Travel

Életrajz

Szántó Olivér, Oli, ahogy a környezete hívja őt, 73 éves, sportos, fiatalos alkatú, ősz hajú férfi. Bevallása szerint már fiatalon megőszült, akkor ez inkább érdekességnek számított, de most az ő korában már nem olyan érdekes. Oli bácsiban olyan beszélgetőpartnerre találtam, aki mindig készségesen, de lényegre törően és kimondottan a feltett kérdésre válaszolt. Volt munkatársai közül, akik közös ismerőseink, nagyon jó véleménnyel vannak róla. „Egyik olyan kolléga volt, akivel a legjobban lehetett egyezni” – mondják. Energikus és még mindig aktív életet él. Hét közben ügyeit intézi, sokat sétálnak Jimmy kutyájával, a hétvégeket együtt töltik az élettársával.

Az apai nagyszüleim Magyarországon születtek, méghozzá abban az időben, amikor még Magyarország úgymond „Nagy-Magyarország” [Osztrák–Magyar Monarchia] volt, mert hozzá tartozott az a fiumei rész, ami pillanatnyilag Olaszország [jelenleg Rijeka, Horvátország]. A Dunántúlon születtek mind a ketten, mégpedig Szekszárdon, Tolna megyében. Születési dátumra, ha jól visszaemlékszem, az körülbelül az 1800-as évek közepére vezethető [Inkább 1870 körül születhetett az apai nagyapa. A ROOSZ025.jpg számú kép tanúsága szerint részt vett az első világháborúban, márpedig egy 1850 körül született, 1914–1918 között már 64–68 éves ember nem volt katonaköteles korú. – A szerk.]. Nagyapámnak az eredeti neve „Ackerhald” volt, Ackerhald Bernát. A nagyanyám lánykori nevét nem tudnám megmondani, annyit tudok csak, hogy Katalinnak hívták [Apja zsoldkönyvében (ROOSZ022.jpg sz. fénykép) megtalálható a nagymama lánykori neve: Königstein Katalin volt. – A szerk.]. Nagyapám megváltoztatta a nevét még mielőtt megnősült volna, tudomásom szerint már a gyerekek Szántónak születtek. Illetve biztos úgy van, hogy még legénykorában változtatta meg a nevét.

Nagyapám szabómester volt, szabóként dolgozott. Nem volt több mint nyolc osztálya [Föltehetően elemi iskolát végzett, azaz a korban kötelező hat osztályt. – A szerk.], s nagyanyámnak se. Abban a korban, pláné az, hogy szabómester volt, tehát hogyha már szabó lett, akkor valószínű, hogy nem volt érettségije. Nagyanyámnak, aki nem dolgozott abszolúte, több mint valószínű, hogy semmi végzettsége nem volt. Nagyapám családot alapított ott, Szekszárdon, és jobb megélhetésképpen a család egy darabig ott élt. Ott született édesapám mint utolsó gyermek. Az igazság az, hogy a legkevesebbet az apai nagyapáról és nagyanyáról tudok, mert az anyai nagyszülőkkel éltünk tulajdonképpen együtt.

Az apai nagyapámék Szekszárdon éltek egy darabig, utána, miután a gyerekek meglettek, akkor Fiumében éltek nagyon hosszú ideig, majd visszakerültek Pestre, és ott élhettek több tíz évet, mert édesapám ott gyerekeskedett, egészen felnőttkoráig. A család nem volt vallásos soha, mindig a neológokhoz tartoztak. Kóser háztartás sem volt, a nagyszülőknél sem volt. Valószínű, néhanapján vagy ünnepekkor mentek zsinagógába. Budapesten a Vadász utcában laktak, azt hiszem, a hatos vagy hetes [szám alatt], már nem tudom pontosan. Meglátogattam a házukat édesapámmal együtt. Maga az a lakás, azt nem tudom, hogy nézett ki, csak kívülről láttam a házat, nem mentünk be.

Az apai nagyszülőkkel úgy találkoztam utoljára, hogy én körülbelül három éves lehettem. Mi annak idején Gyulafehérvár mellett, egy Tövis nevű helységben laktunk, ott volt egy építkezési lerakata [az anyai] nagyapámnak, és ott látogattak meg [Tövis – nagyközség volt Alsó-Fehér vm.-ben, 1891-ben 2500, 1910-ben 3600 román és magyar lakossal. Trianon óta Romániához tartozik. – A szerk.]. Egyedül látogatott meg Tövisen [nagyapám], lehet, hogy a nagyanyám is vele jött – de arra nem emlékszem. Nagyapám kézen fogva elvitt egy kicsi üzletbe, valahol három-négy lépcsőn kellett leereszkedjünk, s ott vett nekem egy luftballont. Ez az egyetlen dolog, ami megmaradt mint gyermekkori emlék az apai nagyapámról. Szikár, magas volt, világra se lehetett ráfogni, hogy zsidó kinézésű. Inkább egy olyan jó alföldi parasztembernek tűnt volna annak idején. Mindig sötét ruhában járt, pantallóban, nyakkendőben, pödrött bajusszal, kalappal vagy kalap nélkül. Nagyapám 1936. december harmincegyedikén halt meg, s Pesten van eltemetve a neológ zsidó temetőben. Miután meghalt a nagyapa, akkor a nagymama ideköltözött [Maros]Vásárhelyre, a lányához, és itt élt. Nem dolgozott, azt hiszem, soha, csak háztartással foglalkozott, és jól nyolcvan fölött volt akkor, amikor innen deportálták [A ROOSZ037.jpg számú képhez fűzött kommentár szerint a nagymama 82 éves volt, amikor Auschwitzba deportálták. E szerint tehát 1862-ben született. – A szerk.].

Apám legnagyobb testvére egy leánytestvér volt, Szántó Etelka, aki később, az 1950-es évek elején kivándorolt [Marosvásárhelyről] Izraelbe, miután özvegyen maradt [1948-ban]. Elza néninek hívtuk mi, de hivatalosan Etelka. A múlt század végén, 1894-ben született, ha jól emlékszem [az iratokból]. A Dózsa György utcában van a Tanügyiek háza, a Tanügyiek háza volt a nagybácsi háza, ott éltek, apámnak a nővére és a férje. Amikor visszakértük a házat, mivel amikor elment Izraelbe, az ő nevén volt a ház, úgy tudtuk bebizonyítani, hogy onnan közjegyzői papíron megírták: valamikor 1894-ben született. Na most a nagynéni, tehát az apámnak a nővére, férjhez ment egy Elekes Miksa nevű férfihez. Aki valamit is tud ezekről a fásokról, [Maros]Vásárhelytől felfele a Maros-völgyében, nagyon híres család volt az Elekes és Darvas cég. Ennek volt a részvényese és egyben igazgatója a nagybácsim. Piskin volt igazgató sokáig [Piski(telep) – kisközség volt Hunyad vm.-ben, 1891-ben 1400, 1910-ben 3100 magyar, német és román lakossal, vasúti csomópont. Trianon után Romániához került. Ma: Simeria. – A szerk.], és később, már az 1930-as években jöttek Marosvásárhelyre. Az úgy volt, hogy egy ideig laktak Marosvásárhelyen, akkor elköltöztek Piskire, majd visszaköltöztek [Maros]Vásárhelyre. Ez volt az egyik Elekes. Őt elvitték az első világháborúba. Ott lefagyott a két lába, le kellett vágják mind a két lábát [lábfejét]. Nem tudom pontosan, hogy már rokkant volt a férje, amikor elvette, vagy a felesége volt, s közben elvitték a háborúba… mert 1914-ben kezdődött a háború, és akkor, gondolom, már férjhez mehetett, de nem tudom. Viszont annyira jó protézist csináltak, hogy még táncolni is tudott vele. S abszolút nem látszott az, hogy bokából mind a két lábfeje hiányzott. Budapesten csináltatták a protézist. Aztán persze sokat jártak ők Pestre, mert ott volt az Elza néni testvére. Mi nem jártunk Pestre, nem is tudnám megmondani, miért. Na most, ezt azért mondom el, mert amikor volt a deportálás, ő kivételezett zsidó lévén [lásd: mentesség zsidóknak], nem vitték el deportálásra, a feleségével együtt itt maradt. Valami kitüntetése is volt – nem tudnám megmondani… arany valami volt –, de lényeg az, hogy kivételezett zsidó volt, nem vitték el. De apai nagyanyám, ő 1944-ben innen, [Maros]Vásárhelyről lett deportálva, amikor már [több mint] nyolcvan éves volt. Itt volt a lányánál, nála lakott. Na most ugyaninnen, ebből a házból deportálták aput is.

A legnagyobb fiú Szántó Jenő volt, Budapesten élt, annak volt két fia, nem emlékszem, hogy hívták őket. Az egyik talán valamikor az 1930-as évek végén valamiben meghalt, az is ott van eltemetve nagyapa mellett. Ezt a testvérét [tehát az apa Jenő nevű testvérét] és a megmaradt másik fiát viszont a nyilasok a Dunába lőtték [lásd: zsidók Dunába lövése]. Ez volt a Jenő. Nem tudom, mivel foglalkozott. A felesége zsidó volt, de az megmaradt. Annyit tudok róla, hogy bicsérdista volt, ami azt jelenti, hogy abszolút nem táplálkozott hússal, tehát csak zöldséggel, és a gyerekeit is arra nevelte [Bicsérdy Béla (1872–1951) kizárólag a növények, főleg gyümölcsök fogyasztásának és a húsételek mellőzésének népszerűsítésével egy új, természetes gyógymódot hirdetett. – A szerk.]. Hogy annak köszönhetően halt meg az egyik gyerekük, azt nem tudnám megmondani. És azt sem tudom pontosan, hogy apámnak a bátyja is rátért-e erre a kosztra, de én inkább azt mondom, hogy nem. Úgy emlékszem, hogy őt nem tudta rávenni. A háború után egyszer jelentkezett, és miután mi válaszoltunk a jelzésére, teljesen megszakadt a kapcsolat, azt se tudtuk, honnan jelentkezett, nem volt cím, csak annyit tudtunk, hogy ő megmaradt, a férjét és a gyereket viszont a nyilasok a Dunába lőtték.

A nagyobbik testvér után következett a Józsi bácsi, Szántó József, aki Fiumében lakott fiatalkorában, majd Triestében [Trieszt] élt, ott is nősült meg, és ott volt a második világháború idején. Nekik gyerekük nem volt, átvészelték a háborút, nem deportálták, több mint valószínű, az olaszok dugdoshatták. A foglalkozása kereskedő volt, szóval valamilyen műanyag-árusítással foglalkozott. Abban az időben már kezdett megjelenni a műanyag, és nem tudom pontosan, hogy milyen műanyagüzletük volt, de tudom, hogy valami saját kis butikja volt. Édesapám nem látogatta meg, mert nem engedték. Kérelmezte is, persze azt is visszautasították. Tartott a levelezés apám és közötte, közöttünk, mi is írtunk, persze. Aztán az 1960-as években írta a feleség, hogy meghalt. 1965 januárjában halt meg. A nénivel aztán megszakadt a kapcsolat a levelezéssel, úgyhogy nem tudnám pontosan megmondani, mikor halt meg, de apu értesült a haláláról annak idején. Hát körülbelül ennyi a testvérekről…

Apu Budapesten tanult, ott gyerekeskedett, ott felnőtteskedett, ott végezte el az egyetemet. Miután elvégezte az iskolát, utána került ide [Erdélybe]. Tehát, valamikor a 1930-as évek elején került Marosvásárhelyre. Akkor már a nővére itt volt Marosvásárhelyen, és nála tartózkodott. Édesanyám és édesapám között az ismerkedés szinte kalandszerű volt. Apu vegyészmérnök volt, de egy pillanatig sem használta a mesterségét, mert volt ez a nagyon gazdag sógor [Szántó Etelka férje], aki foglalkoztatta a fás szakmában. Mégpedig a Maros mentén ők kitermelték a fát, és feldolgozták, s akkor ezt a bizonyos kitermelt fát el kellett adni. S akkor apu járta a vidéket, illetve fél Erdélyt, hogy helyezze el a faárut. Fakereskedő, beszerző meg ehhez hasonló tevékenységet folytatott. S mivel [anyai] nagyapám üzletének építkezési lerakata volt Tövisen, mindenhez – szóval bútorgyárhoz, építkezési anyagokhoz, mert a fából nemcsak deszkát csináltak, hanem gerendákat is – deszkát, gerendát árult a nagyapám, s akkor apu mint ügynök elment Tövisre, hogy ajánlja a cégnek az áruit. S így ismerkedett meg anyámmal. Az egész nem tartott többet, mint tíz nap, egymásba szerettek, s elvette feleségül. Anyám mesélte, hogy „Fiam, az úgy volt, hogy megjelent apád, csizma volt a lábán, szakállas volt – mert akkor éppen hobbiból szakállt hordott –, tél volt, kucsma volt a fején, s amikor megláttam, azt mondtam, hogy na, ez lesz a férjem”. Szerelem első látásra… És akkor teltek, múltak a napok, 1932-ben vette el apám anyámat feleségül. Nem tudom, hogy volt-e vallásos esküvő [lásd: házasság, esküvői szertartás], de nem volt olyan, hogy tányértörés meg ehhez hasonló, az a rituális sátor [hüpe], az nem volt, biztos, hogy nem volt.

Az anyai nagyapát úgy hívták, hogy Weissberger Bernát. Ő is valamikor az 1800-as évek közepén született [Valószínűleg inkább az 1870-1880-as években született. – A szerk.]. Hogy iskolai végzettsége milyen lehetett, nem hinném, hogy több mint nyolc osztálya lett volna [Valószínűleg vagy hat elemit végzett, vagy esetleg négy polgárit is. – A szerk.], hiszen ő kereskedő volt. Hogy milyen családból származott, hogy volt támogatása, nem volt, azt nem tudnám megmondani, de mondom, volt neki ez a nagy építkezési lerakata, óriási nagy telekkel, és négyszobás összkomfortos házunk volt ott. És nagyapám megvette a közvetlen szomszéd telket is, ahová épített anyáméknak egy házat. Ahol aztán később éltünk, egészen 1941-ig.

Az anyai nagyanya Mezei Hermina volt. Ő is a körül született, mint a nagyapám. Nagyanyám zsidó asszony volt, mindenki zsidó volt [a családban], nem hiszem, hogy ott névváltoztatás lett volna, mert nagyanyámnak az öccse Mezei Sámuel – Samu bácsinak hívtuk –, ő Bukarestben élt mint Mezei. Tehát lehet, hogy még az ükszülők változtatták meg esetleg a nevüket. Nagymamának a testvére, aki Bukarestben élt, főkönyvelő volt. Tehát ő már valami komolyabb iskolát kellett végezzen, mert tudom, hogy Bukarestben valami nagy cégnek volt a főkönyvelője. Anyámnak testvére nem volt, nagymamának volt még egy leánytestvére, és nagyapámnak nem volt – ha jól tudom. Az apai nagyapámról viszont nem tudok semmit [testvérre vonatkozóan].

Az anyai nagyszülők sem voltak vallásosak. Csak annyit tudok, hogy elmentek a templomba ünnepekkor, de otthon olyan például, hogy péntek este gyertyagyújtás, ilyet én nem láttam. Kóser háztartás sem volt.

Az anyai nagyapám kopasz volt, alacsony, köpcös, nagy pocakos volt, az az érzésem, hogy azt az alkatot örökölte az öcsém, azzal a különbséggel, hogy neki haja van, de az alkata pont olyan. És nagyanyám szintén nagyon alacsony volt, anyám pláné. Igen. Nagyon alacsonyak voltak. Apám magas embernek számított, de ő se volt olyan nem tudom, milyen magas. Mondjuk, nem számítom azt, hogy a mostani fiataloknak az átlagos magassága, az körülbelül százhetvenöt centitől kezdődik. Én magas voltam, kosaraztam, százhetvenhat centi voltam, most nem hiszem, hogy vagyok százhetvenhárom-százhetvennégy körül. Én viszont apám alkatát örököltem, a pocak kivételével, ami kezd most nőni, mert elhagytam a cigarettát. Négy hónapja. Húszéves korom óta cigarettáztam.

Anyu 1908-ban született, Tövisen, és ott már anyanyelvi szinten beszélte a román, magyar, német nyelvet, bent a családban. Neki érettségije volt, francia intézetet végzett itt, [Maros]Vásárhelyen. „L’arché”, azt hiszem, úgy hívták azt a francia intézetet [Egy Franciaországból származó nő román férfihoz ment feleségül, Marosvásárhelyen telepedett le, és alapított egy francia intézetet. – A szerk.]. Fent volt a Tisztviselő-telepen, és Baciuné, igen, ő volt az egyik tanárnője. Anyu beszélt tökéletesen angolul, németül, franciául, olaszul, románul, magyarul. Kolozsváron járt iskolába, [Nagy]Szebenben járt a zárdába az „Orsolyáknál” [Az oktató-nevelő és evangelizáló tevékenységet folytató Szent Orsolya Rend alapjait 1535-ben rakták le Itáliában, de a Rend maga 1612 óta létezik. Magyarországon első iskolájukat Pozsonyban nyitották meg, 1676-ban. A Rendnek Nagyszebenben (al. 1733) és Nagyváradon volt iskolája. A nagyváradi iskola 1772-től 1950-ig működött. – A szerk.], ott németül tanult, majd itt, [Maros]Vásárhelyen… Mindenhol csak egy-két évet lehetett, nem tudom, miért kellett állandóan változtatni iskolát, de abszolút javára fordult ez a dolog, mert az angolt valahol tanították melléknyelvként, de ő otthonról már úgy jött el, hogy németül tudott. Tehát a nagyszülők németül beszéltek otthon egymás között. Jiddisül nem tudtunk, nem tudott egyik se. De inkább az anyai nagyapa, nagyanya beszélt németül, mint az apai, ők inkább magyarul beszéltek. Anyu, mikor visszaköltözött az iskolák után, ott, Tövisen nem foglalkozott semmivel.

A nagyszülők házában volt fürdőszoba. Négy nagy szoba volt, fával fűtöttünk, csempekályhák voltak, hidrofor a fürdőszobában, annak idején már pumpával [szivattyúval]! A padláson volt egy hatalmas nagy tartály, és valami pumpaszerűséggel nyomták fel a vizet a tartályba, s akkor a fürdőszobában volt egy kazán, s az melegítette a vizet a fürdésekhez. Teljes komfortunk volt. Hatalmas nagy udvar, lovas szekér nem volt, hanem óriási nagy csobán [juhász] kutyáink voltak, akik vigyáztak a „poartá”-ra [kapura].

Nagyapámnak voltak beosztottjai, munkásai, kettő-három volt. Voltak asszonyok, például a nagymosásokat az asszonyok csinálták, szóval nem anyu, nem nagymama csinálta, arra mind volt valaki fogadva. Arra emlékszem, hogy volt egy úgymond cselédlány, s az vasalt, úgy rémlik. Nagymamának volt segítője, dada is volt, anyámnak nem volt teje, s akkor dadát fogadtunk, ő adta a tejet. Én dadán nőttem fel, vett tejen. Mi Tövisen gyerekeskedtünk, az anyai nagyszülőknél.

A nagyszülők vásároltak a szüleimnek egy házat, ami úgy száz-százötven méterre volt. Tehát úgy lehet elképzelni, hogy volt egy nagy-nagy udvar, s akkor a jobb oldali házban laktak a nagyszülők, s a bal oldalán az udvarnak laktunk mi. A lakás hasonló volt, csak nem volt akkora. Ott talán két szoba volt, de nem mondanám meg pontosan. Külön főztünk. Anyu mindig az önállóságot kereste. Az anyai nagyapámnak volt ez a bizonyos építkezési raktára, s akkor vett édesapámnak is egyet Gyulafehérváron. Hogy önálló legyen.

Tövisen sok zsidó volt, de heider [héder] nem volt. Százalékosan nem tudnám megmondani, de úgy képzeljük el, hogy Tövis aránylag kicsi falu. Volt legalább húsz [zsidó] család. Azt hiszem, neológok voltak. Azok közül is rengeteget tudok, hogy Gyulafehérvárra bekerültek. Felszabadulás után már egy jó páran itt végezték az orvosi egyetemet, s utána elmentek Németországba, Izraelbe, egy se maradt itt, [Maros]Vásárhelyen azok közül, akiket én ismertem.

Tövisen volt egy zsidó fényképésznő. Volt stúdiója is. Valami olyasmire emlékszem, hogy be kellett bújjon egy ilyen fekete rongy mögé, s akkor nagy-nagy világosság lett, valószínű, akkor exponált. Akkor csinálta a fényképet. De úgy különösen nem emlékszem. Lámpák voltak, persze lámpával meg voltak világítva. Vilma néninek hívták, de már nem tudom, milyen Vilma néni. A család akkor járt oda, azt hiszem, amikor ilyen igazolványokhoz kellett fénykép vagy valami hasonló. Az eseményekről nem hiszem, hogy csinált fényképet, mert nekünk volt fényképezőgépünk, a család egymást fényképezte. Már az 1930-as években volt fényképezőgépünk, azt nem tudnám megmondani, hogy lett, annyit tudok, hogy „Kodak” volt – inkább anyámé volt. Valahonnan vette. Apu nem sok pénzt hozott a házba annak idején, annak dacára, hogy a nagybácsija multimilliomos valaki volt, de apu csak – mondjuk – beosztott tisztviselő volt ott. Ez egy Kodak – csodálatos gép – volt, teljesen négyszögletű doboz, de olyan csodálatos fényképeket csinált, hogy miután megnősültem az 1960-as, 1970-es években, olyan fényképeket csináltam, mint Marx Jóska bácsinak a kinagyított és kiállított fényképkiállításán a képek [Marx József (1914–1992) – fotóriporter, fényképész, 1959-től az „Új Élet” c. lap (főszerk. Sütő András) fotóriportere volt, „remek néprajzos, műemlékes és művészeti dokumentumképeket, tárgyfotókat, tájképeket és művészi értékű aktfotókat készített”. (Szabó Zsolt: A fényképezőgép mágusa, www.dntcj.ro/muvelodes/98ma02.htm). – A szerk.]. Ezzel a kicsi vacak Kodak fényképezőgéppel, aminél semmit nem kellett állítani, se fényt, se blendét, se időt, csak egyszerűen exponált. Csodálatos volt a fényképezőgép. Olyan szép fényképeket csinált, hogy ritkaság. A tövisi Vilma néninél hívták elő, oda szoktuk beadni, egy hat-kilences tekercs film, ha jól tudom, tizenhat kép volt rajta. Azt tudom, hogy hosszú volt, két végén két karika és középen fa volt. És akkor át kellett dugni a filmet, és egy ilyen tekercs volt a fényképezőgépben, azt nem lehetett kinyitni napfénynél, hanem csak sötétkamarában, és akkor úgy csomagolni be a filmet sötét papírba, és akkor elvittük a fényképészhez, és a fényképész előhívta, és csinálta a képeket róla. Aztán a későbbi időben, miután megnősültem, már én is amatőrködtem a feleségemmel együtt, itthon csináltuk a nagyításokat.

Tövisen a fényképészen kívül még volt egy nagy család, azoknak nagyon sok földjük volt. S ha jól emlékszem, szőlősük. Nem tudom, tíz vagy hány ilyen alkalmazottat foglalkoztattak, azokat úgy hívták, hogy Ábrahám. Ábrahám család. Akkor volt egy Vadász család, ott az apa állatorvos volt. Ezekkel összejártunk, ez a Vadász család pont velünk szemben lakott. És az egyetlen fia, Vadász Pista később valami nagy miniszteri pozícióban volt, Gheorghiu-Dej idejében. Ő is legalább tíz évvel volt nagyobb, mint én, úgyhogy nem valószínű, hogy élnek. Hogy később mi lett vele, azt már nem tudom. A többi családra egyébként nem emlékszem, azok inkább szegényebb zsidók voltak, de ez a három család, ez az, amelyik úgy beugrik nekem.

1933-ban születtem első gyerekként, és azt mondták, hogy anyu nagyon kicsi, s nem tudom, mi, s akkor bevitték Kolozsvárra, a „Mátyás” klinikára, s Mátyás Mátyás hozott a világra [A Park szanatóriumnak – ismertebb nevén: a Mátyás szanatóriumnak – Dr. Mátyás Mátyás volt az alapítója és orvos-igazgatója. A Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen végzett, ott lett általános sebész és szülész-nőgyógyász. Az általa létesített magánszanatórium, amely aránylag kevés orvossal dolgozott, a Fürdő utcában volt. 1948-ban államosították, és gyermekgyógyászati klinikává alakították. Jelenleg is működik. – A szerk.]. Ennyi közöm van, mondjuk, Kolozsvárhoz… Rögtön vittek vissza Tövisre, és akkor jött a dada. Nem tudnám megmondani, lehetett román is, magyar is. Ez a családban abszolút nem volt fontos. Az öcsémnél viszont már nem volt dada. Ő is Tövisen született, anyámnak akkor sem volt teje, s akkor vettek egy fejőstehenet. S akkor a fejőstehén lett a dada.

Túl nagy volt a korkülönbség kettőnk között, a testvérem és köztem ahhoz, hogy intimebb kapcsolat alakuljon ki. Tehát tulajdonképpen nemigen törődtem vele. Azt tudom, hogy mikor arról volt szó, hogy valakit meg kell verni, akkor mindig én kaptam ki, ha rossz fát tettünk a tűzre, mert a kicsi, az kicsi volt.

Hintám volt kikötve valami fára, Tövisen, akkor volt kicsi autóm, pedállal kellett hajtani. Abban az időben, tehát az 1930-as években, ha valakinek autója volt, az nagy dolog volt. Anyáméknak volt autójuk, apu vezette. De apunak nem volt autója ügynök korában, vonattal utazott. A legelső autó úgy került a családba, hogy régen az volt a szokás, hogy a lányoknak volt hozományuk, s a hozománya anyámnak bent volt a bankban. A bank bebukott, s akkor a hozományból lett az igazgatói autó, mondjuk, kárpótlásként odaadva anyuéknak. Amit használtak egy darabig, aztán túladtak rajta, mert igen költséges volt.

Gyerekként csendőr-tolvajt [rabló-pandúrt] játszottunk, nagy volt az udvar, azt tudom, hogy állandóan puffogtattunk valamit. Azt úgy kell játszani, hogy a tolvajok elbújtak, s a csendőrök keresték őket. Volt nekem egy görkorcsolyám is, a görkorcsolya régebb’ négy keréken futott egymás mellett, és csapágyakon forgott. Akkor a járdán volt már aszfalt, persze. És amikor végiggöriztél az aszfalton, az olyan zajt csinált, hogy a fél falu kidugta a fejét a kuckóból. Na ez volt, hogy „Megint jön a büdös kölyök a görijével!” – mondjuk, ez így megmaradt. Az út is le volt aszfaltozva, mert az a bizonyos út összeköti Kolozsvárt és [Nagy]Váradot, Kolozsvárt és Gyulafehérvárt, s akkor megy tovább Arad–Temesvár, tehát ez Románia egyik legnagyobb forgalmi útja volt. Akkor úgy is hívták, hogy „şosea internaţională”. Tehát az volt a nemzetközi útjuk.

Semmiféle zsidó ünnephez tartozó hagyományt nem tartottunk, tehát nem csináltunk sátrat [Szukotkor], nem volt tésztaküldés [sláchmónesz, süteményküldés Purimkor], semmi. Húsvétkor [lásd: Pészah] elmentünk a templomba. Pászkát ettünk, az megvolt, de edényeket nem cseréltünk. Pászka volt mindig, pászkaliszt volt, megcsinálták azt a hagyományos kremzlit. Én még arra sem emlékszem, csak most itt az utóbbi időben, már jóval a felszabadulás után volt, hogy a hitközségtől vettünk izraeli kóser bort.

Itt, [Maros]Vásárhelyen a két testvér, édesapám és a nővére egy házban lakott, külön háztartással, 1940 és 1944 között. Nagyon ritkán, valami esemény folytán esetleg előfordult, hogy együtt étkeztek. Volt úgy, hogy közös asztal volt, egy-egy ilyen nagyobb összejövetel alkalmával. Hogy csólentet ott ettünk, az biztos [1940 előtt]. A nagybácsim, tehát az Elza néni vagy Etelka néninek a férje, ez a rokkant férj, ez minden reggel imaszíjjal imádkozott, péntek este gyertyagyújtás volt, szombaton a csólent ebéd, és tökéletesen tudott imádkozni héber nyelven az imakönyvből. Édesapámnak viszont olyan imakönyve volt, hogy az egyik fele héber volt, s a másik fele magyar. Ő nem ismerte a héber betűket. Otthon nem ünnepeltünk Purimot, Hanukát. Amikor ilyen ünnep jött, általában az volt, hogy a nagybácsim nagy templomjáró volt, ő mondta azt, hogy „Na, most megyünk a templomba!”, s akkor elmentünk a templomba. Szóval ennyi volt csupán. Arra nem emlékszem, hogy a nagybácsi szédert vezetett volna, elég kicsi voltam, amikor a nagybácsi már meghalt. Tehát azt tudom, hogy nagy ebédlő volt, tizenkét személyes asztallal, gyertyatartó is lehetett az asztalon, rémlik, de csak rémlik, nem mondanám biztosra, akkor lehet, hogy olyan alkalommal…

1940-ben, mikor jött a bécsi döntés [lásd: második bécsi döntés], akkor tekintettel arra, hogy aki magyar állampolgár volt, mint apu, a románok kitoloncolták – kötelezően Marosvásárhelyre kellett jöjjön. Apu akkor visszajött ide, a nővéréhez. Mi viszont román állampolgárok voltunk, mert Romániában születtünk: anyu, nagymama, nagytata és a két gyerek. Minket viszont nem fogadott be Magyarország mint román állampolgárokat, és így maradtunk mi meg. Mert 1940-ben annyi volt csupán az akkori román törvény [lásd: zsidótörvények Romániában], hogy központi helyekre, úgymond „lágerbe” terelték a zsidókat, gettószerűen. Tehát falun nem élhettek, Gyulafehérvár teljes környékét – elkezdve Enyedtől fel, egészen Alvinc, Felvinc, Tövis, nem tudom még, milyen falvak vannak ott – begettóztatták Gyulafehérvárra [lásd még: a holokauszt Romániában]. Mi Gyulafehérvárra kerültünk 1941-től, egészen, amíg bejöttek az oroszok. Akkor apu már itt volt [Maros]Vásárhelyen, ő még Tövisről ment el. Nekünk, gyerekeknek simán megmondták, hogy apu muszáj idejöjjön, merthogy magyar állampolgár, s mi ott kell maradjunk, mert román állampolgárok vagyunk. És többször kérelmeztük, hogy a magyarok engedjenek be, apu nem akart jönni Romániába. A család át akart költözni családegyesítés címen, de szerencsére a románok nem engedtek ki, a magyarok nem engedtek be, mert ha véletlenül beengednek, akkor Auschwitzban elpusztultunk volna. Mert nem voltunk akkorák még, hogy munkabírók lehettünk volna.

Apuval levelezésen kívül sehogy nem tartottuk a kapcsolatot. Még a hangját se hallottuk négy évig. Postai úton történt a levelezés. De valaki utazhatott is, mert talán rémlik, hogy néha-néha küldött valamit apu. Csomagot mintha, de ebben sem vagyok biztos. Inkább az volt, hogy csak levelezés volt.

Gyerekként szinte fel sem fogtuk, hogy el kell költözni a házból. Csak arra emlékszem, hogy anyámék szinte szétszórták a lakásban lévő bútorokat, hogy szomszédoknak adták a rádiót, szőnyeget, ezt-azt, és egy ökörszekérnyi cuccal mentünk be Gyulafehérvárra Tövisről. Arra nem emlékszem, hogy román katonák kísértek volna. A rendelet ki volt adva, s azzal mi elmentünk. S akkor Gyulafehérváron az ott élő zsidóknak jogukban volt befogadni minket. Így béreltünk egy zsidó családnál, azt hiszem, hogy két szobát. Együtt voltunk a nagyszülőkkel, de arra nem emlékszem, hogy egy szobában vagy két szobában. Annyit tudok csak, hogy közvetlen a bérelt ház után következő házban lakott Gyulafehérvárnak a prefektusa. Mi elég sokat tekeregtünk az öcsémmel kint az utcán, és a prefektus meg könyökölt egy nyári délután a nyitott ablakban, s olyan kedvesen rászólt öcsémre, hogy „Ce faci, măi, jidan micuţ?” [Hogy vagy, te, kis zsidó? (román)]. Nem egy rosszindulatú valami volt, arra emlékszem, s erre az öcsém felkapta a vizet, és „Du-te în pizda mătii!” [Menj az anyád *jába! (román)] – szóval nagyon csúnyán válaszolt neki, s aztán gyorsan elkaptam, s elhúztuk a csíkot onnan, hogy ne csináljon problémát, de abszolút nem történt semmi a világon ezen a kijelentésen kívül. Nem mondhatnám, hogy gyerekkoromban éreztünk volna vasgárdista, antiszemita megnyilvánulást, olyan volt, hogy „Du-te de aicea, măi jidanule!” [Menj innen, te zsidány! (román)] – arra emlékszem.

Gyulafehérváron több helyen laktunk így, albérletben. Akkor volt egy olyan albérletünk, hogy egy német nő adta ki bérbe a lakást nekünk, akinek a fia tényleg egy fasiszta tiszt volt. És ott sem éreztük azt, hogy valamilyen különbséget tesz, mondjuk, a többiekhez viszonyítva, sőt. Leszállt ott, kényszerleszállást hajtott végre egy óriási nagy német, úgy hívták, hogy „Gigant” repülőgép, és mint gyerekeket, elvitt a néni, merthogy ő német volt, hogy mutassa meg, hogy néz ki az a nagy, hatalmas német repülőgép, s a német tisztek beengedtek minket a repülőgépbe, végignéztük, nem tudom, hány tank meg minden franckarika befért abba a repülőgépbe [A német hadseregben 1942 és 1944 között álltak csapatszolgálatban a ME-323 Gigant típusú rövid és közepes távolságú nehéz szállító Messerschmitt repülőgépek. – A szerk.]. Ez a háború alatt volt, olyan 1942-43 körül lehetett…

Miután megvolt a bécsi döntés, eltelt szinte egy év, hogy bevittek minket Gyulafehérvárra. Úgy rémlik, mert már azt is mondtuk akkor, hogy na ugye, milyen jó dolga van a zsidónak Magyarországon, ahhoz képest, hogy Romániában… mert itt [Marosvásárhelyen] nem volt semmi, 1944-ig [lásd: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben]. 1944-ben kezdődött, amikor Szálasi került hatalomra [Amennyiben Szántó Olivér a deportálásra gondol, az a gettósítással kezdődött 1944 áprilisában, nem sokkal Magyarország német megszállása után; egyébként pedig, a zsidótörvényeket már 1941-ben kiterjesztették a második bécsi döntéssel 1940-ben Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyre. A nyilas hatalomátvétel idejére, 1944 októberére a vidéki zsidóság már megsemmisült, ill. koncentrációs táborban volt. – A szerk.].

Az 1941–1944-es periódusban Gyulafehérváron az anyai nagyapám, a Berci bácsi eladta az egyik tövisi házat, hogy legyen miből megéljünk. Nem a [nagy]szülőkét, azt a felszabadulás után adtuk el. Azt, amiben mi laktunk, azt adtuk el. Abból a kicsi házból éltünk. Volt nagyapámnak bizonyos tőkéje. Nos, összeállt egy román emberrel, és minden nyáron görögdinnyét hoztak Aradról. Neki annyit talán szabad volt csinálnia, hogy a piacon ott ülhetett a román társ mellett, amikor árulta a dinnyét, de magát a dinnye elhozatalát abszolút csak a román társ végezhette, mert mi nem volt szabad elhagyjuk Gyulafehérvár területét. Tehát mi nem mehettünk el Aradra, hogy Aradról megvegyük a dinnyét. Tehát ő volt a „csendestárs”, nem szerepelt sehol, de jumi-juma [fele-fele] volt minden. Ez a csendestársi státus abban az időszakban volt, amikor még nem volt zsidóüldözés. Ez ment egy darabig, utána aztán nagyapa rájött, hogy nagyon átrázta ez az úgymond társ, és akkor abbahagyták a dinnye-dolgot. Hogy milyen más kereseti lehetőségük volt, arra nem emlékszem, annyit tudok csak, hogy anyám reggeltől estig kötött megrendelésre, aztán azt rendesen fizették. Pulóvereket kötött, sálat, sapkát, kesztyűt, kutyagumit, amit rendeltek. Abból tartott fenn nagyjából minket. És még abból éltünk, ami a nagyszülőknek meg volt takarítva.

Amikor összegyűjtötték a zsidóságot 1941-ben, akkor a zsidóság egy iskolát szervezett a gyerekek részére, mert állami iskolába nem járhatott zsidó gyermek [lásd: Zsidó Statutum Romániában]. Gyulafehérváron rengeteg zsidó volt akkor. Arra emlékszem például, hogy az összes zsidó orvosnak a kapuján egy kék „mogenduven” [lásd: Dávid-csillag] jelvénybe volt vésve a neve. Tehát, hogy lássák azt, hogy itt egy zsidó orvos van. Erre emlékszem. Az elemi iskola a zsidó templom udvarán volt, volt ott egy kisebb épület, mégpedig Gyulafehérvárnak az egyik fő utcáján, ami Torda felé vezet. Ott volt a templom, s ott volt az iskola is. A gyulafehérvári gyülekezetben, azt hiszem, hogy csak ortodoxok voltak, tehát ortodox templom [zsinagóga] volt. Az iskolában a tanító zsidó volt, az biztos, de milyen végzettségű volt, azt már nem tudom megmondani. Nem rabbi tanított, de ott viszont megtanultunk annak idején írni, olvasni héberül. Tehát én tudtam héberül, de most már nem tudok. Az első elemit Tövisen jártam románul, a második elemit szintén románul jártam, de már zsidó iskolában, Gyulafehérváron. Tehát Gyulafehérváron jártam a második, harmadik, negyedik évet, és az első gimnáziumot már a Bolyaiban, itt, [Maros]Vásárhelyen, magyarul.

Az észak-erdélyi zsidósággal kapcsolatban a deportálást rögtön megtudtuk az Amerika Hangján. A rádiókat elvették, de a szomszédoktól tudtuk. A szomszédok nem voltak antiszemiták, beengedtek a házukba. Esténként nagyapám eltűnt, valószínű, akkor ment szomszédolni, rádiót hallgatni, anyu és nagymama nem. Nagyapa járt valahová. Háború előtt egész biztos, hogy nem járt [nekünk] újság. Nagyapám szokott néha vásárolni, de úgy, hogy előfizetéses újság, nem járt, az biztos. Gyulafehérváron román újságon kívül nem volt más. Zsidó újságot több mint valószínű nem lehetett [kapni], magyar újságot pláné… Maga a krematórium meg ehhez hasonló hírek, az nem jutott el odáig. De az, hogy elvitték Németországba a zsidókat dolgozni – így mondták akkor, nem Lengyelországba. Tehát deportálták, azt mondták. Aztán az később sült ki, hogy volt a krematórium, és hogy a munkaképteleneket s a gyerekeket kivégezték. Erről hír jött [nem a rádióból értesültünk]. Az már az 1944-es év derekán volt körülbelül. Augusztus huszonharmadika után [lásd: Románia kiugrása a háborúból] már tudtunk mindent. 1944 májusában volt a deportálás, és mi augusztus huszonharmadikán szabadultunk Gyulafehérváron.

Az a ház [Marosvásárhelyen, a nagynéni háza], ahol apu olyan sokáig lakott, ott, ahol a Dózsa György-i blokkok vannak, ott volt valamikor egy petróleumgyár a magyar időben [lásd: „Magyar idők” (1940–1944)]. És akkor bejöttek a németek, és felrobbantották a hidakat, felrobbantották a petróleumgyárat is. Ennek a háznak annyi baja lett, hogy az összes ablak betört. Apu, mielőtt deportálták volna – ő már tudta, hogy deportálás jön –, a családi ékszereket eldugta a padlásra. Ez még a közös házban. Utólag megkapta az ékszereket.

Amikor itt, [Maros]Vásárhelyen deportálták a zsidókat, akkor mint gyerekek nem fogtuk fel, hogy aput is… mert addig sem volt velünk. Tehát azt, hogy nem [Maros]Vásárhelyen van, hanem valahol munkán van… mert apu Auschwitzon kívül még volt munkaszolgálatban is, volt Bácskertesen. Nem tudom, mennyi ideig, egy évig vagy meddig… Előbb volt munkaszolgálatos, egyszer vagy kétszer, utána hazatért [Maros]Vásárhelyre, s akkor innen deportálták.

Marosvásárhelyről szedték össze a zsidókat, köztük apámat, bevitték a marosvásárhelyi téglagyárba, a téglagyárból bevagonírozták, és elvitték Auschwitzba. Auschwitzba, amikor megérkeztek, apai nagyanyámmal együtt, apám őt már önkívületi állapotban szedte le a vonatról. És akkor, amikor volt a válogatás [lásd: szelektálás], tehát a munkabírókat a nem munkabírókkal, akkor már elválasztották nagyanyámtól apámat, és akkor bekerült a túlélők, úgymond, munkabírók csoportjába. Auschwitzban nem időzött sokat – pontosan nem tudnám megmondani, hány napot –, de jött egy német vállalkozó, akinek valamilyen fafeldolgozó üzeme volt, és keresett fás szakembereket. Apu, hogy fás munkával dolgozott, rögtön jelentkezett, és így került a bizonyos Bunzlau nevű helységbe, ez egy kisebb városka [Bunzlau – város volt Porosz-Sziléziában, ma Lengyelországban van (Alsó-Szilézia), Bolesławiec. – A szerk.]. A német ládagyárat üzemeltetett, és aránylag nagyon könnyű munka volt, ahhoz viszonyítva, amit mondjuk, esetleg a többiek végeztek. Lágernek láger volt, sőt apu ahogy mesélte, Németországban rengeteg tábor volt. Voltak ezek a hírhedt táborok, mint Auschwitz-Birkenau, a koncentrációs táborok, tehát ezek az úgynevezett nagy haláltáborok, de ezek a kisebb táborok, mint amilyen Bunzlau volt, hát itt is haltak meg rengetegen, csak itt nem égették el őket, hanem végelgyengülésben vagy valamilyen betegségben meghaltak, s akkor eltemették, tehát itt égetés nem volt. Elég tűrhető volt a koszt is, ahogy elmesélte apám, bár negyvenhét kilóval szabadult fel a lágerből. Egy Orlich nevű doktor bácsival, aki szintén [Maros]Vásárhelyről származik, bőrgyógyász orvosprofesszor volt, indultak aztán hazafele, az útvonalat apám nagyon részletesen lejegyezte, amit majd mindenki tud olvasni [Az roosz008.jpg könyvecskére utal itt Szántó Olivér. – A szerk.].

Ez a fekete könyvecske apámnak a visszaemlékezése a felszabadulásra Bunzlauból. 1945. február tizenegyedikén megkezdődött az ütközet a német és az orosz csapatok között, megkezdődött délelőtt tíz órakor, és befejeződött délután háromkor. Délután háromkor teljes felszabadulással ébredtek, hogy úgy mondjam, és elhatározták ezzel a doktor Orlich Jóska bácsival, hogy elindulnak, nincs mit várjanak tovább, induljanak hazafelé, és így indultak el Bunzlauból február tizenegyedikén. Február tizenegyedikétől egészen március elsejéig gyalogoltak száznyolcvanöt kilométert, amíg eljutottak egy Vels [?] nevű városba, ahol március elsején déli egy órakor vonatra ültek [Nem tudjuk kideríteni, melyik városról van szó, amely Bunzlau 185 km-es körzetében fekszik, nyilvánvalóan egyébként Częstochowa irányában. A ’Vels’ vagy ’Wels’ városnév föltehetően az illető település német neve volt. – A szerk.]. A vonattal elmentek március másodikáig Censtahowába [Minden bizonnyal Częstochowáról van szó, ami légvonalban 250 km-re van Bunzlau / Bolesławiectől. – A szerk.], Censtahowából elindultak tovább gyalog március ötödikén reggel nyolc órakor, és gyalogoltak száznyolcvan kilométert, amíg eljutottak Krakkóba. Nos, Krakkóból március kilencedikén indultak, és eljutottak Plasovba március tizenkettedikén [Płaszów lényegében összeépült Krakkóval, Krakkó külvárosának tekinthető. Nyilván nem gyalogoltak három napon át. – A szerk.]. Tovább nagy részét ennek a távnak, amíg hazáig értek, gyalog tették meg, és Kassára értek március huszonegyedikén. Sátoraljaújhelyre érkeztek vonattal március huszonharmadikán, Debrecenbe érkeztek március huszonnegyedikén, Nagyváradra érkeztek március huszonhatodikán, Kolozsvárra érkeztek március huszonhetedikén, onnan Gyulafehérvárra indult március huszonnyolcadikán, és megérkezett március huszonnyolcadikán, még aznap. Tehát összesen ezernégyszázhatvanöt kilométeres távot tettek meg, amiből – mondom – legtöbbet gyalog. Ezt a könyvecskét ő útközben írta, nem itthon. Mert annyira pontos volt apám, hogy mindent-mindent le szokott jegyezni, bizonyítja az is, hogy itt, a hátulján vannak ilyen kisebb széljegyzetek ceruzával. Valószínű, ilyen felszabadult egyének üzeneteit rögzítette, hogy amikor megérkezik, tudjon referálni a hozzátartozóknak, hogy azok is útban vannak, vagy betegen fekszenek valahol. Tehát egyáltalán tudtukra adni, hogy élnek.

Mi tulajdonképpen nem kérdeztük, nem akartuk feleleveníteni a kellemetlen időszakot, főleg azt, hogy otthagyta az édesanyját. És az, amiket mondott, azokat úgy spontán mondta, de inkább nem a családban mesélte el, hanem amikor valaki vendég érkezett hozzánk, akkor visszaemlékezett erre meg arra, és akkor mesélgetett. De úgy, hogy leüljön velünk beszélgetni, hogy elmondja, hogy volt, s mint volt… Fogalmam sincs például, hogy étkezett, csak annyit tudok, hogy a szemetes kukás konténert is felforgatták, hogy egy kicsi krumplihéjat találjanak, és azt megfőzték, például. Tehát ez még Auschwitzban. Bunzlauban – mondom –, ott már jobb volt az ellátás, ami az étkeztetést illeti. Különösebben nem emlékszem történetekre, amiket mesélt. Inkább a munkaszolgálatról volt visszaemlékezés, amit szintén mástól tudok. Ő annyira vidáman fogta fel ezt az egész munkaszolgálatot… Volt annak idején [Maros]Vásárhelyen egy karikaturista, Sátán Imre, aki úgy ábrázolta édesapámat, mint a fakírt, aki egy ilyen szöges talicskának a fenekén üldögél, fakír fejkendővel, szájharmonikázik, és a kígyót bűvöli. Talán megvan valahol, csak nem tudnám pontosan, hol van, lehet, hogy az öcsémnél van a karikatúra. Sátán Imre rajzolta, baráti alapon apámnak ajándékozta. Egyébként ez a Sátán Imre nagyon híres karikaturista volt, és valamikor az 1960-as években ment el Izraelbe. Szintén zsidó volt. Ő is ott volt Bácskertesen mint munkaszolgálatos. Azt magyarázta ez a Sátán Imre bácsi, hogy annak idején apámnak a jókedvét abszolút soha le nem lehetett törni semmivel, mindig vidám volt, nem vette komolyan az egész üldöztetést. Azt mondta, ő úgy érzi magát, hogy katona, de nem fegyverrel szolgálja a hazát, hanem lapáttal. Ez maradt meg a munkaszolgálati élményből. Apám tudott szájharmonikázni. Mindig, mindig a zsebében volt, ilyen kicsi szájharmonika volt. A deportálásban már nem.

A zsoldkönyve is megvan, ő ezeket mind megtartotta. Azt, hogy milyen szakasz, milyen ezred, nem tudom, mi, az benne van a zsoldkönyvben, de nem tudnám pontosan megmondani azt sem, hogy milyen rangban szerepelt ott, mert úgy látom, hogy nem írja. Csak azt írja, hogy tartalékos, rendfokozatnál ezt nem lehet tudni, mit jelent. Szakaszvezető? Vagy valami hasonló. És akkor a foglalkozása textilmérnök. Ezt bejegyezték 1943. augusztus másodikán. Szabadult 1943. szeptember huszonkettedikén, és elvitték Auschwitzba 1944 májusában. Ez alatt az idő alatt végig [Maros]Vásárhelyen lakott. Őneki Auschwitzban, hogy hamar eljött, nem égették be a bőrébe a számot [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű számot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. Ez az Auschwitz utáni, a bunzlaui száma: 46393. Ez a szám volt az ő száma, mint ahogy mindenkinek volt egy bizonyos száma. Ennek az lehet a története, hogy mivel nagyon hamar jelentkezett Auschwitzból munkára, bekerült egy ilyen ládagyárba Auschwitz környékén. És nem tetováltak neki a karjára számot, hanem ezt a sorszámot adták. Valószínűleg ezt a nyakukban viselték, egy kis négyszögletű, fából készült jelvényszerűség [Az ROOSZ023.jpg számú képen látható azonosítóról beszél Szántó Olivér. – A szerk.].

Apu valamikor 1945-ben jött vissza… Magát az érkezés pillanatát én nem éltem meg, mert engem apám nővére elhozott ide, [Maros]Vásárhelyre rögtön a háború után [1944 őszén]. Na most apám, mikor szabadult, tudta, hogy a család nem [Maros]Vásárhelyen van, és akkor nem [Maros]Vásárhelyre érkezett meg, hanem Gyulafehérvárra. Gyulafehérváron tartózkodott akkor nagyanyám, nagyapám, anyám és az öcsém. Úgyhogy a családnak a többi része találkozott hamarább apámmal, és csak utólag velem. Én azt a pillanatot nem értem meg, amikor apu megjött. Az első benyomás valószínű, az lehetett, főleg öcsémben, hogy valami útonálló vagy kéregető vagy valamilyen ehhez hasonló személy kopogtat be a házba, mert apám rongyos volt, szakállas, büdös és sovány volt, negyvenhét kilóval érkezett. El lehet képzelni egy majdnem száznyolcvan centi magas férfit, aki negyvenhét kiló. És később emlékszem, mesélte anyám, hogy az öcsémnek az volt a reakciója, hogy ne engedjük be ezt a csúnya bácsit a házba, tehát öcsém nyilván nem is ismerte meg apámat. Akkor, amikor apu úgy, ahogy talpra állt, és eljöttek ide, [Maros]Vásárhelyre, találkoztam vele, akkor már én rögtön felismertem. Én tudtam, hogy jön apu, én nagyobb voltam, és még emlékeztem rá, tehát én másképp fogadtam, mint ahogy öcsém fogadta, amikor megérkezett. Tehát akkor nekem már nem tűnt idegennek, különösebben nem volt megváltozva.

Abszolút nyugodt természetű ember volt, azt lehet mondani, szinte születésétől fogva. Soha nem láttam apámat idegesnek. Állítom azt, hogy különösebb nyomot – látszólag – nem hagyott az auschwitzi láger benne. Talán azt mondhatnám, hogy nem is volt túl közlékeny, tehát nem mesélt el bizonyos élményeket. Aztán mi tudtuk, hogy ott éheztek, hogy ott dolgoztak, hogy embertelen körülmények között éltek, hogy nem volt mozgási lehetőség stb., stb. Ezeket mind tudtuk, de ő nem mondta. „Az az én bajom volt ott, ami volt, jó, hogy hazajöttem, jó, hogy itt vagyok, jó, hogy együtt vagyunk.”

Engem az Etelka néni hozott ide, [Maros]Vásárhelyre, beíratott a Bolyaiba, és én voltam itt egyedül a családból, mert mi elég nehezen voltunk akkor már Gyulafehérváron, anyagilag. A faraktárt [Tövisen] teljesen tönkretették, a holmit, amit a szomszédokban hagytunk, kilencven százalékát nem adták vissza… Letagadták, elkezdve rádiótól a könyvekig meg mindent a világon. A könyveket átvittük, pont velünk szemben volt a református parókia. Egy Czira László nevezetű pap volt, s oda menekítettük a könyvtárat. Az oroszok bejöttek Tövisre, és máglyát raktak a könyveinkből, úgy égették el. Azzal melegedtek. Kihordták a paplakból a könyveket – ott nem a pap volt a hibás, hogy nem kaptuk vissza a könyveket. Abszolút mindegy volt, hogy zsidók könyve volt vagy nem… Annyit tudok csak, hogy csodálatos könyvtárunk volt Tövisen, ebből nem maradt meg semmi. Semmi. Magyar nyelvű könyvek voltak és esetleg német. Úgy emlékszem, hogy a Révai Nagy Lexikon, meg mit tudom én. Csak azt tudom, hogy díszkötésben Zola, Balzac, Jókai… látom őket a polcon mint gyermek, de meg nem tudnám mondani, hogy pontosan milyenek voltak. Nálunk, a mi szüleinknél, a nappaliban volt egy nagy könyvespolc, anyunak volt a könyvtára.

Amikor a tövisi házból elköltöztünk, a mi házunkat eladtuk, akkor valakik beköltöztek, úgyhogy mi már nem is költöztünk vissza Tövisre. Abból éltünk négy évig. És nagyapámék Gyulafehérváron maradtak bérleti lakásban, ott éltek mint nyugdíjasok [Mint az interjú más részéből kitűnik, valószínűleg nem nyugdíjból éltek, hanem a Tövisen eladott ház árából. A nagypapának aligha volt nyugdíja 1947 körülig. – A szerk.]. Felszámolták a tövisi házukat, és vettek anyám nevére itt [Marosvásárhelyen] egy házat. Tehát a Panov utcában laktunk, az most Maniu utca, rögtön a híd után van egy emeletes ház, és ott. Nagytata és nagymama albérletben lakott addig, ameddig nagytata meg nem halt. Addig együtt voltak. Körülbelül olyan 1947-1948 körül halt meg nagytata, ott van eltemetve a zsidó temetőben, Gyulafehérváron, s akkor nagymamát elhoztuk ide, [Maros]Vásárhelyre, és itt élt velünk. 1956-ban halt meg. Ő itt van eltemetve a zsidó temetőben.

1945-ben költöztünk ide. Végig ott gyerekeskedtünk, Tövisen. Az öcsém 1938-ban született, tehát ő lehetett egy olyan két-három éves, amikor deportáltak [kilakoltattak] minket Gyulafehérvárra, 1941-ben, én hét éves múltam. Van egy olyan státusom a 189-es törvény szerint, én beleesek abba a kategóriába, hogy „persecutat etnic” [nemzetisége miatt üldözött]. Ezt a törvényt utólag tették be, mert eredetileg a veteránok voltak ebben a törvényben, utána a politikai üldözöttek, s utána jöttek az etnikai sértettek. Tehát így bővült aztán ez a törvény, és ennek alapján fel vagyok mentve adó, telefonalapdíj, házadót, autóadót, rádió-televízió bérletet nem fizetek stb. [A 2000/189. számú törvény az 1940. szeptember 6. és 1945. március 6. között Romániában hatalomra került rendszerek által etnikai okok miatt üldözött személyek jogaira vonatkozik, és ezen személyek segélyezését rendeli el. – A szerk.].

Az 1930-as évek végén inkább lovas kocsi volt még a divat, mikor [Maros]Vásárhelyre kerültem, 1944 őszén, akkor még csak bérkocsik, konflisok és a Vitális autók jártak. A Vitális autóbusz a nagyállomás és az [orvosi] egyetem között közlekedett. A régi öregek mind emlékeznek a Vitális buszokra. Körülbelül óránként, félóránként közlekedő busz volt, és az volt a különlegessége, hogy mindegyik piros-sárga volt. Szóval két színből állt a busz, fele volt sárga, már úgy értem az alja, s a felső része piros volt. A Vitális név onnan, hogy övé volt a szállítási vállalat, a Vitálisé. Magyar ember volt. Annak idején itt, [Maros]Vásárhelyen szinte mindenki magyar volt. Akkor még javában dúlt a magánipar, tehát a nagy mészárosok, a Bányaiak, a Petryk, a Fazakasék, a mit tudom, kik, ezeknek mind volt mészárszékük. Akkor volt egy csomó magánfényképészet, a Kari meg Fosztó Júlia. A stúdióban nem csináltattunk képet azon kívül, hogy buletinkép [személyi igazolvány kép], útlevélkép, ilyen hivatalos fényképre elmentünk a fényképészhez. Nekem volt egy kicsi orosz fényképezőgépem, aztán el is adtam, most a páromnak van egy abszolút automata fényképezőgépe, nem digitális, de csodálatos fényképet lehet csinálni.

Az egész család átköltözött [Maros]Vásárhelyre, kivéve a nagyszülőket, tehát anyu, apu és az öcsém. A család itt volt. Az öcsém 1946-ban [Maros]Vásárhelyen zsidó iskolába járt. A mostani Horea utcai iskola, a 4-es iskola [jelenleg Európa Gimnázium], ha jól tudom, az volt a zsidó iskola. 1946-ban még működött az iskola. Spielman Mihály édesanyja volt a tanító néni abban az iskolában 1946-ban [Spielman Mihály – a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai könyvtár történész könyvtárosa, jelenleg igazgatója, írói álneve Sebestyén Mihály. – A szerk.]. Az öcsémnek megvan a [maros]vásárhelyi zsidó iskolának a bizonyítványa. Ez rövid ideig működött, egy vagy két évig, mert akkor indult be a nagy kivándorlás, 1946­–47–48-ban [lásd: kivándorlási hullám Romániából a második világháború után]. S akkor elmentek a zsidók. Na most 1946-ban azért volt itt sok zsidó, ahogy én visszaemlékszem, mert volt egy csomó csernovici menekült zsidó. S azok rengeteg gyerekkel jöttek. Tehát onnan volt a sok zsidó gyerek, nem az eredeti zsidók, akik itt éltek. Azok közül nem jött vissza senki, elpusztultak. Tehát úgy volt zsidó, hogy Dél-Erdélyből és Csernovicból akik jöttek.

Rögtön háború után az volt furcsa nekem itt, [Maros]Vásárhelyen, hogy ez volt az a hely, ahol kétféle pénzzel lehetett fizetni. Hogy Magyarországhoz tartozott, és hogy a román csapatok bejöttek ide, [Maros]Vásárhelyre, és hivatalosan még nem volt Romániához csatolva Észak-Erdély, Marosvásárhelyen kétféle pénz forgott, tehát forgott a román pénz, és forgott a magyar pénz. Tehát lehetett fizetni egyik pénzzel is és a másik pénzzel is. A lej [a román pénz], az lej volt, és a magyar pénz, az pengő volt. A pengő erősebb volt, aztán szép lassan a pengő eltűnt, úgyhogy maradt a lej, és a lej napról napra annyira romlott, hogy azzal, amivel egyik nap megvehettél egy disznót, a másik nap nem tudtál megvenni egy tojást. Akkor volt az a nagy-nagy infláció, és hogy melyik évben volt pontosan a pénz beváltása, azt nem tudom [lásd: 1947-es és 1952-es pénzreform Romániában]. Úgy 1947 körül kellett hogy legyen, mert én 1948-ban iratkoztam be az egészségügyi középiskolába. Addig jártam egy évet a Bolyaiba, ami megfelelt akkor első gimnáziumnak, azaz ötödik eleminek a mostani rendszer szerint, és a Papiuba jártam második, harmadik, negyedik gimnáziumot, és akkor 1948-ban jött a tanügyi reform [lásd: tanügyi reform Romániában 1948-ban], és akkor alakultak azok az iskolák, hogy Zeneiskola, Kereskedelmi Iskola, Egészségügyi Iskola. Szóval a lényeg az, hogy 1948-ban már az Egészségügyi Iskolába iratkoztam be, de akkor már a pénzbeváltás megvolt. Tehát azt jelenti, hogy valamikor 1947 körül lehetett.

A pénzbeváltást inkább nagyapámék sínylették meg Gyulafehérváron, mert nekik volt készpénzük, ami megmaradt a házból, tehát ők abból éltek. Akkor még bankok nem léteztek, tehát nem tudta betenni a bankba. Tehát lényegében akkor még mindenki otthon tartotta a pénzét, vagy befektette valamibe. Minket itt, [Maros]Vásárhelyen nem érintett semmi különösebb formában, mert anyám is, apám is havi bért kaptak, úgyhogy azt a minimális pénzt be tudták váltani, ami volt.

Az ifjúságot, amelyik visszajött [a deportálásból], akkor a Köteles Sámuel utcában szállásolták el. Ilyen otthonszerűség volt, valamint volt még a régi szülészetnél még egy ilyen szanatórium, ahol felerősítették a hazatért, rászorult zsidókat. De a Köteles Sámuel utcában, ott, azt hiszem, hogy állami szinten, nem csak otthon volt, hanem egy ilyen előkészületi táborszerűség, hogy onnan aztán sokan ki is vándoroltak Izraelbe. Ha jól emlékszem, akkor alakultak ilyen zsidó cionista szervezetek [lásd: zsidó érdek-képviseleti szervezetek a második világháború után Romániában]. Többféle is volt, azt tudom, hogy egyszer volt egy baloldali, a Hasomér [lsd: Hasomér Hacair Romániában], a jelvénye még most is megvan nekem. Én abba jelentkeztem, de azok, akik el akartak menni, azok hamar elmentek, tehát azoknak nem is volt családjuk.

A cionista szervezetnek körülbelül két-három évig voltam tagja. Kirándulások voltak, főleg agitálás arra, hogy menjünk ki, és főleg kibucba toboroztak minket. Tehát más volt abból [a szempontból], hogy ez egy olyan szervezet, ami teljesen baloldali, szinte kommunistának számítódott abban az időben. Ez a zsidó iskola keretén belül volt, a Horea utcában. De azt tudom, hogy jártunk oda, lehet, hetente, kéthetente? Fogalmam sincs, nem emlékszem. Abszolút nem emlékszem erre a periódusra. De táborban nem voltunk, az biztos. Amikor így összegyűltünk, előadásokat tartottak. Nem felnőttek, az úgy megfelelt annak, ami volt Romániában a kommunizmus alatt, a pionír felelősségnek, és akkor voltak az oktatók, úgymond, „instructorok”. Az instruktorok szintén olyan húsz-huszonöt év körüli fiatalok voltak, akik agitáltak minket. Magyarul. Ezek általában Auschwitzot megjárt zsidók voltak, akik el is mentek. Valószínű, hogy valaki a háttérből irányította őket. Vagy Bukarestben volt egy ilyen szervezet, aki fenntartotta ezt az egészet. Rémlik nekem, hogy voltak perselyek, hogy Izraelben vásároljanak földeket, kék dobozok [lásd: Keren Kajemet Lejiszrael (KKL)], emlékszem valami ilyesmire, de hogy hol láttam, azt nem tudnám megmondani. Azt hiszem, inkább Gyulafehérváron láttam valakinél. Nálunk nem volt. A szüleim nem kapcsolódtak bele semmilyen cionista tevékenységbe.

Na most azok, akiknek családjuk volt, mint ahogy mi is voltunk, mi beadtuk a végleges kimenésre a kérést, valamikor 1949-ben. Izraelbe kértük. Az egész család fel voltunk iratkozva, hogy megyünk Izraelbe, de minket visszautasítottak. Az özvegy nagynénémet, ezt az Etelkát, apámnak a nővérét viszont elengedték, miután államosították a házát. A házat nem ő építette, ők azt megvették. Akkor volt a nagy kivándorlás Romániából, ő el is ment, ott is halt meg Izraelben. Ő egyedül ment ki, arra számítva persze, hogy mi is megyünk. Úgy az 1950-es évek elején ment ki, miután államosították a házat, és ott halt meg aztán 1967-ben Hederán. Egy öregek házába ment, Petah Tikvában, az ingyenes volt egyrészt, másrészt pedig német kártérítést kapott az anyja után.

Kivándorolni többet nem próbálkoztunk, mert akkor már úgy történt, hogy én megnősültem. Az öcsém, úgymond, befutott focista volt, a katonaságot is végigfutballozta, szóval nem volt különösebben komoly katonaság nála, utána aztán ő is megnősült, gyerekek jöttek, apám, anyám megöregedett, szóval már nem volt alkalmas a kivándorlás, úgyhogy arról teljesen lemondtunk. Később még próbálkoztunk apámmal együtt, úgy, hogy látogatóba menjünk, valamikor az 1970-es években, akkor már nagyanyám nem élt, viszont valamelyik barátom hívott meg, és érdekes módon, engem visszautasítottak, apámat meg engedték. Ez csak kirándulási útlevél lett volna, és akkor apám visszamondta, ő egyedül nem akart menni.

Borzalmas volt, amikor mi ideköltöztünk [Marosvásárhelyre]. Akkor rettenetesen sok üres lakás volt. A mi házunkban akkor a nagybátyám, nagynéném lakott, és a felső rész a miénk volt. Az ki volt adva, nem tudom, milyen szerződéssel, tehát mi nem tudtunk oda rögtön beköltözni. És akkor mi béreltünk egy három szoba összkomfortot – a Hosszú utcából nyílik egy kicsi utca, amit úgy hívtak akkor, hogy Peteley István utca. Azt elcseréltük egy központibb lakással, az rögtön ott van, ahol van a Panov utca, ahol járnak még a falusi buszok, és van a Poklos patak hídja, ott a sarkon egy emeletes házban kaptunk három szoba összkomfortot. Valamiért kellett cserélni azt a lakást, nem tudom, miért. És időközben akkor lejárt a szerződés a lakóknak ott fenn, és hogy mentsük a házat, akkor odaköltöztünk a saját házunkba – az volt a mi családi házunk, ahol most a Tanügyiek háza van, a Kisfaludy utcában. Az akkor még nem volt államosítva, ez 1950 előtt volt. Egészen 1951-ig laktunk ott. Na most 1951-ben, mikor jött az államosítás, akkor két óra alatt kiraktak minket, kilakoltattak.

Ez úgy történt, hogy a volt polgármester, úgy hívták, hogy Soós Jóska bácsi – kőművesmester volt –, beült egy konflisba, és végigjárta a várost, és látott egy szép nagy házat, és azt mondta, hogy „na ezt államosítjuk, ezt államosítjuk” [Soós József 1945–1952 között volt Marosvásárhely polgármestere. A Román Kommunista Pártot képviselte, és munkásszármazású volt. 1952-ben tűnt el a színtérről: az RKP belső harcainak következtében megbukott a Luka László – Ana Pauker vonal [lásd: Ana Pauker – Vasile Luca (Luka László) – Teohari Georgescu csoport], és vele együtt a vidéki hálózatuk is, amelynek Soós is tagja volt. – A szerk.]. Mi is beleestünk egy ilyen konflisos útjába, és a házat államosították. Akkor értesítettek minket, hogy két órát adnak, pakoljunk össze, két óra múlva jön egy teherautó, és elvisz az új lakásba. Meg sem mutatták, hová visznek. Teherautóba felpakoltak, nem tudom, hány munkás lehetett akkor [akik segítettek], nem emlékszem, mert gyerek voltam, és elvittek a Mátyás tér 19. szám alá, a Frunda-féle házba, Frunda György szenátor nagyapjának a házába, ahol üres volt egy szoba-konyha. Hogy a bútorokkal mit csináltak a szülők, azt nem tudom, mert például egy zongora is volt. Valószínűleg eladták, nem tudom. Nagyrészt beépített szekrények voltak, de olyan, hogy fafaragásosak voltak. És ez mind ottmaradt. Akkor együtt volt a család, anya, apa, mi ketten plusz a nagymama, és egy szoba-konyhába úgy tettek be a házunkból, hogy se víz, se vécé nem volt benn, és az udvaron lakott körülbelül harminc család. A fronton lakott négy család – kétszer három szoba összkomfortban –, és hátrafele mind ilyen szoba-konyhás lakások voltak. Az udvaron volt egy-egy vízvezetékcsap, és közös fa vécé. Kanalizált budi volt, de közös volt. Azt hiszem, hogy négy fülkéje volt, és akkor be volt osztva, hogy az első öt családnak van egy budija, és a következő családnak van a kettes budija. Nem porcelán kagylós volt, hanem öntvény budi, ha jól emlékszem, még ülőkéje sem volt. Szóval rettenetes körülmények voltak. Mi meg voltunk szokva, hogy fürdőszoba és bidé… A konyhába nem volt bevezetve a víz. De nemcsak hogy szoba-konyha volt, még kamra sem volt. Mert a kamrában már [lakott] egy fiatalember és a felesége vagy élettársa, vagy mit tudom én, ki – a kamrában. Olyan volt, hogy oda befért egy ágy. A konyhában is aludtunk. Az valahogy úgy volt, hogy anyám, apám, nagyanyám aludt, azt hiszem, a szobában, és öcsémmel ketten a konyhában – mintha így rémlene. Jó pár évig éltünk ilyen körülmények között. Nagyanyám ott halt meg a szoba-konyhában [1956-ban].

Volt egy orvostanhallgató pasas, aki utolsó éves volt, ott lakott két szobában, kétszer hat méteres volt, plusz volt egy üveges veranda, az közös a szomszéddal. És tudta, hogy úgyis kihelyezik, és akkor lejött, és úgymond, valamennyi lelépéspénzt kért, hogy formailag elcserélte velünk az ő lakását addig, amíg elmennek. És akkor beletelt vagy két hónap, amíg tényleg megkapta a kinevezését, és elment. És akkor elköltöztünk ebből a szoba-konyhás lakásból ebbe a nagy kétszobásba, ahol szintén nem volt víz. Mert a harmadik szoba, a konyha és a fürdőszoba már átesett egy másik családhoz. Nem volt tehát konyha, két szoba volt, és az egyikben volt egy kályha, és azon főztünk. Na és ők aztán elmentek, mi átköltöztünk. Amikor átköltöztünk a két nagyszobába, akkor már úgy volt, hogy a belső szobában aludt anyu, apu, és öcsémmel aludtunk a külső szobában. Aztán közben én megnősültem, öcsém megnősült, elmentünk otthonról. Anyámék vizet vezettek be, mindenfélét csináltak ott, az elcserélt lakással.

A lakók között abban az időben nem volt zsidózás, nem volt románozás, mert mindenki magyar volt az udvaron. Meg nem tudták, hogy zsidók vagyunk. Nem volt ellenségeskedés a családok között. Ott volt népbíró, népügyész az udvaron, de ő nem fontoskodott. Az úgy volt, hogy valaki dolgozott valahol, mit tudom én, akár szobafestő volt, és akkor a törvényszéken a rendes bírák mellett volt egy olyan hogy népbíró. Tehát kineveztek egy munkást, hogy jöjjön, és mondja el ő is a véleményét, képviselje a népet [lásd: népbíróságok, népbírák Romániában]. Egy ilyen ügyész [népbíró] lakott ott az udvarunkon, egy Szolga nevezetű. Elég békésen éltünk ott. Volt egy úgynevezett házirend, és volt egy hosszú járda. Na, azt a hosszú járdát akkoriban a rendőrök ellenőrizték, hogy le van seperve, a hótól le van tisztítva, le van sózva, nem csúszik satöbbi. Ez úgy volt beosztva, hogy minden héten más család rendezte. Egy évben sorra került tízszer, tizenkétszer egy család.

Több mint húsz évig laktunk ott: 1951-től, 1952-től, azt hiszem. És valamikor az 1970-es évek végén, vagy 1980-as évek elején lecserélték a lakást egy Kárpátok negyedi kétszobással. Úgyhogy most, amikor Frunda visszakapta a házát, akkor a lakóknak valahová biztosított lakást. De anyámékat már nem érintette, mert ők már a Kárpát negyedben laktak. Ez a története az államosításnak és kilakoltatásnak.

A Kárpátok sétányon, a sínektől errefele a harmadik blokkban [tömbházban] laktak anyámék. Akik a Kárpátok sétányon laktak, magánházba akartak költözni – egy államosított magánházba. Az meg blokklakás volt, a második emeleten, két óriási nagy szobás, konyhás. De ott már vízzel és teljes komforttal: konyha, fürdőszoba, volt benn víz, kagyló, mindenféle. Azt megcsináltatták.

A szülők kerestek munkahelyet, „Textila Mureş” [név] alatt volt akkor egy ilyen kisipari szövetkezet, ott anyám irodában dolgozott, tisztviselőnő volt, apám, mivel mérnők volt, volt egy festödéje is ennek a szövetkezetnek, és annak volt a vezetője egy ideig, utána pedig a bérelszámolók főnöke lett ugyanott, tehát soha fel nem használta igazán a vegyészmérnöki végzettségét.

Anyám olvasgatott, de a nagy-nagy olvasó az apám volt. Apu arról volt híres, hogy messziről ismerték a könyvtárosok [Maros]Vásárhelyen, mert a Kárpát negyedi könyvtárban, azt hiszem, kevés olyan könyv volt, amit apu ki nem vett volna, és nem olvasta volna el. De járt a rendes könyvtárba is, s aztán az ismerősöktől, ahol könyvek voltak, ott kölcsön szokott kérni. Amikor megnősültem, a feleségem könyvtárosnő volt, és aztán nem tudott apu kiszólni a száján egy olyan könyvcímet, amit meg ne szerzett volna, tehát falta a könyveket, nyolcvannyolc éves korában abszolút tiszta volt… [az elméje] Ha volt valami, amit meg akartam én csinálni, és emlékezésképpen mondtam apunak, hogy „Te, apu, mikor jövök ide, juttasd eszembe, hogy…”, s amikor bejöttem, az első az volt: „Te, amikor itt voltál, ezelőtt három nappal, azt mondtad, juttassam eszedbe azt, hogy így-úgy…” A keresztrejtvényt hozatták Magyarországról, azt a „Fülest” [1957 óta megjelenő magyar rejtvényújság. – A szerk.]. Az utolsó kockáig megkerítettek mindent.

A szüleim, mondjam azt, hogy nagyon szerencsés helyzetben voltak, állami lakásban laktak, azt elcserélték egy nagyon szép két szoba összkomfortos Kárpát negyedi lakásra. Mindketten elég szép kort értek meg, anyu nyolcvankét évesen halt meg, apu nyolcvannyolc évesen, egy évben, mind a ketten 1990-ben. Szép csendes öregkor, hosszú nyugdíj. Televízióztak az utóbbi időben, olvastak, apu rengeteget olvasott. Apu volt a bevásárló, anyám inkább otthon ülő volt, ő vállalta el a takarítást, ezt-azt. Kosztot mindig én hoztam nekik, tehát főzés nem volt az utolsó tíz évben. Amíg dolgoztak, addig is kantinban ettünk, tehát megszoktuk azt, hogy kollektív étkezés. Megengedhető áron volt, és ez a pártkantin ott volt, ahol most van a Hotel Park, amit aztán most a [keleti román] ortodoxok megkaptak. Ott volt a pártkantin, háromfogásos ebéd volt mindennap, lehetett válogatni két-három menü között. És elég bőségesen adták, tehát azt, amit én elvittem nekik egy adagként, abból ők ketten ettek. Ilyen szempontból is olcsóbb volt. Nem voltak a szüleim vallásos zsidók, és a járcájton [jahrzeit] kívül ők sem tartottak semmit. Tehát szombat esti gyertyagyújtás [lásd: péntek esti gyertyagyújtás], ilyesmi nem volt. Amikor én elvittem őket autóval templomba, akkor eljöttek, de egyébként már az utolsó években nemigen jöttek. Apu kijárt ott a Kárpát negyed környékén, de hosszabb útra nem, hosszabb útra mindig el kellett vigyem autóval őket.

Én a zsidó iskolában [Gyulafehérváron] elvégeztem a négy elemit románul, s akkor a nagynénim beíratott az első évre a [Bolyai] Kollégiumba. De aztán elsős gimnazista koromban nekem szinte előlről kellett kezdeni az írást-olvasást, mert én románul végeztem az első négyet. Tehát akkor én meg kellett tanuljak magyarul írni, olvasni. S akkor a jegyeim nem voltak rosszak, de anyámék belátták, hogy jobb, hogyha mégis románul folytatom, és akkor így iratkoztam be aztán a Papiuba, románul. Ez az én kérésem volt. Én románul gondolkoztam, románul számoltam, és akkor mindig fejben le kellett fordítsam. Most éppen úgy van például: nyilván azóta rengeteg idő eltelt, ma egy gyerek megkérdezi románul a telefonszámomat, akkor nem mondom egyből, hanem előbb elmondom magamban magyarul, és utána lefordítom románra. Akkor meg pont fordítva volt. Szóval ezért kellett aztán mégis visszamenjek román iskolába. A tanulmányaim során megkülönböztetést nem éreztem. Ez két dolognak köszönhető, egyrészt annak, hogy nem is tudták, hogy zsidó vagyok, a névből nem tűnt ki. A Papiuban inkább az tűnt fel, mondjuk, az osztálytársaknak, hogy miért nem járok én magyar iskolába Szántó Olivér névvel.

Egy érdekes dolog az volt, hogy akkor, amikor engem elvittek Bukarestbe, katonaorvosira, akkor az önéletrajzomba én beírtam ezt a nagybácsit, aki Olaszországban él. Nem volt senkink, egyszerűen nincsenek és nem voltak rokonaink a háború után. Olaszországban a Józsi bácsi, az megmenekült feleségestől, nekik gyerekük nem volt, azokkal leveleztünk egy darabig, utána a felesége értesített, hogy meghalt, 1965-ben. A levelezés nem volt probléma. Problémám nekem volt belőle, mert annak idején, akinek külföldi rokona volt, az a katonai főiskolára nem járhatott. Ott meg is írtam, hogy soha életemben vele nem találkoztam, levelezni apám levelezik vele, a leveleket én is olvasom, de más kapcsolatom vele nincs. Aztán egy bizonyos idő után, olyan négy-öt év után szépen beszámították nekem a katonaságot, de a főiskoláról engem kitettek. Hat év lett volna, orvosi. Aztán mondom, hogy ebből csak annyi hasznom volt, hogy tiszti ranggal leszereltek, a katonaságot beszámították. Itt elég jó állást kaptam a Sanepidnél [Sanepid – A román közegészségügyi intézet neve. – A szerk.], majdnem végig főasszisztensként működtem. Mit mondjak, nem azt mondom, hogy meg voltam elégedve a sorsommal, mert úgy éreztem, hogy többre vagyok képes, de hát ez van, vagyis ez volt.

IMSZ-tag és IMSZ-titkár voltam a Sanepidnél. Az ifjak kommunista szervezetének ez volt a rövidítése, hogy IMSZ, az Ifjúmunkás Szövetség, románul Uniunea Tineretului Muncitor, UTC volt. És mint IMSZ-titkár, mikor már elértem a huszonvalamennyi évet itt a Sanepidnél – huszonhét-huszonkilenc, ilyesmi lehettem –, akkor beszerveztek a pártba. Tehát mint IMSZ-titkárt köteleztek, hogy párttag legyek, és az 1980-as évek elején párttitkárnak választottak a Sanepidnél, amíg megbukott ez az egész rendszer, egészen Ceauşescu bukásáig. Az nem volt probléma, hogy fiatalkoromban részt vettem egy cionista szervezetben. Össze kellett gyűjteni a tandíjakat. Megszervezni a kirándulásokat. Akkor meg kellett szervezni azt, hogy közmunkára embereket toborozni. Jártunk kukoricát szedni. Patronáltunk egy falut annak idején, úgy hívták, hogy Székelykál vagy Iszló, már nem emlékszem pontosan. Oda ki kellett járjunk, a falusiakkal felvenni a kapcsolatot, úgymond segíteni nekik. Akkor rendeztünk olyanokat, hogy futballmeccs meg majális. Szóval ilyen falu–város, paraszt–értelmiségi együttműködés. Körülbelül ezek voltak, mondjuk, a feladatok, aztán ünnepnapokon kidíszíteni az intézményt, lobogókat kitenni [Magyarországon társadalmi munkának hívták az ilyen típusú, felülről szervezett közösségi munkát, amilyenről Szántó Olivér beszél. – A szerk.].

Az intézet keretén belül volt egy faliújság. S akkor a faliújságot minden héten fel kellett újítani, tehát cikkeket kellett írni. Dicsőíteni Ceau Elvtársat, meg kitüntetni valamelyik kollégát, hogy milyen jó Elvtárs, és ehhez hasonló hülyeségeket. Mindenki írhatott. A párttitkár átnézte, és akkor lehetett csak kitenni. Az én feladatom volt, hogy átszűrjem, de nem volt botrány soha, megengedett szövegek voltak. Másrészt pedig volt olyan, hogy azt mondták, hogy van egy nagygyűlés – mit tudom én, augusztus huszonharmadika táján [Románia 1944. augusztus 23-án ugrott ki a háborúból. – A szerk.], a futballpályán –, a Sanepid kell tíz embert toborozzon, hogy menjen oda. Akkor azt mondtam, hogy rendben van, kijelöltem tíz embert, és találkozzunk ott a futballpályán. Na, ott a futballpályán akkora tömeg volt, hogy vagy ott voltak, vagy nem voltak ott. Akkor tőlem megkérdezték, hogy hányan voltatok. Mondtam, hogy tízen. Közben nem láttam egyet sem, lehet, hogy egyedül voltam. Soha utána nem néztem. Vagy felvonuláson azt mondták, hogy a Sanepid kell vigyen három lozinkát [A román ’lozincă’ szó fonetikusan magyarul, jelentése jelszó, jelmondat. – A szerk.], öt zászlót. S akkor ki kellett jelölni embereket, hogy kik viszik ezeket a lozinkákat és a zászlókat. Aztán mindig megkérdeztem, hogy ki az, aki akarja vinni. Tehát nem erőszakoltam soha senkit ilyen dolgokra.

A felvonulásokra megvoltak a pontos dátumok, hogy mikor kell kivonulni, s akkor volt egy Városi Szervező Bizottság, amelyik azt mondta, hogy az első felvonulók, mondjuk, az Augusztus 23 gyár dolgozói, a második csoport az Imatex, a harmadik a Combinat, a negyedik az Egészségügy, az ötödik nem tudom, mi. S akkor mi mindig az Egészségügy csoportba tartoztunk, ahová tartoztak az összes klinikák, Sanepid, gyógyszervállalat, azt hiszem, ennyi. S akkor azt mondták, hogy mi vagyunk a tizennyolcadikok vagy huszonkettedikek, és akkor meg volt jelölve a városban, hogy a tizennyolcadik kockán mi állunk. Ez mind a főtéren volt. Előre kirajzolták krétával. De mondjuk, hogyha nagyon hátul voltunk, akkor a várakozási stációnk, teszem azt, mondjuk, a Kossuth utca volt. S akkor a Kossuth utcából, miután levonult az első tizenhét a Főtérre, – a Főtéren volt a tribün –, akkor szép lassan mi is végigmentünk a Főtéren, úgy sorban. Mit is kellett csinálni? Azt mondja a román, hogy „a scanda lozinci patriotice” [hazafias jelszavakat ütemesen kiáltani], például „Ceauşescu, PCR” [Román Kommunista Párt]. Kivonuláskor az ordibálás általában az, amire emlékszem. Csak románul kiabáltunk. Valószínű, hogy a kezdet kezdetén lehetett magyarul is, mert valamikor az első titkár magyar volt, mégpedig Csupor Lajos, ő volt az első párttitkár. A második talán Băţagă elvtárs volt, a harmadik volt Veres elvtárs és így tovább. Akkor még nemigen voltam itthon, [Maros]Vásárhelyen, akkor Bukarestben voltam, de több mint valószínű, hogy magyarul is lehetett. Minden családtag a saját munkahelyén volt köteles kivonulni. Tehát ha véletlenül a feleség nem dolgozott, kivonulhatott a férjével. De az nem volt kötelező. Aztán persze volt, aki a gyermekeit is vitte, az sem volt kötelező.

Ezekre a felvonulásokra általában a gyülekezők mindig megkezdődtek olyan hét és nyolc óra között, és délig levonult mindenki, és utána volt a bizonyos majális, hogyha nyáron volt a kivonulás. Kivonultunk május elsején, augusztus huszonharmadikán, és talán november hetedikén [November 7. a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója volt, melyet megünnepeltek mindenhol a szocialista országokban. (A Szovjetunióban a legnagyobb állami ünnepnek számított, de 2004-ben ott is eltörölték.) Munkaszüneti nap volt. –  A szerk.]. Azt hiszem, ez a három kivonulás volt, igen. November hetedike elég rázós volt, mert általában mindig rossz idő volt, de május elseje és az augusztus huszonharmadika után olyankor mindig a Somostetőn volt egy rendezvény vagy néptáncfesztivál vagy szavalókórus vagy ehhez hasonló dolog és sörözés, flekkenezés, mititejezés [A mititei vagy mici Romániában nagyon népszerű hosszúkás alakú sült húsgombóc, amelyet általában darált marha- vagy vegyes húsból sütnek, és fokhagymával, borssal fűszereznek. A szerb ćevapčići román változata. – A szerk.]. Ezek az előadások már vegyesek voltak.

Különösen olyasmik voltak, hogy például ha valakit párttagnak akartak felvenni, ahhoz bizonyos feltételeket szabtak: hogy jó elvtárs legyen, hogy származása jó legyen, hogy valamit realizált az életében addig. Tehát olyan valaki, aki – mondjuk – példamutató magatartású. És azonkívül két-három párttagot megkértek, hogy írjon véleményezést a kandidátusról, amit az akkori párttitkár átnézett, hogy az így is van. Az le kellett írja általában, hogy gyerekkortól ismerték egymást egészen a felnőttkorig. Akkor a második a felnőttkornak nem tudom, melyik szakaszán [kellett hogy ismerje], a harmadik, mondjuk, aki munkatársa volt, a negyedik – egy szomszéd vagy nem tudom –, az, aki a családot ismerte. Volt egy komisszió, amelyik ezek alapján eldöntötte, hogy „ezt az elvtársat felvesszük, vagy ezt az elvtársat nem vesszük fel”. És akkor a komisszió, miután ezt letárgyalta, akkor leadta magának az alapszervezetnek, tehát mindenkinek az intézetben, aki párttag volt. Azt úgy hívtuk, hogy havi pártgyűlés. Minden hónapban volt egy ilyen havi plenáris gyűlés, ahol minden tag részt vett, és akkor volt olyan napirendi pont, hogy X vagy Y elvtársat felvesszük, vagy nem vesszük fel a pártba. És akkor felolvastuk a javaslatokat, amiket kaptunk a különböző emberektől, és magának a bírónak a javaslatát, hogy igen vagy nem. Ha igen, miért igen, és ha nem, akkor miért nem. És akkor szavazás alá bocsátottuk a plénum előtt. És a plénum hagyta jóvá, vagy nem hagyta jóvá. Tehát amit a bíró döntött, az nem volt egy száz százalékos dolog, de 99,99 százalékos volt, mert ki merte akkor azt mondani a bíró ellen, hogy nem így van.

Annak idején minden egyes intézménynek volt egy úgynevezett szekus pasasa. Tudtuk azt, hogy ki a szekus. Ez nem volt kimondva, de azt mondták, hogy a Securitate részéről ez az elvtárs felel az intézetért. Ez az elvtárs volt az, aki minden héten vagy minden két hétben vagy mindennap vagy minden második nap, vagy fogalmam sincs, hogy volt, beült az igazgatóhoz, és akkor diskuráltak. Hogy mi volt ennek a diskurzusnak az előnye, azt nem tudom, csak utólag sült ki, hogy az én izraeli kimenetelem például ettől a szekustól függött. És megkérdezte az igazgatómat, hogy „Igazgató úr, ez az ember visszajön, vagy nem jön vissza?”. Akkor én még se megnősülve nem voltam, se gyerekünk nem volt. Ez a kirándulási kérelmezés az 1970-es években volt. És akkor ez a szekus kellett egy referátumot [ajánlatot] adjon az útlevélosztályra, hogy ez az ember mehet, vagy nem mehet. Ő vállalta a felelősséget, hogy én valóban visszajövök. Na most, ez a szekus nem vállalta a felelősséget, hogy én visszajövök, mert az igazgatóm azt mondta, hogy „Ez az ember vagy kinn marad, vagy nem marad kinn”. Nem azt mondta, hogy kinn marad, azt mondta, hogy ő nem tudja. Mert ő mondta, hogy felesége nincs, gyereke nincs, meg különösebb adósságai nincsenek az állammal szemben, kötelessége semmije nincs. Lehet, hogy kinn marad, nem tudom. Ezt magától az igazgatótól tudtam meg, miután őt leváltották, még a kommunista időben. Valamikor, amikor én már párttitkár voltam, ő már nem volt igazgató, és egy ilyen fehér asztalnál egyszer szóba került, és rákérdeztem én, hogy „Igaz, Sándor bátyám, hogy ezért nem tudtam én elmenni annak idején?”. Azt mondta, hogy „Igaz, hát mit hazudjak?”. Én tudtam, biztos voltam benne.

Egy pillanatig sem gondolkoztam úgy, hogy ott maradjak. Nem volt miért ott maradjak. Nekem itt megvolt mindenem. Úgy mindenem, hogy családom itt volt, tehát akkor minek menjek. Ott senkim nem volt, csak egy barátom. Itt biztos egzisztenciám volt, mert akkor nem rúgtak ki az állásból, mert egy állami intézményből akkor rúgtak ki, ha valamit csináltál: sikkasztottál, loptál, vagy mit tudom én, mit csináltál. Én tudtam azt, hogy nekem itt megvan a biztos állásom. Minek menjek el, minek keserítsem el anyámékat és így tovább.

Otthoni telefonlehallgatás nem volt, szó se róla. Az, hogy az intézetnek a telefonjait lehallgatták, az több mint valószínű, de az, hogy a mi telefonjainkat lehallgassák, annak nem volt semmi értelme – véleményem szerint. Nem voltunk mi olyan fontos emberek, hogy arra még erőt, időt pazaroljanak.

A baráti körömben olyan volt, hogy 1956 miatt kitették az egyetemről. Itt van például Brassai professzor, [Maros]Vásárhelynek egyik legelismertebb orvosprofesszora [Brassai Zoltán (sz. 1935), tanszékvezető egyetemi tanár a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, 1998 óta az MTA tagja. – A szerk.]. Ő úgy úszta meg az egész dolgot, hogy talán szóbeli vagy írásbeli megrovásban részesült azért, mert fekete ruhában ment az egyetemre, mit tudom én, milyen előadásra, 1956 nem tudom, hányadikán. Ő aztán azt mondta, hogy nemcsak akkor vette fel ezt a fekete ruhát, hanem máskor is. Szóval abszolút nonszensz volt, de itt kirúghatták volna. Mert ott van például egy Cserni Zoltán nevű barátom – szegény, most már meghalt –, kitelepült Magyarországra. De őt például 1956-ban kitették, és három vagy négy évig kazánfűtő volt a cukorgyárnál, addig, amíg rehabilitálták, és visszakerült az orvosi egyetemre, és elvégezte aztán az orvosit. Valami banális kijelentést tett egy társaságban, és valaki besúgta, és az bőven elegendő volt arra, hogy kirúgják. Még szerencséje volt, hogy nem került börtönbe, mint ahogy rengeteg más.

A külföldi utazás úgy volt, hogy ez is egyeseknek [volt szabad] – mi voltunk a kettesek. Ketteseknek csak minden második évben volt szabad kimenni külföldre, útlevelünk nem volt. Az útlevelek ott voltak a rendőrségen. Minden második évben jogunk volt elmenni egy turistaútra, előre be kellett adni a kérést, előre meg kellett szervezni azt, hogy kapjunk valutát, és akkor, ha a rendőrség adott útlevelet, elmentél, és ha a rendőrség nem adott útlevelet, akkor nem mentél el kétévente sem. Mi a feleségemmel általában kétévente elmentünk, amíg nem volt autónk, addig vonattal, de csak Magyarországra. Miután autónk lett – 1972-ben vettük az 1003-as Daciát –, attól kezdve minden második évben elmentünk valahova. Így voltunk Kelet-Németországban [Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból  létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.], Csehszlovákiában, Magyarországon, Albániában, Bulgáriában, Lengyelországban. És aztán ezzel vége is. 1990 után, a fordulás után voltam Izraelben, a barátom hívott meg. Ott voltam vagy két hónapig, 1991-ben voltam Ausztriában. Akkor már lehetett menni, de mi már azért nem mentünk, mert akkor diagnosztizálták a rákot a feleségemnek, és akkor aztán Magyarországra jártunk az Onkológiai Intézetbe minden évben egyszer vagy kétszer.

Az 1970-es években kirándulásokkor minden második évben harminc napig el lehetett menni külföldre. Általában az utolsó napig ott maradtunk, tehát ha harminc napra engedtek, harminc napig ott ültünk. Mindig a legeslegutolsó nap jöttünk vissza, olyan nem volt, hogy hamarabb. A szabadság nekem azért nem volt probléma, mert voltak kötelező gárdák [Azaz ügyeleti szolgálat (románul: garda). – A szerk.], és a kötelező gárdanapokat én nem vettem ki, csak a szabadsághoz hozzácsapva. Tehát azt jelenti, hogy nekem mindig több mint harminc napom volt benn, a feleségemnek pedig nem normál munkaideje volt. Tehát a nyolc óra kötelező volt, de minimálisan mindig legalább három-négy órát ráhúzott arra a kötelező órákra, és akkor ezeknek az óráknak a függvényében hosszabbítottuk meg a rendes szabadságot. A szálláshelyet meg az étkezést úgy oldottuk meg, mint a cigányok… sátorban. A Daciát megpakoltuk tartós hideg élelmiszerrel: elkezdve a konzervekig, rántás, cukor, olaj, rizs, liszt, gríz, minden volt, ilyen palackos gyorsfőző és sátor. És ahhoz képest, hogy mennyi pénzt viszel ki most – mert most annyi pénzt viszel ki, amennyi van –, akkor viszont azt mondták, hogy ez az maximum, ennyit beváltanak. Az viszont úgy ki volt számítva, hogy ha nem mentél szállodába, még meg is maradt a pénzedből. Tehát nyugodtan bevásárolhattál, amire szükséged van, és még maradt pénzed. Tehát mi megengedtük magunknak azt, hogy kempingbe mentünk, tehát fizettük a helyet, amihez hozzájárult egy konyhai szolgáltatás. Tehát a kempingnek volt egy főzőkályhája, ivóvize, tusolója, vécéje, és abszolút higiéniás körülmények. Németországban vadkempingeztünk. Viszont ott Lipcse, Drezda, Berlin, ezen a részen, ott már rendes hivatalos kempingekben voltunk. Magyarországon szinte probléma nélkül éltünk, mert mindenhol volt ismerősünk, tehát ott még sátor sem kellett. Előre megbeszéltük, legtöbbször úgy mentünk, hogy Budapestre mentünk. Budapesten első unokatestvére volt ott a feleségemnek, most is ő van ott, ő a keresztfiam. Tehát ott laktunk, akkor még élt az én feleségemnek a keresztanyja, és teljes ellátást adtak Pesten. Pestről elmentünk a Balatonra, elmentünk Agárdra, a Velencei-tó partjára, elmentünk Egerbe, Pannonhalmára, Győrbe, Sopronba, Veszprémbe, mindenhova, de mindig úgy, hogy visszatértünk Pestre. Ezek olyan pár napos kirándulások voltak, és a bázis Budapest volt.

Óriási különbség volt megélhetési szempontból. Tehát mi láttuk Romániában a viszonyokat, átmentünk Magyarországra, azt mondtuk, hogy „Ti, magyarok, itt úgy éltek hozzánk képest, mint a Paradicsomban”. Na, mikor elmentünk Csehszlovákiába, akkor láttuk, hogy a csehek még jobban élnek. És akkor Csehországból elmentünk Németországba, és a németek még jobban éltek, mint a csehek, szóval ilyen nagy nívókülönbségek voltak. Hogy szólásszabadság szempontjából hogy álltak a csehek, németek, lengyelek, azt nem tudom. De Magyarországon például a kabarékban úgy kicsúfolták az akkori politikai vezetőket, Kádárt meg Grósz elvtársat, meg nem tudom, kik voltak ott fenn a polcon Magyarországon, hogy tátva maradt a szánk. Mi, ha ilyent kiejtettünk volna, a Duna-csatornánál ébredtünk volna fel másnap reggel [1949-ben kezdődött a Duna-csatorna építése. A munkások között nagyon sok politikai fogoly volt a kommunista börtönökből. 1955-ben beszüntették a munkálatokat, és csak 1975-ben indították újra, és 1984-ben fejezték be. A csatorna összeköti a Dunát (délen, Cernavodă városnál) a Fekete-tengerrel (Agigeánál, Constanţától délre), és közel 400 km-rel megrövidíti az utat Constanţa felé. – A szerk.].

Megmondom, mi jutott eszembe, mikor elmentünk Csehszlovákiába. Az előtt való évben volt a nagy lerohanás, a prágai tavasz [lásd: Prágai tavasz (1968)], amikor a Vencel téren felgyújtotta magát az ifjú, és kitört a prágai forradalom, és akkor az orosz tankok bevonultak a magyarokkal együtt [1969. január 16-án történt, hogy az egyetemista Jan Palach (sz. 1948) Prága főterén, a Vencel téren, tiltakozásul a szovjet csapatok 1968. augusztusi bevonulása és a kommunista diktatúra ellen, fölgyújtotta magát. – A szerk.]. Amikor mi megszólaltunk magyarul a következő évben, valósággal kiutáltak. Bemegyünk Kassán egy üzletbe, és azt mondja a feleségem a kiszolgálónőnek, hogy „Adjon egy fehér kombinét”. Azt mondja a nő, hogy „Nincsen fehér kombiném, csak fekete, rózsaszínű, sárga” – mit tudom én, miket sorolt fel. Bemegyünk a második üzletbe, megint „Kérek egy fehér kombinét” – nagyon olcsó volt. Azt mondja a kiszolgálónő, hogy „Nincs fehér kombiné”. Összefutok – véletlenül – egy debreceni rokonommal, és mondom neki, hogy „Te, nézd meg, nem lehet kapni egy fehér kombinét az üzletekben?”. Azt mondja: „Hogy kértétek?” Mondom, hogy magyarul, hogy fehér kombinét, hiszen tudnak magyarul Kassán. Azt mondja: „Ne kérjétek a fehér kombinét, ha fehér kombinét akarsz vásárolni. Mondd meg neki, hogy kérek szépen egy fekete vagy akármilyen színű kombinét, akkor odahozzák a fehér kombinét.” „Ne hülyéskedj – mondom –, Gábor!”, ez egy debreceni srác volt. Azt mondja: „Próbáld meg.” Bemegyünk. „Mit tetszik parancsolni?” – magyarul a kiszolgáló. Mondom neki, hogy a feleségem méretére van-e valamilyen fekete vagy valamilyen sötétebb árnyalatú színes kombiné. Azt mondja: „Nincs kérem, csak fehér.” „Csak fehér? Meg tetszik mutatni?” „Meg” – és kidobja a fehér kombinét. Na – mondom – válogass. Szóval akkor ez volt.

Mi akkor elmentünk Késmárkba [Kezmarok, ma Szlovákia]. És ezek a debreceni rokonok adtak egy késmárki címet, hogy nyugodtan menjünk oda egy öreg nénihez lakni, és mondjuk a néninek, hogy kora reggel kellene induljunk tovább, megvolt az útiterv minden napra. És elfogyott a butéliánkból [gázpalackból] a gáz, és pont vasárnap volt, és mindenhol zárva volt, szóval nem lehetett kicserélni. Az úgy van, hogy beadod az üreset, fizetsz, és kapsz egy teli butéliát. Azt mondja: „Nincsen semmi gond, nekem van egy plusz butéliám, itt hagyják az üreset és a pénzt, és vigyék el a butéliát.” El is vittük a butéliát, közben a néni jól átvert minket, egyrészt, hogy nem is volt teli egészen a butélia, másrészt, hogy eresztette a gázt. Ahogy levettük a kupakot, abban a pillanatban jött ki a gáz. Az a palack van most is meg, és csak úgy tudjuk használni, hogyha teletöltjük, és hogyha rácsavarjuk magát a rezsót, és lezárjuk az égőknek a csapjait. Úgyhogy még a néni is átrázott. Biztos szándékosan tette. Különben megmondta volna, hogy én odaadom, de hibás a butélia. Szóval, ahol csak lehetett, mindenhol kitoltak a magyarokkal. Pozsonyban például magyarul mikor beszéltünk a Vármúzeumban, ott egy őr volt, egy magyar öreg bácsika, nem tudom, mit kérdeztünk, azt mondta, hogy – elfordult egy kicsit – „Tetszik tudni, nekünk nem szabad magyarul beszélni most”. Valószínű, hogy államilag ki volt adva nekik, hogy nem szabad magyarul beszélni. A feleségem beszélt franciául velük. Minden második ember tudott franciául Csehszlovákiában. Lengyelországban németül tudtak, ott én is tudtam velük beszélni. Bulgáriában inkább oroszul, és én a gimnáziumban oroszt tanultam. Már abban az időben ezekben az országokban nagy önkiszolgáló üzletek voltak, tehát tulajdonképpen te csak azt kérdezted, hogy mibe kerül. De amikor a kassza leütötte, már le tudtad olvasni onnan, hogy mi mennyibe kerül, meg sem kellett kérdezzed, hogy mennyire vásároltál.

Én a karrierem kezdetétől a járványtani osztályon voltam asszisztens. Éveken keresztül, főleg az első periódusban, az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején nagy járványok voltak. És akkor ki kellett menni a járványgócokba járványellenes tevékenységet folytatni. Voltam betegeket felfedezni, különböző laboratóriumi vizsgálatra mintákat venni, vért venni, székletet, vizeletet, kórmintát, mindent, ami járvánnyal kapcsolatos. És [ezt] megszervezni. Sokszor volt úgy, hogy tíz, tizenkét emberrel voltam kint egy ilyen járványgócban, és én vezettem a járványellenes tevékenységet. Felosztottuk a falut szektorokra, mindenki kapott egy szektort, azt mindennap végig kellett járja ahhoz, hogy a betegeket idejében felfedezzük, hogy mentőt hívjunk, hogy beküldjük a fertőző klinikára. Akkor szerveztünk nagy oltási akciókat, amikor egész kollektivitásokat beoltottunk: iskolákat, óvodákat, üzemeket. Nagyobb járványgóc akkor, amikor a Magyar Autonóm Tartomány létezett még [lásd: Területi átszervezés Romániában 1952-ben], Sepsiszentgyörgy mellett volt egy Előpatak nevű helység, ott volt egy ilyen görög menekültkolónia, és ott például egy nagy hepatitisjárvány ütött ki, ott voltunk hetekig. Akkor egy másik óriási járvány volt Parajdon, az tífuszjárvány volt. [Szász]Régen mellett – a magyar nevét nem tudom a községnek, azt úgy hívták románul, hogy Frunzeni [magyarul Mezőharasztos, Marosvásárhelytől 43 km-re, északra] – ott volt kiütéses tífuszjárvány, de úgy, hogy például a rendőrség, hadsereg segítségével teljesen lezártuk a falut, tehát se ki, se be oda nem léphetett senki. Mert a kiütéses tífusz a tetű által terjed, és elég sok tetves ember volt abban a faluban.

Nagyrészt falvakban törtek ki a járványok. A legnagyobb tífuszjárvány, ami az 1950-es évek derekán volt, Vlăhiţán – ami Szentkeresztbánya – és Căpîlniţán [Kápolnásfalun] volt. Abban a két faluban kétszázvalamennyi eset volt. Abban az időben oltás nemigen volt – ez tíz évvel a háború befejezte után. Elég mostoha körülmények voltak, a higiénia nem volt betartva. Például falun nem is volt bevezetve a víz a házba. Nem volt fürdőszoba, legtöbb helyen nem volt vécé sem, úgyhogy vécéproblémákkal kellett küzdeni. Legelőször azt [kellett szorgalmazni], hogy vécét ássanak a falusiak, főleg a Gyimesben. Amikor a Gyimesben volt a tífuszjárvány, az klasszikus volt, hogy egy pataknak a folyását követte az eseteknek a száma: kezdődött fent, és aztán úgy jött lefele. Tehát fenn felfedeztünk egy bacilusgazdát, aki ürítette a hastífusz kórokozót. Ott úgy volt, hogy le volt szúrva két karó, a két karón volt egy deszka – mint egy falusi pad –, és az rá volt építve a patakra, ott végezték a szükségüket. Azt a víz elvitte persze. A patak vizét használták ivásra, háztartási szükségletekre, mosogatásra, főzésre, mindenre. Itt aztán nagyon besegített a hadsereg. Tehát a hadsereg jött, lebombázta ezeket a patakokra épített alkalmi vécéket. Úgy hívták ezt a patakot, hogy Sötét-pataka, Gyimesközéplokon, Lunca de Mijloc. Van olyan, hogy Lunca de Jos, Lunca de Sus és Lunca de Mijloc, ez a csángó vidék. Nyilvánvaló, hogy az elemi higiéniás szabályokat nem tartották be, és ez szinte tipikus volt majdnem minden tífuszjárványra. Erről írtunk egy tudományos dolgozatot is. Aztán voltak más járványok is, volt skarlátjárvány, diftériajárvány, gyermekparalízis- járvány, az különböző helyeken volt.

A Sanepidnél volt még zsidó kollégám, Horváth Pali. Ő munkaegészség-tanos orvos volt. Még volt Székely Imre bácsi, Doktor Székely Imre. Ő az élelmiszer-egészségtanon dolgozott. Akkor ilyen félnormás zsidó orvosok, akik a Sanepidnél dolgoztak, még volt egy Steinmetz Jóska nevű, akkor akivel kollaboráltunk mint Sanepides, egy Révész nevű zsidó orvos volt a vérközpontban, de ezek aztán mind elmentek Izraelbe az 1970-es években.

Amit inkább megemlítenék, az volna, hogy én ugyanannál az íróasztalnál kezdtem és fejeztem be az aktivitásomat, csak a munkakönyvembe be van írva, hogy legalább tíz helyen dolgoztam. Tudniillik az úgy volt, hogy mindig megváltozott az intézménynek a neve. Egyszer volt Centrul Sanitar Antiepidemic [Egészségügyi Megelőzési Központ], akkor lett Inspectoratul de Sănătate Publică [Közegészségügyi Intézet], akkor lett Inspectoratul de Poliţiei Sanitară [Rendőrségi Egészségügyi Intézet], szóval millióegy ilyen változás történt, akkor mindig a táblát kitették a kapura, a munkakönyvembe pedig be volt írva, hogy „transferat de la Inspectoratul Sanitar la Centrul Sanitar Antiepidemic”. Szóval ilyen hülyeségek voltak. A céget a minisztériumi átszervezések alkalmával változtatták. Ahogy változott a minisztériumban a vezetőség, úgy változtatták az egész Sanepid-rendszert. Amikor egy kicsit kezdett, mondjuk, nyugatiasodni Románia is, akkor kezdtünk átvenni bizonyos törvényeket, módszereket, és ennek a függvényében változtak a feladatok is. Mert egy időben maga a Sanepid volt az operatív egység. Tehát járványok alkalmával megvoltak a területi kis sanepidek, és megvolt a megyei nagy Sanepid vagy tartományi Sanepid. Később szép lassan ezeket a feladatokat leosztották. A szórványos fertőző betegségeknek a leküzdését, karantinálását satöbbit csinálni a körzetnek volt a kötelességük, és akkor a Sanepid ezt csak ellenőrizte, és kapta a jelentéseket. Lényegében akkor már volt idő arra is, hogy egy kicsit a tudománnyal is foglalkozzunk, tehát leírjunk bizonyos járványokat, tudományos dolgozatokat készítsünk, statisztikai adattárat vezessünk, grafikonokban ábrázoljuk a megyének a járványtani helyzetét, a halandóságot, születési arányszámokat. Volt a „Viaţa Medicală” [Orvosi Élet] folyóirat, orvosi havilap volt. Lehetett előfizetni is, de meg lehetett találni például a Megyei Egészségügyi Könyvtárban, ahol a feleségem volt könyvtáros. A tanulmányok nem voltak kötelezőek. A párt részéről nem szóltak bele. Volt Marosvásárhelyen is talán az Akadémiának egy könyvkiadó részlege, ahol megjelenhettek ezek a dolgozatok. És időnként az OMS, azaz „Organizaţia Mondială a Sănătăţii” [Egészségügyi Világszervezet (WHO)] adott bizonyos feladatokat, például hogy leírjunk bizonyos járványtani adatokat.

Aztán volt személyzeti csökkentés az évek folyamán. Volt durva elbocsátási akció is, ezeket hál’ istennek, megúsztam, probléma nem volt. A feleségem viszont ott könyvtáros volt, egyszerűen megszüntették a posztját. Ilyenek voltak, hogy kollégákat elbocsátottak, kihelyezték jobbra, balra őket. A személyzetcsökkentés oka az volt, hogy azt mondták, a Sanepid a száz nem tudom, hány emberből el kell bocsásson húszat. Hogy kit bocsátottak el, az inkább arra ment, hogy kinek volt szép szeme, és kinek nem volt szép szeme…, szóval a kapcsolatok, persze. Ez abszolút az igazgatótól is függött, meg az osztályfőnöktől is függött. Tehát különböző osztályok voltak, minden osztálynak volt egy osztályfőnöke, és akkor annak ki volt adva, hogy na, a te tíz emberedből kettőt ki kell tenni. És akkor persze hogy a gyengébbeket választotta, vagy azt, aki éppen nem tetszett neki. Aztán ebbe beleszólt a szakszervezet, az utolsó pontot és az aláírást az igazgató csinálta a párttitkárral. Mivel én párttitkár voltam ott évekig, mondjuk, engem ott nem érintett ez a leépítés, a feleségem akkor már nem a Sanepidnél dolgozott, hanem az Egészségügyi Igazgatóságon, könyvtáros volt. Abba, hogy kiket építsünk le, mint párttitkár én abba a dologba nem szóltam bele, azt mondtam, hogy azt döntsék el a kompetensek, én egyetértek velük.

