Travel

Miriam Leah Bercovici
Bucharest
Romania
Interviewer: Ana-Maria Hincu
Date of interview: August 2003

Miriam Leah Bercovici, an 80-year-old doctor, lives in Bucharest, in a three-room apartment on the third floor of an old building. Inside we find the intertwining of tradition with modern technology. Paintings and collection pieces are placed beside the computer, and the library is packed with books in German, English, Yiddish and Romanian, some of them with beautiful leather bindings, showing the passion for reading of their possessor. Miriam Bercovici is a neat, extremely active person, and she is getting help in the household matters by one of her neighbors. She is now retired, but she is still writing, and she has published her personal diary she wrote during the deportation. Now she is putting together the diary her mother wrote in the last three months of her life, articles on medical issues, etc. She is also working part-time at the policlinic of the Jewish community.

My family history
Growing up 
During the War
After the War
Glossary

My family history

I’m originally from Campulung Moldovenesc, from a Jewish family three generations old in this town, a ‘town of dreams,’ as my best dreams are taking place there. My great-great-grandparents and their parents are resting in the Jewish cemetery of Campulung, which is so unkempt even now one can’t visit it.

In Manfred Raifer’s work ‘Die ältesten Judensiedlungen im Kimpulunger Bezirk’ [The Oldest Jewish Settlements in the County of Cimpulung], on pages 67–75, in the volume Ausgewählte Historische Schriften [Selected Historical Writings], Cernauti, 1938, on page 109, on the list of Jewish peasants in 1807, the name of a Jew called Michael Korber from the village of Musenita, Suceava county is mentioned. It is possible, as my grandparents told me, that we are originally from his family.

In search of my great-grandparents, following this thread, I visited all the Jewish cemeteries of the region, but I found nothing but rocks, with texts impossible to read. So I don’t know whether my grandparents were telling the truth or not. During my search I found both Jewish and non-Jewish names of Korber in Vienna and Berlin, and I found out that even in Romania, in Timisoara, there was a hat factory called Korber.

My paternal grandfather, Abraham Mendel Korber, was born in Campulung Moldovenesc in 1857. He finished elementary school and became a tinsmith and glasscutter. He was a very open-minded person. He used to read daily the Allgemeine Östidische Zeitung [The Eastern Journal] and the Morgenblatt [The Morning] newspapers, both in German, and all kinds of books, without any particular preferences – anything we could get him or that was published those days in Campulung. For example, a whole series of small volumes called Crimele Inchizitiei [Crimes of the Inquisition] was published, and he couldn’t wait to read them. He used to go to the synagogue twice a day. He was a gabbai at the Temple – there were two synagogues, the old one, built a very long time ago, and the temple, built more recently; he used to go to the temple.

My grandmother, Tony Korber, was illiterate, and I don’t know when exactly she was born. She took care of the household and I remember she made delicious cookies. She used to go to the synagogue, where there was a group of women one of who used to read the prayers. These prayers were written more plainly, that is, the stories with religious subjects were narrated in a simpler way, so even those who never went to school could understand them. My grandmother’s maiden name was Merdler, and I know she had three sisters: Taube, Sosie and Sur – I knew the two latter ones –, and two brothers, Feivish and David. She was religious, wore a shawl and had a kosher kitchen. Even during the deportation my grandparents tried to respect the traditions, lit candles, fasted and tried to observe the holidays.

My grandparents had ten children, and seven of them survived. The oldest daughter was Ana Sternberg, nee Korber. She was a war-widow as her husband, Izi Sternberg, died at the end of World War I. I know he was a typographer. The second child of my grandparents, Isidor Korber, studied medicine in Vienna, and in 1936 he emigrated to Canada. He died one year later of cancer, I think. He was the only schooled one in the family; all the others finished elementary school and began to work so he could study. The third sister, Meta Korber, was a bit silly and I know that in 1913 she went to one of her aunts in America, to Los Angeles. My father, Leon Korber, was the fourth child, and the fifth, Mitzi Korber, died before World War II in Siret.

Eva Korber, the sixth child, was the only one who got divorced after six months of marriage; it seems she married a potato trader and they lived somewhere in Roman. But Eva couldn’t take it anymore, divorced him and remarried Marton Szabo, a dentist from Maramures. They lived an extremely happy life in Sfantu Gheorghe. They were both killed in Auschwitz, and so were their children.

Rosa Korber, the youngest child, married Simon Blum, a shoe trader, and they lived near Cernauti. She was deported to Transnistria 1, to Mohilev-Podolsk. When they returned, they emigrated to Israel with their son, Martin Blum, who graduated from medical school.

The third child, my grandfather, also went to America, to New York, for some three years, there he manufactured and repaired roofs. This happened in 1892, during a massive exodus to the New World. He came back with some money, bought a small, one-bedroom house, where he accommodated his workshop. Later he opened a small glasscutter shop and hired some boys who learned this profession from him. It seems my grandfather had a brother, who was a tinsmith in Cernauti, and a sister; I don’t know anything specific about them. I think he had one more brother in America, and I assume he was the one he went to stay with in 1892.

My father was born in 1892 in Campulung Moldovenesc. He finished seven elementary grades, like any other youngster in the Austro-Hungarian Empire. Then he became my grandfather’s apprentice and obtained his license as a tinsmith. Later he entered an exam for his master craftsman’s diploma; these things were treated very seriously in the Austro-Hungarian Empire. I know that before War World I my grandfather sent my father to Vienna for him to obtain a diploma that would give him the right to do autogenous welding. Any good tinsmith with self-esteem had to have all kinds of diplomas to certify his skills.

When World War I broke out, my father joined up as private – not voluntarily –, and when he came back home, he got married. With the dowry he got and the money he had earned working for my grandfather for two years, he opened his own business. He was a glasscutter and tinsmith, a respected craftsman in Campulung. I’m proud to say that the windows of the two Orthodox churches, the Catholic church, the Jewish temple and the hunting castle in Putna valley were put in place by my father.

My parents met in Siret. Grandfather Hutman was originally from Bukovina 2, and my father had a sister there. That’s how my parents met, fell in love and later got married.

My maternal grandfather, David Leib Hutman, nicknamed ‘Short hand’ Hutman, was born in 1874 in Botosani, I think. He had a brother, Iosef Hutman, who emigrated to Canada in 1934, and two sisters. One of them was Risla Hutman, who married Carol Katz, a poor middleman. She graduated from high school in Botosani and after she got married she became a housewife. She died in February 1944; I lived with them for two years during high school. Perla Hutman, my grandfather’s other sister, married a very rich non-Jewish man, a fur trader, who died in 1934 in a car accident though. She emigrated to Canada with her three children: Miriam and Romi, who remained in Montreal, and Martha, who emigrated to Israel.

All the Hutmans gave the name Miriam to their first-born daughter, after their deceased grandmother. My mother told me my great-grandmother went to Israel to die. This was a trend before World War I: people used to go to die on the holy land. From what I’ve heard and from my mother’s stories I know she first went to Chisinau, then to Vienna, and from there, by boat, to Israel. I looked for her grave, but I couldn’t find it, so I don’t know anything else about her.

Grandfather Hutman was a trader in Botosani, a very rich, but also very avaricious man, a hard giver. It’s a known fact that one never refused the poor. The obligation of business owners was to donate from Thursday to Friday morning. People from the synagogue came to collect, especially for those from Maramures, from Borsa, where following the 1928 pogrom the synagogue, but also the houses burned down. [Editor’s note: Between 1928 and 1930, the Alexandru Vaida-Voevod National Peasants' Party cabinet gave tacit assistance to the Guard, but Iuliu Maniu (representing the same party) clamped down on the Legion after July 1930. This came after the latter had tried to provoke a wave of pogroms in Maramures and Bessarabia. In one notable incident of 1930, Legionaries encouraged the peasant population of Borsa to attack the town's 4,000 Jews.] My grandfather though was very close-fisted, he always gave so little and all so hard, and he only pretended to be religious. He went to the synagogue just because he had to. He never ate pork. He looked religious, but in his heart he wasn’t.

I think my grandmother’s name was Ana. She died when my mother was eleven, in 1910. I heard she was a very delicate and fragile person. Grandfather remarried very shortly after her death, a Vexler girl from Iasi, a very good-looking woman, but just as severe as he was.

My mother, Klara Korber, nee Hutman, was born in 1899 in Botosani. I don’t know whether she had any brothers or sisters, and I don’t know much about her. I know she finished four grades at the Israelite-Romanian school. Before she got married she had a passion for reading and attended the reading club in Botosani, along with both Jewish and non-Jewish people. The only thing that brought them together was their passion for reading. The club had a rather leftist orientation, as many workers went there.

This reading club was in a way the predecessor of the library of Botosani: a large number of the books it holds are from this club. From the 1950s and until 1970 the librarian was a Jewish lady, Columbita Blumenfeld, a woman loved by everyone. I, too, knew her and I still visit her grave to place flowers on it. I always find fresh flowers there, which means people haven’t forgot her yet.

My mother got married to my father on 31st August 1922 and moved in with him in Campulung. Because she was a very smart woman and made calculations quickly and easily, she was very good at keeping the books of the store. She had a kosher kitchen, and even during the deportation and the communist era she did her best to respect the traditions and observe the holidays as accurately as possible.

My sister Silvia, or Sisi, was born in 1927 in Campulung. She was a chubby, extremely kind girl, and I totally dominated her. She studied piano and Hebrew just like me, but at her own pace. She had to leave school at 13 because of the deportation, and it was very difficult for her to catch up, but despite all that she managed to graduate and she entered the medical school, of course. Her first revolt was when she had to choose her specialization. She told us she couldn’t work on humans, so she chose the laboratory. She worked as researcher at the Cantacuzino Serum and Vaccine Institute in Iasi until 2003, and she is the discoverer of several vaccines, such as polidin.

One day she told me she had got married to Beno Hosie, an army-doctor with the rank of colonel, and later she told me she had given birth to a boy, Andrei Corbea Hosie. She always lived in Iasi, we kept in touch all the time, and we nursed together my mother during her sickness. My sister is a very delicate and shy person. She never told me anything about her accomplishments; I found out about most of her scientific discoveries from the newspapers or from television.

Growing up

I was born in 1923, when my father already had his small glasscutter shop, which later did quite well. Unlike my grandfather, he didn’t hire any help; we worked for him. We had a housemaid, but the entire family worked in the shop, everybody helped out. We even learned the method of unloading, so when a truck full of glass arrived we used to unload it. I was happy to help because I was paid for it.

If we did well, we went out to the cinema on weekends, and I was very passionate about it. Movies were showing three times a week, and a ticket cost 7 lei. I saw Chaplin films, the movies ‘Ben Hur,’ ‘Congress Dances’ and others I can’t remember any more. I was deeply impressed by the movie ‘Jew Süss,’ made by the Germans, reflecting their point of view, and I read the book to be able to make comparisons. [Editor’s note: Jew Süss (1934), film directed by Lothar Mendes based on the novel by Lion Feuchtwanger. It is a story of life in the 18th century Jewish ghetto of Württemberg. Süss tries to better himself with the help of an evil Duke.]

I had a normal life, one could say. I attended elementary school, and then the girl’s school in Campulung. I had good grades. I studied piano at home from the age of seven to the age of twelve with a music-mistress called Vanda Biscubska, who left the country around 1938-39. I studied Hebrew, French and English with a tutor, Doctor of Civil Law, attorney-at-law Berthold Hard. He was the son of the manager of the Eastern Bank and unable to work as a lawyer because he was Jewish, so he took up tutoring. Our parents weren’t too easy on us: they paid for private lessons in piano and foreign languages, but they bought us just enough clothes for the fellow citizens to see we were children of well-fixed people, but not more. We had to work to get money.

In the house I grew up we usually talked in German and Yiddish, the language of the simple Jewish people, craftsmen such as tailors, boot-makers, cart wrights and framers, and small traders. Our grandparents spoke with each other in Yiddish. Mother knew better Yiddish than Father. The town was quite small, so people knew each other; we had German, Romanian and Jewish neighbors, and we spoke with them in their mother tongue. At home, though, we talked in German, and even though I never had a German tutor, I never made mistakes. My family observed every Jewish holiday: Pesach, Seder, Purim and Chanukkah, and we never worked on Sabbath.

Mother sent me to Botosani to attend the 6th and 7th grades there because there was no girl’s school in Campulung. Thus I stayed at my maternal grandparents in Botosani and studied at the Carmen Sylva high school. I made some friends, girls and boys of my age, Jews, Germans and Romanians, and it seemed we were perfectly integrated in the town’s life. About half of the pupils in my grade were Jewish.

Immediately after 6th September 1940 – it was during Antonescu’s 3 dictatorship, under the Sima 4-Antonescu legionary government – while I was in the 7th grade, as a result of the numerus clauses [in Romania] 5 we were only three Jews left in my grade. The selection was made based on the parents, whether they were heroes of World War I, and on the achievements at school. I was allowed to stay because I had very good grades. They put the three of us at the same desk, which previously was used for the weak students; it was very hard for me to accept this role and after three days I stopped going to school. Several weeks later, when the numerus nullus [in Hungary] 6 was adopted, I wasn’t allowed to go to school any more, so I returned to Campulung.

An extremely difficult year followed [see anti-Jewish laws in Romania] 7: Jews were ordered out from villages and sent into the towns, and the identity cards of the Jewish people were changed based on deeds of citizenship. Later some were kept hostage in Campulung, and the wealthier owners were forced to stay in a Jew’s house on an outlying street during daytime. There, because they had nothing to do, they played backgammon and discussed things. They weren’t allowed to leave the house before dark, when they returned to their homes.

That year I decided to become a doctor because I had the opportunity to follow into the footsteps of one of my cousins, Berthold Merdler, or Berola, as we called him, a young doctor evacuated from Breaza to Campulung, who lived with us while trying to help anybody in need. He visited the sick for free, went to any village he was called to, and I thought this was extremely heroic, extraordinary. Later, in Transnistria, Berola worked in a hospital where he even fell ill with typhus fever. He was so dedicated he would have done anything he could to cure people.

That year I started to learn English zealously because I wanted to learn as many languages as I could. I also played the piano, I fell in love; I did everything a 17-year-old young lady would have done. I was aware about what was happening around me. I daily visited my paternal grandparents, who were left all alone because my aunt who was living with them moved to Cernauti to be with her daughter who was about to get married there. So I took over the responsibility of taking care of my grandparents; I read them the newspaper or the books they wanted every day, I kept them up to date with the developments in the town. My grandfather went to the synagogue daily. I felt very attached to my paternal grandparents, much closer than to my maternal grandparents in Botosani.

There was no girl’s school in Campulung, there were too few girls of that age, both Jewish and non-Jewish, people didn’t really have money for school and, furthermore, the situation was quite messed up and there were no exams held that year. The community itself was too poor to support a girl’s school. Under the circumstances my mother was afraid to send me to Botosani to continue my studies, and thus I had to give up school in the 7th grade.

During the War

Right after the war broke out, events got precipitated and restrictions got more severe. By winter-spring it became mandatory to wear the yellow star 8. I remember how I made it by stitching an approximately 1-cm-wide yellow ribbon on a black material. It had to be of certain dimensions, but I don’t remember them anymore. Restrictions were introduced for the Jews to travel by train; they needed special permits to be able to practice medicine, advocacy, teaching. On the other hand one could only have a Jewish housemaid; it was prohibited to have a Christian housemaid.

In September 1941 the frictions reached the peak in Campulung when every Jewish house was searched, exactly on Yom Kippur, searches in which, beside the soldiers and policemen, even our former colleagues and friends took part. I don’t know whether they had a permit for it or whether they did it only because they weren’t Jewish, but this hurt me even more. The way Rabbi Rubin was treated, a well-known and learned man, came as a warning for the Jews, but we couldn’t realize the gravity of the events that followed: he was harnessed to a barrow to carry everything discovered during the search, some food usual for any household, to the ‘Green House.’ It got its name from the color of the legionary uniforms, as it was a legionary 9 nest. I don’t know what happened to my parents’ house. I don’t want to talk about this any more.

Several days later, on 10th October 1941, rumors began to arise, then the next day a mayoral order was issued through which we found out that we would be deported from Campulung, along with all the Jews from Bukovina, regardless of age, health condition and social status, within the following 24 hour. It said that one should take only what one could carry, but no money or jewels, under the threat of prosecution and condemnation. Only one Jew was left in Campulung, one of the two pharmacists, who was to be replaced only after three months. We knew we would be taken to some town in Transnistria, where we would be reintegrated through work and could rebuild our lives. I thought this would only last for a short period, and it would be like a trip, just until things would settle down. We didn’t even think of hiding.

We left our houses open even though we were instructed to leave the keys for those who began to empty them even while we were still there: neighbors and friends with whom we used to spend Christmas or Purim. Suddenly we became ‘others,’ people who had to be sent away, and for whom no one felt, apparently, compassion or sorry anymore. Even the prosecutor of Campulung came to my father saying that if he had to leave the crystals and the Rosenthals [porcelain ware] behind anyway, it would be better to leave them with him. That’s how it all began. We set off with all the other Jews from Campulung, with the two 84-year-old grandparents, the asthmatic grandfather and the blind grandmother.

Accidentally I took with me a notebook with a leather cover that normally would have become my album of memories, just like the ones girls in my time used to have. The first note was by H. Bondy, the one who gave it to me. I also took something very dear to me: the transcription for piano of one of Ciprian Porumbescu’s ballads, a thin partition, one of the last things I had studied before we left. [Ciprian Porumbescu, (1853–1883) was a Romanian composer.] I didn’t have much luggage, on one hand because we only had one day to decide what to take with us, and on the other hand because I was responsible for my grandparents. When I finished packing, just like for a trip, we couldn’t imagine we could be driven out of our house.

The next day at 11am carriages began to set off to the railway station located at the other end of the village. A long, muddy road, full of carriages packed with sacks, bundles, children and elderly. On foot, by the carriages, were the young people. Gypsies were doing better because they had carriages. We arrived at the station where crying and screaming awaited us. They entrained us on trucks normally used for horses: 38 people in a truck, including four elderly over eighty and a paralyzed child. We set off for a remote village in Bessarabia 10 called Ataki [Chernovtsy province, today Ukraine], where we would be colonized and could pick up a living. This much we knew.

Two days later we arrived in Ataki. We stayed in the open until the evening; then we went into the town. On the way we saw thousands of people, hundreds packed in each house, all destroyed, without roofs and windows, houses of murdered Jews, because on the walls the names of the killed ones had been written with coal. We were stuffed some 30 in a room, together with Garai, the pharmacist.

During our first night at Ataki we saw what human misery means: people with inhuman faces, children with swollen eyes, frost-bitten legs, mothers holding their dead children, elderly and young people covered in rags. They were the Jews sent away from the Edinets camp because of typhus symptoms or lice, and almost starved to death. They overran Ataki without having the permit to stay there. That night Garai the pharmacist went mad. At 5am we came out of the house and found a host on the hill. We washed up ourselves in the Dnestr in stale and unclean water, we paid 20 lei for a bucket of clean water and my mother gave a ring with a gemstone for a hen. People were throwing their jewels in the toilet in fear of the house-searches. The weather was nice, so those who arrived after us were lucky to stay in the open air. In Ataki I saw hunger knows no shame.

We managed to pull through the house-search, but the weather had broken, it began to rain and the mud was more than ankle-deep. We arrived by carriage at the Dnestr, at the place of embarkation. First my mother and my grandparents crossed, then me and my sister Sisi, and then my father with the luggage and Horovitz the pharmacist. We arrived in Mohilev-Podolsk 11, where everybody talked in Ukrainian, and among the Romanian soldiers one could see a few scattered Ukrainian militiamen.

Through rumors we found out we should stay away from the convoys; these would have taken us to the camp, so we tried to go or run away as far as we could. We struggled to carry our bags from the Dnepr to a yard where we stayed shivering for two hours until we found ourselves a shelter: 30 people in a room. We stayed in the same room with the Hausvaters, the Horovitzs, the Hellers, the Segals, the Javetzs and the Tartars, all of them Jews from Campulung. We exchanged our money in Ataki, at a rate of 40 lei for a ruble. In Mohilev we had exchanged our money at the rate of 10, 7 and 6 lei, so this reduced us to almost complete poverty. The first news we got was that we would walk, so we sold everything we couldn’t carry. We paid more than enough because we lived in constant fear of being taken to a camp, and the Russians knew how to exploit us.

When those deported to Mohilev began to organize themselves, they established an asylum for the helpless from all over Bukovina, people who were really unable to go further. I left my grandparents there with some money, and my aunt from Cernauti remained there to take care of them. Everything had to be done without papers because there weren’t any, only passes. The other deported brought them food three times a day; otherwise they would have perished, as they were unable even to get themselves a cup of tea. One of the leaders of the asylum was a doctor from Campulung my father knew, Theodor Melman, and he helped us with our grandparents.

My mother and father began inquiring about how we could go further. Bondy managed to associate us with some Germans who, for a fee, were taking truckloads of Jews further into the country, so we paid them and they took us on a German truck to Dzhurin. That wasn’t a ghetto surrounded by barbed wire; it was a Jewish zone known and acknowledged beforehand by the Jews from Dzhurin. The guards were Romanians; rarely did we see Germans who handled the mail and had administrative duties. I remember one of the guards, Costica, who had a terrible dog and always held a scourge in his hand; he was a cruel man.

At first we stayed 13 in a room and slept on the floor. We were together with the Horovitzs and the Hausvaters, but then my mother went looking for another room. We apportioned our food so we wouldn’t starve to death in the next months. It was raining all the time, there was mud all over the place, there were no toilets at all, so, just like in Ataki, we all dealt with this problem as best we could. We found a room on a hill filled with mud. There was mud constantly, both outside and inside the house.

The Ukrainian peasants are very different from the Romanian ones: they are more underdeveloped, and are behind some 10–20 years. For them everything nice and modern was at the sugar factory. It had electric lighting, doors with keys, and only the sugar factory had toilets, but it was outside the ghetto. The other houses, in which we were living, were just like the Gypsy houses: holes, houses in verge of collapse because they were too old to stand. We heard rumors all the time about us going home, but after a while we didn’t believe them any more. I offered to work for strangers, to do some knitting, but there was no one I could work for as there was no wool.

In January 1942 we took a trip to Shargorod 12, without any special permits, of course. We ran through the woods because we knew we would be sentenced to death in case we were caught. We set off on foot at 9am and arrived there around 2pm. The way through the woods of Shargorod was beautiful; it reminded me of the woods back home. We got really scared when we saw a militiaman, as we had no authorization, but we ran away and nothing happened. My father knew where Berola was staying, so we went directly to him. But he had just moved three days earlier to the isolation hospital, where he was the head physician. I looked up my girlfriend Marghit, and I found her mourning, with her mother lying on the ground. She had died in the asylum of Mohilev.

In Shargorod I saw so much misery; I thought it can’t get worse than that. There was a typhus epidemic, brought by the people from Dorohoi, because only they were sent from camp to camp, while losing their clothes and health. The situation at the hospital where Berola was working was very difficult: misery was extreme, a doctor from Dorohoi and three charity nurses were already sick with typhus. Lots of people were dying daily and someone told me one day 40 people died. They had been buried in a common grave; it was thought that the sheets in which they were covered had been stolen later. Common graves were usual: 15-20 people in one grave.

Father went back on foot the next day at noon. He made his way back in six hours because it snowed heavily and made it difficult to walk. I remained until the next morning and returned on a sled.

It was a very hard winter, and one night half of the roof fell in on us; it was minus 30-35 degrees Celsius outside, and the wind was very strong. In February I found out my grandparents had died, probably from starvation. My father wept silently and mourned them in his heart. He paid his tribute to them with the daily Kaddish.

In the same period Mr. Wassermann passed away. I remember him with a stick in his hand and his straw hat. I used to salute him with ‘Shalom’ and he used to reply calmly, like he was from a different region, because he was a Zionist and his creed in Palestine was so strong he should have been taken by Providence at least to die in the country he had such high hopes for and died for eventually. But now he was dead in Mohilev, far from his forefathers and loved ones for whom he would have given his last breath.

The president of the Israelite Community of Gura Humorului [Suceava county] also died in Mohilev, from exanthematous typhus. My father also got sick, in the summer; he was hospitalized, but got well. Many died, less than half of the deported came home because typhus and starvation decimated them. We had been given the name ‘the Jewish colony of Transnistria.’ We were getting news from home through mail, and we found out the grandparents from Botosani sent us some money. We knew nothing concrete about them; we only heard through rumors that the Jews who were living in the former kingdom hadn’t been deported. I thought this could be true because only Jews from certain regions of Dorohoi were coming.

I remember when mother made her first cookies in Dzhurin: on 2nd March 1942; we were fasting, it was Estertanes [Fast of Esther in Yiddish, the fast that precedes Purim], and the next day was Purim. We prepared for Purim: we baked bread and made hamantashen. We made challah and some honey-cookies. These cookies and the catkin brought back memories of home. For Purim we were served turkey – only leftovers, but very delicious –, bread and brandy by the other deported we made friends with. On the next evening, for Shushan Purim, we invited them and made jam pockets with plum jam. For Easter, on the night of 28th April 1942, we made the preparations together with the other families. We baked our own matzah in our oven, that’s how we learnt to value it. It wasn’t allowed to bake matzah individually; you had to buy it from the committee. In Dzhurin Sunday was market day. We made beef soup and had some 20 eggs. It hurt that they forced us not to keep our national customs and traditions, even though I’m not devout.

Each week we were getting news from the I.P.A. agency [agency of Jewish lies – a notion invented in the ghetto]. Every time we were told other lies. So we were hearing all kinds of news about us going home on the 2nd, 10th or 20th of the respective month, or on any other date, but other news were saying we would be sent further towards the Bug. We fasted twice a week hoping we would be saved. We weren’t allowed to go to the synagogue because of the diseases, but the people wouldn’t get together anyway for the same reason.

In the summer my father got sick with typhus and after he had spent several days at home, he was transported to the hospital we, the deported, had set up. We visited him umpteen times a day – one needed lots of money for injections with camphor and caffeine, for the doctor and for the night duty. We were very scared, especially because illness wore you out and you didn’t know what would await you when you got well. After spending a lot and getting proper care, Father got well.

Around that time rumor said Engineer Jagendorf – the leader of the deported Jews – was called in to Bucharest in our interest. We didn’t know whether to believe it. Each day good news replaced bad ones, one rumor contradicted the other.

In June 1942 we received news from Romania, from Dr. Talik, a Jew who had been in a concentration camp in Transnistria and was in an army hospital in Tulchin. He came to Dzhurin to his sister-in-law, Ernestina Rosenfeld-Klipper, a lady-friend of my mother’s. He told us the Jews back home had a very hard time, they had to face humiliating restrictions, but they were living in their own houses. Our grandparents in Botosani were well, and he was convinced they wrote to us, but the letters sent to Transnistria were destroyed by the censorship back at the postal offices. Shortly afterwards we received letters and money through mail, which had been sent several months earlier. We got less than half of what was sent to us. We lost a lot through the exchange rate, and taxes, including the community tax.

In the same week an order had been issued stating that Jews and Ukrainians were only allowed to go out into the streets between 6am and 9am, on Sundays all day, on Fridays until 12am, on Wednesdays and Saturdays from 2pm to 4pm, when it was bath time. The gendarmerie made sure this rule was respected, so, apart from the beating, the fear of death was also in the air, because they had the authorization to shoot anyone who violated this rule, at least to set an example.

In July another rumor seized us with fear. Rumor had it that a large number of Jews from Dzhurin would be evacuated, first those from Dzhurin, then those from Hotin and Northern Bukovina. They were talking about sums of money the community should give to escape evacuation: 70,000 marks for those from Dzhurin and two million for our folks. Another evacuation would have meant certain death. People were in despair.

In August I managed to get a job at the Satkovitz kolkhoz 13, for three soups and 800 grams of bread daily. I didn’t go there alone; many well-situated girls were doing that. After eight kilometers of walking we arrived at the farm where they lodged us. We slept on straw, and the meal was promised for the next day. In the morning we went to work. We had to thin sunflower stalks. Then the common meal followed, but it was nothing like I imagined it would be. I thought it would be a hall where everybody would eat together, but, instead, one had to come with his or her own plate, and had to eat wherever one could. We had three meals a day: loblolly and 200 grams of bread, instead of the promised 800.

Most of us left after just a few days. I was ashamed to do that, and even though I had nothing to eat, I stayed. After two weeks I got sick and went home. After I got well I returned to work on the land. In September we began to work covered in blankets. I got high fever and jaundice, my mother fell ill as well; it was even harder throughout March 1943.

In the summer of 1943 rumors had it that we would be taken to a camp in Lublin, then to Bessarabia, but some said that this would only be 21 days of quarantine. Another period followed when we didn’t know what to believe. We heard about some cars at Lipnic [Poland] and that the Jewish community would have sent us facilities for the trip. Others said there would be an amnesty on 6th September, and the first to leave would be those from Southern Bukovina. Preparations to leave were in progress; people were agitated.

The first shock came when 100 men from Dzhurin were taken away for work, then 80 girls from Dzhurin and Hotin alone left. My father, too, was taken to work near Odessa; I only saw him again in 1944. We were hiding in a shed. The girls came back soon; it looked like things would settle down. Then we moved to another house; the host was filthy and unlikable. I knitted for strangers to earn some money, and I worked on the land six kilometers away from town, at our previous host’s, digging out potatoes.

On an afternoon in October 1943 my sister noticed a little too much agitation on the street, so my mother went to the center to find out what that was all about. At first everything seemed normal. Word went round that the head of each family, men and women, had to sign at the community, in the presence of the chief of the gendarmerie, a declaration that they wouldn’t leave the ghetto otherwise they would be sentenced to death. Because people were afraid, group leaders, policemen and even the leader of the colony [ghetto], Dr. Rosenstrauch, went out and encouraged people to leave their houses giving them their word of honor. My father left, too.

After people had gathered around a table in town, lists were drawn up and under the threat of guns the women and children were sent home and the men, both young and elderly, were taken to the gendarmerie, and from there to work near Odessa. Many escaped through slyness, bribery or courage, but the majority had fallen into the trap. The next days were horrible: the group leaders of a department were arrested because during a control the doctor didn’t find cleanness. Apparently they were taken first to Mohilev, and then to a labor camp in Ochitkov and then God knows where. The next time I saw my father was in 1944; I didn’t hear anything about him during this period.

In 1943, on Yom Kippur, everybody fasted either out of devotion, penitence or fear. At Kol Nidre the Jews crowded at the renewed temple of Dzhurin, made themselves shils [place of prayer in Yiddish] however they could and illuminated them sumptuously with barn lights, candles and kanitslach [lampion in Yiddish]. The prayer remained for many of us the last hope. We lived like animals, but we survived exanthematous typhus, typhus fever, hepatitis, scabies and other diseases, in cold, filth and constant starvation.

After the War
I returned home on 2nd May 1944, after a two-week long walk, together with nine other youngsters, following the tracks of the Soviet army that was marching westward. My mother and sister remained in Dzhurin until I’d found out what the situation in Botosani was like. I arrived in Botosani, at my maternal grandparents’; I knew there was someone there because they were sending us money. My father was already back, and I sent word to my mother and sister to come by giving letters to any Russian soldier I saw. One of these letters got through to them.

When we came back from Transnistria, my mother continued to be a housewife, and my father restarted to put windows he bought from Grandfather Hutmann. We were practically naked; the clothes we were wearing had to be burned. Grandfather laid off the housemaid and gave us a room to stay. He wanted me to get married. I was 21 and it was about time. I, however, had other plans; I came back from Transnistria filled with the desire of learning.

After the bombardment my grandfather hired my father as employee in his shop, but in 1945, when Grandfather died, my father, along with Grandfather’s former partner, one of his nephews, took over the shop. They had to give up the shop during the nationalization  14 and my father was employed as salesman in a grocery – just like those food stores in the communist era with all kinds of departments –, and he retired from there. It’s interesting that my mother died on 14th December 1970, and my father died on the same day and the exact time, only in 1987. That day he kept asking me what time it was, as if he had a date, and finally, when the time came, he died.

I started a new battle for readjustment to normal life, I re-learned to study and I redeemed the years of school I had lost. I finished the 7th and 8th grade at the Jewish high school in Botosani, and I worked at the same time as a clerk at the Mayor’s Office, as a Russian translator. I graduated from high school in 1945 and I entered the medical school in Iasi; that year those demobilized and those who returned from the camps entered without exams. The first year at university was an ordeal; it was impossible for me to concentrate. I didn’t even have my own books.

We were four girls and three boys staying in two rooms of a residence. The girls were Jewish and I know that after they graduated in Iasi they emigrated, one to Israel and the other two to New York. I used to get up at 5am and go to sleep at 12pm. I was the first to get up and the last to go to sleep. I had to learn by myself; I had even forgotten how to read. I passed all the exams and I was among the four students who were given a job in Bucharest, not even in the provinces. In that period after graduation everyone was assigned. I worked in a hospital from the 4th year, and I was competent in anything: I knew both the sick-nursing and the nursing profession.

In 1950 I was appointed to the laboratory of the Institute of Oncology, and I worked there until 1961, when the institute was transferred under the authority of the Ministry of Education. Then someone wanted to do me a ‘favor’ and sent an unsigned letter stating that I had enlisted to emigrate to Israel. I was laid off from university education and given a job at the new-born department. I was a doctor but I knew nothing about new-borns.

After three weeks the professor called me in and asked me whether it was true that I was enlisted to emigrate. He was probably stirred up by Manea Manescu’s wife, but he was desperate because he was working on a book he had to publish. [Editor’s note: Manea Manescu, born in 1916, was an economist and politician, vice-president of the Council of Ministers and Minister of Foreign Affairs in the communist era.] In fact I was writing the book – I was mentioned last in the list of authors –, and I had to finish it. I told him I wasn’t enlisted to emigrate, so he created for me a doctor job at the Fundeni Hospital in Bucharest [the largest oncology hospital in the country]. I had the same assignments as before, I worked with the students, but I wasn’t getting paid for my tutor position. I did my doctorate and after 44 years of work I retired with honors.

Apart from the year 1961, when I was laid off from university education, I had no problems; I was appreciated as a professional. After my mother died, I specialized in pediatric oncology, and I published my PhD thesis on the same subject at the Publishing House of the Academy. But I never missed the opportunity to warn my foreign students, especially since most of them were Arabs then, or even the professor, that I wouldn’t tolerate any Jewish jokes, not even harmless ones. I never started a course without telling my students I was Jewish and had to endure years of deportation, and could thus make some grammar mistakes. I suffered immensely and I was extremely concerned about the mistakes I made, because I had to think of a word before I could say it. When I came back from deportation there was a mixture of languages in my head: there, people had talked in Ukrainian, Russian, Yiddish, German, Romanian, so I forgot everything I had known.

I met my husband, Israil Bercovici, two weeks after I came back from Transnistria. I was a clerk at the Mayor’s Office in Iasi and he was in Bucharest. I used to write him, but he didn’t; he’d rather come to Iasi than write back. Because I had nothing, he made me a blouse from one of his shirts by tearing off the sleeves. Even though he wasn’t a shoemaker, he made me a pair of sandals, too.

He had a different social status than I did. He was from Botosani. His father was a tailor, poor, but with innate intelligence, full of jokes and sayings. His mother didn’t even know how to read. Her family made sweets for the rich. She was a very discreet woman. They came from ‘mendicancy,’ and in the provinces social classes were always very clearly delimited; they didn’t mix. Thus neither my, nor his parents were happy about our relationship, and never agreed with our marriage. Grandfather used to say that I would marry that man when hell freezes over.

When I met my future husband, they had a single room that served both as home and workshop, with the customer entrance from the street. My husband finished elementary school and, before the war, he wanted to be an agent to meet lots of people and travel all over the world. He ended up working in a shop, and then he was taken to forced labor from 1939 or 1940 until March 1944. He came home on leave and never returned because Botosani was occupied on 7th April. Forced labor meant carrying rocks in Edinets, Bentu, Otak and in other regions of Northern Bessarabia. He graduated from the Institute of Dramatic Art after the war. He became a publicist and, amongst others, he is the author of the only History of Jewish Dramatic Art in Romania. He was the literary secretary of the Jewish State Theater in Bucharest 15.

Because I wanted to work at the University of Bucharest, where I thought people were more open-minded and the professors better, I had to obtain a transfer from Iasi. But those days one could only obtain the transfer if based on a very good reason. Marriage was a good reason so we got married and I came to Bucharest. My husband’s friends became my friends and they still are.

My husband changed me a lot, I was an expansive person and he didn’t like to show tenderness in public. He was a good dancer and I would have wanted very much to go out dancing with him. He was very discreet and I could only manage to live with him by his rules. He thought only in black and white; I, on the other hand, accepted gray, I was much more malleable. For his sake I learned to read in Yiddish; he charmed me.

Why did I not leave Romania? Fate, destiny. In 1946-47, when things seemed to settle down, I chose not to go – neither to my mother’s brother in Canada, nor to my father’s brother in the United States, because I was a student and I was studying with frenzy. I asked them whether I could continue my studies there, and they told me I could have done anything as long as I would work. I didn’t understand how this could be done, and I couldn’t imagine one could work and study at the same time; I wanted to begin studying right away, without losing any more time. I said no. In 1951, while my parents were in Botosani, everybody enlisted to emigrate. I was working at the institute, I got married and I said no. And I haven’t changed my mind ever since. Even when they laid me off from university education I chose not to leave; then I waited for my daughter to graduate. Then she was going to get married and planned to emigrate to Israel, and we should have followed her. But she changed her mind at the last moment and married a non-Jewish man, so we remained here.

My daughter, Ada Bercovici, was born in 1953. She studied at the conservatory in Bucharest and became a university professor. She was deeply religious, lit candles, had a kosher kitchen and observed every Jewish holiday. She died in 1996. Her last wish was to be incinerated and have her ashes spread over the Black Sea. I’m not capable of commemorating her; my sister does that for me. After Ada’s death her husband left Bucharest with his son, my grandson, Emanuel Ulubeanu. The boy was circumcised and he is registered at the community, because immediately after my daughter died I registered him.

For me home means both here and Israel: I love both countries and I feel at ‘home’ in both of them. I also love Paris. I lived there with my husband for three months in 1987, when he was critically ill and dying. We have many friends in Germany; I like Germany as well.

After my husband died, after 1989 16, I had the opportunity to substantially better my situation by a marriage of convenience. I wasn’t tempted though. My husband is still there in his office, smiling back to us. I’m not capable of arranging the books in the bookcase because I can still feel his hands on them. I’m working at a table that shakes and creaks, but I can’t sit at his bureau because I can still feel his presence. Mr. Hart recited the Kaddish in his memory at the temple. I’m commemorating my husband every year and I lit a candle for a whole year; I respect the Jewish tradition.

After 1989 I worked hard for three years. I had to carry with me my bad social origin. I was a member of the Party. I was enlisted in honor of Stalin’s birthday, when a certain number of students had to join the party. It would be interesting to see my husband’s file. We were watched all the time; my husband was kind of an exhibition Jew.

In the first days of the revolution I was extremely happy: I felt like I was 20 again and I would have wanted to go to the Revolution Square. But I was cooled down by telephone calls in which they called me all kind of things: kike bitch, communist, etc. I didn’t know who was calling me; I changed my number and calmed down. After the revolution I continued to work as a doctor at Fundeni Hospital. I learned medicine with a great deal of idealism; I was in a group of idealistic people.

Times are changing rapidly. It took two years until Rabbi Rosen 17 gave me a part-time job at the community. In 1976 there was some misunderstanding between my husband and Rabbi Rosen – I still don’t know why and how it started – and we were put aside. The rabbi was stubborn, but my husband outdid him. Mr. Rosen asked my husband to bury any misunderstandings they had had, but he refused. Despite all this, when my husband died, Rabbi Rosen, who was abroad at that time, called us and saw to it that my husband would be given a resting place in the front row of the Jewish cemetery in Bucharest; I requested a place further back.

After my husband died I asked the community for help because I didn’t want to lose the books in Yiddish my husband had in the bookcase. I went for a meeting with Rabbi Rosen, who told me he couldn’t help me to send those books to the university in Israel because the community had no money, and that they barely managed to preserve the Torahs. Despite all this a series of my husband’s manuscripts and notes are in the Dramatic Art department of the University of Tel Aviv. The books ended up in Potsdam [Germany], in the Hebrew section, which now includes the donation of Israil Bercovici: 3,000 volumes in all, placed in a beautiful room.

I had no wish to return to live in Campulung although I visited it several times; I wanted to remember it as it appears in my dreams, as it was at the time of my childhood and adolescence, before the disaster. The events I lived through affected me deeply and, among other things, I’ve got a recurrent, incurable insomnia, and recurring nightmares in which the ghetto and my dead grandparents, along with different episodes I went through, appear with unbelievable accuracy.

A psychologist told me I should revisit the places of these events, and in 1967 I managed, despite adverse conditions, to visit Dzhurin and the town of Mohilev, the graveyards and common graves in which the remains of my dear grandparents are resting, and who, in my nightmares, are calling me to help them. But there is no cure for me and probably this is my condemnation.

By a happy occasion the diary I kept in Transnistria, the book with leather-cover Bondy gave to me before the deportation, its German translation, was published by the Hartung-Gorre publishing house in Konstanz [Germany] in 1993, along with a comprehensive historical documentation of that period. In 1995 it was published in Romanian by the Kriterion publishing house in Bucharest, with the support of the Soros 18 Foundation.

Now I’m working at a German kindergarten called Lauder and I have a part-time job at the policlinic of the community. I visit the community very often, on each holiday, but also every time there are some cultural or other events I find interesting.

It is necessary to bring to the surface everything that happened because the ghettos and camps, and even the deportations of Jews to Transnistria are either denied or, if admitted, are considered mishaps that should better be forgotten and for which solely the Germans should be held responsible. The horrors were committed by those who governed the country then, and everybody should know about the past as it really was, and these deportations to and crimes in Transnistria are part of that past.
 

Glossary:

Fani Cojocariu
Dorohoi
Romania
Date of interview: August 2006
Interviewer: Emoke Major

Mrs. Fani Cojocariu is a short, rather plump person. She lives alone in a very small, one-room flat in a block of studio flats that, despite being located in downtown Dorohoi, is dark and derelict, for lack of maintenance. But after a lifetime of poverty and want, even this represents a high degree of comfort for Mrs. Fani. The room in which she lives is clean, orderly, the only luxury items being a telephone and a radio.

My family background
Growing up
During the War
After the War
Glossary

My family background

The grandparents from my father’s side were already dead when I was born. My grandfather’s name was Iancu Cojocariu, and my grandmother’s name was Sura. They lived in the countryside; they lived in Dumeni for a while [Dumeni is located 12 km north-east of Dorohoi, in the county of Botosani], I believe that’s where their children were born, after which they moved to Cordareni [Cordareni is located 19 km east of Dorohoi, in the county of Botosani]. They settled in Dorohoi later on, that’s where my grandparents died. My grandfather manufactured sheepskin coats, hats, singlets – as people wore in those days. And their name was supposed to be different, in fact. For my mother always told me: “This isn’t the real name, the actual name. Our name was Segal.” Which is to say my father’s name was supposed to be Segal. Cojocariu is a nickname as my grandfather was a furrier. They gave him this name, this nickname of “Cojocariu” [Romanian for furrier] after the job he had, and the name stuck, he was recorded in official documents with this name.

I don’t remember my grandmother very well – I seem to remember she was a rather slim, thin woman, she didn’t wear a wig. But I remember my grandfather well. He was a quiet man, tall, thin, scraggy – just like my father. He worked as long as he was able to, but he had diabetes during the latter part of his life, and they amputated his legs because of the diabetes, he lost both legs by the time he died. I couldn’t say when they died, in what circumstances. I was a child then. It could have happened 4, 5 years prior to World War II, something like that, I reckon.

My father had other brothers and sisters. He had a brother who was such a beautiful man… He looked so fine, a bit on the plump side, with a much stronger build than my father’s, he looked better than my father, as if they weren’t even brothers. This uncle came to see us every now and then from Braila or Barlad – something like that. Perhaps he had a family – I don’t know. He came alone. He had another brother in Galati. I really didn’t meet the one living in Galati.

And he had yet another brother, who was the most unfortunate of all of them, poor soul, he was more wretched, sort of… he was actually mentally challenged. I even know his first name – Sloim Cojocariu. He was never married. He lived at the home for the elderly. I don’t know if someone from the family, if his parents committed him there, or if he went there on his own, but that’s where he ended up, despite being young. And as if it weren’t enough that he was wretched, he had such a tragic end, to boot… Oh, Lord! A funeral took place here, in Dorohoi, in 1940. A Jewish soldier who was killed during World War II was brought from Herta [today Gertsa, the region of Chernivtsi] to Dorohoi to be buried in the Jewish cemetery. Herta is now located in Ukraine, in the territories occupied by the Russians, by the Ukrainians, but it wasn’t occupied at that time, it belonged to Romania. And among those who attended the funeral were both old and young, there were people of various ages, and a company of soldiers came to salute the Jewish soldier. And what do you think happened? The army was retreating from the war in those days [from the front], they passed through Dorohoi, and I don’t know how it happened, they started shooting, and they shot all those who were attending the funeral. The uncle I was telling you about was shot there as well, for he had attended the funeral himself. [Ed. note: At the end of June 1940, the Herta country from the county of Dorohoi was occupied by the Soviet Union, the city and the rest of the the county of Dorohoi becoming a corridor for the retreat of Romanian troops, on which occasion some Romanian military units carried out murders and robbery against the Jewish population. For instance, the anti-Jewish pogrom of July 1, 1940 in the city of Dorohoi.]

My father had 2 sisters as well. I seem to remember they were living in Chernivtsi. But you should know they didn’t correspond with my father, they didn’t keep in touch. In fact, we know nothing of them anymore.

My father’s name was Avram Cojocariu, he was born in 1898 in Dumeni, the place where his parents lived.

The name of the grandparents from my mother’s side was Leizer. My grandmother’s name was Malca. My grandmother was no longer alive when I was growing up, only my grandfather was, but I don’t know his first name. My grandfather was like a rabbi: he was short, and he wore a large, long, white beard. He worked at the synagogue [he held a position at the synagogue], but I don’t know if that was actually his occupation in life – I couldn’t say what he did for a living anymore. Had I been around him for longer, I would have found out more, I would have learned more, but since I weren’t… He too lived in Dorohoi, and he came to see us from time to time, but on rare occasions. He would come see us, and then we didn’t see him for I don’t know how long. His visits were as if on the run, and we didn’t even have time to sit and talk, all the more so since we were just children. And what could we remember 70-75 years later? He treated us, his grandchildren, very nicely, he was a gentle, quiet person.

Oh my, you should know that my grandfather had many mishaps in his life. His first wife died when she was 36 – and how did she die! I remember this from my mother as she used to tell us what happened to her mother. There were several siblings in her family, they argued about the inheritance, things like that, and her other sisters and brothers hit the grandmother from my mother’s side in the back with a candlestick, and that was the cause of her death. What do you know. And my mother did so many good deeds for charity… She visited old women who lived alone and had no children, and she cut and brushed their hair, washed their hair, clipped their fingernails – that’s what she told us. For that was her way of doing good deeds.

My grandfather was married a second time, but I don’t know anything about his second wife. That’s all I remember, that he had children from both his marriages, both from his first wife and from the second. My grandfather died long before the deportation started, but perhaps that was after the grandfather from my father’s side died.

My mother – may God rest her soul, may she rest in peace – was the oldest of all my grandfather’s children, her mother was his first wife. These were the children he had with his first wife: our mother, her sister, and a brother. And, being the eldest of the 3 children, our mother raised the other 2 after their mother died.

I knew my mother’s sister, for she came to see us – she came all by herself. I no longer remember her name, I couldn’t say for sure. Nowadays, I forget things instantly, how could I remember things that happened long ago? They lived in Botosani – I believe –, and her husband was a cabman on a hackney carriage – as there were in those days. Throughout her life, our aunt was always sickly, ailing, and she died young. She had three children – two daughters and a son. And we know nothing of those children. The time came when they got married, they came to see us now and then, but that was prior to the last war, too [World War II]. One of them, the eldest, was living in Darabani, she was married to a barber. The next was [working] in a store in Botosani, she came to see us now and then. But the son… I believe we never saw or met him. I heard talk of them leaving to Israel eventually, I reckon they did that after World War II. But who knows anymore? Many left for Israel, they placed an ad in the newspaper if they wanted to see some relatives, some in-laws, a cousin one more time, and they kept asking around and looking for one another until they managed to get in touch. Do we still have news of our cousins? We have no news of them anymore. They have no news of us, we have no news of them. That’s all I know, that they left to Israel.

The name of my mother’s brother was Lupu Leizer. He learned a tinker’s trade – as they call it. But you see, my mother always wept and said: “Look, I was the eldest of the children, I raised him, for he was the youngest, and today he doesn’t even come to see me.” He lived right here, in Dorohoi. But what do you know? His wife made him estrange his family. And he had an only son, who did so well in school that he became a public prosecutor or a judge. But in the end, this family amounted to nothing. The parents died, the son died as well. I believe the son – he too was married with children – lived in Bacau. But he never corresponded with us [wrote us letters].

My grandfather’s second wife had children of her own, but I no longer remember any details… Perhaps my mother told us about it, but I don’t remember. So many years have passed since then…

My mother’s maiden name was Hana Leizer. She was born in Dorohoi in 1898.

My parents got married in 1923. They met here, in Dorohoi, but I don’t know the circumstances, they didn’t tell us. My father probably came to the city to get married at some point, and he met my mother. They got married while he was doing his military service, that’s what they told us. My father did his military service in Iasi, and they lived there, my mother lived in Iasi as well during my father’s military service. It could be that my father’s military service lasted for 3 years – the military service was very long in those days. And our father told us how his officers loved him during the days of his military service – those people, the toffs, his superiors –, and how they cared for him.

And when my father finished his military service, they moved back to Dorohoi. They paid rent, and when my father went to rent a place, the owner would ask: “Do you have any children?” “Yes.” That was it, they wouldn’t want him anymore, they didn’t rent him the room anymore. “Do you have any children?” “And how many children do you have?” – That was it! And that’s how they kept going from place to place. Until my father set his mind to building a place of his own, so that he wouldn’t have to pay other people anymore. And he obtained a narrow plot of land somewhere – as wide as the house, no wider –, for I don’t know how they worked on building the house. So he secured a small plot of land, and paid a contractor to build the house. It was located near the train station, on a street that was once called Carmen Silva, formerly; it was called Republicii St. lately, and now it is called George Enescu. For the George Enescu Museum is located on that street as well, and they named the street George Enescu as well.

We had 2 rooms and a kitchen, and you passed from one into the other, they were in a row – like a train carriage. And there was a basement underneath for storing firewood – for we didn’t have a shed in the courtyard –, and we stored food in that basement, odds and ends. Our street was close to the street, in the front, and we had to walk along such a narrow walkway to reach the stairs leading to the basement, so narrow that I scraped against the wall of the house when I walked along it. About half a meter wide – that’s how wide the path to our courtyard was.

I was the youngest sister, and we were already living there when I was born, my other sisters were born elsewhere, when my parents paid rent. My eldest sister – Malca – was born in 1925, the second-born – Neti – in 1927, and I – Fani – in 1929. We were born 2 years apart.

Growing up

We had some relatives from my mother’s side as well, their name was Groper, the Groper family. They were 3 brothers – Bernardt was one of them, I no longer know the names of the other ones –, and they had a very large store. And my mother and father used to tell me: “When you were born, they [the Groper brothers] came and said: <<We heard that a child was born to you, we want to name it after our mother.>>” For that’s the Jewish tradition, people name children after dead relatives, so that the name is passed on, so that it isn’t lost. [Editor’s note: The custom of paying to a woman to name her newborn after a dead was common. Giving the dead's name to the newborn was even considered as a mitzvah (ritual commandment or generally any act of human kindness).] And, anyway, my parents accepted the name. When I grew a bit older, my parents used to send me to that store: “Go and tell them that you are Fani.” For they didn’t know me. The only time when they visited us was when they found out I was born. But did they come to see us afterwards? Did they ever come to see us? [No.] And I went to the respective shop. They said: “Oh… you are Fani?” “Yes.” “Here, take a pair of socks.” A pair of socks that cost 2, 3 lei – that’s what they gave me. But I was hoping for something more… But had I not gone there, they wouldn’t have come to see me at all. Niggardly people… I know they came to see me only once; a few candy in a little box – that’s what they brought me.

We didn’t have a happy childhood, as other children did. It is a known fact that Jews especially raise their children very well, they give them milk, butter… We saw none of those. We led a very hard life. God forbid! My father managed to build that house as best as he could, with toil and bitterness, but he didn’t install any electricity, despite the fact that there was electricity downtown, and the post was in front of the house. I don’t know, to have the post in front of the house and not to install electricity… Because that’s what he thought: “We have to pay the bill for it eventually.” And they couldn’t afford it. We struggled with gas lamps our whole life! And whenever the lamp broke and they didn’t have another one to replace it with, as we had no extra one, my father took it and glued it back together with paper. And just as no electricity was installed, they didn’t make any terra cotta stoves, either. Had they at least built a brickwork stove or a kitchen range stove – they didn’t do that either. They installed a tin stove in the room, with wood as fuel, and it only gave a little heat, as long as the fire was burning, after which it became cold. Tin gets cold, it doesn’t stay warm like terra cotta. We were freezing. During winter, my mother – I remember – used to sweep whole basins of snow off the walls. During winter, we used to move from room to room until we reached the last room, and we were freezing with cold. My father bought potatoes for the winter, so that we had food to eat. We slept on the bed, and underneath the potatoes became as hard as stones. When we took the potatoes from underneath the bed, they rattled like stones! They froze inside the house. But you should see how water used to freeze… They didn’t let us leave the tiniest amount of water lying about over night as it turned to solid ice.

And our life was full of hardship. Our parents were poor and ailing and ill – that’s how they were, that’s how I remember them. My mother was very anemic. And as the town of Chernivtsi was free in those days [that is, it belonged to Romania], that’s where my father had her hospitalized on many occasions – for the town was larger; compared to Dorohoi, Chernivtsi is larger. On some occasions, he took us there as well. We went by carriage, by cart, as people travelled in those days. They were the same as today’s carts, save for the fact that the wheels rumbled… Nowadays, wheels have tires, and they offer a completely different ride. They don’t even call it a cart, they call it faiton (faeton), they came up with this name.

I remember, what a hard life we led, ever since we were children. More than anything, we grew up as if we were living in orphanages. Our parents were ill all their life. The front door of our house wasn’t even locked, anyone at all could come in and take whatever they wanted. And we were out in the street. Our neighbors took pity on us and took a couple of us in, gave us shelter, food and a place to sleep. And that’s how we grew up… I know they even put us in a nursery – I don’t know who took us there.

My mother was a housewife, and my father was a shoemaker. They always worked at home, they had workers, apprentices – they had 2 workers hired at all times. Because back then things were not like today – we buy ready-made shoes in stores. Back then they were custom-made. My father had a lot of work, he knew his trade well.

My eldest sister, I tell you this in earnest – didn’t observe the Saturday and worked on that day. But our parents and us, the other 2 sisters, we didn’t work on Saturday. We didn’t even light the fire. On Saturdays, my parents had someone come over to light the fire, even from the street, whomever happened to be around.

We had fowl at home, my father raised fowl – hens, ducks. As for slaughtering them, my mother took them to the hakham – that man who slaughters the fowl –, or it was my father who took them there. In the old days, the hakham even came at our house to slaughter the fowl, for there were many hakhamim here, in Dorohoi. I never looked when they slaughtered the fowl – I don’t want to see the fowl being killed. We had very many hakhamim here, in our town, we had many rabbies – there aren’t any left anymore.

They observed tradition, both my mother and my father. We had candlesticks and my mother lit the candles on Friday evening, she said the necessary prayer. I don’t know how many candles she lit, in fact I think people say you should light an odd number of candles – either 3, or 5, something like that. My mother kept kosher, she had separate dishes for meat, for milk. She also had separate dishes for Passover – she took them down from the attic when Passover was approaching. For salt, for horseradish, for everything – all the dishes have to be replaced, to celebrate Passover.

Before Pesach, you gathered the flour and bread from inside the house, if any, and I believe you set it on fire, you burned it. And a rabbi came and wrote with chalk on the kitchen walls, I remember, that this chametz should go to Christians, not to Jews. [Editor’s note: the chametz is leavened dough, fermented food, or any substance that is forbidden to be used during Passover.] But I had my own reckoning: “How so? Bread is so good all year long and all of a sudden you hate it on Passover? You develop a grudge against it and throw it away now?” And after all the chametz was removed from the house, as my father had customers from the countryside as well, they searched them when they entered the house: “You wouldn’t happen to have any bread on you?” “Oh my, take the bread outside, don’t enter the house with it!” Or if they happened to have wheat flour, perhaps that man – or woman, as was the case – happened to have bought some flour: “Oh my, oh my, it isn’t allowed, it isn’t allowed!”

Father went and bought matzah. Back then, there was a factory where they prepared matzah here, in the town, and father went there and bought it; or someone in charge of this brought it to us in a large basket or, if not, in a sack used especially for matzah. It wasn’t like today, in little boxes. And he bought a lot of matzah.

My mother would start to peel potatoes… whole buckets of them. On Passover, potatoes are used especially instead of bread. Since you aren’t allowed to eat bread… For matzah will never satisfy your appetite. You are also allowed to eat polenta, for a change, but people eat mostly potatoes on Passover. And what couldn’t one cook from potatoes? People prepared meatballs from raw potatoes or, if not, from boiled potatoes… the things you can cook from potatoes. The same goes for matzah flour – what can’t you make from it? Mother even used it to bake cookies, she made all sorts of things, she was such a good cook…

My father observed the Seder Nacht at home: he donned a tallit, and he read the Haggadah in Hebrew, he recited prayers. The celebration was prepared beautifully, with wine, with everything that is necessary. You don’t eat matzah during the first evening, you aren’t allowed to taste it. Even nowadays they still say that you aren’t allowed to eat matzah on the first evening. You are only allowed to eat boiled potatoes, horseradish, and parsley roots – something like that. And eggs, I think. But I think they said you aren’t allowed to eat meat on the first evening. The first evening was like a sort of fast. And on the second evening we ate matzah, and other, more varied dishes. On Seder Nacht we all had a glass on the table, and father gave wine to each child. I couldn’t tell you any details about the questions the father is asked [mah nishtanah] or about the opening of the door [waiting for the prophet Elijah]…

Father didn’t lie on pillows. I seem to remember it is the rabbi who has to lie on the pillows. After World War II, when they celebrated Seder Nacht at the canteen of the Community, and rabbi Wasserman attended as well, he was dressed in white, he was wearing something resembling a robe – it appears that is the custom on Passover –, and I remember there was a white pillow for him to lie on. [Editor’s note: Mrs Cojocariu is referring here to the ritual of leaning. At several points during the Seder, participants lean to the left - when drinking the four cups of wine, eating the Afikoman etc. This ritual is associated with freedom. In ancient times only free people had the luxury of reclining while eating.]

When our parents were still alive, we observed the fast on Yom Kippur. And we went to the synagogue – both our parents and us. My father always attended the synagogue. Back then, they performed the religious service both in the morning and in the evening as well – that’s how it was formerly. Especially when the autumn holidays commenced, I don’t know what holiday exactly – either on Sichis [Sukkot], which lasts for 8 days, or on I don’t know what other holiday – he went there at the break of dawn to recite prayers. It was during the night, and he went to the synagogue to attend the religious service. This lasted 8 days, for he had to go there every day.

On Oisana Raba [Hoshana Rabbah, the seventh day of Sukkot], still during the autumn holidays, a Jew came to our house as well – from the synagogue, he was employed to do this – with a lemon and with some sort of branch bearing leaves. [Editor’s note: Etrog is the Hebrew name for the citron. It is well known as one of the four species used in the rituals of Sukkot. The three types of branches: lulav, myrtle (hadas) and willow (aravah) branches and the etrog are held together and waved in a special ceremony.] And we smelled that lemon… Perhaps that man recited some prayers as well, I don’t know, that’s all he gave us – that lemon to smell it. Every day at dawn for several days in a row, he came with that lemon and that branch, as long as the holiday of Sichis [Sukkot] lasted. We didn’t make a sukkah at home. But after World War II they built a sukkah at the Community canteen. They hung corn, grapes, and apples inside it, and we, the guests, ate our meals there, both lunch and dinner.

Purim was nice too, formerly, when there were many Jews. Children and even grown-ups wore masks – they covered their face with a mask, wore motley clothes, all sorts of things –, and they visited the people they knew, friends, to wish them well, and they were invited to come in, offered sweets. For people baked all sorts of cookies on Purim. Usually, people baked hamantashen, and some other dish – it was called fluden – which was stacked high, out of dough sheets stacked on top of one another and with filling in-between them, but it wasn’t really filling, it was made from walnuts, or Turkish delight, something like that… and it was compacted, for it was very high… Where could you see the likes of that nowadays? You couldn’t, that’s for sure. I never wore a mask on Purim. Perhaps my father did, but I don’t remember. Nevertheless, people came to our house wearing masks. I believe it was customary to send sweets to friends, but so many years have passed since then, how could I remember this anymore?

There were several synagogues when I was a child, we had approximately 10 synagogues in Dorohoi. But I don’t remember which of them we attended and when we attended, for all of them were demolished. There was a mikveh in Dorohoi as well, but I never went there. It isn’t for girls, unmarried women. Women go there when they marry, and married women go there, too. I don’t know whether my mother went there or not.

We learned Yiddish at home as children. We also spoke Romanian, but we spoke mostly Jewish [Yiddish]. We didn’t learn Hebrew. Our parents were so skilled in reading the holy books… We don’t know anything. Jewish children are sent to the cheder, to a teacher, as they say, at the age of 3, approximately, and they start to learn Hebrew – they start with the beginning, with the alphabet, and then they learn more things. Our parents didn’t send us to the cheder. Here, in Dorohoi, both boys and girls went to the cheder, but we didn’t, and that’s why we can’t read a word of Hebrew.

We studied at the Romanian school. Both Jews and Christians attended the Romanian school, mixed together. But there was no hatred or enmity, or persecutions against on account of our being Jewish. All in all, I graduated 4 grades. But you should know that’s how it was back then. In Jewish families, for instance, if a child had 4 grades, it was enough. They taught them to read and write and then they quickly had to learn a trade – become either a barber, or a tailor, or a shoemaker… It wasn’t like today, when everyone must go to college – back then it was unheard of. Children had to learn trades!

After graduating the 4 grades of primary school, both my sisters and I started a trade. We all chose different trades. The eldest was working for various employers, she learned a tailor’s trade and worked as a tailor. Initially, the second-born started learning a tailor’s trade as well and learned from a lady, but she abandoned it subsequently, and she learned knitting: vests, blouses, sweaters… For in those days, during World War II, right after the war, you couldn’t find these things in stores, there was a shortage of fabrics as well. And she took me under her wing, and I helped her. For she could barely keep up with the workload. That’s because she didn’t have a knitting machine, you had to do it by hand, loop by loop and row after row – that was my expression –, and that takes time.

I myself was apprenticed to a tailor. Oh my, they were actually relatives of ours from my mother’s side, Jews like us, their names were Hova and Ita – two sisters. Naturally, they were living together until they got married, and they had a workshop at home. Their family name was Rachita. They were many sisters, and their father had a cart drawn by horses. For Jews did this too in those days – they carried wood for various people, or something like that. And, God, how I learned a tailor’s trade as a small child… Given the fact that they sent us to Transnistria when I was 12, I think they apprenticed me to a tailor when I was 9-10. Back then, pleated skirts were in fashion – the whole skirt was made of overlapping pleats. They were made from terylene, a fabric people wore in those days. And I was in charge of stitching them, so they could iron them. How was it that I managed to do that, how did I find the skills for that? Just an example, overcasting a girdle at the ends to prevent fraying – for people wore girdles in those days, it was fashionable. I just managed. But still, I didn’t remain there afterwards, I quit.

During the War

They deported us to Transnistria 1 when I was 12. At first, they imposed some restrictions because we were Jewish – but I couldn’t say what year that was. People started wearing the yellow star 2, we were allowed to go out for only 1 hour a day, that was all, the town authorities imposed those decisions. I believe you were allowed to go out for 1 hour in the morning, and that’s when you had to buy something to eat, anything, and you had to hurry back home, you had no business being in the street. And in 1941 the deportations started. The town’s prefect lived just across the street from our house. And my mother went to talk to him, to see if we could stay. But he said: “Yes, everybody wants to stay, but everyone must leave!” That’s what I remember. And yet there were some Jews who stayed, but they had some restrictions too, they were punished as well and didn’t have a good life.

And they came to every house, telling us to come out. We took with us whatever we could – at least an eiderdown, or a pillow, or whatever else there was –, we paid for a cart to take us to the train station. There were train stock cars waiting for us there, and they crammed us in, I don’t know how many persons in a stock car. And the furniture, and everything else, was left behind in the house. And what we took with us – we didn’t mange to hold on to that, either. We travelled for a long time, I don’t know the route of the train, for they added cars to this train in Chernivtsi as well, or somewhere else along the way we went in order to cross the Dniester. When we arrived in Atachi – it was located in Bessarabia – and the train came to a stop, they came up to the stock cars – whether they were soldiers or not, I couldn’t say – and said: “Get off now and take with you whatever you can carry, we will bring you the rest by cart in the morning.” A man told me: “Little girl,” he says, “take my luggage for mine is better.” How could he know his luggage was better than mine? Who knows what precious items he had inside, that’s why he said it. But do you think I did that? Do you think I took his luggage? No. I carried mine, whatever I had, and his luggage was left behind in the train car.

It was night when we got off the train. But what darkness, what pitch darkness… We could see only mountains around us, such high mountains that it seemed they rose all the way into the sky. And how could you walk? Everyone got off the train, you stepped on people, you didn’t even know where you were going – that’s how dark and gloomy it was. We got separated, we lost our second-born sister, but we somehow managed to find her there, in the synagogue where they took us. In the morning as soon as we woke up in that synagogue, we saw it was all as if it had been machine-gunned [destroyed], it was all red with blood and there were holes, cracks everywhere in the walls. Who knows what happened there, how many people died there.

And wouldn’t you know it, we could see them in the morning passing by and transporting the luggage from the train cars – they were taking them somewhere else, to the city hall, but not to us, in any case. That’s how it was. And we ended up only with what we brought along with us. We were left with hardly anything. My father had taken some shoe-making tools with him – those were left behind in the train car as well.

They took us by boat from Atachi to Moghilev 3. In Moghilev, a Jew who had come there earlier, I believe he was a resident of Chernivtsi, told us: “Run, for they are taking you from here to a concentration camp!” And he asked us to give him a sum of money – for we exchanged some of our money in rubles –, he requested money to take us, our family, out of the group. And we somehow managed to slip away. It seems this convoy wasn’t escorted, or the security wasn’t that strict, anyone could manage to slip away. After that, we somehow ended up at a woman’s place – she was a local, a Jewish Russian –, and she rented us a bed. Which is to say we had to pay for a bed in which 5 persons slept. How was that possible? It was the three of us and our 2 parents. Oh my, we couldn’t stretch a leg, we couldn’t move, that’s how crammed we were! And some other persons, some other families stayed in that room, each with their own bed. And every morning she came to our bed and asked us for the money. And how long could the money last? My father had a couple of suits, they were actually good-quality suits – one was navy blue, one was brown –, he started selling them in order to buy bread. And that’s what we said: “Oh my, we had no idea back home how good an onion can taste! We had no idea back home how good garlic can taste!” And the bread there was so black… It was simply as if it were baked from soil: it creaked when you chewed it, as if it were made from sand, but it was as dark as the darkest soil – that’s how the bread was.

Another thing – and suffice it that I mention it. We were ridden with lice… In that Russian woman’s room where we lived, there was an old man – a Russian like them, but he was Jewish. Oh my! He just sat there all day and looked for lice to kill them. That’s all he did. He eventually died one day. But until he died, he screamed all sorts of howls, animal-like. And to witness such circumstances, and to see with your own eyes someone die and agonize before dying… Well, may something like this never exist again! God forbid!

Afterwards, we left that place, we left that woman’s place, and we lived somewhere high up in a room inside the Town Hall – I remember it was a very large room. We didn’t pay for that, there was no one to pay money to, no one asked us for money. Oh my, and we slept on the floor –where could one get a bed –, during winter, and we had nothing to cover ourselves with. We were the only ones living in that room, but that room had many doors, on the left, on the right, leading to other rooms where other people lived, too. Oh my! Every day they took out the dead. People died of diseases, of hunger. When life became so hard… People came from a good life to such a hard life, to such an agony, how could they not fall ill? There was an outbreak of typhus – we didn’t catch it there. You saw men and women who had shaved their head – when you have typhus you must shave your head completely, I don’t know why. Many people didn’t have clothes to wear anymore, they wore burlap sacks.

A life of hardship commenced. Money – there wasn’t any. You could find anything, the market was well-supplied, with all goods, but there was no money to buy with. We didn’t consider stealing. We didn’t stoop to that. God forbid! We went begging – that, we did. We begged, and there were Jews who were a bit better-off, who could spare a crumb of bread, a piece of polenta, things like that… There were also Ukrainians there, in Moghilev, but we went to Jewish people.

For instance, people used to eat sweet peas there. But it was hard, it was several years old. They also eat yet another food there – lentils. And it boiled and boiled… In that large room where we lived there was a small stove next to a wall. And we started boiling corn, the variety people feed to fowls. Well, could it be boiled after it turns dry? How could it boil? We had nothing to eat. Some man came to see us, a local Ukrainian – he spoke Ukrainian, that is –, he handled horses, he was a coachman. He took pity on us and brought us some of the food that the horses ate. We didn’t have to pay him anything for it. It was a special mixture for horses, it was made of several ingredients: sweet peas, barley, oats. But it tasted so good after you boiled it… Extremely good! Also, when it came to drinking water: people formed queues for water, such long queues… There weren’t any fountains, but some pumps, some taps – as it were. And you had to go down into a basement, you gad to descend some stairs into a basement, that’s where these water pipes were.

During the night we went to a sort of police station – it was called co-ordination –, and those who didn’t have a permit [to stay there], who had no right to stay there. At midnight, when people sleep the soundest, deepest sleep, they came and knocked on the door: “Do you have a permit?” “No.” “Come, you must move on. To the concentration camps.” And children started screaming, mothers as well, all you could hear were screams, weeping… And they didn’t spare anyone then. They even detained their own compatriots, local Jews, they detained them and took them to concentration camps. This was done by some sort of police, but it also had Jews in its chain of command. There was a doctor here, in Dorohoi, his name was Danilov, and he had a brother who was involved in something like this. [Ed. note: Mrs. Cojocariu is referring here to the attorney Mihail Danilov. Hirt-Manheimer Aron, Introduction and comments, from the book Siegfried Jagendorf, The Moghilev Miracle (Memoirs 1941-1944), Ed. Hasefer, Bucharest, 1997, p. 48.] He took this up so that he could earn his living, so that he could provide for himself. He reckoned it would help him live a little better. But what a tragic end he had in the end… This was after the war, he was run over, either by a car or by a train, I can’t remember precisely. He didn’t live in Dorohoi, he lived in Romania in another city. And people said: “You see, God paid him his due.” 

There was a mayor in Moghilev, who was a colonel in the army and filled the position of mayor. And my father went to see him one day and asked him to approve his request, that he should be allowed to stay as the town hall’s shoemaker. And he said “Yes.” And my father was issued a staying permit. But otherwise, if we didn’t have this permit, we wouldn’t have returned home, they would have taken us farther on, to a concentration camp, and we would have died God knows where. We stayed in Moghilev all the time. There was a small room in the Town Hall, somewhere on the ground floor, that’s where my father worked, and the employees used to come there to give him items that needed repair, a pair of shoes, anything. I don’t know if they paid him any money for this. How should I know? But our father befriended other Ukrainians as well, and he sometimes went to their homes. He had an iron leg that he used in order to hammer against the sole, a hammer, and I don’t know what else, and he went to their homes, he repaired this and that, and they gave him some food, which he brought home. Our mother didn’t work. It’s not as if you could find a job there. We moved from place to place, but still inside the Town Hall, for it was a large building, it was all connected, as they say, with corridors, and it had 3 exits. But it too was like after the war, it looked deserted. They also had offices there, but there were few of them. You moved on your own, nobody said anything about it. And we stayed in bed all day long. What could we do? How our childhood’s best years went by… 

But when we arrived there [in Moghilev], you could hear: “Those from Dorohoi are going home!” As soon as we arrived there. And we heard those rumors for 2 years and 2 months. Until one day they put up posters either at the Town Hall or at the Police station – I don’t remember where that might have been –, to the effect that we were actually going home, those from Dorohoi were going home – only those from Dorohoi, I think. And before sending us home they put our clothes inside drying stoves in order to disinfect them, and we had to take a bath. Still, we returned home inside cattle cars again. And until we made it to these train cars… A table was placed somewhere in front of the train station, and that’s where they drew the paperwork for those who were returning home. And there were many people, and when your turn came there were so many papers to fill, and it took so long until your turn came… And it was late autumn and cold – I believe it was around November when we returned home –, and we said: “We can’t stay here like this, we’ll freeze to death. If only we were inside the train car, on the train, whatever the conditions, as long as we were there!” But it was better on the way back, they handed the people inside the train cars bread, carrots, pork lard, and onion. I am amazed they gave us something to eat then, I truly am! I don’t know who provided the food for us, some management structure, they gave it to us on the way back. And when we reached Dorohoi, the Community director – who left to Israel and is no longer alive, his name was Rolick – welcomed us at the train station with hot tea.

We couldn’t enter our own house, for it was occupied by a Christian woman. But we were in luck, for do you know what happened? The Jews returned home, and the Christians left – they were seeking refuge, as they said. The employees from the Town Hall, from various institutions, from everywhere, they all left. They weren’t fired, they simply feared the war, they feared that there will be a war there and that’s why they left. The Christian woman who was occupying our house left in the same manner, and we could take back our dear little home. And then the Community started giving us this and that, for there really was nothing left in the house. Everything was removed from the house after we left. For other people lived there – first a family, then a woman –, and they removed everything from the house. They gave us a small, square stove, and some planks to make a bed, so that we had something to sleep on.

And things still weren’t well – the Russian army entered our country then. God, you were afraid to stay at home, for soldiers came and settled in most houses. A Russian soldier came to our house and took the door off its hinges. And do you know what they were doing in the countryside? People said: “They simply go and take a calf, a sheep, whatever there is, in order to slaughter it.” That’s how cheeky they were. They slowly discovered that my father was a shoemaker, that he worked as a shoemaker. And the Russians opened a shoemaker’s workshop next to our house, they employed Russian shoemakers. We, girls, were quite big by then, all three of us, and, whenever a Russian entered our house, we used to hide behind our mother, stay close to her. But one of them said in Russian: “This is how Jewish girls live, under their mother’s skirt?” In Russia, women too were enrolled in the army as soldiers. For there were actually many companies like that here, made up of Russian women. But I was so afraid… A young Russian came once, a handsome man, and he placed an order with my father for a pair of boots. The Russians had their own shoemaker’s workshop next to our house, but he didn’t place his order with them, he placed it with my father, he came to us for the boots. And my father made them just like that, in no time. They looked as if they came right out of the store, that’s how good his workmanship was. Perhaps he paid my father, I don’t know. But he was no common soldier, he was a higher-ranking officer. We stayed for 2 years in Moghilev, we started to understand a word or two, but we didn’t speak Russian properly.

After the War

After the war, my father continued to work as a shoemaker. My mother didn’t work. But actually, my mother didn’t live for long. After returning from Transnistria, she only lived for a year. She almost died there, for she had developed such a bad case of asthma, and she gasped for air. And we barely failed to lose her. I don’t know how we managed to keep her alive until our returning home! And when she made it home, she lived for one more year, after which we lost her. It was 1946, she was 48. She died in Iasi, in the hospital, for my father had taken her there. He so wanted to settle in Iasi.

At first, she was hospitalized for a month or longer here, in Dorohoi. And she asked him to take her to Iasi. And it turns out she also suffered from a nervous condition. When father took her from the hospital in Dorohoi, she only stayed home for a night, no longer, but boy, was she screaming and yelling… on and on, to Iasi, to Iasi, to Iasi! She kept saying she wanted to go to Iasi. Early at dawn, around 5 o’clock, I saw her to the station as well, she boarded the first morning train, and my father went with her, while I returned home. He took her to the St. Spiridon Hospital in Iasi – that hospital was for patients with mental conditions, somewhat. And she lived there for another 3 months, approximately. We were quite big by then and we kept urging our father: “Go and take mother home.” “Why don’t you go there and take her home?” We kept expecting father to go there. But he had his trade, and he wouldn’t leave his work to go there… he simply wouldn’t! “I’ll go, I’ll go.” He said this one day, then the day after, then the day after that… three months passed by. 

A woman from Dorohoi had someone, a relative of hers, committed to that hospital as well. And it turns out she was in the same reserve with my mother, for my mother sent word through that woman who had come to see her relative, she told her: “Tell him to come and take me home, I don’t want dying in a hospital to be on my conscience.” My father brought me along as well, and we went to Iasi. I don’t know what time it was when we set out, but we arrived late in the evening, and we put up at Jewish family, acquaintances of my father’s from the old days. We slept there, we left for the hospital in the morning, and when we arrived there, my father inquired: “Hana Cojocariu?” “But she is no more…” “Oh my!” – I was stunned. “But she is no more.” “Well, are you certain?!” – but my father wouldn’t believe it. He went and asked someone else as well, he asked some doctors, too… “No, for she died three days ago.” There, she wasn’t able to see her children, and her husband. And she always prayed not to die in a hospital. She was so young, but death was all she could think of! Death was all she could think of – may she not die in a hospital! And it was her fate to die in the hospital…

And we went to the Community [the Jewish Community in Iasi], for it was the Community that buried her. The custom in Iasi is to put the dead in a cart and to take them to the cemetery by cart. And the Jews there said the horse didn’t want to move at all, he just didn’t! The horse wouldn’t move – that’s what I remember. My father jotted down some directions at the Community, as to where we could find her, as to where we could find her grave, at least. And we went to the grave, it was recently dug, she was buried for 3 days. And there was a gravedigger there – he was digging another grave for a girl who somehow drowned, she was Jewish, too. Oh my, and I was crying so: “Dead though she may be, I still want to see her!” And that gravedigger took so much pity on me, caressed me, told me not to cry anymore, and that if the administrator weren’t there, he would dig her up so that I could see her. 

Father told us he once went to Iasi, he struck a deal with a man who owned a cart, and he and that man took a large, heavy tombstone from another older, deserted cemetery, and he took it to my mother’s grave and inscribed her name on the tombstone. He did it during the night, so that no one could see him, for it is forbidden to take a tombstone from somewhere else. My father went to the grave on several occasions, for he had acquaintances there, and he travelled to Iasi repeatedly. But he always went there alone. He knew the location of the grave, he knew where our mother was buried, but we… Had we gone there once with him, perhaps we might have remembered something. But, as it is, we don’t know where our mother’s grave is. And I’ve been to that cemetery. Every year in Iasi they commemorate the Jews who were locked in airtight cattle cars 4 during the heat waves, and they were transported, and they had no water, and died there. And the Jewish Community in Dorohoi provided a bus for us, and I attended the commemoration myself together with my eldest sister. The second-born sister didn’t want to go, she said: “You go, I’m not going!” We did this for 2 years in a row, I believe – but many years have passed even since that happened. And we arrived still in that cemetery where mother was buried as well. But what could we look for? It wasn’t as if we knew how and where to find it. You must know your way about… That’s what our father told us, that he placed a tombstone at her grave, but how could we recognize it? Especially after so many years, since no one went to her grave anymore, the writing must have faded away, and how could we find it?

After the war father developed a sclerosis as well, he became soft-minded. He had a case of hernia for about 30 years, and was afraid to undergo surgery. We lived together, how could I not know his situation… He was very fond of Iasi, for that’s where he did his military service and where he lived, so he went there once, to see some old acquaintances. And he was struck by a sudden seizure, he lay down in the street, just like that, for he couldn’t bear the pain, that’s how bad it was. And people saw that, they called an ambulance, and they took him to the hospital. When he woke up in the hospital, he said: “No, I will not undergo surgery!” For all his life he was afraid of the knife. But the doctor said: “No, now that you are here, we must perform surgery.” And he might have lifted a block of wood, something heavy, when he returned home, and his operation opened up. He liked to work – as Christians do, not as Jews do: he did everything around the house, he didn’t have someone else do these things, he didn’t pay someone else, he did these things himself. There was a very good Jewish surgeon here, in Dorohoi, and it was he who operated him the second time. The third time it was the same. But he told him on the last occasion: “I can’t guarantee anything anymore.” He told him straight to his face. And his last years were very tormented. He started smoking when he was 12 – he told us. And he still smoked while he was ill. But this is what happened! A particularly nasty growth appeared on his esophagus, a tumor, for he had seizures during the night on many occasions, he choked, he couldn’t breathe, and we rushed to the hospital at 1, 2, 3 o’clock in the night in order to commit him. There was a hospital right on our street, near our parental home. I know that he carried on like that for 4 years. And he wasn’t allowed to eat anything, for the food didn’t reach his stomach, it stopped in his chest area. He died at 73, in 1971.

My father is buried here, in Dorohoi, at the Jewish cemetery. The Jewish custom is to dress the dead in white. Special clothes are tailored for this occasion, there are tailors who still make them. We sat shivah after our father died, all three of us. We sat shivah both after our mother and after our father. You place something on the floor, a carpet, a pillow, something, and you sit there for 8 days. And who could come to bring us food? We had to cook ourselves, we had to stand up, cook. And they say you aren’t allowed to do that, it’s a sin to stand up from there. But since we couldn’t rely on anyone to bring us food… But I don’t know anymore, whether you’re supposed to sleep there during the night, or you can stand up and sleep on the bed. I don’t remember that, I don’t remember how we did that. And we paid someone, a Jew like us, who actually had a connection to our family, he was actually a friend of my father’s as a young man – his name was Rabinovici, he had a store in the old days –, and he recited prayers for my father for an entire year. And that’s what he said: “It would be good if you had his name mentioned in the prayer for the dead every month at the synagogue.” And every month throughout the year I would buy liquor, crackers, according to Jewish customs.

When father fell ill and was so lost and neglectful, people said: “Oh my, what a handsome boy he was in his day, look what has become of him!” He became oblivious of himself. The years passed by, he was alone. And he told us what a ladies’ man he was in his day – he wouldn’t miss any ball whatsoever. But we, did we ever go to a ball in our life? We never went to balls. He went to parties for us as well. We tended the house, mostly. As the room where we lived gave onto the street, we could see the Jews taking a stroll and talk and discuss. For the people living in the city used to stroll beyond the city limits, towards the train station, they walked to the train station, they were out for a walk – that was what they called a stroll out of the city. I used to say: “Look, they are out for a walk! We are going to bed now, we are in our bed, and people are out for a walk.” That’s how our life was, that’s how it went.

There were Zionists in Dorohoi as well. I wasn’t one, but there were young people who were getting ready for leaving to Israel, they went to chop wood, to gather grain, they learned any trade they could – which is to say they all went there to learn, to get used to doing that.

My eldest sister knew dressmaking, the second-born knitted, and I helped her. My eldest sister had a sewing machine. And then the second-born sister bought one, but she sold it, for it was old and she didn’t like it. She could sew her own clothes, make her own dresses, this and that. We worked at home. Sweaters, gloves, socks – we sewed most anything. People could see my sister was doing a good job, that she was skilled and talented even, and people came to her by word of mouth. They came to our house and placed an order, depending on what each of them wanted done. There was a time when Brasov wool was the material of choice – that was its actual name –, a sort of prime wool, as it were, dyed in all sorts of colors. But many people asked us why we didn’t get a steady job. A textile factory had been opened there for the first time, and people told us: “Girls, why don’t you apply for a job there? So that you might have some pension money when you grow old.” Well, none of us entered a steady job. We all carried on doing what we had been doing.

We lived together, all 3 of us, then we separated, my sisters moved out one after the other, they moved somewhere else. The eldest was the first to leave, she moved in a studio flat, while the second-born and me remained in our former parental home. Well, the second-born sister had started to catch on by then. For we led a very hard life there. We didn’t make a fire there after our father passed away, we stopped using the stoves. There was smoke everywhere in our house. Our house was located near the street, and in wintertime, during the most biting frost we opened the door. People passed in front of the door, and I used to say: “I wonder what these people are thinking. ‘Look, it’s too hot in there!’” But the stove let out so much smoke, you couldn’t see in front of you. So that’s why we didn’t have any heating anymore. By then, people started urging us. There were many Jews, they lived on every street. A woman used to come by our place, she told us: “Why don’t you leave? You have no family, you don’t have a proper house – why are you staying here instead of leaving?” For people were leaving for Israel in great numbers. But you think we heard that from only one Jew? Well, we didn’t manage to do this either, leaving, that is. And we stayed. There is a saying, to the effect that the worm gnaws its way inside a horseradish and says that one can live there as well. There are worms that eat and prefer horseradish, which is actually so hot. That’s how it was with us – just like the worm, we had gnawed our way inside the horseradish and wouldn’t leave anywhere, neither here, nor there, not for the world. Well, that’s how it was and that’s how we stayed.

Afterwards, the second-born sister moved out as well – this was already after the Revolution [after 1989] 5 –, and I was living there all by myself in a derelict house located near the street, and only gypsies lived on that street. I was so scared after nightfall… My sister once came here, and she said: “I can feel your loneliness, I can, you, living alone.” But that means they weren’t sincere, either. Why didn’t they take me to live with them? I could have lived either with one, or with the other, for it was known it didn’t do me any good to be living by myself. In a block of flats you live all by yourself, it’s a different matter. There is a door to keep people from looking inside your house, it has no glass through which they could see you. I lived there alone for a few months, until a family of Christians took me in – their name was Atitenei, they are dead now. They had a house in the courtyard, like a kitchen, as it were. But they didn’t cook there, they had the large house to themselves, like a villa, they had their own kitchen there. This was a house where they formerly kept tenants, girls, and the woman’s husband came with a push-cart and helped me take from there the most useful, valuable items, and I moved there. In the meantime, I was given a studio flat, too, I believe it was in 1990, but, even though I had a studio flat, I still lived with them, slept over at their place. I lived with them for a year.

Then I too moved in a studio flat. I paid rent to IGO every month. Everyone bought the apartments, I was the only one who was paying a rent. I was afraid then they might evacuate me from the house. The things people do nowadays, the things that come to pass… Someone might go and pay a fat, handsome sum of money to these men who have come to power, and lo and behold they strike a deal with them and I am put out in the street. And I feared very much that this would happen. We had a Community canteen, and the woman who cooked there – the cook – told me: “Fani, draw a contract with them, for you will end up in the street.” But what I bought with one hand I sold with the other. I donated it to the Community. And I receive a small help from them in return. But should I or shouldn’t I? Not to mention I am a member of the Deportees Association [the Association of Romanian Jews Victims of the Holocaust], and that amounts to some support as well. One of our presidents, Feder – he is no longer alive –, he is the one who drew the necessary paperwork

I wasn’t married. In fact, I mentioned this before: when you reach an older age you shouldn’t mention you weren’t married. For what would a stranger say? “Oh, the devil himself wouldn’t marry her!” It no longer sounds right, not having been married, you should rather say: “I was, but my husband died.” It is nicer than saying you weren’t married – it means no one courted you. I didn’t have any reasons for not getting married. My sisters were the ones who were picky. They didn’t want to marry just anybody. For there were Jews here, but they were poorer, more inferior – they didn’t want any of those, they wanted something better. Still, the young men of better condition wanted someone from a big family. We were in-between. And there you go, that’s why they remained single. By then, people said: “If they didn’t want to, why didn’t you marry them?” I had a saying, I used to say: “Since they can wait, why should I hurry? I can wait too, can’t I?” And furthermore, at this age, one of two would surely be no more…

I have no friends, I have no one. I have no one left. My eldest sister is living here, in Dorohoi, but I haven’t spoken with her in 8 years [since 1998]. And I’m not the one to blame for that. She has always been like that. After all, we had the same mother and father. She bore such a grudge against her family… She didn’t love mother, she didn’t love father, as for her sisters, it goes without saying. And the second-born died 10-11 years ago [around 1995-1996]. I sat shivah after my sister too. I was living here, in the studio flat by the time when she passed away, poor soul. As far as working goes, I worked as long as my sister was still living. Afterwards, whom could I work for? I only started knitting as I still had some balls of wool around the house, all sorts of colors. Now I have come to the point where I no longer do anything.

I don’t really travel anywhere. I’d go to Dorna, should I be able to. For I have been there 3 times, with some free tickets offered by the authorities. But it’s hard to see myself get there, for that too is far away. I have also been to Borsec, I went there several times, but many years have passed since, this was actually before the Revolution. I didn’t have to pay for the reservations to Borsec either, everything was free of charge, provided by the Community, for we were entitled to receive support with regard to food, reservations. And the Community had its own car – an Aro, a popular car in those days –, you showed up at the Community, got on the car there, and they took us by car to Borsec, and 14 days later – I think that’s how long our stay was – the car came and took us back home. The Federation [the Federation of Romanian Jewish Communities] has 2 villas in Borsec. There is a villa that also has a canteen, and there is another one near the central bus station. We didn’t want to be under the constant supervision of the boss, and we asked to be lodged at the one near the bus station. At the other villa, they also had a mikveh, and a synagogue inside the courtyard, and many rabbis came to recite prayers there, they wore very large felt hats, for they performed a religious service every morning and evening. Very many rabbis from England, America, Israel came there for treatment with their wives and children – the children had such nice sideburns, along the ears. I used to say: “Look, this is the only place where I can still see rabbis, since I can’ make it to Israel.” So many rabbis came to Borsec until approximately 20 years ago. They performed medical procedures in Borsec, all sorts of treatments, but I heard say long ago that it no longer exists. Perhaps they still come for the local waters, for there are springs there wherever you go. [Editor’s note: Borsec, in Harghita county, is one of the most renowned regions of mineral water springs in Romania.] Borsec is very beautiful.

We had a Community canteen, it was in operation for about 30 years. It was a very good thing to have, this canteen. We had a meal we could count on, a piece of meat – for there was a dish with meat almost daily, it was rare when there wasn’t meat on the menu. I had a reason to go out now and then, and it makes a difference to have the table set, ready for you. They brought me the food home lately, for I collapsed many times here, on the stairs of my block of flats. The canteen was closed a few years ago, for there are few Jews left, and there was no one to run it. In fact, I think we don’t have a canteen anymore since 1994.

Years ago, they even organized a Seder Nacht at the canteen, but they stopped doing that long ago. We had a rabbi, his name was Wasserman, but he left to Israel, for he had 6 children there – 4 daughters and 2 sons. I think he left after 1990. And they stopped organizing the Seder Nacht ever since this rabbi left.

I can’t observe the Yom Kippur fast. It happens all the time. It’s as if the devil urges me to eat during the fast. I fast until 4 o’clock in the afternoon, at most, I can’t fast longer than that, my stomach starts to gnaw – to weaken my will, wouldn’t you know it!

Whatever tradition I still observe nowadays is the Sabbath. What more can I do? I don’t work, don’t wash, I steer clear of those things. I light candles on Friday evening, but I can’t find those long white candles on the market, the kind that you must light o that occasion, nowadays candles come in small round metal cases, I still have some of those. I can buy long yellow candles, but you are allowed to burn yellow candles only on Chanukkah – you must light candles for 8 successive days on that occasion, but I don’t really do that, to be honest. You must light an odd number of candles on Friday evening – either 1, or 3, or 5. I light 3 candles, for 3 persons: my mother, my father, and my sister. When I light them, I pray to God in Romanian or in Yiddish to give me strength, good health, so that I can still walk on my legs, so that I can look after myself – I think about the situation I am in. But I see I pray in vain, for it is going from bad to worse.

I have a heart condition, I have a case of hernia, I have asthma just like my mother, and this is only to list just a few things I’m ailing from… But I have endured hardships ever since I was a child, I lived in the cold for so long in our home… I used to go to sleep with my feet numb with cold, and they wouldn’t get warm all night long. That’s how they stayed until I woke up in the morning, numb with cold. Where do you think my rheumatism comes from? And to think I still wish things were well.

Glossary

Berta Finkel
Botosani
Romania
Interviewer: Emoke Major
Date of interview: September 2006

Mrs. Berta Finkel is a short person who talks fast, with a Moldavian accent. After a life of hardship, typical for sheepherders, she liquidated the household in 1996 when her husband died, and she moved in with her unmarried daughter in a 2-room apartment in a block of flats. But the consequences of her hard life remained: her feet ache, which is why she moves with great difficulty – even inside the house she can only move by supporting herself against the items of furniture. But, on high holidays, this doesn’t stop her from walking slowly and clinging to her daughter in order to attend the synagogue in Botosani where, to her pride, her son, Gustav Finkel, performs the religious service.

My family history 
Growing up
During the War
After the War
Glossary

My family history

My father’s parents were handicraftsmen, my grandfather was a furrier. My grandfather’s name was Moise Grimberg, and my grandmother’s name was Marim. They lived in Sulita, they died many years ago. [Sulita is located 35 km south-east of Botosani]. I didn’t know them, they died before I was born.

My father had several brothers. The first-born was Fisel Grimberg, followed by David Grimberg, the third born was my father, Marcu Grimberg, and then there was Sloim Grimberg.

Fisel Grimberg lived in Braila, and he had 3 children. I can’t remember what he did for a living, what his profession was. He divorced his wife, and then he came to live here, in Botosani. He is buried here, in the Jewish cemetery in Botosani. The children were married as well, some of them left to Israel, and I believe I still have a cousin living in Israel, Ietti Grimberg, who is older than me, she is over 80 years old. But what do I know, perhaps she’s no longer among us, perhaps she’s no longer alive… I am no longer in touch with them. She also had a younger brother, his name was Lica Grimberg, he too was living in Israel. He came to visit his father’s grave in Botosani not long ago, some 4 or 5 years ago. He died in the meantime. I don’t know whether or not he has any children.

The name of the second born was David Grimberg, he lived in Sulita. He was a dyer, he dyed wool. This is how it was in days of yore [formerly]: people dyed wool, they weaved woolen rugs. His wife’s name was Liza, and they had 4 sons: the name of the eldest son was Iancu Grimberg, the second born was Rahmil Grimberg, the third born was Lica Grimberg, and the fourth born was Nuham Grimberg. David Grimberg died in Bucharest. He died just after the war – I believe my brother died that year as well, so it was in 1947 – he wanted to leave to Israel with his wife and children, but the old man died on the way, before boarding the airplane, and they had to bury him in Bucharest. But I don’t know where he is buried, in which cemetery – there are several cemeteries in Bucharest. His wife died in Israel. Of the 4 sons, I heard that Nuham Grimberg, the youngest, died. Three of them are still alive. They are married, I think they got married in Israel.

My father had another brother, Sloim Grimberg. His wife’s name was Elca, and they had 3 children. The name of one of the daughters was Cerna, and the name of her younger sister was Binca. Sloim Grimberg had a son as well, Aron Grimberg, but he died when he was young, he wasn’t even married. He is buried here, in Botosani. I think about this every time I go to the cemetery: ‘Aron Grimberg, I must light a candle for him.’ But I don’t know where his monument is [his grave]. They lived in Sulita, and then, when people were evacuated 1, they settled in Botosani. The old man traded fowls back then, when he lived in Sulita, he bought and sold fowls. I was living in Sulita when Elca and Aron Grimberg died. Sloim Grimberg died in Israel. He too left to Israel with his 2 daughters. The eldest of the daughters is no longer alive, she died in Israel. This cousin has 2 sons. Binca is still alive, she too is married, with children.

Fremita Segal was another of my father’s sisters. Her husband’s name was Leon Segal, he was my father’s brother-in-law and traded in scrap iron. They left to Israel, both my aunt and uncle died there. But one of their daughters is living in Israel, she is the same age as my sister, she is married, with children.

My father’s name was Marcu Grimberg, but at the shul he was called Mortha [his Jewish name was Mortha, Mortkhe]. I don’t know in what year he was born, but he was around 5 years older than my mother [he was probably born around 1895]. He belonged to the 1916 contingent, but I no longer remember how old he was at that time. My father had no formal education. And he actually had other brothers as well, but I don’t know if Fisu [Fisel] or David Grimberg went to school.

My mother’s parents lived in Sulita as well. I didn’t get to know them, either. I didn’t get to know any of my grandparents, neither from my father’s side, nor from my mother’s. The name of the grandfather from my mother’s side was Sulim Meerovici. I don’t know what my grandfather did for a living, my mother didn’t tell me. But he had a lot of children. He had my mother while he was married to his first wife, but his first wife died, and my grandfather remarried. The name of his second wife was Leia. I don’t know how many husbands this grandmother had. At first, she was married to a man named Tierer, then she was married to my grandfather from Sulita, Sulim Meerovici; after Sulim Meerovici died, she left to Iasi with one of her sons, Moise Meerovici – for he wasn’t married yet, he was a bachelor –, and she married once more – the name of her last husband was Ornstrein.

I had an uncle in Bucharest, Carol Meerovici, meaning one of my mother’s brothers. He was the son of my grandfather’s first wife. This uncle of mine was an accountant. But he died many years ago. He had 3 sons, they left to Israel. The name of the eldest son was Jinel, he was married and died in Israel. The name of the other one was Puiu, and they had yet another brother, Leonard, who left to America and got married there. At present, I have no news of them anymore.

Peisic Meerovici was another of my mother’s brothers. I no longer remember what he did for a living. Afterwards, when he left Sulita and settled here, in Botosani, this uncle of mine, Peisic Meerovici, worked at the DCA [facility for collecting scrap iron], and then, as he grew old, he retired. He left to Israel after he retired, he was an old man by then. Both he and my aunt died in Israel. And I had a cousin who was 8 years younger than me; he married and had 2 children. They lived in Bucharest, but they too left to Israel, and that’s where he died. I don’t know how he died – for he left there, so far away, I don’t know.

Some of my mother’s brothers died during World War II as well, I couldn’t tell you which of them, I couldn’t remember their names. Zeilic Meerovici was one of them, he lived here, in Botosani. He was married, had a family, and I even have a cousin, Beatrice, who settled in Israel. And I also had a cousin, his name was Lazar Meerovici, he was older than Beatrice, he too had children, but he died in Israel.

There was also Moise Meerovici, who was the son of my grandfather and of my mother’s stepmother. He left to Iasi, he had a job there, he got married to a pretty woman and had 4 children – 2 daughters and 2 sons. And they all left to Israel. He died there.

My mother’s maiden name was Toni Meerovici, and her Jewish name was Toba [Tobe]. She was from Sulita, she was born in 1900. She went to school in Sulita, I don’t know how many classes she graduated. But my mother spoke French, she learned French in private, my grandfather hired a private teacher for her.

I don’t know how my parents met, I didn’t even ask. But they were both from Sulita, they probably knew each other. They certainly had a religious ceremony performed. Formerly, Sulita was a nice little borough when I was a child. 300 Jewish families lived there. Now there is no Jew left in Sulita. There were handicraftsmen, tailors, it had everything. There were several merchants in Sulita, they had large businesses, they had money. One of them was Hers Lehrer, another was Simhe Meer Schwartz. They left to Israel, but I don’t know if they’re still alive. One of them was David Lazarovici, he had an inn, but he passed away, he and his wife are buried here. User Goldman lived next to us, he had a large store where he sold wheat flour, candy, chocolate, scrabia [Probably a variant for “scrumbie” (scombroid fish) used in the region of Moldavia], all sorts of olives, lamp oil – one could always buy that there. And he had some 4 daughters and 3 sons. One of the boys is buried in Sulita, he was deaf and dumb. The other children left to Israel, and they all died, only the youngest of them is still alive, Rahmil Goldman. He came to Botosani 2 years ago and said: ‘Where is little Berta, I would like to meet her so.’ My name is Berta. Since we were neighbors there, in Sulita, and lived wall-to-wall, we were friends. Their father was a big millionaire. My father wasn’t such a wealthy person, I couldn’t say that, but we had enough to get by. And he wanted to see me. And another man living in Sulita, who is 1 or 2 years younger than me, didn’t want to take him to see me, although he knew where I lived. We are not on such good terms. When I go to the shul, he doesn’t even tell me ‘Happy New Year!’

My mother didn’t have a job, she was a housewife – that’s how it was in those days. My father raised sheep. He had no other job besides that. But he didn’t keep the sheep at home, there wasn’t enough room, he kept them somewhere else. We also raised white cattle, and my father also had a horse, which he rode to Botosani. He also had a cart, some sort of hackney carriage, as they say, with only one horse, and he came by cart every week to Botosani and the neighboring villages – he was familiar with all the surroundings, all the villages –, and he bought skins. For my father was trading in skins. There were all sorts of skins back then. There were also karakul skins, with finer, nicer, woollier fleece. My father sold the skins there, in Sulita. All sorts of merchants came there, from Baia Mare, Falticeni, from everywhere, from Ardeal [Transylvania] as well. Christians came as well, they bought merchandise and returned home by train.

80 houses burned to the ground in Sulita in 1935-1936, and our house burned down as well. We had that house from my mother’s parents. Someone washed some laundry and probably left the stove outside [burning], and 80 houses burned to the ground. But we received no help back then, not in the slightest, so to speak, absolutely none [not even from the authorities]. My father worked by himself, as he was such a hard-working man, and he rebuilt that house. And by now it has already collapsed, that rebuilt house in Sulita came apart. When I travel to Sulita I’m staying at some neighbors’, who live there, close by.

I had a brother, Sulim Grimberg – his Romanian name was Salo –, who was younger than me, he was born in 1927 and died in Sibiu in 1947. There were several Zionist organizations in Sulita. There was Bnei Akiva, there was Gordonia 2 as well, and others – there were all sorts of organizations. My brother was a member of Bnei Akiva. They did this and that, I don’t remember what their activities were. I attended Bnei Akiva’s meetings myself, but could one remember something that happened so many years ago? Everything gets depleted. Back then, in 1947, my brother left with the organization, he was 19 when he left to Sibiu. Several members of the organization went there on that occasion, for about 2 weeks. I’ve never been to Sibiu, but I heard others tell that there was a lake there, a sort of large marsh, and my brother and another young man from Botosani drowned in it. I have no idea how it happened. Probably they couldn’t swim, and they both drowned there. The other young man was a nephew of Moisa’s – his name was Moise Ciubotaru – he was the one who washed the dead. They distributed food at the Community back then as well, not only nowadays. When I settled here [when I got married], I know that he received food. They brought him from Sulita to Botosani, and he was the one who washed the dead. He too had 5 children: 3 daughters and 2 sons. All of his children left to Israel. He was an old man by then, why would he have stayed here? He and his wife applied for permission to leave, and they left to Israel. And this nephew of Moise Ciubotaru’s was a friend of my brother’s, they were the same age, and they both died in 1947. That’s life. And afterwards, when my sister returned from Israel, she traveled to Sibiu, gave money to the Community there, and they built him a funeral monument. 

This brother of mine was a rabunam. These people, who read at the altar, are called rabunam – rabbies, just as priests are for Christians. Had my brother lived, he would have become a great man in Israel. He spoke Hebrew very well, he knew the prayers well. There was a great rabbi here, in Botosani, Burstein – he was an elderly man –, he tutored my brother when we lived in Botosani. My brother always went to see him in the evening, and he studied with him, may God forgive him. And he returned home late in the evening. We had to wear the yellow star, and you weren’t allowed to go out, but he went there and then returned. He wasn’t afraid, he went to see that rabbi. And that rabbi, Burstein, taught my brother, he taught him all that is required.

I have a sister, her name is Miriam according to the birth certificate, but people call her Marica. She is younger than me, she was born in 1936. My sister had higher education, she studied law in Iasi, and that’s where she met her future husband, Falic Hermon, Foli. My brother-in-law, Foli, was from Iasi. They were 3 siblings: there was Foli, there was also a sister who was younger than Foli, and there was Srulica, the youngest of them. Srulica Hermon lives in Israel as well, he is married, and has 2 sons. My sister married in 1961. After they married, my sister and her husband lived in Iasi, for he was from Iasi, and then, when people started leaving 3, they left to Israel. They left a long time ago, in 1963, for both her daughter and mine were nine months old when they left Romania. Both of them are the exact same age. My sister has 2 children, a daughter and a son. My niece’s name is Solange, Sulamit – she was named after my brother, whose name was Salo, Sulim. She is married, her name is Frenkel now. They live in Ranana. The son, Dani, was born in Israel, he is 36-37 by now. He too is a jurist, a lawyer. He lives near Petah Tiqwa, but I don’t know exactly where. This nephew of mine is married, he also has a son, he was born in January this year [in 2006]. My sister lives in Petah Tiqwa. She worked as a lawyer, but she is older now, she is in her 70’s. Time passes. She visited me this year. She hadn’t come to Romania for about 3 years, but this year was the 1-year anniversary of her husband’s death, so she came to see us as well, to see how we are doing. But she was upset, her face looked completely different, as if she weren’t my sister.

Growing up

I, Berta Finkel, was born in Sulita in 1925. When I was little, I was a rather sickly child – I don’t know why –, and my mother and father – may God rest their souls – went to the rabbi in Stefanesti, rabbi Friedman, and he told them: ‘She will grow stronger in time.’ They visited the rabbi in Stefanesti only once. This was a long time ago, when there were many Jews living in Stefanesti – I don’t know whether there are any left there.

They were pious people, both my mother and my father. My mother didn’t wear a wig, she wore her hear naturally. My mother was a tall woman. My father was a rather shortish person. They dressed appropriately. They wore good clothes, especially when they had to go to the shul. ‘Metit un desensta kleidar, ve ne geitan sil ara.’ [Editor’s note: This is the correct form of the Yiddish phrase: ‘Me tit (zakh) un di shenste kleyde(r) [az] me geyt in shil arayn.’] Meaning: ‘We wear our most elegant dresses when we go to the shul.’ That’s what my father always said when they went to the synagogue.

My father was a very religious person. Not going to the shul was out of the question for my father. As a young man, he also went there during the week. People went to the shul every day in Sulita, in the morning and in the evening. There were several synagogues in Sulita. There were rabbis, and hakhamim as well – or how they called them, I can’t remember anymore. There were around 3-4 synagogues back then – all the shuls have been destroyed there, as well. Some were larger, some were smaller. Only one of them had a balcony, it was located downtown. My parents attended a different shul, still a large one, where my father was a sort of a gabbai. I know that Rica Calmanovici’s father [Note: this reference is about Rifca Segal, interviewed by Centropa.] was a gabbai, but I forget what my father was – he helped the latter, Mr. Calmanovici. Eventually, what with children being born, with this and that, my father stopped going to the shul – which is to say he didn’t stop going, but he didn’t go as often as he used to –, as he didn’t have time, he was busy with other things.

There was also a Jewish bath in Sulita, I went there myself together with my mother. The bath in Sulita had buckets. There were small buckets, so that everyone had a small bucket to get water in order to wash themselves. There was also steam, you had to go up some stairs. There was also a small mikveh there, but I don’t remember it very well. I didn’t go to the mikveh for I was a child. My mother or my father, it was they who went to the mikveh. My father always went to the mikveh, every week. Not going was out of the question. But my mother went as well. Men went there on Friday morning, while women went in the afternoon. The mikveh was open once a week.

Tradition was observed very strictly. We didn’t work on Saturday. On Friday evening, if we wanted to have heat, we always called someone over, my parents gave them something in return, and they lit the fire. Christians lived nearby, and they came over. Or on Saturday morning. During the week, I would sometimes light the fire, or my mother would, or my father. And my mother prepared soup, meat for the lunch on Saturday, and someone would come, light the fire, and we heated the food on the kitchen stove. That’s how it was back then.

My mother lit 5 candles on Friday evening. [Ed. note: It is customary to light two candles, although some families light more, sometimes in accordance with the number of children.] When father returned from the shul, we, all the children of our household, would sit down to eat, and mother served soup, meat, what she cooked in advance. My mother baked bread every Friday. We had an oven when we lived in Sulita, and she baked homemade bread. It used to last us for the whole week, and we didn’t buy bread from the bakery. For Saturday and holidays, she baked kneaded bread, colilici. [Editor’s note: Coilici is a variant for challah, similar to the word “kajlics” used by some Hungarian-speaking Jews in Romania. Both words have the origin of the Hungarian word “kalacs”.] My mother used to buy fowl. We had a cage in the back, and that’s where she kept the fowl until they had to be slaughtered. For back then, when I was a young woman, there were hakhamim in Sulita as well. It was father who took the fowl to the hakham.

We performed the kapuras before Yom Kippur. [Editor’s note: Kaparot is a ceremony performed by some Jews on the evening before Yom Kippur, when sins symbolically transfer from individuals to a white rooster and to a white chicken in the case of women.] We performed it at home. My father, may God forgive him, gave me the chicken or the hen, depending on what we had, opened the prayer book for me, and I recited the necessary prayers and spun around three times holding the hen. Afterwards, he took those fowl to the hakham to be sacrificed. This tradition was observed in Botosani as well, as long as there was a hakham. We went to the canteen, and the hakham slaughtered the fowl that we previously used to perform the kapuras ceremony. But since nowadays there is no hakham anymore, where could I take the fowl to be slaughtered? I can’t simply take them to just anybody…

We didn’t build a sukkah on Sukkot. People didn’t do that in Sulita. Later, when I came here, to Botosani, they built a tent for Sukkot. It was made out of reed, in the open air, it extended to a side, adjacent to the canteen. The women who worked at the canteen prepared meatballs and other dishes, and the meals were served inside the sukkah. I never ate there, only the men who went to the shul ate there.

On Chanukkah, father lit a candle and called us: ‘Come, children, light candles yourselves.’ The candles were placed on a brick that lay on the table. And every child lit a candle. We lit candles for 8 days, an extra candle was lit on each successive evening. Our parents didn’t give us chanukkah gelt. They said: ‘Work and you will earn it.’ I didn’t have a spinning top. Our parents didn’t give us toys.

On Purim, people baked all sorts of cookies. My mother’s baked cookies were very good. She didn’t send cookies to wealthy people, she gave them to women whom she knew were poor and couldn’t send her cookies of their own in return. [Editor’s note: It is about the custom of mishloach manot, "sending of gifts", on Purim, which is sending ready-to-eat foods like cakes, fruits.] For she didn’t like to exchange cakes, she didn’t want to receive cookies in return. She gave them away so that the people to whom she sent the cakes didn’t have to send her others in return. People wore masks on Purim and called on households, and they made merry. Everyone made merry as they saw fit, songs were sung as well. People came to our parents’ house as well, back in the days when I was a young lady. And those whom they visited had to guess who they were. For you couldn’t recognize everybody, given the fact that they wore all sorts of masks. I never wore a mask on Purim. I remember that when I lived in my parents’ home in Sulita many people came to Sulita from Botosani in order to celebrate Purim there. They came to visit their relatives – for there were 300 Jewish families in Sulita, and not just one or two persons –, and they made merry. They called on people wearing masks, they also called on our home. We sometimes recognized some of them, and then we invited them in and offered them something to eat and drink.

Everyone celebrated Pesach at home. People cleaned their homes very thoroughly before Pesach. We cleaned every nook and cranny, so that no cornmeal or wheat flour was left in the house. If there was some flour left, we placed it somewhere in the attic and left it there until Pesach was over. We had a set of dishes for Pesach, which was used only on that occasion. People didn’t bake matzah in Sulita, they bought it here, in Botosani. I remember that when I was a child my father used to come to Botosani before Pesach and bought a lot of matzah, for there was plenty of it in those days. And not only him, everyone who lived in Sulita bought matzah here, in Botosani. Back then, matzah was cheap, too. But they made all sorts of matzah varieties in those days. They also made matzah for the afikoman. This type of matzah was more special, it was for the people who were more pious. My father bought regular matzot, and matzah for the afikoman as well.

Only family members attended the seder ceremony. Namely my parents, myself, my brother and sister. We went to the shul first, then we returned home and recited the seder prayer and everything else. My father was the one who recited it, he recited the entire Haggadah in Hebrew. We placed an extra glass of wine on the table and opened the door for Elijah ha-nevi to enter. I used to open the door if I wasn’t tired, my mother opened it if she happened to be near it, in front. Then, my father hid the afikoman. Afterwards, everyone received a piece of the afikoman to eat. Usually, my father bought 2-3 pieces of matzah for the afikoman so that there was enough to last until the following evening, for he had to recite the seder the following day as well. But if it so happened that he didn’t buy enough, he hid a piece of the afikoman from the first evening for the following day. When my brother was alive, it was he who recited the mah nishtanah. And we ate, my mother served soup, meat, latkes prepared traditionally using matzah flour. My mother prepared all sorts of dishes for Pesach, I helped her a bit as well. She made latkes from matzah flour, “malaies” from potatoes, this and that, whatever she could. “Malaies” is made either from boiled or raw potatoes that are run through the mincing machine after which you add eggs, salt and pepper to the mix, and fry them as you do meatballs. And that’s what we served with meat. And when the meal was over, after we finished eating, father also had to recite the prayers that are recited at the end of the seder evening. And it took a while until he finished reciting the prayer, and we went to bed very late, around 11, 12 in the night.

My parents spoke Jewish, Yiddish. They taught us, children, Yiddish as well, but, since we learned Romanian in school, we spoke Romanian. Our parents spoke Yiddish to each other, but we spoke Romanian. We studied Hebrew in school. We didn’t go to the cheder – there was no cheder in Sulita. But we attended the Jewish school, and that’s where we learned Hebrew. Our Hebrew teacher was a certain Mates Iui, he was an old man, and there was another teacher, Balter, who was from Bessarabia. And afterwards, when the war broke out, Balter returned to Bessarabia 4. He was the younger of the two. And we had another 2 teachers, who were Jewish, but we learned Romanian at the Jewish school. And Hebrew was a separate subject matter. And then, if we didn’t make progress, my father would call the rabbi, Mates Iui, to visit us at home, and he taught us to read Hebrew, both my brother and me.

The Jewish school consisted of no more than 4 grades. The attending children were rather numerous, there were several grades: 1st grade, 2nd grade, 3rd grade, 4th grade, but after so many years I cannot remember how many classes there were in each grade. The boys and the girls were mixed, we learned together. All in all, I graduated 8 grades there, in Sulita. I graduated 4 years at the Jewish school and 4 at the Romanian school. I graduated 8th grade in 1937-1938.

Afterwards, my parents’ condition depreciated, they were broke, and we had to move to a village, to Hlipiceni. [Hlipiceni is located 57 km south-east of Botosani, and 22 km south-east of Sulita, respectively.] And we had our share of misfortunes… many of them, so to speak. We had a sort of a grocer’s shop, a small shop where we sold a bit of everything. Just like in the countryside: you sold this, you sold that. And my father was a butcher, he slaughtered cattle there, in Hlipiceni. He had a partnership with one of his older brothers’ brother-in-law, David Grimberg, who lived there, in Hlipiceni. The name of that in-law was Srul Rotstein, and he too had a grocer’s shop, he too sold this and that in addition to being my father’s partner at the butcher’s shop. He bought the cattle, and my father slaughtered them. There was an army stationed at Halta Rauseni, and it consisted of vagrants – that’s how they called those soldiers. [Rauseni is located 5 km south-east of Hlipiceni, and 63 km south-east of Botosani, respectively.] And someone came every week, someone with a higher rank, who was captain or colonel, I’m not sure, and he bought meat for those vagrants.

We lived in Hlipiceni for less than 2 years. There weren’t too many Jews living there, only Christians. There was another family, but eventually they too left. And as the village was inhabited by Christians, and they knew we were Jewish, people started mocking us. We lived at a Lipovan’s, and we had a large gate, which I had to close in the evening. And they came and smeared the gate – forgive my saying this – with faeces, with excrement – to use such a word. When he saw something like this happened, my father told my mother: ‘We’re moving back to Sulita, for we can’t live here.’ We dropped everything and returned to Sulita. In 1938-1939 we returned to Sulita.    

As long as we lived in Hlipiceni, one of my mother’s cousins, who had a manufacture store, lived in our house. His name was David Saia. I don’t know whether he was a first-degree cousin of my mother’s or whether he was a more distant cousin, I can’t remember. He left when we returned. In Sulita, my father continued his trade as a butcher. He slaughtered the animals at the slaughterhouse, and sold the meat at the butcher’s shop. We had a store there, where the house was located as well, my father had a chopping block and an axe, and all the necessary equipment.

During the War

Then the war broke out, and from Sulita we came here, to Botosani. At first, Jewish people came to Sulita from Stefanesti, from Harlau, from all corners across the country. And where could you lodge so many people? We had it rough, we, Jewish people. And then, we all came here to Botosani in 1940. [Ed. note: The Jews from Sulita were evacuated to Botosani in June 1941. 1 Mrs. Finkel isn’t accurate with dates, in most cases she approximates them.] They informed us that we had to leave, I believe it was the police – I no longer remember, I was still a child. It took us a whole day to get there. It took a while, as we were a file of around 80 families. We set out at 8 o’clock in the morning, and we arrived in a file in Botosani at 10 o’clock in the evening, as it was dark by then. For evening comes at half past nine, ten o’clock during the summer. We came by cart. The carts were supplied by the state, I believe, we rented them. And what could we take with us? We left everything behind, at home, and it went to smithereens, as they say. We brought a sack or two of corn flour, and a bit of grain that we kept in the attic. I no longer remember if soldiers came with us or not.

In Botosani, we lived at one of my mother’s sister-in-laws, the wife of Zeilic Meerovici. Afterwards, we lived at one of my mother’s nieces, Beatrice, the daughter of Zeilic Meerovici. We lived there for a while, then we moved on Bratianu St., we rented the place. Meanwhile, my father was sent to Tiraspol, for he had declared he was a furrier by trade. And those who knew a trade had to go to Tiraspol. I don’t know what he did there, I think they gave him other jobs. Did my father know the furrier’s trade? My grandfather knew the furrier’s trade, may God forgive him, but my father didn’t. But he left there as a handicraftsman. He wasn’t the only one, several Jews from Botosani were taken to Tiraspol. My father stayed there for 3 or 4 years.

And we lived without him. We had our share of misfortune as well. We had a cow, which we kept somewhere in a stable. I can’t remember exactly, but I believe we bought the cow in Botosani, we didn’t bring it from Sulita. I couldn’t milk a cow, nor could my mother, and I believe a neighbor used to come and milk our cow, and then we strained the milk, took it and sold it, so that we could have some money, so that we could support ourselves. We had to wear the yellow star 5. We weren’t allowed to go to the market in the morning until 10 o’clock. And what could one find at 10 o’clock?

After the War

But I don’t even remember how the war ended. It was over… We stayed on in Botosani for a while, and in 1949 or 1950 – I don’t even remember when – we left to Sulita again. In Sulita, my father continued the butcher’s trade, he sold meat, just as he did before the war. We found the house destroyed, the doors and everything we left there had been removed. We rebuilt it. We had to earn money, this and that, so that we managed to rebuild the house the way it was. And what good came of it? Now my parents’ house is demolished, in a ruin. The house is no more. When father left to Israel, he sold everything. 

Together with my mother, my father submitted a request to go to Israel; my mother died in the meantime, and my father left to Israel by himself, he stayed at my sister’s, and he died in 1981. My mother died here, at my place, in Botosani, on Zimbrului St. After she fell ill, they took her to Iasi, then they brought her here, to Botosani. My mother died in January 1973, she is buried here, in the cemetery.

