Travel

Életrajz

Az embernek a félelmei időnkint feltornyosulnak. Nehéz ezt elmondani. Nagyon erős volt a háború nekem, és nem tudom felejteni. Nem álmodok azokról a dolgokról, ha álmodni kezdek, abban a pillanatban fel is ébredek. De ébren gyakran jön vissza, főleg az utolsó gázkamrás történet. Az jön vissza folyton. Azt nem tudom elfelejteni és nem tudom megbocsátani sem. És nincs, akinek kibeszéljem magam. Édesanyámat már elvesztettem, csak a két gyerekem van, senki más. Rettenetesen hiányzik a bátyám, akivel beszélhetnék. Rettenetesen. Csak egy márványtábla van a temetőben, annak hiába mondom, hogy bátyus, beszélni szeretnék! Talán most, hogy kibeszélem magam, talán most megkönnyebbülök. És az a legnagyobb kívánságom, hogy soha többé ne történhessenek meg ilyen dolgok, soha többé ne legyen fasizmus!

Édesapám Újhelyi Sámuel Sándor 1879-ben született Tótkomlóson. Apai nagyszüleim, Grosz Róza és Újhelyi József az első világháború környékén halhattak meg, nem ismertem őket. Azt tudom, hogy textilkereskedéssel foglalkoztak, de egyébként földbirtokos család volt az egész Újhelyi család, Orosháza és Tótkomlós között volt a családi birtok.

Apámnak három testvére volt: Emil, Jani és Janka. A legidősebb testvér, Janka, Szegeden élt, és egy orvosnak, doktor Schaffer Samunak volt a felesége, aki egész Csongrád megyének volt a tiszti főorvosa. Janka háztartásbeli volt, volt neki egy lánya, meg egy fia. A lánya sajnos Auschwitzban halt meg a kicsi gyerekivel, a fia meg, a Laci, még az 1930-as években kikerült Kanadába. Ő most már 90 éves lenne, ha élne, de meghalt már ő is. Janka olyan 78 éves lehetett, amikor 1942-ben meghalt Szegeden.

Emil is idősebb volt apámnál. Örkényen laktak, földbirtokos volt ő is. Auschwitzban halt meg 1944-ben, olyan hetven év körül lehetett akkor. A feleségével együtt vitték el. Feleségét Ilonkának hívták, ha jól emlékszem, háztartásbeli volt, és volt nekik három gyerekük, Ella, József és Andor. Ők nem kerültek ki Auschwitzba, valahogy a gyerekek megmenekültek. Az Andor jogász lett, a József földbirtokos plusz geodéta, és az Ella pedig nagyon korán férjhez ment. Kétszer is férjhez ment, először egy híres makói hagymatermelő volt a férje, de az hamar meghalt rákban, és utána újból férjhez ment, de azt a férjét már nem ismertem.

Jani, a fiatalabb testvére az apámnak Zalaegerszegen élt, mérnök volt, volt neki egy lánya, de sokat nem tudtam róla, ővele nem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Azt tudom, hogy ő is kint volt Auschwitzban, de hazajött. 1948-ban vagy 1949-ben, így valahogy, miután Pestre fölköltöztünk édesanyámmal, akkor tudtuk meg, hogy már nem él.

Édesapámnak nagyon magas végzettsége volt, mert ő Katonai Akadémiát végzett. Először katonatiszt volt, és mikor leszerelt az I. világháborúból, akkor hazament a szüleihez Tótkomlósra. Ott is maradt egészen 1924-ig, míg meg nem házasodott anyámmal, és 1925-ben, mikor én megszülettem, akkor már tisztviselő volt a szegedi Kereskedelmi Bankban, a Kárász utcában. Ő dolgozott, és az édesanyám vigyázott rám, mert ő meg háztartásbeli volt.

Édesanyám 1896-ban született Szegeden, a neve Szőllős Ráchel Regina, de a közéletben Erzsébet volt. Azt hiszem, kereskedelmi iskolát végzett, valamilyen szakiskolaszerűséget, amit az úrilányoknak kellett akkoriban. 1919-20-ban vagy két évet élt Pesten, mert oda kényszerült az első házassága miatt. A férje aranyműves volt, és a Szőllős nagyapának konkurenciát jelentett, azért ragaszkodott a nagyapa a házassághoz. Mert akkoriban az volt a divat, hogy a szakmában maradjon a vagyon. 1921-ben született Gyuri, a bátyám, és kilenc hónapos volt, mikor anyám összepakolta a gyereket és hazament Szegedre a nagyapámékhoz.

Anyai nagyapám, Szőllős Samu, beregszászi volt, ott született 1871-ben. Ezt tudom, mert 9 év volt közte és az édesapám között. Aranyműves és órásmester volt a nagyapám, Szegeden a Fekete Sas utcában volt az üzlete. Dolgozott az arannyal, meg árusította is, javított is, mindent csinált. Kisipari munkát végzett. Az üzletben bedolgozott eleinte a nagymama is, a kasszában vagy hol segített a nagyapámnak, és mikor már megnőtt a kisebbik fiuk, a László, akkor ő is ott dolgozott. A nagypapám ugyan felvidéki zsidó volt, és azok elég vallásosak, de ahogy a nagymamát elvette, akkor már ő sem csinálta olyan komolyan. A böjtöt megtartották, minden pénteken gyertyagyújtás volt, és pénteken, szombaton hagyományosan templomjárók voltak. Azt hiszem, a templomban még most is meg van jelölve a padban nagyapámnak a helye, ahol ülni szokott.

Édesanyám édesanyja Szőllős Samuné, lánykori neve Král Irma. Szegeden élt, és a testvérei is ott éltek, tősgyökeres szegedi volt a Král család. Az egyik testvére, az Adél háztartásbeli volt, akkoriban nem nagyon volt divat a dolgozó nő. Adélnak a férje még az 1930-as években meghalt, a lánya pedig, Magda, iparművésznő lett. Nagymamám másik testvére, Sándor, a Pick Szalámigyárnak volt a főkönyvelője, de már akkor nem dolgozott, amikor megismertem. Negyven évet ledolgozott, és meg is kapta érte a jubileumi arany zsebórát. Sándor bácsi, a felesége Paula, és Adél, mind a hárman úton Auschwitzba a vagonban haltak meg. Idősek voltak, legalábbis a Sándor bácsi már nyolcvan éves volt akkor. A harmadik testvér, Král Zseni itthon halt meg, még 1937-ben vagy 1938-ban, rákban. Sándoréknak nem volt gyerekük, és a Zseninek sem volt.

Édesanyámék is négyen voltak testvérek. A legidősebb, Károly, egy hatalmas, nagydarab ember volt, és nagyon nagy tekintély, a Philips gyárnak volt a vezérigazgatója Budapesten. A fiatalabb testvér, Antal, az Újszegedi Kendergyárnak volt a főkönyvelője, a harmadik, legfiatalabb testvér, a Laci pedig egy műszaki zseni volt, nagyon-nagyon okos ember, és rettenetesen értett a röntgen-gépekhez meg a különböző egészségügyi gépekhez. Ő a nagyapám mellett dolgozott mint aranyműves és mellékesként kórházi gépeket javított.

Az édesanyám az első házassága után Szegeden a Kígyó utcában nyitott egy könyvesboltot – az egy nagyon forgalmas utca volt –, és ugyanabban a házban a harmadik emeleten volt a lakása is. Abba a könyvüzletbe bejárt az édesapám bátyja, az Emil, aki elhívta az öccsét is, és így lett a szerelem aztán, legalábbis ez a mese volt később elmondva. Apám is elvált volt már akkor, az első házassága Aradon volt, és ott élt az apám, amíg ki nem tört az I. világháború. Arról a házasságáról nem is tudok többet. 1924-ben esküdtek meg a szüleim – nagy korkülönbség, tizenhét év volt az anyám és az apám között –, és elmentek Firenzébe nászútra. És amíg az anyámék nászúton voltak, addig apám bátyja, Emil, kivett nekik – vagy megvett, ezt nem tudom pontosan – a belvárosban, a Horthy Miklós utcában egy szép nagy lakást. Mikor hazajöttek, egyenesen odamentek.

Én 1925-ben születtem, és hároméves koromig, 1928-ig laktunk a Horthy Miklós utcában. A lakásunk a Stefánia meg a Tisza szálló mellett volt, a színházzal szemben pontosan. Extra polgári lakás volt, négy vagy öt szobás, ahogy én vissza tudok emlékezni. Az utcára néztek az ablakai, a Stefániára nézett az egyik oldal, a másik pedig a színházra, és nagyon élveztem, mikor a színházból jöttek ki meg mentek be a szépruhás nénik. Mindig mondtam az apámnak, amikor álltunk az ablakban és nézelődtünk, hogy de sok szép néni! Ez a mondat még ma is a fülemben van.

Életemnek abból az időszakából másra nem nagyon emlékszem. Ahogy édesanyám mesélte később, volt szakácsnőnk, cselédünk, az apám hazajárt délben ebédelni, aztán ment vissza dolgozni estig, anyám meg vigyázott rám. Hároméves voltam, amikor elkezdődött a gazdasági válság, és apám dolgozott ugyan, de nem kapott fizetést, kölcsönöket kellett felvennie, úgyhogy a szüleim feladták a szegedi lakást és kiköltöztünk Kistelekre. A faluban a vasútállomás mellett volt egy csodálatos, kastélyszerű ház, egy úri villaféleség, és oda költöztünk egy háromszobás lakásba. Még egy család lakott abban a házban rajtunk kívül, a nagy Böske meg a kis Böske. Ők adták ki nekünk a lakást – meghaltak a nagyszüleik, s azoknak a részét adták ki –, és ők a ház másik részében egy kétszobás lakásban laktak. A nagy Böske néni volt a mama, a kis Böske néni meg a gyereke, aki törpe volt, emlékszem, egy picike kis nő volt. A szüleik, egy gazdag arisztokrata család, Pesten éltek.

Kistelek nagy falu volt a főúton, és nagy kereskedelem volt ott, mind zsidó család révén. Sok zsidó család volt Kisteleken. A faluban volt községháza, polgári iskola, elemi iskola, volt mozi, két orvosi rendelő, két patika, cukrászda is azt hiszem kettő volt és volt laktanya, csendőrségi laktanya. Minden nap volt piac, és félévente nagy vásárok voltak, ahol a kupecek hangosan kiabálva árulták a jószágokat. Mikor már később kint voltunk a tanyán, akkor már mi is hordtunk ki gyümölcsöt eladni a piacra. Azt hiszem, volt rituális fürdő is, a templom mellett, ha jól emlékszem. Mert sok felemás házaspár volt Kisteleken, amikor egy zsidó férfi nem zsidó nőt vett feleségül. A faluban két ortodox család volt, kereskedők, akik aztán mindjárt a háború elején öngyilkosok lettek.

Nekem ott sok kis korombeli barátnőm volt, és én nem néztem azt, hogy zsidó gyerek, vagy nem zsidó. Nem is tudtam akkor még, hogy mi az. Mivel közel laktunk az állomáshoz, amikor jött a holland király, meg az angol királyi fenség, meg nem tudom kik – akik jöttek vadászni a Pallavicini kastélyba, ami ott volt Pusztaszer környékén –, akkor kimentünk az állomásra, és gyönyörködtünk bennük. Augusztus 20-án meg, amikor hozták a Szent Jobbot, gyönyörködtünk az aranyvonatban.

Édesapám egy darabig még bejárt a bankba Szegedre, körülbelül 1930-ig, amíg a gazdasági válság nem lett komolyabb. Boldog-boldogtalan munkanélküli lett akkor, és apám állása is megszűnt. Kistelektől nem messze volt nekünk egy földünk, amit apám vett még pár évvel korábban, mikor a testvéreivel eladták a családi birtokukat, az örökségüket, és az árán megosztoztak. A föld a bátyám meg az én nevemen volt, és ki lett adva harmadosnak, aki művelte. A termés egyharmada az övé volt, kétharmada a miénk. Mikor az apám állása megszűnt, akkortól már ő járt ki a birtokra, édesanyám meg otthon volt, vezette a háztartást, és komoly gazdasági problémáink lettek, a földünk is meg lett terhelve.

Azt hiszem, csak három évig laktunk a faluban, és hat vagy hét éves lehettem, amikor kiköltöztünk a tanyára, mert nem tudtuk már a bérleményt fizetni. A tanya a falutól két és fél kilométernyire volt, egy darabig főúton, aszfaltos úton kellett menni, és abból nyílt egy girbe-görbe földút, ami bement a tanyákhoz. Több tanya is volt ott, hosszúkás, tégla alakú földterületekkel, de messzire egymástól. A mi tanyánkon volt egy nádtetős parasztház, ami aztán ki lett alakítva szépen, úri módra. Az volt a főépület, abban laktunk. Volt benne konyha, kisszoba, vendégszoba, hálószoba, minden. És középen volt egy kerek búboskemence. Az volt az én mindenem! Szalmával meg csutakkal fűtöttük, jó meleg volt, és én mindig a padkáján üldögélve olvasgattam. A többi szobában vaskályha volt. Sokat szenvedtünk a hidegtől, de mi hidegben aludtunk mindig. Gyuri aludt a kisszobában, én a középsőben vagy pedig az apámék hálószobájában egy sezlonon, és amikor már Gyuri nem volt velünk, akkor én is a kisszobában aludtam

A konyha a verandából nyílt, és a konyhában volt egy sparhelt, egy kredenc meg egy nagy asztal. A konyhában volt még egy létra is, föl a padlásra, meg egy létra lefelé a pincébe. A padlás egyik részében szárítottuk mosás után a ruhákat, a másik részében meg szárítottuk a morzsolt kukoricát. A pincében pedig raktár volt, ott voltak a gyümölcsök, zöldségek, minden, ami kell. Minden szobában volt petrólámpa, a konyhában is. A búbos kemencében fűtöttünk, és ott sütöttük a kenyeret is. A faluban még volt egy szakácsnőnk, akitől ellestem, hogy mit csinál, meg a nagymamámat is mindig figyeltem a konyhában, és mivel nekem ösztönösen jó érzékem volt a főzéshez, 11-12 éves koromban már annyira tudtam vezetni a háztartást, hogy nem két emberre, nem három emberre főztem, hanem volt olyan is, hogy tíz-tizenkét emberre. A napszámosokra, akik hol az aratásnál, hol a krumpli kapálásnál dolgoztak, és sokan voltak a szőlőnél is dolgozni. Ott ebédeltek ők is, üstben vagy a nagy lábosban főztem nekik, és a verandán volt a nagy asztal, ott ültek az emberek. Anyám nem szeretett főzni, a konyhai munkát inkább a cselédlányra hagyta – mert a tanyán már nem volt szakácsnőnk, csak egy cselédlányunk –, de mikor már cselédünk sem volt, akkor a kenyeret is megdagasztottam és megsütöttem. Nagyon szerettem ezeket a dolgokat, és sikerélményeim is voltak. Szerettem a háztartást, szerettem a természetet, nálam nem volt az, hogy jaj így van, jaj úgy van, hanem mindent csináltam, ami a kezem ügyébe került.

Volt külön fürdőszoba is, ami a verandából nyílt, de a hálószobából is be lehetett menni. Volt fürdőkád, és volt egy vaskazán, amibe tüzeltünk, így volt melegvíz. A kazánt csak egyszer egy héten gyújtottuk be. Kút volt, gémeskút, abból húztuk a vizet, vittük be vödörszámra, és addig volt meleg víz, amíg tartott a tartályban. Mosogatáshoz a sparhelton melegítettünk vizet. Flóra szappannal mosakodtunk, azzal mostunk, teknőben, és nagy lavórban mosakodtunk. A vécé kint volt az udvaron, a ház végében. És a veranda volt az, amit nyáron jól ki tudtunk használni. Ott ebédeltünk, ott vacsoráztunk, és ott hajtottuk a szúnyogokat, mikor este a petróleumlámpát felgyújtottuk. Megőrültünk a szúnyogoktól, annyi volt, emlékszem a verandán is meg minden helyiségben lógott egy hosszú, keskeny, enyves papír szúnyog- és légyfogónak.

A ház háta mögött volt egy kis erdő meg egy virágoskert, amit az anyámmal csináltunk, nagyon szép volt, és ha Szegedről jöttek látogatók és olyan idő volt, akkor oda kiteregettük a pokrócot és ott ültek a vendégek. A ház másik oldalán volt a lóistálló és a béres ház, ahol a béres család lakott. Szemben volt a tyúkfarm meg a disznófarm, a tehénistálló után volt a szekereknek meg a fiákernek a tároló helye, utána volt egy kacsaúsztató tó, ahol télen korcsolyáztunk, a tó mellett pedig volt egy góré, és annak a végébe volt a föld. Különböző szántóföldek, búza, rozs, gyümölcsös meg a szőlő. Ötven magyar hold.

Természetesen volt béresünk, külön béres házban laktak. A béres bácsi, Imre bácsi, hajtotta a szekeret, a stráfkocsit, amivel szállítottuk a kukoricát, vagy a szalmát, vagy a trágyát, meg ő fuvarozott bennünket a fiákerrel is. Juliska néni, a felesége meg fejte a tehenet. A cselédlány is ott lakott, de rá már egyáltalán nem emlékszem. Volt kutya, macska, malac, tehén, tyúk, kacsa, liba, minden ilyesmi, ami egy tanyán szükséges. Én is tömtem a libát, hogy a mája legyen nagy, és elláttuk a családot vele. Ez nálunk a fő dolog volt, hogy a rokonságot ellássuk. Nyáron, mikor sárgabarackérés volt vagy szilvaérés, akkor mázsaszámra főztük a lekvárt üstben, és küldtük föl Pestre a Károly bátyának, meg küldtük Szegedre a családnak.

A jószágok közül a lovacskák voltak a kedvenceim, imádtam a kis lovakat. Ezt édesapámtól örököltem, mert ő is imádta a lovakat. Tanított lovagolni, még csizmám is volt! Nagyon szerettem lovagolni, ha lóverseny van a tévében, azt ma is végignézem. Hat lovunk volt, és a lovakhoz volt szekér is, még fiáker is. Apám életében engem, a tekintetes kisasszonyt fiákeren kellett vinni az iskolába! Nem lehetett nekem gyalogolnom! A Mamilikának! Rettenetesen kényeztetett engem az édesapám, csak a biciklit nem engedte, nehogy esetleg az ő kislányának valami baja legyen.

Nekem nagyon szép gyerekkorom volt. Az apámnak én voltam az egyetlen gyermeke – ő már idős volt, 45 éves, mikor én születtem –, úgyhogy az apám nagyon elkényeztetett. Esténként mesélt, betakargatott. Elmesélte nekem a Jancsi és Juliskát, a Hamupipőkét, meg elmesélte mindig a katonasági dolgokat, hogy mi volt Galíciában, mert ő ott volt. Én meg örömmel hallgattam. Mindegy volt, mit beszél, csak beszéljen. Az volt a kedvencem. Nagyon apás voltam. De féltem is tőle, mert nagyon szigorú ember volt. Már ha csak rám nézett bizonyos tekintettel, akkor már vigyáznom kellett, de máskülönben imádott engem. Áldott jó ember volt. Ő becézett úgy, hogy Mamilika. Édesapám Gyuri bátyámat is szerette, és ő is imádta az apját, szóval nem volt semmiféle baj, sőt őt adoptálta is az apám. Csak amikor kikerültünk Kistelekre a faluba, én akkor tudtam meg ezt, mert ott pletykálták az emberek. Addig azt hittem, hogy a Gyuri édestestvérem.

A tanyára vittük magunkkal a bútorainkat, amik gyönyörű, polgári, sötét színű barokk cseresznyefa bútorok voltak. A szüleim hálószobájában két nagy ruhásszekrény volt, egy polcos meg egy akasztós, és két hatalmas ágy egymás mellett, két oldalt két éjjeli szekrénnyel – ezeket a bútorokat nászajándékként kapták anyámék Szőllős nagyapáéktól. És még a tanyán is megvolt a zongoránk, anyám néha zongorázott is. Ott volt édesanyámnak az a 20 ezer kötetes könyvtára is, amit mikor megszűnt a könyvesboltja még a szegedi lakásba is bevitt, és aztán kihoztuk a tanyára is. Nagyon sok szépirodalom volt, verseskötetek, nagyon szerették a szüleim. De apám ebben az időszakban már inkább a gazdasági könyveket böngészte, később meg az anyám is, hogy mit hogyan csináljunk. Mert apám ugye katonatiszt volt a javából, és csak később lett földbirtokos.

Az ő szülei ugyan ortodoxak voltak, és kóser konyhát vittek, de apám a birtokon nagyon szerette a disznóvágást, szerette a disznóhúst, a sonkát, úgyhogy nem fért össze a kettő. De imádkozott az ünnepeken. Én először még fordítva vettem kézbe az imakönyvet, aztán már én is úgy csináltam, ahogy az apám. A hosszúnap, a böjti nap előtt a feje fölött pörgette a tyúkot, azt kellett aztán a sakternek levágni és azt kellett megfőzni. A kisteleki templom udvarában volt egy kisebbfajta mészárszék és hetente bizonyos napokon odavitte mindenki a csirkét, hogy ott vágja le a sakter.

Sátoros ünnepkor kijöttek Szegedről az apám barátai, meg a rokonok, és a kertben állítottunk fel sátrat. Zsidó húsvétkor maceszgombóc levest csináltunk, a rendes húsvétkor pedig négyes fonatú magyar kalácsot. Én még mai napig is sütöm ezt a kalácsot. Most már nem tudom úgy körbe tekerni, ahogy a kemencébe raktam be, mert most tepsiben sütöm, de még mindig négyes fonattal csinálom. Volt sólet is, szóval apám minden hagyományt törvényszerűen cselekedett, csak éppen kóser nem volt. Minden pénteken volt mézes-mákos barhesz. Ezt a mákkal megszórt tetejű kalácsot péntekenként apám vette a falusi kóser zsidóktól, és miközben este mondta az imát, tört belőle, belemártotta a mézbe és adta a számba. Közben anyám meg gyújtotta a gyertyát.

Szombaton nem dolgoztak, csak vasárnap, sőt kocsiba se ült az édesapám szombaton. Anyám igen. Édesapámnak Kisteleken bérelt helye volt a zsidó templomban, fizetett érte a hitközségnek. Réztáblán oda volt írva a padra, hogy Újhelyi Sándor és Újhelyi Sándorné. Én apám mellett ültem, anyám meg fönt a karzaton, mert a nőknél így volt szokás. És édesapámmal mentünk mindig a templomba, minden pénteken bejártunk fiákerrel, szombaton pedig gyalog – anyám inkább otthon maradt olyankor –, illetve néha kivételesen a béres bácsi vitt be a fiákeren. Édesanyám nem volt olyan bigott, mint apám, és mikor szegény apám meghalt, akkor már nem nagyon tartottuk ezeket a hagyományos dolgokat. Karácsonyfánk nem volt, legalábbis én nem emlékszem rá. Azt tudom, hogy mióta a gyerekeim megvannak, 1955 óta van karácsonyfánk.

A tanyavilágban azon a részen nagyon kevés zsidó volt, talán úgy 15 kilométernyire volt egy másik zsidó család. De Balástyán, ami a földünk végében kezdődött, már több zsidó volt, úgyhogy apámnak azok voltak a barátai, anyámnak meg a barátnői. Ezekkel össze is jöttek, hol délután, hol este, apámék kártyáztak, anyámék dumáltak meg kézimunkáztak. Apámnak a legjobb barátja a plébános úr volt, avval kártyáztak vagy sakkoztak. Amikor ráért a plébános úr, akkor kijött a tanyára, és megittak egy fél liter borocskát. Mikor az édesanyám 1977-ben itt feküdt betegen nálam, akkor azt mondta, hogy egyet nem értek édes lányom. Apád zsidó létére hogy tudott a plébános úrral kártyázni meg borozgatni? Mondom neki, ahogy én visszaemlékszem, nagyon jól megvoltak. Jó természetű, humánus ember volt az apám.

Mi Gyurival a szüleim barátainak a gyerekeivel meg a tanyavilágbeli gyerekekkel barátkoztunk. Együtt furikáztunk a fiákeren, amikor már volt kerékpárom, akkor együtt bicikliztünk, az iskolás társaimmal meg együtt jártunk hittanra, délután meg együtt sétafikáltunk. Én barátkozós természetű emberke voltam, sok barátom, barátnőm volt. Abban az időben még nem volt ott semmi olyan vészes vagy tragikus dolog, nem is éreztem semmi hátrányt a zsidóságomból. Csak később, a polgáriban kezdődött, és harmadik-negyedikben már borzasztó volt.

Nekem voltak játékaim, babák, de inkább kint voltam a szabadban lovagolni. Vagy mozizás volt. Apám is szeretett moziba járni, és általában úgy kéthetenként mentünk be a tanyáról a kisteleki moziba. Az Orgonavirágzást ott láttam, máig emlékszem erre a gyönyörű szép filmre. Rádiót is hallgatunk, a Philips gyárban dolgozó Károly nagybátyámon keresztül kaptuk mindig a rádiókat. Apám a híreket hallgatta – ő kitűnően tudott németül meg olaszul –, anyám meg a politikát. Olyankor anyám mindig felhangosította a rádiót. Ő kommunista volt és otthon is politizált, apám meg csak ráhagyta, mert ő egyáltalán nem foglalkozott a politikával. És nagyon szerették hallgatni az operákat, mind a ketten. De nekünk gyerekeknek sipirc volt nyolc órakor lefeküdni. Nagyon szigorúak voltak ilyen vonatkozásban.

Én még Kisteleken, a faluban kezdtem el az iskolát, de körülbelül fél év után – mivel kiköltöztünk a tanyára – a tanyasi iskolában folytattam az első osztályt és ott is végeztem el az elemit. Ez az iskola nem messze volt tőlünk, pár száz méterre, és a környező tanyákról is oda jártak a gyerekek. Mivel a környéken nem volt másik zsidó család, ebben az iskolában nem is voltak zsidó gyerekek, csak én. Nagyon szerettem iskolába járni, főleg a természetrajzot és a történelmet szerettem. Elemiben az iskolai ünnepségeken kötelező volt a matrózruha, fehér zokni és fekete lakkcipő, akármilyen hideg volt. Emlékszem, hogy egy ünnepségen, talán március 15-én, combig érő hóban térdzokniban és matrózruhában kellett elszavalnom egy Petőfi Sándor verset, azt hiszem a Tiszát. Harisnyanadrág még nem volt akkoriban – később kezdett jönni az a patent harisnya – térdzoknik voltak csak, és lányoknak nadrág még nem létezett, még tréningruha sem. De én mindig csinos voltam. Anyukám is, meg apukám is figyelt erre, s én magam is hiú voltam világéletemben.

Polgáriba már a tanyáról jártam be Kistelekre. A polgári iskolában kötelező volt a köpeny, sötétkék egyenköpeny, a fiúknak is. Lányoknál vagy copf vagy rövid haj volt, nem lehetett cicomázni, és ünnepnapokon nagyon szigorúan mindig Bocskai ruha volt. Eleinte fiákerrel vitt a béres bácsi, és iskola után jött értem. Apám ezt megkövetelte. De én majd szétpukkantam mindig a méregtől, mert én sokkal szívesebben mentem volna gyalog. Mikor aztán 1937-ben apám meghalt szegénykém, akkortól gyalogoltam. Két és fél órás út volt gyalog oda-vissza. 1938-ban – amikor lett egy jó termésünk és az hozott némi pénzt – édesanyámtól kaptam egy biciklit, és akkor már biciklivel jártam be Kistelekre. Sőt még Szegedre is lementem biciklivel. Kistelek és Szeged 30 kilométer volt, oda-vissza 60 kilométer. Lementem Szegedre reggel, fogtam magam, átúsztam a Tiszán, megebédeltem a Sándor nagybácsimnál, teliettem magam, aztán visszaindultam és este már otthon is voltam. Én sportoltam, sokat tornáztam. A polgáriban első-másodikban különórára jártam tornára, mert imádtam a tornát, főleg a szertornát, a gyűrűt meg a korlátot.

Én úgy tanultam meg úszni, hogy a bátyám bevágott a Tisza közepébe. Kénytelen voltam megtanulni. Kisteleken volt egy tó, ahol nyáron strand volt, télen meg korcsolyázni lehetett, sőt volt a tanyán egy kacsaúsztató, ami befagyott, és akkor ott korcsolyáztam. Volt saját korcsolyám, amihez külön csavaró volt, amivel rácsavarozták a cipőre. A bátyám meg járt mindig futballozni, olyankor mentem vele, és néztem. A bátyám mindig elvitt magával, soha nem volt köztünk gúnyolódás vagy valami ilyesmi.

Nagyon sokat jártunk Pusztaszerre, főleg mikor már megvolt a kerékpárom. Pusztaszer csodálatos hely, és a Pallavicini gróf kastélyában gyönyörű múzeumok voltak, azokat nézegettük, amíg lehetett ilyesmit csinálni. Utána – mikor már visszaköltöztünk Kistelekre – csak patikától patikáig sétáltunk. Ez anyámnak a mondása volt. Mert a falu egyik végin volt egy patika, meg a falu másik végin volt egy patika, és ott sétáltunk le-fel a barátnőkkel. Iskolaszünetben nyáron, húsvétkor, karácsonykor, mindig a nagyszüleimhez mentem Szegedre, és ott voltam két vagy három hétig. Eleinte, míg kisebb volt, még néha jött velem a bátyám is, de később ő már inkább a felnőttekkel – a Sándor nagybátyámmal és anyám testvéreivel – meg a fiúbarátaival szeretett lenni.

Nagypapa nagyon szigorú ember volt, neki elvei voltak, és mindenkinek ahhoz kellett igazodni. Ő nem bírta a kommunistákat. Ütötte az asztalt és kiabált, mert a Károly fia meg az anyám is nagy kommunisták voltak – Károly bácsi 1919-ben még börtönben is ült Budapesten, és anyám hordta neki az ennivalót. Nagymama meg mindig csitította a nagyapámat, soha nem felejtem el, drága volt az az asszony. Mindent megtett az unokáiért, amit csak el lehet képzelni, a csillagos eget is képes volt leszedni! És mindig csitította a nagyapámat. Én meg elneveztem őt Tata úrnak, és ilyenkor mondtam neki, hogy Tata úr, ne morogj mindig, ne morogj mindig. De imádtam a nagyapámat, imádtam.

A nagyszüleim elvittek a Tiszára, vagy elmentünk Újszegedre, ami a Tiszának, Szegednek a túloldalán volt, és ahol egy csodálatos park volt, vadaskert is, ha jól emlékszem. Az egy gyönyörű sétálóhely volt. Aztán moziba, gyerekszínházba vittek. Akkoriban még zajlott az élet Szegeden. De a nagyszüleim is jártak le hozzánk a tanyára. Nagymamám, nagyapa, anyám összes fiútestvére az apám bátyja jött látogatóba, szóval összetartó család voltunk. A verandán terítettünk, és ott vártuk őket. Vasárnap reggel jöttek valamelyik vonattal, és délután meg estefelé mentek vissza Szegedre. Nagyon szép életünk volt akkoriban.

Tizenkét éves voltam, mikor 1937-ben, 58 évesen meghalt az apám. Akkor még nem voltak antibiotikumok, semmi se, és egy gennyes epegyulladás hat nap alatt elvitte. Azt kell mondanom, könyörületes volt hozzá a Jóisten, hogy nem érhette meg azt a borzalmat, ami később jött. Soha nem fogom elfelejteni, amikor meghalt. November volt, még délben nagyon jóízűen ebédelt, kedvenc ebédjét ette, borjúpörköltet. Az ölibe ültetett, és mesélt, hogy lesz nemsokára egy kiscsikó. Talán három óra körül rosszul lett. Beküldtük a bérest a faluba, hozza ki a háziorvost. Az kijött, és kihívta Szegedről a mentőket, mert azt mondta, hogy muszáj bevinni. Akkor én egyedül maradtam otthon, mert az édesanyám is bement, bekísérte az apámat. A bátyám meg akkor már nem volt velünk, mert ő a polgári elvégzése után elment dolgozni az Újszegedi Kendergyárba, és albérletben lakott Szegeden.