Aztán voltak a kötelező jelentések, heti, havi, a fertőző betegségek be vannak osztva csoportokba, tehát A csoport, B csoport, a fontosságuk szerint, gyakoriságuk szerint. Ez egy olyan folyamat volt, hogy egyszer az egészségügyi rendszernek alapja egy – ezt csak románul tudom mondani – „Punct Sanitar” [Egészségügyi Pont]. A Punct Sanitar volt a legkisebb egység, ehhez tartozott egy bizonyos körzeti rendelő, ami már olyan falvakban volt, ahol néptanács is volt. Akkor több falunak és egy bizonyos területnek volt az úgymond rajonja. A rajonnak volt Sanepidje, és több rajon tartozott a tartományhoz vagy a megyéhez, és akkor a jelentések jöttek alulról felfele egészen a Sanepidig. A Sanepid viszont tovább kellett jelentse egy részét a Megyei Igazgatóságnak, más részét pedig direkt Bukarestbe, a minisztériumnak. A minisztérium aztán jelentette az Ombudsmannak. Ez egy nagyon jól megszervezett jelentési forma volt, szóval ott nagyon pontosan kellett tájékoztatni a felsőbb szerveket. De nem csak a betegségek kellett jelenteni, hanem például a kórházi belső fertőzéseket. A kórházi belső fertőzések azok a fertőzések, amelyeket ott benn szerez a beteg. Tehát, mondjuk, bement egy veseműtétre, és valamilyen kórokozóval felülfertőződött, az már kórházi belső fertőzés volt. Ezeket nagyon szigorúan ellenőrizte a Sanepid, ezeket jelenteni kellett, persze a kórházak mindig letagadták, és ebből egy csomó nézeteltérés volt a két szerv között.

Most már odajutottunk, hogy amikor én nyugdíjba készültem, már akkor számítógépes nyilvántartást vezettek be, ami az oltást illeti, a Járványtani Osztályon. De ugyanilyen számítógépes nyilvántartás van most már minden osztályon. Tehát tudják azt, hogy Maros megyének a legkisebb falujában hány kocsma van, kié, van engedélye, nincs engedélye, milyen feltételeket szabtak, mikor jár le annak a határideje, mikor planifikálják [tervezik] őket ellenőrzésre satöbbi. Ugyanez beindult úgy 1992-1993-ban a járványtanra is. Ezt meg kellett tanulni, meg kellett szokni.

A kitüntetések nagyon furcsa alapon kerültek az emberekhez. Mert volt olyan – úgymond „abonáns” [bérlettulajdonos] – az intézetben, aki minden évben kapott valamilyen kitüntetést. Úgy kapta a kitüntetéseket, mintha bérlete lenne rá, évente kitüntették. Általában az ilyen fennforgó, törtető személy volt, és akkor ő ezt kikövetelte magának. Az évek folyamán, nekem összesen három vagy négy kitüntetésem volt: „Evidenţiat în Munca Medico-Sanitară” [Egészségügyi Tevékenységekben Kitüntetett], akkor „Meritul Santiar” [Egészségügyi Érdem] – nem tudom, milyen fokozat, akkor „Merită Deosebite în Colectivizarea Agriculturii” [Kiváló Érdem a Mezőgazdaság Kollektivizálásában]. Ehhez például ki kellett menni falura, és meggyőzni a falusiakat, hogy lépjenek be a kollektívbe [lásd: kollektív Romániában]. Aztán valaki javasolta, hogy X vagy Y kapjon egy ilyen kitüntetést. Akkor volt egy komisszió, amelyik összeült, és azt mondta, hogy ennek adunk, ennek nem adunk. Ez általában úgy volt, hogy aki bármilyen politikai funkciót csinált még a szakmája mellett, mondjuk, pluszmunkát, azoknak adták inkább a kitüntetéseket. Én akkor kaptam a magasabb kitüntetést, a „Meritul Sanitar”-t, amikor párttitkár voltam. Ennek is van egy háttere, hogy kaptam meg. Az egészségügyi pártbizottságnak az egyik titkárnője, István Felícia családi barátunk volt. Azt mondta, hogy „Olinak nincsen ilyen kitüntetése, adjunk neki is egyet”. Na, aztán így kaptam ezt meg. A kitüntetés átadása úgy volt, hogy akkor volt egy plenáris ülés – az intézetnek szinte hetven százaléka párttag volt –, és jött egy kiküldött magasabb helyről, és hoztak kitüntetést, és akkor egy ilyen alkalommal tartott egy szpícset, hogy „Na, ez az elvtárs megérdemli, na most kitüntetjük”.

Munkakönyv szerint 1953. február tizenhetedikétől 1996 januárjáig a Sanepidnél, 2000-ig pedig a[z egészségügyi] technikumban dolgoztam. Tanítottam is járványtant, közegészségtant. Valamikor az 1980-as években kezdtem el tanítani, kisebb-nagyobb kihagyásokkal – az mindig attól függött, hogy az iskolai programban volt-e közegészségtanász, közegészségtani osztály, mert ha nem volt közegészségtani osztály, csak általános asszisztensi osztály, akkor nem jött ki az egy katedrád vagy egy fél katedrád. Én általában egy fél katedrát szoktam elvállalni a Sanepid-beli munkám mellett. Amikor a Sanepidnél nyugdíjba mentem, akkor már egész katedrával mentem át, vagy úgy, hogy fél katedra volt az Állami Egészségügyi Technikumban, és fél katedrát vállaltam a Davila Egészségügyi Posztliceális Iskolában. Ez a Carol Davila egy akkreditált, de tandíjas iskola volt. A Gheorghe Marinescu Egészségügyi Posztliceális Iskola állami volt, az ingyenes volt. Én mindkét helyen tanítottam. Ez sajnos órabéres fizetéssel ment, tehát nem munkakönyves, és éppen ezért nekem úgy kalkulálták át azt, hogy én 2000-ben mentem el nyugdíjba, belevették az 1996-os nyugdíjszámítást.

A tanítás olyan volt, hogy volt elméleti előadás, és volt gyakorlat járványtanból és közegészségtanból. Ezek mind érettségizett emberek voltak, csomó felnőtt volt, főleg a Davilában, családosok, gyerekes anyák satöbbi. De végig kellett menni [a tananyagban] az összes Sanepides osztályokon, élelmiszer-egészségtan, környezet-egészségtan, munkaegészségtan, járványtan. Azonkívül meg kellett csinálni a kötelező klinikai gyakorlatokat is, amit részben én csináltam velük, részben pedig általános asszisztensit végzett oktató, közorvos. A kollégákkal nem volt probléma egész életemben. Jó kollégák voltunk, jó haverek voltunk, nagyokat buliztunk, főleg fiatalkoromban.

Abban az időben szinte minden ünnepkor ott voltam a templomban, nagyünnepekkor. Hanuka, a hosszúnap [Jom Kipur] minden alkalommal [meg lett ünnepelve]. Inkább a hagyomány iránti tisztelet miatt mentem a zsinagógába, a nagyszülők, szülők [iránti tiszteletből], akik betartották. Próbáltuk mi is, az öcsém valószínű, hogy betartotta, mert ő inkább olyan típus volt, aki alkalmazkodik a régi szokásokhoz. Nem böjtöltem, én nem voltam vallásos, otthonról sem láttam azt. Anyuék talán böjtöltek. Így öregkoromban, mondhatnám, hogy majdnem böjtöltem, de nem mondhatni azt, hogy betartottam ezeket a szabályokat. Mondjuk, hogy nem ettem, de azért ittam vizet, és cigarettáztam például. A gyerekkoromra nem emlékszem, hogy böjtöltem volna.

Moses Rosen rabbinak az volt a szokása, hogy Hanuka alkalmával bejárta az egész országot [Rosen asszony nevezte el ezt a körutat Hanukiádának, magyarosan Hanuka-járásnak. Az 1970-es évektől a Főrabbi Hanuka alkalmával sorra meglátogatta a romániai hitközségeket. – A szerk.]. Erre az alkalomra persze hogy a hitközség mozgósított. Ezek például olyan kellemetlen emlékek, mert órákat kellett várni, amíg megérkezett a rabbi. Mondjuk, megértettük, hogy voltak bizonyos meteorológiai feltételek, hogy köd volt, hó volt, ez volt, az volt – hát decemberben szokott lenni. De azt úgy kellett volna megszervezni, hogy valamikor este megérkezik a rabbi, fektessék, altassák, etessék satöbbi, és akkor másnap tudjuk azt, hogy itt van a városban, és tizenkettőre meghirdetjük a találkát. De soha elő nem fordult, hogy ne kelljen órákat várni a rabbira. Volt olyan eset, hogy mi vártunk négy vagy öt órát például, és akkor azt mondtuk, hogy „egye meg a fene, megyünk haza”. Mire megjött volna, addigra eléggé kiürült a zsinagóga. Szóval eléggé kellemetlen helyzetek alakultak ki. Rengeteg ember elment. És akkor mindig hozott egy kórust, vagy a bukaresti zsidó kórust, vagy a kolozsvári kórust. Miután meghalt – persze azután is rendezték a Hanuka ünnepséget –, akkor inkább a kolozsváriak jönnek. De a legutolsón [2005-ben] már nem a kolozsváriak jöttek, hanem itt, a Művészeti Líceumnak a diákjai.

Az 1960-as, 1970-es években, Scheiner Aladár [Scheiner Júlia férje, a Centropa vele is készített interjút. – A szerk.] idejében már volt ez a szokás a hitközségnél, hogy például szédervacsorát szerveztek, mint ahogy most is. Scheiner előtt még volt valaki, az nem jut eszembe, hogy ki volt, Scheiner után jött Sauber [Sauber Bernátról van szó, a Centropa vele is készített interjút. – A szerk.]. Scheiner idejében apám szedte a tagdíjat a hitközségnél, tehát ő is ott dolgozott egy darabig. Apám segélyezett zsidó volt. Minden hónapban kaptak anyámmal együtt – kisnyugdíjasok voltak – segélycsomagokat, és lehet, hogy ennek keretében felkérték, hogy segítsen. Azt tudom, hogy ő szedte a pénzt. Annak idején valaki más volt a raktárnok, lehet, hogy pont ez a bácsika, aki Csernovicból jött, Margulies [Carol Margulies, a Centropa vele is készített interjút. – A szerk.]. Sauber idejében már nem dolgozott apám, lehet, hogy közben meg is halt. 1990-ben halt meg, de 1990-ben már, azt hiszem, Sauber volt. De akkor már csak a csomagokért szokott elmenni, illetve legtöbbször én vittem el haza a csomagokat. Az öcsém is segélyezett zsidó, ő is kapja a csomagokat, mert a nyugdíja nem éri el azt a bizonyos plafont. És ennek fejében jár imádkozni.

A tagok jártak be a hitközséghez fizetni, ő [a tagdíjbeszedő] nem járt házalni. Most is úgy van egyébként, hogy senki nem jár ki a családokhoz inkasszálni, hanem általában én mindig év elején kifizetem a járandóságokat, megveszem ősszel a naptárat, és Pészahra megrendelem a pászkát. Ennyi az én aktivitásom. Plusz az, hogy ünnepekkor elmegyek, vagy amikor értesítenek, hogy – mit tudom én – holokauszt-megemlékezés van, vagy nincs elég ember ahhoz, hogy egy igét mondjanak, vagy temetőbe megkérnek, hogy menjek fel. Ilyen helyre el szoktam menni, hogy segítsem ki őket. Kivéve a hétvégeket, amikor… ők most már tudják, hogy hétvégeken rám nem lehet számítani.

Az, aki párttag volt, nem mehetett templomba. Szóval nem is, hogy nem mehetett, félt elmenni a templomba. Nem mondok neveket… mert ez ilyen besúgásnak számit. Én elmentem a templomba az ünnepek alkalmával. A hitközségi hozzájárulást – abban az időben én is párttag voltam, és párttitkár a Sanepidnél – a zsidó nevemen fizettem ki. Tehát ezt meg lehetett oldani úgy, hogyha véletlenül a szeku [Securitate] utánanézett volna, hacsak a hitközség ki nem adta azt, hogy én, David Almelah Avram-Ichok Ben Eisig Halevi, az Szántó Olivér. Ha én most véletlenül meghalok, akkor azt mondom, hogy a sírkövembe ne írják [véssék], csak a Dávidot… Ilyen néven szerepelt a hitközségi hozzájárulás, és ezt anyámék fizették. Szóval anyáméknak kifizettem, és mikor apu ment fizetni az övét, akkor kifizette az enyémet és az öcsémét is. Mindenki olyan néven fizette, ahogy akarta, de általában a párttagok azért a zsidó nevükön fizették.

Az 1960–1970-es évekre nem emlékszem, hogy szerveztek-e széderestét. Lehet, hogy azért nem emlékszem, mert nem jártam. Nem volt az a megszervezett telefonos értesítőhálózat, ami megvan most. Tehát lehet, hogy nem is tudtam róla. Amikor értesítettek, azt tudom biztosan, az az volt, amikor jött Moses Rosen, akkor aztán az egész városban kikürtölték. És a hosszúnapot megtudtam a naptárból. Tehát ez a két nap volt, amikor én elmentem a templomba. Széderestékre én nem jártam. A széderestére legelőször, gondolom, az 1990-es évek után mentünk. Lehet, hogy csak akkor szerveztek, nem tudom, abszolút nem ugrik be az, hogy akár apám is járt volna, mert arra csak emlékeznék. A feleségem hol jött, hol nem jött. 1990 után, mikor voltak ezek a széderesték, még élt, addig jött. Nem mondhatom azt például, hogy ő minden vasárnap elment a református templomba. Volt, amikor elkísértem, volt, amikor nem kísértem el. Mert az nekem igen sűrű lett volna, hogy minden vasárnap elmenjek, inkább kimentem a Víkend-telepre, jobbra, balra… Ilyen gond azért nem volt közöttünk, hogy „Na most én elmegyek a templomba, te jössz vagy nem jössz templomba?”.

A szüleim, amíg mozgásképesek voltak, addig mentek a zsinagógába. A felszabadulás után ebben a templomban még annyi zsidó volt, hogy a nők felmentek az emeletre. És akkor ott a kendő kötelező volt [lásd: paróka], tehát anyám biztos kötött kendőt. Aztán később a zsidóság nagy része kivándorolt… Most a nők, mondjuk, egyik felén ülnek a templom földszintjén, a másik felén ülnek a férfiak, van, aki kendőben van, van, aki nincs kendőben. Szóval ez a szokás, mondjam azt, hogy már nem olyan kötelező. Szinte mondhatnám azt, hogy [Maros]Vásárhelyen ortodox zsidó, azt hiszem, nincs is. Ezek általában inkább neológ zsidók. Az, hogy kóser háztartás legyen [Maros]Vásárhelyen…? Esetleg ennek a kicsi csernovici bácsinak [Carol Marguliesnak], esetleg. Mert látom, hogyan imádkozik. Meg olyan jól imádkozik például Mármor bácsi is, de tudomásom szerint ők sem kóserek. Nincsen sakter, nincsen rituális vágó sem.

A háború után közvetlenül, még emlékszem, hogy valaki mesélte, hogy akkor volt egy rabbi is [Maros]Vásárhelyen. Volt sakter is, és nagyon sokáig Dicsőből [Dicsőszentmártonról], [Maros]Ludasról, valahonnan minden héten egyszer jött egy sakter. És akkor a hitközségnél még Ceauşescu idejében is lehetett kapni marhahúst, egy héten egyszer. Annyit nem vehettél, amennyit akartál. Ki volt kötve, hogy mennyit vehetsz, de az bőven elég volt. Konkrét kilókat nem tudnék mondani, annyit tudok, hogy például egy-két kilót biztos vettem, és azt két családnak. Tehát anyu, apu és a feleségem meg én. Azt, hogy sakter meddig volt, nem tudnám megmondani, de azt igen, hogy az 1980-as években mi még vettük a húst. A hitközség értesített, hogy ekkor vagy akkor lehet menni a húsért, mert jön a sakter, mennyi kell? Talán valami ilyesmi volt, hogy lehetett iratkozni. Úgy emlékszem, hogy telefonon értesítettek. Ez hivatalosan meg volt engedve. Azt hiszem, a hitközség úgy rendezte el, hogy a zsidó ember nem ehetik, csak marhahúst, a marhának csak az első részéből [lásd: négylábúak kóser részei], és akkor erre kapott engedélyt, hogy a vágóhídon maga a sakter vágta le a marhát, vagy ő trancsírozta fel. Ezt már nem tudom pontosan, hogy történt. Magáért a húsért mindig én mentem autóval, mert anyámék akkor már nemigen jártak ki. Aztán azt én vállaltam, mert nálunk gyerek nem volt, öcsém dolgozott, két gyerek, problémás volt, messze lakott, Meggyesfalván abban az időben. Anyámék a Kárpát negyedben, szóval elég közel hozzánk.

Az 1950-es évek elején a kicsi ortodox templomra emlékszem, ami az Iskola utcában működött, amit lebontottak. Arra emlékszem, hogy oda ilyen klasszikus öltözékben járó pájszlis [pajeszos], kaftános, keménykalapos zsidó bácsikák jártak, de nem volt sok belőlük [Valószínűleg haszid zsidókról van szó. Lásd: haszid öltözék. – A szerk.]. Amire emlékszem az 1950-es évekig, tehát 1945 és 1950 között tehát, az, amikor már hazajöttek a zsidók Auschwitzból, akkor szinte megtelt az Iskola utcai zsinagóga. Az a másik, amelyik épült a Knöpfer Vilmos utcában, azt mondták, hogy az lesz a neológ templom – ha én jól emlékszem –, azt a hitközség, ha jól emlékszem, raktárnak használta egy darabig, és ott is volt az iroda. Később költöztették át, miután kiadták azt bérbe.

A feleségemmel, Balás Évával 1957-ben ismerkedtem meg, egykorúak voltunk. Volt egy szakszervezeti könyvtár, és ő már akkor rajongott a könyvekért, és elvállaltuk, hogy rendbe tesszük a könyvtárat. Ez volt valamikor 1957 őszén, és akkor 1957 szilveszterén együtt szilvesztereztünk, és akkor 1959-ig udvaroltam neki, majd 1959-ben elvettem feleségül. Nem volt probléma vagy akadály számára, hogy zsidó vagyok. Annyiban egyeztünk csupán meg, hogy nem tartunk egyházi esküvőt, csak polgári esküvőt, tehát Isten előtt nem voltunk házasok, csak államilag. De soha ilyen probléma, hogy te református vagy, vagy te zsidó vagy, közöttünk ilyen nem volt. Gyerek nem lett, tehát ilyen szempontból nem volt miért nézeteltérésünk legyen, a két család abszolút nem problémázott. Az ő szülei nem akadékoskodtak, örvendeni, biztos soha nem örvendtek, de különösebben nem mutatták ki. Az én szüleim abszolút felvilágosodottabb családból származtak, ott abszolút probléma nem volt. Annál is inkább, hogyha már mi nem mentünk Izraelbe, azzal ők kellett számítsanak, hogy én nem kapok zsidó feleséget magamnak, mert nincs, mert nem volt. Mi voltunk öcsémmel az egész családi ágra visszamenőleg azok, akiknek nem zsidó feleségük volt. Tehát mi voltunk az elsők, akik, mondjuk, ezt az örök hagyományt megszegtük. Senki a szülőktől visszamenőleg nem házasodott vegyes házasságba, tehát mindenki zsidó volt. Ez általános szokás volt, hogy a zsidó csak zsidót vett el, voltak kivételek, nem mondom, hogy nem voltak, de általában az, aki zsidóhoz ment, vagy aki zsidó feleséget vett, ott már voltak olyanok, hogy kitértek. Tehát vagy a feleség tért zsidónak, vagy a férj keresztelkedett ki, de ez inkább a régebbi időben volt divatban. A mostani vegyes házasságoknál megmaradt mindenki a saját vallásában – legalábbis tudomásom szerint így van.

A feleségem nyárádszeredai származású, de Medgyesen született, oda költöztek a szülők. 1940-ben, mikor volt a bécsi döntés [lásd: második bécsi döntés], akkor hazaköltöztek [Nyárádszeredába] [Nyárádszereda – kisközség volt Maros-Torda vm.-ben, 1891-ben 1000, 1910-ben 1500 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). Trianont követően Romániához került (a második bécsi döntéssel átmenetileg ismét visszakerült Magyarországhoz). – A szerk.]. Itt [Marosvásárhelyen] az Unirea Líceumban érettségizett, és akkor Bukarestbe felvételizett sikeresen a „Maşini Construcţie” Egyetemre. Az első éven tébécét kapott, és a szülei nem engedték vissza. És akkor technikai rajzoló [műszaki rajzoló] volt egy darabig, később könyvtáros volt, és mint könyvtáros ment nyugdíjba, körülbelül 1988-ban. A feleségem nem volt párttag. Őt nem kényszerítették. Mikor kivénült az úgynevezett IMSZ-ségből, nem kért a párttagság ilyent. Ő minden kultúra iránt érdeklődött, mert egy autodidakta volt, jól beszélt angolul, franciául, németül, románul, magyarul. Zene, irodalom, mitológia, minden érdekelte. A könyvtárat nagyjából inkább az ő hatására vásároltuk meg, és a külföldi portyáink [alkalmával] – mint mondtam, minden második évben elmentünk valahová – ott sem maga a város érdekelte, hanem inkább a benne levő múzeumok, képtárak, templomok. Tehát inkább a kulturális szépségét nézte annak a helységnek, ahová mentünk.

A feleségem csendes volt, általában az intelligens nőknek az összes tulajdonságait örökölte. Soha nézeteltérés közöttünk nem volt. Közösen döntöttünk el szinte mindent, azt, hogy belemásztunk lakásépítésbe, kölcsönt vettünk fel. Mondjuk, az egyetlen dolog, amihez ő nem járult hozzá, az az autóvásárlás volt, mert azt anyámék eladtak egy házat, és azt háromfelé osztottuk, anyuék, öcsémék és köztem, és akkor én megvettem az autót.

Szombaton nem gyújtottunk gyertyát, hanem van egy olyan szokás a zsidóknál – amire még emlékszem, és azt betartom –, hogy a közeli hozzátartozók halálának az évfordulóján van az a bizonyos járcájt [lásd: jahrzeit]. Azt úgy oldottuk meg, hogy olyankor mindig meggyújtottunk egy kicsi villanykörtét, és az ott égett huszonnégy órán keresztül. Később volt ilyen díszkörte: 1990-ben, mikor kimentem Izraelbe, akkor hoztam egy ilyen járcájtégőt, ami direkt járcájtégő, és azt használom azóta. És az az érdekes, hogy nem esik egybe a halál évfordulója a mi naptárunk szerint a zsidó naptárral. Tehát, Ádár nem tudom, hányadika, az nem jelenti azt, hogy a mi naptárunk szerint mindig ugyanarra a napra esik. Mintha úgy láttam volna én annak idején a szüleimnél, hogy csak anya, apa és testvérek után szoktak járcájtot tartani, és ezt a szokást vezettem be én is. Nagyszülők után talán nem szokás, de nem vagyok benne biztos. Akkor, amikor anyu, apu és a feleségem meghalt, akkor hat hétig nem borotválkoztam, ezt betartottam. Háromszor növeltem szakállat hat hétig, igen. De nem vallásos alapon, hanem inkább hagyományból. Az öcsém például nem. Van a templomozások alkalmával mázkir [Az elhaltak nevének fölemlítése az ünnepi istentiszteleteken. – A szerk.], és olyankor szoktam elmenni én a templomba. Tehát van hosszúnap [Jom Kipur], és akkor [előtte] kijelentik, hogy „mázkir holnap tizenkét órakor”. Akkor másnap tizenkét órakor elmegyek mázkirra, akkor imádkozom. Most mikor volt a [maros]vásárhelyi holokauszt-megemlékezés, akkor én nem voltam itthon, talán Pókában voltunk vagy Magyarországon, már nem emlékszem, és az öcsém bemondta ott, hogy Auschwitzban a nagymamánk halt meg, és akkor azt ott felolvasták. A feleségem után nem tartok járcájtot. Ő református volt, a reformátusok még gyertyát sem gyújtanak a temetőben. Úgy szoktuk csinálni, hogy felmegyünk a születésnapján, halálozási napján, névnapján [a temetőbe].

Amikor összeházasodtunk 1959-ben, hat évig külön laktunk, tehát mindenki a saját kuckójában. Én anyáméknál, ő az ő szüleinél. Hat éven keresztül azért nem kaptunk lakást, mert azt mondták, hogy előbb a családosok kapnak. A Városházán volt egy lakáshivatal, ami tudta azt, hogy ebben az évben lesz – mit tudom én – száz lakás. Akkor azt mondták, hogy ez a vállalat ennyi pénzzel járult hozzá, a másik annyival, és akkor fenntartottak bizonyos százalékot, amit odaadtak olyan intézménynek, amelyik nem produktív vállalat volt: tervezőintézet, Sanepid, kórház, ez-az. A Sanepid nem volt termelőintézmény, így évente kapott egy, esetleg két lakást. De volt úgy, hogy két-három évig nem kapott egyáltalán lakást. És akkor mindig valamelyik olyan család kapta, ahol egy gyerek, két gyerek, három gyerek volt. És abban az időben épültek – mondjuk – ezek a jobb lakások, amikor már tényleg mindenki megkapta a lakást. Tehát az, aki kapott egy nagyobb lakást, az leadta az ő lakását, tehát azt valaki megkapta. Tehát megoldódott körülbelül tizenöt vagy húsz lakásprobléma az intézetnél, amire mi sorra kerültünk. Amikor mi sorra kerültünk, akkor pechünkre az Adyt építették, tehát oda kaptunk. Az öcsém például évekig Meggyesfalván lakott, abban a negyedben. Aztán nekik is úgy sikerült, hogy leadták azt a lakást, és kaptak a Kárpát negyedben egy másik lakást.

Hat év után kaptunk egy kétszobás lakást az Ady negyedben – hármas komfortot [A hétköznapi szóhasználatban ez a minőségileg leggyengébb fokozatot jelenti: kényelmetlen, apró konyhás, kis fürdőszobás lakást; a kettes komfort ennél jobb, a legjobb értelemszerűen tehát az egyes komfort, de még ezt is felülmúlja a „luxusos egyes komfort”. – A szerk.] –, ott tartózkodtunk, azt hiszem, egy vagy két évet, akkor megint kapott a Sanepid egy lakást, szintén az Ady negyedben, kettes komfortot, akkor azt adták ide. És akkor épült ez a negyed, itt fenn [A Cornişa lakónegyedről van szó. – A szerk.]. És akkor kezdtek betelepíteni rengeteg cigányt az Ady negyedbe. Nagyon lezüllött a negyed, főleg az volt a baj, hogy nagyon rossz fizetők voltak, és akkor elzárták a kazánban a meleg vizet, és akkor nem volt meleg vizünk. Szóval embertelen körülmények kezdtek kialakulni ott, és akkor megkötöttük a szerződést erre a lakásra, amit 1978 májusában adtak át, és be is költöztünk, azóta itt lakom. Ez egy háromszobás lakás. Az átalakításokat úgy az évek folyamán csináltuk. Falat bontottunk, egyéni központi fűtést 2001-ben tettem, 2002-ben a csempéket. Ezt sajnos már a feleségem nem érte meg.

A lakásunkat megvettük részletre. Ez úgy volt, hogy volt egy vállalat, amelyik építette ezeket a tömbházakat. Itt az egész Cornişán, ezen a részen, ezek mind maszek lakásoknak készültek. Tehát elmentél oda, lefizettél egy X összeget, és a korodtól függően kaptál tíz- vagy tizenöt éves állami kölcsönt. És azt az állami kölcsönt vonták a fizetésedből. Az előző lakások ingyenesek voltak, szóval lakbért kellett fizetni az államnak. Az államé volt a lakás, és akkor azt mondták, hogy ezért te fizetsz – mit tudom én – havonta száz lejt. Tehát minimális összeg volt az, amit kellett fizetni.

A baráti körünk főleg egészségügyi dolgozókból állt, tehát kollégák, ismerősök, barátok. Régi osztálytársak egyrészt, másrészt intézményi kollégák, de inkább szakmai vonatkozásban összejött emberekkel barátkoztunk. Szabadidőben volt, amikor elmentünk ezzel a Horváth Pali bácsival, azt hiszem, háromszor vagy négyszer a Fekete-tengeren voltunk. Mindig Mamaiára mentünk. Szállodában laktunk. Nem Sanepides szálloda, hanem volt egy olyan, hogy ONT, „Organizaţia Naţională de Turism”. Oda bementél, és azt mondtad, hogy én el akarok júliusban menni Mamaiára, kérek két jegyet, és akkor ők adtak egy hoteljegyet. De mehettél úgy is, hogy elmentél sátorral, és béreltél egy sátorhelyet, de mi mindig szállodába mentünk. A barátainknak egy-két százaléka volt zsidó. Pali bácsi volt, akkor volt egy Kertész Enci nevű röntgenorvos. Kimondottan zsidó barát nem volt, mert nem volt zsidóság itt. Mi a barátokat soha nem a vallás szerint választottuk, azt [néztük], hogy ember legyen, korrekt legyen.

Az öcsém egy nagyon rossz gyerek volt, és az összes csínytevése miatt rajtam csattant az ostor, mert mindig én kaptam a verést a szülőktől. Elég nagy korkülönbség van kettőnk között, ahhoz hogy közel állónak mondtuk volna magunkat fiatalkorunkban. Én már nagyfiú voltam, amikor ő még nem… úgy értem, hogy hat év a korkülönbség. Én úgy tudom, hogy itt kezdte a zsidó iskolában, utána elment aztán a Dózsa György utcába, azt hiszem, egyes vagy kettes iskola az, ahol végezte az elemit. És akkor mellette volt a MIU iskola, most állami iskola talán, ott végezte el a fémiparit, és akkor mint fémipari technikus dolgozott az utóbbi években a Mobexben. Ez a bútorgyár volt. Azelőtt valamelyik kommunista mártírról nevezték el, Simó Gézáról, Augusztus 23 volt más néven [később], most Mobex. Ott dolgozott, onnan ment nyugdíjba. De ő a karrierjét nagyjából azzal csinálta, hogy futballozott. Elég jó focista volt, és focizott, és akkor valahol inkadrálták [A gyár alakított egy futballcsapatot (így tett minden gyár), és egymás között bajnokságokat szerveztek. Ezek a csapatok állami támogatást élveztek. – A szerk.]. Amikor már kezdett úgy lassan kiöregedni a jobb csapatokból, akkor a Mobex csapatában, a Lemnarul csapatban futballozott, és aztán ott volt adminisztrátor főnök, főgépész, aztán egy csomó titulusa volt.

Születésnap, gyermekek születésnapja, keresztelő – mert a gyerekek meg vannak keresztelve –, olyankor jöttünk össze. Nemigen jártunk mi össze, nekik megvolt a külön baráti körük, nekem megvolt a külön baráti köröm. Ő nekifogott futballozni, hokizni, én meg inkább az úribb sportokat űztem: úsztam, pólóztam, teniszeztem, síztem. Ő például abszolút nem sízik. Mondjuk, korcsolyázni korcsolyázott, mert az a hokihoz tartozott. De én a sízést nem cserélném fel egy korcsolyával, például. Sokkal több lehetőséged van mozogni egy korcsolyával, de akkor is, inkább elmegyek a világ végére is, inkább sízek.

A testvérem felesége szintén református, szakmailag varrónő. Teréznek hívják. És két lányuk van, a nagyobbik Melinda, annak van két fia, Szolnok mellett laknak, egy Tószeg nevű községben. A kicsi Teréz szintén, mint az anyja, neki van egy fia és egy lánya, most már ők is ott vannak együtt Magyarországon a nagyobbik testvérével. A nagyobbiknak magyarországi a férje, a kisebbik innen ment ki férjestől, gyerekestől. A nagyobbik már rég magyar állampolgár a gyerekekkel együtt, mert úgy ment, hogy magyar férjhez. A kisebbiknek most már van egy külön házuk Tószegen. Mind a ketten ott dolgoznak egy bicikligyárban, megvan a letelepedés, most van folyamatban az állampolgárság. Ők már nem tartják a zsidóságot, meg vannak keresztelve, a gyerekeik is. A testvéremnek is csak polgári esküvője volt.

A testvérem jelenleg nyugdíjas. Előttem ment el betegnyugdíjba, valamikor az 1990-es évek elején, mert két vagy három infarktusa volt és magas vérnyomása, és tudta, hogy elég beteges. A felesége is elég beteges. Gyakran jár a lányukat meglátogatni Magyarországra. Úgy szokott menni, hogy vannak ezek az ingyen jegyek, és azokat felhasználja, tízszer megy, és meglátogatja a gyerekeket, és olyankor ül egy hónapot, két hetet, három hetet, attól függ.

A sízésnek az a története, hogy én alakítottam annak idején az Egészségügyiben a síszakosztályt. [Maros]Vásárhelyen tanultam meg sízni, harmincéves koromban. Az úgy volt, hogy a feleségem nagy turista volt, országos versenyző volt, országos első is volt tájékozódásban. Ott kezdett futni, sízni, minden franckarikát csinálni. Azt mondta, hogy „Nyáron úszol, amennyit úszol, de télen, ha akarsz velem jönni, akkor sízel”. Vettünk egy sílécet, és síztem. Sízni megtanulni, nem olyan nagy ördöngös dolog.

Összetoboroztam a legjobb sízőket, és csináltunk egy erős sícsapatot, és azzal jártuk a megyéket. [Maros]Vásárhelyen volt legalább tíz-tizenkét síszakosztály. Amikor a versenyeket tartottuk, legtöbbet a Gyilkos-tó [környékére], Madarasi Hargitára, Bîleára, Hargita Fürdőre, Szalárdra és Marosfőre mentünk. Volt egy második csapat, amelyik még számított, az volt a Metalotechnica. A Comerţul, a I. P. J., a Néptanács vagy a Cukorgyár [is] szervezte a versenyeket. A vállalatok csapatokat alapítottak, és akkor azok versenyeztek egymás között. És annak voltak osztályai, tehát volt birkózó, kosárlabda, foci, sí, és akkor mindenik szakosztály rendezett egy-egy versenyt. Mindig megvolt, hogy melyik vállalat szervezi és hol. Volt egy síkalendárium a városi szakszervezetnél. Minden egyes ilyen szakosztálynak volt egy naptára, a Calendar Competiţional [Versenynaptár], tehát az, hogy milyen napokon ki szervezi és hol szervez síversenyt. És akkor beneveztünk, és mindegyik vállalat alakított egy-egy versenyszabályt, ahhoz mérten, hogy milyen versenyzői vannak. Tehát amikor nekem volt négy jó férfiversenyzőm, két női versenyzőm, akkor azt mondtam, hogy a csapat áll négy fiúból és két lányból. És akkor volt olyan vállalat, amelyik azt mondta, hogy nyolc fiú, és akkor nekem össze kellett szedni nyolc egészségügyi dolgozót, mert csak úgy, nem volt szabad más vállalattól sízzen abban a csapatban csak az, aki annál a vállalatnál dolgozott. Mindegyik vállalat így csinálta. Nekem azért volt könnyű, mert azt mondtuk, hogy ez Megyei Egészségügyi Osztály. Tehát mindegy, hogy a Sanepidnél dolgozott, kórháznál dolgozott, körzetnél dolgozott, én össze tudtam szedni mindig egy csomó jó sízőt. Míg a Prodcomplex teszem azt, ugye, ott volt kétezer munkás, a kétezer munkás közül került ki az a mit tudom én, hány ember.

Egy verseny általában négy-öt napot tartott, aztán volt olyan, amikor megtoldtuk egy kicsit. Volt olyan, hogy „scoatere din producţie” [felmentés a termelésből (román)], tehát ha performáns [= élsportoló] sportoló voltál, de akkor is, ha nem performáns sportoló voltál, akkor neked jogodban volt egy évben mit tudom én, hány napot kivenni, amit fizetett a vállalat sporttevékenységre. A sízés körülbelül felvett egy évben szinte egy hónapot, úgy csip-csupba, és azt fizette a vállalat, szóval annyi volt, mintha ott lettél volna dolgozni, tehát nem vesztettél abszolút semmit. Van olyan vállalat, van olyan sportoló, például most ezek a tekézők, teszem azt az Electromarosban, azok nem láttak egy csavart sem soha, csak kugliznak. És kapják a fizetést, inkadrálják őket. Ahhoz, hogy valaki performáns sportolónak számítson, eredményt kell elérjen. Romániában performáns síző nincs. Performáns sízők azok, akiket látunk a tévében, hogy százhúsz kilométeres sebességgel ereszkednek kilométereken keresztül, ilyen egy sincs Romániában. Ezek ilyen játékok inkább.

A szállásolás mindig kabanában volt, ezt mindig az intézte, aki szervezte. Az étkezést is ott oldottuk meg. Volt olyan, hogy felmentünk a Madarasi Hargitára, mit tudom én, száztíz versenyzővel összesen, tehát kell száztíz ágy. Ott általában az ágyon kívül volt koszt is, amit traktorral vittek fel. Télen, mikor nagy hó volt, nem tudtak egy hétig például élelmiszert adni nekünk, egyszerűen nem tudták felvinni nekünk. De például mikor lementünk a Gyilkos-tóra, ott volt egy fürdővállalat, és akkor azt mondtuk, hogy ebben a villában nekünk kell száz hely. És akkor az Egészségügy kapott tíz helyet, a Prodcomplex tiz helyet, a másik mit tudom én, hány helyet, és ott viszont volt vendéglő. És akkor a vendéglővel megkötöttük a szerződést, és fizette a vállalat. Mindenkinek a saját vállalata fizette. Az, aki szervezte a versenyt, az állta a díjakat. Ezek ilyen cserepek meg vázák meg úgymond, kupák, plakettek voltak.

Az abszolút tőlem, a csapatkapitánytól függött, hogy ki megy, és ki nem megy. És a csapatkapitány nem azt jelentette, hogy a legjobb síző, hanem hogy ő vezette az egész csapatot. Ő volt a szervező. Tehát az, aki a csapatban volt, annak a csapatkapitány megmondta, hogy te a tizenötös szobában laksz X-szel, reggel, délben, este itt vannak az ebédjegyeid meg a vacsorajegyeid, és ekkor meg ekkor állsz a starthoz. Tehát ezt meg kellett mondani, mert a sízésnél több formája van a versenynek. Tehát először van a lesiklóverseny, akkor van a szlalom, amikor ilyen pálcák között fut, van az óriás lesiklás, amikor csak irányjelzők vannak. Tehát általában három szám van, amit versenyzel, és annak a háromnak az eredménye adja az egyéni teljesítményt. És az egyéni teljesítmény után számolod ki aztán a csapatversenyt. Volt, amikor elkísért a feleségem, nem mindig. Amikor sok munkája volt, akkor nem jött, de nagyon szeretett bíráskodni például. Általában mindig ő volt az időmérő bíró.

Ezeken a versenyeken én vezettem az egészségügyi sícsapatot. Általában az orvosok megengedhették maguknak, hogy többet sízzenek, jobb felszerelésük legyen, mindig a miénk volt a legjobb csapat. Úgyhogy több mint tíz éven keresztül minden versenyt megnyertünk, úgy 1970-től 1990-ig. Aztán az 1990-es években, mikor megnyíltak a határok, körülbelül kilencven százaléka a csapatnak elszállingózott, végleg. Egy része Németországba, nagyobbik része Magyarországra. Itthon alig maradtunk egypáran, úgyhogy maga a csapat fel is bomlott, pláne nyugdíj után aztán totálisan abbahagytuk a szervezett sízést. Most is találkozunk a régi [maros]vásárhelyi sízőkkel a Somostetőn, a Cinegén, mert messzebb az utóbbi időben nem voltunk sízni. Úgy határoztunk most a párommal, hogy lehetőleg a következő kiruccanás egy ilyen téli sízés lesz.

A változás után [lásd: 1989-es romániai forradalom], őszintén mondom, volt egy olyan érzésem, hogy ki kellene menni Magyarországra, végleg. Apám végig magyar állampolgár lévén, mikor kinn voltam a feleségemmel – azt hiszem, 1991-ben vagy 1992-ben –, elmentem a rendőrkapitányságra, és ott egy hölgyhöz irányítottak, és feltettem neki a kérdést, hogy milyen reményeim vannak, ha én meg akarok telepedni Magyarországon, tekintettel arra, hogy én meg szeretném szerezni a magyar állampolgárságot, mert apám magyar állampolgárként halt meg. Azt mondja: „Hogy-hogy ő magyar állampolgár?”. Mondom, úgy, hogy ő Szekszárdon született, végig magyar állampolgár volt, meghalt. „Ön hol született?” Mondom: „Én Kolozsváron”. „Kolozsváron? És nem volt magyar állampolgár?”. „Nem voltam.” „Az apja magyar állampolgár volt?” „Magyar állampolgár volt.” Na, azt mondja: „Magának nem kell állampolgárságot kérni, hanem visszahonosítást kell kérni, és annak a határideje pillanatnyilag két hét, tehát maga két hét alatt megkapja a magyar állampolgárságot, megértette?” Én mondom: „Meg.” Na, akkor én megyek szépen haza, a Szondi utcában lakik a keresztfiam, ott van a feleségem, mondom neki: „Te, Éva, voltam a rendőrkapitányságon, két hét múlva megkapom az állampolgárságot, hazamegyünk, összeszedem az aktákat, visszajövök, és leadom.” „Szó sem lehet róla.” A feleségem nem akart kitelepedni Magyarországra. Akkor, akik kitelepedtek, kollégák, mindenki állást kapott a Köjál-nál, az megfelelője volt az itteni Sanepidnek. Ez rögtön 1990-ben. Ott pillanatnyilag is ez a közegészségtani szak, amit mi végeztünk, az ott hiánycikk.

A rendszerváltás után elég kevés ideig dolgoztam, tíz évet elméletileg, 2001-ig tanítottam. Két évre rá, miután meghalt a feleségem, tulajdonképpen akkor kezdődött az élettársi viszony Décse Marival. Marit ismertem körülbelül, amikor ő olyan hat-hét éves lehetett, szomszédok voltunk egy ideig, mikor a Mátyás téren laktunk. Ez is egy nagyon érdekes dolog. Az édesapja Marinak a Bolyaiban volt földrajztanár. Nagyon jól ismertük egymást, szomszédok voltunk, ő képviselő is volt. Mi fiatal házasok voltunk Évával, felmentünk a Somostetőre egy télen. És ott összetalálkozunk ezzel a Török Feri bácsival, a feleségével, Marival és a húgával. És Feri bácsi azt mondja, hogy na álljatok oda, fényképezzelek le titeket – ez lehetett körülbelül 1960-ban, 1961-ben –, és csinált rólunk egy fényképet. És most, hogy Marival összejöttünk, Feri bácsi keresgélt a fényképek között, és megtalálta ezt a fényképet, ahol rajta van Mari, a feleségem és én. Aztán Feri bácsi ideadta azt a képet. Hogy milyen véletlenek vannak… És annyi év után a fia beiratkozik a technikumba, ahol én vagyok az osztályfőnöke. Az egy nagy tróger srác. És akkor állandóan telefonálgattunk: „Te, Mari, a fiad megint nem jött iskolába. Mit csináljak vele? Meg kell büntessem, igazolatlan hiányzás, ez, az.” És akkor ő küldte a papírokat, és találkoztunk itt-ott és amott. Amikor a fia három vagy négy éves volt, akkor elvált Mari a férjétől, és akkor a fiút az anyja és a nagyapja együtt nevelték. Amikor eljött az iskolába, akkor állandóan tettük-vettük a dolgokat a fiával, addig, amíg Mari azt mondja: „Te, Oli, figyelj ide, nekem nincs senkim, neked nincs senkid. Nem próbáljuk meg, legyünk barátok?” És így kezdődött a buli. És azóta élettársi viszonyban élünk, 2000-től.

Mari elvégezte [Kolozsváron] az egyetemet, francia–magyar szakot. Különböző iskolákban tanított franciát, amíg kapott egy végleges állast a Színi Főiskolán. A Színi Főiskolán 2001-ben vagy 2000-ben megszűnt az állása. Irodalmi titkár volt, és franciából tanított egy csoportot. Tehát minden évfolyamból akadt olyan, aki franciát akart [tanulni] mint választott nyelvet. Ez megszűnt, és azóta minden évben kínlódunk, hogy hol kapjunk Marinak állást. A definitív vizsgája [= véglegesítő vizsga. Az a pedagógus, akinek nincs meg ez az ún. véglegesítő vizsgája, csak helyettesítő tanári állást kaphat, és minden évben vizsgáznia kell ugyanezért az állásért. Ha megvan a vizsga, akkor az illető iskolában csak egyszer kell vizsgát tennie az állásért folyamodónak, s megfelelő jegy elérése esetén véglegesítik az iskolában, a végleges státust pedig fenntartják pl. szülési szabadság esetén is. – A szerk.] a tavaly sikerült, az is egy óriási cirkusszal járt. Tény az, hogy minden évben el kell menni a Tanügyi Osztályhoz, és kérni egy transzfert [áthelyezést]. Már volt az Electromarosban, a Kémia Líceumban, a Bolyaiban, most a Sport Iskolában van, jövőre hogy mi lesz, nem lehet tudni.

Abszolút normálisan viszonyult ahhoz, hogy zsidó vagyok. Tehát ebből semmiféle probléma nincs, sőt egy érdekes kis sztorit [elmondhatok], hogy akkor még élt az édesanyja is, és vacsorára meghívtak, zsidó tojást készített a mama. És mondja a mama, hogy „Te, Mari, hogy nehogy megsértsük Olit, ha azt kérdi, hogy mi lesz vacsorára, akkor mondd azt, hogy keleti tojás van, nem zsidó tojás”. Hogy nehogy megsértsenek, hogy zsidó tojással várnak engem vacsorára… Azóta a zsidó tojást keleti tojásnak hívjuk. Velem volt Mari széderestén is. Tavaly együtt voltunk, az idén nem. Hanukakor is el szokott menni, ha megkérem, akkor mindig eljön. De van úgy, hogy én mondom neki, hogy na, ha akarsz jössz, ha akarsz, nem jössz.

Mindenki [mindketten] a saját kuckójában péntekig, és akkor péntek, szombat, vasárnap együtt vagyunk vagy itt, vagy nála, vagy Pókában [románul Păingeni, 22 km-re Marosvásárhelytől északra], és fifti-fifti minden. A pókai házikót 2001-ben vettük, az közös. Ez [a lakás] az enyém, a Săvineşt [lakónegyedi] Marié, az autó az enyém, amit most vettünk, az a Marié. És a pókai ház – két szoba, konyha – úgy van, hogy közösen vettük, ha én halok meg hamarább, Marinak élvezeti joga van, amíg él, és utána az örökösöké, az öcsémnek a gyerekeié lesz, úgy rendelkeztem. Pókában Mari kertészkedik, gyomlál, virágot ültet, locsol, főz, mosogat, takarít. Én meg csinálom a férfimunkát: füvet nyírok, kaszálok, sáncot takarítok. A garázs is meg van építve. Most el volt romolva a vízpumpa, meg kellett javítani. Bepiszkolódott a beszívófej – ez a kútnak az alján van, a cső alján –, azt ki kell cserélni, most, mikor megyünk, kicserélem. A múlt héten szombaton a nagy talajvíz miatt felgyűlt a víz, akkor egy méterrel felemeltük a vízpumpát, hogy ne álljon vízben. Akkor kell csináljak most, ha kimegyünk, egy tetőt lakattal a vízpumpás aknára, merthogy felemeltük a vízpumpát, lehet, hogy könnyebben el tudják lopni. Minden szerszámom ott van, mindent egyedül meg tudok csinálni. Druzsbám van [A Druzsba orosz gyártmányú láncfűrész, ez volt az egyetlen típus, amit a szocializmus alatt Romániában kapni lehetett. – A szerk.], fűrészem van, gyalum van, fúrógépem van, köszörűm van, fűnyíróm van, szóval teljes aparatura.

A politikai változások után annyiban változott az élet, hogy régebben minden két évben elmentünk valahová egy keleti országba, értem ezen Csehszlovákiát, Bulgáriát, Kelet-Németországot. Most meg azóta voltam Izraelben, Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban, Görögországban, tehát mondhatnám azt, hogy egy kicsit megnyílt a világ. Marival utaztunk. Izraelben egyedül voltam, Ausztriában még a feleségemmel, 1991-ben. Izraelben a barátomnál voltam, rokonom ott nincs. Tel-Avivban laktam, de teljes Izraelt végigkirándultuk. Majdnem két hónapig voltam ott. Nem laknék ott, nem az én világom már ebben a korban. Maga az élet miatt. Hogyha fiatalon, úgy elmentem volna, és pénzt szereztem volna, mert ez a barátom egy nagyon gazdag ember, tehát abszolút megengedhet magának akármit. Én nyilván abszolút semmi hiányban nem szenvedtem, amíg ott voltam, mert amit a szám kiszólt, abszolút mindent adott nekem. Elvitt a líbiai határhoz, a szíriai határhoz, El Haram [Resef], Beer Sevá, Haifa, szóval rengeteg helyre, hirtelen úgy nem is jutnak eszembe a nevek. Még itt, [Maros]Vásárhelyen került ez a barátság. Tizenhat vagy tizenhét évesen ment ki Izraelbe. Már olyan felnőtt gyermek volt, hogy megúszta Auschwitzot az apja mellett. Az édesapja is túlélte, ő is túlélte, és az egyik nővére túlélte, meghalt az anyja és két vagy három testvére Auschwitzban. Amikor visszajöttek, akkor ő a legelsők között volt, aki már elment Izraelbe, tehát abszolút fiatalon. Kibucba került, aztán a kibucból kijött, az apja innen vitt valami nagyobb dolgot, mert aztán gyárat vettek, azt továbbfejlesztették. Izraelben van úgy tíz-tizenöt – vagy valami ilyesmi – apartamentje. Jeruzsálemben mikor voltunk, saját apartamentjébe mentünk, üresen áll.

2000-től minden évben megyünk Marival valahová. Akkor Mari még a Bolyaiban tanított, a Bolyai iskola földrajztanára egy magyar turistairodán keresztül szervezett ilyen olcsó kirándulásokat. Az első ilyen olcsó kirándulás Párizsba volt, de Párizsba menet megálltunk Bécsben és Strassbourgban, Münchenben. Ezek csoportos kirándulások voltak. Ketten úgy indultunk el a nagyvilágba, hogy mondjuk, tavaly elmentünk tíz napra a román tengerpartra együtt. Az idén pedig elmentünk tíz napra Budapestre, és mindennap elmentünk a Széchenyibe fürödni. Mikor Pestre megyünk, akkor ott van a keresztfiam, aki a belvárosban lakik, millió körút mellett, az első utcán bemész a Szondi utcába. A Mari barátnője viszont Rákospalotán lakik magánházban, nagy udvar, garázs, fürdőmedence, minden. Egyszer, mikor még voltunk Marival, tavalyelőtt talán, akkor ott voltunk a keresztfiamnál, most azt mondta, hogy menjünk a barátnőjéhez. Ott voltunk a barátnőjénél tíz napig, most pedig a barátnője jön ide augusztusban. Jövőre viszont a Balatonra megyünk, mert ez a barátnője, aki Pesten él, vesz Siófokon egy apartamentet, és akkor felajánlotta, hogy jövőre mehetünk, mert az talán jövő évtől esedékes, és akkor az két szoba, összkomfortos apartament. És akkor menjünk együtt. Ők laknak az egyik szobában, és mi, Marival laknánk a másik szobában, úgyhogy nagyjából megvan a jövő évi tervünk is. Az idén pedig, most már ezentúl úgy néz ki, hogy vakációban kimegyünk Pókába, és ott fogunk élni körülbelül augusztus közepéig. Csak bevásárolni meg számlákat fizetni jövünk majd haza, nincs miért hazajönni.

Hallottam róla, hogy a hitközségnél szerveznek klubot, adott esetben filmet vetítenek ott. Egyrészt nem vonz, másrészt nincsenek nekem olyan zsidó barátaim, akikhez valamilyen kapcsolat fűzzön. Inkább azt mondanám, hogy tavalyelőtt úgy rám jött, hogy állj meg, utas, én elmegyek a temetőbe, és nem tudom elolvasni apáméknak [a sírkövön] a zsidó betűit. És akkor van egy Dărăban nevű pasas, aki tart héberórát, oda beiratkoztam, végigjártam egy évet ott, sőt talán többet is, és megtanultam héberül írni, olvasni. Mondjuk, ennyi közvetlen közöm van ehhez a klubhoz, mert az is a klub keretén belül működik. Nagyjából tudok olvasni, akkor vagyok bajban, amikor nincsenek kitéve a pontok [lásd: pontozott szöveg]. Hogy azt hogy lehet megtanulni…? Az az érzésem, hogy azt csak akkor tanulod meg, amikor megtanulod a nyelvet. Addig nem létezik. Mert, hogy te tudjad azt, hogy én nem Szanto vagyok, hanem Szántó, ahhoz kell az ékezet.

Gyerekkorom óta állatbarát vagyok. Az úgy van, hogy anyáméknál – még, mikor Tövisen laktunk –, ott is volt egy fehér lombos szőrű kiskutya, az volt a Bobby. Bobbyval hogy mi lett, arra már nem emlékszem, valószínű, odaadták valakinek. Akkor itt, [Maros]Vásárhelyen, már nagyobbacska voltam, akkor volt a Nori, az államosított házban. Az is olyanszerű volt, mint a fényképen, az is olyan fehér, lehet, hogy uszkár. Akkor, amikor az Adyban laktunk, akkor vettem a selyempincsit, a japán pincsit. Miután az elpusztult, akkor jött Jimmy, a kokker [spániel], és akkor Marinak volt egy kóbor kutyája, és mind öldökölt, hogy ha Jimmynek lesz kölyke, akkor adjuk oda neki. És akkor Jimmyt párosítottuk, és lett belőle a fekete Csatt. A kóbor kutya falun [Pókán] került hozzánk. Olyan kutya nincs, amelyiket meg ne simogatná Mari. És odacsapódott egyszer hozzánk egy nagy csobán [juhász] kutya, azt odaadtuk a munkásoknak, akik csinálták a fürdőszobát, aztán azt elvitték. És most van egy másik kóborka, a Zsiga. Hogy Zsiga hol van hét közben, azt nem tudjuk, de mikor megérkezik Mari Pókába, tíz-tizenöt percre Zsiga megjelenik. Addig a szomszédok sem látják, nem tudjuk, hol tartózkodik.

Abban az időben a kórház igazgatónője Becuş doktornő volt. Ennek a doktornőnek volt egy lány kokkerje, és az egyik szünetben azt mondja nekem, hogy „Te, kell szüljön a kutyám, adok neked egy kutyát”. Mondom, elpusztult a pincsim, nekem többet nem kell kutya. A pincsi öregségben pusztult el, tíz éves volt. Na, telt-múlt az idő, eljött a vakáció, mi elmentünk Magyarországra a feleségemmel, és mikor jöttünk haza, találtunk az asztalon egy cédulát, hogy „A kutyád az öcsédnél van”. Írta a sógorom, mert a sógorom vigyázott a lakásra. A feleségem kiborult, hogy milyen kutya, megmondtam, hogy nekünk többet kutya nem kell, és így nem kell, és úgy nem kell. Én mondtam, hogy „Te, esküszöm, hogy nem tudom, milyen kutyáról van szó”. Nekem eszembe sem jutott Becuşné és a szünetben ott az a beszélgetés. Felhívom az öcsémet telefonon, hogy ez milyen kutya? És azt mondja, hogy felhívott Becuş doktornő, hogy vigyek egy lejt, és kapok egy kutyát, és hogy velem meg van beszélve. Azt mondja, „Vittem egy lejt, és hoztam a kutyát. Gyere utána, mert itt a kutya”. Mondom az asszonynak, hogy „Nézd meg, mi van, esküszöm, hogy azt mondtam Becuşnénak, hogy nem kell a kutya, na most mit csináljak a kutyával?”. „Rendezd el, nekem nem kell a kutya”. Na, én elhoztam ide, de kettőt fordult, kettőt pisilt, hármat fordult, hármat pisilt. Akkor megbeszéltem öcsémnek a lányával, azok friss házasok voltak, és a Kenyér utcában laktak, udvaron: „Kell a kutya?” „Kell.” Na jó, elvittem, odaadtam az unokahúgomnak a kutyát, azok dolgoztak, jött az ősz, esett az eső, sár volt. Volt kapukulcsom oda, én a Sanepidtől mindig mentem, és néztem a kutyát. Sáros volt, piszkos volt, latyakos volt. Megfogtam a kutyát, bedugtam az autóba, hagytam egy cédulát az unokahúgomnak, hogy „A kutyával nem így kell bánni”. Feljöttem ide, és hozom a kutyát, elengedtem, de akkor már volt két hónapos körülbelül. „Mit csináltál? Miért hoztad el kutyát?” „Nézz rá, te nem látod, hogy néz ki?” „Nem bánom, üljön itt a kutya, de engem hagyjál ki a játékból, ez a te kutyád, én nem törődök vele, te eteted, te viszed sétálni.” Ez ment így egy darabig, aztán megszerette a kutyát, és maradt a kutya.

Most úgy van, hogy be kell szerezzem a kutyakaját, azt meg kell főzzem. Napközben nemigen eszik, úgy teszek ki bogyót – most látom, megette a piros tányérkából a bogyót. Most kell adjak neki vacsorát, akkor le kell vigyem pisilni, kakálni, naponta háromszor, négyszer, ötször, van, amikor hatszor is leviszem. Ha jó idő van, akkor sétálunk nagyokat itt a negyedben, de már öreg, már nem hall. Így van a kutyával.

Életrajz

A Czitrom család Spanyolországból származik, amikor 1492-ben volt a kiűzetés, és akkor rengeteg zsidó jött Európába, és ezek között vannak a Czitromok [lásd: a zsidók kiűzése Spanyolországból]. A Czitromok közül sokan mentek Franciaországba és más országokba is. A mi családunk Németországból származott ide. Már az 1800-as években itt éltek. Magyar volt az anyanyelvük, de nem tudom, hogy nem beszéltek-e németül. Valószínűleg beszéltek. És Erdélyben van nagyon sok Czitrom. Tudom, hogy Debrecenben is volt Czitrom nevű rabbi. De csak nagyon távoli rokon lehet – ha rokon –, mert mind a hat gyereknek tudom a leszármazottjait. 

Czitrom Benjámin az apai dédapám. Dédapám 1832-ben született Tiszalökön [Szabolcs vm.]. Vallásos volt, kalapos [lásd: haszid öltözék], szakállas, pajeszos. A foglalkozása gazdatisztféle volt. Berettyóújfalun lakott [Bihar vm.-i nagyközség. – A szerk.]. A felesége Asztalos Lídia volt. Nekik hat gyerekük nőtt föl. Ezek Regina, Béla, Sarolta, Jenő, Rézi vagy Róza és Miska.

Miska – mármint hogy Mihály – volt az én nagyapám. Berettyóújfalun született 1870-ben. Korán árván maradtak. Mihály olyan tizenéves volt ekkor. Kezdetben hordár volt, azt hiszem. De nem Berettyóújfalun, onnan elkerültek, de nem tudom, mikor. Később tisztviselő lett, saját erejéből föltornázta magát, a fővárosban dolgozott mint hivatalnok. Soroksáron laktak [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-i nagyközség. – A szerk.], amikor ott a nagyanyámmal, Fekete Adéllal megismerkedett. A nagyanyám 1875-ben született Nagyvázsonyban [Kisközség Veszprém vm.-ben. – A szerk.]. Ők már Pesten házasodtak össze. Három fiuk születik: a Tibor, László, az apám és Ede. Apám volt a középső fiú, tehát a leghátrányosabb, mert a Tibor volt a nagy gyerek, Ede meg a kényeztetett icike-picike. Tibor banktisztviselő volt, az Ede is. De mind a kettő magyarosított még a háború előtt. A Tibor Réthire, az Edére nem emlékszem.  Edének egy lánya van, Ági, ők Amerikában élnek, és ott van két fiúgyerek.

Én hat éves voltam, mikor a nagyanyám meghalt, a nagyapám még korábban. Emlékszem, hogy voltam a Fekete családnál, a nagymama testvérénél. A nagyünnepeket megtartották biztos, mert emlékszem, hogy mesélte az édesanyám, hogy gyalog mentek el Jom Kipurkor hozzájuk, és ott maradtak vacsorára. Olyan, hogy szombaton varrni vagy mosni vagy vasalni, nálunk nem lehetett [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Olyan közepesen vallásosak lehettek. A Czitrom család is. Annyira voltak a nagyszüleim vallásosak, hogy tudom, hogy az apámnak volt egy menyasszonya még az anyám előtt, és az szintén szocialista volt, és nem akart templomban esküdni, és a szülei nem egyeztek bele az apám házasságába, hogy templomi esküvő nélkül nem nősülhet.
Apám 1901. augusztusában született. Valószínűleg valamilyen szakiskolát [lásd: ipariskolák] végzett, a gépészeti vagy géplakatos szakmát tanulta ki. Ő talán nem is akart továbbtanulni, nagyon sokat képezte magát, rengeteg gépészeti könyvet meg egyebeket láttam még háború után. Különböző munkákat vállalt el, gépésztől kezdve lakatosságig mindent. Azt tudom, hogy akkor, amikor a háború volt, a petróleumgyárban dolgozott. Az apám nagyon jóban volt a nagybátyjával, Bélával, a nagypapa testvérével, aki szocialista és munkásérzelmű volt. Béla volt a bőrös szakszervezet vezetője. Valószínűleg valamilyen bőrmunkás volt. Zuglóban lakott a családjával.

Az anyám egy szem gyerek volt. Fischer Ilonának hívják. Schwartz Irma volt az anyja és Fischer Mihály az apja, gyomai volt mind a kettő [Gyoma: nagyközség Békés vm.-ben, 1910 körül 12 000 főnyi lakossal. – A szerk.]. Gyomán született 1905-ben, de csak azért Gyomán – ők már Újpesten laktak akkor –, mert az anyja hazament szülni [Újpest megyei város (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) ekkor még nem tartozott Budapesthez. Jelentős gyárváros gép-, villamossági, bőr-, szesz-, hajó-, gyapotfonó, fonó- és szövő-, szőrmefeldolgozó, cipő-, fémfeldolgozó- stb. iparral. Lakosainak száma 1900-ban 41900, 1910-ben már 55200 fő volt. – A szerk.].

A nagyapám meghalt még az anyám eljegyzésekor 1931-ben.

Az anyai nagyanyám jiddisül beszélt, bár valószínűleg magyar volt az anyanyelve, mert nagyon szépen beszélt magyarul. De anyánk már nem beszélt jiddisül. Megértette, tehát ha azt akarta a nagyanyám, hogy a gyerekek ne értsék, hogy miről van szó, akkor anyámhoz jiddisül beszélt. A nagyanyám nem volt kóser, azt hiszem, és parókája sem volt. Emlékszem, mesélte, hogy az anyjának, a dédnagymamámnak kifőzése volt, járt kubikusokkal építkezéseken, és ott főzött.

A nagyanyámnak volt húga és egy fivére. Róluk azt tudjuk, hogy a húga, a Bella néni Grosz Ferenc felesége lett Békéscsabán, és volt hat gyerek, mint az orgonasípok, ahogy fényképen láttam. A legnagyobb lány, a Boriska elment Franciaországba még háború előtt, és ő maradt egyedül életben ebben a családban, Grosz Ferencet kivéve, mert ő túlélte a háborút. A hat gyerekkel a nagyanyám húga, Bella néni odalett Auschwitzban.

Anyukám a háború előtt háztartásbeli volt. Otthon volt a négy gyerekkel. Azt a falusi szellemet hozta magával a nagyanyjától vagy a dédanyjától, hogy nem jó az, hogyha a gyerek többet tud, mint az anyja. Így ő hat elemit végzett. Különben nagyon okos volt, mert emlékszem rá, amikor fizikát tanultam nyolcadikban, segíteni tudott.

Szoba-konyhás lakás volt, ahol a háború előtt laktunk. Egy szobában apám, anyám és a gyerekek, a konyhában meg a nagyanyám. És a havi lakbér egyheti fizetése volt az apámnak. Tehát ugyancsak szegények voltunk már a háború előtt is.

A Dózsa György úti templomba néha-néha elmentünk. De többet voltunk a közelben levő népmoziban. Nem voltunk vallásosak. Anyám nagyon rendesen böjtölt. Apám közben vizet ivott esetleg titokban. Anyám azért kóser volt, tudta, hogy mit kell, hogy kell. Azt is tudta, hogy a májat a platnin kell kikóserezni. Nem úgy volt, mint még néhány zsidónál is látom, hogy összekeverik a lavórt a mosogatótállal. Nálunk talán nem volt külön a tejesedény, de ami nem volt zsíros, azt soha nem mosogattuk együtt a zsíros edénnyel. Én a mai napig sem mosogatom együtt. Disznóhús nem volt, disznózsír nem volt, baromfi volt leginkább. De semmi szigorú kóserság nem volt, csak úgy a tisztaságban a kóser gyökerek megvannak. Emlékszem, voltak  speciális sütemények Jom Kipurkor, Purimkor, Ros Hásánákor.

Mivel állami iskolába jártam, külön volt a hittan, és át kellett járnom egy másik iskolába, és akikkel jártam ott hittanra, tudom, hogy anyámék jó barátságban voltak azoknak az anyjával, de különösebb baráti kör nem volt. Egy barátnője volt anyámnak. Ő zsidó volt. A szüleim esténként a petróleumlámpa mellett malmoztak vagy más társasjátékot játszottak.

Volt egy rokonom, Kisterenyén lakott a férjével. Anyai nagyanyámnak volt unokatestvére, én ott kétszer-háromszor voltam nyaralni. Bérelt házban laktak, a Piri néni varrónő volt, a Guszti bácsi valószínűleg gyárban dolgozott. Nem lehettek nagyon vallásosak, mert mikor hazafelé jöttünk a vasúthoz, emlékszem, hogy bementünk egy  boltba, és ott adtak nekem olyan kenyeret, amibe disznótoros dolgot vághattak, mert azt mondja, hogy ugye ez finom, ilyen jót még nem ettél. Tehát ők sem voltak vallásosak. A Guszti bácsi túlélte a háborút, de a Piri néni nem. Piri néninek volt még két lánytetvére, Rozi és Erzsi. Erzsi, Elizabeth néven Amerikában él.

Én 1935-ben, a bátyám Rudolf 1933-ban, Klári 1937-ben, a kisebbik húgom, Gabriella 1943-ban született.

A háborúban anyukám, a négy gyerek és az anyai  nagyanyám együtt voltunk a Síp utca 18-ban, a gettóban. Először csillagos házban voltunk. Anyám abba a korosztályba esett, amelyikből a téglagyárba behívták az asszonyokat, és akkor többen mentek a házból. Hívta az egyik asszony, jöjjön. Anyám elintézte előbb a családot, mire odament, addigra már olyan sokan voltak a téglagyárban, hogy akinek három éven aluli gyereke volt – a legkisebb húgom 1943-ban született –, azt hazaengedték. A téglagyárból visszajött a csillagos házba. A gettóban nagyon sokan voltunk egy lakásban, de mivel mi voltunk hatan, volt egy szobánk, amiben volt egy kétszemélyes fiókos ágy, és azon aludtunk mind a hatan. Krumplihéjlevest és hasonlót ettünk, úgyhogy nem haltunk éhen. El lehetett menni egy konyhára, ahol adtak valami főtt ételt időnként ott a Síp utcában, meg a csillagos házból amit vittünk magunkkal a hátunkon, az volt. Én emlékszem, hogy találtam a spájzban egy pohár almamagot, és az nagyon finom volt, azt időnként ettük, beosztottuk.

Apámat elvitték munkaszolgálatra, és otthon volt látogatóban az egyik héten, és úgy volt, hogy jön a következő héten. És vártuk, s akkor késő délután vagy este jelent meg a keretlegény, hogy apám nem ment vissza a Keleti pályaudvarhoz. Haza se jött, eltűnt, de pont a Keleti körül is volt lövöldözés, tehát semmit nem tudunk róla pontosan, hogy mi történt vele.

A háború után Joint-otthonban voltunk egy ideig. Pesten voltunk először, az olyan volt, mint egy árvaház, bentlakásos, és onnan jártunk iskolába. Nyáron hazamentünk. Én két évig voltam, a negyedik-ötödik osztályt onnan jártam. A húgom lekerült Szegedre egy évvel hamarabb.

A háború után először boltot csináltunk. A Rákosi rendszerben az adó több volt, mint anyám jövedelme, tehát abbahagyta ezt a próbálkozást. Meg tán azért is, hogy ne legyen a gyerekeknél az iskolában beírva, hogy osztályidegen. Kézbesített a Délpesti Üzemi Vendéglátónál.

A bátyám alijázott. Azt mondta anyám, hogy lányokat nem engedünk, de egy fiút elengedünk szülő nélkül. 1947 végén ő már azokkal ment, akik már nem tudtak bemenni, tehát Cipruson volt egy ideig meg Olaszországban. A kibucba úgy osztották be, hogy asztalosmesterséget tanuljon, de hát világéletében villanyszerelő szeretett volna lenni. Úgyhogy később kitanulta az autóvillamosságot, a villanyszerelést. Izraelben két gyermeke született. A felesége belga származású zsidó lány volt. A bátyám később elvált tőle. Éva, a jelenlegi felesége magyar származású. A bátyámnak a magyar kultúra fontos, olyan asszonnyal, akinek nem magyar a kultúrája, nehezen tudna együtt élni.

Klári marós szakmunkás. Abban az időben úgy nevelték az iskolában a gyerekeket, hogy szakmát kellett tanulni. Férjhez ment 1951-ben Szabó András nevű keresztény fiúhoz. Nehéz volt zsidó fiút találni, mert a fiúk hamarabb elmentek Izraelbe, mint a lányok. És a fiúk nem ragaszkodtak annyira a zsidó lányhoz. Ahol ő dolgozott, ott nem is nagyon volt zsidó, csak zsidózás. A férje önálló szerszámkészítő kisiparos lett. Exportra készített szerszámokat, és a saját házukban a saját műhelyében maszekolt. És Klári is dolgozott a műhelyben. Két lányuk van, ők zsidóknak valják magukat.

Gabriella a vendéglátóiparban dolgozott. A Csemegénél volt tanuló, aztán eladó. Elvégezte estin a kereskedelmi szakközépiskolát, és munka mellett tanulta meg a mérlegképes könyvelést. Most főkönyvelő-helyettes. Volt neki zsidó udvarlója kettő is, de végül, hogy ne maradjon öreglány, [a nem zsidó] Legendi Lászlóhoz ment feleségül – nem fiatalon. Nincsen közös gyerekük.

A nyolc általános után a technikumból a nagy szegénység miatt kimaradtam, dolgoztam egy évig, és onnan szakérettségire mentem. Az anyám fizetéséből a Rákosi rendszerben lényegében éheztünk. A szakérettségire azért tudtam elmenni, mert kevésbé szűkölködtem, mint amikor dolgoztam a papírneműgyárban és havi 400-at kerestem. Mivel ott kollégiumban voltam, reggeli, ebéd, vacsora is volt, és 70 forint volt, ha jól emlékszem, az ösztöndíj.

Utána pedagógiai főiskolára mentem matematika–fizika szakra. Tanítottam egy XIII. kerületi általános iskolában, és közben elvégeztem az egyetemen a matematika tanári szakot. Az igazgatónő nagyon rendes zsidó, de párttag volt, és nyaggatott, hogy lépjek be a pártba. És így egész korán párttag lettem, és úttörőcsapat-vezető voltam. Tízévi szorgalmas tanítás után elmentem a számítástechnikába dolgozni az INFELOR nevű vállalathoz (ami később a SZÁMALK lett), ott programozó matematikusként kezdtem, majd programszervező, később programtervező, és rendszerszervező lettem. Később pedig az MSZMP Központi Bizottságán kértek embert egy számítóközponthoz. A SZÁMALK javasolt engem programozónak. Majd a könyvtárnak voltam a számítógépes rendszerszervezője. Az iskolában a kollégák között nem volt zsidó, és valószínűleg én nem is tudtam volna például szeretni egy nem zsidót. Szóval valószínűleg azért  nem szerettem bele egyik fiúba sem.

Nagyon későn mentem férjhez, anyámmal éltem egy háztartásban és időskorára őt ápoltam. Ferivel [Deutsch Ferenc, szül. 1917. A Centropa vele is készített interjút. – A szerk.] akkor ismerkedtem meg, amikor ő itthon volt látogatóban Amerikából. A harmadik felesége halála után nem sokkal. Amerikában is van egy lakásunk. A telet Floridában töltjük. Kint is sok barátunk.

Életrajz

Krämer Mária egyedül él egy csendes, jó környéken lévő pesti lakásban. Férje meghalt, férje családjával, gyerekeivel, unokáival tartja a kapcsolatot. Az egyik unoka révén kerültünk kapcsolatba vele, aki egy zsidó ifjúsági szervezetben tevékenykedik. Krämer Mária még mindig dolgozik heti három napon a Magyar Televízióban, igen aktív életet él. A lakásában rengeteg könyv, festmény (a legtöbbet valamilyen rokon, barát festette) található. Az interjú alatt nagyon segítőkész volt, rengeteg fényképet mutatott, és sok családi anekdotát mesélt el. A családjáról, életéről megjelent könyv – Krämer Mária--Krämer Zsuzsa: Az álmok élnek (CET Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 2001) – is sokat segített az interjú elkészítésében. Az interjú Krämer Zsuzsa több versét is tartalmazza.

Dr. Büchlerné Krämer Anna Mária vagyok. Ketten voltunk testvérek, Zsuzsa nővérem hat évvel volt idősebb, mint én, 1925-ben született. Én Budapesten születtem, 1931. április 10-én. Nem éltem máshol, csak Budapesten. A családom viszont több országból jött össze. A család vallásos volt, az Oroszországból érkezett dédapám főkántor volt a Rumbach utcai zsinagógában.

Anyai nagyanyám, Bachmann Róza Jakob Bachmann orosz kántornak volt a lánya. A nagyanyám tizenhárom éves volt, amikor Magyarországra került. A dédapám itt kapott szerződést. Utána még kapott volna ajánlatokat több országba, de úgy megszerette Pestet, hogy itt maradt [Bachmann Jakab (Kisinyov, 1946 – Budapest, 1905) a Magyar Zsidó Lexikon szerint „Oroszország és Románia legkeresettebb kántorai közé tartozott. Apósának utódja lett a konstantinápolyi főkántori állásban. Odesszából került a budapesti Rombach-utcai templomba. … A zsidó egyházi zene fejlesztése körül jelentékeny érdemeket szerzett.” – A szerk.]. A nagyanyám a dédapám első házasságából született Oroszországban. Érdekes, hogy az Oroszországban meghalt valódi dédanyám ki volt, arról fogalmam sincs. Mielőtt a dédapám Pestre jött, meghalt. Fogalmam sincs, hogy ki volt, hogy hívták, milyen volt. Mindenki csak dédapám második feleségéről, Büchler Rózáról beszélt.

Dédapám itt, Pesten ismerkedett meg a későbbi második feleségével, Büchler Rózával. Azon kívül, hogy főkántor volt, koncerteket adott. Volt egy állandó zongorakísérője. Az egyik ilyen koncert alkalmával, amikor elment a koncert színhelyére, közölték vele, hogy nagy baj van, mert az állandó zongorakísérő megbetegedett, és nem tudott eljönni, de a Zeneakadémiáról szereztek egy zongoristát, aki nagyon tehetséges, mindent tudni fog, nem is kell próbálni. Úgyis kezdődik rögtön a koncert. De a dédapám szörnyen meg volt ijedve, felment a színpadra, rögtön odanézett a zongorához, hogy ki az a zongorista, aki őt kísérni fogja. És egy kislány volt. Mire olyan ideges lett, hogy megbotlott a saját lábában, és teljes hosszában végigvágódott a színpadon. Ez a kislány volt Büchler Róza, aki három hónap múlva a felesége lett.

Mindenki nagyon szerette. Úgy hívták a családban, hogy Csecsemama. Csontvelőrákban halt meg 1929-ben, én nem is ismerhettem. Remekül zongorázott, finomakat főzött, mindenki odáig volt érte, és mindenki Csecsemamának hívta. Jellemző, hogy mindenki mennyire szerette, a szüleim elváltak, amikor én másfél éves voltam, apám senkit sem szeretett a családból, de amikor azt mondta, hogy Csecsemama, akkor könnyes lett a szeme. Annyira szerette ő is.

Csecsemama zeneakadémista volt, zongora szakon végzett, aztán nagyon gyorsan férjhez ment a dédapámhoz, és szült három gyereket: Sándort, Ödönt és Szilárdot. Egyik tehetségesebb volt, mint a másik. Sándor, Bihar Sándor néven operaénekes lett, az első világháborúban sajnos meghalt, a harcmezőn lelőtték [Bihar Sándor (1885 körül – 1915) – operaénekes. A budapesti Népopera megnyitásakor, 1911-ben tagjai sorába szerződtette. Basszusszerepeket énekelt. – A szerk.]. A másik fia, Szilárd hárfaművésznek készült, tanult a Zeneakadémián, de az első világháború alatt megfagyott a keze, úgyhogy nem tudott többet hárfázni. Tisztviselő lett a zsidó hitközségnél, de haláláig énekelt az Ádám Jenő kórusban itt, Magyarországon [Ádám Jenő (1896–1982) – zeneszerző, karmester, pedagógus, 1929–1959 között a zeneművészeti főiskola tanára, énekkarának vezetője. – A szerk.].

Olyan rendes volt Ádám Jenő, hogy amikor a sárga csillagot fel kellett tenni, akkor Szilárd nagybátyám azt mondta, ő a sor végére áll, ne lehessen látni az előadáson, hogy egy sárga csillagos zsidó is van a csapatban. Azt mondta Ádám Jenő, hogy nem, az első sorba álljon, ne maga szégyellje, azok szégyelljék, akik ezt magára kényszerítették. Szilárd nagybátyámat is elvitték a háborúba, és őróla tudtuk, hogy Theresienstadtba került, megőrült, a tábor felszabadulása előtt egy nappal nekiment a falnak, és szétloccsantotta az agyát.

„Ádám Jenő 1982-ig élt, de a háború után már nem találkozhatott a nagybátyámmal, hiszen ő meghalt. Sok évvel később, 1996-ban véletlenül meghallottam, hogy az Ádám Jenő Alapítvány emlékestet szervez születésének századik évfordulójára. Szívesen látnak olyan írásokat, amelyek vele kapcsolatosak. Leírtam Szilárd bácsi történetét. Meghívót kaptam az ünnepi megemlékezésre. A meghívón rövid idézet volt Ádám Jenőtől: »Minden embernek ott kell dolgoznia, ahol nincs helyettese. Én a zenei népművelést választottam. Muzsikálni, énekelni, tanítani az embereket, szeretni, érteni a szépet a zenében is. Ez volt a célom.«” [Idézet Az álmok élnek c. könyvből. – A szerk.].

A harmadik testvér Ödön, Edwin Bachmann néven Amerikában igen neves hegedűművész lett. Toscanini koncertmestere volt, az Einstein-kvartettben is játszott, óriási karriert futott be. Edwin a Barcsay Gimnáziumba járt [A mai Madách Imre Gimnázium elődjét, a Barcsay Gimnáziumot, a főváros első állami gimnáziumát 1881-ben alapították, 1887-ben lett főgimnázium. – A szerk.], és tizennyolc éves volt 1908-ban, amikor be kellett volna vonulnia katonának. Akkor úgy döntött, hogy nem vonul be katonának, hanem elmegy Amerikába. Az édesanyjának éltek kint rokonai. Gondolta, hogy azok majd fognak neki segíteni. De nem volt rá szüksége. Kiment, és pillanatok alatt felfedezték a képességeit.

Megismerkedett Arturo Toscaninivel [Arturo Toscanini (1867–1957) – olasz karmester, Torino és Genova után a milánói Scala, majd a New York-i Metropolitan Opera és a New York-i Filharmonikusok karmestere volt. – A szerk.]. Edwin Bachmann lett az NBC [National Broadcasting Company] zenekarának – amelynek Toscanini volt a vezető karmestere – a prímhegedűse. Mikor megindult a zenekar, a nagybátyám már akkor kint volt Amerikában. Toscanini felkérte őt, hogy ketten ítéljék meg, melyik jelentkező zenész az, aki majd a zenekarban szerepelhet. Nagyon jóban voltak, Toscanini nagyon szerette a nagybátyámat. Előfordult az is, hogy egyszer valami szigetet kapott az amerikai államtól Toscanini, és ott csinált nagy vendégséget. A nagybátyám segített főzni. Egyszer viccesen azt mondta neki Toscanini, hogy „Tudod, Edwin, ha téged kidobnak a zenekarból, én felveszlek szakácsnak”.

Nagybátyám az Einstein-kvartettben is játszott. Remek történetei voltak Einsteinről, nagyon jó barátok voltak. Például hetenként jöttek össze, ha jól emlékszem, Einstein lakásában. Mikor festették a lakást, és az egész család szállodába költözött, Einstein nem volt hajlandó beköltözni velük. Kiment a cselédszobába, és ott lakott. Eljött az a nap, mikor összejött a kvartett, mindenki hozta a kottaállványt és hangszert, és kiderült, hogy nem férnek el. Olyan kicsi a cselédszoba, hogy nem férnek el a kottaállványokkal. Azt mondta Einstein, pillanat, uraim, ez az én mesterségem. Leült, kiszámította, hogy melyik állványt hogy kell állítani milliméternyi pontossággal, és elfértek.

Edwin egyébként több mindennel is foglalkozott. Gyűjtött régi könyveket és nyomtatványokat, amiből egy szép, nagy gyűjteménye volt, amit el is ajándékozott a Dallasi Egyetemnek. Nem tudom, az még létezik-e, de míg ő élt, volt egy Bachmann-könyvtár, ahol ezeket tárolták [Az Edwin Bachmann Gyűjtemény (Edwin Bachmann Collection) több mint 600 18. és 19. századi nyomtatott, ill. kéziratos zenei anyagot, első vagy korai kiadású könyvet, levelet stb. tartalmaz (Händel, C. P. E. Bach, Albrechtsberger, Gluck, Mozart, Haydn, Beethoven, Schubert, Weber, Mendelssohn, Chopin, Schumann, Liszt, Wagner, Verdi, Franck, Brahms, Dvořak, Debussy stb.). A gyűjtemény nem Dallasban van, hanem az austini University of Texas egyik, zenei gyűjteményekre szakosodott könyvtárában. – A szerk.]. Bedolgozta magát a képszakmába. Képszakértő lett, ami azt jelentette, hogy előkelő galériáknak és gyűjtőknek dolgozott, és ha kerestek valaki számára híres festményt, akkor ő tudta, hogy azt hol lehet megtalálni. Megvette, elvitte, ez egy külön szakmává alakult nála.

Azonkívül Toscanini kedvéért megtanult olaszul tökéletesen, és rendszeresen tudósított egy olasz zenei lapot az amerikai zenei életről. Sokáig nem nősült meg, aztán hatvan-egynéhány éves korában elvett egy nőt, aki Németországból került Amerikába, és akit én nagyon nem szerettem. Összesen egyszer találkoztam a feleségével, Párizsban. Pestre nem jött, mert az neki nem volt elég előkelő. Bécsbe se ment, mert az sem volt elég előkelő, úgyhogy egyszer Párizsban találkoztam vele. Nem sikerült megszeretnem.

Aztán Edwint elütötte egy autó kilencvenhat éves korában. Még Pesten, a Zeneakadémián tanult, és megkapta a Hubay-díjat is. Abból lett ez a gyűrű, amit a dédanyámnak vett, és amit most én hordok. Egyébként ő élete végéig, évente egyszer-kétszer hazajött látogatóba. Nagyon jóban voltunk, miattam jött haza aztán már, más rokona nem élt. Mindig meglátogatta az anyja sírját.

Távoli rokonunk volt Frank Frigyes, a híres festőművész, Somogyi László karmester, Zilzer Gyula, szintén festőművész [Frank Frigyes (1890–1976) – festőművész, első budapesti gyűjteményes kiállítását 1913-ban rendezték meg a Nemzeti Szalonban. Számos önálló kiállítása volt Európa rangos galériáiban és Magyarországon egyaránt. Somogyi László (1907–1988) – karmester. Elsősorban Bartók és Kodály műveinek interpretátora volt. 1939–1943 között az OMIKE (Goldmark) zenekar alapítója és vezetője volt. 1945–56 között Magyarországon élt éls dolgozott mint tanár és karmester. 1956 után Nyugat-Európában, majd az Egyesült Államokban, majd az 1970-es években Genfben dolgozott. Zilzer Gyula (1898–1969) – grafikus. 1932-től élt az Egyesült Államokban. Litográfia-sorozatait, fametszeteit és illusztrációit tartja számon a művészettörténet. – A szerk.]. Ő először Párizsban élt, aztán Amerikában, ott csinált egy rajzsorozatot, amelyet az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság nem vett tőle jó néven, és akkor azt mondták neki, hogy tűnjön el egy kicsit Amerikából. Visszament Párizsba. Somogyi László karmester volt. A háború után három Kossuth-díjat kapott [A Magyar Életrajzi Lexikon szerint 1951-ben kapott Kossuth-díjat, és 1953-ban érdemes művész lett. – A szerk.]. Született egy fia Laub Jucival való házasságából, és kimentek Svájcba. Laub Juci neves fotós volt. Többet nem nagyon tudok róluk, csak annyit, hogy az ő gyerekük a Somogyi Andris, aki Amerikában él. Úgyhogy ők tartoznak a rokonságunkba Büchler Róza mostoha dédanyám ágáról.

Nagyanyám, Bachmann Róza 1870-ben született. Soha nem tanult meg magyarul rendesen. Mi együtt éltünk – anyám nem volt igazán alkalmas háztartás vezetésére –, úgyhogy együtt éltünk a szüleivel nagyon sokáig, és a nagyanyám vezette mindig a háztartást, természetesen megfelelő alkalmazottakkal. Nagyanyám spórolós volt, maga ment el mindennap vásárolni a piacra, pedig volt háztartási alkalmazott, sőt nagyon sokáig volt szobalány is meg varrónő is, tehát nem kellett volna neki mindenképp elmenni. De ő ment el, mert a legjobb áron akarta a legjobb élelmiszert megvásárolni. Nem emlékszem arra, hogy valami jó szabónál csináltatott volna ruhát, nagyon egyszerűen öltözködött. Folyóiratokat járatott, mert olvasni nagyon szeretett. Színházi folyóiratot, napi újságot. Rádiót hallgatott meg sok zenét. Akkor még a rádió elég különleges dolog volt. Nem volt három a lakásban, hanem egy volt az ő szobájában. Ha mi akartunk Zsuzsával, a nővéremmel rádiót hallgatni, akkor meg kellett kérni őt, hogy hadd hallgassunk mi is egy kis zenét.

Meglehetősen kislány voltam, mikor nagyanyám rákos lett, és meghalt 1943-ban. Arra emlékszem, hogy amikor meghalt – a Zsidókórházban volt –, anyám bent volt nála éppen. Akkor már kijárási tilalom volt, és úgy tudott hazajönni anyám, hogy egy mentőautóval hazahozták. Mert az közlekedett. [Kijárási tilalom ekkor még nem volt, ellenben a honvédelmi miniszter egy 1943. évi rendelete (169000/1943 H. M. eln. 35. sz. rendelet) alapján légvédelmi készültség, illetve légvédelmi és légoltalmi gyakorlatok idején a közterületeken néhány kivételtől (pl. orvosok, szülésznők) eltekintve minden szabad mozgást meg kellett szüntetni. – A szerk.]

A nagyapám, Neuser Lipót 1868-ban született körülbelül. Apatinból érkezett, Jugoszláviából. Kint maradt két testvére, két asszony, Záli néni és Máli néni. Őket elvitték koncentrációs táborba hetvenhárom éves korukban, és természetesen nem jöttek vissza. A nagyapám nagyszerű ember volt. Valamikor a Múzeum körút sarkán az Astoria Szállónál egy nagy ruházati áruház volt, a Neumann M. Áruház, annak volt az igazgatója. Ők csinálták a nagyon divatos, úgynevezett boy-ruhákat gyerekeknek. És azon túl rengetegfajta konfekcióruhát árultak, de finomakat. A cég tulajdonosai elmentek Magyarországról, és ő mint saját cégét vezette az áruházat. Aztán átutalta a pénzt a tulajdonosoknak. Több alkalmazott volt az üzletben, akik nagyon szerették a nagyapámat. Volt egy nagyon szép cigarettatárca, amibe bele volt vésve, hogy „Hőn szeretett igazgatónknak” és az összes név rajta. Nyilvánvalóan tényleg szerették. Egyébként borzasztó aranyos is volt mindenkivel. Nálunk a családban előírás volt, hogy udvariasnak, kedvesnek kell lenni, nagyképűsködés nincs. Azt, hogy mikor halt meg, pontosan tudom, mert a második elemista vizsgámon elájult 1939-ben, és három nap múlva halott volt. Azért ájult el és halt meg, mert aznap közölték vele, hogy miután az áruház zsidóké és ő is zsidó, az áruházat elveszik a tulajdonosoktól, ő pedig menjen, mert a titkára lesz a vezérigazgató. Ő soha életében nem dolgozott másutt, csak itt ebben az áruházban. Ez borzasztóan megviselte, és az én év végi vizsgámon elájult [Nyilván az ún. második zsidótörvényről van szó. Lásd: zsidótörvények Magyarországon].

Anyám Neuser Margit. Itt született Pesten, 1899-ben, jómódú úri családban. Vallásos gyerekkora volt, aztán a Zeneakadémiára járt, Dohnányi Ernő tanítványa lett [Dohnányi Ernő (1877–1960) – zongoraművész, karmester és zeneszerző, 1905-től a berlini Zeneművészeti Főiskola zongoratanára volt, 1916-tól a budapesti Zeneakadémia zongoratanára, 1919–20-ban igazgatója, 1920-tól a budapesti Filmharmóniai Társaság elnökkarnagya. 1928-tól 1943-ig a zeneszerzés és zongoraosztályok professzora volt a Zeneművészeti Főiskolán, 1934-től pedig az intézet fő-zeneigazgatója is. 1945-től Nyugaton, 1949-től az Egyesült Államokban élt. – A szerk.]. Zongoraművészi és tanári oklevelet szerzett. Még lány korában járt külföldre fellépni. Nem sokszor. Aztán férjhez ment, gyerekei születtek, és akkor abbahagyta. Amikor én gyerek voltam, akkor tanított, leginkább ingyen, szegény fiatalokat. Aztán elvált apámtól, utána újra férjhez ment. Hadel Jenő János volt a férje. Ki kellett keresztelkednie, mert katonai építésznek tanult. Ott nem lehetett zsidónak lenni. De hát ez csak egy muszáj dolog volt, mert ő alapjában zsidónak érezte magát. A világ legrendesebb embere volt. Úgy viselkedett, mintha ő lett volna az apám.

Két testvére volt nevelőapámnak, két lánytestvére, akikkel jóban volt. Az egyiket Schwarznénak, a másikat Weisznénak hívták. Az egyikkel jóban is voltam, nagyon szépen varrt, és nekem nagyon sok szép ruhát varrt. A Körúton lakott a férjével, aki órás volt. Olyan lakásuk volt az Erzsébet körút egyik házában, hogy a földszinten volt a lakás, egy nagy hallszerűségben volt a bejárat, és az volt az üzlet. Ott volt a pult. És beljebb volt a lakás. Nagyon szerettem őket, a Margit nénit és a férjét is. Közel is volt hozzánk a lakásuk, mivel a Kertész utcában laktunk a sarkon, ez meg nem messze volt az Erzsébet körúton. A nevelőapámat is megölték munkaszolgálatban, és őróluk sem tudtunk soha többet.

Anyukámnak volt egy nagyszerű testvére, Neuser Róbert, aki eredetileg hajómérnöknek készült. Azt mesélték, hogy minden évben volt egy nap, amikor az egyetemeken verték a zsidókat [Ilyesmi elsősorban valóban a Műegyetemen fordult elő, továbbá a tudományegyetemen, ott is elsősorban az orvosi karon. Lásd még: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején. – A szerk.]. Róbert nagybátyámat ugyan nem verték meg, de amikor látta, hogy ez történik, azt mondta, hogy soha többet ide be nem teszi a lábát. Egyáltalán, magyar egyetemre nem jár. Akkor kitalálták, hogy menjen ki Londonba, és ott tanulja meg a szabászatot, az igazi angol konfekciószabászatot. Három évig kint volt Londonban. Olyan húsz év körüli lehetett akkor. És tökéletesen megtanult angolul. Annyira jól tudott angolul, mikor még azt sem tudtuk, hogy mi az a magnetofon, akkor készítettek vele magnófelvételeket egy angol tanfolyam számára, ahol azt tanították, ahogy ő beszélt, és amit mondott. Olyan szép fiú volt, hogy amikor itt volt a walesi herceg [1935-ben járt Magyarországon. – A szerk.], éppen voltak itt Londonból barátai, akiket elvitt a Moulin Rouge-ba este, és természetesen angolul beszéltek. A pincér ránézett, és azt mondta, hogy ez a walesi herceg, és úgy kezelte őket.

Volt egy kis szabászműhelye itthon, remekül ment. Felesége fél zsidó volt, az édesanyja keresztény volt, és ő a háború alatt az anyja egyik rokonánál bujkált. Gyerekük nem született. Hetente találkoztunk velük. Vagy mi mentünk el hozzájuk – a Pozsonyi úton laktak –, vagy ők jöttek hozzánk. Jó rokoni kapcsolat volt. Róbert munkaszolgálatos volt, és ami fantasztikus, most voltam a pesti auschwitzi kiállításon, és ott számítógépen le lehet adni neveket, hogy kiket keres az ember. Mi történt velük? Ott rögtön megnézik, nincs-e róluk valami. Kiderült, hogy a Róbert nagybátyámról van irat bent, 1945. március 20-án halt meg Kőszegen [Pozsonytól Kőszegig húzódott az ún. Niederdonau erődvonal – Balf, Fertőrákos, Hidegség, Ágfalva, Nagycenk, Donnerskirchen, Siegendorf /Cinfalva/ –, ahol harmincötezer munkaszolgálatost kényszerítettek sáncásásra 1944 végétől 1945. március végéig. Az öthónapos robot során minden harmadik munkaszolgálatos elpusztult részben a körülmények miatt, részben azért, mert a Vörös Hadsereg közeledtével a nyilasok és az SS-ek legyilkolták őket. – A szerk.].

Apai nagyapám Julius Krämer volt, Bécsben élt sokáig, fotóműterme volt ott, aztán Magyarországra került. Még a férjemmel, több mint tíz évvel ezelőtt, kint voltam Bécsben, bementem egy üzletbe valamit vásárolni. Akkor az üzlettulajdonos azt mondja nekem, ugye én nem vagyok osztrák. Mondtam, hogy nem. Hogy-hogy ilyen jó kiejtésem van? Úgy, hogy a családom osztrák, és a nagyapám éppen itt volt fotós nem messze a környéken. Igen, hogy hívták? Julius Krämer. Jaj, hát ő arról hallott. Ez volt. Aztán volt a nagyapámnak egy unokaöccse Bécsben, aki valamelyik újságnak a keresztrejtvényrovatát szerkesztette, de én soha nem találkoztam vele.

Apai nagyapámék vallásosak voltak, a nagyobb ünnepeket megtartották, rendszeresen jártak templomba is. A templomba nagyünnepeken apám mindig elvitt. Nagyapám osztrák volt. Alig beszélt magyarul. Apám már Magyarországon nőtt fel, itt született Debrecenben, itt járt iskolába. De németül úgy beszélt, hogy az összes német nyelvjárást kívülről tudta, szóval tökéletesen.

Nagymamám Benedek Gizella, róla nagyon keveset tudok. Háziasszony volt, a háztartást vezette. Ő volt az egyetlen magyar nevű felmenőm, aki Magyarországon született és élt. Én nem voltam az apai nagyszüleimmel jóban. Nem volt kapcsolat közöttünk. Időnként találkoztunk, apám elvitt hozzájuk, a Váci utcában laktak Budapesten. Pesten abból éltek, hogy gyógyszereket csomagoltak. Valamelyik gyógyszergyárnak, akkor még volt ilyen, hogy kiadták a gyógyszereket csomagolni, és ők azt csinálták együtt. Nem nagyon szerettem őket. Az én anyai nagyapám egy tünemény volt, akit imádtam, akihez hozzá bújtam. Puszilgatott, játszottunk, nevettünk, beszélgettünk. Ezt az apai nagyapámmal sosem tudtam elérni. Nem hiszem, hogy életemben egy puszit kaptam volna tőle, legalábbis nem emlékszem.

Apám Krämer Dezső. Én másfél éves voltam, amikor a szüleim elváltak, és olyan nagy emlékeim nincsenek róla. 1892-ben született, és 1971-ben halt meg. Debrecenben született. Gimnáziumi érettségije volt. Apám furcsa ember volt. Nagyon értelmes, nagyon jól nevelték fel, rengeteg mindent tanult. Lelkes eszperantista volt. Zongorázott, jól énekelt. Érettségi után először egy osztrák bankban dolgozott, Pesten. Aztán onnan eljött, hogy miért, azt nem tudom. És akkor két színházban lett gazdasági igazgató, a Belvárosi és a Thália Színházban [A Belvárosi Színház ezen a néven már 1918–1949 között működött (1951-től Katona József Színház néven a Nemzeti Színház kamaraszínháza lett). A Thália Színház azonban ezen a néven 1963 óta működik. – A szerk.]. Onnan is eljött. Aztán szép lassan elkezdett lefelé lépkedni.

Összeismerkedett a következő feleségével, aki hímzőnő volt, egy keresztény nő, az ő szellemi színvonalától elég messze esett. Akit aztán el is vett feleségül. Akkor csináltak egy keresztelőruha-készítő műhelyt, majd könyvelő lett a háború után. 1971-ben meghalt. Ő nem volt vallásos. Kitért az antiszemitizmus évei alatt, és szerzett magának hamis iratokat a háború alatt.

Volt egy testvére apámnak, Krämer Bella, aki a férjével együtt zsidók volt, de a férje 1919-ben bujtatott embereket, akiket az akkori kommunista mozgalom elítélt volna, meg magyar zászlókat dugott el. Emiatt volt egy papírja, hogy nem vonatkozott rá semmiféle zsidó rendelet. Egyébként ennek egy másolatával, hamisítványával élt az apám is.

A szüleim úgy ismerkedtek meg, hogy anyám korcsolyázni járt a Műjégpályára, és ott találkozott össze apámmal. De volt, aki bemutassa őket egymásnak, mert az apám húga osztálytársnője volt középiskolában anyámnak. Az esküvőjükről semmit nem tudok. A szüleimnek kezdetekkor a Sas utcában volt lakásuk, arra még nagyon kicsit én is emlékszem.

Én egy normális zsidó polgári családban születtem. Nagyon sok értelmiségi volt a családban, és nagyon jó módúan éltünk, mindig volt nevelőnőm. Egyiket, másikat nagyon szerettük a Zsuzsával, de volt, akit nem szerettünk. De hát azért ők irányították az életünket. Sok nevelőnőnk volt: osztrákok, németek, de az első nevelőnőmet, a Tantikát annyira szerettem, hogy soha nem engedtem el a kezét. Amikor kiment a vécére, akkor odaálltam a vécéajtó elé, és mondtam, hogy: Tantilici, Tantilici-lici, és amíg ki nem jött, addig mondtam. Annyira szeretett engem, idős volt már, azt mondta, hogy ő addig akar élni, amíg engem először elvisz iskolába. Addig biztos akar élni. Két héttel előbb meghalt, mielőtt engem iskolába vitt volna. Bélcsavarodást kapott. Zsuzsa is annyira szerette. Minket akkor még otthonról nem engedtek el, ezért amikor meghallottuk, hogy melyik kórházban fekszik, ellógtunk otthonról. Zsuzsa tudta, hogy az a kórház hol van, én akkor még kislány voltam. Elmentünk, és kerestük őt. Az egyik nővér azt mondta: nem lehet bemenni hozzá, mert meghalt. Így tudtuk meg, hogy meghalt.

Volt egy német nevelőnő, aki még csak a Zsuzsáé volt, úgy hívták, hogy Winthagen Irén, hozzáment egy amerikai mérnökhöz. Kimentek Amerikába, három gyerekük született, két fiú és egy lány. Miután kint, Amerikában meghalt a férje, ő nem tudott ott mit csinálni, gondolta, eljön Magyarországra német nevelőnőnek. Nem volt már akkor kedve Németországban maradni. Elhozta a három gyerekét is, akik nem tudom, hol éltek, de valahol itt, Pesten. Azt tudom, hogy a lánya színiakadémiára járt. Az utolsó vizsgája után volt egy bál a színiakadémián, ahol megivott egy pohár hideg pezsgőt, tüdőgyulladást kapott, és meghalt. A két fia, miután remekül beszéltek angolul, németül és magyarul, előkelő éttermekben voltak pincérek. Jött a háború, elhangzott, hogy a németek Németországban vonuljanak be katonának. Irén néni egyik fia azt mondta, ő német, elmegy Berlinbe, és belép a Wehrmachtba. Irén néni majdnem belepusztult, mert ő utálta ezt az egész német rendszert. A másik fiának eszébe sem jutott volna, hogy elmenjen. De az a fia elment, és megitta a levét. Első nap, mikor Berlinbe ért, úgy gondolta, hogy ő most még nem jelentkezik a katonaságnál, hanem egy napig szétnéz a városban. Felszállt egy villamosra, ami tömve volt, és ő az ajtóban lógott. Arra jött egy katonai teherautó, lesodorta a villamosról, ami mind a két lábát levágta. Hazahozták, így már nem kellett a németeknek. Hazahozták Pestre, és szegény Irén néni egy ruháskosárban tartotta a fiát. Úgy etette, ott lakott nála a lakásban, vele élt.

Általában úgy neveltek minket a nővéremmel, hogy mindent gondoljunk át, olvassunk el. Egy vallásos családban éltem. Az ünnepeket megtartottuk, időnként templomba jártunk, ez kábé tízéves koromig tartott, aztán változott a világ. Gyerekkoromban először németül tudtam, aztán magyarul. A német volt az egyetlen nyelv, amit a családban mindenki ismert.

Anyai nagyanyám orosz volt, oroszul senki nem tudott. A nagyapám Apatinból jött, tökéletesen beszélt németül. Anyám is úgy nőtt fel, hogy neki is volt német nevelőnője. Mindenki németül beszélt, úgyhogy négyéves koromig alig beszéltem magyarul. Akkor elkezdtek magyarul tanítani. Otthon anyám elkezdett velem magyarul beszélni, és szép lassan belejöttem. Addig is hallottam a magyar szót, és értettem, miről van szó, de nem beszéltem hibátlanul. Mire iskolába kerültem, tökéletesen beszéltem magyarul.

Ha apámmal voltam együtt, ugye az ő apja Bécsből jött, ő magyarul nagyon keveset beszélt. Náluk is németül kellett beszélni. Gyerekkoromban egyszer egy héten találkoztam apámmal. A válópernél akkoriban megszabták, hogy hányszor kell. Egyszer egy héten kellett találkozni. Mikor anyám meghalt, akkor gyakrabban találkoztunk, de soha nem gondolt arra, hogy nekem valamiből meg is kell élni, és hogy pénzt adjon nekem.

Anyám elvált az apámtól, mikor én másfél éves voltam. Összeköltöztünk az anyai nagyszüleimmel. És végig, amíg éltek a nagyszüleim, együtt laktunk, akkor is, amikor anyám újból férjhez ment. Imádtam a nagyapámat, tüneményes ember volt, olyat nem tudtam kimondani, amit ő ne teljesített volna. A Neumann M. Áruháznak volt az igazgatója, és annak volt több kirakata. Az egyik kirakatában gyerek öltöztetőbabák, nem babák, figurák álltak, mert gyerekruhákat is árultak. Egyszer azt mondtam, hogy én egy ilyen babát szeretnék. Másnapra ott volt a baba a szobámban gyönyörűen felöltöztetve. Igaz, hogy nem sokáig, egy hétig, utána visszavitte. De mikor elmentem az üzlet előtt, és megláttam a kirakatban, integettem neki.

Hihetetlenül aranyos volt, minden érdekelte, ami velünk kapcsolatos, és nagyon, nagyon szerettük. A nagyanyám az egy szigorúbb természet volt. Nagyon megkívánta az abszolút tisztességet, az abszolút komolyságot, a tanulási vágyat és minden ilyet. Ő tizenhárom éves volt, amikor elkerült Oroszországból, és akkor már fiúgimnáziumba járt Oroszországban. Teljesen egy színvonalon állt a fiúkkal. Ami akkor még elképzelhetetlen dolog volt.

A nagyszüleim nem engedték, hogy bárkivel éreztessük, hogy lejjebb lévő osztályból jött, mint mi. Egyébként anyám is, ő is utálta, ha valaki lenézi a másikat. Nekünk a viceházmesternek is előre kellett köszönni. Egyszer nagyon kis gyerek voltam, kimentem a konyhába. Anyám kint beszélgetett a háztartási alkalmazottal, és én nem köszöntem. Akkora pofont kaptam, hogy a fal adta a másikat. Szóval, erre borzasztóan vigyáztak, hogy mindenkivel tisztességesen, mindenkivel egyenrangúan foglalkozzunk. Anyám se meg senki nem bánta, ha én szegény gyerekekkel barátkoztam az osztályban. Amit sok szülő nem engedett. Nálunk ilyen teljes demokrácia volt otthon.

Ebben az időszakban nem nagyon mentünk el nyaralni, anyám ment el egyszer-kétszer – amikor a két férj között volt – a nagyapámmal Jugoszláviába, a tengerpartra, Opátiába [Opatija, más néven: Abbázia – kedvelt fürdőhely volt. – A szerk.]. Zsuzsával mi elkerültünk a Gellért-hegyre, ott voltak nyári intézetek, ott laktunk két hétig, amíg anyámék elmentek. Nagy társaság volt, tornáztunk, rengeteget voltunk a levegőn, jól éreztük magunkat, de úgy nem barátkoztunk olyan nagyon senkivel. Zsuzsával ketten voltunk, nekünk jó volt. Később persze nem volt rá pénzünk, nem volt rá lehetőségünk. Akkor már nem nagyon jártak nyaralni a zsidók.

Anyám aztán újból férjhez ment egy építészmérnökhöz, aki egy nagyszerű ember volt. Anyámnak nagy társasága volt, ilyen jómódú pesti zsidók voltak, és az ő társaságukban ismerkedett meg Hadel Jenő Jánossal, a nevelőapámmal. És aztán ő elkezdett hozzánk följárni délutánonként, beszélgetésre, szép volt, okos volt, helyes volt. Csak a munkaszolgálatban sajnos meghalt.

Nevelőapám mindenben segített. Mikor iskolába jártam, kihallgatott, hogy tudom-e a leckét. Este elmentünk sétálni, el kellett mondani, hogy egész nap mit csináltam, mi történt. Tanultam angolul, de az elég gyengén ment akkor. Tanultam táncolni. Jártam tornázni. Rengeteget jártunk koncertre. Nyolcéves koromtól kezdve operabérletem volt. Akkor a bérlet úgy szólt, hogy minden héten egyszer. Minden csütörtökön Zsuzsával az Operában voltunk. A nevelőapám, Jani bácsi minden csütörtökön értünk jött. De spórolás volt. Nem kaptam drága bérletet, a harmadik emeleten ültem, a helyem pont egy oszlop mögött volt. Ha nagyon akartam látni a színpadot, akkor fel kellett állni. De nekem ez így is megfelelt.

Ekkoriban a zsidó ünnepeket mindig megtartottuk. Nem volt kóser konyha nálunk. De az ünnepekre mindig előszedték a másik edényt, az ünnepi étel nem ugyanabban az edényben készült [Itt az interjúalany Pészah ünnepéről beszél. – A szerk.]. Az egész család – nagyszüleim, anyám, nevelőapám, mi ketten, Zsuzsával és nagyanyám féltestvére, Szilárd bácsi – az asztal körül ült. Szilárd bácsi héberül elmondta az imákat. Én minden ünnepet szerettem. De olyan nagyon nem foglalkoztatott, az az igazság.

A szombatot nem nagyon tudtuk tartani [lásd: szombati munkavégzés tilalma], mert ugye akkor volt iskola, voltak órák, írnunk is kellett. De olyan szempontból tartottuk, hogy ünnepi volt otthon a hangulat. Jobb volt a kaja. Nagy vacsorák voltak ünnepekkor, és szépen, elegánsan felöltöztünk. A nagyanyám, nagyapám és Szilárd bácsi mondták az imákat. Ez elég gyorsan véget ért. Nyolc éves voltam, mikor a nagyapám meghalt, és utána már nem volt a családnak kedve olyan nagyon jókedvű ünnepségeket tartani. Ő nagyon hiányzott. Ami elő volt írva, azt végigcsináltuk. Templomba minden héten jártunk abban az időben, a Dohány utcai zsinagógába.

Elemi iskolába először a Cukor utcába jártam, amíg a Rákóczi úton laktunk, az egy ilyen mintaiskola volt a belvárosban. A Rákóczi úton laktunk, amikor anyám elvált apámtól, addig, amíg újból férjhez nem ment. Emlékszem, nem ehettem a felnőtt asztalnál, hanem a gyerekasztalnál kellett ebédelni meg vacsorázni. Nem lehetett otthagyni semmit. Mert az oroszok azt nem tűrik. Ha én otthagytam valamit, hogy én most ezt nem eszem meg, akkor odaadták vacsorára. Minden ebéd után a fejemre tettek egy könyvet, és a két könyököm közé egy botot, és úgy kellett az ebédlőben körbe sétálni, hogy a könyv ne essen le a fejemről, és a bot se essen le. Mikor onnan elköltöztünk, az Érsek utcai iskolába jártam, mert az közel volt a Kertész utcai lakáshoz.