I married here, in Botosani, in 1951. I met my husband through some relatives, namely one of my father’s brothers-in-laws, Leon Segal. This uncle of mine was in the scrap iron business, and my husband was passing by, across that market, my uncle knew him, and told him: ‘I have a niece, would you like to get married?’ For he had 2 sisters who left to Israel, and he stayed here, and his parents were elderly people. And I came to Botosani, my aunt, Fremita, was still living here; I stayed at their place for a day or two, and I met him, somewhere downtown. I am old now, but I was beautiful back then, and I was dressed neatly, elegantly, and he liked me.

My husband was born here, in the city of Botosani. His name was Mikel Finkel, Mahal [Makl] was his Jewish name. He was born in 1925, just like me. He attended 4 grades here in Botosani, that was all. There was a Jewish school on Karl Marx St., that’s where he went to school. And from where he lived, on Zimbrului St., it was very far for him to come home to eat. But there was a kitchen there, at the school, and, in order for him not to come home to eat lunch, he ate there. My father-in-law gave them beans, this and that, so that he could study. My husband said: ‘I ate there until I entered 5th grade.’ That was all. They wanted him to continue his studies, but there were no spots available, he couldn’t fit somewhere, at a school, so that he could continue his studies. His parents were old, also, he started working this and that. What could he do? I used to tell him: ‘You see, if you had gone to school, perhaps you would have married a girl that was more well-read, more refined. But since you didn’t?’

I met his parents. My mother-in-law’s name was Gitla Finkel. I know that my mother-in-law had a younger sister, Clara, who left to America and married an upholsterer there, his name was Abram Zamist. They had a daughter and a son. They sent word for my husband to go there, to America, but he didn’t want to leave his parents here, for they were elderly people, and he said he wouldn’t leave. My father-in-law’s name was Alter Finkel – his Jewish name was Haim Iosuf –, he was born in Cernivtsi. He was a rather severe person, he didn’t talk much with younger people, namely with me. My mother-in-law did, she talked with me. As they say, she was a smart woman, my mother-in-law. They weren’t too well-off, my father-in-law bought cereals, he traded cereals. When I got married, my father-in-law was an egg-checker, meaning he checked the eggs in a store. That’s how it was in those days, this was a job, too.

My husband was the youngest of the children. He had 2 older sisters, both of whom married here, in Botosani, and they left to Israel; both of them died there. But they have children. The name of the oldest was Janeta, she was married to Froim Blaicher. Froim Blaicher was the youngest of the brothers. Itic Blaicher was the oldest of the brothers; he had 2 daughters, but has passed away. They had another brother, Meer Blaicher, and a sister, Mina Blaicher. Janeta had an only son, Haimut, who keeps in touch with us by phone. The name of my father’s other sister was Fany, she was married to Joil Goldfracht; she had 2 daughters, Beatrice and Anica, who live in Israel, too. Beatrice has an only son, who studied in some far-away country and then, people say, returned to Israel. [That’s what] My niece, the lad’s mother, told me [on the telephone], as she calls me now and then.

We lived with my parents-in-law, at their place on Zimbrului St. My parents-in-law lived in the kitchen, which was a separate building, and we lived in two rooms. My mother-in-law died in 1955, and my father-in-law died in 1960.

We took an old man in the house when my mother-in-law died – his name was Haim Meer Hersch –, so that my father-in-law didn’t sleep alone. In former days, there were poor people who begged for alms. And this man had the habit of doing that, he begged with yet another person. But after we took him in, we didn’t let him beg anymore. And there was a canteen in those days [the canteen of the Jewish Community in Botosani], he went to the canteen every day, they served him meals, and the Community [the Jewish Community in Botosani] gave him food as well, they gave him everything he needed, for he was a poor man, even if he lived with us. For I couldn’t provide for him. But since there was the Community and they could spare… They also gave him clothes, they gave him everything. I don’t remember the year when he died, my own children were of school age, they were grown by then.

I wasn’t a member of the Communist Party, nor was my husband. I didn’t have a job. We raised sheep. That’s what my husband did for a living before we got married. We had a large garden where we lived, we also had an enclosure in the back, and he had room for the sheep. And there was this man, who didn’t live with us, he only came during spring to milk the sheep. Then, around May, when sheep are put to pasture, they constructed a sheepfold, and we sent the sheep to the sheepfold. There, at the sheepfold, on the pasture, it was a different matter, it was out of the city. I used to go to the sheepfold myself, I went on foot, I sometimes brought my daughter along, even though it wasn’t nearby. That’s what I mean, each of us worked, for I don’t know how to describe the work that I did. But I seem to remember we had many sheep. We had 20, 30 sheep. You couldn’t keep too many sheep, for the number of sheep you could keep was very strictly regulated during the Ceausescu’s regime 6. You weren’t allowed to put the sheep to pasture in the spring, when the grass starts growing. You weren’t even allowed to let them out of the courtyard until it was time to put them to pasture. People always put the sheep to pasture as late as May, you weren’t allowed to do it sooner. I had to keep them at home, feed them. And I did, what could I do? And I had to keep the homestead clean, the courtyard as well, I couldn’t let it get dirty. They didn’t come to check every day, but still, they did so when they remembered to do it, the courtyard had to be clean as well, everything had to be clean. That’s how it was during the Ceausescu regime. They erected the sheepfolds in May – everyone brought planks, this and that. That’s where the sheep were kept until autumn, when the cold sets in, and then the sheepfold was dismantled. Two shepherds lived there, and people took milk by turn. When your turn came, you went to the sheepfold, and took as much milk as you were due. It was very hard. We had a hard time raising sheep as we did, stop asking me questions about it.

We raised sheep until my husband died, and then we sold them, we stopped raising sheep. Ten years have passed since my husband passed away, he died in 1996. That’s when we also sold the house where we lived in Botosani. We had 2 rooms there, the porch was in front of the house, and the kitchen was in the back. And we had to go out in the cold during winter, and we cooked there, for that’s where we had the cooking stove and everything else. And in 1996 I moved in a block of flats where I live with my daughter.

I didn’t have children right away, it took a while. My son, Gustav Finkel, was born in 1958. He went to the talmud torah. There was this man, Haim Aranovici, who eventually taught him. I sent my son to study, and he studied. My son is very skilled at reading the Torah, he also performs the religious service at the synagogue. When my son was 16-17 – I don’t remember what grade he was in, but he attended the Laurian High School –, rabbi Moses Rosen 7 – who has also died – came to Botosani, and he wanted to send him to study in France, to learn Ivrit there. In fact, he knew Ivrit, for he learned it here, but… And my husband said he wouldn’t send him there, that he should first go to university. He graduated the Faculty of Polytechnics in Iasi, he’s an engineer. He served his military service before going to the faculty, when he was 18-19. He served in Buzau, he was part of the transmissions unit. He got married in 1992. His wife is Jewish, too, her maiden name was Beatrice Brif. They also had a religious ceremony performed at the synagogue in Botosani, I think Bruchmaier came from Bucharest to perform the service. I have a grandson from my son, Avi, he was born in November 1992.

I also have a daughter, Carola Finkel, she was born in 1963. She isn’t married, we live together.

My husband and I observed traditions. We had separate dishes for milk, for meat. We took the fowl to the hakham to be slaughtered. A hakham lived here, a certain Moscovici, who performed the slaughtering every Thursday. And my mother bought fowls in Sulita, she sent or brought them here, I took them to the hakham, he slaughtered them, then I plucked off the feathers, did all that was necessary, and sent them home. This hakham, Moscovici, was from Stefanesti. When he lived in Stefanesti, he was a sort of a traveling salesman. I believe his first wife died in Stefanesti, he had no wife when he settled here, in Botosani, he had only his children with him – he had a daughter and a son. And probably the Community gave him a place to live somewhere, and he got married again. But this hakham left to Israel too, with his second wife and two children, and he and his wife died there. Nowadays we still have a hakham in Bucharest, his name is Bruckmaier, but he is old, he is in his 80’s, and he won’t come to perform the slaughtering.

There was a Jewish bathhouse here in Botosani, too; when mother came here, I used to go with her to the bathhouse. But now that we live in a block of flats, we all have a bathtub, we take a bath in it every week, do you think I still go there and pay an entrance fee? In fact, there is a central bathhouse here, but it is state-owned. There no longer is a Jewish bathhouse.

On holidays, we always went to the shul in Botosani too. My husband went there more often. He went there twice a day, in the morning and in the evening. My son always accompanied him on Friday evening and on Saturday. The shul was there, close to where we lived – a house of prayer –, on Zimbrului St., just a bit further up the road. My husband went there twice a day. Formerly, people went to the shul both in the morning and in the evening, as well as during the week. Nowadays, they don’t do that anymore. Here, men go to the shul only once a week. They only go there on Friday and on Saturday, that is all. There aren’t even so many Jews, many of them died, and most of them are older, elderly people. I still go to the shul during the autumn holidays – on Rosh Hashanah, on Yom Kippur; we don’t go there on Sukkot, but we go there on Simchat Torah. But when we go there, do women participate in the prayers? They sit there and chat. How one of them made fruit preserve, how another made zacusca [Ed. note: traditional Romanian vegetable spread]…

On Yahrzeit, when I mourn after my parents, after my husband’s parents, I always commemorate them in a prayer at the synagogue. I just commemorated my husband’s death this Saturday. I bought brandy, I baked ginger bread, sliced it, wrapped it nicely in napkins, and I gave them away to people at the shul. What can we do? The dead must be remembered every now and then.

I light candles on Friday evening. I light 5 candles myself, just like my mother. I do that, as I have several in-laws [who are dead]. My sister’s husband died a year ago, and I also light a candle for him – even though he is so far away, in Israel, and I am here. I also say a prayer when I light the candles on Friday evening. I say it in Hebrew, for I can read Hebrew. I have a small prayer book, someone gave it to me before leaving to Israel, that’s where I read the prayer from. My daughter lights candles as well. She uses two smaller candlesticks for doing that. I light the bigger ones. She says a prayer as well, she reads her own prayer, we don’t read the prayer together.

I sometimes bake bread for Saturday as well. Now I no longer have the patience to bake kneaded bread, but if I do, I have a small baking tray where I can fit 6 small loaves of bread, and I bake 6 loaves of bread from 1 kg of flour that I buy at the store, and I give some to my son as well. And it rises so nicely, as if I used some special ingredient or something. I no longer bake cookies on Purim. It isn’t even convenient to bake cookies – to have them there in order to eat something. You can still bake them today, but it’s only for those with better financial means. Formerly, people used to bake cookies, hamantashen, there were many varieties. Hamantashen are very delicate to bake, believe me. I can cook them, but then they go dry after a day or two. It’s either because of the flour I use, or… I don’t know what to say.

Formerly, we celebrated seder at home. I always celebrated seder with my husband. Just us, the family – we, my father-in-law, my mother-in-law, when they were still alive. Now, they don’t celebrate it as they once used to. Now people no longer celebrate it at home, now they invite us at the Canteen, and that’s where we celebrate the seder evening. I go there myself, and my children do too, every year. That’s when we eat a piece of kosher meat, for they send meat from Bucharest. And they cook soup at the canteen, they do everything that is required for Pesach, and they serve us a nice a plate of soup, and meat, matzah, potatoes, latkes, this and that. Formerly, they made matzah for Passover here in Botosani as well, but now they send it over from Israel. And they give us rations, they don’t give us as much as we need. They invite us at the Canteen, when we celebrate Chanukkah, the Light of Lights, they call us then and serve us all sorts of dishes, especially dumplings filled with potatoes. The Canteen is located on 7 Aprilie St. There was also a synagogue there, ran by Moscovici, but it no longer exists now. The Canteen is near the old cemetery, a little further up the road. But it is no longer functioning, only on Passover, on the first seder evening, and on Chanukkah, when they organize a meal – that is all. The rest of the time the Canteen is no longer functioning.

Now they no longer observe tradition as they once used to. Everything has been shattered. But we all remember just a little bit.

None of my relatives are still living here. I only have my son and daughter. The others have all left abroad, most of them to Israel. I’ve been to Israel in 1996 myself. I also have a sister there, it is through her that I learn some news about my family. What can we do, since we’re so far apart from one another? I’d go to live there myself with my daughter, but how can you go there if there’s a war? I don’t even know the name of that president, for I hold such a grudge against him that I can’t even begin to describe it. How so? At this day and age, in 2006, it will be 2007 soon – may God hold us in good stead – the war is still going on, still going on? This war will never end, God forgive me, it’s neither black, nor white – as they say. 

And time passes. And we live for as long as God will suffer us to live.

Glossary

Életrajz

Dr. Sólyom Olga egyedül él egy szabadsághegyi társasház másfél szobás lakásában. A barátságos lakás berendezését a könyvespolc dominálja. Sólyom Olga számítógépet használ, otthonos az interneten, levelezését is elektronikusan bonyolítja.

Apai ágon a dédmamám Kohn Hani, akiről a nevén kívül semmit nem tudok. Egy kép maradt róla, amit az egyik nagynénim hagyatékában találtam. Hani férje Schwarcz Leopold volt, aki 1823-ban született Balassagyarmaton. Őróla annyit tudok, hogy százkét évig élt, és rendkívül egészséges ember volt, sose volt beteg, halálakor egy foga hiányzott. És úgy halt meg, hogy elaludt. Ez a családi fáma.

Apai nagyapámat, Schwarcz Jánost még ismertem. 1859-ben született, szép szál ember volt, sovány, szikár, jó megjelenésű. A végelbocsátó leveléből kiderül, hogy tizenkét évet szolgált a k. u. k. hadseregben. Hordár volt a Nyugati pályaudvaron. A család egy kicsit szégyellte is, de hát végeredményben ebből nevelte fel a gyerekeit. Arra emlékszem, hogy a Szent István parkban az unokabátyámat meg engem a karjára vett. De csak párszor láttam, mert aztán elment Balassagyarmatra. Idős volt, már nem is dolgozott, a gyerekei tartották el, és valami nőismerőse után ment. Korán megözvegyült, és nem nősült meg még egyszer. Végül Balassagyarmatról vitték el Auschwitzba, nyolcvanöt éves korában.

Apai nagyanyám, Rosenfeld Hani 1868-ban született Szölgyénben Rosenfeld Marcus és Weisz Cilli gyerekeként [Magyarszőgyén – (azelőtt: Magyarszölgyén), kisközség Esztergom vm.-ben, 1891-ben 2000 lakossal, Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. 1894-ben ment férjhez nagyapámhoz, és szült kilenc gyereket: Hédit (aki 1895-ben született Szelényben [Szelény – kisközség, Hont vm., 1910-ben 200 lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]), Elzát (aki 1896-ban született Magyarszölgyénben), Miklóst, az apámat (aki 1898-ban született Újpesten), Erzsébetet (aki 1900-ban született Újpesten), Ödönt (aki 1901-ben született Újpesten), Sándort (aki 1903-ban született Újpesten), Olgát (aki 1905-ben született Újpesten), Margitot (aki 1907-ben született Újpesten), Pált (aki 1909-ben született Újpesten) és Renét (aki 1912-ben született Újpesten). Aztán nagyanyám 1929-ben, 61 éves korában meghalt.

Édesapám legidősebb nővérének, Hédinek a férjét Kertész Sándornak hívták. Egy szappangyárban dolgozott vezető beosztásban, elég jól keresett, jómódúak voltak. Ők voltak a család gazdagjai. Volt egy háromszobás lakásuk egy nagyon elegáns házban a Személynök utcában, ami a Margit hídtól indul [ma Balassi Bálint utca]. Mind a ketten hosszú életet éltek meg, a nagynéném nyolcvanhat évesen halt meg végelgyengülésben. Nem volt kedve tovább élni. A nagybátyám nyolcvanöt éves korában halt meg, betegségben. Három gyerekük volt, két fiú és egy lány. Az idősebb fiú, Tibike tizenvalahány éves korában skarlátban meghalt. A másik fiú, Laci 1945-ben kiment Olaszországba, ott meg is nősült, és lett neki egy gyereke. Aztán továbbment Amerikába. Mindenfélével foglalkozott. Nagyon szép hangja volt, énekelni tanult. Itt-ott próbálkozott énekléssel, de azzal sem ment sokra. Egyik nőtől a másikig tengette az életét. Jó pár évvel ezelőtt találkoztam vele utoljára. Megvolt. Nem tudom, miből él. Hédi néni lánya, Elza 1939-ben, tizennyolc évesen hozzáment egy Korvin nevű férfihez, akinek a keresztneve nem jut eszembe. Egy abszolút mutatós fiú, elegáns, nagyvilági férfi  volt, nagy bohém. Nem tudom, mi volt a foglalkozása. Nagyon hamar megszületett a gyerek, és nagyjából utána el is váltak. Elza, későbbi férjével, a nyilaséra alatt a Nemzetközi Vöröskeresztnél, ill. valamelyik zsidómentő szervezetnél tevékenykedett, és – feltehetően ismervén Wallenberg sorsát – talán 1945 végén vagy 1946 elején elmenekültek Ausztriába. Akkor már megvolt a kislánya, Zita, aki 1940-ben született. Itt hagyták a gyereket, aki akkor volt hat éves, mert bizonytalanra mentek ki, és nem merték magukkal vinni. Zitát a nagymama nevelte fel. Aztán amikor a kislány leérettségizett, az anyja kivitette magához. Elza Ausztriában nem dolgozott, a férje tartotta el. Nem tudom, hogy a férje mivel foglalkozott, tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt halt meg. Elza még él, de nagyon beteg, és Ausztriában egy idősek otthonában van.

Sándor nagybátyám, édesapám egyik öccse a legszebb férfi volt a családban. Ezt ki is használta. Utazó ügynök volt [A Révai Nagylexikon szerint az „utazó ügynök” nem alkalmazottja a megbízójának, működését önállóan, sokszor több cég érdekében fejti ki. – A szerk.], és rendkívül jól élt, elegánsan öltözött. Nőtlen volt, de rengeteg barátnője volt, sok fénykép maradt utána, ahol különböző nőkkel van levéve. Szlovéniától kezdve a Balatonig, a Magas-Tátráig mindenütt nőkkel van körülvéve. Valahol mindig összekapcsolta az üzleti utat a nyaralással. Fogalmam sincs, milyen áruban utazott. Meghalt, megölték a munkaszolgálatban. Csak a háború előtt láttam néhányszor. Elég sokat utazott, keveset volt itthon, Magyarországon.

Az édesapám egyik húga, Margit libás volt. Nem az övé volt az üzlet, hanem az anyósáé, és odament dolgozni. Tulajdonképpen egy húsbolt volt, de csak libával és csirkével foglalkoztak. Nem tudom, hogy kóser volt-e, de nagy a valószínűsége, hogy a háború előtt az volt. A bolt  valahol a Bulcsú utcában volt, a Lehel piac környékén. Margit 1932-ben ment férjhez. Ez az első férje, Emilke nagyon hamar, egy-két évi házasság után meghalt, én nem is ismertem. A második férje Benedikt József volt, aki még a háború előtt jött haza Brazíliából. Elvette a nagynénémet, aki akkor özvegyasszony volt. Benedikt József anyjának is volt libás üzlete, és a nagynéném besegített az anyósának. A férj is csinálta, úgy, ahogy, de dolgozni nagyon nem szeretett. Amikor meghalt az anyja, akkor a nagynéném vitte tovább. A háború után a nagynéném a Lehel piacon nyitott egy libás üzletet, amit haláláig megtartott. A háború után magukhoz vették Benedikt József elpusztult lánytestvérének a két gyerekét, akik akkor nyolc-tíz évesek lehettek. Nekik nem volt gyerekük, a nagynénémnek nem lehetett gyereke. 1956-ban a két lányt a nagynéném külföldre küldte. Az egyik Ausztráliába ment, a másik Kanadába. Nem tudok róluk semmit. Aztán meghalt a második férj is. A nagynéném végig ebben a szakmában maradt. A Lehel piacon volt libás standja. Sok zsidó baromfiárus volt a Lehel piacon, körülötte is volt néhány, aztán persze lassan fogytak. Egészen a haláláig ott dolgozott. Hetvennyolc éves korában, 1987-ben halt meg szívinfarktusban, márciusban. Decemberben, karácsony előtt még lent állt tíz-tizenkét órákat a piacon. Ez a libás nagynéném néha támogatgatott minket, kaptam tőle ezt, azt, amazt, de nehéz természete volt, meg nekem is, így aztán időnként összebalhéztunk. Amikor férjhez mentem 1955-ben, és nagyon csórók voltunk, minden második héten vettem tőle egy nyolc-tíz kilós libát. Nem kaptam, hanem vettem. Ő tudta, hogy melyiknek van nagy mája, úgyhogy nekem már libamájmérgezésem volt. Mindig libát ettünk.

Erzsi nagynéném, akit Örzsinek hívtunk, már eléggé benne volt a korban, amikor férjhez ment. A apám hozta össze valahogy ezt a házasságot egy zsidó lakatossal, Reisch Mártonnal, akivel együtt dolgozott, és barátok voltak. Örzsi varrónő volt, és amikor a férjét elvitték munkaszolgálatra, akkor délelőtt viaszos vászon kötényeket varrt, délután meg este ruhatárosnő volt a Dunapark kávéházban. A lakatos életben maradt, és visszajött Mauthausenből. 1945 után Örzsi egy KÖZÉRT-ben volt eladó. Az unokabátyám, Frigyes 1932-ben született. 1956-ban kiment Svédországba. Ott nősült meg, itthoni szerelmét vette el, aki 1956-ban a szüleivel Svájcba ment. Három gyerekük született, Ann-Britt, aki jelenleg Izraelben él, és négy gyereke van, valamint Andres és Lotta, akiknek két-két gyerekük van. Ők ketten Svédországban élnek. Később Örzsi a fia után ment, és egy Stockholm melletti kisvárosban,  Jacobsbergben halt meg nyolcvanhat éves korában Alzheimer-kórban.

Pali nagybátyám volt édesapám legfiatalabb fiútestvére. Nagyon későn nősült meg, valamikor a háború után. Előtte még el akarta venni feleségül anyámat, de ő nem ment hozzá. Ez a Palika olyan volt, akire azt mondják, hogy slemil. Négy polgárit végzett [lásd: polgári iskola], és 1945 után egy textilüzletben dolgozott eladóként. Aztán mikor elment nyugdíjba, mindenfélével seftelt. Végül Margit nagynéném, aki gyakorlatilag az életben maradt családtagokat dirigálta és segítette, valamikor az 1970-es évek elején szerzett Palikának egy feleséget, akit Arankának hívtak, de a vezetéknevére nem emlékszem. Özvegyasszony volt, és volt egy Tomi nevű tizenéves gyereke. Nagyon szépen éltek, aztán az asszony rákban meghalt a nyolcvanas években. A nagybátyám egyedül maradt, nem tudta magát ellátni, és beköltözött  a Vadász utcai nyugdíjas házba. Odaadta a lakását, ez egy tanácsi lakás volt, és beköltözött oda. Nyolcvanhat éves korában, szívinfarktusban halt meg.

Édesapám legfiatalabb húga, René egy nagyon csinos, szép és mutatós nő volt, aki a Corvin Áruházban volt elárusító. Azt hiszem, négy polgárit végzett. Rengetegen udvaroltak neki, de nemigen vették őt jómódú fiúk feleségül. 1944-ben ő is elpusztult.

Anyai ágról a nagyapámat, Weisz Antalt nem ismertem. Itt éltek Budapesten, Angyalföldön. Nem voltak vallásosak. Van egy fénykép 1916-ból, amin katonaruhában van, úgyhogy biztos részt vett az első világháborúban. Szabó volt, és tüdőbajban halt meg 1929-ben. Akkor a nagymamám, Pollák Hermina, aki 1889-ben született, negyvenegy évesen itt maradt három gyerekkel. A legidősebb volt József, aki 1912-ben született, utána jött anyám, aki 1914-ben született [A 6. fénykép tanúsága szerint 1912-ben Weisz Ferenc született, aki 1915-ben meghalt. Az 1913-ban készült fénykép alapján József 1910 körül születhetett. – A szerk.], és volt egy öccse, Pali, aki 1917-ben született. Józsi nős volt, gyerekük nem volt. Nagymamának, amikor megözvegyült, dolgoznia kellett, bérelt egy tejcsarnokot. Addig háztartásbeli volt, nevelte a három gyereket. Abban a házban, ahol lakott, volt egy tejcsarnok, OMTK-nak hívták annak idején a tejcsarnokot, de nem tudom, hogy minek a rövidítése [O. M. T. K. – Országos Magyar Tejszövetkezeti Központ (al. 1922). A 19. század végén és a 20. század első felében többféle, rendszerint egy-egy termékre szakosodott értékesítő szövetkezet működött Magyarországon. Közülük a tejszövetkezetek hálózata tudta a parasztokat leginkább mozgósítani, főleg a Dunántúlon. (1881-ben Szombathelyen alakult meg az első tejszövetkezet, Tolnában és Baranyában pedig – nem függetlenül a két megye német lakosságának kezdeményezőkészségétől – már az 1890-es években húsznál több falusi tejszövetkezet működött.) Az első világháborúig nem tudott igazán kibontakozni az Országos Tejgazdasági Felügyelőség által felügyelt tejszövetkezeti mozgalom: sok kis szövetkezet jutott csődbe, s csarnoka bérbeadására kényszerült  (Magyar Néprajz). – A szerk.], ezt bérelte, és egészen 1944-ig abban dolgozott. Aztán a nagymamámat kivitték Theresienstadtba, és ott ölték meg.

A legidősebb nagybátyám, József 1933-34 körül dolgozni kezdett, azt hiszem, szabó lett. 1944-ben Mauthausenbe került, vesezsugorral jött haza, és már 1946-ban meg is halt. Pali volt a legfiatalabb fiú, nem tudom, mit csinált, csak azt tudom, hogy ifjúkommunista lett, birkózott, ilyen sportoló alkat volt. Szegény, nagyon fiatalon mint ifjúkommunista, még az 1940-es évek elején került ki Ukrajnába, munkaszolgálatba. Ott mindenféle balhéi voltak, kikötötték, szörnyűségek történtek vele, és már 1943-ban elpusztult.

Anyukám a nyolcosztályos gimnáziumból négy évet végzett el, a Zsidó Gimnáziumba járt, és amikor a nagypapa meghalt, abbahagyta, és ki kellett tanulnia a fehérnemű-varrónőséget. Fehérneművarróként dolgozott valamilyen varrodában. Tizenhét éves korában ismerte meg apámat, nem volt még tizennyolc éves, amikor összeházasodtak. Apukám akkor harminckét éves volt. A templomban ismerkedtek meg, de hogy melyikben, ebben nem vagyok egészen biztos, azt hiszem, a Dózsa György úti [akkor: Aréna út] zsinagógában. Amennyire ilyen közvetett dolgokból ki tudom venni, anyámnak ez nem volt egy nagy szerelmi házasság. Fiatal volt, azt hiszem, még nem volt elég érett a házasságra. A házasság után rögtön lett gyerek, méghozzá egy ikerpár, akik koraszülöttek voltak, és meghaltak. De rögtön jöttem én 1934 májusában. Az apukám, akinek négy polgárija volt, tisztviselőként dolgozott a Beszkártnál [BSZKRT], anyukám otthon maradt, és nem dolgozott egészen 1940-ig. Otthon volt velem [Sólyom Olga többször említi, hogy édesapja a Beszkártnál (Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt.) dolgozott, azonban az iratok szerint a Budapesti Helyi Érdekű Vasutak Rt. volt a munkahelye. – A szerk.]. Amikor az apukámat először elvitték munkaszolgálatra, akkor anyukám kénytelen volt elmenni dolgozni, és Rotschild Kláránál dolgozott mint varrónő [Rotschild Klára (1903–1976): divattervező. 1934-ben nyitott önálló szalont. Neve nemzetközileg is ismert volt. 1945 után állami alkalmazottként a Clara-szalon művészeti vezetője volt. – A szerk.]. Nem fehérnemű-varrónőként. Nagyon jó keze van anyámnak. Itt dolgozott, amíg lehetett, egészen 1944 elejéig.

Apám 1919-ben, huszonegy évesen vörös katona volt, a románok elfogták, és halálra ítélték [A Magyar Vörös Hadsereg a Tanácsköztársaság (lásd ott) fegyveres ereje, felállítását 1919. március 22-én rendelték el, augusztus 6-án feloszlatták. – A szerk.]. Egy egész éjjel álltak a kivégzőosztag előtt, de valamiért megkegyelmeztek nekik. Ezen az éjjelen apám megőszült, én már csak így láttam.

Anyám soha nem volt vallásos, de betartotta az összes kóserságot [lásd: étkezési törvények], mert az apám vallásos ember volt. Nem ortodox, hanem neológ. Minden este lejárt a Tar utcai imaházba. Péntek este volt gyertyagyújtás, az ünnepeket megtartottuk, apukám tartotta mindig a szédert. Anyám a nagy szegénységben is kóser konyhát vitt. Volt két vájdling a mosogatáshoz, a tejes edények fehérek voltak, azok voltak a kredenc egyik végén, és a pirosak voltak a húsosok. A háború után ennek vége lett.

Kiskoromban a nyaralást az jelentette, hogy kimentünk a Palatinus strandra. Annak idején a Margit-szigetre nem lehetett csak úgy ingyen bemenni, hanem fizetni kellett. Az édesapám mint Beszkártos tisztviselő ingyen bérletet kapott a Margit-szigetre. Valami kedvezmény a Palatinus strandra is volt, ezért én a gyerekkoromat nagyrészt a Margit-szigeten töltöttem, vasárnaponként hármasban, apukámmal és anyukámmal. Úszni is úgy tanultam meg, hogy az apukám a Palatinus strandon bedobott a mélyvízbe, és ott állt mellettem. Nem féltem, és nem haragudtam, hanem élveztem, mert bolondoztunk. Az apukámmal folyton bolondoztunk. Imádtam az apámat, akinek nagyszerű humora volt.

Elemibe a Hollán utcai zsidó iskolába jártam, ez egy koedukált osztály volt [lásd: koedukáció], fiúk, lányok vegyesen jártunk. 1940-ben kezdtem az elemit, és 1944-ben fejeztem be. 2003-ban megszerveztünk egy ötvenkilenc éves osztálytalálkozót. Összejöttünk húszan. Izraelből, Kanadából, Amerikából és természetesen Budapestről, és egy nagyszerű társaság jött össze. Kiderült, hogy mindenki vitte valamire. A társaság kilencvennyolc százaléka értelmiségi lett, és nem is akármilyen. Van köztük kémikus, költőnő, pszichológus, egy nagy kanadai cég elnök-vezérigazgatója, számítástechnikus, fizikus. A húszból, akik összejöttek, körülbelül a fele Magyarországon él.

Imádtam az apámat, akinek én voltam a mindene, egyetlen gyermeke. Ma is érzem a kezemet a kezében, amikor hatéves koromban iskolába kísért, ami ugyan messze volt tőlünk, de épp ezért reggelente korábban indultunk el otthonról, hogy egy jó darabon gyalog mehessünk, kettesben legyünk. Közben mesélt, viccelődött, nagyokat nevettünk – ez volt a boldogság. Nem tartott sokáig. Hét éves voltam, amikor először vitték munkaszolgálatra, és mi anyámmal vasárnaponként Nagytarcsára mentünk el, ahol egy-két órára együtt lehettünk vele.

Aztán jött 1944. A harmadik emeleti ablakunkból zokogva néztem utána, ahogy viharkabátjában, valami hátizsákfélével lassan eltűnik a szemem elől. Tudtam, felfogtam, lehet, hogy soha többé nem látom őt viszont.

Aztán jött a csillagos ház. Mi az Ó utca 40-be költöztünk, valami távoli rokon háromszobás lakásába, ahol húszan vagy huszonöten zsúfolódtunk össze. Aztán eljött október 15. Ez vasárnapra esett, és a Budapesten lévő munkaszolgálatosok  néhány óra eltávozást kaptak. Apámmal együtt hallgattuk délben Horthy proklamációját [lásd: Horthy-proklamáció], ujjongtunk, hogy vége a háborúnak, majd egy-két óra múlva  a végső kétségbeesés lett úrrá rajtunk [lásd: nyilas hatalomátvétel]. Tudtuk, hogy ez a vég. Könyörögtünk apámnak, ne menjen vissza a századához, maradjon velünk, már úgyis minden mindegy, legalább együtt vagyunk, de ő hajthatatlan volt, mert azt mondták nekik, ha valaki megszökik, akkor a többieket megtizedelik. Ezt ő soha nem vette volna a lelkére. Visszament. Soha többé nem láttam.

A háború után, a zsidó gimnáziumban, napi rendszerességgel volt szó arról, kinek a hozzátartozója hol volt és mikor, és honnan nem jött vissza. Az én esetemben az első angolórán derült ki, hogy a tanárnőm férje ugyanabban a században volt, ahol az apukám, és megadta nekem annak a bajtársuknak a címét, aki onnan visszatért. Ő mondta el, hogyan és miként halt meg apám, akinek az utolsó szava is az volt, hogy mi lesz a kislányommal. Sopronbánfalván flekktífuszban halt meg 1945. február 13-án vagy 14-én [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.].

A csillagos házból anyámmal, apám Erzsébet nevű testvérével és a Frigyes nevű unokatestvéremmel svájci Schutzpass [lásd: menlevél] révén bekerültünk a Kolumbusz utcai úgynevezett nemzetközi védett táborba [lásd: Kolumbusz utcai menekülttábor]. Itt ideiglenes fatákolmányokban zsúfolódtunk össze, földön, falócákon ülve, fekve, mint a heringek. Mindenkit beoltottak tífusz ellen, amitől nekem negyven fokos lázam lett, de gyógyszer persze semmi. Közben iszonyatosan tetvesek voltunk. Anyám negyven fokos lázasan és tetvesen minden áldott nap kivitt a mínusz tíz fokba, csak hideg víz volt az udvaron, és abban lefürdetett, és a velünk lévő ruhákat cserélgette. Túléltem. A nemzetközi védettség persze nem akadályozta meg a nyilasokat, hogy megszállják ezt az intézményt. Összeterelték a többnyire nőkből, gyerekekből és öregekből álló tömeget, majd kiválasztották a még munkaképes nőket, akiket különállítottak, és valahova elvittek. Köztük volt anyám is. Én ott maradtam a nagynénimmel, akinek sikerült magát öregnek maszkíroznia, és a szintén gyerek unokabátyámmal. Bennünket aztán elhajtottak a gettóba.

Itt a Klauzál tér 13-ba kerültünk, egy szép régi ház harmadik emeletére. Innen akartam szinte naponta leugrani, mert úgy éreztem, apa és anya nélkül már nem akarok élni. Szegény nagynéném teljesen odavolt, hisz most már ő felelt értem. Elment apám Hédi nővérének akkor húszéves Elza nevű lányához, aki, mint már említettem, a Nemzetközi Vöröskeresztnél tevékenykedett, és könyörgött neki, hogy valahonnan kerítse elő anyámat, mert nem tudja, mit csináljon velem.

Anyám a Teleki tér 5. szám alatti nyilasházba került [A Teleki tér 4–10-ben (az egykori Antiszemita Párt egyik gyülekezőhelyének – Teleki tér 8 – szomszédságában volt nyilasház – gyűjtőház –, ahova 1944 őszén „utcán elfogott, lakásokból kirángatott zsidókat hoztak be… . Egy csoportjukért, ötven-valahány ember, akiket december első napjaiban elhurcoltak a nemzetközi gettóból (Tátra utca 15), Wallenberg emelt szót. Nap mint nap ki tudott innen menteni néhány embert, mindenkit azonban ő sem” – olvasható a „Zsidó Budapest” c. munka 480. oldalán. Ezek szerint a Kolumbusz utcai menekülttáborból is hurcoltak ide embereket. – A szerk.], és ott véletlenül összekerült Margit nagynénémmel. Anyám, a csodával határos módon, egy kisnyilassal elküldött egy levelet Hédinek, és tudatta, hogy hol vannak. Így tudta meg Elza, aki végül is kiszöktette anyámat és a nagynénimet. Mint vöröskeresztes élelmet vihetett be a foglyoknak, de előbb végigjárta az épületet, míg rájuk talált, és akkor kilökte őket a kapun, hogy segítsenek behordani az élelmiszeres zsákokat. Amint kívül voltak a kapun, sikerült elvegyülniük a tömegben és elmenekülni. Aztán Margit is bujkált, a libás mivoltából fakadóan rengeteg keresztény embert ismert, piacozókat meg szállítókat, és azok bujtatták.

Én egyik éjszaka azt álmodtam, hogy állok a széles lépcsőházban, és látom, ahogy anyám jön fölfelé. Két napig egész nap ott strázsáltam, és a harmadik nap – pontosan úgy, ahogy megálmodtam – megjött anyám. Ezt követően anyám és a nagynéném úgy döntöttek, nem várjuk meg, amíg lezárják a gettót, ki kell szöknünk, mert ott biztosan elpusztítanak bennünket. Még tartott a keresztényeknek a gettó területéről való kiköltöztetése, és egy kiskocsit húzó család mögé álltunk, mint akik segítenek a kocsit tolni. A Csányi utcán át „kisétáltunk” a gettó területéről.

Ekkor elkezdődött körülbelül öt hétig tartó bujkálásunk kálváriája. A gettóból való kimenekülés után, jobb híján, visszamentünk az Ó utcai csillagos házba, mert azt reméltük, hogy az elhagyott lakásba még nem költözött be senki, és ott meghúzhatjuk magunkat. A házmester azon ritka kivételek közé tartozott, aki a lehetőségeihez mérten segíteni  igyekezett. Egy-egy éjszakára meghúzhattuk magunkat a házban, és figyelmeztetett, ha baj volt. Egyik nap a házmester figyelmeztetett, hogy a lakásokba németek költöztek, így innen el kellett mennünk. Valami úton-módon eljutottunk a Kisfaludy utcába, egy elhagyott bútorgyár szuterénjébe, ahol a helyiség egy emeletes fapriccsel ketté volt választva, és ahol nyilasok „vigyáztak” ránk. Ezért az ott dekkoló zsidók fizettek. Emlékszem egy esetre, amikor az éjszaka kellős közepén hirtelen berontott két fegyveres kisnyilas, és ordítva közölte, hogy a főtestvérnek azonnal adjunk össze tízezer pengőt, mert különben az egész bandát kiviszik a Duna-partra, és a Dunába lövik [lásd: zsidók Dunába lövése]. Összejött a pénz. Aztán egy nap, amikor már javában folyt Pest ostroma, és naponta többször bombáztak, a pincénkbe is becsapott a bomba [lásd: Budapest bombázása]. Én csak arra emlékszem, hogy üvöltök, körülöttem minden elrepül, és hullik rám a vakolat. A bomba, mint kiderült, a szomszéd házba csapott be. Másnap azt az épületet, ahova behúzódtunk, ugyancsak lebombázták, így tovább kellett menekülni. A helyzet nagyon veszélyes volt, mert akit sötétedés után az utcán találtak, szó nélkül agyonlőtték. Így volt olyan, hogy nyilvános vécében bújtunk el este, rettegve, nehogy valaki be találjon jönni.

Aztán a nagynénim [Reisch Mártonné Schwarcz Erzsébettel és Frigyes nevű fiával együtt hagyták el a gettót. – A szerk.] kitalálta, igényeljünk ki egy elhagyott zsidó lakást. Iszonyú nagy vakmerőség kellett ahhoz, hogy a két nő bemenjen az elöljáróságra azzal a mesével, hogy most menekültek el az oroszok elől egy akkor épp felszabadult Pest környéki helységből, és  itt vannak két gyerekkel, adjanak nekik valami lakást. Az unokabátyám sapkáját az orráig be kellett húzni, hogy a vörös haja és szeplői ne áruljanak el bennünket. Csodák csodájára kiutaltak egy lakást az Aradi utcában. Rettenetes lelkiállapotban mentünk oda, mert nyomasztott az a tudat, hogy bemegyünk egy zsidó lakásába, akivel ki tudja, mi történt már azóta. Ugyanakkor féltünk is, hogy mi történik velünk, ha éjszakára nem lesz fedél felettünk. Tehát bementünk a lakásba. A legnagyobb baj az volt, hogy iszonyúan éhesek voltunk. Fűteni nem volt mivel, éhesek voltunk, és még villanyt se mertünk gyújtani, remélve, hogy nem vesznek rólunk tudomást. Ráadásul pokolian féltünk a bombázástól. Az éhezést és a bombázástól való félelmet nem bírván, másnap lementünk a pincébe azzal, hogy lesz, ami lesz. Akkor Pesten már mindenki ott élt. Ezek után a nagynéném két bombázás között kimerészkedett az utcára, és hozott egy kis krumplit, amit valahonnan lopott. Alighogy feltettük a közös tűzhelyre főni, megjelent a nyilas házparancsnok, élet és halál ura, és közölte, amennyiben egy órán belül nem szerzünk valamilyen igazolást arról, hogy nem vagyunk zsidók, elvitet minket. Otthagyva csapot-papot, krumplit, leléptünk. Az unokabátyámmal még évtizedek múlva is azt tartottuk az egyik légszörnyűbbnek a háborús emlékeink közül, amikor a várva várt ennivalót ott kellett hagyni. Akkor elváltunk a nagynénémmel, ő a fiával külön bujkált.

Aztán megint jött a nyilvános vécé, az egy-egy éjszakára elbújás valahol. És akkor megint az Ó utcai házmester segített. A háború előtt az Ó utca az utcalányok utcája is volt. A házmester ismert egyet közülük, akinek épp gyereke született, és szüksége volt pénzre, így ez a nő befogadott minket a Rózsa utcában lévő lakásába. A gyereknek mákfőzettel átitatott cumit adott, hogy ne bőgjön állandóan. Többnyire az én dolgom volt ringatni. Ekkor már az ostrom utolsó napjait éltük, és végképp nem volt mit enni. Amikor az első orosz katona bejött a pincébe, rám esett a tekintete, amint valami rongyon feküdtem szinte élettelenül. A tolmács révén megkérdezte, mi van velem. Anyám közölte, hogy már négy napja egy falatot sem ettem, és olyan gyenge vagyok, hogy nem tudok felkelni. Ekkor kiment, és egy tele csajka étellel jött vissza. Mint kiderült, ez az orosz scsí volt [A békebeli scsí savanyú- vagy édeskáposztából vagy mindkettőből sok zöldséggel és marhahússal készült leves. – A szerk.]. Anyám kávéskanalanként adta nekem, majd napokig ettünk belőle.

A háború után továbbra is a Lehel út 49/A-ban laktunk. A Lehel út egy hosszú szakaszán kaszárnyák voltak, amikben természetesen oroszok voltak, akik között orosz katonanők és katonafeleségek is voltak. Ezeknek varrt anyám cukorért meg zsírért, valami kajáért, mert infláció volt [lásd: feketézés, cserekereskedelem]. Különösen a cukor volt fontos, mert én 1945 őszén  sárgaságot kaptam, és ezzel semmiféle zsiradékot nem szabad enni. Ugyanis 1945 nyarán a Joint elvitt valahova Balatonra, nem emlékszem, hova, talán Aligára, és nem volt vonat, amivel hazahozzanak. A kaja is elfogyott. Nem volt más választás, a faluban volt egy Hangya szövetkezet, és ott lehetett párizsit kapni. Kenyér nem volt, ettük a párizsit minden nélkül, ettől kaphattam sárgaságot. Ezenkívül a fiúk elvittek barackot lopni, mert jól tudtam szaladni, és volt egy olyan ruhám, amit a derekán meg lehetett kötni, és körbe lehetett rakni őszibarackkal. Úgyhogy szatyor helyett engem használtak. Rendkívül finom őszibarackot hoztunk.

Amikor az oroszoknak való varrás abbamaradt, anyám továbbra is varrt, de már magyar kuncsaftoknak. Sokat dolgozott, mert ez volt az egyetlen jövedelemforrás. Miközben anyám dolgozott, én ott ültem, és tisztáztam, és vezettem a háztartást.  Úgy tanultam meg főzni, hogy mialatt anyám dolgozott, közben mondta, mit hogyan kell csinálni  Így aztán tizenkét éves koromban gyakorlatilag a teljes háztartást tudtam vezetni. Sőt még előbb is, mert 1945 tavaszán az anyám elment vidékre kajáért egy kis kocsival, és én ott maradtam tizenegy évesen egy beriglizett lakásban egy hétig, és elláttam magam. Nem tudom, hogy, de elláttam magam, nem haltam éhen. Érdekes módon nem is féltem. A bombázástól féltem, a nyilasoktól nagyon féltem, de a háború után eszembe sem jutott félni. Semmitől nem féltem. Az oroszoktól sem féltem, pedig félhettem volna [lásd: malenkij robot].

1945 márciusában megkezdődött a tanítás. Anyám még 1944 nyarán  beíratott a zsidó gimnáziumba, így eleve oda mentem. Akkor az Abonyi utcai iskola a Rökk Szilárd utcában volt, a mai Rabbiképző helyén. Csak hetente háromszor volt tanítás, mert a közlekedés még nemigen működött, én is gyalog jártam a Lehel utcából, ami több mint egyórás út volt. Az egész tanév akkor három hónapig tartott, de elvégeztem az első gimnáziumot. Az 1945/46-os tanévet már a Hollán utcai iskolában jártam, ez az Abonyi utcai iskola egy tagozata volt, csak lánygimnázium.  

1946 és 1948 között hegedülni tanultam. Margit nagynénémtől kaptam egy hegedűt, és ha már volt, tanultam kábé két évig egy zeneiskolában. De nem szerettem a tanáromat, meg 1948-ban mentem a népi kollégiumba, meg nem éreztem különleges tehetséget, így nem folytattam.

Az anyám a háború után belépett rögtön a kommunista pártba. Gondolom, hogy mint az összes többi felszabadult zsidó, úgy gondolta, hogy ott a helye. Soha előtte nem politizált. Valószínűleg sokuknál ez a vallás egyik megnyilvánulási formája volt. Nálam is. Kellett egy másik felettes ént keresni. Magamról is beszélek, mert én is ugyanezt éltem át. Szóval, belépett a kommunista pártba, és ott tevékenykedett. A házunkban lakott Nezvál Ferenc, későbbi igazságügy-miniszter [Nezvál Ferenc (1909–1987): a háború előtt bőripari munkás, 5 elemit végzett. 1928-ban belépett a Kommunista Ifjúmunkás Szövetségbe (KIMSZ), 1929–1939 között ún. házi internálás alatt volt. Miután megszökött, a szovjet csapatok bevonulásáig illegalitásban élt. 1955-ben jogi doktori oklevelet szerzett az ELTE-n. 1956 decemberétől 1966 végéig, nyugdíjazásáig volt igazságügy-miniszter. – A szerk.]. Abban az időben nem volt gyerekük, engem nagyon szerettek, sokat összejártunk, és elképzelhető, hogy az ő hatása is szerepet játszott ebben, hogy rádumálta anyámat, hogy lépjen be a pártba. Anyám lejárt a pártba, és én is lejártam vele. Elég sokszor voltak ilyen összejövetelek. Nem kifejezetten taggyűlések, hanem valami szemináriumféle. Ott engem nagyon megkedvelt a Tóth Gyuri bácsi és a Szerémi Boriska, akik a 13/15-ös körzetnek voltak a vezetői. Ők illegális kommunisták voltak, ők is gyerektelenek voltak, és engem nagyon megkedveltek. Megkérdezték, hogy hajlandó lennék-e analfabéta angyalföldi asszonyokat tanítani írni-olvasni. Elvállaltam, és csináltam is egypár hónapon keresztül. Amíg ősszel iskolába nem kezdtem járni, tanítottam az asszonyokat. Akkor kezdtem az első gimnáziumot. Tizenkét éves voltam, de abszolút érett.

Nem voltam még tizennégy éves, amikor Tóth Gyuri bácsi elkezdett győzködni, hogy te egy olyan klassz gyerek vagy, öntudatos, nem akarsz-e belépni a pártba. 1948 áprilisában elintézte nekem Kádár Jánosnál – ő volt a XIII. kerületi párttikár –, hogy különleges engedéllyel vegyenek föl a Magyar Kommunista Pártba. Annak ellenére, hogy 1945-ben, 46-ban, 47-ben cionista voltam, alijázni is akartam, ami anyám jóvoltából nem perfektuálódott. Szóval korkedvezménnyel beléphettem a Magyar Kommunista Pártba. Én mindig szerettem segíteni, mindig valamit dolgoztam, valami társadalmi munkát végeztem.

Elég sok konfliktusom volt az iskolában, mert 1948-ig a zsidó gimnáziumba jártam, és ott tudták rólam, mert én soha semmit nem titkoltam, hogy a pártban ügyködök. Volt a hittantanárommal ilyen hitvitám meg minden. Tudniillik azzal együtt, hogy zsidó gimnáziumba jártam, amikor megtudtam, hogy megölték az apámat, akit végtelenül szerettem, és aki mai napig nincs nap, hogy ne jusson eszembe, valami mérhetetlen elkeseredés uralkodott el rajtam, és azt mondtam, hogy ha – mert én is vallásos voltam természetesen apám révén – egy olyan embert, mint az apám, aki segítőkész volt, jó volt, vallásos volt, tisztességes volt, az Isten hagyta megölni, akkor nincs Isten. Elkezdtem vad istentagadóvá válni. Emlékszem arra, hogy az anyám éppen nem volt otthon, és jöttek a hitközségtől az adót beszedni. Ez 1946-ban volt. Mondtam, hogy nem fizetünk. Azt mondták, hogy akkor ki kell lépni a hitközségből. Ki kell lépni? Fogtam magam, felöltöztem, és lementem oda a Dózsa György úti [Aréna úti] templomba, és kiírattam magamat és anyámat a hitközségből. Egyszerűen kiiratkoztunk. Amikor az anyám hazajött, közöltem vele, hogy ez van. Nem foglalkozott az egész kérdéssel. Úgyhogy én ilyen vad ateistává váltam akkor. Pedig a zsidó gimnáziumban közben héber nyelvi versenyt nyertem, és Bibliát tanultam, de ez már nem hit volt, hanem az iskola és a közösség. Nagyon fontos volt számomra az a közösség. Szép emlékeim vannak innen is, mai napig tartom a kapcsolatot néhány osztálytársammal. Aztán 1948-ban, amikor államosították az iskolákat [lásd: iskolák államosítása Magyarországon], ezt is megszüntették. Akkor már Budán laktunk, és fogtam magam, elmentem, megnéztem a Szilágyi gimnáziumot. Nagyon szimpatikus volt, és beiratkoztam oda. Mindent magam intéztem, az anyám jóformán azt sem tudta, csak közöltem vele, hogy éppen hova járok, melyik iskolába.

A Lehel úti lakásunk egy egyszobás lakás volt. Anyám úgy gondolta, hogy költözzünk valami nagyobb lakásba. Úgy emlékszem, csere révén költöztünk az első kerületbe, a Fazekas utca 4-be, egy két szoba hallos, személyzeti szobás lakásba. A lakás az ötödik emeleten volt, a legtetején laktunk. Gyönyörű szép lakás volt, csak északi fekvésű, központi fűtéses, és olyan  iszonyú hideg volt, hogy soha nem fáztam annyit, mint abban a lakásban. 

Szóval, 1948 őszén a Szilágyi gimnáziumba kerültem, és ott is érettségiztem. Ott még tanultunk hittant, és elég nagy konfliktusom is volt, mert a hittantanárunk feladott egy ilyen dolgozatot, hogy a profetizmus és a szocializmus közötti összhang. Én dühös lettem ettől a megfogalmazástól, és az én nagy filozófiai tudásommal bebizonyítottam az ellenkezőjét. Ebből is lettek kisebb-nagyobb konfliktusaim, de hát túléltem, és az 1949/50-es tanévben már nem volt hitoktatás [1949 szeptemberében törölte el az Elnöki Tanács 1949: 5. sz. törvényerejű rendelete a kötelező iskolai hitoktatást. – A szerk.].

Amikor 1948-ban a zsidó gimnáziumból átiratkoztam a Szilágyi Erzsébet leánygimnázium ötödik osztályába, anyám úgy gondolta, hogy nehéz körülmények között élünk, menjek el egy kollégiumba lakni. Nem lett volna erre égetően szükség, ennyire nem nyomorogtunk, ő dolgozott, szóval azt hiszem, egy kissé a terhére voltam. Így aztán beköltöztem a középiskolás Kádár Kata népi kollégiumba, itt csak lányok voltak. Nappal iskolába jártam, néha hétvégére hazamentem. Én voltam a kollégium káderese, fogalmam sincs, miért pont én. Egy tanévet voltam ott, aztán 1949-ben a Rajk-per kapcsán fel is számolták. Egyébként életem egyik nagyon szép éve volt, rengeteg élmény, kisebb-nagyobb balhék, éjszakába nyúló „viták” politikáról, erkölcsről meg mit tudom én, de nagyon komolyan csináltuk. Szombatonként táncolni jártunk a jogász kollégiumba, utána mindenki elmesélte az „élményeit”. Pataki Ferenc volt az igazgatója, aki, azt hiszem, akkor még egyetemista volt, ma akadémikus, pszichológus. Nem volt könnyű dolga hatvan-hetven kamaszlánnyal. A kollégium a Budagyöngyénél lévő Belvederében volt, gyönyörű ősparkkal, ma valamilyen egyházi intézményé. Senkivel nem maradt a későbbiekben kapcsolatom, valószínűleg azért, mert egyedül én jártam a Szilágyiba, a többiek más iskolákba.

A háború után egészen 1948-ig a varrásból éltünk, akkor anyám elment egy édességboltba eladónak. Abba a boltba, amelyik a Váci utca és a Régiposta utca sarkán ma is megvan. A varrás már nem ment, nem voltak kuncsaftok, és már nem is volt kóser dolog maszek dolgozni [A ruházati iparban az egyedi szabóságok száma az államosítás, valamint a kisipari termelőszövetkezetek szervezése következtében a korábbi létszám töredékére csökkent. A Magánkisipari adattár 1938–1971 (KSH, Budapest, 1972) adatai szerint az 1948-ban dolgozó 57 384 iparosból 1953-ra mindössze 9433 maradt. – A szerk.]. Célszerű volt állásba menni. De nem volt sokáig ott, talán egy évig. Elküldték pártiskolára, és 1949 végén bevitték az igazságügy-minisztériumba előadónak. Schwarcz Miklósné, született Weisz Klára. Azt mondták neki, hogy jó lenne, ha magyarosítana. Apámnak még nem volt meg a holttá nyilvánítása, tehát az asszonynevét nem magyarosíthatta, csak a lánynevét. És akkor azt mondtam, hogy tudod mit, magyarosíttassuk az enyémet is. Akkor volt Budapest rendőrfőkapitánya Sólyom László [Sólyom László (1908–1950): altábornagy. 1941-ben mint vezérkari századost nyugdíjazták, az Egyesült Izzóban helyezkedett el. 1942-ben belépett a KMP-be, és bekapcsolódott az antifasiszta mozgalomba. 1945 után a főváros rendőrfőkapitánya, 1947-ben a honvédség vezérkari főnöke. 1950. májusában koholt vádak alapján letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték. – A szerk.]. Sólyom László egy rendkívül csinos ember volt, és én kisütöttem, hogy a Schwarcz után nagyon jó lesz nekem a Sólyom. Mire az anyám közölte, hogy ő is Sólyom lesz. Ezen nagyon összevesztünk, mert én azt mondtam, hogy ő legyen Vértes a Weisz után. Nem tudtunk megegyezni, úgyhogy egy szónak is száz a vége, az anyám Sólyom Klára lett, én meg Sólyom Olga, mintha törvénytelen gyerek lennék. Így lettem aztán 1949-ben Sólyom.

A minisztériumban anyámat rávették, hogy menjen egyetemre. És elment a közgazdasági egyetem levelező tagozatára. Még érettségije sem volt. Ebben az időben egyetemre kerüléshez nem kellett feltétlenül érettségi, különösen nem az esti és levelező tagozatra, ahova leginkább felnőttek jártak [Többnyire azért kellett az egyetemi továbbtanuláshoz legalább szakérettségi. Lásd ott. A szakérettségi tanfolyamokat azonban 1948-ban kezdték csak szervezni, elképzelhető, hogy a káderhiány idején úgy ment valaki egyetemre, hogy nem érettségije, főleg ha elvégzett valamilyen szintű pártiskolát. – A szerk.]. Nem volt könnyű dolga, sokat kínlódott, de végül elvégezte. Mivel anyám az egyetem mellett dolgozott, nekem kellett a háztartást vezetni. Akkor persze még nem volt semmiféle háztartási gép, a mosókonyhában, teknőben mostam, hordtam a kályhába a tüzelőt a pincéből, szóval mindent én csináltam. Anyám csak vasárnap csinált otthon valamit, mert akkor még szombaton is munkanap volt [Az ötnapos, heti negyvenórás munkarendet egy 1981. áprilisi minisztertanácsi határozat írta elő, amit a kéthetenkénti szabad szombat előzött meg néhány éven át. – A szerk.], arról már nem is beszélve, hogy abban az időben mindenféle taggyűlések, szemináriumok stb. voltak, amiken kötelező volt részt venni, és amik mind munkaidő után voltak. Nem volt könnyű élet. 

Én a sorsomat gyakorlatilag tizennégy éves koromtól magam intézem. Például 1948-ban a nyári szünetben elmentem a Láng Gépgyárba magkészítő segédmunkásnak. Ez az öntvény mintájához kell, nem éppen női munka. Nehéz testi munkás pótlékot kaptam utána. Plusz hús, plusz cukor, plusz kenyér. Ott dolgoztam négy hetet. Kemény munka volt, mert szörnyű meleg volt. Aztán táborba mentem, ilyen iskolai táborba. Tizenhat éves koromban Sztálinvárost építettük az iskolával [A mai Dunaújvárosról, az egykori Dunapenteléről van szó, amely 1951 és 1961 között a Sztálinváros nevet viselte, és ahol 1950-ben kezdték építeni a Dunai Vasművet. – A szerk.]. Minden nyáron minimum hat hetet dolgoztam, mert az anyámtól meglehetősen kevés pénzt kaptam, és nem is szerettem kérni. Közvetlenül érettségi után például a Fém- és Alumínium Kutató Intézetben [Vas- és Fémipari Kutatóintézet] a laboratóriumban dolgoztam, különböző összetételű ötvözeteket kellett csinálni. Hetven fokos melegben dolgoztunk, amikor kijöttem a harminc fokba, fáztam.

Az anyám azt se nagyon tudta, hova járok iskolába. Mindig csak vittem haza a jeles bizonyítványokat. Szerettem tanulni. Angolt külön is tanultam, anyám erre áldozott. Így aztán, amikor 1949-ben kerestek tolmácsokat a VIT-re, jelentkeztem, és föl is vettek [Világifjúsági Találkozó (VIT) – Az 1945-ben alakult Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ), a világ kommunista- és munkáspártjai ifjúsági szervezeteinek a nemzetközi szövetsége által szervezett fesztiválsorozat. Az elsőt 1947-ben rendezték Prágában, a másodikat 1949-ben Budapesten. A politikai cél az volt, hogy az egyre erősebb hidegháborús légkörben a Szovjetunió növelhesse és demonstrálhassa befolyását az ifjúság körében. Eleinte kétévente szervezték, 1959-től háromévente, 1968-tól ötévente szervezik. Mai neve: Világifjúsági és Diáktalálkozó. – A szerk.]. Hát ugye káder is voltam, párttag is voltam, megbízható is voltam. Először az angol delegáció mellett voltam tolmács. Aztán a VIT után egy héttel volt a DIVSZ kongresszus (Demokratikus Ifjúsági Világszövetség), akkor meg az indiai delegáció mellett voltam. A kettő között pedig az indonéz delegáció mellett voltam. Nagyon érdekes társaság volt. Nekem nagyon tetszett ez a kvázidiplomáciai tevékenység, és úgy döntöttem, hogy diplomata leszek.

Anyám különben nem volt sokáig a minisztériumban. Utána különféle KGM vállalatoknál dolgozott [KGM – a Kohó- és Gépipari Minisztérium rövidítése], a Láng Gépgyárban meg nem tudom, hol mindenhol. A Gammában [Gamma Optikai Művek] személyzetis volt. A többi helyen előadói beosztásban a munkaügyi osztályon meg ilyen helyeken, lévén közgazdasági végzettsége. A személyzeti vezetőn kívül soha nem volt vezető beosztásban, de hát az is ilyen egyszemélyes munka volt. Már nem is emlékszem, melyik gyár munkaügyi osztályáról ment el nyugdíjba.

1952-ben leérettségiztem a Szilágyiban, és jelentkeztem a Külügyi Akadémiára. De volt egy ronda antiszemita igazgatóm a Szilágyiban, aki elsinkófálta a kérvényemet. Mire észhez kaptam, hogy nem hívtak be felvételire, addigra lezárult minden. De 1952-ben lasszóval fogták az egyetemre a diákokat. Jöttek a különböző egyetemekről, és az érettségiző osztályokkal beszéltek, hogy gyere hozzánk, gyere ide, gyere oda. Én a matekhez, fizikához meg a természettudományos tárgyakhoz hülye voltam, engem a történelem, irodalom, ilyesmi érdekelt, tehát humán beállítottságú voltam, de tanár nem akartam lenni, hogy bölcsészkarra menjek. Hova lehetne még menni? Akkor jöttek a Lenin Intézetből, és azzal csábítottak oda, hogy ott eleve két nyelvet tudok tanulni, és ha elvégzem, és rászánok még egy évet, onnan mehetek egyenesen a Külügyi Akadémiára [A Lenin Intézet 1952 tavaszán alakult az Egyetemi Orosz Intézetből. Feladata: „Magas színvonalú marxista-leninista képzettséggel rendelkező és az orosz nyelvet jól ismerő egyetemi előadók, ideológiai munkaterületen dolgozó funkcionáriusok képzése.” 1956-ban szűnt meg; Külügyi Akadémia – az 1948. évi LVIII. törvénnyel létesített intézmény; két évfolyamra tagolódott, felügyeletét a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel egyetértésben a külügyminiszter gyakorolta.  – A szerk.]. Így öt év alatt két diplomám lesz. Ez rendkívül vonzó volt a számomra, úgyhogy elmentem a Lenin Intézetbe felvételizni a marxizmus-leninizmus szakra. Felvettek. Heti huszonkét óra nyelv volt, orosz és angol, és én ezt rettenetesen élveztem. Tanultunk mindenféle történelmet, földrajzot.

Talán érdekes iskolatörténeti adalék, hogy milyen tantárgyak voltak és milyen óraszámmal: 

                    I. félév: Marxizmus-leninizmus alapjai  – heti 4 óra

Magyarország története – heti 4 óra elmélet

Politikai és gazdasági földrajz – heti 2 óra

Magyar irodalomtörténet – heti 3 óra

Orosz nyelvtan – heti 8 óra

Orosz lexika – heti 10 óra

Testnevelés – heti 2 óra

Honvédelmi ismeretek – heti 3 óra

II félév: Marxizmus-leninizmus – heti 6 óra

Orosz nyelvtan – heti 8 óra

Orosz lexika – heti 8 óra                   

Magyarország története – heti 4 óra

Magyar irodalom – heti 2 óra

Politikai és gazdasági földrajz – heti 2 óra

Honvédelmi ismeretek – heti 3 óra

Testnevelés – heti 2 óra

III. félév:  Marxizmus-leninizmus – heti 6 óra

Orosz nyelvtan – heti 8 óra

Orosz lexika – heti 10 óra

A Szovjetunió földrajza – heti 2 óra

A magyar munkásmozgalom története – heti 2 óra

A korszerű természettudomány alapjai – heti 3 óra

Testnevelés – heti 2 óra

IV. félév: Marxizmus-leninizmus – heti 6 óra

A Szovjetunió népeinek története – heti 2 óra

Egyetemes történet – heti 3 óra

A magyar munkásmozgalom története – heti 4 óra

Orosz nyelvtan – heti 6 óra

Orosz lexika – heti 6 óra

Testnevelés – heti 2 óra

V. félév: Az SZKP története – heti 4 óra

Politikai gazdaságtan – heti 4 óra

A Szovjetunió népeinek története – heti 6 óra

Egyetemes történet – heti 3 óra

Orosz nyelv – heti 6 óra

Angol nyelv

Az SZKP története, szakkollégium

VI. félév: Az SZKP története, szakkollégium – heti 2 óra 

  Az SZKP története, szakszeminárium – heti 2 óra 

  Dialektikus és történelmi materializmus – heti 2 óra

  Politikai gazdaságtan – heti 4 óra

  A Szovjetunió népeinek története – heti 3 óra

  Egyetemes történet  – heti 4 óra

  Orosz nyelv – heti 6 óra

Elsőéves egyetemista koromban versenyszerűen kézilabdáztam, de úgy eldurvultam, hogy éreztem, hogy ezt nem szabad folytatni. Viszont mindig komolyan túráztam meg úsztam, de nem versenyszerűen. Közben, mivel én nagyon csóró voltam, muszáj volt dolgoznom. Az anyám szerzett egy műszaki rajzolói állást a fogorvosiműszer-gyárban. Heti tizennyolc óráért ötszázhatvan forintot kaptam. Műszaki rajzot soha nem tanultam, de attól még csinálhattam. Összeszorítottam a fogamat, és megcsináltam, amit mondtak. Igen ám, de ez délután volt, és akkor kötelező volt minden nap délután kettőig az egyetemen lenni. Szombaton is. Nem volt más választásom, mint időnként meglógni egy-egy utolsó óráról. Csakhogy mindig vannak jótét lelkek. Valaki bemószerolt, hogy én meg szoktam lógni az utolsó órákról. Ezért a harmadév vége felé egy taggyűlésen közölték velem, hogy fegyelmit kaptam. Hogyhogy fegyelmit? Nem is volt fegyelmi tárgyalás. Irtóra berágtam. Akkor adták ki az indexet a vizsgaidőszakra, és utasítottak, hogy menjek be a rektorhoz, és írassam be az indexembe a fegyelmit. Na, több se kellett nekem, bementem, kitálaltam, hogy micsoda disznóság, hogy jönnek ahhoz, engem meg se kérdeznek, hogy miért csináltam, éhen halok vagy nem. Mire közölte, hogy ő nem írja be, menjek az igazgatóhelyetteshez. Bementem, ott is előadtam magamat. A pasas nem szólt egy árva szót sem, elvette az indexemet, és egy évre antedatálva írta be a fegyelmit. Ami azt jelentette, hogy abban a pillanatban el is évült. Ezt megláttam, rájöttem, fogtam magam, és ezzel az indexszel átmentem a közgazdasági egyetem oktatási osztályára. Megkérdeztem, hogy átvennének-e. Hova? Azt sem tudtam, milyen tagozatok vannak, csak azt, hogy van ipar szak van, mert az anyám oda járt. Mondom, az ipar szakra. Mikortól? Ősztől. De még egyszer kell járni a harmadévet. Jó, akkor harmadévre. Át is voltam véve. A barátnőmmel üzentem a Lenin Intézetbe, hogy többet ne várjanak.

Ez volt 1955-ben. Ez egy szörnyű év volt. Közölték, hogy különbözetivel le kell tennem az első két év anyagát. Nyelvből nem kellett, marxizmusból nem kellett, meg mit tudom én, miből nem kellett. De nyolc tantárgyból kellett különbözeti vizsgát tennem a harmadév folyamán. Ebből négy szigorlat volt. Plusz a saját évfolyamom vizsgái, úgyhogy tíz hónap alatt húsz vizsgát tettem le.

Közben 1955 júliusában férjhez támolyogtam, és 1956 januárjában már terhes voltam. Az utolsó különbözeti vizsgámat Berend T. Ivánnál tettem le 1956 augusztusában gazdaságföldrajzból, aki úgy megijedt, amikor meglátott ekkora hassal, hogy azt hitte, ott szülök meg [Berend T. Iván (1930) – történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt 1985–1990 között. – A szerk.]. Kérem, ne izguljon, nem lesz semmi baj. Ő idegesebb volt, mint én. Végül bukás nélkül végigcsináltam ezt a harmadévet.

1957-ben végeztem a közgázon ipar szakon. Akkor már persze nem voltam jeles, örültem, hogy hármassal szépen átmentem. Nem is voltam szabadságon, mert július 28-án kaptam meg a diplomát, és már szeptember elsején dolgoztam.

A Gumigyárba, a Kerepesi útra kerültem. Ennek az a története, hogy anyám összetalálkozott Somogyi Palival, egy régi ismerősével, aki a Gumigyárnak volt az igazgatója. Kérdezte anyámat, hogy nem kell-e neki állás. Mert 1956 után rengeteg embert kirúgtak az állásából. Anyám mondta, hogy neki nem kell, de a lánya most végez, nem venné-e oda. Bementem, és a Somogyi Pali rögtön valami vezetőnek akart kinevezni. Mondtam, hogy ne hülyéskedjünk, és elmentem a kalkulációba, mert éppen ott kellett valaki. Később átkerültem a kereskedelmi osztályra [1890-ben alakult a Magyar Ruggyantaárugyár Részvénytársaság (MRG), a háború előtti legnagyobb gumiipari vállalat. 1949-ben a magyar gumigyárakat államosították. A kisebb gyárak megszűntek, csak a három legnagyobb működött tovább. 1963-ban megalakították az Országos Gumiipari Vállalatot (OGV), mely 1973-ban a Taurus Gumiipari Vállalat nevet vette fel. (1996-ban a Taurus Gumiipari Rt.-t megvette a Michelin.) – A szerk.].

Az a Somogyi egy teljesen tanulatlan zsidó ember volt, az eredeti szakmája bádogos és vízvezeték-szerelő. Azt hiszem, sikerült vele elvégeztetni egy év gazdasági akadémiát, de azt is nagyon nehezen viselte. Viszont egy abszolút természetes eszű és született vezető volt. Imádták az emberek. Nem játszotta meg az eszét. Egy keménykötésű pali volt. Úgy vállalta el a Gumigyár vezetését, amikor 1948-ban [1949-ben] államosították, hogy megkérdezte, hogy ki az, aki ért a gumigyártáshoz. Megvolt a természetes esze, hogy rájöjjön, valamit mégis kéne tudni róla, mert a vízvezeték-szerelés kevés. Mondták, hogy az a két ember, a főtechnológus és a főmérnök sitten van szabotázs miatt. Elkezdett utánanézni, hogy mi volt ez a szabotázs, és kiderült, hogy semmi. Kikötötte, hogy csak akkor vállalja el, ha ez a két pali kijön a börtönből, és vállalják. És kihozatta ezt a két pasit a börtönből. Gondolhatja, hogy mit meg nem tettek a gyárért! Egy ilyen pasas volt. Soha senkinek nem ártott, nem vitetett el senkit, nem rúgott ki senkit, ha valaki hozzá ment segítségért, segített. Irtó emberséges ember volt. 1956-ban elterjesztették róla, hogy a Rákosi meg a Gerő rokona. Semmi köze nem volt hozzájuk. És 56-ban [lásd: 1956-os forradalom] sem lett semmi bántódása, mert a munkások megvédték.

Miután 1957-ben odakerültem, majdnem minden nap találkoztunk a folyósón. Hogy van anyád? Mi van anyáddal? Közben meghalt a felesége, és ott maradt egy tízéves gyerekkel. Egyszer meglátogatta anyámat, végül elvette feleségül. Anyám meg nem bánta, mert egyedülálló nő helyett igazgatóné lehetett. Összeköltöztek, de három-négy év után el is váltak. Az én anyukámmal nem lehet együtt élni. Ő egy magának való valaki, akinek elképzelései vannak, és ha az nem úgy alakul, akkor azt nem tudja elviselni.

Miután Somogyi elvette feleségül az anyámat, nem akartam ott maradni. Különben is kerestek a külker minisztériumban iparban dolgozó, nyelvet tudó egyedeket, én ezt megtudtam, rögtön jelentkeztem, és így kerültem 1961 februárjában a MINERALIMPEX-hez (Magyar Olaj- és Bányatermék Külkereskedelmi Vállalat) piackutatási előadónak. Akkor már tudtam oroszul és angolul. Ez egy nagyon nehéz korszak volt, mert bekerültem egy idősebb, abszolút polgári társaságba. Az osztályvezető, Szirmai bácsi nagyon régi olajos ember volt. Ott mindenféle újságokat kellett olvasnom, kivonatokat kellett csinálni az üzletkötőknek meg az igazgatónak. És ezek mind fantasztikusan tudtak von Haus aus nyelveket, de oroszul rajtam kívül senki nem tudott. Eléggé cikiztek és lenéztek. Egyébként egyedül nekem volt diplomám. Akkor szereztem magamnak némi renomét, amikor ez a Szirmai bácsi éppen szabadságon volt, és ki kellett dolgozni a Barátság II. olajvezeték gazdaságosságát, szemben a hordós szállítással. A vezérigazgató engem bízott meg, hogy dolgozzam ki. Amikor nekikezdtem, azt is a szótárban néztem meg, mi az, hogy barrel. Fogalmam nem volt, hogy az micsoda. Összeszorítottam a fogam, és elhatároztam, ha törik, ha szakad, én ezt megcsinálom. Három hét alatt meg is csináltam. Összejártam mindenkit, házon kívül elmentem olajosokhoz, irodalmat gyűjtöttem, szóval, megcsináltam. Aztán én mentem el szabadságra, mert ez nyáron volt. Jöttem vissza szabadságról, az osztályvezető, Szirmai bácsi azt mondta, hogy kislány, ez férfimunka volt. Nekem ez egy akkora sikerélmény volt! Azért persze nem szerettek meg, még jobban utáltak, úgyhogy amikor 1963-ban a mellettünk lévő házba költözött a Chemokomplex, akkor átmentem, hogy szeretnék ide jönni dolgozni. Ez a Chemokomplex a Komplex nevű külkereskedelmi vállalatból jött létre 1962-ben, amikor a nagy vegyipari beruházások elkezdődtek. Erre létesítettek egy külön külkereskedelmi vállalatot. A Chemokomplexnél nem volt ismerősöm. Én mindig így mentem valahova be. Fölmentem Gyöngyössy István vezérigazgatóhoz, és bejelentkeztem, hogy szeretnék ide jönni. Ez a Gyöngyössy István a Rajk-per kapcsán nem tudom én, hány évet ült. Egy fantasztikus, nagyszerű ember volt. Annak idején Aschner Lipót mellett dolgozott az [Egyesült] Izzóban, ő volt a személyi titkára [Aschner Lipót (1872–1952) – 1918-tól az Egyesült Izzólámpa és Villamossági RT vezérigazgatója volt. A gyár világvállalattá fejlesztése érdekében kimagasló képességű kutatógárdát gyűjtött össze. 1944-ben a németek Mauthausenba hurcolták, az amerikaiak valamilyen fogolycsere révén Svájcba menekítették, ahonnan a háború után hazatért. – A szerk.]. Egy szuper művelt, intelligens, nagyvilági úr volt. Imádtam őt, egy óriási betűkkel írt EMBER volt. Később ő lett a Külkereskedelmi Bank londoni képviselője [„Gyöngyössy István (1910–1994), jogász. 1932-től az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. munkatársa, 1939-től cégvezető. 1946-tól a bukaresti magyar diplomáciai misszió vezetője, majd a külügyminisztérium protokollfőnöke. 1949–1954 között politikai perben elítélt. 1956-tól a Ferunion, majd a Chemolimpex [helyesebben: Chemokomplex] Külkereskedelmi Vállalat vezérigazgatója, 1967–1977 között a Magyar Nemzeti Bank munkatársa, elnöki tanácsadója, majd a Banco di Sicilia budapesti fiókjának vezetője” (Az idézet forrása: Az oral history archívum életútinterjúinak annotált jegyzéke). – A szerk.]. Elbeszélgetett velem, és megbeszéltük, hogy oda mennék dolgozni. Át is mentem 1963 októberében. Már ott dolgoztam egy ideje, amikor a személyzetis, akivel jóban voltam, elmesélte, hogy az apósom, aki a Ferunionnál valamikor együtt dolgozott Gyöngyössyvel, felhívta őt azzal, hogy oda akar menni a menyem, aki egy nagyon okos nő, de egy bestia. Gyöngyössy azt válaszolta, hogy tényleg nagyon okos, nem érdekel, mit mondasz, fel fogom venni. Így kerültem én a Chemokomplexhez, és ott tizennégy évet húztam le. Életem legszebb korszaka volt, mert nagyszerű kollégáim voltak, és szerettem, amit csináltam. Ott teljesedett ki a kereskedelemhez való érzékem.

Üzletkötőként kezdtem, a TVK [TVK – 1953-ban alapított vállalat (Tiszavidéki Vegyi Kombinát néven, 1962 óta Tiszai Vegyi Kombinát, 1991 óta rt.), Tiszaújvárosban működik (korábban Tiszaszederkény, 1970–1991 között Leninváros). – A szerk.] műtrágyagyár berendezéseit, illetve alkatrészeit importáltam a Szovjetunióból. Ott értem meg Fodor Gyuri disszidálását. Fodor György volt a TVK vezérigazgatója 1963-64-ben [1956 óta]. Kossuth-díjas volt, szóval egy menő pasas volt. 1964-ben egyszer felhívott, és megkért, hogy ezt meg ezt intézzem el, mert ő elmegy szabadságra. A vezérigazgatókkal jóban voltam, mert közvetlen kapcsolatban voltam velük. És Fodor Gyuri családostól együtt egy Moszkviccsal, a Kossuth-díját a fiókjában hagyva, eltávozott Németországba. Képzelje el, micsoda balhé volt ebből. Valószínűleg akkor már megkapta ott azt a bizonyos ezer márkát a népet kárpótlásból, mert érintve volt ebben a műfajban. Elege lett ebből az egész szocializmusból. Egyébként most hallottam, hogy még mindig él, és menő ember lett ott. Nagyon okos, tehetséges mérnökember volt. Szóval, 1966-ig voltam ezen a műtrágya osztályon. Sokat utaztam a Szovjetunióba. Nagy élmény volt, mert ott mindig nagyon jó banda jött össze, mindig heteket töltöttünk kint, mert ott nem lehetett egy-két napra kimenni, minimum három hétre kellett kimenni.

A főosztályvezetőm egy régi vágású öregúr volt – korábban a Salgótarjáni Szénbányáknak volt a főkönyvelője, aztán kitelepítették –, és egy kicsit nehezen viselte el, hogy nő vagyok, zsidó vagyok, párttag vagyok, és még nem is vagyok egészen hülye. Ezt borzasztó nehezen viselte el. De mindenki mást is halálra szekált. Egyszer jött a közvetlen főnököm, az osztályvezető, hogy a főnök azt kéri tőled, hogy… Ettől olyan dührohamot kaptam, hogy elkezdtem üvölteni, és elküldtem őt melegebb éghajlatra. Egy fal választott el a főosztályvezető szobájától, és mindent hallott. Másnap behívott, hogy kedves Olga, ha volna olyan kedves … Szóval megijedt: hogyha valaki ilyen hangot mer megütni egy magasabb vezetővel, akkor a mögött áll valaki. Én ezen jót röhögtem, de azt mondtam, hogy ebből elegem volt. Bementem Gyöngyössyhez, és elmondtam neki, hogy ebből elegem van. Épp létrejött a gumi osztály, amúgy is dolgoztam már a Ruggyantában, nem mehetnék-e át az új osztályra. Megértő volt, azt mondta, hogy teljesen igaza van, miért kell magának lenyelni ilyeneket. És áthelyeztek arra az osztályra. Sőt, noch dazu, még a közvetlen főnökömet is.

Akkor – 1966-ban – kezdődtek a Taurusban a nagy beruházások, a Semperit gyártási technológiáját vettük meg. Ez óriási nagy munka volt, millió dolláros szerződéseket kellett csinálni. A gumigyári beruházáson kívül én, ill. később az én osztályom, mert később osztályvezető lettem, végeztük még a Tisza Cipőgyár fröccsöntő gépeinek az importját, aztán a Kábelgyár nagy beruházásait, a Villamos Szigetelőgyár, a Duna Cipőgyár és kisebb szövetkezetek gépeinek és szerszámainak a behozatalát. Ezeket a berendezéseket, szerszámokat és alkatrészeket már nemcsak a Szovjetunióban szereztük be, hanem Nyugaton is. Sokat utaztam ezekben az években, részben nyugati, részben a szocialista országokba. Szerettem utazni is, de élveztem a komoly tárgyalásokat, főleg az ártárgyalásokat folytattam nagy élvezettel. Igaz, anyagi hasznom nem volt ezekből, pedig rengeteg pénzt takarítottam meg az államnak. De hát abban az időben ezt nem díjazták különösképpen.

Ez a munka a következőképpen nézett ki. Azt mondták, hogy kell három gép: egy kalander [Egymáson forgó hengerekből álló, lemezek préselésére, simítására használt gép. – A szerk.], egy keverő és egy vulkanizáló, ilyen és ilyen kapacitású. Erre a világon van, mondjuk, hat cég. Van, amikor kevesebb, mert minél komplikáltabb, annál kevesebben tudják csinálni. Tudom, hogy melyik a legjobb, és kiküldök minimum három ajánlatkérést. Bejönnek az ajánlatok műszaki részletezéssel és árral. Idáig még nincs utazás, csak levelezés. A műszakiak megnézik a műszaki ajánlatot, összehasonlítják, megállapítják, hogy ebből ez hiányzik, abból az hiányzik. Pótlólagosan bekérik, hogy tudják-e módosítani. Miután kiválasztanak, mondjuk, az öt ajánlatból kettőt, hogy ez felel meg az igényeinknek, akkor megnézzük. És akkor jön az utazás. Referenciát nézünk meg. Közlik, hogy például Olaszországban itt és itt működik ez a berendezés. Odamegyünk, és a műszakiak beszélnek az üzemeltetővel. De volt olyan is, hogy én tárgyaltam. Szóltak, hogy Olga, kérdezz. Rettentő sok primitív ember volt abban az időben, akik nem is értettek hozzá, és csak azért jöttek, mert aktuális volt, hogy most ő utazzon. Szóval megnézzük a gépet, és akkor kezdődik a tárgyalás. Elhívjuk a szállítót Budapestre, és akkor jön az én nagy élményem, elkezdek alkudozni. Nagyon kemény alkudozó voltam, minimum tizenöt százalékot mindig lealkudtam. Ezt a kemény alkudozást kizárólag passzióból csináltam, mert nem voltak nagyon kemény anyagi korlátok. A szocializmusban nem számított a pénz. Én hobbiból csináltam ezeket a rettentő kemény áralkukat. Amikor a Semperittől vettünk egy komplett berendezést a Taurusnak, majdnem egymillió dollárért – képzelje el, a hatvanas évek második felében mit jelentett egymillió dollár! Iszonyatos nagy pénz volt –, olyan sokat lealkudtam, hogy még tudtak venni egy csomó villás targoncát, ami szintén nem volt olcsó.

Amikor megvoltak a végleges ajánlatok, akkor a KKM [Külkereskedelmi Minisztérium] úgynevezett Engedélyezési Főosztályára kellett benyújtani a három ajánlatot, és megmagyarázni, hogy miért ezt. Akkor ott összeült egy grémium, és engedélyezte vagy nem engedélyezte. Hogy minek alapján, azt nem tudom, mert a Külker Minisztérium Engedélyezési Osztályán senki nem értett semmihez. De hát ő volt a minisztérium.  

Egyszer volt egy olyan, hogy a Graboplastnak valami katonai sátrat vagy mit kellett gyártani, és ahhoz kellett berendezés [Graboplast – 1905-ben alapították Grab M. (Miksa) Fiai néven. Bőrvásznat, viaszosvásznat és linóleumpadlót, 1908 óta műbőrt gyártott. 1923-ban megalakult a Grab-féle Textilipari Rt. 1948-ban a két gyárat államosították, majd 1950-ben Győri Pamutszövő- és Műbőrgyár néven egyesítették. 1969 óta: Győri Pamutszövő és Műbőrgyár, 1996 óta rt. (holdingtársaság). – A szerk.]. Lebonyolítottuk, megvolt egy jó ajánlat, és elkezdtek kötözködni, ami a hozzá nem értés csimborasszója volt. Én elég harcis nőszemély voltam, elkezdtem velük üvöltözni, hogy mit képzelnek, egy katonai akármi, majd jól rájuk uszítom a honvédelmi minisztert. Úgyhogy végül engedélyezték. Ez mindig erőszakosság kérdése volt. Hol így csináltam, hol úgy csináltam. Például – ez már a nyolcvanas években volt – Svédországba és Amerikába exportáltunk bőrkesztyűket. A svédek ezt a Szovjetunióba szállították tovább a felső tízezernek. A pécsi kesztyűszövetkezet álomszép kesztyűket csinált. Ehhez viszont Olaszországból kellett a bőrt behozni. Volt egy sürgős svéd megrendelés. Az olasz bőrgyártók leállnak nyári szabadságra, és nagyon sürgősen meg kellett rendelni, hogy időben beérkezzen a bőr, és le tudjuk gyártani. A KKM Engedélyezési Főosztályának a vezetője egy buta, rosszindulatú és hozzá nem értő pasas volt. Tudtam, hogy rajta áll vagy bukik. Megkértem az engedélyt. Majd holnap, majd holnap, majd… Akkor más módszerhez folyamodtam. Fölhívtam telefonon, és mondtam neki, hogy uram, maga az egyetlen az egész országban, akinek a révén megcsinálhatjuk ezt az exportot. És elkezdtem neki gazsulálni. Két óra múlva megvolt az engedély. Ilyeneken múlott.

Hogy ezek az emberek hogy kerültek ezekre a posztra? Az kellett, hogy ne értsen hozzá. Kapcsolat kellett hozzá, benyalás és szervilizmus. Semmi egyéb. Én eltöltöttem majdnem harminc évet a külkerben, sok mindent láttam. Hogyan került valaki kirendeltségre? … Amikor a fiam leérettségizett, tudtam, hogy el fog menni katonának, itt maradok egyedül. Ráadásul eléggé nehéz anyagi körülmények között voltam, és akkor úgy gondoltam, jó lenne kimenni kirendeltségre pár évre. Kicsit megszedném magam, biztosítanám a fiam jövőjét. Valakinek elmondtam a tervemet, hogy beadom a pályázatot, és azt mondta, hogy ha lefekszel velem, akkor elintézem. Kész. Ezen múlt. Nem is mentem ki kirendeltségre.

Akkoriban is volt olyan, hogy a nyugati cégek megpróbálták lefizetni az üzletkötőt. Főleg az iparvállalatoknál azokat, akik kiválasztották a berendezést. Én tudtam róla, hogy kinek cserélték ki a kocsiját, kinek hoztak kocsialkatrészt, ki mit kapott. Akkor az életszínvonalbeli különbségek nem voltak olyan nagyok, mint ma, és lehetett látni, hogy ki az, aki sokat utazik külföldre nyaralni, mert ellátják őt. Velem is próbálkoztak, de aztán híre ment, hogy nagyon gorombán kioktattam valakit, akiről tudtam, elmeséli mindenhol. Aztán egyszer utólag, amikor már régen lezajlott minden, jött az egyik ügynök, akit nagyon bírtam, egy magyar származású, jó humorú pasas volt, és azt mondta, hogy Olga, én tudom, hogy maga soha előre semmit. De nagyon köszönjük, hogy ennyit harcolt, engedje meg, hogy valamivel … Őt is elküldtem melegebb éghajlatra. Úgyhogy én például jóval később, amikor elkezdődtek ezek az ügynöktörvények, elkezdtem gondolkodni, hogy Olga, miért nem akartak téged soha beszervezni. Sem itthon, sem külföldiek nem akartak beszervezni. Rájöttem, hogy közismert voltam a nagy pofámról, és arról, hogy nem lehetett megfizetni. Na persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy olyan nem volt, hogy kint voltunk egy delegációval, és a kintiek foglaltak szállást, és ki is fizették. Ez a pénz megmaradt nekünk. Nekem ettől állandóan gyomoridegességem volt, de a többiek közölték, hogy fogjam be a pofámat. Mit csináltam volna? Gondoltam, ennyi nekem is jár. De ez talán csak kétszer fordult elő. Soha semmit nem kaptam, nem fér össze velem, nem bírom lekötelezni magam.

Szóval tizennégy évet töltöttem a Chemokomplexnél, ahol időközben osztályvezető lettem. Nem vihettem többre, mert ott voltak a férfiak, akik még magyarul is csak középfokon tudtak. Közben elvégeztem a szakközgazdászit, ledoktoráltam, és az én boltom nagyon jól ment, a mi osztályunk szuper volt. Velem abszolút meg voltak elégedve, fantasztikusan jó üzleteket csináltam, sokat kerestem ennek az államnak. Egyszer csak meguntam, hogy mindenki leköröz, már főosztályvezetők, igazgatóhelyettesek, és én még mindig itt vagyok, pénzt sem adnak. Akkoriban jöttek létre az úgynevezett export fővállalkozások. Ez azt jelentette, hogy Magyarországon létrejött egy cég, és – mondjuk – vízkutatást és kútfúrásokat vállalt Líbiában, vagy mezőgazdasági létesítményeket épített valamelyik arab országban. Ezeket export fővállalkozási cégeknek nevezték, és részben külker jogot is kaptak. Egy napon Kozma Ferenc, aki a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Intézetében volt főosztályvezető [Kozma Ferenc (1931–2005) – közgazdász, egyetemi tanár, számos könyv szerzője. – A szerk.], és akit Moszkvából ismertem, felhívott telefonon, hogy idefigyelj, most jön létre az első ilyen fővállalkozás, nem volna-e kedved idejönni, én volnék az elmélet, te lennél a gyakorlat. Ő ugyanis a doktori vagy nagydoktori munkájában ezekkel az export fővállalkozásokkal foglalkozott. Hát, mondtam, ez egy jó buli, valami újat csinálni, OK. Fogtam magam, és 1977-ben elmentem az AGROBER-hez. A Chemokomplexnél volt nagy sírás-rívás, de elengedtek. Mert akkoriban csak áthelyezéssel lehetett állást változtatni [lásd: kikérő levél].

Nahát ez egy katasztrófa volt. A főnököm egy kis mitugrász, nagyképű, mindent jobban tudó alak volt, akivel iszonyatos konfliktusaim lettek, miután én értettem a szakmához, ő pedig nem. Elég az hozzá, hogy csak pár hónapig maradtam, mert nem lehetett kibírni. Tatai Ilonka, aki akkor már a Taurus vezérigazgatója volt, a baráti társaságomba tartozott. Oda tartozott még Fehér Erzsébet is, a Pannonplast vezérigazgatója [Tatai Ilona (sz. 1935) – vegyészmérnök, 1959-től a Taurus Gumiipari Vállalatnál fizikai munkás, laboráns, technológus, közép-, majd felsőszintű vezető, 1975-től vezérigazgató. 1988-89-ben tagja volt az MSZMP Politikai Bizottságának; Dr. Fehér Erzsébet – 1962-ben diplomázott a BME-n, majd a Taurusnál dolgozott. 1978-tól a Hungária Műanyagipari Vállalat vezérigazgatója, igazgatóságának elnöke. Fehér Erzsébet az MTA Ipargazdasági Bizottságának tagja, 1990–94 között a Magyar Vegyipari Szövetség elnöke, majd alelnöke volt. – A szerk.]. Összejártunk, együtt nyaraltunk, bridzseltünk. Sokat utaztunk együtt. Amikor megkaptam a doktorimat, marha nagy ünnepséget rendeztek nekem. Szóval, Tatai szólt, hogy „hallom, milyen szarul érzed magad az AGROBER-nél. A Chemolimpexben a gumiiroda vezetője ki fog menni Amerikába képviselőnek, mit szólnál hozzá, ha te lennél a gumiiroda vezetője?”. Azt mondtam, hogy ha ez neked megfelel, akkor nagyon szívesen. Ismerem a gumiipart. Így aztán átmentem a Chemolimpex gumiirodájába, először tanácsadónak. Meg kellett ismernem az egészet, és még úgysem volt teljesen elintézve a vezető amerikai útja. Minden levél, minden irat nálam landolt, megnéztem. Ezen kívül semmit nem csináltam. Azt nem tudja elképzelni, hogy az a kábé nyolcvan ember, aki ott volt, hogy kezdett el nekem gazsulálni. Borzasztó az emberi oldala az ilyen dolgoknak. Dolgoztam, megismertem mindent. Többek között a kezembe került a Michelinnel kötendő szerződés, amit a gumiiroda vezetője csinált Amerikában. Na most én a szerződéskötéshez fantasztikusan értettem, mert a Chemokomplexnél több millió dolláros, bonyolult, negyven-ötven oldalas szerződéseket kellett kötni, minden részletre kiterjedően. Én ezt ott nagyon megtanultam, félig már jogásszá vedlettem. Hát ez a szerződés valami szörnyűség volt, kis túlzással olyan volt, hogy a Chemolimpex eladja a Michelinnek saját magát. Szóval, valami teljes kiszolgáltatottság. Hát, most mi a fenét csináljak? Ezt a szerződést így nem szabad aláírni. Próbálkoztam ezzel, azzal, semmi nem ment. Végül bementem a vezérigazgatóhoz, aki elhárító tiszt volt, egy szervilis, undorító féreg. Bementem hozzá, és selyempapírba burkolva elkezdtem magyarázni, hogy ez így nem jó, nem szabad aláírni.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy megfagy körülöttem a levegő. Én rendkívül érzékeny vagyok az ilyesmire. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történt. Nem jöttek be a szobámba, nem kaptam a papírokat, tehát mindaz, ami addig volt, egyszer csak megszűnt. Akkor már nyolc hónapja ott voltam, még mindig tanácsadóként. Akkor elmentem a Tatai Ilonához, hogy mi a fene van. Hát, tudod, az van, hogy a vezérigazgató elvtárs fölvetette nekem, biztos, hogy jó lennél-e gumiiroda vezetőnek. Elkapott a harctéri idegesség. Idefigyelj, mondtam. Nem vagyok elég szervilis? Hogyhogy nyolc hónap után egyszer csak kiderül, hogy nem vagyok alkalmas? És honnan tudja? Hát nem beszélt velem! Kérdezett valamit valaha tőlem? Mégis mitől? Hát én nem tudom, de gyere ide, kapsz főosztályvezetői beosztást. Mondom, tartsd meg. Tatai Ilonával ezek után enyhén szólva meglazult a barátság. Nem vesztünk össze, csak befejeztem. Sajnos Fehér Erzsébettel is megszakadt a kapcsolatom, egy teljesen magánjellegű okból kifolyólag. Nagyon sajnáltam. Most újból találkozgatunk, és beszélgetünk meg e-mailezünk egymással. Már ő is elment nyugdíjba. Tatai is elment nyugdíjba, egy dúsgazdag spiné lett belőle, és éli világát. Nagy ritkán vele is találkozom.

Iszonyatos mázlim volt, mert kiderült, hogy a gumiiroda vezetőjét nem fogadták be Amerikában. A pasas idült alkoholista volt, olyan részeg volt időnként, hogy szabályosan összepisilte magát. Gondolom, az amerikaiak nem akárkit engednek be oda hosszabb időtartamra. Nem fogadták be Amerikában, tehát engem nem ért presztízsveszteség: azért nem lehettem a gumiiroda vezetője, mert ő nem ment el. Egyébként a rossz szerződés mögött a butaságon és a hozzá nem értésen kívül semmi más nem állt. A vezérigazgató pedig azért nem örült annak, hogy akad valaki,  aki ezt észreveszi, mert nem voltam manipulálható. Ő csak azokat tűrte meg maga mellett. Neki az ilyen nagypofájú, semmitől nem félő személyek nagyon az útjában álltak. Ez neki fontosabb szempont volt, mint hogy az a cég, aminek az élén áll, jól működjön.

Az esetet követően a véletlen úgy hozta, hogy elég sok munkám lett, mert a Gumiirodának volt egy olyan reklamációja – mezőgazdasági abroncsokkal kapcsolatban –, aminek a gyártási know how-ját és néhány berendezését még én vettem a Chemokomplexnél utolsó tevékenységemként. Ennek rendezését persze rögtön rám testálták. Utána ki kellett mennem Vietnamba valami bérmunka-ügyben meg Kuvaitba egy kiállításra. Szóval mindig adódott valami. Ráadásul 1979 nyarán beiratkoztam a marxista egyetem kétéves szociológiai továbbképzőjébe [lásd: Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem]. De egy idő múlva elegem lett abból, hogy nem végzek érdemleges munkát, és 1980-ban otthagytam a Chemolimpexet.

Évek óta dolgoztam a KNEB-ben társadalmi munkában, és Sándor Pista, aki még ma is a Számvevőszéknek dolgozik nyugdíjasként, szólt, hogy egy volt évfolyamtársa külkerest keres maga mellé az OVIBER-be (Országos Vízügyi Beruházási Vállalat). A NIKEX-en keresztül végeztek fúrásokat Líbiában és még valahol, de kellett nekik egy saját külkeres, hogy a NIKEX-szel szemben legyen valaki. Elmentem oda. Félelmetes társaság volt. A főnököm, az osztályvezető alkoholista volt, és szétfolyt minden a keze között. Az OVIBER igazgatója egy iszonyatosan primitív pasi volt. Egyedül a főmérnök értett a szakmához, és okos is volt. Abszolút okos és hozzáértő volt, csak utált hazamenni. Megbeszélés címén állandóan bent tartotta az embereket munkaidő után is, és piáltak. Esténként elfogyott egy-két üveg whisky, konyak meg minden. Ez alól egyszerűen nem lehetett kibújni. Én azért próbálgattam. Mondogattam, hogy fölösleges vagyok itt. Vagy fél óra múlva kimentem vécére, és elfelejtettem visszamenni. De ez egy undorító, szervilis társaság volt.

Elkezdtem dolgozni, de nem volt könnyű ezekkel a mérnökökkel, mert a szakmához sem tökéletesen értettek. Egyszer adódott egy több millió dolláros lehetőség vízkutatásra. Egy dán cég volt a fővállalkozó, ők szerezték az üzletet, és mi lettünk volna az alvállalkozó, velünk végeztették volna el a munkát. Úgy szólt a megállapodás, hogy a pénz nyolcvan százaléka a miénk, és húsz százaléka az övék. Megnéztem a szerződést, és láttam, hogy az egész pénzügyi tranzakció rajtuk keresztül bonyolódott volna. Valamiért szagot fogtam, hogy ez a cég teljesen megbízhatatlan, mert nem adott meg banki garanciát. Közöltem a főmérnökkel, hogy itt valami bűzlik, ugrani fog a pénzünk. Azt mondta, Olga, járjon utána. Ő legalább ennyit mondott, mert a többiek lelkendeztek, hogy jaj, micsoda nagy szerződés, hárommillió dollár. Elmentem a NIKEX-hez, a főosztályvezetőhöz, aki illetékes volt az ügyben. Nem kell annyira szőrözni, mondta. Ne haragudjon, de ez így nem megy, mondtam. Fogtam magam, és bementem a Nemzeti Bankba. Zdeborsky Gyuri volt akkor ebben az illetékes, és előadtam neki öt mondatban a dolgot. Azt mondta, igaza van, ki kell oda menni. Mondom, jó, de jöjjön velem valaki a Nemzeti Banktól, én a pénzügyekhez részleteiben, a banktechnikához nem értek. Végül megszerveztem egy utat Dániába ehhez a céghez. A Nemzeti Bank elküldte Londonban székelő illetékesét, és még jött a NIKEX-től is valaki. Kértem a dán céget, hogy az ő bankjának a képviselője is legyen jelen. Képzelje el, hogy bementünk egy irodahelyiségbe, ahol volt egy asztal, egy szék és egy üres szekrény. Na, mondom, ez a cég egy hamis cég, ez azért jött, hogy legombolja a pénzt, és utána eltűnjön. Elkezdtünk tárgyalni, én csak eszelősen, hogy bankgarancia. És a saját bankosa közölte, hogy ő nem tud bankgaranciát adni. Kiderült, hogy voltak ilyen cégek, amelyek kihasználva a szocialista országok hozzá nem értését, eltették a pénzt, és aztán eltűntek. Ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor a főnökömtől pénzjutalmat kaptam, mert egy üzletet sikerült meghiúsítanom. Ez tulajdonképpen a nikexesek hibája volt, nem azoké, akik fúrtak volna, mert a külker vállalat feladata, hogy biztosítsa az üzletet pénzügyileg.

Aztán volt egy másik ügy. Líbiában vizet fúrtak, és egymás után beletörtek a fúrók a talajba. Francia fúrófejek voltak, és rengetegbe kerültek. Az igazgató odaadott nekem egy szerződést, nézzem meg, hogyan lehetne reklamálni a franciáknál. Elolvastam a szerződést egyszer, kétszer, háromszor, és azt hittem, hogy rosszul olvasok. A szerződésben nem volt kikötve, hogy milyen talajba kell fúrni, homok, tégla vagy kavics, mennyi ideig kell vele fúrni. Semmi nem volt kikötve. Vesz öt darab X átmérőjű fúrófejet és pont. Egyszerűen nem is lehetett reklamálni, mert nem volt semmi se kikötve. Visszaadtam az igazgatónak, hogy ne haragudjon, de ezzel nem tudok mit csinálni, ezzel reklamálni nem lehet, itt semmilyen feltétel nincs kikötve, nincs alapja a reklamációnak. Elvették tőlem az ügyet, és nem is tudom, mi történt. Itt is elegem lett ebből a hozzá nem értésből. Beleszólni nem tudok, a szerződést nem én kötöm, ebből elegem lett. 1982-ben ezeket is otthagytam.

Akkor jött a KULTURINVEST Fővállalkozási Betéti Társulás. Na ez volt a nagy buli. A KKM-ben volt egypár normális ember, akivel jó ismeretségben voltam, és egyikük szólt, hogy létrejön egy KULTURINVEST nevű külker joggal felhatalmazott cég. „Most jön létre ez a KULTURINVEST, és azt mondtuk nekik, hogy csak egy külkeres vezetővel adjuk meg a külker jogot. Hajlandó vagy-e odamenni?” Jó, elvállalom. Úgyhogy az én nevemre kapták meg a külker jogot. Ez a KULTURINVEST az Alba Regia székesfehérvári építőipari vállalattal együtt működött, és külföldi építkezési fővállalkozásokra jött létre. Sportlétesítményeket és kultúrházakat épített. A főépítész, aki a később leégett Körcsarnoknak volt az Ybl-díjas tervezője [Sólyom Olga föltehetően az 1982-ben, Kiss István és Vukovics Miklós tervei alapján épült és 1999 karácsonyán leégett Budapest Sportcsarnokra gondol. Kiss István (sz. 1924) 1967-ben kapott Ybl-díjat, és 1982–83-ban dolgozott a Kulturinvest Fővállalkozói Irodában. – A szerk.], egy nagyon okos, intelligens, művelt pasi volt. Az igazgató egy nagyképű majom, egy zsidó, az a fajta zsidó, akitől én is antiszemita lennék, ahogy szoktam mondani. Mérnökember volt, aki alapfokon tudott valamit angolul. Elkezdtünk dolgozni. Az első egy Portugáliában létesítendő sportcsarnok volt. Először a tervezés. Kint is voltunk Portugáliában. Folytak a tárgyalások, a végén nem lett belőle semmi. Végül ebből elegem lett, ezt is otthagytam.

1984 februárjában elmentem a  SOFORM-hoz (SOFORM Studio Építőipari Műszaki Fejlesztő és Kivitelező Kisszövetkezet). Ezt is a KKM-ben ajánlották. Menjél ide, mert ez egy fantasztikus hely, ennek a palinak van szabadalma, bizonyos könnyű, de masszív tégla, több millió pénze van, eladhatod a fél világnak. Odamentem. Kiderült, hogy a pasasnak nem pénze volt, hanem adóssága. Nem szabadalma van, hanem lopta valakitől. Nincs diplomája, csak egy szakmunkás-bizonyítványa. Nagy pofája az volt, egy link szélhámos volt. A KKM-ben mindent elhittek, amit mondott. Amikor elmeséltem nekik az igaz történetet, ott estek le a székről. Hogy ők nem vették észre. Hát miért nem kértetek be valami papírt, amivel igazolja, hogy ennyi pénze van, ilyen szabadalma van? Megismertem azt is, akitől a szabadalmat lopta. Per is lett belőle, nem tudom, mi lett a vége. Aztán kiderült, hogy egy osztrák pasas, egy huszonéves, segédmunkás színvonalú fickó volt a társ, akinek állítólag az osztrák Volksbanknál volt pénze. Hát nem volt. Az már csak utólag derült ki, hogy az egésznek semmi köze az exporthoz, hanem különböző hiteleket vett föl, esze ágában nem volt itt semmi érdemleges dolgot csinálni. Számomra akkor vált világossá, hogy mi folyik, amikor a műszaki vezetővel ki kellett mennünk Bécsbe a Volksbankkal tárgyalni. Ott teljesen egyértelművé vált, hogy forintkiajánlásra ment a játék. Annak idején Magyarországon rendkívül kötött devizagazdálkodás volt. Csak hivatalos árfolyamon lehetett forintot beváltani bankokon keresztül. A forintkiajánlás gyakorlatilag azt jelentette, hogy itt eladok valamit valakinek, és kint adja oda a pénzt devizában. Tehát nem ment keresztül semmiféle hivatalos banki szerven, mert nem banki átváltás volt. Ezt baromian büntették annak idején. Irtózatosan megijedtünk, hogy ez bennünket akar behúzni a csőbe, hogy mi, a külkeres és műszaki vezető bonyolítsuk le. Úgy megijedtünk, hogy hazajöttünk, és egyenesen bementünk a CIB Bankba, ahol az ügyeit intézte. Megkerestük az illetékes pénzügyest, és elmondtuk neki, hogy miről van szó. Mire másnap reggel bementünk dolgozni, a pasi már informálva volt. Ebből marha nagy botrány lett, és úgy döntöttem, hogy ebben a pillanatban fel is mondok. Nyolc hónapot, ha voltam itt.

Akkor már ötven éves voltam, és életemben először kerestem magamnak állást. Bementem a KKM személyzeti főosztályvezetőjéhez, aki egykori chemokomplexes kollégám volt, párttikár is volt ott, és mondtam neki, hogy nekem állás kell, mert ez és ez történt. Így kerültem a BŐRKER-hez (Bőr és Cipőkellék Kereskedelmi Vállalat) a Paulay Ede utcába. Ők akkor kaptak export-import jogot, és nem volt exportosuk. Így lettem export önálló vezető. Volt négy beosztottam. Amikor odamentem 1984 novemberében, volt vagy tízezer dollár exportjuk. Cérnát exportáltak. Akkor keresett meg bennünket a svéd Hollander cég egyik képviselője. Ez egy zsidó cég volt, a tulajdonos abszolút vallásos. Amikor kiderült, hogy én ott vagyok, és kicsoda-micsoda vagyok, marha lelkesek lettek, hogy velem aztán lehet üzletet csinálni. Akkor kezdtük el a kesztyű-export felépítését, ami elég kemény munka volt, mert ugye, bőrünk sem volt, azt is importálni kellett, és ki kellett alakítani a kapcsolatot a pécsi kesztyű szövetkezettel. Aztán elkezdtünk szőrmével és bundával is üzletelni, elvittük egy kiállításra, Bécsbe. Végül, amikor 1987 decemberében eljöttem, már négyszázezer dollár exportunk volt. A kesztyűt a Hollanderék vették meg. Nagyon jóban lettünk velük, mert bűbájosak voltak, jó szándékúak voltak, segítőkészek voltak, élvezet volt velük dolgozni. Üzletileg kemények voltak, mese nem volt, de nagyon jól lehetett velük dolgozni. És tudták, hogy mi megbízhatóak vagyunk. Ha azt mondtuk, hogy kedd, akkor az kedd. Szóval jó eredményeket értünk el, de én itt megint kifogtam. A BŐRKER cég kereskedelmi igazgatója egy örmény származású pasas volt, egy nagyon okos pali, de cezaromán. Borzasztóan szeretett volna külkereskedni, de nem tudott. Irtózatosan zavarta, hogy mi ilyen eredményeket értünk el. És én nem engedtem, hogy nélkülem utazzon és tárgyaljon a külföldiekkel. Nem érdekelte, hogy mi lesz, a legfontosabb az volt neki, hogy engem onnan kipasszírozzon, és akkor majd ő viszi tovább. A világon mindent elkövetett. Próbálta ellenem hangolni a beosztottjaimat, de azok úgy álltam mellettem, mint a betonoszlop.

Begurultam, hogy velem nem lehet így bánni. És akkor a fiam szólt, hogy van egy új cég, a TRADE-COOP Kereskedőház Rt., amelynek a vezetője egy olyan típusú nő, mint amilyen én vagyok. „Ott is van külker, menj el hozzá, most alakultak, hátha kellesz nekik.” Elmentem, meg is állapodtam a nővel, hogy odamegyek exportosnak. Akkor már ki lehetett lépni, akkor már nem volt az, hogy csak áthelyezéssel lehet munkahelyet változtatni, úgyhogy felmondtam. Kiléptem, és kiléptettem még három kolléganőmet. Jöttek utánam egy hét múlva. És vittem magammal az üzletet is, a külföldieket is és a belföldieket is. Ez volt 1987-ben. Eljöttünk decemberben, és márciusig nem tudták, hol vagyunk. Képzelje el, mindenki hallgatott, aki tudott erről a dologról. Kiléptünk, és nem mondtuk meg, hova megyünk. Ott is hallgattak, a belföldi partnereink is hallgattak. Akkor tudták meg, amikor a nyereségrészesedés miatt muszáj volt a cégeknek valahogy kapcsolatot létesíteni egymással. A TRADE-COOP-nál teljesen mással kellett foglalkozni, mint amivel addig foglalkoztam, a számítógép-monitortól kezdve a gyertyatartón át mindennel. Ez egy ilyen vegyeskereskedés volt. Én vittem a kesztyűt meg a bundát. Borzasztóan élveztem. Ott szerveztem meg az első izraeli utamat is hivatalosan. Kimentem Izraelbe, mert volt egy fröccsöntő cég, és annak a szerszámait kellett behozni kipróbálásra. Műanyag bilik, székek, asztalok szerszámait. Aztán miután nyugdíjba mentem, még pár évig náluk dolgoztam. Szóval mindennel foglalkoztam, nagyon jól ment az üzlet, irtó nagy haszonnal dolgoztunk. De itt is elkapott a végzetem. Ez a csaj, mielőtt létrehozta ezt a TRADE-COOP-ot, a Ferunionnál volt import osztályvezető, és az exporthoz abszolút nem értett. Egész életében importot csinált. Eleinte irtó jóban voltunk, én voltam a liblingje. Aztán jöttek a sikerek, és ez piszkálta a csőrét. Szörnyű állapotok lettek ott a cégnél, 1989-re már eléggé elfajultak a dolgok. Amikor a Grósz elmondta azt a bizonyos beszédet a fehérterrorról, akkor azt mondtam, hogy elegem volt a pártból, önként léptem be, és önként léptem ki [1988. november végén Grósz Károly, aki az év májusában lett Kádár János utóda az MSZMP főtitkári tisztségében, a Budapest Sportcsarnokban rendezett pártaktíván kijelentette, hogy Magyarországon osztályharc folyik, és ha nem tudnak „az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel” szemben föllépni, akkor „az anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – fehérterror uralkodik el” az országban. Hangsúlyozta, hogy fenn kell tartani az egypártrendszert, mert az „történelmileg alakult ki”. – A szerk.]. Írtam egy A5-ös cédulát a párttitkárnak, hogy a mai nappal megszüntetem a párttagságomat. Különben azokban az évtizedekben, amíg párttag voltam, egyetlen egyszer volt funkcióm, a Chemokomplexben egy ideig pártbizalmi voltam. Más soha. Na, attól kezdve, hogy 1989-ben kiléptem, a vezetők nem köszöntek vissza. Teljesen marhák voltak. Én beértem a nyugdíjat, elegem volt ebből a sok küzdelemből. Kiszámíttattam napra, hogy mikor mehetek el nyugdíjba, és 1989 végén elmentem nyugdíjba. Utána ahhoz a műanyagos céghez, ahol nem tudtak se nyelveket, se kereskedni, oda jártam még négy évig tanácsadóként meg tolmácsként. Itt véget ért az aktív pályafutásom.

Amikor elmentem nyugdíjba, felmerült, hogy most mi a fenét fogok csinálni. Mindenfélébe belekaptam. Volt ez a mellékállásom, elvégeztem az agykontroll tanfolyamot, elvégeztem egy talpmasszázs tanfolyamot. Mert mit csinál egy zsidó nő, ha egyedül marad? Tanul. Az agykontrollt a mai napig használom. Én azóta nem vettem be például fejfájás-csillapítót, mert el tudom mulasztani. Meg parkolóhelyet is tudok találni. Tehát ezt csináltam, közben megalakult 1989-ben a Magyar–Izraeli Baráti Társaság, abban is részt vettem, mert mindenben részt veszek.

Én mindig szerettem volna valamit csinálni, valamit létrehozni. Nekem ez a mániám, hogy valami látszatja legyen. Közben kapcsolatba kerültem Naftali Krausszal. Az úgy történt, hogy 1987-ben mentem ki először Izraelbe. Úgy mentem ki, hogy van egy unokahúgom Jeruzsálemben, kimentem Svédországba, kértem, hogy küldjön egy meghívó levelet. Akkor még nem volt diplomáciai kapcsolat Magyarországgal [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.], és a svájci követségen keresztül kaptam egy izraeli vízumot. Amikor a hajó Haifához ért, álltam a korlátnál, és hullott a könnyem, mint a záporeső, mert eszembe jutott, hogy én 1946-ban akartam ide kimenni. Eltelt negyven év. Amikor egy volt osztálytársam, a Hollander Dezső megtudta, hogy megyek, felhívott telefonon, hogy kivinnék-e a barátjának néhány újságkivágást Izraelbe. Ez a barátja Naftali Kraus volt, aki a „Mááriv”-nál újságíróskodott [Naftali Kraus 1932-ben, „Budapesten született. Zsidó iskolában, majd jesivában nevelkedett. 1949-ben Izraelbe emigrált, ahol jesivába járt, katonai szolgálatot teljesített, majd 1954-ben újságíró lett. Ma a Mááriv, a Hét Tükre és az Allgemeiner Journal (New York, jiddis) belső munkatársa. A Magyar Hírlap izraeli tudósítója. Több héber nyelvű könyv szerzője. A lubavitsi rebbe elkötelezett híve” (A szerző magyar nyelven megjelent könyvének borítója (N. K.: Zsidó ünnepek. A haszid legenda tükrében. Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület kiadása, Budapest, 1994, szerk. Sólyom Olga. – A szerk.]. Ezzel a Naftali Krausszal öt percen belül iszonyatos hitvitába keveredtem, mert elkezdte, hogy milyen zsidó vagy, és amikor kiderült, hogy a fiam nem zsidó nőt vett feleségül, hogy lehet úgy élni, én belehalnék, ha az unokáim nem volnának zsidók. Kurz und gut, elkezdte hogy galutban élünk, mire mondtam, hogy a jó isten nem jelölte ki minden zsidó számára Izraelt. Nem hagytam magam.

Öt évvel később már itthon egyszer csak csöng a telefon. Naftali volt az. Idejött Magyarországra, és gyakorlatilag én voltam az egyetlen magyar, akit ismert, kinyomozta, hol lakom. Akkor már az első könyve megjelenőfélben volt, de összeveszett a szerkesztővel, és megkérdezte tőlem, hogy vállalnám-e a könyvei szerkesztését. Életemben nem csináltam ilyet, hát próbáljuk meg. Csináltam egy próbaszerkesztést, Naftali odavolt tőle, és megbízott. Egy darabig nagyon élveztem is ezt a munkát. Eleinte nagyon nehezen ment, mert rengeteget kellett egyeztetni, a végén Naftali vett nekem ide egy faxgépet, hogy faxon kommunikáljunk egymással, mert telefonon kicsit zűrös volt. Meg is jelent az első két könyv, én szereztem a nyomdát, a kiadót, és még egy bemutatót is megszerveztem neki az Írók Boltjában. Az első két könyvnek elég nagy sikere volt, mert akkor még kevés ilyen tárgyú könyv volt. Nagyon büszke voltam, mert egy kritikában megdicsérték a könyv szerkesztését. Naftali egy büdös szót nem szólt. Megfizette, amit ígért, és kész. Jött a harmadik és negyedik könyv, majdnem egyszerre, és akkor kezdődtek a nagy vitáink, mert addig ő szépen tudomásul vette, ha kihagyok valamit, átrakok valamit, a durvaságokat kiszűröm. Például kihúztam azt, hogy gój. De hogy én ne javítsam ki őt, ő vállalja. Mondtam, ez Magyarország, itt keresztények élnek, azok is olvassák, miért kell az antiszemitizmust a másik oldalról szítani. Mi értelme van ennek? Nagyon összevesztünk, úgyhogy a másik két könyvre nem is engedtem a nevemet feltenni. Közöltem vele, hogy ezt még befejezem, és kész [Naftali Krausnak 1990 óta több mint húsz könyve jelent meg Magyarországon. – A szerk.].

A házasságom egy külön történet. A férjem, Ligeti Roland 1933-ban született Párizsban. A család zsidó volt, de a férjemet Franciaországban reformátusnak írták be. Az apósom esztergályos volt, és a nagy válság idején [lásd: 1929-es gazdasági világválság] még mint agglegény kiment Párizsba munkát keresni. Akkor már udvarolt az anyósomnak, és ő utánament. Ott született a férjem. Aztán 1938-ban hazajöttek, igyekeztek elérni az auschwitzi vonatot. Túlélték. 1945 után az apósom a külkerben dolgozott a Ferunionnál [Ferunion – 1949-ben alapított Műszaki Külkereskedelmi Vállalat], és az esztergályos végzettségével Törökországban ő volt a kirendeltség vezetője. Munkáskáder volt. Különben nagyon intelligens és művelt ember volt, sokat magára szedett. Rolanddal a Lenin Intézetben ismerkedtünk meg, egy évvel járt fölöttem. Elkezdtünk járni. Ő egyedül élt akkor itthon, mert az apósomék Törökországban voltak 1953-tól 1956-ig. Amikor összeismerkedtünk, meghívtam magunkhoz. Rendszeresen járt hozzánk kajálni, mert végre evett valami jót, nem csak menzakaját vagy hideget. Anyám is jól főzött, én is jól főztem, és ezt nagyon élvezte. Így mégis volt valami család. Hét-nyolc hónapot jártunk együtt. Egyszer valahova elmentünk egy hétvégére, és ott elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Tárgyilagosan visszagondolva: összetévesztettem a szexuális élményt a szerelemmel. Húsz éves voltam, és minden áron el akartam otthonról jönni, úgyhogy belementem ebbe a házasságba, annak ellenére, hogy már akkor kétségeim voltam. Ugyanis még korábban terhes lettem, abortuszra mentem, és amikor kijöttem a kórházból, leendő férjem még csak nem is várt engem. Ez a Ratkó-korszakban volt, de lányoknak lehetett abortusz.

Én a nagyokos, csináltam magamnak egy listát, pozitív és negatív oldallal, és mivel kettővel több volt a pozitív, úgy döntöttem, hogy férjhez megyek. Az anyósomék beleegyeztek az esküvőbe. De előtte apósom hazaküldte a helyettesét azzal a titkos megbízással, hogy nézzen meg engem. Képzelje, hazajött kocsival Törökországból 1955 elején! Meghívott minket a Hungária kávéházba ebédre. A mai napig emlékszem, hogy 82 forint 50 fillér volt a számla. Nekem ez akkora élmény volt, hiszen azt sem tudtam, hogy kell egy ilyen helyre bemenni! Ez egy nagyvilági pasi volt. Nagyon pozitív véleményt adott rólam, és beleegyeztek a házasságba. Hazajöttek az esküvőre, és az anyósomnak az én esküvőmön a legfontosabb dolga az volt, hogy elment fodrászhoz, és ruhát csináltatott. Én ott álltam az esküvő reggelén, és még egy szál virágot sem kaptam senkitől. Senkinek nem jutott eszébe, hogy kéne annak a hülye menyasszonynak egy csokor. Úgyhogy én mentem el venni magamnak virágot. Nem egyházi esküvő volt, a Lenin körúti (ma Teréz körút) házasságkötő teremben házasodtunk össze. Utána a szűk család bement az Andrássy úton [Akkor: Sztálin út] a Lukács cukrászdába, ez volt a bankett. Aztán kimentünk a Szigetre sétálni ketten, ez volt a nászutunk. Nagyon szerettem volna valakivel találkozni, hogy bemutatkozhassam Ligeti Rolandnéként. Voltam mindehhez huszonegy éves. Az anyósomék aztán visszamentek, én pedig odaköltöztem a férjemékhez. A Sobieski János utcában volt egy kétszobás, félkomfortos udvari lakás. Mi beköltöztünk a kisszobába, mert a nagyszoba tele volt mindenfélével. Ott éltünk.

