és ott is csináltak egy szanatóriumot. Ezeknek a beruházásoknak köszönhetően sok kárpátaljai jutott munkához. A csehek sok komfortos lakóházat építettek. Ungváron még ma is ezek az épületek a legdrágábbak és a legkeresettebbek. A cseh uralom idején nem volt antiszemitizmus. Éppen ellenkezőleg, minden lehetséges módon támogatták a zsidókat, állami tisztségekbe emelték őket. Megszüntettek minden, az Osztrák–Magyar Monarchia idején volt korlátozást [A zsidók az emancipációt követően természetesen az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása alatt is viselhettek állami hivatalt. Idézzük Karády Viktort: „Paradox módon az állami alkalmazottak aránya különösen magas volt az ortodox vidékeken… Részletesebb vizsgálattal kimutatható, hogy az ortodox megyék állami alkalmazottai főként adminisztratív, hivatalnoki pozíciókat töltöttek be mint a falusi közigazgatás vezetői: Észak- és Kelet-Magyarországon elsősorban olyan falvakban, amelyek zsidó többséggel vagy erős zsidó kisebbséggel rendelkeztek.” Egyébként Karády becslései szerint 1910-ben az ortodox városok zsidó lakosságának 6,3%-a állt állami szolgálatban vagy dolgozott szabad/értelmiségi pályákon (ezen belül pedig 13%-uk állt állami szolgálatban, és 9,4%-a működött tanári és tanítói pályán). (A magyar zsidóság regionális és társadalmi rétegződéséről (1910), in Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok, Cserépfalvi, 1997). (Majd csak az 1939. évi IV. tc., az ún. második zsidótörvény idején tiltották ki a zsidókat a  köztisztviselői pályákról.) – A szerk.]. A zsidók katonai szolgálatot teljesíthettek a hadseregben, és bármilyen rangot megkaphattak [Mint említettük, ez a Monarchia hadseregében is így volt. – A szerk.]. Nagyon sok zsidó tanult felsőoktatási intézményekben. A kárpátaljai lakosság pedig mindig is lojálisan viselkedett a zsidókkal.

1922-ben a szüleim úgy határoztak, hogy Felsődomonyára költöznek. Menyhért nagyapámnak már sok volt egyedül a vendéglő irányítása, úgyhogy anyámhoz fordult segítségért. Felsődomonya mindössze öt kilométerre volt Ungvártól, ezért aztán apámnak sem kellett föladnia a munkahelyét a városban. Beszerzett két lovat meg egy kocsit, azzal járt munkába. Akkoriban ugyanis nem volt más közlekedési eszköz Felsődomonya és Ungvár között.

Nagyapám vendéglőjét kétszázötven évvel korábban építették. Vastag, hosszú, egyméteres falú, földszintes téglaház volt. A vendéglőn kívül volt benne néhány szoba is, ahol mi éltünk. Az oldalfalához hozzátoldottak egy épületet, ahol egy vegyesbolt működött. A vendéglő több helyiségből állt: volt egy nagy étterem, egy külön szoba a gyermekes anyáknak, ahol tilos volt dohányozni és szeszes italt fogyasztani, aztán még volt egy szoba, ahol sakkozni és kártyázni szoktak, és volt egy kisebb helyiség, amolyan bárszerűség. Az éttermet gyakran bérelték ki esküvőkre, születésnapokra és hasonló ünnepségekre. Egy nagy konyha szolgálta ki az egész vendéglőt. A húgom megszületéséig két szobát laktunk a vendéglő épületében, az egyik szoba a nagyapámé volt, a másikban pedig mi laktunk, a szüleim meg én. A nagy ház mellett állt egy kisebb ház, ami vályogból épült. A vályog volt a környéken leggyakrabban használt építőanyag. Szalmatörekből és agyagból készítik, összedolgozzák, és téglákat formáznak belőle. A vályog időtálló és meleg, a házak többsége ebből épült Kárpátalján. Közvetlenül az első világháború után szeszfőzde működött az épületben, ahol szilvapálinkát főztek. A szeszfőzdében nagy fahordók álltak, két méter magasak, másfél méter átmérőjűek. A környékbeli falvakban fölvásárolták a vörös szilvát, amit aztán beleborítottak ezekbe a hordókba, a szilva levet eresztett, és erjedni kezdett. Ebből az erjedő léből készült a szilvapálinka, egy külön erre a célra szerkesztett pálinkafőző berendezés segítségével. Előfordult, hogy mi, gyerekek, besettenkedtük a szeszfőzdébe, ládákra meg kosarakra állva fölmásztunk a hordók oldalára, és szalmaszálon keresztül belekóstoltunk az erjedő szilvalébe. Nagyon jó íze volt, de vigyázni kellett vele, mert hamar az ember fejébe szállt. Később, a húszas években a csehek állami monopóliummá tették a szeszfőzést. A berendezéseket leszerelték, és átszállították az ungvári szeszgyárba. A házat átépítették, két, külön bejáratú, összkomfortos, egyszobás lakást alakítottak ki benne. A lakásokat kiadták. Az egyikben egy falusi hivatalnok, a másikban pedig a falusi szlovák iskola tanítója lakott.

A vendéglőhöz nagy udvar tartozott, ahol Pészah körül, amikor már kezdett melegedni az idő, körhintákat állíttatott föl a falu, amelyek késő őszig működtek. A  szüleim kaptak némi pénzt a terület bérbeadásáért, és a vendéglő forgalmának is jót tett a körhinta. A szülők ugyanis gyakran hozták ide körhintázni a kicsiket, és olykor az egész napot ott töltötték, közben alaposan meg is éheztek. A vendéglőben nemcsak ebédelni lehetett, hanem volt fagylalt is, sütemény is, meg lehetett inni egy csésze kávét, és hűsítőt is lehetett fogyasztani. A családapák pedig fölhajthattak egy sört, netán valami erősebbet is. A söntésben sokszor rendeztek nyereménysorsolást. A jegy egy koronába került, emlékszem, a fődíj egy élő kismalac volt. Volt még szerencsekerék is, ráaggatott nyereményekkel, amelyeket egy horgászbotra erősített horog segítségével lehetett megkaparintani. Az udvarban volt egy kibérelhető kuglipálya is. Akik nem játszottak, fogadásokat köthettek arra, hogy ki győz a játékban, a tét egy hordó sör volt, amit szintén a vendéglőben vettek meg. Szóval, mindez érzékelhető hasznot hozott a vendéglőnek.

A ház mögött nagy kert húzódott, egyik felében gyümölcsfákkal, diófákkal, a másik felében pedig az istálló volt a teheneknek meg a lovaknak, és itt voltak a disznóólak is. Az istálló szénapadlásán tartották a szénát meg az alomnak való szalmát, vagy ha a szénapadláson nem volt elég hely, a szalma bálákban állt. A környező hegyekben élő embereknek kevés földjük volt, főként favágásból tartották fönn magukat. A fát szekérrel szállították Ungvárra, a módosabbak szekerét lovak, a szegényebbekét ökrök húzták. A fákat már egy-másfél méteres rönkökre darabolva rakták szekérre. Többnyire a mi vendéglőnkben pihentek meg. A ház mögött volt egy etető- és itatóvályúval fölszerelt karám a lovaknak, a fások a vendéglőben vacsoráztak, és a szénapadláson, a szénában aludtak. Hajnalban keltek, és már indultak is a városba, a piacra. Az érkezésük valóságos ünnep volt a helybeli nincstelenek számára, akik aprócska viskókban éltek, földjük nem volt, alkalmi munkákból tengették az életüket. Kora reggel fejszét, fűrészt ragadtak, és elindultak a fásokkal a vásárba. A polgárok a fásoktól megvették, a velük érkező emberekkel pedig földaraboltatták a fát. A csehek aztán később, a harmincas években földreformot csináltak. A Felsődomonya környékén húzódó erdőket fölparcellázták, és szétosztották a föld nélküliek között. Az emberek kiirtották az erdőt, fölszántották a földet, zöldséget és gabonát termesztettek.

Nekünk volt egy saját gazdaságunk, hiszen a vendéglő működtetéséhez sok dologra volt szükség, és jobban megérte helyben megtermelni, mint megvásárolni. Két tehenet tartottunk magunknak. Apámnak volt két lova. Disznót, malacot tartottunk, hogy a vendéglőben mindig legyen friss hús. A faluban a göndör szőrű, nem túl nagytestű magyar sertésfajtát tartották az emberek, de ennek kevés volt a húsa, viszont sok a szalonnája, a zsírja [Ez volt a mangalica. – A szerk.]. A kétéves disznókon tízcentis zsírréteg volt. Nagyapám húsos, angol fajtájú sertéseket szerzett, rövid szőrű, érzékeny állatokat, amelyeket nem volt szabad kiengedni a tűző napra, mert a hőségtől elpusztultak volna. A helyi sertésfajta ezzel szemben rendkívül ellenálló volt. Nagyapám a helyi disznókkal keresztezte az angol fajtát, hogy a malacok szívósak legyenek. A disznókat ólban tartottuk, nem engedtük ki, egy helyi ruszin paraszt látta el őket is meg a teheneket is.

Amikor disznót kellett vágni, Ungvárról hívtunk egy cseh hentest, aki leölte és földolgozta a disznókat. A faluban az volt a szokás, hogy a disznót nem nyúzták meg, csak leperzselték a szőrét. Ez a hentes viszont fölaggatta és megnyúzta a sertéseket. A bőröket aztán le lehetett adni az bőrfeldolgozó átvevőhelyén. A hentes földarabolta a disznót, és kolbászt, véres és májas hurkát is készített, amit feltálalták a vendéglőben. A sonkát és a szalonnát fűszeres, ecetes páclében hagyták érni körülbelül egy hónapig, ezután a padláson, a kémények összefutásánál kialakított, háromszor három méteres alapterületű, két méter magas, téglával bélelt füstölőbe került. A füstölés után következett a főzés, és kész, lehetett tálalni a vendégeknek. Apám, velünk ellentétben, sonkát is evett meg szalonnát is. Azt mondta, hogy a munkácsi Spira rabbi engedélyével ehet sonkát, nem sokat, éppen csak annyit, amennyi egy tojás héjába belefér. Nem tudom, hogy igazat mondott-e. Mindenesetre gyakran tréfálkozott azon, hogy a Spira rabbi nem mondta meg, hogy tyúk, liba vagy strucctojásra szólt-e az engedély. A vendéglőben csak egyetlen zsidó ételt szolgáltak föl, tyúkhúslevest házi tésztával.

A konyhán két szlovák asszony dolgozott, egy szakácsnő meg a kisegítője. A kisegítő készített elő mindent, aprított, pucolt, a szakácsnő főzött, anyám pedig kóstolás után fűszerezett. Mindegyik teremben volt egy fölszolgáló. A boltban egyedül anyám dolgozott, de elboldogult. Kásának valót, cukrot, sót és a mindennapi élethez szükséges dolgokat lehetett ott vásárolni. Később kenyeret is árultunk, mert a vendéglőnek is sütöttek. A konyhán nagy, kenyérsütésre is alkalmas kemence volt. A sütő része két méter széles volt. Fával kellett megrakni, majd a parazsat előre kotorva kellett betenni a sütésre váró kenyeret. A sütőben tíz darab kétkilós kenyérnek volt hely. Naponta, sőt napjában többször is sütöttek kenyeret. Anyám péntekenként a kenyéren kívül nemcsak nekünk, hanem a faluban élő másik három zsidó családnak is sütött sábáti kalácsot. Este, miután az utolsó adag kenyér is kisült, anyám betette sülni a másnapi sóletünket. Péntekenként még halat, tyúkhúslevest és krumpliból meg kukoricás lisztből gyúrt felfújtat is készített sábátra.

Apám a könyvelői munka mellett hamarosan az ungvári városi bíróságon kapott szakértői megbízatást, a bor minőségének megállapításában kellett szakértőként közreműködnie. Az Ungvári járásban sok bortermelő körzet van. Ungvárott nagy görög katolikus székesegyház volt, amelynek a püspöke komoly szőlőbirtokkal rendelkezett. Az ott termelt bort Csehország belsejébe szállították, ahol csináltak bort. Olykor panaszt tettek a bor minőségére a bíróságon. Apámnak ilyenkor szakvéleményt kellett adnia arról, hogy valóban gyenge minőségű borról van-e szó, és nem a megrendelőnél romlott-e meg a helytelen tárolás miatt. Egyszer igen komoly összegű büntetéstől mentette meg a püspököt, aki azzal fejezte ki a háláját, hogy elküldte apámat a Tátrában lévő egyházi szanatóriumba. A szanatóriumot a görög katolikus egyház építtette, és kizárólag egyházi személyek látogathatták. A szanatórium fennállása során alighanem apám volt az egyetlen zsidó, aki ott gyógykezeltette magát.

Péntek este egyik családtag sem dolgozott a vendéglőben, a szakácsnő, a konyhai kisegítő és a pincérek maguk is elboldogultak. Az egész család otthon gyűlt össze. Anyám gyertyákat gyújtott, és az előírásoknak megfelelően imádkozott a gyertyák fölött. Ezután elköltöttük az ünnepi vacsorát. Szombaton viszont mindenki dolgozott, akárcsak Ungvárott a neológok többsége. Azok a boltok, amelyeknek apám könyvelt, szombaton is nyitva tartottak, bár zsidó tulajdonosuk volt. Szombat reggel elmentünk az alsódomonyai imaházba. Utána apám elment dolgozni, és este, mikor megjött a munkából, elvégezte a hávdálát, a szombatot a hétköznapoktól elválasztó szertartást. Ilyenkor megint összegyűltünk mindannyian, apám gyertyát gyújtott, de nem olyat, mint sábátkor szokás, hanem egy kisebbet [A hávdálá szertartás során egy több szálból fonott kanócú gyertya meggyújtása jelzi a tűzgyújtási tilalom feloldását. – A szerk.]. Mindenki kapott bort a poharába, a férfiak vodkát. Apám elmondta az imát, egy kis edénybe beleöntött egy kis bort vagy vodkát, és ebben oltotta el az égő gyertyát. Egyszer a vodka kiömlött az asztalra, és meggyulladt. Az égésnyom megmaradt, és jócskán túlélte apámat. Apám dohányzott, és sábátkor is rágyújtott. Nagyapám morgott is miatta, de apám erre tréfásan azt felelte, a Tórában sehol sincs olyan fejezet, amely tiltaná a dohányzást. Dolgozni, azt nem szabad sábátkor, de a dohányzás nem munka, hanem pihenés. Igaz, amikor az imaházba mentünk, apám vigyázott, hogy a helyi zsidók ne lássák meg, és inkább félrevonult a bokrok közé rágyújtani. Az alsódomonyai zsidók többsége ortodox volt, akik nemigen tűrték az eltérést a hagyományoktól.