Nagyon vágyódtam bemenni Szegedre, de egy büdös vasam nem volt. Akkor fogtam magam, és ami a góréban volt kukorica eladtam a szomszédunknak, hogy legyen pénzem. És az ötödik napon azt mondtam, hogy nem várok tovább, látni akarom az apámat. Másnap a déli vonattal anyám egyik barátnője, Bori néni – aki néha vigyázni szokott rám – bejött velem Szegedre, és a bátyám várt bennünket az állomáson. Felmentünk a Sándor bácsihoz, a nagybácsinkhoz, ott szállásoltunk el, és a bátyám azt mondta, hogy maradjak nyugton, majd megyünk az apuhoz, de anyut várjuk meg. Jött is az anyu a kórházból, és azt mondta, hogy apu pusziltat, és kéri, legyél jó kislány, mert ő már nem jön többet haza. Meghalt délben.

Rá pár nap múlva lett a temetés Szegeden. Nagy temetés volt, a rokonok a gallérnál bevagdosták a ruhájukat, és a főrabbi mondott beszédet. Soha nem felejtem el, teljesen kiborultam, anyunak a kisebbik öccse, a Laci elvitt sétálni, mert mindenáron be akartam ugorni a koporsó után. Nagyon sokan voltak a temetésen, a kistelekiek is bejöttek, apámnak rengeteg barátja eljött, Tótkomlóson még éltek az unokatestvérek, azok is bejöttek.

Az édesanyám nagyon nehezen viselte apám halálát, mert előző évben halt meg az anyja, az apám meg rá nyolc hónapra. Tulajdonképpen le sem lett véve róla a fekete ruha. A szüleim nagyon szerették egymást, annak ellenére, hogy sokat veszekedtek, civakodtak. De csak anyagi dolgok miatt, mert a válság alatt teljesen tönkrementünk.

Apám halála után magunkra maradtunk. Ekkortól már édesanyámnak kellett kint lenni a földeken, az embereket ellenőrizni, én meg vezettem a háztartást. Eléggé be lettünk az anyámmal fogva, de ő nem nagyon értett a birtokhoz, a gazdasághoz, ezért a testvérei nagyon sokat segítettek neki. Volt rá példa, hogy Szegedről kijött a Laci, mert ő nagyon szeretett a tanyán lenni, vagy az Anti, aki könyvelő volt, tehát a számolásban segített a mázsázásnál, meg csépléskor, kommenciókor, amikor a cséplőket fizettük, de nem pénzzel, hanem terméssel. Sőt amikor tudott, akkor a Károly is lejött Pestről. Összetartó család volt, nagyon szerették egymást.

1939-ben még utoljára nagyon jó termésünk volt, de 1940-ben jött egy árvíz, akkora, hogy a Dorozsmán lévő Fehér tónak is egész Kistelekig kijött a vize. Akkor végleg tönkrementünk, teljesen összedűltek még az istállók is. Akkor jött az is, hogy alkalmazottat nem tarthattunk, és attól kezdve én kacsoztam a szőlőben, meg dolgoztam hajnaltól késő estig. A bátyámat egyáltalán nem érdekelte a gazdaság, ő csak a textiltervezéssel foglalkozott állandóan, de én nagyon szerettem a földet. A bátyus egyébként gyönyörűen rajzolt, nagyon szép textileket tervezett és 1938-tól a budapesti Textilipari Szakiskolába járt, és Pesten is lakott a Károly bácsiéknál. De a zsidótörvények miatt nem tudta elvégezni az iskolát, a vége előtt abba kellett hagynia, azután egy nagyon rövid ideig még visszament az Újszegedi Kendergyárba dolgozni, és onnan is vitték el később munkaszolgálatra.

Közben nekem a polgáriban a harmadik-negyediket úgy kellett bujtatva elvégeznem, és kizárólag az osztályfőnököm meg az igazgató jóindulatának köszönhetem, hogy levizsgázhattam és kaptam bizonyítványt. Mert nyíltan nem mehettünk be az iskolába, sem én, sem a többi zsidó gyerek, a zsidótörvények miatt. Pont az iskola mellett volt a csendőr laktanya, és kiadták körlevélben, hogy nem léphetjük át a küszöböt. Hogy a többi zsidó gyerek hogy csinálta, azt már nem tudom, de én akkortól otthon tanultam magamban, meg néha bementem Kistelekre, az osztályfőnököm lakására. Elemiben és az első két polgáriban hittanórára a rabbi jött mindig az iskolába, de ekkor már én jártam ki a rabbihoz, mert a csendőrök miatt nem mert jönni ő sem. A csendőrök kegyetlenek voltak nagyon. A rendőrök nem annyira, de a csendőrök, a kakastollasok, azok iszonyatosak voltak. Az egyik nagyobb szadista volt, mint a másik. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy melyik évben vizsgáztam le, de nem akkor, mikor a többiek, a nem zsidó osztálytársaim, és még az is lehet, hogy nem is abban az évben, mikor ők, hanem csak 1940 körül. De arra jól emlékszem, hogy az igazgatói irodában vizsgáztam, az osztályfőnököm és az igazgató előtt.

1942-ben aztán mint zsidó birtokot elvették a földünket. Az anyám lemondott a haszonélvezeti jogáról, amit kifizettek neki pengőben, mi pedig a bátyámmal semmit nem kaptunk a föld után, hiszen az már agyon volt terhelve, mert az apám nem tudta törleszteni az adósságát. Sőt az összes szerszámunkat, lószerszámunkat, kocsinkat, bútorokat, a zongorát is, egy csomó ingóságunkat el kellett adnunk, hogy fedezni tudjuk az adósságokat.

1942-ben, 21 évesen vonult be a bátyám munkaszolgálatra Hódmezővásárhelyre, és 1942-ben halt meg szegény nagyapám is. Ő a nagymamám halála után ott maradt a szegedi lakásukban és Lacival, a fiával élt, amíg az meg nem nősült. De minden héten kijött hozzánk a tanyára, főleg akkor, mikor beteg lett, gégerákos. Akkor nagyon sokat lakott nálunk. Ha a szanatóriumból kiengedték, egyből jött hozzánk.

Miután a tanyát elvették, beköltöztünk Kistelekre. Először egy textilboltos házába kerültünk, ahol egy szobában helyet szorítottak nekünk addig, amíg nem találunk egy különálló lakást. Egy zsidó orvos házaspárnak, Weinbergerék házának az udvarán volt egy kis lakás, egy kétszobás, konyhás, fürdőszobás kis épület és azt vettük ki úgy egy fél év múlva. És örültünk, hogy meg tudtunk élni, mert abból a jövedelemből kellett megélni, amit az édesanyám kapott a haszonélvezeti jog megváltása címén. Nincstelenné váltunk teljes egészében, és akkor már olyan idők voltak, hogy egy zsidónak nem lehetett munkát találni.

Mikor én életemben először voltam Pesten – édesanyám vitt fel, hogy körülnézzünk – pechünkre rossz időpontban érkeztünk, mert szeptember 4-én volt a bombatámadás. Károly bácsiéknál szálltunk meg, és Károly bácsi, amit tudott, mutatott Budapesten. Amikor a Szabadság hídon vitt át az autóján, csak úgy mehettünk át a hídon, ha hídpénzt fizettünk. Akkor tudtam meg, hogy azért van az a két kis házikó a hídfőnél. Állatkertben, Vidámparkban voltunk, és pont akkor jöttünk ki a Cirkuszból, mikor bekerültünk egy „másik cirkuszba”. Beszálltunk a földalattiba és mielőtt befutott volna a föld alá, hirtelen megállt, és nagy világosság lett meg nagy robbanást hallottunk. Akkor dobtak egy bombát a Nyugati pályaudvar mellé és a Zilahy villára, és akkor dobták le a Sztálin-gyertyákat is. Szegény édesanyám látta, hogy én úgy remegek, mint a nyárfalevél, és viccelődve azt mondta, hogy ezt nekem rendelte! Gyalog mentünk a Csengery utcáig, elsötétítésben. Összecsomagoltunk és másnap reggel már mentünk is vissza Kistelekre.

Mikor visszaköltöztünk a faluba, anyám időnként még a zsidó templom udvarában összeült az asszonyokkal, pletykáltak, de egyre nehezebb volt ott az élet. Ahogy jöttek a zsidótörvények keresztény nem szolgált ki minket a boltban és a falubeli zsidók is csak titokban mertek találkozni egymással. Minden férj, minden fiú munkaszolgálatos volt, és mindenki félt. Így aztán egyre visszavonultabban éltünk, jóformán az utcára sem mertünk kimenni. A leventék leköpködték, a falusiak meg kiközösítették a zsidókat.

1943-tól anyámnak is meg nekem is kötelező volt, hogy varrjunk. Az egész falunak, zsidónak, nem zsidónak varrni kellett, hazafias kötelességből. Ez volt a jelszó a Horthy időben. Megkérdezték, hogy van-e varrógépünk, és az anyámnak volt, még a szüleitől kapta nászajándékba. De volt olyan ház, ahol kézzel varrtak. Csuklópántokat meg azokat a kekiszínű katonai ingeket, alsónadrágokat csináltuk, amiket aztán a honvédek kaptak meg. Emlékszem, hosszú hónapokon keresztül bálában hozták az anyagot a katonák vagy a csendőrség, hogy varrjuk meg. Teljesen ingyen, hazafias kötelességből.

Közben még a boldogult bátyámat is ruházni kellett mint munkaszolgálatost. Ő eleinte időnkint még haza-hazajöhetett, de aztán egyre szigorúbban fogták őket. Anyámmal mindig mentünk látogatni Hódmezővásárhelyre, Szőregre, vagy volt, amikor Újszegeden, Szegeden voltak. Ezeken a látogatásokon megismerkedtem a bátyám egyik századtársával, aki egy idő múlva megkérte a kezemet. Alajosnak hívták, újvidéki fiú volt, végzős orvostanhallgató. Körülbelül egy évet ismertük egymást, nagyon szép fiú volt, én nagyon szerettem, de a bátyám nem szerette. Mindig kigúnyolt a szegény bátyus, hogy ilyen Alajos, meg olyan Alajos, mert fiatalnak tartott még engem a házasságra. Aztán ezt a fiút sem láttam többet, őt még hamarabb kivitték, mint a bátyámat.

1943 elején valamikor megtudtam, hogy a bátyám százada az újszegedi Vigadóban van, és elmentem hozzá. A Vigadó be volt kerítve, nem lehetett bemenni, és odajött egy szakaszvezető, hogy mit akarok. Mondom neki, egy percre szeretnék a bátyámmal találkozni. Ki is hívta a bátyámat, én álltam a kerítésen kívül, ő belül, de mielőtt odaért volna hozzám, azt mondja neki a szakaszvezető: állj! A bátyámnak le kellett tolni a nadrágját – én életemben akkor láttam először férfit, tizenhetedik évemben voltam –, és a szakaszvezető a gumibotjával rávágott a bátyám nemi szervére, hogy te büdös zsidó. A bátyám összecsuklott, én a másik oldalon majd összeestem, és akkor ő kiabált belülről, hogy hugi nincs semmi baj, hugi nincs semmi baj! Még megfogtam az ujját, ahogy kapaszkodott a kerítésbe, de akkor el lettem zavarva onnan. Ez az emlék van bennem róla, mert hamarosan elvitték őket Szerbiába, Borba. Még kaptunk tőle hírt, hogy menet közben ellopták az összes holmiját, úgyhogy újból küldtünk neki ruhacsomagot, de választ nem kaptunk már, és többet nem is láttam.

Idegroncsként mentem haza, és anyám addig-addig faggatott, míg végül elmondtam, hogy mi történt. Akkor kérdeztem meg tőle, hogy tulajdonképpen mi „az”, amit láttam a bátyámon? És anyám elmondta, hogy „az” a különbség a fiú és a leány között. Így tudtam meg. Hiszen én, hogy is mondjam, burokban nevelkedtem. Még amikor 10-12 éves koromban tánciskolába jártam a polgári iskola tornatermébe, anyám akkor is mindig velem jött gardedámnak. Nem úgy volt akkor, mint a mai fiataloknál, hogy már egy tizenéves gyerek többet tud ezekről a dolgokról, mint én 81 évesen.

1943 őszén mondtam anyámnak, hogy szeretnék tanulni valamit. De a zsidótörvények miatt sehová nem vettek fel Szegeden, csak az ipari iskolába, fodrásztanoncnak. Egy fodrászüzletben a tulajdonos, Kopasz Júlia felajánlotta, hogy ha fizet az anyám – sose fogom elfelejteni, húsz pengőt kellett fizetnie – akkor tanít, mint fodrászinast, és így nála végeztem a gyakorlatot. Novemberben kezdtem el az iskolát, és hetente kétszer vagy háromszor kellett az iskolába menni, ahol mindenféle jegyzeteket adtak, azokból kellett tanulni, a fodrászüzletben pedig a munka félnapos volt, egyik héten délelőtt, a másik héten délután. Reggelenként mentem be Szegedre, délután vagy este meg mentem haza Kistelekre.

A fodrászkodást szerettem csinálni, de közben undorom is volt, mert ott a nők majmot csináltak magukból, ami nekem nem tetszett. Például a Karády Katalin is odajárt a fodrászatra. Ő akkor a szegedi szállodában lakott és a színházban játszott valamit, de már nem tudom hogy mit, pedig megnéztem. A Karádynak megvolt az a stílusos frizurája, ami nagyon szép volt, de úgy festette a haját, hogy hátul fekete volt, elöl pedig aranyszőke, vagy platina, szóval majmot csinált magából, úgyhogy én megundorodtam a fodrászattól. De amíg be nem jöttek a németek, végig csináltam. Az ipartestületen keresztül egyszer-kétszer voltam bálban is, de én nem voltam nagy bálozós, nem nagyon érdekelt az ilyesmi, meg féltem is, mint zsidó. De sokat féltem én, édes jó Istenem!

Közben ellenálló lettem, a MEASZ-nak, az országos ellenálló szövetségnek lettem a tagja Szegeden. Ez olyan automatikusan jött nálam, de biztos hatott rám anyám baloldali beállítottsága is. Én is baloldali érzelmű voltam, nekem az volt a fontos, hogy segítsek az embereken. Segíteni, megvédeni az embereket. Ez úgy bennem volt, mintha ezzel születtem volna. A bátyám egyik kisteleki barátja, a Pali, akivel együtt jártak polgáriba, és akit én is jól ismertem, Szegeden dolgozott, és ő szervezett be. Nagyon sok ellenálló volt Szegeden, és bár többen voltunk, mindig külön dolgoztunk, sohasem csoportosan, hogy ne legyünk feltűnőek.

Az én feladatom az volt, hogy amikor az ellenállók egyik vezetője – aki aztán a háború után párttitkár lett, idősebb Komócsin Mihálynak hívták – jelezte, hogy rengeteg sebesült katonaszökevény van a kórházban, és kellene istápolni őket, akkor én napról napra, ahogy volt szabad percem, beszöktem hol a Honvéd kórházba, hol a Mérai utcai polgári iskolába, ahol a katonaság elől öncsonkítással kibúvó sebesülteknek alakítottak ki kórházat. Vittem nekik kaját, újságot vagy hírt, a postát hoztam, vittem, vagy bevittem egy kisrádiót, szereztem civil ruhát, hogy meg tudjanak szökni, szóval amit csak el lehet képzelni, mindent elkövettem. Nem fegyverrel, hanem ilyen karitatív munka formájában voltam ellenálló. Szerettem csinálni. Mostanában kaptam meg érte a 60. éves emlékkitüntetést.

Édesanyám tudott arról, hogy beléptem az ellenálló szövetségbe, és örült neki, mert anyám is ízig-vérig ugyanolyan érzelmű volt, mint én, ő is nagyon politikus és ellenálló volt. Ő Kisteleken tevékenykedett, olyan értelemben, hogy katonaszökevényeket bujtatott a szobában vagy a spájzban, meg mondta nekik, hogy merre menekülhetnek, merre vannak a csendőrök, és bátorította őket, hogy ne vonuljanak be. Mesélte, hogy 1919-ben, amikor a kommunista Károly bátyját lecsukták, ő Szegedről följött Pestre, hogy a kommunistáknak hozzon élelmiszert. Édesanyám egyébként nagyon közvetlen ember volt és csupa humor. Föltalálta magát mindig és arról volt nevezetes, hogy a partvisnyéllel is el tudott beszélgetni. De én is föltaláltam magam mindenütt és mindig, nem lettem elesett ember.

1944. március 19-én vasárnap  – mert vasárnap is kellett dolgozni a fodrászüzletben – nem mentem délben haza, hanem csak este. Volt egy haverom, egy katolikus cseh fiú, aki odajárt Szegedre az orvosi egyetemre, és akivel elmentünk ebédelni. A Dugonics téren volt egy tejvendéglő, oda mentünk két órakor délután, amikor egyszer csak megjelent az egyik ellenállótársam, a Pali, és azt kiabálja nekem: „Éva, azonnal tűnj el, megszállták a németek Magyarországot!” Hát akkor elkezdtünk bujkálni, mert akkor már nem volt vonat, csak este nyolckor. Egyik kapu alól a másik kapu alá vándoroltunk, de akkor már Szegedet is ellepték a csendőrök és a németek, olyan gyorsan értek ide. Nagy nehezen gyalog mentünk ki az állomásra – elég messze volt, de időben kiértem –, és mikor épp elköszöntem a haveromtól és battyogok föl a lépcsőn, hogy megyek a vonathoz, hallom a nagy kiabálást, hogy: „Ott megy egy Jude, Jude!”

Futottak felém, és én is futottam, mint az őrült. Előttem állt egy vonat. Most mit csináljak? Gyorsan a sínekre, a vonat alá, és a másik oldalon próbáltam felszökni a vagonba. Még az volt a szerencse, hogy pont az a vonat volt, ami ment Kistelekre. Az ablak nyitva volt, és ott akartam bemászni, mikor megszólalt valaki bentről: „Mi van Éva?” Atyaúristen, mondom magamban! Tele volt az a kupé önkéntes katonákkal. Végén kiderült, hogy a bátyámnak az ismerősei voltak, akik éppen vonultak be sorállományba. Volt ott egy nagy katonaláda, abba belegyömöszöltek, és ráültek a ládára. A csendőrök meg kezdtek menni vagonról vagonra, kupéról kupéra, hogy engem megkeressenek, hol az a büdös Jude.

Ami máskor egy órás út volt Kistelekig, az akkor ötórás volt. Kilenckor kellett volna megérkeznem és éjjel egykor érkeztem meg a kisteleki állomásra. A fiúk mondták, hogy az ablakon másszak ki, leeresztettek szépen, bele a békanyálas árokba, de addig el nem mozdultam onnan, míg nem szóltak, hogy mehetek, mert már elmentek a csendőrök. Nagy keservesen mentem hazafelé a töksötét faluban – elsötétítés volt már egy ideje, ha csak egy csöpp résen ment ki fény a házból, már letartóztatták az embert –, remegtem, fáztam is. Szaladni nem mertem, nehogy meghallja valaki, még a cipőmet is levettem, de úgy fájt a lábam a kavicsoktól! Szegény édesanyám várt a háznál a kapuban, sötétben, semmit nem látott, csak hallotta, hogy valaki lépked. Odaértem, és anyu azt mondja, hogy úristen, mi történt veled? Mondom neki, anyu, üldöznek. Én most megfürdök, adjál tiszta holmit és a hátizsákomba – ami elő volt készítve, mert mi vártuk már, hogy valami történni fog – tegyél pár darab zsíros kenyeret. Én bemegyek a disznóólba, a zsákot is add be, és nem látjuk egymást nappal. Hát így is volt. Másnap jöttek a házba, és végignyomozták, hogy hol az a Jude, én meg elbújtam, a szalmát is a fejemre húztam. Akkor viszont elvitték magukkal az orvost szerencsétlent.

Én egész addig ott kuksoltam abban a disznóólban, amíg nem kezdték el adni a sárga csillagot. Anyám hozott ki ennivalót, és esténként én is kimentem, mikor anyám körülnézett, hogy tiszta-e a levegő. Bementem megmosakodni, vagy enni főtt ételt. Nagyon kellett vigyázni, mert egy falu ilyen szempontból borzalmas hely. Április ötödikén vagy mikor adták a sárga csillagot, és akkor már be mertem menni a lakásba. Akkor már nem kerestek. De aztán állandóan jöttek a németek. A Pallavicini uradalomban volt a szálláshelye a falu német őrségének, s én már nem mehettem többé dolgozni, de sehova se.

Hamarosan elérkezett a gettózás is. Május elején kihirdették, hogy 50 kilónyi csomagot lehet bevinni a gettóba, ami a polgári iskola melletti fatelepen volt. A fatelep tulajdonosát már régebben elvitték, mert zsidó volt, és az asszonyát kötelezték rá, hogy nyissa ki a kaput a zsidóknak. A telepen volt egy hosszú emeletes ház, padlása is volt, és mi anyámmal a padlásra kerültünk.

Amit tudtak az asszonyok, hoztak magukkal, rizst vagy krumplit, és azt közösen megfőzték bográcsban. Időnként a falusiak közül, akik szerettek bennünket, hoztak ennivalót, a kerítésen kívülről beadták, szóval nyomorúságos helyzet kezdődött. Mi vittük magunkkal a gettóba a rádiót meg a kerékpárt, de aztán kaptunk egy felszólítást, hogy nem szabad lett volna bevinni, otthon kellett volna hagyni, vagy beszolgáltatni. Így aztán én bevittem a községházára, és adtak egy papírt, hogy majd visszakapjuk. Nem sírtam soha úgy, mint akkor, mikor a biciklimet bevittem. Na akkor kaptam egy olyan hatalmas pofont egy csendőrtől, hogy feldagadt az arcom. A csendőrök kutya komiszak voltak.

Mielőtt kivagoníroztak volna – valahonnan megtudták a falusiak, hogy el fognak minket vinni –, odajött a kerítéshez egy ismerős asszonyka, hogy nem akarunk-e valamit eltenni. Az anyám megszólalt, hogy de igen, a fülbevalóját. Mert az családi örökség, még a nagyapám csinálta, az aranyműves ékszerész, és ő adta a lányának a 16. születésnapjára. És akkor anyám odaadta a fülbevalóját annak az asszonynak. Mikor visszajöttünk, tényleg vissza is kaptuk. Még nekem is megvolt, csak most karácsonykor adtam oda a lányomnak.

Hanem akkor jött egy csendőri hirdetmény, hogy az ékszereket is le kell adni, és jön egy bábaasszony, minden nőt meg fognak vizsgálni, akár gyerek, akár nem gyerek, hogy nem dugták-e el az ékszert. Az anyám ismerte a bába nénit, és kérte, hogy ne bántson engem. Nyugodj meg Erzsi néni, mondta az asszony, és aztán tényleg nem csinált velem semmit, csak ordított, hogy kislány, tedd szét jobban a lábadat! Hogy a csendőr hallja. De látni nem látta, mert a bábaasszony a csendőrt nem engedte be. Így sikerült megúsznom. Nem mintha eldugtam volna valamit, de hát még csak 18 éves voltam. Emlékszem, mielőtt a gettóba mentünk, áprilisban vagy május legelején anyám még megcsinálta nekem a szeptemberi tortámat, a 18. születésnapi tortámat!

A bátyámról nem tudtunk semmit, a szegedi rokonokról nem tudtunk semmit, mert minden postát elvettek tőlünk. Úgy egy hónapot voltunk a gettóban, amikor jött egy hirdetmény, hogy előállt a vagon. Mielőtt a vagonhoz mentünk volna, a csendőrök végignézték a kezünket, hogy nem maradt-e rajta gyűrű. Nekem is, meg még sok embernek maradt gyűrű a kezünkön, mert nem tudtuk lehúzni. Velem egy gyönyörű gyűrű volt, amit az édesapám jegygyűrűjéből csináltattam, plusz fölötte ott volt a saját jegygyűrűm, amit menyasszonyként kaptam bátyámnak a munkaszolgálatos társától. És akkor azt a két gyűrűt csípőfogóval lecsípték az ujjamról.

Bevittek bennünket Szegedre, kiszállítottak a Kossuth állomásnál, és mint a marhákat, úgy hajtottak be bennünket az ottani téglagyárba, ami úgy egy kilométernyire volt az állomástól. Közben cipelni kellett azt az 50 kilós csomagot, ki többet, ki kevesebbet. Mi ruhákat vittünk magunkkal, hiszen azt se tudtuk, hova megyünk. Még a téglagyárat se tudtuk. A téglagyárban már rengetegen voltak. Az egész Szeged ott volt, az egész Kistelek, Hódmezővásárhely, az egész Csongrád megye. Szegeden volt a gyűjtőtábor, ott gyűjtötték Csongrád megyéből a zsidókat. S a rokonságunk, az egész szegedi rokonság ott volt. Csak ki itt, ki ott, ki amott, nem mehettünk egymáshoz. Ahol volt hely, oda ülhettünk le. Ha volt fedél felettünk, akkor volt fedél, ha nem volt fedél, nem volt fedél.

A téglagyárban benn németek voltak, kívül meg a csendőrök őriztek. És a németek jöttek, mentek, ütötték, verték az embereket, rettenetes volt. Pár nap múlva köteleztették a szegedi rabbit meg a szegedi községházi nem tudom kicsodát, hogy névsorolvasást csináljanak. Olyan értelemben, hogy ki fizet. És akkor fizetni kellett az Eichmannak. Aki tudott fizetni, azt az egyik oldalra állították, aki nem fizetett, azt a másik oldalra. Mi nem tudtuk, hogy ez mi akar lenni, de nekünk nem volt egy büdös vasunk sem, úgyhogy minket a másik oldalra állítottak. A rokonságot is.

Egy hétig voltunk ott, azt hiszem, de az egy borzalom volt, borzalom! Rengetegen meghaltak közben, szomjan haltak, meg éhezés volt, szóval nem volt már ott semmiféle komfort. A halottakat nem vitték el, hanem nekünk kellett téglákat rakni rájuk. Eszméletlen állapotok voltak. Vécé sehol, ott vécéztünk, ahol ért bennünket. Képesek voltak a németek azt megcsinálni, hogy mikor valaki elvégezte a dolgát, egy másik embernek belenyomták az arcát.

Június 23-án megint sorba állítottak bennünket, és kivezényeltek a Rókus állomáshoz. Este vittek oda, az éjszakát a nyílt pályán töltöttük, de állandóan cirkáltak a csendőrök, hogy nehogy megszökjünk. Én végig az édesanyámmal voltam, el se mozdultunk egymás mellől. És másnap, 24-én megint előállt egy marhavagon, és azt mondták: takarodjatok! Menjünk! Kilencven embert zsúfoltak be egy vagonba, öreget, fiatalt. Ahogy a marhákat. Beadtak két vödröt, egyet jobbra, egyet balra, és behúzták az ajtót. Se víz, se semmi. Hogy hova megyünk, merre megyünk? Mi az anyámmal fogtuk egymás kezét. És nem szabad volt beszélni, csak suttogni, de azt sem nagyon, mert egy rejtekhelyen volt valaki bent, vagy kívül volt egy rekesz, nem tudom, de ott volt megbújva egy csendőr a határig, és az közénk vágott mindig valamit.

A vonat elindult, és azok, akik a téglagyárban fizettek, a legutolsó vagonban voltak, amit lekapcsoltak Szolnokon. Később tudtam meg, hogy az a vagon Svájcba került. Minket indítottak tovább. Kassán állt meg először a vonat, akkor mentek el a csendőrök és akkor vettek át a németek. Akkor kaptunk vizet, akkor cserélték ki a vödröket, amikbe vécéztünk, és akkor már kivettek egy csomó halottat a marhavagonból. Köztük minden bizonnyal a nyolcvan éves szegedi nagybátyámat, a Král Sándort, a feleségét Paulát, meg a nagynénimet, az Adélt. Mert Szegeden még láttuk, hogy felrakták őket a vagonra, de Auschwitzban már nem találkoztunk velük. És a vagonban nem tudtunk érintkezni. Végig úgy voltunk ott, ahogy földobáltak, föltuszkoltak minket. És senki semmit nem tudott! Csak vitték az embert, mint a barmot. Mint az állatokat.

Amikor elindultunk, én szoknyában voltam, rakott szoknyában, egy blúzocska volt rajtam és egy kis kabátka hozzá, meg egy gyönyörű nagykabát, amit úgy kaptam, hogy az esküvőmre már meglegyen. A hátizsákomban is a legszebb ruháim voltak, és meleg holmik, hiszen amikor bevittek minket a gettóba, nem tudtuk, hogy hova kerülünk majd és meddig leszünk ott. Úgyhogy a biztonság kedvéért vittük magunkkal a meleg cuccokat, amiknek jó hasznát is vettük aztán, mert jól lehetett velük betakarózni. Anyám is kosztümben volt, meg azt hiszem fekete ballonkabátban. Eléggé gyászos ruhában járt, mert egymás után halt meg az édesanyja, az apám, meg a nagyapám.

Június 28-án hajnalban érkeztünk meg Auschwitzba, az állomásra. Nem tudtuk, hogy hol vagyunk, csak láttuk kiírva. A németek meg: loss, loss, gyerünk, gyerünk. Egyenruhás SS, kutyával. A vagonban maradt csomagjainkra rabruhás emberek vigyáztak, mert nem volt szabad nekünk levenni a csomagot. Mi az anyámmal teljesen össze voltunk törve, én magam is alig tudtam leszállni, mert úgy bedagadt a lábam. Rögtön mikor megérkeztünk nagyon rossz szagot éreztünk a levegőben, és nem tudtuk mire vélni, de hamarosan mondták, hogy égetik el az embereket, kis gyerekektől kezdve mindenkit.

Mikor leszálltak az emberek, akkor a gyerekeket elszakították az anyjuktól, a férjeket a feleségeiktől, a piciket kikapták az anyjuk kezéből, az állapotos nőket hasba rúgták, szóval a kegyetlenkedésnek, az embertelenségnek a végtelensége kezdődött. Mi karonfogva voltunk az anyámmal, mikor megállt előttünk a lágerparancsnok, a Mengele, és közénk tette a kezét. Erre én megszólaltam németül, és kértem, hogy az édesanyámmal mehessek. Azt mondja, loss, és ezzel elküldött bennünket az egyik oldalra. Hogy aztán ez mit jelentett, azt mi nem tudtuk. És elindítottak: akiket erre állítottak, erre menjenek, akiket arra állítottak, arra menjenek. Hát mi mentünk erre. Utólag megtudtuk, akik a másik irányba mentek, egyből halálba mentek.

Minket fürdőbe vittek. Tegyük le a ruhánkat, a szemüvegemet elvették, és menni kellett a nyíróhoz, aki lenyírta a hajunkat. Nekem derékig érő, gyönyörű hajam volt. Édesanyámat is lenyírták, és mindenütt leborotváltak bennünket. Ha az ember józan ésszel gondolkozik így utólag, akkor higiéniai szempontból ez még jó is volt. De nem így gondolkoztunk akkor. Úgy éreztük, hogy rettentően megaláznak bennünket. Utána beküldtek a fürdőbe, én meg ott ordítoztam, hogy anyu, anyu, hol vagy? És ott állt mellettem. Nem ismertük meg egymást meztelenül és kopaszon!