A Kertész utca és a Király utca sarkán lévő házban egy nagyon szép lakást vettünk ki. Anyám olyan lakást akart, ami közel van a Zeneakadémiához, hogy ne okozzon gondot, hogy gyakran jár koncertre. Ez szemben volt a Zeneakadémiával, egy négyszobás lakás, nagy szobákkal, két erkéllyel. Amíg a nagyszüleink éltek, az első szoba a Zsuzsáé meg az enyém volt. A másik a nagyszüleimnek a hálószobája volt. Utána volt az ebédlő, és utána volt anyámnak és a nevelőapámnak a szobája. Mikor a nagyszülők meghaltak, akkor az első szoba maradt a Zsuzsáé, és a másik szoba lett az enyém. Úgyhogy külön szobánk volt. Ott, a Kertész utcában egyébként nagyon sok helyes ember volt, leginkább zsidók éltek a házban. Jómódú zsidók, mert nem voltak olcsó lakások. Azonkívül orvosok, egy fogtechnikus, aki a Zsuzsának a vőlegénye lett, Fercsi, aki borzasztó rendes ember volt. Sokan, sokáig éltünk egy házban. Rossz időket is megéltük együtt. Mindenki rendesen viselkedett.

Nekünk nem voltak más barátaink tulajdonképpen, csak zsidó barátaink. Anyámnak volt zenész társasága, ott voltak nem zsidók is. Esténként összejöttek, leginkább nálunk. Akkor én minden este úgy aludtam el, hogy közben szólt a zongora, szólt a zene, kis kamaraestéket tartottak. Mindenfélét játszott anyukám: Bachot, Mozartot, Beethovent. Csak a könnyűzenét nem szerette. Egyszer mi a Zsuzsával vettünk egy kottát, akkoriban volt egy híres német könnyűzenei zeneszerző, már nem tudom, hogy hívták, mert azóta sem lehet a nevét hallani. Annak volt egy bonyolultabb zenei darabja. Megvettük a spórolt pénzünkből a kottáját, és odaadtuk anyámnak, hogy játssza le. Olyan rettenetesen rosszul játszotta, hogy fogtuk a kottát, és elvettük az orra elől.

Én nagyon szerettem a könnyűzenét, akkor volt egy operett például, amiben volt egy zeneszám, és hogyha anyámat el akartam rémiszteni, akkor azt mondtam – na most én jövök. Kiálltam a szoba közepére és elkezdtem énekelni: „Mennyi nő van, de nekem már csak ő van.” Ez volt az egyik kedvenc slágerem, még ma is emlékszem a dallamára. És akkor kész, anyám elájult, hogy én miket vagyok képes meghallgatni és megtanulni. Az operetteket rádióban hallgattuk. Operettre nem kaptunk pénzt, hogy jegyet vegyünk, arról szó nem lehetett. Csak komolyzenei koncertekre meg operára.

Anyám Zeneakadémiára járt, Dohnányi Ernő tanítványa volt. Volt egy pár koncertje, de igazi karriert nem csinálhatott, mert a nagyapám azt mondta, hogy mégsem illik, hogy egy vezérigazgató lánya egyedül járkáljon a világban koncerteket tartani. Ez akkor elképzelhetetlen volt egyszerűen. Úgyhogy mi megszülettünk a Zsuzsával, lemondott erről, és maradt a kamarazenélés. Meg Zsuzsát kísérte zongorán. Sokszor volt programja este. Anyám sokat járt társaságba, sokat ment el esténként otthonról. Mi otthon maradtunk a nevelőnővel, nem tudtunk róla, hogy ő mit csinált, merre járt. Meg nem is nagyon érdekelt minket.

Mi akkoriban iskolába jártunk. Zsuzsának rengeteg magánórája volt. A legjobb énektanárnál, Székelyhidy Ferencnél tanult énekelni, opera-énekesnő szeretett volna lenni [Székelyhidy Ferenc (1885–1955) – operaénekes és pedagógus; oratórium- és dalénekes. 1909–1945 között az Operaház magánénekese, később énekmestere, 1923-tól örökös tagja volt. 1933–44-ben a Zeneakadémia tanára volt. – A szerk.]. Gyönyörűen rajzolt, Edvi Illés Aladárnál, a kitűnő festőművésznél tanult rajzolni [Edvi Illés Aladár (1870–1958) – festőművész, hosszú éveken át tanított a Képzőművészeti Főiskolán. – A szerk.]. Nagyon szép verseket írt, amik csodálatosképpen meg is maradtak. Minden irodalmi esten ott volt. Rengeteg fiú udvarolt neki. Ezek a lovagok osztálytársak voltak, mindenki ismerte a másikat. Mi a Zeneakadémiával szemben laktunk. Az erkély pont a Zeneakadémiára nézett, és akkor egyszer délután ötre megbeszélt öt vagy hat fiúval randevút a Zeneakadémia kapujában. Mi hason feküdtünk az erkélyen, úgy lestünk ki, hogy hányan jöttek el. Mind eljöttek, és jól kinevették magukat, aztán elmentek. Ilyen volt.

Köztünk elég nagy volt a korkülönbség, hat év. Nagyon sok közös emlékünk, közös társaságunk nem volt. Ha Zsuzsának a baráti köre ott volt nálunk, persze én is ott voltam akkor. De egy társaságba nem jártunk, mert nekem más korosztályom volt, mint neki. De jól megvoltunk. Amikor beteg voltam, akkor el nem mozdult mellőlem. Mindent csinált, adott, lerohant, ha valamit enni akartam, szóval mindenben segített. De akkor már neki nagyon zajlott az élete. Én pedig jártam a skót iskolába, ahol szintén voltak különóráink, barátnők, nagyon jó társaság [A Skót egyház 1838-ban indította meg az ún. zsidó missziót, és 1841-ben Pesten is létesített állomást: Mária Dorottya főhercegnő kérésére három misszionárius érkezett – John Duncan, Robert Smith és William Owen Allen. Céljuk az evangélium hirdetése volt a zsidók között, kapcsolatteremtés a protestáns egyházakkal, valamint a szegények gondozása. (Első lépésként angol egyházközséget alapítottak a fővárosban élő honfitársaik számára, akik a dunai hídépítésben vettek részt.) A szabadságharc után egy ideig szüneteltették a tevékenységüket, majd folytatták munkájukat. A misszió épületében (Vörösmarty utca) 1910 óta elemi és polgári leányiskola és leányotthon működött, ahova főleg zsidó származású lányokat vettek föl. A misszió élén egy skót és egy magyar lelkész állt, az iskolákban pedig 16 tanerő tanított. (Jane Hainingot /1897–1944/ a Skót Misszió által fenntartott leányotthon főnöknőjét Randolph Braham szerint 1944. április 25-én /más források szerint: májusban/ letartóztatták (kémkedéssel vádolták), majd deportálták, Auschwitzban halt meg 1944 nyarán /1944. augusztus 16-án elgázosították/.) – A szerk.].

A skót misszió iskolájába úgy kerültem, hogy akkor már gimnáziumba nem vettek fel zsidót. Anyáméknak az volt a vágya, hogy valami olyan iskolába járjak, ami megfelelő színvonalat biztosít. Nevelőapám a skót missziós iskola egyik dolgozójának, portásának épített egy családi házat. A portással beszélgettek, és mondta neki, hogy probléma van a továbbtanulásommal. A portás bácsi mondta, hogy szerez nekem egy számot, menjek be az iskolába, és a szám alapján meg fognak hallgatni. Ha megfelelek, akkor felvesznek. Bevittek egy szobába, ahol rengeteg tanárnő ült, és elkezdtek velem beszélgetni. Nem arra voltak kíváncsiak, hogy én tudom-e, mennyi kétszer kettő, meg hol van Budapest. Nem ilyesmire voltak kíváncsiak, hanem beszélgettek. És akit elég intelligensnek találtak, azt felvették. Engem felvettek. Borzasztóan szerettem oda járni, nem csak én, hanem mindenki. Néhány évvel ezelőtt megjelent egy újságcikk, aminek az volt a címe, hogy „Imádtunk a skótba járni”. És hosszasan le van írva, hogy milyen körülmények között éltünk ott. Nem taníthattak minket csak nők, csak olyan nők, akik nem voltak férjnél. Volt internátus, aki akart, az bent lakott, aki nem akart, az nem. A tanárnők bent laktak, mindenkinek volt egy szoba-komfortos lakása, benn az iskolában. Ami azt jelentette, hogyha este tízkor volt valami problémánk vagy bajunk, akkor este tízkor odamentünk az osztályfőnöknőhöz, aki törődött velünk. Úgyhogy abszolút törődés és abszolút odafigyelés volt minden téren. Hihetetlen színvonalasan tanítottak minket. Akik elvégezték a skótot, és utána elmentek gimnáziumba – én nem tudtam elmenni, mert akkor már nem volt lehetőségem –, de akik elmentek, azok mind azt mondták, hogy tulajdonképpen semmit nem kellett tanulni. Mindent tudtak, amit a gimnáziumhoz tudni kellett, kivéve a latin nyelvet. Mert akkor latin még minden gimnáziumban volt, de mi azt nem tanultuk. Ez elemi és középiskola is volt [Pontosabban: elemi iskola volt és polgári iskola, azaz nem a mai szóhasználatnak megfelelő középiskola. Lásd még: polgári iskola. – A szerk.].

Eredetileg a középiskola után volt még egy kétéves iskola, ahol a lányok olyan módon megtanultak angolul, hogy levelet tudtak fogalmazni, és megtanultak vakon gépírni is. Tehát alkalmazni lehetett őket olyan cégeknél, amelyek Angliával voltak összeköttetésben. Úgyhogy a jobb bankok vezetői sorban álltak az ott végzett lányokért. Mikor én oda jártam, ezt már megszüntették.

Bár református iskola volt ez a skót misszió, de azért zsidó hittant tanultunk. Azt szigorúan vették, hogy zsidó hittanra járjunk, és más vallási órákon nem kellett részt vennünk. Minden reggel úgy kezdődött a nap, hogy énekeltünk egy hozsannát, utána fél óra bibliaolvasás. De nagyon demokratikusan, Ószövetség, Újszövetség, minden egyformán. Utána kezdődtek az órák.

Nagyon jó tanáraink voltak, nagyon rendesek. Abban az időben volt ez, amikor már a legtöbb iskolába a zsidók nem szerettek járni, mert bántották őket. Itt aztán soha nem bántottak senkit, szó nem volt róla. Nagyon rendesek voltak a tanárnők. A református tiszteletes, Nagybaconi Nagy Lajos volt, aki szintén bent lakott az iskolában a feleségével és három gyerekével. Olyan gyönyörű ember volt, hogy az egész iskola szerelmes volt bele. Amikor a háború után az angol tanárnőnk, a Daisy néni nem jött vissza Magyarországra, akkor – miután a Nagy Lajos Angliában végzett (mi csak Lajcsinak hívtuk) – ő kezdett tanítani minket angolul. Iszonyatos versengés indult el a lányok között. Senki nem akart lebőgni a Nagy Lajcsi előtt, mindenki jelest akart. Úgyhogy borzasztóan tanultunk.

Mi a zsidó osztálytársaimmal a Dohány utcai zsinagógába jártunk, péntek esténként volt istentisztelet, mindig tele volt. Sok fiatal volt, mert sokan oda hozták a gyerekeket. Nagyszerű kántorok voltak, de nevet nem tudok mondani már. Régen volt. A nővérem volt időnként még velünk ott.

Sok zsidó volt egyébként a skót iskolában. Híre ment, hogy zsidó gyerekeknek ide érdemes beiratkozni. Én az olasz gimnáziumba akartam volna járni, borzasztóan szerettem volna olaszul tanulni. De mire erre sor kerülhetett volna, az olasz gimnáziumba már nem vettek fel zsidót. Mi soha nem beszéltünk róla, hogy ki milyen származású. Mindenki tudta a másikról, hogy mi, de igazi barátságok voltak. Mintha egyáltalán nem létezne ez a probléma, úgy éltünk.

Vasárnap a misszióban volt református istentisztelet, amin ugye mi, zsidók nem vettünk részt, egyébként is angol nyelvű volt, nem magyar. De utána volt úgy, hogy összejöttünk, játszottunk, és volt minden évben egy óriási ünnep, a Napsugár ünnep. Ami semmiféle vallási dologhoz nem tartozott. Egész egyszerűen csináltunk egy színházi napot. Volt egy színpad, darabrészleteket adtunk elő. Szavaltunk, volt, aki zongorázott, volt, aki énekelt, kinek mihez volt tehetsége. Imádtuk, remekül éreztük magunkat. Egyszer volt nekem is egy kis szerepem, valamelyik Shakespeare darabban.

Aztán volt Ruttkai Éva [(1927–1986), színésznő – A szerk.], aki szintén ide járt, csak ő följebb három évfolyammal, mint én. Voltak szerepei meg előadásai. Meg volt a Surányi Ibolya, aki aztán az Egyetemi Színpadnak lett az igazgatója [Surányi Ibolya (1928) – előadóművész, Ascher Oszkár tanítványa volt. 1957-től 1989-ig volt az Egyetemi Színpad irodalmi vezetője. – A szerk.]. Volt egy csomó tehetséges fiatal, akik mindenféléket csináltak. Remekül megtanultunk mindent, az egész iskolát nagyon szerettük. Háború után már régen nem létezett az iskola, amikor még mindig összejöttünk. Értesítettek minket hogy a skót misszió megmaradt. A missziónak volt egy vezetője, református tiszteletes, akinek pontosan megvolt mindenkinek a neve és a címe. Akkor kaptunk értesítést, hogy ekkor meg ekkor összejövetel van. Ez akkor volt, amikor még a tanárok éltek. Azóta már egy se él közülük, ez úgy 1947-1948-ban volt, talán még 1950-ben is [Az interjúalany némileg rosszul emlékszik az évszámokra: az iskolát 1953-ban szüntették meg. – A szerk.]. Hát aztán még nagyon sokáig egyszer-egyszer egy évben összejöttünk. A misszió területén volt a kis előszobában egy csomó szendvics meg sütemény meg mindenféle. Ettünk, ittunk, mármint vizet ittunk, és kis süteményt, szendvicset ettünk, és beszélgettünk. Nagyon szerettünk oda járni, nagyon jól éreztük magunkat. Még olyan elfoglalt emberek, mint a Ruttkai Éva például, aki már akkor nagy sztár volt, ő is mindig eljött.

Volt egy nagyon remek kórusunk az iskolában annak idején, amit egy Lichtenberg Emil nevű karmester szervezett, és rengeteg koncerten vettünk részt a Zeneakadémián. De olyanokon, amelyeken az akkori legnagyobb énekes sztárok, Basilides Mária, Pataky Kálmán énekeltek [Basilides Mária (1886–1946) – operaénekesnő (alt), 1915-től az Operaház tagja. Bartók Béla és Kodály Zoltán műveinek első, stílusteremtő előadója, korának legnagyobb magyar oratórium- és dalénekese volt; Pataky Kálmán (1896–1964) – énekes (tenor). A 20. század egyik legnagyobb Mozart tenorja volt. 1922–26-ban az Operaház magánénekese, 1926-tól a bécsi Staatsoper tagja, 1933-tól az Operaház tiszteletbeli tagja. 1946-ban Dél-Amerikába költözött. – A szerk.]. Sajnos a Lichtenberg Emil bácsit megölték a háború alatt. És egyszer, mikor volt egy ilyen összejövetel, jött egy férfi, és megkérdezte, hogy kik vannak itt olyanok, akik énekeltek a Lichtenberg Emil kórusban. Én is jelentkeztem. Akkor engem választott ki. A Duna Televízióban volt egy Lichtenberg Emil emlékkoncert, előtte velem csináltak egy hosszú interjút, hogy milyen volt abban a kórusban énekelni, hogy éreztük ott magunkat. Le is ment a Duna Televízióban a koncerttel együtt. Ez nem volt olyan borzasztó régen, talán három-négy éve.

A kórus nagyon jó volt, Emil bácsi meg az énektanárnőnk mindenkit ismert, mindenkit meghallgatott, akiket jónak találtak, azt betették a kórusba. És rendszeresen, ha jól emlékszem, minden héten egyszer volt délután kórusóránk, ahol tanultunk. Mindenféle klasszikus műveknek tanultuk a kórusrészleteit. És akkor gyakran léptünk fel a Zeneakadémián. Lány- és fiúkórus volt. Mi voltunk a lánykórus, a fiúkórus tagjai pedig valamelyik zsidó fiúiskolának a diákjaiból kerültek ki. Együtt énekeltünk.

Az osztálytársaim egyébként nagyon rendesek voltak. Egyik-másikkal ma is tartom a kapcsolatot. Ennyi év után. Van egy barátnőm, akivel ma is minden héten egyszer találkozom. Ő orvos, ma is dolgozik. Akkor időnként el szokott jönni Pestre Egri Gladys, aki megszerezte nekem a spanyol követségről a védlevelet, és évekig a legjobb barátnőm volt, tényleg nagyon jóban voltunk. Akkor volt még egy osztálytársnőm, akiből angoltanár lett, azzal is időnként összejövök most is.

Gladys nagyon érdekes ember. Kubában született, hat hónapos volt, amikor átmentek New Yorkba a szüleivel, akik magyarok voltak. Aztán onnan Spanyolországba, és amikor Spanyolországban Franco vette át a hatalmat, akkor ő és az édesanyja Pestre jöttek, mert az anyai nagyanyja itt élt. Így került be a skót iskolába ő is, és aztán háború után úgy döntött, hogy kimegy az édesapjához Spanyolországba. Tizenhét éves volt, mikor elindult. Mikor kiért, nem sokkal utána a papája meghalt, és teljesen egyedül maradt. A papájának az üzlettársa azt mondta, hogy annyi pénzt tud adni, amivel el tudja tartani magát, de a taníttatását nem tudja finanszírozni. Akkor meghallotta, hogy Párizsban a Sorbonne Egyetemen, ha valaki elmegy könyvtárosnak, akkor azért fizetnek. Elment a Sorbonne-ra, bekerült az orvosi karra, tanult. Borzasztóan okos lány volt. Megismerkedett egy dél-amerikai fiúval, és megtudta, hogy hiába végez a Sorbonne-on, ő mint külföldi állampolgár nem helyezkedhet el Franciaországban, hanem csak valamelyik francia gyarmaton. Úgyhogy visszament Spanyolországba, de akkor már a fiúval együtt. Ott elvégezték az egyetemet, a fiú spanyolirodalom-szakos tanár lett, ő pedig pszichiáter. Együtt kimentek Amerikába, ahol el is váltak. Egyetemi tanár lett, azonkívül magánpraxisa is volt, van három fia, és most már ugye nyugdíjas. De hogy milyen okos és milyen jó munkaerő volt, mutatja az, hogy mikor nyugdíjazták, akkor kinevezték örökös egyetemi tanárnak, ami azt jelenti, hogy sokkal magasabb nyugdíjat kap, mint kapna egyébként. Viszont élete végéig előadásokat kell tartania az egyetemen. A magas nyugdíját arra költi, hogy egyfolytában utazik. Beiratkozott egy nyugdíjas utazó klubba, soha nincs otthon. A világ minden táján jön-megy. Éli az életét.

Aztán az 1930-as évek végén jöttek a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], amit mindenki nehezen fogadott. Mi az iskolában nem éreztük ezeknek a hatását. Amíg egyáltalán járhattunk. A családok igyekeztek bezárkózni, és csak zsidókkal fenntartani a kapcsolatot. Vagy rendes keresztényekkel, mint amilyenek ott, a Kertész utcai házban voltak, például a Vaniss Ferenc. Aki kitette a rádióját az ablakba, hogy délután mindenki hallgathassa a londoni híreket, mert akkor már nekünk be kellett szolgáltatni a rádiót [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Április 7-től korlátozták a zsidók utazását, nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin. Kijárási tilalmat a csillagos házak kialakítása után vezettek be: 1944. június végétől ezeket a házakat csak meghatározott időpontok között volt szabad elhagyni. (Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945, 221–222. oldal, 226. oldal.) – A szerk.]. Voltak ilyenek is.

Az iskolában például az igazgatónőnek, Miss Hainingnek azt mondták, hogy menjen haza a háború alatt. Akkor ő azt mondta, ha jóban együtt tudott lenni a gyerekeivel, akkor a bajban se hagyja itt őket. Sok zsidó gyereket bujtatott, feljelentették. Elvitték Auschwitzba és megölték.

Akkoriban egy zsidó úgy gondolkodott, hogy gyűlölte a zsidótörvényeket, és gyűlölt mindent, ami evvel kapcsolatos. Szeretett volna egy jobb, könnyebb életet. Mindennap megbeszélte a család, hogy már megint milyen disznóságok történtek. Itt nem voltak ideológiák felépítve. Itt féltünk és utáltuk, és vártuk, hogy vége legyen. Én örültem, hogy egy olyan iskolába jártam, ahol antiszemitizmus nem létezett.

Nem vágyódom a halálra

Mondjad, Isten, ég királya
Mért zúdul a kínok árja
Rám, meggyötört, bús leányra?

Mért kell mindig tűrni, bízni,
Éjszakákon némán sírni
Kínok poklán téged hívni?

Mondd, mért kínzol minden napba’,
Hogy éjeket átvirrasztva
Zokogjak a virradatba?

Unom már e gúnyos népet,
Az egyforma súlyos képet,
Elrabolnak minden szépet.

Mindig ugyanaz a nóta,
Mindig ugyanúgy azóta,
Hogy lábam a Földet rója.

Mindig azon úton járok,
Hol a messze, öles árok
Szennye felett varjú károg.

Másoknak csak szép a pálya,
S én, mert Isten így kívánja,
Bandukolok a halálba.

Sötét halál, nem szeretlek,
Sötét karjaidba vetnek
Martalékul szellemeknek.

Ó nagy Isten, ég királya,
Ne kárhoztass éjszakára,
Tiporjon bár százak lába:
Nem vágyódom a halálra.

                                               (Krämer Zsuzsa)

Mikor már anyagilag rettenetesen rosszul álltunk, akkor anyám, akit a Zeneakadémia akkori portása ismert még diákkorából, odament a portás bácsihoz. A portás bácsi, Orosz Júlia híres operaénekesnőnek volt az édesapja [Orosz Júlia (1908) – énekesnő (szoprán), 1930–1969 között az Operaház magánénekesnője. – A szerk.], azt kérdezte anyámtól, na mi kéne? Anyám mondta, hogy milyen jegy kell, és akkor azt előkotorta. Egyszer lement oda az Orosz bácsihoz, mondta, hogy baj van, mert kellene egy olyan tanítvány, aki vidéken él, bonyolult az oda ki-be járás. Nálunk lakhatna, és akkor ezért fizetne is, mert ellátást kapna, és ő gyakorolna vele.

Jött is egy nagyon helyes lány. Mi már akkor nem laktunk egy szobában a nővéremmel, mert nagyanyám meghalt, Zsuzsáé lett az egyik szoba, enyém a másik. És akkor a Zsuzsával egy szobában laktak. Körülbelül egyidősek voltak. Sőt, még az is összejött, hogy ez a lány is jól rajzolt, meg a Zsuzsa is, és amikor ráértek, akkor versenyrajzolást csináltak, hogy ki csinál valamit jobban. Hét közben, amikor órái voltak, akkor volt nálunk, és hét végén hazament a szüleihez, valahol Pest környékén laktak, és jött megint hétfőn reggel. Ez már 1941 körül volt. Aztán jöttek érte a szülei, hazavitték.

Még a Kertész utcában laktunk, amikor egyszer híre ment, hogy jönnek a nyilasok, és elviszik a fiatal lányokat. Én akkor még olyan gyerek voltam, nekem nem nagyon kellett ettől tartani, de a Zsuzsa olyan korban volt, hogy már beleesett. Akkor elhatároztuk, hogy kimegyünk apámhoz Rákosszentmihályra, ami tizenhat kilométer távolságra volt. Közlekedési eszközre nem mertünk szállni. Gyalog mentünk tizenhat kilométert. Kiértünk, apám nem nagyon örült nekünk, egy éjszakát ott aludtunk, és reggel azt mondta, hogy el kell mennünk, mert valaki megfenyegette, hogy feljelenti, hogy zsidókat bujtat. Rákosszentmihályon, ahol laktak, házuk volt, senki nem tudta, hogy ő tényleg zsidó vagy nem zsidó. Akkor Zsuzsával tizenhat kilométert életveszélyben visszagyalogoltunk. Közben nekem vesemedence-gyulladásom és negyvenfokos lázam volt, úgy gyalogoltam tizenhat kilométert.

Nekünk mindig nagy lakásunk volt. Ekkoriban négyszobás lakásunk volt a Zeneakadémiával szemben. Jöttek a kínos évek, az összeköltöztetés 1943 körül. Négy szobában négy család lakott, nem volt egyszerű dolog hozzászokni, ahhoz képest, hogy egy fürdőszobánk és egy konyhánk volt. Minden szobában lakott egy család, azokat mi választottuk ki, tehát ismerősök voltak, és természetesen zsidók, akik akkor ott laktak. Az egyik szobában, a volt gyerekszobában például anyám egyik orvosának az édesanyja és testvére lakott. Aztán jöttek ismerősök, ez akkor így ment. Csupa rendes ember volt, jól kijöttünk egymással. Már akkor enni se volt olyan nagyon, úgyhogy nagy főzések nem voltak, csak úgy, ha valaki kapott valamit, akkor azt megfőztük és megettük.

Anyám nagyon okos volt. Nagyon művelt, remekül zongorázott. Ugyanakkor a világ legrosszabb háziasszonya volt, egy rántást nem tudott megcsinálni. Egyáltalán semmiféle háztartási munkát nem végzett. Úgy tanultam meg csirkét bontani, hogy lementem a Klauzál téri piacra, megálltam egy csirkebontó, illetve csirkés stand előtt, és addig lestem, míg ott ki nem bontottak egy csirkét. Tizenegy éves voltam mindössze. Mi a Zsuzsával csináltunk minden háztartási munkát, be volt osztva, hogy ki mit csinál. Egyszer kaptunk valami kacsát vagy libát, már nem tudom, kitől. És akkor összeállt az egész társaság, sütöttünk, főztünk. És együtt ettük meg, függetlenül attól, hogy kié volt, ez nem érdekelt senkit. Együtt ettünk nagyszerű hangulatban, nagy szeretettel. Reggel tornáztunk együtt, próbáltuk átvészelni a dolgot, normálisan. Veszekedés, vita nem volt, tényleg egészen normális társaság volt. Aztán azoknak mind el kellett költözni.

Talán

Néma kérdés kínoz gyötör
Most felemel,
Majd összetör
Talán...
Nincsen rá sehol felelet
Bár rajt zokog
És kesereg
A szám.

Miért van, ha már boldog vagyok,
Az ajkamon
Ha felragyog
Öröm,
Egy kéz megüt kegyetlenül
S a két szememre
Nehezül
A könny.

Talán ez lesz az életem
Ily szerepet
Osztott nekem
A Vég?

Talán...Talán... S úgy szenvedek
És itt hagynám az életet
Ma még

A fájdalom úgy rám tapad
S szívemből csaknem
Kiszakad
A jaj,
Jajong a lelkem, éget is
Torkom szorítja
Könnyű kis
Sóhaj.

Itt hagynám én e bús hazát
S mennék oda
Hol némaság
Pihen
És sírnék, sírnék hallgatag
Amíg lassanként
Megszakad
Szívem

Talán boldog lesz a halál,
Vagy lelkem tán
Békét talál,
Ha élek?
Talán...Talán... sok csúf betű,
Oh Istenem,
Be keserű
Az élet!

             (Krämer Zsuzsa)

Zsuzsának is be kellett vonulnia munkaszolgálatra, akkor nem volt hátizsák otthon, honnan is lett volna. Az ebédlőben volt egy nagyon szép sötétítőfüggöny, vastagabb, azt leszedtük, többen segítettek az ott lakók közül abból hátizsákot varrni. Az lett a hátizsák, amivel elment bevonulni. Egyébként Zsuzsa gyönyörű volt és borzasztó tehetséges. Operaénekesnek készült. Versei megjelentek már tizenhat éves korában, és remekül rajzolt. Ő érettségizett, utána jött a zsidótörvény. Szeretett volna a Zeneművészeti Főiskolára menni, ahol anyám is végzett. De hát akkor nem vették föl.

Amikor híre ment, hogy kiviszik Zsuzsáékat az országból, akkor apám felöltözött úgy, mint egy nyilas [lásd: nyilasok], bőrruhába, persze nem volt rajta karszalag. Felült a motorbiciklijére, elment abba a táborba. Bement a parancsnokhoz, és kikérte magának, hogy az ő lányát itt tartják, mikor ő nem zsidó. A táborparancsnok hitt neki, vagy nem, de elengedte Zsuzsát. Akkor felültek a motorbiciklire, és Újpesten egy háznak a pincéjébe mentek, ahol az apai nagyanyám is bujkált. Az apai nagyapám nem sokkal az előtt meghalt. Úgyhogy a nagyanyámmal együtt bujkált Zsuzsa.

Légitámadás után

Aggódom érted félve féltelek.
Érezned kell, hogy ott vagyok veled,
Te meg velem vagy, érzem és tudom
Találkozott a lelkünk félúton.

                                                 (Krämer Zsuzsa)

Német katonákkal voltak összezárva, négy vagy öt német katona volt ott. Azoknak az volt a feladatuk, hogy a ház tetején volt egy ágyú, amivel az arra jövő repülőgépeket le kellett lőni légitámadás idején. Persze ebből az következett, hogy ezek a németek ott szépen sorban meghaltak, mert a repülőgépről lelőtték őket. Ezek is pontosan úgy féltek, mintha zsidók lennének. Nem volt egymással semmi bajuk. Zsuzsa és a nagyanyám is remekül beszélt németül. Arról sosem beszéltünk, hogy a német katonák tudták-e, hogy ők zsidók.

A csillagos ház megszűnt, és be kellett menni vagy a gettóba, vagy védett házba. A barátnőm, Egri Gladys, aki spanyol állampolgár volt, beköltözött a spanyol követségre, és ott lopott két védlevelet, amit kiállított anyám és az én nevemre. Azt eljuttatta hozzánk, és így megmentette az életünket. A Pozsonyi úton, a spanyol védett házban éltünk, kétszoba-hallos lakásban, kábé harmincan, egymás hegyén-hátán [1944-ben a budapesti spanyol nagykövet, Angel Sans Briz Madridhoz folyamodott a Budapesten lakó spanyol zsidók megmentése ügyében. 500–700 menlevelet adott ki, és jóváhagyta több tucat spanyol ház létesítését Budapesten. A háború végére több mint 3 ezer zsidó menekült meg a spanyol követség papírjaival. – A szerk.].

Földön aludtunk, matracokon. Összesen két ágy volt abban a szobában, ahol mi voltunk, az egyiken egy nagyon idős bácsi, a másikon anyám aludt, és mi, többiek a földön. Reggel sorban állás volt, mosakodás, meleg víz nem volt. Ennivaló nem volt, de ha volt valami élelem, a szobában volt egy kandallószerű kályha, amin, ha be tudtunk gyújtani pár darab fával, ott valamit meg lehetett főzni. De éheztünk valamennyien.

Aztán egyszer volt egy szörnyű dolog. Jött egy légitámadás. Volt a lakásnak egy lakója, aki valahogy megmenekült a munkaszolgálattól, ha visszaemlékszem, olyan huszonnyolc-harminc éves férfi lehetett, meg volt egy tizennyolc éves fiú, és voltam én. Kimentünk az erkélyre megnézni, hogy merre lövöldöznek. A szemben levő házra, pont a szemben levő lakásra egy bomba esett be. Őrült recsegés, ropogás, a tizennyolc éves fiú meghalt, a harmincéves férfinek az egyik karját levágta, én meg egy karcolás nélkül megúsztam a dolgot.

Néha, ha ki lehetett menni, és lehetett valamit a környező üzletekben szerezni, azt megszereztük. Ez elég ritkán volt. Azonkívül, ha csend volt és nyugalom, akkor bemehettünk a spanyol követségre az Eötvös utcába, ahol egy kis lekvárt, pár szelet kenyeret, esetleg egy kis babot kaptunk, amit ők szerezni tudtak. Én mindig vártam, hogy be lehessen menni, mert a Gladys barátnőm ott lakott az édesanyjával, és akkor legalább egy pár szót tudtunk váltani. Tehát ennyi volt.

Akkor egyszer anyám még a védett házban azt mondta, hogy meg kéne tudni, hogy Zsuzsa hol lakik. Őt ugyanis, mint már említettem, elvitték munkaszolgálatra, de apám kihozta onnan, és bujkált valahol. Menjünk el apámnak a húgáékhoz, akik mentesítve voltak a zsidótörvény alól. Mert ők biztosan tudják, hogy apám hova vitte a Zsuzsát. És akkor megpróbáljuk megkeresni. Lefejtettük a sárga csillagot, és a Pozsonyi úton belebotlottunk egy nyilas igazoltató társaságba. Akik, hiába mondtuk, hogy mi erdélyi menekültek vagyunk, persze nem hitték el, és bevittek a Szent István körút 2. szám alatti nyilasházba.

Ott egy hosszú folyosóra állítottak fel sorban. Rengetegen voltunk, és egy nyilas jött mindig, és azt mondta, hogy három golyót és három embert kérek. Megkapta a három golyót, a három embert, azokat levitte a pincébe, és akkor hallottunk három lövést, és jött vissza három golyóért és három emberért. Nagyon közel álltunk hozzá, hogy mi is oda kerüljünk. Anyám már szinte elájult a félelemtől, és akkor én elkezdtem kiabálni, hogy kikérem magamnak. Én nem vagyok zsidó! Kikérem magamnak, hogy engem ott tartanak, mi nem vagyunk zsidók! Én Sibrik altábornagy [Sibrik György m. kir. ezredes volt. – A szerk.] keresztlánya vagyok. Minket azonnal engedjenek haza, vagy hívják fel Sibrik altábornagy urat, és az megmondja, hogy ki vagyok.

Én akkor már hallottam, hogy a pesti telefonok nem működnek. Nem voltam benne biztos, de reménykedtem, hogy ez így van. És így kellett hogy legyen, mert a nyilas tiszt, ahova bevittek bennünket, az nem hívta fel Sibrik altábornagy urat, aki egy létező személy volt, és életében nem hallott rólunk, hanem azt mondta, hogy jó, akkor hazamehetünk. Ez délután volt, és mondtam, hogy igen, de most már kijárási tilalom van, nem tudunk hazamenni, le fognak minket lőni. És akkor egy nyilas katonát adott mellénk, aki majd hazakísér minket. Kiléptünk a nyilas ház ajtaján, eszembe jutott, hogy borzasztó nagy a baj, mi egy spanyol védett házba megyünk, amire ki van írva, hogy Spanische Gesandschaft.

Egy nagy üveges bejárati ajtó volt, az egyik oldalára ki volt írva a spanyol szöveg, a másik oldalán egy kereszt volt, mert keresztények is laktak a házban. Akkor én már azt mondtam a nyilas katonának, hogy igen, mi mint erdélyi menekültek a házmesternek vagyunk a vendégei. És amikor odaértünk, akkor vettük észre, hogy csoda történt. Délután volt egy légitámadás, és az ajtónak az a része, ahol ki volt írva a spanyol szöveg, kitörött, és csak az a része maradt meg, amin a kereszt volt, így menekültünk meg! És kerültünk vissza a spanyol védett házba 1944 végén. És akkor ott megvártuk a felszabadulást.

Aztán a felszabadulás után a Zsuzsa rögtön jött. Apám hazavitte az anyját. Zsuzsa meg jött haza.

Mielőtt elindultunk volna haza, a Kertész utcai lakásunkba – én mindig nagyon vállalkozó szellemű gyerek voltam, lévén tizenhárom éves –, azt mondtam anyámnak, megnézem, hátha sikerül valami élelmiszert szerezni itt a környéken, mert semmink nem volt. Akkor lementem a Pozsonyi útra, és… azt elfelejtettem mondani, hogy akkoriban már híre ment annak, hogy az oroszok megtámadják a lányokat, megerőszakolják őket. Úgyhogy a házból a még meglévő férfiak őrséget vállaltak a ház előtt. Lementem és láttam, hogy egy kis alacsony, mongol katona is van a magyar férfiak között, elkezdtem gyalogolni a Pozsonyi úton, és egyszer csak hallottam, hogy utánam lépked valaki. Megfordultam. Iszonyúan megijedtem, mert a mongol katona volt. Hátrafordultam és meglátott, elkezdett nevetni, és azt mondta: bárisnya, bárisnya, lyukas a hárisnya! Egymásra néztünk, és felszabadultan elkezdtünk nevetni. Számomra ekkor ért véget a háború. És akkor így mentem tovább. Élelmet nem sikerült szerezni, de másnap aztán hazamentünk a Kertész utcába, és Zsuzsa megjelent néhány óra múlva. Szörnyen örültünk egymásnak. És akkor megpróbáltunk megint valami ennivalót, ezt-azt szerezni, hogy éhen ne haljunk. Az üzletekben szereztünk, meg a házban volt egy kis tejcsarnok, aminek a tulajdonosa egy nagyon rendes asszony volt, aki ha tudott szerezni valami kis tejet vagy egyéb ennivalót, akkor lerohant mindenki. Persze nem ingyen, de legalább kaptunk valamit.

Ezek az idők úgy összemosódnak bennem. Amikor anyámmal a spanyol védett házba mentünk, a lakásunkba beköltöztek olyanok, akik ki akarták használni azt, hogy berendezett lakásban ingyen tudnak lakni. Mikor hazamentünk, akkor a fürdőszoba kádjában lakott egy asszony, aki olyan alkoholista volt, hogy már mozogni nem tudott, ott feküdt, és hányt egész nap. Akkor a Zsuzsa meg valamelyik fiú a házból, már nem tudom, ki, fölkapták az öregasszonyt, és kiderült, hogy a Klauzál téren lakik. Nem volt messze, és elvitték a Klauzál térre, a lakásába. Mert ott volt lakása, de neki jobban esett itt lakni.

És akkor megpróbáltuk rendezni az életünket. A lakásnak a felét bombatalálat érte, úgyhogy két szoba volt csak használható, bár az egyiknek az ablaka kiesett, a másiknak a fala nagyon megrongálódott. A másik két szobát meg a mellékhelyiségeket odaadtuk egy ismerős építészmérnöknek, aki épített magának ott egy lakást, és annak fejében, hogy ingyen odaadtuk neki a két szobát és a hozzá tartozó mellékhelyiségeket, a mi lakrészünket is helyrehozta, és épített egy fürdőszobát. Meg is csinálta rendesen. Ez az építészmérnök egyébként a veje volt a Spiegel Jani bácsinak, a hegedűkészítő mesternek [A századfordulótól a második világháborúig tartó fénykorában a magyar hegedűkészítés európai viszonylatban is a legmagasabb szakmai színvonalat képviselte: Pilát Pál, ill. tanítványai, Reményi Mihály, Frirsz Miksa, Spiegel János és Bárány Dezső is. – A szerk.].

„Jani bácsi egyszer elmondta, mi a hegedű lelke. Az a kis fadarab, amely a hegedű közepén áll, azon futnak át a húrok! A lélektől függ, milyen lesz a hang. Mutatott is egy majdnem kész hangszert. Néhány nap múlva újból bementem az üzletbe. Beteljesedett a csoda: a bolt közepén egy apró, fehér hajú, nagy bajuszú ember hegedült. Gyönyörű hangokat csalt elő hangszeréből. Jani bácsi volt az és az új hegedű” [Idézet Az álmok élnek c. könyvből].

1945. augusztus 15-én Zsuzsa elment énekórára, akkor már tanult megint énekelni, és az Oktogonon elütötte egy teherautó, amit egy részeg sofőr vezetett. Én nem voltam akkor otthon, mert kivételesen kint, Rákosszentmihályon nyaraltam apáméknál, ott kertes ház volt, és néha levegőt is lehetett szívni. Mikor anyám megtudta, hogy a Zsuzsa meghalt, felhívott minket telefonon, mi azonnal bejöttünk. Anyám teljesen elvesztette a józan eszét. A gázoló tárgyalására meghívták. Kapott a rendőrségtől egy papírt, hogy jöjjön el. Azt mondta, nem megy, mert a Zsuzsát már ezzel nem támasztják föl. Eltemettük Zsuzsát, anyám nem volt magánál, borzasztó állapotba került. Zsuzsa temetését apám intézte, én akkor még egészen kislány voltam, anyám nem volt olyan állapotban, és apám keresztény temetőbe temettette el.

Én közben elvégeztem a középiskolát [Valószínűleg a polgári iskolát fejezte be. – A szerk.], a skót misszióban. És tudtam, mivel nem volt senki, aki pénzt keressen, a nevelőapám nem jött vissza, apám nem adott pénzt, a nagybátyám nem jött vissza, hogy én nem fogom végigcsinálni azt, hogy még négy évet elvégzek egy gimnáziumban, hogy utána mehessek egyetemre, főiskolára. Filmes akartam lenni, vágó. Zsuzsa halála után egy évig otthon maradtam, kötöttem, segítettem itt, ott, amott. Annyi pénzünk volt, hogy anyámmal nehezen, de valahogy megéltünk. Időnként akkor még Amerikából Edwin Bachmann nagybátyám is tudott valami pénzt küldeni. Ami később teljesen megszűnt, egyáltalán az a lehetőség, hogy valaki Amerikából valamit küldjön.

Egyébként soha nem gondoltam arra, hogy külföldön éljek. Olyannyira nem, hogy Edwin nagybátyám hozott nekem egy iratot – akkor a Zsuzsa már nem élt –, ahol Arturo Toscanini vállalta a felelősséget, hogy engem eltart. Ennél hatékonyabb dolog nem lehetett volna. De én nem fogadtam el, mert anyámat nem akartam itt hagyni. Amit ő azzal fizetett meg, hogy itt hagyott engem. Véglegesen. Úgyhogy, én nem akartam kimenni, anyámmal akartam itt lenni. Őt pedig a nagybátyám nem akarta kivinni, mert tudta, hogy vele nehéz kijönni.

Akkor érettségi nélkül tizenhat éves koromban jelentkeztem a Gertler Viktor-féle filmiskolába, felvételiztem és felvettek [Gertler Viktor (1901–1969) – filmrendező, főiskolai tanár. 1927–1933 között Berlinben, Bécsben, Párizsban és Londonban dolgozott. Berlinben az UFA filmgyárában vált a filmkészítés alapos ismerőjévé. 1945 júliusában nyitotta meg Budapesten filmművészeti magániskoláját, ahol filmrendezőket és színészeket képeztek. Három év volt a tanulmányi idő. 1946-ban azonban a korábbi Színiakadémiából megalapították a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, és Gertler Viktor csak azzal tudta menteni a saját iskoláját, hogy megszerezte számára a szakszervezet cégérét, szakszervezeti filmművészeti iskola lett, de 1948-ban ezzel együtt is megszűnt. Gertler az államosított filmgyártás első igazgatója lett a Hunnia Filmgyárban, 1948-tól 1954-ig pedig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított. – A szerk.]. Előtte egy évig otthon maradtam. Reggeltől estig tanultam, mindenféle olyat elolvastam, amiről gondoltam, hogy szükséges lehet egy felvételi vizsgán.

Teljesen magamtól készültem fel, senki nem segített. Ott elkezdtem tanulni, jól tanultam. Két év múlva a Gertler iskolát megszüntették, és ugyanakkor minden magán színiiskolát, ami csak létezett. A Rózsahegyi Kálmán iskolát, az Egyesületi Színiiskolát, a Gertlert, mindent [Rózsahegyi Kálmán (1873–1961) – színész, 1901-től a Nemzeti Színház tagja, 1923-tól örökös tagja. Színiiskoláját 1909-ben alapította feleségével, Hevesi Angélával; Országos Színészegyesület Színészképző Iskolája – 1903-ban alapította az Országos Színészegyesület (Országos Magyar Színészegyesület és Nyugdíjintézet; al. 1871) színigazgatók  és a színészek közös autonóm szervezete. – A szerk.]. Egy nyarat bent töltöttünk a Horváth Árpád kollégiumban [Gobbi Hilda kezdeményezésére jött létre, főleg falusi színinövendékeknek a Horváth Árpád kollégium. – A szerk.], tudtuk, hogy kora ősszel lesz egy felvételi vizsga a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, és lesznek, akit fölvesznek, és lesznek, akiket nem. Lehetetlen is lett volna, hogy mindenkit fölvegyenek, mert nagyon sokan voltunk a bezárt iskolákból. Ősszel volt a felvételi, és azon kevesek közé tartoztam, akit fölvettek.

Tehát akkor ugye megint jöttek az anyagi gondok. Megint kötöttem, egész éjszaka ültem az ágyban, sötétben, még villanyra se volt pénzem. Kötöttem, és mindent megpróbáltam, amivel pénzt lehetett keresni. Aztán egyik évfolyamtársam azt mondta, tudja, milyen rossz anyagi körülmények között élek, menjek el az Országos Filmhivatalba, és jó bizonyítvánnyal lehet, hogy tudok valami ösztöndíjat szerezni. Elmentem, kaptam is hatvan forint ösztöndíjat. De annak az volt a feltétele, hogy főiskola mellett dolgozni kell. Most először is meg kellett szerezni az engedélyt a főiskolától, hogy dolgozhassak, amit megkaptam. És elkezdtem először a MAFIRT-nál [Magyar Filmiroda] oktatófilmeket javítani meg átvágni, mert azok még a kapitalizmusban készültek. És olyanokat kellett belőlük csinálni, amiket a háború után is el lehetett adni. Ezek a filmek még a háború előtt és alatt készültek. Például arról, hogy egy suszter hogyan dolgozik. A háború után az bűn volt, hogy egy maszek suszter dolgozik, és azt reklámozzuk. Azt úgy kellett megcsinálni, átvágni, hogy a cipőgyárban dolgoznak az emberek, és az a jó. Egyet átvágtunk, azt elfogadták, és akkor annak alapján csináltuk a többit.

Utána elkerültem a Szinkron Filmgyárba gyakornoknak, akinek az volt a feladata, hogy hozzál egy pohár vizet, hozd a tekercset! Ott dolgoztam, és onnan átkerültem a Hunnia Filmgyárba. Oda már csak rövid időre, előbb gyakornoknak, aztán asszisztensnek. És egészen kiváló vágók mellett voltam asszisztens. Gertler Viktor mellett, aki rendező volt, de vágott is. Akkor dolgoztam Máriássy Félix mellett időnként, aki tanárom volt a főiskolán [Máriássy Félix (1915–1975) – filmrendező. Legismertebb filmjei: Budapesti tavasz, Egy pikoló világos. – A szerk.]. Ő tanított vágást. És nagyon szerettem csinálni, közben szorgalmasan bejártam a főiskolára. Kollokváltam, mikor szükség volt rá. A főiskolán például előfordult az, hogy Makk Károly mint főiskolás elkezdett egy úttörőkről szóló filmet forgatni, amit soha be nem fejezett, mert abbahagyatták [Makk Károly (1925) – filmrendező. Legismertebb filmjei: Liliomfi, Ház a sziklák alatt, Szerelem. – A szerk.]. Abban én voltam a vágóasszisztens. A Normafa szállodában lakott az egész stáb. Az én feladatom az volt, hogy este elmentem a Filmgyárba, a laboratóriumba az előző napi, előhívott felvételekért. Beültem egy taxiba, azzal felmentem a Normafa szállodába, ott ki volt feszítve a kertben egy vetítővászon. Megnézték, hogy mi történt előző nap, milyen forgatás volt, mi a jó, mi a rossz. Én jegyzeteltem, a filmet visszavittem a laboratóriumba, és hazamentem. Ezzel teltek az estéim, ami nagyon jó volt. Napközben meg dolgoztam a filmen. Közben végeztem a főiskolát. Meg mindenféle mást is csináltam.

Hogy pénzt tudjak keresni, szovjet híradókat és népszerű tudományos filmeket szinkronizáltam. Bejelöltem a szövegeknek a helyét, részt vettem a hangfelvételen. Többek között volt egy film, ami a Sztálinról elnevezett kolhozban játszódott. Volt egy mondat: „Sztálin elvtársról elnevezett kolhoz.” Miután abban a filmben csak állatok voltak, az a szó, hogy Sztálin, az egy marhára került. De kerülhetett volna csirkére is. Volt egy bizottság, amelyik ezt tőlem minden további nélkül átvette. Igen ám, de a moziban vetítéskor valakinek ez nem tetszett, és betelefonált, hogy ez micsoda szörnyű disznóság! És akkor kirúgtak. Ez egybeesett azzal a nappal, mikor anyám nem bírta tovább Zsuzsa nélkül az életet, és öngyilkos lett. Leugrott a Kertész utcában a negyedik emeletről és meghalt.

Mikor elkezdtem főiskolára járni meg dolgozni is, hogy valami pénzt keressek, akkor már elég rossz lett a kapcsolatunk anyámmal. Nagyon rossz néven vette, hogy nem vagyok vele otthon állandóan, mert dolgozom, pénzt akarok keresni. Tengett-lengett, semmit nem csinált. Én jártam a főiskolára, dolgoztam éjjel-nappal, csináltam a dolgomat, és amellett elég rendesen tanultam, de ő mérges volt rám, hogy magára hagyom. Holott ő is járt főiskolára, a Zeneakadémiára, elég mozgalmas ifjúsága volt. Megérthette volna, hogy nekem is ez kell. De nem értette meg. Mikor Zsuzsa meghalt, teljesen összeomlott, akkortól egyáltalán nem tudtam rá számítani. Öngyilkos lett. Nem foglalkozott azzal, hogy engem itt hagy minden nélkül, teljesen magamra.

Úgy tudtam meg anyám halálát, hogy aznap még dolgoztam Gertler Viktor mellett délután, és szólt a telefon, valaki őt kérte. Elsápadt, letette a kagylót, és azt mondta nekem: „Mari meghalt az édesanyád, öngyilkos lett.” Rohantam haza. Akkor se anyám, se állásom, semmi. Egy fillérem nem volt. Eltemetni úgy tudtam anyámat, hogy az egyetlen megmaradt értékét, a régi perzsabundáját vittem egyik szűcstől a másikig, amíg nem kaptam érte annyi pénzt, amiből kitelt a temetés.

Teljesen egyedül maradtam, mert apámra anyagilag nem számíthattam. Akkor a házban a házmester bácsi a gyerekévé fogadott. Nagyon vigyázott az erkölcseimre. Egyszer elkezdte mondani nekem, hogy neked muszáj beiratkozni a pártba, mert az nem lehet, hogy pártonkívüli légy. És ez hozzá tartozik az életedhez. Jó, mondom, elmentem a kerületi pártszervezetbe. Ki volt az, aki pontosan, ahogy bementem, szembejött velem? Egy köztudottan zsidógyűlölő ember. Kijöttem, kész! Részemről a dolog befejezve. Sarkon fordultam és kijöttem. Mondtam, rám ne számítsanak. És nem léptem be soha!

Akkor aztán mindent elkezdtem csinálni, amit el lehet képzelni. Nem tudtam magamat eltartani, az egyik szobát kiadtam albérletbe, ami borzasztó dolog volt. Mikor ki kellett mennem a konyhába, akkor az albérlőn keresztül kellett mennem, mert nem volt külön bejárata a szobának. Úgyhogy szörnyű kínos volt, de ez volt, valamiből élnem kellett. Cipőt árultam a Corvin Áruházban, segédmunkás voltam egy gabonacsávázót kiszerelő cégnél, meg még nem tudom, hány helyen, benne van a munkakönyvemben. És egyszer csak bekerültem az Akadémiai Kiadóhoz, ahol egy nagyon jó társaságba kerültem.

Elég szép pályát futottam be az Akadémiai Kiadónál, bekerültem oda mint úgynevezett kártyarendező. Ami azt jelentette, hogy az orosz szótárkártyákat kellett szoros ábécébe raknom. Na most, az orosz ábécét nekem muszáj volt ismernem, mert a főiskolán oroszul tanultunk. Ezt csináltam. Közben megtanultam gép- és gyorsírni, akkor a szótár szerkesztőségének a vezetője, Dr. Molnár Albert nagyon megszeretett [Molnár Albert (1901–1961) – nyelvoktató, lexikográfus, szociológiai doktor (Bécs), 1932-től a moszkvai Világgazdasági és Világpolitikai Intézet tudományos munkatársa, 1935-től Kolozsváron tisztviselő, 1945-től Budapesten a közellátási kormánybiztosságon, majd a Gazdasági Főtanácsban, a Jóvátételi Hivatalban, a Külkereskedelmi Igazgatóságon működött, 1955-től pedig az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének munkatársa volt. – A szerk.]. Én lettem a csoportvezetője a gépírónőknek. Szóval, szépen ment a sorom.

Nagyon rendes volt a vezérigazgató is, aki mellett én titkárnő is voltam. Volt egy aranyos történet. Egyszer ott voltam nála, éppen nem volt titkárnője, és azt mondta, hogy ide venne engem titkárnőnek, de nekem nagy hibám, hogy nem vagyok párttag. Mondtam, hogy nem vagyok. De ha megígérem, hogy az asztala fiókját nem nézem meg, ahol a titkos iratok vannak, akkor jöhetek. Mondtam, jó, megígérem. Így lettem a vezérigazgató titkárnője. Persze első dolgom az volt, hogy megnéztem a titkos iratokat, amikben egyes személyekről voltak adatok. Nagyon jól megvoltunk a vezérigazgatóval, aki egy munkáskáder volt. És aztán kirúgták. Hogy miért, nem tudom. Mikor őt kirúgták, rólam is kiderült, hogy nem vagyok jó káder, és engem is kirúgtak, nem sokkal utána. Ugyanakkor volt egy művelődési intézete az Akadémiai Kiadónak és az Akadémiai Nyomdának, és egy háromtagú igazgatósága, aminek az egyik tagja ingyen én voltam, és műsorokat szerveztem, sok mindent csináltam. Az emberek kicsit fellázadtak, mikor megtudták, hogy engem kirúgtak. Elmentek az új vezérigazgatóhoz, és azt mondták, hogy engem vissza kéne venni, mert azért ez nem igazán jó dolog, hogy innen kitettek. Akkor a vezérigazgató küldött nekem egy levelet, hogy ekkor és ekkor keressem fel. Elmentem hozzá, és mondta, ez történt, mondták neki, hogy engem vissza kell venni. Ő tulajdonképpen azért dobott ki engem, mert azt mondták, hogy nekem egy kardigánnal több van, mint amennyi okvetlenül kell. Mondtam, tényleg nekem kettő van, felálltam és elmentem. Majdnem négy évet dolgoztam az Akadémiai Kiadónál, pár hónappal kevesebbet. 1950-től 1954-ig.

Utána elkerültem egy cipőjavító szövetkezetbe titkárnőnek, és ott összetalálkoztam azzal a tánctanárnővel, aki az Akadémiai Kiadónál az általam vezetett tánckarnak volt a koreográfusa. Én szerveztem a táncot, egyébként én is táncoltam. És mondta, hogy hallotta, hogy a Hungarotexnél keresnek titkárnőt, jelentkezzem. Akkor jelentkeztem, és rögtön felvettek. Elkerültem a Hungarotex Külkereskedelmi Vállalathoz, és ott megismerkedtem az egyik üzletkötővel, aki egy nagyon csinos, ügyes, intelligens fiú volt. Egymásba szerettünk, és hozzámentem feleségül. Aztán kiderült rövidesen, hogy a csinos, intelligens fiú fűvel-fával megcsal. Nem érdekli senki, csak nő legyen, minél több nő.

Én ezt meguntam és azt mondtam, hogy akkor elválok. 1958-ban mentem hozzá és 1970-ben mentünk külön. Tizenkét év. Sokat szenvedtem ezalatt, csak úgy gondoltam, az ember nem kezdi olyan sokszor az életét, meg hátha minden rendbe jön. Meg arra is gondoltam, hogy ő is deportálva volt, Mengele lágerében volt, Auschwitzban, ahol a fejét úgy megsebesítették, hogy mikor hazajött, agyműtétje volt. Gondoltam, lehet, hogy ennek a következménye is ez a sok minden, amit csinál, és talán majd elmúlik. De nem múlt el. Ő közgazdasági egyetemet végzett, több nyelvet tudó, igen értelmes ember volt. Külföldön is volt üzletkötő. Magyarországon is dolgozott, akkor volt vidéki lapja a „Népszabadság”-nak, ott, aztán a Filmgyárban kezdett el dolgozni. Ő száz százalékig zsidó volt. De csalt fűvel-fával, úgyhogy el kellett válni. Volt egy pillanat, amikor azt mondtam, hogy elég! És elváltam tőle.

1956 októberében a Köztársaság téren laktam. Pontosabban a ház, ahol laktam, a lakás nem az utcára nézett, hanem egy udvarra, de oldalt, ha kilestem, láttam a Köztársaság teret. És ott láttam azt, hogy a körzeti orvos jött a Köztársaság téren valami beteghez nyilván vagy sebesülthöz. Lelőtték, ott halt meg a szemem láttára. Borzasztó lövöldözések voltak a Köztársaság téren, de én ki se tettem a lábam a házból, úgyhogy nem ért semmi bántódás. Egyébként nálam bujkált egy volt kolléganőm a Hungarotextől, akit nagyon szerettem, borzasztó rendes nő volt, hát együtt vészeltük át ezt a dolgot. Neki azért kellett bujkálnia, mert a férje pártfunkcionárius volt. De már akkor válófélben voltak. Ettük, ami otthon volt. Nem nagyon sok minden. És megvoltunk. Amikor vége volt az 56-os rumlinak, akkor az Erzsi barátnőm rögtön hazament, én pedig dolgozni mentem.

Aztán dolgoztam tovább, és közben írtam a Művelődésügyi Minisztériumba egy levelet, hogy mondják meg nekem, valóban olyan megbocsáthatatlan-e a bűnöm, hogy soha többet nem kerülhetek vissza a szakmámba. Kaptam egy választ, amiben az volt, hogy visszakerülhetek, semmiféle bűnöm nincs. Ez volt 1955 végén. De állást nem tudnak nekem biztosítani a szakmában, szerezzek.

Akkor elkezdtem járni ide, oda, amoda, sehol nem tudtak állást biztosítani. 1957 nyarán tudomásomra jutott, hogy megalakult a Magyar Televízió, és ott mindenféle filmes szakembert fölvesznek. Akkor az ő személyzeti osztályuk a rádióban volt, hónom alá kaptam a főiskolás bizonyítványomat és azt a papírt, amit a minisztériumtól kaptam, és bementem, megmutattam, hogy ez van, és szeretnék a televízióban elhelyezkedni. Azt mondták, hogy semmi akadálya, de vágói állás nincs, mert az egyetlen vágói státusz foglalt. De előbb-utóbb lesz több is. Addig is az agitprop [Agitációs és propaganda] osztály vezetőjének titkárnőre van szüksége, azt elvállalom-e. Azt mondtam, igen. Akkor ezt elvállaltam, meg is feleltem. A tévéhez 1958. január hatodikán kerültem, negyvenhat éve.

És közben megismerkedtem a Híradó akkori főszerkesztőjével, Matuz Józsefnével, akinek elmeséltem a történetemet. Azt mondta, jó, akkor kipróbállak. Akkor az úgy volt, hogy napközben titkárnő voltam az agitprop osztályon, és este nekiálltam ezt-azt megvágni hajnalig. És akkor reggel megint folytattam a titkárnősködést. Aztán lett egy vágói státusz, és engem oda betettek. Tulajdonképpen én találtam ki, hogy kell tévéhíradót vágni, mert addig, aki csinálta, nem volt igazán tudós ebben a szakmában. Felneveltem rengeteg asszisztensből vágót, ma is hatvan százalékban azok a vágók dolgoznak a Magyar Televízióban, akiket én neveltem fel.

A Híradónál fontos volt, hogy az ember tudja, mi a mondanivalója egy riportnak, és ezt úgy kellett megvágni, hogy a mondanivaló érvényesüljön. Meglegyen a kép ritmusa meg a hang meg minden. Volt olyan anyag, amibe beleszóltak fentről, volt, amibe nem. Volt egy riport arról, hogy az Operaháznak bemutatója van, abba nem szólt bele senki. De ha olyan riport volt, hogy Kádár János elment ide vagy oda, akkor természetesen megnézték, hogy rendben van-e. Azonkívül én elég sokat dolgoztam kint, Moszkvában. Amikor volt a magyar küldöttségnek valamilyen feladata kint, akkor mindig küldtek a Híradótól egy stábot. Moszkvában egyébként állandó tudósítók is voltak, operatőr meg szerkesztő. Akkor ott én vágtam azokat az anyagokat, amelyek aztán Pesten adásba kerültek. Egyszer voltam Olaszországban is, Milánóban vásáron. Akkor is dolgoztam. Az is Híradó volt. Tudósítások a milánói vásárról, ahol magyarok is részt vettek.

Régebben minden évben volt a Híradónak kirándulása, ahova mindenki elment. Nem kellett senkit se rábeszélni, hogy jöjjön el, mindenki szívesen eljött, mert remekül éreztük magunkat. Különben is nagyon sok helyes kolléga és kolléganő volt. A főszerkesztőnő nagyon rendes volt, hagyott minket dolgozni. Azt kívánta meg, hogy jól dolgozzunk. Voltak aranyos dolgok. Valamikor a Szabadság tér 17-ben, ahol a televízió volt, ott, ahol régen a tőzsde, majd valamilyen oktatási intézmény volt [lásd: Tőzsdepalota]. Amikor én elkezdtem ott dolgozni a 4. emeleten voltak lakások, ahol tanárok laktak. Nagyon szép lakások voltak, de azt mindenki tudta, hogy ezeket lebontják. Kell a televíziónak a terület. Volt egy operatőr kolléga, aki vidékről jött fel, és nem volt lakása. Azt mondták, hogy amíg azok a lakások megvannak, addig ott lakhat. És mi Matuznéval éjszaka vágtuk a Híradót, óriási lelkesedéssel dolgoztunk, nem néztük az órát. Egyszer csak nyílt az ajtó, megjelent az a fiatalember, aki a negyedik emeleten lakott. Egyik kezében egy darab kolbász, másik kezében egy darab kenyér, lerakta elénk, és azt mondta: ezt hoztam, egyétek meg! Úgyhogy nem kellett éhen halnunk. Ott ilyen dolgok voltak.

Ebben a korszakban nem volt semmi jelentősége a zsidóságomnak. Egyáltalán soha senki nem kérdezte a másiktól, hogy hova való, mit csinál. Akkortájban az nem volt divat, hogy valaki fontosnak tartja. Nem tartottam az ünnepeket. Semmit. Nem is tudtam, hogy mi mikor van. A keresztények sem tartották az ünnepeket, mert abban a politikai érában az nem volt divat. Legfeljebb a karácsonyt, azt igen. De egyébként, hogy milyen ünnep, mikor, hogy? Senki nem figyelt oda.

Közben újra férjhez mentem Dr. Büchler Róberthez. Ez volt életem igazi boldog házassága. 1971-ben ismerkedtünk meg, 1973-ban kerültünk össze, és 1992-ben halt meg. Majdnem éppen húsz évet éltünk együtt a legnagyobb egyetértésben, boldogságban, szeretetben. Az ő gyerekeivel ma is jóban vagyok, összejárunk, találkozunk. Úgy ismerkedtünk meg, hogy a tévében az egyik kolléganőm, mikor mentünk felfelé a liften, azt mondta nekem, hogy hoztam neked egy üdvözletet. Mondtam, kitől? Hát a Büchler Robitól. Mondom, ki az? Azt mondta: „Neked volt egy nővéred?” Mondom, igen, volt. Akinek udvarolt. És akkor látott téged, abban az időben. Mondtam, tényleg volt egy nővérem, akinek annyi lovagja volt, nem emlékszem mindegyikre. Szeretne veled beszélni, mert még vannak emlékei a nővéredről, és szeretné, ha beszélnétek róla. Mondtam, jó. Nem gondoltam komolyan. De az akkori asszisztensem, aki szintén ott volt a liftben, és aki tudta akkor már, hogy el akarok válni, amikor beértünk a szobába, egyszer csak jött egy fellapozott telefonkönyvvel, és azt mondta, itt a Büchler Róbert telefonszáma, most felhívjuk. Felhívtuk, először nem akartam, de rábeszélt. Fölhívtuk, és akkor megbeszéltünk egy randevút a Váci utcai eszpresszóba. És még azt is megmondta, hogy aktatáska lesz a hóna alatt, onnan ismerem meg. Tényleg ott találkoztunk, beszélgettünk. Akkor mondta, hogy szeretne velem még egyszer találkozni. Mondtam, viszontlátásra, részemről a dolog befejezve! Megtudtam tőle, hogy felesége van, gyerekei vannak. Nekem nem volt célom az, hogy szétrobbantsak egy házasságot. Azt mondta, találkozzunk még egyszer, neki még vannak emlékei Zsuzsáról. Találkoztunk legközelebb, én elvittem a Zsuzsa verseit, ő meg hozott nekem fényképet, ami megmaradt neki Zsuzsáról. Megebédeltünk a 100 éves étteremben, és akkor mondta, hogy nem úgy van, mert ő válni akar. Ne legyenek gátlásaim, ha találkozunk. Mondtam, jó, találkozzunk. Így kezdődött a szerelem, közben ő elvált. Az én válóperem is folyt, utána összeházasodtunk. Nagyon jó házasság lett. Nagyon. Borzasztóan szerettük egymást, jól éltünk együtt. Ma is siratom.

Ő 1922-ben született, szintén Pesten, vallásos családban, édesapja hitközségben dolgozott. Sőt, a férjem egyik rokona egy időben Bécs főrabbija volt. Most pedig ennek a rokonának a fia Bécsben a főrabbi. Egyszer meg voltunk hozzájuk híva Bécsbe, ott voltunk vacsorára.

A férjem fiatalkorában borzasztó szerelmes volt a nővérembe. Belebetegedett, mikor hallotta, hogy meghalt. A férjem holmii között találtam meg ezt a kis füzetet: 1942. Irodalmi Antológia. Van benne egy költő, akit úgy hívnak, hogy Kádár Zsuzsa. És fogalmam se volt, hogy ki az a Kádár Zsuzsa. Elkezdtem olvasni, hogy milyen versek vannak benne. Egyszer csak rájöttem, hogy Kádár Zsuzsa a nővérem.

      Fáj és éget a kín, és az ég is sírja a ritmust.
Eldalolom ma neked, rímtelen énekem.
      Kinn a szél dudorász, havazó estébe cikázva
      Fák csupasz ágain át zúgva a szív panaszát.
      Gyászos a téli vidék, a világra szűzi fehéren,
      Lágyan, nesztelenül hótakaró nehezül.
      S egyre hullik a hó, s az álmos, lágy puha pelyhek
      Végtelen éneke száll, s zúgja, hogy itt a halál.
      Mondd, ugye más a vidék, hol a nyár tüzes árnyai járnak.
      Mondd, ugye más az a táj, hol soha semmi se fáj?
      Oh a világ csodaszép, hol a hang és a szín tavaszában
      Éljük a drága csodát. Jöjj, te kísérj oda hát.
      Itt ez a lét csupa kín, csupa bús buja bánat,
      Jöjj, míg képzeleted táncát járja veled.
      Jöjj, hát szállj ma velem, a csodás fantázia szárnyán.
      Jöjj, már rég odavár lágy mosolyával a nyár!

                                                                             (Krämer Zsuzsa)

A verset ismertem, és elkezdtem olvasni a verseket, Úristen, ez a Zsuzsa! Ez 1942-ben jelent meg. Egyébként van egy bőrrel bekötött kis könyvem, amit a Zsuzsa kapott a nyolcadik születésnapjára a nagyszüleimtől. Mert akkor már írt verseket. És ez csodálatos módon megmaradt az egész háború alatt, most is itt van.

A férjem vidéken bujkált a háború alatt. Megúszta a munkaszolgálatot. Nem is volt teljesen egészséges, úgyhogy neki a munkaszolgálat végzetes dolog lett volna. Gyerekkora óta egy kis szívrendellenessége volt. A háború után beiratkozott Pesten az egyetemre, pszichológia szakra. Elvégezte, de abban az időben a pszichológia tiltott dolog volt. Miután nagyon művelt volt, és komoly irodalmi ismeretei voltak, a rádió irodalmi osztályára került mint szerkesztő. Onnan került a Testnevelési Főiskolára mint pszichológiatanár, és utána már mint a pszichológiai tanszék vezetője dolgozott. Írt egy könyvet is, rengeteg írása jelent meg. Egy időre meghívták a műszaki egyetemre előadásokat tartani. Egy időben nyaranként Debrecenbe mentünk, az ország zeneakadémiai tanárai voltak ott, és azoknak tartott előadásokat a mozgásról, a mozgás pszichológiai oldaláról. Amivel ő egyébként is foglalkozott. Kandidátus volt. A kandidátusi disszertációját is ebből a tárgykörből írta. Nagyon szerették a debreceni tanfolyamait, amiket nyaranként tartott. Aztán mint nyugdíjas is dolgozott időnként. Én is nyugdíjas lettem. Én egyébként végig dolgoztam, de kevesebbet, és jöttünk-mentünk, remekül éltünk.

Az ünnepeket kevésbé tartottuk. Megvolt a mi körünk, ha ünnep volt, betettünk egy kazettát, amin kántor énekelte a megfelelő dallamot, és azt hallgattuk, és szerettük egymást. Ez egy egészen különleges kapcsolat volt köztünk. Gyertyát gyújtottunk szombatonként. Ő imádta a héber dallamokat, a templomi imákat. Még most is van egy csomó kazetta itthon, amit vettünk a világ minden részében, amerre csak jártunk, ahol lehetett kapni, meg lemezek, azokat rengeteget hallgatta. Nagyon kevés emberrel barátkoztunk. Itt volt az ő első házasságából született két gyereke, a fia, aki egy darabig velünk élt, aztán gyakran összejöttünk. A lányával is gyakran találkoztunk, aztán jöttek az unokák.

Két testvére volt a férjemnek, az öccse már nem él. A másik, a húga igen, ők kint éltek Nyugat-Németországban. De azért minden évben találkoztunk, mert kiutaztunk hozzájuk. Az öccse, Büchler Ottó újságíró volt kint, Düsseldorfban. Volt egy havi irodalmi folyóirata is. A húga, pedig ott ment férjhez. Férjhez ment, és van egy lánya.

Soha nem voltam még Izraelben, nagyon szeretnék elmenni, de sajnos az a helyzet, hogy én elég beteg vagyok, szóval nem tudok. Különben elmentem volna legalább egy társas útra, de sajnos nem megy a dolog. Régebben meg nagyon drága volt, és azért annyi pénzünk nem volt. Borzasztóan sajnálom, hogy Izrael folyamatosan háborúzik, mert elég baja volt a zsidóságnak mindenhol a világon. Most már jó lenne, ha békében tudnának élni, de sajnos mindig valami van, ami elrontja az ottani hangulatot.

A rendszerváltás tulajdonképpen nem volt nagy jelentőségű dolog. Nagyon izgultunk azért, hogy minden simán menjen. Ne legyen lövöldözés, simán át tudjunk sétálni. Én örültem neki, mert egy csomó mindent utáltam. Nagyon beleláttam mint híradós, hogy mennek a dolgok. De végül is velem senkinek nem volt baja, nekem nem volt rossz dolgom, én kaptam annyi kitüntetést, amennyit ember csak kaphat. Megbecsültek, rendes fizetésem is volt.

Előtte is dolgoztam és ma is dolgozom. Jelenleg archiválom a Híradókat a kezdetektől. Ez abból áll, hogy minden, a Híradóban bemutatott esemény képanyagáról leírom, hogy ki látható, mi látható a képen, miről szól, politikai esemény, külföldi riport vagy kulturális riport. 1957 végétől kezdtem, most tartok 1965 szeptemberénél. Mi folyamatosan tanultuk, hogyan kell a Híradót készíteni, vágni, kitaláltuk, hogy mi legyen benne egy eseményből, és hogy legyen elkészítve. 1965-ben már egészen rutinszerűen ment minden, szabályosak voltak a riportok.

Régebben még filmet vágtunk, ma már videoszalagot montíroznak. Akkoriban sokkal több kulturális riport volt a Híradóban, szinte minden adásban volt valami kulturális esemény, például színházi előzetes. Ma elég kevés kultúra van, úgy gondolják, hogy ez nem Híradó-téma. Lehet, hogy igazuk van. Akkoriban a külpolitikai hírekkel kezdődött a Híradó, utána jött a belpolitika. Ma ez fordítva van.
 

Életrajz

Susi Bergstein vagyok, született Geiringer Zsuzsi. 1916-ban születtem Szombathelyen, dr. Reichsfeld hozott a világra. A nagyanyámnak három lánytestvére volt. Krakkóban éltek, hárman Magyarországra mentek férjhez, egy Krakkóban maradt [Rosenthal Lola], és elpusztult az egész családjával. A Tekla néni [Fürstné Rosenthal Tekla] ment Pestre, a Regina néni [Hoffmann Ignácné Rosenthal Regina, Krakkó, 1870 – Auschwitz, 1944] ment Szombathelyre, és az Éva [Rechnitz Samuné Rosenthal Éva] volt az én nagyanyám. 

Így aztán nálunk volt a családban minden, lengyel, német, magyar.

Azért mondom, a nacionalizmus az hülyeség, nincs egy tiszta náció a világon. Az osztrákoknál meg pláne nincs. Az nem létezik, hogy tiszta osztrák, mi az, hogy tiszta osztrák!? Én 1927 óta osztrák állampolgár vagyok, de hát én is Szombathelyen születtem, onnan kidobták az apámat, aztán 1927-ben följöttem Bécsbe, aztán 1938-ban lementem Jugoszláviába. Ott voltam 1946-ig, aztán megint feljöttem Ausztriába. Hát mi vagyok? Se magyar, se osztrák, európai vagyok. Én beszélek magyarul, németül, horvátul, kicsit angolul, kicsit franciául. Az anyanyelvem magyar, máig is tudok magyarul, pedig itt éltem le Ausztriában az életemet, de én amondó vagyok, hogy aki akarja, az megtartja az anyanyelvét.

Az édesanyám, született Rechnitz Vali, Zalaegerszegen született 1886. szeptember 9-én, és 1971. szeptember 19-én Bécsben halt meg. Az édesapám, Dr. Geiringer Zsigmond Szombathelyen született 1885. március 7-én, meghalt Bécsben 1956. augusztus 1-jén. Ők unokatestvérek voltak, mert az apai nagyapám, Geiringer Vilmos az anyai nagyapám testvérét, Rechnitz Antóniát vette feleségül.

Édesanyám anyja Rosenthal Éva volt, ő 1927-ben halt meg, édesanyám apját Rechnitz Samunak hívták, ő valamikor előbb halt meg. Negyvenkét, negyvenhárom éves volt, amikor meghalt, még gyerekek voltak az édesanyám és a testvérei. Édesapám apja volt dr. Geiringer Vilmos, és a második felesége volt a Rechnitz Antónia, ő valahol Auschwitzban halt meg, nem lehet tudni pontosan. Az anyám nagynénjét vette el az apám apja. A Rechnitz családnak egy csomó Rechnizter rokona is volt, csak az én nagyapám elhagyta az „-er”-t, és Rechnitznek hívta magát. Ezek Zalaegerszegen laktak.

A szüleim Szombathelyen éltek, az anyai ág Krakkóból került oda, az apai azok talán Burgenlandból, van egy olyan hely, hogy Geiring. A Geiringer Vilmos, a nagyapám már Szombathelyen élt, játék- és hangszerüzletük volt, és onnan kaptam az első hegedűmet. Hat-hét éves lehettem, és egy nagyon ismert hegedűművész, aki Hubay tanítvány volt, Bárdos Alice, ő tanított. [Bárdos Alice (Szende Lászlóné) (1899/1900 – 1944) – A Zeneművészeti Főiskolán Hubay Jenő tanítványa volt. A szombathelyi Kultúregyesület zenekarának hangversenymestere volt, és megalapította a Szombathelyi Kamarazene-társaságot, majd 1935-ben a szombathelyi Collegium Musicumot. Magyarországon és külföldön sok nagysikerű hangverseny fűződik a nevéhez. A „Muzsika” c. folyóirat 1999. évi 10. számában Gál József méltatja Bárdos Alice emlékét. Itt olvasható egyik tanítványa, Lomositz Pál visszaemlékezése Bárdos Alice haláláról: „A háború után találkoztam férjével, Szende Lászlóval. Ő mondta el, hogy 1944 júliusában több ezer zsidó hitsorsosával vitték el Auschwitzba. Megérkezése után – mivel járóképtelen anyósát támogatta – a munkaképtelenekkel együtt azonnal gázkamrába vitték.” Téves tehát a Magyar Életrajzi Lexikon (1994) adata, miszerint „A fasizmus térnyerése után előbb Franciao.-ba, majd az USA-ba emigrált. Az USA-ban zenekarok koncertmestere volt, később tanított”. – A szerk.] Nekem nem voltak testvéreim, egyedül voltam, akkor is és most is. Szombathelyen elemibe jártam, zsidó iskolába [A szombathelyi hitközség népiskoláját 1846-ban létesítették, és 1861 óta tanítottak benne magyar nyelven. – A szerk.] és egy negyed évig gimnáziumba, az nem volt zsidó iskola. A családunk nem volt igazán vallásos, az apám apja, volt vallásos inkább, a többiek nem, már az apám sem. Miután a szüleim elmenekültek Szombathelyről, és én ott maradtam [Az anyai nagymamával maradt Szombathelyen. – A szerk.], a zsidóság annyiból volt téma, hogy egyszer egy évben elmentünk a zsinagógába, és a nagyanyám nővérének, a Regina néninek a házában ünnepeltük az ünnepeket.

Az apai nagyszüleimmel annyiban tartottuk a kapcsolatot, hogy pénteken mindig oda mentünk vacsorázni, és ott a nagypapa imádkozott, és mindig liba volt a vacsora. Zsidók voltunk, és tudtuk, hogy zsidók vagyunk, hittanra jártam és zsidó elemibe, de ez nem játszott szerepet az életünkben.

Az anyukámnak két testvére volt, az Irénke és a Gyuri bácsi [Rechnitz György]. Az Irénke még egy- vagy kétéves korában meghalt, amikor az a nagy influenzajárvány volt [Az első nagy influenzajárvány a 20. században a spanyol nátha volt 1918–1919-ben. De valószínű, hogy az interjúalany téved: ez a járvány az első világháború vége felé tört ki – ha Rechnitz Irén akkor még csak egy vagy két éves volt, akkor igen nagy korkülönbségnek kellett volna lennie közte és az 1886-ban született Rechnitz Valéria között. És mivel az apa, Rechnitz Sámuel már az 1890-es években meghalt, annak pedig semmi nyoma, hogy özvegye még egyszer férjhez ment volna, az a valószínű, hogy Rechnitz Irén vagy mégsem a „nagy influenzajárvány” idején halt meg, vagy nyelvbotlás volt, és nem egy- vagy kétéves korában halt meg, hanem 21 vagy 22 éves korában, vagy Irénke örökbe fogadott gyerek volt. – A szerk.].

Az édesanyám zalaegerszegi volt eredetileg, csak aztán a nagyanyám Pestre költözött, mert az anyám testvére, a Gyuri gyógyszerészetet tanult. Anyám is Pesten élt, mielőtt férjhez ment, bankban dolgozott, ami nagyon szokatlan volt akkor. Aztán valahogy megismerkedtek a szüleim, nem tudom, hogy, lehet, hogy már előbb is ismerték egymást, mert rokonok voltak. A szüleimnek ki kellett vizsgáltatniuk magukat, hogy egészségesek-e, mielőtt összeházasodtak, mert unokatestvérek voltak. De más probléma nem volt abból, hogy unokatestvérek, zsidóknál előfordul az ilyesmi. Ő ügyvéd volt, Pesten végezte az egyetemet és mivel a szülei szombathelyiek voltak, a szüleim is leköltöztek oda.

1914-ben kitört a háború, az édesapám, dr. Geiringer Zsigmond katonának ment négy évre. És én otthon maradtam az édesanyámmal és az ő anyjával és a húgával, az Irénkével. Négy év után az apám visszajött. És belépett a szocdem pártba, amit 1894-ben alapítottak [A Magyarországi Általános Munkáspárt (al. 1880) 1890-ben vette fel a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) nevet. – A szerk.]. Szombathelyen volt, és szép ügyvédi irodát csinált. Aztán 1919-ben részt vett a Kun Béla-féle Tanácsköztársaságban, és amikor a Horthyék jöttek, az apámat bezárták. Az apukám Vas megyei főügyész volt az első világháború után [Mint a következőkben kiderül: az apa nem megyei főügyész volt, hanem a Földmunkások és Kisgazdák Országos Szövetségének volt a kerületi ügyésze, ami egy párttisztség neve. – A szerk.]. Itt van egy könyv, abban írnak róla. Azt írják: Dr. Geiringer Zsigmond mint a Földmunkások és Kisgazdák Országos Szövetségének kerületi ügyésze felhívta a hallgatóságot, hogy alakítsák meg a Paraszttanácsot, amelyet egyhangúlag meg is alakítottak. Március 22-én, 1919-ben. Aztán hoztak neki ajándékot, ruhás kosárban. Na fiam, honnan szedted ezt, kérdezte az apám. Hát, ettől meg attól, mondta, aki hozta. Erre mondta az apám, akkor gyere, fogjuk meg, vigyük vissza. Neki nem kellett ajándék.

Arra emlékszem, hogy be volt hozzánk kvártélyozva egy Horthy tiszt, aki nagyon szeretett és akart velem barátkozni, de én mindig lepisiltem. És arra is emlékszem, hogy volt nálunk házkutatás, és fölvágták a vánkosokat, és szállt az egész szobában a toll, mint a hó.

Huszonhárom hónapig ült, és amikor el akarták vinni egy másik fegyházba, akkor véletlenül „elveszett”, és feljött Bécsbe. Ez volt 1923-ban. Én meg ott maradtam a nagyanyámmal Szombathelyen, 1927-ig ott voltam.

A Gyuri bácsi, az anyám testvére közben gyógyszerész lett, Tarcsafürdőn [Tarcsa (Tatzmannsdorf), Vas vm.-ben lévő kisközség, lakóinak száma 1920-ban a félezret sem érte el. A község mellett lévő fürdőhely (Tarcsafürdő/ Bad Tatzmannsdorf) 1750 óta a Batthyány család tulajdonában volt. A község és a fürdőhely  1921 óta Ausztriához tartozik. – A szerk.] volt patikus. Az Éva nagyanyámnak a testvére, a Regina néni, a férje, Hoffmann Ignác és még egypár jómódú szombathelyi csinált egy társaságot, és megvették Batthyány gróftól a tarcsai fürdőt. Mert a Regina néni férjének volt egy öccse, Hoffmann Lajos, aki katonaorvos volt, és amikor vége lett a háborúnak, nem volt se katona, se orvos, és ő lett az első fürdőorvos Tarcsafürdőn. Tarcsafürdő nagyon híres fürdőhely, van ott természetes savanyúvíz és ózon. Ez nagyon egészséges, jót tesz a szívnek. A Gyuri bácsi pedig lement oda patikusnak. De mivel ez csak nyáron volt, a Gyuri bácsi aztán a családjával elment Oberwartba, és egy patikában dolgozott. 1938-ban kidobták a patikából, feljöttek Bécsbe, és innen elvitték Auschwitzba őt és a feleségét. De nem érkeztek meg, mert az úton mérget nyeltek, mivel patikus volt, volt neki. A gyerekeik, az unokatestvéreim meg túlélték, a kislány 14 éves volt, amikor kikerült egy csoporttal Angliába, ott él. A fiuk meg illegálisan kijutott Svájcba, és ott él.

1927-ben a nagyanyám meghalt, és akkor mentem először egy fél évre a nagybácsimhoz Burgenlandba, mert a szüleimnek még akkor nem volt lakásuk, csak mint emigránsok egy szobában éltek. Mert Ausztriában nem szerették a szocdemeket, nem segítették, sőt nem szabadott dolgoznia. És aztán beteg lett, kórházba került, és amikor kijött, kapott egy egyszobás lakást a hetedik kerületben. És akkor én is feljöttem Bécsbe, és 1927-től 1938-ig itt éltem. Az édesanyám nagyon szépen beszélt németül, mert a nagyanyám, dacára annak, hogy lengyel volt, nagyon szépen beszélt németül. Az apám tudott németül, de mindig lehetett hallani, hogy magyar. De nem dolgozhatott eleinte mint ügyvéd, nosztrifikáltatni kellett a diplomáját.

1938-ban férjhez mentem az első férjemhez (Nussbaum). Úgy ismerkedtünk meg, hogy jött egyszer az unokabátyám és egy másik rokonunk, egy annyi idős fiú, mint én, mondták, hogy lesz ma náluk egy fiatalember, aki nagyon jól zongorázik. Mondtam, hogy hagyjanak engem békében, én nem érek rá, mert nagyon-nagyon fáradt voltam aznap. Aztán addig szekáltak, amíg elmentem, és ott megismerkedtem az első férjemmel, a Nussbaummal. Én hegedültem, ő zongorázott, és együtt aztán nagyon sokat játszottunk.

Az első férjem apja gépészmérnök volt, és szeretett volna bejutni a vasútépítő társasághoz 1900 körül, itt Bécsben. De már akkor is volt antiszemitizmus, egyébként szerintem az mindig is lesz, szóval zsidókat nem vettek fel. Akkor kikeresztelkedett a feleségével együtt, sőt még az esküvő előtt…

A háború előtt 1920-ig volt egy polgármester, a Lueger, ő azt mondta, „Wer ein Jude ist, das bestimme ich” [Hogy ki zsidó, azt én döntöm el!] [Karl Lueger (1844–1910): ügyvéd, a keresztényszocialista mozgalom egyik elindítója. Az 1848-as hagyományok fölélesztésével és szociális reformterveivel lett népszerű. Ferenc József kétéves ellenállása és négyszeri elutasítása után (Lueger személye ugyanis a császár számára nem nyújtott biztosítékot arrra, hogy tiszteletben tartják birodalma alapvető jogelvét, azaz valamennyi polgár törvény előtti egyenlőségét) végül 1897-ben Bécs polgármestere lett (1897–1910). Nagyszabású modernizációs program fűződik a nevéhez (gáz- és villamos művek városi kézbe vétele, közegészségügy és vízellátás fejlesztése). Jelentős szerepe volt az általános választójog bevezetésében (1907). Mint politikus, választóinak mindenfajta ellenségképét egyetlen hatalmas mozgalomban – az antiszemitizmusban – egyesítette. Országgyűlési képviselőként is csak Bécs problémáira koncentrált és a zsidókra, akiket ellenségnek kiáltott ki. (Lásd még: Brigitte Hamann: Bécs és Hitler. Egy diktátor tanulóévei, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000). – A szerk.]. Akik nekik kellettek, azok nem voltak zsidók az ő szemében, a pénzesek. Nem szeretem az osztrákokat, bár nem lehet egy topfba tenni őket, de szóval az alsó-ausztriaiak azok nagyon antiszemiták, az a templomokból jön. Én soha életemben nem tettem különbséget az emberek közt, de egy nem zsidóhoz nem mentem volna férjhez. Az első férjem például nem érzett semmi zsidóságot magában, emlékszem, éjszakánként kísérgettük egymást, egyszer én őt, aztán ő engem, és beszélgettünk ilyesmiről. És mondtam neki, hiába vagy megkeresztelve, a zsidó az kijön az orrodon, de nem értette. Aztán mikor jöttek a nácik [lásd: Anschluss], megértette. 1938 áprilisában összeházasodtunk, augusztusban már menekülni kellett a nővéréhez, Horvátországba, hiába született a férjem is meg a nővére is kereszténynek. A náciknak ez nem jelentett semmit.

Jugoszláviába mentünk, és ott voltunk 1946-ig, és akkor megint visszajöttünk. Június negyedikén összeházasodtunk, augusztus nyolcadikán innen elutaztunk, és augusztus 9-én már keresték a férjemet az SS-ek. A férjem nővére Zágrábban volt férjnél, hozzá mentünk, és aztán az anyósom is utánunk jött, és ott laktunk egy háromszobás lakásban öten. Jugoszláviában bujkálnunk kellett, a nácik összefogdosták ott is az embereket. Onnan nagyon sokan átmentek Olaszországba, de nekünk nem volt senkink Olaszországban, és így aztán ott maradtunk Jugoszláviában. Nem voltunk bejelentve, bujkáltunk. Aztán a háború után, amikor a Titoék jöttek, akkor mindenáron azt akarták, hogy szálljunk be a jugoszláv kommunista pártba, mert tudták, hogy menekültek vagyunk. És akkor a férjem azt mondta, hogy ha egyáltalában, akkor inkább itt, Ausztriában, mint ott és akkor. 1946. január 29-én kvázi kitoloncoltak Ausztriába. 14-15 napig tartott az út Zágrábból Bécsig, mert a határon az angolok elfogtak, szóval nem engedtek tovább, mert abban a csoportban, amiben voltunk, volt egy olyan férfi, akinek ugyanaz volt a neve, mint akit kerestek. Nagyon hideg volt, át kellett volna szállnunk egy másik vonatra a határon, de az angolok nem engedték, ott tartottak 14 napig. És még örülni kellett, hogy nem tettek lágerba, hanem ott volt a vasútállomáson egy vendéglő, ott kaptunk egy szobát, de onnan mindent elvittek az oroszok, ami mozdítható volt, amikor átmentek. Úgyhogy nem volt matrac az ágyon, meg hideg volt, nem volt kályha sem. Akkor kezdődött az isiászom meg a hátfájásom.

Aztán 14 nap után feljöttünk Bécsbe. Bécs nagyon csúnyán nézett ki, le volt bombázva, nem volt se villamos, se busz, gyalog kellett járni. Kilenc hónapig tartott, amíg kaptunk egy lakást. Azt mondtam, gyerekek, könnyebben szülök, mint ahogy lakást kapunk. A férjem középiskolai tanár volt, én meg dolgoztam, mindenfélét, ami volt. Akartunk berendezni egy könyvtárat, mert volt egy ismerősünk, aki Lengyelországból hozott egy csomó német könyvet, abból kaptunk volna. De nem kaptunk engedélyt, mert a férjemnek „csak” germanisztikából volt doktorátusa, nem volt a könyvtár vezetéséhez képesítése.

A szüleim pedig, amíg én Jugoszláviában voltam, 1941-ig Bécsben voltak, és 1941-ben gyalog átmentek a határon Magyarországra. Már megkapták a berendelést, vitték volna őket Auschwitzba, 1941-ben. Akkor az apám már hozzá volt szokva a szökéshez. Azt gondolták, hogy Magyarországon jobb lesz, mert Ausztriában 1938 után már nagyon nagy volt az antiszemitizmus. Az édesanyám már 1933-tól beteg volt, multiplex sclerosisa [sokizületi gyulladás] volt, és amikor átértek a határon, összeesett és nem tudott továbbmenni. Egy parasztszekérrel vitték be Győrig. Ott valaki segített nekik, de feljelentették őket és feltoloncolták Pestre. Az édesapámat Pestről mindjárt elvitték ebbe a lágerba meg abba a lágerba [internálótábor?], de mindenhonnan megszökött, és visszaszökött Pestre, és megtalálta édesanyámat. A Zsidókórháznak akkor a Kaufmann Irén volt az idegorvosa, aki valami rokon volt, és ő ott tartotta a szüleimet két évig a kórházban. Nagyon-nagyon sokat köszönhetünk neki.

A háború után elmentem Bécsből Pestre, el akartam őket hozni Bécsbe, de nem akartak jönni. Aztán 1948-ban sem akartak jönni, mert akkor Pesten jobb volt az élet, mint itt. Aztán 1950-ben megkaptam a beutazási engedélyt, hogy jöhetnek a szüleim Bécsbe, de a kiutazási engedélyt nem kapták meg Pestről. Mert az édesapám fölvette megint a magyar állampolgárságot, mert ügyvédként nem dolgozhatott volna mint más ország állampolgára. Az apám szociális érzékű ügyvéd volt, sokat tudott. Nagyon nem szerették, mert mindenkinek megmondta a véleményét a szemébe, és ilyen vagyok én is. Aztán 1954-ben mégis kijöttek legálisan, akkor kapták meg a kiutazási engedélyt. Nagyon rossz egészségi állapotban voltak, mindjárt kórházba is kerültek mind a ketten. Az édesapám 1956-ban meghalt, az édesanyám pedig 1971-ben.

Két háború, két emigráció, ötvenöt évig laktam egy házban, amit utáltam. Sötét volt, nem sütött be a nap. Nem sikerült elhurcolkodni onnan, mert nem volt pénzem.

Anyám mindig azt mondta, hogy nekem soha nem lesz baráti köröm, mert mindenkinek megmondom a véleményemet a szemébe. Mondtam, vagy akarnak, vagy nem. Ha nem akarnak, az is jó. Én 1952-ben váltam el. A férjem is itt maradt Bécsben, elvett egy tíz évvel fiatalabb asszonyt, mert azt hitte, hogy jó lesz. Lett két gyerekük, akik nagyon rendesek velem. Tisztességesen gondoskodnak rólam. Az első férjem meghalt 1971-ben szívinfarktusban, meg a felesége is meghalt.

Nekem nincsenek gyerekeim mert nem akartam a háború alatt gyereket szülni, és aztán a háború után széjjelment a házasságom.

A második férjem Bergstein Sándor volt, szombathelyi volt véletlenül, 1966-ban tüdőrákban halt meg.

Itt találkoztunk Bécsben, 1954-ben. Egy házaspár elvitt egy álarcosbálba a Künstlerhausba. Ahogy mentem le a büfébe, jött velem szembe egy férfi. Végigmért lentről fölig, föntről lentig, ahogy a férfiak szokták a nőket, és megszólított. Ja, mondom, maga is magyar, hát ha akár beszélhetünk magyarul is. Kérdezi, honnan tudom, mondom, hát hallom. Hát kisült, hogy ő is szombathelyi volt. A Regina néninek, aki a nagyanyámnak a húga volt, annak volt négy gyereke, a Jancsi (Hoffmann János, 1895–1944), a Mariska (Dr. Faludi Ferencné, Hoffmann Mária 1902–1992), az Imre (Hoffmann Imre, 1901–1933) meg a Lola (Pollák Zsigmondné, Hoffmann Paulina 1905–1944). És 1924-ben az én férjem és a Lola nagyon-nagyon szerelmesek voltak, és össze akartak házasodni, de nem ment, mert egyiknek sem volt elég pénze. A Lola aztán férjhez ment, lett egy gyereke 1937-ben (Pollák Andris 1937–1944), és a gyerekkel együtt elpusztult, a férje ( Pollák Zsigmond) megmaradt.

1925-ben a férjem, a Bergstein följött Bécsbe. Aztán a háború alatt a Dunába lőtték Pesten, a mentők kihúzták, és két hétig volt kórházban.

Kérdezgetett a Bergstein, hogy kiket ismerek Szombathelyről, hát mondom, az ecetes Hoffmannékat. Hoffmannéknak ecetgyáruk volt Szombathelyen a háború előtt. Mire azt mondta, „maga ilyen jó istállóból származik?!” Aztán összeházasodtunk, de nem lett gyerekünk, mert a férjem 19 évvel idősebb volt, mint én, és nem akart gyereket. Itt éltünk Bécsben.

Itt is nagy az antiszemitizmus, mindig találkozom vele, de hát az mindenütt van. Én mindig elmondom a véleményemet, de nem vagyok olyan nagy zsidó, templomba se járok. De azért tudom, hova tartozom. Én nem is tudom, mi az a honvágy. Magyarországon tavaly voltam utoljára. Akartam egy másik lakást Budapesten, hogy ott lakjak egy pár hétig minden évben, de aztán nem vettem.

Szóval ez volt az élet. Nem volt szép, csak voltak szép momentumok, de az egész nem volt szép. De jó volt élni, ezt is láttam. Azt is. Hála istennek, az ember úgy van szerkesztve, hogy a szép megmarad, a rossz meg alul van csak valahol.

Bernat Sauber
Marosvasarhely
Romania
Interviewer: Ildiko Molnar
Date of interview: November 2003

Bernat Saubert, the more than 80 years old president of the Jewish community from Marosvasarhely, is called Beri by his colleagues. He is a stocky man with a severe-adust look. But when you get to know him better, it turns out he has a heart of gold. He is seriously and responsibly preoccupied with his small Jewish community. To the extent his state of health allows him, he comes to the office to solve the problems, but anyway, he cannot stand to stay at home and do nothing, it’s not in his nature. One of the two rooms of the office is his empire, which he shares with the secretary, Sandor Ausch. He manages quite well the document piles on his enormous desk, and he often surrounds himself with books, including religious ones to help him conduct the services.

Family background
Growing up
Religious life
Magyarlapos
Going to school
During the War
Russian captivity after the War
After the War
Glossary

Family background

My paternal grandfather was Menyhert Sauber. He was born in 1860 approximately. He was from Szilagysag originally, from a village called Nagysomkut. He had two sons, Ignac and my father Heinrich. Grandfather died in 1944 during the Holocaust. I don't know what my grandfather's occupation was, because when I was born, he has already divorced my grandmother, so I didn't know him. They probably divorced sometime before 1920. First they divorced legally, then a rabbi separated them. I don't remember him, he never visited us, and I didn’t visit him, neither, and my grandmother and him cut any connection with each other. Only the boys kept in touch with their mother. I don't know what caused this drastic separation, this has never been brought up in any discussion. My grandmother, Bella Goldstein, was a descendant of a rich family from Magyarlapos. It was a small landowner family which later went broke. She had a sister in Szaszregen called Ida Frenkel. Grandmother stayed with us in Magyarlapos. My uncle Ignac Sauber lived separately.

I don't know much about my father's brother, Ignac. He was younger than my father. His wife, auntie Gizi, originally from Kolozsvar, was a piano teacher, an eccentric lady. The relation between my uncle and us was a distant one. I remember that my auntie was so house-proud that we had to take off our shoes before going in, and this wasn't accustomed in our family, at that time this habit didn't exist. We, and people generally, only had rag rugs, I don't know whether there was anyone who had a Persian carpet. They weren't too religious, and they rarely went to the synagogue. My uncle bought a truck and transported wood and board from the hills neighboring Magyarlapos to the nearest railway station, Galgo, 30 kms from Magyarlapos. This is a village between Magyarlapos and Des. After the Holocaust his son Pal Sauber emigrated to America. Their parents died during the Holocaust.

My father was Heinrich Sauber. He probably finished eight grades and he surely went to cheder. He was an observant Jew. He grew up in Budapest, he went there from Magyarlapos at the age of 14. We had some relative there; my father went to him to learn a profession. He worked as apprentice in the grocery store owned by that relative of ours. Later he obtained the assistant qualification, which allowed him to work as sales clerk. I think he worked there as sales clerk for eight years, until he joined the army in World War I. He was a sergeant and fought at Piave, where the Serbs destroyed a dam and flooded the Austro-Hungarian troops. [Editor's note: The interviewee refers to the Italian front 1 in Word War I, when the Austro-Hungarian army fought the Italians at Piave.] Quite a lot of people died there, my father almost drowned, as well. But he lived. He was liberated from the army early, and he didn't want to stay in Pest. He came home and got married. He married my mother in 1919. In Magyarlapos Jews married in and in. My parent didn’t get acquainted through a matchmaker. Usually, only if there were quite many girls in a family and there was nobody to propose to them, or they didn’t meet the expectations, they turned to a matchmaker. When my father got married, he got his marriage portion. At that time the custom was that the wife should come with the dowry, and it wasn’t at all a small sum of money. I don’t know how much was the dowry my father received, but it stared him off, as he opened a grocery store.

My maternal grandfather was Mendel Berkovits. He was from Maramarossziget originally. He was a well-situated man, he had a going kosher butchery. But he didn’t work, because he had two Christian assistants. It’s an interesting fact that in every larger Jewish store the owners couldn’t manage by themselves, they hired help or apprentices who usually were Hungarians. In Lapos, next to each kosher slaughter house there was a treyf one, as well. In the ritual butcheries one could only buy kosher meat, respectively the upper part, the forepart of the cattle. We ate the brisket, the ribs, called leiterl in Yiddish. Jews were not allowed to eat the back end, so it was sold in the other butcheries, where the Christians used to buy. Thus Christians got to eat the better part. My grandfather used to buy cattle, took it to the slaughter house, where it was slaughtered by the shochet. The Jews bought from him the forepart, while the Christians the back end. In order to be allowed to sell it, the shochet had to cut out the veins from the forepart. The back part had so many veins it was impossible to release all the blood from them, that’s why Jews were not allowed to eat it. There was a special Jewish man, the controller, the so-called meshgiah in Hebrew. If one sent the Christian servant to buy meat, this was packed in a sheet of paper, roped, sealed with sealing-wax and signed in Hebrew by the meshgiah, to prevent the Christian servant to touch it with a piece of pork or bacon.

I only remember my maternal grandmother, Miriam, as an 85 years old woman. I can still see her sitting in her armchair. She could hardly speak, but she dictated to the whole family. The old lady was originally from Hungary, I think from Transdanubia, she even had that specific accent. [Editor’s note: The interviewee refers to the accent as being the difference in speech between regions speaking the same language.]

It was a quite big house my maternal grandparents lived in, I slept there many times before World War II. Last time I’ve been there it was after the war. It was still standing. It was demolished since then. The house had 3 or 4 rooms. I can clearly remember there was a part in the house where a tent-like construction with shake roof was built in. Its structure included a cylinder with a wooden wheel on it. On the wheel there was a rope tied to two beams which pushed out the two sides the roof. When Sukkot came, we pulled the rope and the roof opened up. If it rained, we closed it back. It was a rarity to have such a house. During the holiday of Sukkot my grandfather used to eat and sleep in that tent because the prescriptions required it.

My mother’s brother, Mihaly Berkovits did not live in Magyarlapos, but in Disznajo. He was a fairly rich man. He had a nice, big store. Later my brother Dezso ended up working there as assistant, until he joined the army. Mihaly’s wife was Jewish, and they had a daughter, Dalma. They were religious, but not their daughter. Mihaly got old and couldn’t observe it anymore. He died in Disznajo in the 1930s. Mihaly’s wife, his daughter and her two children have been deported. None of them returned. Dalma’s husband was taken to forced labor, but I don’t know anything about him. He didn’t come back neither, that’s for sure.

One of my aunts, Sara Indig, lived in quite poor conditions. Aunt Indig had 6 children, they were about my age or younger. Her husband Jozsef was a tinsmith, but his workshop wasn’t going that well. One of his sons separated from the workshop and became a steeple tinsmith. He was doing well, but it was a dangerous job. He was the only one in the county who climbed up any steeple, and people used to watch him. I asked him all the time: ‘Aren’t you afraid, don’t you get dizzy?’ ‘No way – he said – I’m used to it, it’s like walking on the ground.’ One of Sara’s son’s son is a rabbi in Israel. Jozsef Indig, Sara’s husband died suddenly in 1937-1938, and later his family was deported. All of them came home except one of the daughters.

I had another uncle, Mihaly Karl, Berta Karl’s husband. Berta was my mother’s sister. She had two sons. Mihaly owned two stores in Magyarlapos, he was a wholesale trader, but they sold per unit, as well. There was nothing they didn’t have: from boot-soles, leather, cotton, sugar, rice, iron, kerosene or gas to horseshoe nails and bolts, one could find anything. They were very well situated, and my uncle was a quite avaricious man. They eventually went broke. I was around 15 then. My wealthy uncle wasn’t managing the store by then because he paralyzed, I can still remember the poor man was rolled over in the bed. He wasn’t old at all, he was some 50 years old when he paralyzed. His son, Lazar took over the store and he revived it again. ‘Karl Mihaly es fiai’ [Mihaly Karl and Sons], this was the name of the company. In Magyarlapos only the state institutions had phones, no private persons or stores had, except for his store. On Thursdays it had a tremendous turnover. The Jews used to go here on Thursday afternoon to buy the flour, sugar, oil, some kind of a margarine made out of coconut and kerosene they needed for Saturday. A family usually bought 6-10 kgs of flour. They didn’t sell it in packs of 1 kg, but there were these large paper bags with this special kind of opening. One used to measure it, this is how they sold the flour. It wasn’t pre-packed flour just in bulk. The price of 1 kg of flour cost 4 lei, I will never forget it. They always bought approximately two such bags of flour. They bought some 4 kgs of whites to make challah, pasta and anything they needed. Macaroni was an unknown notion. We heard of macaroni but to buy it, or biscuits in Magyarlapos was impossible. However, there was chocolate.

One of my cousins, Sandor Nemes, worked in Mihaly Karl’s store as assistant. There were four assistants, he was one of them. I used to go myself there on Thursdays to help out and cousin Lazar paid me for that. My cousin said to me once: ‘Hey you, listen to me! When uncle Jaszuf Indig comes for shopping - my uncle’s name was Jozsef, Jaszuf in Hebrew -, do the following.’ There were long boxes with compartments for flour and sugar. Only sugar was pre-packed like today. He said ‘Listen, always put 2 kgs of sugar, into the bottom of the bag, then placed half a kg of candle, they needed it on Friday evening to light candles. If he needs a pair of boot-soles for one of his children, he used to cut out the soles in advance, wrap it in paper and placed it into the bottom of the bag, and on top of all place about 3 kgs of flour.’ So I measured the package, it was 8-10 kgs and he paid 10 kgs of flour, 40 lei in all. One kg of sugar cost 32 lei, you can see how expensive it was. We only did it for this brother of ours, because he was the poorest. After World War II, when I came home from captivity in 1949, I met my family in Des, because in the meantime my whole family moved to Des: my brothers and sisters, my whole-trader cousin Karl’s family. (Lazar was taken to forced labour somewhere in Ukraine his wife and 2 children were deported and they died there.) I met Lazar who managed the store, we talked and we looked back on our lives in Magyarlapos. I said to him ‘Listen to me Lazar, I’m now 28 and you are over 40 I owe you, a confession. Do you remember when I worked for you? ‘Of course’- said him. ‘I’ll tell you the truth, Sanyi, my other cousin told me that when uncle Jaszuf came in, to put in his bag sugar, pepper, cinnamon, everything he needed for a week’, only the oil had to be left out. While I was telling him this, he just smiled. He said to me ‘Do you think I was blind, I didn’t see what was going on? I saw everything what you and Sanyi were doing there.’ He saw it all, but he played blind. Lazar emigrated to Israel in 1953-54, and settled in Haifa. At first he was a night-watchman in a warehouse, but after two or three years he recovered himself and became a clerk in an important bank.

One of my uncles from the maternal side was Izsak Nemes, a butcher. He was the husband of one of my mother’s sisters, Zsuzsa Nemes. They had five children: Geza, Lazar, Jasszi, Sanyi and Ocsi. Three of them worked in their father’s butchery, another one was a trader, and the fifth one was a carpenter. In the hill-country the farmers’ main occupation was sheep-breeding, and when spring came, they started to slaughter lambs. Izsak Nemes used to buy and sell lambs. I used to help him out with the slaughter. Cutting was fast, then they stuck a bicycle pump under the lamb’s leg and armpit and pumped some air there. The butcher only had to make a cut and the entire skin of the animal could be taken off in one move. This skinning was my duty, and I received a fee for it from my uncle. They used to buy the lambs in March and slaughtered some 500-1000 of them each day. Then they put them on trucks at 6pm, on ice, and drove off. At 5am they arrived to Bucharest. The non-Jewish traders and butchers already awaited them there, and each of them bought some 20-30 at once.

Ilona Steinmetz, my mother’s another sister, got divorced because her husband became deranged. The husband went back to Sziget because he was from there originally. She had two sons. In 1938 a widower called Doppeld, a Jew originally from Magyarlapos, but who was living in America, moved back and married her. He was older than my aunt. He was a fashion designer in America, and designed ties. He was making good money, and he received a monthly pension of 120 dollars, an enormous sum in 1938. He wasn’t able to spend even the fourth part of that. Instead of emigrating to America, which they could, they remained here. She had one daughter with this man. In 1944 the whole family was deported. Only her elder son from her first marriage, Mozes Steinmetz, survived, and from Auschwitz he went directly to America, and still lives there and works as real estate agent. I even met him in 1984, when I went to America. He is not a wealthy, but a well-situated man.

I don’t know anything about Malcsi Dub’s and Emma Dub’s family. They moved away from here, and I don’t remember where. They didn’t live in Lapos. They married some Jews, they had some daughters, but I don’t know in what region they lived. The husbands were cousins. Back then we didn’t kept in touch like today, we didn’t travel too much. Travelling by car was much too expensive, and roads were in bad shape. Everyone lived for themselves.

I didn’t really know Nandor Berkovits, because he moved from Lapos to Des. He was the wealthiest from the siblings. He owned a large thread factory, and some other factory in Des. One of his children suffered a terrible accident. They were building something and in the yard there was a lime-pit where they put the lime and poured water on it. He fell into one of these pits and died, the poor thing. This was a tremendous tragedy for years, and not only for his family, but the entire kinsfolk talked only about this. I met uncle Nandor once in 1938. I remember he gave me 20 lei. 20 lei meant some 2 kgs of meat. He was taken to forced labor. His first wife has been deported, and I think they had a daughter who also got deported. The third child was Noe. Nandor came back from the deportation and after the war he emigrated to Austria. There he got married for the second time. His second wife wasn’t Jewish, and they didn’t have any children. When I arrived home from captivity, he was already gone, and lived in Vienna. Last time I met him was in 1967 in Haifa, he came to Israel especially to see me, He knew I was going to be there. He gave me 300 dollars. This was all the help he provided me. He died shortly after our encounter.

Our family, which lived in Magyarlapos, that is, the brothers and sisters who lived there, used to come together on Saturday afternoon, but for Sabbath dinner they went back home. The yard at my maternal grandmother’s was full of children, there were at least 20 grandchildren. Everyone got some snacks there. Every Saturday we had minces. She used to say: ‘Everyone can eat as much as they can, because there are two for each of you…’ She was religious and kept a kosher household. All of my brothers and sisters, including myself, were born in Magyarlapos: I was born first in 1920, then Matild in 1923, then came Dezso in 1925, Judit in 1926, Emma in 1928 and Zelma in 1930.