Amíg nagyapám élt, otthon öt alapvető zsidó ünnepet tartottunk meg, kezdve a Ros Hásánával. Anyám a hagyományos zsidó ételeket készítette. Az ünnepeken az egész család elment a szomszéd faluban lévő imaházba. Amikor Ros Hásánákor hazatértünk, anyám mézet és almát tett az asztalra. Az almadarabkákat belemártottuk a mézbe, úgy fogyasztottuk el. És a kalácsot is, amit általában sóba szoktak belemártani, ilyenkor a mézbe kellett beletunkolni [A méz a bibliai idők óta az élet édességét és jóságát jelképezi. A manna is – mely a pusztai vándorlás alatt az égből hullott – édes volt, mint a méz. Eredetileg datolyából készítették, de a posztbiblikus időkben már a méhek által készített mézet tekintik méznek. Bár a méh nem kóser állat, mégis engedélyezik a törvények a méz fogyasztását, mert a méz nem tekinthető a méh testrészének. Ros Hásánákor szoktak kenyeret és egy szelet almát só helyett mézbe mártani, hogy ezzel biztosítsák az édes új évet. – A szerk.]. Ros Hásáná után következett Jom Kipur. Az ünnep előestéjén elvégeztük a kápóresz szertartást. A nagyapám arra tanított, hogy Jom Kipur beköszönte előtt bocsánatot kell kérnem azoktól, akiket akarattal vagy akaratlanul megbántottam. Az első esti csillag feljövetele előtt anyám kiadós vacsorát tálalt föl. Rendesen kellett enni, mert este kezdetét vette a huszonnégy órás böjt [A Jom Kipur-i böjt 25 órás. – A szerk.] A hatévesnél idősebb gyerekek fél, a tizenhárom évesnél idősebbek egész napon át böjtöltek, akárcsak a felnőttek. Másnap elmentünk az imaházba. Az első csillag feljöveteléig kellett imádkoznunk. Anyám mindig adott apámnak valami süteményt számomra, de ő maga meg a nagyapám szigorúan betartotta a böjtöt. Este, vacsorára hazatértünk.

A következő ünnep a Szukot volt. A ház mögött, a kertben állítottuk föl a szukát. A zsidó hagyomány szerint a szuká építését közvetlenül a Jom Kipur-i böjt után kell megkezdeni. A kert földjében lyukakat vájtunk a szuká támasztékainak. Szétszedhető szukánk volt, amit könnyen föl lehetett állítani, majd lebontani, évről évre. A tetőhöz zöld ágakat használtunk, úgy kellett őket egymáshoz illeszteni, hogy a szukából lehessen látni az eget. A szukát szalagokkal, élő és papírvirágokkal díszítettük föl, székeket és az asztalt raktunk be. Az ünnep után a szukát lebontottuk, alkotórészeit pedig eltettük a következő évre.

Télen volt Hanuka. Az ünnep első napján anyám két gyertyát gyújtott meg a bronz hanukijában, a középsőt és az első nap gyertyáját, aztán az ünnep minden napján újabb gyertyát gyújtott. Hanuka idején szokás volt pénzt, úgynevezett hanukageltet ajándékozni a gyerekeknek. Elsőként a nagyapámtól kaptam ajándékpénzt, aztán apám nővérétől, Máriától meg anyám Ungváron élő nővérétől, Katalintól, aki ünnepek idején az egész családjával ellátogatott a testvéréhez meg az apjához.

A naptár, nem pedig a jelentősége szerinti utolsó ünnep a Pészah. Erre már idejekorán megkezdődött a fölkészülés. Apám Ungvárról hozott maceszt, a zsinagógában megvette a pészahi bort. Otthon nagytakarítás volt, mindent lemostunk, kitisztítottunk. Pészah előestéjén nem volt egy morzsányi kenyér sem a konyhában. Csak ezután cserélték ki az év többi napján használt edényeket a padláson őrzött pészahi edényekre, amiket csak Pészahkor használtunk. Anyám hagyományos pészahi ételeket készített. Este összegyűlt az egész család. A közös ima után asztalhoz ültünk. Az ünnepi fogások mellett minden ott volt az asztalon, aminek Pészahkor ott a helye: egy darabka csontos hús, főtt tojás, fahéjas, mézes tört alma, zöldfű, torma és a sósvizes edényke. A szédert általában nagyapám vezette. A hagyományos négy kérdést, amit a legkisebb gyermeknek kell föltennie, már azelőtt megtanultam, hogy héderbe jártam volna, de persze nem tudtam, mit jelentenek a mondatok. Az asztal közepére szép ezüstserleget állítottak, Élijahu próféta serlegét. A széderestét nem minden neológ család tartotta meg, több helyütt megelégedtek a közös imádsággal. A vacsorát a zöldfűvel kellett kezdeni, amit belemártottunk a sós vízbe, és egy darabka macesszel fogyasztottuk el [A szédereste során két rituális „mártás” van. Az első alkalommal – rögtön a széder, a Hagada felolvasásának elején – valamilyen zöldséget kell sós vízbe mártani. A második alkalommal pedig – közvetlenül az étkezés előtt – keserűfüvet kell az édes haroszetbe mártani. Egyes hagyományok szerint az első zöldség valamilyen zöld fű vagy saláta szokott lenni, a bibliai elbeszélés izsópjára emlékezve (Ex. 12:21–24), bár Közép- és Kelet-Európában elterjedtebb szokás volt krumplit használni, mivel régen ekkortájt ritka volt a zöldsaláta. Szokás a széder során egy harmadik „mártást” is csinálni, főtt tojást sós vízben, de ez nem kötelező része a rituálénak. – A szerk.]. Ezután már minden úgy ment, ahogyan a széderestén következnek a dolgok egymás után. A Pészah napjaiban nem tartottunk otthon kenyeret, csak maceszt, illetve krumpliból és kukoricalisztből készült felfújtat ettünk. A Pészah első és utolsó két napján apám nem ment dolgozni. Anyám és nagyapám sem dolgozott. A bolt nem nyitott ki, a vendéglőben a helyi szlovák alkalmazottak dolgoztak. Csak rendkívüli esetben fordultak anyámhoz.

Négyéves koromban adtak be a héderbe. Felsődomonyán nem volt héder, csak a szomszéd faluban. Reggelenként apám vitt el a héderbe, mielőtt elment dolgozni. Délután már a többi falubeli gyerekkel együtt jöttem vissza. A foglalkozások reggel kezdődtek, és délután háromig, négyig tartottak. Vittünk magunkkal ennivalót, amit napközben a héderben ettünk meg, aztán folytattuk a tanulást. A helybéli gyerekek ebédre hazamentek, nekünk viszont túl messze lett volna. A héderben nehezebben tanultam, mint a többi gyerek, mert a rebbe csak jiddisül beszélt velünk, én meg csak magyarul tudtam. Ennek ellenére félév felé már jól beszéltem jiddisül. Lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy a héderben pálcás oktatás folyt. Engem otthon soha nem vertek meg, ha a szüleim meg akartak büntetni valamiért, megtiltották, hogy kimenjek az utcára. A rebbének viszont volt egy bambuszpálcája, azzal verte el a bűnösöket. Annyira féltem a büntetéstől, hogy valószínűleg én voltam a legigyekvőbb tanítvány. Az első évben a héber ábécét tanultuk. A második évtől kezdve kezdtük elsajátítani a héber imádságokat, és lefordítottuk őket jiddisre. A harmadik osztályban kezdtük tanulmányozni a Tórát. Fejezeteket olvastunk belőle, lefordítottuk jiddisre, és közösen megvitattuk az olvasottakat. Amikor hét éves lettem, ott kellett hagynom a hédert, a foglalkozásokat, mert beadtak a helyi egyetlen, szlovák általános iskolába. Az iskola a római katolikus egyház kezelésében volt. Amikor a tanító bejött a terembe, a diákok fölálltak, és latinul köszöntötték: „Laudetur Iesus Christus!” (Dicsértessék a Jézus Krisztus!). Ez volt a hagyományos római katolikus köszönés. Az általános tantárgyak mellett az iskolában volt hittan is, de a zsidó diákoknak nem kellett részt venniük a hittanórán. Egy évig jártam ebbe az iskolába, másodiktól kezdve pedig az állami szlovák iskolába írattak be Ungváron. Az iskola öt kilométerre volt tőlünk, oda is és később a gimnáziumba is biciklivel jártam. Szombaton is volt tanítás. A felsődomonyai zsidó családok között nem voltak ortodoxok, senki sem ütközött meg azon, hogy szombatonként kerékpárral hajtottam át a falun. Ahhoz viszont, hogy bejussak a városba, át kellett haladnom Alsódomonyán is, ahol az általunk is látogatott imaház állt. A faluban sok ortodox élt, akik méltatlankodtak amiatt, hogy egy zsidó fiú szombaton kerékpárra ül. Ki kellett találni valamit. Pénteken az iskola után hazamentem, megebédeltem, aztán visszamentem Ungvárra, Katalin nagynénémhez. Náluk aludtam, reggel onnan mentem iskolába, este meg hazatértem. A nagybátyám, Katalin nagynéném férje péntek esténként a neológok ungvári zsinagógájába járt, és néha engem is magával vitt. Az épület a piac közelében állt. Most lakóház, de a tető alatt még mindig látszik a nagy, faragott Dávid-csillag.

A szüleim tisztában voltak azzal, hogy ha gimnáziumba akarok menni, jól meg kell tanulnom a hivatalos állami nyelvet, a cseht. Ezért a negyedik osztályt már a cseh iskolában kezdtem meg, szintén Ungváron. A négy elemi után aztán a nyolcosztályos ungvári cseh gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat.

Még egészen kicsi voltam, amikor nagyapám elkezdett tanítgatni a saját mesterségére, az állatgyógyászatra. Ha egy beteg állatot hoztak hozzá, rögtön engem is odahívott, és a kezelés közben elmagyarázta, hogy mi történik, miért csinál ezt vagy azt. De aztán történt valami, ami egy életre elvette a kedvemet attól, hogy állatorvos legyek. A szomszédék tehene lenyelt egy almát egészben, ami megakadt a torkán. A tehén fulladozni kezdett. A gazdája egy pálcával megpróbálta lejjebb nyomni az almát, de csak rontott a helyzeten. Elhívták nagyapámat, ő meg engem is magával vitt. Nagyapám szétfeszítette és kipeckelte az állat száját, és kitapogatta az almát jó mélyen, a tehén torkában. Odahívott, hogy én vegyem ki. Sehogy se akart sikerülni. Csak egy lyukat tudtam kaparni az almába, és ennyi. Mit csináljunk? Nagyapám hazaszalajtott egy teáskanálért, egyébként az egész faluban csak nekünk volt teáskanalunk. A kanalat madzaggal a kezemhez kötötték, nagyapám pedig azt mondta, hogy próbáljam meg átfúrni a kanállal az almát. A tehén torkába lenyúlva elkezdtem fúrni a lukat. Sikerült is átdöfnöm az egész almát. Nagyapám ekkor nyakon vágta a tehenet, az alma kiugrott, engem pedig tetőtől talpig beborított a tehén bendőjének a tartalma. Fél napon át próbáltak lemosni, de ezzel az esettel az állatorvosi tevékenységem egy életre befejeződött.

A húgom 1927-ben született. Az Ágnes nevet kapta, otthon Áginak, Ágicának szólítottuk. Már megvolt a húgom, amikor egy sikertelen műtétet követően, meghalt Menyhért nagyapám. Ez is még 1927-ben történt. Az ungvári zsidó temetőben, a zsidó előírásoknak megfelelően temettük el [lásd: holttest előkészítése a temetésre; temetés; temető], az ungvári neológ zsinagóga rabbija kísérte el utolsó útjára. Apám kádist mondott nagyapám sírja fölött. Süvét senki sem ült, az ugyanis neológoknál nem szokás.

A húgom születése után, de még nagyapám halála előtt a vendéglő épületéből átköltöztünk a kisházba. A házat átrendeztük, a két egyszobás lakásból egy kétszobásat alakítottunk ki. Azt a két szobát pedig, ahol előzőleg laktunk, átalakítottuk vendégszobává. A vendéglőt nagyapám anyámra hagyta. A halála után megváltoztatták a nevét, a Berhida Menyhért név helyére az Anna Ringel név került.

Otthon a faluban nem voltak barátaim. Minden gyereket ismertem, jóban is voltam velük, de a közeli barátaim Ungvárott voltak. Sok barátom volt az iskolában is és később, a gimnáziumban is. Sok zsidó is volt a diákok között, de a barátaim között voltak nem zsidók is. A szüleim ezt megértették, és arra neveltek, hogy az embert nem a származása, hanem a tulajdonságai, a minősége alapján kell megítélni.

A gimnáziumban nagyon jó tanárok tanítottak. Biológiát, ásványtant, asztronómiát, botanikát és általában természetrajzot, valamint történelmet, földrajzot, matematikát és fizikát tanultunk. Különleges figyelmet fordítottunk a nyelvekre. Egy idősebb latintanárunk volt, tanultuk a nyelvet, klasszikusok műveit fordítottuk. A tanárunk nem egyesével, hanem hármasával, négyesével szólított föl minket felelni. Maguk a diákok fogalmazták meg a kérdéseket, vizsgáztatták egymást. Általában is elmondható, hogy nagyon jól tanították a nyelveket. Franciául és németül folyékonyan beszéltünk, és a jó latintudás segített sok más nyelv, a spanyol, az olasz, a román megértésében. Emlékszem a világtörténelem tanárunkra: olyan érdekesek voltak az órái, hogy már türelmetlenül vártuk őket. Amellett ugyanis, hogy leadta az anyagot, arra tanított minket, hogy gondolkozzunk, és mérlegeljük még az első pillantásra jelentéktelennek tűnő események lehetséges következményeit is. Amikor azokról az ókori népekről beszélt, amelyek többsége már rég eltűnt a föld színéről, a zsidókat hozta föl példának arra, hogy az a nép maradt meg, amely megőrizte a hagyományait. Azt mondta, hogy az, hogy a zsidó nép meg tudott maradni, az azt jelenti, hogy már kialakulásakor is erős, pozitív indíttatás jellemezte őket. Ugyanakkor azt is mondta, hogy a zsidókra leselkedő legnagyobb veszély az asszimiláció. A zsidók vallásóráit eleinte egy világi tanár tartotta. Ezek a foglalkozások azonban nem voltak túlságosan érdekesek. Elemezte a Tórát, mesélt a zsidó ünnepekről, a zsidó vallásról, de nagyon szárazon, unalmasan. Később egy rabbit kértek föl hittanoktatásra, aki felsőfokú vallási iskolát végzett Jeruzsálemben, és a teológia doktora volt. Ezek az órák nagyon érdekesek voltak. Hallgattuk a tanárunkat, észre sem vettük, hogy repül az idő. Héberre is ő tanított minket. Egyébként nem ő volt az egyetlen zsidó tanár a gimnáziumban. Mindegyikükre nem emlékszem, de jól az emlékezetembe véstem a cseh nyelv tanárát, a filozófus doktor Blant [Blau?]. Neológ volt. A gimnáziumunktól nem messze volt a zsidó gimnázium, ahol minden tantárgyat héberül oktattak. Most egy magyar általános iskola működik ebben az épületben. A bejárat fölött Dávid-csillag volt, nem tudom, megvan-e még. Ebben a gimnáziumban tanult a leendő feleségem.

Még kisiskolás koromban kezdtem járni az ungvári Makkabi ifjúsági klubba. A Makkabi az iskola közelében tornatermet bérelt. Könnyűatlétikával foglalkoztam. Abban a szakosztályban kizárólag fiúk sportoltak. Ugrottunk, futottunk, tornáztunk, kosaraztunk, röplabdáztunk. Az edzéseket ketten irányították, az egyikük nem zsidó, hanem cseh volt, Csehszlovákia tornászbajnoka, egyébként pedig az ungvári bankban dolgozott. A másik edző, aki a futó- és ugróedzéseket tartotta, zsidó volt, foglalkozására nézve szabó. A foglalkozások idején mindketten kizárólag héberül beszéltek velünk.