Anyaszült meztelenül voltunk, csak a cipő maradhatott meg. Megnézte a német SS, hogy márkás-e a cipő, mert akkor le kellett venni, és amolyan hollandi fapapucsokat adtak volna helyette. Az volt a szerencsém, hogy egy jó strapabíró cipőm volt, de nem volt új, úgyhogy nekünk nem vették el. Kaptunk valami rongydarabokat, amit magunkra vegyünk – én egy selyem ruhát kaptam, kék-fehér pöttyökkel, hogy majd megfagytam időnkint –, de a saját holminkat már nem kaptuk vissza. És akkor megint mentünk, mentünk, egy olyan nagy termésköves úton, hogy azt hittük, a nyakunkat törjük, míg végül elérkeztünk Birkenauba. Az anyámmal mindig fogtuk egymás kezét, hogy el ne szakadjunk, és senkit sem ismertünk meg már akkor, mert mindenki kopasz volt. Utólag tudtam meg, hogy minket azért nem tetováltak, mert mi kivégzésre voltunk ítélve. Birkenau megsemmisítő láger volt.

Nekünk a 8-as barakkba kellett mennünk. Az a barakk elég hosszú volt, és bezsúfoltak oda kétszáz vagy háromszáz embert. Férfiak ott nem voltak, csak nők. S úgy kellett oda leülni a csupasz földpadlóra törökülésbe, vagy este pedig úgy feküdtünk a földön, olyan szorosan, mint a heringek. A barakkon belül volt a felügyelőnő – egy szlovák zsidó nő volt, aki addigra már felesküdött a németeknek, és mi csak úgy neveztük őket, hogy plokova vagy kápó – kutyával. De nem sokat tartózkodtunk abban a helyiségben, mert nem mehettünk a barakkba, csak este. És egész éjszaka ott volt a felügyelőnő egy kutyával, és fölkölteni is kutyával költöttek föl. Rajtunk mászott át az a farkaskutya, és mindenkinek beleugatott a fülébe.

Állandóan appeloznunk kellett. Zehl-appeloznunk. Vigyázzállásban kellett lennünk, és nyolc-tíz órákat álltunk így vigyázzban. Hajnal háromtól éjjel tizenegyig. Volt közben öt perc szünet. Rettenetes volt. Hajnal három órakor ötösével kellett beállnunk sorba, karnyújtásnyi távolságra, mint a katonáknál. Ott nem volt nagy udvar, a barakk előtt álltunk, és a barakkok árokkal voltak elválasztva. Mindig úgy kilenc óra felé jöttek számolni bennünket. Hat óra körül minden sornak nagy fazekakat hoztak, amiben volt valami lötty. Odaadták a sorban az elsőnek, igyál egy kortyot, add tovább, ha marad még, akkor vissza az elsőnek, igyál még egy kortyot. Ez volt az eledel. Hogy mi volt az? Valami nyugtatószer volt benne – gondoltuk mink –, mert a menstruációja senkinek nem jött meg attól kezdve. Délben ugyanezt csinálták, de voltak annyira rafináltak, hogy kaviársajtot, vagy pálpusztai sajtot vagy mit adtak, hogy dögöljünk meg szomjan. Hogy égjen a torkunk. Ha pisilni kellett, hát az külön könyörgés volt, hogy elmehessünk a másik barakk háta mögé, a latyira, ami deszkából volt összetákolva.

Mosakodáshoz, ha véletlenül hoztak vizet, akkor úgy csináltuk, hogy – anyám volt ebben a korelnök, ő vezényelte – tízesével mosdottunk. Először a legfiatalabb – az én voltam – arcot mosott, akkor jöttek az öregek, megmosták az arcukat ők is sorban. Utána következett a nyak. Így ment körbe, mindenki először megmosta az arcát, utána a nyakát. S ott állt mellettünk végig a német. Nem kívánom ezt senkinek sem.

Közben kaptunk a szegycsontba tífuszoltást. Hál’ istennek nem lettünk tífuszosak, viszont a szlovákok azok lettek. A szlovákok nagyon mérgesek voltak miránk. Azt mondták, hogy ti még mindig a Gerbeaud-ba jártatok, amikor mi már rég építettük ezt a helyet. Ugyanis a németek a háborúban legelőször a szlovákokat vitték el, és tényleg ők építették fel Birkenaut.

Már körülbelül egy hónapja lehettünk Auschwitzban, mikor egyszer rám szólt egy férfi – valamilyen terméskövekkel megrakott kocsit húzott az úton nagy keservesen egy csomó férfi –, hogy Évi, te vagy? Mondom, igen. Egy szegedi férfi volt. Anyád? Mondom, velem van. Akkor mondd meg neki, hogy az öccse, az Anti tegnap megjött. Mondom, hogyhogy? Hát ő Szovjetunióba került fogságba, mint munkaszolgálatos. Igen, de leszerelt, és rögtön ide hozták, mondta az a férfi. Ez volt az utolsó hír, amit tudok róla. Ő is, Klári is, a felesége, meg a gyereke, a hatéves Péterke is ottmaradt.

Semmit nem csináltunk egész nap, azon kívül, hogy sorakoztunk. Csak álltunk, vagy összeestünk. Beszélni is alig volt szabad. Amikor megengedték, hogy leüljünk, akkor leültünk vagy lefeküdtünk a földre, és örültünk, hogy egy kicsikét vízszintes helyzetben lehettünk, de ez tartott öt vagy tíz percig. Az volt a menetrend, hogy ha jött valaki, egy katona vagy katonanő, vagy valaki ellenőrizni, abban a pillanatban fel kellett ugrani, és vigyázzba kellett állni. És állandóan rostáltak bennünket. A mi sorunk is egyre fogyatkozott. Időnkint az anyám állt elől, én voltam utána, és sorban a többiek, időnkint változott a sorrend. Egyszer pechire az anyám volt elől, vagy nekem volt pechem, nem tudom, de odajött a plokova, és rászólt az anyámra, hogy hol vannak a többiek? Anyám azt mondja, mit tudom én. A plokova háta mögött volt egy tizenhat vagy tizennyolc éves katonanő, és kézzel jól pofon vágta az anyámat. Én mint a hülyegyerek, kiugrottam a sorból, hogy nekimegyek. Na akkor gumibottal megkaptam a verést, de úgy, hogy eleredt az orrom vére, a bal oldali állkapcsom eltört és majdhogynem süketnéma lettem. Nem tudtam többé beszélni, és a bal fülemre azóta sem hallok. Viszont rettenetesen jól megtanultam szájról olvasni, és amikor már szűnni kezdtek a fizikai fájdalmaim, ha artikulálatlanul is, de próbáltam erőlködni a beszéddel. Csak 1946-ban Budapesten, a Süketnéma Intézet orvosától tanultam meg újra rendesen beszélni.

Amikor így megvertek, akkor elmentem orvoshoz. A barakk háta mögött volt a Revier, vagyis az orvosi rendelő, oda mentem, hogy pokoli fájdalmaim vannak. Közben homloküreg-gyulladást is kaptam, magas lázam volt. Az orvos magyarul beszélt, elmondta, hogy erdélyi zsidó, Nyiszli Miklósnak hívták. Mengele sebészorvosa volt.. Ő miután hazakerült később, öngyilkos lett. De én azóta is áldom a nevét, mert bevetetett velem egy gyógyszert, és adott még egyet, amit később kellett bevennem. Azt leukoplaszttal beragasztotta belülre a ruhám gallérja alá, mert nem volt zsebem. Furfangos módon, de jóindulatúan cselekedett, hogy legyen még gyógyszerem, mert nagyon rossz állapotban voltam. És azt mondta, hogy az ablakon keresztül menjek ki, mert az ajtónál állt egy teherautó, és akik az ajtón mentek ki, azok valahogy egyből abba az autóba mentek, és vitték őket a krematóriumba. Köztük volt a kisteleki barátnőm is, akivel együtt jártunk iskolába, és együtt voltunk ugyanabban a barakkban, vele is, a húgával is meg az anyjával is.

Az egyik sorakozásnál jött a Mengele, és mikor hozzám ért, megkérdezte, hogy vagyok. Mondom, jól. Akkor elment, de később még egyszer visszajött. Éppen a földön ültünk, úgyhogy föl kellett ugrani, de elvesztettem az egyensúlyomat és hátraestem egy árokba. Nem tudtam rögtön kiugrani onnan, életveszélyes volt az az árok, de annyit láttam, hogy távolabb elsiet kilenc ember plusz a Mengele. Akkor a társaim és anyám valamilyen botot szereztek, meg valaki levette a ruháját, összekötötték és nagy nehezen azzal húztak föl, mert nem volt lehetőség kikapaszkodni. Amikor följöttem, kérdezem az anyutól, hogy mi történt. Azt mondja, ez elment, az elment, amaz elment. Később derült ki, hogy kísérleti alanynak vitte el őket a Mengele.

Ezt úgy tudtam meg, hogy egyszer feküdtem hason, amikor egy férfi megállt mellettem és odaszólt nekem magyarul, hogy ne emeljem föl a fejem, mert az őrtoronyból látnak bennünket, s nem akarja, hogy észrevegyék, hogy beszélünk. Kiderült, hogy egy kisteleki fiú volt, egy levente, aki fölesküdött a németeknek. Ő mondta el, hogy azokat a nőket, akiket elvittek, kísérleti alanyoknak vitték el. Berlinből kihozták az egyetemistákat, azok mesterséges megtermékenyítést csináltak, és minden hónapban egy-egy nőt fölkoncoltak elevenen, hogy megnézzék, hogyan fejlődik a magzat. Azért kérdezte meg tőlem is a Mengele, hogy hogy vagyok, mert engem is vitt volna. Mikor ez az árokba esésem volt, akkor azt mondta az anyám, hogy menjünk a kerítéshez, és vessünk véget magunknak. Mert csak rosszabb lehet mindig. A villanykerítés fájdalommentes, egyből meghalunk és megszűnik a szenvedésünk. Erre én azt mondtam neki, hogy édesanyám, nem akarod látni a fiadat? De igen. És Magyarországot? De igen. Akkor várjunk vele. Bár én is úgy éreztem, hogy nem bírom már tovább.

A mi 8-as blokkunk közelében volt egy tó. Aki abba belement, az nem jött ki többet onnan. Hogy mérgező szer volt-e benne, nem tudom. De félelmetes volt az egész Birkenau. És rengeteget vertek bennünket a németek. Ahogy értek, csak úgy csapkodtak. Német nők, férfiak sétáltak mindig köztünk, s ahogy lehetett, ostorral vagy gumibottal mindig ütöttek bennünket. Az a szó, hogy kegyetlenkedtek, az egy enyhe szó. És a krematórium állandóan ontotta a füstöt. Ott mást se csináltak, mint öltek, öltek és öltek. Sokszor elgondolkozok azon, hogy hogyan tudtam én túlélni ezt az egész borzalmat.

Augusztus másodikán éjjel egy óra körül jöttek a kutyákkal ébreszteni. Jött a plokova meg egy SS-tiszt, sorba állítottak bennünket, és arrafelé kellett menni, amerre volt egy nagy kivilágítás és ahonnan zenét hallottunk. Megállítottak bennünket azon a téren, és ott már volt egy csomó cigány férfi és nő, akiknek nem volt levágva a hajuk, mert nem mindenkinek vágták le a haját. A németek zenéltek vagy pedig régebbi foglyok, már nem is tudom. Nekünk meg kellett állnunk egy bizonyos távolságra, és nézni kellett őket, nem is mozdíthattuk el a fejünket. Egyszer csak egy sípszót hallottunk, valaki azt súgta, hogy két óra van, sorba állították a cigányokat és mindegyiknek egy lépést hátra kellett lépni. Láttuk, hogy akik hátraléptek, azok mind beleestek a hátuk mögött lévő gödörbe. Férfiak, nők, vegyesen. A zenekar elhallgatott, csak sikoltozást, sírást lehetett hallani.

A kintmaradt foglyokra ráparancsoltak, hogy ássák be a gödröt. Aki nem volt hajlandó ásni, azt egyből lelőtték. Amikor az ásók befejezték a lapátolást – volt, akinek kint volt a feje gödörből, csak a testét ásták be – odaadtak nekik egy pisztolyt, hogy lőjék le a kint maradt fejeket. Aki erre nem volt hajlandó, azt is lelőtték a németek, és végül a németek lőtték fejbe az árokba beásott embereket is. És közben rugdalták a fejüket, mintha futball labda volna! Lehet, hogy szerencsétlen fogoly a lövést nem is érte meg, mert már előbb szétloccsant az agya. Szörnyű látvány volt. Borzalom. S nekünk ezt végig kellett néznünk, nem volt szabad elfordítani a fejünket, mert rákoppintottak egyet a puskatussal. És ha összeestünk, akkor minket is fejbe lőttek. Nem is egyet lőttek fejbe. Azóta minden augusztus másodikán ég nálam itthon egy mécses.

Olyat is megcsináltak a németek, hogy egy délelőtt elvittek bennünket „cirkuszba”. Körülbelül öt lágerrel odébb maskarába öltöztetett zsidó kamaszok cigányzene mellett bohóckodtak, aztán lelőtték őket is. Ezt is végig kellett nézzük. Mi az anyámmal el akartunk fordulni, de olyan puskatust kaptam a hátamra, hogy amíg élek nem felejtem el. Vagy azt csinálták, hogy kis csecsemőkkel labdáztak, meg falhoz vagdosták őket. S ezt is végig kellett néznünk, ha tetszik, ha nem.

Augusztus 12-én kivittek bennünket egy óriási nagy térre, ahol le kellett vetkőznünk anyaszült meztelenre, és körbe-körbe kellett sétálnunk tarkóra tett kezekkel. Nagyon sokan voltunk és elkezdődött megint a rostálás: ez ide, az oda, ez ide, az oda. Hogy hány óra lehetett, nem tudom, csak este volt, azt tudom. Betereltek bennünket meztelenül egy terembe, ami úgy nézett ki, mint egy egyetemi előadó, lépcsőzetes padsorokkal. A teremben neon fénycső világított körben, és a plafonon, a lámpa helyén középen egy kocka alakú díszszerűség volt. Hogy minek voltunk ott, nem tudtuk. Bámészkodtunk erre, bámészkodtunk arra. Én a padsor legszélén ültem, édesanyám mellettem, és egymás mellett sorban a többiek. Elbóbiskoltam, és ahogy bóbiskoltam, véletlenül megemeltem a pad karfáját. Nagy sikítozás lett erre, és azt a karfát gyorsan vissza kellett nyomni a helyére, mert a padsorok elkezdtek hátra fordulni, és láttuk, hogy alattunk alul lent van valami.

Egyszer csak jöttek a németek, nagy ordítozás, ein thausend, loss, ezer ember azonnal! Hát mint az őrültek tolakodtunk előre, az ajtóba, de engem már visszalöktek, mert én voltam az ezeregyedik. Valahogy szerencsém volt, mert egy magas német katona állt az ajtóban puskával, a lába szétterpesztve, és én a lába között gyorsan kimásztam az anyám után. A teremből hatalmas sikoltozást hallottunk, s mikor véletlenül visszanéztem, láttam, hogy az a bizonyos kocka elmozdul a plafonon, valamit bedobnak, és az ajtó rögtön be is csukódott.

Minket gumibottal, ostorral hajtottak, mint az őrültek. Ahol értek, ütöttek. Behajtottak egy helyiségbe, csíkos ruhát nyomtak a kezünkbe, és be egyenesen egy vagonba. De az egész úgy volt megszervezve, hogy egy lépést se kellett az udvaron mennünk, egyből a vagonba zúdítottak bennünket. Szerencsére mi anyámmal egy olyan vagonba kerültünk, ahol nem SS-tiszt volt az őr, hanem egy Wehrmacht tiszt. S ő mondta, hogy imádkozzunk, mert a gázkamrából jöttünk ki. Elmondta, hogy ciánkáli gázt dobtak be a terembe, ami elkábította a bent ülőket, aztán a padokat a karfánál megfordították, és egyenesen belecsúsztak az emberek a krematóriumba.

Ahogy mentünk a vagonnal, a nyílt pályán többször meg kellett állnunk, mert bombatámadás érte az utat, főleg Auschwitz környékén. Mikor később megint leálltunk, hallottuk, a németek azt beszélik, hogy Berlin közeliben vagyunk, de bombázzák a várost. Mikor elcsitult a légiriadó, akkor vittek tovább, és augusztus huszadikára értünk a ravensbrücki táborba. Először nem tudtak minket elhelyezni fedett helyen, hanem volt ott egy szénkupac, és oda feküdtünk le mind az ezren. Másnap tiszta kormosak voltunk. Letusoltak bennünket, és bevittek egy barakkba. Ott már voltak ágyak, és egy vagy két ember aludt egy priccsen, ami mondhatni „úri” dolog volt a korábbihoz képest, de érdekük volt már, hogy kicsit erőre jussunk, mert el akartak vinni bennünket dolgozni. Nem tudtuk, hogy ez a szándékuk, ezt a birodalmi németek árulták el, akik szintén foglyok voltak, mint mi, mert volt pofájuk – így mondták az SS-ek –, hogy még civilként kiszolgáltak az üzletükben kommunistát vagy zsidót.

Ott is mindennap hajnalban volt fölkelés és utána Zehlappel. És ott is volt rostálás. Délben valamilyen mosólészerű latyakot adtak, és egy szelet kenyeret, de legalább volt valami, mert addig nem ettünk kenyeret. Este pedig marmaládot kaptunk, ami egy főnyeremény volt számunkra. S ihattunk. Ez volt a különbség. De féltünk enni, mert a másik barakkban összeestek vacsora után az emberek, és nem tudtuk, hogy miért. Arra gondoltunk, hogy biztos mérgeznek bennünket. Annyi mindenen mentünk már keresztül, hogy nem volt szokatlan, ha megmérgeznek vagy agyonvernek bennünket. De az ottani összetartás nagyon rossz volt. Mert mindenki féltékeny volt a másik jobblétére. Ha valaki egy szelet kenyérrel többet kapott, akkor már marakodás volt.

Elérkezett szeptember hetedike. Készenlétben kellett lenni, le se fekhettünk. Közben már hó is esett, és majd megfagytunk. Hajnalban újból bevagoníroztak bennünket a szokásos marhavagonba. Kilencedikén értünk Felső-Sziléziába, Neustadt-Coburgba. Kivagoníroztak bennünket, és be a barakkba mindenkit. Édesanyám az egyes barakkba került, én az ötösbe, aztán valahogy csereberéltünk az egyik társunkkal, és megint együtt tudtunk lenni. Ott már emeletes ágyak voltak, háromemeletes, én legfelül aludtam, anyu középen. És másnap már besoroltak bennünket siktára. Éjszakai siktára, nappali siktára, vagyis 12 órát dolgozni.

Én a Siemens gyárban dolgoztam, kezdetben forrasztónőként. Azokat a vékony kábeleket meg lámpazsinórokat kellett összeforrasztani, amik a bombázás következtében szétszakadtak. Egy német mester mutatta meg, hogy mit kell csinálni. Édesanyám egy másik teremben dolgozott, ő vastag kábeleket mért. Egy műszakban voltunk. Ott ötkor keltünk fel, akkor kaptunk egy kenyeret meg egy kávét, mentünk dolgozni és délután háromkor értünk vissza. De nem sokáig tudtam ezt csinálni, mert egyszer csak kaptam egy isiászt, és meg se tudtam mozdulni.

Az volt nekem megint a szerencsém, hogy volt a lágerben egy magas rangú Wehrmacht parancsnoknő. Az valahogy megszeretett engem, és mindig dugdosott az Oberführer elől. Hat hétig fektetett a barakkban, és kiadta az utasítást egy őrmesternek, hogy minden álló nap kámforral kezeljen engem. Nem egyszer, nem kétszer jött az Oberführer, hogy vigyenek elgázosítani, de ez a nő mindig elbújtatott. Azt mondta, hogy már régen elmentem, és csalt a számolásnál. Aztán a végén fölépültem, és visszamentem dolgozni, csak akkor már nem kaptam meg a forrasztást, hanem egy nagyon nehéz fizikai munkát kellett csinálnom. Két-hárommázsás nagy vastekercsekre kellett föltekernem kábeleket, és nekem kellett a lakatosmunkát is csinálnom: franciakulccsal fölszerelni, leszerelni, olajozni és a többi.

Közben szeptemberben volt a születésnapom, akkor értem el a tizenkilencedik évemet. Aki csak tudott, lopott nekem valamit. Volt, aki hozott egy nyers krumplit, volt, aki hozott egy fél hagymát. Ilyenekkel ajándékoztak meg a társaim. Mekkora kincsek voltak ezek akkor! Úgy potyogtak a könnyeim, mint a záporeső.

Sok-sok fagyoskodás után érkezett el a karácsony, s akkor kaptunk egyenruhát. Addig úgy voltunk, azokban a csíkos rabruhákban, de akkor kaptunk overált, nadrágot, kabátot, megjelölve csillaggal és a felkaron számmal. Mégis mennyei dolog volt a nagy fagyoskodások után. Mert szörnyű hideg volt és térdig érő hó. Közben állandóan bombázás volt, és kétszer volt az, hogy megtizedeltek bennünket, s én mindig tizedik voltam. De akkor mindig jött egy légiriadó, és a németek elbújtak, engem meg elfelejtettek. Ezért vagyok én igazi túlélő.

Egyszer valahogy az egyik katonanő megtudta, hogy fodrásztanuló voltam. Hogy honnan, hogy árulhattam el magam, nem tudom. Elvitt a lakására, megcsináltam a haját, és kaptam érte egy bablevest. Hát én még olyan tisztaságot az életemben nem láttam, mint ami nála volt. De aztán azt kérdezte, hogy nem akarok-e szeretkezni vele. Mondom nem, én nő vagyok. Azt mondja, ő is. Nem egyszer kellett kibicelnem ennek a nőnek, mert a gyárban a fölállított tekercsek mögé csinált egy függönyt, és valamelyik rabot vagy SS-t, vagy valakit becsalt, és nekem kellett volna szólni, ha jön az Oberscharführer. Persze nem vettem észre, mikor jött, és megtalálták őket, de nem lett semmi baj. A Wehrmacht katonanő megvédett engem.

1945. április hatodikán talán az állandó bombatámadás miatt elhatározta az Oberscharführer, hogy elmegyünk. Mindenkinek varrnia kellett egy zsákot. Amit összeloptunk rongyokat, azt összevarrogattuk, azt hiszem dróttal, s a vállunkra tettük. Mindenki kapott egy vekni kenyeret, és mindenki vihette magával a kanalát. Reggel indultunk azzal, hogy megyünk egy másik gyárba. Útközben jött egy futár, és jelentette az Oberscharführernek, hogy ahogy elindultunk, azonnal lebombázták a gyárat is és a barakkokat is. Ahova készültünk, onnan is jött egy futár, hogy az is le van bombázva. Nem volt hát hova mennünk.

Mégis hajtottak bennünket, és egész nap, reggeltől estig mentünk. Gyalogoltunk végig városokon, pusztákon, erdőkön át, és Sziléziától egészen Csehszlovákiáig jutottunk el. Négyszáz kilométert tettünk meg. Közben borzalmas volt, mert volt olyan, hogy az út mentén kivégzett emberek feküdtek, az egyik oldalon nők, a másik oldalon férfiak. Így láttuk meg egy csomó ember között a földön az anyám egyik unokatestvérének a fiát is. A katonáknak volt egy olyan botjuk, amin volt egy gomb, és ha azt megnyomták, akkor egy kalapácsszerűség jött ki a végén. Avval ütöttek, és az rögtön kettéhasította az ember fejét. Azt a fiút is így végezték ki.

Útközben állandóan bombáztak. Volt rá eset, hogy a németek leállítottak bennünket délben. Azt mondták, hogy elmennek nekünk kaját szerezni. Ám ahogy elléptek mellőlünk, abban a pillanatban elkezdték lövöldözni őket. Szabályosan olyan volt, mintha figyeltek volna bennünket. Na akkor visszajöttek a németek, és inkább nem kajáltak ők sem, hanem a futárokkal intézték el, hogy hozzanak egy-egy vekni kenyeret. A végén már nem mertek elmenni mellőlünk, viszont a foglyokból, közülünk, nagyon sokan elszöktek. Eleinte még aki szökni próbált, lelőtték, később már nem törődtek vele a németek. És már fáradtak is voltak, ezért a végén már minden este egy szénapajtába vittek bennünket aludni.

Május elején érkeztünk meg Csehszlovákiába, Domažlicébe, és hát nem igaz, hogy mit csináltak a csehek velünk! Kiszaladtak a házakból és hoztak süteményt, levest, egy pohár vizet, vagy kidobáltak ennivalókat, nem igaz, hogy mit csináltak! Ott laktunk először jól. Még továbbmentünk, de aztán egy kis faluban azt mondta az Unterscharführer, hogy menjünk, amerre akarunk. Magunkra hagy bennünket, csak vigyázzunk, mert még ott vannak a németek. De alig voltunk már foglyok akkor, mert rengetegen elszökdöstek. Az Unterscharführer betett egy szénapajtába bennünket éjszakára. Reggel fölkelünk, és tényleg egy német sincs, hanem a csehek kukucskálnak befele. Egy öreg néni kiválasztott négy embert, engem, anyámat, egy szintén Éva nevű másik lányt és a mamáját, s mi négyünket befogadott. Nála voltunk a fölszabadulásig.

A néninek volt egy búbos kemencéje és mivel még ott voltak a németek, minket fiatalokat elbújtatott benne. Mi az Évával nem nagyon örültünk ennek, mert szűk is volt a hely, meg bombázáskor remegett is a kemence. Olyankor mindig azt mondta a druszám, hogy a végén még itt fogunk megfulladni és nem Auschwitzban. Ráadásul a ház előtt volt egy a benzineshordó, amit még a németek hagytak ott. Bármikor felrobbanhattunk volna, mert a hegyekből két oldalról az oroszok meg az amerikaiak lövöldöztek a németek felé. Mi még akkor ugyanabban az overálban voltunk, amit Neustadt-Coburgben adtak karácsonykor, ezért nem is igen mertünk kimenni az utcára, mert féltünk, nehogy a németek agyonlőjenek bennünket. A néni adott ugyan egy pulóvert, de az kicsi volt, mert gyerekholmi volt. Bár nem mondhatnám, hogy kövér lettem volna, mert 28 kiló voltam.

Május 9-én valahogy kinn maradtunk a néni konyhájában, nem mentünk vissza a kemencébe. Egyszer csak kopognak és belép két magas rangú német tiszt. Akkor már nem tudtunk elmenekülni az Évával, úgyhogy meg se szólaltunk, csak takargattuk a csillagunkat. Elkezdtek beszélgetni anyuval – az anyám nagyon jól tudott németül –, meg a másik asszonnyal. Kiderült, hogy az egyik német gyógyszerész volt, a másik kutatómérnök, és nagyon elegük volt már a háborúból. Wehrmachtok voltak. El akartak minket vinni este táncolni, mondván, nem tudhatják, másnap nem viszik-e őket Szibériába köveket törni. Persze nem mentünk velük, de ők ráhibáztak, mert éjfélkor valóban megjelentek az amerikaiak. Hatalmas kő esett le a szívünkről, de alig mertük elhinni, hogy felszabadulhatunk. Akkor behívtak bennünket a polgármesteri hivatalba. Úgy volt az egész, hogy a polgármesteri nagyterembe az egyik ajtón nekünk kellett bevonulnunk – akkor leadták a magyar himnuszt –, a másik ajtón vonultak be az amerikai katonák – akkor leadták az amerikai himnuszt –, és volt egy ajtó, ahol a csehek jöttek be, akkor a saját országuk himnuszát adták. Ezzel üdvözöltek mindenkit. Nagyon megható volt. Azután ebédjegyet és vacsorajegyet osztottak.

Három hétig voltunk ebben a kis faluban annál az öreg néninél. Közben az amerikaiak hoztak mindenféle finomságokat, konzervet, csokoládét, Chesterfield cigarettát. Én 16 éves korom óta dohányoztam. Akkor kínált meg Károly bátyám cigarettával, és én automatikusan elfogadtam. Emlékszem, a bátyus azonnal hozta a lavórt, hogy majd biztos rosszul leszek, de nem hánytam. Az édesanyám meg, aki majd szétdurrant a méregtől, azt mondta, hogy na Károly, most már küldheted Pestről a cigarettát, mert nekem nincs pénzem erre! Anyám is dohányzott pedig, Symphoniát szívtunk, volt amikor Honvédot, meg volt olyan, hogy egy csúzliszerű szerkentyűvel kellett papírba tölteni a dohányt. Mindegy volt, csak cigaretta legyen.

Az egyik nap az amerikaiak azt mondták, hogy pakoljunk össze, mert másnap reggel visznek bennünket tovább. Busszal mentünk meg gyalog, arra emlékszem, hogy Pilsen felé is mentünk és a pilseni sörgyár egyenlő volt a földdel, úgy le volt bombázva. Prágában átadtak bennünket a szovjeteknek, akik elhelyeztek valami szállodaféleségbe vagy kollégiumba, már nem is tudom. Ott aztán körülbelül három napig voltunk, és onnan indultunk haza. Útközben volt, hogy állomásokon aludtunk a váróteremben, volt, hogy vagonban utaztunk – de úgy, hogy az tele volt gabonával, és csak a lépcsőn tudott ülni mindenki –, volt, hogy gyalog mentünk a sínek mellett, mert a vonat mozdonyát elrabolták a muszkák. Így kerültünk aztán Galántára, majd Dunaszerdahelyre, és mindkét helyen megvendégelt bennünket az ottani hitközség. Jól bekajáltunk, de a kiéhezett gyomor nem szokta meg, hogy lencsefőzeléket egyen, és édesanyám nagyon rosszul lett, minden kijött belőle.

Június 4-én reggel érkeztünk Budapestre. Sose fogom elfelejteni azt az első pofont, amit akkor kaptunk. A kelenföldi állomásnál felszálltunk a villamosra és egy fiatal kalauz kérte a jegyet. Én csak felhúztam a vállam, édesanyám szólalt meg, hogy hát hogyan? Nézze meg, mi foglyok voltunk. És akkor a kalauz nagyon drasztikusan vágott oda, hogy mik vagyunk mi, potyázósok. Még ennél csúnyábbakat is mondott, azután a nyílt pályán megrázta a kötelet, hogy álljunk meg, és lerúgott bennünket a villamosról. Ez volt a magyar fogadtatásunk. Gyalog jöttünk a Gellért térig. Ott megállított bennünket egy néni, aki ismerte a jelvényünk jelentését – ugyanabban az overálban voltunk még mindig –, és azt se tudta, mit csináljon velünk. Egy nagy zacskóban eper volt nála, abból kínált meg bennünket. A Szabadság híd helyén akkor valami póthíd volt, azon mentünk át aztán Pestre. Útközben kérdezősködtünk, meg irányítottak bennünket az emberek, hogy hova kell menni, hol a hitközség. A Rákóczi úton kellett végig menni a Keleti pályaudvarhoz, és ott kellett befordulnunk a Bethlen térre. Ott volt a gyűjtőhely. Ott fertőtlenítettek bennünket, meg igazoló írást adtak.