Közben láttam, hogy a férjem elhelyezkedése elég nehéz, végül a Tűzoltótiszti Iskolára ment marxizmus-leninizmust tanítani. A férjemnek el kellett végezni valami alapfokú tűzoltó tanfolyamot, szörnyű volt, még egyenruhája is volt. Akkor döntöttem el végképp, hogy átmegyek a közgázra. 1956 januárjában terhes lettem, elmentem az abortuszbizottsághoz, de páros lábbal rúgtak ki. Akkor mindent megpróbáltam: cipeltem, én vittem fel a pincéből a fát és a szenet, kinint szedtem, semmi eredmény. Az anyám el akart vinni egy zugorvoshoz. Mondtam, hogy nem megyek. Ha a gyerek ennyire meg akar lenni, akkor én megszülöm, ez a gyerek az enyém. Se az anyám, se a férjem nem akarta.

1956 szeptemberében megszületett a fiam. Akkor jött 1956. október 23. Borzasztó nehéz helyzetben voltam, mert szoptattam, és nekem csak tejtől volt tejem. Az üzletek zárva voltak, és akkor a férjem lopott valahol egy kanna tejet, amit fölforraltam, és azon valahogy elvoltunk. Lent voltunk egy hétig a pincében, aminek következtében a fiam kapott egy asztmatikus légcsőhurutot, úgyhogy szeptembertől tavaszig köhögött. Semmivel nem tudtuk kigyógyítani, végül amikor három éves volt, akkor beutaltak bennünket valahol Tolna megyében egy anya–gyerek üdülőbe, ami egy Zichy-kastélyban volt, húszholdas fenyőparkkal. Ez a két vagy három hét nagyon jót tett a gyereknek. Ez kétszer megismétlődött, és hatéves korára nagyjából kinőtte.

1956 novemberében a férjem elment karhatalmistának. Én ott maradtam egyedül a gyerekkel, tanulással, nyomorral. Időnként hazajárt. De nem nagyon törődött velünk. Ennek valamikor tavasszal lett vége, és bent maradt a belügyben. Addigra a házasságunk tönkrement. Pedig imádott engem. Én voltam az ő egyetlen nagy szerelme, ezt még utólag, a halála után, papírokból, mindenből látom. De teljesen egocentrikus volt, annyi empátia nem volt benne, mint ebben a szekrényben. Nem azt nézte, hogy nekem mi jó, hanem birtokolni akart. Azt hiszem, hogy az anyósom nevelte valahogy el. Bebeszélték neki, hogy hülye, hogy tanulni se tud. Szóval bent maradt a belügyben, aminek az lett a következménye, hogy én a világon semmit nem tudtam róla. Azt sem tudtam, hogy milyen osztályon dolgozik, hogy mikor jön haza, hol van. A gyerekkel nem foglalkozott, ha véletlenül otthon volt, akkor reggel elvitte a bölcsődébe, mert a fiam négy hónapos korától bölcsődébe járt. Minden az én nyakamba szakadt, nem lehetett semmit rábízni. Egyszer, még pár hetes volt a gyerek, letettem a rekamiéra, és szóltam, hogy kimegyek megmosakodni szoptatáshoz. Egyszer csak hallok egy koppanást. A gyerek leesett a rekamiéról.

1957-ben hazajöttek anyósomék, és ott laktunk abban a félkomfortos szörnyű lakásban. Nekik már akkor volt annyi pénzük, hogy vehettek egy lakást, és arról volt szó, hogy egy négyszobás lakást vesznek, amibe az egész pereputty beköltözik. Egy alkalommal véletlenül meghallottam, hogy a konyhában beszélgetnek, és az anyósom azt mondja rám, hogy „ez a nő”. Erre kaptam egy dührohamot, összepakoltam a gyereket, a magam néhány cuccát, és közöltem, hogy én nem megyek velük együtt lakni. Átmentem az anyámhoz. Hullott a könnyem, mint a záporeső, mert a helyzetem kilátástalan volt. Akkor végeztem épp. Anyámnak nem volt más választása, mint hogy befogadjon, de nem volt valami lelkes. Nem is mentem vissza, és megüzentem, hogy ne is vegyék meg azt a négyszobás lakást. Arra gondoltam, ha már most ilyen cirkuszok vannak, mi lesz később. A férjem néha odajött, néha elvitte a gyereket a bölcsődébe. De gyakorlatilag mindent én csináltam. Reggel hétre jártam a Gumigyárba dolgozni, a gyereket reggel fél hatkor fel kellett kelteni. Aztán a Gumigyár igazgatója, aki később feleségül vette anyámat, azt mondta, hogy én ezt már nem bírom nézni, és – kifejezetten az én kedvemért – a Mező Imre úton szervezett az egyik házra egy emeletráépítést gyári dolgozóknak. Margit nagynénémtől kaptam annyi pénzt, azt hiszem, tizenháromezer forintot, amennyit be kellett fizetni. Szegény, sose kapta vissza. A lakás 1959 őszén lett készen. Két szoba összkomfortos lakás volt. Hülye beosztású, mert a két szoba egymásba nyílt, és a belső szobából nyílt a fürdőszoba. Beköltöztünk, és én azt hittem, hogy most új élet kezdődik, de a házasságom továbbra is szerencsétlen volt. A férjem olyan ember volt, hogy könyörögtem neki, menjünk el valahova. Minek? Én meg egy társas lény voltam. Egyre jobban mentem tönkre, olyannyira, hogy iszonyatos memóriazavaraim lettek. Úgy bukott ez ki, hogy jártam külön angolra, mert abból is le akartam vizsgázni, és egyszer az órán egy megveszekedett büdös szó sem jutott eszembe. Olyan sírógörcsöt kaptam, hogy azt mondta a tanárnő, ezt már nem bírja nézni, és megadta egy idegorvos címét. El is mentem, elmeséltem, hogy mi van. Megállapította, hogy a betegségem melankolikus depresszió. Volt úgy, hogy otthon voltam a gyerekkel kettesben, a gyerek ötév körüli lehetett, ültem a fotelban, és a gyerek azt mondja, hogy anyu, éhes vagyok, anyu álmos vagyok. Nem keltem föl, nem adtam neki enni, nem fektettem le. Csak ültem. Jó, kisfiam, mindjárt, és csak ültem. A gyerek közben elálmosodott, ruhástól elaludt a rekamién. Egyszer anyám elvitte a gyereket, és akkor tizennyolc órát aludtam egyfolytában. Az idegorvos elkezdett gyógyszerezni. Ez egy rettenetes erős gyógyszer volt, idegbetegnek adták, és egy órát kellett feküdni, miután beszedtem. Javultam is, lényegesen jobb lett az állapotom, visszatért a memóriám.

...

Egy jó darabig bent volt, valamit csináltak vele, mert a belügytől nem rúgták ki. És akkor kezdődött, hogy egy lakásban együtt éltünk, én a belső szobában a gyerekkel, ő a külső szobában. Én mindent megcsináltam, főztem, mostam. Szóval egy pokol volt. Aztán 1962-ben elváltunk, egy iszonyatos procedúra volt. Első fokon mindent megnyertem. A gyereket, a lakást, teljesen egyértelműen. Az anyának ítélik a gyereket, és akinek a gyereket, annak a lakást. Majd ő fellebbezett, és a másodfokon öt perc alatt visszacsináltak mindent: elvették tőlem a gyereket és a lakást, és köteleztek, hogy költözzek el.

Természetesen azonnal törvényességi óvást emeltem. Arra emlékszem, hogy a törvényességi óvás határozata az volt, hogy minkét ítélet törvényes. A fiamnak odaadtam az egész paksamétát, amikor végzett. Persze továbbra is ott éltem, mert hová mehettem volna. Végül jogcím nélkül laktam a saját és a nagynéném pénzén vett lakásban. Továbbra is elláttam a gyereket. Egy idő múlva egyszer csak valami véletlen folytán kiderült, hogy szerzett nekem valami zugalbérletet, és ki akar lakoltatni. Elkaptam egy józanabb pillanatában, és azt mondtam: én elköltözöm, de fizesd ki a felét ennek, amit a lakásba belefeccöltünk. Ebben valahogy megegyeztünk, és elköltöztem otthonról. Egy ismerősöm külföldön dolgozott, és addig odamehettem a lakásába. Akkor kezdődött nekem egy nagyon hosszú, iszonyatos kálvária gyerek nélkül. És fizetnem kellett a gyerektartást is. Persze tudtam, hogy mi volt a hátterében az öt perc alatti másodfokú tárgyalásnak. A vezető bíró egy idős bíró volt, és a belügy megfenyegette, hogy ha nem így ítél, akkor kirúgják. Teljesen egyértelmű volt, a belügy beleszólt. Tudtam is, de ez ellen nem lehetett védekezni.

Félévente lehetett gyerekelhelyezési pert indítani, ingyen és bérmentve. A gyereket úgy nevelte, hogy sehogy se nevelte. Odaadta néha az anyjáéknak. Kéthetente láthatásom volt, és minden egyes láthatás akkora cirkusz volt, a gyerek zokogott, sírt, rimánkodott, hogy anya, nem megyek vissza, anya, veled akarok lenni. Rettentő anyás volt a fiam, nagy volt köztünk a szerelem. Az apjával lelkileg semmilyen kötődése nem volt. Egy zoknit nem tudott ráhúzni. És uszították a gyereket ellenem. Olyanokat mondtak neki, hogy az anyád rosszabb, mint Hitler volt. Ilyen kedvességeket mondtak intelligens módon. A gyerek nagyon szenvedett. Akkor már a Cukor utcai általánosba járt, és odamentem délben, megnéztem a gyereket.

Szóval, félévente indítottam gyerekelhelyezési pert, és a bíró egyszer azt mondta nekem: „Asszonyom, ha maga a Keleti pályaudvar várótermébe lenne jogcímmel bejelentve, magának ítélném a gyereket. De amíg nincs bejelentett lakása, addig nem tehetem.” Szóval lakás kellett, és egyszer csak az anyám felhívott telefonon 1966 elején, hogy a KGM-ben valaki visszamondott egy lakást valahol a Deres utcában. A beköltözésig be kell fizetni negyvenezer forintot. Akkor éppen ötezer forint megtakarított pénzem volt, de rögtön azt mondtam, hogy kell. Később kaptam a volt férjemtől valami pénzt vissza, az OTP adott kamatmentes hitelt, tizenvalahányezer forintot, eladtam minden értékemet, volt egy szép hegedűm. A főnökeim irtó rendesek voltak a Chemokomplexnél, mert utaztattak. A főnököm lemondott egy útjáról, és azt mondta, hogy menj te, és akkor én hoztam valamit, azt eladtam. Tekerős számológépet, porszívót, műszaki cikkeket hoztam Moszkvából, farmert nyugatról. Ezeket „rendelésre” hoztam, hiszen akkor nem nagyon utaztak az emberek, itt meg nem lehetett kapni. A szó legszorosabb értelmében zsíros kenyéren éltem. Tíz deka parizer volt a luxus. Mire be kellett fizetni a pénzt, megvolt. 1968-ra lett kész a társasház, akkor költöztem ide. Már 1967-ben megindítottam a gyerekelhelyezési pert, be tudtam mutatni, hogy itt fogok lakni. Tudtam, hogy ez borzasztó nehéz dolog, mert nekem egyetlen tanúm volt, a napközis tanárnő. Mert a fiam senkinek nem beszélt semmiről az iskolában, és könyörögtem neki, hogy ennek a napközis tanárnőnek meséljen el mindent, amit nekem mesélt. És a gyerek elmondta. A fiam akkor volt tizenegy éves, és azt kértem, hogy pszichológus hallgassa meg. Meg is hallgatta. A szülőket is meghallgatta, és nekem azt mondta, hogy asszonyom, a maga férje nem alkalmas gyereknevelésre.

Még a per előtt történt, az anyámnál laktam, egyszer csak csöngetnek este hét óra körül, már sötét volt. Ott áll a gyerek az ajtóban, és azt mondja, hogy anya, éhes vagyok. Most is sírás fojtogat, ha eszembe jut. Hogy kerülsz ide? Apa azt mondta, hogy hazajön, ültem a lépcsőn, és már olyan régen ott ültem a lépcsőn, és az apu nem jött haza. Írtam egy cédulát, hogy idejöttem. Idejött, a Kerepesi útról a tizenegyedik kerületi Etele útra. Ha akkor ott van a férjem, én biztos megölöm. A gyereket megetettem, megfürösztöttem, lefektettem, együtt sírtunk. Elaludt. Tíz órakor csönget a néhai exférjem. A kukucskálón kinéztem, és azt mondtam, hogy ha azonnal nem mész el, megöllek. Másnap elvittem a gyereket az iskolába. Már 1966-ban beadhattam volna a gyerekelhelyezési pert, amikor befizettem a lakást. Mondtam anyámnak, hogy beadom. Erre anyám azt mondta, hogy várd meg, amíg készen lesz a lakás. Ez után az eset után egy szót nem szóltam az anyámnak, abszolút nem érdekelt, hogy mit fog mondani, beadtam a pert. Az új lakásba már a gyerekkel költöztem.

A sok munka mellett még tanultam is, társadalmi munkát is végeztem, és még társasági életet is éltem, színházba is jártam és olvastam. Magam se tudom ma már, hogy a fenébe fért bele. Baromi energiám volt. Amikor külföldön voltam, akkor a gyerek tíz és tizenhárom éves kora között anyámnál volt, utána már elvolt otthon egyedül. Érettségi után elvégezte a jogot, és ügyvéd lett. Megházasodott, a felesége nem zsidó, szintén jogot végzett, és van két gyerekük. Az unokákkal sokat foglalkozom.

Baráti társaságom mindig volt, és most is van. Most ezzel a bridzses társasággal nagyon kibővült. Mondhatom, hogy baráti társaság, mert már hat éve együtt játszunk rendszeresen hetente. Egymáshoz megyünk, hol ide, hol oda. És van egy másik társaság, amelyikkel most voltam négy napig Eplényben. Elmegyünk, délelőtt kirándulunk vagy uszodába megyünk, attól függően, hogy hol vagyunk, délután és estefelé bridzselünk. Meg jókat eszünk, meg piálunk. Azelőtt nagyon jól tudtam inni, de most már alig iszom. Kivel igyak, meg minek igyak?

Aztán negyven éve mindig van hangversenybérletem. Kezdetben, amíg négyszáz forintért nyolc előadást adtak a Zeneakadémián, ahol a Yehudi Menuhin is játszott, és az Abbado vezényelt, akkor egy évben két bérletem is volt, egy őszi és egy tavaszi. Most csak egy.  Sikerült a Fesztiválzenekarhoz bérletet venni. Hangverseny az kell, anélkül nehéz az élet. Színházba is el-eljárogatok, van, amikor visznek, van, amikor én veszek jegyet.

Nem emlékszem arra, hogy Izrael állam megalakulásával kifejezetten foglalkoztam akkoriban. Miután nem tudtam alijázni, a kérdés lekerült az életemben a napirendről, ráadásul 1948-tól már nem is zsidó iskolába jártam. Később nagyon fontos lett. Itt végeredményben nem volt nyílt antiszemitizmus, de azért  jobban és biztonságosabban érezte magát az ember a bőrében attól, hogy van egy ilyen állam. A két háború idején [lásd: hatnapos háború; 1973-as arab–izraeli háború] szorongva figyeltem a híreket. Arra emlékszem egyébként, hogy a nem zsidók is Izraelnek drukkoltak, mert ezzel az oroszok ellen lehettek. Így nem kellett titkolni a drukkolásunkat, sőt akkor rengeteg vicc volt ezzel kapcsolatban forgalomban, és én széltében-hosszában meséltem őket.  Ezzel kapcsolatban nem volt semmi konfliktusom, és nem volt két véleményem. Abszolúte nem érdekelt, ki mit gondolt.

Életrajz

Neufeld György 2003 tavaszán halt meg. Egyedül élt az utóbbi években, egyetlen élő hozzátartozója, a fia, aki rendszeresen telefonált neki Kanadából.

Az apai nagyapámnak, Neufeld Jakabnak volt egy kis falusi vegyeskereskedése Bonchidán. Falusi dolgok, ipari cikkek: kasza, kapa, ostor, lóhám, szegek voltak a boltjában. Patkószegtől pipadohányig mindent lehetett ott kapni, kivéve élelmiszert. A bolt hátánál volt a lakás, tehát a bolt hátuljából lehetett bemenni. Nemcsak az ünnepeken, hanem minden reggel és este elment a templomba, ilyenkor be volt csukva a bolt. Minden vallási szabályt megtartottak, kimondottan vallásos ház volt. A bonchidai életéről nagyon keveset tudok, mert csak egy párszor egy-két napra mentünk el oda. Volt egy kis földje, úgy tudom, amit másokkal műveltetett meg. A nagymama nagyon korán meghalt, én lehettem úgy 10-12 éves, úgyhogy én annyit tudok róla, hogy Nagymama, még a nevét sem tudom. Kétszer volt férjnél, az első férje meghalt, Rosmannak hívták, két gyermeke volt tőle: Samu és Hanna, és akkor férjhez ment a nagyapához, s úgy lett aztán még három gyerek. Csak fényképről emlékszem rá, jóságos, mosolygós arca volt.

Amikor a nagyapám özvegy maradt, és beköltözött Bonchidáról Kolozsvárra, már nem dolgozott. Lehettem akkor olyan 13-14 éves. Elég idős korában, az 1920-as évek végén elhatározta, hogy ő elmegy Palesztinába megnézni a szent helyeket. Édesapám nem szívesen engedte el, de ő ragaszkodott hozzá, hogy még életében akarja látni a Siratófalat, és tényleg elment, hajóval. Amikor hazajött, nem sokat mesélt. A II. világháború előtt még nem létezett Izrael mint állam, hanem angol fennhatóság alatt levő terület volt, a kibucok legtöbbje, amelyek akkor épültek, vallástalan volt. Én gyerekként érzelmileg már kötődtem a cionizmushoz, anélkül, hogy tudtam volna pontosan, hogy mi az. Meg akartam előzni, hogy a nagyapám panaszkodjon arra, hogy mennyire vallástalanok az ottani fiatalok. Feltettem neki azt a kérdést gyermekként, hogy ugye elég nem szép, hogy azok szombaton futballoznak, s a nagyapa rám nézett, és azt mondta: „Hát mikor futballozzanak, ha vasárnap dolgoznak?” Ő, a vallásos ember elfogadta ezt, pedig szombaton nem szabad futballozni. Egy másik elbeszélésére emlékszem, hogy Izraelben bement egy vendéglőbe, és a pincér mutatta, hogy annál az asztalnál ül egy rabbi. A rabbi kalap nélkül volt és evett. A nagyapa azt mondja: „Én nem voltam rest, odamentem hozzá, bemutatkoztam és megkérdeztem, hát hogy lehet, hogy rabbi létére kalap nélkül eszik.” A rabbi neki azt válaszolta, hogy a Jóisten elrendelte, hogy mi kalappal járjunk, és kalappal étkezzünk azért, hogy meg lehessen különböztetni egy zsidót egy nem zsidótól. Itt viszont csak zsidók vannak, úgyhogy nem kell ilyen megkülönböztető jel. Erre a két meséjére emlékszem. Egyébként ő nagyon hallgatag, szűkszavú ember volt.

Amikor már Kolozsváron lakott a nagyapa, egyedül csak nálunk evett, szombaton és kivétel nélkül minden zsidó ünnepen nálunk volt. Az ő kedvéért mi nagyon-nagyon vigyáztunk a kóserségre. Például házon kívül a szüleim és én is megettük a sonkát, de a házban nem létezett, a nagyapám kedvéért. Ha nem tartottuk volna meg ezt a tradíciót, a nagyapám soha nem jött volna hozzánk étkezni. A vallási körök divatban voltak a világháború előtt. Az ortodox templomoknak volt egy előcsarnoka, ahol összegyűltek a vallásos emberek, felolvastak egy részt a Bibliából, és magyarázták egymásnak, hogy ki hogy értelmezi. Ezekről csak hallomásból tudok, de azt hiszem, néha a nagyapa elment oda. Kis körszakállat hordott a nagyapám, de kimondott pájesza nem volt. Én nagyon, nagyon szerettem őt. Később is, amikor csak lehetett, és nem volt pont órám az egyetemen, péntek este elmentem érte a templomba, ott ültem mellette az istentisztelet végéig, majd karonfogva hazamentünk, együtt vacsoráztunk, majd hazakísértem. Nem messze tőlünk, egy kis garzonlakásban lakott, a második emeleten. Amikor már öreg lett, nehéz volt neki az emeleteket mászkálni, úgyhogy minden nap felküldött az édesanyám egy adagot abból az ebédből, amit mi is ettünk. Öregkorára megvakult. Úgy úszta meg a deportálást is, hogy plakátok voltak kitéve, hogy a zsidók melyik utcából hol kell jelentkezzenek, ő azonban nem járt ki, és nem tudott róla. A szomszédjai pedig nem jelentették fel, ami nagy ritkaság volt. Így a deportáláskor őt a szó szoros értelmében ottfelejtették.

Három fia volt nagyapámnak, az apám volt a középső. A nagyobbik fia, Mihály ügyvéd volt, de amikor Erdély román fennhatóság alá került [lásd: trianoni békeszerződés], nem volt hajlandó felesküdni a román törvényekre 1918-ban, inkább egy román-belga kis textilgyár igazgatója lett, abbahagyva az ügyvédi pályát. [A trianoni döntés utáni első években az erdélyi magyarság ideiglenes helyzetként fogta fel Erdély Romániához csatolását, a háborús káosznak tudva be azt. Ezzel magyarázható, hogy a magyar hivatalnokok nagy része nem volt hajlandó felesküdni a román alkotmányra, annak ellenére, hogy ez állásuk elvesztését jelentette. – A szerk.] A kisebbik, Mózes kereskedő volt, nagybani fakereskedéssel foglalkozott, mivel Kolozsváron fával fűtöttek abban az időben. A fát az erdészeti hivataltól szerezte be, és eladta télire tüzelőnek. Édesapám, Jenő orvos volt. Édesapám és a testvérei között jó testvéri kapcsolat volt, de a másik két testvér nem volt vallásos. Az én szüleim tartották a vallást, a nagyapa miatt. Nem túlságosan szigorúan, de a háztartás kóser volt.

1944 áprilisában, amikor a szüleimet deportálták, megjelent a nagyapánál Bella, Mózes keresztény felesége. (Mózes elvált az első, zsidó feleségétől, akitől volt egy gyermeke, Márta-Ágnes.) Bár a háború előtt ki volt tagadva a családból Bella [lásd: vegyes házasság], és létezése titokban volt tartva a nagyapa előtt, most minden nap vitt fel ennivalót neki, megmosdatta, gondoskodott róla egészen addig, amíg az édesapám 1945-ben hazakerült a deportálásból, és átvette Bellától ezt a feladatot. Azontúl mindig csak úgy beszélt a nagyapám róla, hogy „Bella lányom”. Abban a házban, ahol a nagyapa lakott, egy jó ismerősünknek volt egy textilüzlete. Főleg Mózes volt jóban az üzlet tulajdonosával, gyakran járt ott, Bella pedig ott dolgozott, így ismerkedhettek meg. Én akkor ismertem meg Bellát, amikor hazakerültem 1946-ban, a férje azonban nem került haza. A deportálásokkor Bella próbálta menteni a férjét, de sikertelenül.

Édesapám Bonchidán született 1889-ben, de Kolozsvárra került, ahol elvégezte az orvosi egyetemet. Belgyógyász volt a klinikán, de magánrendelője is volt, és ha kellett, akár házhoz is ment. Az első világháborúban mint katonaorvos olasz fogságba került, ekkor a nagyapámék elvitték édesanyámat és engem Kolozsvárról Bonchidára, persze a kolozsvári lakást megtartották, úgyhogy egy- vagy másfél éves koromig Bonchidán voltam, s azután mentünk át Ilondára édesanyám nővéréhez, egészen addig, amíg édesapám a fogságból hazakerült. Édesanyám mesélte, hogy óriási vita volt nagyapa és Mina, az ilondai nagynéném között, aki ragaszkodott ahhoz, hogy menjünk hozzá, amíg apám fogságban volt. A nagyapám pedig azzal érvelt, hogy a fia azt mondta, hogy amíg a háborúban lesz, addig ő vigyázzon ránk. Hát vigyáz ránk, de csak úgy tud, ha mi ott vagyunk nála.

Az édesapám Isonzónál volt fogságban [lásd: isonzói harcok]. Ez alatt az idő alatt kimondottan jó dolga volt. Szabadon járkált a városban, bár nem volt szabad elhagynia a várost. A Vöröskereszten keresztül ritkán, de tudott levelezni az édesanyámmal. Mikor fogságba került, az édesanyám kapott egy táviratot a Vöröskereszt révén: „Egészségben, de fogságban vagyok.” Két és fél, három évig volt fogságban, én három éves voltam, amikor hazajött.

Egy orvos kollégájával együtt jött haza Pesten keresztül, ahol éppen akkor tört ki a kommün. Édesapám jól ismerte Kun Bélát, aki vele együtt, egy évvel feljebb járt az Unitárius Gimnáziumba Kolozsváron. Pestről nem lehetett elutazni, csak hatósági engedéllyel, azt pedig nem lehetett kapni. Az édesapám valahogyan bejutott Kun Bélához, a magyarországi kommün vezetőjéhez, és kérte, hogy adjon neki engedélyt. Egyetlen vonat indult még Románia felé. Kun Béla mindenképpen rá akarta beszélni az édesapámat, hogy maradjon ott, kap egy jó állást az egészségügyi minisztériumtól, de az apám nem akart maradni, mondván, hogy neki családja van, és haza akar kerülni. Végül megkapta az engedélyt, és az orvos kollégájával együtt elindultak, de a [nagy]váradi útvonalon nem lehetett jönni, így Temesvár fele jöttek. Déván volt akkor a román–magyar határ. A románok lefogták őket. Elmondták, hogy hadifogságból jönnek, talán volt náluk valami írás is. Kérdezték, hogy merről jöttek. Apám sejtette valahogy, hogy nem kell megmondani, hogy Pesten keresztül jöttek, és azt mondta, hogy Trieszten keresztül. A kollégája azonban erősítette, hogy Pesten keresztül jöttek. Erre a románok úgy vették, hogy azért voltak Pesten, hogy tanulmányozzák a kommunizmust, és letartóztatták őket. Apámnak volt Déván egy ügyvéd jó barátja, évtársa, dr. Szegő. Egy teli hátizsák csokoládét, konzervet meg ilyesmit hozott haza Olaszországból, és minden nap adott egy-egy tábla csokoládét vagy egy konzervet valamelyik őrnek vagy takarítónőnek és egy pár sort, hogy juttassák el dr. Szegőnek, hogy az értesítse a családját, hogy ő be van zárva. Soha egyik sem adta át a levelet. Egyszer dr. Szegő az utcán meglátott egy papírt, rajta a saját nevével, az egyik levél volt. Így értesítette a családot Kolozsváron, az édesanyám az apjával leutazott oda, és kihozták az apámat a börtönből.

A második világháborúkor egy csoda folytán az édesapám megmaradt, Auschwitzból elvitték Dachauba, ott szabadították fel az amerikai csapatok. Kiszabadulása után annyira le volt gyengülve, hogy bekerült egy amerikai katonai kórházba, és hat hónapig ott tartották. Csak azután engedték meg, hogy hazajöjjön. Rá vagy két-három évre behívták a Securitatéhoz azzal az ürüggyel, hogy a hat hónap alatt, ameddig a katonakórházban feküdt, az amerikaiak kiképezték kémnek. Szegény apám nap nap után, hat hétig majdnem minden nap kellett jelentkezzen a Securitatén újabb és újabb kihallgatásokra, azután békén hagyták. A sors iróniája, hogy miután hat hétig lelkileg valósággal kínozták, rá két hétre kinevezték a kolozsvári poliklinika igazgató-főorvosának. Az egyik hatóság nem tudott a másikról ezek szerint.

Édesanyám apja, Wertheimer Sámson zsidó volt. Felesége, Ida, bözödújfalusi, székely eredetű, szombatista vonalon [lásd: szombatosok]. Ida apja Farkas Gergely volt. Fiatalon halt meg Ida, 1902-ben. Az édesapja [az anyai nagyapa] Marosvásárhelyről Kolozsvárra került. Két fiútestvére, Vilmos és Miksa is Kolozsvárra került. Vilmos fűszerkereskedő volt, egy nagyon vallásos ember. A Széchenyi téren laktak, fenn az emeleten, lenn a földszinten volt az üzlet. Egy nagy üzlet volt, Kolozsvár egyik legnagyobb fűszerüzlete. Szombaton zárva volt, és vasárnap is, hivatalból. Ezek a zsidó üzletek, ahol tartották a vallást, azok két napot voltak zárva. Miksának volt egy szeszgyára. A kertes földszintes lakása egy kerítéssel volt elválasztva a gyártól. Ő volt a gyárnak a tulajdonosa, ő igazgatta a munkát. A szeszgyárból maradt nagyon sok moslék, úgyhogy neki volt egy istállója is, ahol volt hat-nyolc tehén, ami a szeszgyár maradékából lett fenntartva. Nagyapámnak egy en gros és en detail lisztüzlete volt a Deák Ferenc utcában. Itt élt a második feleségével, Hausmann Pepkával. Kizárólag csak lisztet árult. Lenn volt a bolt, különböző minőségű lisztekkel, fenn az emeleten pedig egy nagy lakás. Az édesanyám és Mina néni – az első házasságából lévő gyerekek – külön hálószobája mellett volt egy másik szoba, ott lakott a másik három gyerek – a második házasságából valók. Miután az édesanyám és Mina néni is elkerült a házból, az ő szobájukba költöztek be a gyerekek. Miután a nagyapám meghalt, ez a Pepka nagyanyám vezette tovább az üzletet. Nagyon ügyes, okos, talpraesett asszony volt.

Az édesanyám nővére, Mina néni, Ilondán élt, oda ment férjhez Jeremiás Ignáchoz. A férje családjában tizennyolcan voltak testvérek, Ignác szülei Dés mellett egy Kapjon nevezetű kis településen éltek, a tizennyolc testvér aztán szétszéledt a világban.

A másik három gyerek közül, Erzsébet (Böske néni) Tordára ment férjhez egy ügyvédhez. A férje meghalt még a háború előtt, ő pedig a háború, a deportálás után beköltözött Kolozsvárra, ahol a szülei éltek. Mert Tordán volt férjnél, így nem deportálták, mivel Torda Romániához tartozott abban az időben. [lásd: zsidók Észak-és Dél-Erdélyben] Volt egy fia, aki megházasodott és kiment Pestre.

Ilondán sokat éltem, egész 16-17 éves koromig minden vakációt ott töltöttem, életem legszebb emlékei. Lenn, a falu úgynevezett civilizáltabb részén körülbelül egyforma arányszámban laktak románok, magyarok és zsidók, a patak mentén felfele pedig román parasztházak voltak. Körülbelül 4-5 kilométer hosszú volt a falu. A központban téglaházak voltak. A falunak volt egy kis temploma, ahova körülbelül hetven-kilencven ember fért, tehát körülbelül huszonöt-harminc zsidó család lehetett, ugyanennyi magyar és valamivel kevesebb román. Az ilondaiak második szüleim voltak. A nagybátyám jómódú kereskedő volt, nagybani kereskedelemmel foglalkozott. Nagyilondán hetente egyszer, csütörtökön volt a heti vásár, s minden hónapban volt egy nagy vásár, akkor jöttek már a szomszéd megyéből is. A nagybátyám házának volt egy óriási udvara, ami deszka-, cserép- és téglaraktár volt. Olyankor a nagykapu nyitva volt, s a parasztok jöttek be szekérrel, vettek deszkát, cserepet, ami kellett nekik. Nagybátyámnak ez volt a foglalkozása. A faluban óriási presztízse volt, köztiszteletben állt.

Vallásos volt, megtartotta az ünnepeket, de olyan hangulatos légkört teremtett. Például amikor a Neufeld nagyapám péntek este nálunk vacsorázott Kolozsváron, volt egy kis ima, amit ő monoton hangon héberül elmondott, utána leültek vacsorázni. Ilondán nem így történt, énekelt a nagybátyám. Szép, fess ember, nagyon szép bariton hangja volt. Az imát énekeléssel mondta el, nekünk, gyerekeknek pedig vele kellett énekelnünk, közben pedig ránk szólt, hogy „Te falcsul énekelsz, hallgass inkább!”. Hangulatos, bohém ember volt. Foglalkozott a gyerekekkel. A sátoros ünnepen, amikor a dióérés van, a gyerekek dióztak, s beállt ő is közénk a játékba. Ez a játék abban állt, hogy a diószemeket felsorakoztatták egy sorban, és bizonyos távolságról a gyerekek egy-egy nagyobb, kerekebb, kevésbé ráncos dióval megcélozták ezt a sort, és ki amennyit leszakított, annyi diót nyert. Olyan természetes volt, hogy Náci bácsi nyakában mindig volt három-négy gyerek. A tizennyolc testvér harminchat gyereke közül tíz-tizenöt mindig Ilondán volt vakációkban.

Szombaton, kimenetelkor mi, gyerekek néztük az eget, és aki először vette észre a három csillagot, az berohant a házba. [A három csillag feljövetele jelentette a szombat kimenetelét. – A szerk.] Lett ott egy kis veszekedés, hogy „Nem te láttad meg, mert én láttam meg hamarabb”, de nem volt komoly veszekedés. A nagybátyám pedig jó hangulatot teremtett a gyerekek között, a végén kibékítette őket, és kaptak cukorkát vagy csokoládét. Mikor a gyerekek bejelentették, hogy megjelent a három csillag, mindig volt egy kis szertartás. Meggyújtottak egy lapos, színes fonott gyertyát, a nagybátyám elénekelt egy imát, és a meggyújtott gyertyával, énekelve végigjárta a házat kígyózó vonalakban, mi, gyerekek pedig felsorakozva mentünk a háta mögött. [A havdala szertartásáról van szó – ez a szertartás arra szolgál, hogy a szombatot elválassza a hétköznapoktól (áldást mondanak a borra, és elmondanak egy külön áldást is). – A szerk.] Ilyenkor is viccelt, például megfordult és nekiment a sornak, vagy ahogy ment, félbeszakította a sort.

Emlékszem két nagyon érdekes széderesti jelenetre. Hatalmas szobájuk volt, ahova terítettek, az asztalnál mindig ült hat-hét felnőtt és legalább tíz-tizenöt gyerek, ha nem több. Aki a szédert vezeti, annak a baloldalán kell legyen két párna. Előzőleg van egy ima, amit az én Neufeld nagyapám elmondott egy fél óra alatt, de a Náci bácsinál ez tartott két-három órát, mert énekelve, viccelődve mondta. A vacsora előtt egy pászkadarabot becsomagoltak egy szalvétába, a szalvétát ő betette a két párna közé, ezt héberül úgy hívták, hogy afikomen. A vacsora végén kellett egy kis imát mondani, ő elővette az áfikoment, és mindenkinek adott ebből a kettétört pászkadarabból. Azt egy kis ima, áldás keretében meg kellett enni. A nagyapámnál a széder másfél-két óra alatt lement, Náci bácsinál reggelig tartott. Hagyomány volt, hogy az áfikoment az egyik gyerek ellopta. Vacsora után Náci bácsi kereste, és akkor kezdődött az alkudozás, mert anélkül nem lehet folytatni a szédert. Amikor ellopták, a nagybátyám tette magát, hogy nem veszi észre. Az első gyerektől ellopta egy másik, attól egy harmadik, a negyedik csinált egy hamis áfikoment, ugyanolyan szalvétába becsomagolt egy ugyanolyan pászkát. Úgyhogy a végén négy vagy öt áfikomen volt, de a nagybátyám megjegyezte, hogy melyik az eredeti. Az alkudozás mind az öttel eltartott legalább egy órát, viccelődve, de a végén csak az egyik volt az igazi. A vacsora után van egy ima: megtöltenek egy poharat színültig borral, és kinyitják az ajtókat, hogy Élijáhú próféta bejöhessen és megkóstolja a bort és megint elmenjen. Egy kis áldást kellett erre mondani. Az egyik húsvétkor, erre tisztán emlékszem, lehettem olyan 9-10 éves, borzalmas eső volt kint, felhőszakadás, és amikor kinyitották az ajtókat, egyszer csak megállt az ajtóban egy bőrig ázott, csapzott, szakállas, kalapos ember. A nők elkezdtek visítozni, a gyerekek megijedtek. Egy zsidó vándor koldus volt. A nagybátyám rögtön rájött, hogy ki az az ember, felállt, odament hozzá, és jiddisül megkérdezte tőle, hogy zsidó vándor koldus-e. Odavitte az asztalhoz, hoztak neki is egy terítéket, száraz ruhát, leültették és velünk vacsorázott.

A két háború között elég sok zsidó vándor koldus volt. Máramarosban van egy Borsa nevezetű falu. Ez egy elég nagy kiterjedésű, tiszta zsidó falu volt. Száz százalékban csak zsidók lakták, ott egyetlen magyar vagy román nem élt. És nem tudnám pontosan megmondani melyik évben, de lehetett olyan 1934–1936 körül, a legionáriusok, a vasgárdisták felgyújtották. Egyszerre lobbant fel a tűz vagy tíz helyen. S azok a máramarosi házak mind faházak voltak. Úgyhogy a borsai zsidóság azzal az inggel és nadrággal maradt, amiben kifutottak az égő házból. És ezek aztán elárasztották Erdélyt koldulással. A legtöbbje az ilyen koldusembereknek borsai volt. Faluról falura jártak, minden faluban két-három napig ellátták őket, aztán mentek tovább. A nagybátyám minden pénteken este, mikor jött haza a templomból, hozott magával két-három koldust vacsorára. Az asztalnál ő ült az asztalfőn, körülötte ültek a felnőttek, s aztán jöttek a gyerekek az asztal második felében. Az egyik oldalon voltak a férfiak és a másik oldalon a nők. Ezeket a koldusokat mindig odaültette a férfiak közé. Szombaton csak az étkezést töltötték együtt, délelőtt a vándor zsidók elmentek a templomba. Mindig nagy tisztelettel beszélt velük Náci bácsi. Nem emlékszem rá, hogy nő koldus lett volna. Volt még egy háza a nagybátyámnak, egy kis falusi vendéglő, fölötte pedig egy kis szoba, ide helyezte a koldusokat, akiket hazahozott vacsorára péntek este. A vendéglőt kiadta használatba egy özvegy húgának vagy nővérének, Ibi néninek, akinek volt két lánya.

A nagybátyám jóban volt a faluban a csendőrökkel, a polgármesterrel, mindenkivel, mindenki tisztelte és becsülte. Zsidóknál nem szabad ünnepnapon utazni sem kocsival, sem szekérrel. Egyszer széder közben beállított egy ilondai zsidó, hogy a testvérét a szomszéd faluból a csendőrök letartóztatták, és kérte Náci bácsit, hogy próbálja meg ő kiváltani. Annak idején a csendőrség borzasztó korrupt volt, letartóztattak embereket csak azért, hogy pénzt csaljanak ki tőlük. A nagybátyám abbahagyta a szédert, és bejelentette, hogy sokkal nagyobb micvá, jócselekedet egy embert kivenni a csendőrök kezéből, mint a szédert folytatni, úgyhogy bocsássanak meg neki, egy óra múlva majd visszajön. Felült a szekérre, ami nem volt szabad, elment a szomszéd faluba, lefizette a csendőröket, kivette az embert, visszajött és folytatta a szédert, mintha mi sem történt volna.

Az édesanyám szülei nem engedték, hogy édesanyámék összeházasodjanak, mielőtt az édesapám le nem katonáskodik. Befejezte az egyetemet, lekatonáskodott s azután rögtön, 1913-ban házasodtak, és körülbelül fél évre rá apámat ismét behívták katonának. Amikor megszületettem, véletlenül éppen otthon volt szabadságon, utána megint kiment a frontra, és fogságba esett. Amikor hazakerült, akkor én már három éves voltam, és megkérdeztem, hogy „Ki ez az ember?”. Édesanyám nem járt mikvébe. Volt egy hálószobájuk két külön ággyal, de szorosan egymás mellett, akkor az volt a divat. Minden zsidó házban így volt. Fejkendőt csak akkor hordott, ha a templomba ment, parókát egyáltalán nem hordott. Gyermekkoromban, még emlékszem, kontyot hordott, aztán később levágatta a haját. Eltérően édesapámtól, ő közvetlenebb, beszédesebb, általában jó kedélyű volt. Háziasszony volt. Nagyon sok szociális, társadalmi munkában vett részt.

Kolozsváron volt egy zsidó árvaház vagy inkább napközi otthon körülbelül 150–200 gyerekkel. Valójában kevés volt köztük az árva, inkább szegénygyerekek voltak. Az édesanyám a nőegyletnek, amelyik fenntartotta a napközi otthont, volt az alelnöknője évekig. Még emlékszem, hogy amikor a kolozsvári zsidó kórházat felépítették és kezdték berendezni, akkor ott beállítottak vagy tíz-tizenkét szobába varrógépeket, és varrónők szabták és varrták a kórház részére a párnákat, párnahuzatokat, lepedőket. Édesanyám ott felügyelt, és adta ki a munkát nekik. Még ő szervezte meg a zsidó cionista női világszervezet kolozsvári fiókját, WIZO-nak hívták. Nagyon gyakran összejött Moshe Carmillyvel, [lásd: Moshe Weinberger-Carmilly] aki mint főrabbi szintén foglalkozott ezekkel a zsidó szervezetekkel. Az árvaházat a nőegylet tartotta fenn. Az anyagiakat adományokból biztosították. Labdaszerű [mint egy labdajáték, mindenkit bevonni akaró] teadélutánokat rendeztek, amelyeken kellett fizetni. Például édesanyám meghívta öt nőismerősét, és mindenki kellett fizessen egy előre meghatározott, nem komoly összeget, és egy-két órát beszélgettek. Az öt meghívott pedig köteles volt még öt-öt személyt hívni, akik szintén fizettek. Az volt az elv, hogy a következő öt meghívott sohase legyen olyan személy, akinél már voltak, hanem terjedjen ki az egész város zsidóságára. Csak a kimondottan nagyon szegény rétegeket hagyták ki, azokat segélyezték az összegyűlt pénzből. A férfiak hitközségi adót fizettek, nekik nem volt külön férfi szervezetük. Nagy része a nőknek nem járt olyan gyakran a zsinagógába, csak a kimondott ünnepnapokon, mint például az édesanyám is. Csak a nagyon vallásos nők jártak szombaton is.

Kolozsváron volt négy zsinagóga és tíz-tizenkét imaház. A kolozsvári zsidóság egy része szegény volt, ott kultúráról nem beszélhetünk. De a polgári rétegnél majdnem minden házban volt könyvtár, amit olvastak is, nemcsak dísznek volt. Jártak a színházba is. Ritkán játszottak jiddis darabokat. Voltak jiddis vándortársulatok. [lásd: jiddis vándortársulatok] Ritkán, egyszer-kétszer egy évben jöttek csak Kolozsvárra, egy-két-három előadást tartottak, és mentek tovább. Mindig telt ház volt. Amire emlékszem, hogy volt egy nagyon híres, holland eredetű nívós zsidó társulat, amelyik kis darabokat, vidám zenés, énekes burleszkjeleneteket adott elő. Kék Madár, Blauw Vogel volt a nevük. Nagyon-nagyon divatos, hangulatos éneket honosítottak meg akkoriban itt Kolozsváron. Voltak komoly kisjeleneteik is, nagyon komolyak – engem is mint gyereket elvittek, de nem sokat értettem a komoly részéből.

Én az első négy elemit egy zsidó elemibe jártam. A zsidó gimnáziumot 1927-ben tiltották be a román hatóságok, és a törvény az volt, hogy magyar iskolába zsidó gyerek nem járhatott, csak román iskolába. Ezután román iskolába kerültem, harmadik gimnáziumba. Majd bekerültem az úgynevezett Seminarul Pedagogic Universitarba, az egyetemnek egy gyakorló iskolájába. Egyedül voltam zsidó, huszonegyen voltunk, volt még egy magyar fiú s a többi román volt. Előkelő iskola volt, a román társadalom elit rétege ide járt.

Harmadéves medikus voltam, amikor 1936. december 25-én, megismerkedtem a feleségemmel. Ő elsőéves angol szakos volt. Raáb Ágnesnek hívták, aradi volt. A Szent Egyház utca elején jobbra, ahol most kiállítások szoktak lenni, ott régen volt egy táncos kávéházféle, Cristal Pallas volt a neve. Ott ismerkedtünk meg a feleségemmel, egy szombati táncdélutánon. A kávéház tulajdonosa zsidó volt, és szombat délután ott összegyűltünk, a zsidó diákoknak egy része. Mi, zsidó diákok is két óriási csoportban voltunk, akik majdnem ellenségei voltunk egymásnak. Volt a kommunista szimpatizáns csoport, s volt a cionista csoport. A kommunista csoportban volt vagy két-három ember, aki tényleg komolyan illegalista volt, a többi pedig csak ilyen szalonkommunista. A cionizmusnál komolyabb volt a dolog, Kolozsváron volt négy vagy öt cionista ifjúsági szervezet, különböző politikai színezettel. Volt a Hasomér Hacair, az egészen baloldali volt. Akkor volt a Hanoár Hacioni [lásd: Hanoár Hacioni Romániában] és a Barisia , az olyan polgári közép, és volt egy egészen jobboldali, a revizionista csoport [lásd: cionista revizionista irányzat]. És a kolozsvári zsidó ifjúságnak egy része, a cionista része, ebbe a négy különböző csoportba tartozott. Én egyikbe sem tartoztam. A cionisták tartottak gyűléseket, szemináriumokat, foglalkoztak a cionizmus történetével, és a politikai állásfoglalásuk alapján például a Hashomér Hácáir foglalkozott a baloldali irodalommal. Én cionistának tartottam magam, de csak egy olyan lelki közösség volt inkább, hogy Palesztina a mi hazánk, de én cionista irodalmat nem olvastam, egyéb irodalmat sem. Elvileg volt egy kitelepítési tendencia, de gyakorlatilag nem nagyon. Voltak ilyen chaluc-telepek – haluc az, aki ki akart vándorolni. Az beiratkozott egy ilyen haluc-telepre, odaköltözött és kitanulta a földművelést, s egy idő után kitelepítették Izraelbe [Akkor még: Palesztina. Izrael Állam 1948 májusában alakult meg. – A szerk.]. Kolozsvár környékén nem volt ilyen telep. A Regátban voltak és főleg Besszarábiában. Erdélyben nem tudom, hogy lettek volna.

A Haggibor Sportegyesületet 1922-ben alapították. Először csak futball csapat volt, aztán majdnem minden sportnak alakultak meg ágazatai. Volt atlétika tagozat, torna, boksz, vívás, futball, úszás, hegymászás, teniszezés és pingpong. Ezek komoly csoportok voltak. Például a futball csapat egyszer második helyet nyert az országos bajnokságon. A tagok mind zsidók voltak, de nem hiszem, hogy erre lett volna szabályzat, hanem ez így volt természetes. A magyaroknak is megvolt a KAC-uk, a Kolozsvári Atlétikai Egyesület, de ott is voltak zsidók.

Voltak olyan zsidó családok, amelyek teljesen elmagyarosodtak. Nem tagadták le a zsidó származásukat de teljesen elmagyarosodtak. Például, Bíró, a gyógyszerész volt a tulajdonosa a város legnagyobb gyógyszertárának. Három fia volt és mind a három Bíró fiú a KAC-ban vívott. Én a Haggiborban vívtam, de attól még barátok voltunk. Az elején, jóval a [II. világ]háború előtt, csak egy edző volt a városban, egy német, aki elmagyarosodott. Még a nevét is megmagyarosította Ozoraira. A Bíró testvérekkel és a KAC-osokkal edztünk, de az utolsó években volt már saját edzőnk is a Haggiborban, egy olasz edző. A zsidóknak kevés kapcsolatuk volt a románsággal. Kevesen voltak, akik csak egy sportágban aktiváltak. Én például, a hegymászó tagozat ifjúsági csoportjának voltam egyik vezetője. Én szerveztem meg a vasárnapi kirándulásokat. Ugyanakkor vívásban versenyeztem is.

Nekünk, medikusoknak megvolt otthon egy behívónk mozgósítás esetére már harmadéves korunktól anélkül, hogy az aktív katonaságot letettük volna. 1940-ben, a bécsi döntés előtt mozgósítás volt, be kellett vonuljak. Nagyvárad és Arad között, egy Horod nevezetű faluban volt az egységem, én minden szombaton és vasárnap átmentem Aradra Ágihoz. Amikor a bécsi döntés volt, véletlenül kaptam egy kéthetes szabadságot, s éppen itthon voltam, Kolozsváron, s akkor már nem mentem vissza. Mi nem fogtuk fel, hogy ez a bécsi döntés tulajdonképpen minket elválaszt egy határral. Úgy volt, hogy ősszel bevonulok katonának, kilenc hónap a katonaság, és utána összeházasodunk. És akkor tudtuk meg, hogy Magyarországon létezett egy zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon], amelynek értelmében házasság útján zsidó nem jöhetett át Magyarországra – Kolozsvár magyar fennhatóság alá került ismét –, tehát nem tudtunk összeházasodni. Még a levelezés is nagyon nehezen ment, mert dacára annak, hogy mind a két ország Németország mellett volt a háborúban, a két ország között borzasztó feszült volt a viszony. Öt levél közül négy elveszett, cenzúra volt, s a legkisebb gyanú miatt eldobták a levelet. Néha valószínűleg el sem olvasták, pedig vigyáztunk arra, hogy semmi olyasmit ne írjunk, amibe a cenzúra beleköt, még levélileg is alig tudtunk érintkezni egymással két évig. A határ a Kolozsvár–[Nagy]Várad országúttól délre, négy-öt kilométerre volt. A Feleki tetőnek a fele már Románia volt. Mi a Bükkbe már nem tudtunk menni kirándulni, mert az már határzóna volt. Itt volt a határ közvetlenül Kolozsvár mellett. Szóval alig tudtunk még levelezni is egymással. 1942-ben elvittek engem Ukrajnába, és akkor még édesanyám tartotta vele a kapcsolatot, vagy négy-öt levelet váltottak.

[Neufeld György papírra vetette munkaszolgálatos emlékeit, ennek egy töredéke így hangzik:]

 „1942 januárjában, mikor összeállították a 110/24-es zsidó munkaszolgálatos századot, odakerült egy 18-19 éves, kerek arcú, pájeszes gyerek, jiddisül beszélt, magyarul, románul keveset tudott. Máramarosi volt. Tiltakozott, hogy a pájeszét levágják, mikor megnyírtak minket, de aztán némán, összeszorított szájjal tűrte. Nem beszélt, csak ha kérdezték, némán végezte a kiadott munkát, minden reggel korábban kelt, és később feküdt le, mint a többi, bármennyire is kimerült volt, hogy elmondja a reggeli és az esti imát. És csak kósert evett, legtöbbször csak a szűk kenyéradagot és a konyháról könyörületben kapott, alkalmi tűzön sült krumplit. Már az első napokban ráragasztották a Rabbi nevet. Kevesen tudták az igazi nevét. A keretlegénység (az őrök), körülbelül tizenkét-tizennégy magyar katona is így szólította, természetesen gúnyos hangnemben. A században voltak, akik tisztelték, de nagyon kevesen, sokan bolondnak tartották, és voltak közömbösek is. És voltak, akik segítették, hogy megmentsen a többszöri kutatáson és motozáson egy imakönyvet. Szeptemberben már mélyen bent Ukrajnában a Rabbi nagyon lesoványodva nagy propagandába kezdett, hogy minjent, tíz embert szedjen össze a közeledő őszi ünnepekre. Nem sok jelentkezője akadt, hiszen mindenki mindig kimerült, éhes volt. Mégis sikerült neki majdnem a század felét összeverbuválni a Kol Nidréhez, a zsidók legszentebb imájához, a szállásunk, az istálló előtti udvarra. De aznap elhúzódott a munka, és mire a csoport összegyűlt, besötétedett. A mindennapi esti imát tudta a Rabbi kívülről, de a kol nidréhez kellett volna gyertya, hogy elolvassa. És gyertya nem volt, sem más világító eszköz. Már-már úgy nézett ki, hogy az ima elmarad, az emberek kezdtek visszavándorolni az istállóba, a szálláshelyünkre. A csendet azonban hatalmas robbanás verte fel. Repülőn bombázták a tőlünk 40–50 kilométerre lévő német benzintartályokat. És azok sorban robbantak. A lángok az égig csaptak fel, az égbolt nappali fényben úszott. A lángtenger keleti szélén egy lángcsóva különlegesen magas és karcsú volt, mint egy jom kipuri, hosszúnapi gyertya. Az istállóból a századunk minden tagja – akkor még majdnem mindenki élt – kicsődült a térre. A keretlegénység a kerítésen túlról, némán, megdöbbenve nézett minket. S akkor a robbanásoktól megszakított halálos csendben felcsendült a rabbi kristálytiszta hangja, a kol nidré, a zsidók legszentebb imája. Nem az ismert halk, félénk, remegő hang, hanem egy erőteljes, acélos, magabiztos hang volt. Imádkozott. Minden szó után szünetet tartott, hogy a század, mint egy ember, imádkozhasson utána. Senki sem mozdult el az ima végéig. Ettől kezdve a Rabbi presztízse megnőtt. A nevét tisztelettel kezdték kiejteni, a keretlegényekre is ráragadt az új hangsúly. A konyhások titokban bőséges kóser ételt juttattak neki, az orvosok könnyebb munkára osztották be, mások segítettek neki a munkában, a keret is kíméletesebb lett vele szemben. Kis csoport alakult ki körülötte, reggeli és esti imáknál. És a Rabbi kimozdult hallgatásából, napról napra beszédesebb lett, ápolta a betegeket, ételt adott a nagyon leromlottaknak. Bátorította az elkeseredetteket, lelket öntött a lelki betegekbe, és imádkozott sokat, sokat. 1943 tavaszán halt meg flekktífuszban. Ugyanúgy temettük el, mint az előtte elhaltakat, rongyokba burkolva, koporsó nélkül, az útszélen, a mezőn, fejjel keletnek, nem mély, jeltelen sírban. A különbség csak az volt, hogy a kádist, a halotti imát, más mondta el, nem ő. Az erősen megtizedelt századunkat összevonták más hasonló lecsökkent számú századdal. A Rabbiról mindenki megfeledkezett, valódi nevét ma már senki sem ismeri, sem azt, hogy hol van eltemetve.”

1944-ben a szüleimet is deportálták. A háború végén Ági rögtön eljött érdeklődni Kolozsvárra, hogy mi van velem. Édesapám még nem volt itthon, édesanyám sem volt itthon, senki rólam nem tudott semmit. Dacára annak, hogy minden hónapban írhattunk egy lapot Ukrajnából, egyetlenegy lap nem érkezett meg. Hivatalosan érdeklődött a hatóságoknál utánam, és eltűntnek voltam nyilvánítva. Én aztán átszöktem az oroszokhoz, onnan is írhattunk minden hónapban egy lapot, azok közül sem jött meg egyetlenegy sem. Ági hazament Aradra azzal, hogy és eltűntem, nem létezem. A háborúnak vége volt, életjelt tőlem nem kapott. Ő akkor már 25 éves volt, tanított egy iskolában, udvarolgatott neki egy kollégája, egy számtantanár, s egy elkeseredett pillanatában igent mondott és összeházasodtak. Lementek Bukarestbe, mert a fiú bukaresti volt, mindketten azonnal kaptak állást.

1946 szeptemberében én hazaérkeztem Kolozsvárra, az oroszok hazaengedtek. Rajtam volt egy rongyos német katonai ruha és egy lyukas bakancs. Még az állomáson találkoztam egy ismerősömmel, aki annyit mondott nekem, hogy „Édesapád itthon van, a régi lakásban lakik”. Úgyhogy én a régi lakásba felmentem, apám éppen akkor nem volt otthon, egy régi cselédünk, akit nem tudom, honnét, apám visszakerített, az fogadott engem. 1 óra körül hazajött édesapám, egymás nyakába borultunk, sírtunk mind a ketten. Úgy egyszerre esett minden a fejemre 24 óra alatt: hogy nincs meg édesanyám, hogy nincsenek meg az ilondaiak, nincsen meg a két legjobb barátom, nincsenek meg édesapámnak a testvérei, nincsenek meg édesanyámnak a testvérei, nincsenek meg a távolabbi rokonaim, a távolabbi barátaim. Akkor kérdem apámtól, hogy Ágiról tud-e valamit. Én akkor nem vettem észre, aztán utólag, ahogy visszagondoltam, apám egy kicsit zavarba került. Feltételezem – soha nem beszéltünk erről –, hogy tudta, hogy férjhez ment, de akkor nem akarta nekem megmondani. Apám azelőtt nemrég került haza, a szó szoros értelmében nem volt mit együnk. Apámnak akkor még nem volt állása. Délben még nem tudtuk, hogy mit fogunk vacsorázni, vagy fogunk-e ma egyáltalán vacsorázni. Azt hiszem, a hitközségtől kaphatott apám valami támogatást, és hát abból éltünk. Másnap délelőtt találkozom Ági volt lakótársával, Katival. Összeölelkezünk, majd: „Mit tudsz Ágiról?” Ő is egy kicsit zavarba jött. „Férjhez ment.” Abban a pillanatban én nem fogtam fel a dolgot, akkor tudtam meg, hogy anyám nincs meg, hogy a lakásunk teljesen ki volt rabolva, egy rongyos díványon aludt apám, akkor kerítettünk még egy díványt ágynemű nélkül. S akkor elgondolkoztam: „Hogy lehet, hogy Ágnes férjhez ment? Mi történt? Hogy történhetett?” Megtudtam a címét, és hogy pillanatnyilag otthon van a szüleinél, Aradon még egy pár napot, mert vakáció volt, és Bukarestben él a férjével, s ott van katedrája. Hát mégsem lehet, hogy én ne jelentkezzem be Áginál. Hat éve nem találkoztunk, négy éve még levelet sem kapott tőlem, két éve még hírem sincs. Apámtól tudtam aztán meg, hogy én eltűntnek voltam nyilvánítva. Hat év távlatából neki egy emlék maradtam. Leültem levelet írni neki. Öt levelet eltéptem, a hatodikat elküldtem – egy nagyjából semmitmondó levelet. [Hónapokba telt, míg a helyzet tisztázódott. Ágnes békében elvált a férjétől, és feleségül ment Neufeld Györgyhöz.]

A Metropol kávéház fölött laktunk, az első emeleten, az volt a régi lakásunk. A kávéház közvetlenül a nagy Szamos híd mellett, a mostani Horea út elején volt. A háború előtt főleg zsidók jártak oda. A kávéház a háború után megszűnt, egy textilvállalatnak lett ott a raktára. A fölötte lévő bérháznak volt egy belső udvara, és körben volt egy gang. A lakás négyszobás volt, nagy hallal. Volt még egy kis szoba, [a második világháború előtt] a polgári házaknál volt segítség, egy cseléd, és ennek volt a szobája. Már a szüleimmel is abban a lakásban laktam, az egyik szoba a szüleim hálószobája volt, a másik az én szobám, a harmadik az édesapám rendelője, ő is orvos volt, a negyedik a nappali volt. A hall volt a várószoba. A második világháborúban feldúlták a lakást. A szüleimet deportálták, édesapám csodálatos módon túlélte. Nagyon betegen került haza, és idegeneket talált a lakásban. A háború alatt az üresen maradt lakásokat a városháza kiosztotta idegeneknek. Apám visszakapott a lakásból két szobát, erről nem tudok részleteket, hogy hogyan, mert nem szívesen beszélt ezekről a dolgokról, úgyhogy nem faggattam. A másik két szobában idegenek laktak. Én rá vagy két évre kerültem haza az orosz fogságból. Akkor nagy nehezen még visszaszereztünk egy szobát. Nemsokára rá megházasodtam. Az egyik szobában maradtak az idegenek, állandóan cserélődtek a lakók. Romániában mindig lehetett protekciót keríteni és elintézni dolgokat, úgyhogy valamennyire irányíthattuk, hogy ki költözzön be a negyedik szobába. Így odakerült egy kollégám a feleségével. Nagyon jóban voltunk, dacára annak, hogy közös volt a konyha és az előszoba, mert rendszerint az ilyen közös lakásokban kutya-macska barátság volt, de mi jól kijöttünk velük. Mégis sok komplikáció volt a lakás körül. [Időközben meghalt Neufeld György apja, és] amikor megszületett a nagyobbik gyerekünk, beköltöztek Kolozsvárra a feleségem szülei Aradról a harmadik szobába. Amikor meghaltak apósomék, és mi is csak hárman maradtunk a családban – a nagyobbik fiam ott halt meg, abban a lakásban –, a kisebbik fiam elkerült Bukarestbe az egyetemre, akkor átadtunk önként még egy szobát ennek a házaspárnak. Kb. 30 éve költöztünk el abból a lakásból.

Mind a két gyerekünk tökéletesen tudta, hogy zsidók vagyunk, hogy ők zsidók. Akkoriban mind a ketten a tanügyben voltunk, a feleségem tanárnő volt az Apáczai Csere János iskolában, én pedig adjunktus a röntgenklinikán. Ha a legkisebb vallási momentum rólunk kiderül, mind a kettőnket kirúgnak a tanügyből. A gyerekeket viszont, a két gyerek között hat év korkülönbség volt, nem akartuk úgy nevelni, hogy kétszínűek legyenek, hogy az iskolában adják a nagy pionírt, itthon pedig kapjanak egy zsidó nevelést. Nem akartam hazugságokra nevelni. Nem akartam, hogy például a gyerekeknek eljárjon a szájuk az iskolában, hogy ünnepnapokon voltunk a templomban. Viszont azt sem akartam, hogy menjünk a templomba, s majd rájuk parancsoljak: „Nehogy ezt megmondd az iskolában!” A háború után majdnem teljesen megszűnt a vallási élet. Olyan formai lett, mint amilyen mostan, dacára annak, hogy akkor még voltunk vagy ezerötszázan-ezerhatszázan. Így nagyon-nagyon elhalványultak ezek a vallási dolgok, de nagyon tudatosítottuk mind a két gyerekben, hogy ők zsidók. De nem metéltük körül őket [lásd: körülmetélés], mert azt is felügyelték akkor a kórházakban. Bár micvát sem tartottunk, mert ha megtudták volna, kirúgják Ágit is, és kirúgnak engem is az állásunkból.

A gyerekekkel nagyon jó volt a kapcsolatunk. Két teljesen ellentétes típusú gyerek volt. Közös vonásuk csak annyi, hogy mind a kettő jó matematikus volt, és nagyon jó volt a zenei érzékük. A nagyobbik fiam, Andris borzasztó verekedős volt. Tisztelték egyrészt azért, mert nagyon erős, másrészt, mert nagyon okos gyerek volt. Mindig segített a gyengébbeknek, szerették az osztálytársai. Egyszer összeverve érkezett haza, s mikor kérdem, mi van, mondja, hívatnak az iskolába, és hogy egy osztálytársa azt mondta neki, hogy „Jidan puturos!” [Büdös zsidó (román)]. Nem szólok semmit, másnap bemegyek az iskolába, az osztályfőnöke kicsit zavarba jön, s mondja nekem – persze románul: „Kérem szépen, én nagyon kínos helyzetben vagyok, Andris összeverekedett az egyik fiúval, akinek az apja szekuritátés őrnagy [lásd: Securitate]. A fiam annyira összeverte, annyira vérzett az orra a fiúnak, hogy a mentőket ki kellett hívni, és ez a szekuritátés őrnagy  egy nagy cirkuszt csapott, és Andrist ki kell zárjuk az iskolából.” Én egy kicsit gondolkozom, hogy mit mondjak neki, s akkor ő megszólal, hogy „Esetleg kéne, ön találkozzon a gyerek apjával, az őrnaggyal, itt nálam és próbáljanak megbékülni.” „Nekem nincs mit tárgyalni a gyerek apjával. Andris összeverte, a törvények szerint járjanak el, de volna egy kérdésem.” „Tessék!” „Nem tudja, hogy miért verekedtek össze?” „Nem, nem, hát olyan súlyosan össze volt verve, hogy eszünkbe sem jutott, hogy kutassuk, hogy mi volt a verekedés oka. Rendszerint valami gyerekség szokott lenni.” Mondom: „Hát nem éppen gyerekség. Hallgasson ide: az én szüleimet deportálták azért, mert zsidók voltak, az én barátaimat deportálták, mert zsidók voltak, engem elvittek munkaszolgálatra, mert zsidó vagyok. A verekedés azért történt, mert ez a fiú azt mondta az én fiamnak, hogy jidan puturos, büdös zsidó. Nekiment annak a fiúnak, és nekem nincs erkölcsi jogom, nincs morális jogom, hogy ezért az én fiamat megbüntessem. Büntessék meg az iskola és az ország törvényei szerint, én az én fiamat még le sem hordhatom ezért.” Az ajkába harapott, azt mondja nekem, hogy ő ezt nem tudta, ki kell vizsgálják a dolgokat, természetesen meg kell kérdezzék a gyerekeket, és meg kell beszélni. Kéri, hogy holnapután menjek be megint hozzá, addig ő felveszi a kapcsolatot. Azt mondom neki: „Én nem jövök be. Nincs miért bejöjjek. Ez történt, az én álláspontom ez, a dolgok folynak tovább.” A dolog elsimult, semmi nem történt, azt a gyereket a következő évben elvitték az iskolából. Nem tudom, hogy miért, én sosem érdeklődtem. Nemsokára rá, 16 évesen meghalt Andris [betegségben].

A Gabi fiam pont az ellenkezője volt. Gabiban nagyon komoly zsidó érzés volt, amit én beleneveltem. Nem vallási dolgok, hanem hogy ő kell vállalja a zsidóságát. Elvégezte a politechnikát [Politechnikai Egyetem] Bukarestben, soha nem panaszkodott arra, hogy hátrányba került volna azért, mert ő zsidó. Aztán a fiam kiment Izraelbe, Haifán dolgozott. Miután elvégezte a nyelvkurzust, behívták egy négy hónapos kiképzésre. Azzal nem volt semmi baj. Ő előzőleg, még az egyetem előtt itt, Kolozsváron volt katona. Akkoriban az egyetem előtt volt a katonaság. Izraelben kellett válasszon, hogy milyen pótkiképzést kapjon: egészségügyit vagy utászt, ő az előbbit választotta. Kapott egy egy hónapos egészségügyi kiképzést, s aztán visszakerült a munkahelyére, egy gyárban dolgozott. Viszont ott 45 éves korig minden évben minden férfit behívnak hat hétre. És az ő egysége valahogy a lakóhelyéhez közel került. Emlékszem, egyszer akkor voltunk Izraelben a feleségemmel, amikor ő éppen ezt a hathetes időt töltötte le, minden este kiborulva, idegesen került haza, pedig ő nagyon-nagyon nyugodt természetű. Azt mondja: „Parancsot kapok, hogy egy arab házba, ahol történt valami merénylet zsidók ellen, menjek be keresni a terroristákat. Berúgom az ajtót, látok egy személyt, lövök. Az a személy lehet egy nő, és lehet egy gyerek. Nekem nincs annyi időm, hogy megnézzem, ki az, hogy egy nő-e vagy egy gyerek. Lehet, hogy egy terrorista. Ha nem lövök, ők lőnek le engem. Hát ez nekem nem kell!” Annyira tönkrement az alatt a hat hét alatt, amíg én ott voltam, hogy alig bírtam bele lelket verni. Nem maradt Izraelben, Kanadába költözött, most Torontóban él.

1952-ben itt volt egy nagy kivándorlási láz, [lásd: kivándorlási hullám Romániából a II. világháború után] amit a román kormány nemcsak hogy engedélyezett, és kapott sok pénzt Izraeltől ezért, de meg akart szabadulni a zsidóktól, úgyhogy az ország zsidóinak legnagyobb része kiment. Aki nem ment ki, mindegyiknek volt valami komoly oka, mint ahogy nekünk is. A háború után valahogy az antiszemitizmus egy kicsit elaludt. Eleinte hittünk a kommunizmusban. Amikor fogságba kerültem az oroszokhoz, abban a lágerben volt egy komoly ideológiai könyvtár: Marx, Lenin, Sztálin, Majakovszkij, Gorkij, nemcsak orosz, de magyar, román, francia, angol és német nyelven. Én délelőtt dolgoztam mint orvos, és a délutánjaim és az estéim szabadok voltak, hát olvastam. Annál szebb, mint a kommunista ideológia, nincs a világon. Testvériség, egyenlőség, hát mi van ennél szebb? Amikor engem elvittek, nem értettem a politikához, engem nem érdekelt. De a lágerben unatkoztam délután, és elkezdtem olvasni. Két év után, amikor hazakerültem, én egy meggyőződéses kommunista voltam. Meg voltam győződve, hogy a világ sorsa ez kell legyen, és ez a legjobb a világon. És nekem kellett két-három év, amíg felébredtem a valóságra, hogy ez, amit én ott magamba szedtem, ez egy álom volt, és pont az ellenkezője az igaz. Ugyanez volt a feleségemmel is. Ő is bekerült Aradon egy szalonkommunista társaságba, és ő is meggyőződéses kommunista volt. Hogy teljesen kinyíljon a szemünk, kellett öt-hat év, de két-három év után kezdtünk már gondolkozni a dolgok felett.

Kolozsváron egy feliratkozási láz volt, és mindenki minden további nélkül megkapta az engedélyt, de voltak, akiknek eltelt egy-két év, míg megkapták. A háború alatt a mi lakásunkat teljesen kifosztották, nem volt meg az orvosi diplomám. Próbáltam utánajárni, hogy kapjak egy másolatot. Leutaztam vagy kétszer-háromszor Bukarestbe a minisztériumba, képtelen voltam kapni egy igazolást arról, hogy orvos vagyok. 1957-ben nagy nehezen kaptam egy másolatot, addig a legkisebb igazolás nélkül dolgoztam, és közben letettem a szakvizsgát, a főorvosi vizsgát, de nem volt diplomám. Hát hol hiszik el nekem, ha kimegyek, hogy orvos vagyok, diploma nélkül? Ez volt az egyik komoly ok. A második ok, hogy a feleségemnek angol katedrája volt Kolozsvár egyik legelitebb iskolájában, a volt Református Leánygimnáziumban, a mostani Apáczai Csere János líceum volt az. A harmadik, hogy én voltam a legfiatalabb adjunktus a kolozsvári egyetemen, és fölöttem előadó tanár nem volt, csak egy, aki úgy nézett ki, hogy négy-öt éven belül nyugdíjba megy, és engem neveznek ki előadó tanárnak. Ha feliratkozunk, 24 órán belül kirúgják a feleségemet és engem is. Két gyerek van, akit el kell tartsunk, az apósom és az anyósom Aradról hozzánk költözött, őket is el kellett tartsuk, az anyósom nem dolgozott, nem volt nyugdíja, az apósomnak a nyugdíja cigarettára volt elég. Ha kirúgnak, a szó szoros értelmében éhen halunk mind a hatan. Ezeket, akik ilyen pozícióban voltak, mint a feleségem és én, ezeket megkínozták olyan értelemben, hogy nem adták meg az útlevelet. Kihelyeztek volna, mint egy barátomat, aki most Kanadában van. Asszisztens volt, feliratkozott, s egy hétre rá kinevezték Bánffyhunyadra és navétáznia [ingáznia] kellett minden nap Kolozsvár és Bánffyhunyad között. Volt még egy probléma közöttünk. A feleségemnek élt egy nővére Amerikában, pontosabban Kubában, és Kubából, amelyik szintén kommunista lett Fidel Castro alatt (mind a ketten orvosok voltak, volt egy kislányuk), egy bőrönddel átmenekültek az Egyesült Államokba. Tehát ők is ott kezdő emberek voltak. Természetesen nálunk is felmerült a kérdés. A feleségem mindenképpen Amerikába akart menni, hogy együtt legyen a nővérével, én pedig, ha megyünk, csak Izraelbe, ahol vannak barátaim. Akkor nem megyünk, ezen nem fogunk összeveszni, itt maradunk. És így maradtunk itt.

Gyönyörű házasságunk volt, soha hangos szó közöttünk nem volt. 1997-ben, hirtelen halt meg a feleségem. Készültünk kimenni sétálni, kiment a konyhába, és egyszer csak hallok egy esést. Állva halt meg. A ruháit átadtam a hitközségnek, hogy osszák szét a szegények között.

Én nem azt mondom, hogy ateista vagyok, de már a foglalkozásomnál fogva is – én röntgenorvos vagyok –, ami azon a röntgenképen látszik, az van, ami nem látszik, az nincs, itt nincs mese. Nagyon pragmatikus a gondolkodásmódom. Én nem azt mondom, hogy nincs Isten, de nem hiszek egy Istenben, és azt sem fogom állítani senkinek, hogy nincs Isten. Nem tudom szavakba foglalni. Mára a kóser háztartást nem tudtam megtartani. Annyiban tudtam megtartani, hogy ebédelni a zsidó kantinba járok a Párizs utcába, ahol kóser ételeket szolgálnak fel a hitközség tagjainak. Akinek kicsi a nyugdíja, annak kevesebbet kell fizetnie az ebédért, mint annak, aki jól áll anyagilag. Izraelből vagy más földrészről érkező vallásos zsidók is rendszerint itt étkeznek.

Életrajz

Dósai Istvánné külkereskedelmi munkája révén bejárta a világot. Kellemes, szépen berendezett újlipótvárosi lakásában beszélgettünk, sok könyv és külföldről hozott emlék között.

A felmenőimről általában a nagyszüleimig vannak személyes emlékeim és tudomásom. De van egy unokatestvérem, aki régóta kutatja a családfánkat és tőle – az interjú kapcsán – szereztem tudomást több ősömről, így például megtudtam, hogy volt két főrabbi is az őseim között. Az egyik: Friedländer Ármin (született 1790–95 között Bonyhádon), aki Meir Zvi néven (vagy Meir Hirsch néven, mert állítólag a német Hirsch – szarvas – megfelelője a héber Zvi) volt először Bonyhádon segédrabbi, majd Nagysurányban lett főrabbi [Nagysurány – nagyközség Nyitra vm.-ben, 1891-ben 4600 lakossal. A trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Itt tudományos munkáival is kitűnt, szerepel a Zsidó Lexikonban is [F. Meir Hirsch], anyai nagyanyám anyjának, Friedländer Rozáliának az apja volt.

A másik főrabbi: a fenti dédnagyanyámnak, Friedländer Rozáliának a testvére volt Friedländer Erzsébet, ennek egyik fia volt Brach Salamon, aki 1865-ben, Nyitrán született [Nyitra város Nyitra vm. székhelye volt, lakosainak száma az 1850-es években már meghaladta a 9000 főt. – A szerk.]. Hihetetlen nagyon sokáig élt, 1940-ben halt meg Kassán. Ő a nyitrai jesivában tanult, majd Nagymagyarra hívták, ahol kb. 1890–1910 között volt rabbi [Nagymagyar – kisközség volt Pozsony vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben 1300 lakossal. A trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Innét 1910-ben Nagykárolyba ment a családjával. Itt volt főrabbi kb. 1925-ig, ekkor újból a Felvidékre, Kassára ment, itt volt ortodox főrabbi. A kassai temetőben ma is létezik a sírja, ami a korabeli szokásoknak megfelelően egy kis ház, ablakkal, benne egy igen egyszerű, kőből faragott, nem díszes sír, ahogyan az ortodox főrabbikat temetni szokás volt. Brach Salamon tehát apai nagyanyám unokaöccse volt. Ezt mind ez az unokatestvérem találta meg levéltárakban [A szlovákiai temetők internetes honlapja (Virtuálne Cintoríny Slovenska) tartalmaz Brach Salamonra vonatkozó adatokat: e szerint 1924-től volt kassai rabbi, és 1929-től főrabbi. Felesége neve: Manželka Regina, született Krausz. Brach Salamonnak hét fia és öt lánya volt. – A szerk.].

Ipolyságon a mai napig az apai fölmenőimnek hihetetlen hosszan visszamenőleg megvan a családi sírboltja [Ipolyság – nagyközség volt Hont vm.-ben, 1919-ig székhelye volt a vármegye törvényhatóságának, a járási szolgabírói hivatalnak, kir. törvényszéknek, járásbíróságnak és egyéb megyei és járási hivataloknak. Lakosainak száma 1891-ben 3200, 1910-ben 4200, 1919-ben 4700 fő volt. A trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Állítólag 1790-ig az Osztrák–Magyar Monarchiában a zsidóknak nem volt vezetékneve. Hanem úgy, ahogy ma például az arab országokban, a fiú az apja keresztnevét vette föl, tehát mondjuk, Mose ben Joachim, tehát Joachim fia, Mózes. És 1790-ben hoztak egy olyan kötelező erejű rendeletet, hogy nekik is be kell írni a vezetéknevet [A rendeletet 1788-ban hozták. Lásd: zsidó vezetéknevek. – A szerk.]. A családfakutató unokatestvérem azt mondja, hogy nem száz százalékig bizonyított, de az ő kutatásai alapján úgy lett a család Hirschberg, hogy a ma is meglévő németországi Hirschberg nevezetű községből származtak. Ő kutatta, hogy vajon mi Hirschberg vagy Hirschbergerek vagyunk-e. Kiderítette, hogy „er” nélkül az igazi, csak el lett egyszer írva. 

Apai dédnagyapám, Hirschberger Ignác Nagysárón született, ez Hont és Bars megye határán volt [Nagysáró – Bars vm.-i kisközség, 1891-ben 1000 főnyi lakossal. A trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került, ma Veľke Šarovce néven Szlovákiához tartozik. – A szerk.]. Tompán élt mint nagybirtokos, de kocsmája is volt. Tompa Hont vármegyében volt, legalábbis nagyapám és nagyanyám Nyitrán l897-ben kiállított házassági anyakönyvi kivonata szerint [A Hont vm.-ben lévő Kistompa nevű településről van szó, ahol a lakosok száma az 1910-es népszámlálás idején alig haladta meg a 190 főt. – A szerk.]. Felesége, dédnagyanyám, Fauféder (egyes anyakönyvek szerint: Faunféder) Háni. Az eredeti Háni név gyakran mint Johanna vagy magyarul Janka szerepel. Ő 1851-ben született, Vámosladányban [Vámosladány ­– kisközség volt Bars vm.-ben, 1891-ben közel 1300 lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.], meghalt 1917-ben. Az érdekesség kedvéért említem itt, hogy a dédszüleim tíz gyermeke közül három fiú már 1905-ben Hollóra magyarosította a nevét [lásd: névmagyarosítás]. Valószínűleg ezért magyarosított apám és Ottó bátyja 1945-ben szintén Hollóra.

Apai nagyapám anyakönyvezett neve Hirschberger Joachim volt, a nagyapja után, aki 1791-ben született Petschauban [Petschau Csehországban van, Karlovy Varytól délre, ma Bečov nad Teplounak hívják. – A szerk.]. Ükapám 1858-ban halt meg, felesége Hahn Katalin volt, aki született 1813-ban, Strassnitzban [Straussnitz (a mai Stružnice Csehországban). – A szerk.], de nem tudjuk, hol és mikor halt meg. Még élt 1869-ben, ekkor mint özvegy kereskedőnőről van róla feljegyzés. Az ükszüleim a Felvidéken éltek. Apai nagyapám Magyarországon az Ármin keresztnevet használta. Erről annyit tudtam meg, hogy a német Joachim név idővel „átment” Hermanba, majd ezt használták Magyarországon Árminként.

A dédszüleim nagyon jómódú emberek voltak. Földbirtokaik voltak, dédapám a nagyapámat ott először gabonaügynökként foglalkoztatta, így is találkozott össze a nagymamámmal. Ugyanis nagyanyám apja, Wertheimer Mór gabonakereskedő volt, nagyapám apjának a birtokain pedig gabona termett, így a két apa (a két dédapám) üzleti kapcsolatban állt egymással. Még az is feltételezhető, hogy a kor szokásainak is megfelelően a szülők beszélték meg a házasságkötést is. A nagyapámnak volt kilenc testvére, és ezeket különböző üzleti ágakra oszthatta be a család. Voltak köztük, akik gabonatermesztéssel és kereskedéssel foglalkoztak, volt, akinek kocsmája volt, azután elkezdtek textillel is foglalkozni. A századfordulón, ami textíliával kapcsolatos, az Bécs, tehát átköltözött egy részük Bécsbe, így nagyapámék is. Apám és az összes testvére már ott született. Aztán 1910-ben Bécsből átköltöztek Budapestre. Feltételezem, hogy ebben szerepe lehetett az Újpesten lévő Újpest-Warsdorfi  szövőgyárnak, ami valószínűleg részben a tulajdonuk lehetett, mindenesetre apám egy ideig ott dolgozott. Ezek az ismeretek csak a gyerekkoromból származó családi elbeszélésekre épülnek. A textilgyár egy magyar–osztrák gyár volt. Azt hiszem, ez volt az elődje az Újpesti Gyapjúszövőgyárnak [Az újpesti Warnsdorfi Szövetgyár Rt.-ről van szó, amely 1949-ig magánvállalatként működött, akkor magába olvasztotta az Újpesti Gyapjúfonó- és Szövőgyár Rt., amelyet 1948-ban államosítottak, és az Iparügyi Minisztérium Posztóipari Központja irányítása alá rendelték, és amely ekkor vette föl az Újpesti Gyapjúszövőgyár nevet. – A szerk.]. Az épületei egyébként ma is megvannak. Az apu később ennek kapcsán tanulhatta ki a textiltechnikusságot. Amikor összeházasodtak anyámmal, akkor egy ideig ott is laktak a gyár területén. Akkoriban divat volt, hogy egy nagyobb gyárnál a tulajdonosnak meg a vezető tisztviselőknek ott volt saját tisztviselőlakás-rész, és ott laktak. Jellemző még nagyapám üzleti érzékére, hogy az 1920-as években már egy mozit is bérelt vagy tulajdonolt, ezt nem tudom pontosan, Budapesten, a Visegrádi utca 11-ben. Ez volt a Diana mozi, aminek azért lett jelentősége, mert apám és anyám itt ismerkedett meg: ugyanis anyámék ebben a házban laktak ekkor, és mint ifjú, nagyon szép lány sokat járt a házban lévő moziba, ahol apám is sokat megfordult mint a tulaj vagy bérlő fia [A Visegrádi utca 11/a. számú ház nyitott belső udvarában működött a Diana mozi. Nem tudjuk pontosan, mikor indult, 1914-ből van adat róla. Egyike volt azoknak a moziknak, amelyeknek nem sikerült átmenteniük magukat az 1930-as évek elején a némafilm korszakából a hangosfilm korszakába. – A szerk.].

Nagyanyám, Wertheimer Netti 1874-ben született. Tízen voltak gyerekek. Úgy anyakönyvezték, hogy Netti, de nekem mindig Anna nagymama volt. Az Anna nagymama soha nem tanult meg rendesen magyarul, csak németül beszélt, valószínűleg gimnáziumban érettségizett [A nagymama születési évét tekintve ez valószínűtlen. Lásd: nők a felsőoktatásban. – A szerk.] Ez egy nagyon vallásos ortodox család volt. Azt hiszem, hogy az Anna nagymama nagyon vallásos lehetett. Onnét gondolom, mert a gyerekkoromra úgy emlékszem vissza, hogy megtartottak minden ünnepet, a nagymama templomba is járt a nagyobb ünnepeken. Mivel a nagymamám unokatestvére és a nagyapja is főrabbi volt, érthető, hogy ő tényleg vallásos asszony volt, aki mindent betartott. De a nagyapám már egy neológ családból származott. Nagymamának volt egy gyönyörű, fekete ünnepi csipkekendője. És azzal ment mindig, amikor templomba ment hosszúnapkor [Jom Kipur]. Az volt a szokás, hogy a nagymamát elkísértük a templomba, otthagytuk, ő egész nap ott imádkozott, a család egy része még böjtölt is. Este érte kellett menni, és mikor hazajött, akkor jött a gyönyörű ünnepi vacsora. Tényleg szép szokások voltak egyébként, egy hely mindig üresen állt annak, hogyha valaki jön. Apámnak és a nagyapámnak volt még  imaszíja és tálesze, amit magukra tettek, amikor imádkoztak.

A család az apámék részéről is elneológosodott. Bár a hagyományokat mindig tartották. Étkezési szokásokban, nagyobb ünnepek betartásában és egy bizonyos fokig életmódban. Kóserül étkeztek, külön tartották a tejes és húsos edényeket [lásd: étkezési törvények], az ünnepeket megtartották, Jom Kipurkor böjtöltek, Pészahkor, szédereste a má nistánót [lásd: má nistáná] sokáig én mondtam, mint a legkisebb.

Apám szüleinek volt öt gyerekük. Sajnos kettő már gyerekkorában meghalt. Szörnyű módon haltak meg, savanyúcukortól megfulladtak. Én így ismertem a családi legendát, de az unokatestvérem kiderítette, hogy állítólag csak az egyik, a másik valamilyen torokgyíkszerűségben. Úgyhogy nálunk a családban, amióta az eszemet tudom, gyerekeknek kemény savanyúcukrot adni nem lehetett. A kisebbik lányom volt már vagy húsz éves, mikor erre rájött: „Te jó Isten! Hát ezért irigyeltem én gyerekkoromban mindenkit, hogy van savanyúcukruk, és én nem kaphattam!”

Lehettek apámék, mondjuk, olyan tíz évesek, amikor egy szép napon a bátyja, Ottó nagyon belázasodott. Negyven fokos láza lett, és fájt minden tagja, és a nagymamám, ahogy az akkor szokásos volt többgyerekes családban, hogyha valamilyen fertőző betegség vagy influenza van, essenek rajta egyszerre túl a gyerekek, és így, ahogy megfürdette a nagybátyámat, abban a vízben végigfürdette a többit. A nagybátyám gyermekbénulást kapott. Mindkét lába megbénult, és egész életében mindkét lábán géppel tudott csak járni. És a nagyanyám, úgy mondják, hogy azon az egy-két éjszakán, amikor ez kiderült, vagyis lebénultan ott maradt az egyik gyereke, és ő várta, hogy a többivel mikor lesz, hófehérre őszült. Én már úgy emlékszem rá, hogy ezüstfehér haja volt.

Az apai nagyszüleim a Rákóczi út 62-ben laktak. Ez egy gyönyörű, legalább öt- vagy hatszobás nagypolgári lakás volt, csodaszép selyemtapétákkal végigtapétázva, nagyon szép bútorokkal, festményekkel, rengeteg könyv volt, illett tudni még a németen kívül is egy nyelvet. A nagybátyám, ha fölmentünk apámmal hozzájuk gyerekkoromban, akkor kifaggatott latinból, elém rakott egy adag Cicerót, hogy most fordítsam le – mert ugye gimnáziumba jártam, és latinos voltam. Úgyhogy azt mondanám, hogy egy tipikus pesti értelmiségi életet éltek. Apámék családja németül úgy beszélt, mint magyarul. Apám maga is meg a nagybátyám, mindegy volt nekik, hogy németül vagy magyarul beszélnek-e. Náluk természetes volt, hogy sokszor németül beszéltek. Apámék családjában a napi politikai élet beszédtéma volt, vitatkoztak, újságot járattak. Egy kifejezetten liberális szellemű család volt, és amellett szabadgondolkodó, mindenre nyitott család volt apáméké.

A nagyapámnak volt egy lótenyészete is, habár ez a legendák körébe tartozik, és nem tudom, hogy mennyiben volt igaz. Nyilván az 1928–29-es világválság [lásd: 1929-es gazdasági világválság] lehetett az alapja annak, hogy tönkrement a szövőgyár, tönkrement a lótenyészet. És a nagyapám 1930. december 4-én öngyilkos lett. Ott laktak akkor Budapesten, a Rákóczi úton, és ő kiugrott a negyedik emeleti lakásuk előtt a körfolyosóról az udvarra, és meghalt.

Az apáméknál a család jó anyagi körülmények között élt. Kivéve, amikor a nagypapa öngyilkos lett. Akkor nagyon rájuk járhatott a rúd, mert apám akkor egyetemre járt, hogy textilmérnök legyen, és abbahagyta, elment dolgozni. Nem tudom, hogy hová, de ő tartotta el akkor a családot, mert a testvére, az Ottó nem tudott járni, másrészt tanult, egyetemre járt, és őbelőle ügyvéd lett.

Amikor Ottó nagybátyám megnősült, az Anna nagymama nagy bánatára a saját gépírónőjét –egy nagyon szép, nem zsidó, sváb nőt –, Hausler Piroskát vette el, aki hogy a felesége lehessen a nagybátyámnak, be is tért. Az esküvő a lakáson volt, oda kijött a rabbi, és a hüpe alatt eskette őket.

Az anyai nagymamám, Sitzman Zosia [1890 körül – 1954] valahol a mai Lengyelországban született. A Zosia nevet használták később Magyarországon Zsófiaként, nekem mindig csak Tutyu nagymama volt. Az apja egy nagy földbirtokon volt intéző. A nagymamámnak az anyja a szülésbe belehalt. A nagymamám apjának mint intézőnek a ló volt a normál közlekedési eszköze, és egyszer a ló megbokrosodott, levetette magáról [a dédapát], és meghalt. A nagymamám árva maradt, ekkor lehetett úgy négy-öt éves. A nagyanyám anyjának néhány rokona itt élt Magyarországon, valahol Dömsödön, odakerült a nagyanyám, iszonyú rossz sorba. Anyámtól tudtam meg, hogy ezekhez a nagynéni-nagybácsiszerű rokonaihoz került, azok nevelték föl, de cselédként tartották a nagymamámat. A családot kiszolgálta, cipőt pucolt, a konyhában aludt. Nem járatták iskolába. A nagyanyám felnőtt korában tanult meg írni és olvasni.

Édesanyám apja Beke Mihály [Dömsöd, 1885 körül – Budapest, 1944] volt. Ez a nagyapám római katolikus volt. Ez egy dömsödi középbirtokos parasztcsalád volt, dohányföldjeik voltak. Szóval elég jómódúak lehettek, voltak vagy hatan testvérek. Amikor a nagyapám megismerkedett a nagymamámmal, aki egy gyönyörű nő volt, teljesen beleszeretett, olyannyira, hogy betért. A nagypapát körül is metélték. Itt nem volt mese, mert különben nem lett volna elfogadva. Őt ezért a családja kitagadta. Összesen maradt egy testvére, a Róza néni, aki tartotta vele a kapcsolatot.

A nagymama templomegere szegény volt, a nagypapámnak, azzal együtt, hogy vegyes házasság miatt kitagadták a családból, valami jussa nyilván lehetett. A házasságkötésük után beköltöztek Pestre, és a nagymamám nyitott egy baromfikereskedést a Lehel piacon, de a háború alatt [az első világháború alatt] a bolt nem ment. A nagyapám persze bevonult katonának, hadifogoly is volt. A nagymama a gyerekeit abból tartotta el, hogy mosást vállalt otthon. Amikor a nagyanyám „házhoz” ment mosni, akkor anyám főzött otthon. De olyan kicsi volt, hogy nem érte föl a sparheltet, és hokedlire állt, úgy főzött a testvéreinek. A Lehel téri baromfikereskedése a nagymamámnak még az én gyerekkoromban is megvolt. Ez egy kóser baromfibolt volt a piacon, volt ilyen ott több is. Az élő baromfit, libát, kacsát, tyúkot a sakter vágta le. Vagy kijött a nagymama standjára vágni és kóserolni, vagy hozzá vitték az állatokat.

A nagymamám meg a nagypapám nem éltek jól, bár lett hat gyerekük. Anyám, Margit meg az ikerpárja, Aladár 1910-ben született. Akkor Lenke, Piroska és László, és volt a legkisebb, Ibike, aki meghalt gyerekkorában. Amikor véget ért a világháború, a nagyapám hazajött. Még egy pár évig együtt éltek nagyanyámmal, akkor valamennyire föllendült a kereskedés, de  különváltak, mert a nagypapát a nagymama nem bírta, se a könnyelműségét, se azt, hogy ivott. Ez a két különböző kultúrából való jövetel, valószínűnek tartom, ez nem jött össze.

A nagyapám nagyon szép szál ember volt, és ahogy anyámtól hallottam, kicsit dzsentris allűrjei voltak. Például a komája meghívta őt, hogy a lányának legyen a keresztapja, akkor vett egy pár briliáns fülbevalót neki, az öt gyereknek meg otthon éppen nem volt mit enni. Reggel úgy kelt föl – ezt még én is láttam gyerekkoromban –, hogy egy féldeci pálinkát bedobott. Ezt a nagymamám nagyon rosszul tűrte, és különváltak. El nem váltak soha. És ő soha többé a nagyapámmal még csak szóba sem állt. Aki tartotta vele a kapcsolatot, és aki mindvégig szeretetteljes viszonyban volt a nagyapámmal, az anyám volt. Ilyen módon gyerekkoromban nagyapámmal sokat találkoztam. Nagyon tehetséges volt, citerákat készített. Ő maga is szépen citerázott.

Ami a családban egy híres történet volt, és amit anyám meg a testvérei meg nagyanyám meglehetős megvetéssel meséltek el az anyai nagyapám családjáról mint csökönyös parasztokról: dohányföldjeik voltak, volt vagy hat gyerek, jött az első világháború, és több korosztályt hívtak be katonának. A nagyapám egyik testvére, hogy ne vigyék el katonának, úgy gondolta, hogy egy kicsit megbetegíti magát. És ezért egy köteg dohánylevelet beáztatott, és megitta. Hát katonának nem is vitték el, csak vitték a temetőbe, mert természetesen a megivott dohánylébe belehalt. Elég morbid történet, és ezt úgy mesélték mindig teljesen kiborulva anyámék, hogy micsoda csökönyös fajzat, és micsoda buták, hogy ezt csinálták. Én se tudtam erre mást mondani vagy gondolni. Ez nagyon eltért az ő gondolkodásmódjuktól, amiben a nagyanyám részéről biztosan az volt, hogy mindent túl kell élni, és mindig valamit csinálni kell, hogy túléljük.

Az anyai nagyanyám elég kemény asszony volt. Egy ilyen pionírasszony-szerűség volt, egy kőkemény és erős nő, aki gyakorlatilag egyedül nevelte föl az öt gyerekét. Meg kell mondanom, hogy így is viselkedett a gettóban is. Ő tartotta a családban a lelket, aki azt mondta, hogy mindent túl lehet élni, és túl fogjuk élni. Predesztinálta őt az az elképesztő gyerekkor, ő azt tanulta meg, hogy túl kell élni. Nagyapáméknál meg ezek szerint az lehetett, hogy hogyan lehet kibújni a kötelezettség alól, és így ráfáztak.

Van egy olyan családi legenda, hogy akkor voltak osztálysorsjegyek. Lehetett egészet venni, felet, negyedet, nyolcadot és a többi [Az osztálysorsjáték 1897-től állt fenn. Az állam az osztálysorsjáték rendezésének jogát az állami ellenőrzés fenntartásával 20 évre egy magánvállalatnak engedte át. A vállalat #1/8, #1/4, #1/2 és egész sorsjegyeket bocsátott ki, és minden évben két sorsjátékot rendezett. Egy-egy játék 6 osztályból (húzásból) állt, és minden hónapra egy-egy húzás esett. A legkisebb részsorsjegy ára legalább 1,5 korona volt. – A szerk.]. A nagymama vett egyszer egy ilyen sorsjegyet, de közbejött valamilyen iskolai rendezvény, és anyuéknak nem volt cipőjük. A nagymama lement a szomszéd suszterhoz, és azt mondta, hogy nincs pénze, de odaadná ezt a sorsjegyet, ha megtenné, hogy az anyámnak meg az ikerbátyjának két magas szárú cipőt csinál. Így a gyerekeknek a vizsgán volt szép cipőjük. Nos, ez a sorsjegy ütötte meg a főnyereményt. Anyám úgy meséli, hogy éjszakákon át hangosan sírt a nagyanyám.

Anyai nagyanyámék a Visegrádi utca 11-ben laktak. Később aztán nagyanyámnak volt egy háromszobás lakása a Bulcsú utca 21/b-ben, ahol ott lakott anyám két húga is: Lenke a férjével és Piroska. Egy háromszobás nagyon szép lakás volt, megvan most is. Ez egy nagyon szépen, kispolgári módon berendezett lakás volt. Méghozzá úgy, hogy bár senki a családban komolyan nem zenélt, még zongora is volt benne. A zongorán csipketerítő volt, azon pedig zöld meg bordó Zsolnay eozin dísztárgyak [Az eozin jellegzetes, a Zsolnay-kerámiákon alkalmazott színjátszó színezőanyag. – A szerk.] – én borzasztónak találtam, de nagyanyáméknak tetszett.

Amikor önálló volt a család [Azaz a nagypapa már nem lakott velük – A szerk.], anyámék nehéz körülmények között éltek, ez teljesen biztos. De aztán a dolog javulhatott. Szerintem a nagymama kereskedői tevékenysége folytán. A sakter időnként ment hozzá, és ott valamit fújt, és lepecsételte, és akkor azok kóser dolgok voltak, ami vágott volt [A sakter valószínűleg a levágott állat légcsövét fújta föl, ellenőrizendő, nem volt-e sérült, és ilyenformán tréfli a baromfi. Ha nem, ha a levágott szárnyas megfelelt a kóserség szabályainak, megkapta az ezt igazoló pecsétet. Lásd még: hechser. – A szerk.]. Az élő az nem, mert nála élő baromfit is lehetett kapni, meg vágottat is. A nagymama éjjel 3 körül kelt, 4 órára ment megvenni az állatokat, amiket egy hordár húzott kézikocsin a standjára, a Lehel téri piacra.

Anyámék családja semmilyen nyelven nem beszélt. Kivéve a nagyapámat, aki az első világháborúban olasz hadifogságba esett, megtanult olaszul, és megtanult – mert voltak ott angolok is – valamennyire angolul is. Azon a nyelven fejtett keresztrejtvényt, meg olvasott. Az anyai nagyanyámék családja kevésbé volt politikus, és kevésbé volt liberális, mint apámé, de  egy nagyon praktikus család volt. Anyám a napi életben nagyon jól kiismerte magát, és anyám húgai is. Szellemileg meglehetősen nagy volt a differencia, de ez soha nem érződött például a családi összejöveteleken. Nagyon jóban voltak egymással. De van egy nagyon érdekes dolog, most jutott eszembe. Vasárnaponként időnként együtt mentek futballmeccsre, vagy meghallgatták, amikor már volt a rádióban meccsközvetítés. Mindegyikük más csapatnak szurkolt, apám az MTK-nak, anyám ikertestvére, Aladár, aki a Vasasban bokszolt, persze a Vasasnak, anyám sógora, Lenke húga férje a Fradinak Így hát késhegyig menő viták voltak a meccsről, a csapatokról [lásd: világnézet és foci]. De vitáztak az aktuális kül- és belpolitikai eseményekről is, amit nem egyformán pesszimistán ítéltek meg. Elsősorban a zsidótörvényekről [lásd: zsidótörvények Magyarországon] folyt a szó, hogy mi jöhet még.

Az az érzésem, hogy az anyámék családja hagyományőrző okokból tartotta, amit tartott. Tehát nem hinném, hogy kifejezetten vallásos szemléletűek lettek volna. Nagyon szép széderesték voltak nálunk [Mármint az anyai nagymama lakásában – A szerk.], gyerekkoromban. Emlékszem rá, gyönyörű volt. Úgy kezdődött, hogy nagyanyám befogta az összes lányát, akik már külön laktak, akik házasok voltak, mint anyám például. Akkor fölmentek a padlásra, onnét előszedtek kóser edényeket, ami gyönyörű porcelán volt. Azokat lehozták. Akkor folyt egy hatalmas nagytakarítás [lásd: homecolás; Pészah]. Porszívó akkor még nem volt, mindent kisöpörtek, kiráztak, hogy ne maradjon morzsa se. [Szédereste] gyönyörű damaszttal megterítve, kihúzva az ebédlőben a nagyasztal, és csodaszép dolgokra emlékszem: a macesz az asztalon meg egyéb kellékei a széderesti asztalnak, amiből a diókrémet [Az interjúalany a hároszetre gondol. – A szerk.], azt nagyon szerettem. Aztán a torma meg bor meg minden. És nagyon sokáig, amíg én voltam a legkisebb, én mondtam a má nistánót [lásd: má nistáná]. Még ma is úgy a negyedéig el tudnám mondani. Úgyhogy ilyenek voltak. Ezek nagyon szép emlékeim. De meg kell mondanom, hogy ettől eltekintve, senki senkit nem nevelt arra, hogy vallásos legyen. 

Anyai nagyapám 1944 nyarán megbetegedett. Valami nagyon súlyos betegség kapta el, és kórházba került. 1944 nyarán már ugye nagy bajok voltak. Már kijárni sem lehetett teljesen simán [A zsidók számára kijárási tilalmat a csillagos házak kialakítása után vezettek be: 1944. június végétől ezeket a házakat csak meghatározott időpontok között volt szabad elhagyni. – A szerk.]. De az anyu változatlanul járt be hozzá, meg küldött be hozzá küldöncöt, akivel küldött be neki cigarettát, tiszta fehérneműt, ennivalót, pénzt és a többit. Aztán akkor nyáron meg is halt a kórházban.

Találtam egy levelet, amit a nagyapám írt anyámnak a kórházból 1944 nyarán: Drága Mancikám! Köszönöm, hogy ezt meg ezt küldtél, most engem áthelyeztek egy másik kórterembe, nem érzem magam nagyon jól, mert csupa zs. [azaz zsidó] között vagyok. Írja a nagyapám az anyámnak, aki fél zsé, továbbá sárga csillagot viselve jár be hozzá a kórházba! Anyámat ez valószínűleg nagyon megrendíthette, bár soha nekem erről nem szólt egy szót se, mert ezt a levelet 1944-ben eltette, és a haláláig őrizte. A sors iróniája, hogy anyám zsidó temetőbe temettette el őt 1944 nyarán.

Anyai nagymamám körülbelül 1954-ben halt meg.

Anyám testvérei közül Aladár, az ikertestvére magas, szép férfi volt, nagyapámra hasonlított. Ő autószerelő volt, a Vasasban bokszolt amatőrként. Munkaszolgálatra vitték, Ukrajnában halt meg, valószínűleg 1942-ben. Lenke húga férjhez ment Breitner Sándorhoz, akinek egy nagy hentesüzlete volt, ugyancsak a Lehel téri piacon. Piroska húga lány maradt, konyhavezetőként dolgozott az apám által szervezett Joint konyhák egyikén, amíg ezek léteztek. László öccse a munkaszolgálatot megúszta – nem emlékszem már, hol is volt –, hazajött, rendőrtiszt lett, innét nyugdíjazták.

Anyámék a Visegrádi utca 11. szám alatt laktak. Abban az udvarban volt egy Diana nevezetű mozija az apai nagyapáméknak. Ott ismerkedett meg anyám és apám, 1929-ben volt az eljegyzésük, és 1930-ban esküdtek. Az apám nem nagyon mesélt a család múltjáról. Illetve egy-egy drámai esemény forgott közszájon a családban, mint például apám két húgának ez a fatális halála. Híres volt anyám meg apám megismerkedésének a története, abban a bizonyos Visegrádi utcai Diana moziban. Hogy anya olyan feltűnően szép volt. Én 1931-ben születtem. Én Hirschberger Zsuzsinak születtem, de a nevem Holló Zsuzsa lett. Mi ugyanis már 1945-ben magyarosítottuk a nevünket – mi is és apám Ottó bátyja is – Hollóra. A Holló nevet valószínűleg a családi folyamatosság miatt választották, mert már 1905-ben erre magyarosította a nevét dédapám, Hirschberger Ignác három fia (a nagyapám nem).

Apáéknak mindig volt társaságuk. Jártak hozzánk kártyázni, anyámék is eljártak. Rendszeresen jártak étterembe vacsorázni. Apámék igazi családi barátai között nagyon sok volt a zsidó. De volt nem zsidó is. Én azt gondolom, hogy tudatosan biztos, hogy nem volt szempont [zsidó barátok választása]. Mert a mi családunk, de a nagyanyáméké is, nagyon szabadelvű család volt. De valószínűsíthető, hogy egyfajta azonos ízlésvilág meg hagyományvilág miatt több volt a zsidó barátjuk. Anyám egyik legjobb barátnője, Ledő Marika keresztény volt.

Kisgyerekkoromban – emlékszem, hogy mivel apáéknak volt egy csomó bécsi meg akkori csehszlovákiai [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] rokona, én az 1950-es években, amikor nem lehetett elutazni sehová [lásd: utazás külföldre 1945 után] – mindig úgy emlékeztem vissza gyerekkoromból ezekre a párbeszédekre, mint a paradicsomra. Hogy apám azt monda anyámnak: „Te, Mancika! Olyan gyönyörű idő van idén pünkösdkor, menjünk már ki pünkösdre Bécsbe!”  Anyám egy darabig kérette magát, aztán: „Na jól van, Walterkám! Hát menjünk ki.” Én meg elmentem a nagymamáékhoz két napra, vagy elvittek magukkal. És anyámék fölültek a vonatra, és egy hétvégére kimentek Bécsbe. Elmentek péntek este vagy péntek délben, és hazajöttek vasárnap este.

Gyerekkoromban az anyagi helyzetünk eléggé változó volt. Általában az akkor szokásos kispolgári módon éltünk, de hol jobban, hol rosszabbul ment apámnak. Azokban az években nem volt mindegy, hogy hol lakik valaki. Attól függően, hogy a Belvárosban, a Rózsadombon, itt vagy ott, ekkora vagy akkora lakása volt, a házbér egy nagyon jelentős tétele volt egy család költségvetésének. A Csáky utcában [lásd: Újlipótváros] egy nagyon szép lakásunk volt, az egy nagy lakás volt, azt föl kellett adni, és el kellett menni egy más környékre, egy kisebb lakásba. Így keveredtünk aztán a Tüzér utcába [A Tüzér utca Angyalföldön van, de inkább „belső Angyalföldön”, nem Angyalföld ipari övezetében. – A szerk.]. Ez a lakás a Tüzér utca 4-ben egy kis kétszobás lakás volt. Anyám édesanyja meg a testvérei ott laktak két lépésre, a Bulcsú utcában. Gyakorlatilag minden héten vasárnap fölmentünk délelőtt a nagymamához tisztelgő látogatást tenni virággal vagy parféval. Egyik hét vasárnapján az anyai nagyanyámhoz, másik hét vasárnapján pedig az apai nagymamámhoz mentünk.

Apám nem tudott textilmérnök lenni az ismert események [Azaz az apja korai halála. – A szerk.] miatt, és akkor magántisztviselő lett a Sonnenfeld és Társa vagy talán Sonnenfeld és Fiai nevű szerszámgép-kereskedelemmel foglalkozó cégnél. Ezeknél volt vezető tisztviselő.  És nagyon jól beletanult a gépipari szakmába. Ekkor nem keresett rosszul. Anyuék egy nagyon jó kispolgári életet éltek. Nyáron anyuval mi elmentünk nyaralni – nem külföldre, de akkor külföldre nagyon kevesen jártak nyaralni, és tulajdonképpen egész nyáron anyu meg én hol Budakeszin, hol Nagymaroson voltunk. Nagymaroson például az állomásfőnök házában béreltünk egy részt. Mert ugye az egészséges életmód kellett a gyereknek! Apám pedig minden hétvégén kijött utánunk. Sőt, kijártak hozzánk a hétvégeken barátok, családtagok is. 

Apám mindig is járatott újságot. Arra emlékszem, hogy apámnak a reggeli első dolga az volt, hogy kiment az újságjáért. Mert volt olyan újság, ami járt hozzánk, és akkor azt még betették a bejárati ajtó kilincsébe. Az apu „Az Est” lapot járatta és egy sportújságot, de vásárolta még  a „Színházi Élet”-et is, meg  valamilyen irodalmi folyóiratot is [„Az Est” – 1910–1939 között megjelenő politikai napilap, délutáni lap, kiadója Miklós Andor, 1919-től az Est-lapok egyike; „Színházi Élet” – 1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Incze Sándor alapította és szerkesztette Harsányi Zsolttal közösen. – A szerk.].

Anyai nagymamám betartotta a zsidó vallási ünnepeket, a lányai is, anyám is. Emlékszem a gyerekkorombeli péntek esti gyertyagyújtásra, ami szép, hangulatos volt. Anyámnak fehér csipkekendője volt, azt terítette a fejére, a nagymamának meg fekete csipkekendője volt. Anyám sokáig gyújtott péntek esténként gyertyát, és a csipkekendővel a fején, gyönyörű kézmozdulatokkal a gyertya felett imádkozott [lásd: gyertyagyújtás].

A Bulcsú utcai házban volt egy pékség, ami – azt hiszem – egy Friedmann nevű bácsié volt. Ennél a péknél sült minden pénteken a sólet. Ide vitték le a sóletet sütni a nagyanyámék is meg anyám is. A sóletet nem otthon sütötték, mert akkoriban nem volt olyan nagyon sok házban gáztűzhely. A legtöbb helyen, például nagyanyáméknál is, eredetileg egy úgynevezett sparhelt volt, amiben szénnel meg fával tüzeltek. Csak később vezették be a gázt. A sóletet, mint köztudott, este teszik be a kemencébe, és reggel veszik ki. Annak egy éjszaka kell. Tehát a pékeknél az egy nagyon komoly foglalatosság volt. Volt egy óriási piros fazekunk, abban benne volt a sólet, és le volt spárgával kötözve a fedele. És akkor a pékhez le kellett vinni, az ráragasztott egy számot, ugyanazt a számot megkapta, aki levitte, és másnap, szombat reggel lehetett menni érte. De előre kifizették, hogy ne kelljen szombaton pénzhez nyúlni [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és akkor csak átadták a fazekat. Voltak nagy balhék, mert a pékek zöménél a péklegények a sóletben lévő nagyon finom húsokat lopták. És akkor a nagyságák visszamentek a pékhez, hogy hol van a hús. Hol a töltött libanyak? Mert az is volt benne.

Apám sose volt vallásos. Annak ellenére, hogy – gondolom, hogy inkább hagyományokból – bizonyos zsidó ünnepeket, hogy Hanuka meg hosszúnap [Jom Kipur] meg ilyesmi megtartottak. Nagy veszekedés volt egyszer az anyu meg az apu között, mert kiderült, hogy amikor böjtölni kellett volna, apám elment, és titokban valamelyik étteremben jól beebédelt [Az interjúalany föltehetően a Jom Kipur-i böjtre gondol. – A szerk.]. És ez valahogy kiderült, és anyám rettenetesen haragudott rá.

Nálunk borzasztó nagy érték volt a tanulás. Az volt a lényeg, hogy tanuljak. Nagyon szerettem is egyébként tanulni. Főleg nyelveket szerettem nagyon tanulni meg történelmet, irodalmat. Anyám azt mondta nekem, hogy én ne foglalkozzam a konyhával, nem is tanított meg főzni. Nekem csak tanulni kellett.

Elemibe a Sziget utcai elemi iskolába jártam. Itt végeztem a szokásos négy elemit. Elég eszes, szorgalmas és kötelességtudó voltam, így azután minden osztályt tiszta kitűnőre végeztem –anyám eltette a bizonyítványaimat, ma is megvannak –, habár szerintem énekből, tornából, kézimunkából csak azért kaptam jó jegyeket, hogy a bizonyítványt le ne rontsák, ugyanis hangom nem volt, ügyetlenül tornáztam, kézügyességem pedig semmi. Érdekes, hogy rossz tornász létemre, jó ritmusérzékem volt, anyuék járattak is balettra, a Trojanoff-féle balett-iskolába [Trojanov balettiskola – jó nevű intézmény volt az 1930-as években, számos híres táncos kezdte itt tanulmányait. – A szerk.], majd később, úgy tizenkét éves korom körül a Feleky Kamill-féle tánciskolába, szteppre. Feleky felesége, Fini néni volt a tanárunk.

[A Sziget utcai elemi iskolában] A lányok bejárata a Sziget utcából volt, mert ez nem volt koedukált iskola [lásd: koedukáció]. Úgy köszöntünk, mikor bejött a tanár, vagy amikor hazamentünk, hogy „Szebb jövőt!”, és a válasz az volt, hogy „Adjon Isten!”. Tehát ez már a legirredentább korszakban volt. Tanultunk irredenta dalokat is, de a dalok zömére már nem emlékszem. Persze volt a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”, úgy tudom, hogy éppenséggel egy zsidó írta ezt az egész gyönyörű dalt [A dal – „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, szebb talán [máshol: gyönyörűbb], mint a nagyvilág. / Ha zeng a zeneszó, látom ragyogó szép orcád./ Táltos paripákon tovaszállunk, hazahív fű, fa, lomb s virág./ Úgy hív a hegedű, vár egy gyönyörű szép ország.” – Vincze Zsigmond (1874–1935) zeneszerző és karmester 1922-ben készült, „Hamburgi menyasszony” című operettjéből való. – A szerk.]. Valahányszor iskolai ünnepély volt, aki szavalt, annak mindig stilizált magyar ruhában kellett megjelennie, gyönyörű búzakalászos, pipacsos, búzavirágos pártában. Hát ez gyönyörű volt. Mi kell egy gyereknek ennél szebb? Úgyhogy attól el voltam ragadtatva.

Az ajtónkra ki kellett tűznünk – lehetett kapni különböző minőségben, különböző árban – Nagy-Magyarországot, ilyen vékony, mondjuk, alumínium- vagy rézlemezből. És volt egy kerete, nemzetiszínű keret. Ezt az ajtóra tűzni, és a Nagy-Magyarország alatt az volt, hogy „Nem, nem soha!”. Volt egy díszterme az iskolának, és előtte ott volt a magyar zászló, és ott őrséget kellett állni a tanulóknak egy ideig, de nem egész nap. És nagyon nagy szó volt, amikor megengedték, hogy egy fiú és egy lány álljon. Mert annyira nem volt koedukált akkor egy átlag magyarországi elemi iskola, hogy eleinte vagy két fiú állhatott őrséget, vagy két lány.

Amikor gimnáziumba kerültem, sajnos már az állami gimnáziumokban zsidópadok voltak, az utolsó vagy az utolsó előtti sorba ültették be a zsidó gyerekeket, és anyám azt mondta, hogy szó nem lehet arról, hogy így megszégyenítsenek. És messze az anyagi lehetőségeinken felül, beírattak a Lázár Piroska nevű zsidó leánygimnáziumba [lásd: Lázár Piroska-féle budapesti nyilvános jogú leánynevelő intézet]. Itt aztán minden áldott nap volt hittanóra. Újhébert tanultunk, zsidó történelmet, bibliafordítást.

A hittantanárunk az első órán bejött, és elmondta, hogy mi mindent kell megvennünk, többek közt a Bibliát. Mégpedig nem magyarul, hanem héberül. Merthogy meg fogjuk ugye tanulni a héber betűket. A következő hétfőn megkérdezte a hittantanárunk, hogy kinek nincsen Bibliája. Föltettem a kezemet, még egy-két lány föltette, és nagyon szigorúan azt kérdezte, hogy miért nincsen, miért nem jártál utána. Azt mondtam neki: „Tanár úr, kérem, dehogynem, anyukámmal egész szombaton kerestük.” És erre azt mondta nekem: „Szombaton? Na, ülj le, szégyelld magad!” Ezt soha életemben nem fogom elfelejteni, mert én úgy elképedtem, hogy mi rosszat mondtam. Úgyhogy ennyit a család vallásosságáról.

Miután engem kényszerűségből beírattak ebbe a rendkívül drága és kiváló gimnáziumba, ott aztán ezeket meg kellett tanulnom. De „sikerrel” elfelejtettem, őszintén meg kell mondanom.  Még ma is létezik néhány héber betű, amit fölismerek, de nem tudnék egy szöveget elolvasni.

Amikor apámat behívták munkaszolgálatra, ez 1942-ben lehetett, kaptunk tőle egy levelezőlapot, abban megírta, hogy Baracspusztára vitték el, ott gyakorlatoztatják őt, és hogy meg lehet látogatni [Baracspuszta – a két világháború között Tatárszentgyörgy község (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) közigazgatási része volt. – A szerk.]. Ide anyámmal kijártunk minden héten egyszer, és megmondták, hogy mit lehet vinni egy kis papundekli dobozban, például tiszta zoknit, élelmezési cikkeket, amit ott ellenőriztek, hogy az van-e benne. Vittünk pénzt is, mert a pénzért tudtak venni a kerettől, a honvédségi altisztektől cigarettát vagy kenyeret pluszban. Vonattal mentünk és busszal, mert ez egy olyan hely volt, aminek nem is volt vasútállomása, a vasútállomástól valami helyi busz ment ki oda, ahol tartották a munkaszolgálatosokat. És akkor egy órát a családtagok együtt lehettek.

Baracspusztán tűrhető volt a soruk a dolgok fizikai részét illetően. Hát nem az emberi méltóság részét illetően! Nem verték őket itt agyon, meg nem bántalmazták őket tudomásom szerint. Tudtunk volna arról, hogyha agyba-főbe verik őket, de nem verték, biztos vagyok benne, és nagyon lefogyva ugyan, és nagyon rossz állapotban, de megvoltak ezek a férfiak ott. Valamit ásattak velük, de nem tudom már, mit. Aztán ez a század kikerült Borba [lásd: bori rézbányák].

Egy szép napon fölrohant hozzánk a nagynéném, apám Gréte nővére, azzal, hogy ő biztos hírt kapott arról, hogy az apuékat viszik valahova, vagy Ukrajnába, vagy Borba. Borról mi akkor nem tudtunk, fogalmunk se volt, a szót se ismertük, és hogy azonnal menjünk, soron kívül, mert talán még meg lehet őket látogatni. És úgy, ahogy voltunk, kaptuk magunkat, anyám bedobált a mindig készenlétben álló kartondobozba élelmiszert, és rohantunk. Tényleg igaz volt a hír, apámékat másnap vagy harmadnap vitték el, és tényleg megengedték, hogy még egy búcsúlátogatás legyen. Úgyhogy ennek nagyon örültünk.