Growing up

My paternal grandmother lived with our family. She had a small pub she inherited from her parents, and she has always been a landlady. She managed the pub by herself. The place didn’t had a name. It was quite large, with tables and backed wooden benches. She sold liquor, spirit, tobacco and cigarettes. She was doing quite well, she made more money than my father. Especially on Thursdays, at the weekly fair, there was quite a racket, everyone drank and ate. Later I helped her out, and on Thursdays I served the customers. There was no meal in my grandmother’s pub. People used to bring the food and ate it there. On Saturdays she used to close the pub, but she opened the window at put there let’s say five packs of tobacco and cigarettes. There were customers who took the pack and put the money onto a plate. This is how it worked on Saturdays. It never occurred that someone took away a pack of tobacco and didn’t put the money there, even though my grandmother wasn’t there. If the packs ran out, she put there several more. There was a small hotel in Magyarlapos, with four rooms or so, and the owner had a restaurant, as well. In 1940, when Transylvania was annexed to Hungary [following the Second Vienna Dictate, when the Hungarian era (1940-1944) 2 began], the authorizations have been revoked for Jews [on basis of the 2nd anti-Jewish law] [anti-Jewish laws in Hungary] 3. My grandmother didn’t want to give the pub away, so she joined with a Saxon gentleman called Strauss, and from then on the pub functioned under his name, and they split the profit. The man’s wife was a photographer, but later they divorced.

My family's situation wasn't too rosy, but we managed quite well. My father had a store at home. I used to help him out there, especially on Thursdays and Fridays, on the busier days. The store was furnished according to the style. There were 4 boxes, for each type of wheat flour: '0', '00', '000' and '0000' [Editor's note: the number of '0's represents the grinding quality of the flour], and another one for the corn-flour. There was coffee, candies, chocolate, toilet-ware you could buy then: soap, household soap, Nivea cream – this was the only cream, and everyone used it. Traders used to bring it from Brasso, since it was made there. There was a section for kerosene, and people used to put it in one-litre bottles or cans. Another section of the store held the two-meter iron grindings. These were the grindings, or as we called them, the 'raf's [from the German 'Raff'] for carriages. Villagers used to come there saying their carriage grinding got damaged, so they bought these rafs. There were blacksmiths – mainly Christians –, who put the wheel on a special mechanism. They measured accurately the raf, heated its two ends and hammered them together. Then they heated it again and burnt it on the wheel. The wheel then lasted for years. In the store one could also buy horseshoe iron, thin iron bars and horseshoe nails, because when one went to the blacksmith, they needed the nails to secure the horseshoes. Very few people bought coffee.

The store was inside our house, but my grandmother's pub also was there, in two separate rooms, and in addition we had four rooms and a kitchen. There was a room for my parents, one for the girls and one for the boys. Grandmother had her own room. For a while she was afraid to be alone, so I slept in her room on a couch. We weren't allowed to go to the movies, cinema was forbidden, our religion forbid it, even though there hardly was even a kiss in it. In the evening, grandmother used to let me out through the window, because the movies were running from 7pm or 8pm. So I got out through the window. The cinema was owned by a Jew. We got into the cinema, and I used to watch a movie three, four, even five times. There were these westerns, then Pat and Patason, similar to Laurel and Hardy, but an earlier one. And there was Zigotto, the main character of the movie was called this way. These movies ran in the cinemas in the 1930s.

Our neighbors were a very rich, well-situated Hungarian family, and we were on very good terms with them. They had 3 or 4 cows. We used to go there for 3 litres of milk. I was the oldest, so I had to go for it. They had some large cans and a pail. The woman who was milking the cow, or her servant, had to wash their hands first: they rubbed their hands with boiled potatoes, just like with soap and washed it off with water. It wasn't allowed to wash hands with soap because soap is made from fat, and milk shouldn't come in contact with fat. So I had to wait for them until they milked the cow. We had one-litre bottles and a pail, specifically for milk, we didn't use theirs because it wasn't kosher. The neighbor poured the milk from the pail in one-litre bottles, and I carried them home.

I was around four or five, that is in 1923-25, when there was a enormous wave of emigrations to America. My father was on the list, as well. But my mother didn't want to leave her family here, and didn't want to leave her brothers and sisters, so we remained here. My poor father, when he wasn't doing that well, always blamed my mother: 'You are to blame for the situation we came to, because remained here.' Everyone emigrated then because one could get on one's feet and get rich quite rapidly.

After the world-wide crisis [world economic crisis between 1929-1933] 4, it was very difficult for my father to make money, and he tried everything just to make some. Eventually he managed somehow, but I did feel the difficulties. This was a world-wide crisis that also affected Romania. It was a two-year long drought, I remember this long drought, and some hail-storm, as well. There were problems I cannot talk about for just a few minutes, it would take me long hours. 60-70% of those who had servants had to lay them off, because they had to provide him with a place to live, food and such things. For a while, when I was already a big boy, we had a servant, as well, but later, after 1932, we couldn't afford anymore to have employees. I noticed there were castes: the rich and the poor. There were people who lived on their salary, others lived in poorer conditions and needed assistance. Thank God we didn't need any.

My family was quite religious. May paternal grandmother was religious, she had a wig, and so did my mother and my maternal grandmother. They cut off their hair, but I never saw them bald, they were very careful with this. The Jewish women usually wore a shawl. The shawl was on the wig. Everyone [the women] had wigs in Magyarlapos. At most 15% of them had no wigs, everybody else had. Although my father wasn't a Jew with beard, he went to the synagogue each morning and evening. He used tzitzit and a tallit at the prayers. I also used tzitzit in the cheder after I became 13. In my family it wasn't accustomed to pray with tallit, it was compulsory only after one got married. At the evening prayer one didn't use tallit, nor tzitzit, one only needed it at the morning prayer. My father wore modern clothes. We wore tzitzit, but under our shirts. There was a square material, which was cut and one put it around their neck, and we kept our tzitzit in our trousers. This is prescribed by our laws, we are obligated to wear them all day long.

Our family respected the traditions right until the deportation, we had separate pots for meat and milk. For example, you weren't allowed to eat curds dumplings with the fork you ate meat before. We also had a separate washing bowl for the pots. We had special Pesach pots, and we used to store them in chests – we had a large chest in the loft. On Pesach we brought these Pesach pots and ate from them. We never ate pork meat and never had lard. But we had to store some lard, and we bought either a duck or a goose. They started to buy goose in fall. My mother always crammed 6-10 geese. I still remember how my poor mother sat and choked down the geese with corn. They usually fed them up until they had 5-6 kgs. They were quite big. The poorer families, when they slaughtered the goose in winter, they preferred to sell the goose-liver to the wealthier families, because it was much in demand.

My poor mother used to wake up at 4am. There were 7 of us in the family, so she kneaded 2 troughs of flour in carved troughs. We had plenty of wood in that area, so they made quite a lot of these troughs. When I grew bigger, I used to help her out, especially after her illness began to develop, I used to do the kneading. Almost everywhere the custom was that the first thing people did on Friday morning was to cook cheese-cake. This was a speciality of the Jews, and I will never forget how it tasted, I haven't eaten anything like it ever since. The cheese was inside the cake, which had to be eaten hot, or warm, with sour cream. There is something special about this decilitre of sour cream. On Friday noon bread for the whole week was already baked. My mother also used to bake challah in the oven, and she always glazed the top: we had two for Friday evening, two for Saturday noon and two for Saturday afternoon or sunset, because on Saturday we only ate white challah. The challah was not made with milk, but with plain water. It had a simple mass, just like bread, only it was braided. On Friday afternoon my mother cooked the meal for Saturday, as well. For lunch, on Friday we used to eat cracklings and goose-liver with mashed potatoes.

In the evening, of course, we had to celebrate Sabbath. There was the candle-lighting on Friday evening – this always had to be done by the woman. My mother lit the candles and blessed Sabbath. My father, too, had to tell a bless. He blessed his sons and kept the Sabbath day holy with a glass of wine. He than gave everybody a dip from that glass. And not because we had little wine, but because only that wine was holy, and each of us had to drink from it. For Friday evening we had fish aspic, gefilte fish or the so-called fake fish: they made dumpling out of chicken or hen breast, but spiced it just like the fish. This was kind of a sweet mince. We even used to make the aspic sweet, it tasted sweetish. We also had meat soup with farfel, and from time to time my mother baked some pastries, as well.

There were these so-called shabesgoyim, the Sabbath Christians. Each of them used to go to 10-15 or 20 families. On Friday evening they went to each family and put some wood in the stove. We only had wood heating, but in Magyarlapos there was plenty of wood, and cheap, too. My father always bought 15-20 stacks of wood in the spring, and it had time to dry. In fall, when the wood dried up, the villagers came and cut it up, then they placed it in the shed where the hen were, but to a different level. He prepared the firewood and the lighter already on Friday evening, then he came on Saturday dawn and put the fire. It was the shabesgoy's duty to come back every one and a half hours, and during winter to put some wood on the fire, because Jews were not allowed to light or put the fire. On Saturdays we weren't allowed to cook, you know. One was forbid to put the meat-soup to on a hot, heated stove, but one was allowed to put it on a cold stove. So the soup was on the cold stove, then the shabesgoy came and lit the fire, and thus the soup warmed up. Everything was cooked in advance. We were allowed to take off the soup from the stove. In the morning he lit the kerosene lamp, and he turned it out in the evening. He knew when people used to go to bed. He lowered the lamps, and people went to sleep. One hour after dawn, or when it already was daylight, he turned off the lamps. This went on until Saturday evening. Each month this was counted as 4 days of work, that is 100 lei per month. So, for 10 families he got 1000 lei, and this was a big salary then. Payment was made upon common agreement.

The Jewish kitchen has a very specific national food, the cholent. It is an extremely delicious food, people cook it in different ways in each house, but it tastes almost the same everywhere. Its preparation is as follows: one put in a big pot bean, vegetables, meat, fat, then one put a lid on. On Friday afternoon it must be brought to the baker, who takes out the coal from the oven before Saturday and puts the pots in the heated oven, all of them, some hundred or a hundred and fifty. The fee for a pot was 5-6 lei, depending on how big it was, and how much place it occupied in the oven. Everybody knew their pot. After that the baker luted the oven-mouth to keep it hot and left the pots to boil slowly until Saturday noon. In Lapos only two Jewish families didn’t keep kosher household, 2 lawyers: dr. Samu Biro and dr. Harnic. They were not religious at all, never went to the synagogue, didn’t eat kosher meal. Interestingly they cooked cholent, probably with pork meat. When they brought the pot, they covered it with a bigger one and only after that they put it in the oven to protect the other pots from the treyf steam.

Saturday morning we weren’t allowed to take breakfast before going to the synagogue. It was approximately 12am-1pm when we got home. The service was longer than those I’m conducting nowadays. [Editor’s note: For the moment, Bernat conducts the service in Marosvasarhely.] Saturday, after we went home from the synagogue, until I turned 13, I used to bring home the cholent. When all my brothers and sisters passed this age, only the shabesgoyim did it. He came in with 5-6 pots, and it occurred that he misplaced the pots.

The Saturday dinner was such a feast, that you can imagine everybody had their bellies overstuffed. They used to begin the Saturday noon lunch with a small glass of spirit. We used to have onion with egg or fish aspic for side-dish. The fish is a very common meal for Jews. After each bite of fish one used to lick the glass of spirit, because if one drank from it they would get drunk. By the way even now I can only eat jelly if I have a glass of maximum half deciliter of spirit to lick after each bite. (We used to have a glass of spirit on Saturday morning, as well, but only my father and rarely my mother) The fowl liver previously cooked with onion was cut with a hatchet and mixed it with the onion with eggs. One used to eat radish with it. The Saturday lunch consisted of meat soup. We used to eat meat soup with radish, we couldn't even imagine it otherwise. In the meat soup my mother used to put soup stick, or she used to make a very thin sheet from eggs, spiced it with pepper, and cooked it. This gave a very exquisite taste to the soup. I haven't eaten such a soup since. Then we had the good fatty cholent, it had both beef and poultry, one used to mix them, this was the custom. One used to fell chicken skin with corn-flour, and flavored it with pepper and sugar. Then sewed over the two ends of the skin and put it in to the pot. This was called kugli. One use to put gershli with the bean in to the cholent, this was a kind of skinned wheat. Or they put dried farfel. In our house this wasn't a custom, we didn't put any of these in it. There was a special cookie baked by my mother on the stove in advance, on Friday afternoon. It was made with eggs, flour, sugar, and this congeries was baked on the stove. It was like matzah, and she baked it in pieces. It was thin, easy to bake and very delicious. After lunch we used to pray and sing Saturday laudative songs, we called them zmires le shabat in Hebrew. Its meaning in English: Saturday Laudative Songs. After lunch, hose who got used to it, had one or two wine-and-sodas. After lunch 70% of the adult Jewish men used to sleep on Saturday afternoon. Their stomach was so full, that they could hardly move.

On Saturday we went to play outside. The temple had a beautiful large garden and yard with lawn, where the boys and girls used to play in separately. The girls didn’t came to play with us because it wasn't allowed. The girls were allowed to enter the yard, but they were forbid to play with the boys. They were even prohibited to go to the rabbi. I used to go to the rabbi on each Saturday afternoon. There was a house in synagogue yard were the rabbi used to read and explain the weekly perek, which were studies written centuries ago by the rabbinate. There were the followers of the rabbi there were all bearded hasid Jewish men with payes. It wasn't for the children, we just went in, and stood there gaping. We looked because we enjoyed how they ate, drank and sang.

I wasn't able to study with my father on Saturdays because he was unable to. He was familiarly with all the prescriptions but if he took a Hebrew book, he didn't understand it completely. Usually 60% of the people who went to pray didn't understand the prayers since they were held in Hebrew. I understood them because I have studied it, unlike those who never attended cheder or those who attended it only for a short period, who forgot it. My father was very young when he got to Pest and he had a completely different life there.

On Saturday afternoon we had a third lunch, which wasn't basically lunch, but more like a supper. It was a cold meal, mince or roast. On Saturday afternoon we didn't eat by any means meal which contained milk. On Saturday evening we looked for the stars appearing. We had to light the candle while my father said the prayer for the end of the holiday [Havdalah]. At the end of Saturday, my father lit a cigarette. That was the first thing he did, because he didn't smoke on Saturday. My father didn't work on Saturday.

My father's mother tongue was Hungarian. At home we use to speak in Hungarian, that was the everyday language. We spoke Yiddish on holidays, or when we went to the synagogue. At the synagogue we spoke in Yiddish, but we used Hungarian at home. My father learned Yiddish at home, as child. He was a big fan of books. I can clearly remember that he read the Miserable We have no electricity, he used to read at the light of a kerosene lamp placed on the night-table. There were some problems because my mother asked him to turn off the light because she couldn't sleep. One time the kerosene ran out, and my father went to bring some. It was in a bottle and he pore it. He spilled some kerosene  on several pages of a book. It was a huge scandal, because the book wasn't ours. I don't know how we cleaned it, I think with blotting-paper. We put the blotting-paper on the pages and ironed it with hot iron, thus absorbed the kerosene.

Back home at Magyarlapos there was no Hungarian public library. The Jewish community only had a Hebrew library, where you could find just religious books. There were Reformed and Catholic confessional libraries, but Jewish people didn't go there. There you could find literature, not only religious books. But they didn't borrow books for Jews, so they borrowed books from each other. There were well-situated people who bought books, and these books circulated in the Jewish community. Usually Jews enjoyed reading very much. My father really liked reading, in the morning, or in the afternoon, when he had nothing to do, he read books or newspapers. My father read rather classical literature. He read just Hungarian books, he practically didn't know Romanian, then he learned it, but he newer spoke it perfect. I used to go for the books, they told me go now to X and ask him for that book. It happened that X told me: 'I don't have the book, Y has it, please come after 5 days' and then Y sent me to somebody else. My father had a few books, because we bought books, too, so he used to lent out books himself. Books were very expensive, but we still bought them. Back home we had some sixty-seventy books. Not every Jew, but 10-15% had libraries at home, comprised of several books. There were well-situated Jews, who bought every serious thematic novels and itineraries. There were also those traveling traders who sold books.

There was a store where they sold newspapers, and books, too, books which was required reading in elementary school, edited by Biblioteca pentru toti [Library for Everybody]. But my father didn't read Romanian lecture. He read usually the Új Kelet [New East, journal] from Kolozsvar. It was a very high level journal that even included literature, it had a special column for literature, especially in the Friday's edition. It didn't appear on Saturday, but the Friday edition had eight-ten pages. Usually was edited on four pages. He also read the Brassoi Lapok paper, which had more pages than the New East, but it was edited just once a week. Then there was the Jo Estet [Good Evening] that used to be out in the evening and contained colorful stories and tabloid stories about what people enjoyed, about what has happened to an actor or in the world. My mother used to read, too. We, the children, didn't read because we had more than enough to read for school. We had no time to read novels, because we hardly had time for required reading. I was quite young, around 13-14, when I began to read these shilling shockers. I was devouring them. They were edited in Pest, each novel cost one shilling. These were adventure and wild west stories intended exclusively for the young. We read cowboy stories, as well. In Temesvar there was a kind of pornographic journal, which was pornographic only in the context of those times, which appeared now and then. I don’t remember its title. We, the young boys, were eager to see it. When a number was out, it was passed along, in secret, of course.

I began to listen to the radio since early childhood. I was 10 or 12 years old when I already listened to Radio London and Radio Moscow. I didn't have a radio, one of my friend's father, a baker had one. We used to go to them to listen to the radio. We were about 10 people listening. We didn't listen music, only news. Radio London always began its broadcast with drumming, while Radio Moscow began it with the melody of the Internationale. We gathered there towards the evening, 2-3 times a week. We gathered especially on Saturday and Sunday evening, and on one evening during the week. These stations could only be received in the evening. During the day we couldn't receive them. We couldn't receive Budapest, either. They weren't jamming the broadcast, we just couldn't receive it because we lived between mountains, and they didn't come through. My cousin had a radio, too, he was the wealthiest Jew there. I was 7 years old, and I used to stand at his window. He said: 'Come in and put the earphone on.' I couldn't put them on, so he had to help me, and I had the impression I was hearing a telephone discussion.  The earphone could be unplugged, and thus everybody could listen to the radio. I was familiar with politics and with what was happening throughout world. I read the newspapers all the time, at 13 the adults had to treat me like each other. 'What are you talking about?' They told me many times I was spreading rumors (The rumors they told me I was spreading, were in 1936-37, and they were about the situation of the front, and how much this or that cost.)

Religious life

For us, children, this holiday was a separate event, right until I became 10-12. We have lots of holidays, and each has a different meaning. For example, the first holiday, the Rosh Hashanah means the head of the year, that is the New Year's Day. This lasts for two days. For us, every holiday begins the evening before. On the next day, at 8am, we have to be in the synagogue, and the prayer lasts until 2pm. Yom Kippur is the highest holiday. The evening begins with fasting. At 6pm we take the supper, and on the next evening, after the morning star rises. We are not allowed neither to drink, eat or smoke, anything at all. Only those who are on medication are allowed to drink some water. Children fasted around 10-12 hours, but if one turned 13, there was no getting away from it, one had to fast for the whole day.

After Yom Kippur comes Sukkot. The custom was that every Jewish family puts up a tent in the yard. This is to symbolize that when Jews were coming out of Egypt, they lived in such tents. There were four walls of board prepared, joined them with catches and this construction was in the yard of every Jew. They assembled them, put some pine branches on top and decorated them with beautiful ornaments. There were these colored sheets of paper, there were all kinds of colors, and shiny golden sheets, as well. Children used to make ornaments from these. We learned how to cut out the forms. There was a long paper band, wrapped around a nut and hanged. There were magen Davids, different biblical scenes and pictures about how the Jews were walking [in the desert]. They hanged these ornaments on the walls of the tent. We used to keep these ornaments for the coming years. We also used to hang apples and grapes, as well.

The truth is that the religious Jew has to eat in the morning, noon and evening and sleep in that tent for five days [a whole week, to be precise]. Regardless of the weather, in cold or heat, they had a couch to sleep on. We had such a tent, as well, but my father didn't sleep there. The religion prescribes people to sleep there, but it was already cold outside, and there were very few who slept in the tent. [Editor's note: if it's raining or it's very cold, it's not obligatory to sleep in the tent.] There were other solutions, as well, some of the Jews, when building their house, they built a room slightly higher than the others so one had to go up 2-3 steps. The roof wasn't fixed, the boards were placed on top of each other, so they were easy to remove. The two sides were opened using a rope on a pulley. Mainly the wealthier Jews could afford to build such houses, the others didn't have such constructions in their houses. We, the children, used to go and take supper inside the tent in the evening, but for breakfast we didn't go there, we ate inside the house. But my father, who observed the religion, he used to. In the tent we sang some religious songs with Jewish theme.

They used to bring long palm-branches from Israel, called lulav, etrog, myrtle branches and there were these very nice smelling wickers, which had to be brought each day from the riverside and were also placed in the tent. These had a support, plaited from old lulav, abd next to it there was the etrog. On the first day of Sukkot, each Jew had to go inside the sukkot to pray, holding the lulav and the etrog in their hands. They picked up the etrog [Editor's note: etrog, which wasn't tied together with the other 3 plants], a plant between the lemon and the orange [lime fruit]. It has a small sphere at the end, which wasn't allowed to be broken off, it had to be there, and people were very careful with it. There was a prayer that had to be said. And what about the poorer Jews? Etrog had to be paid for, and it wasn't cheap at all. In these cases, for example, the Jewish children went from house to house, I did, too, we took it [the etrog] and visited several houses. There they said the prayer, this branch had to be shaken – there's a ceremony to that. It was only allowed to be carried by men, women were forbidden to. Women had no say in this matter. In addition, there was one at the synagogue: those who couldn't afford to buy or pay for the etrog, came to the temple and did the ceremony there. This had a special prayer, it is taken round the synagogue, and is shaken towards different directions: to the East, to the West [to the North and to the South, as well], up towards God and down towards hell. Each [direction] had a different prayer. This was on the first and second day of Sukkot. The third day is a half holiday. But this ceremony was repeated in every morning of the holiday. On the last but one day of the holiday, in the morning of the seventh day, every Jew had to come to the synagogue, each of them with a bunch of 5 wickers, called haishanes in Hebrew, and they had to knock together them until no leaves were left on them. Thus people redeem their sins, then they threw the bunch away. This was a day of atonement, the Hashanah Rabba.

In the seventh evening of Sukkot, that is, on the eight day, everyone was called to the Torah, this is called to step up to the Torah, and each had to say the prayer and to read a pericope, a verse from the Torah. They used to read from the first and the last pericope of the Torah, but from its middle, as well. Well, this took quite long, it could last until the evening, so in communities where there were, let's say, 300 Jews, there were 5 Torah scrolls, and people read from them in different corners. 15-25 people said the prayer, nobody was left out from Torah reading, it was organized this way. In the center the notabilities and wealthy people were called up, the others gathered in the corners. Everybody over 13 had to be called to the Torah. In a community like ours was in Magyarlapos, there were 10-15 Torahs. After the reading processions followed, these had to be done 7 times. People walked round inside the temple carrying Torah scrolls, these were the Hasids, the very religious Jews, and they expressed their joy by loud singing, they used to dance and sing with the Torahs. This was the holiday of Torah [the Simchat Torah]. Everyone had their turn to do the procession. Such a procession lasted 2-3 hours in our community. On these occasions, the children made for themselves flags out of colored paper, and, I remember that, we used to put an apple in the tip of the flag, we made a hole in the apple and put a candle in it, which we lit. Children walked round in the synagogue with these flags.

On the last day they selected 3 bridegrooms. There was the bridegroom of the Torah, the bridegroom of The Creation and the so-called Maftir. [Editor's note: Chatan Torah – the one who finishes the 5th book of Moses, Chatan Bereshit – the one who starts the first book of Moses, Maftir – the one who reads the verse referring to Shmini Atzeret, the next holiday after Sukkot. These are coming one after the other during the Torah reading on Simchat Torah, and they're all great privileges, but only the first two are called bridegrooms. The Maftir is the one who 'finishes' the Torah reading on each Saturday and holiday.] When these three bridegrooms were praying, usually 3 notabilities, women used to throw nut, sugar and hazel-nut. This was for the joy of the children, who picked them up. These were all wealthy Jews, and in the following three weeks, on Saturday, they were bound to bring to the synagogue cake, beverage to invite all to dinner. This was much to the liking of children, and the temple was packed with them, each picking up the hazel-nut, nut.

The holiday of Torah was a festival for children. On the two days of the holiday it was a custom to play with nuts, children amused themselves this way. In the afternoon the gathered and there were several games. One of them was the brekli. Brekli means board. We leant the board cater-cornered against a chair, stood beside it let's say five of us, and each let a nut rolling down the board. The winner was the one who managed to knock someone else's, and the winner picked up all the nuts on the ground. There was another game, the resh, meaning head, and each player had three nuts to play with. They put the nuts next to each other on a level surface, if there was any cement, they preferred it, otherwise thy put them on the ground, and the game begin by choosing the one who will throw first. The first player put a nut next to the line of nuts. The second one came saying he occupied a certain length, let's say 5 meters and put his nut next to the nut line. Then another came and put two more nuts, occupying 2 meters, and so on. The first to throw was the one who put the last nut down, because he put the most nuts. So we had a 5-6 meters long nut line. The children selected in advance the most round nuts, smoothed them, put a hole in them and pored lead or tin, that substance one used to solder. They did this to make them heavier and to make them to go [roll] straight when thrown. So the player threw the nut and, if it hit the head of the line, the whole line was his, and if he hit only the back of the line, he could only pick up those nuts. This was a very common entertainment, children used to play it from morning to evening. As I look back, I'm always feel the nostalgia thinking what a holiday was that for us. When we went home, our pockets were full of nuts. This wasn't a question of bringing home some nuts, because we had enough at home, but it was a special feeling to win 50 or 30 nuts. The other, the loser, began to cry so the others gave him a nut or two just to have something in his pocket. We played mainly in the yard of the synagogue, because there was plenty of room there, but we also played at some houses. There were several wealthy Jews who had some 10 meters long porch-like construction in front of the house, which was covered with concrete. Only the rich Jews could afford to build their houses with such porches.

In the countryside where we lived grape did not grow. People were bringing grape from other places and sold it, and if they didn't sell all of it, they had an empty house where they used to store it. We had no money to buy grapes. I think I was 11-12, and one time we went to that house some 8 of us, Jewish children, broke in and stuffed ourselves with grapes. The real problem wasn't that we ate some 20 kgs of grape, but that we destroyed almost all of it. This happened on a Saturday afternoon, even though our religion forbid us to do that on Saturday. Of course, the gendarmes came on Monday and took us in. Eventually it had no consequences, because we weren't responsible for our deed, since we all were underage, but they forced our parents to pay the damages. Another example was that they brought water-melon from hundreds of kilometers away, because it didn't grow there. They were piled up in gigantic heaps, with I don't know how many buyers around them. Then we went there and began touching the melons, but in the meantime I took another one and threw it backwards through my legs to another kid, who then gave it to a third one, who ran away with it. Or there was another prank we used to do, when people brought fruits: apple, pear or plum in cross-overs. These were long-shaped baskets that country people used to carry on their backs, put them on the ground and placed two stones between them in order to prevent them from falling over. This was a specificity of our region. A whole bunch, some 10-12 children, walk around until one of us 'accidentally' stumbled over a basket. The basket fell over and the apples scattered. The man or the woman began running after some of us, but it was no way they could catch us, since the market was full of carriages and one could hide anywhere, even under these carriages so they were unable to catch them. In the meantime we packed our pockets with apple, pear or plum, anything we could get. We used to do these kind of pranks.

Magyarlapos

Magyarlapos had some 5 and a half thousand inhabitants. They were mainly Hungarians, some 60-70% of the population were Hungarians, that's why it was called Magyarlapos [Hungarian Lapos]. Some 18-20% were Jewish, and the rest were Romanians and Gypsies. Magyarlapos was a district residence, it even had a courthouse. In Magyarlapos, the some 900 Jews who lived there were all religious, with 2-3 exceptions. They used to go to the synagogue every morning, evening and Saturday. As I see it now, they had a quite harsh life. There were three wholesalers who supplied food for the countryside with flour, sugar, rice etc., pots, cotton, iron, horseshoe iron, horseshoe nails and kerosene. One of them was an uncle of mine from the maternal side, called Lazar Karl, Mihgaly's father, he was the wealthiest.

This is a very interesting thing what we were doing, and it began around March, when there were lots of lambs. The main occupation in the region was lamb-breeding, sheep-breeding respectively. There were enormous pastures there, and lots of lambs and cheese. So, me or my father went to the market, because I was already an expert in it, I checked the lamb, and I was able to tell it weighed around 6, 7 or 8 kgs, so I started to haggle and finally bought it. I took it to the butcher, there they slaughtered it, I paid out the butcher, skinned and sold it. Let's say, for example, that I bought the lamb with 60 lei, I paid 2 lei for the slaughter and 3 for the skinning, that's 5 lei. Another one gathered the bowels of the lamb, cut them up and mixed them with bran, and I think they fed the ducks with it. But I wasn't alone, we were some 50 buying lamb. Then I took the back side of the lamb and began walking around the market, the main square. There were three churches there: the Reformed, the Catholic, and later, I think in 1926, they built a Greek Catholic church, as well. So we were walking up and down the area, and people were asking us: 'So how much for the lamb?' '45 lei' – I said. There were some 3-4 kgs of meat. We haggled, we were quite skilled in this, we knew we must ask a higher price, with, say, 10-15 lei, in order to be able to lower it, and in the end I sold it with 30 lei. I sold the skin separately for 20 or 25 lei, so I had 50 lei. I bought it with 60 lei, and it cost me another 5 lei, but I was left with the meat, almost for free. In the summer, from March until June, we ate only lamb meat. every dinner was with lamb: lamb stew, roast lamb, lamb fried in breadcrumbs, 'Parisian' cutlet, everything, we were fed up with lamb. In October the sheep season began. There were lambs they couldn't sell in the spring, so they grew up and became sheep. Then I went to the market and bought a say sheep of 10-15 kgs. And we did the same as for the lambs: got it slaughtered, sold the skin and the rest, and we were left with the forepart. I still like very much sheep meat, I'm considering it a delicacy.

Then there was a shochet – he was a Hasid shochet. He went each week to the slaughterhouse and his duty was to butcher a certain number of cattle. He examined them, of course, for any illness: this meant they inflated its lungs, and if they found small TB utricles in it, Jews weren't allowed to eat it, it was treyf (treyf food is eaten by Christians). The shochet slaughtered the cattle following a special procedure, then they took it to the butchery. There were 3 Jewish butchers who processed the slaughtered cattle. My grandfather Mendel Berkovits also had a butchery where they used to take cattle. Usually the shochet slaughtered for the Jews each Friday or Thursday some fowls, one or two hen, geese or anything, but mainly crammed fowls, since those had fat. Then they collected some 40-50 liters of fowl fat in cans, because Jews weren't allowed to cook with lard. Oil was still relatively rare to find, people only began using it in the early 1930s. There was a Jewish miller who had an oil-press, and he used to make oil. People somewhat despised those who cooked with oil. They even said it: you can smell this man is cooking with oil, and he is a poor man – the goose and duck fat was very expensive. In the winter, the poorer ones bought 8-10 kgs of meat, cured it just like pork meat and smoked it to be totally dry, then they ate it through the year, once a week, on Wednesday, with the bean soup. This was a common menu for everyone in Magyarlapos: on Wednesday there was bean soup with smoked meat. By the way, I was and still am a big fan of bean, I can still eat bean seven times a week, in any form.

There was plenty of fish in the river of Lapos, and there were people who had this occupation: fishing. only the Jews bought fish. The fishers didn't even went to the Christian houses when they wanted to sell fish. The went from house to house, and each of them had their usual customers. He knew Sauber needed 3 kgs of fish, so he was there on Friday morning with those 3 kgs of fish. My mother scraped the fish, cooked it, and from the rest she made aspic. We only ate scaly fish, we were not allowed to eat pike because it is a predator fish.

There were 6 retailers and 2 wholesalers, who also sold by the piece. My father was a trader, as well. He bought each week two sacks of flour, a chest of sugar – the sugar cubes were in chests, granulated sugar wasn't yet that popular, people preferred sugar cubes. He also bought 300 l of kerosene, 50 kgs of copper cable, rice, coffee and everything. These traders all had their own territories, and mainly Jews, but Christians, as well, used to buy from the Jewish stores. There was only one Christian store, owned by a Romanian, but it went broke. 70% of the customers bought on credit. This usually took place as follows: the customers who came in had a small booklet, and the trader had a large book. The customer said: 'I would like two kilos of 0 flour, four kilos of 0000 flour, one kilo of rice, 2 liters of kerosene etc.' They both wrote in their books all these goods. At the end of the month they settled the debts, usually without any problems.

There were two board warehouses where they sold boards, and there were two carpenters, around five tailors, a Jewish doctor and three Jewish lawyers. The other Jews lived anyhow. and how did they sustained themselves? On Thursday they went to the market in Lapos and bought up eggs, there were no egg factories yet. Each week on Sunday and Thursday the villagers came to the market and sold eggs, they came from as far as 20-25-30 kms. I remember an egg cost 25 banis. One used to look at the eggs to see how big they were, and bought some 3,000-4,000 eggs for 20 banis each. There were 2 meters long and half a meter wide chests, and they used to put some 1,200 eggs in such a chest, this was the standard, and they used hay, straw and offal timber to prevent them from breaking as easily as today. This had to be done very quickly, because it was quite hard work. They had such skill, they could hold 6 eggs in their hands. They nailed down the chest, hooped it with thin bands, then in the afternoon the wholetraders from Des came and bought three or four such chests, so who they made a profit of 10 banis, or 5 banis per egg. They couldn't sell all the eggs, because everyone had hen at home. We too had 5-8 hen, so we didn't have to buy eggs, everyone had. The villagers had no one to sell the eggs to, so when these traders came they bought it all up. These eggs were all exported. There were at least 30 families with such occupation, and they got by, but just.

I only worked for a short while beside my father, until I turned 12-13, then I was sent to the rabbi school. There were others who remained there to work with their fathers, but others became traveler agents for different companies. There were these sheets with pieces of linen, called patterns. They cost 100-120 lei per square meter, and the agents went to every house and showed them to people. They even sold it in installments. This ensured a good living. Others, especially the younger ones, got commissions to make arrangements in the shire-town. It wasn't easy to get to Des, the trip cost some 100 lei, some four day-wages. So it wasn't possible to go to Des for every smallness, such as going to the public finances or buying drugs.

We only had electricity since 1938, and even then it was just some improvisation. There was a steam-boiler that worked with wood, and attached to it with straps there was a generator that generated electricity. They connected then the offices and the stores to it. It only functioned in the evening and in the morning. Some people had radio sets. the first radio in the village was my wealthy cousin's. I will never forget that when I was 6 he allowed me to put on the earphones and to listen to it. It could only be listened to with earphones, but two or three people could listen to it by connecting several earphones. These radios functioned with batteries, which had to be recharged from time to time. In Des there was electricity and the batteries could be recharged there. There were people whose sole occupation was to collect 50 batteries and to carry them to Des. Two days later he went there and brought them back, then he took another 100, and this went on. This was an occupation, too.

People were ingenious and look for something they could make money from. There were people who bought up the apple even when it was still on the tree: someone had twenty trees, I worked there, as well, and once, when I got off the ladder, someone just bought two or three truckful of apple. We had to harvest it and to sort them into chests, for export.

5 kms from Lapos there was a mine. Some people used to mine some cellophane-like, totally thermotolerant material. They brought up the pieces from the mine, and those had to be cleaned, and there were some thick pieces that had to be cut into 20 or 50 pieces, in order to attain the half a mm thickness. And they exported them. There were only two of three such places in the country. This material was mainly used as isolation, or for 200 degree boilers or melting furnaces to close the observation-slit, because at that time thermoresistant glass did not exist yet. It was quite remarkable, and one of my cousins had such an activity, and I worked there, as well, because I had no other job.

3 kms away from Lapos there was a monastery, a manastire, on the top of the hill. I went there two or three times, we had to climb up there on all fours. In August, on the Ascension of Mary, people came from 100-150 or 300 kms on foot, 30-50 people from one village. This pilgrimage lasted for a week. It was already very hot outside, so we made lemonade with sugar and saccharin and were selling it.

The saccharin was the subject of another trade, because it wasn't allowed to be sold, because it was much cheaper than sugar and there was a sugar monopoly. There was a Jewish old lady in Lapos who got the saccharin smuggled in from Czechoslovakia, through Sziget. [Maramarossziget is neighboring Transcarpathia that was part of Czechoslovakia between 1920 and 1939.] She used to stand in front of her small store, always dressed in a patched, quite dirty apron, with her hands in her pockets. The dress had two pockets: back then the saccharin pills were packed in paper packages, folded into bags. Sugar was very expensive and people didn't really buy it. In Czechoslovakia sugar was cheaper, and people used to smuggle in from there the sugar exported there Romania. I was already a big boy, around 17, so I also bought saccharin from the old lady. She didn't give just to anybody, but she knew me. Saccharin didn't look like today, it was called ezeredes [thousand sweet], and looked like rice. One put two pieces in half a liter of water, and there was enough to sweeten coffee, white coffee or anything else for a whole week. It was very cheap compared to sugar, and it was very good. Then I went to Sziget: I had some poor shoes on my feet, a pair of poor trousers, a poor jacket, a poor shirt and I took a goose with me. I went to Czechoslovakia, sold the goose and from the money I got I bought myself some clothes and threw away the old ones. Food was so expensive in Czechoslovakia, that from the price of a goose one could dress oneself from head to foot.

Another person was selling rock-flint smuggled in from Czechoslovakia. It wasn't allowed to use a lighter then, because it was match monopoly. [Editor's note: Between the wars it was a characteristic of the Romanian economic policy that due to the lack of some goods (salt, kerosene, match, etc.) the state had monopoly over them.] If one was caught selling them, one was punished. One wasn't allowed even to sell tobacco. Villagers used to dry tobacco leaves and surrender them to the state, but they were careful to hide and then sell some. Cigarettes were relatively expensive, so people used to buy tobacco and cut it up. Cigarette paper was also smuggled in from Czechoslovakia, because in Romania it was no technology suitable to make it. It was just as thin as you see today, and they used to put in it the dried tobacco.

Now I will discuss a social issue: there were at least 150 people in Magyarlapos who had no income at all. There was no such thing as a retired, only those got pensions who worked for the gendarmerie or the town-hall and have been retired. If one worked as assistant of a trader, after they weren't able to work anymore, what happened with them? There were no international Jewish world organizations then who could finance them, like today. In the synagogue, at each prayer, in the morning and in the evening, there were two or three religious people walking from one person to the other and collecting in their palms just enough money to ensure the necessary food for those without any income. My father, amongst others, got involved in this action [at the local aid organization], in the sense that he got a list of people who had children: three, four, five or eight, and for each the needed amount of flour, sugar, kerosene, rice or shoe sole, because shoes needed soling or patching. They commissioned a man to distribute these goods. The Jewish community used to organize these actions, they drew up the list, so the community itself supported these people, from the money they collected through the donations at the synagogue. The community paid for the delivered goods. If someone died in such a family, from then on they got less quantities, as required. Nobody knew what the others were getting and where from. These people lived on these goods: they got 3-5 kgs of meat, depending on how many members the family had. Almost 30% of the Jewish population were in need. There were lots of poor people.

I only remember one case when someone convert from Judaism. The Markovitses were a very observant family. They had a small booth where they were selling soda and sweets. His daughter worked in that store. She was a very pretty girl. There was a collector, a very good-looking Romanian man, the head of the public finances, they were about the same age, or the man was slightly older, and they fell in love with each other. One day the girl disappeared. They looked for here everywhere for months, but nobody knew what happened to her. In the end, one of the neighbors told them she is in the house of the collector. Moreover, they have been married by a Romanian priest. The whole family was totally devastated. For a Jew, a convert Jew is the same as a dead one. The whole community was talking only about what happened – she has been excluded from the community. She was disown even from her family and broke any contact with her. For us children this was a very unusual thing for a Jewish girl or boy to marry a Christian, this was equivalent to your death. (And interestingly, she haven't been deported and had 2 children. She died already, she was 6 years older than me.)

There was a famous rabbi dynasty, the Teitelbaums 5, they were originally from Sziget. My rabbi was also a descendant of this dynasty, and had a younger cousin who was in Szatmar around 1933-1934. His name was Jajlis Rebbe. He came to Szatmar from Nagykaroly, and managed to gather so many followers that he became world famous and people came to him even from America or Switzerland. But our rabbi was equally religious, he was too a Hasid rabbi. This rabbi was an older man, I remember that when I was a child he was already 60, and 10-12 years later he died. He was bearded and had a fur cap, like the Polish boyars, called shtraymel, the Polish Hasids used to wear them. He had a black caftan, white stockings and low shoes – in that period low shoes were something exceptional. Back then everyone wore legged shoes. The low shoes were black shoes the country women used to wear, just that theirs was made from rubber, while the rabbi's was leather, of course. His son-in-law was the judge, that is the dayyan. He had two sons, both rabbis, one of them in Hungary, the other one in Czechoslovakia. I don't recall their names.

The rabbi's wife had duties, for example, before marriage, she walked the bride to the mikveh for the ritual bath. There was a mikveh in Magyarlapos, and one could go there on each Friday afternoon. This was something people really enjoyed, since there was no bathroom in the whole village. There were 16 wooden tubs with hot water, one had to bathe there. Next people went to the large pool in which people had to go underwater. You were not allowed to go directly into the pool, except for one occasion during the autumn holidays. On the holidays of fall one had to wake up at 4am on seven days, and had to go to the synagogue to do penance. Long prayers had to be said there, then it was obligatory to go to the mikveh, and people went directly into the pool, without washing themselves, had to dive three times in the water, dry oneself with a towel and got out. Women had their special day when they went to the mikveh. They had to go there each month after their menstruation. There were very severe rules. The man was prohibited by law from accepting even a glass of water from his wife in this period of impurity, to prevent the lust after his wife. This rule was observed in our family, as well.

If you had a problem, the first one you should turn to was the rabbi. Everybody did this. The rabbi settled the litigations, but as far as I remember, there were no such cases in our family. For example, if someone owed me 500,000 lei, we agreed whether to go to court or to the rabbi. If one agreed to go to the rabbi, there was no further discussion. If the rabbi said it's white, it was white, there was no room for appeal, one had to obey the decision. Usually people turned to the rabbi with serious issues, and the rabbi normally had a very loyal attitude towards these problems. The son-in-law of the rabbi from Lapos was called Gross. He was the dayyan. After my mother got the hen slaughtered with the shochet, took it home and cut it up and found some deformation, she had to go to the dayyan. The dayyan examined it and decided whether it can be eaten or not. If he decided it was not good, it had to be thrown away. They were very decent, though: if a poor man went to him and there was something wrong with his hen, the dayyan knew how many children the family had, he told him: 'Cut this out, throw it away and eat the rest.'

Going to school

After I turned 5, I began to attend the cheder, the Jewish school. The Jewish school meant that we only studied Hebrew and religion. Children usually began the cheder at the age of 6 and attended it until 14. Some continued to attend it even after bar mitzvah, those who wanted, could go to yeshivah. Girls, of course, weren't allowed to go to cheder. But there was the melamed, the teacher, and, at home, his wife was teaching the girls to read and write in Hebrew. Some 20-30 girls were going there, at different hours. They were taught 2-3 hours a day. they didn't learn pericope, but the 613 commandments a Jew should know, they had to learn. They learned the prayers, especially the Saturday and the holiday prayers. Women held a great responsibility in observing the prescriptions and in educating the children.

The children begin learning to write and read in Hebrew. As the child advances in age, teaching had several levels. Around the first year they learn the letters, to write and read. They get a general idea about the holidays and their meaning. In the second year they begin the weekly pericope. The Torah is divided in 54 sections, one for each week. In the first week they learn that God created the world, Adam, Eve, what did they do and so on. Then comes Noah and so on, for a whole year, until they learn all of it. The teaching method was that I had to read in Hebrew and to translate it immediately into Yiddish. For example 'Bereshit bara Elohim et hashamayim ve'et ha'arets'. That is: In the beginning God created heaven and earth, and I had to translate it right away. Next it says: 'vyhi mavdil beyn mayim lamayim' divided between water and earth [Editor's note: to be correct, it's divided between water and waters]. So we had to learn this way. Each of these pericopes, these stories, have 10-15 pages, and it went on like this. We didn't learn any comments, we had to learn them literally. In the third or fourth year we began studying the Rashi 6. The Bible has many comments, included in the biblical reading book: the main commentator is Rashi, on of the most renowned scientists, even more famous than Maimonides, who wrote the comment on the entire Torah. [Editor's note: To be more precise, Rashi wrote a comment on the Mishnah, while Maimonides' comment is on the Mishnah Torah.] But only a few studied it because it was quite difficult. The comment itself was quite abstract and the structure of sentences is quite complex. In the third year we began studying the Talmud. We learned all this in the cheder, in Hebrew.

I began the regular public school at the age of 6. there were two Christian schools in Magyarlapos, a Catholic and a Reformed one. But they were only admitting children of the respective confessions. The Romanians had no confessional school, they attended the public school. So we had to go to the Romanian school, of course. This was eight years after Transylvania was annexed to Romania [following the Trianon Peace Treaty] 7, and my parents hardly knew several words in Romanian, and it was quite difficult for us in school, as well.

From 6am to 7am I used to got to the cheder, and the first thing we did was praying, and this lasted half an hour. In the next half an hour we learned the weekly pericope. We prayed just like at the synagogue, there was a chazzan and the others followed him. There was no schoolbag at that time, we just tied a wire around the books, we had two books or so, and at 7am we went to the school because teaching began, and lasted until 12am-1pm. In the afternoon we went home, had dinner and then we went again to the cheder and were there until 6-7pm. Children learned then 7-8 hours a day, that was mandatory. And usually every family followed these rules. There were teachers specially trained for it, called melamedim. Of course, the comment of the Talmud wasn't at the level they used to do it in the yeshivah. There weren't small desk like we had in school, we only had a long table. At the head of the table was the melamed, the teacher, and we, the children were sitting in front of him, in line. Each of us had a small booklet. Each year the weekly pericope, the 52 verses of the Torah, was edited in Kolozsvar. This included the Torah, the Targum, that is, the Torah translated into Aramaic, and under it, the Rashi comments. This went on for years. We learned the same thing each year, over and over again. I, for instance, had three editions of the pericope, and they were all identical. I remember they cost 3 lei, and it had the format of a larger copy-book.

On Saturday we gathered at the Jewish school or at the rabbi's, and he examined us. Usually we went there at 2pm or 3pm, after lunch. The rabbi's house had a large room that was full of books, from the ground to the ceiling. I wouldn't say it was an office, but a room where he studied the books day in day out, it was more like a study room. I don't even know what was gathered there. He didn't do anything else all day long, just studied the different Torah, Talmud and Kabbala editions and comments, and wrote his own comments, as well. This basically was a library, one wouldn't believe the rabbi had, to say the least, 1,200 Hebrew books. He came on Saturday afternoon and asked each of us one at a time to explain this or that section. If the rabbi had no time to come, some Talmud scientist examined us. There were these erudite Jews who studied in the yeshivah, but they didn't become rabbis, they remained laical, but they had a very extensive knowledge, and they examined us. In these cases we went to the school, the cheder. They examined us one at a time. In Magyarlapos I finished all four years of cheder.

The rabbi had a rabbi school, and there always were some 50 young bocherim. The rabbi gave lectures, and then he examined them, and he did that each week and even gave grades. The grades were corresponding to the order number of the Hebrew letters. These bocherim had a canteen, and a boarding house to live. It was quite difficult for them to sustain themselves, because the community had no money to finance it. Instead, the trainees, when summer came and the harvesting season began, they began to wander around these parts of Transylvania: many Jews had threshing-machines. They went out and gathered some two truckloads of wheat and sold it, sent it by train, thus supporting the canteen. There were some wealthier boys among them who paid for their studies. Everyone got a meal ticket, for which they got three quarters of a kg of bread, for breakfast a cup of white coffee, for lunch they got a plate of bean soup, with something or meat soup with a piece of meat, or pasta or semolina. They had a canteen and they used to eat there. Apart from that, they were not eating in the canteen, because it was forbidden to cook. On Saturdays they were assigned to go to one of the families for lunch. We too had one or two trainees over for lunch. It wasn't allowed to eat breakfast, because it was prohibited to eat before the prayer, but at noon they had lunch.

In the afternoon the rabbi organized a common table for the departing of Saturday, which was a special event. The observant Jews were all there, it was full of bearded Jews, because the very religious Jews all had beards. They used to draw up to the table. They used to prepare fish, but they didn't cook it, only in the form of fish aspic, and usually they put in front of the rabbi a fish aspic of around one and a half kilos. Everyone went to wash their hands, then the rabbi graced the food. There were three or four plates of such aspic, but nobody touched them until the rabbi didn't eat the head of the fish. After he ate the heads of the three fishes, this was the custom, the plates were put in front of the followers and everyone took a piece of it. The rest, everyone ate as they could, some had larger, others smaller bits, another had the tail. This meal, after everyone ate from it, was called in Hebrew shrayim, the rabbi's leftovers. There were other dishes, as well, but this was distinctive feature, and the glass of spirit or wine that followed. The prayer-book includes all the songs with lyrics one has to sing to honor the Saturday. After that the prayer and the departing of Saturday followed. I attended these suppers after I turned 11-12, even before bar mitzvah. We thought this was a matter of course. At least I strongly believed in everything until I turned 15.

The religious ones observed very strictly the religion. On Pesach, for example, it wasn't allowed to eat anything raised, that is, containing yeast. The custom back in Lapos was that they bought two trucks of wheat from a landlord, cleaned the mill, floured it and made the matzah from it. Baking matzah for the whole community usually took four weeks. The procedure was that they had the adequate room, and there was the water man, the flour man, the kneader, and there were the rollers, and another who punched the [batter] with a special tool, another one handed it to the stove, one who put it in and took it out from the oven. The water had to be I don't know how meters away from the flour. There were say 30 women, they cut up the batter into 30 pieces on special boards. They kneaded just as much they could roll out, because there shouldn't be left any remains. There was a supervisor who, after they rolled out the batter , took the citling (this is a Hungarian word) [scraper], a piece of iron with a small edge, and cleaned and scraped off the boards, in order to remove any remains, because that would have raised. Preparation was that strict to ensure that the Pesach matzah would comply with the prescriptions.

The matzah for the rabbi had to be done as follows: he called together the whole yeshivah, I attended the yeshiva from Lapos for a short period after cheder, all the children, in a large room with long tables. We put the wheat on the table, and we had to pick out the sprouted wheat grains, just like they do with the rice, because those were not adequate. Only men were allowed to prepare the matzah for the rabbi, from kneading to rolling out, women were not allowed to touch it. And the matzah was quite thick. And what did the rabbi do with it? For both Seder nights three matzot are required, and he sent to the wealthier or very observant Jews six pieces of matzah. There were richer, well-situated Jews, say fifty families, and they donated so much money the rabbi could sustain himself for almost a year. They gave out the matzah symbolically, as recompense for the donations.

My father wanted me to become religious and to be able to carry out the tasks, if not the rabbi's, at least related to the synagogue. I spent the first one and a half year at the yeshivah in Magyarlapos, but then my father didn't want me to be there anymore, because he knew that if I remain in Magyarlapos, it wouldn't work out. And the yeshiva in Szekelyhid [Sacueni, in today's Romania] was the most distinguished one in Romania, and all the great rabbis finished that yeshivah, and it was my father's obsession. These great rabbis were in Nagykaroly or Szatmar, but their title wasn't just rabbi, they were rather miracle rabbis. Their occupation was to browse the Bible, the different studies and rules. The rabbi of Szekelyhid also had this speciality. He was a laical rabbi, and taught rabbis or shochetim, anyone who ended up there. I hadn't the faintest idea about Kabbala, even though I was a quite good pupil.

My father sent me to Szekelyhid, together with my younger cousin Jaszi Nemes. I was around 14 when I got there. It was quite costly to be there, we had a regular canteen there, and we stayed in a sector until a very rich American Jew came and built a beautiful, storied boarding house, and we moved in there. I was there for two and a half years. Dr. Rosner was the rabbi there, he was one of the most erudite rabbis in the country. In Vienna there was a Hebrew university and he took his doctorate there. The system was the same as in Magyarlapos, the rabbi explained. There you could see which class people were coming from. The rich Jewish boys had a separate canteen, they ate goose meat, cracklings and goose liver there, anything was prepared especially for them. We, the middle-class and the poor, got around one kg of bread that we had to portion. Breakfast consisted of white coffee, the lunch was consistent, and we had supper, too. Everything was kosher, of course. I met there some very religious Jewish boys. I was religious, too, but I didn't have a long payes, just short ones, and I used to put them behind my ear. (I never had beard, only moustache, because after 1940 in Northern Transylvania moustache was in vogue, as opposed to Hungary.)

In the yeshivah from Szekelyhid we didn't take up the weekly pericope anymore, we were beyond that. Instead, we studied the Talmud. The rabbi had some quite large, very thick books he used to teach from. He extracted something from them, for instance the Gitn [the tract of Talmud by Gitn], the divorce. What were the rules in order for a Jew to be separated from his wife? There was no such thing that a woman divorced her husband, only the husband could divorce his wife. There were around 250-300 pages on this issue. And it had 2 or 3 intepretations. This wasn’t' working as simple as one took it and read it, and gave a simple explanation. Instead, one had to provide an explanation for each section, which wasn't in the text, it had to be said based on a deduction. The rabbi gave a lecture on these issues, but we didn't take notes, we only paid attention to what he was saying. The interesting thing was that these comments were not written down, these were just coming by themselves. I'm not saying that those who finished yeshivah knew everything word for word, but they knew the essence of all the comments. Regardless whether you went to the yehsivot in Szatmar, Vizhnits or Tasnad, or to the yeshivah in Szekelyhid, there were the same explanations, with minor differences. I often wondered how this was possible. It's true these people studied the books not once, but five or six, even ten times. There were, I don't know this, some 70 books they studied for 4-5 years. There were the beginners, then the second year students, then the advanced ones, and those who were in the last years they were actually able to teach.

We learned together. We stayed in something like a campus. The wealthier Jewish boys rented rooms, in these rooms there were 4 or 5 beds, and they slept there. There were such students, 5-6 years older than me, who also attended the yeshivah, these were the bocherim, bocher means in fact young man. They were called hazr-bocherim. Hazr means repetition, so they were the repeater bocherim. The bocher already finished yeshiva, some 4, 5 or 6 years, and they were able to teach almost at the rabbi's level. We had one older bocher beside, they helped us rehearsing. In the morning we went to pray. If the rabbi gave a lecture, we listened to it, after that we went home and until noon, 1 or 2pm, the four of us, five with the bocher, we rehearsed one step at a time everything, because we had to learn everything that was said at the lecture, since each weekend, on Friday, the rabbi examined us. In fact the examinations began already on Thursday afternoon and lasted until Friday noon. Everybody had to be there for the examination, and each time we got grades. There was the small alef, that is the a for satisfactory, the middle alef for good and the big alef for very good. There were only these three grades. There was a register with all the students registered in it, written in Hebrew, and the rabbi recorded there your grades. This is how the teaching took place back then. There was no such thing that someone had no satisfactory knowledge. It wasn't possible because only talented and clever people were admitted there. Otherwise it would have been impossible to understand those things, even if they would talk about a verse for 5 days. Only those boys went there, who were in the first place children of religious parents, and furthermore, if they were smart enough. For those who were unable, it was just an unnecessary trip, since after 2-3 weeks they were advised to leave and learn a profession. I got to this yeshivah in mid 1933 and studied there for 2 and a half years. It had 250 trainees, and this was quite a large number.

I ended up with the children of some wealthy Jews, but I don't remember their names anymore. They were atheists. How on earth I came across them, I don't know, I just did. Opposite to the sector I was staying in a Jewish family with five girls lived, each more beautiful than the other. We, who lived in that sector, dated them in secret, but we never even kissed. We only talked, took her hand and these kind of things. It was quite a sin for a bocher to court, just like stealing today, we would have been expelled at once. This was around 1936-1937. Then they roped me into the Red Aid 9, and that was my other sin. They found this out and after half a year they expelled us. After two and a half years they discharged us.

I joined the Red Aid in 1937, or maybe earlier. This meant I collected 1,000 lei from 4 or 5 people and handed it over to another person, let's say to you. I don't know what you'll do with it. You only know you got 1,000 lei from Sauber and Ausch. Then you pass it to Grun. Grun doesn't know where the money is from, he only knows you gave it to him. Grun collected such money from 8 people and gave it to Schwarz. [Editor's note: The above people are employees of the Jewish community, and Mr. Bernat used them only to illustrate the situation.] They gave the collected money to families of people who had been sentenced to prison due to their activities as communists. Or if they were social democrats and they needed help. They had nothing to sustain themselves if the head of the family was convicted, and the duty of the Red Aid was to help them out. They even sent packages to the prisons using different cover-names, this also was their activity. This was entirely illegal, since the communist party was banned both in Romania and Hungary. The Red Aid, apart from this assistance, never organized any meetings. Its members knew absolutely nothing about the other members.

After I have been expelled, I went to Cojocna [Kolozs in Hungarian, some 20 kms away from Kolozsvar] and worked there. My father's cousin had a small store there, a grocery store. I spent there around 6 months. This was already in 1938-1939, and the times of war were closing in, but it was before Transylvania was re-annexed to Hungary [in 1940]. Then I went to work in a bakery in Kolozsvar that made bread for the army. I worked there until 1940.

My mother was skilled in cotton coloring. There was white cotton and yellowish cotton in bundles. I don't know where they were coming from, probably from Africa. Some of the houses had looms and everyone wove the linen for themselves. They needed different colors, so my mother learned how to color cotton and I helped her out. We had to color enormous quantities of cotton, because especially the villagers used 100% cotton to weave, or mixed with line or something I don't know. This was a supplementary income for the family, in addition to the pub my grandmother had.

My poor mother died from lung-disease in 1938. Back then lung disease was equal to death, only very few recovered from it. Her older sister, Zsuzsa Nemes, died one year later. (If I look at it now, it was better she died then, and didn't have to wait another 3 or 4 years to be deported, because she most probably would have died during the holocaust. At least she has her grave and tombstone in Magyarlapos, which I visit every year.) From then on I made this coloring.

During the War

In 1940, following the Second Vienna Dictate, but before the Hungarians came in, Lapos was a district residence, and had a district courthouse, and they knew we were doing this coloring. The Hungarians from Lapos came to us to color linen in red, white and green. The Romanian army even caught us in the process, because they didn't leave yet, and said to us: 'What, we didn't even get out from the country, and you Jews are already loving the Hungarians and make flags for them?' I replied: 'First of all, we don't love Hungarians, we are Romanian citizens, but the situation is clear now, the decision to re-annex Transylvania to Hungary was already made in Vienna, and this is what we do for a living.' What was I to do, to start painting red, yellow and blue flags? We did it before. The whole village, the main square was full of our flags, from the small ones to the quite large ones, we painted them all before 1940.

I remember for instance the first thing that happened. They came and bought all the dry goods they could find: wool, fabric, linen, everything there was to buy. At that time only Jewish stores existed, and the Hungarian traders came from Hungary – they were called small-ware merchants – and bought up everything within 2-3 weeks and took everything to Hungary, because one couldn't by such things there anymore. This is how it happened: One of the more important small-ware merchants asked: how many bales of 10 or 30 pengo fabric do you have? The other said the amount. Here's the money! They packed up the goods and took it away. This was the situation throughout Transylvania. They converted the money, I can clearly remember that, 1 pengo was 20 lei. And money was converted similarly. So probably it was very cheap here, and although it might had been in Hungary, as well, but it was very expensive. Then, 2-3 months later, the goods made from synthetic fiber appeared here, the traders brought them from Hungary. I don't know what they were made of, but I know that was much to my misfortune, I bought some fabric because I wanted to make myself some clothes, so I bought 2 and a half meters or 3 meters of synthetic fiber. The truth is they looked very good, but they were of poor quality. This happened until the Hungarians occupied Transylvania.

The Romanian army retreated unit by unit, and the Hungarian occupation took place in the same manner. They came in this order: today they had Nagyvarad, then Csucsa, Kolozsvar, then Szatmar, Nagybanya and so on. I know the orchestra of the Hungarian army was on the main square, and it was a quite important event. Everybody was out on the streets, everyone was happy, then they slowly realized that the situation wasn't that rosy at all. As they came in, just a few months later the great neediness began. In 1940 they introduced the ticket system for bread. In 1941 everything was given based on tickets, from bread to shoe sole, every products that was important. For meat we had no tickets, because there were villagers who butchered animals, and so did the butchers, but bread was hard to find. Even though I was 21, I couldn't really understand what was going on. I didn't know that, by then, there were two Anti-Jewish laws in effect in Hungary, and Jews had economic restrictions, and in schools the numerus clausus 8, and later the numerus nullus 9 was applied.

There weren't any major changes in our family. We never had any difficulties getting bread, because there was a landowner who was my father's fellow-soldier. He was a lieutenant, while my father was a sergeant at the same company. He had some 120 hectares of land, an enormous sheep-farm and we were lucky to have him as friend, because he always provided for us what we needed. It wasn't for free, of course, we had to buy everything, and we took the wheat to the mill, they floured it there. From this flour we baked the bread for a whole week, so we had no problems. Unfortunately many were starving. There also was another type of bread, baked from flour mixed with corn and rye flour. Rye wasn't too bad, but with corn flour it was almost uneatable. At first, the bread portion was quite big, but it decreased constantly.

When Poland was invaded by the Germans, at the start of World War II, I was at home. Then every Jewish community had to send some, I don't know, 100 kgs of matzah for the Jews in Poland, even though our situation wasn't too rosy. After 1941 they began to get out of Poland, and even in our village we had 20 such families, which were supported by the community. But they left after a while.

I continued my activity within the Red Aid in Magyarlapos, as well. My family didn't participate in these actions, I was the only one involved, it was kind of a private matter. Nor my father, nor my brother, nobody knew anything about this. The fliers only circulated in secret about what the Soviet Union, communism and equality meant, and which stated that hatred between nations should be prohibited. And this is exactly what we needed to hear in the situation we were in. Why should we be 'budos zsido' or 'jidan imputit'? [In Hungarian and in Romanian, both meaning 'dirty kike'.] Or why should we be thrown out of the stores? And bearded Jews were seized in the night, got their beard pulled, then cut off. These actions began already in 1937-1938. There were several such cases in Magyarlapos. This made us believe everything was to be changed, and this is our redemption. No longer I would be a Jew, but equal to the Romanians and the Hungarians. Because what was it all about? Anything happened in the country, the Jews were to blame for it. It's true there were many very wealthy Jews, in Magyarlapos, for example, every trader was Jewish. And this was the reason the entire Jewry had to suffer, because it was considered that Jews traded and they had properties. But if they knew what trading meant… My father bought 1 kg of flour for 3.50 lei and sold it for 3.75 or 4 lei, because it wasn't like today, when the profit margin is 20, 30, 50 or 100%. One couldn't afford to do that those days, because there were 6-7 such small stores, and if you tried to sell it for more, the customer went to the other trader and asked him whether they would sell him for less, say for 3.90 instead of 4 lei, and if they did, the client would buy from them.

I lived in Magyarlapos until September 1941, when I was arrested. We, that is me and my friends, were already prepared for it. We expected it to happen, because we were aware about what was going on, so we knew we would be arrested for our activities within the Red Aid. One day, at dawn, the gendarmes gathered us, put us on carriages and took us 40 kms away to Nagybanya. I brought with me a small package, some clothes, because we weren't allowed to take with us anything else. There was the DEF department, the so-called Department D, the D or fourth department of the counter-intelligence. I don't know anything else about this department of the counter-intelligence. There were these long stables, modern for that period, which have been used before by the Romanian cavalry. There were separate boxes for each horse, at least 100-120 boxes. In front there were two of room-like boxes, and they had us in one of these rooms. They already had every information on us, our names, so I got the instruction to go to box no. 46. There was a stack of straw and a blanket. they told me I should stand and look at the wall, and I wasn't allowed to look to the left or to the right. I was only allowed to talk if the gendarme asked me to or if my number was called. They didn't call you by your name, but by your number. I was number 46. When I got there I had no idea what awaited me there. I can still see the boys and girls standing in the other end of the room, just like in a temple in front of the saints, without a grumble, you could even here the flies.

They didn't call me for two days. I don't know how many gendarmes were walking in the stable just to prevent us from talking to each other. On the third day I've heard the call for number 46. It was told that if they called number 46, I should run, no looking to the right or to the left, I just had to go in the first room, the office. There were some 5 people there: 2 detectives and 3 interrogators. they had different functions. The first thing they said tome was: 'Well, Beri – this was my nickname, from Bernat – tell us now why you are here?!' They began asking questions, but finally they got to the point: 'How did you raise money for the Red Aid? Did you hand it over to this man?' At first I denied everything. Then he told me: 'All right..., so you won't tell us?! Nevermind! I will call you back in the afternoon, and then you will even remember how your mother breast-fed you!' I couldn't imagine what would happen. The interrogations began around 7 or 8pm. They called me again, and I ran to them rightaway. And there I stood. 'Tell us now! We have it all here, we know exactly how much money you raised, when you handed it over and where that money was from.' Only then I noticed on one of the walls – I don't want to exaggerate – 15 types of beating tools, canes, black-jacks and anything you could imagine, it was all there on that wall. The black-jack was the genital organ of the bull, processed and put on a steel wire, it had around 50-70 cms. Then he said: 'Hold out your palms!' It was a thin cane, but how bad it hurt, it was just unbearable. He gave me some 10 hits, and then I began screaming for him to stop. But this was only the beginning: 'Tell me, if you don't want me to continue, whom did you raise the money from?!' I knew if I told them whom I was raising money from, they would punish those people, too. Even when we had no idea what was to happen, we had an agreement. There was a very poor Jewish family, an old woman and 2 other persons, three in all, who had absolutely no means of subsistence. We always gave 1% of the money to this old woman. We had an agreement that whatever should happen, we would say we raised money from YX, but he thought we were raising money for that poor old lady. I wouldn't tell them, though. 'Take off your shoes!' They seated me on a bench that had a back, tied up my legs and hands, then they began hitting my sole. Next they forced me to dance barefoot. My feet swelled up from the beatings so much, I thought I couldn't take it anymore and I would have to tell them everything, but in the end I didn't. This was the second torture. After that they didn't call me for two weeks.

We were allowed to sleep from 10pm to 6 am. In the morning, when we went to the closet, they tied us together in pairs. When we had to pee, we had to touch the other one. when we had to wipe with straw or some grass, since we didn't have anything else, so we had to touch each other again, and that was terrible. Just horrible. There was no hygiene whatsoever, we had some cold water in the morning, and that was just about it. We didn't even get a sip of water all day long. For lunch they gave us some poor meal, but we pulled it through somehow, we were young. After 10 or 12 days or more have passed, they called me in. 'So – the man told me – it's your turn now.' I was already looking at my shoes, I thought they will begin beating my foot again. Then he said to me: 'No, just pull down your pants!' They hog-tied me. Do you know what hog-tying means? When you bind the hands and the feet together. Then he put on a glove on one of his hands and began massaging, pressing one's... testicles. Just for half a minute. It was so painful... Only a man can tell, how painful it is. Nobody could stand it, everyone fainted. Or they kick you in the balls like you can only see in movies... they used to hit the women's breasts with canes. And the girls showed us the marks. When I saw them... At this third torture there was no getting away from it, I confessed I was raising money. Then they only called me in once, but they only beat me up. They asked me whether I recruited anyone else to raise money for me. The fact was that I wasn't authorized to do so, I had no such function.

We were there for almost 35-40 days, approximately. After that the whole group was put on trucks, in chains, and they took us to Pest in prison. This was kind of a gatherer prison, even worse than a regular prison. The prison had enormous buildings, 6 or 7 of them. The girls were in other places. There was a room of 8 meters by 10, and we put some matting on the cement and slept on them. I don't know, we were some 150, 200, but we had no room to sleep on our backs, only sideways, packed like sardines. And if one wanted to turn over, one had to move two or three other people, because otherwise it wasn't possible. There was a toilet there, and one had to wait a quarter of an hour for one's turn. It was horrible. It was light all through the night in order to prevent us from doing anything. The meal was catastrophic, not only for us, but for the population, as well. I think our daily portion of bread was 180 or 200 grams. In the prison we were like in communism, in communities. I had visitors, my brother and my father came to visit me – it was humane from their part to let visitors to come –, they brought me, I don't know, I think 2 pieces of bread and 1 kg of salami, placed in a chest. After I brought it in, we sat around it, just like in a community. Ten of us were from Magyarlapos. Then everyone of us got 50 grams of bread, 1 slice of salami and half of a sugar cube. This was already in the spirit of communism: equality. There were some wealthier guys amongst us, and they shared everything. In addition, we were lucky because there was a Jewish organization called Omzsa. [OMZSA – National Aiding Action of Hungarian Jews]. They used to also bring us one or two plates of food from the Jewish kitchen for us to eat. Probably this kept our spirit alive. I was in that terrible situation for three months.

Should I tell you about our life in this deportee camp? When they took us away from home, my father gave me 300 Pengos. That was quite a sum. In the camp they took it away from me and recorded the sum I had on me. It was interesting that you could buy anything on the black market, if you had money. The commander of the department we were detained was a Jew – there were only Jews there –, and he was the king of the pickpockets, a very slick man. He was taken in without any trial, but he was released after 3 months. When they apprehended him, in Pest it was forbidden to go to some streets. They caught him in one of those streets, took him in and he was locked for another 3 months. I will never forget his name, Mr. Frid. I said to him: 'Mr. Frid, I would like to ask for 100 Pengos from my money. 'OK', he said. This was on a Saturday. Sunday he came to me saying: 'Come here! Here you are, 90 Pengos. 10 Pengos, that's the fee.' He had an entire network, involving guards, everybody. I didn't ask for more, just 100, but I only got 90. It cost me 10 Pengos because the money was issued to me by the guard, the accountant and the cashier. So eventually the amount of money I had to give away got quite high. Let's say I wanted to buy bread, and a piece of bread cost 10 florins. Then, just for bringing it to me, they took 1 forint, they always added 10%. If I wanted to break 50, it cost me 5 florins. I calculated that from 100 florins I was left with half, the rest was taken away by this Frid and the people around him. He collaborated with anyone, and every 3 months he left with several thousand Pengos.

I was there for 3 months, then I was transferred to Garany. There were 2 camps: in Kistarcsa and in Garany. Garany [today Hran, Slovakia] was a village in Czechoslovakia, then Northern-Hungary. In that camp there were not only communists, just like in the prison, but also black marketeers and alarmists. If one said ... the Germans [Editor's note: Mr. Bernat didn't say the swear], or one sold the bread for a price of 50 cents higher than the average, one got deported without trial to Garany or Kistarcsa. It even determined a proverb to appear: 'Silence is golden, speech is Garany.' We lived just like in the prison, but in better conditions. We were not 10 people anymore, but we were 50 in one such community. And then came the help from the Red Aid. Thus we saw our help returned, they sent us packages and corn flour. I received these packages because my father used to dispatch them. We were not starving, even though we didn't eat meat, but we had hominy every day. This was one of our primary meals. One ate one plate of hominy and one felt full. I was in Garany until St. Nicholas Day, because Horthy 10 pardoned on St. Nicholas Day . This was in December 1941. He didn't pardon everybody, just those convicted for lighter crimes, like me. It wasn't an amnesty, he only set free several dozens of people on his name-day. Those who committed more severe crimes, have not been released.

When I arrived home, my summon for forced labor already awaited me. All the 10 of us had about the same age, and everyone of us had their summons waiting for them. We had to make foot-lockers, but we had no money. We went to a carpenter who made and planed the boards, and we had to assemble them. One of us had more skills and thus we managed to assemble them. We had to join up in Nagybanya, our battalion was there. We rented a carriage, that's how we traveled to Nagybanya, just like 4 or 5 months earlier, when the counter-espionage agents took us there. They assigned us to different companies, we weren't in the same company. We ended up around two of us in each company. I was in Nagybanya for some 2 weeks, and then I was transferred to Disznajo, near Szaszregen [15 kms from Szaszregen]. The forced laborers worked there at the Deda–Szeretfalva railroad line. Hungarians worked there, as well, because there were these famous Hungarian construction workers. They had special pushcarts, in which one could put some half a cubic meter. Its two wings were tied with a rope, and the man only had to guide it. We had some good meals there, we got the usual army food. Already when we joined up, we got uniforms. In 1942, for I don't know how long, we had the regular Hungarian soldier uniform, with that three-colored rose in the national colors removed. The captain, Antal Alsopathy, was a hard drinker, that's exactly why he was sent there. These people were usually sent to the forced labor companies. Beside work we had 3 days of field exercise weekly, just like the draftees: crawling, lying down and double march. When it was mud, after 20 meters of crawling we looked like pigs. Fortunately the Maros was near, and it was already early spring or summer. We took a bath in the Maros and washed our clothes without taking them off. There was some landowner there, and the captain courted his daughter. When it came into his mind to court her, he woke us up in the middle of the night and called us out to sing serenades – we sang marching songs. This happened several times, and we sang 'Horthy Miklos katonaja vagyunk, a legszebb katonaja...' (We are Miklos Horthy's soldiers, the most good-looking ones...' As forced laborers we sang these kind of songs, among others. We had to sing for him all the time, when we went to work we had to sing, the whole company. You can imagine he was drunk when we did this.

I don't have to tell you the beatings we got there. And there was this skeleton crew – these guys were the brutal ones –, they beat us up. If they called you and your hand wasn't in the right position when you had to salute, they slapped you in the face twice. They were walking around with beating canes, and if they hit your hand with them, it hurt like hell. I came across one of them after the war herein Marosvasarhely, he was a Hungarian called Seres. He was from Marosvasarhely originally. He slapped me twice one day. But otherwise, since he was from Marosvasarhely, he helped quite a lot the boys from Marosvasarhely: he brought letters, food, packages, and he let them go home, because Disznajo was not far away from Vasarhely [47 kms]. One day, after the war, one of my friends came to me, a former fellow forced laborer, and he said to me: 'Hey, do you remember Seres?' 'Of course, because he slapped me twice so hard I couldn't hear for 3 weeks.' 'Now look, he is in despair. He is frightened that you want revenge' – I was appointed as district attorney to Marosvasarhely. 'Look! – I said. – I know Seres wasn't that mean to you, but he was to the others. But don't worry, I will not have my revenge. I got two slaps, but this was the least of all the awful things that happened there.' From Disznajo we were transferred to Zsibo, also to the railroad, then to Nagybanya to a lumbering.

There's another episode in my life: during the period of forced labor, I have been brought to trial. While I was in the forced labor camp, I received an accusation, in which they charged me with participation in an organization aiming to overthrow the public order. This was basically for my activities within the Red Aid. From Nagybanya I went to Szatmar and I reported to the local headquarters. There they put us in a cell. We were some 7 in one cell, and we had decent meal. There was a so-called famous council of five, that is five judges who held the hearings in different places: Maramaros, Kolozsvar, Szatmar and Marosvasarhely. Judge Lanyi Zoltan was presiding. We were some 600-700 people here in Northern Transylvania involved in different communist activities. In Szatmar we were some 130 in the courtroom, and the lasted for three weeks. Approximately 30% of the accused were Hungarians, the rest were Jews. But none of them was Romanian. We have been accused of subversion of public order – this included accusations of different severity. All the big boys were there: Mihaly Gombo, an important activist, Lajos Csupor, who later became regional secretary general, Julianna Szabo, a woman from Vasarhely, a Szekler girl, who I don't know how got there, I never found this out. Each morning 3 soldiers with bayonets came and took us to the city court, until 2 or 3pm, when they took us back. It wasn't much of a trial, they just asked me whether I adhere to my statement.

In those days there were around 17,000 Jews, including very rich ones. When the local Jews saw us with yellow arm-bands [Editor's note: because some of us have been summoned there from forced labor] – we didn't have uniforms yet, we were in civil clothes – and everybody asked us: 'What are these guys doing here? Why are they taken to the courthouse?' One Sunday morning we went to the headquarters, escorted, of course. When we entered, one of the sergeants said to us: 'Wait until the colonel calls you.' The local commander was a colonel in the Hungarian army. 10 minutes later they called us and when we walked in we almost fell prat. The colonel sat at a small table having coffee with a bearded Jew wearing kippah, theeing each other. Oh God, what's this? Then he said: 'So, you good for nothing communists, you're lucky with my friend Mr. Freund here.' The Jew was called Freund, he was the president of the Jewish community. This Freund family was very wealthy, now the whole family is in America. He was on good terms with this local colonel, and he arranged for us to get rid of the arm-bands and to go to the court by ourselves in the morning, without escort. He guaranteed that we would not flee. I was sentenced to one and a half years in prison, being charged with the fact that with the money I raised I helped the communists from Northern Transylvania.

From Szatmar they took us directly to the prison in Budapest. They brought us back where I was released before. I was there for 2 weeks. It was an awful situation. Then someone came from the Omzsa and asked me how I ended up there again, after one and a half year. A man called Klein was the contact with the Jews in the prison. Then I told them. The people from Omzsa then arranged for me to be released from this prison and to be transferred to a prison in Kolozsvar. So I was transferred to a prison in Kolozsvar, together with Geza Simo. He also was an illegal communist, a teacher. We were 6 or 7 in one cell. The lifestyle was the same, we shared everything. At first, when I got there, they were reluctant, because they thought I was sent there to spy, but after they asked me some questions, they realized my situation was similar to theirs.

Interestingly, after 2 months I was sent back to the company in Nagybanya. We worked there for approximately a month, then they transferred us into a company-on-the-march and we went to Bacska and we worked there. This was in the fall of 1942. From there we went to Transcarpathia. Then we stayed for a month in a small town, I think in Nagyszolos. From there we took us as forced laborers with a company-on-the-march to the front at Kolomea. This was in Ukraine, already in January 1943. We stayed on the front for more than one year. We were assigned to an engineer company. We went to work every day. We built bunkers, fire-trenches, roads for them to be able to move their mechanized equipment. We worked in very difficult conditions. The meal was very bad. In 1944 the front was in retreat. The Eastern front was breached to such extent that one day, while working, we could hear the whizzing of bullets. We saw everyone running, carriages, cars, motorcycles, bicycles, as the Hungarian soldiers were running away from the Russians. We had to retreat.

In April or May 1944 another incident happened on the front during the Holocaust. The company commander, a teacher from Kolozsvar, a very decent man, came one day, gathered us and said to us: ‘You have two possibilities. We either retreat together, or everybody is for himself. If we retreat and I’m taking you in the country, you will be deported.’ So, we couldn’t decide what to do. He then said to us: ‘If you listen to me, you will not return to your homes. None of your family members are at home. And probably the same fate awaits you, too.’ But he didn’t tell us what to do, he only wanted us not to come home. And many of us went home, and as soon as they got there, they had been deported to Auschwitz. We remained there and worked. In August we began talking abut what we should do, where should we go. We couldn’t use the roads because the Hungarian soldiers took it on the lam, I could never imagine this could happen. Then we gathered to talk it over whether we would go with them or we would stay. It was a fearful mess. In the end we decided not to go with them.

We stayed in a kolkhoz 11 and could hear the grenades exploding around the kolkhoz, but in the building, as well. How could we save ourselves? If they captured us or we got involved in firing, they would surely have slaughtered us. In the kolkhoz there were these 100 meters long, 2 meters high large dunghills. They didn’t take it out for several years, because it was occupied and they just stacked it up. One of our guards had an idea, and told us: ‘You know what? Each of you should dig a hole in this dunghill. And when the attacks will come, you will just hide in there.’ Many died in the kolkhoz, but none of us. It seems it stopped the bullets, it functioned as a shelter, and thus we managed to escape. On the next day the Russians came. Then I had my first big, big disappointment, when one of us, who knew a little Russian, because he was from Maramarossziget [Editor’s note: Amongst the heterogeneous population of Maramaros there lived Ruthenians, as well, and their language is very close to Ukrainian]. He went to one of the Russians – we didn’t know the ranks then – and told him we were not Hungarians, but Jews. He got two such slaps in the face... Then we learnt how to swear in Russian and told him to go and screw himself. They surrounded us and the Hungarian soldiers and rounded us up. There were almost 10,000 prisoners. It was August 1944, we were out on the field, we were surrounded by Russian guards with dogs. On that night, everyone of us heard some wailing. The Hungarian soldiers killed I don't know how many officers of their own because the way they treated us on the front. In the morning we saw the bodies: the Russians came, or who did this? In deed, who did it? Now, could you find the criminal among 10,000 people? They took us right away to Sztri [Stry]. We spent there some 3 or 4 weeks. The daily meal was 250 grams of biscuits. It was quite enough, because 250 grams of biscuit was equivalent to 1 kg of bread. We dipped it in water or tea, and ate it like this. Then they took us to Stalino [Donetsk, in today's Ukraine]. Thus the 4 years of Russian captivity began.

Russian captivity after the War

We became prisoners in 1944. There were 4 of us from Magyarlapos. The Romanians were the first ones to get home, but they wouldn't let us go because we were Hungarians, and not Romanians. They told us they would let us go home when [Northern] Transylvania will be given back to Romania. Transylvania was then part of Hungary, and we have been taken prisoners together with the Hungarian soldiers. But the soldiers went home in 1946 saying that there would be elections held in Hungary and people were needed to vote for the Communist Party. [Editor's note: The 'blue slip' elections took place on 31st August 1947.] The Jewish boys originally from Hungary have gone home. Well, since we came with the Hungarians, we were expecting to be set free, as well. Transylvania was handed back to Romania [following the peace treaty from Paris in 1947], so we became Romanians. They said to us: 'You are not Hungarians, Transylvania is Romania!' and didn't let us go. The Hungarian prisoners went home, the Russians allowed them to. It's funny that one of us, by God knows what circumstances, ended up with the Hungarians and came home.

They transferred us to transferred to different camps. I found myself in a Romanian camp – I don't remember its name, but it was in the Ukraine, between Kiev and Sztalino, I believe, where pickpockets and murderers were kept, sent sometime by Antonescu 12 to the front. As soon as these people reached the front, the next day they surrendered to the Russians. It was horrible to live among these people. We were afraid to go to the toilet at night, because they waited for us with knives: 'Get us your money, or else…!' I spent there 2 or 3 months.

I ended up in Stalino, on the Don, now called Donetsk. Anyway, it was a big city, and there is the largest coal-mine, the Donbas. [Donbas is its Russian name, in English is the Dnepr-Donetsk depression] Now is part of Ukraine. In Donbas were the largest coal reserves of Russia. The first big surprise was when we arrived there. These were organized camps for the Germans. We had to work in the mine there. when we got there, we were some 170, but only 60 of us came home, due to the awful conditions we had to work in. We were not starving, because we miners had decent meals. Strangely, we were again supervised by Germans. We were in a very, very desperate situation, and what is more, a Russian commander said Hitler left alive too many Jews. And this was a Soviet colonel! We were so desperate we were sure we would perish. Above all, the situation was difficult due to the poor hygiene. The Germans were managing everything, and there was a hospital-like facility, but it was very difficult to get in there. We didn't know how to get out of this situation, how we could escape. Moreover, our guards were Germans, the brigade leader was a German, and beside the Russian guards there were 2 or 3 German POW guards, as well. Can you imagine that we were guarded by Germans even in Russia?

The morning started there with 10,000 prisoners of war, split into brigades, and working in shifts in the mine. We were working in three shifts of eight hours. In addition, there were the internal workers: at the kitchen, the needlework workshop, the shoemaker, at the dryer, the wash-house and the laundry. These positions were all occupied, of course, by the Germans, we had no access there. You can imagine: the mine was wet all over, and we were working in asbestos clothes. Every day we went down into the mine, we got undressed in a changing room and went to work. There we had to bathe, because we were black from the coal. Each of us had a number, the clothes were put in the dryer, and after they dried, we put them on on went for breakfast.

In the mine we worked together with the Russian workers. These were regular pitmen, regular miners. Pitmen are the who cave the coal with hackers. They conducted the work, we only were subworkers. Later we came across with the Saxon girls from Segesvar and Beszterce, and worked together with them in that mine. I was 23-24, and a 20 year old girl was working beside me, who was taken to the Soviet Union after the war. We became friends with the Russians, and we gave them presents, because we managed to save some valuables, rings, but especially watches, and the Russians would do anything for a bottle of spirit. We finally managed to meet some very decent people. I had some history with the movement, so I knew what the Soviet Union and who its leaders are. We knew that many of them were Jewish. We began to write letters in Russian, we got them translated by the Romanians from Bessarabia, who were also there in captivity, and the Russian workers mailed them. We explained our situation: we were supervised by Germans, the camp commander was Anti-Semite and that daily there were a number of Jews dying. It wasn't enough that we lost our families in Germany, now the Jewish youth left alive would not go home from there. We wrote to Kaganovich [Kaganovich, Lasar] 13, Ilya Erenburg 14, who was a famous Russian writer, he has some serious novels. He flee the country under the Stalin terror, and lived in Paris for I don't know how many years. Stalin insisted to bring him back and gave him the proper appreciation. Quite a long period has passed – I don't know how long, I think several months –, and we thought our letters never reached the addressees.

One day, when I was working in the night shift – I can clearly remember that –, we came out from the mine at approximately 8am. We saw three men standing in the gates. We knew they were from the NKGB [People's Commissariat for State Security], because they were wearing leather clothes. They stopped us saying we have been called in. So we stopped. The German went to them and reported in German that the so-and-so Jewish brigade has arrived. Then one of these Russians asked him: 'Who are you?' 'Me? I'm not Jewish!' So everything went on just like before we got there. I already understood some Russian. So one of the Russians rapped out an oath: 'How on earth could this be, that a German is the ganger of a Jewish group?' Then he asked us: 'Is there anyone among you, who knows Russian?' Those from Sziget, who knew Ukrainian, also spoke good Russian, so two of them came forward. Hew then asked: 'And who knows German?' Well, I spoke German, but I knew Yiddish, and I managed to communicate quite well with the Germans. He wrote down our names and numbers, and after we washed up, they called us to the office. There were only the two of them there, and a commentator. They showed us our letters. 'Do you admit you wrote these letters?' 'Yes, we do.' We thought: 'Oh my God, what will happen next?'

Almost two months have passed and nothing happened. Suddenly a delegation of Russian officers came. They relieved, even arrested the camp commander for his statements and because he allowed the Germans to treat us like they did – at least thirty had died in just a few months. They introduced the new camp commander: a Jewish lieutenant called Levin. He was blind in one eye and had the 'Hero of the Soviet Union' star on his jacket. In the end I found out that he was among those soldiers who put the red flag on the Reichstag, the Parliament of Germany, in Berlin. After a few days he summoned the whole camp and declared: 'YX is the head-cook and YX is the cook', so they put Jews everywhere. 'It will be order in this camp! Order! There will be no exceptions, Jews or Germans, there will be no exceptions! I only ask you one thing: don't come to me with complaints.' He wanted to say 'Whatever you do, do it in such way that the other couldn't complain.' He was young and he had a two and a half years old son. They appointed me to take care of the boy. I had a pass to get out of the camp, I went to his apartment and spent there ten hours. I played with the kid, and I ate, because there were all kinds of delicacies there. They were receiving packages from America, took out the chocolate and canned food and distributed them among the Russians. Some of this food was brought into the camp, but most of it was distributed by the Russians among themselves. I worked there until one day they took us away from there saying we would go home.

They took us to Odessa, there were some six transit camps there, and they told us they would let us go home from there. We had a relatively good time there. I was the head-cook there. Then we worked for the Secutitate 15, they made us steal coal and wood. Our duty was to carry coal and wood for the employees and the offices of the Securitate. We lived in the camp, but we went out to work in the morning, and we only returned in the evening. The load was in the harbor of Odessa. Back then each company got a load of wood and half a load of coal. At dawn, we went by car to a heap and loaded the car with coal and wood. One of us knew perfect Russian, he looked for customers. We didn't had to look for them, because we always found someone right away, due to the lack of wood and coal. Every day we sold one or two trucks of coal and wood, it sell like hot cakes, because everyone needed it for the winter. And we sold them relatively at a low price, unlike those on the black market. From the money we raised our commanding Russian officer took his share. There was an under-officer, and a driver, and the money was split between them. The guards, who were there all night long, saw us while we were stealing, so, in order to let us go, they had to receive their part, as well. They supervised us while loading the trucks, it was a well organized action. Corruption in the Soviet Union was so high it's inconceivable. The sum we were left with we split among us. This still was a very large amount. Sometimes we had so much money in just one day that even an average Russian couldn't raise in a whole month.

By then the inhabitants were getting more bread, people weren't starving like before. One could buy things from the store, for money, of course. But until then this was not possible, because you could find anything there, unless you paid the three or five times its price. The Russians wore simple clothes, that regular quilted coat and that rubashka. This was a jacket with closed collar, or a thick shirt like the Cossacks used to wear, with a row of buttons, bound round with a waist-belt. They usually wore tight pants and boots. This was their regular clothing. Women were dressing somewhat better.

We had a free pass, and went to the opera, theater or restaurant in Odessa. I was for the first time in an opera house. A man from Kolozsvar convinced us to go to the opera. I was a country boy, I didn't even know what an opera was. I have seen operettas, because there were some touring companies, and I used to attend their operetta shows. The opera house was a true copy of the Scala from Milan. Everything was the same, but the characters were stylized Russian characters from the past. As we went up the stairs, in the lobby, or along the stairs, I don't remember anymore, there were some statues. We couldn't believe such things can exist in the Soviet Union. That style and tidiness… We watched the Traviata [Giuseppe Verdi's opera], the Lakme [by Leo Delibes], and also some ballet performances, such as Tchaikovsky's Nutcracker or Swan Lake. I don't want to brag about it, but we had our own box there, we were gentlemen. In order to get in, we didn't pay 10 roubles for the ticket, but 20, so we always had a box or two booked. We were some ten POWs, and we went there not wearing very elegant, but anyway decent clothes. After that we used to go to the restaurant, women etc…, in one word we had a rich life. The guards weren't there, because we had passes. There was no way to escape. One could walk for some 50 kms, but then they were asked for their papers and brought back. And if they heard you saying one or two words, they could realize that you are not Russian. We knew Russian, but we had to look for words. And it wasn't in our interest to flee, though. Moreover, we even had thoughts of settling there. We had such a life…, why should we go to Romania, who knows what awaits us there? Several of us even courted some girls. We spent one year in Odessa. Then, after one year, we had enough of it and started some kind of a strike.

When they set us free, the horrible thing was that they took everything away: photos, postcards, everything we got as forced laborers and kept for ourselves. I had some, too, from my father and my little sister Emma, even since before the Holocaust. I received letters and photos from my other brothers and sisters, as well, which I brought with me. They took them away and threw them into the fire. They burnt up everything. This was the most terrible thing to do. I don't know how, but I left one of the postcards in my pocket, where my little sister's boy, who was born in that period, was one years old. It was stuck on a postcard, which I somehow left in my pocket, so it survived. I received it in early 1948, some 6-7 months before I got home. I don't remember the addressee, but it arrived to the camp in Odessa. How did thy find out I was there, I don't know. There was nothing interesting on the postcard, it was one of those standard postcards and there were only several words written on it: 'This is my son, Joska. We are all well and we hope you are, too.' But it was not allowed to write anything about other family members. I gave it to my sister, because she was collecting the photos of her son. The photo is now in Israel. The boy is now 53.

In the end, none of us remained in Odessa. We came home not by cattle trucks, but by normal passenger carriages, and we had to get off in Focsani. They retained us there in quarantine. This was in June 1948. Each of us got papers and I think 350 lei – quite a sum then. Trains weren't yet circulating normally. In order to get to Des, I had to go to Iasi and get on another train that took me to Des, where my sister was living. I wanted to go to Magyarlapos, but there was noone left there.

After the War

Matild Weis (née Sauber), was a housewife in Szaszregen, she lived there with her husband. Armin Weis was a tailor and they had a decent situation. They were orthodox, observant Jews. They had no children. My younger brother Dezso Sauber worked in Disznajo in a grocery store. His wife' name was Lotti, and she was Jewish. They also were religious. In 1954 they emigrated to Israel to Kiryat Tivon. He worked as technician in an iron mill, while his wife was a housewife even in Israel. They have two children, a boy called Hillel and a girl, Orli. My younger sister Judit Henzel (nee Sauber) was a sewing-woman. She lived in Magyarlapos and got married in 1945 with Tibor Henzel. They emigrated to Israel in 1946, to Kiryat Tivon. Both of them went there because they wanted to be together. Judit was a housewife in Israel, while her husband a construction sub-engineer. They have a daughter, Gilla, who is single. Emma Farkas (nee Sauber) was too a sewing-woman in Magyarlapos. In 1945 she got married with Dezso Farkas, a trader. They have a son, Jozsef, who is a sapper. My other younger sister Zelma Sauber was deported from Magyarlapos. She perished in Auschwitz. All my other sisters have been deported, but they came home. I don't know where they were, in which camp. Even though we talked about where we were taken, and related how they helped each other out in the camp, and probably that's why they got away [lived], but I don't remember the details. My younger brother was taken to forced labor to Ukraine. By the time I arrived home, two of them were already in Israel, one of them was living in Disznajo, here, near Szaszregen. I didn't know anything about any of them, I only knew my little sister was living in Des. We knew our parents and the rest were deported, but we had no idea what happened to them.

So I came home and started off my life. I finished seven grades of elementary school, but I had to graduate. I finished two other grades in private, because high-school had nine years then. I graduated within one year in Des and received my graduate certificate. After that I was elected lay judge. I worked for some three months, but then a decree came that stated that the lay judges who are only high-school graduates, but show great promise, should attend a one and a half year college to study law. The former judges and prosecuting attorneys had to be replaced, but not due to ethnic reasons, it didn't matter whether you were Romanian or Hungarian, the decree only enforced the replacement. Many lawyers had been replaced then.

I was sent to Kolozsvar, and we had this cram-course for one and a half year. We mainly studied the disciplines related to the practical applications of law: code of penal procedure, code of civil procedure, civil code. We didn't study any theoretical disciplines, such as legal history. Then, after we had been examined by a commission, they appointed us temporarily, under the condition that we would enter the law school or we would finish three years of law school in private, otherwise we had to step down. In 1950 I was transferred here, to Marosvasarhely. I wanted to go to Des, but they didn't let me considering that I was originally from the area, and they told me they couldn't allow it. A entered right away the Law school in Kolozsvar, and graduated it after four and a half years in the distance learning classes. I had to go there every three months to take the regular examinations. There we studied theory, as well. I had no physical time, because I had to work in the meantime. That much is true, they granted us leave before each terminal examination and exam. I don't want to brag about it, but only two of us from the distance learning class managed to graduate from the faculty, the others couldn't manage to do that. The other one was Rozsa Kelemen, who also lives here in Vasarhely, and she is a 78 years old arbitress.

Until 1952 I worked in Vasarhely at the county public prosecutor's office. But then the county ceased to exist, and 8 regions were formed [after the territorial reorganization in 1952] 16. I found myself at the regional prosecutor's office here in Vasarhely. After six months I have been appointed assistant of the public prosecutor. 75% of the prosecutors were Hungarians, and, unfortunately, several of my colleagues could hardly speak Romanian. They studied in Hungarian at the Bolyai University in Kolozsvar, and when they began their activity, they didn't know Romanian – this was a fact. All of my colleagues graduated from the Bolyai University, the Hungarian university, while I finished the Babes university, therefore I was speaking very good Romanian. [Editor’s note: In 1959 the Hungarian Bolyai University was amalgamated with the Romanian Babes University, and today’s Babes-Bolyai University came into being.]

In spite that I had some history within the movement, and worked for the Red Aid since I was a child, they didn't accepted me in the Party. In 1952 I still wasn't a party member. They appointed me assistant of the regional public prosecutor, but shortly after that I became the public prosecutor. Then I plainly told the regional judge that I was not a member of the party. He said: 'Comrade Sauber, don't give us hints, we know who we should put there!' I joined the party only in 1963.

One of my sisters, Matild Weis, came to me saying: 'Leave everything behind and come with us to Israel.' They emigrated. They made aliyah in 1965 to Kiryat Tivon. She and her husband were both retired in Israel. Matild still lives there. My other sister, Emma, had asthma and was afraid to go to Israel. She asked me to stay with her if I can, because she wanted someone to stay with her. So I remained here. In the end she emigrated with her family, but I remained here. She decided it would be better for her son, because she saw no future for him here. They emigrated to Israel in 1974, to Nazareth. The poor thing still lives there at 79, and so is her son and husband. Her husband is 92, and he is blind and deaf, seriously ill.

I could see life pulsating from all directions. The economy, agriculture, culture and politics were all of our competence. The initial period was very sad and awful. In 1949-1950 collectivization [nationalization] 17 began, and went on until 1952. It's not a period to remember. I had all kinds of difficulties all along, because I was originally from a middle-class, bourgeois family, since my father owned a store. Why didn't they throw me out from the prosecutor's office on grounds of kulak descendance, I don't know. The kulak 18 problem and the collectivization were very sore points. For example, what did it mean to be a kulak with five hectares of land? If one didn't carry out the manure from the stable within 48 hours to the land, it was considered a sabotage and he was convicted for five years in prison. If following the harvest they didn't plough up the land, and didn't do stubble ploughing, it was again sabotage. If they didn't hand in their quota, it was sabotage. Some of the punishments often meant confiscating their fortune. Collective farms had to be established, so they took a kulak with a beautiful house and beautiful stable, confiscated them and threw him in the prison. I had many inconveniences arising from these situations. I will never forget that one of these kulaks managed to flee, after he was sentenced for seven years in prison. He hid for seven years and I knew that. I didn't know where he was hiding, just that he was. Only I knew, because his younger sister came weekly with complaints to the public prosecutor's office, asking why their house was taken away. Sometimes she got some answers, but other times she didn't. It was an awful situation. For example, if they went to someone's house and found 20 kgs of sugar, they considered it a sabotage. Because the Romanian laws said 'Aprovizionarea peste masura consitituie infractiune.' [Over-stockpiling is considered an infringement.] Even boot-sole was portioned, and if they found five pairs of them, it was an infringement. Then the gold-related problems began to appear. They went for gold like crazy. They used to beat up people. Even we, prosecutors, were helpless. They detained people without waiting for us to make a proper decision.

We were 11 prosecutors in Vasarhely, and, for a period, I was the public prosecutor. There was one Romanian prosecutor and nine Hungarian ones. And I was the public prosecutor, a Jew.  We used to speak Hungarian at the trials. The Penal Code and the Code of Penal Procedure, the Civil Code and the Code of Civil Procedure have all been translated into Hungarian – it was a certified translation from Bucharest. This existed in the 1950s, until the early 1960s, under the Gheorghiu Dej 19 regime. We, the prosecutors, were compelled to speak in Hungarian with the parties who didn't know Romanian. But now they are keeping the silence about it. Why don't they tell people that under the Ceausescu 20 regime, trials could be held in Hungarian in Vasarhely? A year or so ago, when at a trial an old woman couldn't answer the judge, he asked: 'Is there anybody who knows Hungarian?' I said: 'If I may, I will translate.' What a 'great' achievement this is, that you are allowed to speak in Hungarian using an commentator. But there was no such thing before 1989 [the Romanian revolution] 21. There were two lay judges, and if one of them was Romanian, the other one had to know Hungarian. Moreover, they even wanted to draw up the documents and the sentence in Hungarian, as well, but the central leadership rejected this proposal.

I don't want to praise that period, but I can tell you that in those 38 years I worked there, the prime secretary never called me on the phone to close any case if someone committed a fraud. (Back then the prime secretary was Lajos Csupor. He was a tailor, but he wasn't a dull man at all.) There were situations when we reduced the sentence, that is, we didn't convict the man to five years, but for three, and if it was possible we suspended the sentence, but everything within legal limits. There were instructions to convict people they caught within 24 hours. In 1957-1958-1959, there were cases when they caught peasants coming from the land with a sack of corn, some 20 corn-cobs. They apprehended him, took him in and within 24 hours he was sentenced to two years. I don't say there weren't crimes for which no documents have been drawn up, have not been submitted to the police and the prosecutor's office. Most probably there were such situations. But if a document has been handed to us, we solved them responsibly.

From time to time we had to report to the People's Council, which analyzed our activities. They said stealing is that frequent because the punishment is not severe enough, or they reprehended us because we ruled too hard sentences for small offences. They summoned us to Bucharest, because assistant of the state prosecutor, as well as all the regional prosecutors were there. Then I said: 'Please understand, this is a peasant, a worker who steals a pound of salami or five cans from the factory, and we sentence him for three years, leaving his family without any income.' They replied: 'The comrade has no courage and is too good-hearted, and, if so, you don't belong here. You better tell us now and we will replace you.' At the end of the meeting, the state prosecutor drew the conclusions: he mentioned me by name or the public prosecutor's office in Marosvasarhely in every fifth phrase, with the number of people we sent to prison. This was Law 324, the summary procedure regarding people caught in the act. This went on for a year, and it was horrible. The prisons got filled with poor peasants or workers who stole that pound of salami. The managers didn't steal a pond, because they got ten pounds of it, carried out from the factory by car, because cars weren't checked, not even by the police, because they knew anyway what was going on. There were the low registration numbers, between 100 and 1000, given only to certain people or institutions, very well known by the police. No policeman would stop and check a car with the license plate no. 105! Within 24 hours he would have been fired. And in spite all this, they still criticized us for not applying the law correctly.

One year, one and a half year later, this law was abolished, but by then some ten thousand people ended up in prison. The policeman or the commercial inspector went by a pub, and if they went in, they always carried a 50 ml measure, produced it and measured the drink he got. If two units were missing, he drew up a proces-verbal and the bar tender got 6 months in prison. So you had to lock him up because he gave less to that stenchy drunkard. It's true he was stealing from his boss' money, but his situation forced him to do that. I asked for a suspension in many of these cases. If the convict didn't do anything wrong in the next two years, his sentence was repealed. But if he committed some crime within these 2 years, he had to do in addition the remaining time. So they were very careful not to do anything. We could also rule fines, 2-3000 lei worth, the average salary for two-three months. I held my ground, and I had no fear. I knew if they would fire me I would get my hat and would walk off.

We didn't want to emigrate to Israel, but for a while I was thinking about it, because in 1968 [the territorial reorganization in 1968] 22, when the regions have been replaced by counties, that is, an administrative reorganization took place, considering that I was speaking Hungarian and they didn't have a right man for it there, they wanted to transfer me to Csikszereda. I wouldn't want to go there, though, so I resigned and told them I would go away. We even decided to pack up everything, to hand in our papers and to emigrate. Two week later they called me back and thus I remained here in Marosvasarhely.

I'm not saying communism was heaven on earth. People were generally not doing well, but they got by. Today the majority don't have a life. There was nobody over 18 doing nothing: they either studied or worked. There was a law regarding this, stating that not working is a crime and was treated accordingly. This was called absenteeism. One was not released from prison until they didn't have work. It didn't matter if there was no vacancy. They used to say: 'No matter! You will pay the others less with 100 lei , but you'll give work to these ten people.' This was my job for a period, to get jobs for people, because I was responsible for the prison, as well. I notified in advance the companies on the people who were about to get out of prison, with their professions, and instructed them to give these people work. And they hired them. Or there was no such thing that if you are 30 or 50, no one hires you. Try to obtain a job now if you are 40, it's out of the question! There were canteens, and that was good, because it was cheap. I remember that we ate in a canteen, as well. I had a salary of 19,000 lei, while the average was 6-7000.

Socialism had beautiful ideals, only not the ones they applied. There were positive things, but also lots of bad things. We weren't allowed to comment any of the government's or the party's measures. We had to accept everything, there was no, alternative. There was pretty bad that I couldn't express my opinion. There was another awful thing, that everyone has to go weekly to Marxism class. They did it separately for each profession, separately for the prosecutors office and for the court, separately for the medics, and so on. They held it in our school, the Bolyai Farkas high school, or in the Papiu high school, or at the party headquarters. Weekly, on Monday afternoon, there were Marxism-Leninism classes. We had to recite, and at the end we had an exam. There wasn't anything more terrible than to study all that nonsense, who said what at each congress, especially what Ceausescu said. If the Party edited a congress material, we had to process it for several months. There were small booklets which described how many pigs we would produce in 1968, how many chickens or how many eggs, or how many oxes we should export - that was all included in the Party's material and we had to learn it. Usually everyone took the prescribed material and read out what was required. But every employee had to be there, from the simple workers to clerks. There was a time when every morning before starting to work we had to read out the editorial of the Scanteia [Spark in English, the Communist Party's journal] at the workplace. I was forced to buy the Scanteia and I had to read it to know what was written in it. There wasn't any other source of information. It was prohibited to listen to foreign radio stations. We had to watch them in the television two hours per day. We were totally in the dark.

At that time you had to learn to read between the lines in literature, and in newspapers, too, in order to understand what the writer wanted to say. If you just read it superficially, everything was so nice, and praised the Party, but inside he was screaming. Here in Vasarhely there were 3-4 defiers who weren't afraid to speak out, like Mera, a lawyer, and Tarnaveanu – I think he was a department manager at some company, and he dared to say at a meeting that Ceausescu shouldn't be reelected – I remember them. (There were some elections every four years, but it was more like voting, than elections. The difference is that at elections you can choose from several candidates, but when voting you only had one. Presence at the elections was mandatory.) They didn't hurt, but recorded these people. For instance when Ceausescu came visiting, the police took Mera in and retained him for two days to prevent him from doing anything, but then they released him. There were other such groups, as well, like groups of Hungarians who used to gather and sang the Hungarian anthem. One of them had to be an informer. They didn't just say: 'So, come to the police station! What happened yesterday evening at Sauber's?' Several months passed, maybe half a year, and then they began citing people. People didn't know what to say, they told all contradicting stories. The sentence was for criticizing the state and the system. Some people have been convicted. There were students who got expelled from the university. The activity of the court-martial was terrible until 1963.

Practically we didn’t have any cultural life at all. All we had was the theatre, and there were some pretty good performances at the theatre, which suggested things… I will never forget Paul Everac's Iov, Romanian for prophet Job. I think that was the last performance what I saw at that time. It was a performance which could easily send the writer, the actors and the public to prison: the ironic praising that everything get so well, and what is the reality – all these moved in prophet Job's time. The public laughed. Everybody knew there was water in the cup and not coffee, but on the stage they praised up the coffee, saying how delicious the coffee was. And they praised up the salami too, but we knew, that was made by Soya, not meat.  They praised up how nice and cheep was everything, but certainly we knew that you had to wait in line 4 hours to get 200gs of salami. In the play they said exactly the opposite to what it was happening. Curiously, they tolerated this kind of performances. These performances were written for the middle-class, the workers didn't use to go to watch them. They went to worker clubs, every big enterprise has a worker club. There they arranged performances and stage-plays with Janos and Mariska, who were quarreling about 'How many piece-rates did you make? You are behind, you are not a success worker!'

In 1975 I would go to America to visit my friend but they wouldn't let me out. In that situation I said 'If you don't let me go, if you don't trust me enough after more than twenty years of work to let me go, I will quit.' So they allowed me to go there with my wife. My daughter, my mother-in-law and my house remained here as gage. I managed to bring a VCR and tapes from America. Every evening my house was full, we couldn't sleep, because 10-15 people were watching movies on my VCR.

During the communist era people used to buy 2 Christmas trees. Not everybody, mostly the civil servants. The simple workers weren't afraid, because in the worst case they were thrown out of the party, and didn't have to pay the membership fee. But usually this didn't happen. Those who bought two decorated one in the house, and left the other one outside on the balcony until the New Year, because the winter tree had to be decorated on New Years Day. [Editor's note: In the communist era was prohibited to decorate Christmas tree, just winter tree was allowed. So the people left one tree on the balcony to delude the authorities, and decorate the other one inside.] This wasn't a singular case. It was interesting, that they didn't sell the most beautiful trees for Christmas, they put them aside. Who want a nice tree, he can obtained after Christmas. So I bought a little tree, and expose it on the balcony. 'Of course this man is a communist, he didn't celebrate Christmas' To be honest we didn't decorated Christmas tree for Jesus' birthday, since he wasn't born at that day, we only did it for our children.

Now I don't observe Seder eve at home. Interestingly, during the communist era I did it. I have a friend, Feri Marosan, and we spent together every Pesach evening. I lead the Seder because he was an oshgelait – this is a Yiddish expression for those who don't know, or don't observe the religion. He had a son, and we all follow the prescriptions. We were on visiting terms with each other for 8-10 years. In the early 1970s they emigrated to Israel. I had one other friend, called Jeno Israel, and we lead Seder alternately. At Rosh Hashanah I use visit them, they always cook festive dinner and my whole family was invited. The communists had nothing against that I go to somebody to have dinner. But if they saw me, Bernat Sauber the public prosecutor of Marosvasarhely, the communist, in front of the temple, chatting, they suspected me that I use to go to the synagogue.

I met my wife, Maria Zikh here in Vasarhely. She was originally from Nagykaroly, and she worked as greffier at the court. She wasn't Jewish, just my father-in-law was originally Jewish, but his parents (my wife's grandparents) convert to Roman Catholicism – I didn't try to find out when and why they convert. My father-in-law was a trader, originally from Csernovic [Chernowitz, in today's Ukraine], he bought eggs and fowls, he transported and sold them. I didn't know him, because he was already dead. Her mother worked at home, then she came to Vasarhely, she stayed with us for a while, then she moved to one of her little sisters and later she died. My wife has four brothers and sisters, she has three brothers – Jozsef, Sandor, Antal, and a sister, Magda. My brothers and sisters weren't excited for a while that I married a Christian woman, but eventually they got along very well. We kept in touch with all my brothers and sisters in Israel. We have been three times to Israel, first time in 1978, last time in 1986. We stayed 1-2 months there.

We observed the Jewish holidays. My wife doesn't light a candle on Saturday, in stead she uses to cook a festive dinner. We use to celebrate their holidays, as well. She used to come to the synagogue: when other people come along, she used to come, too. She doesn't come anymore, since two years ago, because she is ill. In the communist era we didn't use to celebrate Chanukkah at home, only after 1990. Now I'm celebrating it regularly. It is a simple ceremony: I read the prayer, light the candles, and that's just about it.