Anyámnak a gyomra készült ki a sok idegességtől – gyomorvérzése lett neki később –, nekem meg, mióta Auschwitzban levágták, nem nagyon nőtt a hajam. Mikor hazaértem, akkor kezdett még csak egész pici lenni. Úgy is hívtak engem a táborban, hogy barika. De sehol nem nőtt különben a szőrzetem. Aki a fertőtlenítést intézte, az a Rókus kórháznak volt az egyik orvosa, és ő mondta, hogy másnap menjek be a kórházba röntgenre meg vérvételre. Három hétig maradtunk akkor Pesten, és édesanyám bátyjánál, Károly bácsiéknál laktunk a Csengery utcában. Akkor csak Károly bácsi élettársa, Manci néni volt otthon. Ő az Operett Színháznak volt a főpénztárosa, egy nyomorék asszonyka volt, csípőficamos, de áldott teremtés volt, csupa szív, lélek ember. Imádta az élettársát és tulajdonképpen ő általa volt védett a nagybátyám, mert árja párja volt, s akkoriban számított ez a dolog. De sokáig nem tudta szegénykém megúszni, mert 1944 novemberében az SS-ek meg a nyilasok összeszedték a meglévő zsidókat, kivitték a Józsefvárosi pályaudvarra, és onnan vitték el őket. Akkor még csak annyit tudtunk, hogy a nagybátyám eltűnt, később aztán megtudtuk, hogy Buchenwaldban kivégezték, méghozzá úgy, hogy télen meztelenül kiállították őket az udvarra, leöntötték vízzel, és ott fagyott meg.

Édesanyám elvitt a Rókus kórházba, vizsgálatra, aztán még egyszer el kellett menni, mert megnézték, hogy nem vagyok-e tbc-s. Adtak valami gyógyszert, hogy kezdjen nőni a hajam és elküldtek el egy fülészhez, akit úgy hívtak, hogy doktor Fleichmann. Ő fölszúrt az orromon keresztül, hogy kiszedje az arcüregemből meg a homloküregemből a bent maradt alvadt vérdarabokat. Három hét múlva a kórházban azt mondták, hogy nincs semmi baj, csak tönkrementem a sok éhezéstől, úgyhogy hazamehettünk. A Bethlen téren kaptunk 1500 pengőt, ami éppen elég volt a vonatjegyre Kistelekig, de ruhát már nem tudtunk belőle venni. Abban bíztunk, hogy majd otthon megtaláljuk a ruháinkat, csakhogy Kisteleken a lakásunk ki volt fosztva. Egy darab holmink se volt meg, a háziak se voltak meg, senki. Egyetlenegy valamit találtunk meg. Az út szélin volt egy árok, s odanéztünk az anyámmal, hogy mintha a mi varrógépünk lenne ott. Hát tényleg ott volt az árokban a Singer varrógépünk. Hogy aztán elvittük-e, vagy mit csináltunk vele, arra már nem emlékszem.

Egy munkaszolgálatról hazatért férfi – Zellernek hívták, sok Zeller nevű volt Kisteleken, mert az egy nagy család volt –, akinek az édesanyja valamelyik táborban meghalt, felajánlotta, hogy beköltözhetünk az édesanyja szobájába. Nekik a háború előtt villanyüzletük, elektromos üzletük volt ott a házukban. Beköltöztünk, és a Jointtól kaptunk ruhát. Az anyut alkalmazták is a Jointban, mint szakácsnőt. Így volt ennivalónk. Anyám annyit főzött, amennyit még soha életében, én meg segítettem neki, amennyire tudtam. Mert én elmentem éjszakánként a vasútállomásra rakodni, káposztát meg ilyesmiket, hogy valahogy kapjunk egy kis pénzt.

És közben jártam Budapestre a fülészhez, aki még mindig pucolta az arcüregemet, sőt elküldtek a Süketnéma Intézetbe Kanizsai professzorhoz is. Egy egész napot töltöttünk együtt a professzorral, aki tanított beszélni, meg mondta, hogy hogyan lélegezzek. Bizonyos időnként mentem aztán hozzá kontrollra, és mindig gratulált, hogy mennyi szorgalom van bennem. És tényleg szép lassan, fokozatosan, magamtól megtanultam újra beszélni. Az a gyógyszer is jót tett nekem, amit a Rókus kórházban adtak, szépen kezdtem gyarapodni, és gyors tempóban nőtt a hajam is.

Közben a falu szovjet megszállás alatt állt, akik Pusztaszeren, a Pallavicini őrgróf kastélyában voltak elszállásolva. Egyszer megkérdezték, hogy ki tud oroszul, s én jelentkeztem. Nem tudtam ugyan oroszul, csak annyit, amennyit a hazafelé tartó úton a cseheknél hallottam és megjegyeztem az oroszoktól, de érteni jól megértettem szinte mindent. Mondták, hogy kellene egy magazint csinálni, hogy ha bejönnek a faluba, tudjanak hol ennivalót vásárolni. Én akkorra már elég mozgékony lettem, és a volt villanyszerelési boltban – amit kölcsönadott nekünk az a volt munkaszolgálatos – csináltam egy úgynevezett magazint, ahol tejfölt meg tojást, dinnyét meg zsemlét lehetett venni. Azt, amit adtak a parasztok, akik eleinte nem is fogadtak el tőlem pénzt, így segítettek rajtam meg az anyámon. De tulajdonképpen nem sokáig volt érvényes a pengő, mert jött az infláció, a forintozás. Akkor 1000 pengő egyik pillanatról a másikra ért vagy öt tojást.

Fél évig csináltuk ezt az üzletet, amikor is 1945 végén bementem Szegedre, hogy állást keressek és hogy beiratkozzak iskolába. Be is iratkoztam a Lorántffy Zsuzsanna egészségügyi iskolába, és állást is kaptam, mint munkásnő. Szárított almaport kellett csomagolni. Még szállást is kaptam a zsidó kollégiumban, ahol egyetemisták laktak. Az ottani gondnok néni intézte el, aki nagyon jól ismerte az édesapámat, mert majdnem földiek voltak.

De az édesanyám állása megszűnt a Jointnál, a szárított almapor csomagolásáért kapott keresetből pedig nem tudtam volna az anyámat is eltartani. 1947-ben, amikor fel kellett jönnöm Pestre orvoshoz, találkoztam az édesanyám egyik távoli unokatestvérével, és megkérdeztem, hogy nem tudna-e valami munkát anyunak. Ez a rokon valamelyik textilgyárnak volt a könyvelője, a felesége meg egy nagy szocdemes volt, és ő tudta, hogy a Standard Telefongyárban van állás, meóst keresnek. Végül valahogy nem is az anyám, hanem én mentem el arra a munkára. A rokonunk az mondta, el ne áruljam, hogy a kommunista pártnak vagyok a tagja – mert én 1945-ben beléptem a pártba –, semmit se mondjak, mert az szocdem gyár.

Felmondtam a munkahelyen, hogy nem megyek többet vissza Szegedre, nem megyek az iskolára se, és édesanyámnak meg szóltam, hogy csomagolja össze a holminkat és jöjjön föl ő is. Akkor megint a Manci nénihez mentünk lakni, és az anyám keresett albérletet. Így kerültünk a Rákóczi út 73-ba, ahol csak egy szobát vettünk ki albérletbe, a lakásban lakott a főbérlő is. Akkoriban még heti fizetések voltak. Édesanyámat én tartottam el, ruhával meg a Joint segített bennünket. Közben összeismerkedtem jóindulatú elvtársakkal, és mondtam nekik, hogy nagyon nehezen bírom már anyagilag, adjanak már valami státuszt, hogy az anyámat is be tudjam hozni a gyárba. Ráadásul minden nap reszketve mentem haza az albérletbe, mert azzal fenyegetőzött, hogy ha az újságban vagy a hadifogolylistán megtalálja a bátyám halálának hírét, felakasztja magát. Mert ő nem tudta, hogy a bátyámat kivégezték, nem mondtam meg neki.

Én rögtön megtudtam, hogy mi történt, amikor hazajöttünk, mert bementem Szegedre, és az utcán találkoztam a bátyám egyik munkaszolgálatos társával. Ő mondta el, hogy ne várjuk a Gyurkát, mert tarkón lőtték. De az anyám előtt ezt elhallgattam, és ő meg állandóan hazavárta a fiát. Mikor már Pesten laktunk és kórházba kellett mennem, aki csak létezett ismerős Pesten, mindenhova elmentem és mindenkivel megbeszéltem, hogy ha anyám kérdezi, egyöntetűen azt mondják, hogy végelgyengülésben halt meg a Gyuri. Úgyhogy a drága jó anyámnak azt mondtam, hogy a Gyuri Flossenburgban, végelgyengülésben halt meg. Akkor az anyám bocsánatot kért tőlem, amiért fenyegetőzött, és attól kezdve békesség lett ezen a vonalon. Úgy látszott, hogy elkönyvelte magának ezt a hírt, és ez megnyugtató volt számomra.

1948 végén aztán sikerült az édesanyámat is bevinni a gyárba, úgyhogy bekerült ő is, mint tisztviselő. De nem tudta, hogy hogy kell csinálni, nem ismerte azt a munkát. Én akkor már kiemelt ember voltam, munkáskáder, fölkerültem az irodára, a bérelszámolásra, és sokat segítettem az anyámnak. 1948-ban nevezték át a gyárat egy görög partizán emlékére Beloiannisz Gyárnak, és 1948-ban, mikor egyesült a két párt, akkortól már nyíltan tudtam a mozgalmi munkát is végezni, mert addig illegalitásban voltam. Engem aztán pártiskolára küldtek, csak egyetemre nem vettek föl, mert osztályidegen voltam az apám révén. Apám akkor már ugye nem is élt, de az mindegy volt.

1950-ben fejeztem be a politikai iskolát, és akkor akartak engem letartóztatni vagy internálni, mint fasisztát. Valaki úgy súgott be valahol. Már a teherautó bent is állt a gyárkapuban, és össze is szedtek egy csomó embert, köztük engem is, amikor az emeletről lekiabáltak a kollégáim, hogy mit akarnak az Újhelyi elvtársnővel, hát ő Auschwitzból jött haza, nincs valami tévedés a dologban? Aztán én maradtam, és azt vitték el, aki besúgott. Kiderült, hogy az egy nagy nyilas volt. Én még akkor sem éreztem, hogy vége van a háborúnak, amikor hazaértünk. Anyám is meg én is még hónapok múlva is mindig hátrafelé néztünk, hogy nem jön-e őr. Annyira belénk rögződött az az egyéves fogság, hogy természetes volt, hogy követ minket valaki. Talán akkor kezdtem valahogy megnyugodni, mikor 1949-ben epeműtéten voltam a Péterfy Sándor utcában. Akkor rázott meg egy orvos, hogy nyugodjon már meg, itthon van! Nincsenek németek! A németek által van ez a betegség, de itthon van most már!

1950-ig laktunk a Rákóczi út 73-ban, amikor az anyámnak az egy szem rokonhúga, Magda – a nagymamám nővérinek, Adélnak a lánya – meghalt rákban, s az ő lakását megkapta az anyu a Szerb utca 17-ben. Ez a Szerb utcai ház tulajdonképpen egy panzió volt, folyosókból nyíltak a szobák, és a lakásunk egy szobából állt. A folyosón volt a közös fürdőszoba, közös vécé, közös konyha. Mi a szobában a bejáratnál csináltunk egy kis gáztűzhelyt, hogy ott tudjunk főzni, és a szoba egyik sarkában volt egy mosdókagyló mosakodáshoz.

Abban a házban ismerkedtem meg a volt férjemmel 1954-ben. Tőlünk a harmadik vagy a negyedik szobában lakott a nagybácsija, s ő oda járt látogatni. Két hónap múlva meg is volt az esküvő, s a következő évben meglettek az ikrek. Egy fiú, meg egy lány. Az én lelkemben akkor lett igazán vége a háborúnak, mikor a két gyerek megszületett. Akkor lélegeztem föl, hogy végre van miért élnem. A férjem 1927-ben született. Ő pesti volt, vallásos családból való, hitközségi adót fizetett, mindent, csak mikor már velem összekerült, akkor abbahagyta. Mivel én nem voltam oda az egyházi esküvőért, meg pénzünk sem volt, polgári esküvőt tartottunk, az V. kerületi tanácsban. Nászútra a Normafához mentünk. Két napig voltunk ott, aztán elkezdett fájni a fogam, és akkor hazajöttünk.

Eleinte az anyu lakásában laktunk, abban a két és félszer három méteres szobában öten. Az asztalon volt két mózeskosár, abban voltak a gyerekek, egy keskeny út volt a két rekamié között és a pelenkákat ott a gáztűzhelyen főztük ki. Nyolc hónaposak voltak a gyerekek, mikor 1955 novemberében az ő révükön kaptam egy lakótelepi, kétszobás, cserépkályhás lakást Pestújhelyen, a Tátika utcában. Odaköltöztünk, de nem sokáig tudtam ezt élvezni, mert 1956 januárban már különváltam a férjemtől. Politikailag más felfogású volt, és nem értettük meg egymást. Én mindjárt be is jelentettem a tanácsba a különélést.

Édesanyám dolgozott, de amikor tudott, kijött hozzám segíteni. Közben jött 1956, a forradalom. Október 22-én vagy 23-án, már pontosan nem tudom, jöttem be Pestre fogorvoshoz. Az édesanyám kint volt vigyázni a gyerekekre, a férjem meg – akivel különváltunk, de egy lakásban laktunk – hol otthon volt, hol nem volt otthon. Akkor kezdődött a rádiónál a cirkusz, akkor beszélt a Gerő, láttam a nagy tömegfelvonulást, és akkor tudtam meg, hogy forradalom lett. Nagy keservesen kerültem haza, mert a 67-es villamos nem tudott átmenni a Dózsa György úti kereszteződésnél. Az anyám is valahogy hazament, és ő szegénykém bement a gyárba dolgozni másnap – ő igazából fel se fogta a forradalmat –, de csak ő egyedül ment be, senki más. Üres volt a kilencezer fős gyár.

Én aztán csak azt tudtam, amit a rádióban hallottam, mert telefonom nem volt. Viszont a férjemet körözték, mert ő a Petőfi körben volt benne, és a Dózsa György úton volt a Sztálin szobor ledöntésénél. Mi a pincében voltunk lent, a lövöldözések miatt mindenkinek le kellett menni a pincébe, meg az ablakainkat is kilőtték, úgyhogy a lakásban hideg volt. Az oroszok Szentmihályra menekültek, s onnan lövöldöztek állandóan a fejünk felett, mert ott volt a MÁV telep is, meg az orosz kórház is a közelünkben. A házunk előtt is állt egy orosz tank. A férjem egy nap hazajött, kihozta az édesanyámat is, és közölte, hogy elmegy külföldre. Én meg egészen addig izgultam érte, míg január elsején kaptam egy táviratot Bécsből, hogy boldog új évet kíván mind a négyünknek. Akkor tudtam meg, hogy átment a határon. 1957-ben aztán hivatalosan is elváltam az akkor ismeretlen helyen lévő férjemtől, és csak évekkel később tudtam meg, hogy Izraelben telepedett le.

Miután a férjem kihozta, édesanyám is velünk volt a pincében, nem engedtem haza addig, amíg nyugalom nem lett, úgyhogy ismét átéltünk egy szörnyű dolgot. De nem lehetett magunkkal foglalkozni, mert ott volt a két másfél éves gyerek. Tejért meg kenyérért én mentem ki a tűzveszélybe, és a gyerekeket el tudtuk látni, amennyire lehetett. Hál’ istennek a házbeliek nagyon jóindulatúak voltak, és a szomszédok nagyon szerettek bennünket.

Azután, hogy a férjemmel ilyen szerencsétlenül jártam, nekem már csak egy célom volt. Az, hogy a gyerekeket el tudjam tartani. Egy évig voltam velük otthon táppénzen, mert ikrek voltak meg koraszülöttek, azután mentem vissza dolgozni. De csak egy napot dolgoztam, mert akkor egy szörnyű baleset történt a kicsi fiammal. A bölcsödében az egyik nővér mérges volt, vagy nem figyelt oda, nem tudom, de a gyereknek a lába kint volt a kiságyból a fal felőli oldalon, a nővér meg bevágta az ágyat a falhoz. Délután mentem érte a bölcsödébe, és a gyerek mindig mondta, hogy: ába, ába, báj, báj! Hogy a lába fáj. A végén bevittem a Péterfy Sándor utcába az ortopédiára, és ott derült ki, hogy eltört a bokája. Akkor volt egy tárgyalás, a nővért rögtön elküldték a bölcsődéből, s megint hat hétig otthon voltam táppénzes állományban, mert gipszben volt a kisgyerek, nem lehetett bölcsödébe vinni.

Hat hét után elkezdtem dolgozni menni. Minden reggel ötkor keltem, hatkor már indultam is a gyerekekkel a bölcsödébe, aztán irány a villamos és úgy a gyárba, a Fehérvári útra. Közben azon kardoskodtam, hogy valamilyen módon elcseréljem a lakásomat, mert nem bírtam egészségileg, hogy olyan messziről jártam a munkahelyemre. Végül úgy lett a lakáscsere megcsinálva, hogy leadtam azt a lakást a tanácsnak, hogy egy nagyobb család kapja meg, én meg kaptam helyette egy kisebbet. Nekem az lett a legnagyobb örömem, amikor 1962-ben végre ideköltöztem a két gyerekkel. Azóta itt lakom.

1967-ben lett telefonom, és 1968-ban lett tévém. Külföldön először 2001-ben voltam. Mert korábban nem volt miből. Nekem tartásdíjam se volt. A munkahelyem meg a szakszervezet és a zsidó nőegylet segített. Hartmanné Klári néni, a nőegylet elnöknője valamiért nagyon szeretett bennünket, és felkarolt, támogatott minket. A gyerekeket téli holmival látták el, én meg minden hónapban kaptam pénzsegélyt, egészen addig, amíg a gyerekek 15-16 évesek nem lettek. De a hitközségi munkába sose kapcsolódtam be, és amióta a Klári néni 1977-ben meghalt, azóta nem is ismerek senkit se a hitközségben. Még a Dohány utcai templomot se láttam, mióta kész van.

Nyaralni lánykoromban voltam, kétszer. Egyszer az édesanyámmal mentünk el Bükkszentkeresztre, szakszervezeti üdülőbe, és egyszer voltunk 1949-ben a Mecsekben, a Napsugár szállóban. Színházba is főleg lánykoromban jártam. Minden héten az Operettbe mentem a Manci néni által, aki ott főpénztáros volt, s így ingyen tudtam bemenni. A Csárdáskirálynőtől kezdve mindent láttam anyámmal együtt. Nagyon élveztem, nagyon szép előadások voltak. Amikor a gyerekek már nagyobbak lettek, akkor elvittem őket is színházba, a Diótörőre, meg ilyen előadásokra, és nekik volt hangversenybérletük is, meg bérletük az Operaházba.

Nekem az volt a célom, hogy a gyerekeknek mindenük meglegyen. Ők hét közben az iskola után napköziben voltak, és az anyám is sokszor kijött segíteni, mert én rengeteget dolgoztam. Akkoriban még nem volt szabad szombat, szombatonként is dolgozni kellett, és a gyárban az igazgatótól nagyon sokszor kaptam plusz adminisztratív munkát is, plusz pénzért természetesen – ezzel segített nekünk az igazgatóm. Esténként, miután megetettem és lefektettem a gyerekeket, nekiláttam a különmunkának hajnal kettőig. Ez így ment majdnem minden nap, egészen 1971-ig, az első infarktusomig. Én a minimálnál is minimálisabban éltem annak idején, de a gyerekek nem nélkülöztek semmiben sem. Legfeljebb abban, hogy nem tudtak ihaj-csuhaj mulatozni, viszont minden évben négy hétig voltak Balatonszárszón táborban. Ezt kaptam, mint mozgalmi ember s mint egyedülálló anya a tanácstól. Én a Balatont először 1968-ban láttam, amikor a szakszervezettől beutalót kaptam Balatonboglárra, és vittem magammal a két gyereket is.

Időközben a bérelszámolásról átkerültem anyag-kalkulátornak, majd 1965-ben elvégeztem egy anyagkönyvelői tanfolyamot, és azontúl anyagkönyvelő voltam. Nagyon szerettem a munkámat. Dolgoztam és ugyanúgy dolgoztam pártvonalon is. Szemináriumokat tartottam, mentem más gyárakba előadást tartani, dolgoztam a nőszövetségben, és dolgoztam a fiataloknál, mint KISZ-titkár, DISZ-titkár. Egyenruhám is volt, vonulgattam örökké. Április 4., május elseje, augusztus 20, ezeket mind csináltam, ahogy kellett. Már 1946-ban, az első május elsején fölvonultam Szegeden. Az utolsó felvonulásom pedig 1970-ben volt a gyerekekkel, akkor lettem rosszul és utána kaptam egy infarktust. Mint mozgalmi ember olyanokat is csináltam, hogy például felmértük a Béketanáccsal a nyugdíjasok helyzetét, a társadalombiztosítónak elmentünk házról-házra ellenőrizni, hogy tényleg nyugdíjas-e, aki ott lakik, él-e tényleg, vagy nem él, szóval ilyen adminisztrációs dolgokat csináltunk. Persze munka mellett és ingyen, mert a pártmunka az sose volt pénzzel járó munka. Társadalmi munka volt.

Mivel a közvetlen főnöknőimmel nem nagyon jöttem ki a Beloianniszban, az igazgatóm javaslatára 1969-ben átmentem a Fogtechnikai Vállalathoz anyagkönyvelőnek, de sajnos csak egy évig élveztem azt a jó helyet, mert 1971-ben, két szívinfarktus után, 46 éves koromban leszázalékoltak. Azóta nyugdíjas vagyok, mint rokkant nyugdíjas. Amikor leszázalékoltak, akkor még engedélyezve volt, hogy havi 112 órát dolgozzak, úgyhogy elmentem az IKV-hoz, hogy valahogy keresethez jussak. Liftkezelő lettem és diszpécser. Ha valahol megszólalt a csengő, akkor mentünk kimenteni a beszorult embereket a liftből. Mindig váltóműszakban dolgoztunk, kettesével. De később aztán már elmaradt ez is, mert kettes rokkantsági kategóriába kerültem, amivel már egyáltalán nem lehetett hivatalosan dolgozni. Akkor kezdtem el itthon varrógéppel olyan karszalagokat varrni, amiket vérnyomásméréskor tekernek az ember karjára, emlékszem 15 forintot adtak egy darabért, és nem volt nagyon haladós munka. 1981 óta pedig már nem dolgozok semmit, mert akkor lett az első agyérgörcsöm, utána még három volt, és egyszer le is bénultam.

Én nagyon sokat voltam beteg. Veseműtét, epeműtét, strumaműtét, minden volt. Amikor a veseműtétem volt 1963-ban, akkor a két gyereket sajnos el kellett vinnem intézetbe. Mert nem tudtam, hogy mi lesz velem, az egyik orvos ráadásul azt mondta, hogy rákom van. Megoperáltak, utána Sopronba kerültem szanatóriumba, s mikor hazajöttem, már másnap hazahoztam a gyerekeimet. Sajnos ez olyan három-négy hónapig tartott, és a lányom nagyon megsínylette, mert ő nem szeretett az intézetben lenni. De anyám akkor már idősebb volt, nem lehetett rá bízni a gyerekeket, ő csak látogatóba járt ki hozzájuk. Édesanyám különben minden szombat, vasárnap itt volt nálam, és mikor beteg lett, akkor ide is vettem magamhoz. Sajnos ő rákban halt meg 1977-ben. Bőrrákja volt, s mikor mondták a Kékgolyóban, hogy nem sok van neki hátra, akkor hazahoztam magamhoz. Ápoltam, és meghosszabbítottam az életét 5 és fél hónappal.

1999-ben, amikor egy nagy műtétem volt, azt mondtam, hogy ha életben maradok, kimegyek Izraelbe, turistamódon. Ezzel ajándékoztam meg magamat. Én a háború után nem voltam annyira nagyon híve kimenni Izraelbe, már úgy, hogy ott éljek. Egyetlenegyszer, 1948-ban volt az, hogy volt egy nagy alijázási hullám, amikor sokan vándoroltak ki Izraelbe, és akkor úgy volt, hogy kimegyek én is, meg az anyám is esetleg jönne velem. De amikor közölték, hogy ő már nem fér föl a hajóra, akkor azt mondtam, köszönöm, nem. Így hát 2001-ben mentem Izraelbe, IBUSZ-szal, de magamban, és az volt a célom, hogy eljussak a Jad Vasembe. Nagyon szép napjaim voltak akkor, és most is nagyon jó visszaemlékezni a különböző helyekre, különböző szépségekre. És amikor eljutottam a Jad Vasembe, és ott egy képen megtaláltam magamat, akkor azt mondtam, hogy na most már megnyugodhatok, mert nyoma van mindennek! Egy kicsit valahogy felszabadultam akkor. És ott bocsánatot kértem azoktól, akiket Auschwitzban otthagytam a gázkamrában.

Nekem sokat adott az az út, olyan értelemben, hogy egy picikét elhomályosított Auschwitzból. Azóta már a gyerekeim is voltak Izraelben, de külön-külön, mindegyik maga akart menni. Auschwitzba viszont nem engedtek, de talán még örülök is neki, mert nem bírtam volna ki. Azokról a dolgokról inkább az anyám mesélt a gyerekeknek, én arról csak keveset beszéltem nekik. Úgy éreztem, hogy nem igazán érdekeli őket.

A fiam tiszti iskolába járt, hivatásos katona lett, majd 1992-ben leszerelt, és munkanélküliként, a Munkaügyi Központ segítségével tanulta ki jelenlegi szakmáját. Ő most adókönyvelő, időközben megnősült, elvált, újra megnősült, és az ő révén van egy 18 éves fiú unokám is. A lányom egészségügyi szakiskolában érettségizett, majd elvégzett egy tanfolyamot, ahol szociális munkásnak tanult, és most is az egészségügyben dolgozik, nagyon szép a munkája. Az fáj csak, hogy a lányom nem érzi magát olyan boldognak, mint ahogy én szeretném. Ő nem ment férjhez, és úgy érzi, hogy csonka családban nőtt fel. De ő is nagyon drága teremtés, és szép, nagyon szép kislány. Rengeteget kapok szeretetben, törődésben a gyerekeimtől.
 

Életrajz

Révész Gáborné már az első telefonbeszélgetésünk alkalmával megkért, hogy tegeződjünk. Csillaghegyi otthonában, ami egykor Titkos Ilona színésznő vidéki villája volt, mindig szívesen fogadott. Frissességével, megbízhatóságával lenyűgözött. Állatok iránti tisztelete mellett nagy operarajongó, és imád autót vezetni. A mai napig felcsillantja kiváló emberismerő, pszichológusi vénáját is. Hetente egyszer telefonos lelkisegélyt ad az arra rászorulóknak.

Az apai dédszüleimről egy halvány kukkot sem tudok. Ez az ág teljes rejtély számomra. Egyáltalán semmit nem tudok róluk, azt se, hogy ők is Pancsován éltek-e, csak azt, hogy a nagyszüleim ott éltek [Pancsova – törvényhatósági jogú város volt Torontál vm.-ben (királyi törvényszék, sajtó- és járásbíróság, kir. közjegyzőség, adóhivatal, járási szolgabírói hivatal). Lakóinak száma 1850-ben 11 000 volt, 1870-ben 16 900, 1891-ben 17 900 (43% szerb, 40% német, 11% magyar, 2% román, 1% szlovák és 1% horvát; hitfelekezet szerint 44% görögkeleti, 38% római katolikus, 9% evangélikus, 4% református és 4% izraelita), 1910-ben 20 800 fő (42% szerb, 36% német, 16% magyar; ill. 45% görögkeleti, 36% római katolikus, 10% evangélikus és 3% izraelita) volt. A 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben állami főgimnázium, polgári iskola, állami és szerb felsőbb leányiskola, valamint tanonciskola működött a városban. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. Ma Szerbiában van. – A szerk.]. Azt se tudom, hogy milyen anyagi körülmények között éltek. Azt gondolom, hogy nagyon szegények nem lehettek, már nem annyira a dédszülők, mint a nagyszülők. Azért gondolom ezt, mert Brnóba küldték tanulni a két fiukat [akkor még: Brünn]. Mind a kettő textiltechnikumba járt ott Brnóban, ahol nagyon fejlett volt a textilipar. Ezt csak így, a családi elbeszélés szintjén tudom. Egész kisgyerek voltam, amikor egyetlen egyszer láttam a nagyapámat, akit Greiner Adolfnak hívtak, és az édesanyám, aki igyekezett a családi emlékezetet fenntartani, ő se ismerte igazán. Az anyósát se [ismerte közelebbről], csak ezt a pancsovai nagypapát, akit ő is egyszer látott életében. Valószínűnek tartom, hogy a gyerekek és a még élő apa meg az otthon levő pancsovai testvér között nem volt valami nagyon szoros érzelmi kapcsolat. Arról hallottam, hogy ez a pancsovai nagypapa molnár volt. Az otthon maradt testvér, Greiner Róza nem ment férjhez. Az talán érdekes, hogy tulajdonképpen mindenki, az édesanyjuk is és ez a Róza is rákban halt meg viszonylag fiatalon. Egyébként az a testvére apámnak, Greiner Janka, aki apáméknál lakott, és zongoratanárnő volt, az is rákban halt meg. Az apám [Greiner Mór] erről nem mesélt nekünk, mert hiszen még nem voltam nyolc éves, mikor meghalt.

Az anyai családomról annyit tudok, hogy Hahóton [Zala vm.] éltek a dédszüleim. Az anyukám mesélte, hogy a nagyszüleinél többször volt Hahóton, ahol a nagypapája, tehát a dédapám pék volt. A dédanyámról azt mesélte anyukám, hogy nagyon ismerte a gyógyfüveket. Elhívták őt sokszor gyógyítani, meg hogy adjon orvosságot, mert hiszen orvos vagy gyógyszertár nem volt ott a faluban. Különösképpen értett a diftériás betegekhez, akkor úgy hívták, hogy torokgyík [A diftéria baktérium által okozott, gyakran halálos kimenetelű fertőző betegség. Ma már védőoltással védekeznek ellene. – A szerk.]. Tehát elhívták őt torokgyíkos gyerekekhez, és az édesanyám mesélte, hogy olyan fejlett orvosi eljárással gyógyította a gyerekeket, hogy petróleumos ronggyal belenyúlt a torkukba, és letörölte a lepedéket. Hogy a petróleumnak milyen szerepe volt, nem tudom, de hogy ez a gennyes lepedék többször okozta a gyerekeknek a fulladását, hogy azért haltak meg olyan sokan, az bizonyos. Állítólag nagyon sok gyereket kigyógyított ezzel az eljárással, ezt mesélte az anyukám a nagyanyjáról, aki állítólag jó humorú, belevaló asszonyság volt. A gyógyító dédmamának nem tudom a nevét. A dédapám volt a Ziegler ős.

Ami a vallásosságukat illeti, azt tudom mondani, hogy formális volt. Gondolom, ott a faluban a zsidó családok mind kóserek voltak, azt illett megtartani. Aztán a gyerekeik abszolút nem voltak vallásosak, már az én nagyszüleimnek a generációja, de az öregek még úgy tartották a dolgot. Az anyukám mesélte azt is, mint egy családi legendát, hogy mikor egyszer náluk nyaralt, akkor a nagyanyja odaadott egy pár csirkét a férjének, hogy vigye el a sakterhez. Át kellett vinni a szomszéd faluba, ami nem volt messze. És akkor azt mondta az unokájának az én anyámnak a nagyanyja, hogy „tudod fiam, hol lakik az a sakter?”. Azt mondta az anyukám erre, hogy „nem tudom”. „A kocsma háta mögött, mert odaviszi nagyapád, ott levágja, aztán beül a kocsmába, aztán egy óra múlva hazajön.” Szóval olyan nagyon komolyan legalábbis a dédapám nem vette a dolgot, de úgy látszik, hogy a dédanyám sem, mert ennek ellenére nem csinált kardinális kérdést belőle. Egyébként csak annyit tudok, hogy tizenkét gyereket neveltek fel, a zömük meg is élte a felnőttkort, és hogy a számos unoka sokszor nyaralt náluk.