Hazajöttünk, és ahogy leszálltunk a villamosról, azt mondja anyám: „Tudod mit, Zsuzsika? Ne menjünk most haza, szaladjunk föl a nagymamáékhoz,  először mondjuk el, hogy mi volt, mert várják is a híreket.” Fölmentünk nagyanyámékhoz, és ahogy ott vagyunk, egyszerre csak nézem, hogy nagyanyáméknál a zongora tetején áll egy madárkalitka, és benne egy kis kanári. Mondom, hogy „Jé! Nagymama! Hát ti is vettetek kanárimadarat?”. Mert nekünk volt egy. A kanárimadár kint lakott az ablakpárkányon, csak estére vettük be. Egyszerre csak borzasztó kellemetlen csönd lett, nagyon zavart csönd. Kiderült a következő: amikor jött a nagynéném, hogy azonnal menjünk, mert viszik az apámék munkaszolgálatos századát, és lehet, hogy többé nem látjuk őket, az anyám éppen vasalt, és a vasalót bedugva felejtette, úgy mentünk el. A vasalódeszka fából volt, úgyhogy tüzet fogott, és a lakásunk leégett. A konyha körülbelül megmaradt, meg néhány könyv a könyvszekrényből. Sokáig őriztem is ezeket ilyen félig égett állapotban. A füstön kívül, ami tódult ki, ez az ablakpárkányra kirakott kanárimadár olyan eszeveszett lármát csapott, hogy erre figyeltek föl a szomszédok, és kihívták a tűzoltókat. Ez egy rettenetes csapás volt. Bár egy fantasztikus dolog volt: a fürdőszobában, mint akkor majdnem mindenhol, egy henger alakú kályha volt. Ennek a kályhának fölül volt egy fura koronaszerű képződménye, és az anyám a spórolt pénzünket meg az ékszereit egy vasdobozszerűségben ott tartotta fönt, és így a pénzünk megmaradt. De ezzel együtt ki kellett a lakást festetni, rendbe hozatni, és akkor a nagynénémék adtak elég sok pénzt nekünk, hogy valami bútort tudjunk venni magunknak. Ez 1942-ben vagy 1943-ban történt [Biztosan 1943-ban, hiszen 1943. júliusában született meg a megállapodás a magyar kormány és a Todt-szervezet között munkaszolgálatosok Borba vezényléséről (bár már június közepén megérkezett a munkaszolgálatosok első csoportja Borba). – A szerk.].

Anyám húgának, Lenkének és a férjének egy nagy és jól menő hentesüzlete volt a Lehel téri piacon. Annak egy részében árultak borjúhúst, egy részében lóhúst, mert ugye különböző pénztárcájú embereknek árultak. Először megvonták tőlük a lóhúsengedélyt, azt nem vásárolhattak be a Nagyvásárcsarnokban, nem árusíthattak. Aztán borjúhúst sem árusíthattak, aztán marhahúst sem árusíthattak. Tehát, magyarul, a megélhetésük egyre szűkült. De ez még mindig jó volt ahhoz képest, ami jött a nyilasok [lásd: nyilas hatalomátvétel] után. Valamennyire még megmaradtak olyan alapvető életfeltételek, amelyek között még lehetett mozogni.

1944. március 19., amikor a németek bejöttek, vasárnapra esett. Mi vasárnap iskolába jártunk, mert ebben a gimnáziumban szombaton volt a tanítási szünet [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és vasárnap volt a szombat. Tehát ott voltunk vasárnap.  Ez úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy egyszerre csak bejött az osztályfőnöknőnk az osztályba, suttogott egy kicsit a tanárunkkal, majd azt mondta: „Kislányok! Megszakítjuk a tanítást, most hazamentek. Öltözzetek föl szépen, menjetek haza a legrövidebb útvonalon, sehol meg ne álljatok bámészkodni! És addig nem jöttök iskolába, amíg a szülőkkel mi nem beszéltünk.” Hát nagyon örültünk. Vasárnap délelőtt volt, gyönyörű, napsütéses idő, és nagyon törtük a fejünket, hogy azért elmehetnénk egy kicsit valahová. De fura módon, volt valami furcsa érzés bennünk, így azután abban maradtunk, hogy akkor mindenki szalad haza. És amire hazamentünk, addigra anyám már halálra váltan fogadott, mert addigra a rádió már bemondta, hogy a németek „bevonultak a megsegítésünkre”.

Ha röviden akarnám jellemezni, akkor azt mondanám, hogy elkezdődött egy mérhetetlen szorongás és félelem. Gyakorlatilag akkor, 1944-ben a mi szűkebb családunknak a férfi tagjai már rég nem voltak otthon, hiszen mind bevonultak munkaszolgálatra még 1941-42-ben, és fogalmunk sem volt, hogy hol vannak, mi van velük. A mi családunkban az egyetlen férfi az édesapámnak a bátyja volt, akinek a fogyatékossága miatt nem kellett munkaszolgálatra mennie. A korábbi lakástüzünk után is volt még valamennyi megtakarított pénze anyámnak, abból éltünk nagyon spórolósan.

Két dologra emlékszem még erősen 1944 tavaszáról. Az egyik elképesztő volt, mert szegény anyámat vágta nagyon a földhöz. Volt neki egy nagyon jó barátnője, a Ledő Mari. Körülbelül egyidős lehetett anyámmal. Ez a hölgy a Budapesti Harisnyagyárban [1924-es alapításától 1949-ben bekövetkezett államosításáig Guttmann és Fekete Budapest Harisnya- és Kötöttárugyár (GFB) volt. – A szerk.] dolgozott, ahol is, amikor bejött a sárga csillag, a gyár elkezdte gyártani százezerszámra a sárga csillagokat.  Egy szép napon megjelent nálunk anyu barátnője, és – mintha egy csokor virágot hozott volna – hozott egy doboz sárga csillagot anyámnak, s azt mondta: „Mancikám! Nézd meg, hogy milyen szép színük van, és milyen jó formára sikerültek. Hoztam nektek, hogy legalább erre ne kelljen pénzt kiadni.” És az anyám ott állt egyszerűen kővé dermedve. Nem tudott megszólalni, csak elkezdtek folyni a könnyei, és ez a szegény barátnője, aki valószínűsíthetően egy elég buta nő lehetett, mert merő jóindulatból tette, nem gonoszságból, azt mondta, hogy „Jaj Mancikám! Ne haragudj, nem akartalak megbántani, de gondoltam, hogy milyen praktikus, és nem kell kiadnotok rá egy fillért se”. Anyu annyira jóindulatú volt, és olyan volt köztük a barátság, hogy ez nem vetett véget neki. 1945 után, amikor kiderült, hogy a nagy szerelme, Szalai Imre, az a zsidó ügyvéd, aki az apuék társaságához tartozott, elpusztult munkaszolgálatosként Ukrajnában, férjhez ment, és szinte anyám élete végéig tartották a baráti kapcsolatot. Hát ilyen furcsa az élet.

A másik nem feledhető történet. Az iskolát egy rövid ideig megpróbálták folytatni, mert arra emlékszem, hogy már bejött bőven a sárga csillag hordási rendelet [1944. március 31-én jelent meg a rendelet. – A szerk.], és én még egy nagyon kis ideig – valószínűleg csak hetekig – mentem villamossal az iskolába úgy, hogy rajtam volt a sárga csillag. Egyszer, amikor mentem az iskolába a villamossal, a kabátomon persze sárga csillaggal, felszálltam az elülső peronon. Amikor beljebb mentem a kocsiba, rám szóltak, hogy szálljak le szépen, és szálljak fel újból, de most már a hátsó peronra, mert sárga csillaggal csak ott szabad felszállni. Hát így is kellett tennem. Ez egy tizenhárom éves kamaszlánynak fájdalmas, oktalan megszégyenítés volt.

Talán még két-három hétig próbálták azt a látszatot tartani, hogy van iskola, és van normális élet, de aztán nem lehetett. Nyilván a szülők sem akarták ilyen körülmények között a gyerekeket elengedni. Nekünk tulajdonképpen kiosztották a bizonyítványt valamikor 1944 áprilisában.

Azután elkezdődtek a légiriadók [lásd: Budapest bombázása]. Rettentő sokat mentünk a légópincébe. Volt mindenkinek egy kis bőröndje, és abban volt összekészítve egy váltás fehérnemű, keksz, valami gyógyszer, zseblámpa, ilyesmi, amivel lebotorkáltunk.

Volt egy beszolgáltatási kötelezettség. Be kellett szolgáltatni biciklit, órát, rádiót, minden ilyesmit [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása. – A szerk.]. De mi egy elég primitív, néprádiószerű valamit nagy titokban megtartottunk [Az 1939/40-ben elindult ún. néprádió-akció során fejlesztett ki négy nagy európai elektronikai cég, a Telefunken, a Standard, a Philips és a magyar Orion Villamossági Rt. egy olcsó rádiókészülék-típust, a néprádiót. – A szerk.]. Esténként elővettük a rekamiéfiókból, ahol tartottuk pléddel letakarva, és rátapasztottuk a fülünket, a BBC-nek az adását időnként valamennyire lehetett fogni [A BBC 1939-ben indított magyar nyelvű adást. – A szerk.], hallgattuk a híreket, de azt nagyon nehéz volt összevetni azzal, amit itthon lehetett hallani, meg amit itthon írtak az újságok. Amikor hozták a magyar újságok, hogy valahol az orosz fronton a dicsőséges német hadsereg a rugalmas elszakadás győztes csatáját vívta meg, akkor tudtuk, hogy ripityára lettek verve. Képzelheti az örömünket! Ez volt a „rugalmas elszakadás”. Így hozták az újságok.

Néhány házzal odébb laktak a nagyanyámék, és nagy szerencsénk volt, mert az ő házukat jelölték ki csillagos háznak 1944 nyarán. És annak, aki nem volt zsidó, fölajánlották, hogy bárhová mehet, sőt még kaptak segítséget is, és elmehettek olyan lakásba, amit a zsidóknak el kellett hagyniuk. De érdekes módon, abban a házban nagyon sokan maradtak nem zsidók.   Anyám meg én odaköltöztünk az egyik szobába, és aki létezett a családból, az odajött, hogy ne idegenekhez menjenek. Így abban a lakásban lakott a nagymamám, mind a három lánya  (a férjek nem, mert azok elmentek munkaszolgálatra), azoknak az összes gyereke, plusz a nagybátyám, az Aladár felesége, az anyósa és a kicsi gyerekük, akit a saját szülőapja sosem látott, mert akkor született, amikor ő már rég munkaszolgálatos volt. Meg mi ketten anyuval. Tizenketten laktunk a háromszobás lakásban, mert összesen egy idegen hölgyet tettek még be hozzánk.

Anyám és a húga, a Piroska megmaradtak, bár 1944-ben, a csillagos házban kaptak egy behívót, kellett menni az óbudai téglagyárba, és el is mentek. Vettek kabátot, bakancsot, valami élelmet. Anyu elég élhetetlen volt. Ő nagyon félt mindenféle akciótól, de a húga nagyon életrevaló teremtés volt. Utóbb elmondták, a téglagyárban olyan zűrzavar volt, olyan eszméletlen mennyiségű nőt meg öreget hívtak be, hogy nem tudták őket bevagonírozni, mert olyan kapkodás volt. Az anyám húga azt mondta: „Te, innét mi lelépünk.” Anyám nem mert, de a húga csak erősködött, és hazaszöktek. Hazajöttek a csillagos házba. Mi aztán rettenetesen izgultunk, hogy melyik szomszéd mikor jelenti fel őket. De nem jelentették fel. Ők így kimaradtak abból a vagonírozásból, ami egyébként ment Auschwitzba. Úgyhogy így az anyuék megmaradtak.

Mi nem tudtunk semmit Auschwitzról, csak hallottunk, nem akartuk elhinni persze. A vidéki zsidókat, azt szemtanúktól tudtuk, hogy bevagonírozták. Úgy jött ez a hír, hogy „Képzeljétek el, mintha állatok lettek volna, úgy rakták be őket a marhavagonokba!”. De nem tudtuk ezt elképzelni, mert azt mondtuk, hogy hogyan, hol, akkor hogy tudtak mosakodni, hol volt a vécé. Ilyeneket kérdezgettünk egymástól, meg hogy „Á, ez nem létezik, valami túlzásnak kell ebben lenni. Ez nem lehet igaz. És hova viszik őket? Hát hogyha dolgozni viszik, akkor mire odaérnek, már nem is fognak tudni dolgozni”.

Mi úgy éltünk itt 1944-ben, hogy csak azt tudtuk, nekünk annyit kell tenni, hogy próbáljuk meg túlélni, amíg a németeket a szövetségesek leverik. És ha a németek le lesznek verve, utána minden rendben lesz, akkor megint élhetünk normálisan, minden helyrejön, a fiúk hazajönnek. És azt kell mondanom, hogy akik itt maradtak, azoknak talán ez az általános mentalitás volt a szerencséje, hogy a helyzetünk elképesztően reménytelen voltát és tragédiáját nem is fogtuk fel. Auschwitzra meg az egész szörnyűségre mi akkor jöttünk rá, amikor 1945-ben elkezdtek onnét visszajönni, meg ez a dolog elkezdett kitudódni. Nálunk ezt a témát olyan mértékben próbálta meg a rendszer besöpörni a szőnyeg alá, hogy valójában alig-alig lehetett erről hallani meg beszélni.

Egy nagyon éles fordulat volt [1944] október 15-e az életünkben [lásd: nyilas hatalomátvétel]. Ez a Horthy-proklamációval kezdődött. Jellemző, hogy az utcán ujjongtak az emberek. Volt, aki leszedte a sárga csillagot, és ölelgették egymást. Holott a proklamáció meg a Szálasi-hatalomátvétel között néhány óra telt csak el. De amikor megtörtént a hatalomátvétel, akkor azt mondtuk, hogy ezt nem fogjuk túlélni. Hallottuk, hogy miket mond a Szálasi a rádióban. Nemcsak a szöveget, hanem a hangsúlyt! Megjelentek a plakátok. Ez a teljes nyíltság. Fura módon az egész Horthy-rendszer alatt, annak ellenére, hogy akkor is voltak plakátok, amik előírták a zsidóknak, hol lakhatnak, mit csinálhatnak, azért annak valamelyest civilizáltabb volt a hangneme.

És akkor talán két hét múlva jöttek nagy stráfkocsikkal, és vittek bennünket a gettóba [1944. november vége felé kezdődött meg a zsidók átköltöztetése a gettóba. Lásd: budapesti gettó. – A szerk.]. Már a betelepítésünk se volt akármilyen, mert a Klauzál téren állt meg minden ilyen lovas kocsi, volt német teherautó is, de gondolom, a nyilasok is spóroltak a benzinnel, tehát inkább lovas kocsival hozták be a zsidókat, mintsem teherautón. A Klauzál térnek, nem tudom, hogy mind a négy sarkán-e, de kettőn biztos, mert arra emlékszem, föl volt állítva egy óriási, fából készült láda. Leszállították a zsidókat, és közölték, hogyha valakinek van bármilyen ékszere, órája, bármilyen értéke, dobja be. Ami még valakinél maradt, mondjuk, jegygyűrű vagy ilyen, dobálta is szépen be.

Én nagyon sokat adtam a tisztaságra, és bár anyám mondta, hogy ezt nem volna szabad csinálnom, ebből baj lesz, de én egy pipereszappant bedugtam a tréningnadrágom aljába. És motoztak. Tizennégy-tizenhat év körüli nyilas srácok motoztak, meg is találták nálam ezt a szappant, kivették, valami szörnyűt mondtak, valami zsidó rüfkét, és kaptam egy pofont érte. És elvették a szappant. Húsz-harminc év múlva, amikor nagyon jó körülmények között, jól öltözve, a saját gépkocsimat vezettem, ahányszor ott elmentem, mindig odanéztem arra a sarokra, ahol ez történt.

Az úgynevezett védett házak kivételével az összes pesti zsidót bezsúfolták a gettóba. Az azért elég sok volt erre a kis helyre. Borzalmas körülmények voltak ott, emberileg is. Nem azt mondom, hogy olyan szorosan voltunk, mint a marhavagonokban, de rettenetes sokan voltunk bezsúfolva. És az egyik legszörnyűbb dolog az volt, hogy amikor hozták stráfkocsikkal a zsidókat, volt olyan stráfkocsi, amiben csak gyerekeket hoztak felnőtt nélkül – az tényleg infernális látvány volt. Arra ma is úgy emlékszem vissza, hogy egész egyszerűen holttá váltunk a sok zsidó gyerek láttán, akivel nem voltak se szülők, se felnőttek [lásd: vöröskeresztes gyerekek a gettóban].

A gettóban be lettünk zsúfolva a Kisdiófa utca 3-ba, az első emeletre. Itt akkor is zsidók éltek, de hogy hova tették onnét az előző lakókat, a mai napig se tudom. Amikor mi oda beérkeztünk, az már egy üres lakás volt a maradék bútorok romjaival meg ruhák maradékával. Valamennyien együtt voltunk, tehát a nagyanyám, anyám, a két húga, az összes gyerek meg én.

Amíg építették a gettó körül a palánkot, ami körbevette, addig a gettóból kimenni nem lehetett a zsidóknak, de a gettóba minden nap néhány órát be lehetett menni. Ahol mi laktunk, a csillagos házban volt egy nagyon helyes keresztény asszony, akinek volt egy tizenöt éves fia, aki, hogy úgy mondjam, nagy vonzalommal viseltetett irántam. És ez a srác a mi elhagyott lakásunkból, annak a spájzából, amit ott a nagymama begyűjtött ennivalót, ami elfért a két kezében, zacskókban, cipelte napokon keresztül nekünk, amíg be lehetett jönni a gettóba. Hozott be lencsét, feles sárgaborsót, hagymát, krumplit, mindent, amit ott mi 1944 nyarán begyűjtöttünk a nagymama levezénylése mellett, aki nagyon szigorú volt, mert nagyon beosztással kellett élni. Ez nagyon komoly segítség volt, mert gyakorlatilag azt jelentette, hogy mi ugyan borzalmasan éheztünk, de azért nem haltunk éhen, szemben nagyon sok időssel, aki éhen halt.

Nagyon sokáig nem tudtunk ebben a lakásban lenni, mert amikor elkezdődött Budapest ostroma és a hozzátartozó bombázás, akkor az egyik bombázás során a mellettünk lévő ház, a Kisdiófa utca 5. kapott egy telitalálatot [A szovjet csapatok 1944. december 26-ára kerítették be a fővárost, Pest ostroma 1945. január 18-án, Budáé február 13-án ért véget. – A szerk.]. Ennek következtében a Kisdiófa utca 3. egyik lépcsőháza leszakadt. Akkor aztán ott mindenki úgy megrémült, hogy az egész ház leköltözött a pincébe. Egyébként az egész gettó a pincében élt. Mert nem is lehetett másképp. A pincében lent voltunk, vittük magunkkal, amit tudtunk az emeletről; és bár a másik lépcsőház ép maradt, de senki nem mert már felmenni az emeleti lakásokba, az állandósult bombázások, ágyúzás, belövések miatt.

Szegény anyám nagy bánatára volt a gettóban egy helyes kis barátnőm, egy Silzer Zsuzsi nevű lány, vele elmentünk és jelentkeztünk a Síp utca 12-ben, a hitközségnél futárnak. Kaptunk egy kis kézikocsiszerűt, és a kézikocsival minden nap elmentünk délben a hitközségre, ahol főztek levest. A levest kiosztották a futároknak, akik elvitték abba a házba, ahol laktak, vagy amit elvállaltak. Ezért fizetség nem járt, de mi egy kicsit több levest kaptunk. A gettón belül is a zsidóknak meg volt szabva, hogy mettől meddig lehetnek kint az utcán, délben volt egy óra, mondjuk, és délután egy óra vagy reggel, már nem tudom pontosan [A gettók zömét csak a nap bizonyos órájában lehetett elhagyni, a gettók területén azonban általában a nappali időszakban szabadon járhattak a zsidók. – A szerk.]. Amikor mi járkáltunk ki Silzer Zsuzsival, voltak szörnyű kalandjaink, aminek kapcsán aztán otthon is maradtunk. Mert amikor mentünk a meghatározott időben, a gettó belül tele volt nyilasokkal, és nem lehetett a szemükbe nézni. Ha valaki nagyon nyugodtan szembenézett velük, azt biztos, hogy valamiért megállították, és nagyon jól járt, ha csak egy pofont kapott vagy valami kisebb verést. Úgyhogy ez nem volt egy veszélytelen dolog. Szegény anyám annyit jajgatott, hogy „de mért kell ezt neked csinálni!? Mért teszel engem tönkre!? Zsuzsika, ezt ne csináld! Ne menj!” – habár a nagyanyám pártolta, mert ő meg azt mondta, hogy ez nagyon helyes, mert ezzel segít rajtunk meg magán. De a végén fölhagytunk ezzel.

Nem volt víz, nem volt villany, nem volt gáz. Rettentő kemény tél volt. Egyike volt a legkeményebb teleknek, amikre emlékszem az életemben – nagy szerencsénkre, mert ezért nem volt Pesten járvány. Mert Pesten hetekig hevertek ezrével temetetlenül a lovak meg az emberek, és semmi járvány nem volt, mert pokoli hideg volt. Nos, ebben a pokoli hidegben a gettó területén valamilyen csoda folytán volt egy-két nyilvános vízcsap, ami valószínűleg korábban a tűzoltáshoz szolgálhatott, és ide jártunk vizet venni. A gettóbeli háznak a pincéjében találtam rengeteg befőttesüveget. Vittem magammal befőttesüvegeket, és megtöltöttem vízzel, ami aztán már két óra múlva megfagyott. Nekem ez volt a tartalékom. Mert amíg a többiek azzal foglalatoskodtak, hogy hogyan tegyék ihatóvá, engem csak az érdekelt, hogy hogyan tegyem mosakodhatóvá.

Egy szép napon a gettóban egyszerre csak előkerült a Gréti nagynénémnek a férje, Bárdos Ernő, aki zsidó létére több magas kitüntetést viselő Horthy-hadseregbeli tiszt volt, azt hiszem, hogy alezredes volt vagy százados. Természetesen, ahogy a németek bejöttek, vagy már talán előbb, a hadseregből távoznia kellett. De sokáig valamiféle védettsége volt, így nem is került munkaszolgálatra [A zsidó származású hivatásos katonákkal kapcsolatos rendelkezéseket lásd: munkaszolgálat (musz).]. Kiderült, hogy ő is a gettóban van, méghozzá nálunk jobb körülmények között lakik a Kazinczy utca 11-ben, és elvisz minket. Mert ahol mi voltunk, az tipikus gettóház volt, a nyomorok nyomora, és az éhezés éhezése. Amikor jött a nagybátyám, és azt mondta, hogy „gyertek el, mert nálam van annyi ennivaló, hogy hárman is tudunk belőle enni, és nem a pincében vagyunk, hanem egy földszinti lakásban”, nagyon örültünk. Így egy kicsivel több ennivaló jutott a nagyanyáméknak, hogy mi, ketten anyuval már nem ettünk ott. Ha naponta egyszer ehettünk valamit, akkor az nagyon jó dolog volt.

Így hát átmentünk a Kazinczy utca 11-be, a földszinti lakásba, ami a viceházmesternek lehetett a lakása korábban, egy szoba-konyha. A nagybátyámon kívül volt ott még egy férfi meg egy nő, de kit zavart az? Matracon aludtunk. De a házban volt folyóvíz, ihattunk, mosakodhattam rendszeresen, ami elég fontos volt, mert mi nem is tetvesedtünk meg az ostrom alatt. Nagy könnyebbség volt, hogy vízért nem kellett elmenni. Mert azért ahányszor bárki elment utcai vizet venni, nem volt biztos, hogy vissza tud menni a pincébe, ahonnan jött, mert lehet, hogy útközben egy nyilas fejbe verte vagy lelőtte vagy bármi. A Kisdiófa utcában már a gyertyánk is elfogyott. Összegyűjtöttük a leolvadt viaszt, és abba a nagymama sodort valami kis rongydarabból belet, és avval világítottunk a pincében. Itt azonban volt gyertya is, volt feles sárgaborsó, minden nap lehetett kétszer enni belőle. Szóval nagyon nagy dolog volt. Ott is ért bennünket a felszabadulás. A mi családunk, akiket a gettóba vittek, életben maradt, csak apai nagymamám, az Anna nagymama halt meg a gettóban, valószínűleg a Wesselényi utcai kórházban [lásd: gettókórház], állítólag 1945 januárjában, de nincsen megbízható adatunk erről, és azt sem tudtuk meg bizonyosan, hogy hogyan került oda. Állítólag még 1944 nyarán megbetegedett, kórházba vitték, és onnét mint zsidót a gettósítás után átvitték a gettó kórházába.

1945. január 18-án bejöttek az orosz katonák a gettóba. Látták, hogy a zsidók legtöbbje a pincében volt. A szovjet katonák kézzel-lábbal elmagyarázták, hogy menjenek föl, mehetnek haza. Mi visszamentünk a Kisdiófa utca 3-ba, megnézni, hogy mi van a nagyanyámékkal. Hál’ isten, mindenki megvolt. És akkor elindultunk, de mi anyuval nem mertünk hazamenni a Tüzér utcába, hanem azt gondoltuk, hogy maradjunk együtt. Nagyanyámék lakásába mentünk, a Bulcsú utcába. Ez január 18. volt. Akkor Budán még bőven folytak a harcok, állandó belövés, ágyúzás, géppisztolyozás, tehát golyót kapni bárhol lehetett. Ahogy mentünk hazafelé, egyszerre csak egy géppisztolysorozat-szerűt hallottunk, nagyon megijedtünk, és beugrottunk a Dob utcában egy üzletbe. Az üzletnek föl volt tépve a redőnye, épp befértünk alá. Az egy olyan üzlethelyiség volt a gettón belül, ahova a meghalt vagy megölt embereket úgy fektették be, mint ahogyan a pincében a tűzifát szokták, hogy levegőzzön, az egyik sorra keresztben a másik sort. Így voltak fölhalmozva ott a hullák, persze csonttá fagyva, mert kint mínusz tíz-húsz fok volt heteken keresztül. Ebbe az üzletbe ugrottunk be. Úgyhogy akkor hiába lőttek, kirohantunk onnan, és kanyarogva mentünk a lövések miatt.

Eljutottunk a Nyugati térig, ami nagyon nyitott volt Buda felé. Volt ott egy nagy étterem, nem jut eszembe most a neve. Nagy fegyverropogás volt meg ágyúzás, és beugrottunk abba a kapualjszerűségbe. Ott találtunk egy csomó orosz kiskatonát hulla részegen. Ugyanis ezek lementek az étterem pincéjébe, és felhozták hordóban a bort meg a sört. Volt köztük két egész fiatal kis tatár, és a legnagyobb jóindulattal elkezdtek minket itatni. Mondták, hogy de finom, magyarázták, hogy igyunk csak. Meg is ittunk vagy egy pohárra való bort, még jól is esett ebben a rettenetes hidegben. Azután békésen továbbengedtek minket, és mi egyenesen visszamentünk a csillagos házba. A ház előtt nagy szabad tér volt, ahol két ágyú volt, amivel lőttek át Budára, amíg tartott az ostrom.

Nem tudtunk a szobákban lakni, mert az ablaküveg mind ki volt törve. A nagymamáméknál a gangról nyílt az előszoba, onnét a konyha, és amellett volt egy, a konyhával azonos nagyságú, eredetileg cselédszoba. Oda matracokat terítettünk le, és ott rendezkedtünk be. Az utcai ablakokat a nagymama perceken belül az otthon talált újságpapírral, lepedővel beszögelte. A konyhában a gáztűzhely mellett volt egy régi sparhelt, amiben ezzel-azzal lehetett tüzelni. Amikor már elfogyott minden ringy-rongy, amit el lehetett tüzelni, akkor a nagymama gyönyörű cseresznyefa ágyát fűrészeltük fel, és az lett elfűtve.

Mit ettünk? Hát nagyon jót ettünk, lóhúst. Január végén egyre katasztrofálisabb méreteket öltött az éhezés. És akkor a nagymama magához vett a valamikori spájzából két szép zománcozott vödröt, és azt mondta: „Most elmegyünk ennivalóért.” És elment velem. Azt mondta nekem útközben: „Idefigyelj! A szádat ki nem nyithatod, hogy mi az, amit mi viszünk haza!” A nagymama megvizsgálta az elhullott lovakat, hogy melyik volt beteg, melyik pusztult el lövéstől, mert az egészséges volt. Lefűrészeltünk a megfagyott lócombokból, és vittük haza. Otthon azt kellett mondani, hogy találtunk két parasztot, aki árulta ezt a húst, és attól vettük. Szerintem anyámék tudhatták, hogy mit vittünk haza, csak úgy tettek, mintha nem tudnák. Február végéig gyakorlatilag ebből éltünk, ezt ettük. Aztán egyre jobban kellett igyekeznünk, mert már mások is a lóhúst fűrészelték meg vitték haza.

Nagymama különben is nagyon stramm volt, mert amikor visszamentünk, láttuk, hogy nagyon sok mindent elvittek tőlünk a lakásból. Hiányzott neki ilyen terítő, olyan dunyha, mindenféle a lakásból. A háznak az ott maradt lakói az ostrom miatt leköltöztek a pincébe. Nagymama lement a pincébe, és azt mondta, hogy most jelentkezzen az, aki tőlünk vitt el ezt, ezt meg ezt! Mert én ezeket kérem vissza. És visszakapta. Az egyik hozott két kispárnát, a másik két dunyhát, a harmadik hat tányért, öt lábost.

Azt kell mondanom, hogy nekünk valószínűleg nagyon nagy szerencsénk volt, hogy olyan sok kisgyerek volt velünk. Mert ugye ott volt anyám húgának, Lenkének a két bűbájos ikerkislánya, a fia, és ott volt még negyedik pici gyereknek a szegény nagybátyámnak a kisfia, a Tomi. Ezek az orosz katonák imádták a gyerekeket, és a mocskos, zsíros sapkájukban hordták hozzánk a kaját, barna cukrot, a fekete, tepsi alakú orosz kenyeret, és a gyerekekkel szakadatlanul beszélgettek, és ölbe vették őket. Úgyhogy ez nekünk nagy szerencsénk volt. Ezzel együtt anyám az én fejemet bekötötte, és eldugott, amennyire tudott [Tudniillik, hogy ne erőszakolják meg a szovjet katonák, akik nagyon sok fiatal nőt erőszakoltak meg Magyarországon. – A szerk.].

Szörnyű rémhírek keringtek, hogy mi van a munkaszolgálatosokkal, hogy mi van Ukrajnában. Sajnos utóbb kiderült, hogy azok a rémhírek, amiket mi hallottunk, elbújhattak az igazság mellett. Apámról meg anyám férfitestvéreiről semmit sem hallottunk. A legelső, akiről hírt hallottunk, az apám volt. Apám Borban volt. Borban a munkaszolgálatosok a rézbányában dolgoztak borzalmas körülmények között, és nagyon örültek, amikor egyszer csak elindítottak haza egy menetet. És mindenki, aki abba nem fért bele, teljesen ki volt borulva, hogy azok már indulnak haza, és ővelük ott mi lesz. Ez az úgynevezett első lépcső volt, amit végighajtottak egészen az osztrák határig [Randolph L. Braham írja, hogy a németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók első csoportja (kb. 3600 fő), kb. 100 főnyi magyar őrszemélyzet kíséretében szeptember 17-én indult el Borból. Embertelen körülmények között hajtották őket Belgrád, Újvidék és Zombor érintésével Mohácsra. Onnan Szentkirályszabadjára (Veszprém vm.) vitték őket, s valamennyiüket Németországba, a flossenburgi, sachsenhauseni és oranienburgi koncentrációs táborokba deportálták. (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.]. Ez volt az, ahol Abdánál Radnótit is lelőtték. Abból az úgynevezett első lépcsőből borzasztó kevesen maradtak meg. Mígnem a második lépcső szinte teljes épségben hazajött, kivéve, akit útközben lelőttek, vagy megfagyott, vagy éhen halt. [Braham információi alapján úgy tűnik, hogy a „második lépcsőben” útnak indított bori munkaszolgálatosok sorsa sem volt jobb, mint az előzőé: az evakuált zsidók második csoportja, kb. 2500 ember szeptember 19-én hagyta el gyalogmenetben Bort. Több száz embert legyilkoltak útközben, a többiek október 6-án érkeztek Cservenkára, ahol 7-én és 8-án 700–1000 embert, miután előbb megásattak velük egy hatalmas gödröt, és lerakatták velük minden értéküket, még a karikagyűrűjüket is, lemészároltak, az életben maradottakat pedig továbbhajtották Zombor felé. Innen – további gyilkosságok mellett – Bajára, majd onnan Szentkirályszabadjára vitték őket, ahonnan zömmel Buchenwaldba és Flossenburgba deportálták a még életben maradottakat. (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk.)] Amikor Borból indították haza ezt a második lépcsőt, menet közben partizánok támadták meg őket, és egy páran ezek közé keveredtek. Apám rögtön be is állt hozzájuk. Temesvárra került, és Temesvárról jött haza 1945. február végén, hol gyalog, hol talált egy vonatot, ami ment húsz kilométert, hol fölkéredzkedett egy teherautóra, és így ért haza. Emlékszem: egyszer csak csöngetnek, a nagymama kinyitotta az ajtót, és apám ott állt egy óriási hátizsákkal, amiben rengeteg ennivalót hozott nekünk.

Ekkor, apámtól megtudtuk ezt az egész bori dolgot, hogy volt ez Borban. Szerintem a mienk egy nagyon szerencsés család volt, mert hárman haltak meg közülünk, a többiek túlélték. Anyám ikertestvére, Aladár Ukrajnában halt meg munkaszolgálatosként az úgynevezett „kukorékolós században”. Volt akkor egy-két hírhedt munkaszázad Ukrajnában. Ugye a keretlegények se voltak egyformán gonoszak, voltak emberibbek meg kevésbé azok. Ez egy olyan század volt, ahol a keret azt csinálta – ugye 1941–42 tele szörnyű hideg tél volt –, hogy ebben a szörnyű hidegben fölmászatta a munkaszolgálatosokat, akiket büntetni akart, a fára, és addig kellett nekik kukorékolni, amíg le nem estek. Mert ha abbahagyták, lelőtték őket [Nemcsak kukorékolniuk kellett, hanem kiabálniuk is, azt, hogy „Koszos zsidó vagyok!”. Forrás: „Fegyvertelenül álltak az aknamezőkön…” Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon. Összeállította és szerkesztette: Karsai Elek, Budapest, MIOK, 1962.]. Ebben a században szolgált a nagybátyám. Hogy ott volt, és meghalt, azt onnan tudtuk, hogy valamikor 1945. március tájt jött egy vele együtt szolgáló, aki hazakeveredett, és ezt elmondta. Hogy ez a kukorékolás nemcsak legenda volt, emlékszem, hogy 1945-46 körül voltak ilyen jellegű perek. És ennek a „kukorékolós századnak” a parancsnokát meg néhány őrmestert meg a keretlegényeit elítélték.

Még ketten haltak meg Auschwitzban: az édesapám nővére, a Gréti és a lánya, a Lilike. Állítólag egy rokonuk följelentette őket itt, Pesten, és elvitték őket. Amikor Auschwitzba kerültek, Gréti fiatal, jó erőben lévő lányát Mengele úr jobbra intette volna, és őt balra, de a lánya azt mondta, hogy nem hagyom ott az anyut. És addig kiabált, amíg vele mehetett – egyenesen a gázkamráig.

Előkerült anyám öccse, Laci és anyám húgának a férje, Breitner Sándor. Ők szörnyű munkaszolgálatos században voltak, de már nem emlékszem rá, hogy hol. Az egyiknek volt valami kisebb sebesülése.

Róza néni [az anyai nagyapa testvére] megérte  a pénzét. Anyám húgának meglehetősen sok, szép ékszere volt. Gyűrűk, karkötők, láncok. 1944-ben, amikor bejöttek a németek, Róza néni  Dömsödről – mert ő végig ott volt – bejött Pestre, és fölajánlotta, hogy ami kell, adjátok ide, eldugom. A Lenke nagynéném odaadta neki az ékszereit. És 1945-ben Róza néni jelentkezett nálunk, és azt mondta, hogy „Jaj, drága gyerekem, amit nem vittek el a németek, azt elvitték az oroszok!”. De aztán pechje volt, mert anyám legkisebb testvére, a Laci egy barátjával kiment a Róza nénihez, és azt mondták neki: „Róza néni, vagy előadja az ékszereket, vagy addig verjük magát, amíg nem kerülnek elő az ékszerek!” Erre azt mondta, hogy „rokonokkal ezt csináljátok?”. De az ékszerek előkerültek, és visszaadta.

1945 után az első Joint konyhákat apu létesítette. Temesvárott a háború után nagyon hamar az amerikai Joint létesített egy irodát. Apám odament, és miután kitűnően tudott németül, megértette magát. És hozott magával [Budapestre] egy papírt azzal a feladattal, hogy létesítsen itt Joint konyhákat. Létesített is. A valamikori Claridge kávéházban volt az egyik. Ez az Oktogonon volt [A Claridge, amely egy zenés kávéház volt, a Nagymező utca 11. számú ház földszintjén működött 1938-tól. A ház az 1970-es évek óta a Radnóti Színháznak ad otthont. – A szerk.]. Úgy emlékszem, ez volt az első Joint konyha, ami itt megnyílt Pesten. 1945-ben tavasszal, nyáron, ősszel itt még nagy éhezések voltak. Akkor az emberek ezrével jártak batyuzni vonattal vidékre, és onnan szereztek élelmiszert [lásd: feketézés, cserekereskedelem].

Mivel az apu ezzel a Joint megbízatással jött haza, neki nagyon jó fizetése volt. Úgyhogy mi anyagilag attól kezdve, hogy apám hazajött, rendben voltunk. Gazdagok nem voltunk, de alapvető problémánk nem volt. És ami nagyon fontos volt, hogy a fizetése jelentős részét természetben kapta. Tehát, amikor még 1945-ben nagy volt az éhezés, 1946-ban pedig jött az iszonyatos infláció [lásd: a forint bevezetése], akkor apám részben természetben kapott fizetésében sok alapvető, sőt luxusnak is számító élelmiszer volt, például liszt, zsír, cukor, rizs, szardínia, fűszerfélék, kakaó, tejpor, Hershey csokoládé.

Aztán még több Joint konyha lett Pesten. Külföldről szállították az élelmiszert ezeknek a konyháknak az ellátására, illetve amit apu itthon be tudott szerezni, azt beszerezte. Apámnak ezekbe a konyhákba különböző szakemberek kellettek. Többek között például főszakács. A fő konyhájának a főszakácsa az anyám húga lett, aki máshoz nem, de ehhez kiválóan értett. Soha életében ezt nem tanulta szerintem, csak az élet kitanította őt rá, és volt hozzá érzéke. Remekül megszervezte a konyhát és a hozzátartozó éttermet, kitűnően főztek ezeken a konyhákon. Oda olyanok jártak enni, mint például a művészvilág színe-java. Dayka Margittól,  Dobay Lívia operaénekesnőn keresztül, Szép Ernő költő-íróig, mert nem volt mit enni [Dayka Margit (1907–1986 )– színésznő; Dobay Lívia (1912–2002) – szoprán énekesnő; Szép Ernő (1884–1953) – költő, író. – A szerk.] Hogy milyen elv szerint működött ez, hogy oda ki mehetett enni, ki nem, azt nem tudom, de elsősorban az ostromot átélt zsidók kaptak meleg ebédet, meleg vacsorát, és azt hiszem, reggelit is.

Három konyha biztos volt. Volt a fő konyha az Oktogonon, volt még egy valahol a Jókai tér környékén [a Zichy utcában], és volt egy Budán. Ezeket a semmiből szervezte meg az apu. A helyiségtől kezdve a konyhai eszközökön át a személyzetig, a szakácsokig, a könyvelőkig, a munkásokig, akik a nyersanyagokat szállították. Úgyhogy ez egy nagyon komoly szervezőmunka volt. Az apu nagyon ügyes volt ilyesmiben, és több évig csinálta, amíg ez ment. Azután a Joint konyháit valamikor az 1950-es években bezárták. De a Joint mint szervezet sokáig megmaradt, még osztott különböző alapon segélyeket, meg patronált idős zsidókat [A Jointot 1953-ban a kormány irodája bezárására és tevékenysége felfüggesztésére kényszerítette. 1980-ig a Joint a svájci zsidó hitközségen keresztül segített a magyarországi zsidóknak, majd 1980-ban térhetett vissza hivatalosan Magyarországra. – A szerk.].

1945 tavaszán kiderült, hogy amikor anyuval 1944-ben átmentünk a csillagos házba, a Tüzér utcai lakásunkba beköltöztettek egy erdélyi családot. Nem is akartunk igazából visszamenni, mert nem volt az egy igazán jó lakás, és megtudtuk, hogy az erdélyi család valójában egy menekült zsidó család volt. Tehát nem akartuk, hogy utcára kerüljenek. Elköltöztünk a Sziget utca (ma: Radnóti Miklós utca) 9-be. Apám-anyám szívesen jött vissza az Újlipótvárosba.

Volt egy Borsodi nevű fényképész, aki anyáméknak régi-régi ismerőse volt. A fényképész zsidó volt, a felesége keresztény. A feleségének volt valami kisebb birtoka vidéken, és oda leköltöztek már az ostrom alatt, tehát itt hagyták ezt a lakásukat, és mi megvettük. Én az első házasságkötésemig, ami 1950-ben volt, ott is laktam.

Nekünk a háború alatt gyakorlatilag majdnem mindenünk elpusztult. Leégett a Tüzér utcai lakás, de amit újonnan vettünk, az ottmaradt. A nagyanyámékhoz már csak úgy költöztünk a csillagos házba, hogy volt anyámnak egy bőröndje meg nekem egy bőröndöm. Szóval alig valamink maradt meg. Tehát gyakorlatilag újból be kellett rendezkednünk. Anyu bútort meg ágyneműt meg étkészletet élelmiszerért vett. Egy hatszemélyes étkészlet öt kiló zsír, hat kiló liszt és így tovább. Ez nem volt illegális, mindenki ezt csinálta. Bizonyos drágább dolgokat aranyért lehetett venni, x gramm aranyért vagy Napóleon-aranyért [Napoléon d'or – I. és III. Napóleon korában vert 20 frankos aranyérme. – A szerk.]. Először élelmiszert kellett szerezni, azért lehetett aranyat venni, és azért lehetett mást venni. Egészen, amíg be nem jött a forint, 1946 augusztusáig ment így. De volt egy kis baj: a forinttal együtt a jegyrendszer is bejött. Mert 1946-tól 1952-ig jegyrendszer volt. Ezt azért tudom véletlenül ilyen pontosan, mert az idősebbik lányom 1952-ben született, és a jegyrendszer olyan érdekes volt, hogy ő még meg se született, még magzat volt, de járt neki is jegy, és kaptam vaj-, tej-, kolbász-, hús- és egyéb  élelmiszerjegyet az ő részére is [Az ellátás nehézségei miatt a már a háború alatt bevezetett jegyrendszert – lásd: Jegyrendszer Magyarországon (1940–1951) – csak 1949-ben szüntették meg, amikor teljesítettnek  nyilvánították a hároméves tervet. Az elhibázott gazdaságpolitika miatt azonban 1950 második felében már jelentős áruhiány mutatkozott, ezért részlegesen visszaállították a jegyrendszert: 1951 januárja és áprilisa között bevezették a cukor- és lisztjegyet, a zsír- és szappanjegyet, a kenyérjegyet, majd a húsjegyet. 1951 decemberében eltörölték a jegyrendszert. – A szerk.].

A háború után folytattam az iskolát. 1945 márciusában indult el újból az iskola a Wesselényi utca és a Körút sarkán álló privát házban. A Lázár Piroska gimnázium [a háború előtt] mint magángimnázium működött. 1945 után nem lehetett nem állami egy gimnázium [lásd: iskolák államosítása Magyaroszágon]. Így maradtunk 1945 után is a Pesti Izraelita Hitközség Abonyi utcai Leánygimnáziumának a tagozata. Tehát mi például évnyitóra meg évzáróra az Abonyi utcai hitközségi gimnáziumba jártunk. Az Abonyi utcai gimnáziumnak volt egy templomi része, ott tartották meg a nagyobb ünnepeket. Az egyik nyelv a latin mellett a német volt. És amikor 1945-ben összeverődtünk, megtagadtuk, hogy a németet folytassuk. Volt egy csodálatos némettanárunk, egy dr. Gordon Eta nevű tanárnő, aki egyébként az ország egyik legjobb francia műfordítója volt. És így a mi nagy szerencsénkre egy pillanat alatt átválthattunk a németről franciára.

Lehettünk körülbelül olyan harminc-harmincöten az osztályban, amikor indultunk 1941-ben. A felszabadulás után, amikor összeállt újból az osztály, és egy negyedév alatt lenyomtuk gyakorlatilag egy évfolyam anyagát, voltunk tizenhatan. A lányok egy része elpusztult, egy része nem jött vissza Magyarországra, volt, aki élt, de nem jött vissza a mi gimnáziumunkba. Az ötvenedik érettségi találkozónkon, 1999-ben elkezdtünk arról beszélni, hogy mi soha életünkben nem beszéltünk arról, hogy velünk mi történt 1944-ben. Annyit tudtunk egymásról, hogy ki hol volt. Volt köztünk egy olyan lány, aki megjárta Auschwitzot, tehát ott volt a [tetovált] szám a karján [Auschwitzban azoknak a deportáltaknak a karjára, akiket nem küldtek azonnal a gázkamrába, hanem kiválogatták munkára, számot tetováltak. Nevük helyett egy számuk lett. – A szerk.]. Valahogyan nem kérdeztük meg, hogy te hogy keveredtél haza, hogy élted túl. Soha nem kérdeztük egymást Az érettségi találkozón el is mondtuk egymásnak, hogy azért utólag rájöttünk, hogy ez valami feneketlen trauma lehetett ilyen fiatal lányoknál, hogy úgy éreztük, mint akiknek a torkát összeszorították egy kötéllel, hogy soha erről ne beszélj. Én ezt az egész dolgot hihetetlen szégyennek éreztem, hogy ez velünk megtörtént, azt kell mondanom, hogy szinte mások helyett szégyelltem magamat. Ilyen szégyenérzettel gondolok vissza ma is ezekre a dolgokra.

1949-ben érettségiztem, akkor jelentkeztem a közgazdasági egyetemre, ahova nem vettek föl, mert kispolgári származású voltam hivatalosan, de egyébként nagyon gyenge felvételi dolgozatot írtam. Ez volt 1950-ben, és az volt a felvételi téma, hogy „Kossuth vagy Széchenyi?”, tessék ezt elképzelni! Nagyon érdekes volt, hogy egy közgazdasági egyetemen ez volt a felvételi téma. Nem vettek fel, és akkor egy jó ideig ebben maradtam, és elmentem dolgozni. És hosszú-hosszú idő után elmentem a külker főiskola levelezőjére, és azt végeztem el [1957-ben jött létre a Külkereskedelmi Levelező Iskola. 1962-ben átalakult önálló Felsőfokú Külkereskedelmi Szakiskolává, ahol a nyelvi és levelező képzés keretében külkereskedelmi áruforgalmi szakismereteket oktattak, valamint külkereskedelmi üzletkötőket képeztek. 1964-től már három szakkal és négy nyelvi tanszékkel működött, 1971-ben főiskolai rangot kapott, ekkor vette fel a Külkereskedelmi Főiskola nevet. – A szerk.]. Akkor már felnőtt voltam, de jól tettem [lásd: esti és levelező oktatás].

Anyámék 1950 körül elváltak, és anyám, aki addig háztartásbeli volt, nehezen ment el dolgozni, és csak különböző alkalmi munkái voltak. Én először elmentem tisztviselőnek a Szabolcs utcai kórházba, mert az első férjemnek – akit én akkor már ismertem a húgán, az én gimnáziumi osztálytársnőmön keresztül – a nagybátyja ott volt gazdasági igazgató. Így én oda kerültem mint tisztviselő. Akkor onnét – már nem tudom, hogyan – 1950-ben átkerültem a MOKÉP-hez [A magyar filmipar és filmforgalmazás államosításakor (1948) létrehozták (a) a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalatot (többször is átszervezték, 1959-ben létrehozták a Hunnia Filmstúdiót és a Budapest Filmstúdiót, majd a kettőt összeolvasztották „Magyar Filmgyártó Vállalat /MAFILM/ néven) és (b) a Mozgóképüzemi Nemzeti Vállalatot (MOKÉP; a Népművelési Minisztérium alá tartozott): A MOKÉP lett – és volt 1989-ig – az egyetlen központi filmkölcsönző és -forgalmazó vállalat, de mozija nem volt. – A szerk.], ott műsorbeosztó voltam. A műsorbeosztó osztotta be az országban lévő normál és keskeny (akkor még volt ilyen) moziknak a műsorát, általában egy  hónapra előre. Egy-egy megye volt a területünk, így én például eleinte Vas és Zala, majd Somogy megye, végül Pest megye moziinak a műsorát intéztem. Egy moziműsor a játékfilmből, az úgynevezett kísérő filmből, ami egy rövidfilm volt, és híradóból állt. Minden héten megkaptuk az a heti új (külföldi – ami főleg szovjet és szocialista volt –, valamint magyar) filmek megjelenését, hogy hány kópiában forgalmazzák. A filmeket természetesen mind láttuk, hetente kétszer-háromszor filmvetítéssel kezdődött a munkanap.

Utána elmentem dolgozni 1957-ben a Hungarofilm Vállalathoz [A Hungarofilmet 1956-ban hozták létre a magyar filmek külföldi forgalmazására, illetve külföldi filmek importjára. – A szerk.]. A második férjem  akkor az igazgatóhelyettese, majd 1962-től az igazgatója volt.

Év végén eljöttem, és átmentem az Artexhez [Az Artex Külkereskedelmi Vállalat volt felelős a külföldre irányuló állami műtárgykivitelért. – A szerk.]. Ott foglalkoztam egy jó pár évig magyar játékexporttal. Akkoriban csak állami külkereskedelmi vállalatok voltak, talán összesen huszonöt-harminc volt az országban. A Külkereskedelmi Minisztérium határozta meg az egyes vállalatok profilját, és a játékexportot  áttették a Konzumex külkervállalathoz.

Körülbelül harminc évig dolgoztam ott, kezdtem mint üzletkötő, és befejeztem mint kereskedelmi igazgató. A Konzumex kereskedelmi igazgatóságokra volt fölosztva. Hozzám tartozott a ruházat, textília. Ez olyan munka volt, amit első perctől fogva szerettem. Harminc év a Konsumexnél. Ennyi időt az ember nem is tudna szerintem eltölteni egy helyen, csak akkor, ha ott nagyon jól érzi magát. Ez egy jó vállalat volt. Nagyon szomorúan láttam, amikor hazajöttünk Rómából 1990 nyarán, hogy kezdték a privatizációval szétszedni. Egyébként ehhez a vállalathoz tartozott az összes fogyasztási cikk importja, kivéve az autóké, mert az a MOGÜRT-é volt [A MOGÜRT (Magyar Országos Gépkocsi Üzemi Részvénytársaság) 1946-ban alakult meg, 1948-ban államosították, majd egy évvel később szakosított külkereskedelmi vállalattá alakították át, és a neve MOGÜRT Gépjármű Külkereskedelmi Vállalatra változott. A cég fő profilja az autók és autóalkatrészek exportja és importja volt. A vállalatot 1992-ben privatizálták. – A szerk.]. A tőkés ruházati import tartozott hozzánk, de a tőkés ruházati exportot a Hungarotex [Külkereskedelmi Vállalat] folytatta. Mi kereskedtünk a rubel-elszámolású országokkal – ezek a KGST-országok meg Kuba, Kína és Vietnam voltak. Ezekkel mi végeztük a ruházati meg az egyéb fogyasztási cikkek exportját is. Úgyhogy nálam is rengeteg import is meg export is volt. Izgalmas, érdekes munka volt.

Egy külkereskedelmi vállalatnak a szellemi nívója, azt hiszem, jobb volt, mint akár egy belkereskedelmi, akár egy ipari vállalatnak. Mert nekünk azért nyelveket kellett tudni, kellett valami szélesebb látókör, ismeret ahhoz, hogy tárgyalni tudjon többek között nyugati szakemberekkel is. Természetesen mindenki tudta, hogy miután nagy volt az érintkezési felület külfölddel, külföldi cégekkel, külföldi személyekkel, járnak hozzánk a belügyből. Legtöbbször a személyzetishez vagy az igazgatóhoz mentek, érdeklődtek erről-arról, és meg voltunk róla győződve, hogy vannak köztünk téglák [besúgók]. De ez senkit igazából nem érdekelt. Én is mindig azt mondtam, hogy ha rólam valamit jelentenek, hát jelentenek. Semmi olyat nem teszek, amiből nekem bajom lehetne. De volt olyan kollégám, akiről tudom, hogy volt balhéja. Korrupciógyanúba keveredett, aztán mégis hagyták, hogy dolgozzon, szóval ilyen elmaszatolt dolgok voltak [].

Nem voltak rosszak a fizetések, és a fizetésen kívül volt nyelvpótlék. Nekem negyvenöt százalék nyelvpótlékom volt, mert akkor három felsőfokú nyelvvizsgám volt. Ugyanis anyám tanulási mániájából kifolyólag négy nyelvet nagyon jól megtanultam. Én mindig azt mondtam, hogy ha nekem ötször annyi fizetést adnának, teljesen felesleges lenne, mert ötször jobban nem tudnék dolgozni. Mert úgy dolgoztam, mintha a magamé lenne.

Akkoriban az emberek jelentős része úgy gondolta, hogy nem vagyunk elég jól megfizetve, és lehetőség szerint minél kevesebbet adjunk ki magunkból. Ez főleg akkorra volt igaz, amikor már lehetett valami mellékállásból plusz pénzt keresni. Voltak GMK-k [lásd: gazdasági munkaközösség] és hasonló  lehetőségek. Nagyon sok ember élt így, hogy tessék-lássék, amit nagyon muszáj volt, azt megcsinálta, de az erejét tartogatta a privát életére [Az interjúalany feltehetően az 1970-es évekről beszél, mert a kisebbik lánya akkor volt gyerek. GMK-k viszont csak 1981-től évektől léteztek. – A szerk.]. De azért sokan dolgoztak tényleg lelkiismeretesen a munkahelyükön. A két lányom, pláne a kisebbik, még ma is mondja, hogy én milyen keveset voltam velük. És ezt nagyon sajnálom egyébként, de tényleg úgy volt, hogy ha dolgozni kellett, mert valamit végig kellett vinni, engem egyáltalán nem érdekelt, hogy hány óra van, délután öt-e vagy este hét.

Elég nagy szigorúságot tartottam. Azt mondtam: „Gyerekek! Karácsonykor el lehet fogadni egy üveg kölnit vagy egy üveg bort, de itt megvesztegetés nincs, mert ha valahol van, akkor kész.” „Nem azért, mert tiltja a törvény, hanem azért, mert akkor nem leszünk többé szabad emberek. Akitől valamit elfogadsz, azzal soha többé szabadon nem tudsz tárgyalni. A lekötelezettje vagy, és te vele már többé jó üzletet kötni nem fogsz.”

A munkatársaimnak őszintén megmondtam a véleményemet róluk, a munkájukról. Szívesen dicsértem, ha volt mit, de azt is megmondtam, ha rossz munkát végeztek, vagy éppen nem volt valaki alkalmas. Ez nem volt szokás. Az embereket egy kicsit hazugságban tartották, mert nem szembesítették őket azzal, hogy mire képesek. A végére az a csapat, amelyikkel én dolgoztam, remek emberekből állt. Néhányukkal most is nagyon jóban vagyok.

A Konzumexnél a munkámból kifolyólag sokat utaztam. Ez akkoriban elég privilegizált helyzet volt. Azért is szerettem ennyire a munkámat, mert tele voltam sikerélményekkel. Valahogyan szerencsém volt sok időn keresztül, hogy szinte soha nem kötöttem rossz üzleteket. Heteket, hónapokat voltam külföldön. Kínában voltam háromszor, méghozzá hosszú ideig. Egész Európát bejártam, Távol-Keletre nagyon sokat utaztam, voltam amerikai-, latin-amerikai és afrikai országokban. Hallatlan nyitottságot adott ez a munka. És egy közvetlen információszerzési lehetőség volt, ami megfizethetetlen. Nagyon szerettem utazni, a férjem is rengeteget utazott, de soha föl nem merült bennünk, hogy disszidáljunk. Egy sor barátunk disszidált 1956-ban [lásd: disszidálás], de nekünk ez nem jutott eszünkbe. Én azt gondoltam, hogy ide születtem, ez a hazám, vagy olyan rendszer van, ami nekem tetszik, vagy nem, de akkor is ez az egy nyelv az anyanyelvem, itthon vagyunk, tehát nincs miért disszidálni.

Az első férjem, Varga György [szül. 1924] húgával egy gimnáziumi osztályba jártunk. Ő a háború után lett az osztálytársnőm, nagyon okos, helyes lány volt. Jó barátok lettünk, és ugye jött az iskolába a húgáért a bátyja, belém szeretett, és éppen csak azt volt hajlandó megvárni, amíg leérettségizem, és érettségi után, 1950-ben össze is házasodtunk.

Ő egy vidéki [barcsi] zsidó család tagja volt. Az édesapja egyike volt a legrégibb magyarországi szocdemeknek [lásd: MSZDP], úgyhogy őt nem is mint zsidót vitték el  vidékről, hanem sokkal előbb mint szocdemet Mauthausenbe. De csak őt vitték el, a családot békén hagyták, aztán mint vidéki zsidókat vitték el, és az édesanyját Auschwitzban elgázosították, de a férjem húga megmaradt. Tetováltak rá számot, és csontvázként hazajött. Az apja később megnősült másodszor is, és 1946-ban felköltöztek Pestre, Budára pontosabban. Ez egy nagyon rendes, helyes, barátságos légkörű család volt. Kedves, nagyon okos ember volt az apja. A férjem gyerekkorában lehetett valami vallásosság a családban, de mivel az édesapja szocdem volt és nagyon felvilágosult, olyan nagy vallásosságról bizony szó se volt, inkább hagyományápolásról.

A zsidó családokban sok azonosság volt a hagyományokban. Például amikor anyám a hét végére libát vett, annak sajátos „menetrendje” volt. Pénteken volt húsleves és aprólék, gomba- vagy paradicsommártással. Szombaton sült liba és máj volt, sólettel, töltött libanyakkal. Ez a libanyak bőre, paprikás liszttel megtöltve, a sóletben főzve vagy külön megsütve, felszeletelve. Ugyanez a szokás volt az első férjem családjában, Barcson és a második férjem családjában, Pesten.

Az első férjemnek már nagyon fiatalon nagyon magas beosztásai voltak, mert kitűnő gazdasági szakember volt. Először a Földművelési Minisztériumnak a főkönyvelője volt. Aztán nagyon sokáig a Magyar Televízió propaganda-reklámszervezetének volt a vezetője. Nagyon jó gazdasági szakember volt. És aztán az első nem állami rádiót, a Danubius Rádiót ő hozta létre.

Hét évig éltünk együtt. Azért váltunk el, mert valahogy nem illettünk össze. Énmiattam váltunk el, én nem akartam a házasságot fönntartani. Ez a Kádár-rendszer kezdete volt, amikor a szocialista erkölcs konzervatívabb, dogmatikusabb volt, mint a legkeresztényibb erkölcs. És ha a két váló fél közül az egyik azt mondta, hogy én fönn akarom tartani a családi kapcsolatot, különösen, ha közös gyerek is volt, akkor nehezen lehetett elválni. Úgyhogy több mint két évig tartott a válóperünk, végül 1959-ben váltunk el. A válás után, ha nem is volt baráti, de korrekt maradt a viszonyunk, hiszen volt egy közös gyerekünk. Sőt amikor a második férjem meghalt, ő nagyon rendesen felkeresett, hogy tud-e segíteni valamiben. Az első férjem  1995-ben halt meg itt, Pesten.

A nagyobbik lányom, Julika, 1951-ben született, a Kossuth Zsuzsa gimnáziumban érettségizett, kitűnő eredménnyel. Ekkor már anyámmal élt, mert amikor elváltam, és újból férjhez mentem, ő anyámat választotta, vele akart élni. Anyám, azt hiszem, őt szerette a legjobban a világon. Együtt is éltek egészen Julika férjhezmeneteléig, 1972-ig. Julika az ELTE jogi szakán doktorált, de nem jogászkodott soha, újságíró lett, mint a férje. Két gyereke van: Péter, a legidősebb unokám, aki most harmincegy éves, neurobiológus kutató, „summa cum laude” doktorált, nemrég nősült meg. A lánya, Mariola pedig egy nagy bank központjában dolgozik. Két okos, kedves, melegszívű gyerek.

A második férjem, Dósai István egy kifejezetten jómódú zsidó családból származott. Az édesapjának péksége és péküzlete volt, meg bérházai valamikor még a két háború között. De tönkrementek még a németektől függetlenül is, mert volt egy rokonuk, akinek a férjem apja kezességet vállalt egy váltóra, amit az nem fizetett ki. A férjem anyanyelvi szinten beszélt németül, mert gyerekkorában fräulein volt velük, és így tanultak meg  németül. De anyanyelvi szinten beszélt öt nyelven: németül, angolul, franciául, olaszul, spanyolul. A bátyja még eggyel többet tudott, még portugálul is tudott nagyon jól.

A Szent István gimnáziumban érettségizett 1944-ben. Kitűnőre érettségizett mindenből, pedig akkor nagyon kegyetlen dolog volt egy zsidó fiúnak kitűnőre érettségizni. És behívták rögtön munkaszolgálatra. Borban volt [lásd: bori rézbányák], onnét jött haza. Ő is ebben a bizonyos második lépcsőben volt.

A férjem nagyon baloldali érzelmű és meggyőződésű volt. Jelentkezett húszegynéhány éves korában az egyetem mellett a honvédségbe. Nagyon fiatalon a szolnoki repülőtiszti főiskolán volt főhadnagyi rangban politikai tiszt. Itt tanította a jövendő repülőtiszteket. Egy ízben lement a Farkas Mihály, aki akkor honvédelmi miniszter volt, egy szokásos reptérvizitre. A férjem éppen az 1933-as németországi választásokat magyarázta a hallgatóinak, és ott maradt a táblán egy grafikon, ami azt mutatta, hogy a korábbi német munkáspárti szavazók közül milyen sokan szavaztak a náci pártra [Az 1933-as választást a Hitler vezette Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt nyerte meg, és Hitler lett Németország kancellárja. – A szerk.] Farkas Mihály nagy megdöbbenéssel nézte, bement a tanterembe is, hogy mi ez. Kérdezte, hogy ki az, aki az iskolán ezt tanítja. Mondták, hogy a Dósai. „Hát ennek jó lenne utánanézni” – mondta Farkas.

Ebből egy koncepciós per lett. Egy katonatiszt barátja, akivel egy albérletben lakott, volt az elsőrendű vádlott, ő a másodrendű. A vád a népi demokrácia aláásása hamis adatokkal, szervezkedés meg kémkedés lett. El is ítélték őt, ha jól emlékszem, tizenöt évre, amiből le is ült öt évet. 1954-ben szabadult ki, amikor elkezdődtek a rehabilitálások. [Sztálin 1953-as halála után Hruscsov, az utódja, meghirdette az olvadás politikáját. A hruscsovi desztalinizációs korszakot Ilja Ehrenburg 1954-ben megjelent Olvadás c. kisregénye nyomán nevezték „olvadás”-nak. Az MDP vezetőit Moszkvába rendelték, és Rákosi helyett Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnöknek. A Nagy Imre nevével fémjelzett politikai enyhülés idején megkezdődött – többek között – a politikai okokból törvénytelenül bebörtönzöttek rehabilitálása, a kitelepítések megszüntetése és hatálytalanítása. 1955 tavaszára azonban felülkerekedtek a keményvonalas kommunisták, Nagy Imrét 1955 áprilisában megfosztották tisztségétől, és kizárták a pártból. – A szerk.] De a koncepciós pere valódi okait csak a kiszabadulása után, évekkel később ismerte meg, akkor fogalma sem volt róla.

Farkas Mihály látogatása után néhány napi szabadságra feljött Pestre, és amikor visszaérkezett Szolnokra, két beosztottja várta a vasútállomáson. Meg is köszönte, hogy kimentek eléje autóval. Az autóban az egyik tiszt előre, a másik hátra ült. Aki mellette ült, azt mondta neki: „Pista, vedd le a pisztolytáskádat, és add át a pisztolyodat, mert le vagy tartóztatva.” Azt hitte, hogy ez csak valami baráti ugratás – de hamar kiderült, hogy nem. Elkezdődött egy hónapokig tartó kihallgatássorozat, először a Fő utcai katonai börtönben, majd más börtönökben, tárgyalás és ítélet.

Nagyon nehezen és keveset beszélt a férjem arról, ami ott történt velük a tárgyalások előtt, a kihallgatások során, majd a börtönben, de körülbelül olyasmik, mint amilyeneket olyan nagyon szívesen mutogatnak most a Terror Házában. Ami a férjemet abszolút nem ingatta meg a baloldali meggyőződésében. Az is maradt élete végéig. Ő ott jött rá arra, hogy kiknek a kezébe került akkor személy szerint a hatalom. Ez aztán nagyon rányomta a bélyegét az egész életére. Ez egy borzasztó dolog volt. De ettől a férjem csak még okosabb lett. Lehet, hogy elfogult vagyok persze, bár sok másnak is ez volt a véleménye róla, de intelligens, okos, rendkívül művelt, jószívű, kedves, elragadó, egy igazi charmeur volt, aki mindenkit elbűvölt. Mert mindenkit szeretett, őszinte, nyitott szívvel közeledett mindenkihez.

Soha többé a honvédség tájékára se akart menni, de fölajánlottak neki mindenféle állást. Volt akkor a különböző filmes vállalatoknak (MOKÉP, megyei moziüzemi vállalatok) egy felettes hatósága, a Népművelési Minisztérium Országos Moziüzemi Igazgatósága (OMI). Ez lett később a Filmfőigazgatóság [Filmfőigazgatóság – centralizált intézmény volt a filmszakmai döntések meghozatalára (1957-től működött): minden Magyarországon készült, valamint Magyarországon bemutatott filmet kötelező volt forgalmazás előtt a Filmfőigazgatóságnál bemutatni, regisztráltatni, besoroltatni. Vétójoga volt (a film forgatókönyvét illetően is, a kész film forgalmazását illetően is övé volt a végső szó), amely fennállásáig megmaradt, s ha valamelyik film túlságosan avantgárdnak, szókimondónak stb. bizonyult, azt archiválta, de nem engedélyezte a bemutatását. Hatósági jogköre volt az állami dotáció felhasználását, a filmengedélyek okiratának kiadását, a filmek korhatárának megállapítását stb. illetően. A Filmfőigazgatóság döntötte el (a Hungarofilmmel együtt), hogy kijut-e egy-egy film valamelyik nemzetközi fesztiválra. (Bizonyos tevékenységeit az 1991-ben megalakult Magyar Mozgókép Alapítvány vette át.) – A szerk.]. Ez akkor a Báthory utca 10-ben működött. Itt ajánlottak fel neki osztályvezetői állást, amit el is fogadott, mert mindig nagyon érdekelte a kultúra, irodalom, film. Az OMI több dolgozója – többek között ő is – átjárt hetente kétszer-háromszor a MOKÉP házivetítőjébe, filmvetítésekre. A MOKÉP és a Fővárosi Moziüzemi Vállalat akkor – a város háborús megrongálódása miatt – a jelenlegi Royal Szállodában működött [A mozikat az államosításig a politikai pártok kezelésébe adták ( pl. 1945 novemberében az egykori Lloyd /később Duna, ma Odeon/ mozi Budapest Székesfőváros Polgármesterétől a Szociáldemokrata Párt moziérdekeltségeként kapott ideiglenes nyitási engedélyt). 1948-ban sor került a mozik államosítására és központi irányítására is: lett 19 önálló megyei, ill. egy fővárosi moziüzemeltető vállalat (az utóbbi neve Fővárosi Mozgóképszínház Vállalat, majd 1954-től Fővárosi Moziüzemi Vállalat (FÖMO), amely gazdasági, technikai, irányítási, és felügyeleti szempontból a Fővárosi Tanács alá tartozott). Nem tudjuk, hogy az Országos Moziüzemi Igazgatóságot mikor hívták életre, és mi volt a funkciója, valószínűleg a megyei és a fővárosi moziüzemi vállalatok felettes hatósága volt. – A szerk.].

Én ugyanebben az épületben dolgoztam, a MOKÉP-nél, és egy jó barátnőm, egy nagyon szép asszony is ott dolgozott. Ez az a lódenkabátos, svájcisapkás idő volt. De nekem nem a szokásos zöld lódenkabátom volt, hanem egy világosbarna, és nem barna svájcisapkát hordtam, hanem pirosat.

Minden héten kétszer vetítéssel kezdődött a munka, a házi vetítőben. A férjem, ahogy utóbb elmondta nekem, amikor kijött öt év börtön után, meglehetősen megviselt állapotban volt, és csak azt látta, hogy két nagyon csinos nő van ott, az egyik piros svájcisapkát hord, a másik barnát. Megkérdezte a kollégáit, hogy láttam, gyerekek, a vetítőben két nagyon csinos nőt  az egyiken piros, a másikon barna svájci sapka, azok kik? Mondták erre neki, hogy nézd, a barna svájcisapkás egy vidéki asszony, nemrég vált el. De a másiktól óvakodj, annak a férje nagyon féltékeny. Ez utóbbi voltam én. Az élet tényleg mókás, István így a barátnőmnek kezdett el udvarolni, és talán egy fél év után el is vette őt feleségül. Együtt is éltek egy évig, de azután elváltak 1957-ben. Mi pedig 1960 februárjában házasodtunk össze.

A Rákosi-rendszer alatti élet és életmód, szokások nagyon különböztek a Kádár-rendszer alatti, különösen annak már az 1960-as évektől kezdődő szakaszától. Az szinte két különböző világ volt. A Rákosi-rendszerben nem volt kérdés, hogy mi kötelező, és mi nem. Mindenki tudta, hogy mi kötelező. Kötelező volt mindenen részt venni. Én például a felvételi irodán voltam tisztviselő a Szabolcs utcai kórházban, és ott kötelező Szabad Nép-félóra volt. Úgy hívták a párt lapját, hogy „Szabad Nép” [Politikai napilap volt, 1942. február – 1956. október között (1942. május és 1944. szeptember között nem jelenhetett meg), 1945 márciusától az MKP, majd 1948 júniusától az MDP központi lapja. Utódja 1956 novemberétől a „Népszabadság”. – A szerk.]. A munkaidő 7-kor kezdődött, és egy héten egyszer, de inkább kétszer be kellett menni reggel 6-ra, mert akkor az előző napi „Szabad Nép”-et elemeztük. Csoportok voltak, meg volt határozva, hogy ki hova jár, annak volt egy vezetője, és elemeztük, hogy mit írt a „Szabad Nép” az imperialistákról, a gyárról, a földekről. Abban a csoportban, ahova én jártam, mint tizennyolc-tizenkilenc éves lány, volt a kórházból néhány ápolónő, néhány orvos, és ezeket a Szabad Nép-félórákat a kórház fűtője tartotta. Kötelező volt május elsején felvonulni, kötelező volt a november hetedikei ünnepség [Május 1. mint a szervezett nemzetközi munkásság és a munka ünnepe 1946-tól lett munkaszüneti nap. November 7. a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, melyet minden évben megünnepeltek a szocialista országokban, szintén munkaszüneti nap volt 1990-ig. –  A szerk.] Olyan fura, hogy tulajdonképpen ez a tényleg nagyon-nagyon rossz és nehezen átélhető Rákosi-kor néhány év volt csak, és mégis annyira rányomta a bélyegét az ember életére.

Egészen másképp nézett már ki a Kádár-rendszer. Annak a rendszernek, ami miatt olyan sok ember örömmel élt benne, többek között a fő meglátása az volt, hogy az embereket maximálisan békén kell hagyni. Így lehetett az, hogy amit nem tudtak az emberek közösségben kiélni, azt a saját családi, baráti társaságukban, magánéletükben megtehették. Így volt, hogy legyen egy kis telek, ha lehet, vegyünk autót, ha lehet, utazzunk el, nyaraljunk, menjünk ide-oda. Megvoltak a rituális ünnepek, az április 4., május 1. meg november 7., de ezeknek messze nem volt már olyan jelentőségük, mint a Rákosi-rendszerben. Nem voltak olyannyira kötelezőek, hogy bárkinek bármi baja lett volna, ha nem volt ott egy november hetedikei ünnepségen. Adtak pénzjutalmat, kitüntetéseket, az ember meghallgatott néhány többé-kevésbé rosszul, néha jól sikerült beszédet. A május elsejék a végén annyira nem voltak kötelezőek, hogy amikor az 1970-es években rengeteg embernek lett a Duna-kanyarban vagy a Balatonon hétvégi háza, az ünnep körüli két-három üres napon mindenki szanaszét futott, és soha senkinek nem szóltak, hogy miért nem jött felvonulni. Mi is vettünk 1972-ben a Balaton mellett egy nagyon szép kis telket. Tényleg csak a part, a nádas volt előttünk, és nagyon szerettünk lejárni.  Szóval az emberek kezdtek jobban keresni, biztonságosabban, békésebben élni. És habár a légkör nagyon depolitizált volt, de a férjem és a baráti társaságunk sokat vitatkozott politikáról.

Az életem jelentős részében a politikának nem tulajdonítottam sok jelentőséget, nagyon el voltam foglalva a saját életemmel. A gyerekkoromban sokat hallottam az aktuális politikai eseményekről, mert a családunk arra volt kényszerítve, hogy odafigyeljen arra, hogy mi történik. Végül is az életünk múlott azon, hogy mi történik. De én örültem, hogy ez lezárult, és most már normális békebeli élet van, és dehogy érdekelt engem, hogy mi történik. Amikor kineveztek először osztályvezetőnek, emlékszem, hogy szóltak nekem a főnökeim, akikkel jó viszonyban voltam, hogy nem gondolnám-e, hogy be kellene lépni a pártba. Mondtam, hogy eddig erre nem gondoltam. „Most miért kellene rá gondolnom?” „Mert mégis most már osztályvezető, és tulajdonképpen a képességeitől maga akár miniszter is lehetne.” Erre azt feleltem: „Mondok én valamit, ha a képességeimtől akár miniszter is lehetnék, majd leszek. Ezért én ugyan be nem lépek sehová.” Ebben maradtunk. És párton kívüliként lettem kereskedelmi igazgató. Érdekes módon akkoriban kezdett el érdekelni a politika, azt gondoltam, hogy talán mégiscsak belépek én a pártba, mert ezen a párton valamit változtatni kellene. 1978-ban beléptem, és benn is maradtam a pártban egészen 1989-ig, amikor feloszlott.

A kisebbik lányom, Tamara 1962-ben született. A nevét egy Lermontov költeményből, a „Démon”-ból kapta, a főhős költő szerelme egy grúz hercegnő, Tamara után. Azt hiszem, illik rá a neve, szereti is. A Radnótiba járt, ennek fantasztikus jó neve volt mindig. Odajárt első általánostól kezdve, ott is érettségizett le, igen jó eredménnyel. Az apja is meg én is humán beállítottságúak voltunk, de Tamara úgy gondolta, hogy neki valami mást kell tenni, úgy döntött, hogy biológus lesz. A debreceni egyetemre vették fel, elvégzett a földrajz–biológia szakon egy félévet, majd a budapesti ELTE-n folytatta. De rájött, hogy a biológia nem neki való, jelentkezett a Külkereskedelmi Főiskola külker-marketing szakára (ma ez a külgazdaság szak), és olyan kitűnő felvételit produkált, hogy egyből felvették. Nagyon jó eredménnyel végezte el a főiskolát, méghozzá úgy, hogy közben férjhez ment, megszületett Dávid fia, és egy kisgyerek mellett végezte el a főiskola nappali szakát. Ráadásul még mi sem tudtunk a férjemmel neki segíteni, mert hiszen közben, 1984-ben kimentünk a férjemmel Rómába, hosszú évekre. Tamara  nem lett külkeres, hanem a reklámszakmát választotta, ma is egy reklámcégnek az egyik tulajdonosa, ezt szereti, és jól csinálja. Dávid unokám idén huszonkét éves, szociológiát hallgat az ELTE-n, igazi mai fiatal, értelmes, olvasott, szabadelvű, sokat politizál.

Mind a két lányom nagyon korán ment férjhez. Nekem ugyan azt mondták, hogy ők soha olyan korán nem mennek férjhez, és fognak szülni, mint én, hogy még húsz éves se voltam. Mind a kettő ezt tette.

Nagyon sokáig a gyerekeim semmit sem kérdeztek a múltunkról, mert mi soha nem beszéltünk a megrázkódtatásról, ami mindegyikünket ért. De nem azért, mert akár a férjem, akár én bármiféle tagadnivalót találtunk volna ebben, úgy gondoltuk, hogy erről nincs mit beszélni. Úgy gondoltuk, hogy annak a világnak egyszer s mindenkorra vége, amikor ez bármihez az életben szempont lehet. Nem tagadtuk soha, hogy zsidók vagyunk, hanem ez egyszerűen nem volt otthon téma. Tipikusan az a fajta család voltunk, amilyenről az ember hall meg olvas, hogy a gyerekek felnőnek, mire megtudják a szülők, a család múltját. Nem volt olyan, hogy gyertek, üljetek le, mert most elmondunk egy nagy titkot. Úgy lassan, apránként derült ki. A nagyobbik lányom éveken keresztül élt az édesanyámmal, úgy kilenc-tíz éves korától 1972-ig, a férjhezmeneteléig. És az én édesanyám, aki ha nagyon szigorúan vesszük, csak félig volt zsidó, mégis zsidóbb volt, mint én. Ő nagyanyaként több mindent adott át a zsidóságból, mint én a gyerekemnek. Szóval Julika lányom korábban ismerte a zsidóságát, elfogadta, nem voltak ezzel gondjai, amennyire én tudom, sem a gimnáziumban, sem az egyetemen. A kisebbiknél ez később történt meg. Mert mi a férjemmel nem tartottuk ezt az egész dolgot megbeszélendő témának. Ma úgy érzem, hogy ez egy nagy butaság volt, mert az életünknek erről a részéről a gyerekeinknek jogosan tudniuk kellett volna a kezdet kezdetétől, arról, hogy a családdal mi történt a háború alatt, és így lassan összeállhat bennük a kép.

Ez a blokkolás nem is olyan nagyon régen ért véget, talán most, tizenöt éve. Azóta, amióta itt elölről kezdődött sok minden, amitől az, aki annyi idős, mint én, egész egyszerűen meghökken. Hogy újból folyik a Horthy-korszak rehabilitálása, hogy ismét szinte szalonképes antiszemitának lenni, sőt nyíltan lehet dicsőíteni még a nyilasokat is. Hogyhogy nem látják, hogy ennek mi lesz a vége?! Ennek kapcsán egypár dolgot elmondtam a lányaimnak. Ez tényleg érdekli őket, mert a legélesebb kérdéseket mindig úgy teszik föl nekem, hogy ők nem tudják megérteni, hogy például miért nem mentünk el innét, már amikor a zsidótörvényeket [lásd: zsidótörvények Magyarországon] létrehozták. Erre nem tudok válaszolni. Csak azt tudom mondani, hogy volt, aki elment, és volt, aki úgy érezte, hogy ezt nem lehet. Itt születtünk, ez a hazánk. Miért mennénk el? Vagy hogy „Mi az, hogy bevittek titeket a gettóba, mi az, hogy ott tartottak, hogyhogy bevagoníroztak?! Hát ez nem létezik! Többen voltatok, mint a csendőrök!”. És nagyon-nagyon kínkeservesen tudom csak elmondani, és nem is tudom, hogy fölfogják-e, mert mindig ez a szöveg, hogy így tűrtétek, hogy a vágóhídra vigyenek titeket. Igen. Így tűrtük. Erre kérdeznek rá legtöbbet. Ez egyszerűen nem fér a fejükbe.

Ennek van egy nagyon érdekes folytatása, ami engem is borzasztóan meglepett. Az édesanyám ikertestvérének, az Aladárnak, aki Ukrajnában, munkaszolgálatosként halt meg, volt egy fia, a Tomi.  Ő körülbelül 1942-ben született, velünk volt a csillagos házban. Az édesanyja meghalt 1944-ben tüdőgyulladásban, és ő egy darabig nálunk volt, aztán az anyai nagyanyja magához vette. Amikor az meghalt, árvaházba került. Ő volt a családból az egyetlen, aki elment Izraelbe, ma is ott él. Julika lányom megtudta az izraeli címét, telefonszámát, és elkezdett vele levelezni. Én körülbelül nyolc évvel ezelőtt egy barátnőmmel elmentem egy turistaútra Izraelbe, elhatároztam, hogy telefonálok neki, megkeresem őt, akit én utoljára 1945 tájt láttam, mint hároméves gyereket. Találkoztunk is. Kiderült, hogy nagyon sok mindenre emlékszik a gyerekkorából. Egy már kint született felesége volt, aki sajnos azóta meghalt, és két gyönyörű, már felnőtt gyereke. A fia katonatiszt, méghozzá repülős, és az amerikai hadseregben képezték ki. Ott élt együtt a szülőkkel. Valamennyit értettek magyarul. Akkor ez a fiatal srác azt mondta nekem: „Akármit beszélt apám, meg te is akármit mondasz nekem, soha nem fogom megérteni, hogy történhetett ez veletek.”  Mondom: „Nézd, nem is fogjuk tudni ezt megmagyarázni neked, mert ahhoz ott kellett élni és akkor.” „Nem. Én tudom, hogy ti mire hivatkoztok, de nézz ide, mutatok neked valamit.” És megmutatja nekem az övét, amin lóg egy tőr. Mondom: „Ezt minek mutatod?” Azt mondja: „Nézd! Hogyha bárki hozzám ér, és a halálomat akarja, és valamire akar kényszeríteni, akkor én lehet, hogy meghalok, de előbb ő hal meg.” És én ott leszédültem ezen a gondolatmeneten, ami egy szabadságban született és ott felnőtt embernek a gondolkodásmódja, hogy meghalok, de nem hagyom magamat.

Amikor a lányaim kisgyerekek voltak, húsvétkor festettünk tojást, a nyuszika tojt csoki nyuszit, jártak locsolni hozzánk fiúk a gyerekekhez. Karácsonyfánk csaknem mindig volt, és volt karácsonyi ajándékozás is. De persze ezeket nem tekintettük vallási ünnepeknek, inkább a gyerekek örömére szolgált. A rendszerváltás óta azonban ezeket megszüntettük, részben mert nemcsak a gyerekek, de az unokák is mind felnőttek, részben mert talán ez egyfajta ellenállás is az elterjedt zsidózás hatására.

Ma, amikor a vallásosságnak meg a hagyományoknak szerintem minden valláshoz tartozónál van egyfajta reneszánsza, az én kisebbik lányom, Tamara sok mindent megtanult a zsidó szokásokból, vallási ünnepekből.  Amikor a fia, Dávid hat éves lett, a Lauder Javne iskolába íratta be [Lauder Javne Zsidó Közösségi Óvoda, Általános, Közép- és Szakiskola, amelyet alapítvány működtet. Történetéről, különleges pedagógiai módszereiről lásd az iskola honlapját: www.lauder.hu – A szerk.], ahogyan mondta, egyrészt mert az egy kitűnő iskola, másrészt, hogy hadd legyen a fiának identitása. 

A Konzumextől mentem nyugdíjba, de közben még kimentem Rómába a férjemmel, hét évig éltünk ott. A férjem volt a Római Magyar Akadémia igazgatója. Az tényleg gyönyörű hét év volt. A férjemmel rengeteget kirándultunk. Olaszországot úgy végigjártuk, hogy a fejétől a talpáig alig van hely, ahol én ne jártam volna. Mire hazajöttünk, éppen bekövetkezett a rendszerváltás.

Amikor hazajöttünk Rómából, egy kft.-ét alapítottunk a férjemmel. Néhány olasz barátunk ugyanis azt mondta, nagyon jó lenne, ha valaki képviselné őket Magyarországon, ott most olyan fölfordulás van gazdaságilag, azt se tudják, hova menjenek, hová forduljanak. Ez a kis kft. megalakult, de mire a Cégbíróságról kijöttek a papírok, addigra a férjem meghalt, úgyhogy egyedül maradtam, de ment a dolog. Volt jó néhány cég, olasz, angol, spanyol textilesek, amelyeket Magyarországon képviseltem. Ez nagyon sok munkát adott. Én voltam a gépírónőtől kezdve az igazgatóig minden, és rengeteget utaztam, tárgyaltam, jöttem-mentem. Elég jól is mentek az üzleti ügyek. Ennek tulajdonképpen az vetett véget, hogy nem tudnék már naponta tíz-tizenkét órát dolgozni, mint amennyit dolgoztam nyolc-tíz éven keresztül. Ez két dolog miatt is jó volt. Az egyik, hogy anyagilag kellett. Másrészt a férjem elég váratlanul, egy hét alatt meghalt, és azt, hogy én így talpon tudtam maradni, ennek köszönhetem. Én ebbe a munkába menekültem. Ezekben az években hagyjuk, hogy mit csináltam a szabadidőmben. Semmit. Boldog voltam, ha alhattam és pihenhettem. És most két éve nincs, de korábban volt kutyám. Nagyon szeretem az állatokat, és a kutyákat különösen, és azért az elég sok időt elvett, bár nagyon jó volt, mert muszáj volt velük sétálni. Volt kis kutyám meg nagy testű is, főleg megmentett kutyák.

Volt jó néhány baráti házaspár, akikkel nagyon szívesen jöttünk össze. De nagyon kevés maradt, akikkel még most is szívesen találkozom. Valójában azért járok kevesebbel össze, mert nagyon visszavonultam, amióta a férjem meghalt. Úgy gondoltam, hogyha összejövünk is, hárman vagy öten vagy heten vagyunk. és nem akartam soha senkinek se a terhére lenni. De azért a régi barátságok megmaradtak. Az egyik baráti házaspárt, akiket nagyon szeretek és nem zsidók, körülbelül negyvenkét éve ismerem. Egy házban laktunk valaha, és onnét datálódik az ismeretségünk, egymás mellett van a nyaralónk is. Velük soha nem politizálok, hanem ezer más dologról nagyon jól elbeszélgetünk, Balatonról, gyerekekről, erről, arról.   Sajnos az egyik legjobb barátnőm két éve meghalt, de a férje él, vele néha találkozom.

Imádok olvasni. Két-három regényt olvasok egyszerre. Nagyon szeretek kiállításokra járni, nagyon-nagyon szeretem a zenét, de bevallom, hogy rég voltam az operában. Valahogy ahhoz úgy neki kell készülődni, föl kell öltözködni, meg kell venni a jegyet. Nagyritkán megyek színházba, bár valaha az egyik fő örömöm volt. Nagyon szeretek moziba járni. Ki szoktam venni videót vagy DVD-ét, és itthon megnézni.

Nagyon sokat vagyok együtt a gyerekeimmel. Nincs hét, hogy akár a nagylányommal vagy a kisebbikkel ne lennénk együtt. El szoktunk menni egy-egy jelesebb alkalommal vagy csak úgy étterembe ebédelni, és nagyokat dumálunk.

Mire idősebb lettem, addigra kezdett el érdekelni a közélet meg a politika. Ez ma az életemnek egy jelentős részét tölti ki. Talán többet is foglalkozom vele, mint kellene. 1989-ben Rómában voltunk, úgyhogy a rendszerváltást egy kicsit kívülállóként éltem meg. Úgy éreztük a férjemmel, hogy nagyon sok értelmiségi, aki ennek az egésznek a motorja volt, és akiknek nagy részét az ember tényleg nagyon tisztelte, felhőtlenül gyönyörűnek látja azt, hogy most egy rendszer összeomlott, és egy másik virágozni fog pillanatokon belül. Én is azt gondoltam, de a férjem is, hogy érdekes, itt senki nem mondja el, hogy ennek nagyon nagy ára lesz.

Megvallom őszintén, hogy úgy gondolom, nagyon rossz rendszer a kapitalizmus, de nem találtak jobbat ki eddig. Nem tudom, hogy a kapitalizmus hova fog vezetni, mikor fog megbukni, mert én úgy érzem, hogy emberileg megbukott az egyre élesedő, borzalmas különbség miatt, ami egy országon belül van emberek között, a lehetőségeik, az esélyeik között, vagy ami egyes országok között van. Magyarországon nem feltétlenül kellett volna ilyen élesen ebbe az irányba eltolódnia mindennek. Kialakulhatott volna Magyarországon egy olyan jellegű konzervatív jobboldal, mint amilyen Németországban vagy Franciaországban van. Most számomra egy pártnak, egy újságnak vagy egy mozgalomnak a megítélésénél a legfontosabb szempont az, hogy ez most fasiszta-e vagy sem, antiszemita-e vagy sem. Ha úgy gondolom, hogy X. Y. egy antiszemita, akkor én azzal már nem beszélek. Nekem ezen nincs mit megvitatni, ezeket érvekkel meggyőzni úgysem lehet.

Úgy gondolom, hogy amin az ember keresztülment, az elég sok volt ahhoz, hogy ne kelljen ezt megint előlről kezdeni. Így egész más lett a kapcsolatom az elmúlt tizenöt év alatt a saját származásomhoz. A népszámláláskor kitöltöttem a vallással kapcsolatos rovatot, és azt mondtam, hogy zsidó vagyok [Az interjúalany a 2001. évi népszámlálásra gondol, ahol opcionálisan meg lehetett jelölni a vallást. – A szerk.]. Bár megmondtam szegény összeírónak, hogy a legszívesebben azt mondanám, hogy ehhez semmi köze. De mivel tudom, hogy ezzel trükközni akarnak, ezért azt mondom, hogy zsidó vagyok. A végén kiderült, hogy ennek alapján óhajtják a különböző egyházakat támogatni.

Apám és anyám családja – apámat kivéve – mind a Kozma utcai zsidó temetőben lett eltemetve, zsidó szertartás szerint. Amikor édesapám 1980-ban meghalt, a második felesége azt mondta, hogy ők úgy beszélték meg, hogy az aput hamvasszák el. Ez így is lett. De 1980-ban a zsidó temetőbe nem fogadtak be hamvasztottat, így hát ő a zsidó temető melletti  Kozma utcai temetőben  nyugszik, hogy azért mégis közel legyen [A rabbinikus jog (háláhá) tiltja a halottak hamvasztását, mivel a holtak feltámadásába vetett hit tagadásának tekintik. A test végső nyugalomba helyezésének megfelelő módja a megszentelt földbe történő temetés. A reform judaizmus azonban engedélyezi. Lásd még: temetés. – A szerk.]. Édesanyám 1982-ben halt meg, ő is azt akarta, hogy elhamvasszák. Akkor már a zsidó temetőbe befogadták, de nem lehetett szertartása, amit nagyon sajnálok, mert ő biztosan szerette volna. A férjem a Farkasréti temetőben van eltemetve, mert úgy gondoltuk Tamara lányommal, hogy az apu nem szeretne vallási szertartást. De ma már ebben nem vagyok biztos. De hát ő már ott van, és egy „dupla ágyat” vettem, mert ott van mellette a helyem, hogyha erre majd sor kerül. Elviccelem ezeket a komoly dolgokat, de jobb egy kis humorral közelíteni a halálhoz, meg az élethez, mert különben az egész nagyon nehéz lenne.

Életrajz

Földes Klára egyedül él a város központjában levő lakásában. A szobáiban nagy a rend. A falakon absztrakt festmények. Klára néni nagyon kedves hölgy. 83 éves, de sokkal fiatalabbnak látszik. A konyhában ültünk le beszélgetni. Ott melegebb volt, mint a lakás többi részében, és ez barátságosabbá tette beszélgetésünket. Szereti, ha meglátogatják, mert így van kivel beszélgetnie.

Sajnos nem tudok semmit a dédnagyszüleimről. De emlékszem dolgokra a nagyszüleimmel kapcsolatban. Édesanyám szüleit Kohn Móricnak és Vilmának hívták, Nagyvárad mellett éltek, Váradlesen [Váradles – kisközség Bihar vm.-ban, 1910-ben kb. 900 főnyi lakossal. – A szerk.]. A nagymama, úgy tudom, Váradlesen született, a nagyapám nem tudom, ha ott született. Erről nincs semmilyen dokumentumom. Édesanyám szülei magyarul beszéltek, mert Nagyvárad az Osztrák–Magyar Monarchia része volt akkoriban. Az anyai nagyszüleim Nagyvárad mellől Sofronyára költöztek, ez egy kis falu Aradtól nem messze. Itt vendéglőféleségük volt, közel az állomáshoz. Móric nagyapám Sofronyán halt meg 1918-ban, de mivel ott nem volt zsidó temető, ezért Aradra vitték, és ott temették el. Vilma nagymamám ott maradt egy darabig Sofronyán. Három lányuk volt: Margit (az anyám), Erzsébet és Zseni. Mind Váradlesen születtek. Édesanyám, Kohn Margit, 1898-ban született. 8 évvel volt fiatalabb édesapámnál. Erzsébet Kürtösön [Kürtös Arad vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben is, 1920-ban is 8300 főnyi magyar, román és német ajkú lakossal. – A szerk.] élt. A férjét Stern Józsefnek hívták, textilüzlete volt és földje Nagyiratoson [Nagyiratos vagy Forraynagyiratos – Arad vm.-ben lévő község volt, 1910-ben 1400 főnyi lakossal. – A szerk.]. Két gyermekük volt: Márta és Károly. Mártának van egy orvos fia, aki nős és két gyereke van, Kölnben, Németországban élnek. Károly meghalt Segesvár mellett egy munkatáborban. Hegyeket robbantottak, s egy szikla zuhanás közben megváltoztatta az irányát, és őrá zuhant. Ez az 1940-es években történt, a második világháború alatt. Édesanyám kisebbik testvére, Zseni Temesváron élt [Temesvár székhelye volt Temes vm. törvényhatósági és a temesi járás közhivatalainak; már a 20. század első évtizedeiben is számos gyár volt a városban (dohánygyár – 1600 munkást foglalkoztatott), vasúti műhely, 2 gépgyár, a harangöntőgyár, pénzszekrénygyár, cement- és mozaikgyár, több téglagyár, a majolika- és kályhagyár, gyapjúfonalgyár, 2 pamutfonó- és szövőgyár, 1 kötszövöttárugyár, kalapgyár, cipőgyár, kesztyűgyár, 3 gőzmalom, 1 cukorka- és csokoládégyár, sörgyár, 2 szeszgyár, 2 szilvóriumgyár, gyufa- és kocsikenőcsgyár, villanytelep, gázgyár, több nagy könyvnyomda stb. Dél-Magyarország forgalmi gócpontja volt (a vasutak 8 irányban ágaztak szét). Kereskedelmének fő cikkei: gabona, fa, ló, marha és ipari cikkek voltak. A hiteligényeket az Osztrák–Magyar Bank fiókja, 22 bank- és takarékpénztár és 4 szövetkezet elégítette ki. Lakosainak száma 1850 és 1910 között több mint négyszeresére, 17 700 főről 72 600 főre emelkedett (1925-ben 90 000 lakost számláltak össze.). 1910-ben a lakosok 44%-a német, 39%-a magyar, 10%-a román, 5%-a szerb ajkú volt. Hitfelekezet szerint az alábbi megoszlást mutatták: 67% római katolikus, 15% görög katolikus, 9% izraelita, 5% református, 2% evangélikus, 1% görögkeleti. – A szerk.]. Első férje pesti zsidó volt, Ungár Sándornak hívták, ő meghalt az első világháború után. Zseni második férje román volt, nem volt zsidó, Simedrea Vasilénak hívták. Két gyermeke volt: az első házasságából Anna, a második házasságából Titusz.

Édesanyám a vonaton ismerkedett meg édesapámmal, mindketten Kürtösre utaztak. Édesapám az Osztrák–Magyar hadsereg katonája volt [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában], édesanyám tisztviselőként dolgozott. Az édesapám, Grünbaum András 1890-ben született, Konyáron [Konyár Bihar vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 2752 fő lakossal. – A szerk.]. Édesapám is, édesanyám is Kereskedelmi Líceumot végzett [valószínűleg felső kereskedelmi iskoláról van szó; lásd: kereskedelmi iskolák]: édesanyám Aradon, édesapám Debrecenben. A szüleim magyarul beszéltek, de az édesapám ivritül is tudott. Édesapám harcolt az első világháborúban, de nem emlékszem, hol.

Az édesapám szülei Magyarországon éltek, egy Konyár nevű faluban, Debrecen környékén. A magyarországi nagyszüleim magyarul és jiddisül beszéltek, és nagyon vallásosak voltak. Grünbaum volt a nevük. Ismertem az apai nagyanyámat. Kicsi, sovány asszony volt, parókát viselt. Nagyon vallásos volt. Az apai nagyszüleimnek öt gyermekük volt, mind Konyáron születtek: egy lányuk, Aranka és négy fiúk volt: Márton, fogorvos, Pál, hivatalnok, Lajos, aki a szülei üzletét vezette, és édesapám, András.

Anyagilag jól álltak. Volt egy textilüzletük, mindennel, ami kell és földjük. Kukoricát és görögdinnyét termesztettek. Voltak alkalmazottjaik is, akik a földeket megmunkálták. Emlékszem, nagyanyámnak volt egy nagy udvara, ahol a kukoricát tartották. A görögdinnyék hatalmasnak tűntek nekem. 4-5 éves voltam akkor, és úgy játszottam, hogy lovagoltam rajtuk. Mivel közel laktunk a magyar határhoz, gyakran meglátogattuk Konyáron élő nagyszüleimet. Nem emlékszem, hogy lettek volna állataik, de mivel nagy háztartásuk volt, úgy gondolom, kellett legyenek csirkék és libák. A nagyanyámnak nagy, szép háza volt, két konyhával (az egyik télire, a másik nyárára). A házban 4 szoba volt, egy sorba építve, előttük egy hosszú, üveges tornáccal.

Valami másra is emlékszem Grünbaum nagymamámmal kapcsolatban. Volt neki egy nyári konyhája sütőkemencével. A kemence nagyon nagy volt, és mögötte volt egy külön hely, ahol egy nagy edényt tartottak, amiben a zsírt gyűjtötték a töpörtyű kiolvasztása után. Egy napon a tejesasztalnál ültem, egy csésze kakaót iszogatva. A másik, húsosasztalnál dolgozó nőket néztem, és észrevettem, hogy egyre a kemence mögötti edényhez járnak, és odaöntik a zsírt. Így hát én is vettem a csészémet, és beöntöttem a kakaót az edénybe. Aligha örült a nagymama, hogy nem lehetett már felhasználni a zsírt, ugyanis nagyon vallásos volt [lásd: étkezési törvények]. Túl kellett adjon rajta – valószínűleg a személyzetnek adta, akik hazavitték.

A család kóser volt, a férfiak minden nap eljártak a zsinagógába, és amikor nem mentek, elmondták otthon az imádságokat. A nők csak sábeszkor mentek zsinagógába. Megtartottak minden zsidó ünnepet [lásd: nagyünnepek]. Az édesapám szülei, a fivérei, a sógornői nagyon vallásosak voltak, a sógornők parókát viseltek.

A szüleim, miután 1919-ben összeházasodtak, Kürtösön éltek. Kürtös egy nagy, gazdag falu volt, később város lett belőle. Abban az időben Kürtösön a zsidó foglalkozások a szabóság és a kereskedés voltak; [a zsidóknak] üzletük volt, földjük is volt, amit bérmunkások dolgoztak meg. Egyiküknek szatócsboltja volt.

Én Aradon születtem, 1920. március 17-én. Volt egy fivérem, György, aki 5 évvel volt fiatalabb nálam, tehát ő 1925-ben született. [Csak szülni ment oda az anya, egyébként Kürtösön laktak. – A szerk.] Kürtösön, a háború előtt nem voltak anyagi gondjaink. Jól ment nekünk. Nem volt földünk, de volt egy nagy házunk, benne az üzletünkkel. Textilüzlet volt, nyári és téli anyagokat, gombot, cérnát, zsebkendőt és a temetésekhez szükséges szemfedőt árultak. Édesanyámnak volt egy szolgálója a házban, Florica, az üzletben meg volt egy inasuk. A kürtösi házunk nagy, “U” alakú volt. Nem emlékszem, hány szobája volt, csak azt tudom, hogy hármat használtunk közülük. A többi szoba ki volt adva bérbe, három albérlőnk volt. A szüleim komfortosították a házat: volt folyó vizünk. Vizet pumpáltunk a kútból egy nagy tartályba, ami a padláson volt, és azt a vizet használtuk a konyhában és a fürdőszobában. Mi, gyerekek nagyon élveztük ezt csinálni. Fával fűtöttünk, öntöttvasból készült kályháink voltak. Volt egy nagy udvarunk is, és a veranda folytatásában egy kicsi kertünk. Az édesanyámé volt, ő gondozta. Nem voltak állataink.

Volt irodalom a házban, nem tudom, sok vagy kevés, mert csak vakáció idején voltam otthon, és ilyenkor együtt töltöttük az időt. A szüleim a helyi lapot olvasták, nem volt zsidó újság Kürtösön.

A piac mellett laktunk, a sarkon. A tér közepén állt a görögkeleti templom és a templom és az azt körülvevő házak között volt egy félkör alakú üres térség a piac számára. Kürtösön a piacnapok hétfőn és csütörtökön voltak. Nagyon gazdag piac volt a kürtösi, tejtermékekkel, tojással, majorsággal és egy mészárszékkel a templom mögött. Mi tejterméket, zöldséget és majorságot vettünk a piacon. A sakter kóser módon vágta le. A mészáros zsidó volt, de a hús, amit árult, nem volt kóser, mert csak néhány zsidó család élt Kürtösön.

Amikor 7 éves voltam [1927-ben], nagyanyám (édesanyám anyja) hozzánk költözött Sofronyáról Kürtösre. Akkor már a nagyapa rég meg volt halva. Édesanyám épp akkor esett át egy műtéten, és nagymama segíteni jött hozzánk, aztán ott maradt nálunk. Nagymama 5 lejjel szokott elküldeni minket a mészárszékbe, ezekkel a szavakkal: “Menj és vegyél húst, hogy estére borjúgulyást tudjak csinálni apádnak.” Nem mentünk túl gyakran vásárolni. Nagymama szeretett vásárolni. Gondoskodott a háztartásról, amíg a szüleim az üzletben dolgoztak. Nem vásároltunk disznóhúst. Ősszel libát vettünk, miután megtöltöttük őket, a legfinomabb részeket savanyú sós vízbe tettük, és megfüstöltük. Így nagyon jól elálltak egész télen, tavaszig. Ugyanezt tettük a marhahússal. A füstölt húst a kamrában tartottuk. Nagyon finom íze volt.

A zsidók elszórtan laktak Kürtösön, nem volt külön zsidó negyed. A zsidó hitközség tizenöt családból állt, ami azt jelentette, hogy elegen voltunk ahhoz, hogy megtartsuk a szertartásokat a törvény szerint. A zsinagóga egy átalakított parasztházban volt, az egyik szoba a nők, a másik a férfiak számára. Nem erre a célra készült épület volt, de minden pénteken, szombaton és minden ünnepkor összegyűltek benne. Olyan kevesen voltunk, hogy nem volt rabbink vagy más elöljárónk. Édesapám volt a közösség vezetője. Édesapám nem volt vallásos ember, de tudott mindent [tradíciót]. Édesanyám gyertyákat gyújtott, de nem viselt parókát.

Emlékszem, hogyan ünnepeltük a Pészáhot. A legtöbbször az iskolai szünidő idejére esett, így együtt tölthettem a családdal. A máceszt [lásd: afikómen] a párnák közé rejtették el, és nekünk, gyerekeknek meg kellett találnunk és el kellett lopnunk őket. Mivel édesapám ismert minden szokást, ezt az ünnepet minden részletében megtartottuk [lásd még: széder].

Amire még emlékszem, hogy a Purimot sok tésztával ünnepeltük meg. Édesanyám porcelán tányérokon különféle tésztákat rendezett el, fehér szalvétával takarta le őket és elvittük őket a zsidó baráti családoknak. Sok selahmóneszt csináltunk mindig, ez egy diós és mákos tészta [Sláchmónesznak azt az  ételajándékot (rendszerint persze süteményt) magát nevezik, amit Purimkor küldenek a barátoknak, nem a sütemény fajtáját. – A szerk.].

A család többi tagjával ünnepek idején találkoztunk. Temesvári nagynéném, Eugénia  [Zseni] nálunk szokta tölteni az ünnepeket. Édesanyám második lánytestvére, Erzsébet Kürtösre ment férjhez, és a két gyerekével, az unokatestvéreinkkel találkozgattunk.

Nagyon jól egyeztünk a keresztény szomszédainkkal. Az ő lányaik nagyon jó barátnőim voltak. A szüleink is baráti viszonyban voltak. Jó viszonyban voltunk a görögkeleti pópával, Brădeannal is. Három lánya volt, akikkel sok időt töltöttem együtt.

Nem emlékszem, hogy megünnepeltük volna a születésnapomat, nem volt szokás ez nálunk. Még arra sem emlékszem, hogy valaha meg lettem volna híva valaki más születésnapi zsúrjára: sem a Brădean pópa lányaiéra, sem az Ardelean tanító lányáéra, akivel együtt jártam óvodától a kolozsvári érettségiig.

Kürtösön jártam óvodába, aztán állami iskolába jártam, mert nem volt zsidó iskola Kürtösön. Elemi iskolában a kedvenc tanítónőm Elvira Cioară volt. Ő volt a tanítónőm az első négy tanévben. A két kedvenc tantárgyam a nyelvtan és a matematika volt. Amíg Kürtösön laktunk, emlékszem, hogy egy tanár járt be az iskolába Aradról, és engem hegedülni tanított. Ez nagy segítségemre volt, amikor tanár lettem, mert az énekórákon tudtam hegedülni nekik.

Az elemi iskola elvégzése után a szüleim fizettek az iskoláztatásomért. Nem volt nagyon drága, bárki megengedhette magának. 12 évig jártam iskolába. Tehát az első négy elemi osztályt Kürtösön végeztem, aztán 8 évig tanítóképzőben tanultam, hogy tanítónő lehessek. Az első évet Aradon végeztem. Mivel ott az iskolát bezárták, elhelyeztek Lugosra [lásd: Lugos (1920–1940)], ahol a második évemet töltöttem. Aztán azt az iskolát is bezárták, és Kolozsvárra [Kolozsvár (1920–1940) – Város Romániában a Kis-Szamos mentén, Kolozs vármegye székhelye. 1919-ig és 1940–44 között a Magyar Királyság része. Fontos gazdasági, kereskedelmi, ipari, kulturális és oktatási központ, Erdély egyik legjelentősebb városa. Jelentős a bőr-, dohány-, fém-, textil- és agyagipara. Kolozsváron zajlott le 1918. december 22-én az a nagygyűlés, amelyen kijelentették, hogy az erdélyi magyarok továbbra is Magyarország keretei között kívánnak élni. Két nappal később a román hadsereg bevonult a városba. 1919-ben a Ferenc József Tudományegyetem elhagyni kényszerült Kolozsvárt (Szegedre tette át székhelyét), épületeit és fölszerelését pedig kénytelen átadni az I. Ferdinánd királyról elnevezett román egyetemnek. A város a két világháború között az erdélyi magyar kultúra legfontosabb központja volt. Itt volt a székhelye az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, az Erdélyi Közművelődési Egyesületnek, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületnek, az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek stb. Ugyancsak itt szerkesztették a legfontosabb magyar napilapokat is, az „Ellenzék”-et és a „Keleti Újság”-ot. 1930-ban 100 ezer lakosa volt (47 600 magyar, a többi pedig román, zsidó és német). – A szerk.] kerültem, ahol a következő 6 évet végeztem, és leérettségiztem.

Kolozsvárott bentlakásban laktam. A bentlakás olyan volt, mint a mesében. Saját konyhája volt. Minden étkezés olyan volt, mint egy kisebbfajta ünnep. Persze az étel nem volt kóser, mert az iskola nem zsidó iskola volt. A bentlakás nem volt olyan, mint a börtön. Ha voltak rokonaid vagy barátaid a városban, eljöhettek érted, és vasárnap délután, órák után kivihettek a városba, de szükség volt engedélyre a szülőktől. Az iskola jól vigyázott ránk. Volt egy keresztény ismerős család, amelyik ki szokott engem vinni, a Cucu család. Csak vakációk idejére mentem haza – karácsonyra, húsvétra és nyáron.

Az iskola ugyanabban az épületben volt. A földszinten voltak az osztálytermeink, és az emeleten kaptak helyet a hálótermek és a tanulószobák. Két egyenruhánk volt. Mindennapi öltözetként fehér-fekete egyenruhát hordtunk. Amikor hangversenyre, színházba mentünk, vagy különböző ünnepélyes alkalmakon, fehér és világoskék blúzt és kék színű szoknyát és blézert viseltünk. A délutáni szünet alatt a nevelő elvitt minket kötelező sétára a városba – moziba mentünk, ha ment valami érdekes film, vagy színházba. Szerdán színházba, szombaton az Operába mentünk, a matinéra. Az osztálytársnőimmel nagyon jól egyeztem. Nem volt megkülönböztetés vallási alapon. A tanszemélyzet sem tett különbséget köztünk. Nem én voltam az egyedüli zsidó az iskolában. Volt még két zsidó iskolatársnőm, az egyik idősebb, a másik fiatalabb volt nálam. Az egyikük egy rabbi lánya volt.

Kedvenc tanárnőm az igazgatónő, Ioana Gábor, egy rendkívüli nő volt, a franciatanárnő, Jana Casian és az anatómia-tanárnő. Az anatómia-tanárnő csodálatosan tanított. Színes krétával olyan kifejező ábrákat rajzolt, hogy mindent megértett az ember, még csak nem is kellett otthon tanulni. Később különböző egyetemekre vittek bennünket, ahol előadásokat hallgathattunk. Emlékszem, az egyik előadás alkalmával egy professzor azt mondta: „A szeretet útja a gyomron vezet keresztül. Vigyáznunk kell arra, hogy az állatot jól tápláljuk.” Ezt a gondolatot tudományosan is kifejtette.

Emlékszem a vallásórákra. Valaki elvitt engem minden vasárnap. Később a rabbi kezdett bejárni az iskolába, és a tanáriban tartottuk a vallásórákat. A rabbi fiatal volt, nagyon jóképű, nős ember volt, és két gyereke volt. Miután meséltem róla az osztálytársnőimnek, mindig találtak különféle ürügyeket, hogy bejöjjenek a tanáriba vallásóra alatt, mindig kerestek valakit vagy valamit.

Az iskolának volt kápolnája. Néha elmentem oda. Az iskola kórusában is énekeltem. Alt hangom volt. Sokszor, főleg a húsvéti böjt idején, meghívtak énekelni a görögkeleti katedrálisba. Nagyon jó zenei hallásom van, és a tanárunk ragaszkodott hozzá, hogy ne hiányozzak, mert altot énekeltem, amit jóval nehezebb, mint a rendes dallamot énekelni.

Kolozsvári tartózkodásom alatt elvégeztem egy vöröskeresztesnővér-tanfolyamot. Elvittek a kórházba, ahol figyelhettünk és tanulhattunk dolgokat. Az oklevelem még mindig megvan.

1938-ban elkezdtem egy kéthónapos védelmi kurzust önkéntesként. Az első hónapot Tordán töltöttem. Mind elméleti, mind gyakorlati oktatásban volt részünk. Megtanultam lőfegyvert használni. Volt egy tiszt, aki a kiképzést végezte. Pitic volt a neve, egy átok volt. Nem fejezhettem be a kurzust, mert az első rész után zsidókat már nem engedtek részt venni, így hazaküldtek. Végigsírtam az utat Tordától hazáig.

A háború alatt, amíg Kürtösön éltünk, amikor elkezdődött Hitler uralma, sok bukovinai zsidó – aki azelőtt Németországba ment tanulni, és ott maradt –, most a Budapest – Kürtös – Arad útvonalon tért vissza, megpróbálva hazajutni Bukovinába. Mert nem voltak irataik, sem útlevelük, csupán a rajtuk levő ruhájuk volt, le kellett szállniuk a vonatról Kürtösön, mert Kürtös a román–magyar határon van. Édesapámnak, aki a zsidó hitközség vezetője volt akkoriban, sikerült kapcsolatba lépnie néhánnyal a határőrök közül, és ezek mindig, amikor újabb személy vagy csoport érkezett, értesítették apámat. A határőrök ezért jutalmat kaptak. Néhányan az utasok közül nálunk maradtak pár napot, alkalmuk volt megfürödni, átöltözni, és mi új ruhát vettünk nekik. Volt egy ember, Guttman József nevű – tavaly halt meg Izraelben –, aki segített apámnak, az utasokat Aradra vitte. A hitközség gondoskodott róluk, segítette őket a hazatérésben. Mindnyájan nagyon szegények voltak. Emlékszem, egyszer otthon voltam Kürtösön vakáción. 1938-ban vagy 1939-ben lehetett. Az egyik menekült, egy Sturm nevű, egy egyetemi tanár, akart adni nekem valamit emlékbe. Nem volt semmi más nála, csak egy konzervnyitó. Még most is használom azt a konzervnyitót, bár van nekem modernebb is.

Miután 1939-ben leérettségiztem, hazamentem Kürtösre. Nem dolgoztam tanítónőként Kürtösön. Nem dolgozhattam állami iskolában, mert a zsidókat akkor már kitiltották az állami intézményekből, annak ellenére, hogy állami, román nyelvű oklevelem volt [lásd: zsidótörvények Romániában]. A gyulafehérvári zsidó hitközségnek szüksége volt iskolájuk számára egy tanítónőre, ezért 1939. december 1-jén Gyulafehérvárra költöztem. [Gyulafehérvár (1920–1940) – Város Romániában, a Maros és az Ompoly összefolyásánál, Erdély déli részén. Alsó-Fehér vármegye székhelye. Az erdélyi római katolikus érsekség és több egyházi intézmény székhelye volt. 1919-ig Magyarországhoz tartozott, azóta Románia része. 1918. december 1-jén itt került sor a Romániával való egyesülést kimondó román nemzetgyűlésre. (Ma december 1-je Románia nemzeti ünnepe). Gyulafehérváron található a Batthyáneum, Erdély egyik legértékesebb könyvtára és kéziratgyűjteménye. 1920-ban 9600 lakosa volt (5200 román, 2000 magyar 530 német és 1700 zsidó). – A szerk.] 1942. augusztus 31-ig laktam Gyulafehérváron. A gyulafehérvári rabbi neve Kraus volt. Volt neki egy velem egykorú lánya. A zsidó közösség nagyon vallásos volt; még azt sem engedték meg, hogy szombatonként retikült hordjak [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Ketten voltunk tanítók a zsidó iskolában. A másik egy magyar tanító volt, Gál. Ő a harmadikosokat és negyedikeseket tanította, én az elsősöket és a másodikosokat. A közösség nagy volt, és rendkívül gazdag. Voltak földbirtokosok is közöttük. Két és fél évig laktam Gyulafehérváron.

1941-ben egy új törvény arra kényszerítette a szüleimet, hogy Aradra költözzenek. Minden falun élő zsidónak városra kellett költöznie [lásd: zsidótörvények Romániában], és Arad volt a Kürtöshöz legközelebb fekvő város. 21-22 éves lehettem akkor. Emlékszem, hogy apámat behívatták a városházára, és azt mondták neki, hogy két órán belül minden zsidónak el kell hagynia Kürtöst. A 11 órás vonattal mentek Aradra. Várta őket valaki a zsidó hitközségtől, és elvitte őket a zsidó iskola udvarára. Innen különböző családokhoz küldték őket. Természetesen, Vilma nagyanyám is velük tartott Aradra. Ő 1945-ben halt meg Aradon, mert már öreg volt. Ő is az aradi neológ zsidó temetőben van eltemetve, mint a nagyapám.

Nem látogathattam meg a szüleimet, mert a zsidók nem utazhattak, volt egy törvény, amit a legionáriusok adtak ki [lásd: legionárius mozgalom; zsidótörvények Romániában]. Egy napon kaptam egy iratot a tanfelügyelőségtől, melyben az állt, hogy három napon belül be kell mutassak a törvényszéken egy írásos bizonyítékot arról, hogy nem voltam soha elítélve. Mit csináljak, hiszen nem engedtek Aradra utazni? Ha nem hozom az iratot, az a veszély fenyegetett, hogy elveszítem az állásom. Elmentem a törvényszékre, hogy a főügyésszel beszéljek. Tudtam, hogyan néz ki: kicsi, sovány ember. Elmentem egyenesen hozzá, és azt mondtam neki: „Zsidó vagyok, ön is nagyon jól tudja, hogy nem utazhatok. Úgy gondolom, segíthetne rajtam azzal, ha kérne az aradi törvényszéktől egy iratot arról, hogy soha nem voltam elítélve. Ön ideadná nekem ezt az iratot, és ha bebizonyosodna, hogy nem mondok igazat, amikor azt állítom, hogy soha nem voltam elítélve, ön visszavonhatja.” Rám nézett, és megkérdezte. „Ez törvényes?” Azt válaszoltam: „Nem tudom, hogy törvényes-e, de emberséges!” Ideadta a szükséges iratot, és azután soha többet nem láttam.

Csak az ismeretségeimnek köszönhettem, hogy sikerült hazamennem a szüleimet meglátogatni. A Vasgárda uralmának [lásd: legionárius mozgalom] idején a törvények nagyon gyakran változtak. Egy időben a zsidók csak akkor utazhattak, ha rendelkeztek orvosi igazolással Fehér megye orvosától, miszerint az illető személynek orvosi vizsgálatokra volt szüksége, amiket az én esetemben csak Aradon lehet elvégezni. Így hát elmentem az orvoshoz – kicsi, tömzsi ember volt –, megmondtam, hogy zsidó vagyok, és haza akarok menni meglátogatni a szüleimet. Mondtam, nem szenvedek semmilyen betegségben, 21 éves vagyok, és nem tudom, milyen betegséget állapíthatna meg, mert egyetlen gondom, hogy hiányoznak a szüleim. Megvizsgált és azt mondta, másnap menjek vissza a titkárságra egy bélyeggel, mert ott fogom megkapni a szükséges iratot. Megkaptam az igazolványt, és hazamentem.

Azt hiszem, a szüleim beszéltek rólam az aradi hitközségnél, és hogy Aradra szeretnék költözni. Amikor valaki nyugdíjba vonult, idehoztak. Hét évig tanítottam az aradi zsidó iskolában, 1942–1948 között. Az ivrit ábécéskönyvből tanítottam, mert tanultam egy kicsit ivritül Gyulafehérváron. Az ábécéskönyv nagyon jó könyv volt, sok képpel; a gyerekek könnyen tanultak belőle. Sok gyerek (vagy 30-35) volt egy osztályban, sokan közülük ortodox zsidók voltak. Én voltam a legfiatalabb tanítónő. Nagyon szerettem ünnepélyeket rendezni. Az egyik ünnepélyünket az Állami Színházban tartottuk. A primadonnát Blum Katalinnak hívták, és a barátnőm volt, őtanította a tornát és a balettet az iskolában. A háború idején a németeknek szükségük volt az iskolára, és el kellett költözzünk abba az épületbe, ahol a hitközség irodája van. Az iskolát az 1948-as államosítási törvény [lásd: államosítás Romániában] értelmében bezárták, minden kisebbségi iskolát állami iskolává alakítottak. Áthelyeztek egy aradi állami iskolába, a Ghiba Birta Iskolába, ahol 30 évig dolgoztam, a nyugdíjazásomig, 1978-ig.

A második világháború alatt az élet nehéz volt. Senkit nem kényszerítettek Arad elhagyására, de a hitleristák néhány korlátozást bevezettek: zsidók nem mehettek be bizonyos cukrászdákba, vendéglőkbe, strandra. Édesapám nehezen talált munkát. Az inasunk Kürtösön maradt, gondoskodott az üzletünkről, és időről időre pénzt küldött nekünk. A görögkeleti pópa, Bradean és más falubeliek szintén hoztak nekünk tartalékokat.