We have an adopted daughter. Zsuzsa is the daughter of my wife's cousin. She was four when we adopted her and brought her with us, and she is with us since. Her mother lives in Nagykaroly. Zsuzsa was born there. Her father died, and she has an older brother. He graduated the arts school. It is my fault, I insisted on her choosing the lawyer career, although she would have liked to enter the arts school, but we knew then what meant to graduate the arts school: if one wasn't a sheer talent, they would end up as drawing-teacher in some village. When my wife retired, she was exactly 20, and replaced her mother as court greffier. Currently she is working at the court of appeal. She is in charge with the statistics and she also works as greffier. She is working since 1981. Unfortunately she didn't want to get married. She may have been influenced by the situations she saw at the court, how easily marriages are broken, and probably this discouraged her, although she  is a very warm-hearted and friendly character. She stays in her own apartment and has her own life, but she comes over for dinner or supper, of course. We even made her snacks, so she doesn't have to spend money on food. To tell the truth, we raised her as atheist, but still she attends Ivrit classes. On every holiday when young people come to the synagogue, she comes, as well, she is rather attracted to my side.

The Ivrit classes are held by a Romanian man called Darabant. He was a post clerk, and his daughter married a Jew from Tulcea, an engineer. They emigrated to Israel and have good jobs, they are quite well situated. Darabant is a stubborn Romanian gentleman. He said: 'How can it be that I cannot talk to my grandchildren?', so he started to study Ivrit by himself. He learned Ivrit so good, his relatives from Israel are really amazed – he visits them almost every year. He is now the Hebrew teacher here at the community. Unfortunately there are very few Jews among those who are attending the Ivrit classes, 12 in all, once a week.

In 1982, after I retired, I became the president of the Jewish community from Marosvasarhely. There was an older gentleman he was the president of the community before me, called Aladar Scheiner, his wife, Juci Scheiner is still alive. He once told me: 'Listen, I want to step down, but I can't find a retired who could be appropriate for the job.' He knew I'm familiar with the Jewish laws and prayers. Little did he know that I did not pray and haven't been in a synagogue for more than 30 years. When I got in this position I started over and I everything came back to me. I can't even imagine how I haven't forgotten everything, because when I learned all these things I was 14-15, and I still remembered them at the age of 60. All this time I never said a prayer. Let's say I was an atheist. How did all these things come back to my memory, I don't know. This is a miracle. Everything I knew before, the customs, prayers, what should be said from memory or read on the holidays, the melodies, everything came back to me as if it was pored back in my mind. There were some good chazzanim, but unfortunately they died out. 3 years ago, when Grunstein was still alive, I sat in the synagogue just like any other simple prayer, ony later I got involved in the preface. Now mainly me and dr. Marmor are leading it, and another 87-88 years old man, Lederer, who helps us out now and then. Dr. Marmor, who is two years older than me, and myself lead the prayer, he did it very nicely.

Now I'm conducting the prayer, each Saturday and on the other holidays, as well, for two hours. I know from memory almost three quarters of the ceremony. One time a community members told to another one: 'How can Sauber do this for two hours, him, who was an illegal communist and worked at the public prosecutor's office?' The other ones in the community who know something are Sandor Ausch and Laszlo Grun. (Sandor Ausch and myself were together in captivity. I kept in touch with him when I was still working, and we came together again here at the community.) The service starts each Saturday at 11am and ends at a quarter past 11am. I'm reading every week the Torah, because only dr. Marmor and me can read from it. There is a portion equivalent to some 30 pages to read for each week. The prayer tooks place before and after the reading, which I lead, as well. 15 years ago there were people praying here each morning with tzitzit and tallit. Now everyone uses tallit, but tzitzit only when a rabbi comes here.

Currently, on Sukkot, after we finish the prayer in the synagogue, it's mandatory to eat honey in the tent put up in the yard of the community. In that week it is obligatory to eat honey at each meal. The tent was made sometime after the World War II. It is a symbolic tent. The truth is that the tent is decorated by the children and the women, especially by Zsuzsa Kusztos [the senior clerk of the community] and Gyula Kusztos, a men [who is also employed by the community to carry out different tasks]. On Sukkot everybody gets a roll, and on the table there are several small plates with honey. People use to tear a bit of bread and dip it in the honey, and not using a teaspoon. And everyone must drink a glass of wine. They bless the holiday on which we entered by God's command the sukkot that God prescribed. Then everybody eats, and, at the end, we say a little prayer, thanking God for the food, honey and wine he provided us on the holiday. And thus ends the ritual. Nowadays that's how we celebrate the holiday of Sukkot.

On Yom Kippur I spoke with one of my friends from Des. In Des there were some 3500 Jews, and there was a large community with wealthy people. The president is my friend, he is some 10 years younger than me, and his name is Joska Farkas. As we talked on the phone, he told me: 'Imagine this, on Yom kippur I went to the synagogue and we were only two people. Symbolically we sat there for 2 hours.' He doesn't know how to read in Hebrew, during the communist era he was in quite good positions, he was a manager. I said to him: 'Well, look, sooner or later this will be the situation here in Vasarhely, as well.' The days of the Jewry are numbered.

Unfortunately I am in the position – which I never imagined it can happen – to bury people. The Jews have a ritual when dressing up the deceased. They must be washed, their finger-nails have to be cut off, if they grew long, but it is forbidden to shave them. The clothes they have to be dressed with consisted of several parts. No one has kvitli here, and, amongst others, we make kvitlis, as well. The pieces of clothes: 2 stockings, 2 pants, one lounge-jacket and a larger jacket made of linen, over them the kvitli and the tallit. On their hands we put some kind of gloves, and some other things used to tie together the clothes, because there are no buttons on them. Two pieces of shard must be put on the eyelids, and on the mouth a form of a lock must be made out of wicker, in order to prevent them to talk before the judgment. Of course, it's not me who dresses them, because there are people assign to do it, I only have to be there and say the prayers. Then some soil must be put in a bag and placed under the head of the deceased, in place of a pillow. I have to put the tallit on their head. At the end I tell him not to forget their Jewish name, and I tell them their name. Then I conduct the ceremony: I read a prayer and I sing. I told them I will do it as long as I'm able to, but then they will close down the community.

We made a club for the youth, which is working now for several months. There will be some computers, Internet, books, a TV set and a VCR, and movies with Jewish theme. But who will come here to watch movies? This is how we want to attract the youth. We have several buildings, rented, and the rent amounts are accounted for in Bucharest, because the Federation in Bucharest, the central management handles these sums, which are then split between the communities, because some of them have no income at all. The members pay the membership fee. The community has 50 cemeteries in the county and once a year, before the holidays of fall, someone inspects each of them in order to establish what repairs are required and whether all the gravestones are in place and haven't been stolen, whether the fences are intact – because our fences are stolen all the time, and these make up the life of the community. Moreover, some of the communities have Christian secretaries and these people are managing the community because there were no Jews around. There are several communities in this situation, especially in Moldova. And this will happen here, as well, because the parents of the current generation were ale atheists, and they don't know any of the prayers. The Christians, regardless of how communists they have been, they all know the Lord's prayer. But these people don't know anything. They don't even come to the synagogue, and is very difficult to convince them to come to the synagogue from time to time. Their children were usually brought up as Christians, so they don't even come this way. This is the situation.

Glossary:

Simon Rapoport
Tallinn
Estonia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of interview: June 2005

I met Simon Rapoport twice in the office of the Estonian Jewish community. The first time he came with his wife Ruth Refes. Simon is of short height. He is brisk, agile, sociable and witty. He willingly and humorously told me about his life. He is a good and observant story-teller. His wife, in spite of her age, still looks beautiful and youngish. They are a caring and wonderful couple. They have lived together for about 50 years and managed to preserve reciprocal love and respect.

There is hardly anything I know about my parents' families. My father, Iosif Rapoport, was born in a small Lithuanian town called Kedaineai [about 100 km from Vilnius] in 1887. I don't know anything about my paternal grandparents. All I know about my father's family is that he had a brother, David, who immigrated to South Africa with his family either in 1928 or in 1929. They lived in Johannesburg. David had several children. I don't know their names. My parents corresponded with him before the outbreak of World War II. Then correspondence was disrupted. At that time we were citizens of the USSR 1, and the regime disapproved of those whose relatives were residing abroad, and even stronger disapproved of those who kept in touch with them 2. Thus, we didn't get in touch with that family any more. Father had a younger sister called Vera. She was single. When my parents got married she lived with them for a while. In the late 1930s she left for Riga. Vera perished when Latvia was occupied by Hitler's troops. She was shot by Germans just like many other Jews.

I don't know much about my father's childhood. As far as I know, he went to cheder. When he was a grown-up, he was rather knowledgeable about religious issues. I don't know if Father got a secular education. He was involved in timbering and did well. Unfortunately, my recollections about Father are scarce and fragmental: he died in Tallinn in 1930, when I was about five years old. I just remember his image. Father was buried in the Jewish cemetery of Tallinn in accordance with the Jewish rite.

A little more is known about my mother's family. I never met my maternal grandfather. I don't even know his name. My maternal grandmother, Doba Shlakhtman, had died two years before I was born. I don't know what my grandfather did for a living. Grandmother was a housewife as most married Jewish women at that time. Mother's family lived in the Latvian town of Dvinsk. Before the Revolution of 1917 3, Baltic countries were part of the Russian Empire. They gained independence after the breakup of the empire. Dvinsk was given a Latvian name, Daugavpils [Latvia, about 200 km from Riga]. It is still called that.

My mother Berta, Jewish Rohe-Braine, was born in Dvinsk in 1890. She was an only child in her religious family. Mother had some Jewish education. I don't know exactly which school she went to, but Mother knew how to read and write Yiddish and Ivrit. In the 1900s, my mother finished a Russian lyceum. I don't know how my parents met. Maybe Mother told me the story, but I was a child and must have had other interests and don't remember her tales. Of course, my parents had a traditional Jewish wedding. Back in that time Jews stuck to Jewish traditions, even if they were not too religious.

After getting married my parents lived in Riga for a while. Father did well. He owned a couple of houses in Riga. Soon they moved to Tallinn and father bought a house for our family. After the Revolution of 1917 Father's houses in Riga were sequestrated. He was left with a house in Tallinn and a timber warehouse. Father bought boards and plywood and then sold them to the joiners.

When World War I was over, Estonia gained independence 4 in February 1918. That small country had to fight to be liberated from Russia 5. Jews also struggled for the independence of Estonia. Only in 1920 Soviet Russia recognized the independent Estonian Republic. Independent Estonia gave much to the Jews, who were living there. In general, Estonians were very tolerant to Jews. Even during the Tsarist regime there were no Jewish pogroms, which became customary on the territory of Russia and Ukraine 6. Jews gained even more rights when Estonia became independent. In 1919 the first session of Jewish communities of Estonia took place. A great many Jewish organizations were founded. In 1926 the Jewish Cultural Autonomy was established in Estonia 7. The board of the Jewish Cultural Autonomy played a significant role in management and enlightenment as well as in the cultural life of Estonian Jews.

There was no anti-Semitism during the 'Estonian era'- the period of 1918 to 1940, when Estonia was independent. There were two restrictions for the Jews - they were not permitted to attend higher military schools or be members of the government. As for the rest, all doors were open to Jews. As compared to the Jews in tsarist Russia, the overwhelming majority of who were craftsmen, Estonian Jews had an opportunity to obtain higher education, as there was no admission quota for the institutions of higher education in Estonia 8. There were a lot of Jews among the Estonian intelligentsia- doctors, lawyers, and teachers.

My elder sister Polina was born in 1912. Then my brother Samuel was born in 1917. I was the youngest, born in 1924. I was named Simon at birth.

My parents were not religious bigots, but Jewish traditions were observed at home. My parents observed the kashrut and marked Jewish holidays. Mother lit candles on Sabbath and prayed over the candles with the hands on her face. My parents went to the synagogue on holidays. We had kosher dishes - separately for meat and dairy food. Certain dishes were used only on Pesach and stored separately from the everyday ones. There was no bread on Pesach. We ate only matzah for the entire Paschal period. In general, all traditions were observed, but without any zealotry.

At home my parents spoke Russian between themselves. Russian was the state language before the First Estonian Republic was established. Thus, both of my parents were fluent in Russian. We, children, also had been speaking Russian since childhood. Before attending school, I was fluent in three languages - Russian, English and Estonian. I was taught English by my governess Mrs. Saiks. She had been in our house since I was a baby. First, she was a baby-sitter, then a governess. Mrs. Saiks spoke only English with me. When I started talking, I spoke two languages.

Mrs. Saiks and her husband were fugitives from Soviet Russia. Before the Revolution of 1917 they were the owners of gold mines in Siberia. After the revolution all of that was nationalized by the Soviet regime and the Saiks spouses had to flee to Estonia, from where they hoped to escape to England. Her husband taught English in a lyceum and Mrs. Saiks became a governess. All my pre-school education is connected with her. As I mentioned before, my father died in 1930 and Mother, being on her own, took over father's business. She was constantly being busy and could not pay me enough attention. My governess mostly took care of my upbringing. Mrs. Saiks taught me to go in for sports. She gave me my first ball. When I went to school, Mrs. Saiks was hired by another family.

Many of our acquaintances considered timbering to be for me, but Mother was a brisk woman and eager to work. It was even harder for Mother as her Estonian was poor. She was from Latvia and was fluent in Latvian, not Estonian. The warehouse was not very big, but still she had to pay a lot of attention to it. Mother purchased the goods herself. She took trips overseas, viz. to France, Yugoslavia, Poland. Mother was a petite woman and all suppliers wondered how she managed to conduct a purely masculine business. Maybe it was the reason for their being sympathetic and giving her the goods in credit. We were pretty well-heeled owing to our mother.

The three of us went to the Jewish lyceum 9. The building of that lyceum is still there. At present the premises of the Estonian Jewish community are there. When the lyceum was founded, most of the children knew neither Ivrit, nor Yiddish, so the subjects were taught in Russian and Ivrit was one of the subjects. Gradually more subjects were taught in Yiddish. My elder sister Polina studied in that lyceum in the period when subjects were taught in Russian. When my brother Samuel was studying there, subjects were taught in Russian only at the elementary school.

When I entered the Jewish lyceum, Ivrit was taught from the first grade. I always had a propensity to languages and soon I was pretty good in Ivrit. It was not hard for me to study. The lyceum was secular and Jewish religion and traditions were taught like one of the subjects. Teaching was in Ivrit with the exception of military class, taught by the captain of the Estonian army, and gymnastics, also taught in Estonian. He had his own system of physical training. He made us work out. I am grateful to him for that. First, my results were miserable and I had the poorest score. Then I started working and training hard and became a pretty good athlete. I enjoyed being able to stand out. I found going in for sports very challenging and spent a lot of time on that. I was master of sports in wrestling and took the first prize at a competition in Tallinn. It was not a bad result. My rivals were strong Estonian guys. Maybe it was my good physical stamina which helped me survive later on.

When I turned 13 I had my bar mitzvah. I was prepared to that rite by the rabbi of the Tallinn synagogue. Things went on the way they were supposed to, but it was merely paying tribute to the Jewish traditions, as we were not very religious.

When I studied at the Jewish lyceum, I took an active part in the Zionist movement. I was a member of the youth Zionist organization Betar 10. Jabotinsky 11 was at the head of the organization of the leaders of the right Zionistic movement. Betar's ideology differed much from many Jewish organizations. Betar members were taught that Jews were supposed not to pay more attention to praying, which would not help in the foundation of the state, but to learning craftsmanship, tilling and military professions. Israel needed those people as it was to be formed and protected.

In summer 1939 Jabotinsky came to Tallinn. I remember his visit for another reason - I and other boys were assigned to guard Jabotinsky. Of course, security was too loud of a word for that - a 15-year-old unarmed boy could hardly be named a security guard. We were supposed to stay by Jabotinsky's suite at the hotel and call for help if needed. When I was on duty Jabotinsky was leaving his suite and noticed me. He asked me in Ivrit who I was and shook my hand. I was present when Jabotinsky took the floor at the Tallinn philharmonic society. The hall was full. Everybody knew that Jabotinsky was a great speaker and were willing to listen to him. He asked the audience which language to speak: English, Russian, Yiddish or in Ivrit? Since the audience was variegated and people expressed different opinions, Jabotinsky decided to speak Russian. The lecture was held in good Russian. When the speech was over, he answered the questions of the audience. I remember somebody asked him the question whether there would be war. Jabotinsky said that there would be no war, as all were way too well armed and there would be a risk in unleashing a war. He was mistaken - after about two or three months Hitler's Germany attacked Poland 12.

Having finished lyceum my elder sister Polina got married to a Jew called Leib Shein, from the Estonian town of Valga, bordering on Latvia [250 km from Tallinn]. Leib was born in 1903. Of course, they had a traditional Jewish wedding. After getting married my sister and her husband moved to Valga. In 1936 their son Solomon was born. Leib was an entrepreneur and Polina was a housewife and raised her son.

When my brother finished lyceum, he started helping Mother about work. I finished nine grades of lyceum and instead of going to the 10th grade I entered Tallinn Technical College. It was the only college in Tallinn. There were three departments - electric, construction and mechanic. I entered the mechanic department.

The invasion of Poland by Hitler's troops, which was considered to be the beginning of World War II, was swiftly suppressed by Soviet troops. It was far from us and things were calm in Estonia. When Germany was defeated, the Molotov- Ribbentrop pact 13 was signed and in fall 1939 Soviet troops started entering Estonia 14. It was announced that Soviet military bases would be established in Estonia. The troops were peaceful, thus there was no resistance from the Estonian army. I remember I was struck that Soviet soldiers were so poorly dressed. Boots and coats were of very bad quality. I remember a Soviet officer standing by the best hotel in Tallinn, the Golden Lion. It was a typical weather for Tallinn - it was sleeting, and he was standing in the puddle in 'valenki' [warm Russian felt boots]. I was so surprised that I remembered it. In general, Soviet militaries were very peaceful and we didn't pay that much attention to them.

Then a lot of Soviet movies were screened. Of course, most of them were more or less propaganda but we were surprised that we didn't manage to get the message of the picture. People left the movie houses and were at a loss. I remember one of those movies. I don't remember its name, but the plot was as follows: the director or a chief engineer of a power station was trying to blast the power station for the entire time of the movie. The picture ended with the scene that the director was arrested and the first secretary of the regional party committee congratulated the head of the NKVD 15 on the divulgement of the enemies of the Motherland. It was totally unclear for us. At that time we didn't know anything about the repressions in the USSR 16 and didn't even suspect the existence of 'peoples' enemies' 17. Then there were rumors on the things happening in the USSR, but they seemed savage and implausible to us. People barely believed in them. Apart from the movies, a lot of Soviet newspapers and magazines appeared. I enjoyed reading educational and technical Soviet journals.

In 1940 I finished the 1st course of the college and was supposed to go through training at the machine building plant Franz Krul. It was a very old plant of a diversified production range - small locomotives for the narrow-gauge railroad between Tallinn and Tartu, cast-iron products, consumer goods and boilers. When I came to the plant for the first time I had to find the person in charge of the workshop. I asked the worker, who was sweeping the floor, where to find him. The person who did odd jobs was a local Russian, a good-looking, jovial, pleasant guy. Then I had to meet that person, Vasiliy Vasiliev, but on other terms.

On 17th June 1940 it was declared that Soviet troops would be entering Estonia. The government of Estonia, led by President Konstantin Pyats, was dissolved and a new government, steered by Estonian communists came in place. The army was disarmed. All parties, but the Communist Party, which used to be underground during the period of the Estonian republic, were banned. Then the parliament was dissolved and new elections were coming. The first action taken by the parliament was - Estonia was declared Estonian Soviet Socialistic Republic and the parliament addressed the Government of the Soviet Union to include Estonia in the USSR. Thus, on 6th August 1940 Estonia became a part of the Soviet Union.

Many people came from the USSR. They needed lodging, so the space for the local people was reduced. Somebody came with their belongings and merely said that a room should be provided for him. People gave rooms for others to take. Before that time people in Estonia had no idea what a communal apartment meant 18, but when the Soviet regime was established that notion was introduced in our life as well as many other things. When Estonia became Soviet, my sister Polina and her family moved in with us. They settled in our house. That is why we didn't have to accommodate anybody else.

Soon the Soviet regime started nationalization. Mass arrests of Estonian citizens and deportations commenced 19. We knew about it, but we were thinking that it wouldn't refer to us, since my mother and brother worked by themselves and didn't hire any people. Mother's timbering warehouse was also nationalized. The authorities assigned a commissar for each nationalized target. He was supposed to take over the entrepot from the former owners and supervise the work of the enterprise. I was so astounded when the commissar assigned to our warehouse was that worker Vasiliev, who had been sweeping the floor and done other odd jobs at the plant Frantz Krul. He definitely knew nothing about economy or about timbering, but he was a kind guy and we got along pretty well. We understood that for the Soviet regime being competent was not the most important thing. It really mattered to come from the poor stratum of society. Mother and brother kept on working in the warehouse. They were not the owners, but employed. I turned 17 in June 1941. I was a grown-up; entered the college and went in for sport.

Somebody rang at the door early in the morning on 14th June. My mother and brother were off to work and I was by myself. People were standing on the steps: An NKVD officer wearing a cap with a blue stripe on the top, two soldiers with rifles and two pallid and frightened witnesses -Estonians. The officer didn't ask for permission to come in, he just pushed me aside and entered the room. The only thing he asked - who was in. I said that I was by myself and that my mother and brother were at work. He told me to call them. I gave mother a call and soon she and my brother came over. Then the NKVD officer informed us that we would be exiled to the remote region of the Soviet Union. Mother asked on what grounds, but no explanation was coming, they just said that it was the resolution of the Supreme Council of the USSR and that we had two hours to pack our things. Later, when we were in exile we found out that there was no resolution. It was an oral order of Beriya 20 regarding deportation of Estonians, Latvians and Lithuanians 21.

We were permitted to take 20kg of luggage either per family or per person. We were at a loss without knowing what to do first and which things to take with us. Fortunately, my sister and her husband came over and helped us pack. The NKVD officers whispered to us that we could take more things as nobody would be weighing our luggage and added that we would need warm things. Then we understood that he was a decent man. Many NKVD officers merely plundered the exiled, ordering them to take out money and precious things and put them on the table. Then they misappropriated them. The apartments were confiscated and then everything that new host took an interest in was loaded in the trucks. Luckily, we didn't come across that.

A large truck was waiting for us in the yard. There was an elderly couple with their belongings. We got in the car. We were driven to the harbor. There were railway lines for unloading the ships and there were six trains consisting of 50 cars each on every line. The trucks with the arrested families came from all parts of the town. The families were separated: men were put in one car and women with children in another. Then it turned out that the cars with men headed to the Gulag camps 22, and the ones with women into exile. Eighty percent of the arrested were women and children. 10,000 people were exiled from Estonia on that day, 14th June 1941.

We stayed at the harbor for 24 hours. People were told to get on the cattle cars and then they weren't allowed to leave them. There were no toilets in the cars. There was a hole in the floor. There were double-tiered bunks along the walls of the cars and that was it. We were not fed on our way. We were eating the food we managed to take from home.

My sister Polina and her husband were not exiled with us. Then we found out that the communists had preliminary compiled the lists of the exiled and they were not included in the list of the people to be exiled from Tallinn. If Polina and Leib had stayed in Valga, they most likely would have been arrested. As it turned out later, exile might have rescued them. In a week, i.e. on 22nd June 1941 Germany attacked the USSR 23. When the Germans occupied Estonia, mass killings of Jews commenced. So, my sister Polina, her husband Leib Shein and their son Solomon, who was only five years old, perished.

Our train departed. We crossed the territory of the USSR, which we had never seen before, and we were astonished how poor that land looked: dilapidated and untidy houses, forsaken fields. I was taking it as an extraordinary trip. Now I understand that the adults were not as optimistic. In the early morning on 22nd June we arrived in the small town of Kotelnich, Kirov oblast [800 km from Moscow], two hours after the war between Germany and USSR was unleashed. We got off the cars and were told that they would be taken by militaries. The lines of young people, drafted into the army, were marching along the platform.

At the train station in Kotelnich we heard Molotov's speech 24 via loud- speaker. He informed people that Germany had attacked the Soviet Union. We were told to go to the town. Nobody accompanied us. We felt a brewing chaos and people getting out of control. There must have been no directions from Moscow and local party authorities were calling the shots. We were told to spend a night at the school. Nobody was awaiting us, so we just lay on the floor in the empty classrooms. Our things were left at the train station and guarded by the soldiers.

Next morning we were taken to the dock by the river Vyatka. We got on a barge and went down the river. At times the barge stopped by some village and some of the exiled were told to stay there. The rest remained on the barge and went further on. The barge our family took was the last to moor to the bank, near the settlement Malmyzh, Kirov oblast [1100 km from Moscow]. The distance from the dock to the settlement was 5 kilometers or so and we had to walk there with our belongings. We reached the settlement late at night. We stayed at the local school overnight, sleeping on the floor. Next morning we went to get registered at the local NKVD department. That was the way our exile started. It lasted for 17 years.

We, the exiled, were totally under the control of the NKVD and the NKVD commissar was our tsar, god and boss. Everything he said was a law for us. We were lucky that the local authorities in Malmyzh treated us fairly well. Then we got to know that the exiled that were on the train with us had different conditions of exile. There were places where people merely perished. For instance, there was a small settlement called Lebyazhie along the Vyatka River. I was told about it by an Estonian, who was in exile in Lebyazhie. He was one of the few who managed to survive there. All exiled in Lebyazhie were mobilized to the development of peat deposits. It was one of the severest and hardest works. They were supposed to dig heavy and dank peat in the marshes. They were constantly working in dampness and evaporations. Then they placed the peat in piles along the river bank so that it could dry. But this wasn't the most dreadful thing. Local NKVD officers took advantage of the fact that the overwhelming majority of the exiled were Estonians, who knew neither Russian nor Soviet laws, and stole all food cards 25, issued for the wretched exiled. The Estonians didn't know what to do and how to address the authorities. They managed to survive only for the sake of exchanging the things they brought for food. When there no things left, they died of hunger. There was a much more propitiating atmosphere in Malmyzh. The local NKVD treated the exiled rather loyally.

We were exiled and in accordance with the Soviet law all our civil rights were reserved for us within the ambit of the area of exile. There were no barracks, no security. We were entitled to work in any enterprise of the region and were allowed to choose a place to live, but only within a certain area. We had the right to leave the place of the exile. We rented one room in a private house, where my mother, brother and I lived. Local people had a good attitude towards us. There wasn't a single family in that area, where at least one member was arrested or exiled to Gulag without any obvious reason. That is why locals understood that it was most unlikely that we were guilty of anything. They felt no hatred towards us. At the very beginning though somebody from the NKVD spread rumors that we were exiled fascists. Then they got to know us and understood that we were no different from them.

There were a lot of people who during repressions were exiled from the USSR to that settlement. It was the elite, intelligentsia - the families of famous people, military, party and state leaders, scientists. They were shot, but their wives and children were exiled. There were a lot of people like that in Malmyzh. We got in touch with them. Our family had one advantage as compared to other exiled Estonians: we were fluent in Russian and we had an opportunity to communicate with local people and other exiled.

Mother wasn't forced to work, but my brother and I were aware that we should be looking for a job. First, both of us were mobilized for timbering works. We sawed trees. It didn't last long and then we were sent to Zagotzerno. Both of us loaded grain on the barges. We worked almost without breaks. Trucks were driven to the docks and grain from the kolkhoz 26 was loaded on the barge. It was a very hard work. Each sack with grain weighed 32 - 50 kilos, and when the barge arrived to be loaded, we were running back and forth and carrying those sacks on our shoulders. We couldn't even stop for a respite. We worked almost round the clock. All of us were covered with dust, only eyes could be seen.

We were given food cards for bread, but the most important thing was that we could stash a little bit of grain and then boil in on the fire later on. Boiled rye was not the most delicious food, but we were full and that was the most important condition for all of us. But we had to eat something at home as well. Having such a physical load, we were supposed to eat well otherwise we would have died from exhaustion in two or three months. Before leaving home we started putting some grain in the pockets and took it home. The dock was guarded by armed security officers.

Once my brother and I were searched and they found grain in our pockets. In accordance with the Soviet law we were to be sentenced to ten years imprisonment or Gulag. Then the director of the commodity point, Solodyankin, made it look so that we were punished - he fired us. It was very merciful of him he didn't only save us from punishment, it was even more. When we were mobilized, we couldn't leave work voluntarily and he helped us leave. Then we understood that he was not risking less than we did.

Then we cut wood for the local distillery. The job was good as for each cubic meter of wood we were given a certain portion of spirit and vodka. It was the most secure 'currency' in Malmyzh. It was easy to swap vodka for food. We were paid skimpily for our work. We even were not encouraged to go to the cashier to get our wages, 100 rubles, but a loaf of bread on the market cost 200 rubles. Of course, it was pretty hard for us at first.

I remember my brother and I worked on the river Vyatka during winter. In summer we rafted. When it was very frosty, the rafts were covered by ice. We were sent to take those rafts out. We had to break the ice with spades and remove heavy logs covered by ice, saw them into 1-meter billets and then make firewood out of them. What a hectic work it was! We were not skilled at that time, but our physical stamina was very handy. Then we acquired skills and it was easier for us to work.

There were severe frosts in winter. I remember, once my brother and I were on our way to work, to the bank of Vyatka River. There was no wind and the smoke from chimneys was vertical. My brother and I were looking at each other and when the cheeks of either of us were getting white we started rubbing them with snow. We reached the bank and started working. Mostly Tartars worked with us and they were more used to such frosts than we were. On that day, nobody was on the bank and we didn't know why. In the evening a foreman came and measured firewood in cubic meters. When he saw us, he surprisingly asked where we were from. We said we were from Tallinn, Estonia. He asked where it was located and we facetiously replied: by the Northern Pole. He, a semi-literate man, believed us and said that he understood finally how we could work when the temperature was 50°C below zero, when nobody went to work. We had stayed almost the whole day by the bank. I think that men can outdo themselves.

When we were working on timbering, my brother and I went to the forest to cut wood. We met two boys-shepherds with a herd of cows on our way. In the morning they took all cows from the settlement, tended the herd and brought it back in the evening. The boys wanted to leave the job, but my brother and I thought that it would be a good job for us. We were exiled, so they didn't want to give us that joy. Finally our job was given to a local crippled front-line soldier and we became the shepherds. There was an adage in Russia saying if the owners of the cows fed the shepherd well, the cows would give a lot of milk. So of course, each owner tried to feed us the best way possible. We had enough food. Besides, in the fall they promised to give us potatoes instead of money. Before that neither I nor my brother had seen cows at a close distance, but we learned quickly. In this case as in any other it is important to be bona fide and attentive.

The work of the shepherd was seasonal and it was over in the fall. I had odd jobs in the villages. I whetted saws and axes, blowtorched pans, did all kind of locksmith works. Peasants gave me products for my work. I left home Monday and came back on Saturday. I walked from one hamlet to another and hauled the sleighs with tools and products. Only now I understand how dangerous it was back in that time. I could have been killed and robbed of products and nobody would have even found a trace. Nobody would have come looking for me. My fate was protecting me.

In 1944 I was acquainted with most of the citizens and they treated me like their own. I was offered a job as accounting clerk in a motor and tractor crew. It was rather hard and unpleasant. Good thing about it was that I was paid two guaranteed trudoni 27 per day. I mean that I received two kilograms of grain per each working day. I worked there until 1946.

My brother was given a job at the local artel 28, where a lot of things were manufactured: starting from nails and up to food products. When I had spare time, I was helping brother. We even made ice-cream. One of the main ingredients was sugar, which was difficult to get by. We had to find a substitute. So, we made it from potato. It was possible to buy potatoes. We triturated it to get the starch. Then we boiled the starch with sulphuric acid and as a result we got good and tasty treacle. To get rid of the sour taste we added dry lime. Chalk, formed as a result of reaction, flocculated. We added milk, eggs and dye stuff to the treacle. So ice-cream was made that way. We baked waffles for the ice-cream ourselves. That business was not income-bearing as the population didn't have money to buy ice-cream.

Then we started making soap, even toilet soap. I can say that the soap we made was of much higher quality than the soap sold nowadays at the stores. It didn't look so nice, but it was good. We added a dye as people were used to colored toilet soap, but in fact it was absolutely clean and white. My brother and I started a lot of things. We even made yeast. Local people bought it from us and baked bread and rolls with it.

We found out that Estonia had been liberated. We even knew that in May 1945 the war was over. We understood that it would bring no changes in our lives and we were aware that we were exiled for good. We had to live under those conditions and tried to make our lives better. I was eager to study. I didn't get full education before we were sent into exile. I entered the 10th grade of the local school, but stayed there only for a day. I was a couple of years older than the rest of the students and I felt ill at ease. Besides, I forgot the syllabus and I felt awkward when the teacher asked me questions and I didn't know what to say. So I went back to work.

Then it turned out that my fate was protecting me. In spring the entire 10th grade was arrested. The guys listened to the broadcasting of Voice of America 29. What was bad in that? Though, all guys and girls were charged with the foundation of the counterrevolutionary White Guard 30 organization. The head of that organization was imputed to some old man living in exile, who barely survived in the Gulag. He used to be a soldier in the White Guard army. Of course, he had nothing to do with those schoolchildren, but nobody was interested in the plausibility of the charges. All guys were sentenced to 25 years in the Gulag, and girls to ten years. I don't think anybody survived the camp. All that 'divulgement' was carried out by the commissar of the local NKVD, whose name was Schastlivtsev. He was conferred with a Red Star Order 31 for disposing a counterrevolutionary organization.

I cannot forget one appalling episode: the Gendels family from Tallinn was in exile in Malmyzh. The head of the family was the representative of the company 'Nokia' in Tallinn. The company produced rubber goods, and Gendel got from them rubber goods and condoms and sold them. He was charged with having connections with foreigners and even espionage and was sentenced to either 10 or 15 years in the camps. The investigator told him during interrogations: 'If you confess in things written here, we would send you to the camps, where you will most likely survive. If not, you would get the same sentence, but you would be brought into such a state that it would be most unlikely that you will remain alive there longer than a couple of months.' It was blatantly clear. He was sent to the Gulag, where he had stayed for five years. In 1946 his presence was certified. It meant that when a person was on the brink of death, he was released from the camp to die on the free side for the sake of improvement of the camp statistics. Thus, the lethal rate in the camps was within the allowable standards.

Gendel came to Malmyzh. His wife sold last things for him to regain his footing. He must have been very sturdy and he survived. The NKVD didn't let its victims go that easy though; Gendel was framed with the organization of a counterrevolutionary Estonian fascist plot. An almost insane woman called Lagoutkina lived in exile in Malmyzh. Her husband was the owner of the fabric store in Tallinn. After exile Lagoutkina ran amuck as a result of the things she had to go through. She had been wandering in the streets and told everybody who was willing to listen that she was a friend of the Queen of England and similar tosh. That poor woman was 'assigned' by Schastlivtsev as the leader of the plotters' headquarters. She willingly signed all papers she was asked to as it was flattering to her. Many people signed the papers with the charges understanding that they wouldn't be able to justify themselves, but Gendel was adamant and didn't confess. He was beaten during interrogations. He couldn't stand the torture, broke his eye- glasses and swallowed the glass. He was sent to the hospital and the interrogations resumed, but Gendel said he would die rather than sign a mendacious accusation.

?hen the investigators were after his wife. She refused slandering her husband and said if her husband had stood the interrogation, she would as well. The interrogators threatened the spouses that they would torture their child. Both of them couldn't bear the thought and signed all the papers, shoved by the interrogator. Gendel was sentenced to 15 years in Gulag, and Schastlivtsev was awarded with a Lenin's order 32 for divulgement of the plot against the Soviet regime.

I was worried for having neither education nor profession and I wanted to study somewhere at any cost. There were three-month driver's courses in the adjacent town Urzhum, where exiled also lived. I wrote an application to the commissar of the NKVD in Malmyzh asking for permission to take the courses, but I was refused. Then by chance I was offered a job as a foreman at the construction site. It was close to Malmyzh and I agreed. Of course, it was my adolescent zealotry - to assume work I had no idea of. In the end, the work was performed pretty well. There was an episode when the construction manager and some outsider official came to the site to check my work. I was very worried. It looked like the work was solid and of good quality. After that I was known as a good builder and I was offered a job at the construction trust Vyapolyanles. It was a very high result for me, as I was almost illiterate and my education was only nine grades.

I understood that there was nothing for me to hope for and I decided to run away from exile. In late October 1946 I went to Kazan on foot, as I was afraid to get on the train in the vicinity of our settlement. I had to walk for 150 kilometers. On the holiday of 7th November 33 1946 I bought a ticket for Kazan-Leningrad. I hoped that on holidays the documents wouldn't be checked on the train. Of course, I didn't have documents. I purchased the ticket for that day, hoping that there would be less suspicion. I was the only passenger in the compartment and maybe in the entire car.

I reached Leningrad, wherefrom I went to Tallinn. In Leningrad, at the market, I had bought a passport with a different name and I felt safe. I didn't stay in Tallinn for a long time. I was subject of an all-union search. It was pretty expensive. At that time a search cost 25,000 rubles. I was arrested in Tallinn on 9th May 1947. First I was incarcerated in Tallinn for two weeks. Then I was sent to Leningrad. I stayed in the receiving prison for a month while my fate was being decided on. Of course, I could have been imprisoned or sent to Gulag. I was saved by a formality. When we arrived in Malmyzh, everybody was to sign a paper stating that he would be obliged not to leave the area of exile. For some reason I wasn't given that paper to sign. Since my signature on the resolution on the area of exile was missing, I could not be charged with an escape from exile. It saved me. Such punctiliousness was strange in the environment of total arbitrariness reigning in the USSR. Owing to that I was supposed to come back to the area of exile.

Thus, my roaming on the way to Malmyzh started. It was a horrible time. I was to take the train to Sverdlovsk from Leningrad. People were given a ration depending on the durability of the trip. I got bread, but my cellmate told me to eat the ration before leaving otherwise it would be taken away from me in any case. The prisoners took the train to Sverdlovsk, but I did not reach the destination as I was told to get off the train in Kirov and was sent to prison. I was starving. I stayed for a month in Kirov prison. The prison warden didn't know what to do with me. There was no train to Malmyzh from there and they didn't want or couldn't send me there by ship.

After Kirov I was sent from one lock-up ward to another. In each of them I had to wait for them to collect a couple more people to send me to another prison by train. It took time. A scarce prison ration consisting of 400 grams of bread and half a liter of soup was ordered one day in advance. When I arrived at the next prison I remained hungry as the ration was not ordered for me. The morning after, when I was supposed to get my ration, I was to leave on the train with another group of prisoners, who were transferred to another prison. The story would repeat itself at the next prison: the ration was not ordered for me on the arrival date. Maybe because of that I ate very skimpily for a month. When I was in Tallinn I weighed 56 kg and I lost 8 kg within a month.

I was lice-ridden. The prisons were relatively clean, but the trains and lock-up wards were teeming with fleas and lice. There was famishing. A human being can get used to anything. I remember what happened to me in Urzhum prison. At 2 o'clock in the morning the door of the ward was unlocked and a turnkey pushed a scary-looking creature. It was an old man with a sack on his back. He was very ill-kept, with a tattered beard. When the door was locked, I asked him how old he was and he said that he was 100. The old man said that he was incarcerated because he killed his granddaughter who didn't give him food. I didn't believe him and considered him to be a dotard. I asked if he had some food with him. The old man said that he had bread that he made himself: flour mixed with sawdust and dried herbs. He pulled a loaf of bread from the sack and divided it in two halves and gave me one half. At that time I paid attention to his hands, with a coat of filth. I was so hungry that I was not grouchy. Then I studied his hands closely and saw that they were really covered by clotted blood. I hungrily ate the bread and went to sleep. That bread, given to me by the bloody hands of a murderer, did taste good!

Finally I came to Malmyzh. Life went on. I was hired by the department of the capital construction trust Vyatpolyanles as an engineer, even without education. At that time people like me were called practical engineers. Working in construction I finished the 10th grade of evening secondary school. There was no institution for me to continue my education in the area of the exile and I couldn't leave that area either.

In 1948 persecution of Jews commenced in the USSR. It started with the campaign against cosmopolitans 34, and in January 1953 there was the Doctors' Plot' 35. We learned about that from newspapers. We were untouched for the reason that Subbotin, the first secretary of the regional party committee in our area, was a smart man. When the Doctors' Plot commenced the NKVD commissar asked whether the only Jewish doctor, who worked as a venerologist in the local hospital, should be fired. Subbotin replied diplomatically: 'Let us wait.' If there were a direct order from Moscow to fire all Jews, he would have to fulfill it. Since there were no directives like that, the Jew kept on working as a venerologist in the hospital until Stalin's death.

I worked as an engineer in the trust. I worked in good faith. One of my duties was reporting. I was to make sure that the management got timely reports on the executed work. At that time the work was peculiar. People officially had to work for 8 hours. People left work at around 8pm and came to work at 9am or so. The word 'worked' is kind of out of place here; we sometimes were just sitting and waiting. The manager of the trust was waiting for a call from the executive manager of the trust. The executive manager was awaiting a call from Moscow, from the central directorate. The head of the central directorate and his apparatus were waiting for a possible call from the minister. The minister thought that he might be called from the central committee and asked for the heads-up, and all members of the Central Committee were at work as they were afraid or expected that Stalin would ring or give them a call as everybody knew that the leader burned the midnight oil.

All data was put down meticulously for them to be at hand for people to have the impression that each director knew everything about every single nail. Those who didn't work in the evenings were considered to be bad workers. I made reports for my boss and all correspondence in connection with the department of the capital construction was via me. I had to consider it and decide what to do further on.

I remember the 5th of March 1953, the day of Stalin's death. We, the employees of the trust, got together for the mourning meeting in the assembly hall of the trust. A political officer started telling us about Stalin's life. Most of the workers at the trust suffered from Stalin's repressions: they were exiled or sent into exile after Gulag. I was astounded that many of them, the victims of Stalin's despotism, were crying during that meeting. The deputy director of the planning department, Koptyev, was sitting not far from me. He was a former Gulag prisoner but he was sobbing. We had to rejoice and laugh! Maybe the reasons for his crying were the futile years spent in the camp? Though, it might have been a sincere lamentation about Stalin.

It was much easier to work after Stalin's death. Of course, the exile was not cancelled, but there was less rigidity. Once there was a resolution of the central directorate to send eight people to Sverdlovsk Advanced Vocational Training Institute, where human resources for forest industry, construction department were trained. I wrote a letter to my boss asking to include me in the list of the trainees. He answered me very brusquely and told me to go back to my work.

A couple of months later there was an order to dissolve several institutions and enterprises, including my trust. We were informed of that at a general meeting. Right after the meeting was over I went to my boss and asked him to send me for studies as he would change a job place and wouldn't be responsible for that action. I got the assignment, but it had to be approved by a couple of authorities starting from the local NKVD department. I was supposed to get the final resolution in Moscow, in the ministry. Of course, I had no chances. I put everything at stake. To my surprise, things turned out the best possible way. Again God was helping me. The head of administration was on vacation, so my assignment was signed by his deputy, who used to work at our trust and treated me pretty well.

The next step was Moscow. In Kirov I got the permit for a trip to Moscow and went to the ministry. I was supposed to show my documents to the guard by the entrance. I only had a certificate from the NKVD stating that I was exiled. Of course, if the guard on duty had seen my certificate, he wouldn't have let me in. I didn't know what to do. Then I saw a man leaving the building. I had come across him at work. He used to carry out a check- up at our trust and he was satisfied with my work. He asked me how come I was in Moscow and I said that I had to have the assignment for study signed. He palpably was unaware that I was exiled, otherwise he would have been afraid to do me any favor as we, the exiled, were castaways and nobody would risk even to shake our hands. He took my application to the human resources department and asked them to include me in the list. Thus, I got the approval and went to Sverdlovsk to study. I passed the entrance exams and was enrolled for the first course. My mother and brother remained in Malmyzh.

I understood that I was on shaky ground. I tried not only to study well, but to take an active part in social work. I used to sing and to dance in an amateur group and sawed logs for the institute hostel. I was the first to take up any job that any other people were reluctant to do. In a word I strove to be useful. It helped me. Two guys from Malmyzh studied with me. We worked in construction together and they seemed to be my friends at the institute.

After a year they sent a letter to Moscow, where it was written that I was exiled and for some reason appeared at the institute, but it was the year of 1955 and previous restrictions were cancelled. The response from Moscow was as follows: 'It is up to the administration of the institute.' It was decided by the administration that I could stay. Within two years I was supposed to appear at the NKVD department for them to know that I had not escaped. I was very poor in that period of time. The scholarship was miserable. I had to donate blood to survive. Donors were given food and paid a little bit of money. Thus I was living on that: from one blood donation to another.

In 1956 I graduated from the institute. There was a resolution from the NKVD that the status of exiled was removed from the children of the exiled, who obtained vocational or higher education in the exile. The NKVD officer who registered me weekly said that he had sent a letter to Moscow, gave me a good recommendation and added that I would have my passport soon.

Neither before nor after Stalin's death did I have hopes to be released from exile. The amnesty was declared after Stalin's death, but it referred to neither political prisoners at Gulag nor exiled. Only criminals were pardoned. Our future seemed gloomy. Only after the Twentieth Party Congress 36, when Khrushchev's speech 37 on divulgement of Stalin's crimes appeared in the press 37 there was a glimpse of hope. I was liberated only owing to the afore-mentioned resolution of the NKVD.

Having defended diploma I got a common Soviet passport, without any restrictions. I was given a mandatory job assignment to the construction of Bratsk hydro electric station, to the administration of highways. The administration was responsible for timbering in the areas designated for flooding, and for delivery of the timber. I was supposed to be involved in that kind of work. Instead of that I without any permission left for Tallinn. Then after ten years they found me in Tallinn, but I did away with the fine.

Our apartment in Tallinn was occupied by new dwellers. Of course, nobody at that time would take any actions for the apartment to be returned to me, and I decided to leave it at that. First, I lived at my friend's place, then I rented a room. It was hard for me to find a job. I had two considerable disadvantages: I was a Jew, which meant a lot at that time, and I had been in exile. Thus I could not be trusted. Finally I was offered a job in a small construction and repair company. The director was from Belarus, who didn't know a single word of Estonian. He needed at least one foreman who would speak Estonian. I was employed owing to that.

Then I was hired by a large construction trust called Tallinnstroy. I was responsible for the construction of a residential house. The house was poorly designed and was to be constructed by different construction organizations which were included in the trust. I was the 13th foreman who worked on that site. The house was located on a broad street, where there was a large traffic flow of trucks and there was a tangible vibration of ground. In a week after I had started work I understood that something was wrong with that house. I found a significant obliquity of the walls. The upper panel was barely stable due to the skewing of the walls. I accepted the site in winter and understood that in spring, when the thawing began and the soil became soft, even the smallest shaking would be enough for the house to be ruined.

I called the polytechnic institute and requested a check-up commission. In a couple of days the commission was sent to the construction site. It was lead by the reinforced concrete expert, Professor Laur. When he superficially looked at the building, he said that in his opinion I was imminent with imprisonment and asked how long I had been working there. I said that I had worked for about a week and explained the situation to him. Then a detailed survey of the building was assigned and as a result it was found out that there were roughest violations during design and construction, not to mention the thousands of petty mistakes and flaws...

It was discussed that the house should be dismantled and started over again. When that issue was considered at the central committee of the Party in Estonia, it was decided that the house should be restored at any cost. Even military construction units were involved for that and the expenditures considerably exceeded the value of the house. I was transferred to the construction department as a team leader.

Then my career went swiftly up and before retirement I was the director of the department in spite of having two 'stigmas' - being a Jew and not a member of the Party. My boss was being constantly told in the regional and municipal party committee: 'Why are you keeping that Jew? He should be fired!' But he didn't give up and stood up for me all time.

There were 32 construction departments in Estonia and our department had the worst performance ratios. When I became a chief engineer, it became the best in Estonia and was regularly awarded governmental prizes and orders. When I retired I couldn't stay at home. I worked in commerce for a year or two and then I was offered a job as a construction manager in one of the house-building organizations. I am still working there.

In 1965 I managed to enter the evening construction department at Tallinn Polytechnic Institute. I was lucky: the subjects were taught in Estonian at that department and the teachers were Estonians. There was no anti- Semitism. First, Estonians were not anti-Semites, unlike those who came from the USSR, and secondly, they understood that for the Soviet regime both Estonians and Jews were national minorities and suppressed people. That is why they were sympathetic to the Jews. I studied while working and in 1970 I obtained the diploma of a construction engineer.

I joined neither the Komsomol 38 nor the Communist Party. When I studied in Sverdlovsk nobody suggested that I should enter the Komsomol as I was exiled. When I worked in Tallinn, only once I was offered to join the Party. I didn't want that and said that I was not mature enough. They didn't make any further suggestions.

My mother and brother stayed in Malmyzh before the rehabilitation 39. They came back to Tallinn in 1958. They got an apartment and lived together. Then my brother married a Jewish girl from Belarus, Tsilya Tunkel, and moved to Riga with his wife. Mother lived by herself since then. She died in Tallinn in 1966. She was buried in accordance with the Jewish rite at the Jewish cemetery in Tallinn, next to Father. My brother and his wife lived in Riga. Samuel was also involved in construction. He worked for a small railroad construction company. They didn't have children. They had a very good life. They were caring spouses. We kept in touch. My brother died in Riga in 1974. He was buried in the Jewish cemetery in Riga.

I met my Ruth Refes at my friend's place. Ruth was born in Tallinn in 1920. Her father, Mark Polyak, was from Ukraine and her mother, Marta Polyak, nee Kaplan, was born in Tartu, Estonia. Ruth's parents were doctors. She had an elder sister called Valentina, born in 1918. Both sisters graduated from lyceums. In 1939 Ruth was married to a man from Tartu, a lawyer named Evgeniy Refes. Their son Arkadiy was born in 1940. When World War II was unleashed, Ruth, her child and parents were evacuated in Tataria [Tatarstan at present]. Her sister Valentina Klompus and her husband stayed in Estonia. Both of them perished. Ruth's husband was in the lines with the Estonian corps 40.

When the war was over the family came back to Tallinn. Ruth entered the Teachers' Training Institute in Tallinn, and graduated from the Foreign Languages Department. When she was teaching English at compulsory school, Ruth extramurally graduated from Leningrad Pedagogic Institute. She left school and started working as an English teacher at the Pedagogic Institute. Ruth is retired now, but she didn't give up her favorite work. She is tutoring at home. Her son lives in the USA. In spring 2005 we went there for a visit.

We got married in 1957. We didn't have a wedding party. We just had our marriage registered in the state marriage registration office and didn't have any celebration. At that time I just started working and practically had no money. We have lived together since that time. We are happy to have found each other. In 2007 we are going to celebrate our golden wedding anniversary.

When I came back to Tallinn, neither I nor my mother and brother observed Jewish traditions. It was very difficult at that time. There was no synagogue in Tallinn 41. It burned down in 1944 after the town had been bombed. The rabbi of Tallinn, Aba Gomer 42, was shot by Germans during the occupation of Estonia. There were no kosher products. As a matter of fact it was hard to get any products. Besides, the Soviet regime took an ardent struggle against religion 43. It was better to conceal religiousness, especially for workers. Estonians were not against religion, but the new-comers, Soviet people, who were more and more overwhelming the country, were totally intolerant of any kind of religiousness, especially Jewish traditions.

Soviet holidays meant nothing to me and my wife. They were merely extra days off. It goes without saying that we marked them at work. At that time it was mandatory for all workers to attend festive demonstrations. If somebody skipped that without any serious reason, he was punished - bereft of the bonus or fired.

I learned about the foundation of the state of Israel 44 when I was in exile in 1948. It was a great joy for me. The dream of Jabotinsky and many other Zionists came true ... From the scraps of information in our mass media I found out about life in Israel. I was happy for their victories and was sympathetic to their adversities. It was dangerous in the USSR even to think of immigration to Israel, even mere thoughts could put you in the camp once and for all. In the 1970s, when immigration was allowed, I was an extramural student at the institute, had family and didn't think of departure.

Of course, I didn't totally give up that idea. In the early 1990s my wife and I went to Israel for the first time and I went to the recruitment agency of repatriates and asked whether I could count on a job in Israel. I was about 70 and the head of department sympathetically told me that I had no chance of finding a job in Israel. Thus, there was no reason for me to go. I had always worked hard and enjoyed it and I couldn't imagine myself loitering. I was deeply impressed by Israel. It is a wonderful country, founded by great people. Their children and grandchildren are now building and protecting Israel. I definitely regret that I couldn't go there at an age when I could have been useful to the country with my work and skills. But now it is too late to talk about it.

When Mikhail Gorbachev 45 declared a new course of the Party, perestroika 46, I honestly didn't expect anything good from that like from any other concoctions of the Soviet regime. Many people in Tallinn didn't trust that either. Everybody understood that if military force was removed, supporting the Soviet regime in its entirety, all that gigantic empire would collapse. At the beginning, a lot of liberties appeared. We were disaccustomed to freedom of speech, religion, press and lack of censorship. Then things were like before, but people felt the taste of freedom and didn't want to go back to the past. We understood that there was no more cruelty of the past years and we started hoping. It turned out so that when Gorbachev decided to found a normal state, not one based on fear and compulsion, that the empire burst like a bubble. I consider the breakup of the Soviet Union [in 1991] to be appropriate and right. That was the way all utopist regimes ended.

The newly gained independence of Estonia 47 was joyful for all of us. We became free. We can go anywhere we want to and do what we find appropriate. Our living became better. I think a lot had been done within a short period of time for a relatively small and not very rich state like Estonia. The state takes care of its citizens, taking into account the things people went through. I understand very well that it was not easy for our state to accomplish that and I value it. The things our country is doing for us are great and magnanimous.

In contrast to the Soviet regime, when anti-Semitism was steadfast on the state level, there was no state anti-Semitism in independent Estonia. It has always been a loyal state. There has been social anti-Semitism and I think it will remain. Social anti-Semitism is deterrent only when the state facilitates it or tacitly accepts this homely phenomenon.

Before Estonia gained independence, in late 1988, the Jewish Community of Estonia 48 was founded. It was given the premises of the former Jewish lyceum, where I and my siblings went to. In spite of a small number of people, it is a very good and strong community. Each of us starts to make a possible constitution. My wife and I are interested in the things happening in our community.

Unfortunately, I don't do much for the community as I am working and it is time-consuming. I take my work very serious and try to be useful to people. I am appreciated at work and it is very flattering. The house-building organization, headed by me, owns a block of houses unprofessionally built by criminal convicts after the war. Of course, the quality of work is much to be deplored, and used construction materials are of low grade. You can only imagine how those houses looked like when I came to work there. It was hard to bring them in order. There was lack of finance - as the project was not state funded, but financed by the dwellers of that building. Gradually there appeared much more comfort in those houses. People understand and appreciate it.

I get the Jewish newspaper. [Editor's note: the paper of the Jewish community of Estonia 'Ha?ahhar' [Dawn], consists of 12 issues a year, published once a month with a circulation of 500 copies; it has been published since 1990 by the Jewish Community of Estonia in collaboration with the American Jewish Joint Distribution Community.] My wife and I take an interest in the paper and read it regularly. I go to the synagogue on Jewish holidays and recite the Kaddish on the commemoration days of my deceased relatives. There is a small synagogue on the second floor of our community office. The new building of the synagogue is being constructed. The community is doing a great job helping lonely, old and indigent people. Of course, dinner, feasts and product rations are very important for poor people, but the symbolic meaning of these events is of great importance as well. It is great, when you know that some people from your nation are taking care of you, making you feel that you are a part of that nation.

Glossary:

Valeria Boguslavskaya
Kiev
Ukraine
Interviewer: Zhanna Litinskaya
Date of interview: July 2002

My family background
Growing up in wartime
Post-war
Glossary

My family background

My father came from the town of Khorol, Poltava province. His grandfather on his mother's side Zakhar Rogachevskiy owned a windmill in Khorol, he inherited it from his father. It was a big mill. My great- grandfather's family worked there as well as other employees, both Jewish and Ukrainian. My great-grandfather was a very respected man. He played an important role in the Jewish community of the town. There was a big synagogue in Khorol where Zakhar and his family had their seats of honor. He made significant contributions to the social fund. Zakhar was a very intelligent man.

My great-grandfather was a very religious man. He observed Sabbath, prayed every day and followed the kashrut. He knew Yiddish and Hebrew and could interpret the Torah and the Talmud. He also knew Ukrainian but couldn't speak a word of Russian. My great-grandfather was merry and stubborn, even quarrelsome and reckless at times. He was a very strong man and he used his physical strength sometimes to resolve disputable issues. There were legends about his physical strength. Once he told a visitor to get out of his house when they didn't succeed to agree on something. That visitor said that he wouldn't leave and grasped at the door frame. My great-grandfather carried him, along with the door-frame, out of his house. Zakhar also enjoyed the simple pleasures of life. He often visited Poltava with his friends, went to restaurants and taverns. They said he even had a lover. I don't have any information about Zakhar's wife, my great-grandmother. I know that she died long before the [Russian] Revolution of 1917 1. My great- grandfather Zakhar lived a long life. He died in Khorol in the middle of the 1930s.

Zakhar had many children. The oldest was my grandmother Zlata Rogachevskaya, born in 1879. I knew her sisters Genia and Ida. Ida never got married. She lived her life in Poltava. During the war she was in evacuation. She died in 1955. Genia was married. She lived with her husband in Khorol. She had two children. Her son Abram lives in Mirgorod and her daughter Sonia lives in Kharkov. Genia died in evacuation in 1943. My grandmother's youngest sister Enta, born in 1896, died incidentally. During an epidemic of influenza in 1910 she and my grandmother's older son fell ill. The shop assistant at the pharmacy was ignorant but nobody knew this. He gave the first medication that was at hand and it turned out to be strychnine, a poison. Enta and my grandmother's son Moishe died. My grandmother also had brothers, but I don't know anything about them. They died before the Revolution. All the boys in the family studied at cheder. The girls studied at home. Their teachers were students or senior pupils from grammar school. My grandmother didn't receive any education, but she could read and write in Russian and Ukrainian that she learned herself. They spoke Yiddish in the family.

My grandfather on my father's side Lipa Boguslavskiy came from a poor family. His father was a ritual slaughterer at the synagogue in Khorol. Khorol was a mainly Jewish town. Jews constituted the major part of the population. Basically, the inhabitants of Khorol were craftsmen and farmers. All tailors and shoemakers in Khorol were Jews. Jews also ran small stores where they sold food products, clothing and shoes, etc. There were also Ukrainians in Khorol. There were no nationality conflicts. Ukrainians and Jews got along well. Jews and Ukrainians communicated in Yiddish and Ukrainian. Almost all Ukrainians in Khorol knew Yiddish.

There was a synagogue and a church in Khorol. My grandfather Lipa had to go to work when he was 14 because he had to provide for his mother and four younger sisters and brothers. My great-grandfather Zakhar Rogachevskiy helped their family. It was customary at that time that richer Jews helped the poor ones. Besides, he employed Lipa at his mill. Lipa felt at home in the family of Rogachevskiy. But when Zakhar found out that Lipa and his older daughter Zlata had fallen in love with one another Zakhar got very angry that his daughter wanted to marry a poor man. He didn't give his consent to their marriage. But Zlata, his favorite daughter, cried day and night until he gave in.

My grandmother Zlata and Lipa had a traditional Jewish wedding with a chuppah, Jewish musicians, traditional food on the tables and lots of fun. There were guests of honor at the wedding: the mayor, the chief of police and the judge. Zakhar Rogachevskiy was on good terms with all of them regardless of their nationality. People of all nationalities - Ukrainian, Polish, Russian and Jewish - were on friendly terms with one another. This had a positive result during the Revolution of 1917 and the Civil War 2. There were pogroms 3 during this period. Bandits robbed, raped, beat and murdered Jews, but none of them came to Khorol. There was a fighting squad that included Jews and young people of other nationalities and they didn't allow one single bandit to come to town.

After their wedding my grandfather and grandmother lived in Zakhar's house. Lipa worked at the mill and Zlata, who had a child every year, was a housewife. Lipa worked very hard to win Zakhar's approval, but Zakhar couldn't forgive his beloved daughter Zlata for marrying a poor man. Lipa died of a sarcoma in 1908. People said that he caught the disease while working on the rye field. Some rye diseases are contagious and can cause a sarcoma. I don't know whether that's really true. Perhaps, he inherited some poor disposition from his father, who had died when he was young. My grandmother Zlata, who hadn't turned 30 by then, dedicated herself to her children and home. Soon after Lipa died Zakhar's wife died, too, and Zlata became the housekeeper. They observed all Jewish traditions, followed the kashrut and celebrated Sabbath, Pesach, Purim, Chanukkah and Yom Kippur. Everything stayed as it was when my great-grandmother was still alive, although Zlata wasn't religious. At least later, when she was living with us, she never prayed or celebrated Jewish holidays. She was more interested in the course of events and people, but not Jewish traditions. My grandmother read a lot of books by Russian and foreign writers. I don't remember her reading Jewish books. During the war my grandmother was in evacuation with us in Barnaul. She died in 1951.

My grandfather Lipa and grandmother Zlata had eight children: six boys and two girls. My grandmother told me that she had six boys and then came a girl. One girl didn't seem enough to them and they got another one. The boys studied at cheder and went to work at a young age. Their grandfather Zakhar thought it was necessary. Besides, the situation in the family got worse. Zakhar couldn't provide for his daughter's big family after Lipa died. The boys became apprentices at a big mill in Poltava.

My father's brother Gershl was the oldest child. He was born in 1897. Gershl was a humble man. He finished a course in accounting after the Revolution of 1917 and worked as an accountant for the rest of his life. Gershl married a Russian woman. Her name was Evgenia Medvedeva and she had a daughter. During the war Gershl was in evacuation and after the war he, his wife and their daughter Maya lived in Chernigov. Gershl died of cancer in 1970. His daughter Maya lives in Chernigov.

My father's second oldest brother Abram was born in 1898. He was the most talented and determined of the brothers. While being a worker at the mill he demonstrated his engineering skills without having any education. He modified some equipment functions and the owner of the mill noticed him. The owner helped Abram to get education and he took an external degree at grammar school. Abram received higher education after the Revolution. He worked at power stations and was involved in the electrification of railroads. He was an outstanding engineer and knew in person Kaganovich 4 and Ordjonikidze [Bolshevik Party leader and Lenin's comrade; high official in the Soviet government]. Before the war he worked in Kharkov and after the war he lectured at the tank college in Saratov. Abram wasn't married and didn't have any children. He returned to Kharkov after the war. He worked as an engineer until he died in 1972.

The next children were twins, Moishe and Meilah, born in 1899. Moishe was the one who died after he took poison instead of medicine. Meilah was a commander of an armored train during the Civil War and perished in 1919.

My father's youngest brother Iosif, born in 1902, didn't want to begin his life with hard manual labor. He became a shop-assistant in a store. After the Revolution he finished a course for tradesmen and worked as the director of a store for the rest of his life. During the war he was in evacuation in Tashkent with his family. His wife Polia died in evacuation and he got married twice or three times afterwards. He had two daughters: Fira and Liza. One of them married an Uzbek, and the other one was married to a Tatar man. Liza's older son has two names: Bencion, a Jewish name, and Bahadyr, an Uzbek name. They lived in Uzbekistan and he was accordingly given an Uzbek name. They lived in Tashkent. Iosif died there in 1975.

The next children were two daughters. The older girl's name was Esther Malka. She was born in 1903. Later Esther Malka became Esphir in Russian manner [see common name] 5. She wanted to become a doctor and her older brother Abram helped her to get education at the Medical Institute in Kharkov. All her brothers, including my father, provided assistance to Esther. Esther worked as a doctor all her life. She died in 1993, three days before she turned 90. Her husband Naum Libin perished at the front in 1942, and her daughter Mary Libina lives in Kiev. She is an art expert and a great specialist on the life and work of Mark Chagall 6.

My father's youngest sister Klara didn't get any education. She was a very beautiful girl and emotional person. She got married several times. Her first husband was my father's friend Mark Tarnopolskiy. In the middle of the 1930s she married a very interesting man, a construction engineer called Leonid Bely. Bely was arrested in 1938 [during the so-called Great Terror] 7, but they didn't keep him long in the camp [see Gulag] 8. He was a very skilled construction organizer and was sent to a construction site in Mongolia. He was supervised there and didn't have the right to leave the place until 1942. Klara joined him there during the war. In the 1940s her son from her first marriage, Yuriy, vanished and my aunt actually lost her mind. She was cradling the pillow in her arms calling it Yuriy. The doctors advised her to have another baby and she gave birth to a girl when she was over 40. They called the girl Yulia after Yuriy. She lives in Moscow. In 1947 Leonid Bely was allowed to return to Russia, but he wasn't allowed to settle down in Moscow, Leningrad or capitals of the union republics. He worked in Briansk for three years and then he obtained a [residence] permit 9 and moved to Moscow with his family. Klara and her husband died in the middle of the 1980s.

My father Boris Boguslavskiy was born in Khorol on 5th May 1900. He was given the name Bencion at birth. But when he was in the Red army during the revolution his commanding officer suggested that he should change his name to Boris. He said people would be teasing him, calling him Benia otherwise. Thus, he became Boris. Like all other boys my father finished cheder and went to work at the age of ten. He worked as an errand boy at the drapery store from 1910 till 1914. In 1914 he went to work at the mill in Poltava where his brothers were working, too. He was an equipment greaser.

This was a good time for the brothers. They worked and played together. They were meeting with their friends and girls. To make sure they wouldn't disturb their mother and grandfather at night they decided one of them had to stay at home. They tied a rope to his leg and threw another end of the rope into the garden through the window. The rest of them were coming home at different times and they just had to pull the rope and their brother opened the door for them. Abram worked and studied during the day and didn't want to be bothered at night. He was smart and resourceful, so he tied the rope to the bed and his brothers had to get back in through the window.

The brothers were very close and loved each other. Although they grew up in a religious family that honored Jewish traditions they were atheists. They were enthusiastic about the Revolution and the new ideas. My father quit the mill in 1917 and joined the Red Guard unit. In 1918 he became a member of the Communist International of young people. A year later my father became the secretary of the provincial Komsomol 10 committee and then instructor and political education department supervisor of the Komsomol committee in Kharkov, which was the capital of Ukraine at that time. In 1925 he became a member of the Bolshevik Party.

The only elementary education my father had was cheder. He learned to read and write in Russian and then he finished a Rabfak 11 and a course of 'red directors'[political education for people holding managerial positions]. My father was an intelligent man. He read a lot, knew the [then] modern poets Mayakovsky 12, Yesenin 13 and Blok 14 and he wrote poems himself. Women liked him and he had the reputation of being a 'playboy' before he met my mother in 1925 and fell in love. On a photograph of my mother, father and his ex- girlfriend he wrote the words addressed to my mother, 'I used to think that sentimentality was just spree, but here - a little spring has broken in my chest'. My parents got married in 1926 never to part again.

I know very little about my mother's family. I have an old picture of my mother's family. There is a whole group of people, but they are all strangers to me, regretfully. My mother Anna Gandelsman was born into the family of a poor Jewish fiddler in the town of Priluki, Chernigov province, in 1902. Her father Boruh Gandelsman, born in the 1860s, performed at Jewish weddings and parties. His family didn't have a stable income and they were very poor. My grandfather also tried to teach children to play the fiddle, but there were very few parents that could afford to pay for classes and this work didn't produce any profit.

My grandmother Hana Gandelsman, nee Zbarskaya, didn't work. My grandparents lived with the family of my grandmother's parents Isaak and Rohlia Zbarskiye. I don't know what my grandfather Isaak was doing. I only know that he had many children that got various professions: wagon driver [balagula], melamed and teacher at cheder. They were rather poor. My grandfather Boruh died in his late forties. My grandmothers both became widows when they were very young. Hana lived a long life. She was a selfish woman and very different from the image of a typical Jewish mother. There was no warmth or motherly love in the house and her children left their parents' home as soon as they could. I don't know if they were religious or not.

The older son Moisey, born in 1890, left his family when he was young. He finished grammar school as an external student. He worked as an accountant and his wife worked as a doctor in Kharkov. They didn't have any children. Moisey died around 1935.

The second son Yasha, born in the 1900s, became an engineer. He was married. His wife's name was Maria. He worked at the military plant. During the war the plant was evacuated to the Ural. He died of ulcer in 1943.

My mother's youngest brother Lyova, born in 1903, was also an engineer. He worked at Kharkov tractor plant. When the war began he wanted to go to the front but because of an accident at the plant he had two toes amputated and wasn't allowed to join the army. With his plant he evacuated to Stalingrad and then Barnaul where he took part in the construction of the Barnaul tank plant. My grandmother Hana lived with Lyova. She was a terribly selfish woman and didn't allow him to get married. She believed he should take care of her. At the age of 80 she broke her hip and couldn't move. Lyova spent his life looking after her. He got married at 45 after my grandmother died. He didn't have any children. Lyova died in Kharkov in 1980.

My mother's youngest sister Mania received no education. After the Revolution she finished a Rabfak to learn how to read and write. Mania never worked, as she was very sickly. Her Jewish husband Grisha Tsodikov, a wonderful man, simply adored her and didn't allow her to do anything, not even about the house. During the war Grisha perished at the front. Mania died in 1947. Their son Arkadiy Tsodikov lives in St. Petersburg.

My mother went to live with her cousins. There were four sisters, their last name was Tsyfrinovich and my mother was raised by them after her father died. They were her mother's cousins. My grandmother Hana sent my mother to be raised by her cousins because she understood that educated and modern women living in St. Petersburg would be able to give her daughter a lot more than she could.

I only know the name of the oldest of the Tsyfrinovich sisters. Her name was Tsyva. They were students and they were so emancipated that they didn't want to get married. Only Tsyva, who became a doctor, was married. Her daughter Martha Tsyfrinovich was a puppeteer at the puppet theater. The rest of the sisters stayed single. They spoke Russian and wanted to forget the language of their parents - Yiddish. They read Russian books and communicated with young poets, artists and revolutionaries.

My mother grew up a modern emancipated young lady under their influence. She couldn't even speak Yiddish and when my father introduced her to his parents they couldn't communicate because they didn't speak Russian. My mother finished grammar school in St. Petersburg and after the Revolution she and her aunts moved to Kharkov. In Kharkov my mother entered a course in law. She never worked as a lawyer but she was a very educated woman. In 1925 my mother met my father and they got married in April 1926. They had a civil ceremony, which was common at that time. They didn't have a Jewish wedding although my grandfather Zakhar insisted that they did. They rented an apartment at the beginning until my father, who held an important position at the Ukrteztile trust, received an apartment.

My older sister Nelia Boguslavskaya was born in 1927. My grandmother Zlata came to look after Nelia and my parents hired a nanny. My father had a high salary and my mother could afford to stay at home.

In summer 1928 my father went to Kharkov region as a collectivization 15 officer. He fell ill with typhoid there and was brought to Kharkov unconscious. My grandmother Zlata contracted typhoid from him. It took a lot of effort to nurse them back to health. It took my father a long time to recover from what he saw in the villages - the forced removal of bread from farmers, the expropriation of kulak 16 property and the deportation of those that opposed the authorities to Siberia. It was awful for him to have to participate in these processes. He had to because he was a member of the party and believed what the party was doing to be right. Later my father held a number of official posts. My parents lived in a small apartment. They often had family and friend gatherings to celebrate 1st May and October Revolution Day 17. They went on picnics to the countryside. All of their friends were Jews but they never talked about Jewish traditions or holidays and they tried to destroy any Jewish roots that they had.

My father Boris Boguslavskiy, after recovering from typhoid, was the director of a factory that processed raw materials for the manufacturing of felt, wool and other fabrics. The factory was located in a neighborhood of Kharkov called Bavaria for some reason. The collective of employees of the factory corresponded with German communists that even visited Kharkov. My father had a picture taken of him and Wilhelm Pieck 18. This was before 1933 when the fascists came to power in Germany. Around 1936 my father finished a special course for political officers of the Red army and was waiting for a job assignment as a commissar of a division in the Far East. There was a delay.

In 1937 arrest of the leading party activists began and the authorities suspected every person to be an 'enemy of the people' 19. My father was expelled from the party and demoted. My mother destroyed all photographs including those where my father was photographed with German communists. The most difficult thing for my father was that he was expelled from the party because his faith and ideals were destroyed. He never spoke about this period of his life to my sister or me. After the denunciation of the cult of Stalin in the 1950s [at the Twentieth Party Congress] 20, when we lived in Kherson, my father met an acquaintance that asked him whether he had restored his party membership. My father went pale and said nothing to her. He didn't submit a request to be restored in the party. Perhaps, he was afraid that they would turn him down. My mother thought that it was good luck that my father didn't go to the Far East to work as a commissar. He wouldn't have survived this period of repression.

Growing up in wartime

I was born in 1939 and my mother went to work. My grandmother Zlata was looking after me. I have dim memories of high ceilings in our apartment in Kharkov, my little bed and a blue blanket. That's all I remember from that period.

When the war began [the so-called Great Patriotic War] 21 nobody thought of evacuation at first. It was a common hope that it would be over in no time. But then Kiev was occupied and there were rumors about the extermination of Jews on the occupied areas and it became clear that it was necessary to evacuate.

My mother's younger brother Lyova, who lived in Kharkov with my grandmother Hana and was going to evacuate along with the tractor plant, said that he could only take my grandmother, my mother and my older sister with him as members of his family. My father's sister Esther-Malka was mobilized to the army in the first days of the war. She was staying near Kharkov where a hospital train was being formed and she decided to take me and my grandmother Zlata with her. She believed that at least we would have food on the train. My father was in the air-defense troops. His unit was retreating from Kharkov to Stalingrad. My mother decided that it would be better for me and my grandmother Zlata to join Esther-Malka. It happened so that we separated at the very beginning of the war: my father was on the way to Stalingrad, my mother and Nelia evacuated with Lyova and my grandmother Zlata and I joined the hospital train.

I remember little of this period. I was very ill. I had abscesses all over my body, then I fell ill with measles and then scarlet fever. Esther-Malka kept me in her compartment. It was a risk because she wasn't allowed to keep anybody with an infectious disease on the sanitary train. She confessed to the chief of the train about me and he allowed her to stay with me at Kalinovka station in Kuibyshev region. My grandmother wouldn't have been able to cope with this task alone.

My mother and Nelia went to Stalingrad with the tractor plant. My father came there, too, with his unit and decided to look for them. He knew that the plant employees lived in Beketovka and decided that he should be able to find my mother at the market. He went to the market in Beketovka. As he was short he climbed on a stand and saw my mother and Nelia at the market. My parents didn't have any information about Esther-Malka. They thought they had lost me and my grandmother. My father reproached my mother for the first time in his life for making the mistake of letting us go with Esther. Later they sent a letter to the chief of the hospital and he told them where we were. This was in summer 1942 when the Germans were already attacking Stalingrad. My father moved on with the plant and my mother and Nelia came to Kalinovka. I recognized Nelia at once, but my mother... I said, 'My mother was young and beautiful, but this is an old ugly thin woman'. My mother was crying and I was crying, too. I didn't want to leave Esther- Malka. I called her 'interim mother'. So, our reunion wasn't very happy.

The front was moving closer and we went to my father. His plant settled down in Barnaul. I don't remember our trip to Barnaul. We arrived at the railroad workers club where all evacuated families were staying. We slept on the floor. Some people had blankets and some used their own clothes to keep warm at night. Then we moved into the house that formerly belonged to a Povolzhye German family. When the war began many Germans were deported to Siberia from Povolzhye. They stayed in Barnaul and then they were moved to the country, away from big military enterprises. Our family occupied half the house and there was another evacuated family in the other half of the house.

My father and mother walked to work across town every day in any kind of weather. They were working at the construction of a big tank plant on the outskirts of town. My grandmother woke them up at 3 o'clock in the morning. My mother worked at the headquarters of the plant and my father worked as a chief energy specialist. Nelia passed her exams for the 8th grade and went to the 9th grade.

As a result of scarlet fever, I had complications in my joints and couldn't walk for a long time. Later I went to kindergarten, but children got very little food there. I remember our teachers and nurses having full plates of food while we received just a little bit. We were always hungry. My sister picked me up after she got bread by cards and I asked her to give me a piece of bread because I wasn't in the condition to walk home. She had to pull me behind her as I couldn't walk properly. After we received a room from the plant I was sent to the kindergarten of the plant. The children got plenty of food there. I guess military enterprises had special supplies. It was a very good kindergarten. We even went to the countryside in summer. Once I came home from kindergarten and asked my mother, 'Who are Jews? Are we worse than the others?' She replied, 'No, we are just like anybody else. There are Russians, Ukrainians, Germans and Jews. You are a Jew and so am I'. This was the first time I questioned my nationality. In 1946 my whole kindergarten group went to the first grade of a Russian school.

I remember our Polish neighbor Stanislava dancing, singing, crying and laughing when Warsaw was liberated. The reaction was kind of the same on Victory Day 22, 9th May 1945. We cried, sang and danced.

Post-war

My parents continued to work in Barnaul and my sister and I attended school. In 1947 Nelia went to Kiev, where Esther lived, and entered Kiev Polytechnic Institute. A year later I fell ill with typhoid and inflammation of pelvis of the kidneys. It resulted in anemia and I actually couldn't walk and often fainted. The doctors said that to save my life we had to return to Ukraine where I was born. My parents wanted to go to Kiev or Kharkov. My father went to Moscow to obtain a permit, and he was offered a job with the Komsomolets plant in Lubny. We went there.

I faced anti-Semitism in Lubny. I went to the Russian school, located far from home, because I didn't know Ukrainian. When I was passing the Ukrainian school in the darkness the boys were shouting, 'Ah, Sarah!' [this Jewish name was used to abuse] beating me on the head with their school-bags. I told them that they were violating the constitution and that all people were equal in our country. Later my mother organized a group of the most incorrigible 'hooligans' that studied in our school and they escorted me home. I recited poems to them and told them of books that I had read.

My father was a dispatcher at the plant. When he decided to submit his request about restoration of his membership in the party an anti- Semitic campaign began: the Doctors' Plot 23. My father was fired. Esther was working at the polyclinic at the Higher Party School 24. She lost her job, too. My father couldn't find work for a long time and we had to leave for Kherson. Nelia received her [mandatory] job assignment 25 there upon graduation from the institute.

In Kherson my mother got a job first and then my father found work at the department of culture. He was an economist there until he retired. In Lubny we lived in an apartment of the plant and we had to move out after my father was fired. In Kherson we rented a small room in a house without any comforts.

When we heard about Stalin's death I was on the edge of crying but my father told me fiercely, 'Shut up! Stop it!' We had his portrait with the mourning bands installed at school and we were reading the poem 'Vladimir Ilyich Lenin' by Mayakovsky in class. When it was my turn to read I had a lump in my throat and couldn't say a word.

After finishing school I entered Kiev Polytechnic Institute. I finished school with a gold medal and I only had to pass an interview. I was very nervous. Perhaps, it was the result of malaria, which I had during the war. During the interview I didn't feel well and they called a doctor. It turned out I had a very low blood pressure. The teachers told me that I couldn't study at the institute with such a low blood pressure. I said through tears, 'Of course, I can only go work at a plant or collective farm 26 with my blood pressure'. They sent me to take exams and I got a '3' for composition, although I always wrote excellent compositions. It was clearly a demonstration of anti- Semitism. I realized that I had to go to an institute where I wouldn't care and wouldn't get excited. I entered Odessa Technological Institute. I studied successfully. There were many Jewish students and teachers and I actually faced no anti-Semitism there. Once my close friend told me that she had broken up with her young man because he was a Jew. Although I was a Jew she still confessed in me.

I could choose the location of my job assignment because I had the highest grades. My parents found out there was a position in Kharkov, although with a very low salary. They convinced me to go there and promised that they would join me. I went to Kharkov and lived there until 1975 when I exchanged my apartment for one in Kiev.

My parents stayed in Kherson. My sister Nelia married Evsey Berman, a Jew, in 1955. Nelia died of cancer in 1980. My father died in 1982. He was devoted to the Communist Party until the last days of his life. My mother moved in with me. She died in Kiev in 1985.

I'm an engineer. A long time ago I began to write poems. At school I translated from Ukrainian into Russian and sometimes from English into Russian. The first poetess that I translated into Ukrainian was Veronika Tushnova. Later I got fond of Marina Tsvetaeva 27. My first book of poems was published in 1965. The publishing house kept my manuscript for a long time until an acquaintance of mine called them and, introducing herself as a high official, told them to publish my book. She did it as a joke but it worked and my first book of poems was published. Then I couldn't publish a line until the middle of the 1990s. They just didn't publish any Jewish writers at all at the time. All publishing houses were state owned and there was a tough censorship. It was impossible to publish a single line.

I write poems in Ukrainian. In Kherson I had wonderful Ukrainian teachers and I learned the language to perfection. I love this language and I believe it to be my mother tongue. I don't know Yiddish. When my grandmother was alive I asked her to teach me Yiddish. She said, 'You won't need it'. A few years ago I entered an evening school to study Yiddish. Now I have a good conduct of Yiddish and translate Jewish poets. Recently a book of my poems and translations was published: they are translations of poems by Peretz Markish 28 and others.

My interest in the Jewish language and traditions is based on literature. I don't observe Jewish traditions or celebrate holidays. I don't even know them. Israel is just another country for me. I do sympathize with its people but I simply don't agree with many things happening there. I don't think that one should respond to murder and terrorism with similar methods. I love Ukraine and, frankly speaking, I don't know who I am: a Jewish Ukrainian or a Ukrainian Jew.

I got married late. My husband Stanislav Rossoha is Ukrainian. He was born in Globino, Poltava region in 1943. He finished the Philological Faculty of Dnepropetrovsk University. We met a long time ago in Kharkov. Stanislav was a Ukrainian nationalist, he dedicated his life to the struggle for an independent Ukraine. He had many friends among the dissidents. During the period of the struggle against dissidents in the 1970s he could have been arrested. An acquaintance of ours hid him in a mental hospital for some time.

I don't know why I couldn't publish my poems in all those years; whether it was vulgar anti-Semitism or whether it had to do with my relationship with Stanislav. It happened so that Stanislav married another woman after I moved to Kiev. But the years passed and he is my husband now. I'm on good terms with his daughters from his first marriage. I don't have any children of my own. It's amazing, but his younger daughter looks very much like me. My husband says it is because he has always thought about me. I write and translate a lot nowadays. The Kiev Institute of Judaism supports my activities. So I get involved in the Jewish life and come back to my roots one way or another. I read Jewish newspapers and study at the University of Spiritual Heritage of the Jewish people. We celebrate Sabbath in the community. I have many friends there. I try to remember to light Sabbath candles and we celebrate Jewish holidays at home.

Glossary

Életrajz

Galpert Tilda alacsony termetű idős asszony. Tartását megőrizte, arcvonásai szabályosak, tekintete élettel teli, mindig mosoly bujkál az arcán, a beszélgetőpartnerével kedvesen beszél. Az oroszt magyar akcentussal beszéli, és ez nem meglepő, ugyanis a családban főleg magyarul beszélnek. Jól beszél még csehül, tud jiddisül és ukránul is. Van egy érdekes, sok magyar családra jellemző szokása, a reggeli kávézás. Nem is szokás ez, hanem inkább szertartás. Rend, tisztaság és precizitás jellemzi mindenben: minden gesztusában, szavában, a lakásból is ez árad. A lakás régi, de jó állapotú, az 1930-as években épült. Ebben a lakásban minden lakói józanságáról és alaposságáról árulkodik. A bútorzat régi, masszív fotelekből, díványokból és szekrényekből áll. A házaspár már fél évszázada itt él, féltve őrzik az egykor létrehozott családi fészket. Nagyon nehéz külön beszélni a feleségről, anélkül, hogy a férjről is szólnánk. Ez egy nagyon kedves pár, koruk ellenére nagyon gyengéden viselkednek egymással.

A nagyszüleim mind apai, mind anyai ágon Munkácsról, illetve egy Munkács környékén található községből származtak. A községet a Nagy Honvédő Háború előtt Várpalánkának hívták. A háború után Várpalánka megszűnt [Várpalánka természetesen nem a Nagy Honvédő Háború után vesztette el önállóságát, hanem az első világháború után. Addig Bereg vm.-hez tartozott, majd a trianoni békeszerződés – többek között – Munkácsot és környékét is Csehszlovákiának ítélte. Lásd még: Munkács. – A szerk.]. Ahogy Munkács épült, nőtt, elnyelte Várpalánkát. Most a város részét képezi [Várpalánka – kisközség volt Bereg vm. Munkácsi járásában, 1891-ben 1600, 1910-ben 1300 német, magyar és rutén lakossal. (Közigazgatásilag ide tartozott a munkácsi vár és fegyintézet.) – A szerk.].

Kárpátalja 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. 1918-ban átadták a Csehszlovák Köztársaságnak [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság]. Ez volt Kárpátalja virágzásának a kora. A csehek nagyon lojális, kulturált emberek voltak, pártfogolták a zsidókat. Az ő idejük alatt kaptak a zsidók jogot állami tisztségek betöltésére, magánvállalkozások vezetésére, erről a szüleim meséltek nekem [A zsidók az emancipációt követően természetesen az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása alatt is viselhettek állami hivatalt. Idézzük Karády Viktort: „Paradox módon az állami alkalmazottak aránya különösen magas volt az ortodox vidékeken… Részletesebb vizsgálattal kimutatható, hogy az ortodox megyék állami alkalmazottai főként adminisztratív, hivatalnoki pozíciókat töltöttek be mint a falusi közigazgatás vezetői: Észak- és Kelet-Magyarországon elsősorban olyan falvakban, amelyek zsidó többséggel vagy erős zsidó kisebbséggel rendelkeztek.” Egyébként Karády becslései szerint 1910-ben az ortodox városok zsidó lakosságának 6,3%-a állt állami szolgálatban vagy dolgozott szabad/értelmiségi pályákon (ezen belül pedig 13%-uk állt állami szolgálatban, és 9,4%-uk működött tanári és tanítói pályán). (A magyar zsidóság regionális és társadalmi rétegződéséről (1910), in Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok, Cserépfalvi, 1997). A „magánvállalkozások vezetésére” pedig az államnak természetesen semmilyen befolyása nem volt. (Majd csak az 1939. évi IV. tc., az ún. második zsidótörvény idején tiltották ki a zsidókat a  köztisztviselői pályákról.) – A szerk.]. 1938-ban Kárpátalján megint a magyarok kerültek hatalomra, de ez már a fasiszta Magyarország volt, a fasiszta Németország szövetségese [1938-ban Kárpátaljának csak egy része – Munkács, Ungvár és Huszt környéke – került vissza átmenetileg Magyarországhoz. Lásd: első bécsi döntés; Kárpátalja elfoglalása. – A szerk.]. A németek feletti győzelem és a második világháború befejezése után a határok megváltoztatása eredményeként 1945-ben Kárpátalja a Szovjetunió része lett.

Munkács nagyon festői helyen, a Kárpátok délnyugati lábánál fekszik. A városon keresztülfolyik a Latorca. A város Ungvártól negyven kilométerre található, délkeleti irányban. Munkács kárpátaljai léptékkel nagyvárosnak számított. A huszadik század elején harminckétezer ember lakta [Az 1910. évi népszámlálás szerint Munkács lakossága 17 300 fő volt, 1938-ban volt a lakosságszám 30 000 fő körül. – A szerk.]. Munkács lakosságának több mint fele zsidó volt [Bár a város lakóinak közel a fele zsidó volt, de az 50%-os arányt valójában soha nem érték el. Lásd a „Munkács” szócikket. – A szerk.]. Éltek még ott huculok [„Huculok: sajátos népi kultúrájú ruszin (ukrán) népcsoport Ukrajnában. Településterületük a Kárpátok keleti oldalán volt Galíciában, de jelentős csoportjaik éltek a Kárpátok Máramaros vm.-i szakaszán a Tisza forrásvidékén és északi mellékvizei völgyeiben is” (Magyar Akadémiai Nagylexikon). – A szerk.], magyarok, csehek, szlovákok és más nemzetiségek képviselői. Mindannyian barátságban éltek egymással. Az emberek nemzedékeken át éltek ott együtt, és ez alatt kifejlődött bennük a türelem és tisztelet más szokások, vallások iránt. Zsidó pogrom errefelé sosem volt.

Munkácson több mint húsz imaház és zsinagóga és ezen kívül jesiva is volt. Volt zsidó iskola és zsidó gimnázium Az [elemi] iskola egyházi iskola volt, a gimnázium világi, ez sok igazhitű zsidó körében elégedetlenséget váltott ki. Volt egy külön ház, amiben két sajhet [sakter] dolgozott. Mindig rengeteg gyerek gyűlt össze náluk, akiket az anyjuk küldött oda a csirkékkel, libákkal.

Szombaton Munkács kiürült, minden zsidó a zsinagógába ment. Minden üzlet bezárt, de a nem zsidó lakosok tudták már, hogy minden szükséges dolgot csütörtökön és pénteken be kell szerezni. Szinte az egész kereskedelem a zsidók kezén volt. Volt néhány nem zsidó üzlet is, de azok távol voltak a központtól, és körülményes volt őket megközelíteni. Voltak földművelő zsidók, akiknek földjük volt [lásd: a földművelés szerepe], és voltak vállalkozók. Voltak zsidó orvosok, tanárok, jogászok is, de kevesen. Kárpátalja fakitermelő vidék, és a falerakatok nagy része zsidó kézen volt. De mint mindenütt, a legtöbb zsidó szegény volt. Az iparosok – szabók, cipészek, bádogosok, ácsok és mások – mind zsidók voltak. Munkácson sok zsidó nő készített parókát a zsidó asszonyok számára. Az emberek sokat és keményen dolgoztak, hogy el tudják tartani a családjukat. Az iparosok főleg a város központjában éltek. A parasztok a város szélén laktak, a föld ott olcsóbb volt, mint a központban, és viszonylag olcsón hozzá lehetett jutni egy-egy nagyobb földterülethez. Az iparosoknak viszont forgalmas helyen kellett lakniuk, hogy minél több vevőjük legyen.

Munkácson nagy zsidó hitközség volt. A hitközség tagjai jótékonykodtak, a gazdagok segítették a szegényeket. Sábeszkor és az ünnepeken minden szegény család asztalára macesznak, csirkének, gefilte fisnek [lásd: halételek] kellett kerülnie, erre ügyelt a hitközség. Adtak pénzt gyógyszerre, a szegény családokból származó lányok kelengyéjére, és nem is lehet fölsorolni, még mi mindenre.

Nálunk a családban nem volt szokás, hogy a szülők a család történetéről, a nagypapákról, nagymamákról és azok rokonairól beszéljenek.  Ezért én nagyon keveset tudok róluk. Apám szülei Várpalánkán születtek és éltek. Akkor úgy tűnt, hogy a falu nagyon messze van a várostól.  Várpalánkán a lakosság fele német, a fele zsidó volt. A nagypapát Ackermann Volfnak hívták. Nem tudom, hogy hívták a nagymamát, mi nagyikának hívtuk, a nevén senki sem szólította. Mindketten az 1850-es évek táján születtek. A rokonaik közül senkit sem ismertem. A nagymamára alig emlékszem, mert ő még kisgyerekkoromban meghalt. Egyszer följött Munkácsra. Akkoriban szekéren közlekedtek, ott ült a szekéren, lógatva a lábát. Nekünk nagyon furcsának tűnt, hogy nyáron fekete ruhában és fekete kendőben van. A nagypapa is fekete színű ruhát hordott és kerek fekete kalapot. A nagypapa és a nagymama nagyon vallásos volt. Ennek megfelelően is öltözködtek [lásd: zsidó öltözködési szabályok], és hagyományos zsidó életmódot folytattak. A nagypapa szigorúan ügyelt rá, hogy minden vallási hagyományt betartsanak a családban. Apám szüleinél megtartották a sábeszt és a zsidó ünnepeket, mindent a hagyomány szellemében. Sábeszkor és a zsidó ünnepeken a nagypapa és a nagymama elment a zsinagógába. Saját helyük volt a zsinagógában. A családban jiddisül beszéltek, a nem zsidó szomszédokkal pedig magyarul, csehül. Munkácson a nem zsidó lakosok egy része is, miután a családjuk nemzedékeken át zsidók között élt, értette a jiddist, és meg is tudta magát értetni ezen a nyelven.

Apámék öten voltak testvérek. A legidősebb Dávid volt, utána apám, Ignác következett. A zsidó neve Eizik volt. A harmadik apám öccse, Jiszroel [Izrael] volt, utána következett apám húga, Mirjám. A legfiatalabb testvér Jankel volt. Apám 1885-ben született, a testvérei születési évét azonban nem tudom megmondani. Mindannyian vallásosak voltak, szentül követték a hagyományokat és az ünnepeket.

Azt tudom, hogy apám és a fiútestvérei Várpalánkán jártak német iskolába. Mindannyian jól beszéltek németül. A munkácsi fiúk az elemi iskolán kívül héderben tanultak, a lányok pedig otthon kaptak zsidó oktatást, magántanár járt hozzájuk.

Várpalánka rögtön a hegyek lábánál fekszik. A hegy körül szőlőskertek voltak. A nagypapa bort csinált, és volt egy kocsmája is. A nagyszüleim nem voltak gazdagok, de nem voltak szegények sem. A család nagy volt, és sokat költöttek a gyerekek nevelésére és iskoláztatására. Nagy házuk volt, jártam benne. Az utca felőli oldalon volt a kocsma. Ez egy nagy helyiség volt asztalokkal, és volt egy konyha. A nagymamám főzött. Csak néhány fajta ételt lehetett kapni. A vendégek a nagyapám által készített bort itták. A várpalánkaiak rendszeresen kibérelték a kocsmát esküvőkre. A ház hátulsó részében négy vagy öt szoba volt, itt laktak a nagyszüleim, és itt lakott Dávid is és Jiszroel is a családjával. Ez a ház ma is áll, most ott van a német közösség. A nagypapához és nagymamához gyalog mentünk, mindig dióval és házi süteménnyel kínáltak minket. De korán meghaltak, valamikor az 1930-as években. Még kisgyerek voltam, és szinte semmire sem emlékszem.

Apám idősebbik bátyja, Dávid örökölte a nagypapa halála után a kocsmát. Akkoriban az volt a szokás, hogy az apa a vállalkozását a legidősebb fiára hagyta, a többi fiúnak pedig magának kellett munkát keresnie. Dávid házas volt, egyetlen fia született. A Nagy Honvédő Háború ideje alatt [azaz: a második világháborúban] Dávidot koncentrációs táborba vitték, ott halt meg. A felesége a fiával Munkácson maradt, de ők is meghaltak a holokausztban. Részleteket nem tudok. Jiszroelnek volt egy sörfőzdéje. Nős volt, két fia született: Cvi 1925-ben, Cháim utána. Mindketten Izraelbe mentek, rögtön a második világháború után [Akkor még: Palesztina. Izrael Állam 1948-ban alakult meg. – A szerk.]. Ackermann Cvi most is Izraelben él, Petah Tikván. Amikor Izraelbe megyünk, mindig meglátogatjuk. Cháim Izraelben halt meg a hatnapos háború idején. Jiszroel 1944-ben halt meg, Auschwitzban. A következő volt apám húga, Mirjám. Rá nagyon jól emlékszem. Egy Feuerstein nevű zsidó kereskedőhöz ment feleségül, akinek üzlete volt Munkácson. Nekik nagyon sok gyerekük volt, azt hiszem, tíz, sokat játszottam velük. De már nem emlékszem a nevükre. Mirjám családja nagyon vallásos volt. Apám öccsének, Jankelnek üvegcsiszoló műhelye volt. Neki is sok gyermeke született, minden évben egy. Apám, mielőtt megházasodott, a nagyapámnak segített a borkészítésben.

Anyám szülei Munkácson laktak. Ezek a nagyszüleim városi emberek voltak. Nagypapát sosem láttam, még születésem előtt meghalt. Weisz Sámuelnek hívták, a zsidó neve Smil [Smuel] volt. Nagypapa az 1850-es években született. Nagymama is akkortájt születhetett. Nagymamám nevét nem tudom, bár őt ismertem, és jól is emlékszem rá. Nekünk, unokáknak ő nagymama volt, és a felnőttek, amikor róla beszéltek, szintén nagymamának hívták. Nagypapa az 1920-as évek elején halt meg. Nagypapa halála után a nagymamával lakott a dédmamánk. Nem tudom, hogy a nagymama vagy a nagypapa anyja volt-e. A dédmama az 1930-as évek közepén halt meg, kilencvennégy éves korában. Rögtön utána a nagymama is meghalt.

Weisz nagypapa nagyon jómódú ember volt. Munkács központjában volt nagykereskedése. A nagymama, miután férjhez ment, nem dolgozott, vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket. Ezek a nagyszüleim is nagyon vallásosak voltak. Minden zsidó hagyományt betartottak, és erre tanították a gyerekeiket is. A nagypapának szakálla volt és pajesza, kalapot viselt, és kaftánban járt. A nagymama is a zsidó hagyományoknak megfelelő hosszú, sötét ruhát viselt, és parókát hordott.

Szép nagy házuk volt. Nem emlékszem pontosan, hány szoba volt benne, de legalább hat. A házuk a Jevrejszkaja [Zsidó] utcában volt, ami teljesen zsidó környék volt. Ez az utca ma is létezik. Ebben az utcában volt a hitközség épülete is és a mikve is.

Anyámék heten voltak testvérek. Hogy pontosan mikor születtek, azt nem tudom, de föl tudom sorolni őket születési sorrendben. Mejer volt az elsőszülött. Utána született Izidor, a zsidó neve Szrol [Izrael] volt. Izidor süketnéma volt. Izidor után született Mojse [Mózes]. Aztán három lány következett. Anyám 1885-ben született. A zsidó neve Hinde volt, a hivatalos iratokban a Heléna szerepelt. Aztán következett Hanna, akit a hivatalos iratok szerint Ilonkának hívtak, és Perl, akinek a hivatalos iratokban a Piroska nevet adták. A legfiatalabb testvér Fisl volt, aki a hivatalos iratokban Fülöpként szerepelt. Nem tudom, miért került az igazolványukba az igazi zsidó nevükkel összecsengő magyar név, valószínűleg akkor ez volt az előírás. Mindannyian magyar elemibe jártak. Minden fiú héderben tanult, a lányokhoz házhoz jött a magántanár. Anyám összes testvére és a családjaik is mélyen vallásos emberek voltak, minden zsidó hagyományt megtartottak.

Nagypapa halála után a legidősebb fiú, Mejer örökölte a nagykereskedést. Izidor egy nyomdában volt szedő. Ő volt a legszebb a fiúk közül. Az 1920-as években Izidor és Mojse Budapestre költözött. Mojse egy budapesti születésű zsidó lányt vett el, és valamilyen vállalkozásba fogott. Egyetlen lánya született, aki még 1940 előtt kiment Angliába. Mojse a Nagy Honvédő Háború után még élt [vagyis túlélte a második világháborút]. A koncentrációs táborból hazatérve, 1945-ben találkoztam vele. 1947-ben halt meg. A halála után a felesége a lánya után ment Londonba. Mojsének sem a feleségét, sem a lányát nem ismertem. Izidor nem volt nős. 1944-ben halt meg a budapesti gettóban.

Hanna [Ilona] neve Ösztreicher lett, miután férjhez ment. Semmit sem tudok a férjéről. Perl, azaz Piroska Roth lett, miután férjhez ment. A férjének papírgyára volt, gazdag embernek számított. Perlnek született egy lánya, Ilus, aki most Izraelben él. Az ő vezetékneve a házasságban Sronek lett. Amikor Izraelbe látogattunk, őt is mindig fölkerestük. Se Hanna, se Perl nem dolgozott. Perl is, a férje is, Hanna is 1944-ben halt meg a koncentrációs táborban, Auschwitzban. Jaj, ha összeszámolom, hányan meghaltak közülünk! De erről a témáról nem akarok beszélni, túl fájdalmas. Anyám legkisebb testvére, Fülöp nem dolgozott, egész életében betegeskedett. Fiatalon halt meg, 1932-ben, tuberkulózisban.

Nem tudom, hol és hogyan ismerkedtek meg egymással a szüleim. 1908-ban házasodtak össze. Természetesen zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A részletekről nem meséltek nekem. Az esküvő után is Munkácson laktak, anyám szüleinél. A mi részünk három szobából és konyhából állt. Minden komfort nélkül éltünk. A víz egy víztartályban volt az udvaron. Onnan hordtuk be vödörrel a főzéshez és egyéb célokra. A konyhában volt egy nagy tűzhely, azon főzött anyám, és azzal fűtöttük a konyhát. A szobákban kisebb kályhák voltak. Fával fűtöttünk. Se kert, se veteményes nem volt a ház mellett, mindent a piacon vettünk meg.

A szobáink régi nehéz tölgyfabútorral voltak berendezve. Minden ajtófélfán volt mezüze. Reggel és este a férfiak hagyományos zsidó ruházatban – fekete kaftánban, kalapban – a mi házunk mellett mentek el, amikor a zsinagógába mentek imádkozni. Azt hiszem, gyerekkoromban Munkácson nem volt olyan zsidó, aki ne lett volna vallásos. A mi utcánkban minden zsidó megünnepelte a sábeszt, minden zsidó háztartás kóser volt, a nők pénteken gyertyát gyújtottak. Minden zsidó ünnepet a zsidó hagyományoknak megfelelően ünnepeltek.

Az apám nem volt magas. Kis pajesze és szakálla volt. Az utcán kalapot, kaftánt viselt, otthon kipát. Anyám szerényen, de elegánsan öltözködött, mindig sötét színekben járt, parókát viselt. A szüleim nem voltak szegények. Saját helyük volt a zsinagógában, megengedhették maguknak, hogy fizessenek érte. Rendszeresen eljártak a zsinagógába: anyám sábeszkor és a zsidó ünnepeken, apám naponta kétszer, reggel és este.

Apám bort készített, és kereskedett is vele. A borászatot még fiatalkorában tanulta ki nagypapától Várpalánkán. A szőlőt részben nagypapától, Várpalánkáról hozta, részben a szomszéd városban, Beregszászon vásárolta föl. Apám vett egy munkácsi udvarban egy pincét. Ebben a pincében állt egy óriási prés, és ott készült a bor, méghozzá kóser bor. Főleg zsidók vásároltak az apámnál bort, sábeszra. Sok vevője volt, akik tudták, hogy jó bort csinál, és mindig nála vásároltak.

Az anyám természetesen háziasszony volt, mert sok volt a gyerek. Néha volt cseléd is, amikor sok munka volt a gyerekekkel. Egy ukrán parasztlány volt, aki szinte családtag volt nálunk, főleg a mosást, takarítást csinálta, és mindent előkészített anyámnak a főzéshez. De csak anyám főzött. Másokat nem engedhetett oda, mert akkor fennállt a veszély, hogy az étel nem lesz kóser. És mindig vigyáztak arra is, hogy a cseléd ne nyúljon a borhoz, mert az apám csak kóser bort árusított. Ha pedig egy gój hozzáér a borhoz, akkor az már nem kóser.

A legnagyobb testvérem Margit volt, a zsidó neve Gitl volt, ő 1909-ben született. 1911-ben született Dávid, Fisl bátyám pedig, aki a hivatalos iratokban Fülöpként szerepelt, 1912-ben született. 1914-ben született Szeréna nővérem, akinek a zsidó neve Szura [Sára] volt. 1916-ban született Hersi, aki a hivatalos iratokban Hugóként szerepelt. 1918-ban született a bátyám, Áron. Aztán jött Perl, egy kislány, aki csecsemőkorában meghalt. 1923-ban születtem én. A zsidó nevem Tobi [Tojbe]. Én voltam a hetedik gyermek a családban. 1925-ben született Sámuel öcsém, a zsidó neve Smil [Smuel] volt. Ez a családunk. Mára egyedül én maradtam.

A szüleink vallásos emberek voltak. Minden zsidó hagyományt nagyon szigorúan betartottak a családban. A fiúkat a születésük után nyolc nappal körülmetélték. Megtartották a szombatot és minden zsidó ünnepet. Péntek reggel anyám bárheszt sütött, és két napra előre főzött. Általában csirkét és töltött halat csinált. A sóletet, amit pénteken csinált meg, berakta a sütőbe, hogy meleg maradjon szombatig. Péntek este gyertyákat gyújtott, és áldást mondott rájuk. Az áldás alatt az arcát eltakarta a kezével. Aztán mindnyájan imádkoztunk, és „sábát sálom”-mal köszöntöttük a szombatot. Az apám megáldotta a bárheszt, és leültünk vacsorázni. Szombaton apám elment a zsinagógába. Amikor hazajött, a Tórából olvasott föl. A hetiszakaszt olvasta fel nekünk. Semmilyen munkát nem végeztünk ezen a napon. Még a lámpát sem gyújthattuk meg, egy gyufát sem gyújthattunk. Az ukrán szomszédunk jött át, ő gyújtotta meg a lámpát.

Emlékszem, hogyan zajlott a Pészah előtti takarítás. Mindent ki kellett takarítani, hogy egy morzsa se maradjon sehol. A dolgok menete a következő volt. Széder előtt egy nappal apám végigment a lakáson, mindent ellenőrzött. Anyám apám kezébe libaszárnyat (a szárny végén tollak voltak) és egy kis lapátot adott, és apám úgy járkált a szoba szegleteiben, mintha söpörne. Már nem volt mit söpörni, mert minden patyolattiszta volt. De apám jelképesen söprögetett. Aztán szándékosan elrejtettünk valahol egy kis darab hámecot, hogy megtalálja. Utána fogtunk egy régi fakanalat, ráraktuk a hámecot, egy rongydarabbal rákötöttük erre a kanálra, és elégettük. Ez volt a szokás, ez minden munkácsi zsidó családban ugyanígy zajlott le. Amikor apám már nem élt, valamelyik bátyám végezte ezt.

Munkácson volt egy zsidó pékség. Pészah előtt már egy hónappal elkezdtek maceszt gyártani. A pékséget kihomecolták, a rabbi megvizsgálta, és kiállította az igazolást arról, hogy a pékség tiszta. A pékség a maceszt kiszállította a zsidó otthonokba. A hitközség a szegényeknek ingyen adott valamennyi maceszt. Anyám hagyományos ételeket főzött Pészahkor: húslevest maceszgombóccal, töltött halat, cimeszt, rétest és süteményt [A cimesz lényegében köretféle: libazsírban kissé megpirított gersli, amelyet vízben főznek meg borssal és szerecsendióval ízesítve, sárgarépával és krumplival, valamint pici cukorral. – A szerk.]. Első szédereste apám vezette a szédert. Az asztalfőre ült, és a legfiatalabb fia kérdezte a hagyományos kérdéseket [a má nistánát]. Imádkoztunk és énekeltünk. Nem emlékszem az énekek szövegére, de a dallamukra igen. Nem hívtunk vendéget az első széderestére, de a második szédereste a szüleink rokonai eljöttek hozzánk.

Jól emlékszem még Szükeszre. A szukát minden évben ugyanazokból az oldallapokból építettük, a tetőhöz pedig minden évben új nádat vásároltunk. Az ünnep nyolc napján a szukában étkeztünk, az ételt az ablakon keresztül adogattuk be. Szükeszkor volt egy hagyományos diós játék. A gyerekek az udvaron gyűltek össze, csináltak egy kis kupacot három-négy dióból, aztán egy-egy nagy dióval célba vették, megpróbálták vele szétütni a kupacot. Akinek sikerült, az az összes diót megkapta. 

Ros Hásánákor a szüleim templomba mentek. Amikor hazajöttek, anyám egy tányért rakott az asztalra, amin almaszeletek voltak, és egy mézzel telt csészét, és édes és boldog évet kívánt nekünk. Jom Kipur előtt elvégeztük a kápóresz szertartást, a nők egy fehér tyúkot, a férfiak pedig egy fehér kakast lengettek meg a fejük felett. Jom Kipurkor mindannyian elmentünk a zsinagógába. Volt sófárfújás. A család minden tagja böjtölt. A böjt másnap az első csillagok megjelenésekor ért véget, és akkor a család leült vacsorázni. Hanukakor a vendégek pénzt adtak a gyerekeknek.

Otthon jiddisül beszéltünk, ez volt az anyanyelvünk. Az egész utcában jiddisül beszéltek. Amikor pedig iskolába kezdtünk járni, a barátnőkkel már csehül beszélgettünk, az 1930-as években ez volt nálunk a hivatalos nyelv.

Lehet, hogy a Nagy Honvédő Háború [= a második világháború] előtt is voltak valahol antiszemiták, de Munkácson nem voltak. Hiszen ez egy félig zsidó város volt, és ha valaki megengedett volna magának egy antiszemita kirohanást, megölték volna a zsidók. A munkácsi zsidó hitközség nagyon erős volt. Egyszer a következő történt: egy zsidó valamilyen ünnepről ment hazafelé. Prémsapka volt a fején, szőrmével beszegett ünnepi fejfedő [lásd: strájmli]. Cseh katonák mentek el mellette, lekapták a sapkát, és elfutottak vele. A zsidó elment a rabbihoz, és elmesélte neki az esetet. Másnap Munkács összes zsidója összegyűlt a cseh kaszárnya udvarán. Megtalálták a katonákat, azok elnézést kértek a férfitól, visszaadták neki a sapkát, és a rabbitól is bocsánatot kértek. Ez volt az egyetlen ilyen eset, a fiatal katonák biztosan csak viccelődni, csintalankodni akartak.