Ezenkívül cserkész is voltam. Felsődomonyán az egyik cseh szomszédunk kezdte szervezni a faluban a cserkészszervezetet. A nyári szünetekben a hegyekbe jártunk, az erdőben sátoroztunk. Az idősebb cserkészek főztek. Megtanultunk énekszóra menetelni, tábortüzet gyújtani, úszni, hegyet mászni. Egyenruhánk nem volt, sötét rövidnadrágban és fehér ingben jártunk. A vezetők kék színű, háromszögletű nyakkendőt hordtak. Csak gimnazista koromban, a barátaim rábeszélésére léptem át az ungvári szervezetbe.

Tizenhárom éves koromban volt a bár micvóm, az ungvári neológ zsinagógában. Az a rebbe készített föl, akihez még annak idején a héderbe jártam. A születésnapomat követő szombaton az egész család fölkerekedett, és együtt mentünk a zsinagógába. Az ima után a rabbi fölhívott a Tórához. A Tórának van egy bizonyos fejezete, amit a fiatal fiúk a bár micvójukon olvasnak föl. A rebbével olyan sokszor olvastuk el ezt a részt, hogy kívülről fújtam a szöveget. Életemben először magamra öltöttem a táleszt. A szertartás után apám minden jelenlévőt megvendégelt pálinkával és süteménnyel. Este a szüleim a bár micvóm tiszteletére ünnepi vacsorát rendeztek, amelyre meghívták a falunkban élő zsidó családokat. Ungvárról is befutott családostól anyám nővére, Katalin, valamint apám húga, Mária. Mindannyian megköszöntöttek, megajándékoztak.

1938-ban a magyarok vették át a hatalmat Kárpátalján [Ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalját 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.]. A többség eleinte örömmel fogadta a fordulatot, de az öröm hamar szertefoszlott, és nem csak a zsidóké. A magyarok érkeztével mindennek, köztük az élelmiszernek is jelentősen fölment az ára. Csökkent a munkahelyek száma, megjelent a munkanélküliség. Sokan mondogatták, hogy milyen jó volt a csehek idején, és milyen jó volna, ha a csehek visszatérnének. Magyarországhoz csatolták Csehszlovákia és Románia egy részét, valamint Jugoszlávia északi vidékét is, így az ország visszaállította az első világháború előtti határait [lásd: első bécsi döntés; második bécsi döntés; a Délvidék megszállása; Jugoszlávia magyar megszállása; Kárpátalja elfoglalása].

1938-ban kellett volna befejeznem a gimnáziumot, de amikor a magyarok elfoglalták Kárpátalját, a cseh iskolákat és gimnáziumokat bezárták. Úgyhogy átmentem egy ruszin iskolába, az Ungvártól húsz kilométerre fekvő Perecsenybe. Az iskolába vonattal jártam. De ezt az iskolát is bezárták, úgyhogy csak a magyar iskolák maradtak. Ungvárott szerettem volna magyar iskolába járni, de ott már megkezdték a fölkészülést az érettségi vizsgákra, én viszont nem akartam egy évet veszíteni azzal, hogy hetedik osztályosként folytatom a tanulmányaimat. Később az egyik iskolában indítottak egy végzős osztályt azoknak, akik korábban cseh iskolákban tanultak. Megkezdődött a tanítás, szeptemberben pedig le is tettük az érettségi vizsgát.

1938-tól Kárpátalján is alkalmazni kezdték a zsidóellenes törvényeket [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. A zsidóktól elvették a boltjukat, üzemüket, műhelyüket, mindent, ami hasznot termelt. A tulajdonosok kénytelenek voltak átadni a boltot egy új, nem zsidó tulajdonosnak. Ezek a keresztények mindent a nevükre írattak, és az üzlet az új tulajdonos neve alatt futott tovább. Ezek többnyire névleges tulajdonosok voltak, a korábbi tulajdonosok vitték a boltot, amiért kaptak valami csekélyke fizetést. Ha a tulajdonos a megadott határidőre nem gondoskodott új gazdáról, akkor az állam mindent kisajátított, ellentételezés nélkül. A zsidók nem folytathattak felsőfokú tanulmányokat. Fegyveres katonai szolgálat helyett munkaszolgálatos zászlóaljakba hívták be őket. Apám elveszítette az ungvári munkáját, mert azokat a boltokat, ahol könyvelő volt, elvették zsidó tulajdonosaiktól. A vendéglőt és a boltot szintén át kellett adnunk valakinek. Apám harcolt az első világháborúban, többször kitüntették. Írt egy kérvényt, hogy a háborús szolgálataira tekintettel ne fosszák meg a tulajdonától. Hosszú ideig nem érkezett válasz, végül arról tájékoztatták apámat, hogy teljesítik a kérését. Úgyhogy a vendéglő és a bolt megmaradt [lásd: mentesség zsidóknak].

Kárpátalján sok olyan zsidó élt, aki nem volt magyar állampolgár. A cseh fennhatóság idején érkeztek Kárpátaljára, legnagyobb részük Lengyelországból, és nem szerezték meg a cseh állampolgárságot. A csehek idején nem is volt rá szükség. Ezek az emberek tehát lengyel állampolgárok maradtak. Amikor viszont bejöttek a magyarok, csak az számíthatott Magyarország állampolgárának, akinek megvolt a csehszlovák állampolgársága. Az ebbe a kategóriába sorolható kárpátaljaiak automatikusan megkapták a magyar állampolgárságot. Aki viszont nem ebbe a csoportba tartozott, vagyis nem volt csehszlovák állampolgársága, azt a magyarok 1942-ben a Szovjetunióba, Ukrajnába zsuppolták át. Ukrajna 1941 óta a német fasiszta csapatok megszállása alatt állt.  Ezeket az embereket az Ivano-Frankivszk-i területre [oblaszty] szállították, ahol valamennyiüket elpusztították [lásd: Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés]. Csak néhányan menekültek meg. A mi falunkban is volt egy ilyen lengyel zsidó család. Volt egy nagyon kedves lányuk, akivel összebarátkoztunk. Mindannyiukat elhurcolták. Ez a lány aztán egy magyar katona közvetítésével eljuttatott hozzánk egy levelet, amelyben azt írta, hogy az emberek egy részét már elpusztították, és most ők is várják a sorsukat, több hírt aztán már nem kaptunk felőle [Ezt a családot is alighanem a szovjet határnál fekvő Kőrösmezőre hurcolták. Itt volt az a gyűjtőhely, ahonnan a zsidókat ezres csoportokban áttették a határon, és átadták őket az SS-nek. „A Kőrösmezőn keresztül kitelepített zsidókat az SS teherautón először Kolomeába szállította, onnét 3-400 fős csoportokban gyalogmenetben indították útnak Kamenyec-Podolszkba.” Kamenyec-Podolszkijban mintegy 23 600 főt gyilkoltak meg 1941 augusztusában és szeptember elején, közülük 16-18 000 volt a Magyarországról kitelepített zsidó, a többiek helybeliek voltak. (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/).].

Érettségi után nem folytathattam a tanulmányaimat, a zsidók előtt bezárultak a felsőoktatási intézmények kapui. Budapestre utaztam, és beálltam tanulónak egy lakatosműhelybe. Onnan hívtak be 1938-ban katonának. A munkaszolgálatos zászlóaljakra vonatkozó törvény akkoriban még nem létezett, ezért katonai szolgálatra rendeltek. Fél évig szolgáltam egy utász zászlóaljban. Megtanítottak pontonhidat építeni, elsajátítottuk a robbanószerkezetek működésének alapjait, az aknakeresés és hatástalanítás fortélyait. Egy dunai szigeten voltunk, Budapest környékén. Miután megjelent a munkaszolgálatos alakulatokról rendelkező törvény, összeszedték és egy kényszermunka zászlóaljnak nevezett egységbe gyűjtötték össze a négy műszaki-utász zászlóalj zsidó katonáit [Voltaképpen közérdekű munkaszolgálatos zászlóaljnak nevezték ezeket a zászlóaljakat, rövidítve kmsz-nek. – A szerk.]. Egy tiszt volt a parancsnok. Az addigi egyenruhánkat viseltük, de az ujjára sárga karszalagot tűztünk. Hetente egyszer kiengedtek minket a városba. Húsz fillér kellett az oda-vissza útra meg az óvszerre. Be is kellett mutatni az ügyeletes tisztnek, aki csak ezután írta alá a kilépési engedélyünket. Amikor visszatértünk a laktanyába, mindenki kapott egy megelőző oltást fertőző nemi betegségek ellen. A budapestiek még nem tudták, miért hordunk mi sárga karszalagot, gyakran kérdezősködtek, amire azt feleltük, hogy a vegyvédelmi alakulat megkülönböztető jelzéséről van szó. Aztán persze sokan megtudták, mi az igazság a sárga karszalaggal kapcsolatban, és együttérzően viselkedtek velünk. Egyszer éppen Budapesten jártam, és szerettem volna bemenni a kaszinóba. Sárga karszalaggal. A portás megállított, a karszalagra bökött, és halkan azt súgta, hogy vegyem le. Levettem, zsebre vágtam, és szép nyugodtan besétáltam a kabaréba. Budapesten megismerkedtem egy családdal, gyakran meghívtak a kimenőimen és a zsidó ünnepeken, de később megszakadt velük a kapcsolat. Aztán átvezényeltek minket, lejjebb a Duna mentén, ahol gátat kellett építenünk. 1942-ben pedig kivittek minket Ukrajnába. Fedezékeket, lövészárkokat ástunk a frontvonal mögötti területen, aknákat szedtünk föl és hatástalanítottunk. Állandóan úton voltunk, egyik helyről a másikra dobáltak minket. Nagyon sokan meghaltak a zászlóaljunkban, sok volt a megnyomorított, karját, lábát vesztett katona. Rettenetes volt. Este, lefekvés előtt mindig arra kértem az Istent, hogy küldjön rám gyors halált, ne kelljen rokkantként szenvednem. 1943-ban a szovjet csapatok megindították a támadást, minket meg áthelyeztek Romániába [Azaz nyilván Észak-Erdélybe kerültek, amelyet az első világháborút lezáró trianoni békekötés 1920-ban Romániához csatolt, és amely a második bécsi döntés után átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott, majd a háború után visszakerült Romániához. – A szerk.]. Abban a térségben német csapatok állomásoztak, erődítményeket építettünk a határzónában, fedezékeket a hegyekben. Ezután vasútépítésre vezényeltek. Ezt a vasútszakaszt még Romániában kezdték építeni, aztán Romániának ez a része, a befejezetlen vasútszakasszal együtt Magyarországhoz került. Biztosítani kellett az összeköttetést az egymástól távol eső területek között. Negyven kilométer vasúti pályát építettünk. Onnan aztán ismét Kárpátaljára, egy Volovec nevű faluba [Volóc (Bereg vm.)] vittek minket, a hegyek közé. Bunkereket építettünk, erődítési munkákat végeztünk. Kapóra jött, hogy budapesti inaskodásom idején elsajátítottam a lakatos- és kovácsmesterség fogásait. A műhelybe kerültem, ahol a lapátokat, ásókat meg a többi szerszámot javítottuk.

Volócon esett meg a velem a következő dolog. A zsidó zászlóaljban szolgálók havonta kaptak két nap kimenőt. A soron következő szabadságolás előtt a zászlóaljparancsnokot fölkeresték a helyi zsidók, és segítséget kértek. Volócon ugyanis volt egy mikve, de a vízmelegítéshez használt bojler berozsdásodott, a víz belefolyt, és állandóan kioltotta a lángot. A mikve tehát nem működött. A zsidók arra kérték a parancsnokot, adjon embereket, akik meg tudják javítani a bojlert. Engem meg egy másik lakatost küldtek oda, hogy nézzük meg, mit lehet csinálni. A zászlóaljunkban csak mi ketten voltunk kárpátaljaiak, a többiek pestiek voltak. A bojler teljesen elrozsdásodott, látszott, hogy nemigen lehet megjavítani. Elmagyaráztuk a volóciaknak, hogy javítani nem lehet, ki kell cserélni a bojler testét. Mondtuk, hogy kérjenek a parancsnoktól valamilyen szállítóeszközt, amivel a bojlert be lehet vinni Ungvárra, ahol elvégzik az alkatrészcserét. A parancsnok adott is gépkocsit, amivel bementünk Ungvárra. Azt az utasítást kaptuk, hogy a javítás befejezéséig maradjunk a városban. Beadtuk a bojlert a műhelybe, ahol azt mondták, hogy két nap kell a javításhoz. Mi azonban azt mondtuk a sofőrnek, hogy jöjjön vissza értünk egy hét múlva, addigra elkészül a bojler. Erre az időre pedig hazamentünk. A társam munkácsi volt, ő oda indult, én meg Felsődomonyára. Ezek már vészterhes idők voltak, de még az egész családot otthon találtam. Egy hetet töltöttem otthon, aztán visszamentem Ungvárra. A bojlert Volócon beállítottuk a helyére a mikvében. Később, amikor csak Volócon jártunk, mindig meghívtak minket egy-egy zsidó családhoz, ahol úgy fogadtak, mint a régen látott, kedves vendégeket.