A második világháború idején apai nagyanyámat, lányát és kettőt a fiai közül koncentrációs lágerbe vittek. [Földes Klára rokonságát, mivel magyar fennhatóság alatt lévő területen éltek, deportálták. Ő maga és családja, valamint azok a rokonok, akik Dél-Erdélyben laktak, megmenekültek a koncentrációs táboroktól. Lásd még: Zsidók Észak-és Dél-Erdélyben. – A szerk.] Nem tudom, Mártonnak hogyan sikerült megmenekülnie [A felesége nem zsidó volt, talán ezért. – A szerk.], de a két fiútestvére – Lajos és Pál – nem jött haza a koncentrációs táborból. Palit és a fiait Debrecenből vitték el a németek, aknásított hídra kellett felmenniük, de nem tudom, hogy hol. Jól volt aknásítva a híd, mert felrobbantak. Az egyik fiával együtt volt, mindketten meghaltak. Ez 1944-ben volt. A másik fia valahol máshol halt meg. A felesége, amikor megtudta, hogy mi történt velük, megtébolyodott és rövidesen rá meg is halt. Lajos ott maradt a családjával Konyáron, s a nagyanyámmal éltek, onnan deportálták őket. Nagyanyám visszatért, a menyével, Lajos feleségével, Bertával és annak négy gyermekével (két kislány és két fiú). Berta a nagymamát egy taligában vitte, de sajnos meghalt a hazafelé vezető úton, miután már Magyarországra értek, a háború végén, 1945-ben. Nem tudom, hol van eltemetve. Ezután Berta a gyermekeivel együtt kiment Izraelbe. Nagyon vallásos volt: parókát viselt, sábeszkor nem gyújtott tüzet vagy villanyt, nem beszélt telefonon, és gyalog ment a zsinagógába, pedig sokat kellett gyalogolnia. Az ő egész családja nagyon vallásos volt. Berta egyik fia, Öcsi, az izraeli vám igazgatója volt egy ideig. Aranka, édesapám lánytestvére, aki már férjnél volt a háború előtt, és Mezőtúron lakott [Mezőtúr Jász-Nagykun-Szolnok vm.-i város, az 1930-as években 27 000 fő körül volt a lakosság lélekszáma. – A szerk.], visszajött a koncentrációs táborból, és kivándorolt Amerikába. Mártonék Pesten mellett éltek, magyar nő volt a felesége, aki a háború után halt meg, az 1950-es években. A halála után nem sokkal Márton a lányával együtt kiköltözött Izraelbe.

Férjemmel, Földes Andrással 1943-ban találkoztam, szilveszterkor. Aradon történt, egy barátnőmnél, akit Gyulafehérvárról ismertem. Már tanítónő voltam. Ő aradi volt. Három fiatalemberrel, akik testvérek voltak, mentem a szilveszteri mulatságra. Kettő közülük orvos volt, a harmadik mérnök. Ők is kitelepítettek voltak. Ők kísértek haza, de az volt az az este, amikor megismertem a jövendőbeli férjem.

András Aradon született 1906-ban [Arad: Arad vm. székhelye, itt találhatók a vármegye törvényhatósági hivatalai és az aradi járás közigazgatási hivatalai. Számos oktatási intézmény van a városban (görögkeleti püspöki hittudományi főiskola, kir. főgimnázium, áll. főreáliskola, állami felsőbb leányiskola, állami elemi és görögkeleti román elemi tanítóképző intézet, községi polgári fiú-és leányiskola, görögkeleti román polgári leányiskola, községi felső kereskedelmi iskola, állami fa-és fémipari szakiskola, kereskedelmi és iparos tanonciskola, konzervatórium, 22 mindennapi és 3 ismétlő elemi iskola, 7 kisdedóvó). Nagyobb iparvállalatai: Weitzer-féle vagon- és gépgyár, a vasúti javítóműhely, automobilgyár, fűrésztelep, 4 bútorgyár, a Széchenyi-gőzmalom és Neumann-féle gőzmalom, a Neumann-féle óriási szeszfinomító és élesztőgyár, szalmaanyaggyár, textilgyár, ecet- és likőrgyár, gázgyár, könyvnyomdák stb. Kereskedelme a nyersterményeken (gabona, bor, fa) felül az ipar minden ágára kiterjed. A kereskedelem és ipar támogatására az Osztrák–Magyar Bank egyik legnagyobb fiókintézete mellett 4 bank, 11 takarékpénztár és 37 szövetkezet és számos biztosítóintézet ügynöksége működik. Lakosainak száma 1869 és 1910 között közel megduplázódott, 32 700 főről 63 200 főre emelkedett (69% a magyar, 17% a román, 10% a német és 2% a szerb ajkúak aránya; a lakosok kb. 10-11%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez). – A szerk.], amikor Arad az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Idősebb volt, mint én, és volt három fiútestvére. A szüleit Földes Teréznek és Adolfnak hívták, de ők meghaltak, mielőtt megismertem Andrást. Géza testvérével együtt egy építőanyag-raktár társtulajdonosa volt Aradon. A háború alatt úgy segítette András a zsidó közösséget, hogy ellátta őket koporsónak való fával. András egyik testvére, Gyula Temesváron élt, mérnök volt, egy német gyárnak, az AEG-nek dolgozott [Az AEG (Allgemeine Elektrizitäts Gesellschaft) világcég volt, amelyet 1883-ban alapított Emil Rathenau német mérnök. Erősáramú elektrotechnikai berendezéseket gyártott. – A szerk.]. Az volt a jó abban, amit csinált, hogy munkaadói megtartották a második világháború idején is. A másik testvére Béla volt, aki gyógyszerészként dolgozott Aradon. A magyar katonák ölték meg, amikor 1944-ben bejöttek Aradra. Nem menekült el, mert azt gondolta, a magyarok nem fogják bántani, hiszen budapesti egyetemen szerzett diplomát.

1946. március 17-én esküdtünk Andrással a neológ zsinagógában Aradon. A szertartás nélkülözött minden fényűzést, de a házasság 44 évig tartott. Háború volt, és mindenki gondokkal küzdött. Nem volt gyermekünk, bár szerettünk volna. Megtartottunk minden ünnepet, zsidót és keresztényt egyaránt, mert sok keresztény barátunk volt. A férjem nem volt nagyon vallásos, de eljártunk a zsinagógába ünnepekkor [lásd: nagyünnepek].

A kommunizmus idején nem lettem tagja a kommunista pártnak, pedig felkértek rá. Végeztem a munkámat mint tanítónő, és nem érdekelt a politika. Eléggé el voltam foglalva: tanítottam, tisztán tartottam a házat, bevásároltam. Nagyon szerettem a nyarat, amikor minden szabadidőmet a strandon töltöttem.

Miután az építőanyag-raktárát elvették tőle, András tisztviselőként kezdett dolgozni ugyanannál a raktárnál. Drága András férjem 15 évvel ezelőtt [1987-ben] halt meg Aradon. A neológ zsidó temetőben van eltemetve.

György öcsém, miután befejezte a kürtösi elemi iskolát, az aradi német líceumba került. Édesanyám akarta, hogy megtanuljon németül. 1938-39 táján az osztályfőnök azt tanácsolta neki, vegye ki abból az iskolából a háború miatt, mert nem akarta, hogy később kitegyék. Egy nagyon jó asztalos befogadta inasnak. Aradon maradt a háború idején, és a háború után kiszökött Franciaországba egy barátjával, és elkezdett műbútorasztalosként dolgozni. Nagyon jó volt a szakmájában. Az antiszemitizmus miatt elhagyta Franciaországot, és Hollandiába ment. Ott dolgozott asztalosként, amikor valaki egy zsidó szervezettől megkérdezte tőle, nem akar-e Palesztinába menni. Repülővel vitték volna oda, de mint zsidó katonát. Én akkor már férjnél voltam. György felhívott és megkért, hívjam el a szüleinket (nekik akkoriban nem volt telefonjuk), hogy beszélhessen velük. Kiment Palesztinába, ahol részt vett a függetlenségi háborúban, a hatnapos háborúban és a Jom Kipur-i háborúban [lásd: 1973-as arab-izraeli háború]. Volt egy kis gyára Tel-Avivban. Izraelben egy volt gyulafehérvári diákomat vette feleségül, akit Klára Zsuzsannának hívtak. Egy kislányt fogadtak örökbe, egy unokatestvérünket, apánk testvérének, Mártonnak a lányát. Ő Izraelben él, orvos, van férje és két gyereke. György elég fiatalon halt meg [1978-ban], 53 éves korában, szívproblémák miatt. Zsuzsanna tavaly halt meg [2002-ben].

A szüleim nem költöztek vissza Kürtösre, bár a törvényt, ami megtiltotta a zsidók falun élését, eltörölték. Minden héten jártak ki Kürtösre eladni anyagokat. 1950-ben kimentek Izraelbe, édesapám ott halt meg 1951-ben, nem tudom pontosan, hol, de valahol Tel-Aviv közelében egy kis faluban. A halála után édesanyám egy ideig Nahariján élt az öcsémmel és a családjával. Süteményt sütött és eladta. 1989-ben halt meg Kirjat Jamban, néhány nappal a román forradalom előtt [lásd: az 1989-es romániai forradalom].

Minden ifjúkori zsidó barátom elment Romániából. Többségük Izraelbe ment. Új barátságokat kellett kössek. Két okból maradtam Romániában: először is, mert 29 éves koromban magas vérnyomást állapítottak meg nálam, és az izraeli klíma nem felelt volna meg az egészségi állapotomnak, másodsorban azért, mert nem tudok megtanulni egy idegen nyelvet. Nem tudva a nyelvet, ott nem taníthattam volna. 1969-ben jártam először Izraelben, utoljára 1988-ban, egy évvel férjem halála után. Izrael csodálatos ország.

Pészáh előtt két hétig önkéntesként dolgozom a zsidó hitközség irodáján. Régebben öregeket látogattam, de most gondok vannak az egészségemmel. Szeretek olvasni regényeket, a zsidó újságunkat, a „Realitate Evreiască”-t [Zsidó Valóság]. Tévét nézek, majdnem minden hétfőn elmegyek a közösség klubjába, ahol találkozom a barátaimmal. Pénteken szeretek eljárni imádkozni.

Életrajz

Anyai nagyapámat úgy hívták, hogy Altman Ignác. Szent-Domonkoson [Heves vármegye] született 1879-ben. Vasúti fékezőként kezdte. Ebből kinőtte magát, főkalauzként halt meg. Azt hiszem, négy polgárija volt, de magasabb iskolai végzettsége nem. Viszont az volt a feltett szándéka, hogy az ő idősebbik lányából orvos legyen. És lett is. Altman Ignác feleségét úgy hívták, hogy Glatter Róza, ő Gyöngyösről származik. A nagyapámék több helyen éltek Magyarországon, mert a vasúti alkalmazottakat tették ide meg oda meg amoda. Voltak Dunaszerdahelyen, aztán Zsolnán, bár legnagyobb részt Pesten, Rákospalotán [Rákospalota 1950-ig önálló település volt, nem tartozott Budapesthez. – A szerk.] a MÁV-telepen. Nagyanyámról egy emlékem van, egy fénykép. Mosolygós, kerek az arca. Amennyire tudom, nem voltak nagyon vallásosak. Polgári ruhában jártak, Jom Kipurt tartottak, széderestét is, Hanukakor gyertyát gyújtottak. Mást nem nagyon tartottak. Altman Ignác 1926-ban halt meg, a felesége 1936-ban.

Glatter Rózának volt egy testvére, Glatter József, aki mozdonyvezető volt. És kommunista lett. 1919-ben, a Kommün [lásd: Tanácsköztársaság] alatt igen magas beosztása volt – hogy pontosan mi, azt nem tudom. A nagyapám pedig nemhogy nem volt kommunista, de ráadásul legitimista volt [Legitimizmus – az 1920–1930-as években a Habsburgok visszatérését követelő politikai mozgalom. – A szerk.], ezért a politikán mindig összevesztek. Miután megbukott a Kommün, Glatter József lebukott, azt hiszem, 1920-ban. A szegedi Csillag börtönben volt fogva tartva. Az anyám meg a nagynéném – mert az anyámnak volt egy húga is – ugye vasutas lányok, nekik ingyen vasúti jegy járt, s jártak hozzá a Csillagba. A nagyapámnak nagy protekciója kellett hogy legyen, mert Glatter Jóskát közben halálra ítélték, viszont a börtönben maradt. A nagyapám elkezdett kilincselni, hogy Glattert mégse akasszák föl, hiszen három gyereke van.. Ekkor a mozdonyvezetők összedugták a fejüket, hogy nehogy már közülük egyet kivégezzenek. Küldöttség ment Horthyhoz, hogy ez a szégyen mégse essék meg, és hogy kapjon kegyelmet. Ez meg is történt, mert életfogytiglant kapott, majd amikor a hadifogoly tiszteket kicserélték Magyarországon elítélt politikaikra, Glatter Jóska, a felesége meg a három gyerek elkerült Moszkvába. [Glatter József ferencvárosi mozdonyvezető, a Tanácsköztársaság alatt a MÁV osztályvezetői testületének tagja. A Tanácsköztársaság bukása után a főügyész elrendelte a letartóztatását, de vádemelési okok hiánya miatt később elengedték. A MÁV a Tanácsköztásraság alatti tevékenysége miatt felfüggesztette és fegyelmit indított ellene. 1920-ban kapcsolatba került a KMP Ideiglenes Központi Bizottságával Bécsben, és megszervezte a meggyilkolt, elítélt és internált vasutasok családjainak segítését, valamint kommunista lapok és propagandaanyagok Magyarországra szállítását és terjesztését. 1920 szeptemberében több társával együtt letartóztatták, és a budapesti büntető törvényszék 1920 októberében halálra ítélte. Az ítélet ellen az európai vasutasszervezetek és a szovjet kormány is erélyesen tiltakozott. A szovjet közbelépésre Horthy először kegyelemből életfogytiglanra változtatta az ítéletet, majd 1922-ben hozzájárult Glatter és mások Szovjetunióba távozásához, cserébe a Szovjetunió elengedte a magyar hadifogoly tiszteket. (Gadanecz Béla: A magyar vasutas munkásmozgalom 232 old., 277–278 old.) – A szerk.] A vasúton összeismerkedtek egy fiatalemberrel, akit úgy hívtak, hogy Weinberger Zoltán, aki később mint Vas Zoltán lett miniszter. [Vas Zoltán: illegális kommunista, a Szovjetunió első ízben 1922-ben szabadította ki a börtönből (másodszor majd 1940-ben), 1922–1925 között élt először a Szovjetunióban, illegálisan hazatért, 1925–1940 között börtönben volt. 1945–1946: Budapest közellátási kormánybiztosa, majd polgármestere, 1949–1953: az Országos Tervhivatal elnöke, 1953-ig magas párttisztségek birtokosa. – A szerk.] 

Amikor Magyarországon felszámolták az illegálisan szervezkedő pártot [lásd: Kommunisták Magyarországi Pártja], Moszkvában elővették Glatter Jóskát, s azt mondták, hogy a pártot újra kell szervezni. A legidősebb fiát, Glatter Endrét, aki akkor már huszonvalahány éves volt, illegálisan Pestre akarták küldeni a pártot újraszervezni. Azért nem az apját, mert az halálra volt ítélve. Erre a feleség, Nelli néni azt mondta, hogy ebből neki már elég volt egyszer, és otthagyták Moszkvát. Ez azért volt lehetséges, mert olyan lakásuk volt, amiért egy ismerős GPU-s, akinek lakásra volt szüksége nősülési szándéka miatt, szerzett útlevelet. 1926 vagy 1927 elején megérkeztek New Yorkba, majd onnan nem sokkal később elkerültek Kanadába. Az egész háborús idő alatt nekik az volt a legnagyobb nélkülözésük, hogy nem lehetett banánt kapni. Mindezt főleg onnan tudjuk, hogy Glatter Erzsi, a legfiatalabb gyerek, aki fodrász volt, 1965-ben vagy 1966-ban eljött Pestre a férjével, megkeresett bennünket a telefonkönyvből, mert azt tudta, hogy az anyámat hogy hívják. Tudott magyarul is, ő mesélte el ezt az egész történetet. Még annyi érdekesség ehhez, hogy a Tanácsköztársaság hatvanadik évfordulóján, 1979-ben megjelent az Esti Hírlapban egy cikk, hogy az évforduló alkalmával a Ferencvárosi pályaudvaron egy emléktáblát lepleznek le a munkásmozgalom jeles alakja, Glatter József tiszteletére. Én el is mentem megnézni. Nincs rajta se az, hogy mikor született, se az, hogy mikor halt meg – mert ugye erről nem maradt nekik adatuk. Elkezdtem röhögni ezen, mert akkor én már voltam Kanadában meg New Yorkban, tudtam, hogy Glatter mindenféle kommunista múlt ellenére a zsidó temetőben van eltemetve.

Glatter Erzsi, a lánya összeismerkedett a háború után egy Izsák Feri nevezetű zsidóval, aki Szatmárnémetiből került elő, és férjhez ment hozzá. Ő sem volt olyan ortodox, de azért tartotta a vallást. Nagyon gazdagok lettek. Izsák Feriéknek valami földjük volt itt Szatmárnémetiben. Ő 1946-ban kerülhetett Kanadába, s az első dolga volt, hogy neki saját földje legyen. Elkezdett földet venni. És ez bejött. Mégpedig azért, mert a kanadai–amerikai határ túloldalán, Detroitban a Ford gyárnak szüksége volt munkásokra, Kanadában pedig a munkaerő jóval olcsóbb volt. A Ford ott házakat kezdett építeni, és beköltöztette az alkalmazottait. Izsák Ferinek a földjét elkezdték megvenni.

Anyám testvére, Gizella vagy Giza 1904-ben született Dunaszerdahelyen, és Budapesten halt meg 1983-ban. Amikor született, a nagyapám Dunaszerdahelyen, illetve Pozsonyban [lásd: Pozsony város] volt a vasútnál. Giza néni négy polgárit [lásd: polgári iskola] végzett, ő nem óhajtott különösebben tanulni. Viszont kifejezetten szép nő volt, és mihamarább férjhez akart menni. Volt is neki három férje. Az első Horváth Ferenc volt, nem zsidó, a második Szántó Dezső, ő zsidó volt. Az elsőhöz az 1920-as évek végén ment hozzá, rövid ideig tartó frigy volt, a másodikhoz 1936-ban, erről van valami emlékem. Nem tudom, mi lett velük. A harmadik férje Altman Károly, aki unokatestvére volt. Altman Ignácnak ugyanis volt egy testvére, akit Fáninak hívtak, s annak volt Károly a balkézről való gyereke. Azért volt Altman, mert az apáról nem tudunk semmit, hogy ki volt. Fáni állítólag feslett nő volt, azt hiszem, Pesten élt. Károly az első unokatestvére volt Giza néninek, de amíg a nagymama élt, nem engedte, hogy összeházasodjanak, mert az a hit talán még sok helyen most is, hogy az unokatestvér-házasság egészségtelen. Amikor a nagymamám meghalt, rögtön összeházasodtak, 1937-ben, azt hiszem. Akkor is csak polgári esküvő volt, s én ott voltam. Aszódon volt, mert Altman Károly autószerelő volt, és ott volt egy társsal közös műhelye.

Károlyról nagyon sok emlékem van. Barna, magas, jóképű ember volt, volt egy öreg Citroën kocsija. Kurblis volt. Az 1930-as években azért az nagy szám volt nekünk, gyerekeknek, hogy autóval mentünk kirándulni. A háborút megelőző években, tehát 1939-ben már Pesten is dolgozott. Rögtön behívták katonának, mert autószerelő kellett, aki vezetni tud, hogy zsidó-e, nem zsidó, az nem volt érdekes. Olyannyira, hogy ő még 1941-ben is rendes katonaként került Ukrajnába, nem munkaszolgálatosként. Amikor hazakerült 1941–1942-ben, tőle hallottuk a történetet, hogy a magyar katonaság hogy viselkedett ott a megszállásban. Hogy a csecsemőket a lábuknál fogva vágták a falhoz. Később se hívták be munkaszolgálatra, valahogy mindig mentességet kapott, gondolom, az autószerelő mestersége miatt.

Apám édesapja Friedman Lajos, aki 1866-ban született Sirokon. Nagyapa kárpitossegéd volt. Azt hiszem, önálló sosem lett. Az István út 20-ban lakott Budapesten. Élete végén velünk lakott a Teréz körúti lakásban. 1937-ben halt meg Budapesten, de ragaszkodott hozzá, hogy Gyöngyösön legyen eltemetve az ortodox temetőben. Apám anyja Klein Zsófia, nem tudom, ő hol született, de Budapesten, a Kozma utcában [a zsidó temetőben] van eltemetve. Őt én már nem ismertem, az 1930-as évek elején halt meg, a nagyapámat igen.

A nagyanyám apja Klein Móric volt, akinek sok testvére volt. Ezek között két érdekes személy van: az egyik Kellner Sándor – ő aztán magyarosította a nevét, sőt más címet is kapott: Sir Alexander Korda lett. Túrkevén született. A nemzetközi filmgyártás jeles személyisége, az apám volt is nála Londonban, 1939-ben. Neki volt két testvére – Zoltán meg Vince –, akik a Londonfilmhez kerültek. Zoltán is rendező volt, Vince meg díszlettervező. A „Bagdadi tolvaj”-t Korda Zoltán rendezte. Ennyit Kordáékról. Klein Móricnak pedig volt egy másik testvére, és annak is volt gyereke, több is. Köztük Klein Ottó. Van egy előneve is: Korvin. 1919-ben, a Kommünben népbiztos volt. Megfogták, kivégezték, kész. [Korvin Ottó (1894–1919): a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) egyik alapítója, a Tanácsköztársaság alatt a belügyi népbiztosság politikai osztályának volt a vezetője, megszervezte a tanácshatalom védelmi apparátusát, irányította a forradalmi terrort. Testvére volt Kelen József elektromérnök (1892–1939), szintén a KMP egyik alapítója. A Tanácsköztársaság alatt a szociális termelés népbiztosa volt, életfogytiglani fegyházra ítélték, 1922-ben fogolycsere révén került ki a Szovjetunióba. Magas állást töltött be, majd a törvénysértések áldozata lett. – A szerk.]

Nagyapám testvére volt Friedman Anna. A lánya Grossmann Mariska volt. Grossmann Nándornééknak, született Grossmann Mariskáéknak – mert az unokatestvéréhez ment feleségül – Gyöngyösön volt házuk meg szőlőjük. 1918-ban vette meg ezt a házat Grossmann Nándorné, majd 1944-ben államosított zsidó vagyon lett, 1951-ben pedig államosított kulák vagyon. Aki közülük a családból megmaradt [a holokauszt után], 1949-ben elment Izraelbe. Mariska nénivel 1974-ben találkoztam. Netanján lakott, nem ismert meg, csak a lánya.

A nagyszülők szerintem négy polgári iskolát biztos végeztek, miután írni-olvasni tudtak. A nagypapa vallásos volt, mindig sapka vagy kalap volt a fején, otthon is. De szakálla, pajesza nem volt. Polgári öltözetben járt: nadrág, zakó, ing, nyakkendő. A háztartás kóser volt, de nem ortodox. Disznóhúst nem ettek, péntek este gyertyagyújtás volt, de sájtli meg a tfilinnel való reggeli imádkozás nem. A nagypapa nem az ortodox templomba, hanem a neológba járt, a Dohányba [lásd: Dohány utcai zsinagóga]. Böjtölt is [Jom Kipurkor].

Apámnak egy húga volt. Friedman Erzsébetnek hívták. 1898-ban született. Skizofréniát kapott, felnőttkorában kezdődött. Friedman Erzsébetnek nagy bánata volt a férjhez menés, hogy most hogy lesz gyereke. Szép asszony volt a fénykép alapján, de beteg. Apám egy ismerőse összehozta egy fiatalemberrel, akit úgy hívtak, hogy Klein Jenő, az elvette feleségül, és lett is egy fiúgyerek. Az anyámék az anyja betegsége miatt adoptálták. Klein Endrének született, 1930-ban, az adoptálás után Földes Endre lett. Szüleimet Bandi is szüleinek tekintette, és a mai napig is úgy beszél róluk. Az édesanyja több helyen feküdt, Lipótmezőn is. Az elmebetegek a mai napig is, de abban az időben különösen, tébécét kaptak. A 16 meg 24 ágyas kórtermekben nem volt kellő felügyelet, egymást fertőzték. Ő is megkapta, és amiatt halt meg 1942-ben. Jenő bácsiról tudtuk, hogy Bandinak az apja, mert minden héten jött hozzánk Rákospalotáról, ahol lakott. De azt hiszem, azt azért nem akarta, hogy a gyerek nála legyen. Feltehetően látta, hogy a sógora jó anyagi helyzetben van. Azt nem tudnám megmondani, hogy Jenő bácsinak mi volt a foglalkozása. Valamikor 1943-ban újra megnősült. Aztán miután Rákospalota is gettósításra került [Rákospalota önálló község volt, nem tartozott Budapesthez, innen 1944 nyarán Auschwitzba deportálták a zsidókat. – A szerk.], elvitték őket és elpusztultak. Azt hiszem, Auschwitzba kerültek.

Az apám, Friedman Tivadar 1894-ben született Istenmezején, a Mátrának az északi oldalán, Pétervásárától olyan 15 km-re. Ez annyira pici hely, hogy amikor szükségem volt most a jóvátétellel kapcsolatos dologra, kiderült, hogy nincs is anyakönyvi hivatal. De Pétervásáráról nekem megvolt a születési bizonyítványom, mert egyszer az 1939-es választásnál ki kellett mutatni, hogy nem tudom, mióta élnek a felmenők Magyarországon, és akkor ez megvolt. [A „zsidók országgyűlési választójogi rendelkezésének végrehajtásáról” szóló, Teleki Pál által aláírt miniszterelnöki rendelet értelmében a választójogosultsághoz szükséges volt a születési bizonyítvány – mivel csak az 1867. december 31-e után születettek szavazhattak –, a szülők, nagyszülők házasságlevele, hitelt érdemlően arról, hogy 1867 óta Magyarországon élnek, és a „lakásbizonylat”, amivel az adott személy igazolta az állandó Magyarországon lakás tényét. (Pintér István: A kényszerpályára szavazó ország. In Földes György–Hubai László (szerk.): Parlamenti választások Magyarországon 1920–1998. 184–185 old.) – A szerk.] Én Istenmezején nem voltam soha. Pétervásárán igen, az járási székhely most is.

Apám 18 éves korában leérettségizett, és belépett az Angol–Magyar Bankba. Földesre magyarosított, amikor a bankba került Fiuméban. Ez 1912 körül lehetett. [Az Angol–Magyar Bank 1920 májusában alakult meg, úgyhogy valamilyen másik bank alkalmazottja lehetett. – A szerk.] Nem várták ezt tőle el, csak úgy magyarosított. Valószínűleg azért, mert a banknál jobban hangzott a dolog. Egészen addig ott dolgozott, amíg ki nem tört a háború 1914-ben. Akkor, vagy utána, hogy ne kelljen katonának bevonulni, fölkerült Pestre, és attól kezdve alkalmazott volt itt az Angol–Magyar Banknál, majd egy-két évvel azután, hogy összeházasodtak az anyámmal – ami 1927-ben volt –, a bank egy leányvállalatához, a Magyar Kenderhez került mint hites könyvvizsgáló. A hites könyvvizsgálatot az 1930-as évek második felében kötötték vizsgához. Neki megvolt a bizonyítványa erről. A vizsgabizottság elnöke egy bizonyos Antos István volt, aki a felszabadulás után a kommunista pártnak volt a pénzügyi szakértője, és pénzügyminiszter is volt, azt hiszem. [Antos István 1957–1960 között volt pénzügyminiszter. – A szerk.] Apámnak, mint egész családjának is, magyar volt az anyanyelve.

Anyámat úgy hívták, hogy dr. Altman Júlia. 1900-ban Gyöngyösön született, és 1970-ben Budapesten halt meg. Általános orvos és fogszakorvos is volt. Az Üteg utcai polgáriba járt, aztán a IV. kerületi községi leánygimnáziumban érettségizett. Az apjának, Altman Ignácnak eléggé jó kapcsolatai lehettek, mert ő azt mondta, hogy ő a lányát mégiscsak szeretné, ha orvosi egyetemre fölvennék. És tekintettel arra, hogy ő nem csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, ezért 1919 őszén anyám bekerült az egyetemre. 1924-ben diplomázott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karán, később megszerezte a fogszakorvosi képesítést. Csoporttársa volt Németh László [író, 1901–1975], aki abban az időben igencsak antiszemita volt, ennek megfelelően viselkedett is. Voltak az egyetemen zsidók, de nem túl sokan. Anyám évfolyamtársai közül csak egy bizonyos Neumann Sáriról tudok, aki egy rabbi lánya volt, s az apja szintén azt akarta, hogy orvos legyen. Anyám mondott olyasmit, hogy a neve alapján pikkeltek rá, meg rosszabb feltételekkel mehetett egyes vizsgákra. Az egyetem mellett dolgozott is, például libát tömött. Volt, hogy úgy tanulta az anatómiát, hogy közben tömte a libát.

Amikor az egyetemen végzett, akkor nem rögtön Pestre került, hanem szokás volt, meg lehet, hogy előírás is, és el kellett mennie vidékre körorvosnak. Nyírbátor mellé, Vajára került. Ott volt neki egy lovagja, keresztény fiú volt, egy évfolyamtársa. De abból nem lett semmi, nem volt komoly. Aztán anyám fölkerült Pestre, a József utcában volt a börtönöknek egy fogorvosi rendelője, és odakerült.

Anyám meg apám a[z anyai] nagyapám halála után, 1927-ben házasodtak össze. Nem tudom, miért, de Rákospalotán esküdtek. Megvan a házassági anyakönyvi kivonat, és azon az szerepel, hogy a polgári házasságkötés helye Rákospalota. Tudomásom szerint nem laktak soha Rákospalotán. Rabbi előtt a [budapesti] Bethlen téren, Schwartz Benjámin előtt esküdtek, mert az István út viszont oda tartozik, oda jártak. Anyám 1933-ban szült.

Egész életükben bérlakásban laktak, és ezt a mostanit leszámítva én is. Mielőtt én megszülettem volna, a Király utca 82-ben laktak. Ott két szoba volt, az ablakok a Csengery utcára néztek. Onnan azért költöztek el a Liszt Ferenc térre, mert nagy cirkuszok voltak abból, hogy a ház mellett működött egy kocsma, a részegek rajcsúroztak, az anyámék meg vödörrel öntötték le őket. Én még a Liszt Ferenc tér 4-ben lévő lakásba születtem. Egy kisebb lakás volt, s az apám úgy gondolta, meg a nagypapa is, hogy nagyobb lakás kell, s a környéken nézett volna egyet. Ajánlották neki a Teréz körút 6. alatti lakást, ami akkor már hónapok óta nem volt kiadva. Azért nem, mert a lakásban lakott egy prostituált, akit a barátja megfojtott. Ennélfogva nem nagyon akartak odaköltözni az emberek. Apámat meg anyámat az ilyesmi nem nagyon zavarta, viszont olcsóbban megkapták a bérletet. 1934-ben költöztünk oda. A lakás ötszobás volt, benne az anyámnak a fogorvosi rendelőjével meg váróval, két előszobával. A rendelői praxis Földesné dr. Altman Júlia néven ment. A háztulajdonos egy bizonyos Sugár úr volt, agglegény. Nem volt szimpatikus ember. Volt egy randa kiskutyája, amit egy barátommal mindig üldözőbe vettünk csak azért, hogy a kutyát is bosszantsuk, meg a Sugár urat is. A házmesterrel, a Sárkány bácsival mindig csinálták a cirkuszt, hogy csend legyen, ne rendetlenkedjünk. Lift ugyan volt a házban, de jobb szerettünk lefele szaladni.

Az anyám, akire a nevelés egyébként is hárult, szigorú volt, pofonokat is adott. Példának okáért a következőért. 1937-ben lehetett, hogy Szálasi és a nyilas párt [lásd: nyilaskeresztes párt] megnyert egy választást [lásd: 1939-es parlamenti választások Magyarországon], és a körúton felvonulást rendeztek a nyilasok. Ez feltehetően nekünk nagyon tetszett, s a belső folyosón, ami a lakáson belül volt, a Bandival mi azt játszottuk, hogy „Kitartás, éljen Szálasi!” Az anyám meg éppen rendelt, és azt mondta a betegnek: bocsánat, de maradjon itt. Nyilván betette neki a nyálszívót, ő meg kijött, és kaptunk egy-egy hatalmas nagy pofont azzal, hogy ne ordítozzatok.

Volt gyereklányunk, akit úgy hívtak, hogy Bukó Ilonka. Főleg velünk foglalkozott, de házimunkát is végzett. Úgy került Pestre, hogy a szülei felküldték egy rokonukhoz, itt könnyebben tud majd megélni. Középfülgyulladása lett, amit nem kezeltek kellőképpen, így a Pesti Izraelita Hitközség Alapítvány közkórházába, a Szabolcs utcába került operációra. Nem volt persze zsidó, de a zsidó kórházban feküdtek keresztények is, nem is kevesen. Nálunk lakott 1943-ig, amikor is a Giza nénivel [anyja húga] valamin összevesztek, s akkor elment. Vénlány volt. Valami történhetett vele, amiről soha nem beszélt, 1944–1945-ben, az ostrom ideje alatt. Az oroszokkal valami balhé adódott. [Talán, mint oly sok magyar nőt, őt is megerőszakolták az orosz katonák. – A szerk.] 1946-ban visszajött, de már nem mint alkalmazott. Anyám igazolta neki, hogy gyermekgondozással foglalkozott, meg valami iskolát is végeztetett vele, s akkor csecsemőgondozó lett a Vas utcai kórházban, onnan is ment nyugdíjba. Lett lakása, és majdnem minden nap jött hozzánk látogatóba.

Amíg a nagyapám élt, a konyhában volt külön tejes meg zsíros rész. Volt két cseléd is, akik nem voltak zsidók, de be voltak tanítva, hogy ezt hogy kell tartani. Bár külön mosogató nem volt. Egy ideig volt külön szakácsné is, Mariska, aki szintén ott lakott velünk a Teréz körúton. A péntek esti két gyertyát nem mindig a sábesz bejövetele előtt gyújtották meg, mert rendelő is volt, anyám fogorvosi rendelője, és ha jött a páciens, akkor ott nincs helye annak, hogy bocsánat, most éppen gyertyát gyújtunk. Olyan se volt, hogy anyám pénteken korábban fejezte be a rendelést, mert ő rendelkezésre állt bármikor. Szombaton is dolgozott.

Bandi bár micvója 1943-ban volt. A bár micvóra Schmeltzer Izsák főtisztelendő úr [Érdemes figyelnünk a szóhasználatra. – A szerk.], a Barcsay utcai gimnázium hittantanára készítette fel. Nagy vendégség volt utána nálunk a Teréz körúton. Legalább ötvenen, nemcsak zsidók, apám keresztény kollégái is. Volt, aki Jókait, a „Mégis mozog a föld” című könyvet hozta Bandinak ajándékba. Nekem is volt bár micvóm, 1946-ban, de csak azért, mert ragaszkodtam hozzá. Egy 13 éves gyerek azt gondolja, hogy a külsőségek is megerősítik őt a hovatartozásában. Engem is Schmeltzer főtisztelendő készített fel

A szüleim főleg magyar szerzőket olvastak. Az anyám és a nagynéném azt szokta mondani, hogy Jókai emlőin nevelkedtünk. Mert nagymama azt olvasta nekik „A kőszívű ember fiai”-tól „A magyar nábob”-ig, Kárpáthy Zoltánig. Én meg újságon nőttem föl. Akárhol vagyok a világon, az újságot meg kell venni. „Az Est”, a „Pesti Napló” meg a „Magyarország” járt, miután apám az Est-lapoknál is dolgozott az újság könyvelési részlegén. [„Az Est”: 1910–1939 között megjelenő politikai napilap, délutáni lap, kiadója Miklós Andor; 1919-től az Est-lapok – „Az Est”, „Pesti Napló”, „Magyarország” – egyike. A „Pesti Napló” (1850–1939), 1920-ban került Miklós Andor tulajdonába, reggeli lap, a két világháború közötti irodalom jelentős fóruma volt; a „Magyarország” (1893–1944) esti politikai napilap, 1918 után a polgári ellenzék lapja, 1920-tól az Est Lapkiadó Rt. adta ki. Az 1930-as években a népi írók sajtóorgánuma, 1939-től nacionalista kormánypárti lap. – A szerk.]

A szüleim szerettek a Monarchia különböző üdülőhelyein nyaralni. Divat volt akkoriban Marienbadba vagy Karlsbadba menni. Azt hiszem, évente jártak ilyen helyekre. 10 napig, két hétig maradtak ilyenkor. Minket Ilonkával, a gyereklánnyal hagytak. Sose mentünk együtt nyaralni, együtt csak a rokonokat mentünk meglátogatni, főleg Gyöngyösre, ahol 2-3 napot maradtunk ilyenkor.  Nyaralni minket külön küldtek, két hétre. 6-7 évesen voltunk először, iskoláskorúak voltunk. 1943-ig még nyugodtan lehetett ilyesmit csinálni. Budán, a Mátyás király úton voltunk, egy nagyon komfortos villában. Voltak foglalkozások, egy hivatásos óvónő vezette, voltak sportversenyek, lehetett rajtuk díjakat nyerni. Gondolom, nem volt azért olcsó mulatság ez az üdültetés.

Gyerekkorunkban nyelvtanár jött, hetente kétszer, két-három évig, azt hiszem, és németet tanított. Hála Istennek, nekem zenét nem kellett tanulni, mert az anyám azt mondta, nem kínoznak vele, őneki sem volt valami nagy érdeklődése. Nekem olyan konyhanyelv maradt a német, Bandi pedig szerintem elfelejtette, viszont ő a franciát, angolt azért megtanulta. A gimnáziumban már angolt tanultunk, nem sokáig, utána pedig jött az orosz, nyolc évig, meg a latin.

A Barcsay utcai [Madách Imre] Gimnáziumban, ahová 1943-ban kezdtem járni, zsidó volt az osztály körülbelül több mint egyharmada. Eredetileg zsidó osztályt is szerveztek, a zsidótörvények miatt ide csak zsidó gyerekeket vettek fel. A német megszállás alatt [lásd: Magyarország német megszállása], 1944. áprilisáig jártunk elsőbe, aztán a zsidók kimaradtak. Én mentem még iskolába sárga csillaggal.

1944-ben Hevesből elvitték apám unokatestvérét, Rubinstein Józsefet, a feleségét, a két lányát meg azok gyerekeit. Egyvalaki jött vissza, az egyik lány, aki most Izraelben egy elmegyógyintézetben van. Rubinstein József első világháborús hadirokkant volt, mert elvesztette az egyik szemét, és arany vitézségi érmet kapott. Ennek következtében ő bizonyos mentességet élvezett [mentesség zsidóknak], ami abban állt, hogy zsidó létére sörlerakatot tarthatott Hevesen. Amikor a háború után Böske néni visszajött, akkor ő, a lánya folytatta. Apám, aki elég világosan gondolkodott, 1944 áprilisában elküldött egy keresztény nőt Hevesre, hogy mondja meg Rubinsteinnek: küldje fel a két unokáját Pestre, mert úgy gondolta, hogy Pesten jobban megmaradnak. De az azt mondta, hogy nincsen igaza, mert a hitközségi újságban az volt, hogy nem lesz ott semmi bántódása. Holott a Pesti Izraelita Hitközség vezetése, élén Stern Samuval, pontosan tudta, hogy mire lehet számítani. Böske azért maradt meg, mert a hatéves kisfiát, akit Hertz Lalinak hívtak, a nagymama vezette kézen fogva, ő meg a csomagot vitte. A húga, Zila a karon ülő gyerekével ment, ennélfogva Mengele a bal oldalra küldte őket. [A koncentrációs táborokban megérkezéskor volt az úgynevezett szelektálás, amelyet SS orvosok végeztek. Az egyik oldalra küldték azokat – általában az időseket, gyerekeket, kisgyerekes anyákat, betegeket – akiket rögtön elgázosítottak, a másikra a munkaképeseket, akiket munkatáborokba vittek kényszermunkára. Auschwitz-Birkenauban, ahova a magyar zsidók többségét vitték, attól függött, hogy melyik oldal jelenti az életet, és melyik a halált, hogy éppen melyik krematórium működött. Ha a 2-3-as krematórium, akkor a jobb oldal jelentette a halált, a bal az életet, ha pedig a 4-5-ös krematórium, akkor a bal oldalra állókat gázosították rögtön el, és jobb oldalra küldték a munkaképeseket.  – A szerk.]

A Teréz körúti ház nem volt csillagos ház, ezért el kellett költöznünk abból a lakásból. A Jókai utcai ház, ahova költöztünk, a Foncière biztosítóé volt, a II. emeleten volt az irodájuk. Még akkor is, amikor csillagos ház lett, 1944 júniusától. 1944. október végétől [lásd: nyilas hatalomátvétel] viszont a svéd követségi alkalmazottaknak volt a menedéke, diplomáciai védettség alatt, Raoul Wallenberg működése nyomán. A Jókai utcai lakás kisebb, háromszobás volt. Olyan kényszercsere volt ez. Az apám, az anyám, a testvérem, a nagynéném meg a nagybátyám, Károly lakott ott rajtam kívül. Amikor Wallenberg működött, akkor már túl sokan, legalább 20-25-en laktunk a lakásban. Ekkorra mi, a család egy szobába szorultunk vissza.

A házban maradtak keresztény lakók, akik nem mentek el – történetesen a házmester is. 1945. január 7-éről 8-ára virradó éjszaka a házmester „jótékony cselekedete” nyomán megjelent egy fegyveres nyilas társaság. Vagy ő szólt nekik, hogy itten vannak zsidók, jogtalanul, és egyébként is, hátha itt lehetne még valamit rabolgatni, miegyéb. Nem tudom. A lényeg az, hogy ezen az éjszakán megjelent ott pár nyilas. Én akkor voltam 11 éves. Az egész társaságot – már aki mozdítható volt, mert aki meg nem, azt agyonlőtték, ez már így szokott lenni – elvitték a Városház utca 14. szám alatti nyilas házba. Ez aWallenbergnek is a tudomására került, és megjelent a nyilas házban, így másnap átvittek bennünket a gettóba [lásd: budapesti gettó], az Akácfa utca 54. számú házba. Az apámat meg a nagybátyámat a Duna-partra vitték a rákövetkező napokban, és a Dunába lőtték őket. [1944 októbere, a nyilas hatalomátvétel után szabadon garázdálkodtak Budapesten, és sok zsidót kitereltek a Dunapartra, majd belelőtték a folyóba. – A szerk.] A holttest természetesen soha nem került elő. 1945. január 18-án történt meg a felszabadulás.

A gettó felszabadulásakor, január 18-án reggel jöttünk a Jókai utcába az Akácfa utcából. Sok mindent széthordtak, de a bútor érdekes módon békén maradt. Nem tüzelték el. Akkor már az oroszok nagyon közel voltak. Csak az ingóság tűnt el. A rádiót, ilyesmit, még májusban le kellett adni, de az olyanok, mint a ruhaneműk, eltűntek. Később, azt hiszem, azon a nyáron, egyszer a gangon az anyám fölnézett a második emeletre, és ott fölismerte az egyik „kedves” lakótárson a ruháját. Ilyen azért volt. Lett abból egy kisebb csetepaté, ordítozás, aztán azt hiszem, visszaadta. Az ezüsttárgyak, porcelán, ilyesmi részben megmaradt, az anyám fogorvos volt, elég nagy pacientúrája meg ismeretsége volt, odaadta másnak, és ha nem is teljesen, de később visszakapta.

A háború után, amikor kiderült, hogy senki nem él, anyám és a húga, Giza néni úgy döntöttek, hogy nem maradunk Magyarországon. Volt kapcsolat a Kanadában lévő Glatterékkal, akik hívtak is, meg nem is, tehát nem volt igazán komoly az a szándék. Megpróbálták akkor a cionistákat, Bandi benne volt egy cionista társaságban [lásd: cionizmus], amelynek két oszlopos tagja volt Hermann Pista [Hermann István (1925–1986), filozófus, esztéta, az MTA tagja. – A szerk.] és Heller Ági. 1946-ban összefogtak tizenvalahány gyereket azzal, hogy akkor induljatok el Palesztinába. Otthon pedig akkor még maradt valami arany, anyám odaadta Bandinak, aki akkor 16 éves volt. Majd ment a Giza néni is, de ő nem a cionistákkal, hanem az oroszokkal ment, valami közvetítők révén, teherautókon Ausztriába, de nem a szovjet megszállású zónába, hanem az amerikaiba. Az volt a szándék, hogy ők (Bandi és Giza) majd összetalálkoznak. Bandi a cionistákkal elkerült Brüsszelbe. De a sliách nagyon furcsa, inkább nem túl jellemes ember volt, mert azt mondta, hogy gyerekek, annyi pénz meg arany van nálatok, adjátok nekem oda, mert nálam jobb helyen van. Oda is adták, majd Brüsszelben a sliách meg a barátnője eltűnt. A 12-13 gyerek ottmaradt egyedül, pénz meg minden nélkül. A rendőrség megfogta őket, és bevitte a fogdába. Közben Giza néni Németországon keresztül elment Párizsba, mert az apámnak volt három unokatestvére, akik ott éltek, és ezt ő tudta. Azt is tudta, hogy őket Friedmannak hívják, de azt, hogy hol laknak, mit csinálnak, azt nem. Párizsban a menekülttáborban megkérdezte, hogy ismerik-e Friedman Imrét, és – mert azért van szerencse is a világon – volt ott valaki, aki azt mondta, igen, ő tudja, hogy ki Friedman Imre. S elvitte hozzájuk.

A három unokatestvér 1929-ben került ki Franciaországba. A háború alatt bujkáltak, Jóskát egy keresztény nő bújtatta, akit aztán elvett feleségül. Nagyon helyes nő volt, megvan még most is, de gondolom, már idős lehet. Miklós bácsira is pontosan emlékszem, Imre bácsi pedig rendes szervezett kommunista volt. A háború után Jóska, a legfiatalabb taxizott Párizsban, Miklós bácsi, azt hiszem, nyugdíjban volt. Imre bácsi eredetileg bőrdíszműves volt, aztán partizán lett, és miután ottan nagyon aktívan részt vett a dolgokban, neki becsületrendje is volt, amit a Párizs felszabadítása körüli harcok miatt érdemelt ki. Szerzett utazási igazolványt magának, elment Brüsszelbe Bandiért, és elhozta Párizsba. Mindez 1946 őszén történt, ott volt Bandi, Giza néni is, akkor meg már eszük ágában nem volt Palesztinába menni, meg Kanadába se, hanem maradtak ezeknél. Párizsban a nagynéném szakácsnő lett egy zsidó menhelyszerűségen. Elég jól ment neki, még Bandit is tudta támogatni. Abból volt pénze, hogy fánkot sütött, meg valami mákos süteményt. A mákor annak idején nem ismerték mint ételt Franciaországban. Giza a virágpiacon vette, ahol madáreleségként árulták, és felhívta anyámat, hogy hogy kell mákos süteményt csinálni. És valami Purim ünnepségre csinált ilyet, és annyira ízlett a zsidóknak, hogy rendszeresen csinálnia kellett.

Bandi maradt Párizsban. A középiskolát kint befejezte. Jelentkezett kémia–fizika szakra a Sorbonne-on, de aztán közbejött egy dolog. Összeismerkedett egy lánnyal, aki zsidó volt, kommunista is, és az 1950-ben elvitte őt egy Tito-ellenes tüntetésre. És kit fogtak meg a tüntetésen a rendőrök? Bandit meg még két palit, és miután ők menekültek voltak, szépen bevitték őket a Santé börtönbe a tárgyalásig, de közben értesítették a hozzátartozó Giza nénit, aki csapot-papot otthagyott, és ment érte. Bandit két nap elzárásra ítélték, egyben kiutasították Franciaországból.

Közben Giza néni a zsidókkal összeveszett, mert azt mondták neki, hogy egy ilyen istentelen ember, aki ilyet csinál, mármint hogy tüntet, azt hagyni kell, hadd vesszen el.  A nénémnek több se kellett, ilyen zsidók meg olyan ortodox vallásosak vagytok ti, otthagyott mindent, és visszajött Magyarországra. Így aztán 1950 augusztusában mind megjelentek Pesten. Giza néni könyvelő volt, el is helyezkedett, a Ganz Villamossági gyárban.

Bandi itt elvégezte az egyetemet. Bandi feleségét Krausz Ibolyának hívták, matematika–fizika szakos tanár volt, itt ismerkedtek meg az egyetemen. 1955-ben házasodtak össze. Aztán 1957-ben elmentek Montrealba. Bandinak nagyon jó ajánló volt, hogy angolul és franciául is perfekt volt, úgyhogy ő egy hét múlva már dolgozott. Az Ibinek ez egy kicsit későbben sikerült. Montrealban, a zsidó kórházban volt asszisztensnő. Amikor De Gaulle elérte, hogy Québec francia lett, 1966-ban azt hiszem, akkor a tőke elkezdett menekülni nyugat [az angol nyelvű tartományok] felé. [1967-ben a francia elnök, Charles de Gaulle québeci látogatása alkalmával szeparatisták nagy tömege előtt beszédet mondott, amelyben québeci útját Franciaország náciktól való felszabadításához hasonlította, és kijelentette: „Éljen a szabad Québec!”. A kanadai miniszterelnök elítélte De Gaulle beszédét. A beszéd azonban feltüzelte a québeci szeparatistákat, és egy évvel később megalakult a Parti Québecois, amely az 1970-es években jelentős erővé vált a kanadai belpolitikában. – A szerk.] Még előtte Ibi elvégezte a legelső computer-tanfolyamot, amit az angol nyelvű egyetem tartott Montrealban. Amikor a tanfolyamot elvégezte, magas állása lett a Northern Electric vezető telekommunikációs cégnél. Amikor viszont a tőke elkezdett menekülni nyugatra, akkor ez a cég is áttette a székhelyét Torontóba. Ahol azóta is élnek, Bandinak is lett ott állása. A végén egy nagy gyógyszeripari cégnél lett kutatási igazgató. Úgyhogy őneki bejött a dolog. Egy fiuk és egy lányuk született, a fiúnak volt brisze. A körülmetéléssel különben egyáltalán nem értek egyet, elsősorban is azért nem, mert ez olyan visszavonhatatlan cselekvés, amihez talán annak is hozzá kellene járulnia, akin végrehajtják. Természetesen ez kizárt csecsemő esetében. A másik ok meg az, hogy egy barátom rokonát azért lőtték főbe 1944 decemberében Pesten, mert egy ismerőse felismerte, és a nyilasok meg levetkeztették, utána agyonlőtték.

Ibi apukája, anyukája elég vallásos emberek voltak. Nem voltak ortodoxok, de Vili bácsi, az apukája tartotta a vallást. Pestiek voltak egyébként, jártak templomba, böjtöltek. Az 1960-as években a lányuk után mentek. És ők tartották az ünnepet, amíg Vili bácsi élt. Bizonyos kóser alapdolgokat (is) megtartottak. Vili bácsi felesége, Emmi eredetileg zöldséges volt. Ő a mi családunkat nagyon utálta. Tulajdonképpen ez volt az oka annak is, hogy én 1970-ben nem maradtam ott, amikor kilátogattam. Emmi 1977-ben meghalt.

Második gimnáziumba 1945. májustól június közepéig jártunk egy nagyon csonka tanévet. Ötödikben választás elé állítottak minket, hogy mit akarunk tanulni: oroszt vagy görögöt. A baloldali eszmék híveként mi úgy véltük, hogy klasszikus nyelvnek elég a latin, ami a felsőgimnáziumban benne volt a tantervben [A latin nyelv a nyolcosztályos gimnáziumban mind a nyolc osztály tananyagában szerepelt, a görög a humán gimnáziumok felső négy osztályában. – A szerk.], így természetesen az oroszt választottuk. Az osztály meg is feleződött: a többség az oroszt választotta, mert úgy gondolta, hogy nem kell a latin mellé a görög. Azért volt az osztályban aránylag több zsidó gyerek, mert a zsidók inkább ezt választották, illetve átjöttek máshonnan is az orosz miatt. Tulajdonképpen itt nem voltak antiszemita dolgok. Abban az időben legalábbis már nem. Mert előtte azért volt, a Monoki tanár úr, a tornatanár úgy pofozta főleg a zsidó osztályt, hogy fölállította a gyerekeket, és az egymás mellett állók fejét összecsapta. Schmeltzer főtisztelendőt nem számítva zsidó tanárra nem emlékszem, hogy más is lett volna. Olyan, hogy legkedvesebb tanárom, nekem nem volt. Az orvosira is inkább csak anyám hatására kerültem.

Az elemi iskolából két kapcsolatom maradt meg. Az egyik Held Péter, most New Yorkban él, és 1939. szeptember 1-je óta vagyunk barátságban. Akkor kezdtük az iskolát, s aztán még ráadásul egy házban is laktunk. A másik Hollander Pali névre hallgat, most ugyancsak Amerikában él, egyetemi tanár, most már nyugdíjban van. Helddel együtt mentünk először kuplerájba 1948. október 6-án, amikor tanítási szünet volt. A Király utca 84-be, Madame Clarisse-hoz. Többször is voltunk, amíg be nem zárták a nyilvános házakat, Péter meg 1949-ben el nem ment. Az 1940-es évek végén teljesen bevett dolog volt, hogy fiatal fiúk kuplerájba járnak. Apám unokatestvére, Arnold bácsi, aki gazdag ember volt, adta rá a pénzt, száz forintot. [1946. augusztus 1-jén a teljesen elértéktelenedett pengő helyett vezették be a forintot mint új fizetőeszközt. Egy dollár 1945 júliusában 1320, novemberben 108 000, 1946 januárban 795 000, márciusban 1 750 000, májusban 59 milliárd, júliusban pedig 4 600 000 quadrillió pengőt ért. Az új árrendszert elszakították a világpiactól, kormányzati döntéssel a háború előtti árakhoz viszonyítva állapították meg a forint vásárlóértékét. Egy mázsa búza ára 40 forint volt. – A szerk.] Aztán jártunk kártyázni egymáshoz Szinetárral, Polgár Péterrel, Sommerral, Szabados Gyurival is – osztálytársaim voltak. Szinetár Miklós édesapja, Szinetár Ernő elmegyógyász volt, a János kórház igazgatója. Polgár Péterből adószakértő lett.

A cionistákkal, a Heller Ági-féle társasággal elég rövid úton összevesztem. Én például nyakkendőt a mai napig is szívesen hordok, oda is nyakkendőben mentem, mire mondták, hogy ide márpedig nyakkendőben nem lehet jönni. Mondom, akkor csókoltatom. Ez 1947-ben vagy 1948-ban volt.

1951-ben kerültem az egyetemre. Nem akartak fölvenni, annak ellenére, hogy az anyám párttag [lásd: Magyar Dolgozók Pártja (MDP)], a Csengery utcai rendelőben pedig párttitkár is volt. Akkoriban volt az a „bölcs” rendelkezés, hogy nem csinálunk orvosdinasztiát. De az egyik unokatestvére az anyámnak, Zádor Imre magas állásban volt az egészségügyi szakszervezetnél, jóban volt az orvosi egyetemi dékánnal, úgyhogy én minden további nélkül föl lettem véve az egyetemre.

Anyámat titkos szavazással választották meg párttitkárnak. [Munkahelyi pártszervezeteket 1950-től hoztak létre. – A szerk] Egyedülálló asszony volt, gyerekekkel, rajta volt a súlya az eltartásnak. Nem került magasabb kategóriába ezzel, de békén hagyták. Azt nem vették igazán jó néven, hogy a testvére meg a másik gyerek nem él Magyarországon, de a végén megbocsátották.

Az egyetemen volt antiszemita áramlat. Népi kollégista [lásd: népi kollégiumok] társaság volt az egyetem pártvezetősége. De az egyetemen sok zsidó tanár volt egyébként. A Rajk pert hittük is, meg nem is. Sejtettük, hogy valami nem stimmel, de igazából nem voltunk érintve. Nem foglalkoztunk azzal, hogy itt milyen nagyszabású becsapás zajlik.

Anyám 1954-ig folytatta a magánpraxist, aztán felszámolta, mert teljes, nyolcórás állásba ment, először a Csengery utcai rendelőbe, aztán Kispestre. Rákosiék alatt a rendelőt nem fenyegette veszély, nem államosították. Akinek bejelentett praxisa volt, avval nem csináltak az égvilágon semmit. Az Egészségügyi Szakszervezetnek persze anyám tagja volt, s 1945 óta a pártnak is. Rákosi aláírása szerepelt a tagkönyvében. Úgy vélte, hogy baloldali gondolkozású embernek a kommunista pártban van a helye. Hogy miért nem a szociáldemokrata pártban, azt nem tudom. Valószínűnek tartom, hogy ezért, mert olyan kollégái meg baráti köre volt, akik inkább a kommunista vonalhoz vitték. Volt az egészben némi ilyen elégtétel. Nem bosszúvágy, de az, hogy vissza lehet adni azt, amiben részünk volt. És erre inkább a kommunista párt volt alkalmas, vagy legalábbis annak látszott.

Nekünk az ég egy világon semmi bajunk nem volt se Rákosi [lásd: Rákosi korszak], se Kádár alatt [lásd: Kádár korszak], Kádár alatt pláne nem. Legföljebb annyi, hogy anyámnak nem vették túlságosan jó néven, hogy a másik gyereke nem él Magyarországon. De hát akkor, amikor Bandi visszajött 1950-ben avval, hogy kiutasították Franciaországból, akkor anyám írt Rákosinak egy levelet, hogy legyen a segítségére, hogy Bandi Rákosi-ösztöndíjat kapjon. Egy évig kapta, az egyetemre fölvették minden további nélkül. Tehát nem lehetett azt mondani, hogy nekünk nagy bajunk volt.

Ami 1956-ot illeti [lásd: 1956-os forradalom], én magam láttam az Üllői út 26-ban, az orvosi egyetem földszinti vécéjében kiírva, hogy „Iccig, nem viszünk mi Auschwitzig”. 1956. szeptember 1-jén a Szabolcs utcai kórházban kezdtem a gyakorlatot, az első három hónap a sebészeten telt. Az október 23-át követő napokban a baleseti sebészeten voltam, és amikor 25-én a Kossuth Lajos téren volt az a tulajdonképpen mai napig sem tisztázott dolog [A Földművelési Minisztérium tetőteréből a tömegbe lőttek, minden bizonnyal rejtőzködő ávósók. – A szerk.], akkor nagyon sok sérültet hoztak be. Mindjárt ott halt meg a kezünk között egy ember, nekem az volt az első ilyen élményem. Hozták be az embereket, ők meg meghaltak, úgyhogy én fogtam magam, otthagytam az egészet, és a Podmaniczky utcán végig szaladva mentem haza. Otthon is maradtam jó darabig, az anyám azt mondta, hogy „maradj a fenekeden”. Ő is otthon maradt.

1956 után ki se kellett lépni a pártból, egyszerűen kimaradt, aki akart. [Az MSZMP ekkor alakult, és megszűnt az MDP]. Anyám már nem lépett vissza. Én 1974-ben léptem be, amikor kicsit fel akarták javítani a pártot [lásd: MSZMP], s 1989-ig tag is maradtam. De azt előre megmondtam – akkor, egy évvel előtte [1973-ban] volt Izraelben a Jom Kipuri háború, hogy szerintem a zsidók nem követtek el agressziókat. Azt mondták a kollégáim, ők is zsidók voltak, akik a belépést szorgalmazták, hogy ők is így gondolják, ez nem számít, ettől még beléphetek a pártba. Egyikük azt mondta korábban, hogy a belépés nem olyan, mintha egy társasutazásra jelentkezne az ember. Ugyanis előírás volt, hogy előzően jelentkezni kell. Semmiféle pártfunkciót nem vállaltam, sima párttag voltam. Minden évben a nyári szünet után, szeptemberben volt az első párttaggyűlés. Mindig az első sorba, az igazgató mellé ültem azon egyszerű oknál fogva, hogy ne aludjak el. Az igazgató, aki ugyancsak zsidó ember volt, ilyenkor megkérdezte tőlem, mikor van ünnep, mert akkor kimegy a temetőbe a szülei sírjához.

1979-ben a MÁV-kórházba kerültem, a nagyobb önállóság miatt. A MÁV-kórházban ugyanis történetesen megürült egy állás, elment nyugdíjba a főorvos. Kapcsolatokkal, végül is pályázat nélkül kerültem oda, a gyermekosztály vezetőjének. Pedig a kórház hagyományosan antiszemita kórház volt, korábban Horthy Miklós Kórháznak hívták. Velem annyi antiszemita eset történt, hogy amikor jött egy új sebész, azt kérdezte egy műtősnő: ez is vágott faszú? Erre mondtam, hogy nem, de én igen, úgyhogy most szíveskedjék az ajtón kívül fáradni. Én többet a köszönését sem fogadtam. Kétszer megpróbálta, én keresztülnéztem rajta

Izrael mint kivándorlás sosem merült fel. Anyámnak volt egy kollégája, az ő lánya vagy unokahúga elment Izraelbe a cionistákkal. A ciszjordániai határ közelében lelőtték. Aztán a Bandival kapcsolatos párizsi történet sem volt igazán nagyon szimpatikus a számunkra. De azért 1974-ben illegális módon jártam Izraelben. Úgy mentem, hogy voltak barátaim Zürichben, akik ott intézték a vízumot, amely egy nagy papírosból állt, hogy az útlevélben ne legyen nyoma. Soha nem derült ki senki számára. Annak, hogy Svájcig kapjunk útlevelet, nem volt különösebb akadálya. Háromévente kaphattunk, miután az akkori barátnőmmel mind a kettőnknek maradt családtagja Magyarországon. Én akkor már a Szabolcs utcában voltam gyermekorvos, az É. pedig bőrgyógyász főorvos volt egy másik kórházban. A Szabolcs utcai kórházból képzelheti, milyen referenciát adtak, miután a társaságnak a nyolcvan százaléka zsidó volt. [Ez volt ugyanis a háború előtt a Zsidókórház. – A szerk.] A MÁV kórházban később már osztályvezető főorvos voltam, ott eszükbe nem jutott, hogy valami rosszat mondjanak. Énnekem visszautasított útlevélkérésem csak Izraelbe volt, 1967 előttről. Úgyhogy én akkor, 1974-ben már meg sem próbáltam, hogy én most kifejezetten Izraelbe akarok menni.

Az első feleségem V. Anna. A nagyapja rabbi volt. Apja is rabbi volt. Az apja elpusztult koncentrációs táborban, az anyja egy budapesti elitgimnáziumban volt tanár. Annuskával 18 éves korunkban kerültem össze, 1951-ben. Hétévi udvarlás után, 1957-ben kötöttünk házasságot. A Sportuszodában, baráti ismerősökön keresztül ismerkedtünk meg. De az egyetem alatt nem lehetett összeházasodni, sem ők nem voltak gazdagok, sem mi. Annuska is gimnáziumi tanár. Háromévi házasság után elváltunk.

Rédei Évivel 1984-ben házasodtunk össze. Ez is szerelem volt. 1947-ben született, régi könyves, 18 éves kora óta. 1988–1989-ben már a Pozsonyi úton dolgozott (ahol ma is van a bolt), s árulták többek közt a Láng Kiadó könyveit is. A kiadó tulajdonosa mindig bement a boltba az Évihez, akit akkor még csak látásból ismert, kérdezni, hogy hogyan mennek a könyvei. S egyszer az Évi azt mondta neki, hogy ide hallgasson, vegyen meg engem a könyvesbolttal, és akkor mindjárt egyszerűbb lesz a dolog. Erre az másnap visszajött, azt mondja, maga egy nagyon jó ötletet adott, majd gondolkozom rajta, meg fogom ezt csinálni. S akkor alakult a Téka Vállalat – benne volt az a Láng Kiadó, a Könyvterjesztő mint állami vállalat és az Évi meg két alkalmazott, kisebb pénzzel. 1989 szeptember 1-jén megnyitották, ez volt tulajdonképpen az első olyan magánüzlet, amiben egy állami vállalat is benne volt. A Könyvterjesztő részét közben megvették, és most már Évi a többségi tulajdonos az üzletben.

Évit onnan ismerem, hogy könyvesboltban dolgozott, én pedig abban az időben elég sok olyan könyvet kaptam honoráriumként, amiből kettő volt, s mentem Évihez, hogy cserélje be. Majd amikor az első férjével összekerült és kezdett nőni a hasa, azt mondta – miután már tudta, hogy itt mindenkinek én vagyok a gyerekorvosa –, hogy ugyan legyek már én náluk is. Megszületett a fia 1976-ban, és a végén addig jártam oda, amíg Évike elvált. A fia végül is a kezem között nőtt föl, közös kezünk között. Nyolc éves volt, amikor összeházasodtunk.

Én a hittel meg vagyok hasonulva. Tudatos materialista, ateista vagyok. Nem tagadom, ez érzelmi alapon indult. 1945. január 8-ára virradóra mindannyiunkat elvittek. Hogy az apámmal pontosan mi történt, soha nem tudtam meg. A Jahrzeitet is úgy tartom, hogy nem a halála napján – mert azt nem tudom, mikor van – gyújtok mécsest. Az ünnepek nekem neuralgikus pont. Nem vagyok hajlandó tartani. Például a Hanukakor vagy a szédereste együtt a család. Nekem 1944 decemberében volt utoljára ilyen. És én úgy gondolom, hogy én 10 évesen nem azt érdemeltem a Mindenhatótól, hogy erre a sorsra jussak. Aztán mikor orvos lettem, a 42 évi szolgálatból 11-12 évet kórbonctannal töltöttem el. Aki kórboncolással foglalkozik, az tudja, hogy mi van az emberen belül. Innen az Isten-hit nagyon távol esik.

Valaki, aki megmenekült a Városház utcai nyilasházból, elmesélte, hogy az apám böjtölt. Nem mintha olyan sokat adtak volna neki enni, de ő azt sem vette magához. Ennyi aztán nekem untig elég volt ahhoz, hogy a zsidóságnak a szervezett részével, inkluzíve a pesti Izraelita Hitközség múlt és jelenlegi egész vezetésével ne ápoljam a kapcsolatot. 1949 óta, amikor fakultatív lett a hittan, nem jártam templomban. Esetleg demonstratív célból elmennék Jom Kipurra, Kol Nidrére. Én attól, hogy nem tartom be a vallási előírásokat, még pontosan ugyanolyan zsidó vagyok mint az, aki betartja. A zsidó nevelés az, hogy igenis tudd meg, hogy mi történt a nagyszüleiddel, meg mi történt az apáddal.

Egyetlen egy dologhoz ragaszkodom, ahhoz, hogy zsidó temetőben kell engem eltemetni. Azt is megmondom, hogy hova: a nagyapám sírjába Gyöngyösön. Anyámat eltemetni nem volt könnyű. Ugyanis elmentem a Hevrához, és hamvasztásos temetést akartam, mivel az ő kérése volt, ha ötmillió zsidót elégettek, neki nem kell ettől különböző temetés, mire a Hevrában azt mondták: ilyen temetés hétfőn van, mi viszont zsidókat hétfőn nem temetünk. „Mi az, ő ezek szerint nem zsidó?”, és mondtam is remekbe szabott gorombaságot, és rájuk csaptam az ajtót.

A rendszerváltást mi örömmel éltük meg, de a negatívuma, hogy a hagyományos antiszemitizmus Magyarországon igencsak erőre kapott. De – sokunkkal szemben – mi abba a 13 és fél ezerbe tartozunk, aki a legutóbbi népszámláláson beíratta, hogy zsidó. A baráti körben amúgy „vegyesen vagyunk”. Mondjuk, a többség zsidó. Három-négyhavonta összejövünk, tizenketten.

Rozalia Unger
Szczecin
Poland
Interviewer: Anna Szyba
Date of interview: December 2005

Mrs. Unger is a cheerful, nice old lady. We meet in her tiny apartment in Szczecin. The single room is very modestly furnished. A large picture of her children hangs on the wall. Mrs. Unger is convinced she has nothing to say, but she still welcomes me warmly. Though her answers are laconic, as that is her way of talking, I still find many stories worth recording in her account.

I was born on 30th July 1917 in Cracow, but I grew up in Rzeszow [a town ca. 160 km east of Cracow]. I come from a working-class family. My mother’s name was Malka Achtman, née Szapiro. I know nothing about my mother’s father, her mother’s name was Bajla, and she lived with us. [I remember] grandma as an old lady, she barely walked. She was religious – always wore a kerchief! For Yom Kippur, she wore that bead thing on her head to commemorate the holiday. She died in Rzeszow, when the started transporting Jews away for liquidation 1, she couldn’t walk so the Germans shot her in the street.

My mother had two brothers. Their last name was Szapiro, but I don’t remember their first names, neither one’s. One [lived] in Zawiercie [a town 50 km east of Katowice], and one in London. I have here a photo [of one of my maternal uncle’s family] that we found in England after the war. My mother was still young, she was 47 when she died [so she was born around 1895], they were older. I don’t know where my mother was born, I know they lived in a place called Szczekociny [a small town 80 km east of Katowice], it was somewhere in Silesia, near Sosnowiec, or thereabout.

The [maternal] uncle who lived in England had emigrated there a long, long time before the war, to work, most likely, he was a cap maker. He sent us English pounds to provide for the family. He was very religious, reportedly had eight children in London. I’ve never met them. I don’t even know whether his wife was Jewish. I suppose so, because it’s typical for Jews to marry only with Jews.

My mother’s second brother was a hat maker. He was very religious too, and I remember, after I had been released from prison [ca. 1934], my mother sent me to Zawiercie [a town 270 km south-west of Warsaw] to him, his wife, my aunt, met me, but I had a sleeveless dress, and Jews aren’t allowed to bare their arms, so she gave me a scarf so that I could say hello to him, because I have bare arms so he won’t talk to me. They had no children of their own, only two adopted girls, Jews. I knew they had been taught to sew, to care for themselves, perhaps they were earning for their maintenance that way, I don’t know. I remember they lived on the second floor, in a brick house. And the shop was there too. I don’t know whether Aunt worked too. I remember nothing from Zawiercie either because I was there for only a very short time – just a couple of days. I know the older daughter once took me somewhere to some people to entertain me. But I didn’t open my mouth, one thing that I was young, the other that those were people I didn’t know.

I know little [about my mother]. I don’t know whether she went to any school, I’m afraid she could neither read nor write, but I’m not sure. She had to provide for four persons, because I don’t remember my father, he reportedly went missing. Above all, I remember my mother selling a lot of things in a pawnshop to provide for us, and I no longer see those things. There was that plush tablecloth, maroon-red with golden stitching. The same thing on the beds and on the table. And on top of that was also a kind of mesh, the whole thing was obviously valuable, because she sold it. But generally what did she do for a living? It depended, but, as I understand it, she grabbed every opportunity that appeared. I remember, for instance, that she dealt in fruit: if someone had an orchard, a couple of trees or a whole orchard, she’d make a deal with them in the spring or in the autumn, I don’t remember, and when the fruit were ripe, she’d have them picked up, she didn’t do that herself, and sell them; the retailers bought from her.

There were, I remember, those tiny little apples, called the ‘cocks,’ and she’d rent a cellar from someone (we had a basement, but it was no good for that) and pickle cabbage there, and those apples in that cabbage, they were the best variety for that. When already pickled, those apples had a sort of gas in them, very refreshing, like soda water, and flavored. People came and bought it. There was a whole barrel of the stuff, I remember once the barrel was so large they couldn’t take it out of the cellar and people went down there and [bought] as much as they wanted. Those were the sort of things we lived on, but the money from that was just pennies, really.

My mother was religious, but already adapted to the modern times, because otherwise it would have been hard to survive. She lit the candles on Friday night, wore a wig on a Saturday, but not everyday, so she wore a kerchief, because you weren’t allowed to show your hair. I know she went to synagogue, but only for the high holidays, that was obviously a religious dictate, there was a separate space for women, a separate one for men. I see the synagogue in my mind’s eye, but I don’t remember the address 2. I think I never visited the place, you didn’t take children there, I guess, and later I was a communist, so it would have even been a dishonor to go to a synagogue – we were atheists.

My father’s name was Salomon. I know nothing about him to this day, I didn’t know him at all. I know nothing about his family either. I know only that once [my mother’s] brother came, whether from England or from Zawiercie, to attend to the formalities associated with [my parents’] divorce. But I was a kid, no one cared about me, asked or told me anything.

There were two of us, the kids. My brother was a year and half younger than me. His name was Mojzesz, a Biblical name, and I was Biblical too, my name was Rachela. There was nothing to play. He was in the cheder, he went there every day, but he wore no payes. I don’t know where he went later, certainly some elementary school. During the summer holidays we did nothing, and what could we do, no one organized any kind of shows or activities for young people – there was nothing of the sort! There were no summer camps. Who ever spoke of a summer camp? It was good if we had enough to eat at home.

Then [my brother] went to work, he was a bag maker, he went to Bielsko-Biala [a town ca. 60 km south of Katowice]. He worked there for a German Jew who had been deported before the war back to Poland 3, he was a bag maker, had a store, had some money, set up a shop, and gave [my brother] a job there. The two of them regularly went to France to buy new things, bags, suitcases, tools.

We lived in Rzeszow at 5 Lwowska Street. It was a tenement house, but in the back. The owner was a Jew, and the janitor a Pole. The apartment had one room, a large one, so we divided it up in half: two beds. My brother had his own, because he had to sleep separately, and I slept either with my mother or my grandmother. And that was it: a kitchen stove, a table. There was no bathroom, no one had a bathroom, typically there was even no running water, but as far as we were concerned, I remember my mother had a deal with the next-house neighbors who had a well, and if you wanted to use the well, you had to pay, but I think my mother didn’t pay, simply because there were two kids, and the grandma, for her to provide for, so [the neighbors] didn’t charge her.

There was a workshop in the yard, the employees were Poles. A scrap dealer, the owner was a Jew. I don’t know what they did in that workshop, I wasn’t interested. Lwowska wasn’t solely a Jewish street, it ran down to Wislok, the river. Opposite [our house] stood a Polish elementary school, a single-story building.

The pre-war Rzeszow was a small town, very many people were jobless, there was a lot of poverty. Life was hard, poor, simply. I remember one [man] who had a store, on Panska Street, I think it was, selling bathtubs, water closets, obviously for those building or renovating their house. So there were people who could afford that.

There were stalls, stores, tiny ones, I remember a little store that sold a bit of everything, and next door there was a beautiful Christian store, the wooden floors were greased, whether with wood tar or some brown polish, so the peasants, when they came to do their shopping, with those cloth bundles on their backs, instead of going [to the Christian store], they preferred to go to the Jewish one, lest they spoil the floor [in the elegant one]. My mother sent me to the Jewish store to buy things on credit, whatever we needed on an everyday basis, whether flour or sugar, I paid nothing, only my mother would come after some time and pay the bill.

We spoke Yiddish at home. But I speak it no longer. Have no one to speak it to, forgotten. I understand it when spoken to me, but I can’t speak or read it. We spent the holidays at home, because we had no other family. My mother observed all the holiday rituals, today it makes me laugh, the division between the milk and meat dishes, the whole thing. The kitchen was absolutely kosher! It couldn’t be otherwise! They would have cursed [my mother and grandmother] if they had done that, but they were used to that, everyone did that so they observed it too.

For Easter [Pesach], you had to change all the dishes. And we kept the holiday dishes, unused, separately in a chest, and if someone didn’t, they had to scald the everyday ones, and then you could use them for the holidays. They lived the Jewish way, simple as that! But being strictly religious – no, that wasn’t the case. And especially when I was already able to tell, after I had been released from prison, I remember a situation once, you weren’t allowed to touch money on Saturday, and my mother once noticed me touching it, and she said nothing. That meant she had already adapted herself. She preferred to pretend she had seen nothing rather than reproach me.

I remember the peasant strikes, I could have been 9 or 10 at the time, then the funeral of Orbach [a less known communist activist in the 1930s], a Jewish funeral, and the communists pulling the covering off [from the coffin], people carried the coffin on their backs, and covering it with a red cloth instead. I remember a massive crowd, because the way to the Jewish cemetery was down our street, Lwowska, and people [lost] a lot of money, they were hiding in the gateways, I don’t know whether it was from the police or for some other reason, and I went picking up that money, those pennies. Orbach was a communist, they killed him in prison, punched his lungs. I knew his younger brother. It was the time when Pilsudski 4 set up the camp at Bereza Kartuska 5 and there, in Bereza, Orbach’s younger brother caught tuberculosis, I don’t know how, whether they beat him or whatever happened there, whether it was the food, enough that he had developed the tuberculosis and was released. I remember money was being raised among young people to pay for a sanatorium for him in Krynica or Zakopane.

I completed seven grades in a girls’ school, a mixed one [for both Jews and Christians]. We played all together, there was no problem. There was a religion teacher, a Jewess, religion was taught in Yiddish. There were [also] schools for boys, nearby, on the same street, I don’t know how it was there, my brother went there. Upon completing elementary school I wanted to go to a business high school, but that cost something 45 zlotys, my mother told me, ‘Write your uncle in England, he’ll send you the money,’ and that ended the story, he was supporting us anyway.

I went to work, for three years, to learn a trade. The people that gave me the job were Jews, and they were also communist sympathizers. There was some favoritism involved. I worked in a private tailor-making shop, we sewed dresses, blouses. I worked there as an apprentice. And other girls worked there [too] simply for nothing. Why for nothing? Because they wanted to go to Palestine, to Israel, and they needed a profession. They usually didn’t speak Hebrew. Young people generally didn’t know the language, few did. The religious Jews learned Hebrew, I don’t know whether they knew what the prayers they recited meant, whether they understood the words – this is something they know, but young people weren’t religious, like they aren’t these days.

I joined the party 6 because the economic situation, the living conditions in a way segregated us, made us part of a certain sphere, even though in the party – I was in the youth organization – there were also students from well-off families, cultural, educated, up-to-scratch people. (I didn’t think about joining the Jewish party). The Bund 7 had similar principles but a different goal. We worked with the Poles and the Jews, both were represented in the party. I remember no anti-Semitic behavior; there was nothing of the sort between young people. We were all equal, none of us had anything.

The meetings were all hush-hush, each time in a different place, at somebody’s home. Above all, we studied. We couldn’t have books because we might get caught, but there were educated people who knew how to pass knowledge on to us. [Everyone had their responsibilities] and mine area of responsibility were leaflets for the military. I don’t know where they printed the stuff – you weren’t allowed to know, it was top secret. Those were leaflets they distributed among soldiers. They spoke the truth – I don’t remember precisely what they said, it’s too many years, but they spoke the truth about the situation in the country, about poverty, indigence. My job was to deliver [those prints] to the military barracks. I faced a very harsh prison sentence if I got caught. My military contact, his name was Rajber, is dead now. They organized 1st May demonstrations [May Day, a holiday established by the Second International, celebrated annually with mass rallies, demonstrations, and marches], but on a very low key, and I don’t remember how it looked like. I remember pasting up posters on the wall, whether for 1st May or something else.

When I was 17, they arrested 36 people from the past. This could have been 1934 or 1935. Somebody betrayed us. I don’t remember who it was. I met my husband during the trial; he got two and a half years and served it. I also served time, but they released me after a year because I was the youngest.

We did time in Rzeszow, then they moved us to Tarnow [a town ca. 75 km west of Rzeszow], it was the time of the peasant strikes. I remember looking out of the window and seeing how they drove their wagons, with the torches, in the night. I was in a cell with other women. They treated us better or worse. They didn’t really beat us, but the boys they did. There, in front of our windows, was a boulevard. People sat there. And we shouted, when the guards started beating the boys, for them to stop. So that the people knew how things were.

They released me before Easter, and after the holidays the trial began. I remember [one of the defendants] was sick in his lungs, had tuberculosis, and someone from his family gave me a ham sandwich for him. Two slices of bread with a lot of ham in between, and I brought it to the courtroom and gave it to him.

After the trial I spent a couple of days in Zawiercie, because my mother sent me there to stay with the brother [of hers], to isolate me. But there was no work there so I packed my things and left for Cracow. I remember I paid 8 zlotys for a room I shared with another [girl]. I don’t remember where I knew her from but she was a communist too. In Cracow, I lived in various places. Above all, you had to pay. Not much, but the places weren’t special either. I remember I once shared a room with a girl who worked in a creamery below and I couldn’t breathe because of the lactic acid, and I found out it was her who had soaked through with it. The owner was a religious man who liked to peep at girls washing themselves. His wife knew about it and stood by the sink to cover us. He must have been after a stroke – he had a limp in one leg and a stiff arm.

I was an illegal, unregistered resident in Cracow. There was an organization there [Patronat, founded 1908], run by Sempolowska, I guess, [Stefania Sempolowska, 1870-1944, teacher, activist, involved in organizing aid for political prisoners, harassed by the authorities] that helped political prisoners, distributed foreign aid, from France, things that people needed. I received a pair of shoes, light-colored ones, very nice, oxfords.

I spent perhaps two years in Cracow. When there was work, I worked. I once worked for a tailor that made vests and my job was making the buttonholes, and to this day I can make a very nice buttonhole. The better I performed, the more money I got, but those were only temporary jobs. I wrote to my mother, sent her 10 zlotys from time to time. My brother also kept in touch with her like that [sending her money].

Then my husband came and we moved in together [Mr. and Mrs. Unger got married during the war, around 1941], there was a bridge beyond the Planty park, and beyond the bridge was Grzegorzewska Street, and there we lived at no. 8. The apartment had three rooms, and the owner, an obviously impoverished Jew, sold shoes, had a store somewhere, the store eventually move to the apartment, and he sold there, and one room he rented to us. We paid for that room, but then the war broke out and we left the place. I took the pillowcase, stuffed whatever fit inside, the basic things, and off we went. You thought it was just for a moment, that the war would not last long.

My husband, Oskar Unger, comes from a village near Rzeszow called Lubenia [15 km south of Rzeszow]. He was born in 1912, I guess, in peasant Jewish family, there were thirteen children, that’s the way it was those days; Jews didn’t do abortions. I knew my husband’s parents, the father was very religious, carried a beard, but that’s not what I mean but how he lived. They lived in the countryside, and throughout the countryside wandered people, religious ones too. I don’t know whether it was in the name of God or whatever. But if someone came, you had to give him food, water, whatever, and give him a place to sleep for the night. [My husband’s father] had a special little room for that and he never told the pilgrim to go away but slept him there. He even gave him food to eat, those were the customs, different than today.

They had two acres of land, one cow, and thirteen children, one looked after the other, and of all that the only ones to survive were my husband and an orphan boy [my husband’s] father had adopted, his name was Alman Intrater. [My husband] completed only four grades, that’s all there was in the countryside. [They were poor, my husband told me] how he walked on foot from the village to the city, he had a pair of shoes his father had bought him, so he carried them on his back and only upon reaching the outskirts did he wash his legs, put on the foot wraps, put on the shoes, and went to the city. And the same thing on his way back. He didn’t want to wear the shoes his father had been promising him for several years and finally bought him.

We fled, some people went to the station, to the trains, while we went on foot, and many people walked with us, back from Silesia, I guess, some teachers, we walked along the Vistula bank, and there was a house, and besides the house lay our Polish soldiers who had been mobilized to fight but had received no order and didn’t know where to go, what to do, and they lay in a row because they were exhausted 8.

And so, walking along the Vistula, we reached Rzeszow, and in Rzeszow I moved in with my mother. And on our way, a barber went with us, a Ukrainian, and he tells [the men], ‘I know the way, let’s keep going.’ [And my husband went with them]. On the way one of those boys decided to make a detour to Mielec, I think it was [a town, 60 km north-west of Rzeszow], he told them, ‘You go, I’ll catch up with you, I’ll only drop by, I have relatives there.’ And when he caught up with them later, he told them his neighbors had chased him away. [They told him] ‘Look where your people are.’ There was a hole dug out by the road, covered with lime, blood was soaking through, the earth was moving, and he ran away. And they went as far as Lwow. And from Lwow [my husband] sent me a letter to come as soon as possible with his brother and his brother’s fiancée, and we set off all three, but this time we hired a horse wagon to get us to the Bug.

And I remember that we happened upon some German troops marching down the road, and [my husband’s] brother was scared and hid in some house. We were also scared that they would take our horses away, but they didn’t, just marched past us, so he went out of that house and we kept riding up to the place where we wanted to cross to the other side, it was the river Bug, but how to cross it? We had some money on us; especially my husband’s brother had some. We went into a house, a Ukrainian man lived there; he must have spoken German because otherwise we wouldn’t have been able to communicate. There was a manor there, and in the manor stood the NKVD 9, and there were German troops. The others were afraid to get in. It must have been my young age that I was bolder than then others, I went in and first of all I told the Ukrainian that we would pay him if he got us through. I went to the NKVD,  a tall, handsome German came out, with that bird on his hat, and says to us, ‘here, on this side, are the Germans, there, opposite, are the Russians, with all the equipment, if the Germans see you, they’ll start shooting.’ [After 28th September 1939, the territories immediately west of the Bug River found themselves under joint German-Soviet occupation. Soviet troops later left the area as a result of the so called second Ribbentrop-Molotov pact, in return for transferring Lithuania to the Soviet sphere of interest.]

The German and the Ukrainian went with us to the river bank, to a ford, we paid the Ukrainian 15 zlotys, and when we were crossing the river, I lost my fountain pen and the rest of the money that I had hidden. We waded in, and there were slippery stones. Water up to here, and I cannot swim to this day. Whether the others could, I don’t know, but we pushed ahead. All wet I eventually reached the other side, we climbed up that high bank on all fours, like apes, we stood there, and no one comes to us, no one asks us anything, nothing, so well, if there’s no one, then off we go.

We went to a peasant; he gave us a place to sleep. They told us to get inside, they were Jews, and it was Friday night or Saturday, some kind of a holiday, they fed us, gave us a bed, we took a rest, but we wanted to get at least to Przemysl [a town 90 km east of Rzeszow], we knew there were friends there, because people had already been fleeing the German-occupied territories, so they told us where the town council was, to go there.

I went there, the place was swarming with young people, and I presented the facts, how things were, in fact, my looks told everything! Half-withered, and they ask, ‘what name can you give us to prove that you are indeed with the communist youth.’ I remembered there was a liaison named Karol, so I say ‘Karol,’ ‘Well, he’s here with us!’ and that saved me, saved us all, they gave us a bus to go to Przemysl, and from there, by a train, to Lwow. It was late autumn 1939. We spent about a year in Lwow.

My mother and grandmother stayed in Rzeszow. Grandma was an old lady, how to take her on such a voyage? And my mother stayed, because otherwise she would have surely gone with us. In fact, did we know at all where we were going?! In Lwow I was joined by my brother [Mojzesz]. [He came from Bielsko Biala] because when the war broke out, the Germans announced that all young Jews, aged so and so, should report and told them to pack because they would go east to work there. And he packed everything he had into a suitcase and went east, in a normal car, not a freight one. In the meantime they were being beaten badly, he lost three teeth, and it was not the Germans who were beating them but Poles, civilians. I imagine they were young people, and they probably made a fuss because they didn’t know where they were going.

After they passed the border, they saw people working in the fields, in a forest; they guessed they were going to work. The train stopped, they got off, the Germans told them to pay 4 zlotys per piece of luggage, and peasants waited with wagons to take those suitcases. Then they lined them up in a row and the Germans started shooting, and when they started shooting, [my brother] ran away. And suddenly he found himself in one shoe on the Russian side, with nothing on himself, naked. Peasants allowed him to go into a stable, lie down. ‘After I woke up,’ he told me, ‘I got a second shoe, an odd one, and something to put on myself, some white shawl.’ He knew I was in Lwow; he wanted to get to Lwow. Only I don’t remember how he eventually found me.

[In Lwow] we lived in a former prison, the party found us a job and the place to stay. Me and two other friends got a job at the Aida factory: tubes, filters, and paper [a cigarette factory]. Every week we received an allowance of tubes, the kind of empty cigarettes, and there was a machine for stuffing them with tobacco. I didn’t need those tubes because we didn’t smoke, but I gave it to my brother who sold the stuff on the market. In fact, he had no job, so that was a kind of support. And the man he had worked for in Bielsko found himself in Lwow too and paid [my brother] five zlotys a week as a means of support, for nothing. He obviously had money.

Then we rented a room. The landlord [gave us] a single spring bed, but there was no mattress so we slept on the bare springs. The landlord lived in the same house, in a different part of it, and he knew we slept like that. He is surely dead by now, but if he’s alive, perhaps it pricks his conscience that he was so mean to us. Then my husband got sick, he had stomach ulcers, and people at my work helped secure a place for him in a sanatorium on Kurkowa Street, in Lwow, and he spent like two weeks there, but he was still sick, an ulcer doesn’t go away easily.

When he got back home, two uniformed men came and told us to pack our things. And what did we have? Nothing! A moment and we left, they took us to a freight car, didn’t tell us why. Did they know themselves? They didn’t – they had their orders, and that’s it. And so they took us to Kazakhstan, to Semipalatynsk [city in eastern Kazakhstan, 80 km from today’s border with Russia], we had no money, no clothes, we were hungry, like dogs, or worse. My husband had 100 rubles in his trouser pocket.

We had a friend in Semipalatynsk, a man we knew from Rzeszow, a communist too. His name was Motek, and we needed to find a place to stay, an apartment. He found one for us, we had to pay 20 rubles, and [my husband] must have obviously been robbed of the hundred. We were left penniless. [My husband] went to the other Poles to ask for a job, for something to do. They reacted in an ugly way, laughed at him, because they earned their living there by stealing. But he met three Czech guys somewhere who worked with horses, and they told him to come, that they would give him oats, and he came and had his pockets full of oats and we ate it.

The three Czechs who gave him the oats also fixed him a small job with a Kazakh man. They said [the Kazakh] would give him flour. [My husband] went to the man with some crewel and fixed his ‘shuba.’ A ‘shuba’ was a kind of sheepskin, [my husband] sat there, there was no proper table, only a low round one, you don’t sit on it; it’s for eating in a squatting position. Those Kazakhs had all gone to work and there came the Kazakh’s old wife, she was obviously preparing a dinner, and she had a knife, and the ram, smoked or raw, hung there, and she [was cutting it]. And [my husband] was afraid of the knife. And he ate his fill there. [The Kazakh] gave him a whole lot of flour, and I made my first potato dumplings then.

Of all of us, it was the hardest for our daughter Frania, who was born there in August [1941]. Shortly before that we got married; we went to an office to sign a document, there was no ceremony of any sort. We had to register officially, arrange the formalities. Frania went through nine pneumonias in a row. The Russians told me there was an establishment where I’d get food for her, and indeed, I regularly got a half-liter pot of some nourishment mixture, she was an infant, she couldn’t eat properly, so it was liquid, not pure milk but a pulp of some sort. And I had to leave her [with a babysitter] because we had no place of our own yet, and of all of us from that train had been billeted all together, and then I had to go to work, because that was the only way. In fact, we were young, you had to work; we had no means of support whatsoever.

And it was like that, when I worked, I received 600 grams of bread a day, and my daughter, my baby, whether it actually ate the bread or not, received 300 grams. And I gave that 300 grams to [the babysitter] in return for changing her clothes, feeding her the food I was receiving for [my daughter], and so on. Whether she fed her or not, I don’t know, but when I came, the [baby] would lay all buttoned up, red in the face, scorched, [the babysitter] didn’t change her, the baby just lay there, I can imagine how she cried, because it burns. [Then] I arranged for her to be admitted to a day care center and the Russian woman there told me, ‘For the burned skin, use “fasting butter”,’ this is oil. I applied the oil for the whole night, and it helped. How I managed to secure the oil, I don’t remember.

[Then I worked] in a tailor’s shop and everyday I carried the baby to the day care center. I’d wrap her in a cotton blanket using my husband’s belt, and when she heard me enter, heard me open the door, she’d start squealing – a little baby! She was just several months old. When I came to pick her up, it was winter time, they had no heating there, her hands were red, swollen, her legs chilblained, completely swollen, they sat at a round table, there were chairs to match, and how I brought her, so she lay there, in the same clothes, unchanged, nothing!

Then I started taking her with me to work, it was nearby, I’d put her on a table, unwrap, those hands were so swollen, cold, and you had to back home on foot, and there was heavy snow there, the snow banks were taller than a man’s height, you could only go where a path had been worn. Today I know it was a nice winter because there was no wind, if there was any, the snow banks stopped it. I had shoes back from Lwow, leather soles and canvas uppers, the three-fourths, laced-up kind of ones; they were all wet by the time I got back home. And at home there was no bed, no heating, nothing, no stove, we slept on the floor and covered ourselves with what we had brought with us. That’s how it was.

Meanwhile, my husband had been enlisted for the ‘trudarmya’ 10, the work battalions, to work with the horses. They slept on bunk beds, and there were lice all over the place. He got stomach ulcers there, and instead of feeding him the proper food, they simply fed him with what they had. In any case, my husband had a very strong will, none of my children were as strong-willed as he was, and he decided he’d go to town, to an official there in charge of labor. And he went there, on foot, and told the man about the conditions he worked in, about what they fed him, and showed him the medical certificate. The official picked up the phone and called the place where [my husband] worked. ‘If you can’t feed the man properly, then better send him home!’ he told them. And they released him. One day I look out of the window, and I see him marching with a bundle on his back. That way he got back. It could have been 1942, 1943.

Then my husband was hospitalized, and after he had been released, they enlisted him again, didn’t leave him in peace. Why did they enlist him? Because they were giving everyone Russian passports 11 and my husband didn’t want one, he insisted he wasn’t a Russian and wanted to live in Poland once the war ended. And those people that refused to become Russian nationals they often jailed, and him they enlisted [again], to work in a tailor’s shop, a military one. I cannot recall the name of the place. And it was good there for him, the manager told him there were unhappy people everywhere, because it was war, but in that place they were patriots. The young people would give their lives for Stalin, and for a ‘stakan’ – a stakan is a glass of vodka – and for something else, he mentioned three things, I don’t remember.

[Even in Lwow] my brother wanted to go back to Rzeszow. But he had no choice, had no work, and couldn’t go with us because they didn’t take him. They deported very many people, I don’t know what those people thought, generally people were afraid, and he fled somewhere to Bessarabia and wrote us a letter he had been enlisted [I don’t know to which army], and that we’d never see each other again, that was the last we heard from him. Perhaps he felt [he’d never return], that’s how it is when you’re going to the front. And that was it, we never heard from him again.

During the war me and my mother wrote each other, she begged me for some coffee, she obviously thought we had access to it here, so I sent her some, but it was chicory coffee, the ordinary one, and it was still very hard to get. I don’t know whether my mother was in the ghetto, or whatever happened to her, I only know what they told me after the war, that it could have august when they took them away, and my grandmother was shot on the street by the Germans, because she couldn’t walk. My mother wrote me that. That was 1943 or 1942 [Editor’s note: it was 1942]. My mother was later taken away, but I know nothing.

The war ended, and the Poles organized the repatriation, Wasilewska 12 arranged for those people to go back to Poland. And we went back. We were members of the Union of Polish Patriots 13. We arrived in Poland on 1st June 1946. We rode for two months on that train. We stayed in Szczecin!

My husband wanted to visit the place where he came from, and in 1946 he went to Rzeszow, we had a friend there, one Tomek Wisniewski, a communist from before the war, my [husband’s] friend from the same village. [My husband] went to him, and he tells him, ‘If you go there by yourself, you won’t come back! I’ll go with you.’ The realities were such that if a Jew had come back, he obviously had something to come back for, some property, and he’d get killed 14. And that guy [Wisniewski] went with him. My husband wanted to see the place, he was born there, went to school there, had his friends there. And he told me he couldn’t even recognize the place, he said, ‘The beaten tracks, the houses, here’s the house, with a thatched roof, and opposite a brick one.’ [No one survived of my husband’s family, only the adopted brother], Alman Intrater. My husband secured an official paper from a court, somewhere near Przemysl, confirming all those people were dead.

[Alman Intrater] went through all the camps here in Poland, and he was saved from a camp by some German nuns, he was already very weak, someone they called a ‘moslem’ [in the camp terminology, a ‘moslem’ was a prisoner on the verge of death, already so starved that he had virtually lost his will to survive], he could no longer eat anything, whatever he ate, passed through him in no time, so that was a pre-terminal stage, and then the war ended, and they took him to Sweden. They took him there because a Gestapo man had destroyed his eye with a whip, and they wanted to save his other eye, took him to a hospital, it didn’t work, he went blind. He told me later he would have died too because very many of those taken to Sweden pitched into food and died. You weren’t supposed to eat, and him they administered some medicinal charcoal in that hospital and he survived on that.

He had to be a very strong man, he was some kind of a military man in Poland before the war, but what kind, I don’t know. My husband visited him after the war, and saw him, but the other man couldn’t see him [because he was blind]. He married a Polish woman, lived with her in Sweden. And it turns out he died of a stroke, I don’t remember when. He survived everything else, but that – he didn’t.

My husband had a job with the WPHO, a shoe-distribution enterprise that exists to this day. And I didn’t work. I had two children! In 1948 I gave birth to a son named Leon. He completed a musical school and is a pianist, and my daughter completed a business college.

[My children] went to the Public School no. 5, the communists’ children all went there. There was a period when religion started to be taught at schools [until 1961, religion classes were held at public schools], it was under Gomulka 15, I guess, and all the kids enrolled, communist or no communist, but [Leon] didn’t. The priest came, told him to stay, said God would bless him if he did, stroked his head, and [Leon] says there is no God at all. The priest got angry, grabbed him, opened the door and hurled him so the poor Leon landed under the opposite corridor wall, all bruised. But that wasn’t all, because after classes, in front of the school, the kids attacked Leon and started beating him. There’s a police station opposite and one of the policemen came up and he couldn’t tear the boy off because he sat on my son’s face and didn’t want to let go. When Leon came home, I called my neighbor, a doctor, and she told me to put him into bed and give him nothing to eat except cottage cheese. He got jaundice then.

My children knew from the very beginning [about their Jewish roots]. My son left Poland during the martial law 16 and went to America because he couldn’t get a job [here] because he was a Jew. And today he understands a lot because he lived among Jews in America. And they wanted to give him a job, only the rabbi told him to get circumcised. And he didn’t want to. Today he lives in Kiel [Germany] and remains a man at the crossroads, while my daughter wants to have nothing to do with all that; she’s married to a Pole.

My son didn’t want to get married, he had an ambition to have a high living standard, and today he’s old. My daughter has a daughter, Ania. She divorced her first husband and has married again. Ania’s father was called I., a Pole. I don’t know who he was or where he works – it’s been some years. Ania is 37. She worked as an English teacher in school, earned poorly, and eventually she made some arrangements and went to Sweden to work. She’s already been a year there, we’ll see! She had a husband, his name was K., but they got divorced, she has no children and cannot have any.

Me and my husband were party members uninterruptedly: before the war, during it, and afterwards. We were moved by 1968 17 like everyone else. Only we viewed it from a different angle: for us, those were mistakes committed by our own [the communists]. One generation has to sacrifice its life, its health, for things to change. We couldn’t leave [Poland] because by husband was seriously ill, he had already gone through one surgery, of the stomach, then of the gall bladder, there’s no hospital in Szczecin that he wouldn’t have been to, I had no one to go with. Me without a profession, the children, him being sick… That would have been like signing our own death sentence, as they say.

I am a member of the club [TSKZ] 18, but no activist, I just pay my fees. I couldn’t do anything even if I wanted to. In the past, I helped. Me and my husband had been in the club since the very beginning. There was a time when everyone had gone away and it looked like the club might be closed down. My husband had a talent, the talent of a social activist, and he organized everything, found a president and a caretaker. He died in 1993, but everybody still remembers him. We had never been to Israel, had no money. We have never been abroad, in fact.

I’m old today, 88, have trouble walking. But I want to live, don’t want to pass away yet. What else can I tell you? Everyone, if they have lived to the age of 88, have stories to tell, but is it important? It’s just life!

Glossary

Életrajz

Klein Rózsa belvárosi lakásban él, szeretetteljes családi körben. Rózsi néni 100 évesen is szívesen mesélt éltének kalandos részleteiről. A család története arról tesz bizonyságot, hogy igen tehetséges családról van szó, hiszen számos tagja nemzetközi karriert futott be. Rózsi néni arcbőrének bársonyossága figyelemre és irigylésre méltó. Az interjú nagyon barátságos hangulatban zajlott, hiszen a családtagok (lánya, unokái) nagyon készségesen segítették a munkát.

Az anyai nagymamára valamennyire emlékszem. Szalpéter (Holder) Gizellának hívták. A nagypapát nem ismertem, ő nagyon korán meghalt. Még a nevét sem tudom, csak annyit, hogy Szalpéter ?, volt a neve. A nagymama a Máramaros megyei Rahón született és [Rahó (ukránul Рахів (Rahiv / Rakhiv)), oroszul Рахов (Rahov), szlovákul Rachov, románul Rahău): város a mai Ukrajnában a Rahói járás székhelye.- A Szerk.] élt. Ez a falu, egy nagy község volt, jelentős zsidó lakossággal. Nagyszüleimnek vegyeskereskedésük volt Rahón, ebből éltek. A nagymamát jól ismertem, nagyon okos, ügyes asszony volt. Mivel nagyapám korán meghalt, a nagymama vette át a bolt irányítását. Anyai nagymamám egész fiatalon, huszonévesen maradt 5 gyerekkel özvegyen, és nevelte fel nagyon ügyesen a gyerekeket. Állítólag rendkívül talpraesett nő volt. A nagymamám nagyon okos volt. A háború előtt hólyagrákban halt meg.

Az apai nagyapám Klein Mendel Wolf, születési helye Herincse volt. A család állítólag Dés környékéről jött és erdetileg Sztrulovics vagy Strulovics volt a Klein család neve. A nagymamát, kétéves koromban láttam utoljára. A neve Klein (Weiser) Aranka/Szura Golde volt. Ők végig Máramaros-szigeten [románul Sighet, korábban Sighetu Marmaţiei, németül Siget, másképpen Marmaroschsiget, szlovákul  Sihoť, ukránul Szihota): város a mai Romániában. A Tisza parti város az egykori Máramaros vármegye székhelye és egykor Magyarország faiparának és sóiparának központja volt.- A Szerk.] laktak. A nagyapámnak egy kiskereskedése volt, amit apám örökölt meg később. Lisztet, cukrot, sót, fűszereket árult. Ők korán meghaltak, és hét gyereket hagytak hátra. Nem tudok a haláluk idejéről és körülményeiről semmit.

Apám Klein (Smiel) Lázár volt. 1876. július 23-án született Máramaros-szigeten, és 1944-ben deportálták édesanyámmal együtt Auschwitzba. Apámat anyámmal biztos, hogy össze sadchenolták, ez akkor így volt szokás. Apámék, nyolcan voltak testvérek. Ilka, Izidor (Israel), Ábrahám, Joel, Simehana, Mariska, Henrik. Apám családja tartotta a zsidó szokásokat, vallásosak voltak, de nem voltak ortodoxok.

A család apai és anyai ága is neológ volt. Ami biztos, hogy apám soha nem járt kaftánban, nem volt hosszú pajesza stb., nem várta a Messiást, hanem földet vett Palesztinában és a cionizmusban hitt. Apám két barátjával együtt megalapította „Cionista Mozalom Egyesületet” Máramarosszigeten, miután Herzl Tivadar könyve megjelent. A máramarosi rabbi ezért kiátkozta. Apám nagyon nagy cionista volt, és akkor ez még újdonság volt, de nem csak hogy újdonság, hanem büntették is. Még a zsidóság sem merte nyíltan vállalni ezt a cionizmust, mert nagyon újszerű volt. Tanulmányozták Izraelt, és a zsidó eredetet. Ő ki akart vándorolni Palesztinába, de akkor még nem nagyon lehetett. Vett földet is Palesztinában, de hogy hol, azt nem tudom. Dunamban számolta a területet, ezt mindig hallottam otthon. A dunam volt a föld mértékegysége. Nem tudom, hogy mi lett ezzel a földdel később. Ez zsidó ügy volt, hogy meg kell szerezni újra Izraelt. Sokféle cionista egylet volt Máramarosszigeten. Erős volt nagyon a cionista mozgalom. Az ortodox rabbi Teitelbaum rabbi, ahogy már említettem, kiátkozta apámat. A Teitelbaum család, egy nagy ortodox rabbi család volt Máramarosszigeten. Nagy szerepet játszottak az akkori erdélyi zsidóság életében. A Teitelbaum család, ősi erdélyi zsidó család volt, mindenki rabbi volt a családjukban. Gyönyörű házuk volt, meg szép helyen laktak a városban. Nagyon tekintélyes és befolyásos emberek voltak akkor. Apám örökölte meg a fűszerüzletet, és vezette anyámmal hosszú éveken át. Erről még a későbbiekben lesz szó. Az apám járt mikvébe.

Klein Ilka férje Jakobovics Móric volt. 6 gyerekűk született: Rózsi, Adolf, Hermin, Helénke, Imre, Mariska. Közülük 3 leszármazottról tudok. Rózsi lánya, Sara Meruk, aki ma 70 és 80 év között lehet és az USA-ban él, tán ott is született.  Nagy vagány csavargó volt a hölgy, az Antarktiszon is megfordult, meg más rendkivüli helyen. Egy fia van, Michael. Ő maga, mármint Sara fiatal éveiben valamelyik amerikai elnök feleségének volt a titkárnője. Klein Ilkát és férjét deportálták. Nem tudom hogy hova csak valószínűsítem, hogy Auschwitzba, de nem jöttek vissza.

Klein Mariska és férje Wettenstein Mór és két gyereküket Jolánt és Bélát Máramarosszigetről deportálták,  egy lányuk, Juci, megmaradt, a férje révén Gottesmann Juci, aki Izraelben élt és halt meg néhány éve.

A harmadik leszármazotti ág Imre, az ő felesége Bözsi volt és lányuk, dr Jardéni Mirjam, Izraelben él, történész. 

Klein Izidor azaz dr. Klein Izrael, orvos, még az I. világháború előtt és alatt és utána is Máramarosszigeten élt. Több könyvet is írt, ebből egyet sikerült több éves kutatás után megtalálni, ez pedig a "Muszkajárás Máramarosszigeten 1914. október 3-6-ig" című könyv. Amúgy az I. vh után dúlt nagy spanyolnátha járványról, amelyik több áldozatot szedett, mint a háború - is írt könyvet. Egyébként a muszkajárásos könyvében meg a család történeteiből tudjuk, hogy a járvány idején meg az oroszoktól való rettegés okán majd minden orvos elmenekült  Szigetről [Máramaros]. Izidor nem!! Végig állta a sarat és éppen ezért is nagy tiszteletben állt a városban. Klein Izidor felesége neve Wieder Eszter volt.6 gyerek született itt is, Imre, Margit, Géza, Laci, Annus, Ferike. Ebből egy ágról tudok beszámolni, ez az Annus nevű lány és leszármazottai. Velük tartjuk a kapcsolatot, Izraelben élnek. Annus igazi úttörő volt, ifjú hölgyként nekivágott és még talán a 20-as évek végén vagy az 1930-as évek elején  kiment Palesztinába. Ott ismerkedett meg  a Tokajból származó Frankel Hugóval, akivel összeházasodott és két gyerekük született,  Gideon, majd Sara 1935. április 6-án. Hugó 1948.okt.19-én Izraelben a háborúban halt meg, míg a fia Gideon az 1967-es 6-napos  háborúban egy néhány hetes kislány Avivi apjaként. Hugo az Irgunban együtt harcolt és jó barátja volt a későbbi miniszterelnöknek Menahem Beginnek.  Saranak nem született gyereke és nem ment férjhez, viszont diplomataként, majd újságíróként  dolgozott, sőt még most is dolgozik az izraeli rádiónak. Vele tartjuk a  kapcsolatot. Annus néni tavaly halt meg, szegény már teljesen vak volt és agyilag is leépült. Izidor és a felesége Máramarosszigeten  maradtak, valamint Imre fiúk akiből orvos lett és felesége, aztán Géza, Laci, Ferike, Margit mind-mind, onnan vitték el őket 1944-ben Auschwitzba.

Klein Joelről annyit tudunk, hogy két gyereke, Juliska és Henrik született. Juliska férje Szarvas János, akitől két lány Médi és Klári születtek. Szarvas Jánosék a háború után, az 50-es években Budapesten a Liszt Ferenc téren laktak, ahová a kitelepítés után alérletbe befigadták Klein Henriket és feleségét. Klein Joelt és feleségét is deportálták Auschwitzba. Médi férje egy Schwartz nevű volt, míg Klárié egy Fekete nevű valaki.

Klein Ábrahám, felesége Moskovics Szeréna, gyerekeik Karola és Henrik nevű utódok. Karola férje Fuchs Miksa, gyerekeik Olga, Miki voltak. Olga később Izraelben élt, egy román Iasi-ból származó  zsidóval, Doru volt a neve. Izraelben haltak meg egymást követően kb. 10 éve. Mikit deportálták és ott halt meg édesapjával Ábrahámmal együtt. Henriknek egy Hersl nevű fiúgyereke született, de róla nem tudunk továbbit. Ábrahám életéről annyit tudok még, hogy valamikor kiment Amerikába, de később visszajött.

Klein Simehanenak (Hanna)  3 gyereke volt, Izsák és Patti(József) és Henrik. Férje neve Nachman Kahan volt. Ennyit tudunk róla. Simehane gyerekei közül Izsákot az oroszok lefejezték 1945-ben, miután visszajött a deportálásból. Nem tudjuk miért. Henrik Norvégiába került és ott él vagy élt.

Egy öccsük volt, aki Pesten élt, kitanult ékszerésznek. Őt Klein Henriknek hívták. Klein Henrik/ Chaim, Mózes), 1887. április 1-jén született Máramarosszigeten és Budapesten 1967-ben halt meg. Henrik ezüstgyáros lett Budapesten. Pontosan nem tudom hány, de kb. 10 -20 munkással/ alkalmazottal. Ezüst dísztárgyakat, tálcákat, gyertyatartókat, evőeszközöket gyártottak (Én később pl. az egyik munkásnőjétől vásároltam saját magamnak a hamis papírokat.) Ő később nagyon gazdag lett, nagyon jó üzletember volt. A gyár a mai Belváros közepén, a mai Madách téren volt. Az eredeti épületet lebontották, később, a 80-as években ott a Centrál nevű önkiszolgáló étterem volt, ma, ha jól emlékszem talán élelmiszerüzlet. Felesége lengyel származású, de már Magyarországon, 1893.szeptember 15-én született Wágschál Józsa/Mici nevű tündéri asszony volt, aranyszívű tüneményes. 1980 decemberében halt meg, sajnos akkor már néhány éve szenilisen. Két lányuk, Edit (1919-1944) és Márta/Lici (1923. január 18.- 2005.január 1-én ) ahogy mi hívtuk. Editet már férjes asszonyként 3 hetes gyerekével Székesfehérvárról deportálták, ahonnan persze egyikük sem jött vissza.  Henrik a felesége és a másik lány Lici, Pesten svéd menlevéllel csinálták végig a háborút és egyiküket sem deportálták.  Lici orvos szeretett volna lenni, de a háborús idők miatt nem sikerült, így ápolónőnek tanult. Végül tekervényes élete útján, az 50-es években börtönben töltött évek után az Óra- Ékszer Vállalat egyik boltjában dolgozott, onnan ment boltvezetőként nyugdíjba. Gyereke nem született, egy nála sokkal öregebb hamiskártyás, pontosabban szerencsejátékos férjétől. A férj, Vizsolyi Miklós zsidó volt valamilyen nemesi rangot elnyert családból származott. Lici két éve halt meg. Fantasztikus kézügyessége volt, gyönyörűen kézimunkázott rajzolt, több nyelvet tudott és jó írás készsége volt. A háború után 1950-ben 24 óra alatt kitelepítették Henriket és feleségét vidékre, a Kunságba, mindenüket elvették, mint 'burzsujoktól'. Végül a hatvanas években visszaköltözhettek előbb Budakeszire, majd Pestre. Persze semmijük nem volt, ismerősök fogadták be őket. Henrik bácsi mindenféle apróbb-nagyobb tárgy, használati eszköz javítását elvállalta a Liszt Ferenc téren, abból éltek. Felesége Mici avagy Micurka 1968-ban halt meg, idősödvén Lici lányával lakott haláláig. Még a háború előtt volt egy nyaralójuk Csörögön több száz gyümölcsfával.[A település a Duna bal partján, Váctól 4 km-re keletre a Gödöllő felé vezető út mentén található. Földrajzilag a Keleti-Cserhátból sugárirányban induló, kelet-nyugati irányú „kőzet- folyamok” alkotta hegyoldaltól a Hartyán-patak által bezárt területen helyezkedik el.- A Szerk.]

A testvérek közül, apám örökölte a boltot, ami Máramarosszigeten a Városháza mellett volt. Ez egy vegyeskereskedés volt, amiben fűszert, cukrot, lisztet árult, és terménykereskedéssel is foglalkozott. Volt egy segédje is a boltban apámnak, emlékszem. Ő nem volt zsidó. Be volt építve üzletbe egy olyan ládaszerű tároló, és azokban tartották a terményt. Jöttek a háziasszonyok, és apámék ilyenkor ott kimérték az árut. Akkoriban otthon sütötték a kenyeret, a kalácsot, meg bevitték a pékhez. Élesztő is volt, meg só is a boltban. A sónak nagy szerepe volt, mert Máramarossziget mellett voltak a nagy sóbányák. Az egyik bányatulajdonossal apám jóban volt. Nem volt zsidó, de gyakran jött hozzánk vendégségbe.

Édesanyám Klein Lázárné (szül. Szalpéter Adél), 1881-ben született Rahón. Anyja neve Holder Gizella volt. Édesanyámat 1944-ben apámmal együtt, Auschwitzba vitték, és ott halt meg. Ami a mamát illeti, ő is a saját haját fésülgette, nem volt parókája. A neológ hagyományok szerint tartotta a szokásokat.

Négy testvére volt, Szalpéter Jimmy/Izrael, Anti, Róza, Rebeka.

Rózának hat gyereke volt,  Jolán, Jenő, Helén, Tuli (Vilmos), Lódi (Rózsi), Ella, egy Kallós Dezső nevű férfi volt a férje. Kallós Dezső, egy nagyon ügyes fakereskedő volt, és itt laktak Máramarosszigeten. Nagyon gazdagok voltak. Jolán és gyereke, Jenő, Helén és gyereke Auschwitzban haltak meg. Lódi/Rózsi Kanadában élt, és kb.25 éve meghalt. Egy, most már 50 körüli lánya van, Vivian, aki egy svéd zsidó, korábban az Ericsonnál dolgozó fejlesztőmérnökhöz ment feleségül. Két gyerekük van és Kanadában élnek. Tuli/Vilmos néhány éve halt meg az USA-ban, felesége Ibu, gyerekük nem született.  Ella, akivel tartjuk a kapcsolatot Svédországba került, amikor felszabadult a koncentrációs táborból egy svéd mentőakció keretében. Ott ismerkedett meg egy német baloldali érzelmű zsidó menekülttel, Georg Schmidttel. Georg, Hitler hatalomra kerülésekor menekült el Németországból, Csehországba majd Svédországba. Svédországban, Stockholmban éltek, és Georg közel 100 évesen néhány éve halt meg. Ella, aki egy tündér, sajnos nagyon beteg, de él.  Házasságukból egy lány, Rose született. Rose irónő, elég jól ismert Svédországban, gyerekkönyveket ír, több nyelvre lefordították műveit. Férje nagyhírű orvos, aki egyebek mellett az orvosi Nobel-díjat odaítélő bizottságban is dolgozik. Három nagyon tehetséges gyerekük van, Leo, Rebeka és Samuel. Leo újságíró 3 gyerekkel két nőtől. Rebeka orvosnő, szobrász és festőművész, két gyerekkel. Már több kiállítása is volt Stockholmban, amellett hogy orvosként dolgozik. Férje szintén orvos, amellett sikeres krimiíró. Samuel orvosi egyetemet kezdett, abbahagyta, majd újságírásra adta a fejét, orvosi témákkal foglalkozik.

Rebeka, édesanyám testvére hozzáment egy David Rosenthalhoz. Még itt ment férjhez Magyarországon., de később Amerikába mentek.  Ő volt a legfiatalabb. Ott két gyerek született, Rose és Alex.

Izrael/Jimmy aki ha jól emlékszem elsőként ment ki a testvérek közül Amerikába az első világháború után valamikor, és az USA-ban halt meg nem tudom mikor.

Anti (Antal) is kikerült Amerikába már fiatalon. Antinak üzlete lett Amerikában. Ő nagyon szép kort élt meg, és az egyik húgom [Aranka] hozzá ment férjhez. Mivel ezt az akkori törvények sem díjazták volna, elmentek Amerikába, az ismeretlenségbe. Ott élt ugyan Anti testvére Rebeka, nem tudom sajnos, hogy mikor ment ki, stb. Nem tartották direkt a kapcsolatot, hogy ne derüljön ki a közeli rokoni szál, annál is inkább mert az Arany-Antal házasságból született egy fiú, Irwin.

Teljesen normális volt, kedves kellemes, de visszahúzódó nagyon magas csinos férfi. Néhány éve 50-es éveiben rákban meghalt gyerek nélkül. Nem hiszem hogy valaha megtudta, hogy a szülei rokonok is voltak, de ezt biztosan nem tudhatom. A családi legenda szerint Aranyba szerelmes lett és talán viszont is, egy máramarosszigeti katolikus fiú, egy jogász, de a szülők egyik oldalról sem akartak hallani erről a házasságról. A fiú öngyilkos lett és meghalt, Arany meg hozzáment a nagybátyjához. Házasságuk nem volt túl boldog. Arany nyirokmirigyrákban halt meg, 61 éves korában 1970-ben.

Mi hatan voltunk testvérek. Klein Zoli (Zsigmond) aki még Rahón született 1904-ben, Jankó (Jenő),) 1906-ban és a többiek is mind  már Máramarosszigeten, én Rózsi 1907-ben, Arany (Aranka) 1909-ben, Ilona (Cica) 1911-ben , és a legfiatalabb Miklós  1921-ben.

A testvérek mind a hárman kimentek Párizsba. Jankó 1924-ben ment ki elsőként, 18 éves korában, majd Zoli.  (Később, 1937/38-ban a harmadik fiú, Miki is ) A numerus clausus miatt mentek ki. Jankó az orvosi egyetemre ment. Talán apám is adott pénzt erre az útra, de aztán ők később már megkeresték a kintléthez való pénzt. Pár évvel később, követte őt Zoli. Ők még nem tudtak románul. Mind a ketten a katolikus gimnáziumba jártak Máramarosszigeten, ott érettségiztek. A katolikus gimnáziumba jártak, mert apámnak voltak ott kapcsolatai, meg ismerősei. Volt katolikus és református gimnázium is Máramarosszigeten. Zsidó nem volt már. Jankó általános orvos lett Párizsban, és sokáig dolgozott, mint orvos. Saját rendelője volt. Nagyon jó praxisa volt, rengeteget dolgozott. Ő ott Párizsban alapított családot. A feleség még él, de gyerekük nem volt.  Jankónak Simone Danzinger volt a felesége, aki eredetileg lengyel zsidó származású, még Lengyelországban született.  Jankó 1994-ben halt meg.