Minden munkácsi zsidó annak rendje és módja szerint megünnepelte az ünnepeket. Nagyon közel laktunk a zsinagógához, körülbelül ötven méterre volt a házunktól. Apám minden hétköznap reggel elment imádkozni a zsinagógába. A legtöbb zsidó minden reggel járt a zsinagógába. Esténként az esti imára is jártak. Néhányan otthon imádkoztak, ez nem számított elítélendőnek. A zsidó fiúknak minden nap el kellett menniük a zsinagógába imádkozni. A vallásosság általános volt, a szülők elvárták. Anyám még inkább, mint apám, ügyelt arra, hogy minden fia reggel feltétlenül felkösse a tfilint és imádkozzon. Nem tudom, hogy miért otthon imádkoztak, és miért nem mentek el a zsinagógába apámmal. A családunkban minden fiúnak megvolt tizenhárom éves korában a bár micvója. A Talmud egy szakaszából kellett fölkészülniük, és egy beszédet kellett elmondaniuk az ott összegyűlt vendégek előtt. Nagy ünnepség volt. Olyan elő nem fordulhatott például, hogy valaki rágyújtott volna szombaton [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Egy-egy udvarban több zsidó család is lakott, és mindenki tudta, hogy a szomszéd szeme elől nem lehet elrejtőzni. Az emberek féltek, hogy a szomszédok megszólják őket. Ilyen zsidó udvarok voltak akkoriban. Nem lehetett elbújni, mindenki tudott a másikról, nem lehetett megszegni az általánosan elfogadott normákat, zsidó tradíciókat, vallási törvényeket. Természetesen a kóserságot is betartották. Volt sajhet [sakter], és a gyerekek feladata volt elvinni hozzájuk a baromfit.

A szüleimet nem érdekelte a politika, csak a munkának éltek. Apám nagyon szimpatizált a kommunistákkal, de nem érte meg a szovjethatalmat, és nem tudta, mit is jelent a kommunisták uralma a valóságban. Mindig mondogatta, hogy támogatja ő a kommunizmust, a szocializmust, csak a vallást hagynák békén. Ez egy fájó pont volt. Anyám olvasta néha azokat a könyveket, amiket magamnak vettem ki, Gorkijt és más klasszikusokat. És azt mondta, hogy mindez jó, helyes, de miért kell nekik, a kommunistáknak a vallást megsemmisíteni? Számukra a vallás volt maga az élet. Hát én egy ilyen vallásos családban nőttem fel.

A gyerekek már nem lettek olyan vallásosak, mint a szülők, de mindegyikünk zsidó nevelésben részesült. A fiúk ötéves koruktól jártak a héderbe. Engem, amikor tizenkét éves lettem, anyám beíratott egy lányok számára létrehozott héderbe. Azt szerette volna, ha megtanulok imádkozni és héberül olvasni. Ennek a hédernek Béjt-Jákob volt a neve. De csak három hónapig tanultam ott, utána a magyarok kerültek hatalomra, és bezárták a hédert [Galpert Tilda 1923-ban született, tehát 1935-ben kezdett héderbe járni. A magyarok 1938-ban vették át a hatalmat Munkácson, tehát valami más oka volt annak, hogy 3 hónap után kimaradt a héderből. – A szerk.].

Hatéves koromban beírattak a cseh elemi iskolába, ami egy négyosztályos elemi iskola volt. Volt zsidó iskola is Munkácson, de a szüleink cseh iskolába küldtek minket, mert ez készített elő a kereskedelmi akadémiára. Az elemi iskola után volt egy másik iskola, ami az oktatás második lépcsőfokát jelentette [Ez az iskola kb. a magyar polgári iskolának felelt meg. – A szerk.]. Az is négy éves volt, utána pedig volt még egy egyéves felkészítő kurzus a kereskedelmi akadémiára. Összesen kilenc évig tartott tehát az oktatás. Ebben az iskolában tanult mindegyik testvérem. Mindez a Csehszlovák Köztársaság idejében volt. Nagyon sok zsidó volt az iskolában, mint általában Munkácson. A nem zsidók teljesen normálisan, előítéletek nélkül közeledtek hozzánk. Sem a tanárok, sem a diákok nem különböztették meg a zsidó gyerekeket. Az iskolán kívül jártam még a munkásotthonba is. Voltak ott különböző klubok, körök. Énekeltem ott egy kórusban, tornáztam. Akkoriban nagyon aktív voltam.

A munkácsi kereskedelmi akadémián folyó képzés nagyon elismertnek számított. Az akadémia épülete még ma is megvan, nagyon szép. Az ott végzetteket szívesen fogadták a munkahelyeken, akkor ez egy nagyon magas fokú képzésnek számított. Sok Ukrajnából érkezett emigráns dolgozott ott, egyetemi professzorok, akik a szovjethatalom elől menekültek az 1917-es forradalom után. A szaktárgyakon kívül idegen nyelveket, gép- és gyorsírást tanítottak. A nővéreim, Margit és Szeréna és a bátyám, Fisl a Csehszlovák Köztársaság idején végezték el a kereskedelmi akadémiát.

Nagyon bonyodalmasan alakult a testvéreim élete. Elsőként a legnagyobb nővérem, Margit ment férjhez. A kereskedelmi akadémia befejeztével jogászként helyezkedett el egy biztosító társaságnál. A jövendőbeli férjével már gyermekkoruk óta ismerték egymást, hiszen másod-unokatestvérek voltak. A férje vezetékneve Weisz volt, az apja apám unokatestvére volt. Mindketten [azaz Margit és jövendőbelije] a forradalmi eszmék hívei voltak, és a vallást mindenestől elvetették. 1932-ben házasodtak össze. Az esküvőjük a meggyőződésük ellenére hagyományos hüpés zsidó esküvő volt. Formálisan egyeztek bele a hüpébe, hogy ne sértsék meg a szüleiket, akiknek ez nagyon fontos volt. Anyám azt mondta, hogy nem éli túl, ha a lánya esküvőjén nem lesz hüpe. Volt egy fényképünk Margit esküvőjéről: mindketten bőrkabátban vannak, Margit fehér kalapban, és mindketten nevetnek. A zsidó esküvőn a menyasszonynak végig sírnia kell, ők pedig nevetnek. Bár csak névleg állítottak hüpét, de azért mégiscsak volt hüpe. 1935-ben született a fiuk, Alekszandr, akit szülői nyomásra a nyolcadik napon az előírások szerint körülmetélték. 1938-ban, amikor a fasiszta Magyarország került hatalomra Kárpátalján [lásd: első bécsi döntés; ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár, Huszt és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalja többi részét 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.], Margit férje, aki kommunista volt, emigrált a Szovjetunióba. Margit azonban Munkácson maradt, arra készült, hogy a férje után utazik, már meg is volt az útlevele, de akkor már késő volt, elkezdődött a második világháború. Munkácson maradt, a férje pedig már nem tudott Magyarországra jönni, a Szovjetunióból senkit sem engedtek ki. Nem levelezhettünk a Szovjetunió állampolgáraival, mert a külföldiekkel való levelezést ott szigorúan büntették, és megkértek, hogy ne írjunk nekik. A háború után, amikor már Ungváron laktam, ami akkor már a Szovjetunióhoz tartozott, megpróbáltam fölkutatni Margit férjét, de nem jártam sikerrel. Valószínűleg a Gulagon pusztult el, akárcsak a bátyám.

A legidősebb bátyámat, Dávidot először behívták a csehszlovák hadseregbe sorkatonai szolgálatra. A hadseregben jól alakultak a dolgai. Miután két évet leszolgált, hazajött, egy üzletben dolgozott kereskedősegédként, és 1937-ben elvett egy helyi zsidó lányt, akinek a családneve Friedmann volt. A szülei, mint a mieink is, vallásos emberek voltak. Apám ebben az évben halt meg. Az esküvő nyáron volt, de már apám nélkül, amolyan szerény esküvő, de persze a zsidó hagyományok szerint. Dávid Munkácson élt 1942-ig. 1942-ben elvitték egy munkatáborba, Ukrajnába, és még abban az évben meghalt [Föltehetően nem munkatáborba vitték, hanem munkaszolgálatra hívták be. – A szerk.].

Fisl bátyám, azaz Fülöp a sorkatonai szolgálatát szintén a csehszlovák hadseregben töltötte le, még a Csehszlovák Köztársaságban. Sok barátja volt, nem csak zsidók. Eltávozáskor sokszor a barátjával, egy cseh katonával együtt jött haza. Ez 1933-ban volt. Aztán 1939-ben, a magyarok bejövetele után, amikor megkezdődött a zsidóüldözés, Fülöp más zsidókkal együtt átlépte a határt, és a lengyelországi Katowicébe ment. Katowicében sok kárpátaljai emigráns gyűlt össze. Innen Angliába vitték őket tovább. Angliában Fülöp belépett a szabad csehszlovák hadtestbe [lásd: Csehszlovák Zászlóalj]. Ott szolgált még két unokatestvérem is anyám családjából. A második világháborúban Fülöp a nyugati fronton harcolt.

Szeréna nővérem házassága fölforgatta a családunk életét. A kereskedelmi akadémia elvégzése után Szeréna egy biztosítónál helyezkedett el. Nagyon jól dolgozott, a munkatársai szerették. Szeréna közel került a szocialista eszmékhez. Munkácson volt egy legális kommunista újság, a „Zakarpatszkaja Pravda”. Az újságot egy cseh ember, Oleksza Borkanyuk cseh parlamenti képviselő és a csehszlovák kommunista párt tagja adta ki. A kiadó nem volt illegális, Csehszlovákiában nem volt betiltva a kommunista párt. Szeréna fölajánlotta a segítségét az újságnál. Így ismerkedett meg Borkanyukkal, és egymásba szerettek. 1936-ban összeköltöztek. Természetesen nem volt vallásos esküvőjük.

Az, hogy a nővérem egy nem zsidóhoz ment hozzá, szörnyű tragédia volt a szülők számára [lásd: vegyes házasság]. Anyám egy hétig süvet ült Szerénáért, ahogy a halottakért szokás. És többet nem volt hajlandó Szerénával találkozni. Bár Szeréna férje jó férj és csodálatos ember volt, nem volt zsidó. Egy időben Munkácson laktak, kivettek egy lakást, én meg is látogattam őket. Anyámnak nem mondtam meg, hogy Szerénához megyek. Anyám soha többé nem látta őt, a jelenlétében Szerénának még a nevét sem volt szabad említeni. Ezért aztán Szeréna a férjével Ungvárra költözött, mert Munkácson nem tudtak volna megmaradni a szóbeszéd és a szülők miatt. A vagonban, ami Auschwitzba vitt minket, mondtam anyámnak, hogy „Jó lenne tudni, mi lehet Cikával”. Szerénát ugyanis otthon Cikának becéztük. Anyámerre azt mondta: „Ne is beszélj róla, nem akarom hallani.” Hát ilyen sokat jelent a vallásos zsidó nevelés, annyira mélyen beleivódott anyámba, hogy még a lányát is megtagadta miatta. Anyámnak Szeréna házassága nagy szégyen volt az emberek előtt. Úgy gondolom, hogyha nem lett volna a zsidó környezet, akkor anyám talán megbocsátott volna neki. De nem lehetett, mert ha megteszi, az emberek elítélték volna.

Borkanyuk 1938-ban a Szovjetunióba, Moszkvába ment. Miután a magyarok visszatértek, és elfoglalták Kárpátalja egy részét, Huszton működött még kommunista párt, és Borkanyuk a kárpátaljai kommunista párt titkára volt. Amikor a magyarok elfoglalták Husztot, Borkanyuk kénytelen volt a Szovjetunióba menni, mert a magyarok alatt a kommunista párt be volt tiltva. Szeréna 1939-ben a megszállás előtt [lásd: Kárpátalja elfoglalása] ment el Moszkvába. Borkanyuk a partizánmozgalom egyik elindítója lett Kárpátalján, 1942-ben. Még abban az évben meghalt a fasiszták börtönében.

Szeréna házassága nagy megbotránkozást keltett a munkácsi zsidók körében. Munkácson ez komoly bűnnek számított. Ez lett apám halálának az oka. Apámat 1937 tavaszán ölték meg a zsinagógában. Egy Munkács melletti faluban élt egy őrült, aki néha bejött Munkácsra, a zsinagógába. Elmesélték neki, hogy Eizik Ackermann lánya egy gójhoz ment férjhez, gyakorlatilag ráuszították ezt az embert az apámra. Ez az őrült fogott egy hasábfát, ami a zsinagógában volt a kályha mellett, és halántékon ütötte apámat. Apám aznap éjjel meghalt. Ez borzasztó tragédia volt mindannyiunk számára. Az egész városban beszélték, hogy a zsinagógában megöltek egy embert. Apámat a zsidó temetőben temették el Munkácson, zsidó szertartás szerint. Miután a családunkkal ez a katasztrófa történt, anyámnak az egész vagyonon túl kellett adnia. Természetesen megváltunk a cselédtől. Ezután nem is tudom, miből és hogyan éltünk. Anyagilag nagyon nehéz volt. A gyerekek még nem kerestek. A legidősebb nővérünk, Margit már férjnél volt. Neki családja volt, és a saját családjáról kellett gondoskodnia. Az anyagi nehézségek miatt kénytelen voltam tizenöt éves koromban munkába állni. 1938 novemberében, húsz esztendő után visszatértek a magyarok [lásd: első bécsi döntés], és én kimaradtam az iskolából, mert az oktatás ettől fogva pénzbe került, anyám pedig nem tudott fizetni. 1939 áprilisától Roth nagybácsikám gyárában lettem gyári munkás. (Roth anyám húgának, Perlnek volt a férje.) A gyárban füzeteket, számviteli könyveket, zacskókat stb. gyártottak. Öt évig dolgoztam itt, 1944 áprilisáig, amíg be nem jöttek a németek [Magyarországot 1944. március 19-én szállták meg a németek. Lásd: Magyarország német megszállása. – A szerk.]. Tizenöt éves koromtól fogva naponta tíz és fél órát dolgoztam, nem volt valami könnyű. A munka nehéz volt, mindig állva dolgoztunk. A munkások zöme zsidó volt. A legjobb barátnőm egy zsidó lány, Frida volt, akivel a gyárban ismerkedtem meg. Áron bátyám egy üvegcsiszoló műhelyben dolgozott anyám bátyjánál, Jankelnél. Fülöp bátyám a kereskedelmi akadémia elvégzése után egy Munkács körzetében levő kis faluban, Hátmegen tanítóskodott [Hátmeg – kisközség volt Bereg vm.-ben 1891-ben 1400 rutén és német, 1910-ben 1600 rutén és magyar lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Hugó először egy munkácsi szabónál tanult, aztán szabó lett. Sámuel, azaz Smil még iskolás volt.

1918-ig, az Osztrák–Magyar Monarchia idején nagyon liberális törvények voltak. A zsidókat másokkal egyenrangúnak tekintették, nem volt semmiféle megkülönböztetés. Ezért amikor azt mondták, hogy a magyarok visszajönnek, senki sem aggódott. Néhányan még örültek is, például az anyám. Húsz év alatt csak nem sikerült megtanulnia csehül, és emiatt egy kicsit ugrattuk is. De magyarul tudott, mert gyermekkorában magyar iskolába járt. Azt, hogy ez már a fasiszta Magyarország volt, nem vettük figyelembe. Tájékozatlanok voltunk, nem volt otthon rádiónk. Újságok voltak, de azokban nem írtak részletesen arról, mi történik Magyarországon, milyen szörnyű ott a helyzet. Csak később tudtuk meg, hogy mi az a magyar fasizmus. Borzasztó volt. Alighogy bejöttek a magyarok, rögtön megkezdődött a zsidóüldözés [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. A zsidóktól elvették az üzleteiket, vállalkozásaikat. Ez történt a férjem apjával is. Mindent át kellett íratni egy gójra, akinek ezért fizettek, mert máskülönben a tulajdont teljesen elvették volna. Szörnyű problémák voltak. A helyi lakosság igyekezett csehül beszélni 1939 után is, hogy kinyilvánítsa a magyarokkal szembeni ellenállását.    

Amikor a gyárban dolgoztam, megismerkedtem a leendő férjemmel, Galpert Ernővel, vagy ahogy mi nevezzük, Arival. A zsidó neve Áron volt. Ari egyidős velem, Munkácson született 1923-ban. Az apja, Galpert Ósiás haszid volt, Nyitrán, egy Pozsonytól nem messze levő szlovákiai városban végzett egy jesivában [Amikor Galpert Ernő apja a nyitrai jesivába járhatott, Nyitra még Magyarországhoz tartozott. – A szerk.], Munkácson pedig egy kis szatócsboltja volt. Ari anyját Perlnek hívták, a lánykori neve Kallus volt. Ő háztartásbeli volt, és segített a férjének a boltban. Ariék hárman voltak testvérek, Ari volt az egyetlen fiú, volt neki egy nővére és egy húga. Ari héderben és cseh elemi iskolában tanult. Miután elvégezte az iskolát, műszerészinasnak szegődött. Amikor bejöttek a magyarok, a lakatosműhely tulajdonosának, egy zsidó embernek át kellett adnia valakinek a műhelyt, és Ari munka nélkül maradt. 1941-ben fölvették Roth gyárába műszerésznek, és mi 1943-ban már jóban voltunk. Húsz évesek voltunk akkor. Ez már a német megszállás idejében volt. Ari járt hozzánk, én is voltam náluk. A családunk hasonló volt, mindkét család nagyon vallásos volt. Együtt dolgoztunk, minden nap találkoztunk, sétáltunk munka után. Akkor már mindenkit arra köteleztek, hogy sárga csillagot viseljen. Mi már akkor elhatároztuk, hogy a sorsunkat összekötjük, de a körülmények nagyon nehezek voltak, és nem volt mód rá. Vártuk, mi lesz.

1939-ben elkezdődött a háború Lengyelországban. Az élet a magyarok alatt nagyon nehéz lett. Minden nagyon drága volt, majdhogynem éhen haltunk. De a legszörnyűbb időszak 1941-ben kezdődött, amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót. Magyarország Németország szövetségese volt. Majdnem minden élelmiszert jegyre adtak [lásd: jegyrendszer Magyarországon]. A zsidóknak nem adtak élelmiszerjegyet. A feketepiacon mindent meg lehetett venni, csak nagyon drágán, számunkra elérhetetlen volt [A közellátási hivatalok sokszor hátrányosan megkülönböztették a zsidókat, itt is erről lehetett szó. Ez elsősorban azt jelentette, hogy a zsidó kereskedők nehezebben jutottak hozzá az áruféleségekhez. De a zsidó lakosság is megkapta az élelmiszerjegyeket, és a pluszszükségleteket más is a feketepiacon szerezte be. A jegyre kapható élelmiszerfélék tekintetében 1944 májusától diszkriminálták a zsidó lakosságot. Lásd: jegyrendszer. – A szerk.]. Emlékszem, egyszerűen éheztünk. Valószínűleg éhen is haltunk volna, ha nem lett volna a nővérem, Margit. Margit otthon dolgozott. Nagyon művelt volt, tökéletesen tudott franciául és németül, bármilyen iratot le tudott fordítani, amit hoztak neki. Margit fordított, kérvényeket írt, bármilyen munkát megcsinált, olyan volt, mint egy „földalatti” ügyvéd. Kitűnően hegedült. Istenem, milyen tehetséges volt! És nem keresett rosszul, néha még nekem is jutott a munkájából. Olykor jöttek emberek vidékről, és nem tudták, hova kell menni beadni a kérvényt. Adtak nekem valami aprót, hogy vigyem el a kérvényüket, és adjam le a városi hivatalokba. 1943 különösen szörnyű év volt, nagyon éheztünk. Kenyér helyett kukoricalisztet vettünk, ami sokkal olcsóbb volt. Kukoricalepényt csináltunk, az volt a fő táplálékunk. Margitnak volt egy nagyon szép kisfia, én vigyáztam rá, mert a nővérem mindig nagyon elfoglalt volt.

1942-ben a magyarok kezdték elvinni a fiatal férfiakat munkaszolgálatra. A munkaszolgálatosokat a frontvonalakra vitték, ahol fasiszta csapatok voltak. Lövészárkot ástak, védővonalat építettek. A bátyáimat is, Dávidot és Hugót elvitték munkaszolgálatra. Mindketten 1942-ben haltak meg. Csak annyit tudunk, hogy Dávid valahol Ukrajnában halt meg, de hogy Hugó hol halt meg, nem tudjuk. Áron, aki Jankel műhelyében dolgozott, 1942-ben úgy döntött, hogy a Szovjetunióba szökik. Sikeresen átért a határon. Ott a szovjet határőrök letartóztatták törvénytelen határátlépésért, és a Gulagra küldték. Őket nem érdekelte, hogy Áron a fasiszták elől menekülő zsidó. Áron a szovjet Gulagon halt meg, 1943-ban.

1944 áprilisában bezárták Roth gyárát, ahol dolgoztam. Az összes munkácsi zsidót gettóba zárták. Munkácson két gettót létesítettek. Nekünk nem kellett átköltöznünk, mert a mi utcánk az egyik gettó közepére esett. Margit nővérem a fiával, aki akkor kilenc éves volt, a másik gettóba került. Egyáltalán nem tudtunk érintkezni egymással, mivel mindkét gettó körül volt kerítve, a kerítés mentén pedig járőrök voltak. Mi anyámmal és a legkisebb testvéremmel, Smillel a saját házunkban maradtunk. Akkor még nem tudtuk, hogy a három bátyám már meghalt. Szeréna nővérem Moszkvában volt, Fisl bátyám Angliában. Már nem emlékszem pontosan, mennyi ideig voltunk a gettóban, azt hiszem, néhány hétig [Kb. 4-5 hétig tartózkodtak a városi zsidók a város zsidónegyedében kijelölt gettóban. – A szerk.]. Nem mehettünk ki a gettóból, de egyéb korlátozás nem volt. Éheztünk. Néha a falusiak, akik ismerték a családunkat, hoztak nekünk valami ennivalót.

Egy idő után kezdték mondogatni, hogy koncentrációs táborba visznek minket. Aztán hivatalosan is fölszólítottak, hogy készítsünk össze valamennyi élelmet az útra, de ne sokat. Aztán a gettó összes lakóját beterelték egy téglagyárba. És ott, a téglagyár udvarán, nem is tudom, hány napot a szabad ég alatt töltöttünk. Onnan a vagonokhoz hajtottak minket, és Auschwitzba szállítottak. Zsúfolt vonaton utaztunk körülbelül egy hétig. Ételt egyáltalán nem kaptunk az úton. Ez 1944 áprilisában volt [A munkácsi zsidókat május 19–24. között deportálták, kilenc transzportban. – A szerk.]. Amikor megérkeztünk a koncentrációs táborba, fogalmunk sem volt, hogy hova érkeztünk. Később tudtam meg, hogy Auschwitzba.

Még csak nem is utaztam egy vagonban az öcsémmel. Nagyon szerettem volna a barátnőmmel, Fridával együtt utazni, az öcsém pedig az ő barátaival akart maradni. Auschwitzban elválasztottak anyámtól. Az őrök azt kiabálták, hogy a fiatalok és az öregek külön sorba álljanak. Azt mondták, hogy őket kocsival fogják vinni. Megöleltem anyámat: „Nemsokára találkozunk!” Soha többé nem láttuk egymást. Anyám már az első nap meghalt Auschwitzban, rögtön a gázkamrába vitték. Az öcsémmel a koncentrációs táborban a fürdő előtt találkoztam. A fiúk ott külön álltak, és ő odakiáltott nekem valamit. Azt mondtam neki, hogy majd később beszélünk. Hiszen mi azt hittük, hogy találkozni fog a család, nem tudtuk, hova kerültünk. Azt hittem, hogy valahol dolgozni fogunk. Többé nem láttam az öcsémet. Smil öcsém az éhség okozta hasmenésben halt meg az unokatestvérünk, Ackermann Cvi kezei között. (Cvi apám bátyjának, Izidornak volt a fia.) Cvi erről nekem később mesélt. Margit is meghalt. Ő fiatal volt és életerős, és az élők között maradhatott volna – a németek nem semmisítették meg azt, aki még tudott dolgozni. De ő a kisfiával volt ott, a gyerekeket pedig rögtön a gázkamrába küldték. Nyilván, nem akarta elereszteni magától a fiát, hiszen anya volt, és nem tudta a fiát egyedül a halálba küldeni. Így együtt haltak meg.

Három hónapig voltunk ott, kimerítő munkát végeztünk, éheztünk. Ez az életem nagyon nehéz szakasza, és már beszéltem róla, amikor a Spielberg Alapítványnak adtam interjút [Steven Spielberg a „Schindler listája” c. film forgatása után alapította meg  a „Survivors of the Shoah Visual History Foundation” nevű szervezetet, amely videóinterjúkat készít holokauszt-túlélőkkel, elsősorban a háború alatti élményeikről. – A szerk.]. Képtelen vagyok mindezt újra felidézni. Aztán engem a barátnőmmel együtt átvittek egy munkatáborba, Reichenbachba. Ez a város 1945 után Kelet-Németországhoz [Német Demokratikus Köztársaság] került. Ott már valamivel jobb körülmények között éltünk. Rádióalkatrészeket szereltünk össze. A munka nem volt nagyon megterhelő, de éheztünk, és borzasztóan le voltunk gyengülve.

1945. május nyolcadikán észrevettük, hogy nincs őrség a lágerben. Az utcákon szovjet tankok jelentek meg. Így tudtuk meg, hogy vége van a háborúnak. Nehéz leírni a boldogságunkat. A lágerban meg voltunk fosztva minden információtól. Már aznap eleresztettek, egyszerűen eltűnt az őrség, és bárki oda mehetett, ahova akart.

Én a barátnőmmel, Fridával elindultam hazafelé. Mi ketten együtt mentünk a koncentrációs táborba, együtt dolgoztunk a koncentrációs táborban, egy fekvőhelyen aludtunk, és együtt is tértünk vissza Munkácsra. Miután elhagytuk a lágert, az első két hétben Reichenbachban egy kiürült német lakásban laktunk Fridával, valami alkalomra vártunk, hogy hazajuthassunk. Aztán jöttek a csehszlovák Vöröskereszttől, csehszlovák állampolgárokat kerestek. Mi csehszlovák állampolgárnak tekintettük magunkat, mert azt feltételeztük, hogy Magyarország átmenetileg foglalta el Kárpátalját. Beszéltünk csehül, és úgy gondoltuk, hogy ez elég bizonyíték arra, hogy csehszlovák állampolgárok vagyunk. Elvittek minket Csehszlovákiába, Trutnovba, ez az első határ menti város, onnan pedig tovább Ostravába, Ostravából Pozsonyba. Pozsonyból Budapesten keresztül mentünk haza. Sehol sem kellett fizetnünk, elmondtuk, hogy koncentrációs táborból jövünk, és mindenhol adtak ennivalót az útra. Megérkeztünk Budapestre. Budapesten elmentünk a zsinagógába. Ott megmondták, hova menjünk. Egy zsinagógába mentünk. Volt ott egy nagy épület, ami valószínűleg jesiva volt korábban [Elképzelhető, hogy Tilda a Kazinczy utcai zsinagógára gondol, amiben ma is működik jesiva. – A szerk.]. Megvizsgáltak minket, naponta háromszor kaptunk enni, aztán néhány nap múlva hazaküldtek. Összeverődött ott egy társaság munkácsi fiatalokból, velük együtt utaztunk haza. Munkácsra érkezvén, találkoztunk Frida udvarlójával, Vojtával, aki együtt volt munkaszolgálatos Arival Ausztriában. Együtt tértek vissza Munkácsra. Amikor Munkácsra értek, még nem voltak ott a zsidók, még senki sem érkezett vissza a lágerekből. Akkor Ari önkéntesnek jelentkezett a Szovjet Hadseregbe [akkor még: Vörös Hadsereg]. Azt mondta, hogy harcolni akar még, megbosszulni a fasisztákon, amit tettek. 1945 áprilisában vonult be a hadseregbe, hiszen nem tudhatta, hogy nemsokára vége a háborúnak. Aztán a háború után már nem eresztették haza, mert akkor hadköteles korúnak számított. Kárpátalja a Szovjetunióhoz került, és Ari sorkötelesnek számított. Három évet vártam rá: egy évet a lágerben, két évet a háború után. 1947 márciusában szerelték le.

Mire hazaértünk, Ari már a szovjet hadseregben volt, és Vojta megadta nekem a tábori postacímét. Ez 1945-ben volt. Írtam neki, de a levelek akkor sokáig voltak úton. Az első levelét 1945. november hatodikán kaptam meg. Végig leveleztünk. Elküldtem neki a fényképemet, ami akkor készült, mikor hazaértem. Azt írtam rá, hogy „Az én drága Arimnak”. Ari megőrizte a képet, és most a családi albumban van. 

Otthon megtudtam, hogy Szeréna [nővér] Ungváron él. Rögtön elmentem a városi pártbizottságra, ott volt az egész városban az egyetlen telefon, és megkértem, hogy hívják fel Szerénát, és mondják meg neki, hogy itt vagyok. 1945 júniusában a nővérem magához vett, Ungvárra. Neki hatszobás lakása volt. Szeréna a területi pártbizottságon dolgozott, a nőbizottság osztályvezetője volt. Jól élt, mindennel el volt látva, bőven volt ennivalója, hosszú idő után először laktam jól.

1945-ben visszatért Angliából Fülöp bátyám, aki a szabad csehszlovák hadtestben szolgált Angliában a háborúban, de a háború után nem akart Angliában maradni. Elhatározta, hogy hazajön. Nem tudta, hogy milyen a szovjethatalom. Ő is Szerénához költözött. 1946-ban elvett egy ungvári zsidó lányt. Surának [Sárának] hívták, a családneve Lebi volt. Annak ellenére, hogy ezek már a szovjet idők voltak, Fülöp és Sura esküvője hagyományos zsidó esküvő volt, hüpével. Egy idő után kiutaltak nekik egy lakást. Fülöpnek és Surának két gyermeke született, Alekszandr és Vera. Fülöp mérnökként dolgozott egy gépgyárban. Hosszú betegség után halt meg Ungváron, 1987-ben. A városi temető zsidó részlegében temették el zsidó szertartás szerint. Halála után a felesége és a gyerekei kivándoroltak Kanadába, ott él a sógornőm nővére.

Nagyon szerettem volna belépni a kommunista pártba, ezt diktálta a lelkiismeretem. Hiszen keveset éltem még a szovjet rendszerben, és idealista voltam. Hittem a szovjet propagandának, hogy a Szovjetunióban mindenki egyenlő, és nincs elnyomás és nemzetiségi szegregáció, mint ahogy ez nálunk [Kárpátalján] volt 1938 után. A kommunizmus eszméje nagyon vonzott, de amit a Szovjetunióban hívtak kommunizmusnak, annak ehhez semmi köze nem volt. Csak épp ezt akkor még nem tudtam. A kerületi pártbizottság titkára egy munkácsi férfi volt, családunk régi barátja. Ajánlólevelet régi munkácsi kommunisták adtak, akik jól ismerték Szerénát, és ismertek engem is. Szinte egy nap alatt párttag lettem. A nővérem beíratott egy három hónapos párttanfolyamra, hogy legalább ukránul tanuljak meg. Könnyen ment. A tanfolyam után elmentem dolgozni. Először a megyei élelmezésügyi osztályon dolgoztam [Nem világos, hogy a megyei tanács egyik osztályáról van-e szó, vagy a megyei pártbizottság egyik osztályáról. – A szerk.], az élelmiszernek a boltok közötti elosztása volt a feladatom megyeszerte. Keresztül-kasul bejártam az egész megyét, de semmilyen közlekedés nem volt akkoriban. Nem tetszett nekem a munka. Akkoriban a városi kereskedelmi osztály vezetője egy Braun nevű zsidó volt. Mondta, hogy menjek át hozzájuk. Átmentem hát a városi kereskedelmi osztályra, a közétkeztetési részlegre. 1948-ig dolgoztam ott [Itt sem tudjuk eldönteni a rendelkezésre álló információk alapján, hogy a városi tanács vagy a városi pártbizottság egyik osztályáról van-e szó. – A szerk ].

1947 márciusában Ari leszerelt. Rögtön hozzám utazott, Ungvárra. Szerénánál laktunk Arival. Április végén elhelyezkedett műszerészként az Utilprom termelési hulladék feldolgozó üzemben. Az esküvőnk sajátosan alakult. Április harmincadikán elmentünk sétálni, hogy megnézzük, hogyan díszítik föl a várost május elsejére. Sétáltunk, és séta közben egyszer csak elhatároztuk, hogy elmegyünk a házasságkötő irodába. Igazolvány volt nálunk. A házasságkötő iroda vezetője azonnal bejegyezte a házasságunkat. Egy egyszerű dokumentumot kaptunk, lefényképezkedtünk az utcai fotósnál, aztán külön-külön elmentünk a saját munkahelyünkre május elsejét ünnepelni. Ari hamarabb ért haza, mint én, és mondta a nővéremnek, hogy aznap összeházasodtunk. Ilyen volt a mi esküvőnk. Nemsokára a barátnőm, Frida is férjhez ment Vojtához. Ők az 1970-és években elmentek Izraelbe, és azóta is ott élnek. Már öregecskék, mint mi.

Ari elment tanulni egy esti iskolába. A munkahelyén belépett a pártba. Elvégezte a tíz osztályt, és jelentkezett az Odesszai Gépészeti Főiskola gépészkarára, levelező tagozatra. Az az üzem, ahol dolgozott, lett később a „Bolsevik” gyár. Ungváron egy olyan gyár, amelyben nyolcszáz ember dolgozik, nagy gyárnak számított. Ari ott dolgozott főmérnökként, amíg nyugdíjba nem ment. Mi ketten sosem titkoltuk, hogy zsidók vagyunk. Minden kérdőívre ráírtuk, hogy az anyanyelvünk jiddis. Azt is beírtuk, hogy a háború alatt én koncentrációs táborban voltam, Ari pedig munkaszolgálatos volt, bár sokan, akik a Szovjetunióban éltek, általában megpróbálták ezt eltitkolni.

1948-ban elküldtek egy kilenc hónapos párttanfolyamra, utána pedig a megyei végrehajtó bizottsághoz kerültem. Ott is az élelmezésügyi osztályon dolgoztam, 1949-től 1985-ig [Az információk alapján nem lehet eldöntani, hogy a megyei tanács vagy a megyei pártbizottság élelmezésügyi osztályáról van-e szó. – A szerk.]. Bevallom, mindenféle idők jártak. 1948-ban kezdődött a „kozmopolitizmus” elleni kampány [lásd: kozmopolitizmus elleni harc; koncepciós perek]. Sokat olvastam erről az újságokban, de engem nem ért bántódás, és nem éreztem, hogy hozzám bárki is rosszabbul viszonyult volna, mert zsidó vagyok. Emlékszem az 1953 januárjában zajló orvosperre is, szörnyű időszak volt. Embereket kényszerítettek arra, hogy nyilvánosan ítéljék el a gyilkos orvosokat. Például a családunk egy barátját, egy zsidót, a kommunista Rotmant arra kényszerítették, hogy nyilvánosan ítélje el az orvosokat. Mivel megtagadta, elbocsátották a munkahelyéről. De engem senki sem kényszerített ilyesmire. Mintha burokban születtem volna!

Milyen nehezen viseltük Sztálin halálát! Hogy sírtam! Istenem, mi volt ott! Mindenki zokogott. Aztán később, mikor Nyikita Hruscsov fölszólalt a huszadik pártkongresszuson, megtudtuk, miket művelt Sztálin igazából [lásd: az SZKP XX. kongresszusa; Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson]. Csak miután Hruscsov elmondta, hogy miket tett Sztálin, akkor nyílt ki a szemünk. Mindent elhittünk. Nem lehetett nem elhinni, hiszen láttuk, mi folyik itt. Mind tudtuk, de nem akartuk elhinni, hogy ez igaz. Egyszerűen nem akartunk belegondolni. Mint a strucc, úgy dugtuk a fejünket a homokba, igyekeztünk nem gondolni erre.

Amikor 1956-ban a szovjet csapatok bevonultak Magyarországra [lásd: 1956-os forradalom], elhittük a szovjet propagandának, hogy a németek el akarják foglalni Magyarországot, és a magyarokat meg kellett védeni. De amikor 1968-ban a szovjet csapatok bevonultak Csehszlovákiába [lásd: prágai tavasz (1968)], akkor már nagyon fölháborodtunk. Hiszen láttuk, hogyan próbálkoztak a csehek a maguk rendszerének átalakításával, és nagyon szimpatizáltunk velük. Nagyon sajnáltuk, amikor a csehek demokratikus berendezkedését megdöntötték a szovjet csapatok. De mit lehetett tenni? Moszkvában legalább voltak emberek, akik nyíltan fölvállalták, hogy nem értenek egyet a szovjet kommunista párt csehszlovákiai politikájával. Mi itt nem voltunk ilyen hősök, mi suttogva méltatlankodtunk a konyhában, családi körben, féltünk a megtorlásoktól. A Szovjetunióban, ha valaki nem értett egyet a párt fő irányvonalával, az bűnténynek számított, ezt  mindenki tudta.

Az élet nem állt meg. Kaptunk lakást, beköltözködtünk, berendeztük. 1951-ben született a fiunk, Pjotr. A zsidó neve Pinkász. Apám apai nagyapja után neveztük el így. 1955-ben született a második fiunk, Jurij. Fölfogadtunk a gyerekeknek egy dadust, Palanya nénit, egy idős pravoszláv asszonyt, aki nagyon vallásos volt. Mindig korholt minket: „Miért nem nevelitek a gyerekekbe az istenhitet? Na majd fogom én ezt a Pjotrt, és megkeresztelem.” De mi csak nevettünk ezen. Az igazat megvallva, mi nem voltunk vallásosak. Nem jártunk a zsinagógába, még zsidó ünnepeken sem. A szovjethatalom üldözte a vallást. Mi a férjemmel állami hivatalban dolgoztunk, párttagok voltunk. Nem engedhettük meg magunknak, hogy vallásosnak mutatkozzunk. Ezenkívül, egy olyan háború után, amiben azt láttuk, hogyan irtják ki a zsidókat csak azért, mert zsidók, komolyan megrendült a hitünk egy olyan istenben, aki mindezt megengedhette.

A fiainkat úgy neveltük, ahogy a szovjet gyerekeket nevelték. Kisdobosok, úttörők, komszomoltagok voltak. Orosz iskolában tanultak. Otthon magyarul beszéltünk, de magyarul nagyon rosszul tudnak, bár tudnak beszélni magyarul, ha muszáj. Ezenkívül még angolul tanultak mindketten. A jiddist a családban gyakorlatilag nem használjuk. Egyáltalán nem! De ők tudtak a zsidó hagyományokról. A zsidó ünnepeket sohasem felejtettük el, de nem tartottuk őket. Zsidó ünnepeken elmeséltük a gyerekeinknek, hogy miről szólnak ezek az ünnepek. Megmutattuk nekik, milyen játékokat játszottunk mi annak idején. Hagyományos zsidó ételeket főztem. Nagyon gyakran készítettem töltött halat [gefilte fis – lásd: halételek], a gyerekeim imádták. Szombaton húslevest főztem. Sóletet is sokszor csináltam, ezt a mai napig szeretik a gyerekeim. Így hát próbáltuk a gyerekeinket a zsidó hagyományokra megtanítani, amennyire csak tőlünk tellett. A gyerekeim pontosan tudták, hogy mi az a Ros Hásáná, hogy böjtölni kell Ros Hásáná előtt [Ros Hásáná előtt nem kell böjtölni, viszont Ros Hásáná utáni els nap Gedalja böjtje, amely egy kisböjt, napfelkeltétől napnyugtáig tart. – A szerk.] és Jom Kipurkor, és akkor az Isten minden bűnödet megbocsátja. De mi otthon nem böjtöltünk. Elmeséltük a gyerekeknek, hogyan néz ki a szédereste. Mi mindezt tudtuk, hiszen mi ebben nőttünk föl, ebben éltünk. Amikor már nagyok voltak, főztem nekik Ros Hásánákor ebédet cimesszel, hallal, mindennel, ami kell hozzá. Úgy gondolom, hogy a lelkiismeretem tiszta lehet: átadtam a fiaimnak a zsidó tradíciókat, azt, amit tudniuk kell. Aztán hogy hogyan élnek, az már az ő dolguk. Nem mondom, hogy mi nagyon beléjük tápláltuk volna a vallásos gondolatokat, de igyekeztünk, hogy megismerjék a hagyományokat. A legfontosabb pedig az, hogy ők mindezt nagyon szeretik.

Az iskola befejezése után Pjotr Leningrádba ment, fölvételizett az egyetemre. Ezekben az években tombolt az antiszemitizmus, és én nem akartam, hogy a fiamat ez érintse. Oroszországban az antiszemitizmus nem volt olyan erős, mint Ukrajnában. Pjotr ezüstéremmel végezte el az iskolát [a tízosztályos iskolát], sok diákolimpia győztese volt. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy fölvegyék a leningrádi műszaki egyetem mérnök-fizikus karára. Nagyon szeretett zsidó íróktól olvasni. Van nekünk Sólem Aléhem [1859–1916, oroszországi jiddis nyelvű író], mindet nagy élvezettel olvasta. Általában véve, Pjotr nagy tudású, művelt ember. Az egyetem elvégzése után Ungvárra irányították, a műszergyárban lett mérnök. A peresztrojka során, az 1980-as évek végén bezárt a gyár. A fiam egy internetes cégnél helyezkedett el. Későn házasodott, egy kolléganőjét vette el, aki elektromérnök. Gyermekük nincs. A fiamnak van egy barátja, aki kivándorolt Németországba, és rávette, hogy menjen oda. Természetesen mi azt szeretnénk, ha a fiunk a közelünkben lenne, de ő dönti el, hogyan alakítja az életét. Most a feleségével Frankfurt am Mainban él, a Siemens cég tanfolyamára jár. Miután befejezi, állást kap a cégnél.

A kisebbik fiunk, Jurij a lvovi műszaki egyetem villamosmérnöki karát végezte el. Egy ideig a műszergyárban dolgozott, most pedig a Heszednél van. Jurij is nős, van egy fia, Filip, aki 1976-ban született, ő a mi egyetlen unokánk. Jurij a bátyám után nevezte el Filipnek. Egyik fiunk felesége sem zsidó, de mindketten boldogok a házasságukban, egy anyának pedig ez a fontos.

Sok barátunk volt, nagyrészt zsidók. A legjobb barátaink, Frida és a férje, Vojta Ungváron éltek, mielőtt kimentek volna Izraelbe. Lettek új barátaink is. A mi házunk mindenki előtt nyitva állt. A barátainkkal megünnepeltük a születésnapokat, a szovjet ünnepeket, szerettünk összejönni, vidáman eltölteni az időt. Beszélgettünk, táncoltunk, énekeltünk. Mára kiürült a házunk. Sok barátunk külföldön él, és ritkán találkozunk velük, nem is minden évben. Sokan pedig már nincsenek az élők sorában. Meghalt Szeréna is, Ungváron, 1971-ben. A központi városi temetőben van eltemetve. Szeréna ateista volt, úgyhogy nem csináltunk neki zsidó temetést.

Este, munka után szerettünk összegyűlni a vacsoránál, az egész család ott volt, megvitattuk a híreket, elmeséltük egymásnak, mi történt velünk aznap. A hétvégeken nagyokat sétáltunk. A fiaink szívesen jöttek velünk. Nyáron volt, hogy délre mentünk, a tengerhez, volt, hogy kivettünk egy szobát valamelyik kárpátaljai faluban, és ott töltöttük a szabadságunkat. Szerettünk az erdőben bóklászni, a folyóban úszni. Néha csak a családdal mentünk, máskor a barátaink is csatlakoztak hozzánk a családjukkal. Amikor a férjem munkahelyén az 1970-es évek elején lehetőség nyílott telket bérelni, tűzbe jöttünk a lehetőségtől. A saját kezünkkel építettünk egy kis házat, és azóta ez a kikapcsolódásunk kedvenc színhelye. Gyümölcsfákat, bokrokat, virágokat ültettünk. Mindannyian szerettünk a kerttel foglalkozni, de nekünk most már nincs hozzá erőnk, most már Jurij kertészkedik.

Amikor az 1980-as években elkezdődött a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.], mi nem akartunk elmenni. Már nem voltunk olyan fiatalok, nem ismertük a nyelvet, és ebben a korban nagyon nehéz új életet kezdeni, új barátokat szerezni. Mi nem ítéltük el az elutazókat, végül is mindenkinek magának kell döntenie. Ha a fiaink odaköltöztek volna, akkor persze velük mentünk volna. De őket sem nagyon vonzotta a gondolat. Így hát itt maradtunk.

A peresztrojkának örültünk, hogyan is lehetett volna másként! Izraelben élt a férjem mindkét testvére, ott voltak a barátaink. A peresztrojka előtt még csak levelezni sem tudtunk velük. Mi a férjemmel elég magas beosztásban dolgoztunk. Mindketten párttagok voltunk, és számunkra a kapitalista országok állampolgáraival való levelezés nem lett volna szerencsés. A legjobb esetben is kizártak volna minket a pártból, és elbocsátottak volna a munkahelyünkről. A rokonokkal csak Magyarországon tudtunk találkozni, Kárpátalja lakói ugyanis különösebb nehézségek nélkül mehettek Magyarországra.

Amikor 1987-ben találkoztunk a férjem testvéreivel Budapesten, mondtuk nekik, hogy ha a peresztrojka így folytatódik, akkor a következő évben elutazhatunk hozzájuk, Izraelbe. Ők csak nevettek, és azt mondták, hogy a Szovjetunióban ez lehetetlen. És mi egy évvel később, 1988-ban voltunk először Izraelben. Összegyűlt az egész család, és az első tósztot Gorbacsovra mondtuk, hogy ilyen lehetőséget adott számunkra. Hihetetlen volt, a csodák csodája, hogy nekünk lehetőségünk nyílt a Szovjetunióból Izraelbe utazni! Aztán még négyszer voltunk Izraelben. Izrael csodálatos ország, a lakosai hozták létre a semmiből, és büszkék is lehetnek rá. A zsidó fiatalok nagy hazafiak. Büszkén töltik le a kötelező katonai szolgálatot, és nem próbálnak meg kibújni alóla, mint itt, nálunk. Az ottaniak becsben tartják a saját történelmüket. Kár, hogy nincs béke ezen a csodálatos földön. Isten próbára teszi a zsidókat azzal, hogy nehéz körülményeket teremt számukra, akárcsak a második világháború alatt.

Az egyetlen unokánk, Filip Izraelbe ment tanulni. Korábban ilyesmire nem volt lehetőség. Ez 1994-ben volt, akkor ő tizennyolc éves volt. Sportorvosi szakon tanul a Wingate Egyetemen, Netanjában. Most negyedéves, nagyon jól megy neki. Örülünk, jól tettük, hogy elengedtük.

A peresztrojka kezdetével szinte azonnal elkezdődtek a változások Ungvár zsidó életében. A zsidók elkezdtek összejárni, rájöttek, hogy van lehetőségük beszélgetni, zsidó dolgokkal foglalkozni. A peresztrojkáig a zsinagógába csak elvétve jártak, félig üres volt. A peresztrojka után, 1995-ben Ari is elkezdett zsinagógába járni, nem azért, mert hívő, hanem azért, hogy beszélgessen, találkozzon emberekkel. Azelőtt nem járt zsinagógába. A Heszed 1999-ben nyílt meg. Ari mindig azt mondja: „Akármennyire is szidják ezt a kormányt, nekem az a véleményem, hogy ameddig a zsidóságot békén hagyja, addig jó kormány.”

Nekünk nagyon sokat segít a Heszed. Először is, anyagilag mi nagyon szűkösen élünk. Amikor a Heszed igazgatója fölajánlotta, hogy ebédeljünk ott, nekem ez nagyon visszatetszőnek tűnt, nem akartam oda járni. De mára már hozzászoktam ezekhez az ebédekhez, és örülök annak, hogy nem kell minden nap főznöm, ellustultam. Szombaton és vasárnap persze főzök. Az is lehet, hogy nem is lustultam el, csak érzem a korom. Most anyagilag is rendben vagyunk: ebédet kapunk, időnként valami ruhát is. De a legfontosabb a Heszedben az, hogy újjáélesztették a kulturális életet, csodálatos irodalmi, zenei programokkal. Jól érezzük magunkat a Heszedben, már mindenkit ismerünk. A nők szoktak otthon készített finomságot hozni, jóleső érzés megkóstolni egymás süteményeit, megdicsérni egymást. A Heszed legfontosabb hozadéka az, hogy a zsidók összejöhetnek és beszélgethetnek itt. Nekünk senkink sem maradt a barátaink közül. Koncertekre járunk, emberekkel találkozunk. Nekem ez nagyon jól esik. Még jiddisül is beszélünk ott néha. Csak úgy, viccből, néha Arival is váltunk néhány jiddis szót. Nekem mindez nagyon hiányzott. Arit érdekelni kezdték a számítógépek, és számítógépes tanfolyamra jár a Heszedben. Neki ez nem csak élvezetes időtöltés, hanem így az unokájával is tud levelezni az interneten keresztül.

Bár ki sem mozdultunk innen, mégis több országban is éltünk. Most a független Ukrajnában élünk.

Életrajz

Magda néninek 58 évesen kezdett a szeme romlani. Több műtét sem mentette meg attól, hogy ma, 81 éves korában – 14 éve – vakon él fiával, menyével és unokáival a Rózsadomb aljában lévő panziójukban. A beszélgetésünkön végig részt vett és segített a fia és a nővére, akik szóban leírták Magda néninek, hogy melyik képről van szó, és ő így emlékezetből mesélt minden egyes képről. A szellemileg igen friss hölgy ideje nagy részét rádiózással, tévéhallgatással és a Vakok Intézetétől kölcsönzött szépirodalmi kazetták hallgatásával tölti.

1923. február 21-én születtem Kiskőrösön.

Apai nagyapám [Deutsch József] 1851-ben született Madocsán [Tolna vm.-ben lévő nagyközség volt. – A szerk.], nagyanyám [Kántor Mari] 1958-ban Dunavecsén. 1880-ban házasodtak össze. Apám szülei Kalocsán [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.] éltek, apai nagyapám 1916-ban meghalt betegségben, és a kalocsai temetőben fekszik. Pár évre rá a nagymamát elhozták Kiskőrösre, béreltek neki egy lakást. Ott halt meg betegségben 1929-ben.

A nagypapa állatokkal foglalkozott, lovakat, marhákat adott-vett. Nem voltak nagyon szegények, de azt hiszem, nagyon gazdagok sem. Az egyik fia [István] egyetemet is végzett – középosztálybeliek voltak. Apáék hatan voltak testvérek, három lány és három fiú.

A fiúk közül István volt a legidősebb, 1887-ben született Kalocsán. Gimnáziumba járt, kitűnő tanuló volt végig, le is érettségizett, és állatorvos lett. Sokra vitte, a fővárosnál volt állatorvos tanácsos. Felesége Bruck Ilma volt, 1901-ben született, és Budapesten halt meg, 1950-ben. Érdekes, hogy Pista bácsi anyám egyik unokatestvérét, nagyanyám Szabadkán élő jómódú testvérének, Jankának az Ilma nevű a lányát vette feleségül. Ortodoxok voltak. Két fiuk született, Gábor 1918-ban, ő 1944-ben orosz fogságban halt meg; Pál 1925-ben született, és ő Günskirchenben halt meg fogolyként, szintén 1944-ben. Pista bácsi Budapesten halt meg 1969-ben.

Panna  1889-ben született Kalocsán, férjhez ment Sugár Bélához, aki tetőfedő-bádogos volt. Ortodoxok voltak. Született két gyerekük, 1916-ban Ibolya, 1918-ban József. 1956-ban mindketten kimentek Amerikába, Kaliforniában telepedtek le, azóta semmit nem tudok róluk.  Panna az 1960-as években halt meg, Budapesten.

Imre 1896-ban született  Kalocsán. Textilkereskedő volt. Ortodox volt. Feleségül vette Lichtman Arankát, gyermekük nem volt, Budapesten halt meg 1981-ben. [Az apa többi testvéréről a családfa tartalmaz adatokat. – A szerk.]

Édesanyám Gyönkön született 1895-ben [Nagyközség Tolna vm.-ben 1891-ben 3400 német és magyar lakossal. – A szerk.]. Anyai nagyapám [Halbrohr Simon] szintén marhakereskedő volt, henteseknek hajtották föl az élő állatot. Ez azzal járt, hogy állandóan járták a környéket, jóban voltak az uradalmakkal, a földesurakkal, a parasztokkal. Nagyapám 1927-ben halt meg betegségben, és amikor meghalt, akkor elhoztuk a nagyanyámat [Halbrohr Simonné, született Kántor Henrietta], aki vak volt, úgy, mint én, és nálunk, Kiskőrösön halt meg gyomorrákban 1935-ben.

Eléggé kóserok [lásd: étkezési törvények] voltak. Amikor a nagymamám odajött hozzánk lakni, akkor – hogy látszatra vagy nem látszatra, arra már nem emlékszem – kóser húst ettünk. Amikor 1935-ben a nagyanyám meghalt, akkor ennek vége lett, már nem tartottuk a kóserság látszatát, disznót is vágtunk.

Anyámnak volt egy bátyja [Jakab] meg egy nővére [Margit]. Margit férje [Klein Lajos] a kommün [lásd Tanácsköztársaság] után, 1919-ben kiszökött Amerikába. Magyarországon Kovács Lajos néven tanítóskodott, Amerikában Klein néven szőrmegyári munkás volt. 1975-ben voltam Amerikában a lányánál, és megkérdeztem tőle, miért kellett kiszöknie. Azt mondta, hogy a kommunisták azért zárták be, mert fehér volt, a fehérek azért, mert kommunista. Tehát egyiknek sem volt jó. Három évre rá Margit a tizenhét éves fiával és a hároméves kislánnyal utána ment. Klein Lajos 1946-ban meghalt Amerikában. Margit 1978-ban, kilencvenöt éves korában halt meg betegségben. A fia, Zoltán 2002-ben halt meg, kilencvenhét évesen, a lánya, Elzi, akinél kint voltam, ma [2004] is él, nyolcvanhat éves.

Kiskőrös akkor még egy poros kis falu volt, de aztán kifejlődött. Az első világháború előtt vagy alatt utakat építettek, sok helyen aszfaltoztak, parkosítottak. Iskola épült, de az már a harmincas években, evangélikus iskola. Csatorna nem volt, csak egy nyílt csatorna volt, ott folyt a víz, és gondolom, hogy a falu szennyvizét is az vitte el. A víz sem sok helyen volt bevive a házba, csak a második világháború után. Ezek a komfortok csak a háború után lettek.

Tizenötezer lakosa volt Kiskőrösnek, úgy tudom, hogy négyszáz lélek volt zsidó, annyit deportáltak, de lehet, hogy abban benne voltak a környékbeliek is. Nem tudom, lehet, hogy csak a kiskőrösiek voltak négyszázan. Nem voltunk elszigetelve, voltak keresztény barátaink, barátnőink, akik kitartottak mellettünk, de a negyvenes években már volt megaláztatás. [Lásd később. – A szerk.]

Egyetlen hitközségben voltak a neológok és ortodoxok, és egy rabbiválasztáson mindig szavakkal ütötték egymást, tehát szavakkal harcoltak. Előfordult, hogy a rabbijelölt megígérte neológoknak, hogy „Ha megválasztotok, magyarul is fogok beszélni a templomban”. Aztán megválasztották, és soha többet magyarul nem beszélt, csak jiddisül, szóval becsapta őket.

Emlékszem, hogy mikor kicsi gyerek voltam, a rabbi avval foglalkozott, hogy az asszonyok szombaton hordanak-e ridikült [Merthogy szombaton minden teher viselése tilos, a nagyon vallásosak még a zsebkendőjüket is a ruhájukra kötötték, hogy még annyi terhet se cipeljenek szombaton. Lásd szombati munkavégzés tilalma. – A szerk.]. Ostorozta őket, ha esetleg ridikült látott. Ilyen gondjaik voltak. A hívek kibeszélték egymást, a vallásosabbak a kevésbé vallásosakat, hogyha nem úgy öltöztek, ahogy nekik megfelelt volna.

Míg a világtalan nagymamám [Halbrohr Simonné] élt, addig sakterhez vittük az állatot, volt a faluban kettő vagy három is. Mikve is volt. Szép templomot is építettek, olyat, hogy az emeleten voltak a nők, és lent a férfiak [Vagyis ortodox zsinagóga volt, ahol nem vegyülhetnek a nők és férfiak. – A szerk.]. És körül volt ilyen rács, ahol le lehetett kukucskálni a férfiakhoz, de magos volt az a rács. Egészen új volt még a templom, amikor gyerek voltam, tehát a húszas és harmincas évek között épült. A központban volt, ötven méterre az evangélikus templomtól, ami szintén a tejpiac végében volt.

Amikor kicsi voltam, zsidó iskolába jártam. Két tanterme volt, az egyikben első osztálytól harmadikig, a másikban negyedik osztálytól hatodik osztályig, szóval három-három osztály egy teremben, és két tanító. Az egyik tanítót, Gorsin Izsákot 1929-ben Újpestről hozták, meghívta a hitközség. Újpesten Gorsin Árpádnak hívták, és mikor Kiskőrösre jött, akkor Izsákra változtatta a nevét, hogy az ortodoxoknak is megfeleljen. Hatéves koromban mi voltunk az első osztálya Gorsin Izsáknak.

Az iskolatársaimmal jóban voltunk. Nem emlékszem, hogy bárkivel haragban lettünk volna, vagy bárkit lenéztünk volna, mert szegényebb volt. Legfeljebb azt vettük észre – és ez nem tetszett –, hogy a tanítók tesznek különbséget a módosabb gyerekek meg a szegényebbek között, amit mint kisgyerekek elítéltünk, és kritizáltunk egymás között.

A polgáriban [lásd: polgári iskola] már volt antiszemitizmus. Amikor Jam Kiperkor [lásd: Jom Kipur] nem mentünk iskolába, akkor az egyik katolikus lány kiírta, hogy tiszta a levegő, zsidómentes, pedig zsidó lány ült mellette, mind a ketten kitűnő tanulók voltak, és jóban voltak, és mégis. Talán otthonról hozta. Egy másik lány viszont elmesélte nekünk. A többiekkel nagyon jóban voltunk. Mi tanultunk németül a zsidó elemiben, és segítettem azoknak, akik katolikus meg evangélikus elemiből jöttek, ahol nem volt német. Nagyon jó volt a helyesírásom, és kijavítottam a dolgozataikat, s ezzel az ember tud barátokat szerezni. Még később is emlegették, hogy kijavítottam a dolgozataikat. Sok jó barátom maradt még utána is. Testi-lelki jó barátnőm is. Talán a katolikusok kissé elhúzódtak a zsidóktól, de titokban csinálták, olyankor, amikor nem voltunk ott, és mindig akadt, aki nem értett velük egyet, és elárulta őket.

Kiskőrösön sok volt a szlovák, mert kétszázötven évvel ezelőtt Wattay gróf Szlovákiából parasztokat telepített be, és azok virágzó szőlőkultúrát csináltak [A Wattay család kapta adománybirtokul I. Lipót császártól a környéket, amely a török időkben elnéptelenedett. Így került sor arra, hogy az északi vármegyékből szlovák ajkú lakosokat telepítsenek be a 18. század elején. – A szerk.]. Amikor gyerek voltam, a szőlőből és gyümölcsösből éltek. Nem voltak szegények, és nagyon tiszták voltak, ragyogtak a fehérre meszelt házaik. Lányaik a zsidóknál szolgáltak, az volt a sikk, hogy ott megtanultak egy kis kultúrát, főzést. A lánynak, mielőtt férjhöz ment, illett elmenni a zsidó családokhoz, hogy ott megtanulja azt, amire később majd szüksége lesz a saját háztartásában. Nem volt rossz a viszony. Az asszonyok hetenként tejet és vajat hordtak a tanyáról. Nem emlékszem, hogy bajunk lett volna valakivel is. Napszámba jártak hozzánk fát vágni vagy fát fűrészelni. A szomszédban is laktak szlovákok, akikhez tojásért jártunk, alkalmilag túróért, tejfölért, de a tanyáról sokszor azt is hoztak. Jó volt a viszony, még a nehéz időkben is. Rendes népség voltak.

Vasárnap délután volt a korzó. Ma már nem tudom megérteni, hogy miféle szórakozás volt, hogy a Fő utca egyik végétől elmentünk a katolikus templomig, ott megfordultunk, és vissza. És ott a népviseletbe öltözött lányok ismerkedtek a szlovák fiúkkal. Nekünk az volt a furcsa, hogy akkor is karonfogva mentek, ha nem voltak vőlegény és menyasszony. Csodálkoztunk rajta, mert a mi köreinkben – és hát a katolikusok köreiben is, akik ugyanolyan ruhában jártak, mint mi – csak akkor jártak karonfogva, hogyha már vőlegény és menyasszony voltak. El se tudom képzelni, hogy előbb egymásba karoltak volna, ők meg négyen-öten egymásba karoltak, egy fiú, egy lány, egy fiú, egy lány, és úgy sétáltak. Ott évődtek, viccelődtek, a fiúk, gondolom, bohóságokat mondtak a lányoknak, akiknek ez szörnyen tetszett, és aztán egy idő után megvolt az esküvő.

Amúgy a szlovákok majdnem mind evangélikusok voltak. De rendes népek voltak az evangélikusok. Nem voltak olyan szélsőségesek. Nem volt bajunk senkivel még a háborúban sem. Nem csatlakoztak semmiféle szélsőséghez.

A zsidók gazdagabbja, a Schwarzok, az orvosok, az ügyvédek, mind a Fő utcán élt. Talán csak három borkereskedő vagy tüzéptelepes nem volt zsidó a Fő utcán. A keresztényeknek is szép nagy házaik voltak, cselédekkel. Mert tíz kilométerre volt Akasztó, és onnan is bejöttek a lányok férjhez menés előtt szolgálni. Persze nem mind a zsidókhoz állt be, mentek a jómódú keresztényekhez is, orvosokhoz, ügyvédekhez, kereskedőkhöz.

A heti piac szombaton és szerdán volt, és úgy emlékszem, hogy vasárnap is volt egy kicsi. A tejpiac külön volt, a baromfipiac egy kicsit messzebb, a futballpálya oldalában.

Rádiónk körülbelül 1926-tól volt [Nagyjából ekkor indult meg Európában a külső hangszóróval rendelkező készülékekkel a rádiózás. – A szerk.], és apám barátai odajöttek hallgatni a meccset. A hálószobában volt a rádió, az ágyra ültek, és úgy kiabáltak, mintha ott lettek volna a meccsen. Egyszer kérdezték valamelyiktől, hogy „Mennyi volt az eredmény?”. „Leszakadt az ágy.” Ugyanis úgy ugráltak, izgultak, hogy tényleg leszakadt az ágy.

Autója a zsidó borkereskedőnek volt, meg aztán az orvosok szereztek maguknak, már amikor lehetett. Gondolom, a harmincas évek eleje lehetett [1929. december 31-én, az akkor körülbelül 985 ezer fős népességű Budapesten 5953 db személygépkocsi volt magántulajdonban (Dr. Illyefalvi I. Lajos: Tíz év Budapest székesfőváros életéből a világháború után, Székesfővárosi Statisztikai Hivatal, 1930). – A szerk.].

Mi a falu közepén laktunk, pár lépésre a Fő utcától. Egyedül a zsidó pék háza volt köztünk és a Fő utca között. Az országút másik oldalán volt a heti piac. Tehát olyan helyen laktunk, hogy minden közel volt.

A házunkban három szoba volt, később hozzáépítettünk még egyet az utcai frontra. Tehát az utcaira nézett két szoba, ami elég tágas volt. Hálószoba és mellette az a szoba, amit hozzáépítettünk, és ebédlőnek hívtuk. Az volt a szép szoba, ahova egy vendéget bevezettünk, ahol nem aludt senki, ahol ebédeltünk. És akkor az volt a divat, hogy a plafonról lógott egy csengő, és amikor ebéd közben valami kellett, akkor csengettünk, és a szolgáló behozta. A hátsó két szobában – mert ilyen L alakú volt a ház – mi, gyerekek laktunk, az öcsém az egyikben, mi pedig Zsuzskával, a testvéremmel a másikban.

Fehér hálószoba volt, ami valamikor mahagóni színű lehetett, mert néha kilátszott a fehér festék alól. A bútorokat anyám hozta Gyönkről. Az  ebédlőben volt egy szép zöld perzsaszőnyeg, azt is anya hozta Gyönkről. A mi szobánkban pedig mi, lányok csináltattunk szekrényt, amikor már kerestünk, és darabonként rendeztük be.

A ház végén volt a konyha. Nem volt olyan kicsi, mint mostanában. Volt benne egy bádogtetejű asztal, amit kihúztunk, egy ágy volt benne, és ott aludt a szolgáló. Volt egy pad is, amin a vizeskannák álltak. Divat volt az artézi kútról hozni az ivóvizet. Az artézi a Petőfi-szobor mellett volt a Városházával szemben. Huszonhat vagy huszonhárom fokos volt a víz, langyosnak éreztük, mégsem hűtöttük, csak ittuk. Ásványvízszerű volt, sok ásványi anyag volt benne, és azért volt olyan üdítő. A szolgáló hordta a vizet, és a kútnál elcseverészett a barátaival vagy barátnőivel. Az neki ünnep volt, hogy elment az artézi kútra, és nem sietett vissza. De olyankor ment, amikor már elvégezte a konyhában a dolgát, nem hiányzott.

A konyhában mosakodtuk egy kicsi teknőben. Nem tudom, hányszor fürödtünk egy héten, lehet, hogy csak egyszer. Nyáron az eresz alatt volt egy nagy bádogkád, abban jól megmelegedett az esővíz, és lehetett benne lubickolni. De a fateknőben is divat volt fürödni, amiben mostak.

Egy hónapban egyszer mosónő járt hozzánk. Előző nap eljött beáztatni a ruhát szappanos vízbe, másnap jött kimosni az áztatott ruhát. Volt egy katlan a mosókonyhában, és ott fával tüzeltünk. Üstben melegítettük a vizet, és annak a hamujából főztünk lúgot a mosáshoz. Nagyon erős volt, úgyhogy csak bele kellett löttyinteni a vízbe, habzott, és tiszta lett tőle a ruha. A mosónő a teknő oldalára tette a ruhát, és úgy sikálta súrolókefével. A mosás másfél vagy két napig tartott. Úgy emlékszem, hogy ő jött aztán vasalni is. Persze szenes [faszenes] vasalóval.

Mindennap főztünk. Anyánk jól főzött, mindig azt, amit szerettünk. Még ma is emlékszem azokra az ízekre, amiket anya csinált. Mákos nudli, dinsztelt marhahús. Sokszor próbáltam, de nem sikerült úgy, ahogy neki. Főzött zsidó ételeket is, sóletot, marhahúst, később aztán, amikor már disznót vágtunk, akkor meg másokat is. A pulykát és a libát is szívesen megettük.

Reggelire tejes kávét ittunk, és vittünk magunkkal uzsonnát: vajas kenyeret zöldpaprikával vagy vajas mézest. Délután, mikor már nagyon megéheztük a játékban, akkor zsíros kenyeret ettünk sóval, paprikával. Vagy vajas kenyeret. A főétkezés délben volt. Az volt a szokás, hogy anyám megterített. Volt olyan, hogy meg is főzött. Pár lépésre volt az üzletünk, vagy volt, amikor a házban volt, így nem volt gond, hogy a papa bejöjjön ebédelni. Addig bezárt. Amikor kijártam a polgárit, én is dolgoztam a papa üzletében. Ilyenkor a család egyszerre evett. Tehát megterítettünk, és egyszerre ettünk. Este vagy maradékot ettünk, vagy pedig hideget. Az már nem volt olyan szertartásos.

Édesapám [Deutsch Jenő] Kalocsán született 1893-ban. Szerették volna az én apámat is gimnáziumba járatni, de a másodikban kimaradt, mert a német nem ment neki. Azt mondta a tanár, ha megígéri, hogy kimarad az iskolából, akkor nem buktatja meg németből. Megígérte, és ki is maradt. Azután bőr- és cipészkellék-kereskedésbe adták inasnak ott, Kalocsán.

Édesanyám 1895-ben született. 1921-ben házasodtak össze. Nem nagyon kellett nekik megismerkedni, mert első unokatestvérek voltak. A két nagymamám testvérek voltak. Érdekes, hogy a családban volt még egy ilyen: édesanyám egyik testvére, Janka néni Szabadkán élt, elég gazdag volt, és Ilmát, a lányát [Dobó/Deutsch] István vette el, akiből állatorvos lett. Mikor István elvégezte az egyetemet, megváltoztatták a nevüket Dobóra. Akkor magyarosítottak [A 6. számú fényképen látható irat tanúsága szerint Deutsch István és öccse, Jenő 1906-ban magyarosították a vezetéknevüket. – A szerk.]. Tehát még mielőtt megnősültek, akkor lettek Dobók, úgyhogy mi már Dobóknak születtünk.

Apám kölcsönt vett föl attól a kalocsai zsidó kereskedőtől, akinél tanult, és Kiskőrösön nyitott bőr- és cipészkellék-kereskedést. Úgy emlékszem, háromezer pengő volt a kölcsön, amiért akkor egy házat adtak, és állandóan azt nyögtük. Mikor nagyobb lány voltam, tizenkét-tizenhárom éves, én vittem a kamatot Kalocsára, s az mindig egy élmény volt. Akikhez vittem azt a pénzecskét, rettentő gazdagok voltak. Meghívtak ebédre, és mint egy grófi családnál, olyan volt az ebéd, a szertartás, a szerviz meg az evőeszközök. Úgyhogy nekem kislányként egy élmény volt, amikor meghívtak ebédre. Ezt az adósságot csak az infláció törölte el, addig állandóan kísért bennünket. Én fölháborítónak tartottam, hogy egy ilyen gazdag ember kamatot fizettet egy szegény, háromgyerekes családdal, miközben olyan gazdag, hogy azt se tudja, mije van. Tele volt perzsával, ezüsttel, drágaságokkal. De hát főleg a kamatokat fizettetni, az volt az üzlet neki.

Amikor második lányként megszülettem, apám nagyon el volt keseredve, kilenc hónapig rám se nézett. Kilenc hónapos koromban kaptam egy bélhurutot, és a szüleim rettentően megijedtek, hogy nem halok-e meg. Úgy tudom, hogy elhoztak Pestre, és ott gyógyítottak ki. Amikor aztán meggyógyultam, az apám nagyon boldog volt, hogy életben maradtam. Én voltam állítólag a kedvence, anyámnak meg a nővérem. Ennek ellenére kaptam egy pofont az apámtól, amikor tizenhat éves koromban egy keresztény fiú volt a szerelmem, és egy zsidó fiú, akinek fájt, hogy nem ővele, beárult az apámnak, hogy csókolózni látott a kapuban. Erre ma is emlékszem. Mindig mondom a menyemnek, hogy a mai világban mit számít ez. Egy tizenhat éves lány összeköltözik a barátjával, és senki sincs rajta megütközve. Én akkor a csókolózásért kaptam egy frászt.

Állítólag tízéves koromig apám kedvence voltam. Intéző volt egy futballcsapatnál, és elvitt magával meccsekre. Jó pár zsidó fiú is volt a csapatban, hátvéd meg bekk, szóval akkor össze voltak keveredve, és mentem vele a meccsekre. Ez volt talán az a kapocs, ami összefűzött minket, hogy engem is érdekelt a foci meg őt is. És ez biztosan tetszett neki.

Édesanyámat nagyon szerettem. Barátnőimnek is ő volt a bizalmasa, nagyon szerették. Neki panaszolták el a bánatukat vagy a szerelmi ügyeket, a csalódásaikat vagy éppen az örömeiket. Nagyon népszerű volt, így az üzleten keresztül is.

Nem tudom, mennyi iskolát járt, lehet, hogy csak hat elemit. Soha nem volt róla szó. Azt tudom, hogy gimnáziumot nem végzett. Mi is csak négy polgárit [lásd: polgári iskola] végeztünk, mert Kiskőrösön nem volt leánygimnázium, csak fiúgimnázium. Kiskunhalason, ami huszonhat kilométerre van Kiskőröstől, volt, de nehéz és költséges volt mindennap bejárni. Úgyhogy csak az igazi gazdag kiskőrösi lányok jártak gimnáziumba.

A nővérem csak tizennégy hónappal volt idősebb, mint én. Állandóan veszekedtünk, de azért nem tudtunk egymás nélkül meglenni. Persze otthon féltékenyek voltunk, centiméterrel mértük a csokoládét, pontosan, vonalzóval. Ha Zsuzska panaszkodott, hogy „A Magda megette a narancsomat”, akkor én azt mondtam, hogy „Nem is ettem meg, csak a levit szoptam ki. A vizet szoptam ki belőle”.

1928-ban meghalt egy kisöcsém, aki hat hónapos volt, a Sanyika, és azt mondták nekünk, hogy azért halt meg szegényke, mert akkor született, mikor a nagyapánk Gyönkön meghalt, és akkor szívbajosnak született. Szegényke meghalt, eltemettük, és aztán végül három évre rá született az öcsém, és akkor nagyon boldog volt az apám, hogy van egy fia.

1931-ben született az öcsém. Az elhalt kalocsai nagypapa, Deutsch József után – ugye divat, hogy az elhalt szülő vagy nagyszülő után nevezik el a fiúgyermeket [lásd: névadás] – Jozsónak hívtuk. Nyolc év korkülönbség volt közöttünk. Talpraesett, okos, koravén volt. Előbb a zsidó [elemi] iskolába, utána polgáriba járt. Vele egykorú zsidó fiúk voltak a barátai. Keresztény barátja tán nem is volt.

Az ünnepek megfeleltek a családi tradícióknak. Mindenkinek volt zsidó neve. Az öcsémnek nem volt bár micvója. Olyan idők voltak, hogy akkor már nem lehetett. De hát persze, meg volt malenolva [lásd: körülmetélés]. A lányoknak nem volt [bát micvá], nem is volt divat. Csak hallomásból tudtuk, hogy van ilyen, hogy lányok is…

Pénteken anya gyertyát gyújtott [lásd: szombat]. Arra nem emlékszem, hogy templomba mentünk volna. De megtartottuk a Pészahot, a Ros Hasónét [Ros Hásána], Jom Kipurt, aztán elmentünk templomba, énekeltünk. Otthon lehet, hogy nem lett volna szabad egy ételt megmelegíteni, de azért mi megmelegítettük [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Amit nem láttak, azt azért nem tartottuk be olyan szigorúan, de ezeken a nagyünnepeken ugyanúgy viselkedtünk, mint a vallásosak. Olyankor zárva tartottuk az üzletet. Egyébként szombaton kinyitottunk, és ez nagy fölháborodást váltott ki. Mondták is, hogy legalább hátulról áruljunk – mert akkor már otthon volt az üzlethelyiség. Akkor elöl nem nyitottunk ki, és hátulról bejöttek a vásárlók. Az nem volt baj, hogy árultunk, csak ne az utcára.

Volt állami óvoda hároméves kortól hatéves korig, amíg iskolába nem mentünk. Elég messzire jártunk, az Etus nénihez. Négy óráig voltunk ott, négy órakor kellett értünk jönni. A szüleink az egyik alkalmazottat – mert cipőfelsőrész-készítő műhely volt a házunkban – küldték értünk. Mind a ketten végig jártunk óvodába. Persze ott voltak keresztény ünnepek, és azt velünk ugyanúgy megtartották. Így megtanultuk az énekeket, a „Mennyből az angyal”-t [A katolikus templomokban karácsonykor énekelt ének. – A szerk.]. Tornára nem emlékszem, hogy lett volna, de énektanulás az volt, meg versek. Aztán voltak ilyen speciális játékok direkt óvodásoknak, hogy fejlesszék a kézügyességet.

A zsidó elemi iskolában volt Hanuka ünnep, énekeltük a máhzort [lásd: „Máoz cur”] és a többit, ami hozzátartozott. A zsidó iskolában volt kultúrélet. Az új tanító, aki Árpádból Izsák lett, modernizálta a zsidó iskolát. Bevezette például a tornát, ami nem volt divat, amíg az öreg tanítók voltak. Modernül, tornaruhában az iskolaudvaron sorba álltunk, és tornagyakorlatokat  végeztünk.

Amikor elkezdtünk a polgáriba járni, még élt a nagymama, és a cselédlány hozta a táskát, csak azért, hogy a többiek lássák, hogy mi olyan vallásosak vagyunk, hogy sábeszkor [lásd: szombat] nem visszük a táskát.

Sok-sok öreg tanárnőnk volt, és olyan-olyan régimódi stílusuk volt, ahogy tanítottak bennünket. De volt egy aranyos tanárnő, Terényiné Mócsi Jolán, akit imádtunk. Történelmet tanított, és szerettük a történelmet, mert szellemesen, okosan, érdekesen, humorosan tudta előadni. Ő tanította a magyar irodalmat és a magyar nyelvtant is. Nagyon jól tudtam dolgozatot írni, de azért a külalakra sokszor hármast kaptam. Egyébként a zsidó lányok közül sokan jól tanultunk, kitűnők, jelesek voltunk. De azért nem volt különösebb tekintélyünk, csak annyiban, hogy a rosszabb tanulók jöttek hozzánk segítségért vagy legalábbis hozzám, és én nagyon szívesen segítettem nekik. Azzal, aki a polgáriban mellettem ült, vagy aki mögöttem, megmaradt a barátság utána is. S a legjobb barátnőmmel is azután kezdtünk járni együtt, mikor már a polgárit elvégeztük. Református volt, nem is zsidó lány, de együtt mentünk moziba. A zsidó lányokkal is nagyon jó volt a kapcsolatom. Volt köztük egy lány, Beck Judit, aki nagyon jó tanuló volt, de bizony elég szabad életet élt. Mi megbocsátottuk neki. Csak az anyja nem tudta elviselni, hogy a fiúkkal már úgy előreszaladt. Olyan humora volt, hogy dőltünk a kacagástól, amikor egy társaságban voltunk. Okos volt, szellemes, humoros, szerettük és falaztunk neki, ha kellett.

Nem emlékszem, hogy jártunk volna különórára. Önképző kör volt, és ott szerepeltem. Én énekeltem, a barátnőm meg zongorázott. A „Sorrentói emlék”-et meg Liszttől a „Szerelmi álmok”-at. Ugyanaz a tanárnő tanított minket zongorázni, és betanította nekünk. Akkor tudtunk kottáról énekelni vagy leolvasni. Csak a kottát néztük, és tudtunk énekelni, olyan kulturáltan tanítottak bennünket. Énekelni is tanítottak. És szerepeltünk.

Szerettünk volna a cserkészmozgalomban részt venni [lásd: cserkészet], de nem lehetett, a zsidókat oda nem vették föl. Eléggé antiszemiták voltak a gimnazisták, akik odajártak, és bizony nagyon csúnyán viselkedtek abban az időben.

Iskolai kirándulásra nem tudok visszaemlékezni. Azt tudom, hogy Rákoscsabáról jöttek ide iskolás lányok, és elosztották őket, hogy ki hol lakjon. De arra nem emlékszem, hogy én lettem volna.

Időnként nyáron a szüleink elküldtek bennünket egy lánnyal panzióba a Kiskőröstől kilenc kilométerre lévő Büdös tóra nyaralni [Soltvadkert mellett lévő tó. – A szerk.]. Ilyen full panzió volt, még kosztot is kaptunk. Tíz nap vagy két hét volt egy turnus, és három pengő harminc fillér egy személyre. De azt nem tudom, hogy tíz napra vagy egy napra. Azért áldoztak ránk a szüleink. Ez divat volt. És érdekes, hogy annak a lánynak az öccse lett a férjem a háború után, aki akkor ránk vigyázott. Ő külön, a mellettünk lévő szobában lakott, de azért mégis volt egy felnőtt, aki törődött velünk. Nagyon boldogok voltunk, nagyon tetszett nekünk a Büdös tói nyaralás, és a koszt, amit ott adtak. Másképp főztek, mint otthon. Tökfőzelék meg ilyesmi, meg disznót vágtak, direkt azért, hogy a panzióvendégeknek legyen, és ez nekünk nagyon érdekes volt. Nem volt sok szoba, tíz vagy tizenkettő. Ilyen hosszú ház volt végig tornáccal, oda ki is lehetett ülni. Mindenkinek külön szobája volt. Persze fürdőszoba nem volt, de hát ott volt a Büdös tó, ott lehetett fürdeni. Ott voltak a Bakos ügyvéd gyerekei, játszottunk, amíg ott voltunk, de később, Kiskőrösön már csak köszöntek, hogy szerbusz, szerbusz.

Később rokonokhoz, barátnőhöz mentünk biciklitúrára. Gyönkre mentünk például. Elmentünk Kalocsára, és ott mentünk át kompon a másik oldalra. Szóval, romantikusan. Hát kétszáz kilométer biztos van. Nem egyfolytában mentünk, Pakson ismerősöknél megaludtunk. Akkor még nem volt ennyi autó, nem kellett úgy félni, de azért láttunk koszorút meg sírt az út mentén. Dombról le, dombon föl, nekem akkor nagyon tetszett a dunántúli dombvidék.

Gyönkön lakott a nagybátyám, anyám bátyja [Jakab], a felesége és két velünk egyidős gyereke. A nagylánya akkor már férjhez ment. Egy barátnőm is volt ott, olyan nevelőnőféle egy orvosnál. Aztán amikor az idők szigorúbbak lettek, akkor hazament Nagykőrösre, és oda is elmentünk kerékpárral. Ott vendégeskedtünk nála pár napig. Visszafelé csatlakoztunk egy biciklis katonacsoporthoz, azokkal mentünk haza, és semmi bajunk nem lett.

Voltam még Kalocsán, anyával Dunavecsén, mert ott is voltak rokonaink. Meg Pesten. Apámnak üzleti dolga volt Pesten, és engem, a kedvencét magával vitt. Még hat éven alul lehettem. István lakott Pesten, sokra vitte, állatorvos lett, a fővárosnál volt állatorvos tanácsos. Amikor hazamentem, azt meséltem, hogy liszten mentünk föl – gondolom liften –, és létrán – lépcsőn – jöttünk le. Hát én emeletes házat még nem láttam.

Egy héten csak egyszer kaptunk fagylaltot. Húsz fillér nagy pénz volt. Húszfilléres fagylaltot nem is ettünk, csak tízfillérest. Moziba sem mehettünk minden héten. És akkor sírva leültünk, hogy a barátnőnk, Büchler Bella az minden héten mehet. Persze neki boros volt három vagy négy nagybátyja, és azok imádták azt a kislányt. Shirley Temple volt akkor a favorit. Gyönyörű kislány volt, voltak ilyen gyerekszínészek. Tízéves kortól  már mentünk szülők nélkül is, ha elengedtek. Húsz fillér volt egy mozijegy, és az akkor sok volt. És ugye kettőt kellett venni.

Apám és anyám közt az okozott konfliktust, hogy apám rengeteget hitelezett a csizmadiáknak, suszteroknak, sokszor úgy, hogy majd ősszel fizetnek. Bizony előfordult, hogy nem fizettek. Mit tudtunk akkor csinálni? Ezért nyitotta aztán édesanyám 1936-ban a kézimunkaüzletet. Mikor elvégeztük a polgárit, akkor mentünk az üzletbe pénzt keresni. Mert már nagylányok lettünk, kellett a szép ruha, a szép cipő, és meg kellett hogy keressük magunknak. De meg is kerestük. Nem vették el tőlünk, magunkra költhettük, amit mi kerestünk. Vettünk szép női biciklit és szép ruhákat. Nagyon finom gyapjú anyagokat lehetett akkor kapni. Volt varrónő, akihez elvittük, mindenkinek megvolt a varrónője, és ahhoz ragaszkodtunk. Az is olyan barátnőféle volt, velünk egyidős. Elegánsan öltözködtünk, csinosan. Akkor még csinosak voltunk.

Szerettük, amit csináltunk, sok barátot és barátnőt szereztünk abban az üzletben. Olyan családias volt az a kézimunkaüzlet. Beszélgetni lehetett munka közben. Én a szemet szedtem, akkor divat volt a selyemharisnyán szemet szedni, a testvérem meg mindenféle kézimunkát végzett, megtanította kötni a kuncsaftokat, sablonokról kék festékkel elődörzsölte a mintát, és akkor azt kézimunkázták ki konyhagarnitúrának. Nem volt túl nagy az üzlet, alkalmazott nem is volt, csak mi, ketten. Innen datálódtak a barátnőink is. Megvették nálunk a fonalat, és amikor fogyasztani kellett a kötésben, szaporítani, meg az ujjánál tartottak vagy a nyakánál, akkor bejöttek, és segítettünk nekik. Ezekkel a lányokkal, akik ott saját maguknak kötöttek, testi-lelki barátnők is lettünk. Nem voltak zsidók.

Könyveink is voltak, a szüleink meg-megvettek egy-egy szépirodalmi könyvet. De egy Schwarz Peri nevű zsidó lány nyitott egy könyvtárat a saját házukban. Az apja borkereskedő volt, szép nagy házuk volt. Peri nagyon népszerű volt, és sok-sok könyve volt, onnan kölcsönöztünk. Ott ült,  várta az ügyfeleket és adminisztrálta. Csak megbeszéltük, hogy mit szeretnénk, és tartsa vissza, mert szeretnénk elolvasni. A legdivatosabb szépirodalmi könyveket vehettük ki, és nagyon sokat olvastunk. Sikk volt olvasni, szóval nem látszott műveltnek az, aki nem olvasta ezt és ezt a regényt. Világirodalmi regényeket olvastunk. Hozzáférhető áron volt. Nem csak  zsidók jártak oda, hanem keresztények is, akik művelődni akartak.

Az „Újság” című liberális lapot járattuk, ami nagyon nívós volt [„Újság” – Az „Az Újság” c. liberális szellemű politikai napilap utóda. „Az Újság” 1903-ban indult, főszerkesztője (1919-ig) Gajári Ödön volt. A Tanácsköztársaság alatt, 1919 májusában betiltották, és csak ősszel indult újra. 1925-ben a belügyminiszter ismét betiltotta „Az Újság”-ot, és néhány hét szünet után ekkor indult újra „Újság” címmel. A munkatársak között volt Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, később Móricz Zsigmond is. 1944 márciusában szűnt meg. – A szerk.]. Egy karácsonyi számmal hetekig el lehetett lenni, Zsolt Béla írt bele [1895–1949, író, újságíró], és Márai Sándor [1900–1989, költő, író, esszéista, műfordító] novellái jelentek meg benne. Mindig volt benne szépirodalom, amin el lehetett csemegézni, és voltak folytatásos regények. Nagyon szerettük. A politikája kormánypárti volt, de egy darabig a kormánypártiság megfelelt a zsidóknak.

Lánybarátunk sok volt, mi, zsidó lányok voltunk vagy negyvenen. Legalábbis a deportálásba negyvennyolcan mentünk. De nem is tudom, miért, fiúkkal nem barátkoztunk. Talán lenéztük őket, mert nem jártak polgáriba? Ma már nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem udvaroltak nekünk. Mikor már mind a ketten a kézimunkaüzletben voltunk, akkor már járhattak hozzánk, akkor már szabad volt bejönni. Jöttek keresztény fiúk is, de nem voltak komoly udvarlók. Még a zsidótörvények kezdetekor is jártak. Zsidó fiúk később is, de nem udvarolni. Csak társaság volt. Mi nem mehettünk tánciskolába, csak kívülről kukucskáltunk. Minden velünk egykorú, amikor elvégezte a polgárit, akkor ment tánciskolába, és rendszerint aztán hozzá is ment ahhoz a fiúhoz, aki ott a partnere volt. De mi, zsidók nem járhattunk tánciskolába. Főzőtanfolyamra járhattunk, bár ott is volt, hogy zsidók nem vehetnek részt, de végül csak részt vehettünk, és nem bántottak bennünket. Ha a zsidók szórakozni akartak, csak Pesten lehetett. Nem volt más, visszahúzódtunk a nyilvánosságtól. Kiskőrösön nem volt a zsidó fiataloknak külön társasága. Sok lány följárt Pestre, egyesületbe járt, és ott élt zsidó fiatalokkal társadalmi életet. Volt, aki Pestre jött tanulni valami gyakorlati dolgot, mondván, hogy jönnek a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és akkor nem lehet állásba menni. Különböző szakmákat próbáltak tanulni, hogy majd megéljenek akkor is, ha a törvények tiltják az alkalmazásukat. Ők meséltek a pesti életről a többieknek. Mi dolgoztunk az üzletben, és a barátnői körünk is ott alakult. Előfordult, hogy egy barátnőnk meghívott minket evangélikus teára. És ott mi voltunk a díszvendégek. Jöttek elénk az elöljárók, ide üljetek, oda üljetek, és körüludvaroltak minket. Nem azért, hogy meg akartak volna téríteni, csak azért, hogy megtiszteljenek minket.

De sokszor megaláztak bennünket. Mentem a keresztény barátnőmmel az utcán, és kikiabált egy rohadt nyilas [lásd: nyilasok] a szabóműhelyből: „Ezek a zsidók még mindig itt vannak? Mikor viszik már őket Palesztinába?” De a barátnőm nem törődött vele. Ezzel a nyilassal aztán találkoztunk a háború után. Amikor az uramat négy-öt másik boltvezetővel együtt perbe fogták, ez az alak népi ülnök volt a tárgyaláson, és folyton sugdosott a bíró fülébe. Elmentem a barátnőmhöz, és kérdeztem: „Irénke, emlékszel még arra, hogy ez mit kiabált ki?” „Hogyne emlékeznék.” „És ha kellene tanúskodni, eljönnél?” „Persze!” Szóval vállalta. Nos, megüzentem neki, hogy még él az, aki hallotta, hogy mit kiabált. Attól kezdve ez az alak, mint a kezes bárány, és aztán nem is volt az ítélet csak hat hónap fölfüggesztett. Egyébként, amikor a háború után hazakerültünk, senkit föl nem jelentettünk. Utána is ott éltünk, nem akartunk magunknak haragost szerezni. Aztán egy másik alkalommal egy diák kiabált ránk, amikor mentünk azzal a keresztény barátnőmmel: „Borzasztó, hogy még mindig vannak keresztények, akik a zsidókkal szóba állnak.” Aztán, a háború után együtt dolgoztunk a szeszfőzdénél, de nem beszéltünk róla. El volt felejtve. Hogy ő emlékezett-e rá, nem tudom. De nem volt téma köztünk Az ő nagybátyja volt ott a főnök, és nagyon rendes volt hozzám.

Mielőtt apát [1944.] április 4-én elvitték, ideg-összeroppanást kaptam. Akkor jöttek először a repülők Budapestet bombázni [lásd: Budapest bombázása], és Kiskőrösön keresztül mentek a Liberátorok [Az első (angol) légitámadás 1944. április 3-án érte Budapestet. Ezt követően rendszeressé váltak a légitámadások. A Liberátor sokoldalú amerikai repülőgéptípus, amelynek kifejlesztése 1939-ben kezdődött, bombázóként használták a második világháború alatt. Lásd még: légitámadások Magyarország ellen; Budapest bombázása. – A szerk.]. Úgy lefogytam, hogy a lábam szára olyan vékony volt, mint a karom. Nem is tudtam, hogy az ilyen beteg undorodik az ételtől. Egyszer anyám adott – kedvezni akart – egy csirkecombot, úgy kivágtam, hogy a falon kötött ki. Volt egy orvos, a Pál doktor, aki annak ellenére, hogy zsidó voltam, fogadott, és adott valami port.

Májusban kerültünk be a gettóba, és akkor egyszerre meggyógyultam [Kiskőrösön, a zsidó templom környékén kijelöltek kb. 30 házat gettónak, ahová a környékről is hoztak zsidókat. – A szerk.]. Az volt a hír, hogy visznek minket munkára. Nem törődtünk semmivel, csak együtt maradjunk anya meg az öcsém meg a nővérem, akkor még együtt voltunk. A gettóban szűkösen voltunk, más családokkal kellett összeköltöznünk egy házba. Én csak arra emlékszem, hogy a Ladányiné lakott velünk a gyerekeivel. Arra nem emlékszem, hogy lakott-e ott még harmadik személy is. Heten laktunk egy szobában. Össze voltunk szorulva, de megnyugodtunk, hogy elvisznek dolgozni, és valahogy együtt átvészeljük.

Apát a többi zsidóval összeszedték, és eldeportálták őket. Mi nem tudtuk, hogy Auschwitzba került, csak küldtünk neki csomagot, és visszajött megpenészedve az almás pite. Visszaküldték. A papáról az igazat csak a felszabadulás után tudtuk meg. Én még ott, Auschwitzban sem hittem el a gázkamrát. Volt ott egy debreceni orvosnő, a Gonda Klári, az azt mondta: „Ha hazamegyek, veszek gyászruhát, és meggyászolom a szüleimet.” Zsuzskával, a testvéremmel összenéztünk, hogy miket beszél ez. A mi  blokkunkban néhány stramm szlovák lány volt a felügyelő [blokova], akik állítólag már öt éve ott voltak [Az auschwitzi tábort 1940-ben állították föl. A szlovák zsidók deportálása 1942 márciusában kezdődött, ekkor érkeztek meg Auschwitzba az első zsidó nők, 16–30 év közötti lányok és asszonyok Kelet-Szlovákiából. Lásd: deportálások Szlovákiából. – A szerk.]. Az egyik blokova, a Herta mondta, amikor füstölt a kémény: „Ott égetik a szüleiteket.” Zsuzskával megállapítottuk, hogy csak azért mondja, mert gonosz, és fájdalmat akar nekünk okozni, mert ott igazából kenyeret sütnek. Csak akkor hittem el a gázkamrát, amikor fölszabadultunk. Itt most a panzióban [Jelenleg egy panziót vezet a család. – A szerk.] sok némettel összebarátkoztunk, és elhiszem, amikor azt mondják, hogy ők nem tudták.  Ha én ott voltam, és nem tudtam, akkor ő Németországban honnan tudta volna? Ilyet el se tudott képzelni az ember.

[Auschwitzba] Június 29-én értünk ki. Előtte a gettóból kivittek a vásártéri iskolába, mert a vásártér a sínek mellett, szóval a vasúthoz közel volt. Egy éjszakát ott töltettek velünk. Onnan Kecskemétre kerültünk a téglagyárba. Ahol a téglát szárították vagy kirakták, ott volt tető, alul meg homok, ott ültünk vagy aludtunk. Ronda hely volt, de szabadon mászkáltunk, nem vigyáztak ránk. Ott nem volt csillag vagy karszalag. Ha kimehettünk volna a városba, akkor kellett volna. Két taknyos kölyök, két gimnazista vigyázott ránk. Nem szabadott pénzt vinnünk, és az egyik kislány eldobta a fűbe a pénztárcáját, mert félt, hogy ezek megtalálják. A két taknyos kölyök hülyén viselkedett, nem is mertek visszajönni a faluba. Kanadába mentek, és sose jöttek vissza. Dunyhát vittünk, párnát vittünk, néhány ruhát. Ötven kilót lehetett személyenként. Téli holmit is, hátha még akkor is ott leszünk. Próbáltunk élelmiszert vinni, zsírt, ilyesmit. Nem sok értelme volt, de akkor még nem tudtuk. Mindenütt bekopogtak, hogy van-e még ékszer, aztán elszedték, mert ijesztgettek, hogy majd ez lesz, meg az lesz, ha nem adjuk le. Elszedtek mindent. Kiértünk Auschwitzba június 29-én, Péter-Pálkor. Azokat az asszonyokat, akik festették a hajukat, a Mengele sokszor átengedte a jobb oldalra, ahol mi voltunk, a dolgozók. A másik fele meg ment a gázkamrába. Az anyám elég korán őszült, és kérdezte tőle, hogy hány éves. „Negyvenkilenc, de még azért én tudok dolgozni”, de a Mengele intett neki, hogy balra. Szóval elvette tőlünk. És az öcsémet is a gázkamrába küldte. Utána mentünk a fürdőbe, ott még a cipőmet visszakaptam, mást nem, és rongyokba öltöztünk. Innen egy olyan barakkba vittek bennünket, ami háromszáz ember számára lett volna elegendő, de ezerkétszázat zsúfoltak be. Semmi ágy vagy ilyesmi nem volt, úgy feküdtünk, mint a heringek vagy a kanalak. Ha valaki ki akart menni éjszaka, akkor ordítoztak vele, mert a sötétben mindenkire rátaposott. Egyszer én is ki akartam menni, elkapott a blokova, és jól összepofozott. Csak úgy! Minek akarok kimenni éjszaka?! Hát azért akartam kimenni a vécére, mert nappal órákig kellett sorba állni, mert kevés volt. Kilenc vagy tíz vécé volt, emberek meg ezrivel. Ötösével kellett sorba állni, akkor az elsőnek adtak egy rozsdás konzervdobozban valami szalmával meg szénával kevert, főzeléknek nevezett valamit, és azt kellett elosztani. Kenyeret is kapott az első, egy egészet, és akkor azt kellett elosztani. Ha lett volna centink, azzal mértük volna, de nem volt, csak az ujjunkkal mértünk. Hát el lehet képzelni, hogy az éhező embereknek az nem volt olyan egyszerű.

Augusztus 13-án délelőtt – emlékszem, éppen Tisá Beáv volt – vagonba tettek, és a gázkamrához vittek bennünket. Még este nyolckor is ott voltunk, és aztán később megtudtuk, hogy arra vártak, hogy kellünk-e Berlinbe dolgozni, vagy elgázosítanak. Kellettünk. De előtte megint szelektáltak bennünket. Észrevették, hogy a Zsuzska meg én nagyon hasonlítunk egymásra, ikreknek néztek. És persze, mi sem fontosabb, mint hogy az ikreket elválasszák egymástól, így Zsuzskát küldték jobb oldalra azokhoz, akik biztos a gázkamrába kerülnek. És a blokova olyan rendes volt, hogy súgta Zsuzskának, hogy „Szökjél a testvéredhez!”. A német tiszt éppen beszélgetett valakivel, és nem vette észre. Úgyhogy sikerült a Zsuzskának odaszöknie, ahol én voltam. Aztán éjfél felé adtak egy darab kenyeret, ilyen párizsifélét meg vajat, be a vagonba, és irány Berlinbe munkára. A vagonban se szalma, se semmi. Frankfurtban olyan szőnyegbombázást kaptunk, hogy csoda, hogy életben maradtunk. Elértünk Berlinbe, és ott voltunk 1945. április 26-ig kényszermunkán. Az Argus Motorenfabrikban dolgoztunk futószalagnál. Az volt a dolgunk, hogy a repülőgép cilinderjét leemeltük vagy fölemeltük, rátettük az állványra, bizonyos számú csavart belecsavaroztunk, és adtuk tovább. Ebben a munkában a testvérem hóna alatt keletkezett egy tályog. Elvitték Oranienburgba kórházba, ahol egy belga orvos megoperálta, és vissza is jött. De bizony Oranienburgból sokan nem jöttek vissza, akik betegek voltak, tüdőbajosak, vagy le voltak romolva, azokat ők gázosították el, de az én testvérem visszajött [A Berlin közelében lévő Oranienburgban a sachsenhauseni koncentrációs tábor egyik altábora volt. A foglyok elgázosítása a főtábor, Sachsenhausen krematóriumában történt, bár itt nem folyt olyan mértékű megsemmisítés, mint például Auschwitzban. – A szerk.].

Amikor légiriadó volt, mindig a bunkerba kellett menni. Egy alkalommal nem mentem be a bunkerba, hanem bementem a testvéremhez, aki ott feküdt a revíren [Revier – német: (laktanyai) betegszoba – A szerk.]. Az ötórai keléstől és a tizenkét órai munkától fáradt voltam, és elaludtam az ágyán. Felállt a Zahlappell [német: létszámellenőrzés – A szerk.], és egy hiányzik. Azt hitték, megszöktem. Kerestek, kerestek, végül megtaláltak a kórházban. [Klein] Kató, a lágerälteste [Ältest, német: összekötő a lágerséf és a foglyok között. – A szerk.] kirángatott, és jól összevert. Közben odasúgta, hogy nekem muszáj téged verni. Össze is vert, de különösebb aztán nem lett belőle. Végül Zsuzska meggyógyult, és életben maradt. Itthon mindig sokat veszekedtünk egymással, de ott aztán megfogtuk egymás kezét, és rettentően ragaszkodtunk egymáshoz. Egy ágyban aludtunk, szorosan, imádtuk egymást. Viszont volt a lágerban olyan anya és leánya, akik ellopták egymástól a kenyeret. És állandóan veszekedtek. Szóval volt az ellenkezője is. Hogy az anyja és a leánya, testvérek egymást meglopták, hogy ő maradjon életben, a másikkal nem törődött. Nem is tudom, mitől van az, hogy az egyik ilyen, a másik meg olyan. Na de azok is emberek voltak, az anya és lánya, akik egymástól ellopták a kenyeret. Nyolcszázan dolgoztunk itt. Mind magyarok voltak, talán egy lengyel volt közöttünk, akit elfogtak a piacon, mert feketén árult szalonnát. Egy olyan harminc vagy negyven körüli parasztasszony volt. Nem volt ott semmi baja, elvolt köztünk, biztos otthon se volt sokkal jobb dolga, mint a lágerben.

Reggelire feketekávét adtak, egy darab kenyeret és egy margarint. Délben odahozták a levest kondérban. Répalevest, amiben állítólag húsnak is kellett volna lenni, de azt mondták mindig, hogy a konyhások kilopják. Ettünk volna belőle háromszor annyit is, ha adtak volna, de abból se adtak eleget. Aztán csináltak néha kenyérvizitet. Az ágyban gyűjtöttük a kenyeret, hogy majd vasárnap esszük meg. A séf elrendelt egy kenyérvizitet, mindenkitől elszedték a kenyeret, és mire este visszamentünk, kenyérleves volt a vacsora. A mi kenyerünkből. Semmiféle embernek való ételre nem emlékszem, tán nem is tudtak főzni. A barakkokban háromemeletes deszkapriccsek voltak, és két emeletes ágy össze volt tolva, hogy szélesebb legyen. Két személy kapott egy ágyat. Születtek ilyen lágerbarátságok. Azelőtt sose ismerték egymást, itt összeforrtak, mint a jó testvérek, és együtt aludtak, együtt gazdálkodtak. Pokróc volt, volt egy kályha, adtak szenet, este be lehetett fűteni, de reggelre kihűlt. Volt egy csíkos rabruha. Alul, nem is tudom, talán egy bugyi volt, amit spárgával kötött az ember a nyakába, mert gumi biztos nem volt benne. Nekem saját cipőm volt, de akinek a cipője tönkrement, faklumpát kapott. Persze csak egy ruha volt. Nem mostuk. De volt, amit kimostunk, pulóvert vagy valami ilyesmit, és a napon szárítottuk. Megjelentek a tetűk, mert hoztak egy csomó férfiinget blúz helyett, ami nem volt fertőtlenítve. Forró vízben kimostuk, azt hittük, hogy elpusztulnak a tetűk, de nem lehetett kiirtani. Ez már egész a vége felé volt.

Bombázták Berlint, éjszaka olyan világosság volt a Sztálin-gyertyáktól [Sztálin-gyertya – ejtőernyővel alábocsátott szerkezet, amely szinte nappali világosságot árasztva, megvilágítja a bombázni kívánt célpontokat. – A szerk.], és mi Berlin határában voltunk, Berlin-Schönholtzban volt ez a láger. Április 26-án összeállították a menetet, és gyerünk! Élelem nélkül, fáradt, kimerült embereket hajszolni az országúton. Hamburg felé, északnak mentünk Krempendorfig. Azt mondták, hogy hatvan kilométerre van az Északi-tenger, és hogy oda akarnak vinni bennünket. Én már itthon hallottam a mendemondát, hogy ott föltettek volna bennünket hajóra, azt mondták volna, hogy visznek Palesztinába, és elsüllyesztették volna. Lehet, hogy ez volt a szándékuk, de nem volt rá idejük, mert hatvan kilométerre utolértek az oroszok. Azok szabadítottak föl.

Mennyien szabadultunk? Hát, nem sokan. Onnan is küldtek gázkamrába betegeket. Aztán akik már elhullottak. Közvetlenül lehet, hogy ötven embert kinyírtak. Volt egy, akit kisgyilkosnak hívtunk. Kivittek bennünket a hülyék még áprilisban is sáncot ásni, már semmi értelme nem volt. Volt egy szabadkai lány, a gyilkos azt mondta neki, hogy szaladjál csak előre, ő előreszaladt szegény, és hátulról lelőtte. Mert ugye szökni akart. Hova szökött volna?! Előtte-utána csak a nagy pusztaság volt. Az oroszok szabadítottak föl. Beköltöztünk egy elhagyott házba, és a jó cipőmet, amiben még a lúdtalpbetét is benne volt, eldobtam, mert találtam a padláson egy remek, lábamra illő barna csizmát, nagyon csinosat. Ez Krempendorfban volt. És én, naiv, ugye földön aludtunk ott egy padlós szobában, és odatettem a lábamhoz. Éjszaka a bárisnyák [orosz asszonyok] bejöttek, röhögtek, visítoztak, és elvitték a csizmámat. Keresték a németeket, közben minket is kiraboltak. Nem emlékszem rá, hogy miben jöttem, azt hiszem, mezítláb. De már május volt. Árok szélén találtunk cipőt.  Zabráltam egy télikabátot is, nem tudom, minek, csak azért mert… mert végre szabad voltam, és akkor egy férfi azt mondta a feleségének, hogy „Nézd, ott a kabátod!”. Ahova bementünk házba ennivalót kérni, adtak valami befőttet, zöldbabot, savanyú-édest, olyat még sosem ettem, és akkor mondta a fiatalasszony, hogy az ő ura a Wehrmachtnál szolgált. Egyszerre mind wehrmachtos lett, egy se volt gestapós. De nem foglalkoztunk ilyesmivel. Fölültünk egy kocsira, amit megraktunk a zabrált, rablott holmikkal, amit aztán pár kilométer után elvettek tőlünk az oroszok, és aztán gyalogoltunk tovább.

Május 2-án vagy 3-án szabadultunk föl, és június 5-én értünk haza. Egy hónapig jöttünk, két makói lánnyal együtt voltunk négyen. Krakkóig gyalog mentünk. Addigra már jó állapotban voltunk, már meghíztunk. Útközben találtunk egy  kis zsák aszalt almát meg tízkilónyi kristálycukrot, és akkor két téglát az erdőben összetettünk, alágyújtottunk, és főztünk magunknak az aszalt almából kompótot. Volt még búza, amit belefőztünk ebbe a masszába, és ettől úgy kigömbölyödtünk. A hajunk is kinőtt. Krakkóban ültünk a maradék holminkon, egyszer csak jönnek magyar fiúk, az egyiket Klein Lacinak hívták, kolozsvári zsidó fiú volt. Kérdezték: „Vannak itt magyarok? Vannak itt magyarok?” Jaj, mindnyájan odaszaladtunk. És összeszedtek bennünket, és vonatszerelvénnyel hoztak haza Kolozsváron keresztül Budapestig. És elmesélték, hogy az a román vasgárdista, akit a németek mellénk adtak mint kísérőt, vitt volna minket Belorussziába kényszermunkára, mert az oroszok azt mondták, ha tudtunk dolgozni a németeknek, akkor dolgozzunk nekik is. Azt hitték a hülyék, hogy önként mentünk. Elmesélték, hogy agyonverték azt a vasgárdistát, és megtalálták nála a menetlevelet. Vitte volna őket kényszermunkára Oroszországba.

Utólag, mikor már itthon voltunk, megállapítottam, hogy minket az tartott életben, hogy egymást támogattuk vagy vigyáztunk egymásra. Meg az, hogy nem hittük el a gázkamrát. Hogy azért kell mindent kibírni, a hideget, a meleget, az éhezést, az ütést, a verést, mert a szüleinkkel meg a testvérünkkel találkozni kell. Talán ha elhisszük, hogy van gázkamra, nem lett volna erőnk mindezt kibírni. Zsuzska további életéről nem mesélek, mert nem akarja a nyilvánosságot.

Amikor Pestre értünk, kaptunk háromezer pengőt. Azt hittük, milyen sok, és egy szandált lehetett érte kapni. Akkor már infláció volt. Ahogy hazaértünk, kiderült, hogy a zsidó fiúk már októberben otthon voltak, mert munkaszolgálatosok voltak benn az országban. Összezabráltak ágyneműt meg mindent, és nekünk nem adtak. Az egyik összeszedte a zsidó javakat, szervizeket, minden drágaságot, és a padláson tárolta. 1949-ben disszidáltak, és akkor tudtuk meg, hogy mennyi ágynemű volt a padlásán. Hát ehhez szólj hozzá! Zsidó véreink. Aztán volt olyan is, aki azt mondta, hogy elvitték az oroszok a holminkat. Volt, aki visszaadta, pedig nem is jutott eszünkbe. Vidéken volt egy suszternek a lánya, és az jött szólni, hogy nála van egy vég damaszt. Anyagot, ruhaanyagot, amit a szomszédban hagytam, nem kaptam vissza, a nagylábosra pedig azt mondta a barátnőm, hogy az oroszok elvitték.

Negyvennyolcan jöttünk haza, de abból csak nyolcan voltunk nők. Mert a férfiak közül sokan maradtak az országban munkaszolgálatokon, és nem volt olyan rossz dolguk. Megcsinálták a népkonyhát, ott kaptunk enni a Jointtól, a Joint adott pénzt a konyhára. Aztán amikor annak vége volt, akkor a legtöbbje ment ki Izraelba vagy Nyugatra, szóval elhagyták az országot.

Vidámak voltunk, táncoltunk a visszamaradt fiatalokkal, de csak háznál. Nyilvános helyen nem buliztunk. Fiatalok voltunk, egészségesek, megmaradtunk. A falubeliekkel nem volt baj. Hízelegtek, nem győztünk eleget tenni az ebédmeghívásoknak. Azok a keresztények, akikkel azelőtt is nagyon jó viszonyban voltunk, lepedőt adtak meg mindent. Nem hiszem, hogy tudták, mennyi szenvedést éltek meg a zsidók. Nem nagyon szerettünk erről beszélgetni. Úgysem hitték volna el. Volt olyan szemét alak – akivel pedig jóban voltunk, a szomszédunk volt, –, aki azt mondta, hogy Auschwitz egy keltetőgép volt. Tudod mit jelent ez? Hogy többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek. És még valami! Elárulták, hogy ki mit lopott. Egy nyilas egy rekamiét. Elmentünk, mondtuk, hogy az a mienk. Meg is kaptuk. Egy másik keresztény elárulta, hova került a varrógépünk. Egymást elárulták, hogy ki mit lopott a gettóból.