1944 tavaszán táviratilag arról értesítették a parancsnokunkat, hogy a zászlóaljunkat áthelyezik Szerencsre. Vonatra ültettek minket, és irány Szerencs. A megérkezésünk után civilbe öltöztettek, de a sárga karszalagot továbbra is viselnünk kellett. Szerencsen senki nem számított ránk, és senki nem tudta, hogy mit is kellene velünk kezdeni. Kiderült, hogy a zászlóaljunkban szolgáló budapesti zsidók szülei beszéltek rá valakit a parancsnokságon arra, hogy Szentes helyett Szerencset jelölje meg az áthelyezési parancs táviratában. Szentesen ugyanis, ami Magyarország déli részén fekszik, olyan zászlóaljakat állítottak föl, amelyeket a frontra vagy valamilyen jugoszláviai bányákba irányítottak [Szegeden volt több olyan munkaszolgálatos század, amelyet Borba vezényeltek, de ez 1943 nyarán történt. 1944 folyamán Szentesről Borba irányított munkaszolgálatos századról nincsen tudomásunk, de ismereteink szerint Szentesről korábban sem vezényeltek Borba munkaszolgálatosokat. – A szerk.]. Az a szóbeszéd járta, hogy ezekben a bányákban rendkívül nehéz a munka [lásd: bori rézbányák], a zsidókkal különösen rosszul bánnak, és a legveszélyesebb helyekre irányítják őket. De mire mindez tisztázódott, már két hónap is eltelt. Mivel más lehetőség nem adódott, a cukorgyárban segédkeztünk a munkásoknak. A félreértések tisztázása után aztán Szentesre szállítottak minket, ahol viszont már befejeződött a zászlóaljak fölállítása, minket pedig már nem tudtak hova irányítani. Maradtunk Szentesen. Ekkor kezdték gettóba terelni a zsidókat. Aki elrejtőzött, azt felkutatták, és erőszakkal vitték el. Akkor terjedt el a „nadrágellenőrzés” kifejezés. Ha a csendőrök elfogtak valakit, aki szerintük nem akart bevonulni a gettóba, és azt állította magáról, hogy nem zsidó, akkor lehúzatták vele a nadrágját, és megvizsgálták, hogy körül van-e metélve. A zászlóaljunkat kivezényelték a gettóba terelt zsidó családok házaiba, összeszedni a hátramaradt holmikat. Öt-hat fős csoportokra osztottak minket, minden csoport munkáját két csendőr felügyelte. Összegyűjtöttük és szétválogattuk a holmikat, amiket aztán a zsinagógába vittünk, a hatóságok által kialakított raktárba. Az emberek kis csomagokkal vonultak be a gettóba. Csak egy kis ennivalót meg néhány ruhaneműt vihettek magukkal. A többi holmijuk a lepecsételt házakban maradt. A ruhákon, bútorokon és háztartási felszereléseken kívül festmények és más értékek maradtak hátra. A csendőrök megengedték, hogy az élelmiszert magunkhoz vegyük, az összes többi holmit viszont rendszereznünk kellett: külön a ruhákat, külön az edényeket és így tovább. A holmikat összecsomagoltuk, fölpakoltuk a teherautókra. A zsinagógában más csoportok végezték a kirakodást [A szentesi zsidókat 1944. június 16-án vitték át a szegedi bevagonírozási központba. – A szerk.]. Leveleztem a családtagjaimmal. Az apámtól kapott utolsó levelezőlapból tudtam meg, hogy az ungvári zsidókat is gettóba vitték. A soron következő szabadságom alkalmával elmentem Ungvárra. A vonat csak Csapig közlekedett, csaknem húsz kilométert gyalogszerrel tettem meg. Ungváron megtudtam, hogy a gettót a téglagyárban jelölték ki. Még messze jártam a téglagyártól, amikor eljutottak hozzám az első emberi hangok, mintha csak egy méhkashoz közelítettem volna. A gettót őrző csendőrök nem engedtek be, az anyámat, az apámat és a húgomat viszont odaengedték a kerítéshez. A kerítés sakktáblaszerűen elrendezett téglákból épült, résekkel. Ezeken a réseken át tudtunk beszélni egymással. Apám megpróbált átszuszakolni a résen egy levelet, de az egyik csendőr észrevette, és elvette tőle. Akkor láttam őket utoljára. Szentesen még kaptam apámtól egy  levelezőlapot, amelyen arról tájékoztatott, hogy másnap minden zsidót elvisznek a gettóból, és arra kért, hogy ne nyugtalankodjak. Soha többé nem kaptam hírt felőlük. Csak a háború után tudtam meg koncentrációs táborokból hazatért ismerősöktől, hogy apámat Auschwitzban a megérkezést követően azonnal gázkamrába vitték. Anyám jóval fiatalabbat mutatott a koránál, és jobban is tartotta magát, mint apám. Őt és a húgomat munkatáborba vitték, egy lengyelül Sztutowónak, németül Stutthofnak nevezett városba, ami az Odera mentén a lengyel–német határon fekszik. [Sztutowo Gdańsktól kissé északkeletre található, a Visztula mellett. Ringel László nyilvánvalóan egy másik kikötővárossal, Szczecinnel téveszti össze, amely valóban az Odera mellett fekszik. – A szerk.] A hazatérők beszámolóiból megtudtam, hogy a táborban gyakran voltak kivégzések, állandósultak a bombázások, azt viszont nem tudták elmondani, hogy pontosan hogyan halt meg az anyám és a húgom. Ebből a táborból fakitermelésre terelték ki a rabokat. 1945 tavaszától a szovjet légierő folyamatosan támadta ezeket a munkahelyeket. Látták, hogy emberek mozognak az erdőben, onnan fentről viszont nem tudták megállapítani, hogy kicsodák. Bombáztak, és a bombázásokban sok ember odaveszett.

Szentesről a jugoszláv–magyar határra vezényeltek minket. Jugoszlávia egy része magyar megszállás alatt volt. A Tisza jobb partján erődítési munkálatokat végeztünk, a most Jugoszláviához tartozó Ada nevű városkában szállásoltak el minket, a Tisza partján. Lövészárokásásra nem vonultam ki. Néhány zsidóval együtt a műhelyben dolgoztam, kapákat, ásókat, csákányokat javítottunk. 1944 októberében jártunk. Éjszakánként lövöldözés hallatszott, a helybeliek azt mondták, hogy a városba beszivárgó partizánok lövöldöznek. Aztán egy napon, hirtelen elrendelték a visszavonulást, és a németek meg a magyarok visszavonultak. A zászlóaljparancsnokunk, egy őrnagy azt mondta, mi nem vonulunk vissza, hanem folytatjuk a Tisza partján az erődítmények építését, megvédjük magyar hazánkat. Magunkban nevettünk, de mit lehetett tenni, a parancs az parancs. Azok is kivonultak, akik korábban a műhelyben dolgoztak. A parton már gyülekeztek az alacsonyabb rangú tiszthelyettesek. Találtak egy megrongálódott kerekű löveget, amit a német hagytak hátra, és valahonnan szereztek hozzá lőszert. A lövegről a németek leszerelték az optikai irányzékot, hogy ne lehessen lőni vele. A Tisza azon a részen meglehetősen széles, a túlsó partján, tőlünk elég messze egy három-négy épületből álló tanya volt. Azt mondták, hogy ott vannak az orosz, vagyis a szovjet csapatok, azokat kell lőni. Van-e közöttünk tüzér? Nincs. A parancsnoknak eszébe jutott, hogy a helyettesének vörös váll-lapja van, vagyis tüzér. Odarendelték, és parancsba adták, hogy irányítsa a tüzelést. Erre elmagyarázta, hogy ő nem tüzér, csak ilyen egyenruhát adtak neki. Akkor most mi lehet tenni? Valakinek eszébe jutott, hogy minket eredetileg a hadseregbe hívtak be, onnan irányítottak át a munkaszolgálatos zászlóaljba. Volt köztünk egy idősebb ember, aki Budapesten vásári kikiáltó volt az Angolparkban, és aki azzal hencegett, hogy tüzérként szolgált az első világháborúban. No, ahogy ez valakinek eszébe jutott, már oda is szólították ezt az embert. A parancsnok közölte vele, hogy az irányzékot kivéve, minden megvan, ami a tüzeléshez kell. A szakaszvezető fölmászott egy parti fűzfára, hogy megnézze, hova csapódnak be a lövedékek, és szükség esetén korrigálja a lövések irányát. A löveg egyszerű berendezés, egyszerűbb a szerkezete, mint egy puskáé. Az öreg fogott egy hosszú, nagyjából egyméteres, százöt milliméteres lövedéket, betöltötte az ágyúba, rácsapta a fedelet, körülbelül betájolta a túlparton fekvő tanyát, és megrántott valamit. Előtte még azt is mondta, hogy fogjuk be a fülünket, és tartsuk nyitva a szánkat, nehogy megsüketüljünk a lövés hangjától. Így szokás ez a tüzéreknél. Bumm! A szakaszvezető meg ordít a fűzfáról, hogy jócskán túlrepült. Az öreg erre megtekert valami kereket, lejjebb állította a csövet betöltött egy újabb lövedéket, lőtt, a lövedék ismét célt tévesztett, ezúttal balra húzott el. A harmadik lövedék a cél előtt csapódott be. Akkor aztán elkezdtek ránk záporozni az aknák a Tisza túlsó partjáról, de még hogy! Kiderült, hogy a szovjetek már fölállították az aknavetőiket a túlparton, és elkezdtek lőni minket. Ezzel egy időben a tüzérségük is lőni kezdte a várost. A szakaszvezető lepottyant a fűzfáról, és nagy szerencséjére a Tiszában kötött ki. Mi meg a földre vetettük magunkat. Senki sem sérül meg, ketten enyhe légnyomást kaptak. Ennyivel megúsztuk. A parancsnok elrendelte a visszavonulást. Összeszedtük a holmikat, ruhákat, szekérre raktuk a tábori konyhát. Gyalogszerrel vágtunk neki az útnak, a Duna nagyjából nyolcvan kilométernyire volt. Ott megálltunk, hogy átkeljünk folyón. A szovjetek folyamatosan bombázták és a végén szét is rombolták a hidat, aminek a helyére pontonhidat építettek a visszavonuláshoz. Miközben vártunk a sorunkra, elhatároztam, hogy megszököm, és a városban maradok. A katonai járőr az átkelőponttól nagyjából egy kilométernyire fogott el, és vissza is vitt az alakulatomhoz. Szerencsém volt. Főbe is lőhettek volna. Végül mi is sorra kerültünk, és átkeltünk a folyón. Gyalog mentünk tovább az osztrák–magyar határ felé, több mint háromszáz kilométert tettünk meg. A szovjet csapatok már Ungvárnál jártak, és folytatták az előrenyomulást. Minket meg az osztrák–magyar határra vezényeltek, hogy fedezékeket, árkokat, tankcsapdákat építsünk. A tankoknak készített árok egy V alakú, nagyjából két méter mély gödör, amelynek elkeskenyedik az alja. Nem csak munkaszolgálatos zászlóaljakat vezényeltek a térségbe. A budapesti zsidó házakból hoztak ide tizenöt és negyven év közötti nőket, asszonyokat. Több mint kétezer nő robotolt az erődítési munkálatokon [Szálasi 1944. október 22-én elrendelte, hogy minden 18 év 40 év közötti zsidó nő jelentkezzen „sorozásra”, és október 26-ig körülbelül 10 000 budapesti zsidó nőt szerveztek munkaszolgálatos századokba, és dolgoztatták őket Budapest környékén. Az orosz csapatok közeledtére a még életben maradt nőket Budakalászra vitték, és onnan vagy nyugat felé hajtották védelmi munkákra, árok- és sáncásásra, vagy vagonokba rakták, és deportálták őket. – A szerk.]. Voltak más munkaszolgálatos zászlóaljakból érkezett emberek is, ők a jugoszláv frontról a szovjetek által visszaszorított magyar egységekkel vonultak vissza. Ezek a visszavonulók nagyon nehéz helyzetben voltak. Fagyok voltak, ők meg szinte ruha nélkül álltak, sokan megfagytak és mindegyikük megfázott. A németek felügyeltek ránk, SS-katonák meg a Hitler-Jugend fiataljai.

A mi zászlóaljunk különleges helyzetben volt. A táborparancsnok egy budapesti német, egy úgynevezett volksdeutsch volt. Néhány velem szolgáló budapesti fiú szülei személyesen is ismerték. A táborparancsnok rendes volt velünk, jobb volt az ellátásunk, mint a többieké, és könnyebb munkát is kaptunk. A munkában megsérült a kezem, a sebbe föld került, és csonthártyagyulladás alakult ki. Nem tudtam dolgozni, gyógyszerünk nem volt. Csak annyit tehettem, hogy vizet melegítettem a tűzön, és a meleg vízben áztattam a kezemet. Akkor is éppen nekiültem a kezelésnek, amikor egy hitler-jugendes gyerek megállt előttem, és németül az arcomba ordította, hogy „Mocskos zsidó, menjél dolgozni!”. Üldögéltem tovább, mire azzal fenyegetőzött, hogy ott helyben agyonlő. Lekapta a válláról a puskát, ami nagyobb volt, mint ő maga, maga felé rántotta a závárt, hogy csőre töltse a fegyvert. A mozdulattól kiugrott egy töltény, ami azt jelenti, hogy a puska már töltve volt, vagyis ha korábban felém fordítja, és meghúzza a ravaszt, végem lett volna. A kiugrott tölténytől annyira elkeseredett, hogy mindenről megfeledkezett, és inkább odébbállt.

Amikor a szovjet légierő lőni kezdte az állásainkat, gyorsan evakuáltak minket. A nőket elvitték. Csak nemrégiben, az „Új Élet”-ből tudtam meg, hogy mi lett a sorsuk. A nőket északra, a szlovák határ felé hajtották. A kétezer nőből körülbelül nyolcszázan érkeztek meg. A többieket útközben agyonlőtték, vagy elpusztultak az éhségtől, a gyengeségtől. Háromszáz nő tért vissza Budapestre, a többiek szétszéledtek, ki hova tudott.

Néhány tíz kilométert gyalog tettünk meg. Ötösével menetoszlopba állítottak minket. Minden tizedik sorra jutott egy SS-es kísérő. Mi, a fiatalabbak és erősebbek igyekeztünk az első sorokban masírozni. A gyengébbek hátul meneteltek, porfelhőben, amit az elöl vonulók kavartak. A hátul menetelők arca és ruhája szürke volt a portól. Ha valaki nem tudott tovább menni, és kidőlt az alakzatból, azonnal agyonlőtték. Az elöl menetelésnek volt egy másik előnye is. Mi szedtük fel az útról az előttünk járt katonák által szétdobált ételmaradékot, így erősítettük magunkat. Nagyon szűken mérték az élelmünket. Egy alkalommal megálltunk az egyik faluban pihenni. A menetoszlopunkat kísérő SS-katonáknak kedvük támadt egy kis szórakozásra. Fölálltak két sorba, minket meg áthajtottak a két sor között úgy, hogy közben puskatussal vertek. Levettem a kabátomat, és a fejemre tettem, és a többiekkel ellentétben nem az úton, hanem a kerítés tövében próbáltam haladni, hogy legalább az egyik oldalam védve legyen. Sikerült átjutnom. Az utcán, nem sokkal előttem egy idősebb férfi szaladt. Ismertem, egy budapesti magánklinika tulajdonosa és főorvosa volt. Nagy hátizsákot cipelt. A hátizsák szíja azonban elszakadt, a hátizsák lecsúszott a férfi hátáról, egészen a térdéig, úgyhogy képtelen volt futni. Egy német puskatussal az orrnyergére csapott, és el is törte. A férfi fölbukott, én odaugrottam hozzá, fölsegítettem és magammal vonszoltam. Kiderült, hogy a hátizsákja tömve volt orvosi könyvekkel, attól volt olyan nehéz. A társaim segítettek támogatni az illetőt, vitték a hátizsákját. A további sorsát nem ismerem. Valószínűleg meghalt, mert Mauthausenban a betegeket és gyengéket elpusztították. Később vonatra ültettek, és Mauthausenba vittek minket. Nem tudtuk, hogy koncentrációs táborba kerülünk, azt gondoltuk, hogy újabb áthelyezésről van szó. A vonat útközben megállt, elfogyott a szén. Kiszállítottak a vagonokból, és bezavartak minket az erdőbe fát gyűjteni a gőzmozdonyhoz. Összeszedtünk valamennyi fát, majd visszaszálltunk a vagonokba. A fűtőanyag majdnem kitartott, de csak majdnem, úgyhogy a Mauthausenba vezető út utolsó két kilométerét gyalog tettük meg. A betegeket és a gyengéket félreállították. Teherautókra szállították, és a táborba vitték őket. Ahogy megérkeztek, el is pusztították őket a gázkamrában, még a szelekciót sem érték meg. A nagykapuhoz értünk, ahol ott díszelgett a német nyelvű felirat: „Arbeit macht frei” (A munka szabaddá tesz). Az őrök azt mondták, hogy a főtábor megtelt, ezért átirányítottak minket Mauthausen egyik altáborába, Zeltlagerbe, ahol egy hosszú barakk állt [Mauthausennak 49 állandó altábora volt, és a háború vége felé  kb. 10 ideiglenes tábort létesítettek a nagyszámú újonnan érkezett fogoly befogadására. Ezek egyike lehetett az említett altábor, de nincs közelebbi adatunk róla. – A szerk.]. A táborlakók azt mondták, hogy abba a barakkba ne menjünk be, mert korábban Ukrajnából érkezett hadifoglyokat őriztek ott, akiket aztán elpusztítottak a főtábor krematóriumában. A barakk mocskos volt, és tífusszal volt fertőzve. Nem mentünk be, a földre feküdtünk le, és a ruhánkkal takaróztunk. Kétszáz méterre ettől a barakktól állt egy másik, ugyanilyen építmény, amelyben nyolc és tizenöt év közötti, lengyel koncentrációs táborokból átszállított, lengyelországi gyerekeket őriztek. Két vagy három napot töltöttünk a szabad ég alatt. A németek közben kitakarították és fertőtlenítették a barakkot, így beköltözhettünk. A németek az ételt nagy, hőtároló edényekben hozták, és a barakk előtt osztották szét. Reggelenként egy bögrényi, cukor nélküli sötét folyadékot kaptunk, amit valamiért kávénak neveztek. Ebédre egy csajkányi, rohadt zöldségekből főzött leves jutott mindenkinek. Nagy ritkán egy kis bab is került a levesbe, olyankor valamivel ehetőbb, táplálóbb volt. Naponta tíz emberre jutott egy vekni kenyér, vagyis egy ember nagyjából tíz deka kenyeret kapott. Persze a kenyeret nem tudtuk egyforma darabokra fölvágni. Volt, akinek több jutott, volt, akinek kevesebb. A gyerekeknél is hasonló rendszer működött, és itt kezdődtek a gondok. Amikor a németek meghozták az ételes edényeket, a gyerekek szinte rájuk vetették magukat, mindenki az elsők között akart lenni az ételosztásnál. Ennek az lett az eredménye, hogy fölborogatták az edényeket, a németek néha nevettek az egymásnak eső gyerekeken, néha elverték őket botokkal, de arra is volt példa, hogy közéjük lőttek. A gyerekeknek nem volt csajkájuk, a táborban nem kaptak edényt. Nekünk megmaradt a munkaszolgálatos zászlóaljnál használt csajkánk, a gyerekek viszont nem tudtak mivel enni. A konyhán kértek konzervdobozokat, amelyekben korábban húst tartottak. A szakácsok lyukakat fúrtak a dobozba, hogy könnyebben kiüríthessék a tartalmát, a gyerekek pedig a kezükkel, az ujjaikkal fogták be a doboz alsó felén lévő lukakat, amikor levesosztásra került sor. Volt, akinek a keze kibírta a forró levest, de volt, akié nem, és ilyenkor az étel kiömlött a földre. Akkor meg azt találták ki, hogy levették a faklumpákat a lábukról, és abba töltötték a levest. A nagyobb gyerekek két-három adagot is szereztek maguknak a levesből meg a kenyérből, a kisebbeknek viszont semmi nem maradt. Nagyon sok gyerek pusztult el az éhségtől. Elhatároztuk, hogy rendet teremtünk.