Zoltán volt a legidősebb, ő 94 évesen halt meg. Míg Jankó nagyon jó fejű fiú volt, Zoli az kevésbé, ill. nem tudjuk csak azt, hogy sokat kártyázott, meg mindenen járt az esze. Mindenesetre nehezen tudott leérettségizni. Persze nem vették föl őt sem otthon az egyetemre, és akkor ment ki a Jankó után. Zoli gyógyszerész lett és a felesége Paulette Last is az volt. Zolinak is zsidó volt a felesége, aki már Franciaországban született. A legidősebb bátyámnak Zolinak volt egy lánya Mirelle. Zoli felesége 2001-ben halt meg. Mireille, aki 1947-ben született, az anyja elött 2000-ben halt meg. Nagyon meghízott, de nem tudjuk, hogy miben halt meg. Zoliéknak patikájuk volt Párizsban, nagyon jó helyen. A feleség sokkal gazdagabb volt a Zolinál, több gyógyszertára is volt a családjának. Zoli mielőtt patikát nyitott volna, először valamelyik francia gyógyszergyárnak dolgozott. A család a rue Mechain-on lakott. Zoli 90- en túl volt, amikor meghalt, Jankó 88 éves volt. Zsidó temetőben vannak eltemetve Párizsban. Ők egyébként ott kint tartották a zsidó közösséggel a kapcsolatot, meg a vallást, a neológ hagyományok szerint.

Arany született negyediknek. Szalpéter Antal volt a férje, aki mamám testvére volt. Egy fiuk volt Irwin. Ők New Yorkban éltek és már mindhárman ott meghaltak.

Ilona (Cica) 1911-ben született, és 2000-ben halt meg. Viktor Groza volt a férje. Viktor 1902-1999 között élt. Gyerekük nem volt. Cica és Viktor szerelme Máramarosszigeten kezdődött és több évtizeddel később Cannesban, mindkettőjük halálával ért véget. Viktor, aki Máramarosszigeten dolgozott már  mint fiatal jogász - aki egyébként a rendőrség kötelékében teljesített szolgálatot - kinézte magának az akkor még nagyon fiatal Cicát, aki nagyon szép lány volt. Rendszeresen járt teniszezni, ahová Viktor követte és emlékeim szerint valahol így látták meg egymást. A nagy román Groza családból származó Viktor kibontakozó szerelmét  egy zsidó lánnyal nem nézte jó szemmel tulajdonképpen egyik család sem. Viktort ugyan nagyon szerették a szüleim, rendszeresen bejárt a boltjukba ahol aztán Cica is segített,  csak a házasságról hallani sem akartak.  Viktor családja  elzárkózott minden közelebbi kapcsolattól, sőt Viktort saját Apja feljelentette, hogy egy zsidó lánynak udvarol. Ezzel az apai gesztussal elhelyeztette  Erdélyből Székesfehérvárra. Az áthelyezéssel nem érte el célját, ők ketten kitartottak egymás mellett. Viktor apja aztán sok-sok évvel később, már a halálos ágyán kért bocsánatot ezért a fiától. Viktor kitartott Cica mellett, amikor Cicát deportálták és előtte is ellenállt a családi nősítési kisérleteknek, bár az igen jó partinak számító snájdig fiatalembert sok szép lány környékezte a családi fáma szerint. Cicát aztán deportálták a szülőkkel együtt Máramarosszigetről. Megjárta Auschwitzot, de mint mondta, életre volt ítélve és hazakerült. Aztán Viktor és Cica a háború után összeházasodott és Nagyváradon éltek, ahol Viktor rendőrkapitány volt. Ott éltek, amíg Viktort le nem tartóztatták és politikai okokért, mint volt rendőrkapitányt,  börtönbe zárták az 50-es években. A szokásos forgatókönyv szerint Cicának nem adtak információt miért és hova került a férje, sőt megfenyegette a rendőrségen egy 'jó ember', ha sokat kutakodik, akkor 'Te már voltál Auschwitzba, visszakerülhetsz' mondta. Cica évekig alkalmi mezőgazdasági munkákból tartotta fenn magát, a barátok persze ilyenkor elfogytak. 1955 telén, Sztálin halálát követően aztán Romániában is megnyíltak a börtönök annak aki túlélte -  Viktort kiengedték. Csontsoványan válogatott kínzásokat túlélve eljöhettek Lengyeltótiba 1956 nyarán ahol éltünk [város Somogy megyében.- A szerk.], hogy ott orvosi felügyelet mellett feltáplálják Viktort. Ez valamennyire meg is történt. Amikor letelt az ittartózkodásra engedélyezett idő, megvették a Nagyváradra szóló jegyet, ami 1956. október 23-ra szólt Budapestről. Persze aznap már nem tudtak elutazni. A férjem testvéréhez, Sári/Mária nénihez mentek, aki a Keletihez közel, a Thököly úton lakott a férjével. Ott a pincében meg velük élték át az 56-os pesti eseményeket. Amint tudtak visszajöttek Lengyeltótiba. Onnan először a Jugoszláv határon át akartak disszidálni, ahol sajnos elkapták őket. Szerencsére a férjem somogyi és dunántúli kapcsolatainak sok-sok pénzzel el tudta intézni, hogy elengedjék őket. Ha kitoloncolják őket, vissza Romániába, akkor biztos kivégezték volna vagy a legjobb esetben, örökre lecsukják Viktort. Másodszorra azután Ausztria felé sikerült kijutniuk. Franciaországba mentek, majd végül az USA-ban kötöttek ki Cica szakácsnőként, Viktor mixerként, sofőrként, fegyveres kísérőként. Nyugdíjasként visszatelepültek Franciaországba és Cannesben éltek és haltak meg. 

 Cicát, aki ottmaradt Máramarosszigeten, együtt deportálták a szüleimmel. Cica túlélte a deportálást. Ő mesélte, hogy Mengeléig voltak együtt a szüleimmel. Addig, mert ugye akkor egyik jobbra, a másik balra. Tehát a szülőket rögtön a gázkamrába, vagyis ott látta utoljára őket. Ő mesélte, hogy Mengele maga osztályozta az embereket. Azt mondta Cica, hogy utána 10-20 évvel is bárhol megismerte volna, mert őket akkor ő osztályozta.

Cica is nagyon kalandos úton menekült meg. Ő végigcsinálta Auschwitzot,  Egy nagyon, jó fizikumú, nagyon csinos, erős nő volt. De mindig azt mondta, hogy ő életre van ítélve, mert, mert pl. a legvégén, amikor már tudták a németek, hogy elvesztettek mindent, és akkor lőtték össze-vissza a rabokat, volt, hogy kihajtottak 400-500 embert a mezőre, és négyen élték túl.Köztük ő is.  Lelőtték őket egyszerűen. Erre a történetre nagyon emlékszem.

Mengele rajta nem kísérletezett, és nem került be semmilyen tudományos kutatásba.

Miklós/ Miki volt a legfiatalabb, ő is még él. Ő 14 évvel fiatalabb volt nálam. Szegény anyám kétségbe volt esve, amikor terhes lett vele, minden nap beült a forró vízbe, de Miki megszületett. .Anyám 40 éves már akkor. Miki 1921-ben született, és talán a testvérek közül, ő futotta be a legnagyobb karriert. Folytatva két idősebb báty (Jankó és Zoli) példáját, ő is kiment Párizsba. Első felesége Michele volt, akitől elvált. Ebből a házasságból született három gyerek. Második felesége Marie- Christine, ő jóval fiatalabb nála, 1953-as születésű. Miklós, Franciaország első állatorvosa lett. Egyébként is egy nagyon erős egyéniség, és egy önmutogató típus. Hírnevet szerzett magának világszerte.  A francia tévében is rendszeresen, hosszú évekig volt műsora, és a rádióban is, még most is időnként. Most már nyugdíjas, de nagyon aktív.

Mikor még Jaques Chirac Párizs polgármestere volt, akkor elég jó kapcsolatba kerültek, mert Chirac segítségével nyitotta meg Miki Franciország első vakvezető kutya-iskoláját.

Egy igazi nagy vagány volt, meg nőfaló, azon kívül, amikor már egy kicsit úgy lenyugodott, és az állatorvosi praxisát folytatta, akkor meg egy csomó filmsztárnak a kutyáját gyógyította. Például  Brigitte Bardot házi kedvenceit, meg  Brigitte Bardot húga állítólag  a barátnője is volt egy darabig; szóval ilyen történetek vannak róla. Írt több könyvet, és abban pl. a Brigitte Bardot- val van együtt lefényképezve. Ezen kívül pedig  a francia elittel is nagyon jóban volt. Olyan társasággal járt össze, meg olyan nagyvilági életet élt, úgyhogy ő teljesen kilógott a családból. A II.világháború alatt az állatorvosi egyetemről, a háztetőkről menekült a Gestapo elől Spanyolországba. Részt vett az ellenállásban és a Gestapo kereste, az utolsó pillanatban menekült el. A háború után az ENSZ-nek dolgozott néhány évig a menekültekkel foglalkozott  Állatorvosként a világ hírességeivel volt kapcsolata, az afrikai Safari parkokba járt  és oroszlánoknak húzott fogat meg  vadállatokat kezelt, operált.  Később Frejusben, a Földközi tenger partján volt szabadon tartott állat-életmóddal müködő állatkertje.

A testvérek sorában én vagyok a harmadik, Klein Rózsa.  Máramaros-szigeten születtem 1907-ben, még az Osztrák-Magyar Monarchiában. Ott jártam iskolába. Volt egy zsidó elemi iskola, Máramarosszigeten Darvasnak hívták hivatalosan. Itt még magyarul tanultam. Az volt akkor a legjobb iskola a városban. Oda négy évet jártam. 10 éves koromtól polgáriba jártam négy évig, a Liceum utcába. Aztán mentem a gimnáziumba. Ez már román nyelvű lánygimnázium (Liceul de Fete Domnita Ileana) volt. A második évben két hétig bojkott alatt voltam, mert lelepleztem az iskolatársaimat hogy a Horst Wesselt éneklik. Bementem az igazgatóhoz, akit Sanjuan-nak hívták és megkérdeztem, hogy szabad-e az iskolában ilyen tartalmú és szövegű indulót énekelni. Az igazgató kihirdette az iskolában, hogy tilos az iskolában ezt énekelni és mindenki tudta, hogy én szólaltam fel az igazgatónál. Két hét múlva latin dolgozatot írtunk ahol már kellett az osztálytársaimnak a segítségem. A bojkott megszűnt, többet nem énekelték a dalt, és az enyém volt a legjobb dolgozat. 1927-ben végeztem a lánygimnáziumban. Az első világháború után a románok megkapták Erdélyt. Onnantól már csak román lánygimnázium volt ötödiktől. Abban az időben, aki az iskolában egy magyar szót kiejtett, büntetést kapott. 1927-ben érettségiztem. De olyan gyorsan megtanul egy nyelvet az ember. Emlékszem, harmadikos koromban bevittek a fiú osztályba, mert nagyon jó latinista voltam. Nagyon szerettem, és ezért nekem nagyon könnyű volt megtanulnom idegen nyelveket. A szavak 98 százaléka a románban latin eredetű. Szóval harmadikos koromban bevittek a hetedikbe ismeretlen latin szöveget fordítani. Ott adtak szöveget egy teljesen idegen latint nekem. Taknyos kislány voltam, és féltem két napig az utcára menni, mert féltem, hogy a hetedikes fiúk az utcára mennek és megvernek. Az érettségimre is méltán nagyon büszke vagyok, mint életem egyik legnagyobb sikerére. Akkoriban Romániában bevezették a francia típusú érettségit, 10 középiskola tanulói közül az első helyen végeztem, így szereztem meg az érettségit. A lapok is írtak rólam, nem mellékesen megjegyezve, hogy lám-lám itt nincs is antiszemitizmus, hisz egy zsidó lány lett a legjobb. Én hét nyelven tudok a mai napig is.

Máramarosszigeten két helyen laktunk. Az elsőre nem emlékszem, mert ott csak pár évig éltünk, nincs emlékem róla. Annyit tudok csak erről a házról, hogy a református egyház tulajdonában volt. A másik ház, amire már én is emlékszem az a Rózsa utcában volt és az már a miénk. A máramarosszigeti házunk nagyon szép volt. Három szobánk volt, nagy kertünk és udvarunk.

Nálunk mindig cselédek voltak, általában kettő. Volt egy szakácsné (aki természetesen zsidó volt), mert kellett főzni és vásárolni. Anyám az üzletben volt, nem tudott ránk főzni. Szobalány is volt, ő törődött a házzal. Ők vezették ketten a háztartást. A cselédek Máramaros megyéből voltak. Ha jól emlékszem magyarul beszéltek.

Kóser háztartást vezetett anyám természetesen. A nagymamám meg pláne. A szakácsnő, az zsidó volt, így mindent tudott, amit a kóserségről tudni kell. Nekünk viszont nem volt freulaeinünk, ahogy az más rokoncsaládban megvolt. Nekünk arra már nem tellett. Az én szüleim nem gyújtottak szombaton villanyt, jó zsidók voltak, és mindig volt egy cseléd, aki meggyújtotta a szombati gyertyát. A szobalány nem volt zsidó. Ő rendezte a szombati dolgokat.

Volt mosónőnk is. Minden héten volt nagymosás. A mosónő nem volt zsidó, ott lakott Máramarosszigeten. Anyám nagyon nagy háztartást vezetett, hiszen hat gyerek volt a családban. A parasztok népviseletben jártak akkor Máramarosszigeten. A szakácsnő, a szobalány nálunk rendes levetett ruhákban jártak.

Háziáldás (mezüze), volt az ajtónkon, ez akkor természetes volt a zsidóknál. Apámék rendesen betartották a vallást, és nekünk is gyerekeknek be kellett tartani. Máramarossziget nagyon nagy hely volt, mikve is volt természetesen. Sokkal több zsidó élt ott, mint a közeli Szatmárnémetiben. Nagyon vallásos hely volt.

Mi otthon magyarul beszéltünk. Németül is tudtunk, de inkább a nagynénimék, akik nagyon gazdagok voltak, ők beszéltek jobban, mert ott volt német fraulein. Apám jiddisül is tudott. Én is tudtam, a testvéreim is tudtak, de mi otthon magyarul beszéltünk. Hallomásból tanultam meg, meg voltak olyan rokonok, akik nem tudtak olyan jól magyarul. Velük jiddisül beszéltünk. Én ma is tudok, beszélem a jiddis nyelvet csak nincs kivel.

Apám minden ünnepet és zsidó szokást megtartott. Megtartottuk természetesen a széderestét, ami két napig zajlott. Apám rendezte, ő olvasta fel a Hagadat, a fiútestvéreim segédletével. A két bátyám tanult héberül, mert akkor a fiúkat küldték külön tanulni a héderbe. A lányokat nem küldték. A szédereste nálunk héberül ment. A szöveget le is fordíttatta apám a bátyáimmal, hogy mi is megértsük. Minket lányokat nem tanítottak héberre. Ami előírás volt, azt mind betartotta apám. Húsvéti ételeket főzetett anyám. Anyám mindent betartatott, ami az ünnepi előírásokat illette. Külön húsvéti edényeink voltak. Azt a padláson tartottuk. Ilyenkor, ki lettek cserélve az edények, a két konyhai stelázsi el volt teljesen változtatva. A padlásról hozták le a bátyáim az edényeket, emlékszem.

A Hanukát is mindig megtartottuk. Játszottunk a trenderlivel, és mézet ettünk. Fánkot is sütöttünk. Ezt a zsidó szakácsnő csinálta.

Hosszúnapkor böjtöltünk. Én még most is, 100 évesen is böjtölök. Amíg kislány voltam, addig nem kellett, de nagyobb korban már böjtöltünk. Ilyenkor be volt zárva az üzlete apámnak, és elmentünk a zsinagógába. Egész nap ott voltunk. Szagolgattuk a szegfűszeges almát, ezt anyám csinálta mindig.

Sátoros ünnepekre jól emlékszem, mert nekünk nagy kertünk és udvarunk volt. Az udvaron csináltákmeg a sátrat minden évben apámék a fiútestvéreimmel. Úgy emlékszem, hogy nádból volt az oldalfala. Meg is volt az nálunk, a padláson. Az ünnepkor apámék lehozták, és minden évben fölállították. Sátoros ünnepekkor ott ebédeltünk a sátorban. A reggeli és a vacsora nem itt volt, hanem a lakásban. Föl volt díszítve a sátor papírdíszekkel. Vágtunk papírból figurákat, meg papírdekliből. A sátor fonott volt. A padláson tartottuk a nádat.

Ezeket mi csináltuk lányok anyámmal. Anyámnak és apámnak a testvérei is segítettek. Egész nagy rokonság jött ilyenkor hozzánk. Később már nem emlékszem. Mert én jöttem, mentem.

Volt Máramarosszigeten sakter is, mi is ott vágattuk a baromfit. Csak az én apám, ahogy már említettem, nem volt rabbi párti.

Egy fontos gyerekkori élményem van, amit szeretnék elmesélni. Karácsonyoknál volt olyan év, hogy a zsidók féltek a pogromoktól, mert ráfestették a keresztény házakra a keresztet az ukránok és a ruszinok. Volt úgy, hogy féltünk mi is karácsonykor és elmenekültünk Máramarosszigetről. Ez 1914-15-ben volt. Debrecenben volt rokonság, oda mentünk. Egész Debrecenig eljöttünk, de ott tífuszjárvány volt, és nem engedtek be minket a városba. Anyámnak egyik unokatestvére volt ott. Gazdagabb család volt. Vonattal jöttünk, de a vonatról le sem engedtek. Nem volt hova menni. Debrecen nem volt messze, kb. 300 km-re. Máramarosszigetről indult a vonat, akkor még az Magyarország volt. Én olyan nyolc éves lehettem. Akkor mindenki ment, az egész család. Háborús idők voltak, annyi mindenen mentünk keresztül. Minden este, amikor lehúzták a rolókat, nem tudtuk, hogy mit hoz az éjszaka. Még nem voltak bent az oroszok. Aztán visszamentünk, de nem esett bántódásunk. Nagy zsidóüldözések és pogromok voltak akkortájban.

A gimnázium elvégzése után, az egyetemet Kolozsváron végeztem. A szüleim nem akarták, hogy továbbtanuljak. Azt akarták, hogy menjek férjhez. El is jött a sadchen hozzánk, de én hallani sem akartam arról, hogy férjhez menjek. Tanulni akartam, és világot látni. Akkor Sanjuan, az igazgató elment a szüleimhez, és az ő közbenjárására folytathattam a tanulmányaimat, mehettem a kolozsvári egyetemre.

1930-ban már diplomáztam. Én angol, francia, filozófia szakokra iratkoztam be, azt is végeztem. 1927-be kezdtem, és 1930-ban végeztem, mert akkor három éves volt a tanári szak. Egyedüli lány voltam még akkor az angol szakon, hét sváb fiú volt még rajtam kívül. Akkor még nem volt divat az angol nyelv tanulása. Később már százával jöttek az angol szakra. A francia szakon sokkal többen voltak. Utána rögtön kineveztek Aradra tanítani. Aradon 3 évig voltam. Gimnáziumban tanítottam angolt és franciát is. 1933-ig tanítottam Aradon egy nem vallásos gimnáziumban. Mindig is éreztem, hogy keveset tudok, és úgy döntöttem, hogy elmegyek a Sorbonne Egyetemre Párizsba. Fölvettek, és így egy évig, 1933/34 tanévben odajártam. Egy felvételit kellett azért csinálnom, ami sikerült, de biztos, hogy tekintettel voltak arra, hogy  már több évig tanítottam.  Elmentem, mert éreztem, hogy kell. Gyönyörű a sorbonni diplomám, szép nagy. Egy évig voltam Párizsban, 1934-ben kaptam meg a Sorbonne-i diplomámat. Az egyik testvéremnél, Jankónál, - aki orvos volt - laktam. Elvégeztem azt az egy évet, és francia nyelvtanár lettem. Azt mondták, nem vagyok normális, mit csinálok ott, hiszen ez a fiúknak való, nem a lányoknak. Párizs nekem akkor, a világ csodája volt. Gyönyörű volt. Imádtam nézni azokat az utcákat, meg mindent. Különben is én nagy francia kultúrát és történelmet szerető voltam, mert a franciák indították el, az első forradalmat 1789-ben, az első európai forradalmat. A francia kultúra, nekem különösen nagyon tetszett. Nagyon szerettem a franciákat, hogy olyan szabadelvűek, és ugye fiatalon, én zsidóként elég mindent éltem át. A franciák a szabadságért harcoltak. A legjobb barátnőm egy olasz lány volt, Maria Luigi Baldíni. Az apja szocialista miniszter volt valamikor. Nem tudom mit szeretett rajtam, de ő volt a legjobb barátnőm. Meghívtak gyakran hozzájuk. Ő ott lakott akkor Párizsban emigránsként, mert az olaszok a szocialistákat üldözték.  Pimpa (mert ez volt a beceneve), sokkal okosabb volt, mint én bár két évvel fiatalabb volt nálam. Nagyon ragaszkodott hozzám. Iskola után sokat mászkáltunk Párizs utcáin. Nagy szerepet játszott ő aztán később Olaszországban. Ez a barátság megmaradt. Már én mint tanárnő hívtam őt, de ő olyan nagy karriert csinált aztán Olaszországban. Hogy milyen demokratikusak voltak a szülei! Hányszor voltam náluk vasárnap teázni! Az egész család olyan kedves volt. Volt egy bátyja is. Jó társaságom volt. Múzeumba sokat, kávéházba nem nagyon jártunk. Nem volt olyan sok pénzünk. A tanulás meg az egyetem elvette az időnket. Nem nagyon volt erre idő. Örültünk, hogy el tudtuk végezni, amit kellett. Egyedül voltam az évfolyamon, senki nem volt magyar rajtam kívül. Nekem nagyon érdekes volt Párizs. Ezek az afrikaiak, meg idegen országokból jött emberek. Olyan is volt, hogy afrikaiak megkérdezték, hogy Magyarországon az utcán  állatok járnak-e. Szerintük Budapest „keleten” van, és azt hitték, hogy ott még olyan világ van, hogy az állatok az utcán mennek. Párizsban már nem nagyon tartottam a zsidó szokásokat. Nem is kerestem. Minden új volt nekem. Sok mindenben más volt, mint Arad vagy Kolozsvár. Az utcák maguk is, de az emberek is. Az nyugat volt. Mindig azt éreztem, hogy ez egy előrehaladottabb ország. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ami újdonság volt. És nekem sok újdonság volt. Az embereknek a beszéde, vagy pl. más volt az emberek magatartása. Keletiesebb volt akkor még Magyarország.

Párizs után egy évvel, kimentem Londonba, hogy az angol nyelvtudásomat is tökéletesítsem. A párizsi és a londoni tanulmányokat én az összespórolt pénzemből finanszíroztam. Persze sokat segített, hogy a bátyáim kint voltak. Egy kislánnyal foglalkoztam még Aradon, és egy kis pénzt összeszedtem akkor a kinttartózkodásra. Én elég korán kezdtem kenyeret keresni. Már diákkoromban is adtam órákat kollégáknak, kolléganőknek. 1934/35-ben mentem Angliába, Londonba. Ott is egy évig voltam. Ott is lediplomáztam angolból.

Londonban egy panzióban laktam, és jól éreztem magam, mert kényeztettek. Ott is egyedüli idegen voltam. Mind angolok voltak az egyetemen is, csak én voltam egyedüli idegen. És egy fiatal, vékony, 41 kilós, kis fiatal lány, hát persze hogy kedveskedtek velem nagyon. Nem tudom már pontosan az egyetem nevét.

Amikor visszajöttem Londonból, visszamentem Máramarosszigetre 1935-ban. A szüleim ott voltak, dolgoztak a boltban. Én oda mentem vissza, és hát bizony kapkodtak értem, mert egy francia meg egy londoni egyetemi diploma az nagyon nagy elismerést adott. Tanítottam tehát és néha besegítettem a boltba még egy ideig, de aztán jött a zsidótörvény 1940-ben. Onnantól kezdve már nem taníthattam. A szüleim változatlanul ott éltek és náluk voltam. Apámnak segítkeztem az üzletben, meg tanfolyamokat csináltam angolból és franciából, és magántanítványokat vállaltam. Zsidó és nem zsidó gyerekeket vegyesen. Voltak felnőttek is, románok, magyarok egyaránt. A román ember nekem pont olyan volt, mint a magyar. Ez egy rövid ideig ment csak, mert én 1940 végén átjöttem Budapestre, apám egyik testvéréhez Henrikhez.

Visszatérve egy kicsit az egyetemi éveimre, többször tapasztaltam antiszemita megnyilvánulást. Egyszer, amikor vizsgáztam, még a kolozsvári egyetemen nem tudom milyen tárgyból, akkor pont, egy közismerten antiszemita, vagy szélsőjobbos pasashoz kerültem vizsgázni. Az indexnek a hátoldalán benne volt a vallás is, és akkor megkérdezte ez a tanár, hogy zsidó vagyok-e? Én erre azt válaszoltam, hogy nem, én szász vagyok. És akkor átengedett jó jeggyel. Ha megnézte volna, vagy belelapoz az indexbe, akkor nyilvánvaló lett volna neki, hogy mi a helyzet. Én mindig belementem bátran mindenféle helyzetbe, és kockáztatattam. Kolozsváron már akkor nagyon vegyes lakosság volt. Voltak szászok, meg magyarok, románok, zsidók.

Máramarosszigetről több híres ember származott, akiket még én is ismertem. Ismertem a Gerő nénit, aki özvegy zsidóasszony volt. Három nagyon tehetséges gyereke volt, az egyik, a Sanyi [Gerő Sándor], aki aztán később itt a budapesti fiumei úti baleseti klinikának [Baleseti Intézet] lett az igazgatója. A felesége pedig a Körmöczi Zsuzsa nevű teniszező volt, aki talán az egyetlen magyar wimbledon-i bajnoknő volt. Ez a Gerő Sanyi korrepetálta a Zoli bátyámat időnként, mert nem volt egy jó tanuló. Máramarosszigeti Elie Wiesel is, aki Nobel-díjas lett.

Elie Wiesel-el nem voltunk különösebben baráti viszonyban, de ő a város leghíresebb szülötte.

Gyerekkoromban, már négy évesen korcsolyáztam. Síelni is megtanultam, de azt később. Rendszeresen jártam síelni, meg kirándulni. Máramarosszigetnek gyönyörű fekvése van.  Egy 600 méteres hegy, a Szalaván is a város ékessége volt, amellett három folyó torkolatánál: a Tisza, az Iza, és a Róna partjainál terül el. Egyik legszebb helye volt az ún. Malomkert. Gyerekkorunkban is kijártunk, sokan vittek oda gyerekeket is. Ez egy nagyon szép ligetszerű hely volt, bent a városban. Én óvodába ugyan nem jártam, de arra emlékszem, hogy sok gyerek játszott ott, ha jó idő volt.

Szüleimmel nem igazán jártunk nyaralni. Nem emlékszem, de valószínű, hogy nem.

8 évig tanultam zongorázni, 4 éves koromtól már elkezdtem. Nem voltam egy tehetség. Az egyik húgomnak (Arany), jobb hallása volt. Nekem nem volt olyan jó hallásom. Én inkább a nyelveket szerettem. Volt egy magántanár, én jártam hozzájuk, tőle tanultam zongorát, Sevcsik néninek hívták, és nem volt zsidó. A fiútestvéreim hegedülni tanultak de korán abbahagyták. Különösen Jankó nem akart.

Én még Bartókot is láttam zongorázni. De nem tudtam felfogni még akkor, hogy ki volt Bartók. Bartók abban az időben járt Máramaros-szigeten, népdalokat gyűjteni.

A zongoratanárnőm, Bartóknak a tanítványa volt. És Bartók kedvelte ezt a nőt, úgyhogy sokszor jött, amikor nekem épp órám volt. Így láttam többször is Bartókot életében, szemtől-szembe. Bartóknak akkor még nem volt hírneve. Akkor még fiatalember volt. Annyit tudtam csak, hogy egy zeneszerző. Bartók csodálatos volt már akkor is. A tanárnő közel lakott hozzánk, a szemben levő házsorban az első ajtó volt. az övé.

Volt egy Wirtsch kisasszony nevű svájci fräulein, aki németet tanított Máramarosszigeten. Rengeteg tanítványa volt, pedig pocsékul beszélt már németül. Én sokat voltam a nagynénéméknél (Kallósék) gyerekkoromban, ott tanultam meg németül, mert ez a Wirtsch kisasszony az ő gyerekeit is tanította. Ők jómódban voltak, és ott mindig voltak német kisasszonyok. (fraulien) Gazdagok voltak, és nagy lakásuk volt. Wirtsch kisasszony grófi családban született, ennyit tudtam róla.

Máramarosszigeten volt színház, és volt szabadtéri színház is, ahol főleg nyáron voltak előadások. Ha jól emlékszem 2 hónapig üzemelt a színház, és akkor a szüleim is mentek, és vittek minket is.

Álarcosbálra, a Hamupipőkére, és az operettek közül, a Csárdáskirálynőre, és a Marica grófnőre emlékszem, amit gyakran játszottak. Népes volt Máramarossziget, és a közeli falvakból is bejöttek. Magyarul játszottak még az én időmben. Kultúrház is volt emlékszem.

Tehát nagyon pezsgő kulturális élet volt, és nagyon vegyes volt a lakosság, ott minden volt.

A gyerekkori barátnőmet úgy hívták, hogy Vajda Ella, ő még később, itt is, Pesten is megmaradt a barátnőmnek. A testvérei Vajda Miki orvos lett, Sanyi, az meg híres újságíró. A Gerő Sanyi húgaival is jóban voltam, a Mancival, meg az Olgával. Olgával egy osztályba jártunk. Mindenki zsidó volt a barátnők közül. Manci egy atomfizikushoz ment feleségül, de ő Romániában élte le az életét.  Sanyi átjött Magyarországra, hát ezek barátok voltak. Vajda Ella a háború után Párizsba került és ott élte le az életét.

Volt még egy jó barátnőm, Fichmanné, Néli, de az már tanár koromban. Nagyon jó barátnőm volt.  Ő Csernovitzból jött. A Fichmann, a férjezett név volt, a lánykori nevét már nem tudom. Néli egy nagyon okos, művelt nő volt, a férje pedig egy baloldali, kommunista eszméket hirdető zsidó ember Valamikor járt még a 20-as, 30-as években, Szovjetunióban, nem tudom, hogy mit csinált ott; mindenestre akkor azért ott kitapasztalta, hogy ez igazából micsoda totalitárius rendszer Visszatérve  akkor ő mondogatta, hogy  mégsem olyan jó buli ez az egész dolog.  És meneküljön előle mindenki, aki tud. Ők később Izraelben telepedtek le. 1967-ben szakadt meg Magyarország meg Izrael között a diplomáciai kapcsolat, és akkor utána egy pár évvel – hát ugye Romániával nem szakadt meg, és akkor én tehát ’67 után valamelyik évben elmentem Romániába, és ott akkor találkoztam Fichmannéval, először, a háború után. De aztán sajnos meghalt egy jó pár éve. Nem sokkal a találkozásunk után elhallgattak, eltűntek a levelek, aztán egy év múlva, vagy valamikor írt a férje, hogy meghalt Néli hirtelen. Tehát ő már nincsen. A férjével meg nem tudom mi lett.

Mozi is volt Máramarosszigeten, egy nagyon szép épületben. Nagyon nagy volt a vármegye, a legnagyobb vármegyéje volt Magyarországnak.

Újság is járt hozzánk, ott a városban jelent meg, már a nevére nem emlékszem. Magyar nyelvű újság volt, azt tudom.

Anyám járt ott fürdőbe vagy gyógyfürdőbe, lehet, hogy az volt. Aknasugatag volt a neve. Az egy híres fürdőhely volt. Aknasugatagon sósvízű gyógyüdülő volt, ami a mai napig megvan és látogatható.

A Tisza partján, mindenféle csónakklub is volt. Nagyon ügyesen próbálták már akkor hirdetni a Tiszát, hogy jöjjenek a turisták, és jöttek is. Mert gyönyörű vidéken volt, és a városnak is gyönyörű a fekvése. Én különböző sportklubokra emlékszem. Volt uszoda és korcsolyapálya is.

4 éves koromban már korcsolyáztam. Sportoltunk rendszeresen. Nagyon hosszú telek voltak, egy szezonban nem is tudom, vagy 80-szor is tudtunk korcsolyázni a természetben. Gyerekkoromban még az utcán, ott kezdtem el korcsolyázni. De volt jégpálya is. Volt futballpálya, jégpálya, meg teniszpálya is. Uszodába csak később mentem. Már az unokatestvérek, a Kallósék, azoknál német fräulein volt, és az minket is vitt, hogy több gyerek legyen, sétálni, meg, meg uszodába. Fürdeni nyaranként pedig a Tiszába jártunk. A Tisza egyik elkerített sekélyebb részében lehetett fürdeni. Síelni is jártam, de azt később, tanárnő koromban. Én voltam az egyetlen nő a tanárok közül, aki rendszeresen ment férfitársasággal, mert akkor még a nők nagyon nem síeltek. 

Hébert és vallást csak a fiúk tanultak, ők számítottak ebből a szempontból. Persze a zsidó elemiben én is tanultam  egy keveset, de úgy hogy külön órákra járjak, az szóba sem jött, az csak a fiú testvéreimnél.

Imádkozni már csak idősebb, 7 éves, 8 éves korban kellett megtanulni, de a kis gyerekek, a nagyon vallásosaknál már 3 éves korban tanulták a héber olvasást. Az imádkozásra, arra korán megtanították a fiúkat. A lányokat később, de a fiúkat, azokat már 4-5 éves korban tanították a héber ABC-re, hogy tudjanak imádkozni önállóan is, korán. És jártak is, ilyen – biztos az én bátyáim is – egy ilyen tanfolyamra, ahol tanították őket a héber betűkre, és az olvasásra, meg a fordításra. Korán kezdték, mert a vallás alapja az imádkozás volt.

A szüleimet 1944-ben elvitték, de már előtte elvették apámék üzletét. De aztán, nem tudom pontosan, hogy a tulajdonjoggal mi történt, mert a háború után, elmentem Máramarosszigetre, és hoztam rengeteg sót Magyarországra, eladtam, bútort vettünk és így tehát abból indítottuk itt újra a férjemmel az életet.

Apósom P. Vilmos volt, az anyósomat Adélnak hívták. Ők Kaposváron éltek. Az anyósom, és családja valahonnan délvidékről, Bácskából származott, az apósom pedig talán Pécs környékéről.  Apósom Kaposváron, a Csiky Gergely Színházban sminkmesterként dolgozott. Mellette volt egy  borbély- fodrász üzletük is. Az anyósom otthon volt, nem dolgozott. Ők is neológok voltak. Mindketten Auschwitzban haltak meg.

A férjem dr P. Imre volt, aki 1909. január 18-án Kaposváron született  és  1987.február 20-án halt meg Budapesten. A férjemnek volt egy testvére Sári, aki 1910-ben született. Nagyon szép lány volt. Jól táncolt, tornázott megyei versenyeket is nyert. Hozzá ment egy Friedfeld Norbert nevű zsidó bankárhoz, aki Mariborban élt. Egy kislányuk született Évike. Sári élete nagyon zűrösre sikeredett, mert a családi legenda szerint összeszűrte a levelet egy horvát katonatiszttel, aki államellenes összeesküvésben vett részt, és Sárival együtt halálra ítélték.  Sári három év után kiszabadult, de a férje elvált tőle. Ezután visszajött Kaposvárra és kozmetikus lett. Pár év után Pestre jött és hozzáment egy Horváth István nevű katolikus antiszemita nézeteket valló kommunista emberhez. Sári ki is keresztelkedett és a Mária nevet vette fel. A pasas valahonnan Somogy megyéből származott, egyébként hídmérnök volt, a régi rendszer kegyeltje. Évikét közben deportálták a nagyszülőkkel együtt, akik őt nevelték. Mindhárman odavesztek Auschwitzban.

A férjem mindig is orvos szeretett volna lenni, 1927-ben érettségizett Kaposváron, de Pécsre illetve Pestre, az orvosi egyetemre a numerus clausus miatt nem vették fel. Így egy évig Bécsben előtanulmányokat folytatott, aztán Prágába ment, az 1928/29-es tanévtől felvették a Német Egyetemre. Később egy befolyásos személy segítsége révén, három év után, mégis sikerült Pécsre, az Egyetemre bekerülnie, 1932. január 25-én átiratkozott. A nevezetes segítség Keresztes-Fischer Ferenc későbbi belügyminiszter, korábban Somogy megyei főispán volt. Keresztes barátnője abban az időben férjem testvére, Sári tornatanárnője volt, aki viszont nagyon szerette Sárit, így jött létre a segítség. Imre, a férjem Pécsett fejezte be az orvosi egyetemet 1933-ban. Általános orvosi, majd később fogorvosi diplomát is szerzett. Kezdetben a Kaposvári kórházban volt cselédkönyves, majd segédorvos 1936-1941 febuárjáig, amikoris Somogy Vármegye Kaposári Közkórházából zsidó származása miatt elbocsátották. Lengyeltótiban nyitott rendelőt.  Hajmáskéren két és fél évig volt munkaszolgálatos ahonnan 1944. November 1-jén Dachauba deportálták. Hajmáskéren elég jól keresett, erre emlékszem. Ebből aztán jutott arra, hogy az ottani fogvatartók vagy katonatisztek egyikét, akivel jó kapcsolatot épített ki, hétvégéken Pestre hozza, fizesse minden költségét. Persze a vezérmotivum ezeken a weekendeken én voltam, ily módon rendszeresen tudtunk találkozni. Szóval a fogászattal a találkozásaink is lehetségessé váltak. Tulajdonképpen mi áttétesen a fogászatnak köszönhetjük az ismeretséget. A férjem ugyanis  dolgozott vagy ismert egy fogtechnikust, aki Máramarosszigetről származott, egy férfi volt (de valamiért  Zsuzsinak hívták) és Pesten dolgozott, aki viszont engem ismert Szigetről. Szóval ez a fogtechnikus mutatott be minket egymásnak. Persze az udvarlás aztán távudvarlás volt, általában a férjem járt föl Pestre udvarolni. 1944-ban összeházasodtunk. Az esküvőnk csak polgári volt. Nem tudtuk, hogy mit hoz a holnap nekünk akkor. Olyan bizonytalan idők voltak akkor, ezért döntöttünk a házasság mellett. Az esküvő után a férjem ment vissza Hajmáskérre, én meg Budapesten maradtam.

Utána nem sokkal eltűnt a férjem, semmit nem tudtam róla, csak később amikor visszajött, hogy Dachauba deportálták, s onnan nehéz fizikai munkára Mühldorfba került 1945 májusáig.

Az én holokauszt történetem is nagyon kalandosra sikeredett. Én 1940-től Budapestem éltem apám egyik testvérénél Henrikéknél, ahogy azt már meséltem. Cicának a húgomnak, volt egy nagy szerelme, egy román fiú Victor Grosa. Victor is Máramarosszigeten volt –jogot végzett, és ő ott rendőrkapitány volt, valahol a megyében.  Viktor mondta nekem amikor a magyarok bejöttek –  akkor már a testvéreim kint voltak Párizsban – hogy miután nekem sok rokonom van Nyugaton, jobb, ha eljövök a városból. Akkor jöttem át 1940-ben Magyarországra, Henrikékhez.

Ők svéd menlevelet szereztek maguknak, hogy mentsék magukat, nekem viszont semmilyen segítséget nem adtak meg. Ez később nekem örök trauma volt, hogy ők akkor abban a helyzetben nem segítettek és nem szereztek hamis papírokat nekem is. Én persze nagyon élelmes voltam, és Henrik egyik munkásnőjétől szereztem magamnak hamis papírokat. Közben elköltöztem Henrikéktől egy barátnőmmel, Korah Katóval a Gyulai Pál utcába. A szomszéd lakásban egy nyilas nyomda működött, ezért féltem is rendesen, hiába voltak papírjaim. Az egyik nap bejöttek a németek a házba razziázni. Nagyon féltem, hogy a hamis papírok lebuktatnak, és inkább összetéptem őket és bedobtam a wc-be. Mondanom sem kell, hogy rögtön elfogtak és elindítottak egy transzporttal Ausztria felé. Gyalog mentünk, naponta 25-30 km-t. Volt csillagunk is, és a 3. nap már megengedték, hogy fölszálljunk a szekerekre, mert egy olyan nagy szekérmenet volt, kb. 11 szekérrel. Rengeteg embert lőttek agyon azok közül, akik nem tudtak már tovább gyalogolni. Azt megengedték, hogy fölszálljunk a szekérre, persze megszámoltak a csendőrök, hogy hányan szálltunk föl és -le. Egy pár km-t lehetett kocsin utazni így. Amikor már megszámoltak minket, mi hatan voltunk egy szekéren, és gondoltam, na most, ha nem lesz közel a csendőr, megpróbálok megszökni. Elbújni valahogy a bokrok között, mert pont egy olyan vidéken – Dunántúlon – voltunk, ahol bokrok voltak. Így hát a kocsissal megállapodva a kicsiponyva alá bújtam, amikor elhajtott a menettől, majd leugrottam, be egy bokorba, és elbújtam. Gondoltam, úgyis kivégeznek a végén, hát minek, megpróbálok elbújni. Valahol Budakalász után jóval szöktem el a menetből. Hét napig étlen-szomjan bolyongtam a Dunántúlon, füvet, gyökereket ettem,

Gondoltam nekem úgyis mindegy, itt kell meghalni, vagy ott kell meghalni, hát megpróbálom. Persze közben megvesztegettem a kocsist is, hogy engedjen leugorni. Mert én bevarrtam, a kabátomba valami ékszert, és fölajánlottam az egyiknek. Össze-vissza bolyongtam, míg valahogy elkerültem Komáromba.7 napig nem láttam egy emberi lelket sem. Persze féltem is, mert azért eléggé vadásztak a kóbor zsidókra az országban. Nem tudtam, hogy merre menjek. Végül eljutottam Komáromba.

Komáromban egy iskola közelébe értem, és éppen tízóraiztak a gyerekek, és olyan éhes voltam, kértem az egyik gyerektől egy falatot. És akart adni egy szelet kenyeret, hogy zsíros, vagy vajas volt-e már nem tudom, csak egy falatot kértem, és mondtam az egyiknek, edd csak meg, majd egy másiktól is kértem, nagyon éhes voltam. Adtak szívesen. Mindegyik egy egész szeletet akart adni.

Hogy vajon tudták-e, hogy én ki vagyok, nem hiszem. A gyerekek sajnáltak egy idősebbet, hogy ilyen éhes. A csillagot akkor én már levettem, még akkor, amikor bolyongtam. Ez életfeltétel volt, az életben maradás feltétele. Arra emlékszem még, hogy aztán sétáltam céltalanul, hogy most mi legyen. Akkor meghallottam egy nyitott ablakon keresztül, hogy valaki sajnálkozott, hogy szegény zsidók így meg úgy. És ide én akkor bekopogtam. Ott mondták, hogy a házban vannak németek, így továbbálltam. Később egy másik házba kopogtattam be. Akkor ott leadtam egy dumát, hogy a férjem katonatiszt, és hogy a fronton van, én meg Erdélyből menekültem.  Azt nem mertem megmondani, hogy zsidó vagyok.

Befogadtak, és ráadásul, ott volt két fiatal lány- de hát akkor már a németek voltak ott is, és az asszony elvitt minket színházba. A színházban német katonák is voltak, és akkor ilyen fapofával kellett nekem ott vonulni. Nagy izgalmakat kellett kiállnom, mert hát ezt nem mondhattam meg, ki vagyok igazából. Féltem nagyon, hogy bármelyik pillanatban lebukok.

Talán két hétig voltam Komáromban. Vadidegenek voltak, mégis befogadtak. A nevüket már nem tudom, de nagyon rendesek voltak. Bolyongásom során egy hídhoz értem, papírjaim nem voltak és már ott voltam a hídnál. A hídon katonák igazoltattak. Gondoltam, ha visszafordulok rögtön utánam erednek, gyér volt a forgalom, elvegyülni nem lehetett, így elindultam a hídra felszegett fejjel, határozottan, bátran előre nézve. Nem igazoltattak, bátorságommal megúsztam. Két hét után valahogy visszajöttem Budapestre vonattal, de nem volt hova mennem. Nem volt olyan egyszerű az utazás, pénz nélkül. Mert ami volt nekem itt, azt elköltöttem. Leszállítanak, majd megint felszállok egy darabon gondoltam, mást mit csinálhatok?

Visszakerülve Budapestre, megpróbáltam egy olyan helyre bejutni, ahol zsidók voltak, talán a védett házak valamelyikébe, erre már pontosan nem emlékszem. Bekopogtattam egy csillagosházba, valahol ugye akartam aludni, már nem emlékszem hogy hol, de a lényeg az, hogy ott meg nem akarták elhinni, hogy zsidó vagyok. Zöld szemű voltam és szőke. Azt hitték, hogy besúgó vagyok, nagyon féltek tőlem. Mondtam, hogy tudok héberül,.hiszen az iskolában tanultunk imákat héberül, de azt mondták, hogy azt mindenki megtanulhatja. Azt hitték, hogy direkt megtanultam Aztán mégis csak kérték, hogy imádkozzak héberül, így végül nagynehezen beengedtek. Valahogy tudtam szerezni egy svéd menlevelet 1944. december 7-i dátummal, amely azt igazolja, hogy a Svéd Vöröskereszt oltalma alatt állok. Pár nap múlva bementem a gettóba, ott éltem meg a felszabadulást.

A férjemről közben semmit nem tudtam, de a családomról sem. Nem volt lakásom sem, ahová lakni mehettem volna, így gondoltam egyet, és elhatároztam, hogy visszamegyek Máramarosszigetre a családomhoz. Azt akkor még nem sejtettem, hogy senkit nem találok meg. 1945. február 1-én a svájci követség igazolásával és védelmével Romániába utaztam. Akkor szembesültem azzal, hogy senki nem maradt meg a családból, mindenkit deportáltak. A boltot megtaláltam, széthordták ugyan, de még így is volt benne némi áru, és így úgy döntöttem, hogy kinyitok. Közben persze a férjem járt az eszemben, hogy vajon él-e, és ha igen, hol lehet. 1945 tavaszán nem volt maradásom Szigeten, visszajöttem Budapestre. A megmaradt áruból, amit tudtam, elhoztam sót, lisztet, cukrot. Ez a háború utcán nagy kincsnek számított. A férjem közben megmenekült Dachauban volt, és utána amerikai kórházba került, mert flekktífuszos lett, és 1945 augusztusáig Ecksberg amerikai kórházban Mühldorfban kezelték,   akkor került vissza, akkor jött haza.

Lassanként normalizálódott a helyzet, és kinevezték vidéken orvosnak Mikor visszajött, Lengyeltótiban kapott állást, és mi odaköltöztünk 1945 szeptemberében. Oda kapott kinevezést vidékre orvosnak. Ott volt egy orvoslakás. Én Lengyeltótiban nem dolgoztam, vezettem a háztartást, de nagyon szenvedtem. Igaz nem sok munkalehetőség volt a faluban. Lengyeltótiban csak általános iskola volt, ott nem tudtam volna tanítani. Tény, hogy jól éltünk, nem voltak anyagi gondjaink. Szolgálati házban laktunk, és a rendelő is ott volt, ahol a lakás. Ugyanabban a házban, és így adódott, hogy esetleg asszisztens ( orvosírnok) legyek a férjem mellett, én ugyan akartam, de azt mondták, hogy ne vegyem el más elől a lehetőséget, a férjem megkeresi a kenyerünket. A férjem egyébként zárkózott valaki volt, tőle sokkal kevesebb történetet hallottam a családról. A férjem is tudott héberül.

Lengyeltótiban, mi voltunk a kettő közül az egyik zsidó család a háború után. Volt ott egy zsinagóga, de azt még mikor mi ott laktunk, akkor lebontották, tehát nem is volt hova járni imádkozni. Nagy ritkán Kaposvárra, az  42 km távolságra volt, bementünk a zsinagógába már a gyerekekkel.

Az első gyerekem [Zsuzsa] 1946-ban született, a másik 1950-ben [Éva]. 1961-ben költöztünk Pestre. Zsuzsa lányom már középiskolás – elsős volt, Pestre jött a Vegyipari Technikumba és kollégiumban lakott, nekem meg nagyon hiányzott. Másrészt meg nekem nagyon szűkös volt a falusi lét. A háború előtti életemhez képest, amikor a világot jártam, tanítottam és szabad voltam, ahhoz képest Lengyeltóti nekem nagyon sivár volt, és menekülni akartam onnan. Egy darabig a háború után jó volt, de később már inkább nyomasztó. Az én mozgékony érdeklődő természetemet nem elégítette ki. Nekem ez egy szellemi temető volt. Szóval untam és állandóan rágtam a férjem a fülét, hogy költözzünk el, de hát a férjem egy nyugodtabb, békésebb lélek volt. Meg hát nem is volt már fiatal, akkor őt ott nagyon szerették a faluban, és mindenkit már nagyon jól ismert, tehát rajta volt a teher, az egész családot ő tartotta el. Meg olyan nehezen lehetett rávenni – nem is volt olyan egyszerű egyébként. Tehát és akkor addig rágtam a fülét, amíg végül beadta a derekát. Nem is volt olyan egyszerű abban az időben engedélyeztetni, hogy áthelyezzék őt Budapestre. Mindenestre sikerült, és akkor 1961-ben felköltöztünk., vettünk egy lakást a Belvárosban.

Nekem volt egy barátnőm, aki egyébként a Nemzeti Bankban volt valami nagyon magas beosztásban. Az akkori barátja főorvos volt egy budapesti kórházban, és ők segítettek az áthelyezésben.  A férjem Zuglóban lett körzeti orvos, de itt Pesten magánpraxist is folytatott később.  Otthon rendelt, be volt rendezve a lakás egyik helysége fogorvosi rendelőnek. 1987-ben halt meg a férjem. Kezelték Parkinson kór ellen, és amikor a betegség tünetei megjelentek akkor már abbahagyta az orvosi praxist.

A háború után nem nagyon éltünk zsidó módon. Azt tudatosítottuk a gyerekeinkel, hogy zsidók vagyunk, mondjuk nem is volt nehéz, mert abban a faluban, ahol laktunk, Lengyeltótiban, két zsidó család volt, és még egy kikeresztelkedett családt rajtunk kívül.. Tehát ott azért zsidóztak a faluban rendesen, de a férjemet nem merték bántani, mert ő volt a falu orvosa.

Mert ő volt az orvos, tehát mindenki a fenekét nyalta. Az, hogy a háta mögött mi volt, vagy mi nem volt, azt pontosan nem tudjuk. 1956-ban ott a faluban nem volt különösebben semmi, kivéve azt, hogy keresztülment a falun egy orosz tank és megállt a falu közepén. De azért mégis csináltak egy halállistát a faluban, és akkor azt mondták a férjemnek, hogy lógni fogsz te zsidó, de aztán végül nem lett semmi bántódása.

Mikor ide visszakerültem Budapestre akkor „újra” aktivizáltam magamat, és jelentkezetem a Művelődési Minisztériumba, és tolmácsoltam hosszú ideig, még 70 éves koromban is ott dolgoztam.

Amikor jöttek külföldi vendégek, akkor kellett tolmácsolnom, főleg románokkal, de francia meg angol nyelven is. Általában 1-2 embernek, kulturális küldöttség, és 1-2 magasabb rangú személynek tolmácsoltam. Hát a Sorbonne-i diploma is sokat számított. Mikor elkezdtem, már akkor nyugdíjas korú voltam. És ez nem mindennap volt, alkalomszerűen, amikor jött vendég, akkor hívtak.

Zsuzsa lányom most Franciaországban él férjével és két fiúk van, Michael és Axel. A másik lányom Éva, újságíró Férje K. Tamás volt, akitől elvált. Két fia van Dániel (1981), és Dávid (1983). Négy fiú unokám van. Bennük megvan a zsidó identitás. Zsidónak tartják magukat feltétlenül.

Soha nem voltam Izraelben, de nagyon szeretettem volna legalább egyszer eljutni oda. A lányaim voltak az unokáimmal. Bennük többször felmerült, hogy esetleg kinmaradnak, de a klíma, meg a család hazahúzta őket. A szocializmus alatt voltak olyan barátaink, akik illegálisan elmentek Bécsbe, és Bécsből mentek Izraelbe. Én akkor ezt nem akartam megkockáztatni, meg aztán már nem voltam fiatal sem.

Évente egyszer mostanában is elmegyünk a zsinagógába, Hosszúnapkor, a Dohány utcába és gyetyát  is gyújtunk.

Zsuzsa lányom amikor férjhez ment, Franciaországba, akkor kezdetben az ő családja, illetve a férjének a családja, sokkal inkább tart, bizonyos vallási szokásokat.  Amikor néha idejöttek, akkor mindig megtartottuk ezeket a szokásokat. Pészachkor pl. akkor pl. a Zsuzsának az anyósa, akkor pészachi ételeket főzött.  Mi nem eszünk disznóhúst – mondjuk a férjem utálta, mert undorodott tőle, nem is kifejezetten talán vallási okból. Azt mondta, hogy még egyetemista korában tanult a galandféregről, és akkor annyira megundorodott, hogy soha életében nem evett disznóhúst.

Az egyik unokám sem hajlandó megenni, meg én is úgy vagyok, már nem bírom a szagát se. A karácsonyt se szoktuk tartani. Amíg kicsik voltak az unokáim, akkor volt karácsony, volt fa is meg ajándék a lányaiméknál, de mondjuk mennyből az angyal soha. Amikor volt karácsony, akkor is inkább a többi gyerek miatt, akik az unokáimmal jártak iskolába.

A gyerekeim házasságánál is szempont volt, hogy zsidó legyen a társ. Mikor az unokáim kisebbek voltak, akkor próbálkoztak zsidó közösségbe járni. Éva lányom vitte őket ifjúsági szervezetekbe, amikor Magyarországon a kilencvenes évek elején megjelentek a különféle árnyalatú vagy szemléletű zsidó ifjúsági szervezetek. És a Habonimra emlékszem, hogy akkor egy darabig jártak, és aztán utána megunták. Akkor utána a Páva utcába is, akkor ott az a nem tudom már, melyik volt. És aztán azt mondták, hogy nem kell a társulat. Nem is a zsidóság miatt, hanem a kölykök nem tetszettek, más baráti körök alakultak, és akkor azokkal szívesebben mentek. Utána már nem is akartuk erőltetni.

Én 1945 óta nem jártam Máramarosszigeten. A lányaim voltak Máramarosszigeten a svédországi rokonokkal, 2003-ban . Ella unokatestvérem megtalálta az ő házukat, és akkor be is mentek. Abban most már 3 család lakik, és nagyon kedvesen fogadták őket, és le is fényképezték. Kimentek a temetőbe is, mert Ella édesapja még a háború előtt halt meg. Nagyon rendben van a temető, nagyon szépen gondozzák. Szigeten már csak  egy vagy 2 zsidó házaspár él, közülük valaki  gondozza a temetőt.

Engem érdekel minden, ami történik, olvasom az újságokat is, hogy hogy halad a világ. Hát annyi változást észleltem az én 100. évemben – ugye. Hogy milyen változásokon mentem én magam át, hogy miken mentem én keresztül? – hát két világháborút éltem meg.

Kallós Miklós 
Kolozsvár, Románia 
Az interjút készítette: Cosmina Paul  
Az interjúkészítés időpontja: 2004. március 

Kallós Miklós professzor folytatja tanári munkásságát, doktorátusvezető, és bár lemondott a kolozsvári zsidó közösség vezetéséről, annak továbbra is oszlopos tagja maradt.

Már első találkozásunkkor átérezte tanúságtételének célját és fontosságát. Az interjú a lakásán készült, a dolgozószobájában, sok-sok könyv és régi bútorok között.

Szelíd személye, az általa közvetített érzelmek és tiszteletreméltósága áthatotta beszélgetéseinket.

• Életrajz

Semmit sem tudok a nagyszüleimről. Valószínűleg korán meghaltak. Mindenesetre, én gyerekként nem találkoztam velük, kivéve… annyit tudok, hogy anyai nagyanyám a nagyváradi régi zsidó temetőben van eltemetve. Magyar anyanyelvű vallásos asszony volt. Édesanyám, lánynevén Schwartz Helén 1895-ben született egy volt csehszlovákiai községben. A községet Sasvárnak nevezték.

A helység 1918 előtt Ausztria-Magyarországhoz tartozott, új elnevezését nem ismerem [Sasvár – nagyközség volt Nyitra vm.-ben, 1891-ben 2300 szlovák és német, 1910-ben 2400 szlovák, német és magyar lakossal. A községben cukorgyár működött. Trianon után Csehszlovákiához került, ma Szlovákiában van. – A szerk.].

Édesanyám néhány elemi osztályt végzett. Volt egy nővére, aki Budapestre ment férjhez, a férjét Guttmannak hívták. Tudtam a létezéséről, de sosem találkoztam vele. Budapesten élt, de semmit sem tudok róla. Volt egy Schwartz Zoltán nevű fiútestvére, aki Nagyváradon élt. Kinézésre alacsony, vörösesszőke, szemüveges és barátságos természetű ember volt.

Apámmal ellentétben, ő vásárolt és olvasott irodalmat, megvoltak az ilyen jellegű igényei és kulturális kedvtelései. A lányainak zongorát vett, hogy tanuljanak zongorázni, tehát igyekezett, hogy legyen egy kis kultúrájuk. Nagyon sokat dolgozott. A Hitközség alkalmazottja volt, emellett belevágott különböző üzleti vállalkozásokba is.

Egyik ilyen üzlete volt, hogy nagy tételben vásárolt tűzifát a nagy lerakatoktól, és kis tételben árusította a kevésbé módosaknak. Ezzel szerény profitra tett szert. Mindenesetre elboldogult, házat vett Nagyváradon, és ha nem is polgári, de stabil kispolgári életet élt.

A szüleim megismerkedéséről, házasságkötésük helyéről és egyéb körülményeiről semmit sem tudok.

Ismertem nagyanyámat, az édesapám mostohaanyját. A szülőanyjáról semmit sem tudok. A mostohaanyját láttam egyszer, hatéves koromban, amikor édesapámmal meglátogattuk Técsőn. Egyszerű, műveletlen, falusi zsidó asszony volt. Emlékszem a házukra, amikor ott voltam, most is emlékszem a konyhában dongó legyekre, elég zord volt a paraszti élet akkoriban.

Édesapám Szrúl nevű testvérével közösen volt egy darab földjük, körülbelül egy-másfél hektárnyi lehetett, valószínűleg abból éltek. Nagyon nehezen éltek. A deportálásig édesapám segítette őket. Pénzt küldött nekik, mert nagyon szegények voltak. Az történt velük, mint mindnyájunkkal, biztosan deportálták őket. Nagyszüleimről nem esett szó.

Édesapám, akit Kallós Zoltánnak (Jikusziel Zálmánnak) hívtak, técsői származású volt, 1893-ban született. Van Técső, ami Csehszlovákiához, és Kistécső, ami most is Romániához tartozik. A Tisza választotta el őket. Máramarossziget és Szaplonca mellett van valahol.

Emlékszem ezekre a dolgokra, mert akkoriban Técső és Kistécső közt egy nagy vashíd volt. Apám engem vagy kétszer magával vitt, amikor látogatóba ment hozzájuk, és voltak ott sírok is, de nem emlékszem, kié voltak. Adtunk egy-két húszast a román határőrnek, átmentünk a hídon Csehszlovákiába, visszatéréskor ugyanazt tettük a csehszlovák határőrrel is, tehát az átkelés nem volt annyira problémás, mint később, és mint amilyen most is. (Most nem adsz egy húszast a határőrnek, iratokra, útlevélre és pénzre van szükséged.) Volt egy Szrúl (Izrael) nevű öccse Técsőn meg egy mostohanővére, akit Feuer Reizének hívtak. (Reize, apám nővére túlélte a háborút, a háború után találkoztunk.) Volt még egy bátyja, aki Máramarosszigeten lakott. Vele találkoztam. Mindannyiukkal a holokauszt előtt találkoztam.

Édesapám magyar anyanyelvű volt, foglalkozására nézve szabó, de nem nagyon gyakorolta a mesterségét. Más foglalkozásai is akadtak. A születésem, tehát 1926 előtt, úgy tudom, péksegéd vagy éppen pék volt, nem tudom pontosan. Mindenesetre, amikor én megszülettem, már a nagyváradi Neológ Zsidó Hitközség alkalmazottja volt, samesz. Minden rituális tevékenységben részt vett, foglalkozott a temetések lebonyolításával is. Otthon szabta és varrógéppel varrta a halotti ruhákat.

A zsidóknál vászonból készült öltözéket viselnek ilyenkor, kitelnek [lásd: kitli] nevezik, az orvosok és gyógyszerészek köpenyére emlékeztet. Ezt a kitelt viselik nagyünnepek alkalmával a zsinagógában. Ros Hasóne [Ros Hásáná], vagyis újév és Jom Kipur alkalmával öltik fel a vallásos zsidók. Ebben is temetik el őket.

Ezenkívül még volt egy sapka, ami hasonlított a főszakácsok fehér fejfedőjére, ezt az arcra kellett húzni, és voltak még más ruhadarabok, amikre szükség volt ilyenkor. Ő varrta ezeket a ruhadarabokat. Nekem is varrt néhány darabot gyerekkoromban, egy dzsekiféleséget, de különben, pénzért nem varrt.

A háború előtti [Nagy]Várad ismert volt nemcsak az országban, de a határokon túl is. Volt ott a Sebes-Körös mellett, ami a nagy folyó volt, egy kicsi, szerencsétlen patak, Pecének nevezték. Nagyváradot a helybeliek szelíd évődéssel évtizedeken át „Pece-parti Párizsnak” becézték, főleg a város különleges társadalmi és kulturális életének elismeréseképpen.

Még az első világháború előtt működött ott egy nagyon erőteljes irodalmi kör, a nagy költő, Ady Endre vezetésével, a „Holnaposok”-nak nevezett költők és irodalmárok csoportosulása volt. Érdekességként említem, hogy van egy, a nagyváradi zsidókkal foglalkozó, Izraelben kiadott vaskos kötetem magyarul. „A tegnap városa” címet viseli, és a holokausztban eltűnt zsidóknak állít emléket.

A tegnap városa, válaszul a holnaposok városára [A tegnap városa – A nagyváradi zsidóság emlékkönyve, Tel-Aviv, 1981]. A könyvet a Nagyváradról Izraelbe emigráltak szövetsége adta ki, a Nagyváradról és környékéről származó zsidók deportálásának harminchetedik évfordulója alkalmából.

A szerkesztők közt szerepel Schön Dezső, nagyváradi író, újságíró, Gréda József és Rappaport Ottó [Schön Dezső (1906–1997) – író, újságíró, az Istenkeresők a Kárpátok alatt c. könyv szerzője, 1947-től a Tel-Avivban megjelenő „Új Kelet” munkatársa; Gréda József  (1911–1986) – nagyváradi születésű költő, műfordító. Izraelben halt meg; Rappaport Ottó (1921–1993) – nagyváradi születésű újságíró, szerkesztő, színházigazgató (Nagybánya, Arad, Marosvásárhely, kolozsvári Állami Magyar Színház) volt. 1976-ban kivándorolt Izraelbe, Nyugdíjazása előtt az „Új Kelet” c. folyóirat főszerkesztője volt. – A szerk.].       

A két háború közt Nagyváradnak hetven-nyolcvanezer lakosa volt, ezeknek csaknem egyharmada volt zsidó. A nyomorúságos körülmények közt élő máramarosi zsidókat vonzotta a város, sokan vándoroltak be és telepedtek meg [Nagy]Váradon, ahol azért valahogy elboldogultak.

Mint a zsidóság más, nagyobb központjaiban, a zsidók itt is többfélék voltak: gazdagok, nagykereskedők, közép- és kisvállalkozók, mert Nagyvárad pezsgő gazdasági élettel rendelkezett. Ugyanúgy, mint Kolozsváron, a nagytőkéseknek itt is döntő szerepe volt az építkezésekben.

A legimpozánsabb épületeket Nagyváradon zsidó nagytőkések építtették. Például a központban levő Fekete Sas palotát is, ami belső passzázzsal rendelkezik. Hatalmas épület, az Állami Színházhoz vezető hídon innen. (Akkoriban itt volt az egyetlen színház [Nagy]Váradon.) Hogy úgy mondjam, városunk büszkesége volt. Egy Adorján nevű illető építtette, aki a neológ hitközség elöljárója is volt. Volt neki egy lakóháza is, ami szintén a város egyik legszebb épülete volt.

A Sas-palotát bérbe adta, több tucat üzlet és lakás volt benne [Adorján Emil (Nagyvárad, 1873 – Mauthausen, 1944) – publicista, regényíró, műgyűjtő. Ügyvéd, újságíró, Ady baráti köréhez tartozott. Ő építtette a nagyváradi Sas-palotát (a milánói Galeria Vittorio Emanuele mintájára).

Leander álnéven humoros regényt (Olivia bosszúja, 1898) és humoreszkkötetet (Komoly pillanatok, 1899) adott ki. Írt egy népszerű gyorsírástankönyvet is, valamint egy, az osztrák jogról szóló kompendiumot (Osztrák jog, 1900). – A szerk.]. Nyugodtan mondhatni, [Nagy]Váradon az építészeti szempontból legértékesebb házakat egyrészt gazdag zsidók építtették, másrészt a katolikus és a református egyház, de a lakóházakat főleg a gazdag zsidók.        

[Nagy]Várad a zsidóság erős központja volt. Minden akkor létező zsidó vallási irányzat és közösség képviseltette magát. Volt egy nagy, erős ortodox közösség, és volt egy neológ közösség. Volt egy nagyon kis létszámú szefárd közösség is, amely spanyol eredetű zsidókból állt, akik valahogy odakerültek.

A nagy zsinagógák a következőképpen oszlottak meg: az ortodox hitközség nagy zsinagógája most is létezik és működik. Ezenkívül a neológ zsidóknak is volt egy nagy zsinagógája: a város központjából mindenhonnan látható egy nagy kupola a Dávid-csillaggal a tetején, ez a neológ zsinagóga, amely máig fennáll. A két zsinagóga mellett még imaházak is voltak. A zsinagógákat főleg szombaton és ünnepnapokon használták, de hét közben, reggel, este, délután nemigen.

Ilyenkor az imaházakat használták. Nem jött el sok ember. Húsz, harminc, negyven ember. Hét közben nem kellett a nagyzsinagógát kinyitni. Emellett még jó néhány zsidó egylet létezett a hitközség keretein belül, és közülük legtöbbnek megvolt a saját kis zsinagógája. Az ortodox zsidóknak volt a nagyzsinagógán kívül még két, viszonylag nagy zsinagógája, az egyik a Kolozsvári úton, a másik a Teleki utcában.

Úgy tudom, hogy a Kolozsvári úton levőt kiadták vagy eladták. A Teleki utcában levő pedig nagyon elhanyagolt állapotban van. Nem tudom pontosan, mi a helyzet velük. És voltak még a különböző egyesületek kisebb zsinagógái is. Különféle egyesületek voltak: cionisták, kézműveseké, nem tudom, milyen egyesületek, és legtöbben építtettek egy-egy kis zsinagógát.         

Több haszid közösség is létezett, valójában ortodox zsidók voltak, de szinte államot képeztek az államban, mert egy-egy rabbi köré csoportosultak, akit szellemi vezetőjükként tiszteltek. Héberül cadiknak nevezik, ami „szent embert”, „igaz embert” stb. jelent [lásd: haszidizmus]. Ezek a rabbik, hogy úgy mondjam, különböző rangúak voltak.

„A cadik rangja a haszid közösség létszámától függött. Nagy létszámú közösség rabbija jelentősnek számított, és valóságos »udvart« tartott maga körül »miniszterekkel« és »titkárokkal«. Egy-egy ilyen nagy rabbi elé járulni valóságos szertartást jelentett” [Sandu Frunză: Nicolae Kallós. Crâmpei de viaţă din secolul XX. Un dialog despre evreitate, holocaust şi comunism ca experienţe personale, Editura Fundaţiei Axis, Iaşi, 2003 (Sandu Frunză: Kallós Miklós.

Életképek a XX. századból. Párbeszéd a zsidóságról, a holokausztról és a kommunizmusról mint személyes élményekről), Axis Alapítvány Kiadó, Iasi, 2003, 17. oldal; az itt és a következőkben szereplő idézeteket Csortán Ferenc fordította. – A szerk.]. Egyikük volt a vizsnici rabbi [Jisrael Hager rabbi (1860–1938) (“Wischnitzer”)], aki nemcsak Nagyvárad, hanem az ország alighanem leghatalmasabb rabbija volt, Vizsnicernek nevezték [Amikor 1915-ben az oroszok megtámadták Bukovinát, elfoglalták Vizsnic városát is, ahol Jisrael Hager egy haszid közösség rabbija volt.

Az orosz vezetőség jóváhagyásával és támogatásával Románián keresztül hetvenedmagával átjutott osztrák–magyar területre. Engedélyt kapott arra, hogy Nagyváradon telepedjék le (Tereza Mózes: Evreii din Oradea, editura Hasefer, Bucureşti, 1997 (Mózes Teréz: A nagyváradi zsidók, Hasefer kiadó, Bukarest, 1997, 93. oldal). – Cosmina Paul megj.].

Egy nagy zsinagógával és egy egész udvarral rendelkezett, különféle „államtitkárokkal” is, hogy úgy mondjam, akik a rabbinátus ügyes-bajos dolgait intézték. Az épület ma is áll, mostani rendeltetéséről semmit sem tudok. Mindegyik haszid rabbinak és mindegyik kicsi haszid gyülekezetnek volt egy-egy imaháza, tucatjával álltak a városban. Tehát létezett egy nagyon erős haszid közösség [lásd: vizsnicai haszidok].

Az ortodox zsidó közösségnek volt egy elemi iskolája és négyosztályos fiú- és leánygimnáziuma. A neológok is rendelkeztek elemi iskolával, és volt egy nyolcosztályos líceumuk. Ezek világi iskolák voltak, de a hitközségek tartották fenn és adminisztrálták őket. Azok a zsidó gyerekek, akik ortodox zsidó iskolába jártak, de neológ líceumban akarták folytatni vallásos tanulmányaikat, valamint azok, akik a nem zsidó felekezetű iskolákat látogatták – többnyire lányok, mivel akkoriban Nagyváradon nem létezett zsidó felső leányiskola –, a neológoknál jártak vallásórára.

1940 után, a magyar megszállás idején [1940–1944 között Nagyvárad átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott; lásd: második bécsi döntés. – A szerk.] a neológ líceum átalakult koedukált líceummá, vagyis a fiúosztályokban megjelentek a lányok is. Akkoriban a zsidótörvények miatt [lásd: zsidótörvények Magyarországon] a zsidó diákokat kirakták a különböző iskolákból, ugyanakkor pedig lehetővé tették néhány lány bejutását a tanintézményekbe. A zsidó lányok nem zsidó iskolákba jártak, hittanórára viszont a neológ gimnáziumba jártak, amiért kellett valamennyit fizetni.

A pénzt édesapám szedte be. Miért említem ezt? Mert ennek kapcsán édesapám kisebb feladatokat bízott rám. Például a pénz beszedésekor bejártam a várost, magánlakásokat és lánybentlakásokat kerestem föl. Így ismertem meg alaposan [Nagy]Váradot és a [nagy]váradi utcákat. Emellett segítettem neki temetésekkor, a templomban, a zsinagógában stb. Nagyjából ezek voltak édesapám foglalatosságai.

Jesivája néhány haszid rabbinak volt. A hitközségeknek nem volt. De mivel a haszidok az ortodox zsidókhoz tartoztak, és néhány haszid rabbinak volt jesivája, [úgy tekintették, hogy] az ortodoxoknak is volt, de úgymond kimondottan ortodox rítusú jesiva nem létezett. Ezek a jesivák tanult emberek körül alakultak ki, de nem mindegyik haszid rabbinak volt jesivája.

De ez a néhány nagyváradi jesiva nem örvendett túl nagy hírnévnek. Például a margittai, az érmihályfalvi és a dési jesivák hitoktató intézményként sokkal ismertebbek voltak. A rabbiképzés ezekben a jesivákban zajlott már elismert rabbik irányítása alatt.

Aki elvégezte valamelyik jesivát, egy rabbikból álló bizottságtól kapott egy oklevelet, ami igazolta ennek az elvégzését. Azután, ahogy mostanában mondanák, posztgraduális képzésben részesülhetett az ember, vagyis „posztjesivában”, egy rabbi mellett tanult egy ideig, aki adott egy igazolást, hogy az illető jó ebben vagy abban. Tehát a rabbiktól különböző ajánlóleveleket gyűjtöttek be, amik hitelesítették a tanulmányaikat. Ennek az állami oktatáshoz semmi köze nem volt.

Az iskolákon kívül volt több magyar nyelvű, de zsidó tulajdonban levő ismertebb újság. Ilyen volt például a „Napló”, a tulajdonosa zsidó volt [Nyilván az 1898-ban indult napilapról, a „Nagyváradi Napló”-ról (főszerkesztő: Fehér Dezső, szerkesztő Lovassy Andor) van szó, amelynek 190l–1903 között Ady is munkatársa volt, de dolgozott itt Juhász Gyula, Emőd Tamás, Zsolt Béla stb. is. A „Nagyváradi Napló” 1934 januárjában jelent meg utoljára (http://eloerdely.org/konyvhaz/olvasm/bnaplo.html). – A szerk.].

Szokványos újság volt, nem zsidó jellegű, csak a tulajdonosa volt zsidó. Az ortodox zsidóknak volt egy magyar nyelvű zsidó hetilapja, a „Népünk”, amit minden pénteken elolvastam [A „Népünk” (Unserer Volk) c. hetilap Nagyváradon jelent meg 1929–1940 között Wasserstorm Sándor és Leitner Zoltán szerkesztésében. – A szerk.].

Taglalta a hitközségek belső életét, politikai kérdéseket – a zsidók helyzetét különböző országokban, de irodalmi jellegű írások, zsidó témájú és haszid elbeszélések, versek is voltak benne. „Minden számában voltak írások, jegyzetek, novellák a Németországban történtekről, a pogromokról, különösen a ’38-ban történt Kristályéjszaka után; köztudott volt, ami ott történt.

Nálunk föl sem merült ilyesmi” [Sandu Frunză: „Nicolae Kallós. Crâmpei de viaţă din secolul XX. Un dialog despre evreitate, holocaust şi comunism ca experienţe personale” Editura Fundaţiei Axis, Iaşi, 2003, Axis Alapítvány Kiadó, Iaşi, 2003, 32. oldal]. Volt egy mondás akkoriban: bármi történt, bármely területen, úgy tevődött föl mindig a kérdés, hogy „Jó-e ez a zsidókra nézve vagy sem”. Ez volt az egyetlen politikai szempontunk.

Persze voltak olyan események, amelyek mindenképpen érintettek. Ilyen volt 1936–1937-ben a Goga–Cuza-kormány hatalomra jutása, ami egy antiszemita kormány volt. Antiszemita törvényeket is hozott. Természetesen aggodalommal töltötte el a zsidó közösséget, és örültünk, amikor ez a kormány megbukott. Csak ilyen tekintetben politizáltunk, egyébként semmilyen politikai tevékenységet nem folytattunk.

A hitközség tulajdonában levő házban laktunk. A hitközségnek volt három épülete, itt biztosítottak lakást az alkalmazottaknak. Az egyik egy három-négy szobás, összkomfortos ház volt, ami Vajda István főrabbié volt. Előtte Kecskeméti Lipót hírneves főrabbi lakott ott, a zsidó neológ líceum névadója, aki 1936-ban halt meg, és doktori címe volt.

Néhány évig a hitközségnek nem volt rabbija, amíg meg nem választották ezt a Vajda Istvánt. Ez a ház ma is áll a [nagy]váradi Cuza Vodă utcában. Volt még két másik ház is, több lakással, ahol a sakterek laktak, a főkántor meg akik a hitközség szolgálatában állottak. Mi is a hitközséghez tartozó egyik udvaros házban laktunk.

„Az udvarban, ahol csak a hitközség alkalmazottai laktak, lakott egy keresztény család is, ők voltak a házmesterek. Magyarok voltak. Volt egy nálam két-három évvel fiatalabb fiuk. Talán kevéssé ismert tény, hogy minden zsidó házban  szükség van egy olyan keresztényre, aki szombaton villanyt gyújt, tüzet rak, elvégez minden szükséges munkát, vagyis mindazt, amit tilos a zsidóknak elvégezni szombaton. 

Ez a család, a házmesteri teendők mellett, ezeket a dolgokat is elvégezte: péntek este bementek mindegyik lakásba, és leoltották a villanyt, szombaton jöttek tüzet gyújtani és így tovább” [Ugyanott, 11. oldal] [lásd: sábesz gój].

Szerény lakásunk volt: két szoba, konyha, fürdőszoba, kamra. Kertünk és háziállataink nem voltak. Csak hárman éltünk a lakásban, viszonylag simán elboldogultunk, nem volt semmi gond. Semmiben hiányt nem szenvedtünk, mert édesapám, pozíciójának köszönhetően, a fizetésén kívül a szolgálataiért adományokat kapott a hitközség tagjaitól: ha esküvőt szervezett, kapott valamit, ha temetést, szintén. A neológ zsidók kevésbé ismerték a szertartásokat. „A neológ zsidók a zsidó lakosság leginkább asszimilálódott rétegét képezték.

Sokan már nem látogatták a zsinagógát, csak ünnepekkor jöttek, főleg a Mazkir alkalmával, a halottakról való megemlékezéskor“ [Ugyanott, 27. oldal]. A nagyünnepek előtt a zsidóknak szokásuk meglátogatni a világból eltávozottak sírjait, s elmondani a kádis nevű imádságot.

Ha nem ismerték, apámhoz fordultak segítségért, aki elmondta a kádist, és ezért kapott némi pénzt, így aztán anyagi tekintetben nem szenvedtünk hiányt semmiben. Mai szóhasználattal élve, középosztálybeli életet éltünk: nem voltunk sem szegények, sem gazdagok. Volt elegendő élelmünk, ruhaneműnk, villany, víz, fűtés, minden, ami egy normális életmódhoz szükséges.

Otthon magyarul beszéltünk, de néha a szüleim jiddisül beszéltek egymással, ami a középkori német nyelv héber szavakkal megtűzdelt változata. Én is fölcsíptem egypár kifejezést belőle, a mai napig is beszélek egy kicsit, nem jól, de beszélek. De egymás közt, a családban általában magyarul beszéltünk. A hagyományaink? A hagyományaink ugyanolyanok voltak, mint bármely vallásos zsidó családban. Habár édesapám a neológ hitközségnek dolgozott, mi, otthon, a családban ortodox zsidók voltunk.

Na mármost, a jobb megértés végett: mit kerestek az ortodoxok a neológoknál? Az olyan alkalmazottak, mint például a sakterek, édesapám és mások ortodoxok voltak, mert kellett ismerniük a dolgokat. A neológok alig ismerték ezeket. „…a neológ hitszónoklatok általában az illető ország nyelvén folytak.

Nagyváradon vagy Kolozsváron a prédikációk nyelve román volt egészen a magyar megszállásig, később magyar. Ezzel szemben az ortodoxoknál csak jiddis-deutsch nyelven prédikáltak. (…) A neológ hitsorsosok megközelítése számukra közérthető nyelven kétségtelenül előnyt jelentett. Hátránya volt viszont, hogy bizonyos szabályok és felfogások háttérbe kerültek, és feledésbe merültek” [Ugyanott, 27. oldal].

Az ortodox étrend szigorúan kóser volt. Édesapám úgynevezett samesz volt, ez a héber szó szó szerinti fordításban szolgát jelent. Minden hitközségnek volt egy samesze, aki a vallási élet gyakorlati oldalát irányította: a templomi szertartásokon gondja volt arra, hogy mindenkinek jusson imakönyv, tálesz, tehát a rituális köpeny és így tovább, a Tóra olvasásánál ő gondoskodott a részletekről, ő hívta fel a résztvevőket. Ő vigyázott a zsinagógára a szertartás alatt. Ezenkívül ő szokta megszervezni az összes rituális eseményt:

a házasságkötéseket, a temetéseket, az összes zsidó szertartást. Halálesetkor a halott mosása, öltöztetése, koporsóba helyezése, az elhantolás megszervezése, a kántor és a rabbi tevékenységének összehangolása, a családdal való kapcsolattartás, tehát mindaz a hatáskörébe tartozott, ami a szertartással kapcsolatos volt. Hozzá tartozott a hitközség különféle bevételeinek az inkasszálása is: abban az időben többféle díjat szedtek be a közösségen belül. Volt valaki, aki szedte a tagdíjakat, de ez nem édesapám volt.

Édesanyám – mint minden vallásos zsidó nő – parókát viselt. Ünnepek alkalmával édesanyámmal az ortodox zsinagógába jártunk, és nem a neológba. Csak az ortodoxoknál végeztettük az előírás szerinti állatvágásokat [lásd: sehita]. Mi mindenben, ami a vallást, a szertartást illeti, ortodox zsidók voltunk. Én mindig sapkát viseltem, tehát nem jártam fedetlen fővel, hogy így mondjam. Betartottuk az összes, vallásos ünnepekkel kapcsolatos hagyományt.

Vegyük például a sábátot [lásd: szombat], mert ez volt a leggyakoribb ünnep. A sábátra való előkészületek pénteken kezdődtek. Egy libát szoktunk levágni a sábáti, szombati ételekhez. Étkezés előtt édesanyám minden szükségeset előkészített a sábátra. Kalácsot vásároltunk szombatra – ezt a kalácsot bárhesznek nevezték – és bort, mert egy imát, egy áldást kellett mondani egy pohár borral. Nagyon ritkán készítettünk házilag kalácsot; nem sábátkor, hanem más ünnepekkor, amikor édesebb, mazsolás kalácsot sütött édesanyám.

De nem emlékszem, hogy többször csinálta volna, mint kétszer, háromszor. Amíg még nem volt fürdőszobánk, minden pénteken elmentünk a rituális fürdőbe [lásd: mikve]. Miután megépült a fürdőszobánk, abbahagytuk, de nem teljesen, mert a rituális fürdő a rítus szempontjából ajánlott volt, különösen a nőknek, akkor is, ha volt otthon fürdőszoba.

Édesapám és én körülbelül havonta kétszer mentünk el a mikvébe. A nők bizonyos időszakokban, például menstruáció után, kötelezően el kellett menjenek a rituális fürdőbe, kétszer-háromszor alámerültek, és kijöttek.

Egyféle szenteltvíz volt, hogy úgy mondjam. Tehát pénteken este édesapámmal kiöltöztünk, és elmentünk a zsinagógába. Édesanyám otthon maradt meggyújtani a szombati gyertyát [Két gyertyát – lásd: szombat].

A nő egy fehér kendőt vagy sálat tesz ilyenkor a fejére, olyan mozgásokat végez a gyertya fölött, mintha magába szívná a Sábát szellemét, áldást mond és néhány bibliai idézetet. Amikor édesapámmal hazajöttünk a zsinagógából, megvacsoráztunk.

Az imát a férfiak a zsinagógában mondták el. Otthon csak néhány szakaszra került sor, és édesapám meg én elénekeltünk néhány éneket. A nőknek saját imájuk volt erre az ünnepre, volt külön imakönyv a nőknek héberül és jiddisül.

Édesanyám szokott olvasni néhány sort ebből a könyvből szombaton [A vallásos zsidó nők körében népszerű szombat délutáni olvasnivaló –  elbeszélés- és példázatgyűjtemény  – volt a XVI. században keletkezett „Cene rene” (Jöjjetek és lássátok) című, jiddis nyelvű magyarázatos és egyszerűsített Sulhán Áruh. – A szerk.], különösen délután, de kimondottan női ima csak a sábáti gyertyák meggyújtásához létezett. Édesapám meg én héberül imádkoztunk. A péntek déli ebéd általában libamáj volt töpörtyűvel.

A péntek esti – tehát a sábáti – vacsora halkocsonya [lásd: halételek], húsleves és főtt hús volt. Vacsora közben nem kimondottan vallásos énekeket énekeltünk héber nyelven, Zemirotnak nevezett Sábát napi dalokat [lásd: zmiresz]. Három-négy ilyen van előírva péntek estére és szombat délre, megtalálhatók az imakönyvben.

A pénteki vacsora után édesapám elvitt egy fél órára, egy órára megnézni, hogyan zajlik a sábáti szertartás bizonyos rabbiknál – a szüleim haszid rabbik hívei is voltak. Mindegyiknek volt saját zsinagógája, saját hívei, még saját vallásos énekeik is voltak. Azután hazamentünk, és lefeküdtünk.

Másnap reggel, tehát szombaton, újra el kellett menni a zsinagógába, utána következett a reggeli. Utána édesapámnak vissza kellett mennie a zsinagógába, mert a neológoknál volt egy különös szokás: reggel tartottak egy szokásos istentiszteletet, mint bármely ortodox zsinagógában, néhány tucat vallásosabb ember számára, majd talán tíztől vagy tizenegytől, nem emlékszem pontosan, lezajlott egy rövidebb, de nagyobb pompával megszervezett istentisztelet, orgonával, ilyesmivel a nagyzsinagógában [A bölcsek négy alapvető tilalmat rendeltek el a szombattal kapcsolatban, ezek egyike a munka: szombaton mindenfajta munkától tartózkodni kell, márpedig az orgonabillentyűk nyomogatása is munka, tehát tilos.

Ezért az ortodoxia szemében botrány az orgona a zsinagógában, a neológia szemében viszont a reformok jelképe. – A szerk.]. Édesapámnak mint samesznak kötelezettségei voltak: kiosztani az imakönyveket, megszervezni a felhívásokat a Tórához és így tovább. Többnyire én is elkísértem. Tizenkettőkor, fél egykor értünk haza, ebédeltünk, majd édesapám mindig lefeküdt egy-két órát aludni. Délután megint el kellett mennie a zsinagógába és így tovább.

Minden ünnephez meghatározott szertartások tartoztak. Jom Kipurkor a szertartások a Jom Kipur előtti napra vonatkoznak, mert az ünnep napján egész nap a zsinagógában kellett lenni, és így nem lehetett otthon elvégezni őket. Jom Kipur előtt a kappurot [lásd: kápóresz] nevű szertartást szokták elvégezni. Első látásra kissé pogánynak tűnik: fehér kakasokat és tyúkokat vásároltak, amelyeket reggel a fejük fölött forgattak egy imádság kíséretében. Az imádság szövege szerint a személy összes bűnének erre az állatra kell szállnia.

Ez a kappurot. Ezek után az állatot a kis baromfivágóhídra vitték, és levágták. Majd húslevesként fogyasztották el. Naplemente előtt, mielőtt elmentünk a zsinagógába, jól belaktunk, hogy egy böjtnapot ki tudjunk bírni, és ekkor lett elfogyasztva. Ez a kappurot [Sok helyütt a kápóresz szertartás során „használt” állatot a szegényeknek ajándékozták. – A szerk.].

Purim nekem mint gyereknek, majd később mint serdülőnek két részből állt. Purimkor süteményeket küldtünk szomszédoknak, ismerősöknek – süteménycsere folyik [sláchmónesz]. Én is hordtam a süteményeket egy kistányéron, és egész stratégia rejlett ebben.

Tudtuk, hogy ki készít jobb süteményeket, és annak többet küldtünk, hogy ő is többet és finomabbat küldjön. Én annál is szívesebben hordtam a süteményeket, mivel zsebpénz járt a szállítónak. Aztán otthon ültünk, és vártuk az álarcosokat és jelmezeseket. Reggeltől estig különböző jelmezesek keresték föl otthon az embereket, és elég együgyű versikéket, dalocskákat adtak elő, de voltak jobbak is, akik egész kis színdarabokat adtak elő, és megkapták a megfelelő jutalmat. Ezek a jelmezesek zsidó gyerekek és fiatalok voltak, de én nem mentem velük. De nekem is volt néhány ház az útvonalamon, egypár ismerős, mondtam egy hat-nyolc soros versikét, megkaptam a jutalmamat, és elmentem.         

Ortodox zsidó családokban a gyermek héderbe járt. De ez azért attól is függött, hogy a család mennyire volt vallásos, és milyen tervei voltak a gyerekekkel a jövőre. Ha nagyon vallásosak voltak, betartották a hagyományokat, és azt akarták, hogy a fiúgyermekből hittudós vagy rabbi legyen, akkor a gyerek elvégezte, hogy úgy mondjam, az egyetemet, tehát a jesivát. Gyerekkoromban én is jártam héderbe. A héder az a zsidó iskola, ahol az Ószövetséget, a héber betűvetést és az imádságokat tanítják. Én csak a hédert jártam ki. Amikor nagyobb lettem, járt hozzám egy rabbiféle, aki magánórákat tartott nekem egészen a deportálásig. 1939-ben volt a bár micvóm. Egy zsidó gyermek, ha vallásos volt, és járt templomba, tudta, hogy mit kell ilyenkor csinálnia.       

Hatévesen mentem iskolába. Az elemi iskolát és három líceumi osztályt románul végeztem. Nem tudtam túl jól románul. Az elemi iskolát a neológ hitközség támogatta. Egy olyan időszak következett az életemben, tizennégy éves koromtól tizenhét éves koromig, amikor az ember szemei kinyílnak, és tisztábban látja a világot. Akkor Magyarországhoz tartoztunk, és magyarul folyt a tanítás. Én iskoláskorom kezdetétől magyarul írtam, és bár nem felejtettem el a román nyelvet, de elég rosszul beszéltem, akcentussal és szóillesztési hibákkal.         

A nagyváradi „Dr. Kecskeméti Lipót” neológ zsidó líceumba jártam [Gaal György írja: „A helybéli zsidóság alig egynegyedét felölelő neológ hitközség élén továbbra is (Azaz Trianont követően is. – A szerk.) a nagytudású Kecskeméti Lipót áll. Különösen magyarság iránti hűségével tűnik ki. A román hatóságoktól bezáratott állami főreáliskolai tanári karból és diákságból 1919 őszén létrehozza a zsidó gimnáziumot. Ez öt évig magyar tannyelvvel működik, akkor megvonják nyilvánossági jogát. Kénytelenek áttérni román tannyelvre és Kecskeméti gyűjtésének köszönhetően az épületet emelettel bővítik. Így, 1928-tól újból nyilvánossági jogot kapnak. Az intézet 1930-ban felveszi jótevője nevét: Kecskeméti Lipót Izraelita Líceum (Gaal György: Az erdélyi zsidóság az első világháborút követő időszakban, adatbank.transindex.ro/inchtm.php?kod=300). – A szerk.]. A líceum attól volt zsidó, hogy az összes diák és majdnem az összes tanár, két-három kivétellel zsidó volt. A tornatanár, hagyományosan, általában nem volt zsidó, de az én időmben már zsidó volt.

A román rezsim idején, vagyis 1940-ig az énektanár kötelezően román volt, és néha a román irodalom tanárai is. A kimondottan zsidó pillanatok az első óra elején és az utolsó óra végén voltak, amikor egy-egy imát mondtunk el, a Tórához való fölhíváskor elhangzó imádságokat, két áldást. Tehát ezek az ország himnusza vagy bármi más helyett voltak [Kallós Miklós arra utal, hogy a Román Szocialista Köztársaság fennállása alatt az elemi, gimnáziumi és líceumi oktatásban minden tanítási nap első órája a nemzeti himnusz – „Trei culori” (Három szín), zenéjét Ciprian Porumbescu szerezte – eléneklésével kezdődött, és minden tanítási nap utolsó órája ezzel végződött. – A szerk.]. A vallásórák természetesen a zsidó vallásról szóltak, de különben ugyanolyan líceum volt, mint a többi, tanultunk matematikát, románt, magyart, franciát, németet, latint, tehát abszolút minden tantárgyat. Szombatonként egy kis vallásos ünnepséget rendeztek a líceum dísztermében, ami egy negyedórát tartott, majd folytatódott a tanítás. A líceumot elismerték az akkori kormányok. Érettségi bizonyítványt adott az iskola, tehát nem különbözött semmiben a többi iskolától.          

Kiváló iskola volt. Nem volt mindig nagyon jó, de amikor én a közép- és végzős osztályokban tanultam, tehát a líceumi harmadik osztálytól a líceumi hetedik osztályig, a következő okból volt kitűnő: időközben, főleg 1940 után érvénybe léptek a szigorú zsidóellenes törvények, és művelt, tudós embereket bocsátottak el egyetemekről, más intézményektől, és ide menekültek, ahol tanári állást kaptak. Amennyiben a zsidó iskolában volt hely számukra, ide jöttek. Kitűnő tanári karunk volt. Túlzás nélkül mondhatom, hogy legalább hetvenöt százalékuk egyetemi tanári szintű volt. A túlélők közül két volt tanárom az itteni [a kolozsvári Babeş-Bolyai] egyetemen tanári állást kapott a háború után. Az egyik tanszékvezető volt a filozófia tanszéken, Rózsa Jenő, a másik a magyar nyelv és irodalom tanszék vezetője volt, Csehi Gyula [Rózsa Jenő (Nyíregyháza, 1906 – Kolozsvár, 1971) – filozófiai író. Egyetemi tanulmányait Bécsben és Párizsban végezte, oklevelét a Sorbonne-on kapta. 1931–49 között középiskolai tanár Kolozsváron és Nagyváradon, 1949-től egyetemi tanár, a filozófiatörténet és logika tanszék vezetője a Bolyai, majd a Babeş-Bolyai Egyetemen. Leginkább a 17–18. század bölcseletével foglalkozott (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon); Csehi Gyula (Szatmárnémeti, 1910 – Kolozsvár, 1976) – irodalomtörténész, egyetemi tanár. Egyetemi tanulmányait a Sorbonne-on (1928–1931), a bécsi (1931–1932) és a kolozsvári tudományegyetemen (1933–1934) végezte. 1934-től Nagyváradon volt középiskolai tanár, 1944-ben deportálták, családját elvesztette. Hazatérése után 1947-től a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, majd a Babeş-Bolyai Egyetem professzora volt (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. A többiek meghaltak munkatáborokban stb. Nagy előnyt jelentett számomra az, hogy ilyen vonzerővel és összetartó erővel rendelkező líceumban végeztem. A volt osztálytársaimmal azt szoktuk mondani, hogy az általános műveltségünknek legalább nyolcvan százaléka a líceumból származik; mert igazán jó iskola volt. A líceumunk volt diákjai a mai napig is találkoznak kétévenként a világ különböző pontjain, leginkább Izraelben, mert Európában elég kevesen vannak már. Kiadnak egy újságot is, hogy az emlékeket fölelevenítsék… mondom, nagyon komoly líceum volt.      

Az iskola egy oázis volt, mert mi egymás közt voltunk, és ott a zsidógyűlölet hatásai nem voltak érezhetők, ilyesmit csak a líceumon kívül érezhettünk. Tehát főleg az utolsó két évben, 1943-ban és 1944-ben féltünk az iskola területéről kilépni, mert más iskolákból huligánok gyűltek ott összem és arra vártak, hogy megverjenek stb. Tudtuk, hogy gyanús alakok vártak arra, hogy órák után nyaklevesekkel és sértő szövegekkel fogadjanak. Ez az állapot valóban létezett. Az iskolán belül ez nyilván nem fordult elő.     

A szüleimnek nem volt politikai beállítottsága. Nem foglalkoztak a politikával. Általában esett szó a zsidók közt a zsidógyűlöletről, írtak is róla, például a „Népünk” sokat írt a Németországban történtekről. Tény az, hogy nálunk tudatlanság vagy nemtörődömség vagy őrültség volt. Mindenkiben az a meggyőződés élt, hogy ez ott történik, és nálunk nem történhet meg. Ezt hazudtuk magunknak. Az is tény, hogy nálunk is voltak antiszemita törvények. Ezek először a szabadfoglalkozásúakat sújtották inkább: orvosokat, ügyvédeket, irodalmárokat, színházi embereket stb. [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Sújtották a kereskedőket is, ők azonban egy jó ideig még megéltek, mert bizonyos cselekhez folyamodtak. Hivatalosan eladták az üzletet egy kereszténynek, akit lefizettek, tehát a tulajdonos ugyanaz maradt, csak másnak a nevére szólt az üzlet [lásd: stróman]. Ilyen cselekkel valamennyire ki lehetett bújni a zsidótörvények alól. A zsidó férfiakat behívták munkaszolgálatra, nehéz kényszermunkára, gyakran megalázták, bántalmazták, sőt kínozták őket. Különösen a keleti fronton, Ukrajnában, ahol – de nem csak ott – sokan meg is haltak. Ezekről a dolgokról tudtak, de akik a városban maradtak, viszonylagos nyugalomban éltek. Nem voltak pogromok, nyilvánosan nem bántottak senkit, a lakosság többi része nyugodtan élhetett tovább. Ez keltette azt a vak hitet, hogy úgy mondjam, hogy nálunk az nem következhet be, ami Német- vagy Lengyelországban történt.         

Egyféle kényszermunkára mentünk, sárga karszalagot viseltünk még 1941-ben, még azelőtt, hogy 1944-ben bevezették a sárga csillagot. Az idősebbekhez hasonlóan, akiket kényszermunkatáborokba vittek [lásd: munkaszolgálat (musz)], mi is mentünk dolgozni a leventékhez. A leventék szervezete egy félig militarizált ifjúsági alakulat volt [lásd: levente-mozgalom]. Az összes magyar fiatal a leventékhez járt, ahol meneteltek, sportoltak, néha pedig fából készült fegyverekkel gyakorlatoztak. A zsidók számára azonban csak kényszermunkát jelentett. Leventeszolgálatnak nevezték, hogy a magyar fiatalokkal azonosítsák, de különben hetente négy-öt órát dolgoztattak. Például télen egy kaszárnyába vittek fűteni, fát hordani, a szobákat takarítani, padlót súrolni, néha a katonai temetőbe vittek ki sírhelyeket gondozni. A legutolsó időszakban csak a nagyváradi temető mögött létrehozott lőtéren dolgoztunk, ahol ásnunk kellett, és továbbra is viseltük a sárga karszalagot.           

1942-ben, 1943-ban és 1944-ben menekült lengyel zsidók érkeztek hozzánk. Van egy zsidó szokás: ha jön a városba egy idegen, aki nem ismer itt senkit, a zsinagógában megkérdezik tőle, hogy ki ő, és meghívják sábát napi vacsorára péntek este vagy szombaton. Mi is többször hívtunk meg ilyen lengyel zsidókat péntek estére. És meséltek, meséltek azokról a szörnyűségekről, amik a lengyel zsidókkal történtek. Mi pedig csak bólogattunk, mondtuk, hogy „ccc”, vagyis nem fogtuk föl a valóságot, nem értük föl ésszel. Szó sem volt róla, hogy elhiggyük, hogy nálunk, Erdélyben is történhet ilyesmi. Ezért, és most előre fogok ugrani az időben, a német megszállás idején megalapították a zsidó tanácsokat, amelyek irányították a dolgokat, olyan értelemben, hogy közvetítették a zsidó lakosság felé a német és horthysta megszállók utasításait, miszerint gyűjtsünk bizonyos összeget, pokrócokat, ruhákat stb. Ezek intéztek minden intéznivalót a zsidó vonalon. Azt hallottuk, sőt, most már tudjuk, hogy a zsidó tanácsok egyes vezetői tudtak Auschwitzról. 1943-ban két lengyel zsidó megszökött Auschwitzból, és jelentést készítettek, amit terjesztettek [lásd: Auschwitzi Jegyzőkönyv], ami ismert volt, és a Zsidó Tanács tudott róla! Legalábbis néhányan a csúcsvezetésből. Sokszor, sokan azt mondják, hogy a Tanács nagyon is bűnös azért, mert nem tájékoztatta a zsidó lakosságot. Ez csak egy vélemény; az enyém más: én azt hiszem, hogy miképpen nem hittünk a lengyel zsidóknak, amikor Auschwitzról és az ott történtekről beszéltek, úgy ekkor sem hittük volna el, hittem volna el. Mégis, mert tudtak róla, élt Kolozsváron egy cionista vezető, aki bizonyos közvetítők segítségével nem mással, mint Eichmann-nal tárgyalt, és megegyeztek, hogy talán kétezer zsidó vagy mennyi meneküljön el Svájcba, hogy ne deportálhassák őket [lásd: Kasztner-csoport; Kasztner-vonat]. El is indult egy nagy csoport Magyarországról, közöttük körülbelül kétszáz zsidó Kolozsvárról [250 zsidó család volt a vonaton Kolozsvárról. – A szerk.], és nem csak onnan, akik meg is érkeztek Svájcba. Nem éltek fényes körülmények között, mert szintén valamiféle koncentrációs táborban voltak [Átmenetileg egy számukra kiürített bergen-belseni barakkban. – A szerk.], de túlélték. Tehát egyesek tudtak róla; de nem hiszem, hogy sokat változtatott volna a zsidó közösségen belül, ha közzétették volna, amit tudtak. Kérem szépen, nem érdemes már azt tárgyalni, „Mi lett volna, ha…”!           

Egymás után jöttek a különböző rendeletek, miszerint a zsidóknak le kell adniuk a rádiókészülékeiket, le kell adniuk ezt meg azt. Parancsok és rendeletek követték egymást nap mint nap, egészen [1944.] április ötödikéig, amikor kiadtak egy rendeletet, amelynek értelmében a zsidóknak megkülönböztető jelként sárga csillagot kell viselniük a ruhájukon [A német megszállást követően, 1944. március 29-e után megkezdődött a zsidóellenes rendeletek kiadásának sora. A legfőbb rendelkezések a következők voltak: március 29-én a zsidók tulajdonában lévő telefonok bejelentéséről rendelkeztek, ezt hamarosan követte a telefonok beszolgáltatásának előírása. Március 31-én előírták a zsidók számára a sárga csillag viselését. Ezután megtiltották a zsidók háztartásában nem zsidók alkalmazását, kizárták a zsidókat az értelmiségi és szabadpályás kamarákból, április végén korlátozták írói tevékenységük engedélyezését. Előírták a zsidók tulajdonában lévő gépjárművek bejelentését, majd április 7-én korlátozták utazásukat: zsidó nem használhatott személyautót, motorkerékpárt, taxit, nem utazhatott vasúton, hajón vagy társasgépkocsin. Elrendelték a rádiók bejelentését, majd beszolgáltatását. Április 16-án elrendelték a zsidó vagyonok zár alá vételét, egy zsidó mindössze 3000 pengő készpénzt tarthatott magánál. Teljesen kitiltották a zsidókat az értelmiségi pályákról és a pénzintézetek alkalmazottai köréből, április 21-én bezáratták a zsidó kereskedéseket. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Néhány héttel később megjelentek a gettósítást hirdető plakátok. A gettókat különbözőképpen állították föl a különböző városokban. Például Désen a szabad ég alatt egy erdőben, Kolozsvárott egy téglaszárító óriási udvarában. Nagyváradon másképpen jártak el. Egy zsidók által sűrűn lakott negyedbe zsúfolták az összes zsidót a városból, majd körbevették egy deszkafallal, és csendőrökkel őrizték. Az én családom viszonylag szerencsés volt, mert a lakásunk és a hitközségi épületek is ebbe a gettóba kerültek. Ezért nem kellett elhagynunk a lakásunkat, mint másoknak. Viszont a lakásunk csak két kis szobából, konyhából és fürdőszobából állott, ahová körülbelül harminc, a városból idejött embert zsúfoltak be. Zsúfoltságban és elég nehéz körülmények között éltünk. Mindenki hozott magával valamicske tartalékot. Volt a gettónak közkonyhája, ahol lehetett enni például egy bablevest vagy ilyesmit. Nem emlékszem, hogy éheztem volna akkoriban. Főleg, mert otthon voltam. (Mi külön étkeztünk.)

Amikor aztán megérkeztünk Auschwitzba, és kiszálltunk a vagonokból, a férfiakat és nőket különválasztották. Akkor láttam utoljára édesanyámat, édesapám meg én egymás mellett lépkedtünk, átmentünk az érkezés mindenféle tortúráján: tusolás, fertőtlenítés, szőrtelenítés, a ruháktól való megfosztás, a csíkos pizsamák felöltése. Együtt maradtunk szeptemberig.

A következők történtek: egy Buchenwald nevű táborba kerültem, amit később „vörös lágernek” neveztek, mert főleg a német kommunisták, de a franciák meg mások is kialakítottak egy antifasiszta bizottságot, ami hogy úgy mondjam, uralta a tábor belső életét. Ez egy 1936-ban alapított tábor volt, ahová eleinte a német kommunistákat deportálták. A tábor belső irányítása, mint általában az ilyen táborokban, előbb közbűntényes bűnözők kezébe került, akik ugyanide voltak bezárva. Ezek ugyanúgy vertek, bántottak másokat, mint ahogy látni manapság amerikai filmekben, ahol minden börtönben van egy banda. Ugyanígy minden táborban ezek a bűnözők tették rá a kezüket a belső vezetésre. Buchenwaldban ez a helyzet az SS-nek sem felelt meg, mert nem volt rend a táborban, és fokozatosan, lassan kialakult egy bizonyos egyezmény az SS és bizonyos kommunista csoportosulások között. Az SS azt mondta: „Ha ti rendet biztosítotok a táborban, és az összes olyan rendeletünket betartjátok, mint például, hogy holnap jelenjen meg dolgozni, fölsorakozva háromezer ember stb., akkor a kezetekbe helyezzük a tábor vezetését.” Így született meg egy belső egyezmény. Én nem tudtam, hogy létezik egy antifasiszta bizottság a lágerben. Azt tudtam, hogy vannak német kommunisták. Mindezt később tudtam meg, nem akkor. A táborban mindenkinek volt egy sorszáma: az enyém például 58 319 volt, az édesapámé 58 320, és egyesek hatvanezernél is nagyobbak voltak. Néha láttam egy-egy olyan számot, mint például 12, 8 vagy 9, ez azt jelentette, hogy az illető ott volt még 1936-ból, úgymond, a foglyok arisztokráciájához tartozott. Az ilyenek tisztségeket töltöttek be, tehát barakkfőnökök, kápók és más fogolytisztviselők voltak. Ez az antifasiszta bizottság valóban biztosította a rendet a táborban.

Mit csinált ez a bizottság? Például elsősorban kommunistákat, szocialistákat, szociáldemokratákat szervezett be, hogy fontosabb tisztségekbe helyezze őket. Amikor Buchenwaldba érkeztem, engem is kérdezgettek valami fiatal franciák, hogy ki vagyok, honnan jöttem, mi voltam stb. Tehát be akartak szervezni. Ezáltal egyrészt megtalálták szellemi társaikat, másrészt a fontos személyiségeket: hírneves tudósokat, ismert írókat stb., és elszigetelték, biztonságba helyezték őket. Mi is történt valójában? A tábor körül SS-kaszárnyák voltak és egy Gestapo-kaszárnya is, tehát a Gestapo mindvégig megfigyelés alatt tartotta a táborban levő politikai foglyokat. Néha kerestek valakit, ami nem jelenthetett jót, mert elvitték, és vagy megkínozták, vagy megölték. Ilyenkor az antifasiszta bizottság levette az illető melléről a sorszámot, föltette egy nemrég elhunyt fogoly számát, és megváltoztatta a kilétét. Tájékoztatta a tábor irodáját, amit Schreibstubénak neveztek, és ahol a tábor nyilvántartását vezették. Ott dolgozott például Jorge Semprun is. „Vigyázat, ez az ember már nem X, hanem Y” – és elrejtették [Jorge Semprun író (Madrid, 1923) – mint spanyol kommunistát és francia ellenállót 1943-ban Buchenwaldba deportálták, 1945-ben szabadult. – A szerk.]. A vége felé, a láger felszabadítása előtt a németek kiürítő transzportokat szerveztek, különösen zsidók számára, az úton pedig egyszerűen lemészárolták őket. Akárhogy is, ezeket a transzportokat nem sokan élték túl. Így aztán, ha parancs érkezett, hogy gyűljön össze, mondjuk, ezer zsidó, az érintettek szétszóródtak különböző barakkokban. Vagyis egyszerűen szabotálták a rendelkezéseket. De ami engem – és nem csak engem – érdekelt, az úgymond kommunista idealizmusuk volt, miszerint az ifjúságra szükség van, azt meg kell őrizni a jövő számára. Tényleg gondot fordítottak erre. Buchenwaldban volt egy barakk a gyermekek számára, ahol speciális élelmiszer-ellátást biztosítottak, voltak emberek, akik tanították őket, meséltek nekik, foglalkoztak velük. Ha lehetőség adódott rá, mint ahogy az én esetemben is, hogy könnyebb munkahelyen dolgozzunk, inkább a fiatalokat küldték oda, hogy megmeneküljenek.

Buchenwaldban nem ültem túl sokat, csak néhány hetet, mert Buchenwald egy nagy koncentrációs láger volt, melyhez kisebb lágerek, munkatáborok tartoztak. Elmentél egy munkatáborba, visszatértél, elmentél egy másik munkatáborba, visszatértél. Tehát csak átmenetileg tartózkodtam Buchenwaldban. Édesapámmal együtt egy nagyon kemény magdeburgi táborból tértünk vissza Buchenwaldba [Magdeburgban két altáborban dolgoztattak zsidó kényszermunkásokat: az egyik a Wehrmachtnak szállító Brabag-cég (Brikettenbraunkohle-Benzin-AG) egyik külső tábora („Magda“) volt, ahol 1944. június és 1945. február között közel 2200 zsidó foglyot dolgoztattak (mintegy 65%-uk meghalt); a másik a Polte Művek (fegyver- és gépgyár) mellett működött 1943 [1944. június?] és 1945 között (itt egy rigai táborból, Auschwitzból, Stutthofból és Ravensbrückből érkezett foglyokat dolgoztattak, zsidókat, lengyeleket és oroszokat). – A szerk.]. Három hónap alatt édesapám teljesen kikészült. Fizikailag is, lelkileg is. Egyszerűen tönkrement. Engem beszerveztek egy könnyebbnek mondott különítménybe. Volt ott vagy kétszáz fiatal és néhány idősebb. Apámat is magammal vittem, hogy együtt legyünk. Nem is tudom, hányszor jöttek ellenőrizni, és kiemelték onnan apámat. Akiket kiemeltek, azokat visszaküldték Auschwitzba, és meggyilkolták. Ez körülbelül 1944 szeptemberében lehetett. Itt, hogy úgy mondjam, etikai, erkölcsi kérdések merülnek föl. Milyen jogon döntheti el valaki, egy lágerbeli tisztséget betöltő személy, ki maradjon életben, és kinek kell elpusztulnia? Milyen jogon döntötték el, hogy én egy biztonságosabb helyen életben maradjak, édesapám pedig a halálba induljon? Vállalták ezeket az erkölcsi tehertételeket a jövőről alkotott eszményeik nevében, amelyek szerint egy új világ fölépítéséhez szükség van az ifjúságra.

Mindenesetre, ami engem illet, és ezt azért mondom, hogy meg lehessen érteni, miért váltam azzá, akivé váltam, és hogyan éltem át a későbbi évtizedeket: ott, a lágerben ismertem meg ezeket az embereket, ezeket a kommunistákat, akik iránt valódi csodálatot éreztem. Köztudott, magam is tudom, hogy sokan közülük, szabadulásuk és a kommunista hatalom kialakulása után aktivistákká, vezetőkké váltak. Azt is tudom, hogy más, lágerbeli kommunisták áldozatul estek főnökké emelkedett elvtársaiknak. Mindezek köztudottak. De ott, a lágerben csodálatra méltóan viselkedtek. És ezt nemcsak én állítom, hanem elismerik mindazok, akik ott voltak: szociáldemokraták, kereszténydemokraták, akik a lágerről írtak. Egy Kogon nevű kereszténydemokrata írta az első és legjobb beszámolót Buchenwaldról, és ő is elismeri, hogy le a kalappal az előtt, amit ott cselekedtek a kommunisták [Eugen Kogon (München, 1903–1987) – müncheni, firenzei és bécsi közgazdasági és szociológiai tanulmányait követően 1927-ben Bécsben doktorált, doktori értekezésének címe „Kooperativstaat des Faschismus“. Mint a nemzetiszocializmus ismert ellenfelét a Gestapo többször letartóztatta. 1939 szeptemberében a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták, ahol hat évet töltött. 1945-ös szabadulását követően az amerikai hadsereg önkéntes tudósítója volt, és még ugyanabban az évben írni kezdte a „Der SS-Staat – Das System der deutschen Konzentrationslager“ című könyvét, amely 1946-ban jelent meg („Az SS-állam, A koncentrációs táborok rendszere” , Coldwell Könyvek, 2006). – A szerk.]. Nem voltak marxista olvasmányaim, nem tudtam semmit sem a marxizmusról, sem a kommunizmusról. Ezeket az embereket ismertem, és ők vonzottak engem.

Személyes részletként megemlítem, hogy a lágerben súlyosan megbetegedtem: kétoldali kavernás tüdőtébécém volt, és azt ott, helyben nem lehetett kezelni. Azelőtt hetven kilós voltam, azonban a körülmények miatt harminchat kilóra fogytam, tehát én is tönkrementem. 1945. április tizenegyediki szabadulásom után valamiféle szanatóriumba utaltak, a Weimar melletti Blankenheim helységben volt, nem messze Buchenwaldtól, de csak a körülmények feleltek meg az elnevezésnek, a kezelés és a gyógyszerkúra nem ért sokat. De tisztaság és csend volt ott, jó étel és gondozás. A Hitler-Jugendé, az ottani ifjúsági szervezet vezetőié volt korábban ez az épületcsoport, ahol jó körülmények voltak. Ott laktam néhány hétig. Egyszer csak megtudtam, hogy Buchenwald és Weimar környéke, amely amerikai megszállás alatt volt, szovjet kézbe fog kerülni, hogy a Német Demokratikus Köztársaság része legyen [Ez majd csak 1949-ben következett be. Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból  létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.]. És akkor a szanatórium pácienseit megkérdezték: „Hová akartok menni? Gyertek Franciaországba, vagy menjetek Svédországba, a Vöröskereszt gondot visel rátok.” Akkor egy orvos, akit a lágerben ismertem meg, egy erdélyi kommunista, aki még most is él, és jó barátok vagyunk, Buchenwaldból utánam jött Blankenheimbe. „Haza kell jönnöd – mondta, ahogy a kommunisták szokták –, hogy egy új világot építsünk.” Így jöttem haza. Csak évekkel az után, hogy elkezdtem elméleti marxista irodalmat olvasni, alkottam fogalmat a kommunizmusról.

Mindenesetre az átéltek után, a történtek után és főleg az első hetekben, amikor visszajöttem Nagyváradra, és nem találtam senkit és lakást sem, tárgyakat, semmit, végeztem a vallással. De azért a szabadulásom után néhány hónapig néha még elmentem szombatonként vagy ünnepekkor a zsinagógába, például 1945 őszén a nagyünnepekre. Nem ájtatosságból, hanem nosztalgiából, a rég átélt, ismert hangulatot keresve, amit soha újra meg nem találtam. Úgyhogy időközben valóban beiratkoztam a kommunista pártba is. Egyes kommunisták iránt érzett, hogy úgy mondjam, ösztönös rokonszenvemet tettem hivatalossá ezzel. A materialista filozófiát nagymértékben magamévá tettem, úgyhogy egy jó időre szakítottam a vallással.

Nekem, személyesen van egy bizonyos véleményem. Ugyanis mindenki borzasztó eseményeket élt át, amelyek mégis valahol hasonlítanak egymásra. Például, akárkit kérdez meg az ember, hogy milyen volt az utazás a gettóból Auschwitzig, ugyanazt fogja mondani: kilencvenen voltunk a vasúti kocsiban, nem volt élelmünk, hogy volt két vödör: az egyikben ivóvíz volt, a másikba végeztük a szükségünket, hogy nem volt hely sem állni, sem lefeküdni, sem ülni, hogy sokan három-négy nap után meghaltak a vagonban, hogy kiszálláskor az auschwitzi placcon a férfiakat fölsorakoztatták… Ezek mindig ugyanazok az emlékek, mindenkinek különbözőek, de mégis ugyanazok. Egyrészt ezért, másrészt főleg azért, mert aki ezt nem tapasztalta meg, az nem értheti meg, mint ahogy mi sem értettük meg azt, amit a lengyelek meséltek, így nem tudja az ember fölfogni.

Egy személyes tapasztalatom: miután visszatértem, a zsinagóga őre – egy magyar, egyébként nagyon rendes ember, nagyon szépen viselkedett mindvégig – megkérdezte, milyen volt, én elkezdtem mesélni, és beszéltem egy jó órát, ami után ő vagy talán a felesége megkérdezte: „Hát még almát sem kaptatok ott?!” És akkor megértettem, hogy abszolút semmit sem értett meg abból, amit neki elmeséltem. Vagyis most, hogy annyi film meg könyv áll a rendelkezésünkre, már fogalmat alkothatunk arról, mi is történt, de hogy a személyes élményeidet úgy tudjad ecsetelni, hogy egy másik embernek is jelentsen valamit, ahhoz különleges írói vénára, tehetségre van szükséged. Másrészt erről a témáról azóta annyit írtak, annyi filmet készítettek, annyit meséltek, hogy magamkorú emberek néha elkezdik összekeverni a személyes élményeiket az utólag megtudott részletekkel. Van rá két példám. A legtöbb interjú így kezdődött: „Kiszálltam Auschwitzban a rakodóra, és észrevettem a krematórium kéményét.” Mit vett észre? Ugyan ki tudta azt akkoriban, hogy az a krematórium kéménye?! Ezt ő csak később tudta meg. Én annak idején visszatértem a deportálásból, és még nem tudtam, nem tudtam biztosan, hogy a szüleim meghaltak-e vagy sem. Nem volt, honnan tudjam. Mindezt csak később tudtam meg. Vagy egy másik azt mondja: „Fölsorakoztattak, és egyszer csak ott álltam Mengele doktor előtt, aki aztán vagy jobbra küldött…” Honnan tudta, hogy ő Mengele? Tudta azt valaki is, hogy létezik egy Mengele? Nagyon nehéz visszaidézni az eseményeket lépésről lépésre. Ez az a néhány ok, ami miatt kerültem, hogy lágerbeli élményeimről beszámoljak, nyilatkozzam. A lágerek valójában különböztek: egyesekben keményebb, másokban valamivel jobb volt a bánásmód. De lényegében mind ugyanolyanok voltak: a robot, a kényszermunka mind egyforma volt. Ezért aztán nagyon nehéz személyesen, egyéni módon megjeleníteni.

Nem végeztem el az iskolát. 1944-ben hetedik osztályos voltam [a líceumban]. Aztán deportáltak… Amikor hazatértem, különleges, háború utáni tanulmányi helyzet fogadott. Speciális törvényeket hoztak azok számára, akik faji törvények vagy politikai hovatartozásuk miatt, esetleg katonai kötelességük teljesítése miatt nem tudták folytatni a tanulmányaikat, és lemaradtak néhány évvel [lásd: Voitec-törvény]. Speciális vizsgaszessziókat tartottak, megengedték, hogy két évet egy év alatt járjál ki stb. Tehát én, mivel a líceum hetedik osztályát elvégeztem a deportálás előtt, visszatérésemkor jelentkeztem, és levizsgáztam a nyolcadik osztály anyagából, majd speciális érettségi vizsgát tettem, sikeresen. Zárójelben legyen mondva, a vizsgára egy szót sem tanultam, mindössze a [nagy]váradi Zsidó Líceumban hét év alatt elsajátított tudásomra támaszkodtam, és elég jól szerepeltem. Aztán 1947-ben, illetve 1948 elején beiratkoztam a kolozsvári Bolyai Egyetemre, először pszichológiára, majd egy év múlva átiratkoztam a filozófia szakra. 1952-ben végeztem, az utolsó években párhuzamosan tanerői státusom is volt, vagyis másodévtől kezdődően gyakornok voltam a filozófia tanszéken. Mire végeztem, már tanársegéd voltam. Majd minden egyetemi tanári fokozatot végigjártam. Egy ideig tanszékvezető voltam a filozófia tanszéken és dékán a bölcsészkaron. 1959-ben a két kolozsvári egyetemet egyesítették [a Babeş-Bolyai Egyetemről van szó, lásd: kolozsvári tudományegyetem]. Nicolae Ceauşescut „1959-ben kiküldték mint a párt erős emberét, hogy a magyar és a román egyetemeket összeolvassza. Ez nem volt egyszerű feladat. Ő állt az egyesítést végrehajtó bizottság élén. Egy hétig szakadatlanul üléseztünk, délelőtt és délután, karonként és szakonként, diákokkal és diákok nélkül, teljes létszámban, csak tanárok és így tovább. Megjelent Ceauşescu a tanügyi miniszterrel – akkoriban Joja akadémikus, logikatanár volt a tanügyminiszter. De a miniszter egy szót sem szólt. Ceauşescu vezényelt, csinált mindent, intrikált. Az egyesítés után én a Babeş-Bolyai egyetem filozófia tanszékének vezetője lettem és a Történelem és Filozófia Kar dékán-helyettese, egészen az 1970-es évek végéig. Akkoriban Lascu professzor volt a dékán, később Ştefan Pascuval dolgoztam együtt, utána Camil Mureşanuval” [Ugyanott, 85. oldal]. Tanszékvezető voltam 1980-ig.