A gyerekek mind ott, a dél-zalai környéken éltek felnőttkorukban. Én sokszor voltam aztán náluk Csáktornyán [Csáktornya – járási székhely nagyközség Zala vm.-ben (Muraköz); lakosainak száma 1891-ben 4000, 1910-ben 5200 fő volt (47% magyar, 46% horvát, 5% német); számos járási szintű hivatala, iskolája (állami tanítóképző, polgári fiú- és lányiskola, iparostanonc-iskola), több gyára (pezsgőgyár, likőr- és konyakgyár, ecetgyár) és más közintézményei voltak, élénk fa- és gabonakereskedelme, valamint marhavásárai. A trianoni békeszerződést követően a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Élt Csáktornyán kívül is a nagyapámnak, azt hiszem, két testvére is egy faluban, ami már nem magyarlakta város volt, mint Csáktornya, hanem horvát vagy szlovén falu, de ez mind a Monarchiában volt, úgyhogy egy ország volt ez. Vinyicának [Vinica, Varasd vm. (Varazdin), ma Horvátországhoz tartozik. – A szerk.] hívták azt a falut, én is voltam náluk. Ott találkoztam először hét és fél, nyolcéves koromban a nacionalizmusnak egy nagyon intenzív megnyilatkozásával, és ez mai napig nagyon él bennem. Akkor értetlenül néztem. Ez 1936 nyarán volt. Onnan tudom, hogy 1936. április negyedikén halt meg az édesapám, és akkor anyámnak egy unokatestvére feljött értem Pestre, és elvitt Csáktornyára, hogy ne legyek itthon anyám nyakán, aki állást keresett, mert vissza kellett mennie dolgozni. Vinyica, mint mondottam, horvátok lakta falu volt, és egy vasárnap magyar–német meccs volt, amit a rádió közvetített. Óriási üdvrivalgással fogadták a gyerekek a németek góljait, nem tudom, mi lett az eredmény, ki győzött, de kifejezetten nekem szólt az, hogy hangos kórusban kiabálták hogy „Zsivjone nemacski, éljenek a németek!”. Emlékszem, hogy az asztal alá bújtam, mert annyira félelmetes volt ez a kórus, és én értettem, hogy nekem, a magyar gyereknek szól.

Az anyai nagyszüleimmel nagyon-nagyon szoros volt a kapcsolat. Az édesanyám apját Ziegler Gábornak hívták, ő nagyon-nagyon közel állt hozzám. Ők Pesten éltek. Tizenhárom éves korában jött fel Csáktornyáról vagy Hahótról, azt nem tudom, de azt hiszem, hogy Hahótról, és itt tanulta ki az asztalosipart [Hahót – kisközség volt Zala vm.-ben, 1891-ben 1200 lakossal, 1910-ben már nagyközség 2200, 1920-ban 2400 lakossal. – A szerk.]. Asztalos lett, és a Nemzeti Színháznál volt díszletkészítő asztalos. Amikor én őt megismertem – én anyámnak késői gyereke voltam, harminchat éves volt, amikor én születtem –, a nagypapa is elég idős volt, olyan hatvan körül [A nagyapa 1863-ban született. – A szerk.], és akkor már nem dolgozott. A családnak mindent csinált, a mai napig is van egy bútordarabom, egy láda fölnyitható támlával, ami eredetileg tüzelőtárolásra készült. Amikor le volt csukva, akkor ülésre szolgált. Nálunk, amikor gyerek voltam, a fürdőszobában volt, és az anyukám nem tüzelőt tartott benne, hanem szennyest. Ki volt szépen sikálva, és szennyesnek való volt. Ezt az anyukámnak csinálta, amikor az anyukám férjhez ment. Én megóvtam, átfestettem többször, és a konyhában van. Nagyon útban van, de nem bírok megválni tőle, mert annyira emlékeztet őrá.

A nagypapa átlagos küllemű öregember volt, szakálla, bajusza nem volt, mosolygós arca volt.  Öltönyt hordott, szóval szép zakót, kalapot nemigen hordott, talán télen igen. A nagypapáról gondoskodva volt. Az apukám minden évben csináltatott magának egy új öltönyt, és a régi öltönyei közül egy ment a nagypapának, de az tökéletes volt, nem volt rongyos, csak az apám a textilszakmában mozgott, gondolom, az anyag nem került neki pénzbe, megcsináltatta, és aztán az a nagypapának ment. Emlékszem rá, ez egy szertartás volt, hogy újévkor mindig vitt egy öltönyt neki, meg nyakkendőket. Amíg az apám élt, addig volt erre lehetőség anyagilag is. Minden évben kapott két-három liter szilvóriumot, apám hozott vidékről szilvapálinkát, amit a nagypapa nagyon szeretett, meg az apám is, és mindig egy-egy kupicával ittak belőle. Volt egy demizson, és apám mindig vitte neki.

Az első feleségét Katz Fanninak hívták. A nevét a sírkőről olvastam le, amikor egyszer az anyukámmal a Rákoskeresztúri temetőben voltunk. Ziegler Gáborné, Katz Fanni, és én rettentően meglepődtem azon, hogy mi az, hogy Ziegler Gáborné, hát az én nagymamám a Ziegler Gáborné?! És akkor mondta el az édesanyám, hogy a nagypapámnak volt egy első felesége, és tulajdonképpen a vér szerinti nagyanyánk van itt eltemetve. Amikor az igazi nagyanyám meghalt, a nagyapám itt maradt négy kisgyerekkel. Az első gyerekük, az Anna meghalt, tehát öt gyereket szült a Katz nagyanyám. A második volt az én anyukám, Aranka, aki nyolc éves volt, amikor az édesanyja meghalt. Azt sokszor mesélte, hogy éjszaka kellett bevinni a kórházba a nagymamát, amikor nagyon rosszul lett. Hasfali sérve volt, ami kizáródott. Nem tudták a kicsi gyerekeket otthon hagyni, úgyhogy négy gyerekkel vonultak be a kórházba, és az orvos, aki látta már, hogy nem lehet segíteni rajta – fiatalasszony volt, harmincnyolc éves –, rettenetesen leszidta a nagyapámat. Azt mondta, hogy „állatok – ezt mondta szó szerint –, hogy hagyták ezt a szép fiatalasszonyt ilyen állapotban!”. Anyukám mesélte, hogy akkor rettenetesen megrémült, hogy az apjának ilyet mondott az orvos, de nem értette, hogy miért szidja. Még aznap éjjel meg is halt a nagymama. És akkor ottmaradt a nagyapám négy gyerekkel. Anyukám azt is nagyon sokszor mesélte, hogy kivették őt az iskolából – második osztályos volt –, és őneki kellett a másik három picire vigyázni, és ő főzött nekik. A nagyapa csinált neki egy sámlit, hogy felérje a sparheltet. Szóval ez egy olyan családi legenda volt.

Nem sokkal utána hirdetést adott fel a nagyapám, és erre jelentkezett Nyitráról a Szidi nagymama. A nagypapának és a Szidi nagymamának 1902-ben volt az esküvője, akkor volt az anyám tíz éves. Le tudom írni Szidi nagymamát, mert nagyon jellegzetes, vastag ajka volt. Emlékszem, hogy olyan előre álló ajka volt, nem volt egy szép öregasszony. Vékonyka volt, kicsit hajlott hátú, és nagyon fürge. Negyvenen jóval túl volt, amikor a nagyapám felesége lett [Mint a fényképek között szereplő dokumentumokból kitűnik, 1902-ben 41 éves volt. – A szerk.], és azt hiszem, már szülei nem voltak. Magyarul beszélt, azt nem tudom, hogy tudott-e szlovákul, mert itt partnere ehhez nem volt. Azt se tudom, hogy németül beszélt-e. Azt tudom, hogy a nagyapám nem beszélt németül. Valószínűnek tartom, hogy a nyitrai nagymama talán tudhatott németül, mert általában a felvidékiek három nyelven beszéltek. Anyám nagyon nagyra tartotta nála, hogy négy gyereket felnevelt, tisztességesen, rendesen. Hogy milyen szívbéli kapcsolat volt köztük, ezt nem tudom megítélni, de amikor a nagyszüleim öregek voltak, azt tudom, hogy az anyukám nagyon gondoskodott róluk. Nagyon rossz volt a nagypapa gerince. Emlékszem rá, hogy mindig úgy búcsúztunk tőle, amikor elment tőlünk, hogy „szia, nagypapa, és ne fájjon a hátad”. Az anyukám a szüleit magázta, mi, unokák tegeztük a nagyszülőket.

A nagypapa egyáltalán nem volt vallásos, a Szidi nagymama viszont nagyon. Ennek egy nagyon édes jele volt. A nagymama megkövetelte, hogy minden évben megtartsák a széderestét. Erre meg voltak híva a gyerekek, mindannyian. Ott volt a három gyerek, anyám húga, a Sári egyedül, ő nem ment férjhez, és a Sanyi nevű nagybátyám a két fiával meg a feleségével, meg mi – amíg az apukám élt, az apámmal együtt, aztán meg hárman az anyukámmal –, amíg gyerek voltam, addig mindig ott voltam. Nekem egy kicsit formális dolog volt ez, és emlékszem, ott rendetlenkedtünk az unokabátyámmal. Az asztal alá bújtunk, megcsipkedtük a nagypapa lábát, hogy elnevesse magát imádkozás közben, szóval ilyen emlékeim vannak. Szóval mi ezt élveztük, csak az egésznek az értelmét és az alapját nem tudtam rendesen. A maceszt például nagyon szerettem, és mi örültünk annak, hogy ez van, mert olyan sok finom kaja volt, meg együtt volt az egész család. Szédereste hagyományos ételek voltak. Amire emlékszem, a húsleves maceszgombóccal, azt én is szoktam csinálni. Mindig van nekem itthon macesz, és mindig főzök. Hogy milyen főétel volt, arra nem emlékszem, csak azt tudom, hogy voltak kicsi tálkák, és abban mindenféle volt. Például volt benne alma-dió, ami borral össze volt keverve, és abból lehetett kóstolni [hárószet]. Csak ilyen kicsi, kevéske volt. Arra emlékszem, hogy valami nagyon finom, maceszből készült tortát csinált, szilva is volt benne, nagyon finom volt. Nem tudom a receptjét. A nagyapám persze tudta olvasni a héber szöveget, meg imádkozott és énekelt. És ahányszor a nagymama kiment a konyhába utánanézni a vacsorának, akkor mindig nyolc-tíz lapot előrement, és az egész család összekacsintott. Mert senki nem volt vallásos, csak a nagymama iránti tiszteletből volt ez. Szóval nagy megbecsülésnek örvendett a nevelt gyerekei részéről kimondottan a nagymama is.  Az én anyám az iránta való tiszteletből nagyon tartotta a szokásokat. Azt nem tudom, hogy a nagymama járt-e zsinagógába, de biztos. Ebből a vallásosságból nem volt nagypapa és a nagymama között konfliktus, de ezt a nagypapa csak nevette.

Mikor én kicsi voltam, és az apám még élt, akkor az Ó utcában laktak nagypapámék, emlékszem még a lakás beosztására is. Az egy kétszobás lakás volt. Volt egy hálószobájuk meg egy ebédlőjük, és egy hosszú előszoba volt, ami a konyhához vezetett, meg spejz is volt ott. Arra nem is emlékszem, hogy fürdőszoba volt-e, de valószínűleg lehetett. Régi rendes lakás volt utcai ablakokkal, régi bútorokkal berendezve, kredenc volt az ebédlőben. A hálószobában – egyszer-egyszer, nagyritkán ott aludtam náluk – a dupla ágy előtt volt egy sezlon, s akkor azon aludtam. Cselédet nem tartottak, mosónőt nem tudom. Mi egyszer egy héten mentünk hozzájuk, ha jól emlékszem, szombat délután, mert emlékszem rá, hogy az apám is jött velünk, ez csak szombaton vagy vasárnap lehetett, mert dolgozott, és mindig vittünk valamit. Ott meg süteménnyel kínáltak. A Szidi nagymama kóser háztartást vezetett. Azt tudom, hogy jól tudott főzni.

Az a zsidó jel, az a háziáldás [azaz mezüze – A szerk.] volt kirakva az ajtóra, sőt az a mi lakásunkon is volt. Amikor az édesapám még élt, az ötödik kerületben laktunk, a Géza utcában – az most Garibaldi utca –, és ott volt az ajtón. Később, amikor már egyedül laktunk hármasban, akkor már nem emlékszem, hogy lett volna. A nagymamáéknak volt rádiójuk, ami nekünk nem volt, és ez nem anyagi kérdés volt, talán elvi kérdés volt. Nekünk viszont telefonunk volt, még ma is emlékszem a telefonszámunkra: 146-19.

Aztán a nagypapa, amikor megözvegyült [1942], átköltözött a fiához, Sándorhoz, mert ott egy nagy, háromszobás lakás volt, nekünk meg csak egy szoba-hallos lakásunk volt, és ott hárman laktunk a nővéremmel meg az édesanyámmal. A Sanyiék a Szondi utcában laktak, a Szondi és a Felsőerdősor utca sarkán. Mindig meg szoktam nézni az ablakukat, ha arra járok. De a nagypapa szinte minden hétvégét nálunk töltött. Neki volt négy unokája, az anyám öccsének volt két fia, nálunk volt két lány, és minket sokkal, de sokkal jobban szeretett, és mi is imádtuk a nagyapánkat. Én mai napig emlékszem arra, hogy ő olvasta nekem az első Petőfi-verseket, meg énekelt nekünk szép régi népdalokat, és mesélte a katonaélményeit, persze hússzor ugyanazt. Szóval nagyon-nagyon intenzív kapcsolatunk volt vele mindig is, de mikor az édesapám meghalt, és anyám egyedül maradt, akkor különösen. Valahogy olyan apapótló volt, és nagyon-nagyon szerettük őt. A nagymamát mérsékelten, nem az, hogy nem szerettem, de igazi kapcsolat nem volt közöttünk.

1942-ben combnyaktörést szenvedett a nagymama, és aztán tüdőgyulladásban meghalt. A Szidi néni egy évvel hamarabb halt meg, mint a nagypapa. Ő is ott van eltemetve a Rákoskeresztúri temetőben. Zsidó hagyományok szerint temették [lásd: temetés; holttest előkészítése a temetésre]. Egymás mellett van az édesapám sírja és az övék. A papa halt meg leghamarabb, 1936-ban. Aztán a Szidi nagymama 1942-ben, a Sári nagynéném is 1942-ben és a nagypapa 1944-ben. 1944. februárban halt meg, a lehető legjobbkor, a német megszállás előtt egy hónappal. Agyvérzésben halt meg, semmit nem szenvedett. A temetése is még temetőben volt.

Gábor nagypapának voltak testvérei, tizenketten voltak. Ezek mind meghaltak a deportálásban, mind Auschwitzba kerültek, rögtön a gázkamrába. Az idős generáció mind, és a fiatalok is jórészben, mert ezek mind anyám korosztálya fölött voltak, tehát jóval túl az ötvenen, tehát arra az oldalra mentek [a szelektáláskor]. A fiatalok meg többnyire kisgyerekkel voltak. Ezek sem éltek tovább. Egypár nő maradt meg, az egyikkel találkoztam Bergen-Belsenben, de aztán ő is meghalt.

A nagyapám testvérei közül a legszorosabb kapcsolatban a Gusztáv nevű bátyjával voltunk, mert annak volt két fia és három lánya, és a lányok voltak anyukámnak a kedvenc unokatestvérei. Guszti bácsiék földművelők voltak, mint a többi csáktornyai rokon [lásd: a földművelés szerepe a zsidóság rétegződésében a 20. század elején]. Zeisler Malvina volt a felesége. Öt gyerekük volt, ebből négyre emlékszem: Ilona, Klári, Kálmán, Aranka. Anyám mindenkivel jóban volt, leveleztek meg minden, de ez a három lány különösen közel volt hozzá. Többször voltak fenn Pesten, gyógyfürdőben. Csáktornyán laktak, és ha én Csáktornyán voltam, mindig a Guszti bácsiéknál laktam. Nagyon szerettem a három lány közül különösen a legfiatalabbat, aki anyámnál egypár évvel fiatalabb volt, és aki egy vagány lány volt. Ziegler Arankának hívták. Az anyukám lányneve is Ziegler Aranka volt. Három Ziegler Aranka volt különben, mert a Sanyi nagybátyám felesége Wollner Aranka volt, de őt is úgy hívták, hogy Ziegler Aranka, vicces volt. Aranka nagyon életvidám, kedves, helyes nő volt, nagyon későn ment férjhez egy szabadkai nem zsidó fiúhoz, aki Csáktornyán volt katona. Ez abban az időben volt, amikor a Délvidéket visszacsatolták Magyarországhoz, 1942-ben volt [A magyar csapatok 1941-ben foglalták el Jugoszlávia egy részét. Lásd: a Délvidék megszállása. – A szerk.]. Úgy hívták, hogy Gyenizse Sándor. Nagyon helyes ember volt, cukrász. Ennek a három lánynak volt cukrászdája Csáktornyán, és valahogy így ismerkedtek meg, hogy a Sándor betévedt oda, és érdekelte őt szakmailag, aztán mikor leszerelt, összeházasodtak, és beállt ő is a cukrászdába dolgozni. Gyenizse Aranka – vagy Ziegler Aranka lánynevén – nem a cukrászdában dolgozott, hanem tisztviselő volt egy harisnyagyárban, Csáktornyán, még a nevére is emlékszem: Graner [Föltehetően id. és ifj. Graner Henrik szalag- és harisnyagyáráról van szó. – A szerk.].

A nagyapámnak a legidősebb testvérére is emlékszem, mert a nagy családi összejövetelek annál voltak mindig. Az volt a Lajos bácsi, felesége volt a Mariska néni. Ők is gazdálkodtak. Egy hosszú parasztházuk volt Csáktornyán. Azt hiszem, két vagy három gyerek volt ott, és azok is ott laktak, ugyanabban az udvarban, csak a hosszú háznak a másik részében. A nagy családi összejövetelek mindig ott voltak, amikor mi nyaralni voltunk ott. Anyukámmal mentünk, mikor anyukám esetleg szabadságon volt. Nem jártunk rendszeresen. Amíg Jugoszláviához tartozott Csáktornya, addig elég bajos volt odamenni, útlevél kellett nekünk. De 1936 nyarán ott voltam, amikor apám meghalt. Akkor az egész nyarat ott töltöttem, és anyukám is lejött a nagyapámmal kettesben, mert meghalt az egyik unokatestvérük, és a temetésére lejöttek. És arra is emlékszem, hogy ez az Ignác unokatestvér, aki a Lajos bácsi gyereke volt, a hűtőházban dolgozott, Csáktornyán. Ott volt egy nagy hűtőház, és ott dolgozott.

Akkor volt egy Malvin néni és egy Giza néni, akikre emlékszem. Ők is földművelésből éltek Csáktornyán, és Auschwitzban haltak meg. Meg Vinyicán élt, azt hiszem, a nagyapámnak két testvére, azoknál is voltam. Az igazi parasztgazdaság volt, ott mindenféle állatok voltak. Földműveléssel foglalkoztak. A gyerekeik is a gazdaságban dolgoztak. Azt nem tudom, hogy a vallást tartották-e. Semmit nem tudok erről, mert ez nem volt téma a családban. 1944-ben minden kapcsolat megszakadt velük. Tudtuk, hogy deportálták őket. A Gyenizse Arankának két kisgyermeke volt, az egyik rögtön a házasságuk után született, a másik egy évvel később. 1944 tavaszán, amikor a férje ismét bevonult katonának, ő ott maradt a szüleinél. Az anyósa Szabadkán élt – az is akkor Magyarországhoz tartozott –, mikor meghallotta, hogy deportálások vannak, tehát hogy elviszik a zsidókat, fölült a vonatra, elment Csáktornyára, és fölpakolta a menyét a két pici gyerekkel, és elvitte magához, Szabadkára. A gettóból hozta ki őket, és valószínűleg lepénzelt valakit. Ők maradtak meg egyedül. A felszabadulás után, amikor én találkoztam az Arankával, akkor mesélte el, hogy az anyósával visszament Csáktornyára, és bement a szüleinek a lakásába, ahol úgy találta vetetlenül az ágyat, mert az ágyból fölkelve vitték el őket. Ezt mint egy borzasztó élményt mesélte el, hogy ott találta a szüleinek meg a két nővérének az ágyát, ahogy kikeltek belőle, és összekapkodták a holmijukat, és mentek. Ez az Aranka később elment Izraelbe a nem zsidó férjével, ott is haltak meg. A többiek szinte mind Auschwitzban pusztultak el.

Nyitrára mi nem jártunk, nem ismertük a nagymama rokonait sem. Viszont volt Pesten egy unokaöccse, a testvérének a fia, akivel annak a haláláig – ami mondjuk, az 1950-es évek végén volt, nem tudom pontosan – abszolút szoros kapcsolatban voltunk. Anyukám tartotta vele az unokatestvéri kapcsolatot, holott vérségi kapcsolat nem volt köztük, de nagyon- nagyon szoros unokatestvéri kapcsolat volt. Az egy Ehrenfeld Jenő nevezetű férfi volt, aki agglegény volt, aztán idős korában, valamikor az 1940-es években nősült meg. Akkor már ötven éves körül volt. Egy Groó Ilonka nevű elvált nőt vett feleségül, aki viszonylag korán meghalt. Pesti zsidó lány volt. A Jenő a Stühmer csokoládégyárban volt tisztviselő [Stühmer Frigyes 1868-ban alapította meg cukorka- és csokoládégyárát egy Szentkirályi utcai kis cukorkaüzletből, amelyet kibővített, és korszerű gépekkel látott el. A vállalat Párizsban elosztó telepet, Abbáziában lerakatot, az ország legtöbb városában fióküzletet tartott fenn; belőle fejlődött ki a mai Budapesti Csokoládégyár. – A szerk.]. Nagyon szerettek minket, gyerekeket. Sokat találkoztunk a feleség halála után is, amíg élt, látogattam. Azt, hogy hogy vészelte át a borzalmakat, nem tudom, de azt igen, hogy őt nem vitték el.

Édesapámra csak nyomokban emlékszem, nemcsak azért, mert még nem is voltam nyolc éves, amikor meghalt, hanem azért is, mert nagyon sokat dolgozott, és este, illetve késő délután jött haza. Amikor hazajött, csak nagyon keveset voltunk vele együtt. Ünnepélyes dolog volt, hogyha az apukánk velünk volt, mert ritkán volt. Vasárnap vagy főleg szombat délután meg hétköznap esetleg, ha korábban jött haza vidékről, és mondjuk, már nem ment be a munkahelyére. Kifejezetten szerettük az apánkat. Játszottunk, pedig elég idős volt már, de emlékszem, hogy lovagoltam a hátán, meg ilyenek. Jó humora volt, kicsit fanyar, tehát nem harsány humor volt ez, hanem inkább ironikus.

Ő a Pamuttextil Műveknél dolgozott, az egy nagy textilgyár volt, annak a lerakatát vezette a Sas utcában, és képviselte a gyárat, tehát a gyárnak a kereskedelmi alkalmazottja volt. Ketten vagy hárman dolgoztak vele. Nagyon értett a textíliákhoz, de nem tudok erről többet mondani, mert egész kisgyerek voltam, amikor meghalt, és az anyukám nem sokat mesélt erről. Mikor mentünk sétálni az anyukámmal, néha benéztünk hozzá. Emlékszem, hogy egy nagy sötét üzlet volt, hosszú pulttal, és főleg minták voltak, tehát nem textilanyagok vagy végek, mint egy textilüzletben, hanem csak mintakollekció volt – kartonlapra voltak ráragasztva. Mert ők főleg kereskedőknek adták el, tehát nem volt kiskereskedés. Sokat volt távol. Reggel vagy hajnalban elment, és késő este jött haza.

Elég sokat járt vidékre is. Apám Pápára járt a textilgyárba, azt gondolom, hogy onnan hozhatta azt a pálinkát is. Arra is emlékszem, hogy minden reggel – ugye négyen aludtunk a hálószobában, két gyerek meg a szülők – odament a ruhásszekrényhez, és kivette a fehérnemű mögül a laposüveget. Egy kis, kétdecis üvege volt csavaros tetővel, és a csavaros tetőbe beöntött egy kupicával, és azt megitta éhgyomorra. Aztán kiment a fürdőszobába borotválkozni meg mosakodni, és amikor visszajött, akkor tőlünk, gyerekektől kérdezte: „Nem emlékszem, ittam már szilvóriumot?” Mi tudtuk, hogy azt kell mondani, hogy nem. És akkor odament a szekrényhez, és még egy kupicával ivott. Ez volt a reggeli szertartás, és ez mindig olyan vicces volt nekünk, emlékszem. Haza is hozott az anyagokból, amik már úgy kimentek a forgalomból. Emlékszem, a fürdőszobában volt egy polc, és ott voltak ezek a textilminták. És hétvégén, amikor zsebpénzt kaptunk tőle – ötven fillér volt a zsebpénzünk –, megkérdezte, hogy akarunk-e egy kis ráadást, mert kaptunk ilyen anyagot. Mi babaruhának használtuk. Ez egy szertartás volt szombat este vagy délután.

1936. április negyedikén volt az ötvenhetedik születésnapja, és készültünk a megünneplésére. Ez egy szombati nap volt, húsvét előtti nagyszombat. Én második osztályba jártam, a nővérem negyedik elemibe, és az iskolában volt egy húsvéti ünnepség, ahol a nővérem, emlékszem, egy juhászbojtárt alakított, volt rajta egy suba. Az apukám nem tudott eljönni velünk, mert éjszaka jött haza, tehát aludt. Alva hagytuk őt reggel. És délben, amikor az ünnepség véget ért, anyukánkkal mentünk haza, a nővérem meg én. És amikor odaértünk a ház elé, fölkiabáltunk a negyedik emeletre, hogy „Apu, apu, megjöttünk!”. Szép tavaszi nap volt, emlékszem, nyitva volt az erkélyajtó, de nyilván gondoltuk, hogy még alszik, és abbahagytuk a kiabálást, és felmentünk, de nem találtuk őt. És akkor kinézett anyám az erkélyre, és ott volt a papucsa. Később összeraktuk, hogy valahogy álmában meghallotta ezt a kiabálást, és kiment az erkélyre papucsban, kihajolt és kiesett. Tehát mialatt mi mentünk fel a lifttel, ő már ott feküdt a betonon. Így halt meg, ez egy borzalmas történet volt. Anyukámnak is nagy trauma volt. Ez egy nagyon harmonikus házasság volt. Például soha nemhogy veszekedést nem hallottam, hanem egy hangos, ingerült szót se. Tizennégy évet éltek együtt. Apa sokkal idősebb volt nála, majdnem tizennégy évvel. Persze az ember nem lát bele gyerekként a másik ember életébe, de akkor gyökeresen megváltozott az életünk.

Anyám egy nagyon érdekes asszony volt. És őt mindenkinél jobban ismertem a családból, mert sokáig élt. Nyolcvanhárom éves korában halt meg. Nagyon szép volt, szőke, kék szemű. Az egész család kék szemű volt, csak az apám és a nővérem volt barna hajú, anyám meg én szőke. Ezt onnan tudom, hogy találtam egyszer egy verset, amit a kollégái írtak, egy születésnapi köszöntőt, és azt írták, ez olyan állandó jelző volt, hogy a „szép Ziegler Aranka”. Anyámék öten voltak testvérek. Az öt gyerekből három nevelődött fel: anyám húga, Ziegler Sarolta, aki két évvel fiatalabb volt, az anyám, Ziegler Aranka és a Ziegler Sándor. A negyedik Ziegler József, aki megélte a felnőttkort, az első világháború utolsó évében lett tizennyolc éves, és 1918-ban rögtön el is esett az olasz fronton. A családtörténetből láthatjuk, hogy a család nem volt tanult. Iparosok voltak. A Józsi, aki elesett a háborúban, bőrdíszműves volt. A Sanyi víz-gázszerelő, a Sári papírkereskedő-segéd volt, és aztán papírüzlete lett, a nagyapám pedig asztalos volt. Tehát főleg ipart tanultak. A csáktornyaiak közül is azok, akik kiléptek a paraszti létből, mind az ipar felé törekedtek, tehát szakmát tanultak. Anyukám is, és mindegyik testvére anyámnak hat osztályt járt, hat elemit.

Amikor anyukám a hat elemit elvégezte, akkor az osztályfőnöke elment a szüleihez, és azt mondta, hogy nem egyszerűen kitűnő tanuló, hanem annyi tudásvágy van benne, hogy ezt a gyereket taníttatni kell. A nagyapám meglehetősen szegény ember volt – négy gyereket nevelt, nem volt egy gazdag ember, de még jómódúnak sem számított. Azt elérte ez a tanár, hogy különbözeti vizsgával átment a polgáriba [A Dohány utcai polgári leányiskolába. – A szerk.], és kijárta a négy polgárit [lásd: polgári iskola], sőt utána elment egy kereskedelmi szaktanfolyamra [A Dohány utcai polgári női kereskedelmi tanfolyamára. – A szerk.], ami egy éves volt [lásd: női kereskedelmi szaktanfolyamok]. Megtanulta az irodai munka alapismereteit, és tizenöt éves korában már munkaviszonya volt. A keresetének azt a részét, amit haza kellett adnia, azt hazaadta – gondolom, megállapodott a nagymamával, mert ő viselte a kalapot a családban, ő gazdálkodott –, ami nála maradhatott, abból pedig némettanfolyamra járt, és megtanult németül, amire otthon nem volt módja. Gondolom, a polgáriban tanulhatott valamit németül, de két év sokat jelentett [A polgári iskolákban kötelező volt a német nyelv, mind a négy évfolyamon heti két vagy három németóra volt. – A szerk.]. Egészen jól megtanult németül. Minden szabadságát német nyelvterületen töltötte, hogy gyakorolja a nyelvet. Egy kolléganőjével járt együtt Németországba vagy Ausztriába inkább, hogy begyakorolják a nyelvet. Úgyhogy az anyukám elég hamar előrelépett a hivatali ranglétrán, és német nyelvű levelező lett.

És mikor a németben tökéletesítette magát, akkor elkezdett franciául tanulni. Ugyanígy, a fizetésének egy részéből járt tanfolyamra, gondolom, nem magántanárnál, mert az, gondolom, drágább lett volna. Úgyhogy végül is német–francia levelezőként dolgozott. És az, hogy milyen jól beszélte a németet – a franciát nem annyira –, abból is kitűnik, hogy egy német vállalatnál helyezkedett el. A német igazgató mellett volt német levelező a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyárban [A vállalat, amely az 1920-as években jött létre, tevékenységével új iparágat honosított meg Magyarországon: a különlegesen finom minőségű, ún. fésült gyapjú gyártását. (Egyike volt annak a több mint 400 vállalatnak, amelyet a potsdami határozat alapján mint volt német érdekeltségű vállalatot a háborút követően át kellett adni a Szovjetuniónak. 1953-ban a magyar állam visszavásárolta.) Központi irodája a Bécsi utca 5. szám alatt volt, a gyár pedig a Soroksári út 164-ben. – A szerk.]. Ott dolgozott lány korában, és aztán a háború alatt áthelyezték a Pamutközpontba [A Magyar Pamutközpont Rt.-be], ami egy hadigazdálkodási centrum lehetett. Nem tudom, helyileg hol volt, de azt tudom, hogy apám is dolgozott ott a háború alatt [az első világháborúról van szó], és ők ott ismerkedtek meg. Kollégák voltak. A háború után, ha jól tudom, 1921-ben házasodtak össze [A házassági anyakönyvi kivonat alapján a házasságkötés ideje 1924. – A szerk.]. Hogy az első házassága templomi volt-e, azt nem tudom, feltételezem, hogy igen, mert az anyukám azt nem tehette volna meg a nagymamával. Akkor valahogy az úgy volt rendjén [lásd: házasság, esküvői szertartás].