A zászlóaljunkban szolgálók zöme magyarul beszélt, csak én meg a munkácsi társam tudtunk csehül. Úgy gondoltuk, ha mi megértjük, amit a gyerekek lengyelül mondanak, akkor ők is megértik a cseh beszédet. Átmentünk a barakkjukhoz, ők azonban kövekkel fogadtak, megdobáltak minket, miközben azt kiabálták, hogy „magyar, magyar”. Nyilván rossz emlékeik voltak a magyarokról.

A táborban volt egy cseh barakk. Másokhoz képest privilegizált helyzetben voltak, ugyanis a csehek a városban dolgoztak, egy gyárban, és a nem a tábor konyhájáról, hanem a gyár étkezdéjéből kapták az ennivalót. Néhanapján maradt pár fölös adag élelmiszerük, amit nekünk adtak. Ebből az élelmiszerből egy keveset mindig félretettünk a gyerekeknek, a csomagot letettük a barakkjuk mellé, egy rönkre. Néhány gyerek odament, és elvette az ennivalót, mások viszont a jelek szerint féltek valamitől, és nem közelítettek. Egyszer, amikor a rönkön hagytuk az ennivalót – egy kis kenyeret, margarint és lekvárt –, nem mentünk vissza a barakkba, hanem elrejtőztünk. Megérkeztek a gyerekek, mi meg fölpattantunk, és körbevettük őket. Vinnyogás, kiáltozás, olyasmi, hogy ne érjetek hozzánk, lengyelek vagyunk. Mi meg kezdtük szépen magyarázni nekik, hogy ők nem lengyelek, hanem zsidók, és mi sem magyarok, hanem zsidók vagyunk, de ők csak kiabáltak és próbáltak meglépni. Végül meggyőztük őket, hogy nem akarunk semmi rosszat. Beleegyeztek, hogy összeismertetnek minket a vezetőjükkel, egy tizenöt éves fiúval, Juzekkal. Este aztán a vezető meg két fiú azok közül, akikkel nappal beszélgettünk, bejött a barakkunkba. Ismertettük velük a helyzetet, elmondtuk, hogy éjszaka már látszik az ágyúk torkolattüze, ami azt jelenti, hogy az oroszok hamarosan megérkeznek. Ha pedig továbbra is úgy viselkednek, mint eddig, akkor vagy éhen halnak, vagy a németek lövik agyon őket, de a fölszabadulást nem érik meg. Rendet kell csinálni, amihez fölajánlottuk a segítségünket. Reggel, mielőtt a németek megérkeztek volna az élelmiszeres edényekkel, átmentünk a szomszéd barakkhoz. Juzek elmondta a többieknek, hogy mifélék vagyunk. Fölsorakoztattuk a gyerekeket. Megérkeztek a németek, kezdték szétosztani az ételt, és mindenki békésen várt a sorára. A németek meg is kérdezték, hogy mi történt. A gyerekek pedig megértették, hogy nekik is így a jobb.

Áprilisban, 1945-ben már közeledett Mauthausenhoz a front, úgyhogy átvittek minket Günskirchenbe – ha jól emlékszem a település nevére –, ami nagyjából húsz kilométerre volt Mauthausentól. Ott is voltak barakkok, oda szállították át a környékbeli koncentrációs táborok lakóit. A németek ott már nem nagyon kegyetlenkedtek, nyilván tudták, hogy a háború a végéhez közeledik. Nagyon rosszul tápláltak minket. Naponta két darab héjában sült krumplit kaptunk. Hullottak az emberek, a temetetlen tetemek az udvaron hevertek, a németek olykor teherautókra dobálták a holttesteket, és elszállították a krematóriumba. Borzalmas volt, hogy néhány tetemből – amelyen a csonton és bőrön kívül maradt még valami – kivágtak néhány húsdarabot, főként a farból és a combrészről. A lengyel barakk foglyai pedig húst árultak, azt mondták, hogy lóhús. A németek fölfigyeltek rájuk, és kiderítették, hogy az emberi tetemekből vágják ki a húsdarabokat, agyon is lőttek tíz embert emiatt. A tábort már nem az SS, hanem a reguláris német hadsereg katonái őrizték. Az SS-ek eltűntek valahova, a német katonák pedig viszonylag rendesen viselkedtek velünk. A tábor területe nagy volt, a németek pedig nem törődtek azzal, hogy mászkálunk, bejárunk az épületekbe. Csak azokba a házakba nem volt bejárásunk, ahol a németek laktak. A kiürült raktárakban néha krumplira vagy répára lehetett bukkanni. Ha nem voltak légitámadások, a németek megengedték, hogy tüzet gyújtsunk, és azon főzzük meg az ételünket. A Vöröskereszt Szent György Keresztje nevű angol szervezetének segélycsomagjait is elkezdték szétosztani közöttünk. Ezekben a csomagokban kétszersült, dzsem, cigaretta és gyufa volt. A nemdohányzók, köztük én is, kenyérre vagy kétszersültre cserélték a cigarettát. Amikor megkaptuk a csomagot, ajánlatos volt mindent egyből megenni, mert éjszakánként rendszeresek voltak a lopások. Még ha a feje alá tette is az ember a csomagot éjszakára, reggelre úgy is eltűnt.

1945. május ötödikén reggel fegyverropogásra ébredtünk. Kimentem a barakkból. A német őr figyelmeztetett, hogy ne menjek a kerítéshez, mert tűzparancsa van. A lövöldözés zaja már egészen közelről hallatszott. A földre feküdtem, nehogy eltaláljon egy kósza lövedék. Hirtelen kitárult a tábor kapuja, és álcázó színekkel lefestett katonai járművek gördültek be rajta. A távolból nem lehetett kivenni, hogy melyik hadsereg járművei, de aztán észrevettem, hogy az autók tele vannak négerekkel. Amerikai katonákkal. Mindenki kiszaladt a barakkokból, és odarohant hozzájuk. Az emberek ölelték, csókolták az amerikaiakat. Borzalmas belegondolni is, hogy milyen büdösek lehettünk. Több napja már, hogy nem mosakodtunk… Az amerikaiak konzervekkel és kenyérrel megrakott ládákat húztak elő az autókból, és elkezdték szétosztani közöttünk a rakományt. Az emberek nem gondoltak arra, hogy a hosszan tartó éhezés után nem szabad zsíros húst, friss kenyeret enni. Mindenki rávetette magát az élelemre. Néhány óra elteltével sokan rosszul lettek, a legyengült szervezet nem tudott megbirkózni a sok élelemmel. Voltak, akik meg is haltak. De szabadok voltunk. Kaptunk igazolást arról, hogy koncentrációs táborban voltunk, és az Amerikai Egyesült Államok hadserege fölszabadított minket. Csehszlovák állampolgárként neveztem meg magam, a magyarokat megszállóknak tartottam, ezért az igazolást nem a magyar nevemre, a Lászlóra, hanem a csehre, a Ladislavra állították ki. Így aztán egy második igazolást is be kellett szereznem arról, hogy Ringel László és Ladislav Ringel egy és ugyanaz a személy. Az amerikaiak gépkocsikra rakták és kórházba szállították a betegeket. A többiek meg azt csináltak, amit akartak. A munkaszolgálatos zászlóaljból néhányan elgyalogoltunk Linzbe. Az út mentén megláttunk egy elhagyott gépkocsit. Beszálltunk, megvizsgáltuk, láttuk, hogy nincs semmi baja, csak a benzin fogyott ki. Mentünk tovább, és megláttunk egy szétroncsolt gépkocsit, benne egy benzines kannát. Fogtuk a kannát, visszamentünk az első gépkocsihoz, amivel el is jutottunk a városig. Az első szembe jövő katonai járőrrel közöltük, hogy a koncentrációs táborban szabadítottak föl bennünket. A katonák elvittek minket azokba a volt német laktanyákba, ahol a koncentrációs táborokból szabadult emberek éltek. Nagy volt a tömeg, nagy volt a mocsok, ezért úgy döntöttünk, hogy a városban keresünk szállást. Egy öregasszony padlásán húztuk meg magunkat, aki egyedül élt egy üres házban, és nagyon örült nekünk. Kószáltunk a városban, nem tudtuk, mihez kezdjünk. Eszembe jutott, hogy az amerikaiak milyen sok beteget vittek kórházba, és szerettem volna valahogy segíteni ezeken az embereken. Elhatároztam, hogy munkára jelentkezem egy kórházban. Néhány intézményt végigjártam, végül fölvettek egy kórházba, amely egy volt német nyári iskola területén működött. Háromemeletes épületek álltak a telken, azokban alakították ki a kórtermeket. A kórházban javarészt franciák és szlávok voltak, akiket a koncentrációs táborokból hoztak ide. Jól tudtam franciául, beszéltem csehül, ruszinul és szlovákul. Eleinte a beteghordóknak segítettem a betegszállításban, aztán az amerikai hadsereg orvosi szolgálatának kapitánya, egy orvos mellett tolmácskodtam. Angolul ugyan nem tudtam, ő viszont beszélt franciául, úgyhogy a betegek által elmondottakat franciára fordítottam le neki. Fölírta a betegek nevét, lakcímét. Sok volt közöttük a francia, a belga, a szerb, a horvát. Egész Európából voltak itt betegek. Ha némi nehézségekkel is, de mindenkit megértettem. Később listákat állítottam össze a Vöröskereszt számára, hogy kik, milyen betegséggel fekszenek a kórházban. A kórházban sok nő is volt. Egyszer, amikor épp egy listát állítottam össze, fölfigyeltem arra, hogy négy olyan nő is van, akinek azonos a családneve és a lakcíme. Mindannyian kiütéses tífuszban szenvedtek, magas lázuk volt, az állapotuk pedig meglehetősen súlyos. Az egyikük ötven év körül volt, a többi jóval fiatalabb. Különböző kórtermekben feküdtek. Gondoltuk, hogy rokonok. Néhány nap elteltével az egyik fiatal nő meghalt, a többiek viszont szépen gyógyultak. Akkor aztán ugyanabba a kórterembe helyeztük el őket. Kiderült, hogy egy anyáról és három gyermekéről van szó. Más-más koncentrációs táborokban voltak, és semmit nem tudtak egymásról. Nyolc hónapig dolgoztam a kórházban, sokféle embert láttam, sok sorsot megismertem. Behoztak a kórházba egy lengyel nőt, aki koncentrációs táborból szabadult. Hogyan élte túl, elképzelni sem tudom. Csont és bőr volt, negyven kilót nyomott a terhessége kilencedik hónapjában. A gyermek viszont normális testsúllyal jött a világra. Szép, erős kislány volt. 1945. május kilencedikén született, és a kórház vezetője, egy amerikai a győzelem tiszteletére a Viktória nevet adta neki. Volt egy másik eset is. A kórházban dolgozó egyik amerikai megismerkedett egy koncentrációs táborból szabadult beteggel, egy lánnyal. Egymásba szerettek. Amikor a lány fölépült, összeházasodtak, az asszony pedig teherbe esett. A férfi megírta a szüleinek, hogy megnősült, és hogy gyermeket várnak. Akkor még tartott a háború Japánnal, és a férfit váratlanul Japánba vezényelték. Nem sokkal később az asszonyt értesítették a férje haláláról. A fiú szülei eljöttek, és a lányt magukkal vitték az Egyesült Államokba. A kórházban eleinte német egészségügyi személyzet is volt, az amerikaiak ugyanis foglyul ejtettek egy német egészségügyi zászlóaljat. Az orvosok, a nővérek és a felcserek segítettek ellátni a betegeket. Voltak azonban olyan esetek, amikor gyógyítás helyett megpróbáltak ártani. Az egyik kórteremben egy sebesült feküdt. A seb sehogy sem akart gyógyulni, és az orvos látogatása után a beteg mindig rosszabbul érezte magát. A sebesült nő szomszédja azt mondta, hogy az orvos minden alkalommal beszórja valamivel a sebet. Az orvos távozása után azonnal megvizsgálták a sebet, és kiderült, hogy az orvos sót hintett a nyílt sebbe. Agyonlőtték. A kórházban volt két vagy három kórterem gyerekeknek is. A gyerekek egyszer rátámadtak egy német ápolóra, és ütötték mindennel, ami a kezükbe került. Félholtra verték. Kiderült, hogy egy SS volt, aki felügyelőként dolgozott a táborukban, a gyerekek pedig fölismerték. A karján megtalálták az SS tetoválást. Aztán volt egy másik eset is. A betegek és a személyzet számára főleg konzervből készült az étel. A konyhán dolgozott néhány német kisegítő, A betegek kezdtek panaszkodni, hogy az étel ehetetlen, annyira el van sózva. Az amerikai tiszt elrejtőzött a konyhában, hogy kiderítse, mi történik, és észrevette, hogy az egyik német konyhai kisegítő zacskószám dönti az ételre a sót. Őt is agyonlőtték. Ilyen németek is voltak. És voltak olyan német orvosok és nővérek, akik önfeláldozóan dolgoztak, és a már-már reménytelen betegeket is meggyógyították.