A feleségemmel nem hivatalosan 1948-ban keltem egybe, majd hivatalosan 1949-ben [A Centropa készített interjút Kallós Miklós feleségével is. Lásd: Kallós Katalin. – A szerk.]. Egy évig együtt éltünk, mielőtt az anyakönyvi hivatalban megesküdtünk. Akkoriban mindketten biciklivel jártunk. A feleségem a kötöttárugyárban dolgozott, a Mócok útján. A gyárból kerékpárral jött a városházára. Tizenegykor átestünk a ceremónián, és sietett vissza a munkahelyére. Ugyebár a szocializmust építettük, nem volt idő egyebekre… A feleségem, lánykori nevén Havas Katalin, 1922-ben született Désen. Szabónő volt, majd később textilipari technikus lett. Kolozsvári gyárakban dolgozott, az akkori „Szamos” nevű konfekciógyárban, most nem tudom, hogy nevezik. Ott sokáig dolgozott. És különböző textilipari szövetkezeteknél. Majd az utolsó években, az utolsó húsz évben az „Új Út” nevű szövetkezetben dolgozott. Most is megvan, most is konfekcióval, női ruhával foglalkozik. A feleségemnek négy gimnáziumi osztálya és szakiskolája van.

A nagyobbik fiamat Péternek hívják, 1950-ben született Kolozsvárott. Konzervatóriumot végzett, és fuvolatanár lett. Egy ideig kolozsvári és szatmárnémeti zeneiskolákban volt fuvolatanár. Később egy csomó zeneiskolát, zenelíceumot országszerte föloszlattak, így aztán a felesége révén Bukarestbe került, ahol az „Előre” nevű központi magyar nyelvű újságnál helyezkedett el szerkesztőként. Egészen 1990–1991-ig dolgozott ott, amikor átment a Román Televízióhoz. A mai napig ott dolgozik.

György 1955-ben született, elvégezte a kolozsvári műszaki egyetemet, majd kihelyezték Biharba, [Nagy]Váradra került, ahol én születtem, és a gyermekkoromat töltöttem. Különböző mezőgazdasági üzemekben dolgozott, mivel mezőgazdasági gépészmérnökit végzett. Később átképezte magát informatikusnak, és a számítástechnika terén dolgozott. Most pedig, ahogy manapság mondják, üzletember. Nem ragaszkodtam ahhoz, hogy a fiaim zsidó feleséget válasszanak maguknak, szó sem volt róla. Akkor is körülményes lett volna, ha ragaszkodtam volna hozzá. Nemigen lehetett volna találni korban hozzájuk illő zsidó lányokat. Nem volt választék.

Ameddig a gyerekek kicsik voltak, állítottunk nekik karácsonyfát. De ennyi.

Nem egy magyar szemszögéből figyeltem az 1956-os magyarországi forradalmat. A magyar kultúra területén dolgoztam, főszerkesztő-helyettese voltam a kolozsvári írószövetség „Utunk” című magyar nyelvű hetilapjának. Az egyetemi elfoglaltságommal párhuzamosan mindig dolgoztam a sajtóban is.

Ennél a folyóiratnál a pártvezetőség „különleges figyelmét élveztük”, mert figyeltek minket, nehogy az itteni magyarsággal is meggyűljön a bajuk. A Leonte Răutu és Miron Constantinescu-szerű pártkorifeusok majdnem mindennap odalátogattak, többször találkoztam velük a folyóiratnál betöltött pozícióm miatt. Mozgalmas időszak volt. Az akkori szemléletemmel nem tudtam a szomszédban történteket forradalomként fölfogni.

Egyrészt örültem, hogy föllázadtak az akkori Rákosi-rendszer ellen, ami legalább ugyanolyan elnyomó volt, mint amilyen a Ceauşescu-rendszer is volt később, de föl sem ötlött bennem, el sem tudtam gondolni, hogy maga a kommunista rendszer veszélybe kerüljön. Egyébként az akkori jelmondatok között nem szerepelt olyan, hogy végezzünk a szocializmussal.

Ami akkor történt, egy emberarcú szocializmus jelszavával történt [Maga az „emberarcú szocializmus” kifejezés az 1968-as, a Dubček nevével fémjelzett csehszlovákiai reformkísérlethez, az ún. „prágai tavaszhoz” kötődik, 1956-ban még nem használták. – A szerk.]. Más probléma nem vetődött fel. Ellenezték a terrort, de nem kérdőjelezték meg a rendszert mint olyat, a rendszer javításáról, demokratizálásáról, humanizálásáról volt szó.

A kommunizmus alatt nem esett szó az antiszemitizmusról. Pontosabban attól függ, hogy hol és hogyan. Hivatalosan nem beszéltek róla, minden rendben volt, nemzeti kérdés nem is létezett, „megoldották” teljes mértékben. A nacionalizmus főleg Ceauşescu hatalomra jutása után dívott. Ami a zsidókat illeti, volt egy időszak, rögtön a háború után, amikor a zsidók különböző szubjektív okokból vonzódtak a kommunista mozgalomhoz, mert hittek a kommunista ideológia ígéreteiben: az emberek egyenlőségében, testvériségében stb. A fasiszta időszak után ennek elég nagy keletje volt, és sok zsidót vonzott a kommunista mozgalomba. Másrészt az akkoriban erősödő kommunista hatalomnak szűksége volt mind az elnyomó szervekben, mind a politikai apparátusban olyan emberekre, akik nem kompromittálódtak sem a Vasgárdában, sem a Nyilaskeresztes Pártban. Mivel a zsidók természetszerűen kimaradtak mindezekből, ezért egy időben a hatalom bizonyos fokú bizalmát élvezték. A rendszer megerősödésével, stabilizálódásával párhuzamosan azonban megkezdődött a zsidók eltávolítása. Annál is inkább, mert a Román Kommunista Pártnak rengeteg zsidó és magyar tagja is volt. Az irányelv az volt, hogy a Román Kommunista Pártot elsősorban románok képviseljék. A román munkás- és paraszttömegek masszív bevonására törekedtek. Fokozatosan, az új generáció beérésével megkezdődött a zsidók kiszorítása bizonyos kulcspozíciókból. Sőt, volt egy olyan politikai elv is a kommunista rendszer idején, az arányosság elve, mely szerint a nemzetiségek és kisebbségek csak a létszámukkal arányosan foglalhattak el tisztségeket, kaphattak elismeréseket, címeket.

Ezért például itt, Erdélyben az 1950–1960-as években, a kommunista rezsim elején, a rengeteg gyűlés alkalmával mindig ügyeltek rá, hogy a vezetőségben legyen egy magyar, egy nő, egy fiatal stb. Így mentek a dolgok, az arányok a látszat kedvéért voltak. Aztán következett az a korszak, amikor a nacionalizmusra helyezték a súlyt. „Ceauşescu hatalomra kerülésével a nacionalista vonal megerősödött, több okból kifolyólag: egyrészt politikai szempontból, létezett ugyanis a Moszkvától való eltávolodási próbálkozás, mert az oroszok, legalábbis látszatra még mindig az internacionalizmust hangsúlyozták. Ez a nemzeti kommunista vonal valamennyire csakugyan eltávolodott Moszkvától” [Ugyanott, 89. oldal]. Valójában az idő múlásával a nemzetiségek, köztük a zsidók is, mellőzve voltak. Egy személyes példa, ami nem zavar, mert soha nem akartam fölkapaszkodni, de ez tipikus. Évekig dékánhelyettes voltam a Babeş-Bolyai Egyetemen, különböző professzorokkal dolgoztam együtt, de mindvégig dékánhelyettes voltam. Dékán nem lehettem, bár szakmailag, tudományosan elismertek. Ez általában országos szinten is jellemző volt: ha zsidó volt az ember, legjobb esetben főnökhelyettes lehetett, főnök soha. Lehet, hogy ez egyeseket zavart, engem sosem. Nem törekedtem vezető szerepre.

Az 1989-es forradalom idején az ablakból néztem a felvonuló tömeget, amint Ceauşescu képeit égették, majd kimentem én is a Győzelem térre közéjük. Meghallgattam Cornea asszonyt a forradalom első napján [Doina Cornea (Brassó, 1929) – tanársegéd volt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának francia tanszékén. Nevéhez 1980-tól kezdve szamizdat írások és fordítások fűződnek, ez utóbbiakat jegyzetekkel is ellátta.

1982–1989 között számos tiltakozást juttatott el a Szabad Európa Rádióhoz, emiatt  1983-ban elbocsátották, és olykor fizikai erőszakkal is járó rendőri zaklatásoknak vetették alá. 1987 novembere és 1989 decembere között röpiratterjesztés miatt gyakorlatilag házi őrizetben volt. 1989 decemberében beválasztották a Nemzeti Megmentési Front Nemzeti Tanácsába, de 1990 januárjában lemondott (úgy ítélte meg, hogy a Front Gorbacsovnak van alárendelve).

1990 augusztusában Kolozsváron egyik alapítója volt a romániai Önkényuralom-ellenes Demokratikus Fórumnak, amelynek utóbb elnökévé választották. Ez volt a demokratikus ellenzék egyik első egyesítési kísérlete, amelyből később kialakult a Romániai Demokrata Konvenció. Alapító tagja a Csoport a Társadalmi Párbeszédért, a Civil Szövetség és a Memoria Kulturális Alapítvány szervezeteknek (Forrás: WIKIPÉDIA). – A szerk.].

Persze hogy örvendtem. Nem tudatosult bennem, hogy a rendszer megdőlt, örültem, hogy megszabadultunk Ceauşescutól és a rendszerétől. Csak fokozatosan tudatosult bennem, hogy többről van itt szó, pláne hogy a berlini fal is leomlott már, fölbomlott a Szovjetunió stb. Az is egy fejlődés volt, hogy megszabadultunk a Ceauşescu-rendszertől. Aztán megszoktuk a demokratikus életet, hogy úgy mondjam.

1989 óta is van antiszemitizmus. Persze zsidóellenes törvények nincsenek. Ellenkezőleg, vannak a fajgyűlöletet és a zsidóellenességet elítélő törvényeink, tehát azt mondhatnók, hogy állami szintű antiszemitizmus nem létezik. De én ezt nem állíthatom, amíg vannak vasgárdista egyesületek, amíg vasgárdista könyvek és folyóiratok jelennek meg, amit az állam eltűr a törvények ellenére. Ez egy állami szintű, közvetett módon megnyilvánuló zsidóellenesség. Nem kell hangsúlyoznom, hogy retorikai antiszemitizmus létezik.

Megjelennek könyvek, újságcikkek, vannak antiszemita jellegű interjúk és televíziós adások. Nem példálózom nevekkel, és nem kell azonosítanom jól ismert személyiségeket. A nép körében elharapózott zsidóellenesség mértékét nem tudom megállapítani, de létezik. Hogy megmondhassam, mekkora, szociológiai felmérésre lenne szükség.

Próbálkozások történtek: „Szeretné-e, ha a szomszédja zsidó lenne? Szeretné-e, ha a fia elvenne egy zsidó lányt?” stb. [Ezek a kérdések, amelyekre Kallós Miklós hivatkozik, gyakran szerepelnek a Nyitott Társadalomért Alapítvány által évente megrendelt közvélemény-kutatásokban, amelyek a kisebbségek (magyarok, zsidók, németek, cigányok) iránt megnyilvánuló idegengyűlöletet vizsgálják. – A szerk.]. Mert létezik! Nem lehet egy évszázadokon keresztül táplált felfogást, magatartást egy-kettőre eltüntetni.

Nem tűnt el. Sőt új megnyilvánulásai is vannak, mint például a holokauszt tagadása, ami első látásra nem zsidóellenes, tudományos vitának is tűnhet akár, mégis ilyen gyökerekből táplálkozik. Kikezdhetetlen igazság, hogy a zsidóellenesség létezik nálunk zsidók nélkül is, lévén, hogy a legutóbbi népszámlálás alkalmával kiderült, hogy számuk öt- és hétezer között van [A holokauszt meg nem történte melletti érvelés vagy akár egyszerű megkérdőjelezése is a „zsidó nélküli antiszemitizmus“ néven honosult meg. – A szerk.]. Ugyanakkor nyolcvan százalékuk elmúlt hetven éves! Milyen veszélyt jelenthet ez a román közéletre, a román gazdaságra, a román kultúrára? Nyilvánvalóan erőltetett és mondvacsinált dologról van itt szó.

Sajátos helyzetben vagyunk most. 1997-ben megválasztottak a kolozsvári Zsidó Hitközség elnökévé. Ismeri ön a Beckett-szindrómát? Volt egy színdarab és egy film is. Beckett Angliai Henrik herceg jó barátja volt, iszákosok és nőcsábászok mindketten, mulatozó cimborák.

Aztán Henrik megtette Beckettet az anglikán egyház fejének, hogy közeli emberét tudja az egyház élén. Beckett ezt komolyan vette, és valóban méltó módon képviselte az egyházat. Megtagadta a király kérését, hogy feleségétől törvényesen elválassza, ezért aztán meg is gyilkolták [Conrad Ferdinand Meyer (1825–1898) svájci német költő és író „Szent” című regénye alapján írta Eliot a „Gyilkosság a székesegyházban” és Anouilh a „Beckett” című drámáját II. Henrik király és Thomas Beckett canterbury érsek ellentétének történetéről, majd az érsek meggyilkolásáról a székesegyház oltára előtt. – A szerk.].

Érdekes dolog ez a Beckett-szindróma: magas hivatalba kerülsz, és elkezded komolyan venni. Velem is az történt. Milyen értelemben? Sosem tagadtam a zsidó létemet, ha akartam volna, se tudtam volna. Egyáltalán nem váltam újra vallásossá, de amikor megválasztottak a hitközség elnökének, az első gyűlésen megmondtam, hogy tudatában vagyok annak, hogy vallásunk a népünk történelme során fennmaradásunk legerősebb bástyájának bizonyult. Ezt elismerem. Ezért azt mondtam, hogy mint elnök teljes erőmből támogatni fogom vallásos hitéletünket.

A hitközségben jelentős az elöregedés. Sajnos az emberek rendre elfogynak, köztük azok is, akik értettek a vallásos szertartások lebonyolításához. Én gyerek- és ifjúkorom tudására támaszkodva, magam bonyolítom le ezeket szombatonként és ünnepnapok alkalmával.

Mint egy népszokást, ha úgy tetszik. Nem hitből és nem meggyőződésből, de el tudom végezni, és nem sokan maradtak, akik helyettem meg tudnák tenni. Ez a helyzet. De én nem vagyok vallásos, nem fognak látni imádkozni a templomban, a mai napig sem imádkozom. Nem fogok alakoskodni. Így hát szabadgondolkodó maradtam, de elvégzem a szertartásokat. A gyerekeim a mai napig fölhánytorgatják nekem, hogy halvány fogalmuk sincs a zsidóság mibenlétéről.

Ez nem megtanulható. Megtanulni csak akkor tudod, ha eljössz a templomba, és figyelsz. Eljössz egyszer, tízszer, százszor, és ragad rád valami. De akik eljönnek, velem egykorúak vagy még idősebbek, az ifjúság nem érdeklődik. Van egy ifjakból álló énekkar, akiket ünnepkor meghívunk, eljönnek, majd elmennek.

De imádkozni nem járnak el. A zsidó fiúkat körülmetélik [lásd: körülmetélés]. Az én fiaim nincsenek körülmetélve. Semmit sem tudnak a vallásukról, viszont nagyon érdekelte őket a holokauszt meg a deportálás, és mindent elolvastak, ami ezzel kapcsolatban a kezükbe került.

2001-ben, úgymond, lemondtam, tehát négy és fél évig voltam elnök a hitközségben. Újra akartak választani, de nem fogadtam el, kerüljön sorra még más is. Egyfajta tanácsosként még mindig segítem a hitközséget. Megvannak a szükséges ismereteim, amiket még annak idején a neológ zsinagógában és édesapámnak segédkezve, a temetések alkalmával tanultam. A neológ zsidó közösség iskoláit végeztem, ismerem mind a neológ, mind az ortodox zsidó szokásokat.

Tiszteletbeli professzor maradtam a Babeş-Bolyai Egyetemen, doktorátust vezetek jelenleg is, és a Zsidó Bizottság-beli tevékenységekből is kiveszem a részemet. Elnök voltam, vezetőségi tag vagyok most is.

Életrajz

Kádár Pál egy lipótvárosi házban lakik a feleségével. Idős kora ellenére a legutóbbi időkig megtartotta orvosi praxisát. Békés, nyugodt ember, aki fontosnak érzi, hogy emlékezzen mindarra, ami vele és családjával történt.

A családi hagyomány szerint, már amennyire én az apai ágról hallottam, az őseim valahonnan Spanyolországból vagy Portugáliából kerültek Erdélybe. Az apám apja még Kohn volt. Ő eredetileg Bihardiószegen élt, kis szatócs volt, és Bihardiószegről települt át Debrecenbe [Bihardiószeg (Érdiószeg) – nagyközség volt Bihar vm.-ben, 1891-ben 5700, 1910-ben 6300 lakossal (gr. Zichy Ferenc uradalmának székhelye), az Érmellék bortermelésének egyik központja. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Debrecenben is szatócs volt. Feleségül vette a Spitz Róza nevű asszonyt, attól született egy leánya 1888-ban, azután 1890-ben született apám, ennek a szülésnek a következtében a nagyanyám meghalt. Két kiskorú gyerek volt – az egyik újszülött – meg egy szatócsbolt, meg kellett nősülni. Ahogy ilyenkor szokás volt a régi zsidóknál ugye, sádhen közvetítésével feleségül vett egy Ornstein Hermina nevű asszonyt, akitől aztán több gyerek született még. Ezek apám féltestvérei voltak. Nagyapám szegény ember volt, de – szintén lehet mondani, ahogy a korabeli zsidó családoknál szokás volt – az elsőszülött fiút megpróbálták taníttatni. Az apámat már gyerekkorától kezdve úgy nevelték vagy taníttatták, hogy majd diplomás ember legyen belőle, és így jutott el oda, hogy orvosi egyetemre ment, és orvos lett.

Sajnos a nagyapám abban az időben, amikor én bekerültem gimnáziumba, Debrecenbe, már teljesen demens volt, szklerotikus vagy alzheimeres volt, azt nem tudom, de nem tudta ellátni önmagát, ővele én már nem tudtam beszélni. A szatócsbolt megmaradt, a mostohanagyanyám vezette. Ellátta a nagyapámat, a háztartást, és vezette ezt a kis szatócsboltot. A két bátyám, akik szintén Debrecenben jártak gimnáziumba, náluk laktak, a nagyszülőknél. Azt hiszem, hogy ez volt a módja annak, hogy apám anyagilag úgy támogassa őket, hogy az ne segélyként hasson. Én oda rendszeresen kijártam. Láttam a nagyapámat abban az állapotban és a nagyanyámat, mármint a mostohanagyanyámat, aki mindent megtett a nagyapámért is meg az unokáiért is. Remekül főzött, imádtam kijárni, már a kaja miatt is. A Kishegyesi úton laktak, az már a külvárosa volt Debrecennek. Ha szemben állunk a Nagytemplommal, balkéz felé esett a Hatvani utca, annak folytatása volt a Kishegyesi út. Mélyen vallásos emberek voltak. Az apai nagyapám – ezt apám mesélte – állítólag jeles talmudista volt. De erről közelebbit nem tudok, csak ezt az apai történetet, amit átvettem.

Nem tudom, hol született az anyai nagyapám. Ornstein Mórnak vagy Móricnak hívták. Ő tulajdonképpen debreceni volt, de nem Debrecenben lakott. Vallásos ember volt. Az anyai nagyapám és azt hiszem, már az ő apja is állandóan ilyen földbirtokokon intéző-, gazdatisztszerű munkát végzett [lásd: birtokkezelés]. Mikor én ismertem, tehát az én gyerekkoromban vagy diákkoromban már Debrecenben élt. Tulajdonképpen nem bent lakott a városban, hanem kint [a város külső területén]. A gyerekei többnyire bent laktak. Az apai [Kohn] nagyapám feleségül vette Ornstein Herminát. Az ő testvére volt Ornstein Mór, akinek volt egy lánya, Ornstein Margit, aki két évvel később született, mint apám. Idővel, minthogy az apai nagyanya és az anyai nagyapa testvérek voltak, szükségszerűen a családi kapcsolatok összehozták a család férfi és lány tagjait. Az apám meg az anyám, Margit, akik ilyen módon jogilag unokatestvérek voltak, egymásba szerettek, és házasság lett belőle. Vér szerinti rokonság nem volt.

Az Ornstein házban még egy érdekes dolog van. A legidősebb fiú, Lajos apámmal egy évben, egy hónapban és egy napon született. Mind a ketten 1890. november tizenhetedikén. Ez az Ornstein fiú szintén a legidősebb fiú volt, és szintén úgy nevelték, hogy majd diplomás ember legyen, és mit ad Isten, ő is az orvosi pályát választotta, és aztán később, már Pesten jártak együtt egyetemre, együtt laktak, együtt diplomáztak. Furcsa véletlene a sorsnak.

Az anyai nagyanyámat Grósz Herminának hívták, egyszerű háztartásbeli volt. Semmi különöset nem tudok mondani. Én sokat jártam hozzájuk, mert imádtam gyerekként az istállókat ott a tanyán. Amikor erdőirtás volt, együtt laktak az erdőben, egy nagy földkunyhóban a munkásokkal, és a kunyhó közepén óriási kondérban főtt a slambuc, amit együtt ettünk, szóval ezek ilyen gyerekkori kalandok voltak [A slambuc bográcsban főzött, megpirított, hagymás krumplis tészta. – A szerk.]. Ő előbb halt meg, mint a nagyapám. A nagyapám 1938 körül halt meg, az egyik fiánál volt éppen Pesten, elaludt, és meghalt.

Az apám testvérei voltak a Dezső, Ödön, Zoltán, azt hiszem, több fiú nem volt. Volt az apám édestestvére, a Hermina. Volt egy Ágnes, aki már a második házasságból származott, aztán Magda és Margit. Az egyik testvére, a Dezső mindenfélét csinált, az én emlékeimben úgy él, mint egy szélhámos. Néha megjelent apámnál, hogy segítse ki anyagilag. A Zoltán vízvezeték-szerelő volt, nálunk, Vállajon ő csinált fürdőszobát, az elsőt Vállajon. Az apám segítségével ment el Palesztinába a háború előtt, 1936-ban vagy 1937-ben. Akkor már mindenki tudta, hogy bajok lesznek. Mindenki? Szóval sokan érezték. Ő úgy ment ki Palesztinába, hogy kvázi helyet csinál a család többi tagjának. Apám segített neki anyagilag, hogy kijusson, de aztán nem csinált helyet senkinek. Ott élt Izraelben, és ott is halt meg. Az Ödön szintén ilyen szatócsféle volt, a Téglavetőnél. A Kishegyesi úton, Debrecenen kívül volt körülbelül két kilométerre egy Téglavető nevű helység. Azért volt Téglavető a neve, mert ott a vályogvetés rendszeres foglalkozás volt [A „Téglavető” voltaképpen egy, még a dualizmus korában kialakult nyomornegyed volt Debrecen mellett, majd később már a város egyik „külvárosának” számított. Az itteni téglagyárban állították elő a 19. századvég nagy építkezéseihez szükséges tégla nagy részét. – A szerk.]. Ödönnek volt két fia, az egyik most is él kint, Izraelben. Ő itt a cionista mozgalomnak lett nagyon aktív tagja, és közvetlenül a háború után sok zsidó csoportot segített ki Csehszlovákián keresztül Izraelbe [lásd: cionizmus; cionizmus 1938 és 1940 között Magyarországon], aztán a végén kapott egy „fülest”, hogy ő is menjen, mert szimatoltak utána. A másik fia pedig itt él, Pesten jelenleg is. A Hermina férjhez ment, háztartásbeli volt, nem tudom, mit csinált a férje, csak azt, hogy szegény emberek voltak. Neki is született két gyereke, mind a kettő részt vett az illegális kommunista mozgalomban a háború előtt, a lánya, azt hiszem, a háború után is különböző párt-, és állami funkciókat töltött be, már meghalt. A fia munkaszolgálatos volt, ott halt meg. Az Ágnes [az apa féltestvére] szintén férjhez ment egy férfihoz, aki általában tisztviselői, irodai munkákat végzett. Ágnest és a gyerekét deportálták, és ott pusztultak el. A férje visszakerült a deportálásból, és itt élt aztán Pesten, amíg meg nem halt, másodszor is megnősült, de a másik házasságból már nem volt leszármazott. A Margit [az apa féltestvére] férje Kuti Jenő volt, Debrecenben volt ügyvéd és publicista-újságíró, kritikákat írt. Egy jó nevű ember volt. Deportálásában halt meg, ahogy a fia, a Zsiga is.

Az anyai, Ornstein nagyapámnak volt a legnagyobb fia a Lajos, az egy kitűnő, jó nevű orvos volt Debrecenben, aztán egyetemi magántanár is lett. Volt a László, az pedig nagyon jó nevű ékszerész volt Pesten a két háború között, és még a második világháború után is. Amikor államosították, akkor minthogy ő ékkőszakértő volt és tervezőékszerész, az Állami Pénzverdében volt az ékszerosztálynak a vezetője. Aztán volt az anyám, Margit. Pirka – azaz Piroska, mi Pirkának becéztük – volt anyámnak a húga, én annál laktam mint diák Debrecenben. És a Böske, Erzsébet. Ezek voltak a lányok. A Pirka fehérneművarró volt. Ő is férjhez ment, de aztán a férje valami anyagi zűrbe keveredett, nem tudom pontosan, milyen csalási ügybe, és akkor elváltak. Nem azért váltak el, mert nem szerették egymást, vagy idegen személy van a dologban, hanem a férj nem akarta, hogy az asszony az ő anyagi zűrjei miatt valami bajba keveredjen, és akkor önként és dalolva elváltak. A Böske szintén férjhez ment, lehet, hogy családi hagyomány miatt, szintén egy tanyasi intézőhöz. Debrecen közelében, egy Bagipuszta nevű tanyán laktak, nagyon szerettünk oda kijárni Debrecenből. Gyerekek voltunk, és ott óriási kert volt, és óriási zabákat lehetett rendezni. Meg egyáltalán a tanyasi környék is jó volt. Böske és a gyereke is, férje is, mind a hárman odavesztek.

Anyám egy tiszta római katolikus sváb faluban élt, Vállajon [Vállaj – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 2000, 1910-ben 2600, 1920-ban 2700 lakossal. – A szerk.]. Nem volt vallásos a vallás értelmében, de istenfélő, hívő volt. Péntek este gyertyát gyújtott, imádkozott, a nagyünnepeken átjárt a szomszéd községbe [Mérkre], ahol egy nagyon szegény, nagyon kis hitközség volt, ahol tíz zsidó család volt. Apám teljesen ateista volt, de apámban az volt a lényeges vonás az ateizmusa mellett, hogy ő elfogadta mindenkinek a hitét. Tehát ha valaki hívő volt, akkor apám elfogadta, hogy ez az ember hívő. Ez egyébként rendkívül fontos volt az orvosi munkájában is. Abszolút toleráns ember volt. Bármilyen hitkérdésekben, de egyébként is toleráns ember volt, kivéve az én rosszaságomat. Én tényleg vad kölyök voltam, anyám nem bírt velem. Amikor már nem tudott mit kezdeni a vadságommal, akkor bezörgetett apámhoz a rendelőbe, hogy fékezzen meg. Arra volt ideje, hogy kijött, elvert korbáccsal, nem nagyon, módjával. Nem volt arra ideje, hogy megbeszélje velem a dolgokat. Erre majd később került sor.

Anyám tudta, hogy az apja vallásos is és kóser, ezért otthon Vállajon tartott egy külön edénykészletet, húsost meg tejest, hogy kóser háztartást tudjon vezetni, ha az apja meglátogat minket [lásd: étkezési törvények]. Persze az apa tudta, hogy ő [a lánya] disznót tart, hogy nem tartja be igazán a vallási szokásokat és így tovább, ezért nem jött Vállajra, mert nem hitte el, hogy ott őt kóser módon tartják. Ha eljött egyszer vagy kétszer, úgy kezelték, hogy külön módon a kóser meg nem kóser dolgok, tehát betartotta anyám ezeket. Egyetlen másik gyereke nem tartotta be már a kóser szokásokat, de azoknak elhitte…

A széderestet mindig Vállajon töltöttem, az a gimnáziumban is mindig szünetre esett. Ezek ilyen furcsa dolgok, hogy apám, aki nem volt hívő, anyám kedvéért néhány dolgot mindig megcsinált. Az egyik az volt, hogy otthon akkor nem evett. Dolgozott, mert a körorvos nem mondhatta azt, hogy most nem dolgozik, de nem evett [Az interjúalany Jom Kipurra utal, amikor sem dolgozni, sem enni nem volt szabad. – A szerk.]. Hogy mi, gyerekek eszünk hosszúnapkor, azzal apám nem törődött. Anyám meg nem tudta, hogy eszünk. A másik dolog, amit apám mindig megcsinált, a széderest, az a legszebb gyerekkori emlékeim közé tartozik. Akkor mindig meg volt terítve, ott volt a pászka, ott voltak a széderestéhez szükséges dolgok, a bor, a keserű zöldség vagy torma. De nekem keserves emlékeim is fűződnek hozzá, mert én voltam a legkisebb, nekem kellett elmondani, a hogy hívták azt az imát? [Az interjúalany a má nistánára gondol. – A szerk.] Gyerekkoromban mindig fenyegettek, hogyha nem tudom elmondani, akkor apám meg fog verni. Gondolom, eszébe sem jutott, de bebifláztam, és akkor elmondtam. Azután jött a széderestének az a része, amikor az apa elmondja a szabadulás történetét [mármint a zsidók egyiptomi fogságból való kiszabadulásának történetét]. Ez a történet mindig túlnőtt a szabadulás hivatalos történetén. Amikor már nagyobbacska voltam, és már jól értettem, amiről szó volt, apám hallatlanul bölcsen beszélt a zsidók egész történetéről, úgyhogy ezek a széderestek nekem tényleg meghatározó élmények maradtak az életemben.

A Hanuka karácsony idejére esett. Anyám gyertyát gyújtott, de Hanukakor nem volt más zsidó társas élet. Ő pénteken is mindig gyújtott gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. A hálószobájukban egy külön kis szekrényke lett leterítve bársonnyal, ahol mindig ott állt a gyertyatartó, és péntek este, mikor alkonyatkor anyám oda bement, nekünk meg a cselédlánynak tilos volt zavarni. Akkor ő bement, és ott imádkozott. Később megtudtam, hogy ezt akkor kezdte el, amikor apám az első világháborúban katonaorvos volt, csapatorvosként végigszolgálta az első világháborút, és 1916-ban hazakerült egy rövid, egyhetes szabadságra. Akkor kötöttek házasságot apámmal. És ezt követően anyám mindig két gyertyát gyújtott péntek este a férjéért és a családjáért.

Az apám nem volt vallásos, de zsidó volt lélekben. Van egy történet arról, hogy megpróbálták rávenni, hogy keresztelkedjen meg, ott, Vállajon 1934-ben vagy 1935-ben, mikor jöttek már a zsidók ügyek. Az volt az eredete, hogy két zsidó család volt akkor Vállajon rajtunk kívül. Mind a kettő áttért még 1932-ben, de aztán elkerültek Vállajról. A főjegyző, akinek elég jó kapcsolatai voltak ilyen politikai síkon, tudta, hogy jönnek a zsidótörvények. És akkor vetették fel apámnak, hogy térjen ki. Ő azt mondta, őt nem a vallás határozza meg, hanem a származása, a gyökerei, tehát ő érzelmileg sose szakadt el a zsidóságtól, hitbelileg szakadt el. Apám azt mesélte, hogy az ő hitbeli megtörése elemista korában történt. Nem nagyon fogadta el az apjának a mélyen vallásos dolgait, a kóserságot meg mit tudom én, szóval ezeket a nagyon-nagyon vallásos dolgokat, és egyszer valamelyik iskolai haverjánál beszalonnázott, amit a hittantanítója megtudott, és rá akarta venni, hogy vallja be. Ő nem vallotta be, és ezért a tanító megverte. Tisztességesen megbotozta, erre apám azt mondta, hogy ha Isten nem ver bottal, akkor a tanító se verjen bottal. Attól kezdve nem volt vallásos állítólag. Egyetemista volt, vagy már az egyetemre jelentkezett, vagy gimnazista volt, utolsó éves, amikor fölvette a Kádár nevet, és apámat követően az összes testvére fölvette a Kádár nevet.

Apám Debrecenben járt elemibe, zsidó elemi iskolába természetesen. És ott járt gimnáziumba, oda már az unokatestvérrel együtt jártak. A debreceni zsidó gimnáziumban érettségiztek, és aztán együtt iratkoztak be a budapesti orvosi egyetemre [Kádár Pál apja 1890-ben született, tehát kb. 1900 és 1908 között járt gimnáziumba. A debreceni zsidó gimnáziumot azonban majd csak 1921-ben alapították. Lásd: Zsidó iskolák a 19–20. században Magyarországon]. Ő a gimnáziumban elég jó tanuló volt. Nagyon jóképű, csinos fiú volt, úgyhogy voltak kalandjai. Akkor már nem volt vallásos. Sok haverja volt, teljesen vegyesek, nem volt olyan, hogy azért, mert zsidó, azért nem haverkodtak vele, pláne a Kishegyesi úti srácok, akikkel együtt nőtt föl. S aztán beiratkoztak az egyetemre. A szülők ebben támogatták őket. Azt gondolták, hogy miután unokatestvérek, akkor egy egyetemre menjenek, és lakjanak együtt. Ez praktikus szempontból volt fontos, mert olcsóbb volt a lakás is és a kosztoltatásuk is. Ha otthonról küldtek csomagokat, akkor azt nem kellett külön ennek, külön annak, együtt megkapták a csomagjukat is. A Lajos, az unokatestvér – azt hiszem – szorgalmasabb volt, kitűnően gyorsírt, és az egyetemen a tanulás egyik módja az volt, hogy a Lajos bácsi gyorsírással írta az előadásokat, s akkor otthon fölolvasta gyorsírásból az előadást, amit az apám lejegyzett rendes írással, tehát átvették az anyagot együtt gyakorlatilag kétszer. Meghatározó barát tulajdonképpen ez az unokatestvér volt. Ővele aztán később is megvolt kapcsolat, mert az orvosi munkájuk közben is volt kapcsolat.

Amikor végzett, el kellett dönteni, hogy ki hova. Az apámnak megvolt a menyasszonya, és megvolt a célja, hogy megházasodik, tehát rögtön olyan állást akart szerezni, ahol fix fizetést kap, amiből a családot is el tudja tartani. Miután szociális érzékű ember volt, a felkínált állások közül kiválasztotta, azt hiszem, a legnehezebbet. Szatmár megyének a keleti részén volt ez a Vállaj, Mérk, akkor még Csanálos is [Csanálos – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben 1700 magyar és német lakossal. Trianon után Romániához került; Mérk – kisközség volt, ugyancsak Szatmár vm. Nagykárolyi járásában, 1891-ben 1700, 1910-ben 2500, 1920-ban 2700 magyar lakossal. –  A szerk.]. És volt egy óriási tanyavilág, ezek mind Károlyi-birtokok voltak, Károlyi Gyula [1871–1947], akiből miniszterelnök is lett, és Károlyi Lajos, aki ennek a testvére volt, ezeknek voltak a birtokai [Abban az időben két Károlyi Lajos is élt, itt valószínűleg a szintén a nagykárolyi Károlyi családhoz tartozó Károlyi Lajosról (1872–1965) van szó, akinek a hitbizományában szerepelt váraljai birtoktest is, de Gyulának nem volt ilyen nevű testvére. – A szerk.]. Apám kiválasztotta azt a körzetet, amelyik tele volt közegészségügyi problémákkal. Meg is kapta. Kapott lehetőséget arra, hogy a tanulmányait kiegészítse olyan ismeretekkel, amelyek ebben a körzetben különös gondot jelentettek, úgyhogy ő szülészetből, nőgyógyászatból és gyermekgyógyászatból két plusz félévet tanult már a végzés után, mert a gyermekhalandóság meg a gyermekágyi halál volt az egyik legnagyobb probléma a vidéken. Mire ezt a tanfolyamot elvégezte, kitört a világháború. Mint végzett orvost azonnal bevonultatták a hadseregbe, bekerült a 12-es huszárezredbe. Végigszolgálta az első világháborút Oroszországtól Olaszországig [Katonakönyvének – lásd a 11. és 12. sz. képet – tanúsága szerint a 12. huszárezredbe került, majd innen, a közös hadseregből 1913 folyamán átkerült egy honvéd huszárezredbe. Kádár Pál a 12. huszárezredet említi, de lehetséges, hogy a 2. honvéd huszárezredről van szó. A Debrecen környékéről, Hajdú és Bihar vármegyék területéről sorozott 2. honvéd huszár­ezred 1914 augusztusában vagonírozott be Debrecenben, és a 11. honvéd lovashadosztály kötelékében elindult Galícia felé. Részt vett az első és a második lembergi csatában, majd a későbbi visszavonulás során a Krakkó körüli harcokban. 1915 elejétől a Kárpátokban küzdöttek, 1915 májusában igen súlyos veszteségeket szenvedtek a gorlicei áttörés idején. 1916 nyarán a román hadszíntérre helyezték át a debreceni huszárokat, a Kárpátok gerincén kellett felfognia a román, illetve később az orosz haderő támadásait. Itt már 1916 őszétől állóharcra kerül sor. 1917-től Bukovinában szolgált az ezred. 1918 márciusában megszületett a breszt-litovszki béke, így a Monarchia átdobhatta csapatait az olasz arcvonalra. 1918 májusában elindították az egész alakulatot az olasz frontra, ahol a Piave körüli igen súlyos harcokban vett részt (Forrás: Strausz Péter: Tisza István és a 2. honvéd huszárezred). – A szerk.]. Fogságba esett Olaszországban, és onnan került aztán haza, és akkor foglalta el az állást Vállajon. Ez 1919-ben volt.

Vállaj tiszta sváb falu volt, és tiszta római katolikus. Apám odakerült első állandó orvosként, előtte olyan orvos volt, aki csak kijárt oda. S a háború után odament egy ilyen tiszta sváb, tiszta katolikus faluba egy más vallású, s pont egy zsidó! Megérkezett, ott volt egy orvosi lak, amit az orvos kapott, hogy ez lesz az orvosi lakás és rendelő. Elkezdte a munkát, el kellett fogadtatnia magát, be kellett illeszkednie a faluba. A falunak tudomásul kellett vennie őt, ami azért nem volt könnyű, mert az apám elődjét, amikor elhagyta a falut, macskazenével meg zöldségdobálással kísérték ki a faluból. Ez nem volt éppen biztató egy fiatal orvos számára. De apám nem volt különösebben megijedve. Egyrészt bízott magában, másrészt a háború, ami nagyon rossz dolog, neki mint orvosnak, hallatlanul sok tapasztalatot jelentett. Ő négy év alatt rengeteg sebesültet látott el, rengeteg pszichés bajjal küszködő katonát meg tisztet látott el, járványokat kellett leküzdenie a fronton, rengeteg belgyógyászati problémával találkozott stb. Tehát volt egy olyan alap mögötte, ami önbizalmat adott. Meg amit ő a háború előtt megcsinált, az a kétszer fél éves nőgyógyászati és gyermekgyógyászati plusz, az hallatlanul hasznos volt. Mert ez a probléma aztán tényleg masszívan jelentkezett.

Ott fogadta először is a falu főjegyzője. Az egész falu sváb volt, a főjegyző nem volt sváb, az egy ilyen dzsentri típusú magyar ember volt, akit amikor a háború végén bejöttek a románok [lásd: a román hadsereg behatolása Magyarországra], el is hurcoltak, mert nem volt hajlandó a falu vagyonát átadni, meg más ilyen konfliktusa volt. Na ez a főjegyző nagyon barátian fogadta apámat, ez egy jó indítás volt, mert megkérdezte, hogy ki, micsoda, hogy van. Tudott apám háborús kitüntetéseiről, mert maga is valami értesítést kaphatott, és elmondta, hogy szerinte mik a falu egészségügyi problémái, és elmondta, hogy ahhoz, hogy beépüljön a faluba, jóban kell lenni a nagygazdákkal, mert azok adják meg a falu közhangulatát. Úgyhogy kapott egy hogy úgy mondjam, eligazítást, amihez aztán alkalmazkodott is. Nagyon fontos volt ebből a szempontból, hogy tudott németül. Az öreg falusiak, főleg a nagyszülők, nem is tudtak magyarul, svábul tudtak, a szülők már kevésbé tudtak svábul, inkább tudtak magyarul. De a következő korosztály, az én korosztályom már nem tudott svábul, csak magyarul. Az öregek, akik meghatározzák egy falu életét, csak svábul tudtak. Apám, ha kezdetben nehézkesen is, de a némettudása alapján értette a sváb nyelvet, sőt meg is tanulta. És így az öregekkel az anyanyelvükön tudott a bajaikról meg a család bajairól beszélni. Ez egy nagyon fontos pont volt. A másik nagyon fontos dolog volt, amit említettem is, hogy apám ugyan nem volt hívő, de a mások hitét azt elfogadta. Soha nem vitatkozott ilyesmin, és soha nem akart mint orvos a betegség tekintetében sem a hívő szemében az Isten helyébe lépni. Azt mondta, hogy ő csak közvetít az Isten és a hívő betegek között.

Jóban voltak a plébánossal, esperes plébános volt [Esperes – a katolikus egyházban a több plébániát magában foglaló esperesi kerület vezetője, akit a megyéspüspök nevez ki meghatározott időre. – A szerk.]. Egy viszonylag világos fejű ember volt, lehetett vele mindenről beszélgetni, azonkívül ők egymásra voltak utalva bizonyos szempontból. Apám azért, mert a nagyon vallásos embereket meg kellett győzni, hogy az orvos nem Istent helyettesíti, hanem a gyógyulásuk eszköze. Különösen akkor, amikor valamit akciószerűen kellett végrehajtani, tehát a védőoltást például. Ott vannak a gyerekek, és valahogy ott belenyomnak valami nyavalyát – így gondolkoztak. Ilyenkor az esperes segített abban, hogy elfogadják. Apám viszont nagyon sok mindent tudott az esperesről, amit jó volt titokban tartani. Ez az esperes nemcsak vallásilag volt aktív, hanem férfiúilag is, úgyhogy apám ezekről a dolgokról tudott. És ha valaki haldoklott vagy gyerek született, akkor hívni a papot. Szóval jó viszonyban voltak.

Viszonylag jómódú volt Vállaj. Az átlagos földnagyság tíztől harminc hektárig [Kb. 20–60 kat. hold. – A szerk.] terjedt. Akiknek húsz vagy annál több hektárja volt, az számított nagygazdának, akinek tíz vagy tizenöt volt, az az átlagos. Volt egy része a falunak, amit Velinek hívtak, ahol nem földtulajdonos emberek laktak, hanem a földműveléshez szükséges szakmát űzők meg a cselédek [azaz mezőgazdasági cselédek], akiket a gazdák alkalmaztak. A faluban volt néhány meghatározó ember, például a boltos. Volt egy elég jól felszerelt bolt. A papnak döntő súlya volt. Azután az öreg tanító, aki vállaji származású volt. Azután a hentes, annak szintén nagy súlya volt, az olajütőnek a tulajdonosa – volt egy olajütő a faluban, az egy kis üzem –, a kovács. A ló egy státuszszimbólum volt a faluban, a ló patkolása meg az ápolása a kovácson keresztül ment. És volt a bíró, akit választottak. És a jegyzőség, a főjegyző, két aljegyző, és úgy emlékszem adóügyi jegyző volt külön, tehát hárman voltak aljegyzők és volt egy apparátus [lásd: községek (rendezett tanácsú városok, nagyközségek, kisközségek)]. Ezek voltak a meghatározó emberek.

Apámnak összejárásra túl sok ideje nem volt. De ha összejárt valakivel, az a főjegyző volt. Volt egy kastély, és amikor a Károlyi gróf bérbe adta a birtokot, azt is bérbe vette egy ember, zsidó ember egyébként, akinek a családja ott volt, azokkal járt össze. A patikussal járt össze, és volt néhány gazda, akikkel emberileg is nagyon jó kapcsolata volt, akikkel tudom, hogy mindig nagyon jókat beszélgetett. Később, az idő haladtával, ilyen szempontból is nagyon becsülték vagy szerették, mert nemcsak a betegségükkel foglalkozott, hanem mindig érdeklődött, hogy hogy megy a gazdaság, milyen a termés, mit termelnek, hova tudják eladni. Szóval érdeklődött az emberek mindennapi élete és a gazdaság hogyanléte felől. Komoly csatát vívott, különösen eleinte, a gazdákkal, hogy elfogadtassa velük, hogy a feleség meg a gyerek is ember. Nem csak a ló, mondjuk. Mert ha az állat betegedett meg, akkor nem haboztak állatorvost hozatni. Állatorvos csak Nagyecseden volt, tehát onnan kellett hozatni. De ha az asszony betegedett meg vagy a gyerek, már csak akkor hívták apámat, ha muszáj volt, mert majd meggyógyul magától is. Nagyon komoly feladat volt, hogy elfogadtassa velük, hogy az asszony fontosabb, mint a ló, a gyerek is fontosabb, mint a ló.

Apámhoz tartozott még három község. Az egyik lett volna Csanálos, ami két kilométerre volt, de azt a háború után elvágta a román határ [A trianoni békeszerződés értelmében Erdély Romániához került. Lásd még: településátadások Trianon után. – A szerk.]. Odatartozott még Mérk, az közvetlenül Vállaj mellett volt. Az már vegyes lakosú község volt, ott több volt már a nem sváb, mint a sváb, főleg magyarok, de voltak délszlávok meg cigányok is. Hozzá tartozott Fábiánháza, ami körülbelül tíz kilométerre volt Vállajtól, és szintén egy sokkal szegényebb falu volt, mint Vállaj [Fábiánháza – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 1900, 1910-ben 2000, 1920-ban már mint nagyközség 2200 lakossal. – A szerk.]. Aztán Vasvári, amelyik szintén kábé tíz kilométerre volt, magyar volt, és nem olyan gazdag [Vasvári (Nyírvasvári) – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben és 1920-ban 1500 lakossal. – A szerk.]. Ezekben az emberek szegényebbek voltak, vegyesebbek voltak, vallásilag is vegyesek voltak. Vállaj katolikus volt egy tömbben, a többiekben volt református, evangélikus. Voltak szektások is, például szombatosok, meg még volt egy kis szekta, Jehova tanúi, de azok csak stikában voltak azok, mert egyébként a hatóságok a szektákat nem nagyon tűrték [Jehova tanúi (Biblia-kutatók) – amerikai eredetű, bibliai elveket valló vallási szekta, céljuk a Szentírás tanulmányozása és terjesztése. Elutasítják a képek és a kereszt tiszteletét, a Szentháromságot, Jézus Krisztus isteni mivoltát stb. Világi, földi hatalmat nem ismernek el, fegyvert nem fognak, esküt nem tesznek. Az ökumenizmust elutasítják, és különösen a katolikus egyházat támadják. Aktívan térítenek. (A Magyarországi Jehova Tanúi egyház az 1990. évi IV. tv. értelmében elismert egyház.) (A Magyar Nagylexikon nyomán.) – A szerk.]. Mérken volt egy kis zsidó közösség, nagyon szegény közösség, vallásos ortodox emberek voltak, az egyik lakásban volt egy szoba, ami ki volt nevezve zsinagógának. Hivatalos rabbijuk nem volt, volt egy ember, akit ők rabbinak tekintettek, és volt egy ember, aki elvégezte a megfelelő, nem tudom, tanfolyamot, és aki a sakter volt. Nagyon szigorúan betartották a vallási szokásokat és az ünnepeket is, és említettem, hogy anyám a nagyünnepeken át is ment abba a kis zsinagógába, velük ünnepelt. Ők kisiparosok voltak, meg volt köztük, ha jól emlékszem, egy kis szatócs, meg bedolgoztak mindenfelé, mindent csináltak, ami adódott.

Az én gyerekkori emlékeim szerint apám reggel hatkor általában már talpon volt, a reggeli órákban ment el meglátogatni az ágyban fekvő betegeket a faluban, Vállajon, de azután, ha jól emlékszem, kilenc órától rendelt, a rendelő ott volt a házban. Ha tudott, délben ebédelt, ha nem vitték el valahova, vagy nem kellett elmennie, délután járt el megint a betegekhez, és járt át Mérkre, ahol a rendelést végezte. Hetente kétszer ment a távolabbi falvakba, szintén délután, oda szekéren, ott is rendelt. Minden faluban volt a községházánál vagy valahol annak a környékén egy helyiség, amit kiürítettek, amikor apám rendelt. Volt benne egy heverő meg íróasztal. A rendelés idejére az volt a rendelő. Aztán ott volt egy óriási tanyavilág, a Károlyi-birodalom. Halmos[tanya], Tiborszállás, ott laktak a grófi uradalomhoz tartozó cselédek meg napszámosok [Az uradalmi (vagy /mező/gazdasági) cselédekről van szó. Lásd: uradalmi cseléd.]. Halmos egy kisebb majorság volt, Tiborszállás egy kisebb falunak is megfelelt volna. Vadaskerten volt a grófnak a kastélya, a „szállás”helye, ha lent volt a birtokon. Ott volt Vadaskert, Tiborszálláshoz közel volt. Volt egy Pusztaszer nevű tanya és Ágerdőmajor. Ezeket is apám látta el. Amikor megérkezett, szabályosan szerződtették a tanyák népének az orvosi ellátására, vagyis fogadta őket otthon, az orvosi rendelőben, és rendszeresen kijárt a tanyákra rendelni. Az egyház is külön szerződést kötött apámmal. Tehát ő az egyháznak is az orvosa volt. Mérken volt egy apostoli kormányzó [Az apostoli kormányzó egy adott területen, amelyet a pápa rendkívüli okokból nem tett egyházmegyévé, az egyház legfőbb vezetője, aki a területet a pápa nevében kormányozza. – A szerk.]. Azelőtt volt [a Szatmári] Püspökség, aztán [a háború után] Szatmárnak egy tört része maradt Magyarországon, a többi rész átkerült Romániához. A püspök Romániában volt, itt meg volt egy apostoli kormányzó, aki ennek a környéknek a papságát kvázi irányította. Szóval az volt a püspökhelyettes, vagy nem tudom, mi. Azonkívül Mérk határában volt egy laktanya, ahol eleinte egy határőrzászlóalj volt, annak is ő volt az orvosa, külön szerződéssel. Később csendőrlaktanya lett, de a csendőrség is apámmal kötött szerződést, nem volt más orvos, és a postával volt még külön szerződése, tehát a körorvosi ellátáson kívül ezeket az intézményeket is ő látta el orvosilag.

A tanyavilág nagy volt, és ha tudtak, bejöttek a rendelőbe. Tiborszálláson, ami a tanyák központja volt, és azt hiszem, Pusztaszeren volt kinevezve egy szoba rendelőnek, tehát oda kijárt viszonylag rendszeresen. De ha valaki súlyos beteg volt, szült, vagy mit tudom én, mi történt, akkor jöttek érte, és vitték. Emlékszem olyan esetre, nem is egyre, amikor például felzörgették éjjel kettőkor, hogy ki kell menni Halmosra, mert ott vajúdik egy asszony, és a bába nem tudja világra hozni a gyereket. Halmos húsz kilométerre volt szekérrel. Ha oda kivitték egy szüléshez, akkor másnap este ért haza. Nem volt gyerekjáték a körzetet ellátni, és gyerekkoromból, amikor otthon voltam, aztán később, amikor a gimnáziumból szabadságra mentem, nem emlékszem olyan hétre, hogy háromszor legalább, de sokszor négyszer ki ne verték volna az ágyából éjszaka. Hétvégén is kiment a betegeihez, minden napra szüksége volt. Például nem tudott szabadságra menni. Hogy szabadságon lett volna, arra nem is emlékszem. Kétszer vagy háromszor elment egyhetes tanfolyamokra, arra emlékszem, de hogy akkor ki helyettesítette, arra már nem. Apámnak nem volt arra ideje, hogy nyaraljon. A nyaralások édesapa nélkül voltak.

A falunak volt egy főutcája, ami a Veli nevű résztől egészen Mérkig vezetett, aztán Mérknél folytatódott, és ment Fábiánháza, Nagyecsed irányába. Nagyecsed volt ez első nagyközség a környéken [Nagyecsed – nagyközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 3100, 1910-ben 4700, 1920-ban 5200 lakossal. – A szerk.]. És ez a főutca állt a felső sorból és az alsó sorból. Ez egy elég széles út volt, és az egyik oldala magasabban volt, a másik oldala mélyebben. A kettő között húzódott egy vízelvezető árok. Most a felső, a magasabban fekvő rész az makadámút volt, köves út. Az alsó rész nem volt kövezve, az homokos volt. A főutca végében volt a templom, a községháza, a kastélynak nevezett dolog, ott lakott az Ágerdőmajorhoz tartozó földrészeknek az intézője. Általában utcára néző, két-három ablakos házak voltak, kőházak, szép ápoltak voltak. Mindegyiknek volt udvara, rendesen fakerítése, és az udvar végében egy csűr volt. A házak mögött, tehát a csűrök mögött, mondjuk úgy, volt mindenütt egy belső kert. Ott főleg zöldséget, gyümölcsöt meg ilyen kényesebb növényeket termeltek. És aztán voltak a földek, de ahhoz ki kellett menni szekérrel vagy fogattal.

A lakás, ahol laktunk, két épület volt, L-alakban. Az első épület volt a lakóépület, a hátsóban pedig a csűrök voltak. A lakóépületben az udvar felől indulva, volt egy feljáró a betegeknek a várószobába. Nem az utcáról, hanem az udvarra kellett bejönniük, és volt egy feljáró. A másik feljáró, ami a lakásba vezetett közvetlenül, az beljebb volt. Ott a tornácra lehetett felmenni, és a tornácról a konyhába vagy a verandára. Ott volt tulajdonképpen a lakásnak a főbejárata. Nyáron rendszerint ott [a verandán] étkeztünk, ez egy kellemes hely volt. Na most a lakás belülről: tehát volt ez a rendelő és az orvosi szoba az L-alakú épületnek a rövidebb szárán. Amellett volt egy jól berendezett, bőrgarnitúrával, könyves szekrényekkel berendezett úgynevezett szalon. Szalonnak hívták. E mellett volt az ebédlő. Tulajdonképpen nem is ebédlőnek hívták, hanem nappalinak, de ott ebédeltünk. Az egy elég nagy szoba volt. Az is nagyon szépen volt berendezve, masszív, jó bútorokkal, az is az utcára nézett. Ha vendégek jöttek, azok inkább az ebédlőben voltak. Ha olyan vendég jött, aki apámmal kettesben vagy szűkebb társaságban akart lenni, vagy ha olvasni akart valaki úgy, hogy ne vegyék körül zavaró dolgok, akkor az beült a szalonba, ott olvasott, de ott nem nagyon folyt az élet. Az élet központja az ebédlő volt. Nyáron pedig ez a bizonyos zárt veranda. Az L másik szára felé a következő a hálószoba volt. Apámék aludtak a hálószobában. Mi az ebédlőben aludtunk. Volt egy fotel, amit ki lehetett nyitni, és ágy lett, a sőberli [A fotelágyat Schöberl osztrák bútorgyáros után nevezték el sőberlinek. – A szerk.]. A hálószoba mellett volt egy átjáró, abból nyílt egy fürdőszoba. A fürdőszoba után jött a konyha, az is egy nagy helyiség volt. A konyhából nyílt két helyiség, egy elég nagy spájz és mellette egy cselédszoba. A gang  végében volt a vécé, a budi. Ha lementünk a gangról, akkor ott hátul, egy kicsit a szomszéd ház fele nyílt egy lejáró a pincébe. Az egész épület teljes hosszában volt a pince.

Cselédlány mindig volt. Mindjárt az elején, mikor odaköltöztek a szüleim, jött egy asszony, akit valaki küldött, és hozta a lányát cselédnek, tizenhét vagy tizennyolc éves volt. Az anyám fel is vette, és ott dolgozott elég sokáig. Azután apám elküldte bábaképzőbe. Akkor felvettek egy másik cselédlányt. Apám ezeket mind elküldte, hogy tanuljanak valami szakmát. A lányokból egy kivételével bába lett. Az egyik aztán Tiborszálláson lett a háború előtt bába, mert a gróf apám hatására felvett egy bábát, hogy a tanyavilág szülési problémáinál segítsen.

A cselédlány tulajdonképpen a házimunkát végezte, a főzésnél segített, takarítás, gyerekekkel való bíbelődés. A cselédlány fejte a tehenet is. S volt egy udvaros fiú, akinek a csűrök, az állatok ellátása volt a feladata. Az istálló mellett lakott egy helyiségben. A disznóvágás egy szertartás volt. Oda böllért hívtak Mérkről, a szomszéd községből. A Hochdorfer úr volt a böllér, nem csak nálunk, hanem több helyen. Szaktekintély volt. Jött a böllér, és elvégezte a disznóvágást és a feldolgozást is. De abban már persze az anyám meg a cselédlány is bedolgoztak, mert az komoly munka volt. Hátul, a hátsó udvarban szaladgáltak a csirkék szabadon. Ott növesztettek ilyen leveles gallyat, amit a csirkék szerettek.

Aztán az udvaros fiúból lett a sofőr, amikor apámnak egyik szemét kirúgta egy ló. Azután volt autó, addig nem volt. Ez 1937–38-ban vagy 1939-ben volt, nem tudom pontosan, mikor. Beszélgetett egy parasztemberrel a szekér mellett, s a ló kirúgott, pont a felső szemcsonton találta. Akkor kórházba kellett vinni, ki kellett szedni a szemét. Mátészalkán volt kórház, oda vitték. Utána fél szeme volt, akkor vett egy autót, s akkor a Mihály, az udvaros fiú kitanult sofőrnek. Ő vitte apámat, amíg nem államosították az autót. Már a zsidó autót [A magyar hatóságok 1944 márciusában elrendelték a zsidók tulajdonában lévő gépjárművek bejelentését, majd április 7-én korlátozták utazásukat: zsidó nem használhatott személyautót, motorkerékpárt, taxit, nem utazhatott vasúton, hajón vagy társasgépkocsin. – A szerk.]…

Apámnak járt, azt hiszem, a Pesti Hírlap. Azt, amikor ideje volt, gondolom, olvasta. Nekünk volt először rádiónk Vállajon, és a rádióban meghallgatta a híreket, és ha anyám tudott, akkor zenét. Apám olvasott ember volt. Tudott franciául és németül is. Voltak francia meg német könyvek is. Azonkívül voltak a magyar irodalom korábbi vagy akkori jeles íróinak a könyvei, de már nem tudom felsorolni. Én apámtól tanultam szeretni a verseket. És Adyra nagyon jól emlékszem, mint akit már gyerekkoromban megismertem. Aztán apám nagyon szerette a keleti meséket. Volt egy egész komoly gyűjteménye indiai, arab meg szanszkrit mesemondók. Mikor apámat a ló megrúgta, és a kórházban feküdt, akkor ismerkedett meg Rejtővel, mármint P. Howarddal. Aztán minden P. Howardot megvett. Akkor én már diák voltam, úgyhogy én is már olvastam P. Howardot [Rejtő Jenő (1905–1943) ­– író. Legnagyobb sikereit P. Howard álnéven írott idegenlégiós regényparódiáival aratta. 1942-ben nyilas följelentés alapján súlyos betegen hurcolták el a nagykátai kórházból egy büntetőszázadba. Munkaszolgálatosként flekktífuszban pusztult el az ukrajnai Jevdokóban. – A szerk.].

A Lajkó [Lajos] a háború alatt született, 1918-ban. Aztán volt a Sanyi, aki 1920-ban született, akkor már Vállajon voltak. Sanyi betegen született. Olyan komoly betegsége volt, ami aztán egész életére rányomta a bélyegét, mert olyan maradványtünetei voltak. S én voltam a harmadik, akit lánynak szántak, mert két fiú már volt, hát legyen lány is. S eljött a harmadik fiú. 1923-ban születtem. Én egy vad kölyök lettem. Hogy pici koromban milyen voltam, azt nem tudom, de amikorra már visszaemlékszem, tudom, hogy egy vad, makacs méregzsák voltam. Állandóan csavarogtam, ha valami nem tetszett, valamivel felbőszítettek, akkor ami a kezem ügyébe esett, azt hozzávágtam a cselédlányhoz vagy az udvaros fiúhoz, vagy magamat vágtam a földhöz, ha anyám bántott meg valamivel. Hozzá azért nem vágtam hozzá semmit. Úgy éltem ott, mint akármelyik másik gyerek. Éltem egy falusi gyerek életét, aki azonban az orvos fia volt. Semmi extra dolog nem volt az életemben azon kívül, hogy jobb körülmények között éltem. Szebb otthonom volt, de ugyanúgy eljártam a gyerekekkel csavarogni. Volt sok barátom, jártam össze-vissza a többi sváb házhoz. Játszottam a többi fiúval meg a többi lánnyal. Jártunk ki a mezőkre, amikor aratás volt, ott segíteni kellett, mert nem szerették, ha csak lábatlankodtunk. Nagyon szerettem járni az olajütőbe, ahol láttuk az olajpogácsát, az egy kitűnő étel volt. A napraforgót betették a gépbe, az úgy durván meghámozta, tehát külön jött ki a héja, az jó tüzelő volt, a többit pedig összepréselte, kipréselte belőle az olajat. És ilyen nagy, kerek pogácsa, mi pogácsának hívtuk, két-három centi vastag dolog volt, isteni íze volt, és nagyon jól lehetett tőle lakni. Nagyon szerettem a kovácshoz járni, ahogy ott verték a vasat, és csináltak valamit, az külön műsorszám volt a számunkra. És hát néhány úri családhoz is jártam. Oda azért nem jártam általában szívesen, mert ha tudták, hogy úri családhoz megyek, akkor azt mondták, hogy öltözzek fel, én meg nem szerettem felöltözni. Én gyerekkoromban nyáron jószerivel csak egy gatyát viseltem, semmi mást. Télen egy rövidnadrágot, valami bekecsszerűséget és cipőt. De a cipőt gyakran lerúgtam, gyakran megfagyott a lábam.

Az apámhoz fűződő viszony külön dolog volt, mert azt már említettem, hogy ha anyám megpróbált megfékezni, de nem tudott, akkor ment és bekopogott apámnak. Akkor apám kiszaladt a rendelőből, ahol a betegeket ellátta, fogott egy korbácsot, elvert. Ezzel megfékezett. Átmenetileg. És az mindjárt el volt intézve. S érdekes módon – ezt csak felnőtt koromban tudtam megmagyarázni magamnak – nem haragudtam rá. Dühös voltam, de én utólag úgy magyaráztam, hogy nem láttam a szemében a haragot. Csak azt láttam, hogy megver, de nem volt ideje arra, hogy ott prédikációt tartson nekem, meg kellett fékeznie. S én érdekes módon nem haragudtam rá, mindig boldog voltam, ha apámmal lehettem. Már kiskoromban is. Azért volt olyan eset, hogy úgy megharagudtam rá, hogy elbújtam a padláson. Kerestek ebédhez, s én azt mondtam, hogy én nem ülök le azzal az emberrel egy asztalhoz, mert micsoda sérelmeket ejtett rajtam. De aztán kibékültünk. Mentem vele, ha a tanyára ment szekérrel, elkísértem sokszor a faluban betegekhez. Már a házhoz legalábbis, a beteghez én nem mehettem.

Amikor elértem az iskoláskort, Vállajon az elemi iskolába jártam. Ott két iskola volt, az alsósoké meg a felsősöké. Volt egy iskola, amelyik ezen a bizonyos Fő utcán volt. Az egy emeletes épület volt, a földszinten volt a tanterem, és az emeleten lakott a tanítónő. Idejárt az első két elemi. Volt egy másik iskola, amelyik a Temető utcának a Fő utca felőli végében volt. A Fő utcából nyílt a Temető utca, ez a harmadikosoknak és negyedikeseknek szóló iskola volt, és ugyanitt volt a falusi óvoda. Ahogy a többi gyerek járt mindenre, én is jártam mindenre. Katolikus hittanórára ugyanúgy, mint a többiek. Jártam, és kitűnően tudtam a katekizmust [Katekizmus (káté) – a keresztény vallás alapelemeit magyarázó, kezdő tanulók számára kérdés–felelet formában szerkesztett könyv. Luther már 1520-ban, majd 1529-ben is kiadott ilyen címmel kis könyvecskéket. Mindegyik vallásfelekezetnek megvan a maga katekizmusa. – A szerk.]. Egyszer aztán a tanítónő felhívott magához, és azt mondja: „Ide figyelj, Pali, neked nem kell hittanra járnod, mikor hittanóra van, te menjél játszani, vagy menj haza.” Nem értettem, mert azt mondta, az orvos fiának erre nincs szüksége. Nem azt mondta, hogy a zsidó gyereknek. Jó, ha nem, nem, hát boldogan lemondtam a hittanóráról, de mikor a bizonyítványt megkaptam, mindig benne volt, hogy hittanból jeles. Hogy ez hogy jött össze? Felteszem, hogy apám elvitte Mérkre a rabbihoz, hogy írja be, hogy jeles. Miután a többi gyerek a templomban ministrált, én is mentem ministrálni [Ministránsok – a katolikus egyházban oltárszolgák, rendesen világi fiúk, akik a miséző papnak az oltárnál segédkeznek (a hívek helyett felelnek, a misekönyvet az egyik oldalról a másikra viszik, a bort és vizet az oltárra helyezik és öntenek belőlük, a mise alatt csengetnek stb.). – A szerk.]. Még nem volt ott az esperes, s én felvettem az egyik ministránsruhát. Jött az esperes, meglátott: hát zsidó gyerek mégse ministrálhat. De ő is azt mondta, hogy ide figyelj, vedd le azt a ruhát, orvosgyereknek nem kell ministrálni, erre nincs szükség, menj csak szépen haza, vagy ülj be a templomba, ha akarsz. Többször bementem misét hallgatni, az egy látvány volt, egy mutatvány a mise. De ő se azt mondta, hogy te zsidó vagy, s ezért nem, úgyhogy, én azt se tudtam, hogy zsidó vagyok. Azt tudtam, hogy anyám pénteken mindig imádkozik, gyertyát gyújt, de eleinte nem foglalkoztatott, hogy milyen Istenhez imádkozik, és miért gyújt gyertyát. Tudomásul vettem, hogy ez a rend.

Az első elemi után történt meg az az eset, ami bizonyos szempontból, majdnem azt mondhatnám, hogy meghatározó jelentőségű lett. A főjegyzőhöz jártak egy másik község főjegyzőjének a gyerekei nyaralni. Egy velem egykorú fiú volt, és egy nálam két évvel fiatalabb kislány. Na most én egy cigánybarnára lesült gyerek voltam nyáron, miután egész nyáron meztelenkedtem. Ez a kislány is egy nagyon szép, barnára lesült kislány volt. És ott játszottunk az udvaron. Ott volt a főjegyző felesége, anyám, és azt hiszem, egy másik jegyzőnek a felesége és a boltosnak a felesége. Ők teáztak meg beszélgettek délután, mi meg ott játszottunk. Én egy nagyon szép gyerek voltam. Az a kislány is nagyon szép volt, s a fene tudja hogy jött, a főjegyző felesége egyszer odaszólt ennek a kislánynak, hogy Kati, adj egy puszit Palinak. S akkor Kati, a nálam két évvel fiatalabb, tehát akkor ötéves Kati megállt, ránézett, s aztán azt mondta: „Hogy én egy zsidó fiúnak?!” Mi az, hogy zsidó fiú? Nem tudtam elképzelni, hogy miért nem lehet egy zsidónak nevezett fiúnak egy puszit adni. Az asszonyok is zavarban voltak, elkezdtek beszélgetni valamit, mi játszottunk tovább. De ez bennem maradt. Miért nem ad a Kati a zsidó fiúnak puszit? Mikor hazaértünk, akkor számon kértem anyámon. S akkor ültetett le először anyám, akkor kezdett nekem mesélni arról, hogy mi az, hogy zsidó. Ekkor lettem vallási értelemben zsidó, addig nem is tudtam, hogy az vagyok. De aztán végigcsináltam az elemit, akkor már tudtam, hogy zsidó vagyok, nem próbáltam ministrálni, nem jártam hittanra. De a többi gyereknek meg a többi felnőttnek soha eszébe nem jutott, hogy engem megkülönböztessenek ilyen módon, hogy én zsidó vagyok, ők meg nem azok. Apámmal se éreztették soha, hogy ő zsidó ember, és hogy ő nem jár templomba. Nekem furcsa volt gyerekkoromban, hogy miért nem jár el. Én elmentem néha a templomba, ezért nem szóltak. De a többieknek kellett templomba menni, én meg ha akartam, mentem, ha nem akartam, nem mentem. De nem éreztették velem gyerekkoromban soha, hogy valamiben különbözöm, valamiben más vagyok. Amellett játszottunk a lányokkal. Különösen, ha nem voltak otthon a szülők télen, ősszel, bent játszottunk a házban zálogosdit. A zálogkiváltás egyik módja az volt, hogy a zálog birtokosának, a fiúnak vagy lánynak el kellett menni egy másik szobába, és meg kellett mutatni azt, amit egyébként nem volt szabad látni. A lánynak a lányságát, a fiúnak a fiúságát. És a lányok elkezdték kérdezni tőlem. Ide figyelj, neked miért nincs a fütyiden fütyi [lásd: körülmetélés]? Tehát fityma, mondjuk szakszerűen. Nekem gőzöm nem volt, hogy az nincs. Azért, mert az orvos gyerekének ilyennek kell lenni. Kész. Ez volt a magyarázat. Később apám világosított fel a dologról, de akkor még nem tudtam, hogy ez a zsidósághoz tartozik.

A karácsonyt mi ugyanúgy megünnepeltük külsőre, mint a falusiak. A gazdagabb parasztoknál, az uraknál, a falu intelligenciájánál, hogy úgy mondjam, volt karácsonyfa. Nálunk is volt karácsonyfa, feldíszítve, szabályosan, ahogy egy karácsonyfa kinéz. S kaptunk ajándékot is, csak az nem volt, hogy az ajándékot a Jézuska hozza. Jöttek rokonok, azok is hoztak ajándékot, azok is kaptak ajándékot. A húsvét két menetben volt. A Pészahot, említettem, apám is megtette, és az egy élményszerű ünnep volt nekem. A keresztény húsvétkor meg mentem a többi gyerekkel locsolkodni. Ez számomra ugyanolyan ünnep volt, mint az ő számukra, csak én nem templomban ünnepeltem, hanem locsolkodtam [A locsolkodás mára már kihalófélben lévő népszokás: a szokásnak ősi termékenységvarázsló, tisztító hatást tulajdonítottak, ezért volt a lányok, asszonyok megöntözése. A locsolkodás húsvét másnapján, húsvéthétfőn zajlik. – A szerk.].

A négy elemit elvégeztem. Az után azt lehetett, hogy nyolc gimnázium [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák]. Én Debrecenbe mentem a piarista gimnáziumba [A gimnáziumot 1948-as államosításáig Debreceni Kegyestanítórendi Római Katolikus Calasanzi Szent József Gimnáziumnak hívták. Az épület, amelyben a piarista gimnázium működött 1901–03 között épült. – A szerk.]. Csak nemrég hallottam, hogy Vállajról, aki gimnáziumba került fiúgyerek, az mind a piaristákhoz került. Lehet, hogy apám csak a falura való tekintettel járatott minket a piarista gimnáziumba, mert Debrecenben volt zsidó gimnázium, volt református gimnázium, és volt egy reálgimnázium is. Anyám húgának, Pirka néninek volt egy kétszoba-konyhás lakása, nála laktam az Arany János utcában, bent a városban, akkorra ő már elvált a férjétől.

Az Arany János utca a Piac utcáról, a főutcáról kiágazó egyik elég hosszú utca volt földszintes házakkal. Az utcában egy igazán úrias ház volt, ami kiemelkedett a többi közül, az megmaradt az emlékezetemben, nemcsak azért, mert különb volt a többinél, hanem mert az ablakában gyakran láttam egy nagyon szép kislányt. Az Arany János utca sarkán volt egy kávéház. Mindig érdekelt, hogy mi van a kávéházban. Ott mindig megálltam. A Piac utca másik oldalán, majdnem szemben az Arany János utcával nyílt a Szent Anna utca, abban az utcában volt a gimnázium.

A keresztapám az anyám nagybátyja volt [Keresztapa – koma (szándák / kvatter), az a személy, aki az újszülöttet tartja a körülmetélésnél. A koma feladatot vállal a gyermek további sorsának irányításában, segítésében (ezért is emlegetik az interjúalanyok gyakran „keresztapaként”).  – A szerk.]. Nem tudom, hogy lett a keresztapám, de keresztapának hívtam. Gál Samunak hívták, s ő volt a debreceni villamos vasút és a Debrecen–Nyírbátori vasút igazgatója. Mikor Debrecenbe mentem, körbehurcoltak a rokonságban, és a Gál Samu, aki egy tekintélyes úriember volt, meg a felesége közölték, hogy minden szombat délben náluk ebédelek. Meg vagyok híva. S a Samu bácsi átadott egy éves bérletet a debreceni villamosokra. Tehát én Debrecenben ingyen villamosozhattam, ami rögtön elősegítette, hogy megismerkedjek Debrecennel, mert én azonnal elkezdtem használni ezt a potyajegyet, s minden délután felültem valamelyik villamosra, és körbevillamosoztam a várost. Kedvenc hely volt a Csapó utca vége. Már ilyen falusias rész volt, s nagy üres területek voltak. Ott találkoztunk hasonló korú srácokkal, és ott fociztunk. A Csapó utcában volt a piac, oda jártam ki sokszor a nagynénémmel, akkor még ott olyan tejfelt lehetett kapni, amibe a kanalat ha beletetted, megállt. Azután volt a Csapó utca és a Szent Anna utca között egy utca, azon az utcán voltak hivatalos épületek is, de volt egy rész, ahol egy mézeskalácsos tevékenykedett, és ott volt a boltja is. Az is kedvenc helyem volt, a mézeskalácsos üzlet. Na és ott volt az egész rokonság a városban, tehát össze-vissza csavarogtam. A legjelesebb helyek voltak az elmondottakon kívül a Bika Szálló meg a Nagytemplom, ezek előtt volt egy tér, ahol lehetett játszani [A debreceni Bika család kõházát a 17. század végén vásárolta meg a város, és az épületet fogadónak alakították ki. A 19. század elején egy öklelõ bikát ábrázoló cégér került a fogadó homlokzatára, és ettől kezdve hívták Aranybika Szállónak. 1882-ben Steindl Imre tervei szerint átépítették, majd később lebontották, és a helyére 1915-ben épült fel a mintegy 500 ágyas szálloda eklektikus stílusban Hajós Alfréd és Villányi Lajos tervei alapján.. – A szerk.]. Azután, azt hiszem, Déry Múzeumnak hívják a debreceni múzeumot, az előtt is volt egy nagy tér, meg mögötte is egy fás térség volt, ahol szintén lehetett játszani a haverokkal, később oda lehetett menni a lányokkal udvarolni. Azután a Nagytemplom háta mögött és a Református Kollégium között, ami országos hírű intézmény volt, ott is volt egy játszóhely vagy ücsörgő hely, és ott is nagyon élénk élet folyt. Ezek voltak a kedvenc helyeim a rokonságon kívül. A másik fontos hely volt a strand és a Kishegyesi út vége, ott lakott az apai nagyapám és a nagyanyám, és ott laktak a testvéreim. Ők azért laktak máshol, mint én, mert így fértünk el kényelmesen. Oda gyakran kimentem két okból. Egyrészt, mert nagyanyám nagyszerű dolgokat főzött, úgyhogy nagyon szerettem a kosztját, nagy zabáló voltam gyerekkoromban. A nagyanyám szomszédja volt az egyik lánya az apai nagyszüleimnek, aki akkor már férjes asszony volt, Ágnesnek hívták, az viszont úgy főzött, hogy a Bodri nevű farkaskutyája se mindig ette meg, ami megmaradt. Ha a strandra mentem, azt a nagynénémmel közölni kellett, s akkor ő mindig előírta, hogy hány órára legyek otthon, neki ne kelljen nyugtalankodnia, hogy mi van velem. Előfordult bizony, hogy én a strandról a Kishegyesi útra mentem, s későn értem haza. Egyszer valamikor éjjel, este tizenegy után mentem haza. Az Arany János utca túloldalán lakott a Pirka két nagynénje, s az egyiknek volt egy nagylánya. A nagylányt elküldték a rendőrségre, hogy elvesztem, mi van velem. Aztán beállítottam valamikor tizenegykor, ott volt a nagylány is, a Pirka nekem esett, s jól elpüfölt, úgyhogy az orrom vére is eleredt. Akkor aztán én véres bosszút álltam, mert a csöpögő véres orrommal körbejártam a szőnyeget, a megvetett ágyat. Akkor nem mert tovább verni, de ilyen bajok voltak velem. Később megszelídültem, nagyon toleránssá váltam. Hogy ez hogy zajlott le, nem tudom megmondani, nem emlékszem.

1933-tól 1939-ig hat gimnáziumot jártam. A piarista gimnáziumba minden vallásút felvettek, de alapvetően katolikus gimnázium volt. Mikor én gimnazista lettem, két első gimnáziumi osztály volt, az I. A meg az I. B. Az I. A-ba három zsidó gyerek járt, mind a három jó nevű és gazdag ügyvédgyerek volt. Az I. B-be ketten jártunk zsidók, az egyik én voltam, a másik egy Simon nevezetű, szintén nem egy gazdag fiú volt. Amikor beindult a gimnázium, volt a megnyitóünnepség, azt egyházias szertartás vezette be, azután beszélt az igazgató a diákokhoz meg a szülőkhöz, elmondta, amit szokás ilyen megnyitókon mondani. Azután felmentünk az osztályokba, és az osztályfőnök elmondta, hogy ez egy olyan gimnázium, ahova vegyes vallású, mindenféle gyerek járhat, és jegyezzük meg, hogy itt nincs megkülönböztetés a tanulók között vallás, gazdagság, hovatartozás szerint, itt minden diák csak a szerint különböztetik meg, hogyan tanul. Ezek után felolvasta a névsort, és hogy ki hova ül, és a névsor felolvasásakor közölte, hogy ki milyen vallású. És a gazdag gyerekeket előre ültették, nagyjából egy csoportba, a többieket össze-vissza. Minket, a két zsidót az utolsó előtti sorba ültetett, az egyiket az egyik oldalra, a másikat a másik oldalra. Mondtam én magamban már gyerekfejjel, hogy az az elmélet, amit előre mondott, ez pedig a gyakorlat, hogy ne legyünk már tévedésben! Abban az osztályban, ahova én jártam, két evangélikus és három református diák volt még. Debrecenben azután a testvéreken kívül adódott persze néhány haver a gimnáziumból is, általában a szegényebb fiúk közül kerültek ki, mert a módos és vallásos gyerekek azért velünk, zsidó gyerekekkel nem igazán barátkoztak.

Az első két osztályban nem viseltem télikabátot. Az igazgató egyszer felhívott, és azt mondta, hogy biztos nem akarom megmondani, hogy szegények vagyunk, majd a gimnázium vesz nekem télikabátot. Mindig kék-zöld voltam, mire beértem. Úgy látszik, hogy a tanárok beszámoltak az igazgatónak, és ezért az igazgató felhívott és leültetett, és a lelkemre beszélt, hogy majd a gimnázium ad nekem egy kabátot, hogy ne fázzak. Hiába mondtam, hogy én nem azért nem viselek kabátot, mert szegények vagyunk, nem vagyunk szegények. A végén a nagynéném apámhoz fordult, aki bejött a városba, vett egy télikabátot, rám adta, bevitt a dirihez, és akkor elmagyarázta neki, hogy ez egy gyerekes hóbort. A diri mulatott rajta, és mondta, hogy minden rendben van, de ezután viseljem a kabátot. Én egy vad gyerek voltam, ha felbosszantottak, vagy valami olyasmit csináltak, ami nem tetszett, akkor dühbe gurultam. Amikor a gimnáziumi élet megkezdődött, én már valahol éreztem, hogy ebből, hogy én ott ilyen kispolgár zsidógyerek vagyok, ebben a közegben adódhatnak majd konfliktusok. És adódtak, mert az osztályban kialakultak bizonyos csoportok. Először is a tanárok, akik elvben nem tettek különbséget, a gyakorlatban tettek különbséget. Különösen a német nyelvtanár, az már akkor egy náci érzelmű pasas volt, egy fiatal tanár volt, és nem titkolta a zsidóellenességét.

A gyerekek közt is kialakultak ilyen érdekcsoportok a gazdag gyerekek vagy az erős gyerekek körül. Ez minden gyerekközösségben vagy gyerekcsoportban jellegzetes. Az egyik ilyen bandavezér a szünetben engem vallási alapon, hogy úgy mondjam, megsértett. Ezekre olyan élénken emlékszik vissza az ember. Én meg visszapofáztam: „Mondd meg, hogy mi a  különbség közted meg köztem!” Azt mondja, vedd elő a fütyülődet, majd megmutatom. Erre én úgy fütyülőn rúgtam, hogy ordított a fájdalomtól, s rohant az ügyeletes tanárhoz – aki éppen a némettanár volt –, az meg bevitt engem az igazgatóhoz, hogy micsoda bűnt követtem el. Az igazgató, úgy látszik, józan ember volt, azt mondta, hogy hívja ide a másikat is, akit megrúgtam. Behívta a másik gyereket, a tanárt kiküldte. Leültetett bennünket, hogy valljunk színt, mi történt. Én is elmondtam, ő is elmondta. Na így aztán ő tett igazságot, azt mondta annak a fiúnak, hogy ide figyelj, ha még egyszer előfordul, hogy megsértesz egy másik gyereket azért, mert más vallású vagy szegény, akkor minimum ebből az iskolából eltanácsolunk. Nekem meg azt mondta, hogy ha panasz ért, akkor tegyél panaszt! Jelentsd be, hogy megsértettek, de ha nem teszel panaszt, hanem rúgsz vagy bántasz valakit, akkor az lesz a következménye, hogy kicsapunk a gimnáziumból. Na most ez különbség volt. Eltávolítja a gimnáziumból – azt jelenti, hogy abba a gimnáziumba nem járhat, máshova igen. De ha kicsapják, arról az összes magyarországi gimnáziumot értesítik. Tehát gyakorlatilag majdnem azt jelenti, hogy nem járhat gimnáziumba sehol Magyarországon. Úgyhogy én értettem a szóból, de minthogy egy öntudatos gyerek voltam, arra, hogy én valakit besúgjak – ami nagy bűn a diákok közt, egy alapbűn –, arra persze nem vetemedtem, úgyhogy attól kezdve igyekeztem féken tartani magamat ilyen ügyekben.

A paptanárok előírtak bizonyos dolgokat. Nem volt szabad, hogy a kupik környékén meglássanak minket. Azután nem volt szabad dohányozni. Jártunk moziba, de a mozit a tanárok ellenőrizték. Elvben nem volt szabad úgy elmenni moziba, hogy nem jelentettük be. Persze jártunk moziba úgy is, meg jártunk olyan filmekre, amelyek tiltottak voltak, de ha megtudták, akkor azért fegyelmi büntetés járt. Például a „Halálos tavasz” tiltott volt, meg voltak szerelmes filmek, meg azt hiszem, gengszterfilmek [Zilahy Lajos Halálos tavasz c. erotikus szerelmi regényének 1939-ben, Kalmár László rendezésében készült filmváltozatát, melyben a kor ünnepelt sztárja, Karády Katalin játszotta a főszerepet, annak idején fűtött erotikája miatt botrányosnak tartották. – A szerk.]. Nem tudom pontosan, már nem emlékszem. De azért jártunk moziba. Elvben nem volt szabad újságot olvasni. Na most persze 1933 után a magyar politikai élet is kiéleződött. Akkor már jött Gömbös [lásd: Gömbös Gyula], Gömbös idején már Magyarországon az antiszemitizmus kvázi hivatalos politikai irányultság volt, bár Gömbösről azt mondták, hogy nem volt antiszemita. Mi például olvastunk újságot már harmadik-negyedik gimnazista korunkban, legalábbis a két zsidó fiú biztosan. Azt hiszem „Az Est”-et, ilyen demokratikusabb újságot olvastunk [lásd: Az EST-konszern lapjai].

A politika a gimnáziumon belül elvben tilos volt, de természetesen nem lehetett kívül tartani. Úgy volt beszédtéma, hogy egyes tanárok megengedték maguknak, hogy beszéljenek róla. Ott a piaristáknál a náci német szárny és az olasz fasiszta szárny volt erős. Ezek nem nagyon markáns dolgok, de érezni lehetett. Mi éreztük. S volt egy kis réteg, amelyik magyar nacionalista volt. Nem szimpatizált különösebben se a németekkel, se az olasz fasisztákkal.

A családomban az idősebbek vallásosak voltak. A fiatalabbak, legalábbis akik értelmiségi vagy félig-meddig értelmiségi pályára kerültek, nem voltak vallásosak. A debreceni rokonság ebből a szempontból teljesen vegyes volt. A Lajos bácsi, aki apám évfolyamtársa és orvos volt, és akinek a felesége a kefegyárosnak a lánya volt, ők nem voltak vallásosak. A nagyszüleim mind vallásosak voltak. Volt apámnak az édestestvére, Hermina néni, Ödön bácsinak a felesége volt, ők szintén vallásosak voltak. Az ő gyerekeik annyira nem voltak vallásosak, hogy később az illegális kommunista mozgalomban vettek részt. Apám féltestvérei között volt, aki vallásos volt, volt, aki nem volt vallásos. Rám nem nagyon hatottak ezek a dolgok, mindenesetre a gimnáziumban kötelező volt a hittan, úgyhogy mindenki a hite vagy vallása szerinti tanult hittant. Debrecenben volt egy Grünhut tanár úr, az tanította a nem zsidó gimnáziumba járó zsidó gimnazistákat a zsidó hittanra. Mi a piaristáktól hozzá jártunk, a lakásán volt egy szoba. Egy ilyen joviális ember volt, aki nem vette túl szigorúan a dolgokat. Tanultuk a vallást meg hébert. Én ebből a szempontból teljesen kezelhetetlen voltam, de azt mondta, nem baj, ez egy falusi gyereknek nem fontos. Elnézte nekem, hogy én nem strapálom magamat. A jeles meg a debreceni gyerekektől elvárta, hogy tisztességesen tudjanak. Eljött a tizenharmadik év, amikor jön a bár micvó. Azt azért tőlem is elvárták az anyám miatt is, de a rokonság is, hogy essek túl rajta. Ez úgy játszódott le, hogy a Grünhut tanár úr az esedékes imát, amit nekem el kellett mondanom a templomban, magyarul [magyar betűkkel] leírta, és én bebifláztam. Kívülről tudtam a héber szöveget. Ott énekelni kellett, hát az inkább üvöltés volt. De azért megtörtént a bár micvó. A zsinagóga ott volt a zsidó gimnázium mellett. Egy nagy udvar volt, és az udvar mellett a Hatvani utca sarkán, ha jól emlékszem, volt a zsidó templom. Nahát ott történt meg, egy napra esett a két A-osztálybeli gazdag ügyvéd gyereknek a bár micvójával. Fel kellett ajánlani a hitközségnek meg a szegény zsidóknak valami adományt pénzben. Én voltam a legszegényebb, és a többiek voltak az igazán nagy ajánlattévők, de mindegy, megtörtént. Ha jól emlékszem, a Kishegyesi úti [apai] nagyszülőknél ünnepeltük meg. Ott voltak a testvérek is, de már nem emlékszem rá.

Egyik testvérem se vált vallásos gyerekké, ez valószínűleg apámtól ered. A [gimnáziumban] a katolikusoknak kellett járni templomba, hogy nekünk kellett járni vagy nem, én nem emlékszem. Arra nem emlékszem egész diákidőmből, hogy én jártam volna rendszeresen zsinagógába. Előfordult persze, de nem volt rendszeres. Vagy nem volt kötelező, vagy én nem jártam. Történetesen voltam zsidó esküvőn [lásd: házasság, esküvői szertartás], ha a rokonságban volt, azokon részt vettem.

Debrecenen kívül volt a Téglavető nevű helység. Faluszerű település volt, ahol szintén éltek zsidók. Azután voltak olyan kispolgárok, akik bejártak a városba dolgozni, ezek voltak a téglavetői urak, akiknek állandó munkája volt. Azután sok olyan ember volt, aki alkalmi munkából élt, és cigányok. A városi úri gyerekek, az igazi úrigyerekek, amikor már divattá vált a zsidóverés meg a zsidók valamilyen módon való megalázása, kijártak a Téglavetőbe, és ott a cigányokkal meg a zsidókkal rendszeres balhét csináltak. Ez ahhoz vezetett, hogy a zsidó gyerekek meg a cigány gyerekek afféle nem haveri – nem haverkodtak –, de olyan véd- és dacszövetségbe tömörültek. Hogyha a zsidó gyerekek meghallották, hogy verik a cigányokat, odamentek, és segítettek visszaverni, s a cigányok is jöttek, védtek minket, ha minket vertek történetesen. Volt olyan, hogy bizony néhány kék-zöld folttal kerültem haza.

Azonkívül voltak az egyetemista balhék. Emlékszem egy esetre, amikor a turulisták [lásd: Turul Szövetség] közül a vadabbak bejöttek a városba zsidózni. Volt a Hatvani utca és a József királyi herceg utca között egy kis utca, nem emlékszem a nevére, ami összekötötte a két utcát. Abban az utcában csak zsidók laktak. Vallásos zsidók. És abba az utcába jöttek az egyetemisták cirkuszolni. A zsidók, akik erről tudomást szereztek, csináltak ilyen, hogy úgy mondjam, csapdákat, botokat meg zsinórokat meg egyebet feszítettek ki, úgyhogy az egyetemisták miközben rohantak és zsidóztak, orra estek, és a zsidók megruházták őket. Ebből rendőrségi balhé is volt. Nem tudtak semmit bizonyítani, azt lehetett bizonyítani, hogy a turulisták meg akarták verni a zsidókat. Hogy őket ki verte meg, arra nem volt tanú.

Én nem voltam cserkész [lásd: cserkészet]. Cserkészek voltak, de a zsidók nem lehettek. Vagyis lehettek, voltak zsidó cserkészek, de a testvéreim se voltak cserkészek, pedig a piaristáknál volt cserkészet. Volt egy nagyon jó természetrajztanárunk, azt hiszem, az volt a cserkészeknek a vezetője is, az egy tényleg kitűnő tanár volt, nagyon jól adott elő, s ha csak tehette, vitt bennünket mindig kirándulni, mert ott szerette a természetet tanítani, ahol volt a természet.

Hatodikban, 1939-ben hagytam abba a gimnáziumot. Akkor történt, hogy az osztályfőnök felhívott a rendházban a szobájába, és ott mondta el, hogy én milyen jó zsidó voltam, mert nem lehetett észrevenni. 1939 őszén feljöttem inaskodni Pestre. Apám meg a pesti nagybátyám, aki jó nevű ékszerész volt Pesten, és a legjáratosabb volt a politikai és gazdasági kérdésekben, arra jutottak, hogy nem érdemes a gimnáziumot folytatni, mert úgyse lehet utána egyetemre menni. Tanuljak ki valami szakmát, és magánúton tegyem le az érettségit, mert Isten tudja, hogy mi lesz azután. És akkor velem ezt megbeszélték. Nem mondták, hogy ezt kell csinálni. Azt mondták, hogy ezt helyes csinálni, és én helyeseltem. Kivettek a gimnáziumból, és felkerültem Pestre. Először fényképészinasnak, az három hétig tartott. A nagybátyámnak volt egy ismerőse, akinek nagy fényképészműhelye meg intézménye volt. Újpesten volt az üzeme egy pincében, ahol az amatőr fényképészeknek a filmjeit előhívták. Tehát azt begyűjtötték különböző fényképészek, de az előhívás, másolás stb. ilyen nagy műhelyekben történt. Az egy borzasztó hely volt, pincében voltunk, büdös volt, az előhívó szaga, nem volt ott komoly szellőztetés. Azután sokan is voltunk. Mindig izzadtunk, mert meleg volt, a munka miatt is meg a helyiség miatt is. Én ott három hét alatt három kilót fogytam, és mindig úgy jöttem ki, mint egy csavargó, csapzottan, izzadtan, büdösen. Egyszer ilyen állapotomban mentem fel a Laci bátyámékhoz, s az ő felesége, akit Csibi néninek hívtunk, meglátott, és azt mondta Laci bácsinak, hogy ennek véget kell vetni. Laci bácsi kijött és megnézte, hogy én hol dolgozom, és akkor azonnal megbeszélte ezzel az ismerősével, nem tudom, valószínűleg üzleti kapcsolat volt köztük, hogy vége. 

Akkor onnan kivettek, és bekerültem a Schulhof Ödön nevű óráshoz inasnak [lásd: tanonc]. Ez a Deák Ferenc utcában volt, egy nagyon jól szituált órásüzlet. Elöl volt a kiszolgáló helyiség meg egyebek, és ennek az üzlethelyiségnek a hátulsó részében voltunk ketten inasok és egy segéd. Az üzlet mögött volt még egy helyiség, ahol Schulhofnak az apja szunyókált rendszerint, meg ott ebédeltek, szóval az volt az ő helyük. Mi oda nem voltunk bejáratosak.

Pesten a Csibi néni testvérénél, egy rokon családnál laktam, a Vörösmarty utcában. Azért nem a Csibi néniéknél, mert nekik egy két szoba cselédszobás lakásuk volt, ott volt a műhely is meg az üzlet is ennek a lakásnak az első részében, és ott volt egy gyerek, tehát oda már nemigen fértem el. A legtöbb helyen jobb szakmáknál – órás vagy ékszerész – a családnak fizetni kellett az inasokért, de értem nem kellett fizetni. Az órás meg az ékszerész valahol kapcsolódott, és ezért lehettem ott inas. Ez napi nyolc óra munka volt. Én reggel bejártam a Vörösmarty utcából gyalog a Deák Ferenc utcába – ez egy olyan jó fél-háromnegyed órás séta –, és a munka végeztével gyalog mentem mindig haza. Napközben ott kellett ülni, és tanultam a szakmát. Volt egy külön üzlet, ahol az órajavításhoz szükséges alkatrészeket lehetett kapni, azok nagykereskedések voltak. Oda én jártam be, énnekem kellett az alkatrészeket vinni, én jártam a főnök ebédjéért. Egy olyan helyen vettem mindig fel az ebédet, ahonnan én a felvett ebédet meg nem ettem volna, de a főnök nem látta sosem azt a konyhát. Nekünk egy félóra ebédszünetünk volt. Én egy közelben lakó zsidó családhoz, egy középkorú zsidó asszonyhoz jártam. Egy óriási ebédlő volt nagy asztallal, bejáró vendégeket fogadott, és megfelelő összegért ebéddel látta el őket. Az egy kellemes emlék, mert ott én, minthogy jóképű gyerek voltam és a legfiatalabb, nagyon népszerű voltam. Nagyon jó ebéd volt, annyit ettem, amennyit akartam. Kifizettem a heti ebéddíjat, de semmi korlát nem volt a fogyasztásban, tehát oda jártam ebédelni. Az is még az inas dolga volt, hogy a jobb emberekhez, akik ott javíttatták az óráikat, vagy megvették, de nem vitték el, inas vitte ki. Minden jobb házban volt a cselédlépcső, és azon át az inas vitte el az órát. Ezek nekem azért jöttek jól, mert a hazavitt óráért majdnem szabályszerű volt, hogy adtak az inasnak borravalót, az az enyém volt. Tehát valami kis pénzhez jutottam, de az inas nem kapott fizetést. Bejártak oda nagyon mutatós hölgyek, akiknek az volt a foglalkozása – a környéken sok bank volt –, hogy a bankfőtisztviselők egyéb igényeit szolgálják. Nagyon mutatósak voltak, a szemük ki volt készítve. Ezek vettek nekik valami szép órát, de azt ugye nem ő adta át, hanem az inas vitte. Nekem is volt egy ilyen élményem egy ilyen hölggyel, aki valahogy a kegyeibe fogadott.

Az inasévek másik érdekessége volt, hogy, az inasoknak kötelező volt az inasiskola [azaz tanonciskola, lásd: ipariskolák]. Az órásoknak saját iskolájuk volt, és odajárt az összes órásinas. Én is oda jártam. Ott is volt, azt hiszem, két vagy három osztály, már nem emlékszem. A tanonciskola hetente egyszer volt, aznap nem kellett bemenni a műhelybe, mert egész nap tanonciskolások voltunk. Ott voltunk délelőtt is és a délután egy részében is. Az órásmesterség elméleti és gyakorlati részeit tanultuk. Azonkívül volt, ha jól emlékszem, történelemtanítás, aztán fene tudja. Nem emlékszem pontosan. Ott szereztem az egyik ma is meglévő legjobb barátomat, aki szintén órásinas és szintén egy ilyen polgári-úri családból való volt. Nagyváradi zsidó gyerek volt, és Pesten volt órásinas. Ő is gimnáziumból került oda. Az hozott össze bennünket, hogy ott szünetben mindig ment a terefere, a duma, és persze állandó téma volt a német meg a magyar nácizmus meg mit tudom én. Az órásinasok közt volt szép számmal zsidó, de volt szép számmal nem zsidó is. És az egyik ilyen nagy vitatkozásnál, valami történelmi témáról volt szó, és az egyik gyerek azt mondta, hogy ezt én jobban tudom, mert az én nővérem érettségizett. Erre a többiek hallgattak, mi egymást még nem ismerő két inasgyerek meg elkezdtünk röhögni. Ez a nagyváradi fiú meg én. Ebből a nevetésből rögtön rájöttünk, hogy minket valami összeköt, valamivel eltérünk a többitől. Haza már együtt mentünk, s attól kezdve ez napi barátsággá vált. Vele jártam eztán már moziba meg hangversenyekre, meg rengeteget beszélgettünk irodalomról. Ő is nagyon szerette az irodalmat, én is, én nagyon szerettem a költészetet, és rengeteg verset tudtam fejből. Már gyerekkoromban szerettem a verseket, ez valahogy apámról öröklődött rám, ma már a tizedét nem tudom, de akkor, ha egy verset olvastam, és tetszett nekem, két-három olvasás után kívülről tudtam. Az ékszerész nagybátyám fia, Bandi járt hangversenyekre, és aztán elvitt engem is, én beleszerettem a komolyzenébe. Hozott magával mindig partitúrát, s a partitúrával követte a zenét. Aztán én is megtanultam a partitúrából követni a zenét. Tudtam hogy mikor melyik hangszer vagy melyik része a zenekarnak lép be. Operába érdekes módon nem jártunk annyit. Néha voltunk operában, de azt hiszem, drága volt nekünk. De ezek tényleg maradandó élmények, amiket abban az időben itt szereztem, és persze éltünk más életet is, mert akkor már nagyfiúk voltunk, úgyhogy akkor már a lányok is hozzátartoztak az élményekhez.

Akinél laktam, ez a rokon a nagybátyámnak az üzlettársa volt. Cselédlány mindig volt náluk. A cselédlány egy nagyon jóképű vidéki lány volt, akivel kapcsolatban én nem mertem semmire gondolni, de tizenhét éves voltam, és egyszer készültem lefeküdni, és ez a lány bejött, hogy ő megágyaz. Jó, ágyazzon meg. A vicc az volt, hogy kombinéban volt, fekete kombinéban. Ágyazott. Aztán kiderült, hogy fekete a bugyija is. És persze egy tizenhét éves fiú már igencsak fogékony az ilyen kihívásokra, és ő biztatott. Engem felavatott mint szűz fiút ezen a téren, és aztán mondta, hogy ő szívesen kezd szűz fiúkkal, mert az nagyon érdekes. És utána rendszeressé vált, hogy vagy ő jött be az én szobámba, vagy én mentem a konyhába hozzá, egy szabályos szexuális partnerség alakult ki köztünk. Körülbelül vagy másfél évig tartott ez a kapcsolat, aztán ez a lány elment onnan. Kiderült, hogy már asszony volt, huszonegy éves, és otthagyta az urát. Ez is hozzátartozott az inasévek élményéhez, a szexuális élet megkezdése. Kuplerájba nem jártam.

A nagybátyámat az, hogy ő zsidó, egyáltalán nem zavarta az üzletben. Azok a keresztény urak, művészek, politikusok, akik komoly ékszert akartak, vagy komoly ékszerüzleteket akartak folytatni, vagy venni a családjuknak, azok a nagybátyámhoz az után [azaz a zsidótörvények után] is eljártak. A Schulhofhoz is bejártak a belvárosi üzletemberek, bankárok, banktisztviselők, szóval ott nem volt ez, nem érezte az ember, hogy azért, mert a Schulhof zsidó, azért nem.

A fokozódó antiszemitizmus, ami az országban volt, Vállajon nem jelent meg, tehát velünk szemben nem éreztették. Azért azt, hogy fokozódik az antiszemitizmus, olyan módon lehetett érezni, hogy az első zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] után szinte búcsújárás volt a szüleimnél, kvázi éreztették, hogy lehet, hogy van zsidótörvény, de ti a falu zsidajai vagytok, akiket nem tekintünk annak. A második zsidótörvény után már nem volt ennyire jellemző, hogy jöttek volna éreztetni, hogy mi most is veletek vagyunk. Aki még apám odaérkezésekor főjegyző volt, meghalt, s egy új főjegyző lépett a helyébe, aki vállaji volt, addig anyakönyvvezető. Az például szigorúan vette a törvényeket. Ez a főjegyző egyébként rászorult apámra, tehát illett volna, hogy valahogy különbséget tegyen, mert egy olyan komoly betegsége volt, hogy kényes szituációkban – nála speciál a templomban vagy egyházi megnyilvánulásokkor – olyan kényszere volt, hogy durva ocsmányságokat mondjon. Mielőtt templomba ment, apámhoz kellett jönnie, aki ezt nem tudom, hogy kezelte, de megelőzte. Ha nem tudják megelőzni, akkor nem lett volna belőle főjegyző, mert az olyan ember, aki a templomban káromkodik, egy ilyen nagyon vallásos faluban nem lehetett volna főjegyző. Aztán jött oda egy idegen leventeoktató, aki megparancsolta a gyerekeknek, hogy a zsidó orvosnak ne köszönjetek, mert ha meglátom, meggyűlik velem a bajotok. Persze a gyerekek ezt fel se fogták, még a leventék [lásd: levente-mozgalom] sem, mert apám köztiszteletnek örvendett, tehát köszöntek. Ha pedig az apjuk jelenlétében köszöntek, és a leventeoktató elkezdett velük ordítani, akkor a gazdák elküldték melegebb éghajlatra. Tehát nem volt érezhető a Kádár családdal szemben az antiszemitizmus.

Volt másik két zsidó család, a Szőkéék, a földbérlők, és a földterület előző bérlőjének az intézője, az egy László nevű ember volt, aki nyugdíjba ment, mikor a földbérlő elment, az is zsidó volt. Ezek közvetlenül a szomszédunkban laktak. Mind a két család kitért katolikus hitre a vállaji esperes és nem tudom, kiknek a közreműködésével. Az volt a felfogás az 1930-as évek elején, hogy aki kitér, arra majd nem vonatkoznak a zsidótörvények. Apám viszont tisztában volt vele, hogy ez semmit nem jelent, mert ha lesznek Magyarországon zsidótörvények, azok ugyanolyanok lesznek, mint a németországiak. Vagy nagyon hasonlóak. De apámat is rá akarták venni, hogy térjen ki, annál is inkább, mert a pap is, a főjegyző is majdnem baráti volt vele. Ez még a régi főjegyző. Rá akarták venni, de apám azt mondta, hogy ő nem vallási okok, hanem a gyökerei miatt nem tér ki. Az, hogy kitér, semmi haszonnal nem járna, viszont elszakítaná a gyökereitől, anyám pedig nagyon nehezen viselné el, hogy ő a családot átviszi egy másik pályára. Tehát nem állt kötélnek. Ha hazamentem már gimnazista koromban a faluba, a régi barátok, iskolatársak között soha nem éreztem azt, hogy én különbözöm tőlük, vagy hogy ők különbséget tesznek velem, mint valami más vallású gyerekkel. Ugyanolyan viszonyban voltunk, mint addig, úgyhogy ez Vállajon nem érződött.

Hozzánk a különböző városi rokonok elég gyakran lejártak, főleg a nagyobb ünnepeken, amelyek munkaszünettel vagy iskolaszünettel jártak, tehát az állami vagy a keresztény ünnepeken vagy nyáron, nyáron mindig volt egy-két rokon. Ők is ott majdnemhogy felszabadultan érezték magukat, mert a külső környezet nem éreztette velük a vallási hovatartozást. A gyerekeknek, tehát a nálam, azt hiszem, egy kivételével idősebb rokon gyerekeknek meg kész felszabadulás volt odajönni, mert a zsidó vallási nyomás alól is felszabadultak, mert nálunk nem volt ilyen nyomás. Ehettek, ihattak, csinálhattak akármit. Én minden [gimnáziumi] szünetben hazamentem, karácsonykor, húsvétkor, nyáron. Az inasévek alatt már ez nem ment, az inasnak egy hét szabadság járt. Karácsonykor azért általában haza lehetett menni, mert akkor volt egypár nap szünet. Húsvétkor már nem mindig, és nyáron is rendszerint egy hét vagy tíz nap volt arra, hogy hazamenjünk.

Apám meg anyám is tudta, hogy mi folyik. Volt rádiónk, tehát rendszeresen hallgattak rádiót, híreket is. Azonkívül lejárt a rokonság felnőtt része, akik hozták a városi híreket, és érzékeltették, hogy a városban érezhető az antiszemitizmus fokozódása és a zsidókra nehezedő nyomás. Lejöttek a féltestvérek, akik addig nem túl gyakran fordultak meg Vállajon, de ebben az időben, az 1930-as évek második felében már gyakran lejöttek. Ennek két indítéka volt. Egyrészt meg akarták beszélni a dolgokat, másrészt ki akartak alakítani valami családi egyezséget, hogy hagyják el az országot. Apám volt köztük a legidősebb, és az általuk is elismert legtanultabb, tehát úgy gondolták, hogy ezt vele meg kell beszélni. Na most ezek ilyen kalandor elképzelések voltak, egy volt köztük, a Zoltán, aki elhatározta, hogy kimegy Palesztinába. Az apám anyagi segítségét kérte, és ki is ment, letelepedett. Felmerült egyszer az, hogy apám megpályázik Kenyába, ha jól emlékszem – mindenképpen Afrika valamelyik országába –, egy orvosi állást, és a család így hivatalos állásra kimegy. Ez nem sikerült. Nem tudom, hogy tényleg megpályázta-e, és nem kapta meg, vagy másért nem sikerült, lényeg az, hogy nem következett be. A másik ilyen jellegű terv az volt, hogy engem kijuttatnak az USA-ba, Kaliforniába, mert a vállaji boltosnak éltek ott rokonai. Úgy tudom, hogy leveleztek arról, hogy engem esetleg kijuttatnak. De ez se következett be, valamiért ez is megbukott. Ennyi volt, ami ilyen menekülési dolog volt. A családból volt a Laci bácsi, anyám öccse, az ékszerész, ő tájékozott ember volt, lejárt, rendszerint az ősz elején, szilvalekvárfőzés idején Vállajra. Ő volt az, aki a tényleges híreket, a politikai, a gazdasági helyzet alakulását tudta és elmesélte. Az volt az érdekes, hogy bár a családból jóformán mindenki tudta, hogy mi van, és azt is, hogy mi készül, mégse merült fel komolyan, hogy menekülni kell. A családból két ember ment el időben Palesztinába. Ez a Zoltán és apámnak szintén egy féltestvér húga, aki szintén Palesztinába ment [Mint a későbbiekben kiderül, az apa Magda nevű húga már a háború után ment el Magyarországról, kivándorló útlevéllel. – A szerk.]. A többiek nem mentek.

Lajkó befejezte a gimnáziumot, leérettségizett, az egyetem nem jöhetett szóba. Akkor már a numerus nullus volt érvényben. Előfordult, hogy zsidó bejutott, kikeresztelkedett zsidó főleg, gazdag és nem tudom, milyen összeköttetéssel rendelkező, de nekünk ilyen lehetőségünk nem volt. Lajkó feljött Pestre, és a Laci bácsi egyik rokonánál, aki nyakkendőgyáros volt, kapott tisztviselői állást, miután franciául és németül is tudott. Őt az érettségi előtt még kiküldték az egyik nyári szabadságon, azt hiszem, két hónapra Villachba, Ausztriába, hogy a nyelvet tökéletesen elsajátítsa, ez még természetesen az Anschluss előtt volt. Megtanult németül, és ennél a bizonyos nyakkendőgyárosnál idegen nyelvű intézői állást kapott addig, amíg a zsidótörvények az ilyen vállalkozásokat be nem szüntették, és zsidó eleve nem lehetett tisztviselő. Akkor hazament Vállajra, és annyi tisztesség volt ebben a bizonyos második főjegyzőben, hogy a községházán valami bujtatott állást kapott, tehát ő bejárt a községházára dolgozni, és ott élt a szüleimmel. Addig, amíg éppen az egyik otthonlétem idején meg nem érkezett a munkaszolgálatra való behívóparancsa. Mikor megjött a behívója, a postásnak személyesen alá kellett íratni, hogy ő átvette. Nem tudták, hogy hol van. Én tudtam. Elmentem a szerelméhez, egy sváb lányhoz, és én zavartam meg őket, hogy jöjjön haza, mert megjött a behívó. Hozzá tartozik a történethez, hogy az a lány, aki a szerelme volt, miután Lajkó nemcsak bevonult, hanem azt hiszem, 1942 őszén elvitték Ukrajnába, tehát az a munkaszolgálatos egység kiment Ukrajnába, a lány apácának állt bánatában.

A Sanyi bátyám is leérettségizett, de semmi esélye nem volt, hogy továbbtanuljon. Nagyon szerette a kertészkedést, úgyhogy őt beíratták egy kertészeti szakiskolába, Pesten. Körülbelül másfél évet végzett ott, amikor a kertészeti szakiskolából is kizárták a zsidókat. Gróf Károlyi Gyula, aki miniszterelnök is volt 1930-ban, vagy 1931-ben [Károlyi Gyula 1931 augusztusától 1932 szeptemberéig volt miniszterelnök. – A szerk.], volt Tiborszállás, Ágerdő vagy Vadaskert uradalomnak a tulajdonosa. Vadaskertben volt a nyári kastélya. Minden nyáron lent volt pár hétig, és apám volt akkor a család orvosa. De nem csak ezért, hanem a tanyák miatt is rendszeresen, minden nyáron fogadta apámat, és megtárgyalták a[z uradalmi] tanyák egészségügyi helyzetét. Ez a Károlyi Gyula elmondta apámnak, hogy készüljön fel, hogy a zsidókra rossz idők jönnek. Azt is elmondta, hogy lesznek zsidótörvények, és ez elkerülhetetlen. És azt mondta apámnak, hogy ameddig súlyos kényszer nem áll fenn, addig ő a tanyák orvosaként alkalmazza, tehát nem teszi ki a zsidótörvények miatt a szűrét, és ha a gyerekekkel probléma van, nem tudja hova elhelyezni apám, akkor ő biztosít valamilyen olyan foglalkozást számukra, amit a zsidók is csinálhatnak. Így került a Sanyi bátyám a grófi kertészetbe, ahol aztán folytatta a kertészeti munkát. Olyan almát, amit ő hozott a grófi kertészetből, és amit Sándor cár almának hívtak, azóta se láttam, akkora volt, mint egy gyerek feje. Szóval nagyon jó volt. Sanyi ott dolgozott, szintén addig, amíg be nem hívták munkaszolgálatra. Ez volt a bátyáimmal.

Az első bécsi döntés a Felvidék visszacsatolása volt. Ekkor már életben volt az első zsidótörvény. Az első zsidótörvények után apámat behívták a nyíregyházi huszárokhoz mint orvos főhadnagyot, mert ő ilyen rangban szerelt le az első világháború után, és főhadnagyként ő is részt vett a Felvidék visszacsatolásában. Otthon is volt egyenruhában, van egy fénykép, ahol a Sanyi bátyámmal van lefényképezve egyenruhában, és a faluban nagyon megcsodálták, milyen snájdig főhadnagy az orvos úr. Aztán a másik zsidótörvény után az erdélyi bevonuláskor [lásd: második bécsi döntés] már nem volt behívás, akkor már zsidó volt. Zsidó orvos. Az erdélyi visszacsatolás azért volt érdekes, mert mi Pestről úgy utaztunk haza, hogy Debrecen–Nyíregyháza–Mátészalka–Tiborszállás, onnan szekér vagy gyalog. Mikor megtörtént a visszacsatolás, akkor Pestről egyenesen lehetett utazni Nagykárolyba Debrecen–Nagyváradon át, s akkor Nagykárolyon át jártunk haza. Akkor találkoztam olyan rokonokkal, akik Erdélyben maradtak, azok már ilyen közvetett rokonok voltak, nem unokatestvérek. Szatmárnémetiben volt egy idősebb nagybátyám vagy unokabátyám, nem tudom a rokonság fokát, aki építészmérnök volt, és Romániában jó neve volt mint építésznek. Egy hallatlanul művelt ember volt. Olyan könyvtára volt, annak idején már nagy gyerek voltam, megcsodáltam. Többek között volt egy negyven valahány kötetből álló, negyven különböző nyelven írt Biblia-gyűjteménye. Akkor olyan ötven év fölött volt. Ő azt hiszem, nem nagyon örült, mert ez a visszacsatolás együtt járt az ő állásvesztésével. A nagyváradiakhoz aztán én jártam Debrecenből biciklivel például, negyven vagy hány kilométer lehetett. Biciklivel egy fiatalembernek az nem volt nagy távolság.

1942. januárban vagy februárban tettem le a segédvizsgát, és akkor még valamennyi időt Pesten töltöttem. Valamikor kora tavasszal mentem vissza Debrecenbe, ahol segédi állást vállaltam. Hirdetés útján kerültem egy órásmesterhez, aki egy dühödt antiszemita és dühödt nacionalista volt. Mikor elmentem hozzá, hogy jelentkezzem az állásra, akkor először össze-vissza ordítozott, zsidózott. Mondtam, hogy elmegyek. Én nem vagyok kíváncsi az ő kiabálására. Mögötte állt a felesége, akkor intett, hogy legyek nyugton. Ne vegyem komolyan. Aztán kiderült, hogy a felesége a debreceni nyilvánosházból feleségül vett zsidó nő volt. Szóval felvett, és ott dolgoztam. Sokat zsidózott, de engem nem bántott konkrétan. Dolgoztam és fizetett. Mindegy volt, hogy hol dolgozott az ember, mindenütt zsidóztak. De a felesége úgy nyugtatgatta, és a felesége azért nem volt antiszemita, nem vált mellette zsidó antiszemitává. Ott dolgoztam mint órássegéd, és a zsidó gimnázium magántanulója voltam. Az ott azt jelentette, hogy tanultam, és a megfelelő időben bementem a hetedik meg a nyolcadik osztályba, vagy a vizsgákat letenni. Volt egy korrepetitorom, egy nagyon okos fiú, kitűnő matematikus volt. A háború után – ő is túlélte – a Műegyetemen tanár is lett.

A Pirka néninél laktam az Arany János utcában, ott, ahol kisdiák koromban is. Ekkor voltak már különböző kalandjaim női téren is. Állítólag jó svádájú, jóképű fickó voltam. Egyszer ott az udvarban tanultam, már nyár volt, rövidnadrágban, félmeztelenül, s odajárt a szomszédba egy fiatalasszony, egy szőke asszony, emlékszem, és elkezdett velem beszélgetni, és majdnem teljesen nyíltan felajánlotta magát szexuális partnernek. Akkor már érvényben voltak olyan törvények, hogy keresztény nő meg zsidó férfi nem, úgyhogy nekem a nőhöz lett volna a kedvem, de a börtönhöz nem [Az 1941-ben életbe lépett harmadik zsidótörvény megtiltotta zsidó és nem zsidó házasságát, a házasságon kívüli nemi kapcsolatot pedig fogházzal, illetőleg börtönnel sújtotta. – A szerk.]. Egy csendőrnek volt felesége, a csendőr éppen Erdélyben szolgált. Tehát ez már a második bécsi döntés után volt, úgyhogy elkerültem a konfliktust. Lehet, hogy jobban jártam volna, ha belemegyek, mert elítéltek volna, s akik börtönben voltak a holokauszt alatt, azok megúszták a holokausztot. Aki börtönben volt zsidó, az tulajdonképpen jól járt.

Az érettségi a reálgimnáziumban volt, tehát nem a zsidó gimnáziumban, hanem a reálgimnáziumban. Az egy külön mutatvány volt. Ketten érettségiztünk magánúton, mind a ketten zsidók. Az érettségi biztos, a felügyelő vagy nem tudom, hogy hívták, egy nyíltan nyilas ember volt. Beültünk az érettségire, megcsináltuk az írásbelit, azután beültünk a szóbelire, ahol ő vezényelte a rohamot, a másik fiút azonnal kirúgta azzal, hogy csalt az írásbelin. Nem tudom, hogy tényleg csalt-e, de nem hiszem. Őt kirúgta. Ez nekem is felvázolta a jövőmet. A következő volt: magyar, ezzel kezdődött az érettségi. Én elég jól felkészültem, s voltak, amikből kifejezetten jól. Az első kérdés volt Madách és „Az ember tragédiája”. Kitűnően tudtam. Elkezdtem mondani. Megállított, hol született Madách, mondtam. Melyik vármegyében? Nem jutott eszembe. Mit olvasott Tormay Cécile-től? Semmit. A legnagyobb élő magyar írótól maga semmit nem olvasott!? Ebből elég is. Ez volt a magyar érettségi. Ő számtan-fizika szakos volt. Az én korrepetitorom számtan-fizikából kitűnő volt, és engem nagyon felkészített. Ő kint állt az ajtón kívül, figyelte, hogy megy a dolog. Egy óra húsz percig nyaggatott számtan-fizikából ez a pasas, s nem tudott megfogni. Utána ő elment, és akkor jött a többi érettségi. Én a magyar után biztos voltam benne, hogy megbuktatnak magyarból, és lehet, hogy még másból is. Ezek után az eredményhirdetéshez újra összeült a teljes gárda, vele az élen, és akkor közölte, hogy mindenből elégséges, latinból elégtelen. Majd leestem a székről. Miért pont latinból, és miért nem magyarból? Mindegy, azt, hogy megbuktatnak, úgyis tudtam. Ez volt az érettségi. Kaptam egy érettségi bizonyítványt, hogy mindenből elégséges, latinból elégtelen. De akkor, 1943-ban mint órássegédnek nem volt rá szükségem. Az érettségi után hazautaztam pár napra a szüleimhez, Vállajra.