A házunk megmaradt. Egy hentes lakott benne, akivel aztán összebarátkoztunk, ő is összehúzódott, és mi is ott laktunk. Egy kiló zsírt kaptunk bérként egy hónapban, mert hentes volt. Akkor az nagy érték volt, elég volt arra, hogy ne haljunk éhen. Aztán egy darabig kinyitottuk a kézimunkaüzletet, ketten dolgoztunk ott. Nem jött senki, nem kellett fonal meg ilyesmi, hát bezártunk.

A házból elmentek a hentesék. 1945-ben az orosz fogságból hazajött a jövendőbeli férjem, a húgával együtt odajött lakni, és 1947-ben ott nyitott üzletet, a mi házunkban. Textiles volt. A háború előtt, mielőtt munkaszolgálatra kellett mennie, Kiskőrösön dolgozott egy textilkereskedő zsidó családnál. Lehet, hogy kinézte magának, hogy itt van egy lány, és ha elveszem, akkor ez a ház az enyém lesz, mert aztán elhatároztuk, hogy összeházasodunk. A húgával vitte az üzletet pár hónapig, de a húga férjhez ment, és neki meg kellett nősülnie. Talán alkalmasnak talált arra, hogy majd én segítek neki. A testvéremnek kifizettük a fél házat, és a ház a miénk lett. A férjem nagyon ügyes volt, jól ment akkoriban, és mindent átépítettünk.

A férjem családja – a Ganz család – Maroshévízről származott [Maroshévíz (korábban, majd 1920 után is: Topliţa) – nagy kiterjedésű nagyközség volt Maros-Torda vm.-ben, a Kelemen-havasokból leúsztatott fát itt dolgozták föl a két nagy fűrésztelepen. A tutajozás központja volt, 1920-ban 6000 (1910-ben 7400) főnyi lakossággal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Mindig azt hallottam, hogy a pogrom elől elmenekültek, nem tudom, hányban, valamikor az első világháború alatt. Heten voltak testvérek, négyen még ott születettek, a férjem 1917-ben már Makón. Makón nagyon vallásos volt a hitközség, és ők is már három-négy évesen éjszaka mentek a héderbe tanulni. Előbb tudtak jiddisül, mint magyarul, mert otthon így beszéltek. Mindegyik gyereknek hagyományos zsidó neve volt. A legidősebb lány Eszter volt, az utána következő fiút Izraelnek hívták, aztán Hermannak, Árminnak – az volt az én férjem, de aztán magyarosította Endrére. A többi lány Rózsi, Regina, Peri, akit Matildnak hívtak, de nem tetszett neki ez a név, és azóta is Perinek hívják. Persze vannak keresztények, akik nem tudják, hogy Peri, és Terinek szólítják.

1926-ban, amikor a hetedik gyerek másfél éves volt, újból terhes lett az édesanyjuk, és azt mondta a rabbi, hogy nem szülheti meg a nyolcadik gyereket, mert gyereke lehet, hogy lesz, de ő nem. És akkor egy bábaasszony elvette, és szegény vérmérgezésben nagyon rövid idő alatt, egy-két nap alatt meghalt. A család lelke és anyagi bázisa az anyjuk volt. Vegyeskereskedésük volt, ahol mindent árultak, és mikor meghalt az anyjuk, vége volt a jólétnek. Az apja, Ganz Salamon kárpitos volt, nem tudott üzletelni, hadikölcsönbe fektette a pénzüket, tönkrementek, és ott álltak egy fillér nélkül. Ott maradt a hét gyerek árván. De az 1905-ben született legidősebb már huszonegy éves volt, a következő tizennyolc, úgyhogy a nagyok nevelték a kicsiket. A lányok otthon voltak, a legidősebb fiú elment egy gazdag családhoz felügyelőnek vagy ispánnak, ilyen megbízható alkalmazottnak, és az a gazdag család segítette őket krumplival meg olyan termékekkel, ami akkor divat volt.

Mielőtt szegény anyósom meghalt, meghagyta az urának, hogy nősüljön meg. Elég hamar elvett egy másik nőt Máramarosszigetről. A faluból, ahonnan eljöttek, egy asszony megözvegyült a háborúban, azt ajánlották, és azt vette el. Nem volt vele különösebb baj. Nem volt egy kedves nő, nem ragaszkodott különösen a gyerekekhez, de nem is bántotta őket. Cili néninek hívta ezt a mostohát, mert már nagyok voltak. Az én uram is már nyolc éves volt, az utána következő pedig hat éves. A kicsi másfél éves volt, ő anyukának hívta. Nagyon bölcs asszonynak találták, még ma is emlegetik, hogy Cili néni ezt mondta, vagy azt mondta. Később a legidősebb fiú, Izrael, aki 1907-ben született Maroshévízen, feleségül vette Cili néni húgát, Davidovics Dórát. Izrael feleségét és a gyermekeit Auschwitzba hurcolták, Jolika tizennégy, Magdika nyolc, József hét, Eszter négy éves volt, és ott pusztultak el 1944-ben. Izrael Günskirchenből hazajött, 1946-ban feleségül vette Berkovics Helént, majd 1957-ben kivándoroltak Izraelbe.

Egy idő múlva elköltöztek [Ganz Salamon és családja] Makóról Kiskunhalasra, és ott a hitközség segítette őket. A lányuk, Regina lassan tizenhat éves lett, megtanult fehérneműt varrni, férfiingeket, női hálóingeket, kombinékat, hogy önállóan megélhessen. Átjött Kiskőrösre, lakást bérelt, és ott dolgozott. Nagyon szépen dolgozott, házakhoz hívták, nagyon szerették. A másik sógornőm, a Peri, miután elvégezte az elemit, szintén átjött, tanult a testvére mellett, és segített neki, és akkor ketten dolgoztak. Aztán jött a többi testvér, és mindenki együtt lakott, egy lakásban, a leendő férjem is, a testvére, Herman és még a legidősebb lány is [Eszter]. Ő meg egy szabóságban dolgozott mint varrónő. Szóval eltartották magukat. Egészen így volt ez a deportálásig. Ganz Salamon Kiskunhalason halt meg 1954-ben.

A férjem hat osztályt járt, de nagyon intelligens volt. Regényeket nemigen olvasott, de a lexikonokat, amikhez hozzájutott, mind kiolvasta, úgyhogy nagy tudása volt. Mindenhez értett, mindenhez hozzá tudott szólni, és szédületesen számolt. Pillanatok alatt kiszámolta a vevőnek, hogy mennyit fog fizetni, aki aztán kért egy ceruzát, hogy utánaszámoljon, mert nem bízott, és legnagyobb csalódására fillérre egyezett. Van egy technikája a fejszámolásnak, és ezt nagyon értette. Nagyon szerették a vevők, szép fiú volt, és ha egy kicsit megsimogatta őket, akkor biztos, hogy hozzánk jöttek vásárolni.

Inasnak egy nagykereskedésbe ment Kunszentmiklósra, ahol tejben-vajban fürösztötték. Megbecsülték, szerették, mert minden munkát elvégzett, a kerti munkát is, meg a gyereket is ringatta, ha kellett, meg az üzletben is, meg takarított. Nagyon ügyes volt. Ott aztán nem sajnálták tőle a libamájat meg a libatöpörtyűt meg semmiféle finomságot. Az üzletben is volt mogyoró meg mazsola, éppen belenyúlt, mikor bejött a gazdája, de nem kapott ki érte. Szóval jó sora volt. Aztán elhelyezkedett Kiskőrösön mint segéd.

1937-ben behívták katonának. Ő még rendes katona volt húszéves korában. Később átminősítették munkaszolgálatosnak [lásd: munkaszolgálat (musz)], és akkor kikerült a frontra. Nem volt túlságosan rossz soruk, mert egy German Trajan nevű román főnökük volt, és jól bánt velük. Nem engedte az antiszemitizmust, és a többihez képest jó soruk volt. Bátyjával, Hermannal együtt voltak a Donnál [lásd Don-kanyar], egymást mentették meg, amikor mindketten megkapták a flekktífuszt. Vigyáztak egymásra, hogy havat ne egyenek, mert aki betegségében havat evett, biztosan meghalt. Az orosz áttörés [1943. január 12–14.] után fogságba esett. A hátizsákját átlőtték, de ő megmaradt, és két és fél évig volt fogságban Pambokban [Pambok nevű helység nincs a térképen, az örményországi Szevan tó partján van Pambak. – A szerk.]. Ott is mindig helyezkedett. Volt egy colstokja… és a Szovjetunióban akkor, ha valakinek volt egy colstokja, az inzsenyir [mérnök] volt. És őneki volt colstokja. Ott is üzletelt. Lopott az élelmiszerraktárból, aztán eladta a többieknek. Zseniális üzletember volt. Úgy lopott, hogy amikor ment ki a raktárból, belepottyantotta a konzervdobozokat az ajtó mellett álló esővíztárolóba, aztán kereshették. Ott nem kereste senki. Mikor alkalma volt rá, akkor kiszedte. De sokszor volt, hogy lebukott, akkor kenyéren és vízen bunkerba csukták. De jóképű fiú volt, az oroszok közt is mindig akadt egy nő, aki segített neki. Amit ezzel az üzleteléssel keresett, azon gyűrűket, ékszereket vett. Azt hitte, hogy itthon majd abból nyit üzletet. Csinált magának egy dupla fenekű koffert fából, úgy nézett ki, mint egy katonaláda. Amikor lehetett jelentkezni, hogy a kisebbségeket hazaengedik, hazajöttek. És amikor Románián mentek keresztül, fölugrott egy orosz katona a vagonjukba, fölemelte a bőröndöt, és elvitte. Annyija maradt csak, hogy vett öt kiló sót Romániában. Ott volt, itthon pedig igen nagy kincs volt.

A férjem húga, Regina még a háború alatt férjhez ment Foktőre [Bács-Kiskun m.] Sebők Antalhoz. Az anyósa nagyon megbecsülte, jó sora volt. Mindenük megvolt. Őket Ausztriába deportálták. Auschwitzba csak az került a családból, aki Kiskőrösön volt. A bátyjuk felesége a négy gyerekkel mind odaveszett, de Izrael hazajött a munkaszolgálatból. Amikor ezek a deportálási dolgok jöttek, akkor Peri Kiskőrösről elment Reginához Foktőre, úgyhogy ők együtt kerültek a szegedi gettóból Ausztriába, tehát a család együtt volt, az öregek is ott voltak, mindenki ott volt. Ott más volt a helyzet. Német tiszteknek dolgoztak, így sokszor vittek haza ennivalót a családnak. Mikor 1945-ben hazajöttek, Regina megtudta, hogy a férje Balfon fekszik betegen, és elment érte [Ahogy közeledett a Vörös Hadsereg Budapest felé, a nyilasok a munkaszolgálatos századokat a Hegyeshalom–Sopron-Kőszeg vonalra igyekeztek átvezényelni, hogy elvégezzék azokat a munkálatokat a nyugati határ mentén, melyeket Bécs védelme megkövetelt. Randolph L. Braham szerint ezeknek a munkaszolgálatosoknak a helyzete hasonlatos volt a leghírhedtebb koncentrációs táborokban lévők helyzetéhez, különösen „Fertőrákoson, Balfon és Hidegségben, Sopron és Kőszeg környékén”. – A szerk.]. De ott mind tífuszosok voltak, tetvesek, szörnyű körülmények között, elhagyatva. Összeszövetkezett magyar katonákkal, és kilopták a férjét úgy, hogy letakarták, azt mondták, már nem él, viszik eltemetni. Meg is mentette. Hazahozta, és meggyógyította. Aztán a férje abban az évben halt meg, mint az én szegény uram [1974]. Van két fiuk. András 1947-ben született Budapesten, építésztechnikus, nős, van egy lánya és egy fia. 1980-ban kimentek Kanadába. A fia sokat jár haza, itt akar családot alapítani. Gyuri 1949-ben született Budapesten, elektrotechnikus, nős, neki is van egy fia meg egy lánya, ők is kimentek Kanadába. A fia hazajött, itt nősült, valahogy nem akart ott gyökeret  ereszteni.

1947-ben férjhez ment a húga [Peri] egy hercegszántói fiúhoz. Az esküvőjét még ott rendeztük Kiskőrösön, nagy esküvő volt. A sógornőm nagyon szép lány volt. A sógorom nem volt olyan szép fiú, viszont gazdag volt, és nagyon jó házasság lett belőle, végig együtt maradtak. Szegény sógorom pár évvel ezelőtt meghalt.

A férjem szülei Kiskunhalason laktak, huszonhat kilométerre Kiskőröstől. Egy kicsit szűkösen éltek, de a hitközség is segítette őket meg a gyerekek is. Szép lakásuk volt, a hitközség odaadta nekik az egyik régi sakterlakást, mert akkor már csak egy sakter volt. Azelőtt volt három is meg kántor is. Már megvolt a kisbaba, amikor oda átmentünk, és hüpe alatt megesküdtünk. Kiskőrösön pedig elvitt az anyakönyvvezetőhöz. Nem volt nagy lakodalom. Lehet, hogy a testvérek ott voltak, már nem emlékszem. Hát mi kell, amikor a gyerek már három hónapos?

Nem voltunk kóserok, de a szülőkre való tekintettel minden ünnepet látványosan megtartottunk: a férjem elment a templomba, volt szédereste, Jom Kipur, Ros Hasóne [Ros Hásáná], szóval a nagyobb ünnepek. Az uram nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy az ünnepeket tartsuk közösen, és én szívesen meg is tartottam. De szombaton bizony hátulról árultunk. Az apósom egy szakállas ember volt, de modern volt, nem szólta meg érte a gyerekeit. A férjemnek voltak textil-nagykereskedő ismerősei Pesten, és amikor hazajött, mindjárt elkezdett vásározni. Aztán, amikor már a házunkban volt az üzletet, akkor én maradtam az üzletben, ő kiment a piacra valami alkalmazottal, és ott árult vagy a vásárban. A nagykereskedők adtak neki hitelbe árut úgy, hogy hétfőn följött Pestre, levitte az árut, kedden elment vele a vásárba, és szerdán följött Pestre, és kifizette azt, amit hétfőn elvitt. Olyan szép áru volt, hogy az utolsó centiig el tudta adni. Nagyon értett hozzá, hogy mit kell venni, tudta, hogy melyik népviseletnek, melyik falunak mi kell. Szóval nagyon jól ment az üzlet, egyre kevesebb árut kellett hitelbe venni, aztán pár hónap múlva már nem kellett hitelbe vásárolni, mert megkerestünk annyi pénzt, hogy készpénzzel megvette, és árultuk kétfelé.

Amikor a cégtáblát tették ki, Ganz Árminnak hívták a leendő férjemet. Akkor magyarosította a Ganzot Gárdonyira, és az Ármint is megváltoztatta. Mivel kicsi kora óta Bandinak hívták, annak ellenére, hogy Ármin volt a neve, a Bandihoz változtatta meg Endrére. A faluban is mindenki Bandinak hívta, és az Endre nyugodtan lehetett továbbra is Bandi. Ez egy jó ötlet volt, így lett Gárdonyi Endre, és az került ki a cégtáblára.

A házasságkötéskor is már ez a magyarosított név volt. Jutka, a legidősebb lányom 1948-ban született, az esküvő is 1948-ban volt. Akkor már megvolt az első gyermek, de nem volt lényeges. Az anyakönyvvezető volt az egyik tanúm, a másik meg valami fölszedett ember, aki éppen arra járt. Szóval semmi cécó. Pali 1949-ben született, nagyon örültünk, hogy fiú lett. A harmadik gyerekem, Klári 1954-ben született.

Kiskőrösön átépítettük a házunkat, de mindenből a legszebbet: rózsával volt borítva, üvegtető a vaskaputól, hogy még ott se ázzon meg az ember, az is rózsával fölfuttatva, széles salakutak a garázshoz, ahol csak egy motor állt, mert akkor, az ötvenes években még nem lehetett autót vásárolni [Az ötvenes években az autóhasználat egyre inkább egy szűk, állami és pártelit monopóliuma lett. 1950-től kezdve gyakorlatilag eltűntek az utakról a magántulajdonú autók. Egy minisztertanácsi rendelet értelmében üzemanyaghoz csak vásárlási könyv vagy utalvány ellenében lehetett hozzájutni, utalványt pedig csak az kaphatott, aki igazolni tudta, hogy munkájához nélkülözhetetlen a gépkocsi. (Azoknak, akiket a munkakörük nem jogosított fel autóhasználatra, gépkocsijukat föl kellett ajánlaniuk megvételre az államnak.) Az 1950-es 13 000 fölötti darabszámról a gépkocsik száma így kb. 5000-rel csökkent, magántulajdonban pedig mindössze kb. egy-két ezer gépkocsi maradt. 1956-ban kb. 30%-kal kisebb volt a forgalomban lévő személygépkocsik száma (10 500), mint 1938-ban (15 000), s ezek többsége is állami tulajdonban volt. 1957-ben kétszáz Wartburgot és háromszáz Moszkvicsot hoztak "egyéni tulajdonosok" számára forgalomba. Magánszemélyek a munkaterületük szerinti minisztériumhoz nyújthatták be gépkocsi-vásárlási kérelmüket. (Majtényi György „Automobilizmus” c. cikke alapján, www.archivnet.hu.) – A szerk.]. Isten ments, mindjárt lecsukták volna az embert, ha egy autót vesz. Akkor jól ment nekünk.

A férjem 1948-ban, még mielőtt államosítottak volna [lásd: a kiskereskedelem államosítása], becsukta az üzletet, mert volt a Szovjetunióban, és tudta, hogy ez be fog következni. Eladta. Még a pultot is eladtuk. A földműves-szövetkezet jött a házunkba, tejcsarnokot nyitottak. És úgy, hogy tőlünk nem vettek el semmit. Ez a férjem előrelátásából fakadt. Azt is tudta, hogy ha csak egy négyzetméter szőlőt vesz is valaki, már kulák lesz [lásd: kulákok Magyarországon], tehát a világon semmit nem vettünk, csak a pénzt gyűjtöttük. Nem vettünk semmiféle látható vagyont, pedig Kiskőrösön divat volt tanyát vagy egy szőlőt vagy földet vagy ilyesmit venni, mindenki azt hitte, hogy abból meg lehet élni. A férjem elment ecetgyári segédmunkásnak három műszakba, én pedig elvégeztem egy könyvelői tanfolyamot, és a Szarvas szállodában helyezkedtem el. A testvérem férje volt ott a főnök, és akkor kitalálták, hogy összeférhetetlen, hogy a sógornő ott dolgozzon. Nem volt gond, volt ez a könyvelői papírom, és elmentem a szeszfőzdébe anyagkönyvelőnek. A férjemnek az ecetgyárban hatszáz forint volt a fizetése, nekem a szeszfőzdében kilencszáz. A szeszfőzde nagyon jól fizetett. Szóval anyagi gondjaink akkor se voltak. Volt később egy bejárónő, aki főzött meg a gyerekekre vigyázott, de 1953-ban már terhes voltam, 1954-ben otthagytam az állásomat, mert megszületett Klári. A férjem pedig 1953-ban – akkor már Nagy Imre volt a miniszterelnök – elment a földműves szövetkezethez, elvállalt egy gebines boltot, ami azt jelentette, hogy jutalékosok voltunk [Gebines – vendéglátó vagy kereskedelmi kisvállalkozó, aki meghatározott összeg fejében szoros elszámolási kötelezettség nélkül gazdálkodhat. Tulajdonképpen az államosításkor megszüntetett magán kiskereskedelem felemás visszacsempészése a gazdaságba, amelynek keretében valamely, a szocializmusban politikailag szalonképes gazdálkodó egység (vállalat vagy szövetkezet) működtetésre bérbe ad egy vendéglőt vagy üzletet a forgalom meghatározott százalékáért. – A szerk.].

Megszületett a kislány, a gyerekekre egy bejárónő vigyázott, aki reggel hatkor jött, és délután négyig vagy hatig, ameddig dolgoztunk, addig ott volt. Én pedig a férjemnek segítettem a boltban. Dudi nénit Klári jobban szerette, mint engem, mert többet volt vele. A nagyobbakat nem kellett kísérni, egyedül elmentek. Közel volt minden, országúton se kellett átmenni. Óvodába is jártak előtte, ott is szerették őket az óvó nénik. Jó, bizalmas viszonyban voltunk, adtunk kölcsön az óvó néninek, de aztán megadta. Falun ez így szokás.

Az 1956-os forradalom Kiskőrösön úgy zajlott le, hogy két-három forrófejű diák ledöntötte a szovjet emlékművet, talán a temetőben is valami szobrot, de semmi különös nem történt. Mi ugyan zsidók voltunk, de nem bántott minket senki. A sógorom mesélte később, hogy ő odakészítette a baltát. Hát ő párttag volt, meg vezető a ktsz-ben [Ktsz – a kisipari termelőszövetkezet rövidítése. Mivel szolgáltató és javító tevékenységükre továbbra is szükség volt, ezért az 1948-tól kezdődően irreálisan magas adókkal tevékenységük beszüntetésére kényszerített iparosokat kisipari szövetkezetekbe tömörítették. Így lett például a suszterből a Cipőjavító Ktsz. dolgozója. – A szerk.]. Mi nem voltunk se párttagok, se vezetők.

Sőt jöttek a jó barátok, a keresztények, s mintha vigyáznának ránk. Úgy tűnt, minta nyugtatni akarnának, hogy nem kell félni. Csodálkoztunk, hogy miért mondanak ilyeneket, hát félni is kell? Például a barátnőm férje, aki a harmincas években, még tizenhét éves korában nyilas [lásd: nyilasok] volt, odajött hozzánk barátságosan: „Nincs ennek vége, de nem köll félni!” Aztán egy asszony, akinek egy vendéglője volt, ő is odajött, amikor kint árultunk a piacon, és azt súgta: „Gyerekek, menjetek haza, nem lehet tudni, mi történik itt, menjetek haza, de gyorsan!” Tehát féltettek minket.

Ugyanúgy árultunk tovább, mint addig. A nép veszettül vásárolt, szabadulni akart a pénztől, gondolom, volt egy kis infláció is, úgyhogy mi azzal foglalkoztunk, hogy pénzt keressünk. Az ottani iparosok és a gazdák ingyen vitték fel Pestre teherautóval a bort meg a hízott libát. Úgy érezték, hogy segíteni kell a forradalmárokat. Szóval, szívügyüknek tekintették, hogy a pesti forradalmárokat segítsék. Így a teherautóval, amivel mi mentünk áruért Pestre, azon ők vitték a bort, visszafelé pedig mi hoztuk Kiskőrösre a textilárut, amit aztán nem volt művészet eladni. Mert mindenki vásárolt.

Mint mindenki, mi is elhatároztuk, hogy elmegyünk [lásd: disszidálás]. Annak, hogy mégsem vándoroltunk ki, az volt az oka, hogy senki se árulta el nekem, hogy amikor egy ilyen magamfajta átlépi a határt, akkor a Joint a hóna alá nyúl, lakást ad, étkezni lehet menni, és ad némi zsebpénzt is. Én attól féltem, hogyha elindulok a három gyerekemmel, akkor éhen halunk. Ha volt is pénzünk, azt nem mertük volna magunkkal vinni, mert féltünk, hátha megtalálják. Csak évtizedek után tudtam meg, hogy nem kellett félni, a Joint azonnal a hóna alá nyúlt a zsidó menekültnek, és mindennel ellátta őket. Pár hónapot kellett várni, de azt jó körülmények között várták. Ezt onnan tudom, mert aztán 1981-ben, a második generáció közül három család disszidált, Regina [a férj húga] fiai és Herman [a férj bátyja] fia, és ők mesélték, hogy a Jointnál segítették őket, pedig közülük kettőnek keresztény volt a felesége. Kanadába mentek, nem Izraelbe.

1957 után még tovább dolgoztunk a boltban 1960-ig [azaz a földműves-szövetkezettől 1953-ban elvállalt gebines boltban], míg a férjemet el nem vitték a többi volt vezetővel együtt. Akkor kerültek ők sorra. Előzőleg a gépállomásról meg állami gazdaságból vitték el a vezetőket. Beosztották, hogy mikor kit kell letartóztatni mindenféle kitalált mesével. Az én uramat mindenfélével vádolták, olyan hülyeségekkel, amik nem történtek meg. Például: maradékot árultunk, és az sokszor hosszabb volt, mint amennyi rá volt írva, és akkor az megmaradt az üzletben. Ezt leltároknál mindig befizettük mint többletet. Tehát nem lehetett azzal vádolni minket, hogy elsikkasztjuk vagy lopunk. Erre azt mondták, hogy átadtuk másik boltvezetőnek, hogy a leltárból elmenekítettük. Meg ilyen hülyeségeket. Az alkalmazottainkat próbálták erre-arra rábírni, de mi olyan jól bántunk velük, hogy egyet se sikerült nekik befűzni.

Én tudtam az adminisztrációs dolgokat, szépen mindent elrendeztem, ahogy kell, az ügyvéddel megbeszéltük a dolgokat, és nem is volt semmi baj a tárgyaláson. A föllebbezés után nyolc hónapra ítélték, majd a végső föllebbezéssel hat hónapi fölfüggesztettet kapott. Annak ellenére, hogy hat hónapig már ült. De nemcsak ő, mindenki, akit akkor lefogtak. Odajöttek hozzám a tót asszonyok, amikor vitték a tárgyalásra, hogy borzasztó, hogy a Bandikát így viszik, és jóformán könnyek voltak a szemükben. Amikor elvitték az uramat, megcsináltam a leltárt, és becsuktunk. Megszűnt ez az üzlet.

A sógornőm, Regina és a férje, Anti Kalocsáról fölmentek Pestre lakni. Regina elhatározta, hogy mindegyik testvére jöjjön föl, ne csak ő legyen Pesten. Mikor az uram hat hónap után kiszabadult, és megnyugodtak a kedélyek, Regina azt mondta: „Gyertek föl, Bandikám, ne maradj itt utolsó zsidónak a faluban, gyertek föl Pestre lakni!”

Úgy gondoltuk, hogy majd itt nem kezdenek ki bennünket, békésen élünk. De hát mit ad Isten, a mellettünk lévő házban lakott egy párttitkár, aki természetesen följelentett, hogy semmi engedélyem nincs – már akkor is kiadtunk fizetővendég-szobákat. Aztán állandóan szekíroztak a belügyesek a vendégek miatt, akik között nyugatiak is voltak. Meg jöttek a rendőrök, még éjszaka is. Szóval a rendszerváltozásig nem volt nyugtom a hatóságoktól, és sokat rettegtem, de átvészeltem. Mindig nagy szerencsém volt, bármivel följelentettek és idejöttek, a vendégek éppen itthon se voltak, aznap volt a takarítóasszony, gyönyörű rend volt mindenhol, a legnagyobb tisztaság és csend, minden ellenkező följelentéssel szemben. Megúsztam.

Először följött az uram. Reginánál lakott, és állást vállalt egy textil-nagykereskedésben, akiket még régről ismert. Időnként följártam hozzá, és elkezdtünk lakást vagy telket vagy házat keresni. Nem volt könnyű. Végül egy irodán keresztül rátaláltunk erre a telekre. Ennek a teleknek, ahol most vagyunk, az a meséje, hogy meghalt a tulajdonos, az örökösök pedig el akarták adni. Az egyik felét a mostani telekszomszédunk vette meg, a másik felét egy ember, aki újságot árult a Moszkva téren. Badacsonyban volt egy szőlője, annak az árából akart építkezni. De a badacsonyi szőlőt időközben kisajátították, és egy fillérje se volt. A telekre pedig építési kötelezettség volt, amit pénz híján nem tudott teljesíteni, így el kellett adnia. És hivatalosan kellett szegénynek eladni negyvenezer forintért, mert annyiért vette. De hát évekkel azelőtt vette, és mi annyiért kaptuk meg, igaz, hogy akkor húsz százalék volt az illeték, tehát még tízezret rá, és ötvenezer forintért jutottunk a telekhez 1961-ben. Aztán egy szövetkezettel fölépíttettük ezt a házat, akkor még lapos tetővel. 1992-ben építettük rá a tetőteret, akkor bővítettünk.

A fizetővendég-szoba úgy jutott eszünkbe, hogy egyszer láttunk egy papírt, hogy ajánlja fel fölösleges szobáját az IBUSZ-nak. Akkor csak Ibusz volt. Amikor ez a ház fölépült, akkor úgy gondoltuk, hogy van fölösleges szoba. Fönt volt két szoba meg egy kicsi szoba. Mi itt laktunk lent, és a földszinten is kialakítottunk még két szobát a szeneskamrából és a mosókonyhából. Mosókonyha nem kellett, mert a konyhában volt a mosógép, szén meg azért nem kellett, mert protekcióval el tudtuk intézni, hogy a Gázművek csinált nekünk gázkazánt, és az egész házat azzal tudtuk fűteni. Nem kellett tüzelni, csak megnyomni egy gombot, és meleg volt az egész lakás. Akkor aztán ott is építettünk fürdőszobát meg vécét, és kiadtuk azt a két szobát is. A keletnémet követség küldte a vendégeket, ilyen hivatalos vendégeket, úgyhogy sokszor több volt a vendég, mint amennyi hely volt. Jól ment. Én főállásban csináltam, az uram a főállás mellett besegített, később Pali is, de ő egy héten egyszer jött csak, mert állásban volt.

Eleinte olyan szegények voltunk, hogy nem vettem vajat, mert spóroltam. De aztán beindult az üzlet. 1963-ban a Budapest Touristhoz szerződtem, az időnként küldött vendégeket, akkor még csak németeket, aztán néha Nyugatról is. Volt olyan időszak, amikor mondták a pultosok, hogy le vagyok tiltva, nyugati vendéget nem küldhetnek hozzám. De nem nagyon izgatott, nem kellett nekem nyugati vendég, jó volt nekem a keletnémet is.

Németül már első elemitől tanultam, de iskolában valahogy nem lehet megtanulni. De aztán barátkoztam ezekkel a németekkel, és úgy megtanultam, hogy a német nyelvvel nem volt semmi problémám. Mindig figyeltem, szótárral olvastam regényt, kiírtam, amit nem tudtam, ha elfelejtettem, újból föllapoztam. Még Pali [a fia] is megtanult németül.

Most már panzió, akkor csak fizetővendég-szolgálat volt. Azokból a vendégekből, akik 1989-ig voltak, talán ha kettőt láttam azóta. Elmaradtak, de van másik réteg az egész világból. Jönnek mindig. Hogy hogyan találnak ide, az rejtély előttem. A legtöbb az interneten, a tudakozótól. A legjobban annak örülök, hogy ajánlják egymásnak. Régen is abból adódott a vevőköröm, hogy egymásnak ajánlották. Meg is mondják, hogy a barátom vagy a sógorom vagy a mamám volt itt, és meg volt elégedve. Nagyon sok visszatérő vendégünk van, még elbírnék egypárat. A menyem beszél angolul, és Pali is megtanult. Úgyhogy ezzel nincs probléma.

Most már csak ők csinálják. Takarítónővel nem vagyunk nagyon jól ellátva. Olyankor kell, amikor elmegy a vendég, és ki kell takarítani, hogy a következő vendégnek legyen ott helye. Igaz, hogy hárman vannak, de nem egyszerre jönnek, hanem különböző napokon, mert van más helyük is. Az egyik egy szociális otthonban dolgozik, csak akkor tud jönni, amikor szabadnapja van. A másik kettővel meg tudjuk beszélni. Az egyik nem dolgozik másutt, csak nálunk, és ha kell, idejön reggel 7-re, mert itt lakik tíz percre tőlünk, és segít a reggelit fölszolgálni Juditnak [meny]. A másik dolgozik másutt is, de ha nekünk nagyon kell, meg tudja beszélni, hogy cserél.

Mi nem főzünk a vendégnek, csak reggelit kap, de azt bőségesen. Ha kér, még kap. Téliszalámit adunk, tojást, sajtot, dzsemet, mindent, ami szép és jó. Teát, kávét, de nem úgy, hogy beletöltjük a csészébe, hanem egy literes termoszban kapja a kávét, a teának meg forró vizet kap és mellé ezt a teacsomagot, és annyit csinál magának, amennyit akar. A dzsemből is kis csomagokat vásárolunk, ezt a műanyag csomagolást, úgyhogy higiénikus és kényelmes. Nem kell adagolni. Van ilyen kis kocka vaj és margarin, adunk mind a kettőt, válasszon, melyiket szereti. Szóval gavallérok vagyunk a vendégeinkhez, pedig sokszor nem érdemlik meg. Szemtelenek, nem mindenki egyforma. De ebből élünk, és az uram mindig azt mondta, hogy a vevőnek mindig igaza van. Nehéz megállni, de be kell tartani!

1972-ben a férjem infarktust kapott. Az úgy történt – én mindig ennek tulajdonítom –, hogy az ő nagy szaktudásával olyan vezetőfélét csináltak belőle ott, a nagykereskedésben. A Nyugatiban volt egy raktár, ahol szőnyeget árultak meg kárpitokat és függönyöket. Mondta neki a főnöke, hogy „Dolgozzatok, gyerekek, lesz jutalék”. Azt hiszem, negyedévenként kaptak jutalékot. Hajszolta őket, mint egy hajcsár, de nem haragudtak érte, mert kecsegtették, hogy milyen sok pénzt kapnak. És amikor elmúlt a negyedév, azt mondták a központban, hogy a másik fiók nagyon keveset árult, muszáj ebből a pénzből adni az ott dolgozóknak. A jutalékot, amit ők teljesítettek! Hát persze, hogy mindenki őt szidta. És annyira a lelkére vette, annyira bántotta, hogy kapott egy infarktust. Az első infarktusból szépen fölgyógyult, dolgozott is, és másfél évig nem volt baj. 1973 őszén mondtam neki, hogy újból menj el Balatonfüredre, mert előzőleg is ott kalapálták össze, nagyon jót tett neki. Az orvossal is volt olyan kapcsolatunk, hogy beutalta. Ő nem megy, mert vissza kell mennie dolgozni. Mondom: „Dehogy mész vissza! Még egy évig betegállományban leszel, és le fognak százalékolni, és majd ebből a szobakiadásból megélünk.” De nem ment el [Balaton]Füredre, és újból jött az infarktus. Egy kővel kínlódott itt a kertben, egy sziklával. Én meg a Klári lányommal elmentem kabátot keresni. Már négy óra volt, és el akart menni a templomba, mert akkor volt jórcájtja [lásd: Jahrzeit] az édesanyjának. Ideges volt, hogy nem jövünk. Amikor hazajöttünk, akkor még elment a templomba, és másnap reggel újból infarktust kapott. Bekerült újból a kórházba, ez lehetett novemberben, október végén, és novemberben vagy decemberben újból volt egy influenzajárvány. Ott a kórházban megkapta, és mi kell egy infarktusosnak, a legyengült szervezetnek? Abból már szegény nem lábalt ki. 1974. április 27-én itthon meghalt. Ötvenhét évesen. Nem tudtam megmenteni, hiába próbálkoztam vele.

Akkor ötvenegy éves voltam. Addig festettem a hajamat. Mikor szegény meghalt, akkor a gyerekekkel megbeszéltem, és lenövesztettem őszre. Akkor már nem érdekelt. A pénzkeresés érdekelt, hogy a gyerekeimnek lakást, kocsit tudjak venni. Ami sikerült is. Sokat dolgoztam, de nagyon szerettem csinálni, amit csináltam. Nekem annyi barátom volt a vendégeim között, akik mindig visszatértek, ismertem a családi ügyeiket, örültek, ha elmondhatták valakinek, és mindezt már tudtam németül lebonyolítani.

Ma már nem tudok benne részt venni, de azért ha németül szólal meg valaki, akkor megkérnek, hogy én beszéljek. De a gyerekeim, a Judit meg a Pali azzal is angolul beszélnek, aki tud németül, pedig a Pali tud jól németül. És a gyerekeik is. Lackó jövőre érettségizik, de már megvan a felsőfokú angol nyelvvizsgája. Úgy beszél angolul, mint más magyarul. Igaz, hogy a nemzetközi nyelviskolába jártak ötéves koruk óta. Ági is meg ő is. Meg nézték a tévében a Tom és Jerryt, és ott tanultak.

Jutka lányom 1948-ban született, januárban, és nagyon szép kis kövér gyerek volt. Pali nagyon gyorsan jött utána [1949], hát bizony én nem örültem, hogy olyan hamar, de aztán mikor fiú lett, akkor úgy gondoltam, hogy nem volt kár, hogy akkor született, amikor megszületett. Amint lehetett, jártak óvodába. Pali nem szeretett óvodába járni, és volt olyan, hogy a földre vetette magát az utcán. Én a szeszfőzdében dolgoztam, és nyolcra kellett ott lennem, mert a párttitkárnő őnagysága ott állt az ajtóban. Nem tudom, mi lett volna a retorzió, ha elkések, de mindenki rettegett, hogy el ne késsen, mert mit fog csinálni a párttitkárnő. Nem derült ki, mert nem késtem el. De aztán addig húztam, vonszoltam, amíg csak odaértünk az óvodához. Ott már mindjárt körüludvarolták az óvó nénik, és semmi baj se volt. De addig nem akart menni. Nem akart fölkelni reggel az iskolába. Kinyújtotta a lábát, és én ráhúztam a zoknit, hogy később kölljön neki fölkelni. Valahogy átvészelte az iskolát. Jutka az jól tanult, annak nem volt gond, hogy fölkeljen, és nagyon jó bizonyítványa is volt, a Palinak kevésbé.

Nem emlékszem rá, hogy veszekedtek. A Jutkával nem is lehetett veszekedni, az olyan jó gyerek volt, ahova tettük, ott maradt. A kövérségénél fogva is, amit aztán kinőtt. Pali az égetnivaló volt. Mindig mást akart, mint amit én. Akkor még divat volt, hogy a fenekét megverte az ember a gyereknek. Nem tudom, biztos ma is divat, mert Judit, a menyem, aki emberfelettien imádja a gyerekeit, egyszer a fiát, aki olyan öt-hat éves lehetett, ráfektette az ágyra, és a fenekét megverte. Nagyon kihozta a sodrából. Pedig mondom, hogy imádja őket. A nélkül, úgy látszik, nem megy. Most akartak egy törvényt hozni, hogy ne szabadjon verni a gyereket, de hát mindenhová nem tudnak csendőrt állítani. Jutkát soha meg nem vertük. Nem kellett. Hát semmi olyat nem csinált, soha nem követelőzött. Amit vettünk neki, annak örült, szóval könnyű volt nevelni.

Jutka Kiskőrösön járta az általánost, itt, Pesten pedig nagy nehezen, protekcióval bejuttattuk a Petrik Lajos Vegyipari Technikumba. Akkor az volt a szokás, hogy technikumba kell járni a gyereknek, mert a gimnázium semmire sem képesít, és nem biztos, hogy be tudnak jutni az egyetemre, mert kereskedőcsalád, nem voltunk elég jó káderek [A származás szerinti diszkriminációt a felsőoktatásban az MSZMP KB Politikai Bizottságának egy 1963. április 2-án kelt határozata szüntette meg. Egyébként – ha hivatalosan nem is – de informálisan működött származás szerinti kategorizáció a középiskolák esetében is. Sok más között az „egyéb” származás is (ide sorolták többek között a kereskedő szülők gyermekeit vagy például a háború előtt magántisztviselő szülők gyermekeit is) továbbtanulást vagy a kívánt irányban/intézményben továbbtanulást nehezítő vagy megakadályozó tényező volt. – A szerk.]. Jutka járt a Petrikbe, Pali pedig az erősáramú technikumba. Jutka nagy nehezen leérettségizett, nem is tanult tovább. Pedig az általánosban jól tanult, de a technikumot nehezen végezte el. Sokat kínlódott szegény, de azért sose bukott meg. Palinak meg az volt a szerencséje, hogy ott volt ugyanabban az épületben az Üteg utcában a főiskola is, és én úgy éreztem, hogy szinte automatikusan fölveszik azt, aki a technikumot is ott végezte. Sok tanár is tanított ott. Úgyhogy Pali aztán  főiskolát is végzett. Még a főiskola után kellett neki hat hónapig tanulni, hogy üzemmérnök legyen, azt is elvégezte.

Jutka elment dolgozni a Richterbe [Richter Gedeon Rt., gyógyszergyár – A szerk.], Kőbányára, de igen csúnya, nehéz munkára. Segédmunkásnak használták ezeket a kis tizennyolc éves lányokat. Méreggel vagy savval teli kondérokat cipeltek. Később bekerült a laborba, ahol kísérleti nyuszikat kellett injekcióznia, hát ő csak olyan segédmunkás volt az orvosok mellett. Egy asszonnyal megismerkedtem az utcán, akiről kiderült, hogy zsidó, a Távközlési Kutatóban dolgozik, és bejuttatta oda Jutkát. Befizettünk neki egy lakásra a Gábor Áron utcában, és szemben volt a TÁKI [Távközlési Kutató Intézet], ahol dolgozott.

Rögtön érettségi után, tizenkilenc évesen férjhez ment egy osztálytársához, akivel az első technikumtól kezdve egy padban ült. A fiúnak már nem is nagyon volt kedve, hogy a Jutkát elvegye, de az én csacsi lányom ezt nem vette észre. Megesküdtek, és bizony hamar elváltak. A fiú megcsalta egy kolléganőjével, amin én nem is csodálkoztam. Már előbb is tudtam, hogy ebből nem lesz jó házasság, de az én lányomnak nem lehetett beszélni. De talán senkinek se lehet, én nem tudom.

Elváltak, és nagyon rövid idő múlva férjhez ment egy férfihez, aki szintén ott dolgozott, ahol ő, akkor még a Richterben. Akkor is mondtam, ne menj hozzá, de az megfőzte valamivel. Született két gyerek, és amikor a kislány három éves volt, a fiú pedig két éves, akkor ez a pasas otthagyta a szemben lakó özvegyasszony kedvéért. Akkor a munkahelyén akadt egy jóképű pasas, akivel tizennyolc évig éltek együtt. A végén már nagyon sokat veszekedtek, és az is úgy ment el. Az én lányomon mindig anyagilag élősködtek. Egyik férje se volt zsidó.

Jutka lánya [Szilvi] egy szépség. Épphogy csak le tudott érettségizni. Megbuktatták, és az utolsó éveket estin végezte. Leérettségizett, és elhelyezkedett a Nemzeti Szállodában, a takarítókra fölügyelt. Most egy igen előkelő étteremben dolgozik, drágák az ételek, és nagyon finomak. Olyan neves emberek járnak oda, akiknek sok pénzük van. Előfordul, hogy ötezer forint borravalót is kap. Mondjuk, tízezer forint a számla, és kap tizenötöt. Sikeres, ügyes. Ügyesebb, mint az anyja. Ő a lelke az üzletnek. Ezt onnan is tudom, hogy az egyik takarítónőm egy héten egyszer vagy kétszer ott is takarít. Meséli, hogy amíg a Szilvi be nem jön, nincs se tej, se semmi, és ahogy bejön, pillanatok alatt minden van. Azt mondja, hogy ott mindenki a Szilvit tartja a főnöknek, és csak azért nem főnök, mert nem akar főnök lenni. Szeretik is Szilvit, és ott lehet keresni. Az a mániája, hogy fölszolgálni is akar, persze mert van borravaló. Azt mondják, hogy nagyon szép lány. De nincs szerencséje, nincsen egy olyan férfi sem mellette, akire számíthatna, hogy elveszi. Harmincegy éves, és még nem ment férjhez. Hat évig élt együtt egy férfivel, és most rájött, hogy már nem szereti.

Jutka másik gyereke egy kicsit idegileg beteg, katonának se vált be. Azt mondják, hogy négyéves koráig nem tudott beszélni. Látta, hogy az apja veri az anyját, meg azt a szörnyű életet, ami ott ment, kiabálás, veszekedés. Jutka szerette volna taníttatni, be is jutott valami technikumfélébe, és már  harmadikba járt, amikor egyszerűen nem akart iskolába járni. Jutka elment dolgozni, ő pedig délig aludt az ágyban. Egy darabig az anyja csak írta alá a hamis igazolásokat, hogy beteg. Volt úgy, hogy kocsival elvitte az iskoláig. A gyerek bement a folyosóra, megleste, hogy a Jutka elment, és kijött. A végén kicsapták. Végül, a katonaság előtt – még nem tudták, hogy nem lesz katona – kitanulhatta ingyen a hivatásos gépkocsivezetést, és most sörraktárból viszi ki az italt a helyekre, szóval most dolgozik. Együtt él egy orosz nővel, aki férjnél volt, öt évvel idősebb, de Jutka nem bánja, legalább nincs rá gondja. Az a nő vigyáz rá, hogy nehogy rossz haverok közé keveredjen, vagy elzülljön vagy ilyesmi.

Jutka egyáltalán nem tartja azt, hogy zsidó, nem nevelte zsidónak a gyerekeit. Semmiféle vallásuk nincs. A gyerekeivel nekünk sincs kapcsolatunk.

A fiam, Pali 1949-ben született. Elvégezte a technikumot is, a főiskolát is. Sok gond nem volt vele. Mikor elvégezte a főiskolát, itthon dolgozott, építkezett, meg mindent kitalált, hogy kitapétáz vagy kifest, már nem emlékszem, hogy akkor mi volt a divat. Nem akart elhelyezkedni.

Aztán kapott a katonaságtól egy cédulát, hogy jelentkezzen, és jelölje meg a munkahelyét. Akkor az volt a divat, hogy muszáj volt dolgozni, mert különben kmk [Közveszélyes munkakerülőnek (kmk) számított, és két évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet értelmében minden olyan munkaképes (16–55 éves) magyar lakos, aki munkakerülő életmódot folytatott, vagyis nem volt bejegyzett munkahelye a munkakönyvében. – A szerk.]. Akkor megijedt, hogy becsukják, és gyorsan elment dolgozni egy elektromos szövetkezetbe. 1981-ig dolgozott ott, de akkor már nekem is kellett segíteni, és kiváltotta az ipart villanyszerelésre. Letette a mestervizsgát. Kitettük a táblát, és nagyon sokan hívták. Akkor bevettük a táblát, hogy ne hívják. De sajnos, ma is hívják néha, és az öregasszonyokat megsajnálja, és azoknak akkor segít.

Egyébként mindent megcsinál a házban, mindenhez ért, ezermester. A kőművesmunkához is. Átépített itt meg ott meg amott, egy segédmunkással mindent megcsinált. Ebben az apjára hasonlít, mert az is rettentő ügyes ember volt. Csak a pedantériában nem. Az apjának, ha volt egy műhelye, egy raktára vagy egy kamrája, ott enni lehetett, de még aludni is. Néha ott is aludt, amikor sok volt a vendég. A Pali műhelyébe be se lehet menni a drótoktól meg a szerszámoktól.

Az uram testvérének, Hermannak a felesége [Lilike] ötvennégy éves korában, rákban meghalt. Özvegyen maradt, és összejött egy asszonykával, akinek ugyanakkor disszidált a fia meg a menye gyerekestül, mint a sógorom fia a családjával. Regina fia is akkor disszidált, és az ő borozójába jártak be, hogy kicseréljék a híreket. Ott ismerkedett meg evvel az asszonnyal [Zsuzsa], és elvette. Ez 1982-ben volt. Ennek az asszonynak volt egy barátnője, aki megkérdezte tőle: „Nincs a családotokban egy fiú az én lányomhoz?” A lánya, Judit már akkor huszonhét éves volt. És akkor szóltak Palinak, hogy van itt egy lány, aki férjhez akar menni. Pali akkor már harmincnégy éves volt. 1983 októberében esküdtek. A polgári a XIII. kerületben volt. Az egyházi titokban egy hétre rá. A Schőner rabbi tartotta, a Frankel Leóban. Ott esküdtek meg, de csak páran voltunk, a lány anyja nem is tudta. Én ragaszkodtam hozzá, és a menyem megtette. Palinak mindegy volt, és a menyem meg nem emelt ellene kifogást. És amikor a gyereket malenoltattuk [lásd: körülmetélés], mert fiú volt az első, a férje eljött a briszre, de ő nem. Három évre rá született a kislány, Ági.

Okos, szép gyerekek. A Lackó mindig fönn van az interneten, ami most divat. Az Eötvösbe jár [Eötvös József Gimnázium], mert a haverjai is odamentek, a kislány pedig ide, a Móriczba [Móricz Zsigmond Gimnázium] a Törökvész úton. Hatosztályos gimnázium, most már, azt hiszem, a harmadikat fogja ott tölteni. Kitűnő tanuló, az egyetlen kitűnő az osztályban. Mind a ketten zsidók, beléjük van nevelve, hogy ők zsidók, és ők ez ellen nem tiltakoznak egyáltalán. Persze, volt bár micvó.

A harmadik gyerekem Klári, aki 1954-ben született Budapesten. Éppen fent voltam május 2-án, és május 2-án született. Klári olyan, hogy amit a fejébe vett, azt kiharcolta magának. Gimnáziumot végzett itt, a Keleti Károly utcában, és próbált bejutni a jogra, de nem sikerült a felvételije. Tudott németül, cseregyerek volt az NDK-ban többször is, azonkívül jó nyelvérzéke van, angolul és németül beszél, egyik sem probléma. Elhatározta, hogy ő Nyugatra fog férjhez menni, ugye akkor az volt a sikk. Hozzám jártak üzletkötők, és jó ismeretségben voltam az egyik zsidó fiúval. Szóltam neki, hogy „Klári szeretne Bécsbe férjhez menni. Nem tud valakit?”. „De, van nekem egy unokaöcsém, majd összehozom vele.” Összehozta, és Kalmár Mirko 1975-ben elvette a Klárit.

A házassága hol jó, hol nem jó, olyan se vele, se nélküle. Nem őrajta múlt, inkább a vőmön, aki jól keresett, jó állása volt. Amíg Daniela tizenöt éves és Sandra öt éves nem lett, addig Klári nem dolgozott. Daniela elég rossz néven vette a testvért. Eleinte szerette, de mikor neki kellett etetnie, meg neki kellett vigyázni rá, holott ő szívesebben játszott volna, bizony haragudott, hogy neki testvére van. És azt is észrevette, hogy a szeretetből neki kevesebb jut, mint a kicsinek. Én már hallottam ilyet, el is ítéltem érte a lányomat, de nem lehet senkit befolyásolni. Klárinak az az ötlete támadt, hogy nem válnak el, csak menjenek külön. Pedig nem volt senkije, se barátja, se udvarlója. Hat évig éltek külön úgy, hogy Mirko az anyjával lakott abban a hetven négyzetméteres lakásban, amit együtt vettek, Klári pedig Mirko anyjának a százharminc négyzetméteres lakásában lakott a két gyerekkel. Az alatt a hat év alatt jól megvoltak egymással mindenben: ahogy a gyerekeket nevelték, a pénzügyi dolgokban. Továbbra is Klári kezelte Mirko kasszáját, bankszámláját, és mindent megbeszéltek. Mondtam is: „Jobb a házasság, mint mikor együtt éltetek.” Aztán valakinek az esküvőjén Klári összetalálkozott egy férfival, aki azt mondta, hogy már öt éve figyeli a fitneszklubban, de nem tudta, hogy nincs mellette férj vagy barát. Amikor megtudta, hogy egy egyedülálló nő, akkor rászállt, két hét alatt megfőzte, és Klári összeköltözött vele. Hát ez neki való. Gazdag, szép villája van, hetenként mennek a hegyekbe víkendezni, három bérletük van, egy koncert-, egy színház- meg egy operabérlet. Egyelőre még nagyon szeretik egymást. A lányom ötven éves, a férfi ötvenhét.

Klárinak nagyon jó állása van a Meinl Bankban, ő ott a főnök közvetlen asszisztense. Odavette Danielát, de egy jugoszláv nő kiszúrta, rászállt, és el kellett küldeni. Még nincs másik állása, de azért dolgozik, és keres is, csak ki akarja húzni, amíg tart a munkanélküli-segély. Daniela külön lakik, Klári oadadta neki a lakását, és segíti. Amíg Daniela dolgozott, addig fizette a közös költséget, most Klári fedezi a rezsijét. A másik kislány [Sandra] tizennyolc éves. Voltak vele kisebb problémák az iskolában, de már rendeződtek. Két év után az apjának is sikerült egy nagyon rendes nővel kapcsolatot teremteni, akinek egy ugyanolyan idős lánya van, mint a Sandra. Ez jó hatással van Sandra apjára, megjavult a kapcsolat közöttük. Nincsenek viták, nincsenek veszekedések, úgyhogy Klári szerint most jóra fordul majd a kislány sorsa.

Klári Ros Hasónekor [Ros Hásáná], Jam Kiperkor [Jom Kipur] elmegy a templomba, ott van az esküvőkön, szóval zsidónak tartja magát, a barátai is abból a körből származnak, a barátnői is zsidók. Daniela nagyon ragaszkodik a zsidósághoz, Sandra már kevésbé, de azért zsarolással őt is ráveszi, hogy zsidó táborba menjen. A kislány benne van egy zsidó egyesület kórusában, szóval tudja, hogy ő zsidó, és jár is közéjük, de nem ragaszkodik annyira, mint Daniela. Daniela együtt élt egy zsidó fiúval két évig, de aztán kiderült, hogy az is olyan rendetlen, mint ő, és nem kell neki, hogy még rá is dolgozzon. Ő akkor már állásban volt, a fiú még egyetemre járt, és mire hazaért, még nagyobb volt a rendetlenség, mint mikor otthagyta. Kitette a szűrét. Én sajnálom, mert nagyon helyes fiú volt, ortodox családból származott, de ő már nem volt olyan vallásos, mint a szülei.

Először 1963-ban voltam a férjemmel Izraelben, látogatóban, mert a bátyja és a nővére 1957 óta kint élt. Nagyon tetszett, nagyon jól éreztük magunkat, mindenki azt kérdezte tőlünk, hogy „Kint maradtok?”. Mikor mondtuk, hogy nem, nagyon csodálkoztak. Mondtuk, hogy három gyerekünk van itthon. Találkoztunk egy Szegedről bevándorolt keresztény nővel, akinek zsidó volt a férje, és az áradozott, hogy „Gyertek ki, mert ez az igazi élet, itt lehet igazán élni”. Csak összenéztünk és csodálkoztunk, hogy el volt ragadtatva az a keresztény nő Izraeltől. Szóval ilyen volt ott a szellem. Akkor már elég kulturált volt, mindenkinek volt mosógépe, szép lakása, ilyesmiről Izraelben gondoskodnak. Ott nincs lakáshiány, mindenkinek van lakása, és komfortos, fürdőszobás, természetesen. És hát gondolom, kapták a jóvátételt, de azzal nem dicsekedtek. Úgy gondolom, hogy abból tudtak berendezkedni vagy autót venni. A férjem nővérének volt kocsija is.

A bátyjának a felesége már kilencvenegy éves, és még mindig él. Nagyon vallásos, külön tejes és külön zsíros konyhája van, de talán még húsvéti is [lásd: étkezési törvények; Pészah], nem tudom. Amikor ott voltam, ajándékozott nekem egy svájcisapkát, hogy ezt hordjam, olyan jól áll nekem. A pesti sógornőm aztán felvilágosított: „Tudod, miért adta neked Helén azt a sapkát?”  „Miért?” „Hát azért, hogy ne legyél fedetlen fővel.” Mert ott a szomszédok is vallásosak voltak, és szégyellnivaló volt, hogy nincs a fejemen semmi, ha már nem vagyok parókás [lásd: paróka]. Külön laktak a neológok vagy a vallástalanok, és külön részben, gettószerűen laktak a vallásosak. És ők a vallásosok között laktak. Ez 1963-ban volt, még háború sem volt.

Daniela most is kint van Izraelben. Egy osztrák zsidó család felfogadta a három gyereke mellé, akik tíz napig ott nyaraltak. Hetven eurót kapott egy napra. És utána még ott akart maradni. Az uram egyik unokatestvére, Lea éppen Budapesten volt pár napra, és megemlítettem, hogy ott van a Daniela. „Jaj, ott van a Daniela! Adjátok ide a telefonját!” És meghívta a Danielát őhozzájuk. Zichron-Jákovban laknak, az egy kis hely, és mondom, hogy „Majd kimegy busszal hozzátok”. „Nálunk busszal senki se utazik, mert az a legveszélyesebb, odamennek az öngyilkos merénylők. Mi a saját kocsinkon utazunk, majd bemegyünk érte.” És így is történt. Elég sűrűn telefonál, hogy ott a Daniela is, és állítólag nagyon örülnek egymásnak. Ganz rokon, vérrokon. Danielában benne van ez, hogy ragaszkodik a családhoz. Harmincadikára szólt a repülőjegye, kicserélték, hogy még egy héttel tovább maradhasson.

A férjemmel többet nem mentünk külföldre, csak én mentem a gyerekekkel. 1969-ben az Autóklub által szervezett utazással voltunk Németországban és Ausztriában. 1971-ben Palival és Klárival egy európai körútra mentem kocsival, én vezettem. Elmentünk Németországba, Svájcba, Hollandiába, Belgiumba, Lichtensteinen keresztül. Csak Svédországban, északon nem voltunk.

Amerikába 1975-ben mentem ki Zsuzskával [a testvére], mikor már az uram, szegény, meghalt. Meg akartam ismerkedni az unokatestvéremmel [Elzi] és a családdal. Akkor még élt a nagynéném [Klein Lajosné, született Halbrohr Margit], utána két-három évre halt meg. Örültünk egymásnak.

Pali minden évben egy hónapra elment európai körútra, és az utolsó percben, éjfélkor lépte át a határt. Amióta megnősült, talán egyszer elmentek Nyugatra, de többször nem. És zavarni se lehetne. Amerikában volt két hónapot, és ott megtanult beszélgetni. Mert írni és olvasni már tudott, de nem volt meg a beszédkészsége. Ott a két hónap alatt egyedül kószált, benevezett csoportos túrákra, Fehér Házat látogatni meg ilyesmikre. Meg moziba járt egyedül, és megtanulta a nyelvet, úgyhogy nincs gondja. Hát ebben a házban nagy szükség van rá. Judit is nagyon jól tudja angolul a dolgokat. Ő egy szorgalmas kislány volt, már a gimnáziumban megtanult. Pali nem volt annyira szorgalmas, semmiféle nyelvet nem tudott, amíg a főiskolát el nem végezte. Most már többet beszélnek angolul ebben a házban, mint magyarul. Úgy volt a némettel is, akkor is többet beszéltünk németül a házban, mint magyarul. De meg is tanultam, és barátságokat kötöttem.

1989 után sok változás nem volt. Elmaradtak az NDK-s vendégek, és jöttek helyette a világ minden tájáról mások. Aztán később bővítettük a panziót, még három szobát építettünk hozzá, és családi alapon működik. A fiam, menyem, és már lassan bekapcsolódik a tizennyolc éves unokám is. Jól beszéli a nyelvet, szereti is, ő megy le a vendéggel, elhelyezi. Remélem, hogy majd fogja csinálni, ha a szülők kiöregszenek.

A rendszerváltozás előtt, amit a vallásban megtartottunk, akkor is megtartottuk, emiatt nem volt kellemetlenségünk a régi világban. Kellemetlenségünk abból volt, hogy nyugati vendégek is laktak itt, és szekíroztak minket, hogy kémkedjünk, meg hogy mennyi pénzük van, kik a barátaik. De nagyon ügyesen kibújtunk alóla. Mert ugye a telefonunkat lehallgatták, és nem is titkolták, hanem dicsekedtek vele. „Na, jön a Teltsch”, mondta a belügyes, kis százötven centis emberke, és tényleg beszéltem Teltsch-csel délelőtt, hogy majd jön. Meg amikor megkaptam az útlevelemet: „Na, megkapták az útlevelet?!” Úgy tüntette föl, mintha ő intézte volna el nekem, hogy megkapjam. Ugyanis arra kért, hogy „Ha utazik a vonaton, akkor beszélgessen az ottaniakkal, hagyja, hogy szidják az országunkat, és jegyezze föl”. Mondom: „Nem vonaton utazok, autóval megyek, németül nem tudok, nem tudok velük beszélni.” Szóval mindig megtaláltam, hogy kibújjak az ilyen szolgáltatások alól. És akkor valahogy lekopott. De hát jöttek helyettük mások, akik mást akartak.

Ma nem, hála istennek. Ma a szomszédok viselkednek szörnyen. Állandóan, mindenért följelentgetnek. Hogy rendetlen az udvar. De olyan pechjük van, hogy megtudjuk, és mire jönnek, rend van. Szólnak a rendőröknek, hogy tüzelünk, közben csak a barbecue-t készítette elő Pali, kipróbálta a grillsütőt. De az a boszorkány csak azt a kis füstöt látta. Folyton följelentget, de még soha nem volt neki szerencséje, mindig olyanért jelent föl, ami nincs is. A rendőrök kérdezték, hogy maguk miért nincsenek jóban. Mondja a Pali, hogy én próbáltam már sokszor, de nem lehet vele szót érteni. Kérdezi, hogy óhajt följelentést tenni ellene. Mondta a Pali, hogy nem.

A másik szomszédnak egyszer sikerült elérni, hogy leállították az építkezésünket másfél évre azzal, hogy szabálytalanul építkezünk. Az igaz is volt. Akartunk módosítást kérni, de nem volt rá időnk, mert közben följelentettek. Hogy egy lyukkal többet vakartunk ki a földből a garázsépítésnél, mint amennyire engedélyünk volt. Nagyon sok pénzbe került, mert hatalmas büntetést akasztottak a nyakunkba. De a tervük nem sikerült, végül befejeztük az építkezést.

Ötvenkilenc éves voltam, amikor észrevettem, hogy a vezetésnél nem látok jól. Azt hittem, hogy rossz a szemüvegem. Akkor nyakra-főre csináltattam a szemüvegeket, de egyik se volt jobb. Végül aztán valamelyik orvos fölfedezte, hogy glaukóma. Egy ideig semmit se csináltak. Kétszer is beutalt a körzeti a kórházba, a Jánosba, de nem csináltak velem semmit, csak mérték, közben mindig romlott a szemem. Akkor Klári elvitt Bécsbe, ott voltam tíz hétig a klinikán, és ott fagyasztással műtötték. Lézertűvel. Na, nem ért semmit. 1990-ig még mindig láttam valamit, aztán már kezdtek az arcok helyén fehér foltok lenni, az emberek arca fehér folt lett. Később már a fényt se láttam. Az ember megszokja a végén, és azt mondja, van ennél rosszabb is, Isten őrizzen egy ráktól, ami el is viszi.

Kárpótlást kaptam, de hála istennek, nem játszott szerepet. Ha nem lett volna, akkor is ugyanannyi lenne talán, mint most. Szóval nem hiányzott. A gyerekeket elintéztem, az örökséget kifizettem nekik. Ne kérjenek a Palitól semmit.

Persze a népszámláláson nem írtuk be, hogy zsidók vagyunk. Sose lehet tudni alapon. Nem tudom, hogy igazunk volt-e, de nem akartuk, hát ugye ilyen jó szomszédokkal vagyunk körülvéve, és bár úgyis tudják, de nem is tudom megmagyarázni, hogy miért nem írtuk be. Féltünk. Azért mindig még bennünk van, aki egyszer megégeti magát, az már fél a tűztől.

Tomas Kraus
Prague
Czech Republic
Interviewer: Dagmar Greslova
Date of interview: March 2005

JUDr. Tomas Kraus was born on 19th March 1954 in Prague. Already during the time of his high school studies he occupied himself with activities in Prague's cultural life, particularly in the Jazz Section of the Musicians' Union. He was production manager for Prague Jazz Days and other music festival, contributed articles and reviews to the Jazz Bulletin and other magazines. He graduated from the Faculty of Law at Charles University in Prague. After finishing his university studies, he worked in the foreign department of the SUPRAPHON Company, from 1984 as the Music Video department manager. From 1985 Dr. Kraus worked for the ART CENTRUM Company, where he initially collaborated on the EXPO 86 project; later he held the position of Assistant to the General Director, and subsequently as the manager of the mercantile department, which was responsible for audio- visual presentations, advertising, exhibitions and architecture. Since 1991 Dr. Kraus has been the Secretary of the Federation of Jewish Communities. Besides developing a new infrastructure for the entire organization, he has in this function particularly concerned himself with questions of restitutions of Jewish property and compensation for Holocaust victims, on both domestic and international levels.

My parents
During the War
Growing up
Reflections on the Holocaust
Glossary

My parents

My grandfather on my mother's side, Otto Flusser, was from Teplice-Sanov. He lived there with his wife, my grandmother, Elsa Flusserova, nee Hackelova, and with his children. Back then there were six thousand Jews living in Teplice, after Prague it was the second largest German-speaking Jewish community. Teplice was in the Sudetenland 1, and Czech wasn't spoken at all there. My grandpa was a trained butcher, he had his own butcher shop, but interestingly enough, it wasn't a kosher butcher shop, but a normal butcher shop, because he wouldn't have stood up against the competition, as there were a lot of kosher butchers there. He had a shop across from the Hotel Ditrich, which when I tell this to Teplice natives today, they say that that's as good a place as you could get. My mother Alice Krausova [nee Flusserova] had six siblings, two brothers and four sisters. One of my mother's sisters, Luisa, was even a subreta [a female singer of young, merry soprano roles, usually in operettas] in the Teplice Operetta, which back then was a big deal - back then Teplice had the nickname 'Little Paris' because of it's cultural prestige.

In 1938, right after Munich 2, the entire Flusser family moved to Prague. They left absolutely everything behind in Teplice - their apartment, store, property, and picked up and escaped to Prague. It was very hard for them to get used to Prague and make it there, because they couldn't speak Czech. People in Prague looked upon them as Germans. But finally they managed to establish themselves in Prague. There my mother met my father in 1938. So I always say, that if not for the betrayal in Munich, I actually wouldn't have been born.

Along with her entire family, my mother went to Terezin 3 a few months after my father went there on the AK1 transport. Unfortunately one of my mother's brothers, so my uncle, was put on the first extermination transport to Poland, to Trawniky I think. He didn't survive. They unloaded them from the train and shot them all on the spot.

In Terezin the entire Flusser family was gradually designated for the transports, my father wasn't able to protect them all. He was only able to save my mother and grandmother from deportation. Finally, in 1944 my parents went to Auschwitz together. They had to leave after the visit of the Red Cross, when the majority of the camp was eliminated, even those who had lived there the whole three years, after that they all had to go to Auschwitz. In Auschwitz my parents were separated. Both of them were lucky, in quotation marks, that they were assigned to work. My father was assigned directly to the main Auschwitz camp at Birkenau, and got a number. A lot of people have numbers, but I've spoken with people from the Auschwitz Museum, really only those that were already designated for work got numbers. Not those that were designated for liquidation.

My mother didn't get a number, though she went to work, but right after arriving she was sent to some sub-camp. I don't know exactly how long she spent in Auschwitz sub-camps. One was named Merzdorf, it was between Auschwitz and Katowice. The she got into a labor camp that was in Kudowa Zdroj [Kudowa Spa], which today lies in Poland right across the Czech- Polish border by the Nachod-Belovas border crossing. In Kudowa Zdroj she lived to see the liberation - in May of 1945 the Russians arrived there and transported the prisoners away.

There are two types of Holocaust survivors. On the one hand those that want to describe and tell everything in detail - what color of gloves the SS soldier had who pointed right and left, basically describe everything in the greatest possible detail. This is the case with my father; he really did describe it in the minutest detail. For one he was capable of it, because he was a reporter, but mainly he wanted to write it down - as a memento, a warning. On the other hand, there is a second type of people, who are silent; they won't say even a word. By not talking about it, they are, metaphorically speaking, erasing the experiences from their memory, because the memories are too painful. An example of this attitude was my mother.

The only thing that I do know about what happened to my mother during the war, I know from one of her friends. She told me a story, that when they were returning from the camp in Kudowa Zdroj, the Russians were transporting them on a truck. One time, when the Russians had caught some Germans, a Russian soldier came up to my mother and her friend, handed them a rifle, and said, 'Now do with those Germans the same as what they had done with you,' and all they said was, 'If you want to punish them, shave their heads.' Because my mother never talked about her imprisonment, this is the only anecdote I know from that time.

Besides my mother, no one from the Flusser family survived the Holocaust. As late as 1947 my parents were taking out ads in newspapers, just in case someone knew something about the Flussers, in case they had by chance survived - because they didn't know what had happened to them and back then there were no records available.

After the war my mother worked in the school system, she worked for the staff department at Charles University in Prague. She died in 1988.

My grandfather on my father's side, Robert Kraus, was from Uhlirske Janovice. The Kraus family lived by the Sazava River, in Vlasimi, in Kacov. Grandfather had a lot of siblings, brothers and sisters. The family owned a farming estate in Uhlirske Janovice.

During the Communist era I went to have a look around in Uhlirske Janovice, sometime in 1981, I went to the cemetery and found my grandparents' tombstone. Later, still under the Communists, this cemetery was liquidated by burying all the tombstones in one spot and all that remained was just a lawn. The graves are there, of course, no one did anything with them, but it's not demarcated, there's just a bench and a memorial plaque. So that they wouldn't have to take care of it, they simply buried it. Which is basically according to the Jewish religion, if the tombstones are severely damaged and there's no one to take care of the cemetery, everything is buried.

Grandpa Robert Kraus had already moved to Prague as a small child, so you could say that he was actually a Prague native. He became a traveling salesman, so he traveled a lot, and that's why it's fitting that he met my grandmother [Matylda Krausova, nee Kollmannova] on some train. The interesting thing is that Grandpa and Grandma got divorced, which in those days wasn't at all common. Grandpa then remarried, he married some Maria, I don't know her whole name, but I do know that she wasn't Jewish. That saved his life during the war, because she didn't divorce him, on the contrary, she tried to keep their marriage together. Marie kept him in Prague for the whole war, up to January of 1945, when he had to leave for Terezin, but he was actually only there for four and a half months and then came right back to Prague.

Jakob Kollmann [father of Matylda Krausova] was from Ceske Budejovice. He was a light machinery mechanic, and had a little shop where he sold clocks, barometers and all sorts of devices like that. His store was right on the town square, underneath a beautiful arcade. Not long ago I received some photographs where my great-grandfather's store can be seen, you can even see how there used to be a streetcar driving around the square, and my great-grandfather is standing there underneath his shop sign.

My grandmother was from Ceske Budejovice. After she and Grandpa Robert Kraus were divorced, she remarried; she married some man, a Jew, who was named Alexandr Straschnow. My father basically adopted that Mr. Straschnow as his stepfather, and loved him very much. I consider him to be my step- grandpa. He died in 1941, before the deportations.

My father managed to protect his mother, my grandmother, from the transports until 1944. In 1944 he himself had to leave Terezin, that's connected with the propaganda that took place around the visit of the Red Cross. When the Nazis liquidated practically all of Terezin. However, my grandmother had the luck that she stayed in Terezin and survived. It's a very unusual case that both of my grandparents survived, which is truly an exception, because usually it didn't happen that way. My grandmother survived thanks to the fact that my father was in AK1 and my grandfather thanks to the fact that he was in a mixed marriage.

My father, Frantisek Robert Kraus, was born on 14th October 1903 in Prague, into a traveling salesman's family. As he himself once wrote, he lived a relatively idyllic childhood, on the slum-clearance and demolition lots of the Jewish Town, in those days Prague's fifth quarter. As was common back then in so-called better Jewish families, he came by his elementary education at the Piarist convent school on Panska Street, then continued at the private high school on Jindrisska Street, and then did his graduation exams at the classical high school in the Kinski Palace on the Old Town Square. After his parents divorced, he stayed with his mother and had to begin to contribute financially to the household. For a long time this meant the end of his considerations of an academic career, but it did lead him to be a journalist.

My father and mother met in the year 1938, shortly after my mother and her entire family came to Prague from Teplice. At that time my father was already divorced, he had a son, Ronald Kraus, from his first marriage. He married my mother in 1939, which was already somewhat of a problem, but marriages by the normal civil authorities were still possible.

Dad was a journalist and writer. He wrote the records of the Kraus family in the form of books in which he reminisces about his family and childhood, though he did also write other people's stories, there are a lot of autobiographical elements in his works. During the time of the First Republic 4 he began working for German Jewish papers, for example for the famous Prager Tagblatt 5, Prager Presse 6 and others. He had contacts in Czech intellectual circles. He really did know all the famous figures of the time. He knew Franz Kafka [Kafka, Franz (1883-1924): a German-language writer of Jewish origins from Prague] or Jaroslav Hasek 7. His literary paragon, family friend and lifelong teacher at the same time was the 'raging reporter' Egon Erwin Kisch [Kisch, Egon Erwin (1885-1948): a German writer and journalist of Jewish origins from Prague]. At one time my father even lived at Kisch's place, and they became very good friends. But later, in 1948 they parted ways in a matter of opinion, because my father was a convinced leftist social democrat, while Kisch remained a Communist even after 1948, and approved of the putsch 8. From that time onward my father and Kisch never spoke again.

My father was there when Czechoslovak Radio 9 was founded. He worked in radio, he broadcast in foreign languages: in German, in English, in French; for a long time he also worked for the Czechoslovak News Agency 10. My father was often abroad due to his collaboration with the Berlin magazine 'Die grüne Post.' But in those days Nazism was already assuming power. My father tried to take a stand against the nascence of Nazism in Czechoslovakia, especially in the Sudetenland, in his regular radio reportages and broadcasts. He thus elicited the anger of Henlein's supporters 11, who even lobbied against him in Parliament - due to which he got blacklisted. He considered the mobilization - he addressed this theme in the story 'Helmet In The Field' - and subsequent events, culminating with the capitulation in Munich, in the reportage 'Runciman at Henlein's', which had tragic consequences not only for him, to be fateful.

During the War

My father found himself on the black list, he was interrogated a few times, but they didn't put him in jail, but instead put him on the very first transport that went to Terezin in October of 1941, that was transport number AK1, which stood for 'Arbeitskommando' [German for 'labor battalion']. This group was to take part in reconstruction of the town of Terezin into a Jewish ghetto. This first Terezin transport was still a normal, classical train, not the cattle wagons that were used later. They took the train to Litomerice, got off at Bohusovice, had police in front and behind them, all told there were about 340 of them. That was the entire train, a normal train with everything, someone even told me how it all fits together, that it's exactly how my father describes it in his books. That person found an entry written by the police, that they really did accompany this train. The entry even states at exactly what time the train left Masaryk Station in Prague; the policemen before were on duty, because they had helped a circus depart prior to that. The policemen didn't really even know why they were accompanying the transport. So they arrived in Bohusovice, and from there it was three more kilometers on foot to Terezin.

When one looks at it from a historical standpoint, from today's perspective, the horrendous tragedy of my father being put on the very first transport basically saved his life. Because in Terezin AK1 had special status, you can't say that they were privileged; they weren't prominent people, like for example the Council of Elders, but neither were they completely on the level of the rest of the prisoners. Thanks to this my father for example managed to protect his mother, my grandmother, from the transports until 1944. In 1944 he and my mother both had to leave Terezin, which was connected with the propaganda that took place around the visit of the Red Cross. When the Nazis liquidated practically all of Terezin. However, my grandmother had the luck that she stayed in Terezin and survived.

My father and mother were transported together on 17th March 1944. After their arrival at Auschwitz they were separated. My father commuted daily from Auschwitz to work at IG Farben and to Buna, where they made synthetic gasoline. One day blacksmiths and carpenters were supposed to apply - my father, who had never held a hammer in his hand in his life, applied. So he was assigned to a branch labor camp in Gleiwitz 12, where they were repairing railway wagons, which was horrible work for which they picked mostly prisoners from Terezin. Then sometime on the cusp of 1944 and 1945 they transferred my father to another factory in Blechhammer (Blachovnia). About in April of 1945 the Nazis began to liquidate the branch labor camps and were organizing death marches 13. They also dispatched a death march from Blechhammer, but my father and a couple of other people managed to escape from there.

Arnost Lustig [(b. 1926): Czech-Jewish writer] writes about my father's travails in the time of the war's end:

"For the time being he wandered, like Odysseus, through territory through which armies and rivers of refugees poured, from Poland through Subcarpathia to Budapest. On the way, he received a document from Brigadier General Svoboda 14 that he was a journalist, which he in any case felt himself to be everywhere where he was driven along.

He wanted to bear witness. Because he was never alone. He was with the dead, who he had survived. He was with the echoes of those killed, which he couldn't drive out of his ears. He couldn't give up the memory, which he perceived as the foundation of further existence. He was with his dead, with whom he had lived four years of the war in various camps. He remained with his pre-war newspaper colleagues, whose ashes were blowing in the Polish wind over the European continent and rivers and seas, the same as the ashes of Ottla Davidova, Franz Kafka's sister, whom he had known and who must also have undertaken that long road via Terezin into the chimney of Auschwitz-Birkenau.

He carried within him experiences that had burned their way to the bottom of his soul. He wanted to be rid of some of them. Those that degraded even after the fact. Those that tore at his soul, as if it was a worn-out tire. Echoes of the inferiority and meaninglessness of a life thrust upon him by Nazi Germans and Austrians and all those who served them.

He felt himself to be like an aging snake, who, despite the number of times he's already had to do it, has to shed his old skin in the spring." (Arnost Lustig on F.R. Kraus)

Thanks to the partisans, my father got to Budapest via Poland and Subcarpathia 15 in March of 1945, which had already been liberated. There he started to more or less pull himself together again. Through his career as a journalist he knew a few people in Budapest. So he contacted them, and they found some basic assistance for him, rented a small apartment for him. In Budapest he sat down, and wrote down all the experiences that were still fresh inside of him. So when he arrived in Prague in May of 1945, he already had a whole book finished. As he was a reporter, he wrote a book of reportage. This book, 'Gas, Gas...Then Fire,' was published in September 1945 and it was the very first reportage about the camps that was published in Czechoslovakia. It was published by the old publisher Chvojka, with whom I even managed to speak. They divided this reportage into two parts, one book was named 'Gas, Gas...Then Fire,' and the second part is called 'And Lead Back Our Scattered Ones.' It's a continuation, but from a somewhat different angle, the emphasis here is on describing the time in Terezin.

When my father returned to Prague from Budapest, he had nowhere to go. He got the idea to go to the apartment of my grandfather's, Robert Kraus's, second wife. Grandpa survived the war in Terezin, as he had been in a mixed marriage. This aunt, who wasn't Jewish, had been able to hold on to his apartment on Maislova Street the entire time. Right after the liberation she went to Terezin for my grandfather, and brought him back to their apartment. When my father then arrived in Prague, it occurred to him to go to Grandpa's apartment and he found Grandpa there! When my mother returned from the concentration camp, she had no idea what she should do, and because she also had no place to go, she said to herself that she'll go there, and they all met up there! I think that it would be worthwhile to write a novel about this meeting.

"The last disease was incurable kidney disease, which he couldn't blame on alcohol, only on hunger, thirst, beatings and the last cruel winter of 1944-1945. On invisible pain of the soul, unexaminable wounds that never healed, on blisters and frostbitten hands and swollen feet from the death march before he got to Prague with the unceasing echo of massacres, without a penny in his pocket, without a roof over his head... He reached his goal in rags, destroyed shoes, with ID from the Repatriation Office, until he got his citizenship card. He felt a burning satisfaction; victory pregnant with losses, defeats and desperation; a joy resembling a flame, which is quenched by invisible waters." (Arnost Lustig on F.R. Kraus)

My father also captured the issue of war in the book 'David Will Live.' He had originally dedicated it to Jan Masaryk 16 under the name 'Semarjahu Searches For God,' but it was published in December of 1949, and so the publishers changed not only its name, but also added a new ending. The novel, which is based on actual events, tells the story of a Jewish doctor who passes through Terezin and subsequently Auschwitz, where his family is forcibly divided. It's not until many years after the war that he then meets up with his son, whom he thinks hadn't survived, only due to an utter coincidence. For in the meantime David has become a world-renowned violin virtuoso. Once David is playing at a concert, sitting in the front row is a person who notices that David has a number tattooed on his forearm. After the concert he comes to see David, and says that he also has a number. They find out that the numbers are consecutive, that they must be father and son - they recognize each other only thanks to the numbers tattooed on their forearms. This story really happened. However, as opposed to the original conclusion, which took place in what was then Palestine, in the last chapter, added by the Communists, of the revised edition, David becomes a fervent Communist and plays for workers in factories.

A similar fate also befell another novel, 'The Changed Land,' which wasn't published until 1957. In it my father doesn't devote himself to concentration camps any longer, but returns to the issue of the Sudetenland. The countryside around Ceska Lipa, which he had fallen in love with before the war, became for him the location of events and human destinies before and after Munich, during the war and immediately after it. My father drew upon not only his experiences, but also on many historical sources and preserved materials, which he carefully studied. Here too, though, the publishers intervened, and assigned my father a co-author, Jaroslav Pechacek, who added to the book the proper air of 'building socialism' - scenes where factory workers organize Communist resistance. So the entire book gives the impression of a celebration of the Communist anti- Fascist resistance, thus in a way that my father intended. My father had originally wanted to show in the book that the Sudetenland Germans were actually victims of the Nazi ideology, during the period that the book was published, he couldn't publicly present anything like that.

February 1948 had an influence not only on the fates of my father's works, but also on him as well. For after the war he again started working for the Czech News Agency and for Czechoslovak Radio, where he became the founder and head of the shortwave foreign broadcast department. He also worked there as an announcer in English, French and German, and as the commentator for Central Europe. All that, however, ended at the beginning of the 1950s with the Slansky trials 17. Within one day my father lost his positions in both CTK and in Radio. With the exception of the publication of 'The Changed Land,' which was only allowed to be published at the price of dramatic changes in the text, from that time on he could only make a living with occasional writing. Thus he focused on his childhood experiences. Stories of Old Prague soon became a rewarding theme, which were used by many newspapers and magazines, including foreign ones. From time to time even a story appeared with a theme of World War II and concentration camps - the concept of the Holocaust wasn't in use yet back then.

My father also became one of the main regular contributors to the Jewish Religious Communities' Newsletter. He was the head of a commission that organized parties at the Prague Jewish Community. Parties were held in Maislova Street twice a year - always at Chanukkah and Purim. Thanks to my father, in the 1960s the pick of Czech culture used to go to the Community - my father had many contacts still from the times of the First Republic. He was capable of inviting many well-known people to these events - Jan Werich 18, Milos Kopecky [Kopecky, Milos (1922-1996): Czech actor of Jewish origin], Miroslav Hornicek [Hornicek, Miroslav (1918-2003): Czech actor, writer, playwright and director], the singers Karel Gott [Gott, Karel (b. 1939): the leading Czech singer of popular music in the 20th Century] and Waldemar Matuska [Matuska, Waldemar (b. 1932): Czech singer] and many other artists. People were excited by these parties - after their experiences from the concentration camps and after the events of the political trials with Rudolf Slansky, they represented for them at least a little relaxation, and the Community represented a substitute family for them. They also organized lectures for young people, in which there was a relatively large amount of interest.

These events and the cultural life at the Community functioned perfectly up to the year 1968, when a fundamental turning point occurred, and 90 percent of my friends immigrated. Practically no one from the generation of my friends remained here. The August occupation in 1968 19 changed these people's lives in a fundamental fashion - before this turning point most of them would never have thought of emigrating. Most of these emigrants did very well abroad, and today would no longer consider returning to the Czech Republic - their children no longer have anything in common with Prague. After 1989 20 one of my contemporaries decided to contact all our friends that had participated in the cultural life of the Community - the group 'Children of Maislova' was formed, and there have already been several reunions. [Children of Maislova: Jewish youth that had known and associated with each other before 1968 on the basis of their membership in the Prague Jewish Community.]

The novel 'The Executioner Without a Shadow' came into being at the beginning of the 1960s. In it my father returns to his authentic wartime experiences, which he contrasts with typical pictures of Old Prague, teeming with many figures and local detail. As he himself writes in the introduction, he wanted to write '... about events which from beginning to end really took place on this planet, in the middle of its culturally most advanced continent, in the heart of Europe... and to describe the fate of a relatively insignificant person with an ugly face, who... for long years lived in our Old Prague ... That, which he in the end became, was created by, and only by people ...'.

The novel was about the Jewish executioner in Terezin, who performed the only two executions that took place in Terezin. Everyone accused him of being a monster, that he even looked like a monster, as he was hunchbacked. My father tried to describe him in such a fashion, that the person was in reality also a poor wretch, a victim, that he compensated some complexes of his own with his behavior. He managed to interconnect the entire description with scenes and the atmosphere of Old Prague - he contrasted the idyll of Old Prague with the atmosphere of Terezin.

But Czech publishers at the time didn't show much interest in the book, mostly pointing to the fact that the subject of Nazi persecution had already been exhausted. I myself still remember that my father made the rounds of publishers, manuscript in hand, and no one wanted to publish the book, with the reason that World War II was already passé, and that no one was interested in that subject matter any longer. I published the novel 'The Executioner Without a Shadow' in 1984 as a samizdat in the Jazz Section.

A similar fate also befell another novel 'Three Rifles,' which was created at the urging of Adolf Branald as a psychological probe into the hearts of three SS officers, and a novella intended for children, 'Song About Lea.' Though the theme of the novel 'Face No. 5' about a Nazi criminal who after the war has his identity and looks changed, was used in the film 'Lost Face,' filmed at Barrandov, it was, however, without my father's authorship being acknowledged in any way. [Editor's note: The interviewee is referring to director Pavel Hobl's film 'Ztracená tvár' (Czechoslovakia, 1965) also known as 'The Borrowed Face' or 'The Lost Face.']

My father, Frantisek R. Kraus, died in Prague on 19th May 1967. He managed to see the 'thawing' after the Liblice Conference on Franz Kafka, which he considered being a turning point in cultural and political life, but he didn't live to see the Prague Spring.

Growing up

I was born in 1954, so not until after World War II - the interesting thing is, that my parents were among the few to have both survived the Holocaust. People of my generation mostly come from marriages that were second marriages, because their original partners hadn't survived. Such people lost a partner, didn't find another until after the war, and only then started new families.

I met up with Judaism from a very young age - as my father was active in the Prague Jewish Community, it was completely natural for me to attend the Community regularly. I went to the Community for parties, later as a student for lunches. I never felt any division of identity - I perceived Judaism as some sort of tradition, however in a non-religious fashion. As a child I remember that during Christmas we had a tree at home, so that we children wouldn't miss out on anything. The tree is this symbol, which actually vouches for coexistence and the intermingling of traditions; I looked at the Christmas tree in a religious context.

After the year 1945 the Prague Jewish Community was composed in small part by original Prague Jews, who had returned here after the war. The larger part of the community was formed by people who came to Prague after the war from Subcarpathia, and these brought with them something that was absolutely foreign, what absolutely didn't have any tradition here - Orthodoxy. Prague was never Orthodox 21, the mainstream here was Neolog 22 - people here practiced more to preserve continuity, not because of religion itself. The Community as such was of course religious, it observed all regulations, but most people before the war, and after the war, also those that returned, were secular.

My parents tried to give me a nice childhood, so we traveled a lot, so that I wouldn't grow up in Prague, in the city - we'd regularly go to certain places. We visited my grandpa, who lived in Marenice, in the Sudetenland. I spent a large part of my childhood in the area around Ceska Lipa - July and August in Stare Splavy at my father's friend's; fall we spent in Dubi at a friend of my father's, the writer Marketa Reichmanova. In March we'd regularly go on vacation to Svaty Petr. In December, around Christmas, we'd visit the Karlovy Vary 23 spa. My father had a lot of friends at the Karlovy Vary Jewish Community, which stayed very numerous until the year 1968. We visited the spa until the end of the 1960s; my father would meet friends from all around the world there. One of my father's friends was the general director of the Hotel Pupp [Grandhotel Pupp], which was the best hotel in Karlovy Vary - so we always lived in the best suites and very much enjoyed our vacation at the spa. My parents were also recuperating from the effects of the war there; although you couldn't see it on them, the years spent in concentration camps had left their mark on them. My father was ill and died early - in 1967.

My parents had friends in West Berlin, and they would occasionally come to visit us in Prague, we of course couldn't go to the West too much. When I was 14, in August of 1968, my mother and I managed to leave the country to go visit these friends. By coincidence we were in West Berlin right during the time when the Russians invaded Prague 24. For a terribly long time we didn't know what we should do. If we should return, or stay in Germany. Everyone said, 'Don't be stupid, you can't go back there. There are going to be big problems there now." We didn't want to stay in a completely foreign environment, my mother was already older after all, and said that she didn't want to start from scratch in a foreign place. I was 14, I didn't know anything yet. The official propaganda from Czechoslovakia claimed that nothing serious was going on, that the Russians may be here, but everything had been agreed to in Moscow, everything is fine, the reform process is continuing. We stayed in Berlin for about three months, and then returned to Czechoslovakia. For a while after that it really did look like the situation wasn't that bad, the borders were open - they didn't close until April 1970. However Gustav Husak 25 ascended to power, the normalization 26 period began, of hidden anti-Semitism, and 'the jig was up.'

Reflections on the Holocaust

Reflections on the Holocaust in the Czech environment underwent significant transformations. The first reaction to more detailed information and the description of what the concentration camps represented was absolute shock - a natural reaction to the horrors and atrocities that had taken place behind the walls of the camps. This perception lasted from the end of the war until 1948. Gradually, however, from the 1950s this picture began to change - thanks to the political situation that existed in socialist Czechoslovakia, and thanks to the image of the resistance that the Communist authorities at the time propagated. The original image of the resistance was allied, which is supported by film documents, which show a parade of Allied armies in Old Town Square, where the English, Americans, French and Russians were all marching together. However, from the 1950s onward nothing of the sort could be considered - the Communist doctrine promoted its own version of history: Czechoslovakia was liberated by the Red Army, and the only anti-Fascist resistance that existed was Communist. It's true, after a fashion, that the Communist resistance was the only one that was more or less organized. However, very little is known, for example, about how many Jews were in the resistance and neither is the fact mentioned that many Jews fought in foreign armies, many of them fell on both the Western and Eastern fronts. In Czechoslovakia the Jewish victims were 'nationalized' by the Communists - they didn't talk about Jewish victims, but Czechoslovak victims.

Reflections on the Holocaust began to imperceptibly change in the 1960s in connection with the new wave in literature and film. The writer Arnost Lustig wrote beautiful and interesting books about the Holocaust. Many of these books have been made into movies, and this theme thus made its way into public consciousness. The subject of concentration camps and the Holocaust began to be used by people that didn't have such close connections with the war as the Holocaust survivors, thus the Holocaust in a certain fashion made its way into the nation's subconscious, because people felt the need to come to terms with this subject.

A fundamental turning point, however, came with the normalization era. The year 1967, when diplomatic relations with Israel were severed, was crucial. Using events in Prague's Pinkas Synagogue, one can observe the Communist regime's approach towards Jewish victims of the Holocaust. The interior of the Pinkas Synagogue was altered in 1954-1959, when it was changed to a memorial to the victims of Nazi persecution. The painters Jiri John and Vaclav Bostik inscribed on its walls the names and dates of 77,297 Protectorate Jews that had died during the Holocaust. In 1968, however, the memorial was closed, with the official reason given being that groundwater was rising into the synagogue walls.

In reality, however, the main motives were political. The memorial was perceived as propagating Israel. Jewish victims of the Holocaust weren't to be mentioned - the remembrance of the Holocaust became politically undesirable. Back then, Czechoslovak politics were influenced by the politics of the USSR, and its relationship with the state of Israel, which in the beginning had been positive, as the USSR had thought that it would include the new state in its sphere of influence. From 1952, however, relations between the USSR, its satellites and Israel worsened. From this point on, anti-Zionism was strongly promoted in the USSR and its satellites in Central and Eastern Europe. Anti-Semitism and negative anti-Jewish social stereotypes had also been imported to us from Russia, while earlier in the Czech environment, they had been more of clerical stereotypes - anti- Judaism.

An example of the Communists' approach to the Holocaust was the Terezin Memorial. The former children's dormitory L410 [The so-called 'Mädchenheim,' accommodation for young girls] was set up as a police museum for the North Bohemian region. No sign of any Jews anywhere - the only exception was a stone menorah, which had been erected by the cemetery in the 1960s. That was all. Jewish victims weren't supposed to be presented to the public. The Terezin Memorial did have its own internal Terezin studies, where serious research went on without being fouled by ideology, but for example no results were allowed to be published.

In the attitudes towards the presentation of World War II and the Holocaust, political momentum dominated, victims of war - Czechoslovak citizens who had died because of their political convictions and participation in the Communist anti-Fascist resistance were remembered. The fact that in the concentration camps as well as outside of them, there had also existed a non-Communist anti-Fascist resistance movement was never mentioned. What's more, Czech Jews were counted in the official number of Czechoslovak victims, and under the influence of the normalization, consciousness of the Jewish victims gradually faded. Jewish victims were inconvenient for the rhetoric of the Czechoslovak Communist Party. Communist propaganda took advantage of Jewish victims for its own ends, and presented them as Czechoslovak victims.

This attitude towards Jewish victims of the Holocaust partially persists in society to this day - as witnessed by the position of the Czech Freedom Fighters Association on the question of compensation. When the Federation of Jewish Communities began to negotiate compensation for victims of the Holocaust, the Czech Freedom Fighters Association looked upon these victims through the optics of the resistance: allegedly one cannot compare Jewish victims who suffered by being jailed in concentration camps to partisans who fought with arms in hand.

The year 1989 brought a turning point. In the 1990s the archives were opened and proper research began. Today's perception of the Holocaust is influenced, among other things, by the fact that we live in a 'global village' - although earlier there had already been some sort of consciousness of the Holocaust in the nation's consciousness, interest in the Holocaust is returning to us via the United States of America. A groundbreaking work was Spielberg's film 'Schindler's List' 27, which was greeted with enthusiasm the world over. For the Czech environment, however, Schindler's figure is very controversial, as he had been a part of the 'Abwehr' [German for 'defense;' the 'Abwehr' was a German intelligence organization that existed from 1922-1944.], units that participated in the liquidation of the Sudetenland. Through America, klezmer and Yiddish literature is coming to us - but people don't realize that nothing like that existed in Prague before the war. Often it is erroneously stated that before the war, three cultures coexisted in Prague - Czech, German and Jewish - however, that's not at all how it worked. The Prague Jewish community was more or less a branch of Austrian and German ones. Jewish culture as such didn't exist in Prague before the war - Jewish protagonists were for one in Czech circles, on the other hand they were also in German circles, but more often they formed some sort of bridge, a connection between Czech and German culture.

Today's awareness of the Holocaust in the Czech world is not sufficient - many people designate the Holocaust as genocide, which is however an erroneous classification. The Holocaust was accompanied by a massive theft of property, which was in its time the main motive. If one was to talk about genocide, then the Holocaust was genocide carried out on the basis of laws - and it's exactly in this that the Holocaust is unique. That is why the Holocaust is completely unique.

Glossary:

Tomas Kraus
Praha
Česká republika
Rozhovor pořídila: Dagmar Greslová
Období vzniku rozhovoru: březen 2005

JUDr. Tomáš Kraus se narodil 19. března 1954 v Praze. Již v době středoškolského studia se věnoval práci v kulturním životě Prahy, působil zejména v Jazzové sekci Svazu hudebníků. Zajišťoval produkci Pražských Jazzových Dnů a dalších hudebních festivalů, přispíval články a recenzemi do Jazz Bulletinu a dalších časopisů. Vystudoval Právnickou fakultu University Karlovy v Praze. Po vysokoškolském studiu pracoval v zahraničním oddělení podniku SUPRAPHON, od r. 1984 jako vedoucí oddělení Music Video. Od roku 1985 Dr. Kraus pracoval ve společnosti ART CENTRUM, kde nejprve spolupracoval na projektu EXPO 86, později působil jako asistent generálního ředitele a posléze jako vedoucí obchodního oddělení, zabývajícího se audiovizuálními prezentacemi, reklamou, výstavami a architekturou. Od roku 1991 je dr. Kraus tajemníkem Federace židovských obcí. V této funkci se, vedle vybudování nové infrastruktury celé organizace, zabýval zejména otázkami restitucí židovského majetku a odškodnění obětí holocaustu, a to jak na vnitropolitické, tak na mezinárodní úrovni.

Rodina
Dětství
Reflexe holocaustu
Glosář

Rodina

Dědeček z matčiny strany, Otto Flusser, pocházel z Teplic ze Šanova. Žil zde se svojí manželkou, mojí babičkou, Elsou Flusserovou, rozenou Hackelovou, a svými dětmi. V Teplicích tehdy žilo šest tisíc Židů, byla to po Praze druhá největší židovská německy mluvící obec. Teplice ležely v Sudetech a česky se zde vůbec nemluvilo. Dědeček byl vyučený řezník, vlastnil svoje řeznictví, ale je zajímavé, že to nebylo košer řeznictví, nýbrž obyčejné řeznictví, protože ve velké konkurenci by se neudržel, neboť zde bylo košer řezníků hodně. Měl krám naproti hotelu Ditrich, což když dneska řeknu Tepličákům, tak říkají, že to je úplně nejlepší místo, které může být. Maminka Alice Krausová (rozená Flusserová) měla šest sourozenců, dva bratry a čtyři sestry. Jedna z matčiných sester, Luisa, byla dokonce subretou v teplické operetě, což byl v té době pojem – Teplicím se tenkrát pro svoji kulturní proslulost přezdívalo „malá Paříž”.

V roce 1938 těsně po Mnichovu 1 se celá rodina Flusserova odstěhovala do Prahy. V Teplicích nechali úplně všechno – byt, krám, majetek, sebrali se a utekli do Prahy. Zvyknout si a uchytit se v Praze bylo pro ně hodně těžké, protože se nedomluvili česky. Pražská společnost je vnímala jako Němce. Nakonec se ale v Praze etablovali. Maminka se zde roku 1938 seznámila s otcem. Takže já vždy říkám, že nebýt mnichovské zrady, já bych se vlastně nenarodil.

Máma s celou svojí rodinou šla do Terezína 2 pár měsíců potom, co se tam táta dostal s transportem AK1. Bohužel jeden z matčiných bratrů, tedy můj strýc, byl zařazen do prvního likvidačního transportu do Polska, myslím do Trawniků. Nepřežil. Na místě je vyložili z vlaku a všecky je postříleli.

V Terezíně celou rodinu Flusserovu zařazovali postupně do transportů, tatínek je nebyl schopen všechny ochránit. Byl schopen chránit před transportem akorát maminku a babičku. Rodiče šli nakonec v roce 1944 z Terezína do Osvětimi společně. Museli odjet po návštěvě Červeného kříže, kdy se většina tábora likvidovala, i ti, kteří tam přežívali celé tři roky, museli potom jít do Osvětimi. V Osvětimi byli rodiče rozdělení. Oba dva měli štěstí, v uvozovkách, že byli zařazeni na práci. Můj táta byl zařazen přímo do kmenového tábora v Osvětimi v Birkenau, a dostal číslo. Číslo má hodně lidí, ale mluvil jsem s lidmi z muzea z Osvětimi, čísla dostávali skutečně jenom ti, kteří byli už předem určeni na práci. Nikoliv k likvidaci.

Máma číslo nedostala, ačkoliv šla na práci, ovšem byla hned po příjezdu poslána do nějakého pobočního tábora. Nevím přesně, jak dlouho byla v pobočních táborech v Osvětimi. Jeden se jmenoval Märzdorf, byl mezi Osvětimí a Katovicemi. Potom se dostala do pracovního tábora, který byl v Kudowě Zdroji (Lázně Kudova), které dnes leží v Polsku hned za česko-polským hraničním přechodem Náchod – Běloves. V Kudowě Zdroji se dočkala osvobození – v květnu 1945 sem přijeli Rusové a transportovali odtamtud vězně.

Jsou dva typy přeživších holocaust. Jedni, kteří chtějí všechno popsat a vypovědět do detailů – jakou měly barvu rukavice, které měl esesák, který ukazoval napravo nalevo, prostě vše vylíčit do největších podrobností. Takový případ byl můj táta, ten to skutečně popsal naprosto do detailů. Jednak to uměl, protože byl reportér, ale hlavně to chtěl napsat – jako memento, varování. Na druhé straně je druhý typ lidí, kteří mlčí, neřeknou ani slovo. Tím, že o tom nemluví, zážitky obrazně řečeno vymazávají z paměti, protože vzpomínky jsou příliš bolestné. Příkladem takového postoje byla moje máma.

Jediné, co vím o tom, co se s maminkou dělo za války, vím od jedné její kamarádky. Vyprávěla mi historku, že když se vracely z tábora v Kudowě Zdroji, vezli je Rusové na náklaďáku. Jednou, když Rusové chytili nějaké Němce, přišel k mámě a její kamarádce ruský voják, podal jim pušku a povídá: „Teďka s těmi Němci uděláte to samé, co dělali oni s vámi,“ a ony jenom říkaly: „Jestli je chcete potrestat, tak je ostříhejte dohola.“ Protože maminka o svém věznění nikdy nehovořila, je toto jediná historka, kterou z té doby znám.

Z rodiny Flusserů kromě mé matky holocaust nikdo nepřežil. Ještě roku 1947 dávali rodiče do novin inzeráty, jestli náhodou o Flusserových někdo něco neví, zda náhodou nepřežili – protože se nevědělo, co se s nimi stalo a žádná evidence k dispozici tehdy nebyla.

Po válce maminka působila ve školství, dělala v organizačním oddělení na Karlově universitě v Praze. Zemřela v roce 1988.

Můj dědeček z otcovy strany, Robert Kraus, pochází z Uhlířských Janovic. Rodina Krausova žila u Sázavy, ve Vlašimi, v Kácově. Dědeček měl hodně sourozenců, bratry i sestry. Rodina vlastnila v Uhlířských Janovicích poplužní dvůr.

Byl jsem se v Uhlířských Janovicích podívat za komunistů, někdy v roce 1981, zašel jsem na hřbitov a objevil jsem tam náhrobek mých praprarodičů. Potom byl za komunistů tento hřbitov zlikvidován tím způsobem, že všechny náhrobní kameny byly zakopány na jednom místě a zbyl z něho vlastně jenom trávník. Hroby tam samozřejmě jsou, nikdo s tím nic nedělal, není to ovšem ohrazené, je tam nějaká lavička a pamětní deska. Aby se o to nemuseli starat, tak to prostě zakopali. Což je v podstatě podle židovského náboženství, pokud jsou náhrobní desky hodně poškozené a nemá se o hřbitov kdo starat, všechno se zakope.

Dědeček Robert Kraus se už jako hodně malý dostal do Prahy, takže se dá říci, že byl vlastně Pražák. Stal se obchodním cestujícím, hodně tedy cestoval, je proto příznačné, že s babičkou se seznámil někde ve vlaku. Zajímavé je, že se dědeček s babičkou rozvedl, což v té době nebylo vůbec obvyklé. Dědeček se potom znovu oženil, vzal si nějakou Marii, celé její jméno neznám, ale vím, že nebyla Židovka. To mu během války zachránilo život, protože ona se s ním nerozvedla, naopak se snažila jejich manželství udržet. Marie ho držela po celou válku v Praze až do ledna roku 1945, kdy musel odjet do Terezína, ovšem tam byl vlastně jen čtyři a půl měsíce a pak se hned vrátil zase do Prahy.

Jakob Kollmann [otec Matyldy Krausové, rozené Kollmannové] pocházel z Českých Budějovic. Byl jemným mechanikem a měl krámek, kde prodával hodiny, barometry a všelijaké takové přístroje. Měl krám přímo na náměstí, pod krásným podloubím. Získal jsem nedávno fotky, kde je pradědečkův krám zachycený, dokonce je vidět, jak tam po náměstí jezdila tramvaj, a pradědeček tam stojí pod štítem svého krámu.

Babička se jmenovala Matylda Kollmannová a pocházela z Českých Budějovic. Po rozvodu s dědečkem Robertem Krausem se znovu vdala, vzala si nějakého pána, Žida, který se jmenoval Alexandr Straschnow. Můj otec tohoto pana Straschnowa de facto adoptoval jako svého nevlastního otce a měl ho strašně rád. Považuji jej za svého nevlastní dědečka. Zemřel roku 1941 ještě před deportacemi.

Otec dokázal svoji mámu, mojí babičku, uchránit před transportem až do roku 1944. V roce 1944 musel z Terezína sám, to souvisí s propagandou, která byla okolo návštěvy Červeného kříže, kdy nacisti zlikvidovali prakticky celý Terezín. Ovšem babička měla to štěstí, že v Terezíně zůstala a přežila. Je to velice vzácný případ, že oba moji prarodiče přežili, což je skutečně výjimka, protože většinou to tak nebývalo. Babička přežila díky tomu, že můj táta byl v AK1 a dědeček díky tomu, že byl ve smíšeném manželství.

Otec František Robert Kraus se narodil 14. října 1903 v Praze v rodině obchodního cestujícího. Poměrně idylické dětství prožil, jak sám kdysi napsal, na asanačních pláckách a zbořeništích Židovského města, tehdejší pražské páté čtvrti. Jak bylo v té době časté mezi tzv. lepšími židovskými rodinami, základní vzdělání získal v piaristické klášterní škole v Panské ulici, pak pokračoval na „reálce“ v Jindřišské a maturitu složil na klasickém gymnáziu v paláci Kinských na „rynku“, na Staroměstském náměstí. Po rozvodu rodičů zůstal s matkou a musel začít finančně přispívat na chod domácnosti. To sice znamenalo na dlouho konec úvahám o akademické kariéře, ale přivedlo jej k novinářské dráze.

Tatínek se s maminkou seznámili v roce 1938 krátce poté, co maminka s celou rodinou přišla z Teplic do Prahy. Otec byl už v té době rozvedený, z prvního manželství měl syna, Ronalda Krause. Moji maminku si bral v roce 1939, což už byl poměrně malér, ale sňatky u normálních úřadů byly ještě možné.

Táta byl novinář a spisovatel. Sepsal záznamy o rodině Krausových ve formě knih, ve kterých vzpomíná na svoji rodinu a dětství. Ačkoliv psal i cizí příběhy, v jeho díle je přítomno hodně autobiografie. Za první republiky 3 začal pracovat v německých židovských novinách, namátkou pro slavný Prager Tagblatt 4, Prager Presse 5 a další. Měl kontakty na české intelektuální prostředí. Znal skutečně všechny slavné postavy tehdejší doby. Znal se s Franzem Kafkou [Kafka, Franz (1883 – 1924): pražský německy píšící prozaik židovského původu – pozn. red.] či Jaroslavem Haškem 6. Jeho literárním vzorem, rodinným přítelem a životním učitelem zároveň byl „zuřivý reportér” Egon Erwin Kisch [Kisch, Egon Erwin (1885 – 1948): pražský německý spisovatel a novinář židovského původu – pozn. red.]. Jeden čas otec u Kische dokonce bydlel a hodně se spřátelili. Později v roce 1948 se však názorově rozešli, protože táta byl přesvědčený levicový sociální demokrat, zatímco Kisch zůstal i po roce 1948 komunistou a schvaloval převrat 7. Od této chvíle spolu táta s Kischem nepromluvili.

Otec byl u toho, když se zakládal Československý rozhlas 8. Dělal rozhlasáka, vysílal cizojazyčné vysílání v němčině, v angličtině, ve francouzštině, dlouhou dobu působil také v Československé tiskové kanceláři (ČTK) 9. Spolupráce s berlínským časopisem Die grüne Post otce zaváděla často do zahraničí. To se však již hlásil k moci nacismus. Otec se snažil proti nástupu nacismu v Československu, zejména v Sudetech, vystupovat ve svých pravidelných rozhlasových reportážích a relacích. Vyvolal tak hněv henleinovců 10, kteří proti němu dokonce interpelovali v parlamentu – čímž se ocitl na černé listině. Za osudovou považoval mobilizaci (toto téma zpracoval v povídce “Přilba v poli“) a následné události, vrcholící mnichovskou kapitulací (reportáž „Runciman u Henleina“), která měla tragické důsledky nejen pro něj.

Otec se ocitl na černé listině, byl párkrát na výslechu, ale nezavřeli ho, nýbrž místo toho ho zařadili do úplně prvního transportu, který šel do Terezína v listopadu 1941, to byl transport číslo AK1, což znamenalo Arbeits Komando. Tato skupina se měla podílet na přestavbě města Terezína na židovské ghetto. Tento první terezínský transport jel ještě normálním klasickým vlakem, nikoli dobytčáky, kterými se jezdilo později. Dojeli vlakem do Litoměřic, vystoupili v Bohušovicích, měli před sebou a za sebou četníky, dohromady jich bylo asi 340 lidí. To byl celý vlak, normální klasický vlak se vším všudy, dokonce mi někdo říkal, jak to všecko opravdu do sebe zapadá, že to je přesně tak, jak to táta popisuje ve svých knížkách. Ten člověk našel záznam od četníků, že skutečně tento vlak doprovázeli, dokonce v tom záznamu je přesně, v kolik hodin vlak odjel z Masarykova nádraží v Praze, ti četníci předtím byli ve službě, protože odtud předtím vypravovali cirkus. Četníci vlastně ani nevěděli, proč transport doprovázejí. Dojeli tedy do Bohušovic a odtamtud se šlo ještě tři kilometry pěšky do Terezína.

Když se to vezme z historického hlediska, z dnešní perspektivy, tak ta příšerná tragédie, že otec byl zařazen do úplně prvního transportu, mu v podstatě zachránila život. Protože AK1 v Terezíně mělo zvláštní statut, nelze říct, že by byli privilegovaní, nebyli prominenti, tak jako byla třeba rada starších, ale nebyli zase úplně na úrovni ostatních vězňů. Díky tomu otec například dokázal svoji mámu, mojí babičku, uchránit před transportem až do roku 1944. V roce 1944 musel z Terezína on i moje matka odejít, což souviselo s propagandou, která byla okolo návštěvy Červeného kříže, kdy nacisti zlikvidovali prakticky celý Terezín. Ovšem babička měla to štěstí, že v Terezíně zůstala a přežila.