Voltak különös esetek is. A reptéren az amerikai mellett egy szovjet kórház is működött, amelyben volt szovjet hadifoglyokat ápoltak. Akik fölépültek, kimehettek a városba. A város közelében pedig volt egy falu. A repteret amerikai katonák őrizték. Néhány száz méterenként álltak az adóvevőkkel fölszerelt dzsipek, amelyekben az őrök ültek. A szovjet hadifoglyok gyakran jártak a faluba borjút meg bárányt lopni, amit aztán levágtak és megfőztek. Az is előfordult, hogy a helyi lakosoktól élelmiszert loptak. Egy ilyen alkalommal éppen egy borjút hoztak, de nem tudták, hogyan vigyék el az őrök mellett. Megkértek két lengyel fiúcskát, hogy segítsenek nekik. Azok meg találtak valahol egy kecskét, kötelet kötöttek a nyakába, és elkezdték vonszolni a kapu felé. A kecske ellenkezett, hangosan mekegett, a fiúk meg kiabáltak, nagy zajt és fölfordulást csaptak, amit nem lehetett nem észrevenni. Az egyik őr látta, mi folyik, elkezdett nevetni, és az adóvevőn odahívta a többieket is, hogy azok se maradjanak le a látványosságról. Be is futott három dzsip a többi figyelőpontról, a katonák pedig elkezdték fotózni, miként rángatják a gyerekek a kecskét. Ezalatt pedig a volt szovjet hadifoglyok szépen áthajtották a borjút az üres őrhelyek mellett. Az is gyakran megesett, hogy az utcán kifosztották a járókelőket. Bementek a házakba, elvették az emberektől a pénzüket és az ékszereiket.

1946 elején fölszámolták a kórházat, mi pedig szétszéledtünk. A szlovák határ, Pozsony esett legközelebb. Voltunk néhányan kárpátaljaiak, együtt vágtunk neki az útnak. Az út egy részét a Dunán tettük meg gőzhajóval. A többit viszont gyalog, merthogy a hidakat fölrobbantották, és a roncsok miatt a hajók nem közlekedtek. Az úton találtam egy taligát, rápakoltam a holmimat, és hogy ne nézzenek fasisztának, valami ostoba ötlettől vezérelve, ráfestettem egy ötágú vörös csillagot. Eljutottam egy átkelőhelyig. Pozsonyból csónakokon szállították szlovák katonák kíséretében a németeket és a magyarokat. A katonák átkutatták a holminkat, ami meg megtetszett nekik, azt elvették. Átvittek minket a szlovák oldalra. Ott volt egy fertőtlenítő pont, regisztráltattuk magunkat, és kaptunk pénzt az útra. Onnan aztán Pozsonyba, majd Budapesten keresztül Kárpátaljára mentünk. Pozsonyban megkértek minket arra, hogy vegyünk a szárnyaink alá egy csoport kárpátaljai gyereket, akik koncentrációs táborból szabadulva kerültek a városba, összesen tizenöten, és arra is megkértek bennünket, hogy kísérjük el őket Kárpátaljára. Beregszászi, huszti és munkácsi gyerekek voltak. Szerettem volna leszállni a vonatról Budapesten, azt terveztem, hogy néhány napot ott töltök, de a gyerekeket nem hagyhattam magukra. Ungvárig együtt utaztunk, ott aztán szétváltunk, a többség továbbment, én pedig elindultam haza, Felsődomonyára.

Pozsonyban figyelmeztettek, hogy Kárpátalja a Szovjetunióhoz került. A Szovjetunióról akkoriban csak annyit tudtam, hogy a szovjet csapatok komoly áldozatokat hoztak a háborúban. Abban bíztam, hogy Kárpátalja a háború után ismét csehszlovák fennhatóság alá kerül. De ha ezek a remények nem teljesülnek is, abban reménykedtem, hogy a Szovjetunióban sem lesz sokkal rosszabb. Tudtam, hogy mindig akadnak olyan emberek, minden hatalom idején, akik örülnek a változásoknak, és vannak, akik elégedetlenek. Ezért aztán nem akartam elsietett értékítéletet mondani. Úgy döntöttem, hogy kivárok, tájékozódom. 

Felsődomonyán mindkét házunkat elfoglalták. A nagy házban, amelyben korábban a vendéglő működött, egy raktárt alakítottak ki, a kicsiben, ahol a húgom születése után a szüleimmel éltünk, egy betelepült család lakott. A vendéglő ajtaját zárva találtam, de tudtam, hogyan lehet bejutni a házba. A padláson volt egy nyílás, ami nem záródott. Ezen a nyíláson keresztül jutottam be az épületbe. Magamhoz vettem néhány fotót és ruhát. Elüldögéltem egy kicsit a gyermekkorom óta ismerős tárgyak között. Ott állt a sakkasztal, amin elefántcsontból és fekete kőből készültek a négyzetek, ott állt az asztal, rajta az égésnyommal, amelyet apám akkor ejtett, amikor a hávdálá idején kilöttyintette a pálinkát. A szekrényajtó belső oldalán anyám keze írásával ott volt a teheneink listája és az ellésük időpontja. A szüleim és a családtagjaim emléke lepte be a házat. A szomszédainknál töltöttem az éjszakát, akik nagyon örültek a visszatérésemnek. Másnap bementem Ungvárra. Reméltem, hogy megtalálom anyám nővérét, Katalin nénémet. Bíztam benne, hogy megtudok valamit a családom sorsáról. Csak az unokatestvéremet, Miklóst [Braun Miklós] találtam meg. Ő is munkaszolgálatos volt, mint én, aztán ő is koncentrációs táborba került, és az amerikaiak szabadították föl. Miklós abban a bútorüzemben dolgozott, amelynek az apja volt a tulajdonosa. Hívott, hogy költözzek hozzá, és én is dolgozzam a bútorüzemben. Tőle tudtam meg, hogy mi történt anyám nővéreivel. Katalin néném és a férje meghalt a koncentrációs táborban, és ugyancsak a lágerban halt meg Róza néni és a férje. Róza néném lánya, Edit munkatáborban volt, ő ott halt meg. Róza néni fia, Tibor túlélte, de ez volt minden, amit megtudtam róla. Miklós öccse, Sándor 1938-ban, a magyar hatalomátvétel után Angliába menekült. A második világháborúban az angol hadseregben, a csehszlovák légióban szolgált [Valószínűleg a Csehszlovák Zászlóaljban harcolt, amely 1940. október elején Közel-Keleten alakult, mint a Nagy-britanniai Csehszlovák Hadsereg 11. keleti zászlóalja, Karol Klapálek alezredes vezetése alatt. 1941 májusában lépett először harcba a Nyugati-sivatagban. 1941 októbere és 1942 márciusa között Tobrukot védték. A tobruki csata után a zászlóaljat beszervezték a 200. Csehszlovák Könnyű-légelhárító Ezredbe. Az év második felében sikeres harcokat vívtak Haifa és Bejrút védelménél. 1943 első felében a régi zászlóalj másodszor is részt vett a Tobruk melletti ütközetben. Még ugyanabban az évben az ezredet Nagy-Britanniába vezényelték át, és ott a csehszlovák páncélos brigád tagja lett. – A szerk.]. A háború után Angliában telepedett le, és angol nőt vett feleségül. Londonban éltek. Nem leveleztünk, a sorsáról semmit sem tudok. Valószínűleg már meghalt, idősebb volt nálam.

A bútorüzemben kezdtem dolgozni. Megtanították, hogy kell kezelni a faesztergát, elsajátítottam a famegmunkálás fogásait. Kaptam egy szobát az üzemben, ott laktam, étkezni meg kijártam a városba. Az Orosz utcában működött a Vöröskereszt Szociális Gondoskodás nevű szervezetének az étkezdéje azok számára, akik koncentrációs táborból tértek vissza. Lányokkal ismerkedtem, többeknek udvaroltam is. Ott találkoztam a későbbi feleségemmel, Leával [Hellmann Helena], egy fiatal, nagy fekete szemű lánnyal. Összeismerkedtünk, találkozgattunk. Lea a Rahói járás Bogdán nevű településén született 1927-ben [Ilyen nevű településnek nem tudtunk a nyomára bukkanni. Minden bizonnyal Tiszabogdányról van szó, amely nagyközség volt Máramaros vm.-ben a Tiszavölgyi járásban, 1910-ben 3400 rutén, német és magyar lakossal. A község Trianont követően Csehszlovákiához került. Egyébként maga Rahó is a Tiszavölgyi járásban volt az első világháború előtt. – A szerk.]. Helena eredeti neve Lea volt, a zsidó neve Laja, az ukránok csináltak belőle Helenát. Bár a városban általában Helenának hívták, otthon csak Lea volt. Az apja, Hellmann Mojse földműves volt, az édesanyja, Hellmann Bajla a háztartást vezette. Tizenegyen voltak testvérek, kilencen éltek Kárpátalján a háború kitörésekor. Lea egyik testvére fiatalon halt meg valamilyen betegségben. Az egyik bátyja Angliába menekült, amikor a magyarok bejöttek Kárpátaljára, a háború idején a csehszlovák légióban harcolt, a háború után pedig visszatért Angliába. Amikor megtudta, hogy a testvérei túlélték a koncentrációs tábort, ideutazott Kárpátaljára. A szovjet hatóságok letartóztatták, és kémkedés vádjával a GULAG-ra küldték. Ott is halt meg. Lea családját 1944 áprilisában először a gettóba vitték, majd Auschwitzba. A szülőket azonnal megölték, őt magát és a testvéreit pedig különböző koncentrációs táborokba vitték Auschwitzból. Fiatalok voltak, erősek, túlélték a koncentrációs táborokat, és hazatértek Kárpátaljára. Leát Auschwitzból Németországba munkatáborába vitték, ahol összebarátkozott egy vele egykorú osztrák zsidó lánnyal. Mikor 1945 januárjában kezdték kiüríteni a tábort, Leának és a barátnőjének sikerült megszöknie. Mindketten jól beszéltek németül. Akadt néhány jólelkű ember, aki segített nekik árja papírokat és keresztlevelet szerezni. Ezekkel kihúzták 1945 májusáig. Lea cselédlánynak szegődött egy német családhoz. Egyébként később azt is megtudta, hogy az idősebbik húga, Rivka ugyanígy menekült meg. Ő is megszökött a koncentrációs táborból, és keresztény papírokkal élt valamelyik német városkában, még munkát is szerzett, villamoskalauz volt. A lányoknak könnyebb volt, mert náluk nem lehetett alkalmazni a nadrágellenőrzést. Amikor az amerikai csapatok bevonultak abba a városkába, ahol Lea lakott, fogta magát, és visszatért Kárpátaljára. Emlékszem, egyszer Bogdányba [Tiszabogdány] utaztunk a feleségemmel, hogy fölkeressük a felmenői sírját. Láttam a házat, ahol a háború előtt laktak. Üresen állt. Elhagyatott, aprócska ház volt. Kárpátaljára hazatérve, Lea Ungváron maradt. Jelentkezett az ápolónőképzőbe. Ungváron hozta össze a sors a koncentrációs táborokból hazatért testvéreivel. Már nem emlékszem mindegyik testvérére, pedig mindegyiket ismertem. A legidősebb fivére Leib volt. Aztán két lány következett, Sára és Liebe. Aztán még hárman, akikre már nem emlékszem. Aztán következett Rivka, Mehl és a feleségem, Lea [A feleség családi képe alapján szinte bizonyos, hogy nem ő volt a legkisebb gyerek. – A szerk.]. Mindegyikük nagyon kedves volt. Nem tudom, hogy a feleségem szülei mennyire voltak vallásosak, a fiatalok nem annyira, de a zsidó ünnepeket azért mindannyian megtartották.

Nem sokkal az után, hogy Kárpátalján kialakult a szovjethatalom, de még mielőtt megtörtént volna a lakosság számbavétele és a szovjet igazolványok kiadása, a feleségem testvérei kimentek Izraelbe. Persze nem legális úton. Akkoriban a dolog úgy működött, hogy összegyűlt az emigrálni akarók egy nagy csoportja, amely először Romániába utazott. Ott kibéreltek egy hajót, általában folyamit. A csoport azzal utazott Izraelbe. A testvérek más-más városokban és kibucokban éltek, ki hol telepedett le. Az egyikük, Leib Hellmann, akiből ügyvéd lett, polgármester is volt a Bér-Seva nevű városban, és föl is épített egy lakónegyedet, amit úgy neveznek, hogy Hellmann. A mellszobra ott áll a bér-sevai bevásárlóközpont előtt. A lányok közül már csak Sára él, a többiek mind meghaltak. Lea nem tartott velük. Először szerette volna befejezni a tanulmányait, megszerezni az ápolónői bizonyítványt, és csak azután akart kivándorolni. Magam is úgy gondoltam, jobb úgy Izraelbe menni, hogy az embernek van már szakmája. Nem is gondoltuk volna, hány évtizedet kell is majd leélnünk a vasfüggöny mögött. Az unokabátyám, Miklós sem maradt Kárpátalján. A szovjethatalom kisajátította a bútorüzemét. Miklós attól tartott, hogy letartóztatják, úgyhogy átment Magyarországra. Ott is élte le az életét. Egy budapesti zsidó lányt vett feleségül, gyermekeik is születtek, a család Budapesten élt. Miklós az 1980-as években halt meg, a budapesti zsidó temetőben nyugszik.