A[z első] háború után anyukám visszament a Fésűsfonóba, és amíg a nővérem meg nem született, ott dolgozott. A nővérem 1925-ben született. Tehát az anyukám mindig is egy törekvő, ambiciózus és egy magát művelő ember volt. Sokat olvasott. Volt egypár verseskötetünk, Arany János, Petőfi, azután volt egy regénysorozatunk, Heltai Jenőnek a művei. Mikor az apám meghalt, akkor már rendszeres könyvvásárlás nem volt, de karácsonyra mindig kaptunk könyvet is, általában versesköteteket. Az anyukám könyvtárba járt és olvasott. Amíg az apám élt, jártak színházba, meg jártak koncertre is. Azt hiszem, leginkább a Vígszínházba jártak, és minket is vittek, mert ott voltak gyerekelőadások. Lakner bácsi Gyerekszínházába például rendszeresen vittek minket vasárnap délelőttönként [Lakner Bácsi Gyermekszínháza néven Lakner Artúr (1893–1944) filmdramaturg, író, színházigazgató 1926-tól a Royal Apollóban, 1929-től az Új Színházban, 1932–1938 között a Vígszínházban, 1940 után a Goldmark Teremben (rendezvényterem a neológ hitközség épületében) tartott gyermekelőadásokat. Gyermekoperettek, mesejátékok, gyermekkabarék kerültek színre, a társulat gyermekszínészekből állt. – A szerk.]. Emlékszem egy darabra, az „Édes mostoha” [Lakner Artúr darabja, egy új feleség és egy zárkózott kislány egymásra találásának története. – A szerk.].

Újság is járt nekünk, de rádiónk nem volt. Mindig járt újság. Méghozzá egy német nyelvű újság, a „Pester Lloyd”. Apukám és ennek következtében anyám is liberális polgári beállítottságú volt. Az újság is, ami járt nekünk, egy liberális német nyelvű napilap volt. Mindenki olvasta, apám is, nagynéném is, anyuka is. Tehát ez járt nekünk, aztán később, amikor az apám már nem élt, és a nővérem kezdett nagylány lenni, és kezdett önálló véleménye lenni, akkor a „Népszava” járt. Ő nagyon kötődött a szociáldemokratákhoz meg a mozgalomhoz.

A szüleimnek a baráti, ismeretségi köre inkább kereskedők, iparosok voltak, olyan iparosok, akiknek egy-két alkalmazottjuk volt, kisiparosok. 

Anyukám mindig is sokat adott rá, hogy amit csinál, az tökéletes legyen. Zoknistoppolástól a főzésen keresztül, ő egy nagyon precíz, pedáns asszony volt, nagyon sok ambícióval. Nem tudom, kitől örökölte ezt, mert a nagypapa nem volt ilyen, ő eléggé könnyed természetű ember volt. Nekünk csinált előszobai gardróbszekrényeket meg mindenféle bútorokat, és ez szép volt és tökéletes, de nem volt munkamániás. Anyukám, ha leült keresztrejtvényt fejteni, mert például öregkorában nagyon sok keresztrejtvényt fejtett, akkor körülrakta magát lexikonokkal, verseskötetekkel, amik kellettek a rejtvényfejtéshez. Mindig azt mondta, hogy karban kell tartani az agyamat, mert nem akarok meghülyülni és elbutulni. Mindig azt mondta, hogy olyan borzasztó, hogy körülöttem a barátnőim vagy meghaltak, vagy meghülyültek. Én nem akarok erre a sorsra kerülni. Általában anyukám nagyon ambiciózusan foglalkozott velünk is, az iskola utáni dolgokkal. Ameddig apukám élt, és ő nem dolgozott, ült mellettem, amikor leckét írtam. Én második osztályba jártam, amikor apám meghalt, a nővérem negyedikes volt, és mind a kettőnkkel rendszeresen foglalkozott. Rendszeresen ellenőrizte a leckéket, olvastatott, gyakoroltatott, szóval nagyon éreztük, hogy ez fontos dolog.

Anyukám nagyon szorgalmas is volt, és fontosnak tartotta a szellemi értékeket. A nagyapám nagyon büszke volt rá, hogy ő az első tanult ember a családban. A felszabadulás után, amikor hazajöttem a deportálásból, az első dolgom az volt, hogy beiratkoztam a dolgozók gimnáziumába [lásd: dolgozók iskolája], és leérettségiztem 1950-ben. Az anyukámmal nem lehetett bírni a boldogságtól. Aztán jelentkeztem egyetemre, az  ELTE-re, pedagógia–filozófia szakra, és fel is vettek. Kitűnő tanuló voltam a gimnáziumban és az egyetemen is. Közben meg dolgoztam. És mikor a tanári diplomám megkaptam, az anyukám úgy érezte, mintha megütötte volna főnyereményt, annyira büszke volt rám. Nem volt olyan, aki bármire is fölvágott volna, de erre igen. A barátnőjének úgy beszélt rólam, hogy „lányom, a tanárnő”, mintha lett volna tíz lánya, és meg kellett volna különböztetni őket. Mintha én a királyi házba mentem volna férjhez. Szóval ennél nagyobb büszkesége nem is volt, mint én. Boldog volt. Ezekre volt ő nagyon büszke.

Minden évben kapott tőlem a születésnapjára két színházbérletet azzal, hogy mindig hívjon el valakit. Például mind a két sógornőjével nagyon jó barátságban volt, azokat szokta hívni. Ha meg nem volt partner, akkor én mentem vele. Még nyolcvanhárom éves korában is, egy héttel a halála előtt színházban volt. Emlékszem, hogy a Madách Színházba vettem neki bérletet, és kijött a színházból, és azt mondta: „Te, fiam, én még nem voltam az új metrón, a mozgólépcsőn.” Ott állt meg a színház előtt a busz, ami hazavitt volna, de ő azt mondta, hogy sétáljunk el a Nemzeti Színházig, menjünk metróval haza, mert szeretné a mozgólépcsőt kipróbálni [Ez 1974-ben volt. Ekkor persze már csak a nevében élt a régi helyen, a Blaha Lujza téren az egykori Nemzeti Színház, mert 1965-ben, éppen a metróépítés indokával (vagy ürügyével) lebontották. – A szerk.]. Nagyon-nagyon különleges ember volt, és ha mondjuk, ötven évvel később születik, vagy ne adj Isten, nyolcvan évvel, akkor egész biztos, hogy jelentős ember lett volna belőle – számomra így is. A közélet iránt érdeklődött, szakszervezeti bizalmi volt egészen addig, amíg dolgozott, 1955–56-ig, nem tudom pontosan. Rendszeres véradó is volt [Az önkéntes és térítésmentes véradás az ötvenes évek elején vált mozgalommá. A Magyar Vöröskereszt egyébként 1939 óta szervezi a térítésmentes véradást. – A szerk.]. A világ felé különös nyitottság volt benne.

Anyukám egyszer egy évben haláláig elment a zsinagógába akkor, amikor a halottakért való ima volt [lásd: mázkir]. Én mindig kérdeztem tőle – a felszabadulás után is, amikor együtt laktunk 1955-től kezdve, mikor az anyukám elkezdett betegeskedni –, hogy mondja meg nekem őszintén, mikor elment a templomba, hogy hisz-e istenben. Azt mondta, hogy nem. „Akkor ez mire való?”, kérdeztem. És akkor azt mondta, hogy a szüleire emlékezik ilyenkor, és elsősorban a nagyanyám iránti tiszteletből megy el. Mert ha tudná azt a nevelőanyja, hogy még ezt se teszi meg, akkor ez őt lelkiismeret-furdalásra késztetné. Jó lenne tudni, hogy melyik zsinagógába járt, de nem tudom. Még anyukámról annyit akarok elmondani, hogy nem mindig, de előfordult, hogy péntek este gyertyát gyújtott a tiszteletére [lásd: péntek esti gyertyagyújtás]. Lehet, hogy minden pénteken. A széderesték mellett nem tartottunk más ünnepeket. Hogy a nagyapa mit tartott, azt nem tudom, de ez [a széder] családi összejövetel volt. Ha jól emlékszem, két egymást követő este volt [A diaszpórában Pészah első két estéje a szédereste. – A szerk.]. Ültünk az asztal mellett tizenegyen. Olyan kihúzható ebédlőasztalunk volt, és régifajta, bőr támlájú székek voltak. A zsidó hitközséggel nekünk nem volt kapcsolatunk.

Gyerekkoromban az ötödik kerületben laktunk, a Nádor utcából nyílt az első keresztutca, a Garibaldi utca, úgy hívják, Géza utca volt akkor. Az egyik nagynéném, apám nővére nálunk lakott. Az volt a Janka, de a nővérem meg én csak Kokinak hívtuk. Hogy miért, azt nem tudom. Egy nagyon pici kis filigrán nő volt, nagyon gyenge idegzetű ember, aki azért is nem tudott fellépni, noha zongoraművész diplomája volt, és egy nagyon jelentős személynek volt a tanítványa: Thomán-tanítvány volt [Thomán István (1862–1940) – zongoraművész, Liszt hagyományainak folytatója, az egyik legnagyobb magyar zongorapedagógus, számos kiváló magyar zongoraművészt (Bartók, Dohnányi) nevelt mint a Zeneakadémia tanára (MÉL). – A szerk.]. Nagyon tehetséges zongorista volt, de nem tudott fellépni, végtelenül lámpalázas volt, úgyhogy tanított. Volt egy nagy Bösendorfer zongorája [A bécsi Bösendorfer zongoramanufaktúra a kontinens egyik legrégebbi hangszergyártója, 1828 óta gyártja az erős mechanikájú, különleges hangszínű zongorákat. – A szerk.]. Nekünk volt egy háromszobás lakásunk, amiben az egyik szoba az övé volt. A másik szoba volt egy ebédlő, ahol étkeztünk, és volt egy hálószoba, ahol négyen aludtunk. Volt fürdőszoba, és a hálószoba úgy volt berendezve, hogy dupla ágy volt, és az ágy lábánál volt egy dívány, azon aludt a nővérem, és a fürdőszobaajtó melletti falon volt az én kiságyam. Egészen addig, amíg az apám élt, és ott laktunk ebben a háromszobás lakásban, addig én ebben a rácsos ágyban aludtam.

Volt cselédlányunk is, akivel egészen a haláláig tartottuk a kapcsolatot. Az is zalai volt, még a nevére is emlékszem, … Ilonka. Zalagalsa volt a falu neve, ahonnan származott. Tizenhat évesen került hozzánk. Sok évig volt nálunk. Nem tudom, hogy anyukám hogy talált rá. Nagyon-nagyon szerettük, és nagyon közel állt hozzánk. Anyám olyan volt, mint a mamája. Ebből is látszik, hogy szívén viselte a sorsát. Anyukám adta férjhez és stafírozta ki őt. A Horn Ede utcában lakott férjhez menetele után, de addig ott lakott nálunk – a konyhából nyílt az Ilonkának a szobája. Nagyon érdekes körülmények között volt ez a férjhez menés. Udvarolt neki egy fűszeressegéd, akihez vásárolni jártak. Anyukám és az Ilonka mindig együtt mentek vásárolni. A Hold utcai csarnokban vásároltak, és az épület homlokzatánál üzletek voltak. Ott volt egy fűszer-csemege üzlet, és oda jártak vásárolni. Ott volt ez a segéd, és annyira jóban lettek, hogy Ilonka terhes lett, és anyámnak bevallotta. Akkor anyám a sarkára állt, elment a …-hoz és a főnökéhez, és kiverte a balhét, hogy tessék elvenni Ilonkát feleségül. Ez meg is történt. A Bazilikában volt az esküvő. A testvérem meg én voltunk a koszorúslányok. Ezért nem jött föl a családja. Pesten volt egy bátyja neki, aki suszter volt, akit mi úgy hívtunk, hogy Suszti, azzal is nagyon jóban voltunk. Megszületett a kisgyerek. Mi ketten, a nővéremmel voltunk a keresztanyja, a Suszti volt a keresztapa. A Horn Ede utca 4-ben laktak, egy szoba-konyhás lakásban, és mi nagyon sokat látogattuk őket.

Ilonka mindent csinált anyámmal együtt. Mosni nem, mert volt egy mosónő. Vasalni már az Ilonka vasalt. Egyszer egy hónapban jött a Jakabné, és emlékszem, hogy olyankor mindig olyan ebéd volt, amit ő szeretett. Olyankor mindig volt húsleves meg túrós csusza, vagy valami más tésztaféle volt, mert a Jakabné azt szerette. Nem tudom, hogy honnan jött, csak arra emlékszem, hogy a konyhába ilyenkor nem lehetett kimenni, mert ott volt a teknő, meg nagy fazékban főtt a ruha, ágynemű. Akkor négyhetenként volt ágyhúzás. Volt mosókonyha a házban, de mi nem ott mostunk. Teregetni nem tudom, hol, lehet, hogy a padláson szoktunk. Négyemeletes házban laktunk, és mi a negyedik emeleten laktunk.

Amíg az apukám élt, addig a Szemere utcai elemi iskolába jártunk, az ötödik kerületben, azután még két évig a Szív utcai iskolába. A harmadik-negyedik osztályt ott végeztem el. Mi mindketten nagyon jó tanulók voltunk. Az anyukám szeretett volna gimnáziumba járatni minket, természetesen állami iskolába, ahová nem vettek fel. A nővérem 1936-ban lett volna első gimnazista, és már akkor nem tudott állami gimnáziumba járni a numerus clausus miatt, és aki kevés felvételt nyert, az főleg protekciós volt [Karády Viktor egy tanulmányában megemlíti, hogy 1939 őszétől kezdve miniszteri rendelettel bevezették az osztályonkénti 6 százalékos kvótarendszert az újonnan beiratkozó zsidó tanulókra vonatkozólag. De mint hozzáteszi: „Ettől függetlenül is, s ezt megelőzőleg a keresztény egyházak (különösen a többségi katolikus egyház) felügyelete alatt működő középiskolák kapui fokozatosan bezárultak a zsidó jelentkezők elől.” (Karády Viktor: Felekezetsajátos középiskolázási esélyek és a zsidó túliskolázás mérlege, in Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek /1867–1945/, Replika Kör, Budapest, 2000, 234. oldal.) – A szerk.]. Nekünk nem volt ilyen kapcsolatunk. Ez főleg anyukámat bántotta, mert benne erős ambíció élt, tudásvágy, amit nem tudott önmagánál kielégíteni, és akkor beíratott minket, illetve először a nővéremet, aztán engem egy nyilvános jogú magángimnáziumba. Az iskola az Andrássy úton volt [Az interjúalany a Mária Terézia Leánygimnáziumra gondol. – A szerk.]. Elég drága volt, de sikerült neki egy „félárú helyet” szerezni a családi körülményekre való tekintettel, hogy félárvák vagyunk. Elő volt írva ezeknek az iskoláknak, hogy bizonyos számú tanulónak kedvezményt kell adni, és mi bekerültünk ebbe. Ide járt a nővérem négy évig, és én két évig. A nővérem aztán kimaradt, mert elment az iparrajziskolába, ahova fölvették, mert ott felvételi vizsga volt, és a munkája alapján, amit ott a felvételi vizsgán csinált, felvették. Engem a második gimnázium elvégzése után ki kellett vegyenek, mert már nem tudott tovább fizetni az anyukám.

Úgyhogy második osztály után bekerültem egy szentendrei református intézetbe, ahol kaptam egy nagyon kedvezményes helyet. Olyan szellemben éltünk ott, mint az „Abigél” című regényben [Szabó Magda (1970) leányregénye. – A szerk.]. Az Andrássy úti iskola nagypolgári gyerekek vagy jómódú szülők gyerekei számára létesített iskola volt. Ez a szentendrei pedig polgári iskola [a Jókai Mór Református Polgári Iskola – A szerk.], ahová a környékbeli kisiparosok, postások, hivatalnok altisztek gyerekei jártak. Tulajdonképpen a légkörét nagyon szerettem, mert a magángimnáziumban gazdag gyerekek között voltam. Én ott nem éreztem jól magam, mindig éreztem, hogy én gyengébben vagyok eleresztve, mert az egyik gyerek szalámis zsemlét vitt, én vajas kenyeret vagy zsíros kenyeret vittem. Mondjuk, nem mondhatom, hogy ez nagy lelki megpróbáltatást jelentett, csak egy állandó nyomás volt. Szentendrén hasonszőrű családok gyerekei voltak, ahol meg kellett nézni minden fillért.

Szentendrén intézetben [a Lorántffy Zsuzsanna Leánynevelő internátusban – A szerk.] laktam. Ez egy nagyon puritán módon, szegényesen berendezett intézet volt. Az épület állítólag a török időkből maradt meg, akkor malomként működött. A főutcára nyílt a főkapu, ott volt az iroda meg a társalgó, illetve a vendégfogadó. Itt találkoztak a látogatóba jött szülők a gyerekeikkel. A hátsó részen volt egy ebédlő, egy tanulószoba és a hálószobák. Húszan feküdtünk egy szobában. A svábbogár mindennapos dolog volt. A hálószobák a hátsó utcára nyíltak, és odajártak a fiúk esténként udvarolni. Lámpaoltás után ott társalkodtunk az ablaknál. Haza csak szünetekben jártunk. Én sokszor büntetésben voltam, és nem jöhettem haza. A kapcsolatot a családtagokkal levelezéssel tartottuk, persze a levelek cenzúrázva voltak. Nem volt fenékig tejföl a dolog, de azért ki lehetett bírni.

Itt találkoztam először egyetlen ember részéről antiszemita megnyilvánulással, de ez egy elszigetelt dolog volt, itt se volt soha megkülönböztetés intézményesen, és az intézetben felügyeletet ellátó diakonisszák egyáltalán nem voltak ilyenek. Ez olyasmi, mint az apácarendek a római katolikusoknál, ezek is be vannak öltözve, csak ezek nem fogadnak szüzességet, férjhez is mehetnek. Sokkal lazábbak meg nyitottabbak [Diakonisszák – a protestáns egyházakban eredetileg a bibliai értelemben vett betegápolónők voltak. A diakonisszák (nővéreknek is nevezik őket) meghatározott próbaidő után egyházi áldásban részesültek. Fogadalmat nem tettek, családjukkal szabadon érintkezhettek, magánvagyonukat szabadon kezelhették. Anyaházukkal mindig szoros összeköttetésben maradtak: az anyaház rendelkezett velük, betegség, aggkor esetén gondoskodott ellátásukról. Akármikor férjhez mehettek. Működésük a betegápoláson kívül gyermeknevelésre (árvaházak) és tanítónők képzésére, valamint különböző szeretetszolgálati és szociális (szegénygondozás) tevékenységekre is kiterjedt. (1951-ben a diakonisszaintézeteket az állam föloszlatta, a rendszerváltozás után bizonyos tevékenységek újraszerveződtek.) – A szerk.]. Volt egypár zsidó gyerek is, akikkel együtt jártam hittanra, olyan három-négy-öt lány. Nem volt téma, csak az volt, hogy mi délután jártunk hittanra, ugyanúgy, mint a katolikusok. A református hittan be volt építve az órarendbe délelőtt, és azon is végig ott voltam, mert érdekelt, meg nagyon szerettem énekelni a zsoltárokat. A mai napig is, ha hosszabb útra megyek autóval egyedül, sokszor éneklek ilyeneket, mert szépek.

Délután voltak a más vallásúaknak a hittanórák, a szentendrei zsidó elemiben volt a hittanóra, és a zsidó iskola tanítója tartotta, az én teljes részvétlenségem mellett, mert engem valahogy nem tudott megragadni, valószínűleg azért, mert semmit nem értettem abból, ami héberül ment. Nem tudok semmit, még a betűket sem. Jártam zsidó hittanra egészen a háborúig, amíg deportáltak, amíg volt iskola. De abszolút érintetlenül hagyott, mert annyira érdektelennek éreztem a dolgot. A hittantanítás egészen a felszabadulásig minden iskolában kötelező volt [Az iskolai hitoktatás 1949-től lett fakultatív (az Elnöki Tanács 5. sz. törvényerejű rendeletével). Ezt követően 1950-ben az általános iskolás tanulók 80%-a járt iskolai hittanra, 1955-ben már csak 40%-a, 1960-ban 25%-a, 1965-ben 10%-a. – A szerk.]. Én onnan tudtam, hogy a szédereste micsoda. Egyáltalán nem emlékszem, hogy ki mesélt erről, de arra igen, hogy ott elhangzott egy speciális szöveg, amit a széderestén fel szoktak olvasni, és azt magyarul olvasták fel. Ez a zsidóknak az Egyiptomból való kivonulásáról szól [lásd: Hagada].

Nem volt bennem semmi motiváció, és otthonról sem kaptam tulajdonképpen. Én például sose tanultam meg héberül olvasni, pedig ezt meg kellett tanulni, és ezért kaptam mindig rossz osztályzatot, egyszerűen nem vettem részt benne. A tanító egy nagyon erősen cionista beállítottságú ember volt, és állandóan arról beszélt, hogy Palesztinába kell majd menni. Gondoltam magamban, menjél, ha akarsz, én maradok. Szóval engem ez nem tudott megfogni. Volt olyan tiszta kitűnő bizonyítványom, hogy csak hittanból volt négyesem, ill. akkor kettes, meg magaviseletből [Az 1946/47-es tanévig még az 1-es érdemjegy volt a legjobb osztályzat, a 4-es a mai 2-es (elégséges) jegynek felelt meg. – A szerk.]; abszolút megérdemeltem mind a kettőt, de a hittan négyesért nagyon megsértődtem, mert azt éreztem, hogy nem a tudásomat ítéli meg, mert azt nem nagyon követelte meg, hanem a magatartásomat, tehát azt, hogy én negligáltam a dolgokat. Magaviseletből megérdemeltem a négyest, sőt. Amikor visszamentünk negyedikben, és ez a tanító az első hittanórán megkérdezte, hogy milyen volt a bizonyítvány, akkor úgy szemtelen módon mondtam neki, hogy énnekem kitűnő lett volna a bizonyítványom, ha nem kaptam volna hittanból négyest. Ezt én kimondottan provokatív célzattal mondtam, és el is érte ez a célját, mert rettentően megdöbbent ettől, szóval éreztem, hogy célba talált a dolog. Benne nagyon erősen élt a zsidó identitás, és úgy érezte, hogy ő ezzel a zsidó presztízsnek ártott vagy valami ilyesmi. De ez csak megérzés volt, nem biztos, hogy ez így volt igaz.

Amikor a negyedik osztályt elvégeztem, hazajöttem Budapestre. Ez volt 1942 nyarán. Nagy fordulat következett be akkor az anyukám életében, mert a második zsidótörvény miatt elbocsátották. Nem tudta magát eltartani, és az önálló lakását fenntartani. Felmerült, hogy mi legyen velem. Olyat kéne tanulnom, amiből majd meg tudok élni. Akkor már elég reménytelen volt a helyzet, az nem merült fel, hogy én gimnáziumba kerüljek. És akkor nyílt a Zsidó Gimnáziumnak egy tagozata, úgy hívták, hogy ipari tagozat, megfelelt a mai szakközépiskolai struktúrának. Ott volt a Zsidó Gimnázium épületében, az Abonyi utcában, ami ma a Radnóti Gimnázium. Ez nem került pénzbe, és egy csökkentett gimnáziumi tananyagot adott. Érettségivel járt, és volt perspektívája. Én varrást tanultam ott. Ez az iskola négy éves volt, azaz lett volna, persze nem töltöttem ki. Ide jártam, mondjuk, két hétig, aztán elvették az épületet, és beköltöztettek minket a Wesselényi utcába egy iparitanuló-iskola épületébe [A történtekről bővebben lásd: Zsidó Gimnázium szócikk. – A szerk.]. A Zsidó Gimnáziumban az volt a rendszer, hogy minden második vasárnap tanítás volt, mert szombaton értelemszerűen nem volt iskola [lásd: szombati munkavégzés tilalma].

Zuglóból, az Amerikai útról jártam oda talán egy hónapig. Közben meghalt a nagynéném [Ziegler Sarolta], 1942 őszén. Anyukám természetesen azonnal elhatározta, hogy elköltözik, mert ezzel az Erdősné nevezetű hölggyel nagyon nem szerették egymást [Erdősnéről és az Amerikai úti lakásról lesz még szó az alábbiakban. – A szerk.]. Akkor anyám a Hazai Fésűsfonóból kapott végkielégítéséből – nemcsak az ott töltött hat évet számolták el, hanem a lánykori éveit is hozzáadták, és egy nagyon szép összeget kapott – vett egy egyszoba-hallos lakást Budán, a Fillér utcában. Odaköltöztünk hárman a nővéremmel együtt. Attól kezdve onnan jártam iskolába. Nagyon utáltam oda járni. Oda is főként gazdag gyerekek jártak, jómódú polgári zsidó kereskedők gyerekei. Az a társadalmi közeg nekem idegen volt. Az a puritánság, ami Szentendrén volt, valahogy közelebb állt hozzám. A következő év az 1943/44-es tanév volt, ami csak március 19-ig tartott [Magyarország német megszállása miatt. – A szerk.]. Bekövetkezett a német megszállás, és befejeződött a tanév. Aki az utcára ment zsidóként, az veszélyben volt.

Anyukám számára evidencia volt, hogy ő zsidó családból származik, és bizonyos hagyományokat fontosnak tartott. Minket nem nevelt különösebben erre. Olyannyira nem, hogy mint említettem, református intézetben nevelkedtem két évig, és én sokkal többet tudok a református vallásról, mint a zsidóról. Mert az engem érdekelt, tudniillik sokkal emberibbnek és életközelibbnek tartottam, mert magyar nyelven volt, sok volt benne a mese, történet, meg nagyon szépek a zsoltárok. A mai napig is rengeteget tudok énekelni. Az intézetben vallásos nevelés volt. Amikor az intézetből hazajöttem, tizennégy éves voltam. Akkor már a nővérem erősen kötődött a szociáldemokrata mozgalomhoz, és kiröhögött engem ezzel a vallási mániával. Azt gondoltam, hogy vasárnaponként elmegyek a templomba, de ő kiröhögött. Egyszer azt mondta, ugyan már, ne hülyéskedj. Nekem ő nagy tekintély volt, majdnem három évvel volt idősebb nálam. Meggyőződéses ateista volt, és akkor pillanatok alatt lekopott rólam ez a vallási máz.

Politikai kérdésekkel én akkor találkoztam először, amikor a nővérem elkezdett politizálni. Én még gyerek voltam, amikor ő már kamaszlány volt, és olyan társaságba került, ahol ezek a dolgok fontosak voltak. Noha még diák volt, de a baráti körében például az a fiú, akivel járt, kertész volt, és erősen baloldali kötődésű. Az első politikai emlékem, amikor politikai jellegű dologra mentem vele, a Vajda János Társaság volt. Ez egy irodalmi kör volt, tehát kifejezetten baloldali művészek, baloldali és a közéletből, valamint a színházakból kiszorult zsidó művészek lépek fel. Irodalmi matinék voltak, és nagyon tendenciózusan összeállított programjuk volt. Kimondottan forradalmi hangvételű versekkel ismerkedtem meg. Akkor kezdtem gyűjteni a könyveimet, és ezeket vettem, József Attilát, Adyt, a Nyugatos költőket, Kosztolányit, Babitsot. Szóval akkor belekerültem egy ilyenbe.

A barátnőim nem voltak zsidók, sőt az első szerelmem egy ottani magas rangú katonatisztnek a fia volt, nem abba az iskolába járt [vagyis nem a szentendrei polgáriba], hanem a gimnáziumba, aztán meg egy odajáró cigányfiúval randiztam. Mindig akkor randiztam, amikor hittanórára kellett menni, nem mentem hittanra, hanem sétáltunk a Duna-parton. Két nagyon jó barátnőm volt, két nagyon ellentétes társadalmi közegből jövő lány. Az egyik a Mednyánszky bárói családnak egy elszegényedett ágából való, Mednyánszky Magda nevű lány volt, aki szintén ott volt az intézetben, meg a testvére is [A Mednyánszky család egyike a legrégibb felső-magyarországi főnemes családoknak. – A szerk.]. A Nagymező utcában laktak. Voltam is náluk, nagyon sok szép festményük volt, a nagybácsija volt a Mednyánszky László festőművész, aki nagyon szép erdőrészleteket festett, egy nagyon neves magyar művész [Mednyánszky (1852–1919) a századforduló magyar festészetének legtermékenyebb alakja. Tájképfestészete mellett műveinek másik nagy csoportját az ún. csavargóképei alkotják. Modelljei főként egyszerű parasztlegények, cigányok, kocsisok, katonák, koldusok és a külvárosok "kétes egzisztenciái" voltak. – A szerk.]. Egy ideig tartottuk még a kapcsolatot, aztán nem. A másik legjobb barátnőm egy Herl Éva nevezetű lány volt, aki Kalocsáról való volt. Egy vak bányásznak a lánya volt, akit állami gondozásba adtak, bár a családjával ő abszolút szoros kapcsolatban volt. Nem olyan állami gondozott volt, akit elhagytak a szülei, mert ő a szünetekben hazajárt, csak a taníttatását állami forrásból fedezték. Okos és szorgalmas kislány volt, nem tudom, mi lett vele a negyedik polgári után. Vidékre került, és megszakadt vele a kapcsolatunk. Szóval ott egyáltalán nem volt zsidó lányokkal közelebbi kapcsolatom. Annak a lánynak a nevét, akitől az első antiszemita megnyilvánulást hallottam, azért megörökítem. Azt mondta, hogy rohadt büdös zsidó, még Szentendrén. De ez volt az egyetlen. Soha semmi ilyen élményem nem volt. A német megszállás után persze inkább. Az antiszemitizmussal egyáltalán nem találkoztam. 1944 előtt én erről semmit nem tudtam. Persze tudtam, hogy Hitler van, és hogy ez egy halálos veszély meg minden, de nem foglalkoztatott. Azt hiszem, az egész magyar zsidóság nem vette komolyan, mert valahogy abban éltünk, hogy olyasmi, ami Németországban meg aztán később Lengyelországban előfordult, az nem létezik Magyarországon, mert Magyarországon a zsidók teljesen asszimilálódtak és magyarok. Tehát egyáltalán nem volt veszélytudat egészen a német megszállásig, komolyabban nem volt.

Attól kezdve, hogy az apám meghalt, nehezen éltünk, és tudtuk, hogy szegények vagyunk. Addig az soha nem tudatosodott bennünk, hogy mi egy kiegyensúlyozott, normális polgári jólétben élünk, amíg az apukám élt. De utána anyukám nagyon sokat hangsúlyozta is, meg éreztük is, hogy ki van számolva a főzelék mellé, ha anyukám csinált például pörköltet, akkor három kocka húst lehet kapni, mert egy negyed kiló húst vett, és abból hárman ettünk. Szóval nagyon beosztó és takarékos ember volt haláláig. Amikor nem volt szüksége arra, hogy annyira takarékoskodjunk, mert már jól éltünk, akkor is a vérében volt, mondhatni, a gyerekkorától kezdve, mert ott is négy gyerek volt. Nagyon takarékosan kellett élniük, és az beleivódott, hogy a holnapra is kell gondolni.