Amikor segéd voltam, és készültem a gimnáziumi vizsgákra, a szomszéd házban nyaralt egy kislány, Moskovits Magda nevű leányzó. Egyszer a nagynénjével együtt átjött a mi házunkba, ahol lakott egy asszony, Kleinné, nem tudom, milyen Ilusnak hívták. Annak a férje már kint volt szintén valahol Ukrajnában mint munkaszolgálatos. S ott voltak, és ő behívott minket is, engem meg Pirkát. Ott beszélgettünk. Utólag mindig az jut eszembe: „Szeress zsidólányt, búst és édest,/ mint május éji óborok” [François Villon: Chanson a párizsi szépasszonyokról, Faludy György átköltésében]. Ez a lány rám pont így hatott. Már másnapra megbeszéltük, hogy elmegyünk sétálni, meg kimentünk a Nagyerdőbe. Sokat beszélgettünk, én elárasztottam költői idézetekkel, de hazafele menet megfogtam a kezét, és ő nem húzta el, szóval létrejött a szerelem. Amikor elment Debrecenből – egy hónapig nyaralt ott, ez körülbelül a második héten történt, a megismerkedés –, akkor már nagy szerelem volt, tehát én, mikor leérettségiztem, már előtte elhatároztam, hogy ahogy lehet, jövök Pestre, mert ő Pesten lakott. Tehát lementem Vállajra, aztán feljöttem Pestre. Felérkeztem 1943, ha jól emlékszem, szeptemberében, az első utam a Laci bácsiékhoz vezetett. Ahogy megláttak, furcsa módon fogadtak, hogy „Te itt vagy? Jaj de jó!”. S akkor kiderült, hogy Laci bácsit letartóztatták valami aranyügy miatt. Kiderült, hogy nem volt bűnös, valamelyik üzlettársa rákent valami romániai aranycsempészést vagy nem tudom pontosan, milyen ügyet. Közvetlenül a letartóztatás után volt az én érkezésem, ott vizsgálódtak a detektívek. Na most én nem voltam képben, mert én addig nem jelentem meg se náluk, se a környékükön. Tehát megjelent egy ember, aki még nincs a detektívek szeme előtt. A náluk, páncélszekrényben lévő ékszereket meg egyéb arany dolgokat azonnal összecsomagolták, a kezembe nyomták: „Most utazz le azonnal Debrecenbe, senkivel ne találkozz itt, Pesten, és ezt Pirkánál ásd vagy dugd el!” Én anélkül, hogy Pesten bármit csináltam volna, még aznap indultam vissza. Körülbelül másfél-két kilónyi ékszer lehetett, egy egykilós színarany tömb és meglehetősen sok briliáns. Ez a nagybátyám kőszakértő volt, azt hiszem, Pest legjobb drágakőszakértője volt, sok ékköve volt. Leutaztam Debrecenbe, és valami ihletés folytán nem a Pirka pincéjének a sarkában ástam el a dolgokat, hanem a pince közepében. Ez jó volt, mert a pince sarkát, mint kiderült, felásták, nem azért, mert tudtak volna erről, de mégis, egy zsidónál hátha a pince sarkában van. A közepén pedig minden megmaradt.

Miután ez megtörtént, akkor visszautaztam Pestre, elhelyezkedtem mint órássegéd. Emlékszem, hogy először a Petőfi Sándor utcában voltam, egy Németh nevű órásnál, azután onnan egy idő után elkerültem az Arany János utca és azt hiszem, Október 6. utca sarkán, amelyik a Kossuth Lajos térről vezet a Nádor térhez [A két teret a Nádor utca köti össze. – A szerk.], ott volt egy órás, ahhoz kerültem mint segéd. Ott szerettem dolgozni. Én nem szerettem a kis órákat, nem volt elég kézügyességem, és különösen a kis női órákat utáltam, mert rettenetesen nehéz volt azokkal az apró alkatrészekkel babrálni, ide viszont hoztak nagy, régi ütőórákat, ezeket az állóórákat, s ezeket bízták rám. Ezeket szívesen csináltam, ez izgalmas feladat volt, különösen, ha az ütőóra ütő része romlott el, vagyis nem ütött, vagy nem szólt rendesen. Ezeket ki kellett ókumlálni, hogy hogy lehet visszaállítani a rendszert. Izgalmas, jó munka volt, és nem volt aprólékos. Az órások bevésték az órák hátlapjába vagy az ütőóráknak valahova a fém részébe a névjegyüket és a dátumot, amikor javították. Egymás alá vagy egymás mellé, ahova elfért. Emlékszem, hogy az egyik órába, amit javítottam, be volt vésve, hogy az első javítás időpontja valamikor az 1700-as évek vége volt. Ilyen régi óra volt. Ez az órás egyébként egy ilyen húzatott ember volt, valami kényszeres pszichés betegsége volt, mert teljesen szabályosan, negyedóránként kinyitotta a kasszát, kihúzta, belenézett, becsukta, utána elment kezet mosni, kijött, folytatta, amit csinált. Negyedóra múlva kinyitotta a kasszát, kihúzta, ez kattogott, a kihúzás, becsukta, elment kezet mosni. Mi, segédek mulattunk rajta, de hát kit érdekel, csinálja. Albérletben laktam, onnan jártam dolgozni, és persze minden nap jártam Magdáékhoz vagy Magdával. Magdának volt két régi fiú barátja. Az egyiket Spatz Gyuszinak hívták, az egy állati jópofa zsidó fiú volt, és érdekes módon nekem is jó barátom lett, pedig Magdába volt rettentő szerelmes, s én csaptam le a kezéről. S egy másik fiú, Faragó Pista, az is egy zsidó fiú volt, az aztán el is pusztult a háború idején. Vagy munkaszolgálatosként, vagy internáló táborban, nem tudom, de az elpusztult. Szóval együtt csavarogtunk, jártunk ide-oda, jártunk néha még táncmulatságokba is, ami nekem nem volt jó, mert nem tudtam táncolni. Ha elmentünk ilyen táncos helyre, akkor csak a Gyuszi meg a Pisti tudott táncolni a Magdával, én meg csak néztem őket. De hát ez nem volt baj.

Ezekkel a fiúkkal együtt csavarogtunk. Azután 1943 telén, azt hiszem, decemberben, elmentem az akkori Vasas székházba, ott volt a BMTE-nek, a Budapesti Munkás Testedző Egyesületnek a székhelye is, és beléptem a birkózó klubba birkózni tanulni [Az MTE, azaz Munkás Testedző Egyesületet dr. Előd József orvos (1888–1943) alapította, és 1906-ban kezdte meg működését Budapesten. – A szerk.]. Az egy kemény dolog volt, de azt hiszem, hogy később hasznát vettem, legalábbis fizikálisan. A kezdő birkózókat hozzá kellett szoktatni az izmok és az ízületek bizonyosfajta megerőltetéséhez. Tehát ott először bordásfalon meg talajtornával meg súlyemeléssel meg mindenféle kínzóeszközzel az ízületeinket és az izmainkat szoktatták a majdani igénybevételhez. Ez ment elég sokáig, azután engedtek csak szőnyegre, ahol elkezdtük a birkózófogások tanulását. Ott nem volt akadály a származás, de amikor a németek bejöttek, megszűnt az egylet. Mert ezek a szociáldemokrata párthoz [lásd: MSZDP] tartoztak, azonkívül, ha jól sejtem, nem tudom biztosan, voltak illegális kommunista kötődései is az egyletnek. Szóval addig jártam birkózni. Abból a szempontból volt ez jó, hogy azért az izmaim meg az ízületeim kaptak egy olyan tartást, ami a koncentrációs táborban hasznomra vált.

Éppen birkózómeccsen vagy bokszmérkőzésen voltunk Magdával az egyik nap, és onnan mentünk hazafele a Rákóczi úton, amikor szemben velünk jöttek a német motorosok meg autósok. Így tudtuk meg, hogy a németek bejöttek és megszálltak [lásd: Magyarország német megszállása]. Amikor mi ezt megláttuk Magdával, tudtuk, hogy most mindennek befellegzett. Az apja munkaszolgálatos volt, és már megjött a hivatalos értesítés pár hónappal korábban, hogy eltűnt, ami gyakorlatilag a halálát jelentette. Eldöntöttük, hogy kvázi hivatalosan eljegyezzük egymást. Megmondtuk az anyjának, hogy tekintsen minket jegyespárnak. Annak tekintett. Nem tudtuk, hogy mi lesz a sorsunk, csak hogy ha megússzuk, akkor összeházasodunk.

Március tizenkilencedikén jöttek be a németek, és én nem tudtam a szüleimről jószerivel semmit, de rettentően izgatott, hogy mi van velük. Azt tudtam, hogy a Lajkó bátyám Ukrajnába ment, és róla is jött az értesítés, hogy eltűnt. Sanyi valahol Erdélyben volt munkaszolgálatos, a szüleim pedig Vállajon éltek egyedül mint zsidó család, és nincs egyik fiuk se ott. Nincs velük senki. Engem ez annyira izgatott, hogy azt mondtam, én hazautazom, akármi lesz. Így-úgy készültünk rá, amíg kijött a törvény, azt hiszem, április elején, hogy a zsidók nem hagyhatják el a lakóhelyüket, nem utazhatnak. A sárga csillaggal egy időben jött ki ez a törvény április legelején [1944. április 5-től volt kötelező a sárga csillag viselése házon kívül, az utazási korlátozások pedig április 7-én, az 1270/1944. ME rendelettel léptek érvénybe. Ez a géperejű járművek igénybevételét tiltotta meg, tehát elméletben pl. szekéren vagy gyalog át lehetett menni a szomszéd faluba. Ugyanakkor hamarosan megjelentek a kijárást korlátozó (helyi) rendeletek, a gettózás előkészületeként, valamint rendszeres ellenőrzések is voltak, így ezt a lehetőséget aligha használták ki sokan. – A szerk.].

Én akkor sem mondtam le a hazautazásról, már rajtam volt a sárga csillag, leszedtük. A személyigazolványomba be volt írva, hogy izraelita, azt valahogy kivacakoltuk, beírtuk, hogy ref. [református], és elmentem a Nyugatira, hogy elutazom Vállajra [A háború előtt a mindennapi személyazonosításra katonai igazolvány, valamilyen munkához kapcsolódó okirat (cselédkönyv, iparigazolvány stb.), anyakönyvi kivonat, illetőségi bizonyítvány szolgált. A személyi igazolványt 1954-ben vezették be. – A szerk.]. A Nyugati pályaudvaron már a bejáratnál elkaptak, mert egyrészt valószínűleg látszott, hogy ott volt sárga csillag, másrészt mindenkinek ellenőrizték a papírját, észrevették a kaparást, rögtön elkaptak, egy rendőrt csatoltak hozzám, és felültettek egy villamosra. Bevittek a Keleti pályaudvar mögött a Mosonyi utcába. A gyűjtőfogház volt ott [A toloncház volt ott, amely az ún. toloncok – azaz a rendőrhatóság által illetőségi helyükre szállítandó személyek – átmeneti elhelyezésére szolgáló intézmény. Budapesten az 1870-es években hoztak létre toloncházat a Keleti pályaudvar melletti Mosonyi utcában, megtisztítandó a fővárost a valamilyen szempontból oda nem illô emberek fizikai jelenlététôl. A gyűjtőfogház ugyancsak a Révai Lexikon vonatkozó szócikke szerint „átmeneti (transport-) intézet a letartóztatottaknak az ország központján való egybegyűjtésére és onnan az ország különböző vidékein fekvő büntető intézetekbe továbbszállítására”. Budapesten 1896-ban épült gyűjtőfogház két nagy magánzárka-épülettel és egy kis fogházzal, összesen 800 főnyi befogadóképességgel. – A szerk.]. Ez a rendőr nagyon joviális volt, még azt is mondta, hogy nekem el kell magával számolni. Ha nem kellene elszámolni, azt mondanám, hogy lógjon meg, de hát ugye…. Magda tisztes távolból figyelte az eseményeket. Az állomás közelébe még eljött, ott elváltunk, aztán látta, hogy rendőr visz engem el, és akkor követte, és látta, mikor bevisznek a Mosonyi utcába, és ott becsukódik mögöttem a kapu. Meg is írta a szüleimnek, hogy mi történt. Róla nem tudtak a szüleim. Nem tudom, miért, nem írtam meg nekik, hogy itt van egy lány, de az a levél, amit válaszoltak még a szüleim Magdának, valahogy megmaradt a háború után. Az egy döbbenetes levél volt, mert abban anyám, aki a harmadik fiát is elvesztette, tehát nem tudta, hogy mi van a fiaival, Lajkóról sejtették, hogy már nincs. Sanyiról tudták, hogy Erdélyben van, mert tőle, azt hiszem, egy vagy két hónappal korábban kaptak egy lapot, azt lehetett írni, hogy élek, jól vagyok, csak jót lehetett írni, de tudták, hogy akkor még megvolt. És akkor most eltűnt a harmadik fiuk is, és el lehet képzelni, hogy egy anyának, aki felnevel három fiút, micsoda szörnyűség ezt megélni. És apám is azt írta, hogy három fiút nevelt, és egyiket se láthatja boldog férfiként.

Bekerültem a Mosonyi utcába, egy nagy terembe raktak be, amelyik tele volt nagyjából tizennyolc és hetven év közötti férfiakkal. Mind zsidók voltak, akiket valamilyen okból elkaptak [Leginkább azért „kapták el” őket, mert zsidók voltak. Magyarország német megszállásának első napjaiban Budapesten a rendőrök az utcán, pályaudvarokon, villamosmegállókban stb. szedtek össze zsidókat, akik vagy a toloncházba kerültek, vagy Kistarcsára, majd mindkét helyről Auschwitzba. – A szerk.]. Nagy volt a zűrzavar, a siránkozás, a büdösség, szóval nagyon rossz élmény. Én próbáltam valami csendesebb sarkot vagy ilyesmit keresni. S ott rábukkantam egy hattagú társaságra, akik az egyik sarokban ültek és beszélgettek, nem jajveszékeltek. Én leültem melléjük, talán valahogy nyugodtabb lesz a dolog, és az egyikük elkezdett velem beszélgetni. Mondták, hogy mióta nem ettek rendes ételt meg egyebek, s nálam volt egy táska, amit a menyasszonyom hozott, tele volt kajával, mondtam, hogy nálam van kaja, megosztom velük. Megnézték, azt mondták, hogy ez három napra elég lesz mindegyikünknek, hogyha nagyon célszerűen osztjuk el. Akkor én nem gondoltam arra, hogy ez a teljesen spontán cselekedet az életemet fogja megmenteni. Mert ez a társaság, ezek börtönből vagy internálótáborokból kerültek oda, s a vezetőjük, aki elkezdett velem beszélni, szóval aki a rangidős volt köztük, az egy több mint kétéves börtönbüntetés után került ide, ezek kommunisták voltak. A hatból négy effektív mozgalmár volt, kettő csak olyan véletlenszerűen sodródott a mozgalomhoz, de azokat is elkapták. És akkor beszélgettünk mindenféléről, és megosztottuk a kaját. Az, hogy kommunisták voltak, nekem semmit nem jelentett. Csak kérdezte a Karcsi, hogy én miért vagyok ilyen nyugodt, hogy nem hisztizek, mint a többiek. Mondtam, mit segít rajtam, ha hisztizek. Mondom, de ha ti hagyjátok, hogy veletek maradjak, akkor ez különben is egy nyugodt helyzet. Mondták, hogy ebben nekik már rutinjuk van, akkor derült ki, hogy mik, mert nem értettem, mi az, hogy rutinjuk van az ilyen helyzetekben. Karcsi nagyon halkan beszélt, kicsit rekedtes, halk hangja volt, mondta, hogy ezt is úgy kapta, hogy egyszer jól megverték, magánzárkába zárták, hidegbe, s akkor berekedt egy életre. Csendes volt az illegális neve.

A gyűjtőfogházból kivittek minket a Keleti pályaudvar valami külső részére, ott álltak a vagonok, betereltek bennünket. Csendőrök voltak a kísérők. Ez a Karcsi mondta, hogy arra vigyázzunk csak, hogy együtt maradjon ez a kis társaság. Így mentünk le Nagykanizsára, egy nagy gyűjtőtáborba [Nagykanizsán 1942 óta működött egy internálótábor gazdasági bűncselekmények miatt elítélt bűnözők számára, a későbbiekben politikai foglyokat, menekülteket és állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidókat internáltak itt. 1944 áprilisában Zala megye határhoz közeli részeit a jugoszláv partizánok akcióira hivatkozva hadműveleti területté nyilvánították, és ezen az alapon április 19-én a zsidó származásúakat összegyűjtötték (külön e célból Szombathelyről idevezényelt rendőrökkel). 8740 embert szállítottak Nagykanizsára. Egy részük a gettóba, más részük az internálótáborba került, ahonnan – mint Randolph L. Braham írja „A magyar Holocaust” (Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/) c. könyvében – április 29-én a 16 és 60 év közötti férfiakat „kivételességi alapon” Auschwitzba deportálták. Mint egy interjúból tudható, nemcsak férfiak, hanem nők is voltak az április 29-én Auschwitzba indult szerelvényen, amely részben a gettóból összegyűjtött embereket szállította el, részben a nagykanizsai internálótábor foglyait. Lásd a Leicht Ferenccel készített interjút. – A szerk.]. Ottan több százan lehettek már. Ott kezdődött el az a dolog, ami a túlélést lehetővé tette, mert ott voltak mozgalmárok már vagy húszan-huszonöten, nem emlékszem pontosan. Ez a húsz rögtön befogadta a hatot, és rögtön megszervezték a társaságot, tehát rögtön kellett vezető, vezetőség pontosabban, és megbeszélték, hogy a társaságnak milyen magatartást kell tanúsítania. A Karcsi lett a társaság vezetője, mert ő ült a legtöbbet. Ez volt a rendfokozat. Azokból állt ez a csoport, akik valamilyen módon kötődtek a munkásmozgalomhoz. Én meg egy senki voltam, engem senki nem ismert, semmi kapcsolatom nem volt, és mondták, hogy ez kicsoda, ez nem lehet köztünk, mármint a csoport tagja. De a Karcsi, akinek tényleg tekintélye volt, azt mondta, hogy ha ő nem, akkor én sem. Tehát befogadtak.

Nagykanizsán gyűjtöttek össze, ott voltunk néhány napig, azután onnan elvittek. Beállt egy vagonsor, betereltek, és elvittek bennünket a Vág völgyén át Auschwitzba. Gyönyörű út volt. Én ott néztem a réseken a tájat, mondtam, ha túlélem, ide el kell jönni. Mert olyan szép a vidék. Auschwitzban elmentünk Mengele előtt, mi jobbra kerültünk, mert mind fiatal és munkaképes embernek látszottunk [lásd: szelektálás]. Ott a szokásos menetrend volt. Bevittek bennünket a táborba, ott mindent elvettek tőlünk, meztelenre vetkőztettek. Fürdés, fertőtlenítés, hajnyírás kopaszra és középre egy csík a fejre, hogy akárhol vagyunk, meg lehessen ismerni, hogy ezek häftlingek [Német: ’fogoly’ – A szerk.]. Adtak csíkos ruhát, egy ilyen, azt hiszem, facipőt, nem biztos, arra már nem emlékszem. Az egész körülbelül tizennyolc órát tartott, és már vittek bennünket az állomásra. Tehát valamiért nagyon sürgősen szükség volt a munkánkra.

Én nem tudtam semmit. Ők [a kommunisták] sejtettek valamit, mert mondták, hogy Auschwitzba fogunk jutni. Ők valamit tudtak már erről. De hogy ott mi lesz velünk, arról nem tudott senki. Mengeléről nem tudtak. De az egyértelmű volt, hogy az Mengele volt. Nem, mert bemutatkozott nekünk, hanem, mert később, amikor már elmesélték, hogy ki az a Mengele, akkor egyértelműen ráismertünk.

Május elsején érkeztünk Auschwitzba, ez úgy megragadt, május elseje és másodika között. Úgy látszik, annyira sürgős volt a dolog, hogy minket nem bélyegeztek be, nem adtak számot, tehát énnekem nincs számom [Számot az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára tetováltak, az alkaron, a belső könyökhajlatban egy négy-, öt- vagy hatjegyű számot és esetleg betűjelet is. Ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. Auschwitzból annyit láttunk, amennyit az átvonulás során láttunk, és onnan rögtön vonattal elvittek egy Wüstegiersdorf-Blumenau nevű helyre [A gross-roseni koncentrációs tábor egyik altábora volt. – A szerk.]. Az Sziléziában van, ahol egy elhagyott vagy kiürített gyárban volt a tábor. Ott már volt előttünk is egy társaság. Amikor megérkeztünk, ott volt egy Rothman Mityu nevű, németül kiválóan beszélő, egyébként kárpát-ukrajnai fiú, aki az SS irodáján dolgozott, tehát a táborirodán. Ő tudta, hogy érkezik egy olyan társaság, aki munkásmozgalmi. Hogy honnan tudta, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy amikor megérkeztünk, akkor ő a csoporttal azonnal kapcsolatba lépett, és ő intézte úgy a dolgokat, hogy együtt legyünk, Minket rögtön úgy sorolt be, hogy a lágernak egy viszonylag jó helyén kapjunk elhelyezést. Ott ez a társaság összeállt azokkal, akik ott voltak már, akkor megint megalakult a csoport, és ott megint felvetődött, hogy ez ki. S akkor a Karcsi megint letette a voksot mellettem, úgyhogy bent maradtam ebben a társaságban, ami nagyon fontos volt, mert a társaságnak volt egy önvédelmi reakciója. Egyrészt együtt voltak, másrészt nem engedték, hogy a társaság tagjai folyton az elvesztett dolgokról meg a múltról meg a szörnyűségekről beszéljenek, ami van, hanem arról, hogy amit átélünk, ahhoz hogyan tudunk alkalmazkodni.

A mi csoportunk az állomásra került, Wüstegiersdorf-Blumenaunak volt közös állomása. Az őrség SS volt. Az állomáson a munka felügyeletét todtisták [lásd: Todt Szervezet] csinálták. Az állomáson volt egy civil, mindig civilben volt, de mondták, hogy todtista, és az osztotta be a munkát. Az szabta meg, hogy mikor mit kell csinálni. Azokat az árukat kellett kirakodni, amik vagonban érkezetek ide, és valamiért itt rakták ki, itt volt rájuk szükség. Úgyhogy mi nagy, nehéz munkagépeket is leszedtünk a vagonokról. Ott nagyon kellett vigyázni, hogy ne történjen baj. Ő elmagyarázta, hogy mit csináljunk, és mi csináltuk, úgyhogy tűrhetően ment a dolog. Az volt az előny, hogy hetente egyszer vagy kétszer érkeztek élelmiszerek, zöldség főleg. Arra tisztán emlékszem. Ezeknek a mozgalmiaknak rutinjuk volt abban, hogy kell ezeket a szajrékat begyűjteni. Azt csinálták, hogy ha jött krumpli, akkor egy zsák krumplit elvettünk, és azt betettük a platzmeisternek, aki az állomás egész területének a felügyelője volt, az irodájába. Ő tudta, hogy ez honnan származik, de tudomásul vette, hogy ott van a krumpli, és attól kezdve nem törődött azzal, hogy mi mennyit lopunk el, s ugyanúgy volt minden mással is. Jött paradicsom, sárgarépa, zöldség és káposzta. A káposzta nekem azért különösen fontos, mert egyszer a vagonban, kirakodás közben, elkezdtem a nyers káposztát enni. Az nagyon jó és egészséges is. Mikor éppen ettem, belépett egy SS a vagonba. Elkapott, már ott adott egy frászt a vagonban, elvitt a platzmeisterhez, és azt mondta, hogy ezt a pasast írja le a létszámból, mert agyonlő. Na most én órás voltam, órássegéd. A platzmeisternek elromlott egy órája, és kérdezte, hogy van-e órás köztünk. Én órás voltam, odaadta, mondtam, hogy milyen szerszámokat hozzon, hogy megjavítsam, és megjavítottam. Ment az óra. Amikor ez az incidens történt, addig dumált az SS-nek, hogy az adott egy frászt, amitől kirepültem az izéből, de nem lőtt. Megúsztam. A Karcsi, aki ott is a csoport vezetője lett, nagyon lehordott, hogy ilyet ne csináljak, mert ez nemcsak rám veszélyes, hanem rájuk is. Különben is a csoportban volt egy alapelv, hogy bárhol bárki szerez valamit, ami hasznosítható, azt be kell vinni, és majd a csoport dönti el, hogy mit csináljunk vele. Együtt megesszük, vagy értékesítjük. Ott először cibálta meg a halál a bajuszomat, mikor ez az eset volt az SS-szel. Másodszor síneket raktunk le vagonokból, vasúti síneket. S egyszer az egyik sín, már nem tudom, hogy történt, felment magasra, és zuhant lefelé. És engem egy ott dolgozó munkás, német, berántott a vagon alá. Ha nem rántott volna be, pont a fejemet zúzta volna szét. Ezt is megúsztam. Voltak német munkások, nem sokan, akik velünk nagyon csínján érintkeztek, mert ők is féltek.

Egyszer aztán rájöttünk, hogy valami baj lehet a fronton, mert jöttek olyan vagonok, hogy látszott, amit tudtak, azt feldobálták, és ahogy volt, úgy jött a vagon. Nyilvánvaló volt, hogy valahol a frontról nagyon gyorsan kell nekik eljönni. Ott találtunk például egyszer egy egész láda szűzdohányt. Az egy kincs volt. Az egy érdekes dolog volt, a dohányosok képtelenek voltak lemondani a dohányzásról még ilyen körülmények között is, képesek voltak a kenyerüket odaadni, hogy dohányt kapjanak. A dohányból kenyér lett, mert egyik sem dohányzott közülünk akkor, és más kajához hozzájutottunk.

Amikor minket betelepített a Mityu ennek a gyárépületnek az egyik szobájába, priccseken aludtunk vagy feküdtünk. A szomszéd helyiségben volt egy másik csoport, amelyiken látszott, hogy szintén valami szervezett banda. Kiderült, hogy ezek kasszafúrók. Magyar zsidó kasszafúrók voltak, ez volt a szakmájuk. Elfogták őket, s mert zsidók voltak, internálták őket, és idekerültek. Azonnal elkezdtek velünk kommunikálni. Azt mondták, hogy amíg ilyen helyzetben vagyunk, ha valami adódik, működjünk együtt, mert több esélyünk van arra, hogy nem pusztulunk el. Elfogadtuk. Úgyhogy a kommunista társaság meg a kasszafúró társaság egy kölcsönös, egymást segítő szervezett erő volt. Ott dolgoztunk már régen, amikor egyszer, valamikor október vagy november táján, amikor már jöttek a hidegek, adtak nekünk rendes cipőt, télikabátot, ebből tudtuk, hogy akkor még nincs baj, szükség van ránk. És valamikor december közepe táján jött a Mityu, hogy új munkahelyre fogtok kerülni. Egy nagyon-nagyon komoly munkahelyre. Vigyázzatok, de nagyon sokat lehet profitálni a munkából. A másik csoport, amelyik ugyanerre a munkára lett beosztva, a kasszafúrók társasága volt. Kiderült, hogy a mi lágerünktől teherautóval körülbelül egy félórányi, háromnegyed órányi helyre mentünk, ahol egy óriási élelmiszerraktár volt. Ott volt ennek a körzetnek, valószínűleg a német katonák egész csoportjának az élelmiszerraktára. A feladat az volt, hogy ebből a raktárból teherautókkal egy ugyancsak körülbelül félórára lévő másik állomásra vigyük az árut, és berakodjuk. Természetesen ott ment a kajalopás. A lopás úgy ment, hogy este visszavittek minket a lágerbe, és mindig volt valami olyan helyen jó minőségű lopott áru, hogy a lágerőrség megtalálja nálunk. Ez először kísérlet volt. Megtalálták, egy szót se szóltak. Tehát tudtuk, hogy jól van, lophattok, de nekünk mindig jusson. Úgyhogy ez rendszerré vált. Ez körülbelül két hétig tartott.

Ez a két hét két dologra volt jó. Egyrészt erős fizikai munkát végeztünk, másrészt úgy feltápláltuk magunkat kiváló dolgokkal, konzervekkel, lekvárokkal, amit csak el lehet képzelni, ezekből mind fogyasztottunk. A másik nagy dolog volt ennél a csoportnál, hogy nem kell mindig keseregni. Ebben a mi társaságunkban egy csomó értelmiségi ember volt. Volt egy író, volt egy másik, aki mikor hazajöttünk, a budapesti fürdőknek lett a főigazgatója. A többiek is mind olvasott, tanult emberek voltak, vagy autodidakta módon, vagy iskolázottak. Amikor az idő engedte, akkor ez a társaság leült, és elkezdett irodalomról meg történelemről meg mozgalmi kérdésekről beszélgetni, tehát lefoglalta önmagát, hogy ne arra gondoljon, hogy mi lesz. Én ebben a társaságban, amikor irodalomról volt szó, egy élő könyvtár voltam a számukra. Én mondtam az idézeteket. Nagyon érdekes volt, hogy ezek a kommunisták a különböző szektájukat megtartották. Volt olyan, aki igazi kommunista volt, volt olyan, aki szektariánus volt, ez a Demény-féle szekta [lásd: Demény Pál]. Voltak, akik betű szerint ragaszkodtak a marxi-lenini tanításhoz. Én már csak utólag vontam le a különbséget. Voltak, akik nem voltak ilyen szigorúan hívő kommunisták, voltak, akik azt mondták, hogyha hazajövünk, nem szabad a Szovjetunióval együtt maradni, hanem másképp kell megcsinálni. Ezekből a vitákból nem sokat értettem, csak mulattam rajtuk, hogy mit vitatkoznak ilyen izéken. Egyszer megkérdeztem a Karcsit, hogy tulajdonképpen miért állt ki mellettem. Akkor mondta, hogy én anélkül, hogy bármi viszonzásra számíthattam volna, felajánlottam, amim volt. Azt mondja, ez olyan ritka tulajdonság, hogy ezt ő igenis honorálja, és figyeljem meg itt a társaságot, mert rá fogok jönni, hogy egy csomó van, aki ilyen helyzetben nem ajánlana fel semmit. A másik nagyon fontos dolog volt, hogy a láger konyhájában olyanok dolgoztak, akik valamilyen oknál fogva szimpatizáltak ezekkel a mozgalmárokkal. Valószínűleg a Mityu mondhatta meg, hogy ott van egy ilyen társaság, mert ha bevonultunk este, akkor kiosztották a csajkába vagy valamilyen nyavalyába az ételt. Megettük, felmentünk, és fent a mi szobánkban mindig vagy már ott volt, vagy megérkezett egy teljes badella [értsd: nagy lábos, edény] kaja. Tehát mi – akár rossz volt, akár nem volt rossz – rendesen jóllaktunk. Úgyhogy az, hogy én ehhez a csoporthoz kerültem ezzel, hogy megosztottam a kaját, az tényleg az életet jelentette.

Volt egy drámai esemény. Az egyik fiú a lágerból megszökött. Miután mindennap volt appell, létszámellenőrzés, rögtön rájöttek, hogy megszökött. S akkor elterjedt a híre, hogy ha nem találják meg, s nem kerül vissza, akkor a meglévő állományból fognak kivégezni valakiket. Hogy kiket és milyen alapon, azt nem lehetett tudni. De sajnos visszakerült, illetve nekünk nem sajnos. Egy húsz év körüli fiú volt, kiállították az egész lágert, őt is, és közölték, hogy felakasztják a szemünk láttára. Felállították egy sámlira, a nyakára kötelet, és kihívták az apját. Ott volt az apja köztünk, és az apjának pisztolyt szegeztek a fejének, hogy rúgja ki a sámlit a saját fia alól. Kirúgta. És végignézte. Én azt reméltem, hogy kirúgja a sámlit, elsütik a pisztolyt, aztán kész. Apa és fia is. De nem. A fiú haláltusáját végignézte, de aztán megőrült. Drótkerítés volt, nagy kőkerítés is, de egy részen drótkerítés volt [a tábor körül]. És öt toronyban volt az őrség, ott éjszaka átmenni az udvaron egy hidegrázás volt, ha valakire rájött a kimenés, mert ilyen latrina volt a gyárépülettel ellentétben, a nagy udvarnak a másik végében. Ha valaki nem tetszett, mondjuk, az őrnek, akkor azt szó nélkül lelőhette. Ezt az apát, ezt lelőtték. Körülbelül egy hét múlva, mert nekiment a drótkerítésnek.

Ez ment valamikor [1945.] januárig, akkor már azt is tudtuk, hogy valahol nem messze van a front. Tudniillik annál az állomásnál, ahol berakodtunk, hallani lehetett messziről és halkan az ágyúdörgést. Mikor kiürítettük az ELO-t [ellátó osztályt, az élelmiszerraktárt], még egy pár napig voltunk ott, amikor a társaságot felsorakoztatták, és kiderült, hogy elvisznek bennünket. A Mityu se tudta, hogy hova megyünk. S akkor a társaságot elindították gyalogmenetben a Sziléziát Csehországtól elválasztó hegyeken át. Hó esett, nagy hóban gyalog mentünk egész nap. Aztán egy pajtában aludtunk, és másnap ment tovább a társaság. Itt volt két érdekes eset, ebben a menetben. Az egyik, hogy ellentétes irányban velünk, ment egy csoport, azok csak nők voltak. Ők olyan tizenöt vagy húsz méterre vonultak ellenkező irányba. S egyszer, az egyik nő átkiáltott nekem, hogy Pali. Megismertem, a pesti nagybátyám szomszédja volt. És akkor mondta, hogy „Jól vagy?”. Jól. Te is? Ő is. Ha hazajut valamelyikünk, mondja el, hogy találkoztunk, mikor és hol. Hogy tudjanak valamit. Ugye akkor még a hazamenés messze volt. A cseh oldalon Trautenau volt az állomás neve, oda érkeztünk [Trautenau (Trutnov) – cseh város a lengyel határ mentén, a cseh lenipar egyik központja. – A szerk.]. Ott következett az újabb bevagonírozás. Rögtön tudtuk, hogy nem munkára visznek bennünket, mert kíméletlenek voltak. Rugdosták a társaságot, kiabáltak, ütötték, s hajszolták az embereket be a vagonokba. A mi társaságunk csak egyre törekedett, hogy együtt maradjon, és egy vagonba kerüljön, lehetőleg későn. Tehát mindig lemaradtunk valamilyen technikával. A kasszafúrók persze rögtön vették a lapot, és ők is velünk együtt maradtak. A végén az utolsó vagonba kerültünk be. Ez egy borzasztó dolog volt, mert itt százhúsz embert tettek egy marhavagonba. Amikor munkára vittek, csak hatvanat. Tehát itt valami rettenetes zsúfoltság volt. A marhavagonnak volt a két végén ilyen kis ablak, az is be volt szögesdróttal fonva. Na most, mi az egyik végét foglaltuk el a vagonnak, a kasszafúrók a másik végét. Közénk bezúdult a többi, akik elkezdtek ott dulakodni, verekedni, ordítozni. Mi tudtuk, hogy így nem lehet. Ha nem nyugodtan próbáljuk átvészelni ezt a szállítást, akkor ott meg fognak halni. Úgyhogy mi az egyik oldalról, a kasszafúrók a másik oldalról kiabálva és verve csillapítottuk le a társaságot, és elértük azt, hogy a társaság egyik fele, közülünk is meg ezek közül a köztes társaság közül is ülni tudjon, a másik fele csak állni tudjon. Tehát felváltva ültünk és álltunk. Ennek megvolt a rendje. Amikor behajtottak bennünket, mindenki, már aki ügyes volt, kapott egy kenyeret, mert nem odaadták a kézbe, hanem dobták. Aki nem kapta el, annak nem volt. Volt egy fiú köztünk, egy nagyhangú, erős hangú pasas. Azt bízták meg, hogy mondja meg magyarul meg németül – mert akkor itt már nem csak magyarok voltak –, hogy ne egyék meg a kenyeret egyszerre, hanem osszák be. Minden napra egy kicsit, mert különben nem lehet tudni, hogy mi lesz. Vizet nem adtak. Elindult a vonat.

Megindult a vagon, és Csehországon át vittek bennünket. Hét vagy nyolc napig utaztunk. Volt egy kevés kenyér, elosztva, és nem volt víz. Csehországban mikor megálltunk állomásokon, rendszerint valahol a külső részén a pályaudvarnak, ott voltak mozdonyvezetők meg vasutasok, csehek. Azoknak izéltünk, hogy adjanak vizet. Körülnéztek, és ha nem volt SS a láthatáron, akkor valamilyen edényben benyújtottak mindig vizet, és akkor az volt a dolog, hogy ezt a vizet el kellett osztani úgy, hogy mindenkinek jusson legalább egy korty. Csak annyit adtak. Így mentünk át Csehországon. Mi csak azt tudtuk, hogy nyugat fele, Nyugat-Németország fele megyünk, Bajorország felé. Eljutottunk az egyik leghírhedtebb koncentrációs lágerba, Flossenburgba. Ott is arra vigyáztunk, hogy együtt maradjunk.

Az utaztatást a mi vagonunkban mindenki túlélte. Az összes többi vagonban öt, hat, tíz holttestet dobáltak ki. Agyonnyomták meg agyontaposták egymást. Nem volt szervezettség. Bevittek Flossenburgba gyalog, ott már tudtuk, hogy koncláger lesz, mert úgy bántak velünk. Amikor megérkeztünk Auschwitzba, ott ki volt írva a kapun, hogy Arbeit macht frei [Német: ’A munka szabaddá tesz’. – A szerk.]. Akkor gondoltam arra, hogy mi az, hogy a munka szabaddá tesz, amikor a szabadságnak még az árnyéka sem lehetett a közelünkben. Itt jöttem rá Flossenburgban, hogy van a szabadság teljes hiányában is fokozat. Mert ha munkatáborba visznek, akkor is állatnak tekintenek, de úgy bánnak velünk, hogy tudjunk dolgozni. A konclágerben pedig csak állatok voltunk. Tehát ott levetkőztettek meztelenre, ilyen üstök voltak felállítva, amelyekben rotyogott a víz, abba beledobták a ruháinkat, minket pedig slaggal – ez februárban volt – fertőtlenítettek le. Ötös sorban mentünk a barakkok felé. A külső őrség SS volt, a belső őrség vagy felügyelet német köztörvényes bűnözők voltak. Ahogy mentünk befele, odajöttek a társasághoz, és kiragadtak egy-egy embert, és azokat a szemünk láttára halálra verték. Homokkal töltött, kerek korbácsuk volt. Addig verték, míg meg nem halt. Szóval ez egy borzalmas dolog volt. Ezzel nyílván a megmaradóknak akarták megmutatni, hogy itt ez a rend. Mi együtt tudtunk maradni, közülünk nem vittek el senkit, s aztán betelepítettek a barakkokba. Ott már zsúfoltság volt, nem olyan, mint a munkalágerban, és ott olyan ételeket adtak, amitől a gyengébb emberek hasmenést kaptak meg hánytak meg elpusztultak. Az elpusztult embereket, a halottakat vagy nem is egész halottakat meg ilyen saroglyára rakták, azokat nekünk kellett betolni. Ott volt égetőkemence, és oda be kellett dobni. Ezeket elégették. S ott mondtam egyszer a Karcsinak, aki legközelebb állt hozzám, Ady után szabadon, hogy „örökös itt a lélekjárás, a kripta-illat és a köd” [Az idézet Ady „A vár fehér asszonya” c. verséből van. – A szerk.]. Azt mondta, hogyha Ady itt lenne, akkor sem tudta volna jobban megírni a helyzetünket.

Ott voltunk körülbelül három hétig, s akkor kihirdették, hogy akinek vasipari szakmája van, az jelentkezzen. Tudtuk, hogy a munka szabaddá tesz. Én órás voltam, az végül is vasipar, én is jelentkeztem. Aztán még egy csoportot elkülönítettek, és maradt egy harmadik csoport. Ebben a harmadik csoportban volt a mi társaságunknak a nagyobb része. A vasipariak közé, ahova én kerültem, kerültünk hatan. A harmadik csoportba, azt hiszem, ketten vagy hárman ebből a társaságból. Tudtuk, hogy elmegyünk. Ki erre, ki arra. A csoportokat elkülönítették dróttal is. S akkor odajött egyszer a Karcsi, és azt mondta, hogy ők úgy gondolják, hogy ennek a hat fiúnak, én legyek a vezetője. Ez azt jelentette, hogy ha valami van, akkor hallgassanak rám. Én azt hittem, hogy ilyen nincs. Egy kispolgár, aki bekerült a társaságba, én, a kispolgár lettem a hatnak a „vezetője”. Minket hamarosan kivittek az állomásra, megint nem volt verés, nem volt kiáltozás, nem volt rugdosás, hatvan egy vagonban. Mi már akkor tudtuk, hogy dolgozni visznek. S dolgozni még mindig jobb, mint tétlenül feldobni a talpát az embernek. Elvittek Regensburgba [Ez a flossenburgi koncentrációs tábor egyik altábora volt. – A szerk.]. A regensburgi vasúti pályaudvart teljesen lebombázták. Minket azért vittek oda, hogy állítsuk helyre a közlekedést. Az volt a dolgunk, hogy megfelelő munkavezetőkkel a vasúti síneket rendbe hozzuk, legalább két pályát. Sietni kellett, hajtani kellett, de azért mikor bevittek a lágerba, szalma volt leszórva, és azon valami pokrócféle, tehát hagytak aludni bennünket, enni is adtak, és dolgoztunk a pályaudvaron. Nem tudom, mennyi idő alatt, de két sínpárt helyreállítottunk, úgyhogy megindult a közlekedés. Ez a közlekedés aztán azon a két sínpáron másfél napig tartott körülbelül, mert két hullámban megjelent harminc-harminc amerikai bombázógép. Azok szépen elkezdték bombázni ezt a dolgot. Az SS-ekkel együtt, akik velünk voltak, futottunk valami kiserdő felé, hogy a bombák elől elmeneküljünk. De gyújtóbombát is dobtak, az meg össze-vissza ment, és egy csomót közülünk is meg az SS közül is eltalált. Amikor jöttünk vissza a kiserdőből, amikor a bombázás vége volt, akkor ottan hullák hevertek. Az életben maradt SS-ek nem engedtek oda, mert nem tudták, hogy mennyi a német a hullák között, és nem akarták, hogy mi lássuk. Így mentünk vissza az állomásra. Akkor aztán mi megint jól jártunk, mert az állomáson kiégett vagonok álltak össze-vissza, és a kiégett vagonokban sült krumpli volt, megsült a tűztől, meg karamella, mondhatnám, égetett cukor meg ilyesmi. És mi amennyit tudtunk, teletömtük a ruhánk ujját meg a nadrág szárát. Tehát vittünk kaját. Ott volt egy másik élmény, ami úgy maradt meg bennem, hogy ma is előttem van, ha elmondom. Mert ott össze-vissza mentünk át az állomáson. Figyeltek minket, hogy nehogy elszökjünk, de nem lehetett rendezetten átvonulni. Én mentem egy sínpár mellett, ami mellett állt egy ilyen betonbunker. A sín és a betonbunker között ott feküdt két szénné égett német katona. Ma is látom, a rendfokozatuk nem égett el, mert az fémből volt, s az egyik katonának a hasán egy körömvágó olló, ma is úgy látom, mintha akkor lenne. Akkor én örültem. Amikor beértem a lágerbe, akkor már nem örültem. Azt mondtam, hogy úgy látszik, elérték azt, hogy állatokká váltunk. Nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is. De hát ez nem volt érdekes, mindegy.

Akkor még kivittek az állomásra háromszor bennünket, a romokat el kellett takarítani meg a saját embereinket, akiket külön ott hagytak szanaszét, a németeket elvitték. Azokat el kellett temetni, ott azon a földön, ahol futottunk. Egyszerűen bedobáltuk őket a bombatölcsérekbe, és leföldeltük. Három vagy négy nappal ezután megint ordítás, rugdosás, verés, kiabálás, sorakozó, úgy, ahogy voltunk, s azonnal elindítottak bennünket valahova. Ez április elején lehetett, csak arra emlékszem, hogy még nagyon hideg volt, és időnként ha vaseső is esett. Gyalog mentünk, az én öltözékem volt a csíkos ruha, egyik lábamon teniszcipő volt, a másikon nem volt semmi. Körülbelül ilyen öltözékben indult el a csoport, és éjjel mentünk. Amikor már kezdett világosodni, betereltek bennünket parasztgazdaságok csűrjeibe, és ránk zárták az ajtót. Ott az volt az első dolgunk, hogy akármit találtunk enni, megkeresni és enni, nyers krumpli, nyers marharépa, ami ehető volt, azt megettük. Egyszer egy olyan helyre hajtottak be, ahol éppen elkészült a moslék a disznóknak. Ebből a disznóknak nem jutott egy falat sem, mert befaltuk. A gazda csak nézte, hogy mit csinálunk, az őrség elkezdett ordítani, de a gazda leintette őket, hogy hagyjanak enni. Már úgy látszik, ekkor nem volt olyan nagy a német öntudat. Ez a menetelés kilenc vagy tíz napig tartott, amikor egy helyen, ahol szintén egy ilyen pajtában szállásoltak el bennünket, reggel nem volt ébresztő. Nem tudtuk, hogy mi van. Kimentünk a pajtából, SS-nek nyoma se. Leléptek, otthagytak minket, kész. Itt volt először haszna annak, hogy én voltam a hat embernek a vezetője. Mert a többiek rögtön elindultak megkeresni az SS élelmiszerraktárát és bezabálni. Én azt mondtam az enyéimnek, hogy ne menjünk. Ha mi ott bezabálunk ilyen nehéz, zsíros meg mindenféle nem tudom, milyen ételeket, akkor el fogunk pusztulni, mert a gyomrunk meg a beleink nem fogják bírni. A hatból öt hallgatott rám, az egyik elment, azt többet nem is láttuk. Mi öten viszont elmentünk, és egy kert végében lévő pajtába mentünk be, ott volt szalma, ott beágyaztuk magunkat a szalmába, és mondtam, hogy itt kell maradnunk. Az SS elment mellőlünk, de még nincsenek itt az amerikaiak, a fene tudja, hogy mi lehet még, várjuk meg itt az amerikaiakat. S még nagyon szerencsénk volt, mert este jött egy asszony, hozott ennivalót, méghozzá tejet és főtt krumplit, azt meg lehetett enni. Ez az asszony minden nap kétszer kijött, és hozott valami tápláló, de könnyű ételt. Úgyhogy mi ott vészeltük át ebben a pajtában ezt a pár napot, amikor megjelentek az amerikai katonák a ház előtt, ott vonultak. Akkor aztán kijöttünk, mert azt mondtuk, most már akkor tényleg szabadok vagyunk. Laufennek hívták ezt a községet. Amikor Laufennél felszabadultunk, akkor május elseje volt. Amikor Auschwitzba értem, május elseje volt.

S akkor elindultunk hazafelé. Salzburgon át kellett jönni, és onnan Magyarország felé. Na ott aztán mindenféle kalandban volt részünk, amit nem részletezek. Mikor Salzburgba értünk, akkor azt mondtam, hogy egy apácakolostort keressünk, mert ott biztos, hogy adnak segítséget. Meg is találtunk egy apácakolostort, azok bevittek, fürdőt csináltak a számunkra, megetettek bennünket, és aztán kérdeztük, hogy merre menjünk tovább. Azok mondták, hogy Linz felé a legjobb, ott végig út vezet, és akkor eljutunk majd haza. Salzburgban ért bennünket a háború vége. A város szélén egy csűrnek a padlására feküdtünk, ott széna volt, szalma volt, tehát jól elhelyezkedtünk. Akkor már volt sok mindenünk, mert ahogyan jöttünk, amerikai frontcsapatok által már elhagyott táborokat találtunk, ahol volt bakancs, pokróc, mindenféle, úgyhogy egy ilyen padlásra vettük be magunkat, és elaludtunk. Egyszer engem ráztak ezek a fiúk, hogy ébredjek fel, mert újból folyik a háború. Mondtam, hogy itt valami nem stimmel. Odamentem – ezek olyan réses padlások voltak [Álló deszkalapokból ácsolt, szellős padlás – A szerk.] –, és láttam, hogy világító lövedékek meg rakéták röpködnek. Mondtam, nem kitört, most fejeződött be. Mert azt regényekből tudtam, hogy olyankor kilövik a töltényeket, ha vége a háborúnak. Tehát ekkor volt vége a háborúnak. Aztán elindultunk gyalog Linz felé. Útközben folyók voltak, megfürödtünk, és bementünk amerikai táborhelyekre. A táborhelyeken az őrség hívta a tolmácsot, a tolmács mindig tudott jiddisül, ötünk közül ketten tudtak jiddisül. A tolmács hívta a parancsnokot, elmondta neki, hogy ezek szabadult häftlingek, asztal, teríték, ami szem-szájnak ingere, ki volt rakva. Így mentünk napokon át, hogy mindennap jól laktunk. Osztrák parasztházaknál éjszakáztunk, május volt, sütött a nap, ettünk, fürödtünk. Így érkeztünk meg Linz mellé, Hörschingbe [A hörschingi légitámaszpont 1945 májusától kórházként működött, ahol a koncentrációs táborokból szabadult áldozatok lábadozhattak hazatérésük előtt. – A szerk.]. Útközben már mondták, hogy Hörshingben van egy nagy gyűjtőtábor, ahova a környéken kiszabadult zsidókat az amerikaiak összegyűjtötték, és ott próbáltak valamit csinálni velük.

Úgy érkeztünk oda, hogy úgy néztünk ki, mint a legegészségesebb emberek. Ennek a tábornak volt egy vezetősége, azok először azt mondták, hogy nem vagyunk zsidók, nem létezik, hogy zsidók vagyunk. Biztos SS-ek vagyunk, és csíkos ruhával álcázzuk magunkat. Nahát a két jiddis elkezdett velük jiddisül beszélni, aztán elő kellett mutatni a körülmetélt bizonyítványainkat is, s akkor elhitték, hogy zsidók vagyunk. Ott aztán megint lefürdetés, fertőtlenítés, szállást kaptunk, ott ismertem meg a DDT-t, később sokáig volt itt is a fő rovarirtószer [1939-ben felfedezett szerves klórtartalmú rovarölő szer. Sokáig nagyon kedvelt volt, mert sokféle rovart elpusztított, és nem tűnt veszélyesnek az emlősökre nézve sem, de az 1960-as évekre bebizonyosodtak káros hatásai, ezért 1970-ben betiltották. – A szerk.]. A DDT vízzel keverve kilocsolható szer volt, ami akkor még újdonságnak számított, elpusztította a rovarokat. Szóval a csíkosokat beakasztottuk egy szekrénybe, hogy majd hazahozzuk mementónak. Aztán egy nap kinyitottuk a szekrényt, teli volt fehérre kiéhezett tetűvel. Akkor azonnal megfogtuk, volt kint az udvaron egy tűzrakás, beledobtuk. Én ott kaptam egy betegséget. Egyszer csak arra ébredtem, hogy kórházban vagyok. Kiderült, hogy napokig negyven fok körüli lázam volt, rosszul lettem, és úgy kerültem be a kórházba. Aztán mondták az ápolók meg orvosok, hogy flekktífusz [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Tehát átestem egy flekktífuszon. És aztán mondták, hogy csak maradjak nyugodtan, míg összeszedem magam, megerősödök, valahogy megértették velem.

Aztán egy napon szóltak, hogy akik kelet fele mennek, Magyarországra vagy attól még keletebbre, azok legyenek kint másnap reggel az állomáson, mert hazavisznek bennünket. Akkor ott nagyon szép marhavagonokban vittek, mindkét oldalon volt emeletes priccs, tehát nagyon úri módon volt elrendezve, matrac volt, pokróc volt. S akkor elindult velünk a vonat. Az osztrák Alpokon át mehetett, mert valami csodálatos tájak voltak. Ott is mondtam, hogy ide vissza kell jönni, mert olyan szép ez a vidék. Wiener-Neustadtnál adtak át minket az oroszoknak. Ott már orosz megszállás volt, s az orosz katonai rendészet átvett minket az amerikaitól. S akkor kérdeztük, hogy most itt mi lesz velünk, mikor megyünk tovább: „Szicsasz” [Orosz: ’mindjárt’ – A szerk.]. Akkor még nem tudtuk, hogy a szicsasz egy másodperctől tíz évig akármit jelenthet. Itt aztán tényleg megint szerencsém volt, mert abban a társaságban, amelyikkel én együtt jöttem, volt egy Jován nevű szerb, szintén mozgalmár, aki már Wüstegíersdorfban is a csoporthoz tartozott, s itt ötünk közül ő volt az egyik. Jován tudott az oroszokkal beszélni szerbül. Az állomáson lődörögtünk, és kiderült, hogy egy vonat indulni készül Pestre. A Jován elkezdett az oroszoknak dumálni. Nem tudom, hogy mit dumált, de végül megengedték, hogy felszálljunk az egyik vagonnak a peronjára. Azt mondták, hogy kussolni kell, semmi duma, és nem szállhatunk le sehol, ha megáll a vonat. A vonat nem állt meg. Wiener-Neustadttól egyhuzamban jött Pestig. A Kelenföldi pályaudvarra érkeztünk meg július hetedikén. A Kelenföldi pályaudvaron Jován azt mondta, hogy ő nem megy sehova. Ő itt megint keres egy vonatot, ami Szerbia felé megy, s azzal ő elutazik. Elbúcsúztunk. Ő valahova Szerbiába való volt, nem sokat mondott. Azt tudom, hogy a Vajdaságban átélte a magyar hadsereg tevékenységét [lásd: újvidéki vérengzés], mert nekem elmesélte, hogy a menyasszonyát akkor ölték meg.

Én meg elindultam Pestre. Azt máig sem tudom, hogy keltem át a Dunán. Nyilván volt valahol egy pontonhíd, de nem emlékszem rá. Akkor nem foglalkoztatott csak az, hogy átjussak Pestre. És Pesten az első utam a menyasszonyom házához vezetett. Négy vagy öt órakor érkeztem a Kelenföldi pályaudvarra, s valamikor reggel hétkor értem a házhoz. Becsengettem vagy bedörömböltem, már nem tudom, beengedtek. A menyasszonyomnak a nagynénje meg a férje is ott lakott. A férfi jött ki, és teljesen odavolt, hogy élek és ott vagyok. Akkor mondta, hogy óvatosan menjünk be, mert a menyasszonyom nagyon beteg, minden este negyven fokos láza van. Bementünk a szobába, és akkor a Magda úgy ugrott ki az ágyból, mintha semmi baja se lenne. Kiderült, hogy nem is volt semmi baja, valami idegláz volt ez miattam. Mert aznap este, mikor megérkeztem, már nem volt láza, s aztán többet nem volt láza. Ott elidőztünk egy ideig, el kellett mesélni, hogy ki hogyan vészelte át. Magda és az anyja szintén koncentrációs lágerban volt, de Ausztriában. Pestről kerültek oda. Debrecenből az én rokonságom nagy része szintén Ausztriában volt, de az a Kasztner-féle akció volt [„Emberéletet áruért” – lásd: Strasshof]. De ők [Magdáék] nem abban az akcióban kerültek Ausztriába, most nem jut eszembe a neve, ott volt egy koncentrációs láger, ők abban voltak, nem Bécs körül szétszórva, mint ezek a debreceniek. Ő is hazakerült, meg az anyja is hazakerült, tehát ők szintén ismerték ezt az élményt. Pestről gyűjtötték össze őket, és a budai téglagyárból gyalogmenetben mentek át egész Ausztriáig. Őket nyilasok kísérték. Az rosszabb volt, mint a csendőr. Ez már 1944 őszén volt, hogy őket kivitték [Budapesten 1944. október végén a 16–40 éves zsidó nőket behívták honvédelmi szolgálatra. Először árokásásra vagy védelmi erődítmények építésére vezényelték őket, majd az életben maradottakat gyalogmenetben útnak indították az óbudai téglagyárakból Hegyeshalom felé. Nekik is a „keleti fal” építésében kellett részt venniük. Több százat közülük, akik már nem bírták a munkát, a helyszínen legyilkoltak, a többieket pedig a mauthauseni, majd onnan a günskircheni koncentrációs táborba hajtották. – A szerk.]. Mikor mindent megbeszéltünk, akkor mondtam, hogy megyek a nagybátyámhoz. Ők is otthon voltak, ők a gettóból [lásd: budapesti gettó] szabadultak, de akkor már ők, hogy úgy mondjam, konszolidált viszonyok közt voltak, és ott volt az a debreceni nagynéném, akinél a diákéveimet éltem le, a Pirka néni. A lakás első szobája volt az ékszerészműhely és a bolt is. Ott már dolgoztak akkor. Bementem, és ott volt a nagybátyám, és köszöntem, és a nagybátyám rám néz, először semmi, mintha magától értetődő lenne, hogy én ott vagyok. De egyszer csak megfordult, hogy „Pali, hát te élsz?!” Akkor esett le a tantusz, hogy ez megint a konclágerból jött haza. A feleségének az egyik testvérével találkoztam Hörschingben. Nagyon beteg volt, úgyhogy nem jött velünk akkor, bent feküdt ebben az amerikai kórházban, de láttam, hogy ott van, és hogy él. Beszéltem is vele, és a nagybátyám feleségének be tudtam számolni róla.

1945. július hetedikén érkeztem haza. Megtaláltam, akit megtaláltam. A szüleimről csak azt tudtam, hogy ők nem kerültek addig még elő. Az egyetemhez kellett egy szegénységi bizonyítvány, ezt Vállajon kaptam meg a jegyzői hivataltól. Akkor ott már elmondták a szüleim elhurcolását, és azt, hogy nem tudnak róluk semmit. Később világossá vált, hogy ők nem élték túl. 1946-ban lent voltam Magdával együtt, akkor mentem el Mátészalkára azt az egy orvost megkeresni, aki visszajött ebből a szatmári csoportból. Szatmárnémetiben volt egy gyűjtőtábor [gettó], oda kerültek a szüleim. Szatmár, Ugocsa, Bereg, Szabolcs meg nem tudom, milyen megyékből negyven orvos került oda, akiket kivittek Auschwitzba. Úgyhogy tudtam, hogy anyámat már az érkezéskor balra küldték, apám még egy ideig volt, és aztán ez az orvos elmondta, hogy bekövetkezett az, amit mi muzulmánosodásnak neveztünk – nem tudom, miért, de ez volt az elnevezés –, mikor csont-bőrre lefogyott valaki, és alig tartotta magát, és akkor őt is elküldték a gázba. Hogy az egyik bátyám, a Lajkó elveszett, azt már korábban tudtam. Mikor azt írták valakiről, hogy eltűnt, az gyakorlatilag azt jelentette, hogy kész. A másik bátyám túlélte. Vele először Debrecenben találkoztam, mert Debrecenben volt  apámnak egy kertje, egy hat-hétszáz négyszögöles telek, amit már régen megvett, hogyha nyugdíjba megy, odamegy és kertészkedik. A bátyám kertész volt, odament és kertészkedett addig, amíg tudta csinálni. Úgyhogy ő megvolt. A nagynéném, Pirka megmaradt, Debrecenben lakott, ott is halt meg később. Megmaradt a debreceni orvos nagybátyám, a Pirka bátyja. S még néhányan megmaradtak. A debreceniek közül viszonylag sokan, mert ezeket a Kasztner során Bécsbe vitték, és ők nagyrészt átvészelték.

[Vállajon] a ház megvolt. Ott volt egy orvos, aki valamikor 1945 végén vagy 1946 elején kerülhetett oda, és aki nem adott vissza semmit abból, ami az apámé volt. Egyszerűen kerek-perec, elutasított. Közölte, hogy azt ő megvette a tanácstól. A bútorokat és a falusiakat érdeklő értékesebb dolgokat elárverezték, még amikor a zsidó vagyonok kisajátítása törvénybe került. De megmaradtak az orvosi műszerek, megmaradtak az apám által összegyűjtött könyvtárból az orvosi könyvek, azok nem kellettek senkinek, s megmaradt, azt hiszem, két kép. Nem voltak jó élményeim. Volt olyan falusi asszony például, aki edényeket vitt el ezen az árverésen, akit apám egész idő alatt kezelt, pátyolgatott, soha nem kért tőle semmit. De mikor mondtam, hogy adjon egy pár edényt vissza, mert én most a semmiről indulok – Magdával voltam lent kettesben –, azt mondta, hogy miért vettem el egy koldust, és nem adott vissza semmit. Egyedül a patikus. Az egy mikroszkópot vett ezen a bizonyos árverésnek csúfolt tolvajláson. Ő rögtön, ahogy meglátott, azt mondta, itt van a mikroszkóp, ez a tied.

A nagybátyámék [a budapesti ékszerész] a kincset rögtön keresték, természetesen rögtön lementek, még mielőtt én hazaérkeztem. Megtalálták a pince közepén. Ők is először a négy sarkot ásták fel, ott nem volt, erre megpróbálták össze-vissza, s ráakadtak. Viszont az egykilós színarany gömböt nem találták. Én hazaértem, kérdezték, hol van a színarany. Mondtam, hogy majd lemegyek úgyis Debrecenbe, az nem veszhetett el. Az volt az érzése az embernek, hogy azt hiszik, én magamnak eltettem, vagy nem tudom, mit gondoltak. A többi kincset egy vaskazettába tettem, és az egészet, nem tudom, miért, becsomagoltam papírba meg rongyba, és úgy ástam el. S eszembe jutott hogy nem maradt-e abban a szemétkosárban, amibe [az elásás előtt tettem]. És benne volt. Ott volt szem előtt egész idő alatt. De azt senki nem nézte meg. 1942-ben volt, hogy levittem. Laci bácsié volt az egész, mert ő hazajött, és akkor rögtön elkezdte az ékszerészi tevékenységet. Ez egy komoly vagyonnak számított, amit okos ésszel forgatott, úgyhogy nem vesztett el.

Volt egy unokatestvérem, Kádár Imre, aki miután hazajött, a cionista mozgalomban vett részt. Az volt a feladata, hogy csoportokat toborozzon és juttasson ki Izraelbe. Ő összehozta a csoportokat, Csehszlovákián, Ausztrián keresztül átmentek Olaszországba, és onnan mentek ki Izraelbe. Ez illegális tevékenység volt [Izrael Állam 1948-ban alakult, addig Palesztina brit mandátum volt, és éves kvóták voltak a betelepülni szándékozó zsidók számára, aki kvótán kívül próbált belépni Palesztinába, illegális bevándorlónak minősült. – A szerk.]. Nemrég mondta, hogy 1948 elején figyelmeztették, hogy el kell hagynia az országot, mert lebukik. S akkor ment ki Izraelbe. Hogy mi kimenjünk Magdával, nem merült fel. Most megkérdeztem ezt az unokatestvéremet, hogy nekünk miért nem szólt. Azt mondta, a családban [nem szólt] senkinek. Ez úgy látszik, szabály volt, hogy nem szabad a családot beavatni, mert akkor nagyobb a lebukás veszélye. Egyébként pedig a családnak az a része, amelyik átvészelte az egészet, és itthon volt, azok mind baloldaliak vagy éppen már illegális kommunisták is voltak, azoknak pedig nem ez volt a műsorukban.

Az esküvőnk 1945. november huszonhatodikán volt. Akkor bementünk a kerületi polgármesteri hivatalba, vittünk két tanút, két rokont, megkerestük az anyakönyvvezetőt, és mondtuk, hogy össze akarunk házasodni. Nem szívesen fogadta a hírt, mert fel kellett mennie a fűtetlen, ablaktalan anyakönyvvezetői hivatalba. Elővette a szükséges könyveket, szóval akkor kijelentik, hogy össze akarnak…? Kijelentjük. Itt vannak a tanúk, oké, beírta a könyvbe, aláíratta és jó napot. Ez volt a házasság. Egyáltalán nem volt ünnepélyes, még a kabátot sem lehetett levenni. Egyikünk se volt vallásos, de kiderült, hogy ha zsidó esküvőt kötünk, akkor a Joint egy elég szép összeget ad. Úgyhogy akkor összeesküdtünk zsidó esküvővel is, mert szükségünk volt a pénzre, ez az igazság, nincs mit szépíteni. A Dohány utca közepe táján volt egy tér,  a Bethlen tér [A Dohány utca folytatását, ahol a Bethlen tér is van, István útnak hívják. – A szerk.]. Ott volt a Joint is, meg ott volt valami egyházi hivatal is, úgyhogy ott volt ez az egyházi esküvő. Kaptunk egy tisztességes összeget, amivel lehetett ruhát meg valami bútort venni, amivel nem rendelkeztünk. Egy ideig albérletben laktunk, mert a Magda nagynénje és a férje ott lakott az anyjánál. Azután ők elköltöztek, és akkor az anyjával együtt laktunk az ő lakásában, a Dohány utcában, Pesten. Onnan 1956 telén költöztünk el.

Magda varrónői képzésen esett át, és legelőször varrónőként helyezkedett el. Később, 1946-ban az egyik kommunista rokona, anyai ágról, aki a Pártközpontban dolgozott, bevitte a Pártközpontba. Ott kapott tisztviselői állást. Parttagnak kellett lennie, azt hiszem. Nem telt el egy év sem, nagyon keserű tapasztalatai voltak. Olyan osztályon dolgozott, ahol rettenetes szajrézás ment. Ezek lejártak vidékre, és összeszedtek bútorokat, konfiskáltak. S ezt olyan magától értetődőnek tekintették, Magda meg nem tekintette magától értetődőnek, és otthagyta az állást, beiratkozott óvónőképzőbe. Elvégezte, és végig óvónőként dolgozott azután.

[1945.] szeptemberben indult az orvosi egyetem első teljes évfolyama, elmentem, beiratkoztam, s aztán jártam az orvosi egyetemre, amit aztán el is végeztem, annak rendje és módja szerint 1951-ben.

Nekem tulajdonképpen nem voltak politikai nézeteim. Én a túlélés tapasztalatai alapján – elmondtam, hogy milyen társaságban voltam – az akkori kommunista párthoz húztam. A családban is egy csomó kommunista volt. Elhatároztam, hogy belépek a pártba. Elmentem ahhoz, akinek az életemet köszönhetem, a Karcsihoz [Csendes Károlyhoz], aki a Pártközpontban dolgozott akkor. A személyügyi osztály értelmiségi tagozatának volt a vezetője [Csendes Károly (1916) – az  MKP, majd MDP KV káderosztályán dolgozott 1945-től. Az Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője volt 1954-től, majd a legfőbb ügyész helyettese 1960-tól. – A szerk.]. Mikor megkérdeztem, hogy be akarok lépni a pártba, mit szól hozzá, azt mondta, hogy ne lépjek be, rám nem úgy van szükség, mint pártemberre, hanem mint orvosra. Tanuljak, végezzem el jól az egyetemet, aztán majd el lehet dönteni. A végén mégis beléptem. 1946 elején valamikor beléptem a pártba. Az orvosi egyetemen volt pártszervezet, annak a tagja voltam. Én abban a hitben voltam, hogy ehhez a párthoz kell tartoznom. Az egyetemen 1947-ben vagy 1948-ban, már nem emlékszem pontosan, megválasztottak ifjúsági párttitkárnak. Az ifjúsági szervezetnek nem volt különösebben nagy súlya, de sok barát, sok ismerős volt, én nem csináltam semmi különösebbet, azt hiszem, de minthogy ifjúsági párttitkár voltam és párttag a végzés előtt, 1949-ben vagy 1950-ben bevittek a MEFESZ-be [Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége]. Ott dolgoztam beosztottként, adtak fizetést is. Úgyhogy ezért is jó volt.

1946–47–48-ban a régi professzorok tanítottak. Például a belgyógyász professzor a Haynal Imre volt [Haynal Imre (1892–1979), orvos, egyetemi tanár, akadémikus. 1946–1958 között a budapesti II. sz. Belgyógyászati Klinika igazgatója, tanszékvezető egyetemi tanára. – A szerk.]. Kiváló belgyógyász volt. Az volt a hobbija, vagy nem tudom, minek nevezzem, hogy mindig az elnyomottakat védte. 1945 előtt a baloldaliakat védte a nyilas és a horthysta terrorral szemben. Kiállt mellettük, ha kellett. Ebben az időben a kommunista párt által üldözöttek mellett állt ki. Az óráin is tett ilyen megjegyzéseket, különben is vehemens ember volt. Bejött az órára, és azt mondta, hogy tisztelt uraim és hölgyeim, tegnap rektori értekezlet volt, ezen azt az utasítást kaptuk, hogy a szovjet orvostudomány eredményeiről és kiválóságairól tartsunk egy órát. Azt mondja, én nem találtam sem kiemelendő témát, se kiemelendő személyiséget, ezért a szovjet pedagógiáról fogok beszélni. És akkor olyanokat mondott, hogy ott kiválóan tanultak, mert minden osztályban volt egy csekista [lásd: Cseka], aki terrorizálta az osztályt. Ilyen nyíltan mondta. Én ezeken röhögtem, mondjon, amit akar, nem érdekel. Mint ifjúsági párttitkár röhögtem rajta. Volt olyan, aki az ilyeneket rögtön ment bejelenteni. 1950-ben lettem úgynevezett cselédkönyves [A szigorló orvosokat nevezték cselédkönyves orvosoknak. – A szerk.]. Az egy év volt, amikor a szaktárgyakból le kell tenni az utolsó szigorlatot, és ezután 1951-ben avattak orvossá. 1950-ben történt az, hogy a Haynalt, a Horányit, ő volt az ideggyógyász professzor és még valakit…, a Horn szemészprofesszort, egyik napról a másikra kirúgtak az egyetemről. Ez minket nagyon érzékenyen érintett, mert mi ezeknek a szája íze szerint készültünk a szigorlatra. Mikor ez a váltás történt, nekem akkor kellett ideggyógyászatból szigorlatozni. A Horányi elsősorban az ideggyógyászat neurológiai ágával foglalkozott, és azt kérte számon. A helyébe jött Nyírő professzor, aki viszont pszichiáter volt, és a pszichiátriát kérte számon. Nagyon sokan voltunk, akik nem gondoltuk, hogy később pszichiátriai vonalon folytatjuk a munkát, és nem nagyon készültünk fel. Én is ilyen voltam. A Nyírő elég okos és elég tisztességes volt ahhoz, hogy ennek ellenére átengedett bennünket a szigorlaton, mikor tényleg semmit nem tudtunk. Elég világosan emlékszem, hogy semmit nem tudtunk pszichiátriából. [Horányi Béla (1904–1986) – orvos, ideg- és elmegyógyász, egyetemi tanár. 1946–50 között  az Egyetemi Ideg- és Elmeklinika igazgatója, majd 1956-os rehabilitálásáig az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet osztályvezető főorvosa volt. 1956–75 között újra egyetemi tanárként dolgozott. Számos magyar és nemzetközi szakmai szervezet tagja volt. Nyírő Gyula (1895–1966) – orvos, elme-ideggyógyász, egyetemi tanár. 1928-tól a lipótmezei elmegyógyintézetben főorvos, 1939-től az angyalföldi elmegyógyintézet igazgató-főorvosa, 1951-től a budapesti orvostudományi egyetemen a pszichiátria tanára.– A szerk.]

Ez [a professzorok eltávolítása] megrázta a hallgatókat is meg a professzori kart is. Az én Karcsi barátom ekkor már a főügyész helyettese volt. Egyszer bementem hozzá a főügyészségre, és azt mondtam, hogy magyarázd meg nekem, hogy mi történt [Csendes Károly 1960-ban lett a főügyész helyettese. – A szerk.]. Miért kellett ezeket a kiváló szakembereket kirúgni? Ő mellébeszélt. Nyilván nem mondhatta meg az igazságot, hazudni meg nekem nem akart. Valahogy elmismásolta a dolgot. Azt is megtehette volna, hogy feljelent. Vagy akár rögtön letartóztat, hogy ilyeneket kérdezek. Én ez előtt az eset előtt is többször elmentem hozzá, és ő mindig nagyon tisztességesen és baráti módon fogadott. Én csak jó emlékeket őrzök róla. Tudom, hogy nagyon sokan nagyon rossz emlékeket őriznek róla mint főügyészhelyettesről. Nem tudom, hogy azok az emlékek megalapozottak-e, mert én nem követtem az ő pályáját. Biztos, hogy a legfelsőbb ügyészség egy csomó disznóságot csinált, hogy ebben mi, mennyi volt az ő szerepe, nem tudom. Már nyugdíjban volt, akkor mondta el, hogy a Weil Emilnek – az volt az orvosszakszervezet főtitkára, és egy nagyon befolyásos pártfunkcionárius is volt – volt az akciója ez a harakiri az orvos karon, mert a saját embereit akarta beültetni a professzori székekbe [Weil Emil (1897–1954) – orvos, egyetemi tanár. 1945 után részt vett az orvosszakszervezet létrehozásában, a szakszervezet főtitkára, az Egészségügyi Tudományos Tanács elnöke, országgyűlési képviselő, 1950–53 között Magyarország washingtoni nagykövete volt. – A szerk.]. S ezt végre is hajtotta. Úgyhogy ekkor tudtam meg az igazi indítékot.

Énnekem több barátom volt az egyetemen. Az egyik legjobb barátom miatt majdnem lebuktam, mert ő volt előttem az ifjúsági titkár. Az apja nagykereskedő volt, s már csak ezért is leváltották a titkárságból, de a pártból nem zárták ki. Az ő helyébe engem választottak meg. Miután Pesten elég zűrös volt a helyzete, és ő tényleg komolyan készült pszichiátriai pályára, átiratkozott Pécsre. Adtam neki mint párttitkár egy levelet a pécsi pártszervezethez, hogy ez egy milyen rendes fiú meg kiváló ember, s tudományos karriert akart befutni, ezért arra kérem, hogy ne vegyék igénybe mint pártembert, hanem engedjék, hogy a szakmájában fejlődhessen. S egy szép napon behívtak a rektori hivatalba, ahol két elegánsan felöltözött úriember fogadott, és azt mondták, hogy hogy képzeli ezt. Ez egy pártellenes cselekedet. Mondtam, én nem érzem annak. Kiderült, hogy ezek ÁVH-sok voltak. Felelősségre vontak, hogy hogy jövök én ahhoz, hogy levelet írjak.

1950 őszén vette át a Magyar Néphadsereg vezetését Farkas Mihály [Farkas 1948–1953 között volt honvédelmi miniszter. – A szerk.]. Az egyetemen lefolytatódott egy akció, ahol behívtak bennünket egy hivatalos helyiségbe, és ott három szigorú ember közölte, hogy a hadsereg igényt tart a személyünkre. Olyanokra, akiket ők megbízhatóknak ítéltek, ez az akkori évfolyamnak húsz-huszonöt százaléka volt. Tehát behívtak. Budán, a Villányi úton volt a Honvéd Kollégium, oda kerültünk be. Ott folytattuk az egyetemet, de már mint katonák. Aláírtuk a papírt, hogy belépünk a hadseregbe, ott alá kellett egy újabb papírt írni, hogy ezt önként tettük. Az egyetemet már mint katona fejeztem be. Minthogy elég jó eredménnyel, és elég jó volt a „múltam”, én rögtön főhadnagyi rangot kaptam. Akkor volt az első Néphadsereg napja [Magyar Néphadseregnek hívták 1948-tól a háború után újjászervezett demokratikus hadsereget. A hadsereget 1949–1953 között a szovjet hadsereg mintájára szervezték át. 1951-ben a Vörös Hadsereg napja analógiájára mindegyik szocialista országban megszervezték a honvédelem napját, Magyarországon az 1848-as forradalom pákozdi csatájának évfordulójára, szeptember 29-re tűzték ki a Néphadsereg Napját. Elnevezése változott az idők folyamán: volt Néphadsereg napja, fegyveres erők napja, honvédség napja (www.unnep.eu). (A hadsereg neve 1945–48 között és 1990-től újra Magyar Honvédség, elődjét Magyar Királyi Honvédségnek nevezték.) – A szerk.]. Nagy cirkusz volt, ötven-százfős küldöttség jött minden Varsói Szerződés-beli országból, és engem beosztottak először az Astoria szállóba, ahol, azt hiszem, a cseh küldöttség volt, ott kellett ellenőriznem a konyhát és az étkeztetést [Maga a Varsói Szerződés csak 1955. május 14-én alakult meg Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Kelet-Németország, Magyarország, Lengyelország, Románia és a Szovjetunió részvételével. – A szerk.]. Én nagyon élveztem a dolgot, a szálloda konyháján szolgáltam, és az éttermében ebédeltem. Ezt követően engem osztottak be a Gundelhez, ahol a Néphadsereg napjának a nagy fogadására, a miniszteri fogadásra készítették az ételeket. Az volt a dolgom, hogy ott nyüzsögjek, és minden ételből, ami készül, el kellett tenni ételmintát egy jégszekrénybe, amihez csak nekem volt kulcsom. Itt rajtam kívül rendszeresen megjelentek ÁVH-sok, akik azért utánanéztek, hogy én rendesen végzem-e a munkámat. Ott az ország öt legkiválóbb hidegkonyhai szakácsa csinálta ezeket a kajákat. Két napig tartott ez a dolog, mi szem-szájnak ingere, minden volt ott. Mondták, hogy mi van, és én választottam, amit akartam. Volt például békacomb. Ott ettem életemben először békacombot. S aztán nem ettem többször. Nagyon finom volt egyébként. Amikor vége lett a cirkusznak, akkor összecsomagoltak nekem ezekből a csemegékből egy elég tisztességes csomagot, hogy vigyem haza a családomnak. Ez volt az első orvosi ténykedésem.

A HM Közvetlen Híradó Ezredhez kerültem vezető orvosnak. Volt egy beosztott orvos, egy vezető s a gyengélkedő, ahol volt egy tiszthelyettes meg egy egészségügyi katona. Ez a laktanya a Budaörsi úton van, a Petőfi laktanya. Az volt a híradós tiszti iskola laktanyája, s ugyanebben a laktanyában volt a HM Közvetlen Híradó Ezred. Ebben az időben még az volt a szokás, hogy be kellett menni reggel hétre, és este nyolc előtt nem illett elmenni. Aki elment, azt megkérdezték: „Magának nincs munkája, hogy ilyen korán elmegy?” A hírezred télen bent volt a laktanyában, májusban kiköltözött Budakeszi mögé, az úgynevezett Hidegvölgybe, táborba. A nyarat táborban töltöttük. Ez volt szokás minden laktanyában. Oda is be kellett menni reggel hétre, és onnan sem illett elmenni este nyolc előtt.

Volt a moszkvai orvosper a Szovjetunióban. Az orvosper idején a Néphadseregben működő zsidó származású orvosokra elkezdtek nagyon odafigyelni. Délután volt mindig két óra, amikor a katonák gyengélkedőre jöhettek, és amikor az ember megvizsgálta őket, aztán eldöntötte, hogy mi legyen velük. Minden nap megjelent az elhárító tiszt, akivel én egyébként emberileg jó viszonyban voltam. Énnekem fel sem tűnt, hogy ott van. Az egyik katonám, aki egy dörzsölt fickó volt, azt mondta, hogy „Százados elvtárs – akkor már százados voltam –, nem tűnik fel magának, hogy mindig itt van a gyengélkedőnél az elhárító tiszt?”. Tényleg, ez eddig fel sem tűnt. Ha maga nem szól, nem. Másnap jött az elhárító tiszt. Akkor mondtam neki: „Na ide figyelj, te azért jössz minden nap, hogy azt lesd, hogy mikor fogok megölni egy katonát? Akkor nagyon sokáig lesheted, mert ilyen nem fog előfordulni.” Attól kezdve nem járt. Ilyen nyomást gyakoroltak a csapatorvosokra. Ez akkor volt egyébként, amikor egy csapatorvost ki is végeztek. Akkor nem volt arról szó, hogy ki zsidó, meg ki nem zsidó. De itt nyilvánvalóan nyilvántartották valahol, a franc tudja, hogy hol. A hadseregen belül azt tapasztalta az ember – de ez már inkább utóbb volt –, hogy a vezető beosztású zsidó orvosok, ha bántani kellett valakit, inkább a zsidó orvosokat bántották, mint a nem zsidókat. Volt egy ilyen zsidó antiszemitizmus. Ezek azzal is akarták a hűségüket mutatni, hogy ha bántottak valakit, akkor inkább a zsidókat bántották. Ez egy ilyen furcsa dolog volt.

A csapatnál dolgoztam, de engem érdekelt a szakma tudományos része is. Ennél az ezrednél voltak távírósok. A géptávírósokat ott képezték az ezrednél, és mindig nagyon sok baj volt velük, a kiképzésre bevett katonák egy jelentős része lemorzsolódott. S én kérdeztem, hogy hogy megy a kiválasztás. Kiderült, hogy azokat választották ki géptávírósoknak, akik valamilyen kapcsolatban álltak a zenével. Az volt a feltevés, hogy a ritmusérzék valahogy megkönnyíti a géptávírós kiképzést. Én rögtön azt mondtam, hogy ez valószínűleg fals dolog, mert ennek semmi köze nincs a ritmusérzékhez. S elkezdtem ezt a kérdést kutatni, és ebben együttműködtem a Sportkórház kutatóosztályával. Kitaláltam egy reflexvizsgáló eljárást, amit a Sportkórházban elfogadtak. Kiderült, hogy semmi köze nincs a zenei tudásnak a géptávíráshoz, és ezt leírtuk egy cikkben, ami megjelent a „Honvédorvos” című lapban. Erre felfigyelt az akkori egészségügyi csoportfőnökség is. S akkor engem az ezredtől áttettek a Honvéd Egészségügyi Tudományos Kutató Intézethez, hogy ott folytassam a katonai pályafutást, most már mint kutató orvos. A cikk 1955 végén jelent meg, és 1956 januárjában helyeztek a HETKI-be. Ezzel véget ért az én csapatorvosi pályafutásom.

1956-ban, amikor a forradalom zajlott [lásd: 1956-os forradalom], a hadseregben egy nagy kavalkád volt. Azt hiszem, ez közismert. A HETKI megszűnt akkor. Bementünk a HETKI-be, már aki bement, a parancsnokság sehol, be volt zárva. Kész. Menjünk haza, és várjuk ki, hogy mi lesz ebből. Bementem megnézni az ezredet. Az ezred is szét volt dúlva. Minden szanaszét hevert, akik ügyesek voltak, akkor szerezhettek mindenféle műszaki cikket, mert senki nem nézte, ki mit visz el. Tehát az ezred is megszűnt abban a formájában. Akkor hazamentem, és otthon voltam, amíg lezajlott az ellenforradalom vagy a forradalom. Bocsánat, nem otthon voltam, rosszul mondtam. 1956. október huszonharmadikán, az első napon délelőtt elutaztam Balatonfüredre üdülni. Beutalóm volt. Ott is volt egy katonai üdülő. Odamentem egyedül. A feleségem és a gyerekek – akkor már két gyerekem volt – itthon maradtak. Ennyire naivak voltunk, hogy elutaztunk. Balatonfüreden értek bennünket a dolgok [A többes szám a katonai üdülőben tartózkodó katonákra vonatkozik. – A szerk.]. Ott értesültünk, hogy mi van Pesten. Ott is lezajlott ez a dolog, de sokkal szelídebben, ott nem voltak komoly dolgok. 1956. október huszonnegyedikén a balatonfüredi rendőrőrs tagjai bejöttek a katonai üdülőbe, ott voltunk többen, tisztek, letették a fegyvereket, és azt mondták, hogy ők lelépnek. Mi azt csinálunk, amit akarunk. Volt ott egy politikai tiszt is, normális pacák egyébként [A politikai tiszti posztot is a szovjet hadsereg mintájára szervezték meg Magyarországon. Politikai tiszteket – komisszárokat – először az oroszországi polgárháború idején rendszeresítettek a Vörös Hadseregben. A komisszárok a Vörös Hadseregben szolgálatot teljesítő volt cári tisztek mellé kirendelt, politikailag megbízható civil megbízottak voltak. Joguk volt a parancsnok intézkedéseit felülbírálni, vagy akár az illető leváltását kezdeményezni. A poszt állandósult. A Magyar Néphadseregben is zászlóaljtól felfelé minden egységben volt politikai tiszt. – A szerk.]. Azt mondta, hogy vegyük magunkhoz a pisztolyokat, és este menjünk ki a városba, [Balaton]Füredre járőrözni, hogy nehogy itt valami lövöldözés vagy egyéb legyen. Kijárunk járőrözni, de a pisztolyt nem fogjuk használni. Nem volt különösebb esemény. Csak az volt számunkra az esemény, hogy 1956. október huszonötödikétől kezdve nem lehetett Pesttel összeköttetést szerezni, tehát nem tudtunk a családról. Hazautazni sem lehetett. Úgyhogy én ott ragadtam. Ha nagyon akartam volna, akkor simán átjuthattam volna Ausztriába, mert a [balaton]füredi Szívkórházból minden nap ment teherautó Ausztriába, kötszereket meg gyógyszereket behozni a kórház számára. Az nem ült fel, aki nem akart, a határon pedig mondták, hogy a kórház autója, és simán átengedték. Aki ott aztán leszállt, az ott maradt. De énnekem itt volt a feleségem meg két kiskorú gyerekem, úgyhogy én mindenképpen haza akartam jönni, és november elsején sikerült egy teherautón azoknak, akik pestiek voltak, hazajönni. November elsején visszakerültem a Dohány utcai lakásba, és a további napokat ott töltöttem. November negyedikén jöttek be az orosz csapatok, és mikor már elkezdődött a lövöldözés, akkor a családok leköltöztek a pincébe. A mi házunkat találat érte, függőfolyosós ház volt, a harmadik emelet függőfolyosóját le is vitte. És a lakásokon, konyhákon meg előszobákon keresztül vágtak utat, hogy minden lakásba be lehessen jutni.

November negyedike után is szét volt zilálva a hadsereg. Az ember nem tudott hova menni. A HETKI megszűnt, elmentem én megnézni, hogy nem állt-e vissza, de nem állt vissza. Bementem az egészségügyi csoportfőnökségre, hogy itt vagyok, mi legyen velem. Nagyon csodálkoztak: ugye leszerelni jött? Nem leszerelni jöttem. Azt szeretném tudni, hogy csinálhatok-e valamit. Mit akar csinálni? Mondtam, én belgyógyász szeretnék lenni a Központi Katonai Kórházban. El van intézve, egy hét múlva menjen be, jelentkezzen be, ott lesz a papír, hogy oda van helyezve. Nekem mindegy volt, csak szakmát tanulhassak, szakmát csinálhassak. Így kerültem aztán a Központi Katonai Kórházba belgyógyásznak. Aztán letettem a szakvizsgát. Négy év volt a szakvizsgára előírt idő, de a csapatorvosi időből meg az úgynevezett kutató orvosi tevékenységből is betudtak bizonyos időt. Így két év után belgyógyász szakorvos lettem.

1956 telén költöztünk el [a Dohány utcából], akkor sikerült azt elcserélni egy olyan nagyobb lakásra, amelyben olyanok laktak, akiket nem illetett meg a nagyobb lakás [lásd: jogos lakásigény]. Akkor rengeteg ilyen volt, hogy [az emberek] beköltöztek elhagyott lakásokba. Zuglóban volt egy lakás a Mexikói úton, amibe beköltözött egy házaspár. Aki ott lakott, az disszidált. Ezek [a beköltözők] nem voltak jogosultak arra a lakásra. Zuglóban a sógorom felesége volt a lakásügyi osztályon valami tisztviselő, és ő mondta, hogy azt a lakást meg tudja szerezni nekünk, ha ezt [a Dohány utcait] átadjuk ennek a házaspárnak. Ezekkel tudatják, hogy jogtalanul laknak ott, de ha felajánlunk nekik egy kétszobás városi lakást, akkor biztos, hogy inkább odaköltöznek, mint hogy kitegyék magukat egy cirkusznak. Akkor rengeteg lakás tönkrement, és 1956 decemberében, 1957 januárjában reggelente a tanácsok lakáshivatalainál tömegek álltak sorban. A lakáscserét lebonyolítani, az egy cirkusz volt. Én bementem a lakáshivatalba a hetedik kerületben. Bemutatkoztam, hogy Kádár Pál vagyok. Azonnal megnyílt minden, azt hitték, hogy Kádár János rokona vagyok, én meg nem tiltakoztam. Ahova mentünk, egy háromszobás lakás volt Zuglóban, a Mexikói úton. Régi építésű ház volt. A nagymamával együtt költöztünk oda.

Gyerekek. Az egyik 1949-ben, a másik 1952-ben született. A gyes, gyed vagy mi, akkor nem járt, csak három hónap szülés után [A gyes bevezetése (1968) előtt összesen 12 hét szülési szabadság illette meg az anyákat, ebből legfeljebb 4 hetet terhességük utolsó szakaszában is kivehettek. Amikor valaki – legkésőbb a gyerek 3 hónapos korában – visszament dolgozni, valameddig még kapott ún. szoptatási munkaidő-kedvezményt, amit akár összerakva, naponta „egy tételben” is kivehetett. – A szerk.]. Magda arra a három hónapra otthon maradt, utána ment dolgozni az óvodába. A gyerekek óvodában, bölcsődében voltak. A hadseregnek volt óvodája meg bölcsődéje is, oda kerültek, mert az egyszerűbb volt, és onnan rendszeresen összeszedte a gyerekeket egy busz, kiment a lakásokra, összegyűjtötte, és haza is hozta. Tehát ez egy praktikusabb megoldás volt. Valahol Budán volt, már nem emlékszem, pontosan hol.

1956 után megszereztem a belgyógyász szakvizsgát, és kezdtem belgyógyásszá válni, a kórházban elfogadtak mint belgyógyászt. És ekkor történt az, hogy megint behívtak az egészségügyi főnökségre, leültek velem, hogy a Tiszti Kórházba – ez Budán volt – akarnak áthelyezni parancsnokhelyettesnek. Én kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. Mondtam, hogy én most kezdek tényleg belgyógyász lenni. A parancsnokhelyettesnek az a dolga, hogy parancsnokoljon, vagy vezesse a kórházat. De így, de úgy, itt van szükség rám. Mindegy, szóval kiderült, hogy akármit mondok, engem oda fognak helyezni. 1961 szeptemberében kerültem oda parancsnokhelyettesnek. Azt kikötöttem, hogy ha parancsnokhelyettes leszek is, nekem ott legyen egy kórtermem a belgyógyászaton, hogy én betegeket kezelhessek. Ehhez hozzájárultak, úgyhogy én rendszeresen lejártam az én kórtermembe, és a belgyógyász főorvossal nagyon jó viszonyom volt. Azzal is, akit ott találtam, és azzal is, akit később a Központi  [Katonai] Kórházból odahelyeztek.

A gyerekek elvégezték az elemit [az általános iskolát], aztán a nagyobbik fiam az István Gimnáziumba járt, ott, Zuglóban, a kisebbik pedig egy másikba, nem tudom a nevét, a Városliget mellett, a Hungária körúthoz közel [volt]. A nagyobbik harmadik gimnazista korában, mikor kezdtük mondani, meg kell gondolni, hogy most mit akarsz csinálni, akkor kinyilatkozta, hogy orvosi egyetemre kíván menni, és azt mondtuk neki, rendben van. Negyedik gimnázium alatt felfogadtunk hozzá egy egyetemi hallgatót. Én azt mondtam, hogy latinból tegye le az érettségit, és akkor leérettségizett latinból, és első nekifutásra felvették az egyetemre. A kisebbik viszont nem tanult jól. Őt én vittem el lakatosműhelybe, asztalosműhelybe, nyomdába. Akkor kialakult, hogy a nyomdászszakma érdekli. S akkor elvittem öt vagy hat nyomdába. Mindenütt nagyon jól fogadtak, és végigvezettek bennünket az egész nyomdán, és akkor ő kiválasztotta a mélynyomó szakmát magának. Elment nyomdászinaskodni, és nyomdász lett.

Mi abban maradtunk a feleségemmel, hogy tudják meg, hogy az apjuk és az anyjuk is zsidó, nehogy valahol az iskolában érje valami inzultus őket, mint engem a Katika csókmegtagadásakor. Eljött az az idő, nem tudom, négy- vagy öt- vagy hatéves korukban, arra én nem emlékszem, amikor valamilyen módon szóba került ez az egész dolog, és akkor megmondtuk nekik, hogy ti zsidók vagytok. De nem kaptak egyházi nevelést, mert mi sem voltunk vallásosak.

A hadseregnek sok üdülője volt 1956 előtt. Ezekbe lehetett beutalót kapni. A feleségemmel különböző helyekre jártunk. Már a fene se tudja mindet, hogy hova. Füredre, Mátraházára. Debrecenbe én rendszeresen jártam, nem hosszú időre, de lementem meglátogatni Pirkát, a rokonságot. A rokonságot kevésbé, leginkább Pirkát. S a gyerekek 1956 után a nyár egy jelentős részét lent töltötték mindig Pirkánál. Nagyon szerették őt és Debrecent is, és ő is nagyon szerette a gyerekeket. Pirka néninek nem volt gyereke, úgyhogy ő engem mint a saját gyerekét kezelt diákkoromban, és a gyerekeimet majdnem mint saját unokáit kezelte, amikor nyáron lementek.

[Balaton]Füreden volt egy nagy üdülő, azután az innenső oldalon, azt hiszem, [Balaton]Bogláron, azután Mátraházán, azután Miskolc előtt, valamelyik nagy bányató mellett volt egy katonai üdülő. Sok helyre jártunk, mert nyáron mindig lehetett beutalót kapni valahova. A gyerekeknek akkor már önálló családi életük volt. Már közegészségüggyel foglalkoztam, és hogy a belgyógyászati szakmától ne szakadjak el, elvállaltam egy mellékállást. Kezdetben az egész igazságügyi szervezetnél voltam üzemorvosféle. A főhelyem a Fővárosi Bíróság volt, ott volt a rendelőm. De elláttam a Pesti Központi Kerületi Bíróságot, az Igazságügyi Minisztériumot, a Legfelsőbb Bíróságot és a Pest Megyei Bíróságot is. A Fővárosi Bíróságon kétszer két órát rendeltem, ezeken a többi helyeken egy-egy órát hetente. Gyakorlatilag belgyógyászati munkát és receptírást kellett végezni. Ez aztán később fokozatosan leszűkült, de most is a Központi Kerületi Bírósághoz és ennek egy pár csatolt részéhez járok egészségügyi orvosként. Az igazságügynek is voltak különböző helyen üdülői, és ők is felajánlották, hogy ha időm és kedvem engedi, akkor adnak, tehát ezekbe is jártam.

Külföldre elég gyakran jártam. 1961-ben kerültem a Tiszti Kórházba, 1963-ban vagy 1964-ben kerültem a Közegészségügyi-Járványügyi Intézetbe. Én voltam a munka-egészségügyész. Megtanultam a szakmát, és cikkeim is jelentek meg egy csomó dologról. Több mindennel foglalkoztam, és 1972-ben kineveztek oda parancsnoknak, az intézet vezetőjének, én lettem a hadsereg KÖJÁL-parancsnoka, és később, amikor a közegészségügyi-járványügyi főfelügyelő, tehát a hadsereg közegészségügyekért felelős főszakorvosa nyugdíjba ment, akkor én lettem a főszakorvos. A Varsói Szerződésnek volt egy Egészségügyi Szekciója, amelyik egyrészt évente tartott egy egyhetes VSZ-konferenciát, tehát a Varsói Szerződés összes tagállamainak az egészségügyi főembere és a főszakorvosok ültek össze. Ez évente egyszer volt. Én évente egyszer elmentem egy ilyen konferenciára.

Mint a VSZ katonaorvosi vagy egészségügyi csoportjának a tagja gyakorlatilag minden VSZ országban voltam. Romániában többször is, mert a hasonló román egészségügyi szolgálattal külön kapcsolat volt, közös kutatási témákat csináltunk. Az egyik évben mi voltunk Romániában, azután ők jártak itt a következő évben. Ezekkel is jó viszonyban voltam, mert én tudtam, hogyha ők ide jönnek, a legfontosabb tevékenységük, hogy bevásároljanak. Úgy szerveztem meg az itteni konferenciát, hogy minden délutánjuk szabad volt. És adtam melléjük egy románul tudó orvost, aki nálam dolgozott. Kettő is tudott, mert erdélyiek voltak, és ott dolgoztak az intézetben, úgyhogy remekül tudtak románul. Amikor mi voltunk kint, akkor ők is mindent megtettek azért, hogy jól érezzük magunkat. Ők is odahoztak egy magyar tolmácsot.

A kandidátusit 1975-ben védtem meg, ez a munka-egészségügyi területtel függött össze. Akkor kezdtem el gyűjteni az anyagot a katonai kiképzés során keletkező balesetekről és sérülésekről. Három fegyvernemnél, a tüzérségnél, a harckocsizóknál és a híradóknál gyűjtöttem anyagot. Nagyon gazdag anyag gyűlt össze, amit feldolgoztam, s egy kandidátusi értekezésben írtam meg, megvédtem, és megkaptam a címet. Miközben a kandidátusi anyagomat gyűjtöttem, több cikket publikáltam erről a területről. Többek között megírtam, hogy a katonaság veszélyes munkakör, akárminek is minősítik, és hogy hasznos lenne, ha a katonákat valamilyen kiválasztással küldenék arra a szakágra, amire küldik. Tehát páncélosnak vagy híradósnak vagy egyébnek, vagyis lenne egy alkalmassági vizsga. Erre az történt, hogy ez felmerült a katonai vezetés bizonyos szintjén is.

1976-ban elküldtek öt hónapra Leningrádba tanfolyamra. Akkor már kandidátus voltam és KÖJÁL-parancsnok. Leningrádban először nem tudtak velem mit kezdeni, mert valami tévedés folytán ők négy orvostisztet vártak továbbképzésre, de az orvoscsoport vezetőjét, aki én voltam, nem várták. Én mondtam, hogy küldjenek haza. De erről szó sem lehetett, az komplikációt jelentett volna, mert akkor a Moszkvában székelő magyar katonai attaséval kellett volna tárgyalni, hogy a Honvédelmi Minisztériumban kezdeményezze, hogy engem hazaengedjenek. Ilyet elképzelni sem lehetett. A végén beosztottak az ottani katonai Tudományos Egészségügyi Központba, egyébként titkosított intézet, oda külön belépőt kaptam fényképpel. Oda kezdtem járni. A vezetőmmé egy ezredest tettek. Egy normális ember volt. Leült velem, hogy tulajdonképpen mit akarok tanulni. Mondtam, én nem tudom. Mit akarnak nekem tanítani? Akkor kikérdezett, hogy itthon mit csinálok. Kiderült, hogy évek óta a Közegészségügyi Intézet vezetője vagyok, kandidátus. Azt mondja, akkor azt csináljuk, hogy te bejössz, amikor jólesik, elmész, amikor jólesik, de tölts bent két-három órát, egy-egy tisztet küldök hozzád, akivel beszélgessetek a szakmáról. Aztán elmehetsz, mert Leningrádban annyi látnivaló van, hogy igazán jól érezheted magad. És ez történt. Én bementem rendszerint délelőtt kilencre, tizenkettőkor elmentem, megebédeltem, és csavarogtam Leningrádban. Kijött a második feleségem utánam, mert engedélyezték, hogy a feleségek kint töltsenek egy időt. Az én feleségem két hónapra kapott időt, a többiek két hétre. Aztán ezzel az ezredessel nagyon baráti viszonyba keveredtünk. Egyszer meghívott a családjához a lakására. Ehhez a leningrádi orvosi egyetem parancsnokságától külön engedélyt kellett kérni, mert nem lehetett a külföldi tiszteket magánlakásra meghívni. Ő elintézte. Ez a barátság az után is tartott, hogy onnan eljöttem. Meghívtuk a lányát, itt volt három hétig nálunk. És mi kétszer vagy háromszor is kint voltunk náluk Leningrádban.

Azt akkor éreztem, hogy Magyarországon a hetvenes években teljesen más az élet, mint a Szovjetunióban. Azt nem lehetett nem észrevenni. Ha valaki normálisan gondolkodott, és huzamosabb időt töltött el, akkor látta, hogy a magyar szocializmus és diktatúra egyáltalán nem azonos a szovjet szocializmussal és a szovjet diktatúrával. Még Brezsnyev idején sem. Én amikor ott tartózkodtam a továbbképzésen, minthogy ezredes voltam és vezető beosztású katona, kaptam az öt hónapra havi hatszázhetven rubel ösztöndíjat. Ez egy orosz szakmunkásnak a háromhavi fizetése volt körülbelül. Én azt csináltam, amit akartam. Sok mindent vásároltam is, amit hazahoztunk.

Nyugatra 1965-től kezdve lehetett menni [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Én rögtön kértem útlevelet a feleségemmel együtt, hogy kimenjünk Párizsba. És megkaptam én is, a feleségem is. A két gyerek persze itt maradt, úgyhogy a fedezet megvolt. Nem tudom, hogy ez a katonatiszti mivoltomnak vagy minek volt köszönhető, de semmi cirkusz nem volt. Kiutaztunk, három hetet töltöttünk Párizsban. Mert az volt az első cél, Párizsba eljutni. Akkor már adtak hatvan dollár valutát [lásd: kék útlevél]. És Bécsben volt egy unokatestvérem, aki ott ékszerész volt, ő is adott pénzt. De hát kijöttünk valahogyan ott. Nem tudom, hogyan, de kijöttünk. Mind a ketten kaptunk hatvan dollárt, az százhúsz dollár volt. Mi a három hetet ott remekül eltöltöttük, és elmentünk többek között egyszer ez alatt a La Manche csatornához is, Étretába. Ez egy üdülőhely. Ott a házak tulajdonosai abból éltek, hogy kiadták a ház nagy részét, akárcsak itt, a Balatonnál, külföldi turistáknak. Mi az idényzárás után, szeptember első napjaiban mentünk oda, akkor már nagyon kevesen voltak. Egy ilyen házban foglaltunk szállást, és ott a tulaj, mikor átadtuk neki a bérleti díjat, a francia frankot, mulatságos dolog volt, mert kiment a napra, nézte a frankot, simogatta, mert benne még a frankhamisítás emléke élt [A frankhamisítás néven elhíresült bűnügy politikai botránnyá dagadt pénzhamisítási ügy volt: Windischgraetz Lajos hg. irányításával egy szélsőjobboldali csoport 1924–25-ben kb. 30–35 ezer db ezerfrankost hamisított (az Állami Térképészeti Intézetben, amely gr. Teleki Pál volt miniszterelnök irányítása alatt állt). A remélt bevételt a revíziós mozgalom céljaira szánták. Az egyébként nagyon gyatrán sikerült hamisítványok értékesítésével megbízott ügynököt Hollandiában letartóztatták. Kiderült, hogy más prominens személyiségek mellett Bethlen István is tudott az akcióról. A parlamenti vizsgálóbizottság őt azonban tisztázta a vádak alól, a per fő vádlottjait pedig elítélték. – A szerk.].

Párizsban is érzékeltem a különbséget az itteni meg az ottani között. De nem verbalizáltuk, hogy Franciaországban kapitalizmus van és szabadság, és hogy Magyarországon nincs szabadság, de hogy szocializmus van, azt konstatáltuk. Párizsban mentünk össze-vissza üzletekbe meg nagyáruházakba már csak kíváncsiságból is, olyan sok valutát nem adtak, hogy nagyon élhettünk volna, de nem lehetett nem észrevenni a különbséget. A franciaországi út azért is érdekes volt, mert vonattal mentünk Ausztrián és Svájcon keresztül. Az osztrák–svájci országhatáron csak az volt a fontos, hogy nem akarunk Svájcban leszállni, hanem továbbmegyünk. Bázelben aztán úgy kellett megkeresni a francia határőröket, egyszerűen nem voltak ott. Nekünk muszáj volt bebélyegezni, hogy belépünk, aztán bebélyegeztetni, hogy kilépünk, mert különben zűr lett volna. Majdnem határőrizet nélkül átmehettünk volna. Aztán voltunk Spanyolországban, a tengerparton üdülni, oda busszal mentünk. Kimentünk Bécsbe vonattal, és egy osztrák turistabusszal mentünk tovább. Mikor a busz megérkezett a svájci határra, intettek, hogy menjen tovább. De a sofőr félreállt, kiszállt, és mondta, hogy magyarokat visz. Na, szedje össze az útleveleket, mutassa be. Összeszedte, bemutatta, kész. Megvolt a határőrizet. Ugyanez volt a francia határon, ugyanez a spanyol határon. Nagyon lazán mentek akkor az ottani határátlépések. Az ember tudomásul vette. Nem lehetett nem észrevenni. Visszafelé az olasz Riviérán keresztül jöttünk, és Velencében eltöltöttünk négy órát. Ennyit voltam Velencében. De ez a négy óra is emlékezetes, mert tényleg igaz az a mondás, hogy látni és meghalni. Meghalni nem kellett, de tényleg érdekes látvány volt.

KGST országokban is voltunk. Az NDK-ban, azután Csehszlovákiában, Lengyelországban. Ez is nyaralás, magáncéllal. Csehszlovákia magánút volt, lehetett itthon turistairodánál bérelni lakást, tehát meg lehetett az utazást itt szervezni. Az családi utazás volt, nem szervezett. A többit pedig vagy a honvédség szervezte, vagy beneveztünk valamilyen társasutazásba.

Három házasságom volt. Elvettem Magdát, akit még a háború előtt jegyeztem el. Magdával főleg az én hibámból csúszott félre a házasságunk, ezt én sosem próbáltam szépíteni, huszonnyolc év után váltunk el. Nekem oroszul kellett tanulni, mielőtt küldtek Leningrádba az öthónapos továbbképzésre. Nem akartam ilyen közös nyelviskolába járni, és akkor egy tanárnőt ajánlottak nekem, és ezzel a tanárnővel alakult ki olyan viszony, hogy Magdától elváltam, és később őt vettem feleségül. A jelenlegi feleségemet még az első házasságom alatt ismertem meg. 1972-ben váltunk el Magdával. Akkor aztán belementem egy második házasságba, amelyik egy csőd volt végig. Végül ő rúgott ki otthonról. Akkor kerültem a harmadik feleségemhez, ideköltöztem – azóta lakom itt –, és őt hamarosan feleségül vettem. Azóta békés az életem. Magda aztán megbetegedett, és 1986-ban májrák következtében meghalt.

1986-ban vettem először autót, egy Skodát. Előtte, amikor az intézet vezetője voltam, még járt szolgálati kocsi, ami 1982-ig vagy 1983-ig kijárt a lakásra. Tehát kocsival mentem be és haza. Akkor megszüntették a szolgálati kocsi magáncélra való használhatóságát, akkor kezdődtek a gazdasági problémák, már nem használhattam magáncélra, és én ezt komolyan vettem, de korántsem vette mindenki komolyan. Én akkor már metróval jártam, már megvolt a hármas metró. 1992-ben ezt az autót a második feleségem lányának a második férje használta túlnyomórészt, ő vitt, ha szükséges volt, ide-oda. Neki valamiért kellett a kocsi, aztán átírattam az ő nevére. Úgyhogy megszűnt a kocsi, azóta nem vettem.

Közegészségügyi-járványügyi főszakorvosi pozícióból mentem nyugdíjba ezredesi rangban, 1988-ban. Akkor hatvanöt éves voltam. Élt egy másod-unokatestvérem az USA-ban. Ő 1947-ben ment ki Magyarországról. Németországban végezte el az egyetemet, utána rögtön kiment az USA-ba. Ekkor már a feleségével együtt egyetemi tanárok voltak Cincinnatiban. Jártak Magyarországon az 1960-as évek végén meg az 1970-es években magánúton meg tanfolyamtartási céllal is, és mindig találkoztunk és összejöttünk. Azt mondta, ha nyugdíjba megyek, ők vendégül látnak az USA-ban, menjünk ki egy hosszabb látogatásra. Én is úgy gondoltam, ha kijutok az USA-ba, az legalább két hónap legyen, mert nem biztos, hogy még egyszer kijut az ember. 1988-ban írtam neki, hogy nyugdíjba mentem, és ha fenntartod ezt az ajánlatot, akkor küldjél meghívólevelet, mert a vízumhoz az kellett, és akkor kimegyünk. Küldött meghívólevelet, és 1988 júliusában kimentünk az USA-ba két hónapra. Nagyon érdekes út volt, főleg az USA északi részén csavarogtunk. Akkor volt az, hogy ha itt vettem meg a repülőjegyet az USA-n belüli utakra, akkor hallatlanul olcsó volt. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, kétszázötven dollárért vettem a NorthWest nevű légitársaság járataira jegyet, és azzal egy hónapon át annyiszor utazhattam a NorthWest járatain, ahányszor akartam. Ez várólistás jegy volt, tehát hogyha nem volt hely a repülőgépen, meg kellett várni a következőt. De mindig volt hely. Az USA-n belül utaztunk, és részt vettünk egy kéthetes, a Yellowstone Parkot és a kanyonokat érintő buszkiránduláson [A Yellowstone National Park a világ első nemzeti parkja. A mintegy 9 000 négyzetkilométeren elterülő park többek között gejzírjeiről, hőforrásairól, valamint grizzli, szabadon élő bölény- és jávorantilop-csordáiról híres. – A szerk.]. Az tényleg élmény volt. A túra vége Las Vegasban volt, délután érkeztünk, és reggel kellett továbbmenni. Én azt mondtam, hogy itt nem alszunk, mert Las Vegasba még egyszer nem jutunk el, bemegyünk a városba, és végig járkálunk. Mindenhova beengedtek, csak pénzünk nem volt, hogy ott valami mást is csináljunk. Onnan elmentünk San Franciscóba. San Franciscóban az unokatestvéremnek kapcsolata volt azzal a nővel, aki azt az utazási irodát vezette, amelyik ezt a kéthetes buszutat lebonyolította. Annak két fia élt San Franciscóban, mind a kettő milliomos. Azokkal megbeszélték, hogy mi odamegyünk, és ők a lakásukban vendégül látnak. Az egyik milliomos fiú megírta, hogy ha megérkezünk San Franciscóba, menjünk át a Golden Gate hídon busszal, ott egy telefonfülkénél várjunk, egy nő fog értünk menni, elvisz a lakásába, ott lakhatunk, úgyhogy ott töltöttünk négy napot. A negyedik napon felültünk egy Greyhoundra [Távolsági buszjárat az USA-ban és Kanadában. – A szerk.], azt hiszem, úgy hívták a buszt, és mentünk huszonöt órán keresztül fel, Seattle-ig. Seattle-ben két napot töltöttünk, akkor odaérkezett az unokatestvérem, bérelt kocsit, és kocsival mentünk Vancouverbe, ott megint két napot voltunk, amíg ők előadtak az egyetemen. Aztán az USA-n belül még több helyen voltam, New Yorkban is.

Izraelben ott volt ez az unokatestvérem, akiről már korábban beszéltem, Kádár Imre. Sőt kint volt egy rokonom, aki szintén a háború után szabályosan, kivándorló útlevéllel ment ki Izraelbe, az egyik nagynéném, Magda. A korábban, a háború előtt kiment rokonnak [A papa Zoltán nevű féltestvérének – A szerk.] már gyerekei voltak, szóval ott volt egy elég kiterjedt rokonság. Élő kapcsolat csak ezzel a volt cionista unokatestvéremmel volt, mikor ott kint voltunk 1989-ben. Pestről mentünk repülővel, az izraeli légitársaság gépével. Akkor ő vitt végig bennünket ezen a rokonságon. Olyan állásban volt, hogy szabad kocsihasználata volt, tehát autóval a vállalat terhére beautóztuk Izrael egy elég jelentős részét. Három hétig voltunk, és miután kocsi állt rendelkezésre, nagyon sok városban meg két kibucban is voltunk. Volt egy érdekes dolog, ezt elmondom. Amikor az USA-ban ezen az autóbusztúrán vettünk részt, egyszer a feleségem, aki anyanyelvi szinten tudott oroszul, valamit oroszul mondott nekem. S mikor a buszról leszálltunk, odajött egy idős nő, és megkérdezte a feleségemtől, hogy orosz-e. Mondta, hogy nem, magyar. Kiderült, hogy ő Litvániából vagy Lettországból vándorolt ki még a háború előtt Izraelbe, és ott egy kibucban él. És azt mondta, ha egyszer kijutunk Izraelbe, menjünk el hozzá a kibucba. Megadta a címét, mindent, és akkor ők aztán végig oroszul beszéltek. Amikor kint voltunk Izraelben, akkor tényleg meglátogattuk a kibucban, ahol ő már mint nyugdíjas élt. Az egy nagy élmény volt nekem, az izraeli kibucok élete. Az egyik kibucban, ahol voltunk, volt ez a nyugdíjas asszony. A másik kibucban volt a Zoltán nevű nagybátyámnak a fia. A kibucnak volt egy vegyi üzeme, amelyik exportált külföldre, és ő volt a főmérnök. Őt a kibuc kitaníttatta mérnöknek, járt tanfolyamon külföldön többször is, és ő mint főmérnök tartozott abba a kategóriába, amelynek nem kellett évente az összes kibucfunkciót végigcsinálnia, mert rá a gyárban volt szükség. Egyébként az volt, hogy dolgoztak a mezőgazdaságban, az állattenyésztésben, a belső kibucmunkákon, ott mindenki végigment mindig ezeken a dolgokon. Ebben a kibucban például volt egy három kibuc által fenntartott egészségügyi intézmény, amelyik a magyar kórházakhoz képest elképesztő dolog volt nekem, aki már jócskán ismertem a hazai viszonyokat. Ebben a kibuckórházban – ez egy kis intézmény volt – kétágyas szobák voltak, minden szobához saját fürdőszoba, saját vécé tartozott, minden szobában volt televízió, telefon, rádió, ez a magyar viszonyokhoz képest elképesztő dolog volt. A nyugdíjasoknak elkülönített, összkomfortos, egyszobás lakosztálya volt [a kibucban], és az, hogy minden nap ott van a kiképzett egészségügyi nővér, és végiglátogatja őket, ezek tényleg mély benyomást tettek mindkettőnkre.

Én kétszer kaptam kárpótlást. Volt egy kárpótlás valamikor, ha jól emlékszem az 1960-as évek elején, amikor a németek nem a zsidóknak egyénileg küldték meg a kárpótlást, hanem a magyar államnak. Mint kiderült, a magyar állam ennek a német márkában küldött kárpótlásnak a jelentős részét elsíbolta, és a zsidóknak forintot adott. Mi tizenkétezer forintot kaptunk Magdával, ami akkor nekünk elég volt arra, hogy az új lakásunkba bútorokat vegyünk. Tehát az egy szép összeg volt. Kellett igazolás, de nekem megvolt. Mi mind a ketten koncentrációs lágerben voltunk, és ezt tudtuk tanúkkal igazolni. És azt hiszem, a hitközség is adott valami igazolást, úgyhogy ilyen módon jutottunk hozzá. Aztán az 1990-es években adott kárpótlást egy német szervezet [Az interjúalany a Claims Conference-től kapott kárpótlásról beszél. Az 1951 óta működő Claims Conference különböző programokat finanszíroz a nácizmus legrászorultabb áldozatainak segítésére. A programokhoz szükséges pénz a német és osztrák államtól, a nemzeti szocializmus időszakában kényszermunkásokat használó iparágaktól, valamint a tulajdonosok által vissza nem kért német zsidó vagyonból származik. A Claims Conference 1998-ban segélyalapot hozott létre a nemzeti szocializmus alatt üldözött közép- és kelet-európai zsidók támogatására, amelybe a német szövetségi kormány 200 millió márkát fizetett be. – A szerk.]. Minden évben igazolni kell, hogy az ember él, különben nem küldik. Ott le kellett írni részletesen, amit végigcsináltam Németországban. Lefordították németre, kiküldték, és a németországi Kárpótlási Hivatal, amelyik ennek a fedezetét Németországban állta, visszaigazolta, hogy az én történetem hiteles. Ennek ott megvoltak a nyomai, kiderült, hogy ők pontosabban tudtak bizonyos kérdéseket, mint én. Mert én emlékből írtam, nekik meg adataik voltak. Úgyhogy akkor kaptam egy nagyobb összeget német márkában, aztán küldtek negyedévenként márkában, most pedig euróban adott összeget. Ez egy nagyon jó segítség ahhoz, hogy az ember fent tudja tartani az életszínvonalát. Ebbe nem szól bele a magyar állam, semmi köze hozzá. Annyiban van köze hozzá, hogy ezért nem kell adózni. Most négyszáz eurót küldenek háromhavonként, ez közel százezer forint, három hónapra elosztva olyan harminc, harmincháromezer forintnak felel meg.

A magyar államtól a szülők után járó kárpótlást kaptam. Először azt a szégyenszámba menő harmincezer forintot. Az egy gyalázat volt a szememben. Ma se tudom megemészteni, hogy jutott eszükbe, hogy egy apáért meg agy anyáért harmincezer forintot adjanak, ami akkor már nem volt komoly pénz. Az a tizenkétezer forint annak idején ahhoz képest egy igen jelentős összeg volt. A harmincezer forintot az Orbán-kormány adta, akkor volt az, hogy többen visszaküldték az Orbánnak a Parlamentbe. Én valahol távol voltam akkor, azt hiszem, az unokatestvérem hívott meg Svájcba. Akkor jött ez, és a feleségem felvette. Ha én itthon lettem volna, én sem vettem volna fel. Aztán azt hiszem, hétszázezer forintot adtak később, már a Horn-kormány alatt.

Megírtam az édesapám történetét, ami aztán megjelent a „Múlt és Jövő”-nek az antológiájában [Kádár Pál: „A körgyógynapszámos”, in Kőbányai János (szerk.): Az út szélén, Holokauszt-életek I, Budapest, Múlt és Jövő, 2004], és azután kezdtem megírni, nyolcvanegy éves koromban az én túlélésemet. Ez a „Katika megtagadott csókja”. Először nem úgy írtam, hogy „Katika megtagadott csókja”, hanem hogy „Túlélésem kalandos története”. Aztán fokozatosan alakult ez ki, hogy gyerekkorom, a kamaszkorom, az ifjúságom, a felnőtté válás és a túlélés. Ez le van adva. Hogy aztán ebből lesz könyv vagy nem, nem tudom.

Vállajon utoljára a harmadik feleségemmel voltam, 1998–2000 között valamikor. A polgármester hívott meg. Nyírbátorban van egy zenésztábor minden nyáron, aminek a végén hangversenyeket adnak a zenészek, akik ott összegyűlnek. És a nyírbátori hangversenyek után ezeket minden évben meghívták vagy meghívják Vállajra, és a vállaji templomban is adnak hangversenyt. Egy ilyen eseményre hívott meg a polgármester. S akkor a nagyobbik fiam, akinek kocsija volt, meg a menyem és a feleségem lementünk Vállajra, és akkor néztük meg az apám emléktábláját. Elvittem őket megnézni az utcát, amit róla elneveztek. A vállaji [első világ]háborús hősök emléktáblájának a talapzatán volt szabad hely, oda van bevésve, hogy a falu mártírjainak emlékére, és ott van, hogy Dr. Kádár József, felesége és Lajos fiuk. Ott van a második világháborús hősi halottak alatt.