Leával 1946-ban házasodtunk össze. Akkoriban már nem volt Kárpátalján közeli hozzátartozónk. A feleségemnek volt egy unokatestvére, szabó volt, és volt saját háza Ungváron. Ő igazi zsidó esküvőt rendezett nekünk. A háza udvarán állították föl a hüpét, a szertartást pedig annak az egyetlen ungvári zsinagógának a rabbija vezette, amelyet még nem zártak be addigra. Amikor a házasságkötésünket bejegyeztettük az anyakönyvi hivatalban, a regisztrációhoz be kellett mutatni a születési anyakönyvi kivonatot. Leáé viszont nem volt meg, úgyhogy elutaztunk Rahóba. Elmentünk az anyakönyvi hivatalba, ahol az archív iratokat őrizték. Ott viszont kiderült, hogy a testvéreit ugyan bejegyezték, de Leát nem. A gyerekeket hol az egyik, hol a másik nagypapa, hol a nagymama, hol az apa, hol az anya jegyeztette be, Leáról viszont megfeledkeztek. Végig kellett csinálnia egy hivatalos hatósági személyazonosító vizsgálatot a rendelőintézetben. A születési évét bemondásra jegyezték be, a hónapot és a napot pedig akkor, amikor jelentkeztünk a rendelőintézetben. Az esküvő után a feleségem unokatestvéréhez költöztünk. Lea folytatta a tanulmányait, én pedig továbbra is a bútorüzemben dolgoztam, addigra egyébként már államosították. Megkaptuk a szovjet személyi igazolványunkat. A feleségem a Helena nevet kapta, nekem pedig azt mondták az okmányirodán, hogy a László orosz megfelelője a Vaszilij, úgyhogy a személyi igazolványomat Vaszilij Ringel névre állították ki. Próbáltam tiltakozni. Azt mondtam, ha nem tetszik nekik a László név, akkor legyen inkább a cseh név, a Ladislav. De az okmányiroda vezetője kitartott a maga igaza mellett. Akkoriban nagyon erőteljesen igyekeztek elterjeszteni, bevezetni az orosz nyelvet, az orosz neveket. A feleségem arról győzködött, hogy nem éri meg a kockázat, akár a szabadság kockáztatása, hogy az ember megőrizze a nevét. Láthattuk, mit művel a szovjethatalom. Miután letartóztatták és a GULAG-ra küldték a bátyját, aki családlátogatásra érkezett Angliából, megértettem, hogy ez a hatalom mindenre képes. Kárpátalján bezárták a zsinagógákat, a pravoszláv és a katolikus templomokat, és raktárakat, kiszolgálóhelyiségeket csináltak belőlük. És persze az épületek pusztultak. A vallást törvényen kívül helyezték, a vallásos embereket zaklatták, sőt üldözték. Ungváron élt egy Berhida nevű ember. Lehet, hogy anyám ágán valami távoli rokon, nem tudom. Ő irányította az ungvári nagy zsinagóga gazdasági ügyeit. Valami politikai vádat emeltek ellene, és tíz évet kapott a GULAG-on, szigorított rezsimben. Mindenki tudta, hogy kizárólag a vallási tevékenysége miatt ítélték el. Tíz év elteltével súlyos betegen tért vissza, és hamarosan meg is halt. A szovjethatalom idején veszélyes volt, ha az embernek külföldön éltek rokonai. A velük folytatott levelezés miatt elbocsáthatták az embert a munkahelyéről, sőt kémkedés vádjával akár börtönbe is zárhatták. Nem tarthattunk fenn kapcsolatot sem az unokatestvéreimmel, sem a feleségem rokonaival. Kötelezővé tették az orosz nyelv használatát. Majdnem minden iskolában bevezették az orosz nyelvű oktatást. A felnőtteknek is meg kellett tanulniuk oroszul, különben nem tudtak elhelyezkedni.

A feleségem meg én nem voltunk kimondottan vallásosak. De mindig tudatában voltunk annak, hogy zsidók vagyunk, és amennyire a szovjethatalom idején lehetséges volt, tiszteletben tartottuk a zsidó hagyományokat. Otthon megtartottuk azokat az alapvető zsidó ünnepeket, amelyeket gyermekkoromban is. Péntek esténként Lea gyertyákat gyújtott, imádkozott. A zsidó gimnáziumot ugyan nem tudta befejezni a háború miatt, de héberül jól tudott, jobban, mint én. Pészahkor mindig volt otthon macesz, amit Lea és az unokatestvére felesége otthon sütött meg. Később aztán Budapestről szereztük be a maceszt, már lehetett venni, persze nem hivatalosan. A szokásoknak megfelelően a szovjet ünnepeket a munkahelyünkön tartottuk meg, otthon viszont nem. Számunkra ezek csak egyszerű szabadnapok voltak. Az egyetlen szovjet ünnep, amit a feleségemmel mi is magunkénak éreztünk, a Győzelem Napja, május kilencedike volt [1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. A Szovjetunióban ez a nap lett a Győzelem Napja, amit évente a moszkvai Vörös téren, a legfőbb párt- és állami vezetők előtt vezényelt díszszemlével ünnepeltek meg. – A szerk.].

1947-ben született a lányunk, Vera, zsidó nevén Dvoira, 1950-ben pedig a fiunk, akit Mihálynak (oroszul Mihailnak), Mojsénak neveztük el, a két nagyapa, Lea apja és az én apám emlékére. A fiamat nem tudtuk körülmetéltetni a zsinagógában, ezek már szovjet idők voltak. Viszont a feleségemmel úgy gondoltuk, hogy ezt mindenképpen meg kell cselekednünk. Fölkerestük a megyei kórházat, és megbeszéltük a dolgot a helyi gyereksebésszel. Van ugyanis egy olyan betegség, amelyet műtéti úton kezelnek, gyakorlatilag körülmetélést végeznek. A sebész ezt a diagnózist írta az újszülött fiunk egészségügyi kartonjára, úgyhogy el is végezték rajta az operációt orvosi indok alapján.

A fiam megszületése után nagyon szűkösen voltunk már Lea unokatestvérénél, és az ő családjának sem volt túl kényelmes ez az állapot. Elhatároztuk, hogy átköltözünk Felsődomonyára. Elértem, hogy kiürítsék és visszaadják a régi kis házunkat. Meglepetésemre a dolog gyorsan elintéződött. Ahogy tudtam, rendbe hoztam a házat, és beköltöztünk. Meglepett és meghatott, amikor a helybeli parasztok kezdték visszahozni azokat a holmikat, amiket az üresen maradt házból vittek el. Képeket kaptam vissza, köztük a nagyapám és az apám portréját, és visszakerült néhány bútor is ilyen módon.

Miután Lea befejezte az ápolónőképzőt, a felsődomonyai gyermek-tüdőszanatóriumban helyezkedett el ápolónőként. Hogy Felsődomonyára költözünk, még egy ideig a bútorüzemben dolgoztam. Aztán áthelyeztek egy Ungvár melletti faluba, ahol újraindították a fűrésztelepet. A falu nevére nem emlékszem, csak arra, hogy egy folyócska partján feküdt, a folyóparton pedig volt egy nagy domb. A folyó túlsó partján volt egy lőtér a szovjet tankoknak és önjáró lövegeknek. Amikor gyakorlat volt, a folyón át ezt a dombot lőtték. Mi a falu közelében dolgoztunk, a domb oltalmában. Egyszer ebédszünetben épp a fatuskókon üldögéltünk, amikor nagy robbanásra lettünk figyelmesek. A víz felől jött a hang. Először azt hittük, hogy valaki dinamittal horgászik, de aztán a domb fölött átszálló lövedékek kezdtek becsapódni közvetlenül mellettünk. Fölordítottam, hogy mindenki feküdjön a földre. Az egyik fiú állva maradt. Őt gyakorlatilag kettészakította egy lövedék. Amikor minden elcsöndesedett, fölugrottam, és futni kezdtem. Az újabb lövés hangjára megint a földre vetettem magam. Sikerült valamelyest távolabbra jutnom. Aztán abbamaradt a lövöldözés. A fiún kívül, akit széttépett a lövedék, volt még egy halott, egy kocsis, aki a szekerével a fűrésztelep kapujánál állt. Amikor megkezdődtek a robbanások, a lovak megijedtek, megugrottak, és nekirohantak a zárt kapunak. A kocsis is meghalt, a lovak is elpusztultak. Volt még egy könnyű sérült, aki a karján sebesült meg. A gyakorlótérről beállítottak a tisztek, hogy kivizsgálják a történteket. Az egyikük, egy őrnagy, megkérdezte, hogy miért futottam el. Azt válaszoltam, hogy a lövedékek elől menekültem. Elfordult, és hallottam, ahogy azt mondja az elvtársainak: „Gyáva zsidó.” Erre megkérdeztem tőle, hogy a háborúban, amikor bombáztak, ő vajon a földhöz lapult, vagy fölugrott, hogy jobban lássák. A válaszát már meg sem vártam, otthagytam, és beadtam a fölmondásomat. Hazamentem Felsődomonyára. Ez volt az első eset a háború után, hogy lezsidóztak. Maga a szó nem volt számomra új. A cseh, a magyar és a ruszin nyelvben sincs olyan kifejezés, hogy héber, azt mondják, zsidó. És mi is zsidóknak neveztük magunkat. Emlékszem, a gimnáziumi történelemtanárom egyszer azt mondta: „A szó olyan, akár az olló. Manikűrözni is lehet vele, de meg is lehet vele ölni az embert. Minden azon múlik, hogy milyen tartalommal töltöd meg ezt a szót.” Később jó néhányszor hallottam még a zsidó szót. Minden alkalommal sértő, megalázó árnyalattal. A szovjethatalom idején azok az emberek, akik a Szovjetunióból érkeztek Kárpátaljára [Azaz a Szovjetunió egyéb területeiről, hiszen ekkor már Kárpátalja is a Szovjetunióhoz tartozott. – A szerk. ], magukkal hozták az addig itt nem létező antiszemitizmust is. Kezdetben csak hétköznapi antiszemitizmusról volt szó. 1948-tól kezdve viszont, amikor a Szovjetunióban megkezdődtek a kozmopoliták ellen indított perek, egyre inkább állami szintűvé vált [lásd: koncepciós perek; orvosper]. A zsidók nehezebben találtak munkát, nehezebben jutottak be felsőoktatási intézményekbe. Felsődomonyán az alakuló kolhozban kezdtem dolgozni könyvelőként. Nem sokkal később volt a kolhozelnök-választás. A helyiek, akik gyermekkorom óta ismertek, engem jelöltek. Nem voltam párttag, de nem ez volt a döntő érv. A helyi párttitkár, aki a Szovjetunióból települt át Kárpátaljára, a szavazás előtt bejelentette, hogy rólam nem kell szavazni, mert a kolhoznak nem kell zsidó elnök. Ez már nem suttogás volt, hanem nyílt beszéd egy közös rendezvényen. Az antiszemitáknak már nem kellett titkolózniuk.

A feleségemmel együtt igyekeztünk távol tartani magunkat azoktól, akik a Szovjetunióból települtek át, és általában mindentől, ami a Szovjetunióban zajlott. Nagyon kevés közös dolgunk volt velük. Nem érdekelt minket, hogy mi történt a Szovjetunióban, és mi foglalkoztatta az áttelepülteket. Sok kárpátaljai barátunk volt, zsidók, nem zsidók. Amikor 1953 januárjában kirobbant az úgynevezett „orvosok ügye”, egyetlen tősgyökeres kárpátaljai sem hitt abban, amit az újságokban írtak. A legjobb orvosaink zsidók voltak, és holmi, újságokban közzétett hazugságok nem ingatták meg a beléjük vetett bizalmat. A betelepültek viszont a rendelőintézetekben azt követelték, hogy ne irányítsák őket zsidó orvosokhoz. A különböző szervezetekben gyűléseken ítélték el a méregkeverő orvosokat. Tisztában voltunk azzal, hogy ez csak az első lépés, a fölkészülés a további represszióra. Úgy hiszem, hogy csak Sztálin halála mentett meg minket a lágerektől vagy a kitelepítéstől. Ami a Szovjetunió több népével is megtörtént [Egyébként az 1920-as években a zsidókkal is – lásd: Birobidzsán. – A szerk.]. Sok ismerősömmel és barátommal együtt megkönnyebbüléssel fogadtam Sztálin halálhírét. Akkoriban már tudtuk, hogy Sztálin parancsára egész népeket száműztek. A krími tatárokat, a csecseneket, a volgai németeket [lásd: a volgai németek deportálása; a krími tatárok deportálása; a csecsenek deportálása]. Abban bíztunk, hogy a halála után jobb, könnyebb lesz az élet. Nem is értettük, hogy a betelepültek miért zokognak, mintha a legközelebbi, legkedvesebb hozzátartozójuk halt volna meg. A huszadik pártkongresszuson elmondott Nyikita Hruscsov beszéd után hittünk abban, hogy nem lesz visszatérés a múlthoz, hogy új élet kezdődik a Szovjetunióban [lásd: az SZKP XX. kongresszusa; Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson]. Eleinte úgy tűnt, hogy a reményeink valóra válnak. A táborokból kezdtek hazatérni az ártatlanul elitélt emberek. Csillapodott az antiszemitizmus. De mindez nem tartott sokáig. Persze már nem úgy mentek a dolgok, mint Sztálin idején. Nem voltak látványos perek, tömeges kivégzések, és a szovjet emberek számára megszokott kifejezés: „a nép ellensége” is a múlt ködébe veszett. De ezzel véget is ért minden. Az antiszemitizmus nem szűnt meg, és a nyomor is, amelyben a Szovjetunióhoz csatolás óta éltünk, megmaradt. Akárcsak a kommunista párt vezető szerepe. A kolhozban még a vetés idejét sem az agronómus, hanem a járási párttitkár határozta meg. Számunkra mindez embertelennek tűnt. A csehszlovák fennhatóság idején nőttünk föl, és pontosan tudtuk, mit jelent a jó, a méltósággal élt élet. Tudtuk, mit jelent a hazaszeretet. De hogyan lehetett volna szeretni a Szovjetuniót!? Nyilvánvaló, hogy ehhez ott kellett volna születni, felnőni, és semmi másról nem tudni, semmi mást nem ismerni. Nem véletlen, hogy a Szovjetunióban minden lehetséges módon akadályozták a külföldiekkel való kapcsolatokat, azt, hogy az emberek ne csak a szovjet újságokból értesüljenek arról, hogy milyen az élet máshol. Az embereknek nem volt semmiféle viszonyítási alapjuk. Mi a saját életünket éltük. Amennyire lehet, külön a Szovjetunió életétől. Nem is akartam tudni arról, ami ott folyik. Távol tartottam magam ezektől a dolgoktól. De volt két esemény, ami megrázott. A szovjet csapatok magyarországi és csehszlovákiai bevonulása. Amikor a Szovjetunió 1956-ban bevonult Magyarországra, aztán 1968-ban Csehszlovákiába, a lelkem mélyéig felháborodtam. Mindez nagyon hasonlított arra, ahogyan Hitler benyomult Európa országaiba. Kérdem én, bárki is elhitte, hogy Magyarország és Csehszlovákia nem tudta megoldani a maga problémáit, és a Szovjetuniótól kért katonai segítséget? Megértettem, hogy a Szovjetunió elnyomta és el is fogja nyomni minden olyan országnak a törekvését, amely megpróbált kiszabadulni a szocialista táborból, és saját akaratának megfelelően alakítani a sorsát. Ez törvényszerűen alakult így, amit ésszel fölfogtam ugyan, de a lelkem mélyén értetlenséggel fogadtam.

A gyermekeim úgy nőttek föl, mint a többi szovjet gyerek. Orosz általános iskolában tanultak, és az akkori rendnek megfelelően, úttörők és komszomolisták voltak. Egyaránt voltak zsidó és nem zsidó barátaik. A feleségemmel nem néztük a származást, azt tartottuk fontosnak, hogy milyen az ember. A gyermekeinket mindenesetre zsidónak neveltük. A feleségem ivritül tanította őket, én pedig meséltem nekik a zsidó történelemről, a hagyományokról, a vallásról. A fiam nagyjából négy éves volt, amikor már el tudta mondani héberül a négy hagyományos pészahi kérdést [lásd: má nistáná]. A széderestén már ő tette föl nekem a kérdéseket, ahogyan kell. Persze mondtuk nekik, hogy erről ne meséljenek az óvodában vagy az iskolában, mert kellemetlenségeink támadhatnak. Bármilyen furcsa, a gyerekek ezt megértették. Amikor a fiam betöltötte a tizenharmadik évét, otthon megtartottuk a bár micvóját. Eljöttek a zsidó barátaink, és közösen tartottuk meg a szertartást a szokásoknak megfelelően. A feleségemmel otthon magyarul és jiddisül beszéltünk, a gyerekekkel pedig magyarul, jiddisül és nagy néha oroszul. Én nem tudtam olyan jól jiddisül, mint a feleségem. Neki ugyanis jiddis volt az anyanyelve, én meg csak a héderben tanultam. A feleségem úgy gondolta, hogy a gyerekeinknek tudniuk kell jiddisül.