Anyukám a gyerekek születése óta nem dolgozott, aztán visszavették a lánykori munkahelyére, ami a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyár volt. Lány korában a városi irodában dolgozott, és akkor 1936-tól kezdve kijárt a Soroksári útra, a gyárba. A német igazgatónak volt a mai fogalmak szerint a titkárnője, ő írta a leveleit, meg tartotta rendben körülötte a dolgokat. Emlékszem, kétszáz pengő volt a havi fizetése, ami az addigi klasszisnál gyengébb életre adott lehetőséget, úgyhogy elköltöztünk a háromszobás lakásból egy kétszobásba. Először a hatodik kerület Szív utcába, aztán egypár év múlva a Szondi utcába költöztünk át, azért, mert ott lakott az anyukámnak az öccse. Közben meghalt a nagymamám is, és a nagypapa odaköltözött a fiához. Onnan két sarokra vett ki az anyukám egy kétszobás lakást, a Szondi utca 46/c-ben. És valahogy attól remélte, hogy egy kicsit felügyelet alatt, legalábbis szem előtt leszünk. Odajártunk ebédelni anyukám sógornőjéhez, aki fogtechnikus volt, és otthon dolgozott. Az egész családot ő etette, az apósát meg minket is. Mindennap főzött, mert otthon volt. Azt nem tudom, hogy anyukám fizetett-e ezért, de mindenesetre mi el voltunk látva meleg kajával mindennap délelőtt, mert anyukám este főzött. Azt hiszem, az 1970-es években halt meg, és az anyukámnak egyik legjobb barátja is volt. Nagyon jóban voltak egészen a haláláig. Nagyon-nagyon szerettük.

Amíg az anyukám a Hazai Fésűsfonónál volt, ott kedvezményesen kapott szövetet, ruhaanyagot, és addig volt is erre lehetőségünk, hogy megvegyük, de aztán már természetesen nem, amikor már nem dolgozott. Az édesapámnak volt egy életbiztosítása, amit a gyámhivatal [akkor: árvaszék], mikor apám meghalt, lefoglalt, de anyám, ha szükség volt, hogy például télikabátot vegyen, vagy el akart küldeni minket esetleg nyaralni, abból tudott igényelni pénzt, és abból egészítette ki a kis fizetését. Amikor aztán elkezdődtek a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], az első zsidótörvény nem érintette az anyukámat az állásában, mert ő egy kisfizetésű hivatalnok volt. Itt a nagyhalakról volt szó, cégvezetőket meg akiknek nagy fizetésük volt, azokat bocsátották el először. Aztán a második zsidótörvény, azt hiszem 1942-ben [A második zsidótörvényt 1939-ben (IV. tc.), a harmadikat 1941-ben (XV. tc.) vezették be. 1942-ben további törvényekkel korlátozták a zsidók jogait (Az izraelita vallásfelekezet jogállásának szabályozásától /VIII. tc./; A honvédelemről szóló korábbi tc.-ek módosítása (XIV. tc./; A zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól /XV. tc./; A törvényhatósági bizottsági és községi képviselőtestületi tagsági jogról /XIX. tc./), és kiadtak közel harminc rendeletet is részben a törvények végrehajtási utasításaként, részben egyéb korlátozó rendeleteket. – A szerk.], már érintette az anyukámat, és kitették az állásából. Akkor egy fehérnemű-varrodában helyezkedett el mint bedolgozó. Hazahozta a munkát, kombinéknak meg hálóingeknek szegte fel az alját, és mi is segítettünk neki. Darabszámra fizették, tehát amikor időnk volt, nem voltunk iskolában, akkor mi is segítettünk neki a testvéremmel. Ezek nagyon nehéz évek voltak.

Anyámnak volt egy húga, a Sári, aki nagyon jómódú nő lett. Nagyon érdekes, tulajdonképpen még a hat osztályt sem járta ki, de nagyon éles eszű, ügyes, jó kereskedő volt. Mikor kikopott az iskolából, talán tizenhárom évesen, elszegődött kereskedelmi tanulónak egy öregkisasszony mellé, akinek papírkereskedése volt, ha jól emlékszem, a Szondi utcában. Azért kellett neki könnyebb szakmát választania, mert szívbeteg volt, skarlátból visszamaradt neki egy szívbillentyű problémája, és ez egyre rosszabb lett, és fiatalon is halt meg. Kitanulta a szakmát, nagyon ügyes volt és kedves. Nagyon megszerette a Sárit ennek a boltnak a tulajdonosa, aki egy egyedülálló öregkisasszony volt, és ráhagyta a boltját, amikor meghalt. Ebből a boltból nagy üzletet fejlesztett, majd pedig a Szondi utca és a Szív utca sarkán kibérelt egy helyiséget, ahol nemcsak kicsiben árult, hanem nagykereskedés is volt, és nem annyira papírt és írószert, hanem főleg az ipar és a kereskedelem számára zacskókat meg csomagolóanyagot meg ilyesmiket árult, és ott helyben készített is. A mai napig az orromban van annak a ragasztóanyagnak a szaga, amivel az ott dolgozó munkáslányok és asszonyok ragasztották a zacskókat. Körülbelül tíz nő dolgozott ott, meg egy gépmester, aki a papírvágógépet kezelte. Aztán a nagypapa is ott dolgozott, felvigyázó volt. Meg ha betévedt egy vásárló, ő adott vissza, és kezelte a kézi kasszát. De ott főleg nem kisvásárlók fordultak meg, hanem nagykerekedők. A gyümölcsárusoktól a hentesekig a zacskókat ott vásárolták. Én is nagyon sokat voltam ott, mert nagyon szerettem nézni, ahogy a zacskókat ragasztották, meg bekunyeráltam magam, hogy hadd segítsek.

Nagyon jómódú ember volt a nagynéném, és maximálisan családszerető volt. Minket ő ruházott főleg, mert az anyukámnak erre nem tellett. Ami rendes szép holmink volt, ami nem az anyukáméból átalakított vagy a nővéremtől levetett cipő vagy ruha volt, azt mind tőle kaptuk. Születésnapra, karácsonyra teljesen felruházott minket. Húsvétra tőle kaptuk a tavaszi, nyári szebb holmikat.

A Sári társult egy Erdős Gyuláné nevezetű nővel, aki befektetett, szóval megnagyobbították az üzletet meg a papírzacskó ragasztó üzemet, és vettek közösen egy házat. Inkább azt mondanám, hogy egy villát az Amerikai úton. Ez egy szép nagy úri villa volt. Úgy vették meg felesben ezzel a társával, hogy az anyukám odaköltözött. Ők dolgoztak az üzletben, és az anyukám volt a házvezetőnő. Volt egy cselédlány is, de az anyukám főzött, vásárolt, és a cselédlány takarított, meg ahol kellett, segített. Én nem voltam otthon, én akkor az intézetben voltam, a nővérem pedig onnan járt iskolába. Ez nem sokáig ment, én 1942 júniusában jöttem haza Szentendréről, és a nyarat ott töltöttem, és ősszel meghalt a nagynéném. Az anyukám a nagynéném barátnőjével nagyon rossz viszonyban volt, nem szerették egymást. És akkor felmerült a kérdés, hogy mi legyen énvelem. A polgárit kijártam, tizennégy éves voltam. Az egyik legszebb gyerekkori emlékem az, hogy hazavittem a kitűnő bizonyítványt Szentendréről, még a hittanos is meggondolta magát, és egyest adott hittanból és magaviseletből is, ha jól emlékszem. Életemben először volt kitűnő vagy példás az értékelésem, de ez inkább annak szólt, hogy ez egy végbizonyítvány volt. És úgy mentem haza, hogy pont a tizennegyedik születésnapomon, és az anyukám szobájában egy nagy csokor jázmin volt az asztal közepén a kertből, és az ajándékaim ki voltak rakva az asztalra. Emlékszem, hogy nagyon gazdag ajándék volt, mert a nagynénémtől kaptam a szép dolgok zömét. Úgy előttem van az a kép, ahogy a jázminszirmok ráhullottak az ajándékokra, és emlékszem rá, hogy amikor ideköltöztem, ebbe a lakásba, először lett életemben kertes lakásom, és az első dolog az volt, hogy egy jázminbokrot ültessek.

Anyám második házassága 1944-ben volt. A második férj egy nagyon érdekes pasas volt. Őróla sokkal többet tudok már. Schiller Antalnak hívták. Győri származású zsidó ember volt. Abszolút ateista, abszolút nem törődött ilyesmivel, és egy nagy életművész volt. Könnyed, könnyelmű, de nagyon tehetséges volt, egy úgynevezett „selfmade man”. Ő is tanulatlan családból került ki. És nem is az iskolái révén lett, aki lett, hanem saját érdeklődéséből. Az Ernst Múzeumnak volt a becsüse és aukcióvezetője [Az Ernst Múzeumot Ernst Lajos (1872–1937) műgyűjtő és művészeti író alapította azzal a céllal, hogy művészeti és történelmi gyűjteményét a köz számára is hozzáférhetővé tegye. A múzeum Fodor Gyula építész tervei alapján (Lechner Ödön, Falus Elek és Rippl-Rónai József közreműködésével) 1912-re épült fel, szecessziós stílusban. Az épület földszintjén mozit, első emeletén a múzeumként látogatható magángyűjteményt, fölötte kétemeletnyi bérlakást, legfelül műtermeket foglalt magába. – A szerk.]. Olyan tekintélye volt a szakmában, hogy az hihetetlen. És ezt a tudást és ezt a szakértelmét, ami elsősorban szőnyegre, porcelánra, bútorra terjedt ki, saját maga szerezte mindenféle iskolázottság nélkül. Brazíliában is volt, műkereskedő szakmát tanulni [Schiller Antalról és családjáról lásd bővebben a Vereckei Lászlónéval készített interjút. – A szerk.].

Az édesanyám meg ő úgy ismerkedtek meg, hogy a Fillér utcában laktunk. A Fillér utcai – mint már említettem – egy másfélszoba-hallos öröklakás volt, amit az anyukám a végkielégítéséből vett akkor, amikor a második zsidótörvény miatt elbocsátották a Hazai Fésűsfonó és Szövőgyárból. Itt egészen addig lakott, amíg a német megszállás miatt össze nem kellett költözni a csillagos házba, a Dohány utca 16–18-ba. A Fillér utcai házban lakott egy ugyanilyen szoba-hallos lakásban a Schiller Antal a feleségével meg a lányával. A lánya öt évvel volt idősebb nálam, és már férjnél volt. A Schiller felesége 1944 februárjában meghalt rákban. Tulajdonképpen a pincében ismerkedtünk meg velük, amikor bombázások voltak, és lementünk a pincébe. Többször leköltöztünk a pincébe, áprilisban is meg valamikor nyáron is [Az első Budapest elleni bombatámadást 1944. február 2-ára tervezték, de a rossz idő miatt elhalasztották, s így csak április 3-án került rá sor. Az amerikai légierő Dél-Olaszországban fölszállt 450 bombázója és 157 vadászgépe támadta a ferencvárosi pályaudvart és a repülőgépgyárat. Az amerikaiak nappali bombázásai mellett az angol légierő éjszakai támadásokat hajtott végre. Április 13-án ismét 535 amerikai gép támadta Budapestet, célpontjuk a repülőgépgyár és a repülőtér volt. Július 2-án ismét nagy erejű légitámadást intéztek Budapest ellen, a célpontok egyebek mellett a Weiss Manfréd Művek és a Shell Olajfinomító, a Duna-parti, a rákosrendezői és a nyugati rendező pályaudvarok voltak. – A szerk.]. Mi ott, fiatalok egy kupacba összegyűltünk, kártyáztunk, beszélgettünk, énekeltünk. Az ő lánya is ott volt köztünk, és az időseket összeismertettük. Kialakult a szüleim közt egy szimpátia. Egyidősek voltak, az ötvenes éveik elején. Ez egy igazi szerelemféle lett, olyannyira, hogy már egy házba költöztünk, a csillagos házba, a Dohány utcába. Aztán ők [1944.] szeptemberben összeházasodtak. Hogy milyen körülmények között, azt nem tudom.

Szerelmi házasság volt. Anyukám akkor már nyolc éve özvegy volt, és voltak ugyan udvarlói, de soha nem akart férjhez menni. Többen akarták őt elvenni, annak ellenére, hogy két kisgyereke volt. Nagyon jó külsejű, talpraesett nő volt, és mindig azt mondta, hogy nem hoz mostohaapát nekünk a házba. Két ilyen férfiúra emlékszem, akik el akarták venni, az egyik nagyon udvarolt nekünk, gyerekeknek, hogy beszéljük rá a mamát. Azért emlékezetes ez, mert karácsonykor megkérdezte, hogy mit kérünk – szeretett volna nekünk valami ajándékot venni. Nem tudom, hogy a nővérem mit kért, de én egy Kosztolányi-kötetet kértem, mert azt szerettem volna, és ez a mai napig megvan nekem. Mi nem szerettük ezt a pasit. És anyám nem állt rá, szóval nem ment hozzá. És aztán ővele, Schiller Antallal tényleg egy érzelmi alapon levő házasság lett. Nagyon szerettük őt, papának szólítottuk, a gyerekeim pedig nagypapának. 

Amikor a német megszállás elkezdődött, vasárnap volt. Éppen iskolából mentem hazafelé a Margit hídon. A híd közepén leállt a forgalom, mert páncélkocsik meg motorok mentek keresztül a hídon. Valamilyen szóváltásba keveredtek a villamosvezetővel, és két német tiszt meg egy magyar csendőr felszállt a villamosra, amin utaztam, és igazoltattak mindenkit. Nálam nem volt más igazolvány, csak a diákbérletem, ezt mutattam fel. Megkérdezték, hova járok iskolába. Azt mondtam, hogy református gimnáziumba, mert akkor már tudtam, hogy mi van. Így kerültem haza. Az iskolából azzal engedtek el minket, hogy sehova máshova ne menjünk, csak haza, mert Magyarországot megszállták a németek.

A nővéremet másnap elkapták az utcán, soha többet nem láttuk. Úgy tudtuk meg, hogy először Kistarcsán volt, az internálótáborban [lásd: kistarcsai internálótábor], hogy egy magyar rendőr hozott nekünk levelet tőle. Még a körülményekre is emlékszem.  Vasárnapi napon ültünk az ebédnél az anyukámmal, csöngettek, és én kinyitottam az ajtót. Egy rendőr állt az ajtóban. Akkor nagyon megijedtem, de mondta, hogy engedjem be, mert a testvéremtől hozott levelet. Leültettük, emlékszem rá, kínálta anyukám ebéddel, de ő nem fogadta el. Nagyon rendes ember volt. Ezt a levelet egy pici papírra írta a testvérem, bolha betűkkel. Azért írta ilyen pici papírra, hogy a rendőrnek ne legyen ebből baja. Először a Mosonyi utcai központi gyűjtőfogházba vitték [A VIII. kerületi Mosonyi utcában, a rendőrkapitányság épületében működött a kisegítő toloncház, a letartóztatott, internált emberek ideiglenes őrzésére kijelölt épület. Az épület ma is rendőrségi használatban van. – A szerk], onnan a Margit körúti fogházba került, és onnan került Kistarcsára. A zsidótörvények miatt már nem tervezhetett ruhát, hanem elment munkásnak egy textilgyárba, ami az Újpesti rakparton volt. Heti huszonöt pengő fizetése volt, ami valami kis hozzájárulás volt a háztartáshoz. Annak a gyárnak a pincéjében Szlovákiából átjött partizánokat bújtattak, ezt ő mesélte nekem. Én akkor hallottam először arról a bizonyos Auschwitzi Jegyzőkönyvről. Nem tudjuk biztosan, de a nővérem onnan vagy arról a környékről tűnt el. Lehet, hogy ennek köze volt hozzá. A későbbi férjem, Révész Gábor nagynénje, aki egy Révész Margit nevű neves gyermekpszichiáter volt, és egy gyermekszanatóriuma volt Zugligetben, barátságban volt a Margit körúti fogház orvosával, és tőle tudta meg, hogy a nővérem ott van. Révész Margit intézetébe egyébként jólszituált burzsoá családok retardált gyerekei jártak [Révész Margit (Hrabovszky Józsefné) (1885–1956) – orvos, gyermekpszichológus. 1911-ben alapította nehezen nevelhető és szellemileg visszamaradt gyermekek részére intézetét (Gyógypedagógiai Gyermekszanatórium, XII. kerület Remete u. 18.), majd a gyógypedagógiai főiskolán a kísérleti lélektan előadója volt. Számos gyermeklélektani, gyógypedagógiai tanulmánya jelent meg. – A szerk.]. Egyszer juttattunk el a Margit körútra csomagot ezen az úton, de aztán már többet nem tudtunk róla semmit. Aztán már csak azt tudtuk, hogy Auschwitzba került, mert onnan is kaptunk egy lapot, ami egy német szövegű levél volt. A levélen egy sztereotip szöveg volt, saját kézírással, németül. Az volt benne, hogy jól vagyok, minden rendben van. A feladó bélyegzőn az volt, hogy Waldsee. Közismert dolog, hogy Auschwitznak ez volt a fedőneve. Az 1944 kora nyarán odakerült emberekkel ilyen levelet írattak megnyugtatásul. Aztán mikor már százezerszám vitték oda a vidéki zsidókat, akkor már nem helyeztek olyan nagy súlyt arra, hogy tudassák is. Nem volt kivel tudatni, mert mindenkit elvittek vidékről. Anyám persze kerestetett minket a Magyar Vöröskereszten keresztül. Egyszer kapott egy levelet egy doktornőtől, aki leírta a nővérem történetét. Auschwitzból gyalogmenetben vitték őket Hannover felé. A nővérem nem volt rossz állapotban, de lelkileg teljesen összeomlott, és feladta a küzdelmet. Malchow-ba kerültek, ahonnan a nővérem már nem akart továbbmenni. Aki ott maradt, azt agyonlőtték. Így tudtuk meg, hogy 1945 májusában meghalt.

A magyarországi zsidók nem hitték el igazán, hogy az auschwitzi borzalmak velük is megtörténhetnek. Azt sem gondolták, hogy a magyar kormányzó, akinek zsidó barátai voltak, ezekhez jócskán hozzájárul majd. A németek persze nem kérdezték meg őt, meg aztán a Horthyt a magyarországi zsidók idealizálták. Nem volt olyan, amilyennek a magyar zsidók gondolták, mert a saját bőrét azért nem veszélyeztette úgy, mint például a dán király, aki azt mondta, hogy ezek a Dániában élő zsidók az ő alattvalói, és nem engedte őket elvinni. Persze azért végül azok is sorra kerültek. Horthy nagyon szépen elnézte a kommunistáknak és a zsidóknak a kiirtását mindenféle törvényes alap nélkül. Tehát büntetlenül maradtak például a délvidéki vérengzések [Lásd az „Újvidék (Novi Sad) szócikkben. – A szerk.] meg az újvidékiek [lásd: újvidéki vérengzés].

Én március közepén beszüntettem az iskolába járást. Április elején jött ki az a rendelet, hogy sárga csillagot kell viselni [lásd: sárga csillag Magyarországon]. Aztán egy-két héttel később az a rendelet, hogy összeköltöztetik a budapesti zsidókat az úgynevezett csillagos házakba. A Fillér utca 21-ben, ahol addig laktunk, rajtunk kívül még öt-hat zsidó család lakott. Mind ugyanoda költöztek, a Dohány utca 16–18. számú házba, mert az egyik családnak a Fillér utcai házból ott voltak rokonai. A Dohány utcában csupa nagy, négy-öt szobás lakás volt. Mi is beköltöztünk egy négyszobás lakás egyik szobájába. Négy szobában négy különböző család lakott. Én anyukámmal laktam az egyikben. Nem volt olyan borzasztó, csak a konyhában volt időnként nehéz, mert négyféle háztartáshoz kellett igazodni. Egyáltalán nincsenek borzasztó élményeim, mert a házban nagyon sok fiatal volt, és mi a légópincében összeismerkedtünk, szórakoztunk, kártyáztunk, társasjátékoztunk. A mellettünk levő lakásban, közvetlen ajtószomszédainknál három testvér lakott, akik nem voltak zsidók. Azokkal nagyon jóban voltunk. Bőrdíszműüzletük volt a belvárosban. A felszabadulás után, mikor hazajöttem, többször voltam náluk látogatóban, az üzletben. Nagyon-nagyon rendes három nő volt, három öreglány. Minden reggel beszóltak, nem kell-e valamit vásárolni, valamit intézni, mert nekünk csak délelőtt tizenegy és egy között lehetett kimenni az utcára, mert egyébként a zsidók részére kijárási tilalom volt [1944. június végétől a csillagos házakat csak (a polgármester, ill. a főszolgabíró által) meghatározott időpontok között  volt szabad elhagyni, a zsidók nem fogadhattak vendégeket, lakásuk utcai ablakán keresztül nem társaloghattak senkivel. Lásd még: kijárási tilalom Budapesten. – A szerk.]. Akkorra már elvették a rádióinkat, még a bicikliket is elvitték a honvédség részére [lásd: „zsidórádiók” és „zsidóbiciklik”]. Az autókat, már akinek volt, már sokkal korábban. Ettől függetlenül azért terjedtek a hírek, mert voltak, akik hallgatták Moszkvát, Londont [Mindkét helyen (Londonban is, Moszkvában is) voltak magyar adások: a hitleri propagandát ellensúlyozta a BBC többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálata (World Service). A magyar nyelvű adás a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. Moszkvában 1941. szeptember 29-én kezdte meg adását a Kossuth Rádió, a KMP Külföldi Bizottsága által, a szovjet kormány támogatásával szervezett titkos (ún. klandesztin) adó. Az antifasiszta, háborúellenes adó egy ideig Baskíria fővárosából, Ufából szólt (mellette működött még a Moszkvai Rádió magyar adása is). 1942-től ismét Moszkvából ment az adás, 1945. április 4-i megszűnéséig. – A szerk.], meg a keresztény kapcsolatokon keresztül tudtunk ezt-azt. Például azt, hogy hogy áll a front, meg a magyar újságokból is tájékozódni lehetett. Abban reménykedtünk, hogy a szovjet csapatok hamarabb ideérnek, mert akkor már tudtuk, hogy a vidéki zsidókat deportálták, és azt is tudtuk, hogy Horthy valamiféle megállapodást kötött, hogy a budapestieket nem viszik el. Ilyen hírek terjedtek. Hogy ez mennyire volt igaz, nem tudom, de az egész nyár úgy telt el, hogy jött egy liberálisabb kormányzat [Horthy Miklós kormányzó 1944. július 7-én elrendelte „a zsidók Németországba szállításának” leállítását. A döntés közvetlen előzményei a gyorsan romló katonai helyzet mellett a következők voltak: június 26-án XII. Pius pápa nyílt levélben kérte föl a kormányzót (Angelo Rotta budapesti nuncius és az amerikai képviselőház egymástól független megkeresésére), hogy kímélje meg a magyarországi zsidók életét; ugyanezen a napon az Egyesült Államok elnöke a svájci követség útján eljuttatott üzenetében figyelmeztette a kormányzót, hogy a zsidók elleni atrocitásokért Magyarország felelősséggel fog tartozni („Magyarország sorsa nem olyan lesz, mint bármely más civilizált nemzeté…, hacsak nem állítják le a deportálásokat.”); június 30-án a svéd király intézett fölszólítást Horthyhoz; július 2-án a szövetségesek légiereje az addigi legnagyobb bombázásokat intézte Budapest ellen, s ezúttal nemcsak az ipari negyedet bombázták, hanem magát a várost is (Forrás: Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2003; Frojimovics–Komoróczy–Pusztai–Strbik: A zsidó Budapest, II. 520–540. oldal). – A szerk.]. A német megszálláskor hatalomra került egy Sztójay Döme vezette, abszolút német orientációjú fasiszta jellegű kormány, de a nyár folyamán valamikor leváltották ezt a kormányt, és jött az úgynevezett Lakatos-kormány, amelyik sokkal liberálisabb volt. Akkor nagyfokú enyhülés következett be. A szovjet csapatok már magyar területeken voltak, és szinte biztosak voltunk abban, hogy ezt nekünk meg lehet úszni. Anyukám 1944 szeptemberében férjhez ment másodszor, ebből is látszik, hogy milyen reményteljes helyzet volt, hogy ők úgy gondolták, hogy összeházasodnak.

Aztán jött október tizenötödike. Akkor volt a Horthy-proklamáció, amikor a kormányzó különbékét akart kötni abszolút dilettáns politikus módjára. Úgy gondolta, hogy a németek szíveskednek innen elmenni, mintha ez a németekre és általában Hitlerre olyan jellemző lett volna. Másnapra Horthy már nem volt kormányzó, és jött még aznap, október tizenötödikén ugrásra készen a Nyilaskeresztes Párt, átvette a hatalmat, és Szálasi akcióba lépett. Akkor kezdődött el a budapesti zsidók deportálása [A nyilas hatalomátvétel után elkezdték a csillagos házakból a budapesti gettóba áttelepíteni a zsidókat. – A szerk]. Az auschwitzi tábor már valamikor 1944 januárjában felszabadult, tehát arrafelé már nem lehetett vinni minket [A tábort 1945. január 27-én szabadították föl a szovjet csapatok, de 1944 novemberében Himmler elrendelte az elgázosítás leállítását, és megkezdték a tömeggyilkosság nyomainak eltüntetését is. – A szerk.]. Nem volt már elég vagon számunkra. A vidéki zsidóságot még vagonban szállították el. Mi gyalog mentünk, egészen Ausztriáig [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. A gyalogmenet úgy ment, hogy napi húsz-huszonöt kilométert tettünk meg. Aki nem bírta, azt lelőtték. Én bírtam, mert fiatal voltam, és jó meleg ruhám és bakancsom is volt. Velem együtt a házból körülbelül ötvenen indultunk el, és azt tudom, hogy hatan jöttünk vissza.

A nyilas hatalomátvétel október tizenötödikén volt, másnap kezdtek jönni a különböző korlátozó rendeletek. Például hogy minden zsidó lakosnak, aki a nürnbergi törvények alapján zsidónak számít, be kell vonulnia munkaszolgálatra. A nőknek tizenhat és ötven év között. Én ebbe éppen beleestem, mert akkor töltöttem be a tizenhatodik évemet [Randolph L. Braham szerint több alkalommal is fölszólították a budapesti zsidó nőket munkára: 1944. október 22-én minden 18 és 40 év közötti – tehát 1904 és 1926 között született – nőt; november 2-án a 16 és 50 év közötti – tehát az 1928 és 1894 között született (varrni tudó) nőket; november 3-án elrendelték a 16–40 éves női korosztály összeírását „a nemzetvédelemmel összefüggő munkaszolgálatra”. Lásd Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk.]. Anyukám szerencsére már nem esett bele. A férfiaknak tizenhat és hatvan között kellett bevonulnia. A mostohaapám is megúszta, mert ő meg egy német hadiüzemben dolgozott [A hadiüzem személyzetét (már békében is) kötelezhették arra, hogy munkaviszonyában megmaradjon. A honvédelmi munkára igénybevett (visszatartott) személyzetet katonai vezetés alá helyezhették (az alkalmazottak a munkahelyen katonai büntető bíráskodás, a munkával kapcsolatos kötelességek tekintetében pedig katonai fegyelem alatt álltak). – A szerk.]. A Dohány utcából ők elkerültek az Ernst Múzeumba. A házmester ott bújtatta őket, majd visszakerültek a gettóba, és ott szabadultak fel.

Én elhatároztam, hogy megszököm, és nem vonulok be. Révész Margit, akinek a zugligeti gyerekszanatóriuma volt, adott nekem hamis papírokat. Egyébként nagyon sok embert mentett meg így, tulajdonképpen a férjem egész családját, akik Békéscsabán éltek. Az egyik ápolónő hamis papírjait kaptam meg. A mai napig tudom ennek az Ábrahám Márta Jolánnak az összes adatát kívülről, mert ezt meg kellett tanulnom. A cipőm talpába voltak a papírok berakva, hogyha szükség lesz rá, akkor előveszem. A későbbi férjem lelépett a munkaszolgálatból, és fölköltözött ebbe a gyerekszanatóriumba a nagynénjéhez, a padlásra. Azt gondolta, hogy ott kihúzza a felszabadulásig hamis papírokkal. Nagy Gábor néven közlekedett mindenhol, és eljött hozzánk, és mondta, hogy ne vonuljak be, hanem jöjjek föl én is oda esetleg dolgozni a nagynénjéhez. Meg is beszéltük, hogy október huszonharmadikán, amikor egyébként be kellett vonulnom, én nem megyek oda arra a sportpályára, hanem fölmegyek Zugligetbe a Margit nénihez, akivel én nagyon szeretetteljes, jó kapcsolatban voltam. De volt egy házmesterné ott a Dohány utca 16–18-ban, aki egy náci meggyőződésű ember volt. Ez az asszonyság összegyűjtött minket október huszonharmadikán reggel, és azt mondta, hogy ő kísér el minket, és név szerint átad a sportpályán [lásd: KISOK-pálya]. Megfenyegetett, hogy aki meg talál szökni, annak az otthon maradt családtagja – nevezetesen, mondjuk, az én anyám – fogja ezt megbánni. Úgyhogy nem szöktem meg. Nem vettem igénybe a hamis papírokat. Ezt a nőt később a népbíróság [lásd: népbíróságok Magyarországon] halálra ítélte és kivégezte – ezt én Svédországban tudtam meg.

Először két hétig lövészárokásással voltam elfoglalva Isaszeg–Szentgyörgypusztán. Ez csak arra volt jó, hogy a szovjet katonáknak, ha odaértek, legyen mibe belepisilniük, mert mondjuk, egy tank úgy megy át egy ilyenen, hogy csak. És utána útnak indítottak minket Németország felé, végig a Bécsi úton, és ez egy borzalom volt, mert sokszor szabadtéren, hajófenékben aludtunk. Például Gönyűnél egy uszálynak a rakterében [A Nemzetközi Vöröskereszt egyik vezetőjének jelentése szerint a Budapestről Hegyeshalom felé hajtott deportáltak egy részét Gönyűnél négy kikötött uszályon szállásolták el éjszakára. Sokan a végkimerültségtől a jeges Dunába estek, másokat a nyilasok löktek a vízbe (Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon, Budapest, 1948). – A szerk.], Komáromban a lóvásártéren. Akkor már november volt, és mi szörnyű körülmények között voltunk. Minden nap elhatároztam a hamis papírok birtokában, hogy megszököm. Mert meg lehetett szökni útközben, főleg ott, ahol szabadtéren aludtunk. Számolatlanul mentünk, mint egy tehéncsorda. A magyar keretlegények, akik kísértek minket, nem voltak kifejezetten ellenségesek. Akik nagyon rohadtak voltak, azok a csendőrök voltak. Ők csak időnként kísértek minket.

A lakosság, aki végignézte ezt, nem volt ellenséges, nem volt olyan, aki röhögött. Azt gondolom, hogy az emberek zöme inkább közömbös volt, mint ellenséges, és ez attól is függött, hogy milyen tapasztalataik voltak a helyi zsidókkal. Egy-egy kisebb faluban egy-két zsidó család élt. A háború előtti falubéli megítélésük nagyon sokat számított. Több olyan gesztus is volt, amire emlékszem, ami igazán segített rajtunk, az egyik valahol nem messze Pesttől. Mentünk keresztül egy falun, és kijött egy hentes az üzletből egy nagy véres kötényben, és egy egész marhamájat adott a kezembe. Véletlenül én mentem ott a szélén. Olyan három- vagy négykilós lehetett. Ezt valahogy elraktuk valamibe, és majdhogynem egész úton ettünk belőle. Ha az ember tüzet rakott este szabadtéren, akkor meg lehetett sütni. Sokszor nyersen ettük, mikor éhesek voltunk. Mindnyájuknak volt csajkája, mert úgy készültünk, hogy munkaszolgálatra megyünk. Este, mikor megérkeztünk valahová, kaptunk valamit enni, de ezt a májat vittem egy héten keresztül. A másik megható élményem akkor volt, amikor keresztülmentünk Győr külvárosán. A győri vagongyár lakótelepén, ahol vagongyári munkások laktak, volt egy pékség. A péküzlet előtt asszonyok álltak sorba, és hozták ki a pékségből a nagy, kétkilós kenyereket, és dobálták be a sorba. Aki kapja, marja. Ez engem nagyon meghatott, és tudom, hogy ez nem elszigetelt jelenség volt. Legjobb barátnőm, Honti Mária szombathelyi gyerek volt. Öt éves volt, és Szombathelyen is ment ez a menet, és emlékszik, hogy az édesanyja, aki egy nagyon vallásos katolikus asszony volt, összecsomagolt konyharuhába két-három adag ennivalót, és oda akarta vinni a sorba, hogy odaadja az embereknek. A csendőr ellökte azzal, hogy ha be akar állni a sorba, akkor beállhat. Szóval megfenyegette. És akkor az édesanyja a Máriának adta azzal, hogy egy gyereket nem tudnak kilőni onnan, és ő adta be ezeket a csomagokat.