Z Terezína byl otec transportovaný spolu s mou matkou 17. 3. 1944. Po příjezdu do Osvětimi byli rozděleni. Otec z Osvětimi jezdil na denní práce do IG Farben a do Buny, kde vyráběli syntetický benzín. Jednoho dne se měli přihlásit kováři a tesaři – můj otec, který v životě neměl v ruce kladivo, se přihlásil. Byl tedy zařazen do pracovního pobočního tábora v Hlivicích, Gleiwitz, kde opravovali železniční vagóny, což byla příšerná práce, na kterou byli většinou vybraní vězni z Terezína. Potom otce přeřadili někdy na přelomu let 1944 a 1945 do další fabriky na práci do Blechhammeru (Blachovnia). Asi v březnu 1945 začali nacisté poboční pracovní tábory likvidovat a organizovali pochody smrti. Z  Blechhammeru taky vypravili pochod smrti, ovšem mému tátovi ještě s pár lidmi se podařilo odtamtud utéct.

O osudech mého otce v období konce války píše Arnošt Lustig [Lustig, Arnošt (nar. 1926): česko – židovský prozaik – pozn. red.]:

„On zatím putoval jako Odysseus územím, kterým se valily armády i proudy utečenců, z Polska přes Podkarpatskou Rus do Budapešti. Cestou od brigádního generála Svobody 11 získal doklad, že je novinář, kterým se stejně cítil všude, kudy byl hnán. Chtěl vydat svědectví. Nebyl totiž nikdy sám. Byl s mrtvými, které přežil. Byl s ozvěnami zabitých, které nemohl vyhnat z uší. Nemohl se vzdát paměti, kterou vnímal jako základní podmínku příští existence. Byl se svými mrtvými, s nimiž prožil čtyři roky války v nejrůznějších lágrech. Zůstával s předválečnými kolegy z novin, jejichž popel rozvál polský vítr po evropském světadílu a řekách a mořích stejně jako popel Ottly Davidové, sestry Franze Kafky, kterého znal a která také musela podniknout tu dalekou cestu přes Terezín do komína v Auschwitz-Birkenau.
Nesl si v sobě zkušenosti, jež se mu propálily na dno duše. Některé z nich se chtěl zbavit. Té, která ponižovala i dodatečně. Té, která mu drala duši, jako by to byla ojetá pneumatika. Ozvěny méněcennosti a bezcennosti života, jakou mu dali okusit nacističtí Němci a Rakušané a všichni, kdo se jim dali do služeb.
Připadal si jako stárnoucí had, který, navzdory tomu, kolikrát už to udělal, ze sebe musí na jaře svléct starou kůži.” (o F. R. Krausovi Arnošt Lustig)

Otec se dostal díky partyzánům přes Polsko a Podkarpatskou Rus 12 v dubnu 1945 do Budapešti, která už byla osvobozená. Tam se jakžtakž začal dávat dohromady. Přes novinářskou profesi znal v Budapešti pár lidí. Kontaktoval je tedy, sehnali mu základní pomoc, pronajali mu malý byteček. V  Budapešti si sednul a všechny zážitky, co měl ještě čerstvé v sobě, sepsal. Takže když v květnu 1945 přijel do Prahy, měl už hotovou celou knížku. Jelikož byl reportér, napsal knihu-reportáž. Tato kniha „Plyn, plyn… pak oheň“ mu vyšla v září 1945 a byla to úplně první reportáž o lágrech, která byla v Československu vydána. Vydal ji starý nakladatel Chvojka, se kterým jsem dokonce ještě mluvil. Rozdělili tuto reportáž na dvě části, jedna kniha se jmenovala „Plyn, plyn… pak oheň“, a druhá část se jmenuje „A přiveď zpět naše roztroušené“. Jedná se o pokračování, ale trošku z jiného úhlu, důraz je zde na líčení období v Terezíně.

Když se táta vrátil z Budapešti do Prahy, neměl kam jít. Napadlo ho jít do bytu druhé ženy mého dědečka, Roberta Krause. Dědeček přežil válku v Terezíně, jelikož byl ze smíšeného manželství. Tato teta, která nebyla Židovka, byla schopná během celé té doby udržet jeho byt v Maislově ulici. Hned po osvobození si pro dědečka dojela do Terezína a přivezla ho zpátky do jejich bytu. Když pak přijel do Prahy táta, napadlo ho jít do dědova bytu a dědečka tam našel! Když se z koncentráku vrátila moje máma, nevěděla vůbec co má dělat, poněvadž taky neměla kam jít, řekla si, že půjde tam, a oni se tam všichni sešli! Myslím, že by stálo za to napsat o tomto setkání román.

„Poslední choroba byla nevyléčitelná nemoc ledvin, kterou nemohl svádět na alkohol, jen na hlad, žízeň, bití a poslední krutou zimu 1944– 1945. Na neviditelné bolesti duše, nezbadatelné rány, které se nikdy nezahojily, na puchýře a omrzlé ruce a oteklé nohy z pochodu smrti, než se dostal do Prahy s neutichající ozvěnou masakrů, bez pětníku v kapse, bez střechy nad hlavou… K cíli dorazil v hadrech, rozbitých botách, s průkazem Repatriačního úřadu, než dostal občanskou legitimaci. Pociťoval palčivé zadostiučinění; vítězství těhotné prohrami, porážkami a zoufalstvím; radost podobající se plameni, který hasí neviditelné vody“ (o F. R. Krausovi Arnošt Lustig)

Problematiku války zachytil otec také v knize „David bude žít”. Původně jej pod názvem „Šemarjáhu hledá Boha“ věnoval Janu Masarykovi 13, vyšel však až v prosinci 1949 a tak vydavatelé změnili nejen název, ale přidali i nový konec. Román, vzniklý na podkladě skutečné události, líčí osud židovského lékaře, který prochází Terezínem a posléze Osvětimí, kde je jeho rodina násilně rozdělena. Se svým synem, o němž se domnívá, že nepřežil, se pak shledává až mnoho let po válce jen velkou shodou náhod. Z Davida se totiž mezitím stal světoznámý houslový virtuóz. Jednou David hraje na koncertě a v první řadě sedí člověk, který si všimne, že houslista má na předloktí vytetované číslo. Po koncertě za Davidem přijde a říká, že má také číslo. Zjistí, že ta čísla jdou přesně po sobě, že musí být otec a syn – poznají se jen díky číslu vytetovanému na předloktí. Tenhle příběh se opravdu stal. Ovšem oproti původnímu závěru, odehrávajícímu se v tehdejší Palestině, se v komunisty přidané poslední kapitole upraveného vydání stává David horlivým komunistou a hraje dělníkům v továrnách.

Obdobný osud stihl i další román „Proměněná země“, vydaný až v roce 1957. V něm se otec již nevěnuje koncentračním táborům, ale vrací se k tematice Sudet 14. Kraj kolem České Lípy, který si zamiloval již před válkou, se mu stal dějištěm událostí a lidských osudů před a po Mnichově, během války a těsně po ní. Otec vycházel nejen ze svých zážitků, nýbrž i z mnoha historických pramenů a dochovaných materiálů, které pečlivě prostudoval. I tady však zasáhli vydavatelé, přidělili otci spoluautora (Jaroslava Pecháčka), který knize dodal patřičně budovatelské vyznění – scény, kdy dělníci v továrně organizují komunistický odboj. Celá kniha takto vyzní jako oslava komunistického antifašistického odboje, tedy tak, jak to táta absolutně neměl v úmyslu. Otec původně v té knížce chtěl ukázat, že sudetští Němci byli vlastně obětí nacistické ideologie, ovšem v době, kdy kniha vyšla, nic takového veřejně nemohl prezentovat.

Únor 1948 7 měl vliv nejen na osudy otcových děl, ale i na něj samotného. Po válce totiž nastoupil zpět do České tiskové kanceláře a do Československého rozhlasu, kde se stal zakladatelem a vedoucím krátkovlnného zahraničního vysílání. Působil zde také jako hlasatel v anglické, francouzské a německé redakci a komentátor pro střední Evropu. To vše však skončilo počátkem padesátých let Slánského procesy 15. Otec ztratil ze dne na den místo jak v ČTK, tak v Rozhlase. S výjimkou vydání „Proměněné země“, která mohla vyjít jen za cenu drastických zásahů do textu, se od té doby mohl živit jen příležitostným psaním. Zaměřil se tedy na své zážitky z dětství. Povídky ze staré Prahy se záhy staly vděčným námětem, po kterém sáhly mnohé noviny a časopisy, včetně zahraničních. Čas od času se objevila i povídka s tematikou druhé světové války a koncentračních táborů (pojem holocaust se tehdy ještě neužíval).

Otec se stal také jedním z hlavních pravidelných přispěvatelů Věstníku Židovských náboženských obcí. Byl šéfem komise, která na Pražské židovské obci pořádala večírky. Večírky se organizovaly v Maislově ulici dvakrát ročně – vždy na chanuku a purim. Díky otci na Obec chodil v šedesátých letech výkvět české kultury – táta měl mnoho kontaktů ještě z doby první republiky. Byl schopen sezvat na tyto akce mnoho známých lidí – Jana Wericha 16, Miloše Kopeckého [Kopecký, Miloš (1922 – 1996): český herec židovského původu – pozn. red.], Miroslava Horníčka [Horníček Miroslav (1918 -2003): český herec, prozaik, dramatik a režisér – pozn. red.], zpěváky Karla Gotta [Gott, Karel (nar. 1939): nejvýzn. český interpret populární hudby v 20. století – pozn. red.] a Waldemara Matušku [Matuška, Waldemar (nar. 1932): český spěvák – pozn. red.] a spoustu dalších umělců. Lidé z těchto večírků byli nadšení – po zážitcích z koncentračních táborů a po událostech politických procesů s Rudolfem Slánským to pro ně představovalo alespoň trochu uklidnění a Obec pro ně představovala náhradní rodinu. Organizovali také přednášky pro mladé lidi, o něž byl poměrně velký zájem.

Tyto akce a kulturní život na Obci fungoval bezvadně až do roku 1968 , kdy přišel zásadní zlom a devadesát procent mých známých emigrovalo. Z generace mých kamarádů tady nezůstal prakticky nikdo. Srpnová okupace v roce 1968 17 těmto lidem zásadním způsobem změnila život – před tímto zlomem by většinu z nich vůbec nenapadlo emigrovat. Většina z těchto emigrantů se v cizině velice dobře uchytila a už dnes vůbec neuvažují, že by se vrátili zpátky do České republiky – jejich děti už z Prahou nemají vůbec nic společného. Po roce 1989 18 napadlo jednu moji vrstevnici, že zkontaktuje všechny kamarády, kteří se účastnili kulturního života Obce – vznikla skupina „Děti Maislovky“ [Děti Maislovky: židovská mládež, která se před rokem 1968 stýkala a sdružovala na základě své příslušnosti k pražské židovské obci – pozn. red.] a už se uskutečnilo několik setkání.

Román „Kat beze stínu“ vznikal počátkem 60 let 20. století. Otec se v něm vrací ke svým autentickým válečným zážitkům, které dává do protikladu se svéráznými staropražskými obrázky, hemžícími se spoustou figurek a místopisných detailů. Jak sám píše v předmluvě, chtěl napsat „… o událostech, které se od začátku až dokonce opravdu odehrály na této planetě, uprostřed jejího kulturně nejvyspělejšího světadílu, v srdci Evropy …a vylíčit osud celkem bezvýznamného človíčka ošklivé tváře, který … dlouhá léta žil u nás ve staré Praze …To, čím se nakonec stal, z něj udělali jen a jen lidé …“. Román byl o terezínském židovském katovi, který provedl jediné dvě popravy, ke kterým v Terezíně došlo. Všichni lidé ho obviňovali, že byl zrůda, že i jako zrůda vypadal, jelikož byl hrbatý. Táta se jej snažil vylíčit takovým způsobem, že ten člověk byl ve skutečnosti také chudák, oběť, že si tímto chováním léčil jakési vlastní komplexy. Dokázal celé líčení propojit se scénami a atmosférou staré Prahy – staropražskou idylku postavil do kontrastu atmosféry Terezína. O knihu však tehdejší česká nakladatelství neprojevila velký zájem, většinou s poukazem na to, že tematika nacistické perzekuce je již vyčerpána. Sám si ještě pamatuji, že s rukopisem táta obcházel nakladatelství a nikde mu knihu nechtěli vydat s odůvodněním, že druhá světová válka už je pasé a nikoho již tato tematika nezaujme. Román „Kat beze stínu“ jsem roku 1984 vydal v samizdatu v Jazzové sekci.

Obdobně se dařilo i dalšímu románu „Tři pušky“, vzniklému na popud Adolfa Branalda jakožto psychologická sonda do nitra tří důstojníků SS, a novele, určené dětem „Píseň o Lée“. Námět románu „Tvář číslo 5“ o nacistickém zločinci, který si po válce nechá změnit identitu a podobu, byl sice použit v barrandovském filmu „Ztracená tvář“, ovšem bez toho, aby bylo jakkoli uznáno otcovo autorství.

Otec František R. Kraus zemřel v Praze 19. května 1967. Stačil ještě přivítat „tání ledů“ po liblické konferenci o Franzi Kafkovi, což považoval za zlomový okamžik v kulturním a politickém životě, Pražského jara se však již nedočkal.

Dětství

Já (Tomáš Kraus) jsem se narodil v roce 1954, tedy až po druhé světové válce – zajímavé je, že moji rodiče, jako jedni z mála, oba přežili holocaust. Lidé mojí generace většinou pocházeli z manželství, která byla druhými manželstvími, protože jejich původní partneři nepřežili. Takoví lidé přišli o partnera, dalšího si našli až po válce a teprve tehdy založili nové rodiny.

S židovstvím jsem se setkával prakticky od malička – jelikož táta aktivně fungoval na Pražské židovské obci, bylo pro mě naprosto přirozené, že jsem na Obec pravidelně docházel. Chodil jsem na Obec na večírky, později jako student na obědy. Nepociťoval jsem nikdy žádné rozpolcení identity – židovství jsem chápal jako jakousi tradici, ovšem nenábožensky. Jako dítě si vzpomínám, že jsme o v době Vánoc měli doma stromeček, abychom jako děti o nic nepřišly. Stromeček je takovým symbolem, který vlastně dokládá soužití a překrývání tradic, nikdy jsem vánoční stromeček nechápal v náboženském kontextu.

Pražská židovská komunita po roce 1945 sestávala z malé části z původních pražských Židů, kteří se sem po válce vrátili. Větší část komunity tvořili lidé, kteří se do Prahy dostali až po válce z Podkarpatské Rusi a ti sem přinesli cosi, co bylo naprosto cizorodé, co tady absolutně nemělo tradici – tedy ortodoxii. Praha nebyla nikdy ortodoxní, hlavní proud zde byl neologický – lidi zde praktikovali spíš kvůli zachování kontinuity, než kvůli náboženství samotnému. Obec jako taková samozřejmě náboženská byla, dodržovala veškeré předpisy, ale většina lidí před válkou i po válce, i ti kteří se vrátili, byli sekulární.

Rodiče se mi snažili udělat pěkné dětství, tak jsme hodně cestovali, abych nevyrůstal v Praze, ve městě – pravidelně jsme jezdili na určitá místa. Navštěvovali jsme dědečka, který bydlel v Mařenicích, v Sudetech. Velkou část dětství jsem trávil v oblasti okolo České Lípy – červenec a srpen ve Starých Splavech u otcova známého; podzim jsme trávili v Dubí u otcovy známé, spisovatelky Markéty Reichmanové. V březnu jsme zase pravidelně jezdili na rekreaci do Svatého Petra. V prosinci okolo Vánoc jsme navštěvovali lázně Karlovy Vary. V Karlových Varech měl otec hodně známých na Židovské obci, která se tam udržela velmi početná až do roku 1968. Jezdili jsme do lázní až do konce šedesátých let, táta se zde setkával s přáteli z celého světa. Jeden tatínkův přítel byl generálním ředitelem hotelu Pupp [Grandhotel Pupp], což byl nejlepší hotel v Karlových Varech – takže jsme bydleli vždy v nejlepších apartmánech a moc jsme si dovolenou v lázních užívali. Rodiče se tam také zotavovali z následků války, ačkoliv to na nich nebylo vidět, po zdravotní stránce se na nich léta strávená v koncentračních táborech podepsala. Tatínek byl nemocný a brzy zemřel – v roce 1967.

Rodiče měli známé v západním Berlíně, a ti občas přijížděli za námi do Prahy, my jsme na Západ samozřejmě moc nemohli. Když mi bylo čtrnáct let, v srpnu 1968, se nám s matkou podařilo za těmito známými vycestovat na návštěvu. Shodou náhod jsme byli v západním Berlíně zrovna v době, kdy do Prahy vtrhli Rusové 19. My jsme hrozně dlouho nevěděli, co máme dělat. Jestli se máme vrátit, nebo zůstat v Německu. Všichni říkali: „Neblbněte, tam nemůžete jít zpátky. Tam teď bude velkej malér.“ Nám se nechtělo zůstávat v úplně cizím prostředí, moje máma už byla přeci jenom starší a říkala, že sama už nechce začínat úplně od začátku v cizím prostředí. Mně bylo čtrnáct let, neměl jsem ještě rozum. Oficiální propaganda z Československa tvrdila, že se nic vážného neděje, že tu sice jsou Rusové, ale vše se v Moskvě dohodlo, vše je v pořádku, obrodný proces pokračuje. Zůstali jsme v Berlíně asi tři měsíce a pak se vrátili do Československa. Skutečně to ještě chvíli potom vypadalo, že situace není tak zlá, hranice byly otevřené – zavřely se až v dubnu 1970. Ovšem nastoupil Gustáv Husák 20, přišlo období normalizace 21, skrytého antisemitismu a „spadla klec“.

Reflexe holocaustu

Reflexe holocaustu v českém prostředí prošla značnými proměnami. První reakce na podrobnější informace a popis toho, co koncentrační tábory představovaly, byl naprostý šok – přirozená reakce na hrůzy a zvěrstva, ke kterým za zdmi lágrů docházelo. Toto vnímání trvalo od konce války do roku 1948. Postupně se však od padesátých letech začínal tento obraz měnit – díky politické situaci, která v socialistickém Československu byla a díky obrazu odboje, který tehdejší komunistická moc propagovala. Původní obraz odboje byl spojenecký, jak dokládají filmové dokumenty, které zachycují přehlídku spojeneckých armád na Staroměstském náměstí, kde pochodují Angličané, Američané, Francouzi a Rusové všichni společně. Ovšem od padesátých let nic takového nepřipadalo v úvahu – komunistická doktrína prosazovala svůj vlastní výklad historie: Československo osvobodila Rudá armáda a jediný antifašistický odboj, který existoval, byl komunistický. Svým způsobem je pravda, že komunistický odboj byl jediný, který byl více méně organizován. Ovšem málo se ví například o tom, kolik Židů bylo do odboje zapojeno a také nebývá zmiňován fakt, že mnoho Židů bojovalo v zahraničních armádách, mnoho jich padlo na východní i západní frontě. V Československu byly židovské oběti komunisty „znárodněny“ – nemluvilo se o židovských obětech, ale o obětech československých.

Reflexe holocaustu se začala nepatrně měnit v šedesátých letech v souvislosti s novou vlnou v literatuře a filmu. Spisovatel Arnošt Lustig napsal krásné a zajímavé knihy o holocaustu. Mnohé tyto knihy byly zfilmovány a toto téma se tak dostalo do obecného povědomí. Tematika koncentračních táborů a holocaustu začala být zpracovávána i lidmi, kteří s válkou neměli tak úzké spojení jako přeživší holocaustu. Holocaust se tak určitým způsobem dostal do povědomí národa, neboť lidé cítili potřebu se s tím tématem vyrovnat.

Zásadní zlom však přišel s normalizací. Přelomovým byl rok 1967, kdy byly přerušeny diplomatické styky se státem Izrael. Na příkladu událostí v pražské Pinkasově synagoze lze sledovat jakým způsobem přistupoval komunistický režim k židovským obětem holocaustu. K úpravě interiéru Pinkasovy synagogy došlo v letech 1954-1959, kdy byla přeměněna na památník obětí nacistické perzekuce. Akademičtí malíři Jiří John a Václav Boštík vepsali na její stěny jména a životní data 77297 protektorátních Židů, kteří během holocaustu zahynuli. Roku 1968 byl však památník uzavřen, což bylo oficiálně zdůvodněno tím, že do stěn synagogy vzlíná spodní voda. Ve skutečnosti byly však hlavní motivy politické povahy. Památník byl vnímán jako propagace Izraele. Židovské oběti holocaustu neměly být zmiňovány – připomínání holocaustu se stalo politicky nežádoucím. Československá politika byla tehdy ovlivněna politikou SSSR a jeho vztahem ke státu Izrael, který byl zpočátku kladný, neboť SSSR se domníval, že nový stát zahrne do sféry svého vlivu. Od roku 1952 se však vztahy mezi SSSR, jeho satelity a Izraelem zhoršovaly. V SSSR a jeho satelitech ve střední a východní Evropě byl od této chvíle silně propagován antisionismus. Z Ruska k nám byl importován i antisemitismus a negativní protižidovské stereotypy sociální, zatímco v českém prostředí dříve byly přítomny spíše stereotypy církevní – antijudaismus.

Příkladem přístupu komunistů k holocaustu byl Památník Terezín. Bývalá dětská ubytovna L410 [Mädchenheim: ubikace mladých dívek – pozn. red.] byla vystavěna jako muzeum policie Severočeského kraje. O Židech nikde ani památka – jedinou výjimkou byla kamenná menora, která byla v šedesátých letech vztyčena u hřbitova. To bylo vše. Veřejnosti neměly být židovské oběti prezentovány. Památník Terezín měl sice interní terezínská studia, seriózně a bez nánosu ideologie se v něm bádalo, ale například žádné výstupy nesměly být publikovány.

V postoji k představování druhé světové války a holocaustu převládl politický moment, byly připomínány válečné oběti – českoslovenští občané, kteří zahynuli kvůli svému politickému přesvědčení a účasti v komunistickém antifašistickém odboji. Fakt, že v koncentračních táborech i mimo ně existoval i nekomunistický antifašistický odboj, nebyl zmiňován. Navíc do oficiálně uváděného počtu československých obětí byli započítáni čeští Židé a vlivem normalizace se postupně povědomí o židovských obětech ztrácelo. Židovské oběti byly pro rétoriku KSČ nepohodlné. Komunistická propaganda židovských obětí zneužila ke svým cílům a vydávala je za československé oběti.

Tento postoj k židovským obětem holocaustu dodnes ve společnosti částečně přetrvává – jak dokumentuje stanovisko Českého svazu bojovníků za svobodu v otázce odškodňování. Když začala FŽO [Federace židovských obcí] vyjednávat odškodnění obětem holocaustu, bylo ze strany ČSBS [Český svaz bojovníků za svobodu - pozn. red.] na tyto oběti pohlíženo optikou odboje: údajně nelze srovnávat židovské oběti, které trpěly vězněním v koncentračních táborech a partyzány, kteří bojovali se zbraní v ruce na frontě.

Zlom přinesl rok 1989. V devadesátých letech se otevřely archivy a začalo se solidně bádat. Dnešní percepce holocaustu je ovlivněna mimo jiné tím, že žijeme v „global village“ – ačkoli v povědomí národa jakési povědomí o holocaustu bylo již dříve, zájem o holocaust se k nám vrací přes Spojené státy americké. Přelomovým dílem byl Spielbergův film „Schindlerův seznam“, který byl celosvětově nadšeně přijat. Pro české prostředí je však postava Schindlera velice kontroverzní, jelikož byl součástí Abwehru, jednotek, které se podílely na likvidaci Sudet. Přes Ameriku se k nám dostává klezmer, jidiš literatura – lidé si ale neuvědomují, že v pražském prostředí nic takového před válkou neexistovalo. Často se mylně uvádí, že v Praze před válkou spolu žily tři kultury – česká, německá a židovská – ovšem takto to vůbec nefungovalo. Pražská židovská komunita byla více méně odnoží rakouské a německé. Židovská kultura jako taková v Praze před válkou neexistovala – židovští protagonisté byli jednak v českém okruhu, na druhé straně byli i v německém okruhu, ovšem tvořili spíše jakýsi můstek, spojnici mezi českou a německou kulturou.

Dnešní informovanost o holocaustu není v českém prostředí dostatečná – mnoho lidí označuje holocaust za genocidu, to je ovšem mylná klasifikace. Holocaust byl doprovázen obrovským majetkovým lupem, který byl svého času hlavním motivem. Pokud by se mluvilo o genocidě, tak holocaust byl genocida prováděná na základě zákonů – a tím právě je holocaust jedinečný. Proto je holocaust naprosto ojedinělý.

Glosář:

Életrajz

A régiek azt mondanák Izsák Mártonról, a 90 éves marosvásárhelyi zsidó szobrászművészről, hogy egy stramm ember: magas és a megjelenése tiszteletet követel. Igazi úriember, udvarias, barátságos, bár kissé visszafogott. Annyira szerény, hogy a helyi zsidó hitközségnél szervezett szédervacsorákon soha nem akar fő helyre ülni, és mégis mindig valahogy olyan helyre ültetik. Napjainkban egyedül él tágas házában, ami egy kis dombon áll. A ház előtt buja zöldövezet, a ház mögött nagy gyümölcsös van, ahova ő maga ültette valamikor a gyümölcsfákat. A házban a szobák szép tágasak és világosak, tele vannak könyvekkel. 4-5 utcával arrébb van a művész műterme. [Izsák Márton 2004 januárjában elhunyt.]

Az apai nagyapát Izsák Józsefnek hívták, csak azután ismertem meg, miután lejött hozzánk lakni Marosvásárhelyre. Akkor a felesége már nem élt. A nagyapám 1858-ban született, egy csendes öregember volt Gyergyógalócásról [Csík vm.-i kisközség]. Gyergyógalócáson együtt laktak Berta lányával. Egyszer csak láttam, hogy megáll egy kétlovas szekér a házunk előtt. Ősz volt nagyapám, fehér szakállal – pájesze, azt hiszem, hogy nem volt –, rendes öltözetben [lásd: haszid öltözék], úgy, mint a többi emberek. Dacára annak, hogy a saját háza volt, ahol a lányával, Bertával lakott Gyergyógalócáson, nálunk maradt, mert a nagyleánya nem viselkedett rendesen vele. Apám, aki egy nagyon karakteres ember volt, soha többet be nem tette a lábát a lánytestvéréhez a történtek után. Elment minden évben imádkozni az anyja sírjához, de a saját testvérével még szóba sem állt. Ha valaki rosszul viselkedett, mindig azt mondta: „Olyan vagy, mint Berta.” Nem tudom, hogy nagyapám mit mesélt neki a konfliktusukról. Berta Gyergyógalócáson maradt, én nem is láttam őt soha. Egy ottani iparoshoz, valami zsidó szabóhoz ment férjhez, a férjét már ismertem. Egy roppant egyszerű, primitív proli volt.

Nagyon vallásos volt a nagyapám. Bár nem állt hozzám közel a vallás már gyerekkoromban sem, ő tanított minket a bátyámmal olvasni, írni héberül. Emlékszem, egy szép teraszunk volt az udvaron, és ott üldögélve a bátyámmal az öreg mondta, hogy olvassátok el ezt az imakönyvből, s ez ezt jelenti, s addig mesélt, ameddig elaludt. Mi alig vártuk, hogy elaludjon, mert akkor rohantunk futballozni. Mindig imádkozott, otthon is. Mormolt az öreg, de mi nem is néztük, mert nem érdekelt az imádkozás. Már diák voltam Pesten, amikor a nagyapám meghalt, 75 éves volt. Egy hazalátogatásom alkalmával, búcsúzáskor első alkalommal érzékenyedett el – nem volt egy érzékeny [érzelgős] ember. Máskor csak megölelt, megcsókolt, de most meg is szorított és könnyezett. Megdöbbentem. Az öreg mintha érezte volna, hogy többet nem találkozunk. És mondta is, hogy „Vajon látni foglak még, fiam?”. [Nem sokra rá, 1933-ban meghalt Izsák Márton apai nagyapja.]

Anyám családja, a Friedman család, Peteléről származott, az egy szép szász falu nem messze Marosvásárhelytől [Petele, szász nevén: Birk Maros-Torda vm.-i nagyközség volt, 1910-ben 2000 főnyi lakossal. – A szerk.], csak olyan elzárva éltek. Ott volt vagy két-három magyar család s ugyanennyi román család. De volt vagy három-négy zsidó család is, magyar zsidók voltak: egy Weis nevű s még volt egy szabó, egy suszter s két-három kereskedő [többek között Izsák Márton anyai rokonsága]. A szászokkal szinte nem is volt semmi kapcsolatuk.

Jiddisül beszélt az anyai nagyapám is és az apai is. A szüleim is jól beszéltek jiddisül mind a ketten. Mi, gyerekek nem tanultunk meg. Egy részét megértettük, csak nem beszéltem. Tudtam egy kicsit németül is, kicsit jiddisül is, de mind elfelejtettem.

Az anyai nagyapám, Friedman az 1850-es években született, egy relatíve művelt ember volt. Én legalábbis úgy láttam, de lehetséges, hogy tévedek, mert én hat-hét éves voltam akkor. Nem emlékszem, hogy hogy szólítottuk, mert mi csak nyaralni mentünk néha hozzá. De nagyon korán meghalt az öreg. A nagymamámra nem is emlékszem, csak azt tudom, hogy nagyon kedves emberek voltak.

Édesanyámnak volt három lánytestvére és három fiútestvére. Az Elvin nagynéni férjének kocsmája volt Petelén, a szülőktől örökölte a kocsmát. Volt ott egy üzlethelyiségük is meg pár hold földjük. Sokszor mentem oda nyaralni nagybátyámékhoz. Nagybátyám reggel korán fölkelt, amikor jöttek a szászok és kértek valamit, odaadta, s amikor a parasztok kimentek dolgozni, akkor ő is kiment, s akkor a nagynéném maradt otthon az üzletben. Nem volt más alkalmazott. Volt ott egy kis cselédlány, de általában akkor a polgári családoknál mindenütt volt egy ilyen kis cselédlány, nem csak a zsidóknál. Szombaton nem volt nyitva az üzlet. Kivittek sokszor a mezőre, és a nagybátyám kaszált egy részt, hogy legyen a lovaknak s a tehénnek mit adni. Aztán idekerültek Marosvásárhelyre, és itt laktak. Olyan szörnyű volt, hogy nem jött vissza Auschwitzból senki közülük: a nagybátyám, a felesége, a lányuk, a vejük s az unokájuk. A házat, ahol laktak, amit hozományba kapott tulajdonképpen, egy rokon örökölte, aki aztán az államtól spekulációkon keresztül kapott valami pénzt érte s eladta.

Eszti – akinek a férje pék volt –, amikor odamentünk, ők is Marosvásárhelyen laktak, mint mi, mindig csinált nekünk palacsintát. Eszti néninek a lánya Auschwitzban elpusztult.

Fáni néninek – ott laktak Marosvásárhelyen, egy utcában velünk – a férje villanyszerelő volt, s az egész Rabiner család – hét gyereke volt – mind iparosok voltak. Abból volt nyomdászlány, voltak varrónők (Szerén és Éva), volt két villanyszerelő, egy lakatos és egy újságírónő (Helén). Aki újságírónő lett, kiment Oroszországba egy pesti magyar újságíróval és eltűntek, nyomuk veszett, azóta nem hallottunk róluk. Mind idősebbek voltak az unokatestvérek, mint én, s elkerültek innen. Fáni néni férje nem volt vallásos, de cionista volt. Amikor kezdtek az iparoslányaik kommunisták lenni, akkor az egész családot kivitte Izraelbe, mert nem akarta, hogy kommunisták legyenek, hanem legyenek cionisták, s építsék a saját országukat.

Két fiútestvér, Mózsi és Jóska iparosok voltak, lakatosok. Egész jól éltek, jó családi körülmények között. A leszármazottaikat nem ismertem, egyszer találkoztam velük Izraelben, talán Tel-Avivban laktak. Vili, a harmadik fiú az első világháborúban megsebesült. Marosvásárhelyen élt, de állandóan ágyban feküdt súlyos betegsége miatt. Az anyai ágról nem voltak túlzottan vallásosak, nem voltak pájeszes zsidók. A kóser háztartás megvolt, az ünnepeket is megtartották.

Abban az időben divatban volt a házasságközvetítés, s valószínű csak így találkozhattak a szüleim. Biztosan rabbi adta össze őket. Nagyon jól éltek együtt, én soha nem hallottam édesanyámat s édesapámat veszekedni.

Apám, Izsák Jakab az 1880-as években született Gyergyógalócáson, először tisztviselő volt, de az nem ment, alig keresett valamit. Apámnak volt háza, egy szerény lakás volt, ott Gyergyógalócáson, és ott éltek a házasságuk elején. [Röviddel azután, hogy összeházasodtak Izsák Márton édesanyjával, Friedman Vilmával, besorozták katonának.] Ő a 82-es székely ezredben szolgált Marosvásárhelyen mint rendes katona [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában]. Abban az időben, az első világháború előtt, négy évet kellett szolgálni. A századnak egy részét áthelyezték Bécsbe, és ő is köztük volt. Bécsben volt vagy két évig mint rendes katona. Aztán négy évig harcolt az első világháborúban. Végig kinn volt a fronton, mindenfele volt. A fél Európát végigjárta a háborúban. Olaszországban is harcolt, a szerbek ellen is harcolt. A szerbektől mindig féltek, mert lelőtték a magyar katonákat az utcán. Apám jól beszélt németül is. Az az egy momentum maradt meg az emlékezetemben, amikor az első világháborúból hazajött szép egyenruhában, karddal. Nyolc évig volt katona, tiszthelyettesként szerelt le. Nagy magyar volt, megvolt majdnem a legnagyobb magyar kitüntetése: a Nagy Ezüst, Kis Arany, csak a Nagy Arany nem volt meg. Amúgy is jóképű ember volt, de elegáns kardos tiszthelyettes [lásd: kardviselés joga] lett, és én felnéztem rá, hogy milyen elegáns. Úgy imponált nekem. Én mindig élvezettel hallgattam apámat, mikor néhány ismerősével a háborúról társalgott. Mindig úgy mesélte az élményeket a szomszédoknak, mint valami kellemes utazást. Úgy beszéltek az eseményekről, mintha nem is lett volna háború.

Az első világháború alatt, amikor leégett a házunk Gyergyógalócáson, anyám elment a gyerekekkel, velem és a testvéreimmel Petelére, a szüleihez. Édesanyám rövid ideig maradt ott, mert aztán bejött Marosvásárhelyre, mert tudta, hogy kap kedvezményt, miután apámnak magas katonai kitüntetése volt. Egy trafikot nyitott, miután megkapta az engedélyt [lásd: trafikjog]. Ez egy nagyon jó üzlet volt. Mi sem éltünk sokáig Petelén. Egy darabig jártam ott a Kindergartenbe, az óvodába, de rövid ideig, mert nem tanultam meg jól németül.

Abból a kis trafikból anyám csinált egy üzlethelyiséget, mire apám hazajött a világháborúból, már egy fűszerüzlete volt. Kivette azt az üzlethelyiséget, ahol később a család lakott – eleinte egy szobával és konyhával – a Wesselényi utcában (most Predeal utca), és amikor apám hazajött, anyám azt mondta, hogy maradjon itt, és áruljon az üzletben. Még volt két szoba, ahol a régi tulajdonos lakott, később aztán megvettük tőle azt a két szobát is. Biztos, hogy anyám jól keresett. Az egyik szobában volt az üzlethelyiség, a fűszerüzlet, mellette volt egy konyha, azután volt az apámék hálószobája, azután ahol a húgom lakott, majd az úgynevezett ebédlő, amit soha nem használtunk mi ebédlőnek, mert a konyhában ettünk mindig. És azután volt még egy kis szoba, ahol mi, fiúgyermekek laktunk hárman és a nagyapám. Mi voltunk az utolsó szobában. Elég kicsi ház volt, de szép udvarral. Egy kis kert is volt.

A fűszerüzlet egy tágas helyiség volt. Mindenféle volt benne: tízféle pálinkától borig, különböző lisztek, cukor kimérve, kenyér, szalonna, kolbász. Ezek közül egy sem volt kóser; ami az üzletben volt, az mind tréfli volt. Az édesapám csak eladta. Apám mindig felkelt szegény már reggel 5 órakor, mert egy mellékutca volt, ahol laktunk, és az utcából már 6 órakor elmentek dolgozni az emberek, hogy 6-ra vagy fél 7-re ott legyenek a munkahelyükön. Akkorra az üzletet már ki kellett nyitni, hogy eladjon egy kis szalonnát, egy pohár pálinkát vagy egy fél kiló kenyeret. Este 7 órakor be kellett zárni az üzletet, de volt egy oldalajtó, ahol még 9-ig kiszolgálták, ha jött valaki később a munkából [Az üzleti zárórát először az 1913. évi XXXVI. törvénycikk rendelkezései szabályozták, ezek értelmében a kötelező záróra általában este 8 órától reggel 6 óráig tartott, s ez a rendelkezés természetesen a családtagok által működtetett üzletekre is vonatkozott. A törvényhatóságok és rendezett tanácsú városok természetesen a törvény korlátai között eltérően is szabályozhatták az üzleti zárórát. A szabályok megszegése kihágásnak minősült. – A szerk.]. Nekünk jó dolgunk volt, mert csak jártunk iskolába, de apám rengeteget dolgozott, anyám szintén.

Egy roppant puritán életet éltünk, egyedül anyám születésnapját ünnepeltük meg. Senkinek a születésnapját nem tudtuk; azt sem tudtam, hogy apám mikor született. Anyám születésnapját azt megünnepelte apám mindig. Egy cigánybandát is odatett, hogy hegedüljenek.

Anyám nyolc embernek főzött: négy gyermeknek, magának és a férjének, nagyapámnak és még volt egy kicsi szolgáló, aki keresztény volt. Abban az időben a falukban az úgynevezett cselédlányok nagy része azért ment ki a városokba, hogy tanuljanak [azáltal, hogy családoknál besegítenek a háztartásba]. De általában nagyon kevés fizetést kaptak. Konfliktusunk nem volt velük, mindig nagyon rendes lányok voltak. Otthon kóser koszt volt, mindig anyám főzött. Nem is engedte oda főzni, csak éppen előkészítette anyámnak a dolgokat. Én nálunk csak vagy két-három cselédlányra emlékszem vissza, két-három évig maradt egy-egy lány. A boltban apám árult napközben, és délután édesanyám is ment segíteni, este pedig mi, a gyerekek segítettünk kimérni. Ezek mind valamelyik polcon ki voltak mérve, mi csak egy tasakba tettük bele, és odaadtuk a vásárlóknak.

Minden reggel jött a pék, Izrael. Két nagy pékműhely volt Marosvásárhelyen: Ince és Izrael. Izraelét a család csinálta, az egyik lányuk árult benne. Az egyik fiú járt az autóval, vitte az üzletekbe a portékát, a másik pedig otthon ült a műhelyben, és sütötték a kenyeret s a többi holmit, a péksüteményeket, s a mama otthon volt. Nagyon rendes emberek voltak ezek az Izraelék. Ince is egy jól megszervezett pék volt. Ő nem volt zsidó. Az utcánkban három üzlet, három vegyesbolt volt száz méterre egymástól. Soha nem volt semmiféle konfliktus a három üzlet közt. Mind a három zsidó volt, először keresztény volt az egyik üzlet, de megbuktak Pethőék. Csak az volt kiírva a boltokra, hogy „Fűszerüzlet”. Mindegyik üzlethez csak a közvetlen szomszédok jöttek vásárolni, nem jöttek az utca másik végéből. Nem lehetett ott vagyont csinálni. Szegény édesapám, amikor nem akartak tanulni a testvéreim az iskolában, azt mondta, hogy „Nehogy a fejemre hányjátok majd később, hogy Marcit – engem – taníttattam, és ti nem tanulhattatok, mert ti nem akartok iskolába menni”. Egyik testvérem sem akart tanulni.

Egy általános vallásosság jellemezte a szülőket: hittek Istenben, az apám minden héten elment a templomba. Az asszonyok csak a nagyünnepeken mentek el. Nem tartoztunk a nagyon vallásosak közé. A szombatokat megtartottuk. A húgom ünnepek előtti este gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás], minden péntek este és más ünnepek előtt. Ezt a kevésbé vallásosak is csinálták. Péntek este [lásd: szombat] ünnepi vacsora volt, egy imát el kellett mondani. Szombaton nem dolgoztunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma], néha elmentünk apámmal négyen a templomba, ott is imádkoztunk egy kicsit, de nem értettem a szövegét. A templomban szombaton az imádkozás reggel 9-kor kezdődött, és tartott 12-ig vagy 1-ig. Nagyünnepeken volt, amikor egész nap ott kellett ülni a templomban. Amikor böjt volt, olyankor nem ettünk kenyeret, csak pászkát. Mindezt nagyapámtól függetlenül, a szülők hatására tettük. Nagyapám nem szólt bele soha semmibe. Apám is imádkozott (héberül) minden nap, csak nem úgy, mint nagyapám, aki ment minden nap a templomba. Egészen 13 éves koromig, amikor a nagykorúsági bár micvát csináltuk – úgy emlékszem, hogy az egyik tanító készített föl a bár micvára –, addig én is kellett imádkozzak. Feltettük a kipákat a fejre, fölcsavartuk az imaszíjat, elmondtuk az imát, amit el kellett mondani, s ezzel rohantunk labdázni. Ezt 13 éves koromig csináltam, de azután már többet nem imádkoztam. Az ünnepeket minden esetben megtartották a szülők. Sátrat készítettek az udvaron [Szukotkor]. A felnőttek csinálták meg mindig, úgyhogy mi éppen csak hogy bementünk néha oda egy kicsit, de különösebb jelentősége nem volt.

Abban az időben vallásos élet volt; a zsidó, úgynevezett neológ templom mindig tömve volt emberrel. A másikat, az ortodox templomot nem ismertem. Az egy kisebb templom volt, ahol a nagyon vallásos zsidók voltak. Nagyapám is oda járt, de én nem voltam soha ott, csak kívülről láttam. Az ortodox templomot lebontották, és építettek egy új templomot, de közbejött a második világháború, s akkor már nem volt ortodox zsidó. Akkor kiadták az épületet műhelyeknek. Most egy üzem van azon a helyen. Akkor sok ortodox zsidó volt, a városnak a tizenkét százaléka zsidó volt, például a magyar pártban is nagyon sok zsidó volt, még a vezetőségben is. Nagy magyarok voltak a zsidók. Apám is nagy magyar volt. Érdekes, a román rokonaim, akik Ploieştiben laktak – az egyik nagynéném férje román zsidó –, azok pont olyan nagy románok voltak.

Gyerekkoromban zsidó elemi iskolába jártam, és ott magyarul tanultunk. A hittanórán tanultunk héberül olvasni és írni. A mi neológ rabbink, Dr. Lővi Ferenc egy egyetemet végzett ember volt [Lövi Ferenc, szül. 1869, marosvásárhelyi főrabbi]. A fia orvos volt, a lánya szintén, mind a kettő meghalt Auschwitzban. Abba az elemi iskolába csak zsidók jártak. Volt vagy három tanár, aki keresztény volt, de a többiek zsidók voltak. Jártam egy évig héderbe is, ott ugyanúgy tanultunk, mint általában az elemi iskolában tanulnak a gyerekek. Azután már nem volt semmiféle vallási nevelés, csak az, amit otthon apámtól láttam: az imádkozás.

A testvéreimmel az egymáshoz való viszonyunk mindig jó volt, szerettük egymást. Soha nem volt közöttünk veszekedés. Nálunk a családban nem volt divat az, hogy megverik a gyermeket, legfennebb anyám még megszidott, apámnak nem volt szegénynek ideje velünk foglalkozni. Szabadidőnkben együtt játsztunk vagy futballoztunk. Együtt mentünk később tánciskolába, a katolikus legényegyletbe, mert ott nem kellett fizetni. [A nagyobb erdélyi városokban a magyar fiatalok felekezetek szerint ifjúsági egyesületeket, egyleteket szerveztek, melyek az irodalmi-kulturális tevékenység mellett sporttevékenységekbe is bevonták tagjaikat. – A szerk.]

Dezső [1912–1987] kereskedő lett. Először elment asztalosnak egy nagybátyámhoz, mert nem akart tanulni. Azt egy évig csinálta, s azután a textilszakmát választotta. Akkor nem úgy volt, hogy boldog-boldogtalan kereskedő lesz. Három évig kellett inasnak lennie, hogy megtanulja a szakmát, és mindent tudjon [lásd: ipariskolák]. Textiles volt élete végéig. A felesége, Piroska zsidó volt. Mint a többi polgári családnál, ugyanúgy éltek, mint mi. Dezső kikerült Oroszországba munkaszolgálatosként, a felesége ezalatt Auschwitzban volt, de szerencséje volt, és visszatért. Egy gyerekük volt, Péter. Ő a második világháború után született, most Izraelben él, mentőorvos. Még volt egy kislányuk, Gabi, aki nagyon szép volt. Most Kanadában él, mérnök. A férje egy román zsidó, szintén mérnök, az már egy vallásosabb típus. Minden nap megy a templomba és imádkozik.

Rozália [1914–2000], a húgom, egy egyszerű polgár volt. A férje, Hirsch Adolf ékszerész volt. Nagyon jó szakember volt, nagyon szép ékszereket csinált. Egy időben volt egy kis műhelyük, s a húgom eladta [árulta] az ékszereket. Ez volt egy pár évig. Miután édesapám meghalt, az üzlet rájuk maradt, évekig csinálták. A bolt egyik részében pálinkaféléket vagy bort árultak, a másik felében a fűszerek voltak, liszt vagy háromfajta. Nem voltak zsidó klienseik, az utcában nagyon kevés zsidó volt már, általában szegények, alkalmazottak, nem önálló iparosok. Ők végig Marosvásárhelyen éltek. Az Adolf édesapja alkalmazott pék volt valahol, szegény emberek voltak. Adolf a deportálás alatt munkaszolgálatos volt, itt az országban, hosszú ideig. A húgom Auschwitzban volt, de hazajött. Azután visszaköltöztek az apám házába, ahol az üzlethelyiség is volt. Azt elvették a háború alatt, de szerencsére egy nagyon rendes ember volt ott, aki tovább csinálta az üzletet. A húgomék hagyták, hogy csinálja tovább. Úgy laktak ott, hogy ennek maradt az üzlet s egy konyha, a húgoméknak volt két szoba s egy konyha. Aztán elköltöztek, több lakásuk volt különböző helyeken, de az egyszerű polgáremberek életével éltek. A kommunizmus ideje alatt nem volt üzletük, mert akkor már ki is volt adva [államosították – lásd: államosítás Romániában]. Hosszú ideig dolgozott egy üzletben, ahol most Szentiványi [Mercur-Yvany Company] van a főtéren, mint kasszásnő.

Béla [1919–] először magyar katona volt. Abban az időben [a két világháború között, amikor Erdély román fennhatóság alá került] még besorozták a zsidókat. Mikor a magyarok bejöttek [1940-ben], még zsidó tisztek is voltak. De aztán elég volt, ha mondtak valamit rólad, és benyomtak munkaszolgálatra. Benyomták munkaszolgálatra az öcsémet is. Egy rohadt századparancsnoka volt. Azt ismételgették, hogy „ameddig egy zsidó is életben van, addig nem mentek haza” – mármint a katonák, a keretlegénység, aki felvigyázott. Összesen a századból két ember maradt meg, az öcsém és még valaki, s kikerültek orosz fogságba. Béla kint volt Szibériában két évig. Aztán hazaengedték, mert beteg volt. A társáról nem is tudta, hogy zsidó származású, azzal együtt jött haza. Aztán a Securitaténál dolgozott egy ideig mint kapitány. Úgy került oda, hogy mondtam neki: „Menj oda, mert meg kell bosszulni azt a sok aljas nyilast, fasisztát, össze kell szedni őket!” Én még akkor biztattam, nem tudtam, hogy mi lesz. Amikor odakerült, nagy része a szekuritátésoknak magyar volt, a parancsnok is. Ez körülbelül 1947-ben volt. Azután, mikor megalakult a zsidó állam, akkor 1948-ban a Szovjetunió nyomására kitették a zsidókat és a magyarokat is, nehogy kémkedjenek az amerikaiaknak s Izraelnek. Csak néhány magyar maradt benn, a zsidókat mind kitették. Az öcsém azután a szakszervezethez került, ott volt tisztviselőféle. Azután a bátyámnál, Dezsőnél dolgozott. Volt egy textilüzlet a Gordon-közben, ami nem volt a bátyámé, de teljesen ő rendelkezett felette, és ott dolgozott mint textiles, mert ő is megtanulta a textilmesterséget. A felesége, Kis Csöpi, zsidó volt. Valahonnan Gyergyóból kerültek ide, az édesapja útépítő mérnök volt. Volt egy fiútestvére is, az is és az apja is és a Béla kislánya is Auschwitzban pusztult el. Csöpi az édesanyjával megmenekült, hazajött. Utána még született egy gyerekük, Robi, aki most Kanadában, Torontóban van, mérnök. A felesége Magdi.

Én itt kezdtem el Marosvásárhelyen faragni, egy gyerek barátommal faragtam. Ahogy a gyerekek általában dicsekszenek, mutatta nekem: „Látod, te ezt meg tudod csinálni?” Gipszből volt kifaragva egy fej. S mondom, „hát persze hogy meg tudom”, pedig én nem is tudtam, hogy hogy kell a gipszet kiönteni. Ki is faragtam egy fejet egyből, utána amikor már nagyobb voltam, megmintáztam nagyapámnak is a fejét. Abban az időben a férfiaknak divat volt a sétapálca, s emlékszem, édesapámnak faragtam egy botot. A bot végére, ahol behajlott, faragtam egy fejet. Ez énnekem inkább játék volt, de ugyanúgy megcsináltam a sétapálcán az asztalos munkát, a gyalulást, csiszolást.

Ugyancsak egy barátom elhívott, hogy keresnek fiatalokat. Hívtak egy pesti művészt, Rózsa Gézát a Székely és Réti bútorgyárba, és mint mestert alkalmazták egy bizonyos időre, hogy tanítson meg néhány gyereket bútorfaragásra. Ő Pesten élt, csak itt volt Marosvásárhelyen vagy két évig, tanított néhány gyereket, közöttük engem is. Akkor nagy divat volt az ornamentális díszítés, különböző stílusú bútorokat csináltak, s meg kellett tanítani néhány embert, hogy ezeket faragja. Voltak ugyan itt fafaragók, de ez olyan speciális mesterség volt, amihez tehetség kell. Ő [a művész] visszament aztán Budapestre, és két év után eljött apámhoz, azt mondja: „A gyereket tovább kéne taníttatni.” Az Ipari Középiskolába jártam három évet Marosvásárhelyen, ott is tanultam faragni. A művész hívására felkerültem Pestre, s felvételiztem az Iparművészeti Iskolára [Az Orsz. M. Kir. Iparművészeti Iskolát Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter szervezte meg Budapesten 1880-ban; az 1920-as évek végén a képzés egy hároméves alsófokú (középiskolai) és egy hároméves felsőfokú (főiskolai) kurzusra oszlott, ez utóbbi elvégzése után pedig szakoklevelet nyertek a hallgatók. – A szerk.]. Föl is vettek egyből. Abban az időben úgy volt, hogy a zenészek, képzőművészek fölvették a főiskolára a tehetséges gyerekeket akkor is, hogyha sikerült a felvételije, de nem volt még meg az érettségi, amit azután csak meg kellett csinálni. A középiskolát Budapesten fejeztem be, és ott tanultam tovább. Voltak még néhányan, akiknek még meg kellett csinálniuk az érettségit.

Nagyon jó tanáraim s kollégáim voltak, én nagyon szerettem ott, Pesten. Az egyik tanárom, Simay Imre, egy nagyon jó művész volt. [Simay Imre (1874–1955): szobrász, festő, grafikus. Bécsben, majd Münchenben H. Zügelnél tanult. Jellegzetes, állatalakokat megörökítő alkotásai közül a „Családi örömök” több hazai és külföldi díjat nyert. A formák tömörítése, a részletek elhagyása a kubizmushoz közelíti munkáit. Jelentős volt pedagógiai tevékenysége. 1930 után csak festészettel foglalkozott. Az Iparművészeti Iskolán szobrászatot és alakrajzot tanított. Több műve a Magyar Nemzeti Galériában van. – A szerk. ] Párizsban, amikor világkiállítás volt, szobrászaton ő kapta meg az első díjat [Párizsban számos világkiállítás volt, talán az 1925-ös vagy az 1937-es kiállításra gondol. – A szerk.]. Simay visszahúzódó ember volt. Amikor én odakerültem, ő már nem is igen dolgozott mint szobrász, akkor inkább festett, s még ki sem állította a munkáit. Ilyen típus volt ő. Mátrai Lajos, egy másik tanárom, az első évben tanított. Az első év az egy szelektáló év volt. Fölvételi után is, első év végén még ki is tették, akik nem feleltek meg. Nagyon szigorú tanáraim voltak. A szakon volt még egy magyarországi zsidó fiú, egy Deutsch nevű. Ő tulajdonképpen egy gazdag birtokos családból származott, mivel az egyik a Deutschok közül báró lett. [Valószínűleg a Hatvany-Deutsch család leszármazottjáról beszél. Hatvany-Deutsch Sándor (1852–1913) vagyonát a képzőművészetek pártolására, képek vásárlására fordította. Utódainak a zsidótörvények miatt át kellett adniuk a képeket „nemzeti megőrzésre”, és a festmények a Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Bank pincéibe, ill. trezorjaiba kerültek.] Sok kedves kollégám volt, sajnos már nem él egy sem.

A pesti életről nem tudok sokat mesélni. Amikor fölmentem, csak Rózsa Gézát ismertem. Csak épp az elinduláskor voltam nála, azután néha a műtermében dolgoztam, amikor volt valami munka. Igyekeztem valamit mindig csinálni, hogy keressek valami kis pénzt, mert tudtam, hogy apám nagyon nehezen küldi, úgy értem, hogy nincs miből. Szabadidőben is mindig dolgoztam, de ezt én szeretetből csináltam. Hogyha már nem volt szak- vagy elméleti órám, akkor is bementem a műterembe – Simay megengedte –, és délután is dolgoztam. Mindig egy-egy portrét csináltam, nagyon szerettem portrét mintázni, rengeteg lányportrét csináltam kollégákról meg másokról. A tanárom, Simay olyan rendes volt, hogy benézett néha délutánonként a műterembe, és korrigált. Volt egy idő, amikor sok pasztellt festettem, csináltam portrékat, de aztán abbahagytam. Ezekért a portrékért mindig kaptam néhány pengőt, s az nekem nagyon jól fogott, mert egy pengőért, 80 fillérért jól megebédeltem. Voltak jó kis kifőzdék, mikor jót akartam enni, akkor oda mentem. Én szobrászatot végeztem, a festést csak úgy mellékesen csináltam. Diákként vettem részt az első kiállításon Budapesten. Egy állát támasztó lányfejet mintáztam meg. Nem is én küldtem be a munkát, mert én nem mertem beküldeni, hanem egy pesti leányka. Én hazajöttem Marosvásárhelyre, s mikor visszamentem, azt mondta: „Tudod, hogy kiállították a szobrot a Műcsarnokban?” Az első igazi munkám, amit még diákkoromban csináltam Pesten, a diplomamunkám volt, amit kiállítottak az ottani Testnevelési Főiskola parkjában. A pihenő atlétát ábrázolja, életnagyságú figura.

Aztán találtam barátot, aki kollégám volt, Szimán Imre volt a neve. Szerencsém volt ezzel a barátommal, ő pesti fiú volt – az édesapja a minisztériumban dolgozott –, és ő mutatta meg nekem Pestet. (Egyedül féltem menni az utcákon, féltem, hogy eltévedek.) Náluk laktam vagy két-három évig, amíg kaptam szobát. Pesten nem volt nekem semmi kapcsolatom a zsidósággal. A barátaim nagy része mind keresztény volt. Társadalmi életem csak akkor volt, amikor voltak a nagy nőegyleti bálok. Én itt, Marosvásárhelyen megtanultam jól táncolni, mert a katolikus legényegyletnek volt egy tánciskolája, ahova majdnem minden héten mentünk. Amikor fölmentem Pestre, akkor már tudtam jól táncolni. Ott úgy volt abban az időben, hogy a katolikus, református vagy zsidó nőegyletek külön-külön rendeztek nagy nőegyleti bálokat a Vigadóban, s akkor mindig meghívtak néhány fiatalembert, aki tudott táncolni. Véletlenül kerültem be oda, tudniillik az egyik barátom, aki joghallgató volt, kapcsolatban volt ezekkel, és ő protezsált be. Azt mondták, hogy „na, vagy tíz fiút hozzál”, s ők fizették a szmokingot, mert abban kellett menni. Volt egy szabó, s tőle kaptunk, mivel volt több ilyen ruhája. Elegánsan kiöltöztünk, még vacsorát is kaptunk és táncoltunk. Sok előkelőt ismertem meg ott. Évenként, amikor az őszi báli szezon volt, akkor mindig egynéhány bálon ott voltunk, s néhány emberrel megismerkedtem.

1923-ban vagy 1924-ben már Pesten elkezdett a fasizmus szele fújdogálni. Már előfordult a különböző egyetemeken, főképpen a mérnökin, hogy megverték a zsidó diákokat. Ott volt egy barátom, s mesélte, hogy többet nem megy, otthagyja az egyetemet. Nálunk, az Iparművészeti Iskolán nem volt soha ilyesmi. De ez a tanárokon múlott. Vagy pedig: a katolikus gimnáziumba zsidót nem vettek fel, de a reformátusba igen. Nagyon rossz gazdasági helyzet volt akkor Magyarországon, de én hál’istennek, nem éreztem. Sok volt az erdélyi menekült abban az időben. Az első világháború után a magyaroktól elvették Erdélyt, és Romániához csatolták [lásd: trianoni békeszerződés]. Erdélyben román világ lett, s akkor föl kellett esküdni a román államnak, valamilyen hűségeskü volt. Egy csomó embert beugrattak ezzel. Aki nem esküdött föl, azokat leváltották a hivatalos állásukból, például ha a városházán volt tisztviselő. S akkor nagyon sokan nem esküdtek fel, hanem inkább elmentek. De szegények elég rosszul jártak, mert még akkor is, amikor fölmentem Pestre, marhavagonokban laktak az állomáson [lásd: vagonlakók].

Nem egészen öt évet voltam Pesten, négy év volt a főiskola, de én majdnem egy évig még dolgoztam ott, a tanáromnál. Közben 1934-ben két hónapig román katona voltam. Akkor az volt a divat, hogy aki a saját lovával, fölszerelésével vonult be, és a katonaságnak adományozta, az csak két hónapot kellett szolgáljon a román hadseregben. (Ezt a lehetőséget, úgy nevezték románul hogy „schimbaj”, csere.) Az egyik barátom ismerte jól a generálist, akit Colomiciucnak hívtak. Megmintáztam a generális portréját, s akkor jó dolgom lett, már nem mert velem senki sem ugrálni. Akkor a kisebbségieket: magyarokat, zsidókat nem képezték ki, nem adtak fegyvert nekik. Az udvart vagy az istállóban kellett takarítani. De azért nem bántak rosszul velünk. Festettem más portrékat is, s abból vettem lovat a román katonaságnak.

Miután elvégeztem a főiskolát, az 1930-as évek végén visszakerültem Marosvásárhelyre. Hazajöttem, s rendeztem egy kiállítást. Az első önálló kiállításom 1935-ben vagy 1938-ban volt – már nem emlékszem pontosan –, Marosvásárhelyen a bútorosnál. Akkor nem volt kiállítási helyiség Marosvásárhelyen, hanem volt két bútorüzlet, s ott rendezték a kiállításokat. A főtéren volt mind a kettő, a tulajdonos mindkettőnél zsidó bútoros volt, a nevük Mestitz Mihály és Fiai és Fodor. Soha nem használtam ki ezt a helyzetet, hogy a tulajdonos zsidó. A kiállítást nagyon sokan látogatták, és nagy része zsidó volt, aki megrendelt s aki vásárolt. Megvásárolták vagy öt-hat szobromat. A zsidókban volt egy úgynevezett művészet iránti igény, hogy az ő lakásukban legyen valami művészi munka. Sok keresztény barátom volt, például Antalffy Endre, Molterék meg Sényi László, aki császári és királyi kamarás volt, mindig jártak hozzám a műterembe. [Antalffy Endre, 1877–1958, nyelvész, a keleti nyelveket tanulmányozta; műfordító: román, angol, francia, török, kínai költők verseiből fordított; színdarabot, kritikát, úti beszámolókat írt; 1910-től tanár Marosvásárhelyen. – A szerk.] A magyar keresztény értelmiségi emberekkel nagyon jó barátságban voltam.

Mikor a kiállításnak vége volt, volt még egynéhány portré-megrendelésem. Női portrékat mintáztam inkább, azért, mert a női portré szebb, de mintáztam sok férfiportrét is. A megrendelők közül az egyik a marosvásárhelyi bőrgyár tulajdonosa volt, a társa egy német volt. Érdekes volt, hogy ahogy mintáztam a portrét – már unta az öreg a modellülést, biztos volt vagy 50 éves –, bejön egyszer az unokája, egy kicsi fiú. Nézi a portrét, s azt mondja, „Jaj, nagytata, ez te vagy!”. Az öreg rám néz, s azt mondja, „Na, akkor többet nem állok modellt. Ha ő megismerte, akkor biztos jó”. Mindig mintáztam portrét magamról is és a barátaimról, csak úgy, a művészetért. De egy idő után nem volt már mit csinálni Marosvásárhelyen, s szegény édesanyám élt már akkor csak, édesapám az 1940-es években meghalt, s akkor fölmentem Bukarestbe. Ez a munkaszolgálat előtt volt.

Amikor fölkerültem Bukarestbe, Seidler Rozália a későbbi feleségem is följött. Egész fiatalon ismerkedtünk össze. A feleségem családja innen származik Marosvásárhelyről, ő is itt született. Az apja neve Seidler Izsó (Izsák). A feleségemnek volt egy bátyja [tk. öccse, 1921-ben született], József, jó barátom volt. Állandóan utazott mint kereskedelmi ügynök. Gyáraknak, parfümériáknak dolgozott, ezt szerette csinálni, és jól ment neki. Megnősült, zsidó nőt vett el, s kimentek Izraelbe, közvetlenül a háború után. Sem a feleségem, sem Jóska fiatal korukban nem voltak tagjai semmiféle zsidó egyletnek. A szüleiknek textilüzletük volt a főtéren, a katolikus templom mellett a sarokházban. Akkor volt ott egy kis utca befele. Az apja árult, és volt még egy unokatestvérük, aki fel volt véve mint segéd. Délután a mama is árult. De sem a sógorom, sem a feleségem nem árultak az üzletben, egyikből sem akart kereskedő lenni ott. Ők is körülbelül olyan moderált vallási életet éltek, mint mi. A bolt egy akkora üzlet volt, mint ez a szoba. A feleségem apjának a testvérei, azt hiszem, négyen voltak, mind kimentek az első világháború után Magyarországra s onnan Amerikába. Csak az egyik telepedett le Magyarországon. Volt egy nagynéni s két nagybácsi, akik kinn, Amerikában nagyon meggazdagodtak. Az egyik ékszerész volt, a New York-i ékszerkompánia elnöke lett. Összesen volt hét elemije, mégis ő csinált nagy vagyont. A harmadik nagybácsi egy építész volt, a legnagyobb végzettséggel ő volt a legszegényebb, éppen hogy megélt. A feleségem apja maradt egyedül itt, Erdélyben. Abban az időben, a két világháború között, általában nagyon sokan vándoroltak ki, még a parasztok is, s aztán visszajöttek, amikor egy kicsit megszedték magukat pénzzel.

Egy utcában laktunk Rozáliával. Amikor a feleségem az Unirea Líceumba járt, sokszor együtt mentünk haza, de nem volt semmi udvarlás ilyen ifjú korban. Miután leérettségizett, a szülei nem engedték őt egyetemre, mert a zsidó diákokat megverték. (Ez az eset Kolozsváron volt.) S akkor Rozália elment Pestre – ott volt az egyik nagybátyja, és annál lakott –, s egy év alatt megtanulta az orvosi kozmetikát. Akkor ő is Bukarestbe ment, és valami ismerősnél kivett egy bútorozott szobát. A Calea Victorián volt egy nagy, háromemeletes épület, a Galerie Lafayette. Oda, a harmadik emeletre jártak az előkelőségek, a hölgyek, ugyanis volt ott egy fodrászat és egy kozmetikai szalon. Fölvették oda a feleségemet kozmetikusnak. Az egyik főnök, nem tudom, milyen alkalommal megtudta, hogy ő több nyelvet beszél, és meg akarták bízni, hogy legyen az egész emelet vezetője, de ő nem vállalta el. Azután visszatért Rozália Marosvásárhelyre, és itt, a főtéren nyitott Bányai Bubával, egy keresztény barátnőjével kozmetikai szalont, a magyar időben [lásd: magyar idők (1940–1944)]. A Bolyai utca sarkán van az az emeletes ház, textilüzlet van most ott. Vagy két évig működött a szalon, ameddig jött a deportálás.

Amikor felmentem Bukarestbe, csak pár barátom volt: két építész, Jeddi Sándor és Radó Laci, s egy zsidó grafikus, Molnár Jóska, az ország egyik legjobb plakáttervezője, aki innen származott Marosvásárhelyről. Az előbbiek belsőépítészek voltak, ugyancsak a legjobbak az országban. Akkor az volt a divat, és helyes dolog volt, hogyha például valaki berendeztette a lakását – csak jómódúak dolgoztattak velük –, akkor a kilincsig mindent a tervező csinált meg, s már akkor föl volt téve a lakásban néhány kép, néhány szobor. Amikor már be volt rendezve a lakása, a megrendelő bejött, s azt mondta, hogy nekem nem kell ez a kép vagy ez a szobor, vagy kért valami egyebet. S ezekkel az építészekkel kerültem kapcsolatba, ők szereztek több munkát nekem. Sok megbízásom volt különböző lakásokban. Mondjuk, terveztek egy villát, azt berendezték, és azt mondták, hogy az egyik falra a nappaliban kell egy ilyen és ilyen dombormű. Függetlenül attól, hogy értett hozzá az illető vagy nem, de rendeltek szobrokat. Radó Lacival volt igazi baráti kapcsolatom. Ő félig zsidó volt, a felesége pedig félig magyar, félig német. Minden héten legalább kétszer-háromszor mentem hozzájuk. A kicsi leánykája azután mondta, hogy „mindig úgy vártam Marci bácsit”, mert mindig vittem neki egy darab csokoládét vagy valamit.

Volt valami New York-i világkiállítás [1939–40-ben], és a román pavilonba én nyertem meg a pályázatot. Akkor kaptam Bukarestben, az Adevărul palotában [az „Adevărul” (Igazság) újság székhelyén] ingyen egy műtermet. Ott volt az építésznek és a grafikus barátomnak is egy-egy műterme. Tulajdonképpen ők intézték el nekem, hogy kapjak műtermet. Ott adtak egy szép nagy helyiséget, s ott kezdtem mintázni. Ott voltak irodák és műtermek is, mert mindig kellett nekik a könyvekhez illusztrálás, plakátkészítés. Oda bejárt a Scrisul românescnek hívott társaság, ami könyvkiadással foglalkozott, de rendeztek kiállításokat is. Tătărescu volt a fő részvényes, a bátyja miniszterelnök volt. A New York-i kiállítás egy óriási munka volt, rengeteg pénzt kaptam. Abban az időben 100 000 lej nagy pénz volt, abból egy házat lehetett venni. Ezzel én, már mint fiatal, befutottam. Ez ipari kiállítás volt. Egy nagy rölifet mintáztam meg. Ebben a nagy rölifben kisebb kompozíciók voltak, ezek úgy voltak elhelyezve térképszerűen: például a Romániában lévő mezőgazdaság szimbolizálása, a kultúra szimbolizálása és hasonló dolgok.

Ugyancsak kaptam megbízást a leipzigi román kiállításra, hogy mintázzam meg a király portréját. Bejön egy nap egy ember Tătărescuval és egy magyar zsidó igazgatóval együtt – azt hiszem, Fischernek hívták (a társaság egyik szekciójának az igazgatója volt) –, és kérdi tőlem, hogy meg tudnám-e mintázni két hét alatt Károly király mellszobrát. Mondom, hogy igen, ha a király áll nekem kétszer modellt. Azt mondta: „Rendben van, én elintézem.” Elmentek s kérdem, hogy ki volt ez, akivel tárgyaltunk. „Hát nem tudod? A királyi marsall.” Eljött vagy 20 fényképpel különböző szögből lefényképezve, és én megmintáztam. Kivitték Leipzigbe, azt is jól megfizették, kaptam a portréra vagy 15 000 lejt. Én 3000 lejből éltem akkor Bukarestben. Néhány ezer darabot, reprodukciót, csináltak belőle a Scrisul românescnek. Először kérdezték, hogy én mennyit kérek. Én hívtam egy mesterembert, aki le tudta másolni műanyagból, és kiszámítottam, hogy egy villát vehetek azért a pénzért.

Bukarestben különösebb társadalmi életem nem volt. Ismertem egynéhány nagyobb művészt, például az egyik zsidó volt, Henri Maxi, a Román Nemzeti Múzeumnak volt az igazgatója. Ritkán találkoztunk, ő egy nagy ember volt akkor, én pedig egy kis taknyos, már korban is és hírnévben is. Valami kiállításon találkoztunk, de nem jártam velük együtt egy társaságba, nagy volt a korkülönbség. (Ő úgy 50 körül lehetett, én vagy 28.)

Én nem is vettem észre jóformán Bukarestben a problémákat. Én csak dolgoztam, nem sokat törődtem mással. Emlékszem, volt egy zsidó kinézetű keresztény barátom, legionárius lett. Mondom: „Hát nem szégyelled magad?” Azelőtt nem volt vele baj, nem voltak szélsőséges megnyilvánulásai. Mondom: „Akkor többet ne is gyere hozzám.” Azt mondja: „Tégy kivételt.” „Dehogy teszek kivételt.” Másnap bejön, s csupa víz volt. Alacsony, görbe orrú, olyan gettós zsidó típus volt. Kérdem, hogy mi történt. „Képzeld el, lefröcsköltek, azt hitték, hogy zsidó vagyok.” Mondom: „Meg is érdemled.” Nevettünk ezen. Antonescu készítette fel a legionáriusokat, megöltek három-négy-öt embert, Bukarestben tizenötöt, minden városban ki volt terítve, akiket ő öletett meg.

Az én zsidó származású barátaim közül egyikkel sem történt semmi. Ezek is bent voltak munkaszolgálaton, de Bukarestben, és nem volt rossz dolguk. Radó Lacit, habár kikeresztelkedett zsidó volt, mégis bevitték munkaszolgálatra. Molnár Jóska a Minisztériumban dolgozott. Volt egy Propaganda Minisztérium, egy propagandaosztály, s ott dolgozott mint munkaszolgálatos grafikus és plakáttervező. Azt mondta, hogy nem volt semmi problémája, lakása, mindene megmaradt úgy, ahogy volt. Az volt a munkaszolgálat, hogy nem kapott a munkájáért egy lejt sem. (Hasonló lehetett a helyzete Radó Lacinak is.) Miután meghalt a felesége, lejött egyszer Molnár Jóska Marosvásárhelyre – az volt az utolsó találkozásunk –, s akkor mesélte, hogy Bukarestben találkozott az első szerelmével, aki Bécsben lakott, és szintén özvegyen élt. Jóska elköltözött aztán Bukarestből Bécsbe, s ott halt meg. Nagyon szimpatikus ember volt. Ezek a zsidók, akikkel én összebarátkoztam, nem voltak vallásosak. Nekem nem volt egy olyan barátom sem, aki vallásos lett volna.

Amikor közbejött a második világháború, akkor hazajöttem Bukarestből Marosvásárhelyre. 1942-ben már bevittek munkaszolgálatba, két évig voltam munkaszolgálatos. Ukrajnában, amikor a magyarok vagy 150 000 embert veszítettek el, akkor az öcsém is fogságba került mint katona, mint hadifogoly, aztán a zsidókat levetkőztették, és munkaszolgálatra vitték. Kivitték Szibériába, ott vágta a fát két évig, akkor hazaengedték. Mi itt, Marosvásárhelyen vonultunk be, aztán elosztottak különböző helyekre: először Nagybányára mentem, onnan Máramarosszigetre, onnan Kassára. Ukrajnában fönt voltunk a Tatár-hágón, a Kopiláns-tetőn, és bementünk egynéhány kis ukrán faluba is. Majdnem két évig, huszonkét hónapot voltunk ott. Nekem nagy szerencsém volt, hogy a századparancsnokom, Kőrösi Antal egy nagyon rendes ember volt. A munkát el kellett végezni, de soha nem nyúltak senkihez. Mellettünk voltak román és szerb századok is – azok is voltak munkaszolgálatban –, ütötték-verték őket. Az volt akkor a magyar hadseregben, hogy egyik részét az embereknek katonának vitték, másik részét pedig munkaszolgálatra, s mindig a századparancsnokon múlott, hogy hogy viselkedtek az emberekkel. S a koszttal is hasonló volt a helyzet, mert végső fokon a központból kiadták a kosztot, de ellopták a parancsnokok, s én ezt akkor nem tudtam, mert apám mindig úgy beszélt a magyar hadseregről, mint valami nem tudom, miről, túlságosan feldicsérte. De nálunk a században nem volt ez, én soha nem éheztem a munkaszolgálaton.

Sokféle munka volt: erdőirtás, útjavítás, csináltunk hidat. Ott ismertem meg a kazár zsidókat [lásd: kazárok]. Egy század több szakaszból állt. A negyedik szakaszban mind vallásos zsidók voltak, s állandóan imádkoztak tálesszel, de rosszul beszéltek magyarul. Utat építettünk, és sziklákat kellett robbantani, s egyik alkalommal nem robbant fel a bomba. Akkor a századparancsnok azt mondta, „Én megyek, és utánanézek, hogy mi van”. Ment, és már majdnem elérte a helyet, s akkor bumm! Megijedtünk s rohantunk egynéhányan, hogy hozzuk el – egy kicsit megsebesült –, és fölvittük a kócerájába, s egyszer csak hallunk egy mormogást. Azt mondja nekem: „Marci, menjen és nézze meg, hogy mi lehet ez.” Hát ezek a negyedik szakaszosok imádkoznak. Kérdezem, miért imádkoznak délután, most munkaidő van. Azt mondja: „Azért, mert a századparancsnokunk életben maradt, és köszönjük az Istennek, hogy megsegítette, és nem történt komolyabb baja.” Elmegyek, s mondom a századparancsnoknak, hogy miről van szó. Ő könnyezett. Azt mondja: „Hagyd csak, imádkozzanak.”

1944 októberében a szovjet és amerikai csapatok már mindinkább közeledtek. Már látszott, hogy a németek és szövetségeseik elveszítették a háborút, és mi minden nap jöttünk visszafele. Visszavonulás volt. Amikor a tüzérség visszavonult, azután jöttünk mi, az utászok, akik árkokat ástunk. Mindig futni kellett, mert jött az ellenség. Így jöttünk vissza, napokon keresztül. Mindenki ott helyezkedett el a faluban, ahol megálltunk, ahol tudott. S amikor jöttünk vissza, egynéhány ember meglépett, a román századból negyvenen szöktek meg. A századparancsnokom – mert hozzánk csatolták a román századot is – nem jelentette a szökésüket.

Egyszer azt mondja a századparancsnok: „Marci, azt az utasítást kaptam, hogy adjam át magukat, a századot, a németeknek vagy a magyar tábori csendőröknek.” (Ezek a tábori csendőrök voltak a legrohadtabb emberek, ők voltak a legszélsőségesebbek.) Még azt mondja: „Én tudok adni vagy tizenöt embernek magyar egyenruhát és papírt, de többet nem tudok adni, mert nincsen.” Mi civilben voltunk, csak sárga karszalag volt rajtunk és katonasapka. Azelőtt az egyik falusi ember, akit ott ismertem, azt mondta nekem: „Vigyázzanak, mert már az orosz katonák itt vannak az erdőben, nem tudom, hány kilométerre a falutól.” S én mondom a századparancsnokomnak, hogy én nem öltözöm át katonaruhába, mert akkor elkapnak az oroszok, s kikészítenek. Egynéhány barátommal megbeszéltük, hogy nem megyünk tovább, elbújunk. Mondtam a századparancsnoknak, hogy én azt tanácsolnám, hogy bújjunk el. Azt mondja: „Hát hogy képzel ilyesmit!” De az egyik szabó átalakított neki valami ruhát, és mégiscsak átöltözött civilbe. Volt ott egy elhagyott szép villa. Úgy futottak el, akik ott laktak, hogy még az ágyneműt sem vitték el. Az udvaron találtunk egy nagy krumplivermet, s az be volt fedve deszkával, s a deszkára rá kukoricakoré volt téve. S akkor vagy tízen-tizenöten elbújtunk ebbe a krumpliverembe, s a századparancsnok is velünk volt. A század többi része pedig elment az orosz parancsnokságra hivatalos papírt kérni azért, hogy ne vigyenek el fogságba, mivel munkaszolgálatosok voltunk, nem pedig katonák. Akik elmentek hivatalos igazolásért, azokat elvitték Oroszországba, s két évig egy bányában dolgoztak.

Mi a krumpliveremben voltunk két napig. Volt olyan közöttünk, aki Máramarosból származott, és az tudott ukránul, illetve oroszul. Az egyik éjszaka halljuk, hogy valaki ott motoszkál fölöttünk. Reggel az, aki tudott ukránul, kibújt, s mondja, hogy „Te, ezek, akik itt vannak, nem németek – mert mi az hittük, hogy a németek vagy a tábori csendőrök –, ezek oroszul beszélnek, oroszok”. S akkor nagyon boldog volt, s tudott velük beszélni. A századparancsnok civilben volt, s ő is tett sárga karszalagot, s így kimentünk a krumpliveremből. Olyan rendesek voltak az oroszok, hogy még meg is vendégeltek. A falusi bírót behívták, hogy csináljon ételt, s adtak ennivalót. Az emberek szidják az oroszokat, pedig volt közöttük is roppant rendes ember. Akivel mi találkoztunk, mindegyik rendes volt. Minden az emberen múlik. A legszörnyűbb körülmények között is mindig embernek lehet maradni.

Amikor jöttünk vissza, majdnem minden nap elkaptak az oroszok, hogy dolgozzunk itt, s aztán mehetünk tovább, és állandóan feltartóztatták minket. Gondoltam, hogy ha ez így megy, mi soha nem érünk haza. Egyik este aztán mondom, hogy a legjobb volna, ha meglépnénk. Kérdik: „Hogy?” Mondom, menjünk fel a hegyek közé. S akkor éjjel elindultunk. Az útvonal: Tatár-hágó, Kopiláns-tető, Rahó, Máramarossziget, Havasmező, Kőrösmező, Tiszakírva. Ezeket a helyeket szerencsére ismertük, mert ezeken a városokon vagy falvakon keresztül mentünk el a munkaszolgálatkor, vagy ott dolgoztunk egy-két hónapig. Majdnem ugyanazon az útvonalon, de a hegyek között jöttünk vissza. Ott a pásztorok mindig mondták, hogy merre kell menni, hogy eljussunk ide. A román juhászok nagyon rendesek voltak, adtak sajtot, puliszkát. Mindig volt mit együnk. A visszavonuláskor a raktárakat föl kellett gyújtani. Olyan hülyék voltak a magyar hadseregben, hogy például nem engedték meg a katonáknak, hogy széjjelszedjék az élelmiszerraktárt, hanem inkább fölgyújtatták. S mi maradtunk hátul, az utászok, akik felgyújtották. A századparancsnokunk azt mondta, hogy mindegyik menjen oda a hátizsákjával, s töltse meg élelmiszerrel, s csak azután gyújtottuk fel a raktárt. S nekünk az volt az útravaló, elegendő volt majdnem két hétre. Besztercénél lejöttünk a hegyekből, mert volt ott egy orosz autó. Volt velünk három pesti fiú is, s az oroszok elvitték őket és a századparancsnokot is autóval, ott tették le, Pesten. Ezt véletlenül tudtam meg, azután. Mi pedig jöttünk tovább. Két hétig jöttünk gyalog, s Szászrégenben szálltunk le a hegyek közül, ugyanis féltünk rendesen az úton menni. De érdekes, hogy soha nem éreztem fáradtságot. Én voltam az első zsidó, aki hazajött Marosvásárhelyre.

Mivel frontterületen szolgáltam, ez azt jelentette, hogy kivételezett voltam, és azoknak a hozzátartozóit nem deportálják. A munkaszolgálatban elintéztem a századparancsnokkal, csináltunk erről egy írást, s hazaküldtem Sényi Lászlónak, a királyi kamarásnak, a jó barátomnak. Mindezek ellenére deportálták anyámat s a kishúgomat s az egész családot. Huszonöten pusztultak el a közvetlen rokonságból. Anyám 54 éves volt. Összeszedték, elvitték a téglagyárba a zsidókat, és onnan deportálták.

A deportációban a feleségem családjából mindenki elpusztult, csak a testvére maradt meg. Véletlenül menekült meg, munkaszolgálatban volt. A feleségem (akkor nem volt még a feleségem, csak udvaroltam neki) Auschwitzban volt, aztán nem tudom, melyik városba került, ahol egy repülőgépgyárban dolgozott a húgommal együtt. Amikor már a németek látták, hogy baj van, az oroszok közel voltak, akkor már menekültek vissza Németországba, és őket, a deportált munkásokat is hajtották vissza. Egy német földbirtokosnak a birtokán maradtak, és dolgoztak vagy tizenöten, ahányan voltak. A földbirtokosnak nagyon jól jött, hogy van tizenöt ingyen munkása, de félt, s el akarta küldeni őket, mert följelentették. A felesége kezdett sírni, hogy ne, mert a fia is fogságban volt Oroszországban. Vallásos asszony volt, azt mondta, hogy „Ha ezeket elkergeted, akkor az én fiamat is megöli az Isten”. Ottmaradtak, s megjöttek az amerikaiak s aztán az oroszok. Így aztán hazajöttek azok a deportáltak, akik a birtokon dolgoztak, a feleségem is. De ezekről nemigen mesélt a feleségem, és nem is nagyon kérdeztem. De a diákjainak mindig mesélt. Ők kérték, hogy meséljen, mert nekik fogalmuk sem volt arról, hogy mi történt abban az időben a zsidókkal.

A második világháború után Marosvásárhelyen olyan volt a közhangulat, mint a háború előtt, csak zsidó nem volt. Nagyon kevés zsidó került haza a deportálásból. Marosvásárhelyen a lakosság tizenkét százaléka zsidó volt, 8500-at deportáltak, ebből visszajött ezervalamennyi. Ennek nagy része elment Izraelbe, s nagyon kevesen maradtak. 1944 novemberében értem haza. Amikor hazajöttem, nem volt itthon senki, s így itt hagytam Marosvásárhelyt, s már decemberben utaztam Bukarestbe, és ott éltem addig, amíg a feleségem meg nem jött a deportációból. Amikor ő hazajött 1945-ben, én is azonnal eljöttem Bukarestből. Amikor munkaszolgálatos voltam, a feleségemmel állandóan leveleztünk, sablon leveleket lehetett írni, azt, hogy „jól vagyok”. Azok a zsidók, de a keresztények is, akik a hadizónában voltak szolgálatban, köthettek „távházasságot”. A századparancsnokom elintézte, és az ezredes is, hogy kapjam meg a szükséges papírokat. Haza is küldtem, de itt, Marosvásárhelyen nem csinálták meg róla a hivatalos iratokat. Az öreg Sényi László azt írta, hogy a polgármesteri hivatalnál azt mondták, már nem jogi személyek az érintettek [vagyis Izsák Márton meg a felesége], és nem érvényes a házasság. Mikor hazajöttem Marosvásárhelyre, találkoztunk, s azonnal felmentünk a városházára Sényivel és Antalffyval, s hitelesíttettük a papírokat a házasságra vonatkozóan. De már akkor nem is volt érdekes [fontos]. A feleségem nem volt egy olyan típus, aki ragaszkodik az ilyenszerű törvényekhez.

Csak állami esküvőnk volt, mivel a feleségem sem volt vallásos. Neki sem maradt meg semmije. Én hoztam az első pár méter szövetet, hogy csináltasson egy kosztümöt magának. Mindig nagyon elegáns volt, már ifjúkorában is, szerette a szép ruhákat. Ő akkor beiratkozott az egyetemre, a kolozsvári filológiára. Távhallgató volt, és elvégezte az egyetemet, angol–francia–orosz szakot. Azért ment angol–franciára, mert akkor ő már tudott angolul és franciául, nagyon jó nyelvérzéke volt. Nagyon kulturált lány volt, az első tanulók között volt mindig. Tipikus intellektuel típusú, csak az irodalom, művészet stb. érdekelte. Nem volt könnyű az élet, de akkor olyan fiatalon nem számított. Én közben itthon is voltam, Marosvásárhelyen és Bukarestben is, ott is dolgoztam, ha volt valami megbízás. A feleségem tanított egy darabig a Református Kollégiumban, azután vagy tíz évig az orvosi egyetemen s azután ugyancsak körülbelül tíz-tizenöt évig a színészeti főiskolán [Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola]. Onnan ment nyugdíjba. Angol–francia–orosz szakos tanár volt, de a legtöbbet oroszt tanított. Mi végig nagyon jól éltünk. Szerencsés voltam, olyan élettársam volt, aki mindig segítségemre volt, megértettük egymást, és soha nem veszekedtünk. Ő végezte az ő dolgát, én az enyémet, de közöttünk soha nem volt konfliktus.

A marosvásárhelyi művészeti iskola megalapítása tulajdonképpen az én ötletem volt. Bukarestben a Művészeti Minisztériumban elhatározták, hogy alapítanak öt vagy hat művészeti középiskolát az országban. Nekem már kapcsolatom volt a Művészeti Minisztériummal, tőlük kaptam előzőleg a nagyobb megbízásokat, több embert ismertem onnan. Bukarestből csináltak egy bizottságot, ennek az volt a célja, hogy készítsen el egy analitikus programot a művészeti középiskoláknak és főiskoláknak. Művészeti középiskolák itt, Romániában nem voltak, és ilyen Európa nagyon kevés országában volt. Marosvásárhelyről ketten voltunk tagjai a bizottságnak, Antalffy (ő volt városunk egyik leghíresebb embere, tizenhat idegen nyelvet beszélt, orientalista volt) meg én. Ő a művészettörténeti részen, én a szobrászaton. A bizottságban még Temesvárról és Kolozsvárról volt egy-egy, a többiek mind Bukarestből és Iaşiból voltak, mind szakemberek. Ott ültünk Bukarestben két hétig, és csináltuk a programot. Mindegyikünk összeszedett külföldről anyagot, amit tudott. Én Magyarországról szedtem össze anyagot, volt, aki Párizsból, volt, akinek Berlinből volt anyaga. Ezeknek az anyagoknak az alapján állítottuk össze a művészeti iskolák programját. Ezután a minisztérium elfogadta a tantervet, és kinevezték az öt művészeti iskolának az igazgatóját, ismert művész volt mindegyik. Bizonyítéka annak, hogy a tervet jól csináltuk meg, az, hogy még ma is azt a tervet használják, és Marosvásárhely az egyik legjobb művészeti középiskola az országban. Bukarest és Marosvásárhely volt a legjobb. Abban az időben direkt a minisztériumhoz tartoztunk.

1949-ben indult be a Művészeti Iskola, én voltam az első igazgató, nekem kellett megszervezni az iskolát. Kezdetben nem volt még egy irodahelyiségem sem, Bordy András, a festő adta ide az irodáját. Ő a vásárhelyi múzeumnak volt az igazgatója. Nem voltam én igazgató soha, nem akartam elfogadni a megbízást, de mondtam, „Na jó, egy évig csinálom”. Aztán egy évből lett 25 év. Megszerettem a gyerekeket s a tanítást is. Nagyon jó tanári karom volt. Általában baloldaliak voltak az emberek, a tanári kar is. Bihari Anna volt zsidó egyedül, más nem. Ő hegedűs volt, még él Kanadában, Torontóban. Egy csomó jó dolgot indítottunk be. Tulajdonképpen mi indítottuk be az országban a tehetségkutatást. Ez volt az egyetlen magyar középiskola az országban. Pár év múlva lett román szekció is, de soha nem volt semmi probléma a tanárok vagy a magyar és a román gyerekek között. A világháború után nemigen volt már zsidó gyerek. (A zsidó gyerekeknek majdnem száz százalékát megölték Auschwitzban.) Nagyon jó iskola volt, a bukaresti és a marosvásárhelyi iskola volt a legjobb az országban. Akkor csak hat ilyen iskola volt, most már van vagy harminc. Miután az iskolák megalakultak, Marosvásárhely legjobb művészeit, tanárait próbáltuk az iskolába beszervezni. Különböző iskoláktól, a katolikus gimnáziumból, a református kollégiumból átjöttek művészek, s voltak olyanok, akik azelőtt nem is tanítottak. Rengeteg tanár volt a zene szakon, a balett szakon – ami csak vagy két évig működött – s a képzőművészeti szakon és az elméleti részen. Mindegyiknél volt egy aligazgató, akik szakemberek voltak. A tanárok minden évben kimentek tehetségkutatásra falvakba, s ahova nem értünk el, onnan is küldtek be nekünk rajzokat. Így ki tudtuk válogatni mindig a legjobb gyerekeket. Alaposan meg voltak választva, hogy kiket veszünk fel az iskolába. Meg volt szabva, hogy csak bizonyos százaléka lehetett intellektuelektől, nagy része munkás kellett legyen, de nem volt ez sohasem probléma, mert Kemény Jánosnak is felvettem a fiát, és annyi papgyerek volt! Ez a százalék mindig az igazgatótól s a tanároktól függött. És mi szerveztük meg először a nyári táborokat tájképfestéshez. Antalffy tanár ideadta a villáját Ratosnyán, és kimentünk vagy húsz gyerekkel s tanárral, ott dolgoztak két hétig.

Kezdetben azt hittük, hogy egy egységes kommunizmus lesz az egész világon, az egész Európában, de hát nem az lett, amit mi elképzeltünk. A magyar intellektueleknek nagy része ha nem is kommunista, de baloldali, szocialista volt. Szimpatizáltunk velük. Számomra és a többi barátom számára kezdetben az ideológia valami nagyon szép volt. Azt hittük, hogy a marxizmus meg fog maradni, később kiderült, hogy csak megvalósítani nem tudják, nem embernek való. Az egyik ismerősöm azt mondta: „Fiam, neked a pártban a helyed.” Beírattak a pártba probléma nélkül. Az első szakszervezeti elnökünk például Kemény János báró volt. Ő baloldali volt, nekem jó barátom. Egy szakszervezetben voltunk, és később egy pártszervezetben. Őt aztán kizárták, de elintéztem a párttitkárral, hogy betették egy rendes munkahelyre, az írószövetség irodájába. Kemény János barátom volt, ő adott a legtöbbet a magyar kultúrának, főleg anyagi segítséget. Kezdetben Tompával együtt a marosvásárhelyi színházat szervezték. Aztán engem jelentett föl egy volt kollégám, hogy támogatom az arisztokráciát. Megmutatta nekem a párttitkár a feljelentést. Ha nem lettem volna jó viszonyban vele, kifúrtak volna az iskolából. Mondtam, hogy nem igaz, ami a feljelentésben áll. Azt mondja: „Te biztos vagy benne?” „Igen.” Eleresztettek. Akadt más hasonló esetem, csak nekem mindig szerencsém volt, mert mindig be tudtam bizonyítani az ellenkezőjét.

Az 1950-es években kapok egy levelet, Izraelből írtak nekem a volt munkaszolgálatos társak, hogy „Meghívunk, gyere el Izraelbe, mert Kőrösit is meghívtuk”. Kőrösi, a volt századparancsnok el is ment a feleségével, ott voltak egy-két hónapig, s olyan boldog volt, hogy elmehetett a szent helyekre. Én nem mertem elmenni, mert féltem, hogy akkor kirúgnak mindenhonnan, főképpen az iskolából, az igazgatói állásból. Akkor nagyon üldözték a cionistákat. Engem a cionizmus nem érdekelt különösebben, nekem fontosabb volt az iskola. Egyetértek a cionizmussal, mert úgy látszik, olyan világot élünk, hogy szüksége van minden nemzetnek egy saját országra. A kommunista időben a cionizmusról úgy beszéltek, mint a kommunizmus ellenségéről. Általában a román időben, közvetlenül a második világháború után, a kommunisták mind magyarok voltak. Miért voltak ők? Mert mindig az elnyomottak lettek kommunisták: a magyarok és a zsidók. A cionizmus azt jelentette a kommunizmusnak, hogy elveszít egy csomó embert, akik elmennek. De azért elmentek, ha nem is engedték meg. Dacára annak, hogy sokan elmentek, én nem akartam elmenni, pedig ígértek nekem Izraelben nagyon jó állást.

Az akkori stílus, a szocialista realizmus nem maradhatott meg mostanáig, mert a munkák nagy része nem felelt meg a művészi ábrázolásnak. Nagyon kellett tudni a mesterséget, ugyanis realista munkákat kellett csinálni. Nem a művésziesség, hanem az életszerűség volt a fontos. Az első kiállításomon egy csomó realista munka volt, nagy része gipsz volt és fa: a „Székely táncosok” volt az egyik, a másik a „Gereblyés nő”. Vásároltak tőlem elég szépen. Nem volt román–magyar nemzetiségi konfliktus. Például megmintáztam a „Székely táncosok”-at, megvásárolta tőlem a bukaresti minisztérium, és elküldték kiállításra, a román pavilonba, a velencei világkiállításra [Valószínűleg valamelyik velencei képzőművészeti biennáléról van szó az 1970–1980-as években. – A szerk.]. Oda kevés munkát küldtek el, Marosvásárhelyről csak tőlem, s az is éppen egy magyar témájú munka volt. Általában realista módon mintáztam meg, mondjuk, egy leánykát az iskolából, aki furulya szakon volt, így készült el a „Furulyás lány”. Ha nekem azt mondták, hogy mintázzak meg egy munkást, elmentem az egyik üzembe, s azt a munkást úgy, ahogy dolgozik, én megmintáztam. Csináltam magamnak vázlatokat, s realista módon megmintáztam. Vagy elküldtek Prágába, hogy mintázzam meg Prága legjobb munkását; vagy megmintáztam egy munkásasszonyt. A tematika a munkássághoz kapcsolódott. Kezdetben az ember még hitt is az eszmében, aztán rájött, hogy nem megy. De elég sokáig, vagy tíz-tizenöt évig csináltuk ezt a szocialista realista stílust.

Közben a realista művek mellett az ember mindig mintázott magának úgy, ahogy ő képzelte, függetlenül attól, hogy milyen stílus volt megadva. Már a szocialista realizmus idején is próbálkoztam sok mindennel, és mindig vigyáztam a művészi igényességre. A „Deportáltak emlékművé”-t abban az időben csináltam. A pontos címe akkor az volt, hogy „Ororile fascismului” [A fasizmus áldozatai], most a „Holokauszt-emlékmű”. A „Holokauszt-emlékmű”-ben azt a csoportot mintáztam meg szimbolikusan, amelyiket a gázba vitték: anyákat a gyerekeikkel s az öregeket. [A szobor egy férfit, egy nőt, egy öregasszonyt, egy kisgyereket és egy pólyást ábrázol.] Egy gyerek, aki az anyja szoknyájába kapaszkodik: szegény édesanyámat is – 54 éves volt – az unokahúgommal mindjárt a gázba vitték. De ezt szobrászi formába kellett önteni, és ezt mindenki másképp csinálja. Az ember mindig használhat modellt, de nem másolja azt, hanem mindig elképzeli, hogy hogyan akarja ábrázolni a mondanivalóját. Ez egy pályázat volt 1948-ban, vagy négyen-öten vettünk részt, s én nyertem meg, csak közben elúszott a pénz, hogy bronzba öntsék, mert jött a pénzbeváltás. [A román minisztérium és a marosvásárhelyi zsidó hitközség segítségével sikerült előteremteni a gipszszobor bronzba öntésének a költségeit. – A szerk.] Ausch Sanyi (a hitközség titkára) a világ minden részére fényképeket küldött, s onnan küldtek pénzeket a költségek fedezésére. A Malom utca előtt, a volt Kossuth Lajos utcában [most Calarasilor utca], ott van egy kis park, a Petőfi-szobor mögött, oda tennék, úgy határoztak. [2003 májusában megtörtént a szoboravatás Marosvásárhelyen.]

Kétféle realizmus van: az egyiknél, a „Deportáltak emlékművé”-nél például realista módon vannak ábrázolva a figurák, de szobrászi módon kell megoldani, mert másképpen mintáz meg egy szobrot az ember, ha kőbe faragja azután, vagy másképpen, ha bronzba. A másik példa: van még két kisebb méretű „Deportáltak szobra”, a ruhafoszlányokkal és az árnyékkal. Az előbbiben csak a rongyokat ábrázolom, nem az embert, de végső fokon ez is realizmus, csak másfajta. Auschwitzban voltam egyszer megnézni, hogy hogy néz ki. Ott láttam fölaggatva ilyen ruhákat, s akkor gondoltam arra, hogy megmintázom ezeket. Ábrázolom, ha nem is naturalisztikus módon, ahogy ott van, ahogy az emberek eltűntek, de a ruhák megmaradtak. Ennyi maradt belőlük. Az árnyékot megjelenítő mű is ugyanaz, csak az árnyékokat ábrázolom, mivel csak az árnyék maradt meg az élőből.

Abban az időben nagyon rendesen finanszírozták a művészetet. A különböző megyéknek voltak központjai, például Marosvásárhelyhez tartozott Maros és Hargita megye. Csak az lehetett a művészeti szövetségnek a tagja, aki a képeivel, szobraival bizonyította, hogy megfelelő. Részt kellett venni három megyei kiállításon, ugyanennyi országos kiállításon, s akkor lehetett csak tag. Én nagyon sok kiállításon részt vettem: Velencétől kezdve Egyiptomig, Izraelben, Prágában, majdnem minden európai országban. Minden évben egyszer országos kiállításon zsűritag voltam, innen Marosvásárhelyről általában Bordy András festőművésszel és Barabás Istvánnal. Már egyik sem él. A minisztérium fedezte a költségeket: a katalógust, még a szállítást is. Vagy harminc évig én voltam a Fondul Plastic [Képzőművészeti Szövetség] elnöke, mi rendeztük a pénzeket.

A Bolyaiak szobrára pályázatot írt ki a város vezetősége 1955-ben vagy 1956-ban, és én nyertem meg. Csorvássy István segített nekem, már gyerekkorom óta ismerem, együtt tanultunk faragni. Ilyen nagy szobroknál általában mindig segítség kell, csak ezt nem írják általában oda, csak annak a nevét, aki csinálta. Rengeteg munka volt vele. Az ember ilyenkor elolvas mindent a két Bolyairól. [Bolyai Farkas (1775–1856), matematikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja (1832). Fia, Bolyai János (1802–1860) matematikus a nemeuklideszi geometria megalapozója. – A szerk.] Mind a két Bolyainak ismertem az életét, tudtam, milyen emberek voltak. Az öreg Bolyait mint apát leültettem, a fiatalt pedig állva csináltam. A szobrot meg kell komponálni. Így láttam jónak, ebben a pozícióban, ez tetszett a legjobban. Volt Bukarestben egy nagyon jó nevű magyar zsidó festő, Szőnyi Pista, és jóban volt a miniszterrel. [Szőnyi Isván (1913–1967): Bánlakon született, a temesvári Szépművészeti Főiskolán, majd Párizsban tanul, Bukarestben halt meg. – A szerk.] Egyszer felhívott a miniszter (Bezincescu) 1956-ban, s azt mondja: „Ne csinálj ilyen modern dolgokat.” Az 1980-as években már nagyobb szabadságuk volt a művészeknek, mint kezdetben, a kommunista időszak kezdetén, amikor nagyon szigorúak voltak a modernizmussal szemben. Később aztán már engedtek. Ez a „Bolyaiak szobra” akkor szörnyű modern volt. [1957 szeptembere óta a marosvásárhelyi Bolyaiak terén található, a Bolyai Farkas Líceum előtt. – A szerk.] Most már országszerte ismert emlékmű, az időt kibírta. Jó érzés az, ha elmegy az ember a szobra előtt – s minden nap arra járok –, és azt látja, hogy jó munka. Megszoktam, hogy a város szimbólumává vált.

Egyetlen katonaszobrot csináltam, „Az ismeretlen katoná”-t. [Marosvásárhely főterén található ez a szobor, a mai Rózsák terén. – A szerk.] Nekem az nagyon sokat jelentett: nekem a román katona jelentette az életet. Amikor Románia átállt az oroszokhoz a második világháborúkor, arról volt szó, hogy minket át kell adjanak a munkásszázadnak vagy a magyar hadirendőrségnek vagy a hitleristáknak. Akkor én boldog voltam, hogy a románok átálltak a szövetséges csapatokhoz, mert tudtam, hogy így már a vége felé állunk a háborúnak. Ha a románok nem állnak át, s még egy fél évig harcolnak, akkor én már nem élek. Ezért én a román katona szobrát teljes szívvel mintáztam. Nekem ez sokat jelentett, az életet jelentette, nem csak nekem, még nagyon sok embernek. A leleplezésnél a tábornok, Bukarestből a hadügyminiszter gratulált a szoborhoz. Mondom: „Tudja, miért mintáztam így, felemelt karral? Én nem akartam egy masírozó katonát csinálni, számomra ez a katona az életet jelentette.” Elmeséltem neki, hogy miért. Erre megölelt és megcsókolt. Én egész más szemszögből láttam a román katonát.

A másik önálló kiállításom tíz évvel később volt, 1980-ban, Bukarestben. Az amerikai kultúrattasénak nagyon tetszett a kiállítás. „A deportáltak emlékműve”, a Bolyaiak szobra, Bartók, Bălcescu [Nicolae Bălcescu (1819–1852): történész, író, 1848-ban a havasalföldi forradalom egyik vezetője – A szerk.], Salamon Ernő, Eminescu szobor és az „Az ismeretlen katona” volt ott kiállítva. 

Volt itt Marosvásárhelyen egy nemzetközi bizottság – angolok, franciák –, s a feleségem tudta minkét nyelvet. Ő volt a fordítójuk. Hívták Amerikába, rendeztek aztán neki egy ösztöndíjat, de én nem kaptam meg, mert nem tudtam angolul, illetve csak nagyon keveset. De én nem is akartam kimenni. Megbeszéltük a feleségemmel, s ő három hónapig ott volt. Nem tanult, hanem múzeumokat látogatott, volt mit nézni. Egy nagynénjénél lakott New Yorkban. Ő bátor és nagyon élelmes asszony volt, mindent akart látni.

Ezt a lakást, ahol most is lakom, a feleségem vette ki bérbe. Adott egy összeget a házigazdáknak, Bakócziéknak, mivel szükségük volt a pénzre, mert a két fiukat taníttatták, s nem volt pénzük. A két szobát kiadták, s a konyhát közösen használtuk, de rendes emberek voltak, soha nem volt semmi nézeteltérés. Mindig volt egy házvezetőnőnk, az rendezte a háztartást. Elég gyorsan meghalt a házigazdaasszony. Mikor meghalt a férj is, az egyik fiuk, Karcsi, idejön hozzám, és azt mondja: „Vedd meg a házat, mert édesanyámnak ez volt az utolsó kívánsága, hogy csak Lulunak adjuk el a házat.” [Lulu Izsák Márton feleségének a beceneve.] Megegyeztünk, hogy bár mivel éppen nem volt pénzem, részletre fogom kifizetni a ház árát. Szerencsém volt, hogy Bukarestben volt azután egy kiállításom, 1970-ben. A miniszternek nagyon tetszett a kiállítás. Másnap megjelent a polgármester is – a szakszervezetnek, pártnak s ezerféle szervezetnek mind volt pénzük –, s vettek 140 000 vagy 150 000 lejre a kiállított munkákból. Nem is mertem megmondani a kollégáimnak, hogy ennyit vásároltak tőlem, mert tőlük vettek maximum 30 000 lejre. Hazajöttem, s kifizettem a házat.

1946-ban vagy 1947-ben Koller, egy zsidó ember volt a Közüzemnek az igazgatója. Amikor aszfaltozták és javították a város utcáit, mondom neki, hogy nem lehetne előbbre hozni az aszfaltozást, mert az utcáról a motorbiciklimet nem tudom bevinni az udvarra, olyan sár van. Mondtam, hogy adok a Közüzemnek, a munkásklubnak egy szobrot ajándékba, akkor igazolva van, hogy miért tették előbbre az aszfaltot. Odaadtam a szobrot, s így csinálták meg az aszfaltot az utcában.

[Izsák Mártonnak saját műterme is van az Artei utcában, egy tágas emeletes ház, zölddel körülvéve.] A műterem helyén valamikor teniszpálya volt. A saroktól [a mostani McDonald’s-tól] egészen föl, ahol a műterem van s még a mellettem lévő ház földterülete is egy Kohn Márton nevű zsidó borkereskedőé volt. Nem ismertem, egy egyszerű mészárossegédből lett gazdag ember. Lent volt egy borüzlet, s az emeleten laktak ők. A felesége nagy dáma volt. Jött a háború, a deportálás, nem tudom, hogy valaki visszajött-e Kohnék közül, de nem jelentkezett senki sem. Állítólag a fia életben maradt, de kinn él Amerikában. Én nem ismertem egyiket sem, csak az asszonyt, mert nagy dáma volt, s abban az időben sétáltak az úrinők a főtéren. A háború után államosítottak mindent. Volt egy barátom a néptanácstól, ő volt az elnök. Kérdem tőle, hogy nincs-e egy műterme, s azt mondja, hogy „Odaadjuk neked ezt a helyet” – az államosított teniszpálya területét. Akkor úgy rendelkeztek a helyekkel, ahogy akartak. Nekem adták azt a területet. Itt egy nagy kert volt, amikor ideköltöztem, csak a sarokház volt lent. Mások is a telkeket ingyen kapták meg, és építettek maguknak házat. [Azóta az egész utca be van építve.] Pár év alatt nekem is volt műtermem, három év alatt fölépítettük. Van egy fakamra az udvaron, a Bolyaiak szobrát még ott kezdtem el.

Ha egy kiállításunk volt a kommunizmus ideje alatt, a pártnak, a szakszervezetnek, a városnak, a polgármesteri hivatalnak, kultúrosztálynak s a Művészek Szövetségének kötelező volt vásárolni. Nekik volt pénzük külön erre a célra. Majdnem minden évben vett tőlem a minisztérium is s a bukaresti múzeum is egy-egy szobrot. Most semmi pénze nincs a minisztériumnak. Az utóbbi tíz évben nem állítottam ki Bukarestben. Azelőtt minden évben kiállítottam ott is, külföldön is. A kiállításokon semmit nem vesznek, és nincs megszervezve úgy, ahogy régebben volt. Nem is lehet összehasonlítani a jelenlegi helyzetet az akkori helyzettel. Voltak hibák akkor is, persze. De manapság egy művész csak a saját pénzéből finanszírozza a kiállításait. Én eleget dolgoztam egész életemben, nagyon aktív voltam diákkorom óta, részt vettem a kiállításokon. Egész életemben megbecsültek, jól éreztem magam itt. Nekem is ugyanúgy alakult az életem, mint a többi polgár élete: sokat dolgoztam egész életemben, és szerettem azt, amit csináltam. A feleségem szintén nagyon sokat dolgozott, gyerek sajnos nem volt.

Nekem nem fájt az, hogy idejöttek a kommunisták. A helyzet az volt, hogy én nagyon jóban voltam a város s a párt vezetőségével, a vezetőség kilencven százaléka magyar volt. Csak azután néhány évtizeddel később lett a változás, de már pontosan nem tudnám megmondani, hogy hogy. Én szerencsés voltam mint művész is, mert állandóan megbízásaim voltak, vagy pályázatokat nyertem meg. Tehát nekem semmiféle anyagi nehézségem nem volt. A minisztériumban jó kapcsolatom volt. De akik Bukarestben voltak magyar művészek, ők is jóban voltak a románokkal. A magyarellenes közhangulatot én nem éreztem. Mindig volt egy adag nacionalizmus mind a két – a magyar és a román – oldalról egyaránt. Az egyik román barátom, Oprea Viorel, aki félig tulajdonképpen magyar volt, egyszer mondta nekem Bukarestben: „Mai, Izsák! De ce dracu nu vii la Bucureşti? Sa fii si ungur si evreu e prea mult” [Te, Izsák! Miért a fenéért nem jössz Bukarestbe? Hogy magyar is légy és zsidó is, az már túl sok]. Mert ha Bukarestben lettem volna, akkor román zsidó vagyok, s az közelebb állt volna hozzájuk.

1989 [lásd: 1989-es romániai forradalom] után nem kapcsolódtam be a hitközség életébe semmilyen formában. Jó viszonyban vagyok a hitközség vezetőivel, Ausch Sanyival és Sauberral, a hitközség elnökével is. Mind szegény öreg zsidók [a hitközség tagjai]. Akiknek nincs meg a megfelelő jövedelme, kapnak élelmiszercsomagokat, ez egy nagyon rendes dolog.

Én azokhoz a polgárokhoz tartozom, akik európainak tartják magukat. Az európai emberek általában nem sokban különböznek egymástól. Véletlenül az egyik zsidó, a másik magyar, a harmadik román. Ha néhány száz évre visszamegyünk, nem tudjuk megállapítani pontosan az eredetet, úgyhogy egy véletlen, hogy ki milyen származású. Én mindig nevetek, mikor jön az egyik, hogy büszke arra, hogy magyar.