Az iskola befejezése után Vera, a lányunk a postán helyezkedett el távírdászként, és ezzel egy időben levelezőn tanult a zaporozsjei műszaki főiskolán. Amikor a diplomáját megkapta, villamosmérnöki beosztást kapott. Mielőtt kivándorolt Izraelbe, a postán dolgozott. Vera még tanult, amikor férjhez ment. A férje szintén zsidó, Vjacseszláv Dolburder. 1945-ben született, Ungváron. A szülei az után települtek át Kárpátaljára, hogy a terület a Szovjetunió fennhatósága alá került. Vjacseszláv mérnök volt az ungvári műszergyárban. Két fiuk született, Joszif 1981-ben, Jefim pedig 1983-ban. Mindkét unokámat körülmetélték az előírás szerint. Igaz, ugyanazt a trükköt kellett alkalmaznunk ezúttal is, mint amikor a fiunk körülmetélését intéztük. A sebész is ugyanaz volt, aki a fiamat műtötte.

A fiamat az iskola elvégzése után behívták katonának. Szerelőként szolgált a légierőnél. Ott szerezte meg a jogosítványt. Miután leszerelt, visszatért Ungvárra, és először abban a szanatóriumban helyezkedett el sofőrként, ahol a feleségem is dolgozott, utána pedig a tűzoltóknál szerzett munkát. Mihail egy Szofija Jakovleva nevű orosz lányt vett feleségül, aki a szüleivel együtt valahonnan Oroszországból települt át Kárpátaljára. Szofija apja a hadseregben szolgált, és a család gyakran költözött egyik szolgálati helyről a másikra. Igaz, végül Ungváron megállapodtak, Szofija apja itt töltötte le a nyugdíjig hátralevő idejét, és a család is itt települt le. Szofija és Mihail lánya, Jelena 1978-ban született, a fiuk, Leó pedig 1985-ben. Szofija most abban az étteremben dolgozik, amelyet a volt vendéglőnk helyén építettek. Amikor Ungváron is létrehozták a Heszedet, Mihail oda ment sofőrnek. Azóta is ott van.

Amikor az 1970-es években megkezdődött a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, mi is úgy döntöttünk, hogy elmegyünk [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.]. A Szovjetunió nem vált igazán a hazánkká. Sok dolgot nem tudtunk megszokni. Bíztunk abban, hogy Izraelben emberi módon élhetünk, hogy az unokáink egy olyan országban nőhetnek fel, amelyet hazájuknak érezhetnek. Sok rokonunk és barátunk élt Izraelben, úgyhogy nem szenvedtünk volna a magánytól, a társaság hiányától. De sajnos nem úgy történt, ahogy elterveztük. Amikor a fiam leszerelt és hazatért, beadtuk a kivándorlási kérelmünket. A feleségem rokonai megküldték a vízumokat. Egy idő múlva hivattak, hogy a feleségem és én kivándorolhatunk, de a fiam leghamarabb tíz év múlva hagyhatja el az országot, mert álláspontjuk szerint a hadseregben töltött idő alatt katonai titkok birtokába jutott. Ez egyszerűen nevetséges volt. Sorkatonaként szolgált, de bizonyítani képtelenség volt bármit is. Nem akartuk itt hagyni a fiunkat. Maradtunk.

A nyugdíj előtt néhány évvel otthagytam a munkahelyemet, és elmentem dolgozni egy ungvári gyár ajándékkészítő műhelyébe, ami Ungvár mellett volt, egy Szerednye nevű kis faluban. Asztalosmunkát végeztem, fából készült ajándéktárgyakat csináltam, később pedig én készítettem a mintákat a termeléshez. Annak idején a gimnáziumban elég jól megtanultam rajzolni. Ez most sokat segített. 1980-ban, amikor Moszkvában rendezték meg a nyári olimpiát, készítettem egy emléktárgyat. Egy kör alakú nyírfa talapzaton két, egyenként tíz-tizenkét centi magas, fából faragott futballista állt. A talapzaton felirat: „Moszkva 80”, és az olimpiát szimbolizáló öt karika. A mintát jóváhagyták Moszkvában, megkezdődhetett a gyártás. Ezért az ajándéktárgyért megkaptam a népgazdaság eredményeit bemutató kiállítás bronzérmét Moszkvában. Jól jövedelmező munka volt, ötszáz rubelt is lehetett vele keresni egy hónapban. (A szovjet átlagfizetés akkoriban százharminc rubel körül volt.) Persze az egész család dolgozott otthon: gyakran vittem haza a munkát, és a feleségem meg a lányom segített összeállítani meg összeragasztani a figurákat. De nem tartott sokáig, mert kétszázötven rubelben maximálták a fizetést. A fiamat is, aki akkoriban a tűzoltóknál sofőrködött, bejegyeztettem a műhely dolgozójaként. A munkarendje olyan volt, hogy egy napot dolgozott, három napot otthon volt. Változatlanul a régi kis házunkban éltünk, ami három család számára már szűkösnek bizonyult. A feleségemmel minden hónapban félretettük a fizetésünk egy részét, hogy új házat építhessünk. Az építkezést a régi házunk helyén kezdtük meg, 1975-ben. Azt akartuk, hogy a gyerekeink, az unokáink és a dédunokáink is ebben a házban éljenek. Tágas, kétszintes épületet emeltünk, mindkét szinten három szoba, konyha, mellékhelyiségek. A ház köré nagy kertet, szőlőt telepítettünk. A feleségemmel és a fiam családjával mi foglaltuk el a földszintet, az emeleten pedig a lányom élt a férjével és a fiaival. Most a ház ismét gyermekzsivajtól hangos. Az unokám, Jelena és a férje, az ukrán Iván Nyesztor, együtt él velünk. Két gyermekük van, a dédunokáim. Mihail 1997-ben, a kisebbik, Jelena pedig, aki a feleségem tiszteletére kapta a nevét, már Lea halála után, 2000-ben született.

A szabadidőmben gyakran kijártam a hegyekbe, az erdőbe rajzolni. Szerettem tájképeket festeni, vázlatokat készíteni Ungvár régi épületeiről. Amikor az ajándékkészítő műhelyben helyezkedtem el, lett egy új hobbim. Az erdőt járva, érdekes formájú ágakat, gyökereket gyűjtöttem, amikből különböző figurákat, gyertyatartókat készítettem. A gyökér vagy a kéreg formája már megmutatta, hogy mit lehet belőle formázni. Néhány tárgy meg is maradt, de a legtöbbet elajándékoztam.

A lányom és a családja 1992-ben vándorolt ki Izraelbe. Egy kibucban telepedtek le, nem messze Kirjat-Jamtól. Ez egy mezőgazdasággal foglalkozó kibuc, csirkéket nevelnek, tejgazdaságuk van, virágokat és citrusféléket termesztenek. Van egy fröccsöntő üzemük is. A lányom pénztáros a kibuc élelmiszerboltjában, a férje pedig a fröccsöntő üzemben dolgozik. Jelenleg mindkét fiuk katona. Ha letelik a katonaidejük, mindketten egyetemen akarnak továbbtanulni. Elégedettek az életükkel, szeretik az új hazájukat.

Mihály fia, Leó is kiment Izraelbe tavaly [2002], miután befejezte a középiskolát. Ott akar tanulni, és ott is akar élni. Már túl van a katonai szolgálaton. Nemrég meglátogatott minket Ungváron. Egyébként Asdódban él.

Amikor az 1980-as években a Szovjetunióban megkezdődött a peresztrojka, úgy viszonyultam hozzá, mint mindenhez, amit a szovjethatalom művelt [lásd: gorbacsovi politika]. Bizalmatlanul. Eltelt egy kis idő, és rájöttem, hogy ezúttal tévedtem. Beköszöntött a szabadság. Az újságokban olyan dolgokat lehetett olvasni, amikért nem sokkal korábban még a GULAG-ra küldték az embereket. Nem csak arra nyílt lehetőség, hogy külföldiekkel levelezzünk, hanem arra is, hogy külföldre utazzunk, és külföldieket hívjunk meg magunkhoz. És már nem kellett tartanunk a KGB-től [lásd: VCSK (Cseka) – (O)GPU – NKVD – NKGB – MBG – MVD – KGB]. A szovjethatalom éveit jellemző vallási tilalom megszűnt. Az emberek szabadon járhattak templomba, zsinagógába, nyíltan, rejtőzködés nélkül megtarthatták a vallási ünnepeket. A gond csak az volt, hogy a szovjethatalom éveiben az emberek elszoktak az ilyesmitől, mérséklődött a vallás iránti igény. Ungváron a zsinagógában nem gyűlt össze egy minjánra való férfi sem. De aztán szép lassan a vallás is kezdett újjáéledni. A peresztrojka idején Ungváron megszerveződött és működni kezdett a zsidó hitközség. Persze a Heszeddel összehasonlítva jóval kevesebbet tudott csak csinálni, de így is nagyon örültünk neki. A hitközség segített visszacsábítani az embereket a zsinagógába. Megtanította az embereket imádkozni, fölidézte a hagyományokat. A közösség gondoskodott arról, hogy Pészah idején Budapestről hozzanak maceszt, gondoskodott arról, hogy mindenkinek legyen imakönyve, tálesze, tfilinje – minden, ami szükséges. Amikor a feleségem megbetegedett, a hitközség gyógyszerekkel és élelemmel segített. Lea 1996-ban halt meg, és a hitközség magára vállalta a temetését. A feleségemet zsidó szertartás szerint temettük el az ungvári temető zsidó részén [lásd: temető; temetés; holttest előkészítése a temetésre]. A régi zsidó temetőt már bezárták. A temető nincs messze, gyakran kijárok a feleségem sírjához, a halálának évfordulóján [jahrzeit] pedig kádist mondok érte a zsinagógában. Utána pedig megvendégelem azokat, akik aznap a zsinagógába látogattak. A rabbi megköveteli, hogy csak kóser ételek legyenek az asztalon. Ez persze elég nehéz. A vodkát én hozom, a lányok süteményt sütnek.

A peresztrojka kezdete óta két ízben jártam Izraelben, a lányomnál és az unokáimnál vendégeskedtem, végiglátogattam a rokonaimat és a barátaimat. Izrael feledhetetlen élményt jelentett a számomra. Csodálatos ország, csodálatos emberekkel. Nagy örömmel töltött el, és mélyen megindított, hogy mindenki szereti a hazáját, és megtiszteltetésnek tartja, hogy a hadseregben is szolgálhatja, védheti. Akkor is sajnáltam, azóta is nagyon sajnáltam, hogy nekem nem adatott meg Izraelben élnem. Most már késő erre gondolni. De annak nagyon örülök, hogy a lányom és az unokáim Izrael állampolgárai.

Hetente háromszor megyek el a zsinagógába: hétfőn, csütörtökön és szombaton. Az emberek péntek esténként is összegyűlnek, de ez már túl nagy megterhelés volna nekem. Az egyik szememre nem látok, és a sötétben már nehéz volna hazamenni. Megszoktam, hogy emelt fővel járok, mostanában viszont nem árt a lábam elé nézni. Gyakran fölhívnak a Tórához, ezzel is jelezve, hogy tisztelik a koromat. Minden zsidó ünnepet megtartunk. Beismerem, régóta nem böjtöltem Jom Kipur idején, azóta, hogy a feleségem meghalt. A hozzám közelállók meggyőztek arról, hogy az egészségi állapotomnak nem tenne jót a böjtölés. Idén viszont böjtöltem, és nem történt semmi különös, kibírtam.

Ungváron 1999-ben alakult meg a Heszed. A szervezet nagy munkát végez a kárpátaljai zsidó élet újjáélesztése érdekében. A Heszedben vannak szakkörök, ahol héberül lehet tanulni, a zsidó történelmet, a zsidó hagyományokat lehet tanulmányozni. A gyerekektől az idősekig minden korosztály tagjai megfordulnak itt. Van zsidó tánc- és énekklub, irodalmi színpad, idősek klubja és sok érdekes rendezvény. A Heszed gondoskodik a leginkább rászorulókról: az idősekről és a gyerekekről. Élelmiszercsomagokat osztanak, a magányosan élőknek házhoz viszik az ebédet. Az egyedülálló öregekhez, akik nem tudnak gondoskodni magukról, ápolókat küldenek. Van étkezde, ahova az idősek nemcsak enni, hanem beszélgetni, újságot olvasni is bejárhatnak. A gyerekeknek zsidó nyári tábort szerveznek, ahol azt is megtanulják, hogyan kell zsidóként élni, emellett idegen nyelveket is tanulnak. A táborozás nagyon érdekes, izgalmas, és a gyerekek mindig türelmetlenül várják a szünidőt. A belügyminisztérium városi kórházát tartják a város legjobb egészségügyi intézményének, a Heszed itt bérel két kórtermet. Mindenki, akinek kezelésre, gyógyulásra van szüksége, befekhet a kórházba, kivizsgáltathatja, kezeltetheti magát. Én is befeküdtem egyszer, de nem szeretem a kórházat. Úgy hiszem, az egészségnek sokkal jobbat tesz a viccelődés, a nevetés, vagy egy pohár jófajta házi bor, mint a tabletták. Persze én boldogabb vagyok, mint sokan mások, hiszen velem együtt él a családom három nemzedéke: a fiam, az unokám, a dédunokáim, akik megtöltik élettel a házat. Mellettük én is fiatalabbnak érzem magam.

Még mindig szeretek az erdőben sétálni, érdekes formájú ágakat, gyökereket gyűjteni. Néha csendéleteket festek. Igyekszem rendszeresen tornázni, hosszú sétákat teszek. Mostanában gyakran elkísérnek a dédunokáim. Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni a hitközségért és a Heszedért. Tavaly én készítettem el a nagy zsidó naptárat. Héberül, a hónapok zsidó elnevezésével. Mellette pedig a keresztény elnevezések, hogy az is eligazodjon rajta, aki nem tud héberül, és megtalálja az ünnepnapokat. Minden oldalon illusztráció van, egy-egy izraeli tájkép. Azt is föltüntettem, hogy mikor melyik fejezetet kell fölolvasni a Tórából. Ünnepeken hét embert szólítanak ki a Tórához, sábátkor és hétköznapokon kevesebbet, és minden alkalommal meghatározott fejezetet kell fölolvasni. Ilyen ez a naptár. Most Ros Hásánáig el kell készítenem a jövő évi naptárat. Nehéz munka, hiszen az egyik szememre nem látok, de az embereknek szükségük van rá, nekem pedig örömöm telik benne.

Azt természetesen nem állíthatom, hogy amióta Ukrajna függetlenné vált [1991], megszűnt volna az antiszemitizmus, de az ukrán törvények lehetővé teszik, hogy küzdjünk ellene. Hétköznapi szinten föl-fölbukkan az antiszemitizmus, de korántsem olyan gyakran, mint régen. Azt persze nemigen hiszem, hogy az antiszemitizmus végleg eltűnik valamikor Ukrajnában, de azért jó volna bízni benne.