Komáromban megszöktem a barátnőmmel, aki nálam két-három évvel idősebb volt. Mindennap elhatároztuk, hogy megszökünk, de nem volt erőnk. Este már csak aludtunk, és döglődtünk, meg vártuk a meleg levest, ez az igazság. Komáromban, ahol a lóvásártéren aludtunk, nagyon korán kellett felkelni, mert hetivásár volt, és reggel öt órakor már jöttek a helyiek lovakkal. Volt a vásártéren egy vízcsap, ami nagy szerepet játszott. Meg tudtuk mosni a cipőnket, lemostuk róla a sarat, kicsit konszolidáltabbá tettük a küllemünket, lefejtettük a sárga csillagot a kabátról, és egyszerűen kiléptünk a sorból a sokadalomban, és elindultunk a Duna felé. Tudtuk, hogy a Duna-part felé kell mennünk, mert útközben láttunk olyan nyilakat, hogy a vasútállomás a Duna felé van. Otthagytuk a lóvásártéren a hátizsákunkat, mert az árulkodó lett volna. Én körülbelül egy aktatáska nagyságú csomagot vittem magammal, amiben az apukámnak az első világháborús takarója volt, egy fekete gyapjúpléd. Anyám ezt csomagolta be, hogy ha kell, akkor legyen meleg takaróm. Össze volt szíjazva, és ezt elvittem magammal, mert nem tudtam, hogy sikerül-e a szökés, és hogy ne maradjak takaró nélkül télen. Amikor már láttuk a vasútállomást – egy kertvárosi részen mentünk keresztül –, akkor mondtam ennek a lánynak, akit Láng Editnek hívtak, hogy én leteszem egy kerítésre a takarót, mert most már nem kell. És egy hat-hét éves gyerek ezt meglátta, és elkezdett kiabálni, hogy szökevények. Ez egy igazi traumatikus élmény volt nekem. Amikor hazajöttem, akkor is sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehetett ebből a gyerekből. Nem volt általános gyűlölet bennem egyáltalán, de azt szerettem volna tudni, hogy ebből a gyerekből mi lett. Nyilván az egész családja ilyen beállítottságú volt, hogyha ő ezt tudta, és elszaladt a csendőrért.

Tíz perc múlva, még nem értünk oda az állomáshoz, már ott volt biciklivel a csendőr. Elvitt minket a csendőrkaszárnyába, és másnap hozzácsaptak a következő napi menethez. Először bevagoníroztak Bécs mellett valahol, nem tudom pontosan, hol, és Dachauba vittek. Ha az ember ránéz a térképre, akkor tudja, hogy akkor már megindult a második front Normandia felől, az angol¬–amerikai csapatok északról jöttek, a szovjet csapatok keletről támadtak, tehát be voltak a németek szorítva. De még mindig arra volt gondjuk, hogy minket elhelyezzenek. Dachauban két hétig voltunk egy Landsberg nevezetű táborban, aztán átvittek minket egy másik dachaui táborba, Seestall nevezetűbe [Landsberg am Lechben, amely a dachaui koncentrációs táborhoz tartozó Kaufering altáborkomplexum egyik melléktábora volt, mintegy 30 000, főleg zsidó kényszermunkás dolgozott földalatti repülőgépgyárak építésén. Seestall szintén Kaufering egyik melléktábora volt. – A szerk.]. Ott még a saját ruhánkban voltunk, és némelykor még tulajdonképpen elég rendes ennivalót is kaptunk. Például emlékszem, nagyon meg voltunk lepődve, hogy a kenyérhez adtak lekvárt, amit a köznyelv csak „Hitler-szalonnának” hívott. Ez egy kemény lekvár volt dobozban, ott, mondjuk, nem látszott a dolog olyan keservesnek. Egyszer egy nap kaptunk meleg levest, és egyszer egy nap, reggel feketekávét kenyérrel meg valamit hozzá.

Mindenhol – mert három lágerben is voltam – a csáktornyai rokonaimat kerestem. A landsbergi tábor férfi láger volt, mi csak mint vendégfellépők voltunk ott. Ott mondta az egyik férfi, akivel beszéltem, hogy vele van egy csáktornyai ember, és majd szól neki. És odajött az egyik másod-unokatestvérem, egy Brauer nevezetű, aki túl is élte a lágert, és az 1970-es években találkoztam vele. Aztán még találkoztam az egyik unokanővéremmel, a Ziegler Ilonkával. De ő aztán meghalt később.

December elején átvittek minket Bergen-Belsenbe. Útközben Dachauból Bergen-Belsenbe rettenetesen nagy kerülőket tettünk. A földet körül lehetett volna utazni annyi idő alatt, azt hiszem. Öt vagy hat napig voltunk úton. Mindenhol félretoltak minket, amikor mentek a katonavonatok meg a fegyverszállítmányok. Egy ilyen félreállítás során láttuk kiírva, hogy Berlin. Külső vasúti sínen álltunk, Berlin külvárosában. Ez nappal volt, de éjszaka is ott maradtunk. Borzalmas volt a fűtetlen vagonban. Viszont leszállt az éjszaka – egy nagyon világos holdas éjszaka volt –, és megvilágította Berlin külvárosát, és valami fantasztikus érzés volt látni, hogy utcákon keresztül le voltak bombázva a házak, csak szellemfalak álltak. Mint egy operadíszlet, olyan volt. Ha lehet mondani, hogy maradéktalanul boldog voltam ettől a látványtól, akkor ezt mondhatom. A németek is megkapták a maguk adagját a háborútól, okulásul, hogy kirobbantották ezt a háborút és azt a sok kegyetlenkedést, amit keresztülvittek a szovjet fronton elsősorban, de a hátországban is. Azt a terrort a megszállt országokban, és én korántsem csak a zsidókra gondolok, hanem azt az emberiség elleni bűntettet, amit elkövettek. Boldog voltam, hogy most ők is megkapták, és belepusztulnak. Akkor még nem tudtam, hogy mi lesz a sorsa Drezdának, több német városnak, de azt éreztem, hogyha meghalok – bár akkor még nem gondoltam azt, hogy milyen éhen halni, akkor ez még csak elvont lehetőség volt előttem –, akkor is boldog leszek. Bergen-Belsenben aztán rájöttem, hogy ez egy nagyon reális lehetőség. És lehet, hogyha három nappal később jönnek a felszabadító csapatok, akkor már nem élek. De akkor úgy éreztem, nem baj, mert a németek is megtanulták, hogy mi az, hogy háború, és hogy nem lehet ilyesmit büntetlenül túlélni.

Bergen-Belsenben tanultuk meg, hogy mi a magyarok istene, mert a Dachau semmi sem volt ahhoz képest. Egyrészt ott nem dolgoztunk, naphosszat semmit nem kellett csinálni, és fázni fáztunk, de elég rendesen el voltunk látva élelemmel. Tulajdonképpen nem lehetett éhen halni, és nem bántak velünk rosszul, de tudtuk azt, hogy ez csak átmeneti. Bergen-Belsenben az éhenhalás és a tífusz volt a jellemző halálok.

A havivérzés a táborban teljesen megszűnt. Valamit belekevertek az ételbe. Mi ezt nem tudtuk, de aztán utólag tudtam, hogy az ételbe tettek valamit [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség a brómra: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. nagyon gyorsan kiszívta a foglyok erejét, megtörte az ellenállásukat. – A szerk.]. Tehát szexuális problémáik a férfiaknak meg nőknek, akik a kondérból táplálkoztak, nem voltak. Mert nem mindenki táplálkozott onnan természetesen. A funkcionáriusok a táborban kivételezettek voltak. Ezek voltak a zsidó funkcionáriusok, tehát a kápók, blockälteste, úgy hívták őket [A táborokban bizonyos foglyokat a fogolytársak felügyeletével és adminisztratív feladatokkal bíztak meg, működtek szoba-, blokk- és táborfelügyelők. A felügyelők munkájukért cserébe kedvezményekben (jobb étel, a barakkon belül jobb elhelyezés stb.) részesültek. A visszaemlékezők eltérően értékelik szerepüket: a felügyelők közül sokan kihasználták kivételezett helyzetüket, mások viszont igyekeztek megvédeni a rájuk bízott foglyokat. – A szerk.]. Jöttek az új meg új szállítmányok, és azoktól mindent elvettek. Azok zabálták a szardíniát meg az ementáli sajtot.

Bergen-Belsen egy óriási táborkomplexum volt, ahol az egyes altáborok is drótkerítéssel voltak elválasztva egymástól, és mi bekerültünk az úgynevezett magyar lágerbe [A magyar lágert 1944 júliusában állították föl Bergen-Belsenben annak a több mint 1600 magyar zsidónak a számára, akiket Himmler pénzre és árura akart cserélni. A magyar láger lakói Dávid-csillaggal ellátott polgári ruhát viseltek, és nem hajtották őket munkára. – A szerk.]. Persze nem csak magyarok voltak ott, talán jellemzően magyarok, de a régi Nagy-Magyarországról mindenféle egyéb népek is voltak, meg cigányok is. Én a magyarokkal voltam. Abban a barakkban, ahol engem elhelyeztek, több százan voltunk. Ez egy nagyon hosszú terem volt, ahol semmi nem volt az ágyakban, csak ágydeszkák. Se takarónk nem volt, se semmi más. Akkorra már mindenkinek elfogyott a csomagja. A cipőink is rongyokban voltak már, kevesen voltak olyanok, akiknek – mint például nekem is – elég jó bakancsa volt, úgyhogy még egyben volt. Volt egy mosdóhelyiség, ami egy vályú volt, és fölötte ment el egy cső, amin lyukak voltak, és onnan folyt a víz. Onnan lehetett vizet nyerni, ha az ember inni akart vagy esetleg kezet mosni vagy mosakodni. E mögött volt egy hosszú latrina, egy deszkából épített emelvény, amin lyukak voltak, és ott lehetett az embernek elvégezni a dolgát.

Észak-Németország egy nagyon hideg és szeles, ronda klímájú vidék. Akkor már éheztünk, mert egyszer egy nap kaptunk enni. Este kábé egyliternyi levest, ami főleg léből állt, és marharépadarabok voltak benne. Aki a kondér tetejéről kapott, az majdhogynem üresen kapta, akinek olyan szerencséje volt, hogy alulról kapott, az sűrűbb volt, és ha az embernek, mondjuk, egy szem krumpli is belekerült a tányérjába, az már főnyereménynyertesnek érezhette magát. Azonkívül kaptunk az első időben hatan egy kocka formájú kenyeret. Ez fekete volt, ami nem baj, de mindenféle furcsa dolog volt, azt gondoltuk, hogy még fűrészpor is volt benne. Ez volt a világ teteje, hogy egy darab kenyerünk volt, egy jó félkilós, hatvandekás kenyérnek a hatodrésze volt. Aztán később már nyolcan kaptunk egy kenyeret, majd tízen és a legvégén tizenketten, ami tulajdonképpen csak egy szelet volt. Ahogy haladt előre az idő, egyre éhesebbek, egyre kiéhezettebbek lettünk, és csak úgy mállott le rólunk a hús. Nem tudott az ember semmi másra gondolni, csak arra, hogy enni. A két fő borzalom az éhség és a hideg volt, mert állandóan fáztunk természetesen.

December elején kerültünk oda, és én januárban kezdtem el dolgozni egy szövőüzemben, ahol ágyúkba gyújtózsinórt szőttünk, keskeny, talán három centiméter széles hosszú zsinórokat egyszemélyes szövőszékeken valami olyanszerű anyagból, mint a celluloid. Nagyon kemény volt, véresre sodortuk a kezünket. Egy nagy teremben dolgoztunk olyan ötvenen-hatvanan. Volt ott egy vaskályha a terem közepén, hiszen valahol meg kellett melegítenünk a kezünket, hogy tudjunk egyáltalán dolgozni. Az a nő, aki a mi barakkunknak a parancsnoka volt, egy tizenhat éves lengyel lány volt. Rettenetesen kegyetlen dög volt. És nemcsak velünk volt szörnyeteg, hanem a saját anyjával is, aki vele volt. Ha nem tetszett neki valami, amit az anyja csinált, akkor őt is korbáccsal verte. Egy szíjból fonott korbácsa volt, és amerre ment, aki a közelébe került, függetlenül attól, hogy bármit csinált, azt ütötte-verte. Szóval egy szadista alak volt, egy tizenhat éves szörnyeteg. Gondolom, már évek óta lágerben volt, és minden emberi mivoltát elvesztette. Csak úgy megjegyzem mellesleg, hogy a felszabadulás után meglincselték a foglyok, és kinyírták. Én sajnos nem tudtam ebben részt venni, mert nem tudtam járni, pedig részt vettem volna. Nem csak őt, hanem többeket megöltek. Megpróbáltak megszökni, de pár napon belül elkapták őket. Igyekeztek elkeveredni a deportáltak között, de annyira kirívóak voltak, hogy nemigen tudtak. Például ez a lány olyan kihízott állapotban volt, hogy a csontvázak között nem volt olyan nehéz megtalálni őt.

Ez a lány vitt minket minden reggel oda, a Webereinak nevezett üzembe, tehát a szövödébe. Ő ült a kályha mellett, és töltötte a napját, mi meg dolgoztunk. Útközben fiatal telepítésű fenyőerdőn mentünk keresztül. Ennek azért van jelentősége számomra, mert mikor az észak- bajor tartomány meghívására a felszabadulás ötvenedik évfordulójára meg voltam híva Németországba, és elmentünk a környékbeli lágereket meglátogatni, és így a bergen-belseni lágermúzeumot is megnéztük, itt mentünk el újra. Maga a láger nincs már meg, azt az amerikai csapatok felégették. Ötven év múlva visszatértem oda, és hatalmas nagy, magas fákat találtam. Hiába tudom, hogy ötven év alatt mekkorát nőhet egy fa, én azt a fiatal fenyőerdőt kerestem, ami az én életemben olyan jelentős volt. Például a megfagyott lábamat, ami gennyezett, egy fenyőtűből főzött teával borogattam ott a szövödében. Mert azt gondoltuk, hogy valamilyen vitamin van abban, ami talán jót tesz neki. Persze nem gyógyult be, de jól esett a meleg borogatás. Egyszer, amikor mentünk dolgozni, elmentünk egy konyhaépület előtt, ahol ki volt hányva magas rakásokba krumplihéj, és mindenkinek az volt a vágya, hogy belemarkoljon, és vegyen belőle, mert ott a Webereiban, a kályhán esetleg meg lehetett sütni ezt a krumplihéjat. Többször sikerült nekem is ebbe belemarkolni, de egyszer belelőttek a karomba az őrtoronyból, mert kiléptem a sorból. Az a seb is hónapokig nem gyógyult be a karomon, elfertőződött természetesen, és ezt is fenyőtűből főzött teával borogattam. Nem volt súlyos seb, csak súrolta a kezem, de ma is meglátszik a nyoma.

A barakkban, ahol laktunk, minden nap kevesebb lett az ágydeszka. Ez azért volt, mert volt a barakk végén egy elkerített rész, ahol ez a kápó „lakott”, és ott volt egy kályha, ami el volt barikádozva. Ő kiépítette magának ezt a zugot, és ott fűtött az ágydeszkával. Ez párhuzamosan zajlott azzal, hogy egyre kevesebb lett az ember a barakkban, mert akik meghaltak, azoknak a helye felszabadult. A végén, április környékén az ágyaknak már csak a kerete állt, teljesen üresek voltak az ágyak, és csak a földön feküdtünk, ami döngölt földpadló volt. Februárban, márciusban iszonyatos hideg volt. Egy nagyon borzasztó élmény ért akkor ott engem. Egy éjszaka a lábamról lelopták a cipőt, úgyhogy ott maradtam mezítláb, és innen-onnan kapott rongyokba csavart lábbal jártam három napig a hóban, míg aztán össze tudtam gyűjteni háromnapi kenyéradagot, és azért vettem egy pár cipőt a férfilágerből. A dróton keresztül átdobták nekem a cipőt, és én vissza a kenyeret. Így lett egy negyvenes férficipő a harminchatos lábamra, amit mindenféle zsinegekkel, meg rongyokkal rákötöttem a lábamra. Az az érdekes, hogy ott nem lehetett náthás embert látni. Addig nekem sokszor volt tüszős mandulagyulladásom meg légcsőhurutom, ott nem volt semmi bajom, azon kívül, hogy tífuszos lettem. De ezek a konvencionális betegségek nem létezetek, pedig bugyi nélkül jártunk, mert nem volt fehérneműnk, mégsem kaptunk például hólyaghurutot. Több idősebb embertől hallottam, akik mondták, hogy jaj, mi lesz velem, mert gyomorfekélyem van. Úgy begyógyult a gyomorfekélyük, mint a sicc. Semmi bajuk nem volt a gyomrukkal, csak úgy ették a répalevest.

Volt egy másik étel is, ami elég ritkán volt, úgy hívták, hogy zupa. A leves németül suppe, a lágernyelv zupának nevezte, és ez az étel volt az úgynevezett brotezuppa, tehát kenyérleves, ami egy sűrű valami volt. Száraz kenyerekből főzhették. Ez táplálóbb volt, és laktatóbb is, ha megette az ember, utána egy órával már nem volt az az érzése, hogy nem evett semmit. Egyetlen egyszer ettem emberi ételt ott. Ez karácsony este volt, amikor káposztát adtak, ami nem annyira leves, inkább káposztafőzelékszerűség volt, és a mennyországban éreztem magam. Persze ez az otthoni mércével mérve sovány, üres káposztafőzelék volt, bár sült benne hús, de a közönséges lágerlakóknak nemigen jutott, hacsak véletlenségből egy-egy darab nem.  De ez mégis olyan ízű étel volt, amire a mai napig emlékszem. Még egyszer ettem egy jót. Mikor jöttek az új transzportok, mindig feltöltődött a készlete ennek a lengyel lánynak. Finom ételek voltak nála, és mi éreztük a szagát. Nemegyszer éreztem azt, hogy szardíniát eszik meg ilyesmiket. És elhatároztam, hogy egyszer éjszaka megpróbálok felmászni kívülről erre a falra, amit deszkából épített. A deszkák réseibe betette az ember a lábát, így tudott felmászni. Egyszer valóban felmásztam éjjel. Benézni nem tudtam, mert a plafonig fel volt építve, de benyúltam, és kiemeltem egy pohárszerű valamit, amiben méz volt. Persze rögtön felfaltam úgy, ahogy volt. Egy deci lehetett körülbelül. Világéletemben utáltam a mézet, most se eszem meg egyébként, de akkor az volt a finomságok netovábbja. Megettem, és eldobtam a poharat, nehogy lebukjak. Annyi mindene volt, hogy észre sem vette.

Az appel a láger lakosságának a megszámolása volt minden nap. Mi öt órakor indultunk el dolgozni, és előtte két órával, tehát éjjel háromkor vagy négykor, kiállítottak minket az úgynevezett appelplatzra, és az egész lágert megszámolták. Ott álltunk addig, ameddig a létszám nem stimmelt. Tízes sorokban kellett állni, és abban a ruhában, amiben voltunk a mellett az éghajlat mellett, egy borzalom volt. Mert ha az ember lefeküdt a földre, mégis össze tudott húzódzkodni valamennyire, és összeért a teste az előtte meg a mögötte fekvővel, tehát valamennyire melegítettük egymást. De ott állni esetleg két-három órát, ameddig a létszám nem stimmel, mert a németeknél azért rendnek kellett lenni, az szörnyű volt. Lekönyvelték, hogy milyen számú fogoly halt meg azon a napon. A tél végén már naponta több százan haltak meg, tehát stimmelni kellett az élők és a holtak létszámának. A németek nagyon precízen könyveltek bennünket. Természetesen mikor megérkeztünk, akkor neveket is írtak, de attól kezdve csak a számaink léteztek. Az az érdekes, hogyha például ma megkérdezik, hogy mi volt az én számom, akkor először németül jut eszembe, és onnan fordítom le magyarra, mert akárhova ment az ember, a számát kellett mondania. A név nem játszott szerepet, és a mai napig is németül jut eszembe az, hogy 10851 – ez volt a számom.

Persze egyre romlott az ellátásunk, ahogy közeledett a front, és április elején elkezdtük hallani az amerikai–angol csapatok ágyúzását. Az SS-ek mindig mondták nekünk, hogy felrobbantják a lágert, tehát hogy ne reménykedjünk, hogy fel fogunk szabadulni. Én ott átestem a tífuszon, ami azt jelentette, hogy egypár napig nem mentem dolgozni, hanem ott döglöttem a földön a barakkban. Nagyon magas lázam volt, tele volt a testem kiütésekkel. A magas láz miatt nem nagyon voltam észnél, de túléltem. Felépültem belőle, és mire felépültem, addigra tulajdonképpen majdhogynem szétesett a láger, mert nagyon közeledtek a felszabadító csapatok. Akkor már nagyon hangosan lehetett hallani az ágyúzást, nem mentünk dolgozni, nem volt appel, és nem volt semmilyen ellátás, nem kaptunk enni. Ez körülbelül három-négy napig tartott. Nem folyt víz a csapokból, megszűnt a vízellátás, és egyszer csak azt vettük észre, hogy az SS-ek eltűntek a lágerből, és megjelentek a Wehrmacht-katonák – ezek alapvetően nem tartoztak a náci hívők közé, hanem besorozott katonák voltak, akár a magyar katonák –, akik  abszolút nem törődtek velünk, mondjuk, nem bántottak minket. Magyar katonák is voltak egyébként a lágerben, de mi csak akkor láttuk meg őket, amikor az SS-ek elmentek. Úgy hallottuk aztán később, hogy a magyar katonák csicskás szolgálatot teljesítettek az SS-lágerben, kiszolgálás meg ilyesmi. Egy magyar katonával aztán találkoztam ott, aminek nagy jelentősége lett aztán az én életemben. Egyszer csak egy vasárnapi napon, április tizenötödikén – ezt persze csak utólag tudtam meg, mert fogalmunk se volt, hogy milyen hónap van – megjelentek az amerikai–angol tankok. Feldöntötték a lágerkerítést. Ezt hallottuk, és tudtuk, hogy most vége van számunkra, de akkor már például a mi barakkunkban alig lézengtek emberek, olyan sokan haltak meg. Az elején annyira sűrűn feküdtünk, hogyha valaki éjszaka megfordult, akkor az egész sornak meg kellett fordulnia. Ez megszűnt a végére, mindenkinek kényelmes helye volt.

Nagyon kevesen voltunk már, és aki lábra tudott állni, az kiment megnézni, hogy mi a helyzet. Én nem tudtam felállni se, de körülbelül egy óra múlva ahhoz képest, hogy bejöttek a lágerbe, forró tejet osztottak nekünk. Egy úgynevezett gulyáságyúban, egy nagy üstben hozták. Azt a döbbenetet, ami úrrá lett rajtuk, azt nem lehet elmondani. Rögtön akartak adni valamit enni, mert látták, hogy aki él, az az éhhalál szélén van. Olyanok voltunk, mint a csontvázak, nem volt emberi formánk. Mikor otthonról eljöttem, hatvan kiló voltam, és a felszabadulás után két hónappal, amikor már rendesen kaptam enni, huszonnyolc kiló voltam. Tehát a súlyomnak a nagyobbik felét elvesztettem, és ehhez voltam tizenhatodik évemben, amikor az ember még építi a szervezetét, tehát növekvőben van. Az első falat, amit kaptunk, az forró édes tej volt. Ettől aztán rettenetesen sokunknak fokozott hasmenése lett. Nem volt olyan, akinek normális emésztése lett volna. Olyan másfél-két óra múlva jöttek nagy kocsikkal, és mindenki kapott két katonakonzervet. Persze nekiesett mindenki, a mai napig is emlékszem, hogy úgy voltak ezek a konzervek lezárva, hogy körben egy fémszalagot kellett lefejteni róla, és akkor lejött a teteje. Én is belenéztem rögtön, hogy mi van benne, és az első konzervben, amit kinyitottam, bab volt füstölt hússal. Annál nehezebb étel a világon nincsen, és az a gondolat volt bennem, hogyha beledöglök, akkor is megeszem, ezt nem lehet nem megenni. És úgy, ahogy volt, behabzsoltam a nagydarab füstölt húst babbal. És akkor kinyitottam a második konzervet is, gondoltam, hogyha már van, azt is megeszem. A legnagyobb szerencsémre abban meg kakaópor volt. Azt is úgy, ahogy volt, megettem. Gondolom, hogy ez volt az én nagyon nagy szerencsém, mert a kakaó hasmenés ellen ható szer. Tehát ez tulajdonképpen megakadályozta azt, hogy ami kevés volt még bennem, az is kijöjjön. A legtöbben tulajdonképpen akkor haltak meg, mert nem mindenki volt ilyen szerencsés, hogy az egyik konzervje kakaó volt. Volt, akinek két húskonzervje volt, de mindenki megette ezt, nem bírta ki senki, hogy otthagyja.

Napok alatt picikét megerősödött az ember, úgyhogy már lábra tudtam állni valamelyest, és kitántorogtam a barakkból, ahova két lépcsőn kellett lemenni. Fölmenni persze nem tudtam, és akkor odajött egy magyar katona hozzám, hogy segítsen föllépni, és azt mondta nekem, várjon, néni, majd én segítek. Ez a mondat olyan volt, mintha egy tükörbe néztem volna. Mert én, a tizenhat éves kislány ennek a katonának, aki volt, mondjuk, harminc éves, néni voltam. Azután, aki beteg volt, az angol katonák tolmács segítségével bevitték a kórházba. Én kórházba nem akartam menni, mert ennek félelmetes jelentése volt számomra. Mert a németek alatt a táborban is volt kórház, de onnan már biztosan nem jött ki senki. Szóval nem akartam kórházba menni, azt gondoltam, eszem, amennyit bírok, és minél hamarabb haza akarok menni. Tehát nem mentem a kórházba, és akkor teherautókkal elvittek minket, mondták, hogy fölégetik a lágert. Elvittek egy egy-két kilométerre levő SS-laktanyába. Ott kétemeletes épületek voltak kétszemélyes szobákkal, mindenféle komforttal, és ott voltunk. A különböző nemzetiségek különböző helyzetben voltak ott. Például emlékszem rá, hogy legelőször a Jugoszláviából elhurcoltak kerültek haza, mert azokért a jugoszláv állam jelentkezett. Jugoszlávia a győztes hatalmak oldalán állt, és hazavitte azokat, akik járni tudtak. Akkor már nagyon különlegesen el voltunk látva.

Amikor a győzelem napja volt, május nyolcadikán, óriási nagy ünnepség volt, tűzijáték meg zene volt [A Győzelem Napját mint ünnepet a Szovjetunióban ünnepelték. 1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. – A szerk.]. Ahány náció jelen volt a lágerben, annyi nyelven bemondták, hogy vége van a háborúnak – mármint hogy Európában –, és hogy a németek megadták magukat. Szóval óriási nagy felhajtás volt. Én csodálkozva gondoltam, hogy csak most van vége a háborúnak? Amikor felszabadultunk három héttel azelőtt, nekem akkor volt vége. Olyan furcsa volt ezt megélni, akkor tudomásul vettük, hogy most már másoknak is, és minden valószínűség szerint az otthoniaknak is vége van. Összetalálkoztam ott egy volt tanárnőmmel, aki tulajdonképpen jugoszláv állampolgár volt, egy szabadkai lány. Hegedüs András miniszterelnöknek lett később a felesége. Zsuzsa volt a keresztneve, és műhelytanárom volt még Budapesten, varrni tanított. Ő a jugoszláv barakkban lakott, és a felszabadulás után valamiféle lágervezetésben kapott funkciót, és rábeszélt, hogy menjek el Svédországba, ahol kórház van. Oda kerülök, meg fognak gyógyítani, és onnan menjek haza, mert most annyira gyenge vagyok, hogy úgyse bírnám az utat. És így kerültem el oda június végén.

Egy kórházvonattal vittek el Lübeckig, ott behajóztak minket egy kórházhajóra, és elvittek Stockholmba. Azt el nem lehet mondani, hogy mekkora élmény volt, ahogy minket a svédek fogadtak. A hajó Malmőben kötött ki, ami tulajdonképpen a hajóúton az első állomás volt. Nem kellett volna kikötni, de elmondta nekünk az ottani személyzet, hogy fogadni akartak minket a malmőiek. Valahonnan tudták, hogy hoznak bennünket. Gondolom, nem mi voltunk az első ilyen transzport, amelyiket a Svéd Vöröskereszt befogadott Svédországba. Persze nem engedtek minket ki, mert a legtöbbünk nem is nagyon tudott járni, őket sem engedték fel a hajóra, de kinéztünk ezeken a kerek hajóablakokon, és ott állt biciklivel egy csomó asszony, legalább százan, csomagokkal. Süteménnyel vártak, nagy tálcákon. A szanitécek, akik minket gondoztak a hajón, hozták be a hajófülkébe a süteményeket meg a gyümölcsöket. Valami egészen megható volt ez. Láttuk őket virágos nyári ruhákban, ezeket az egészséges, lesült, erőtől duzzadó embereket. Tulajdonképpen ott találkoztunk először azzal, hogy béke van. Persze a svédeknél nem volt háború, és ezt ők nagyon nagyra értékelték. Mindenki, aki velünk kapcsolatba került, azt mondta, hogy azért a kegyelemért, ami nekik a sorstól kijutott, hogy százhúsz éve nem volt háború Svédországban, akartak ezzel nekünk fizetni. Csupa önkéntes ápolónő ápolt minket, olyan, aki a munkáját ingyen felajánlotta. Nagyon sokukkal még évtizedekig kapcsolatban voltam. Meg is látogattam őket, voltam Svédországban többször is. Egy évig voltam ott, egy évbe telt, mire teljesen meggyógyultam.

Először Stockholmban voltam, mert kiderült, amikor megérkeztünk, hogy diftériám is van. Bekerültem egy stockholmi gyerekkórházba, ami járványkórház is volt egyben. Egyedül voltam egy szobában, mert nem lehetett engem összeengedni senkivel. Egy hétig tartott, mire a lábamról le tudták mosni a koszréteget – nagyon vastag kéreg volt rajta. Végül is lehámlasztották egy hámlasztó kenőccsel, betekerték gézbe, és másnap vették le, és az egész felső hámréteg lejött a tetejéről. Pedig a felszabadulás után, amikor abban az SS-lágerben laktunk, ott már lehetett zuhanyozni. Én zuhanyoztam rendesen, de az a kosz már nem jött le. Rettenetes sok betegségem volt. Először is skorbutszerű vitaminhiányom volt, azután a vesémmel volt baj, azonkívül egy tüdőtébécés folyamat is elindult. Stockholmban körülbelül három hónapig voltam ebben a járványkórházban, ha jól emlékszem, akkor 1945. augusztus és október között. Utána elvittek egy Stockholmtól talán húsz kilométerre levő kisvárosba, Sigtunába. Ott voltam novemberig, majd 1945. november végén Ribbingelundba kerültem, és ott bekerültem egy rövid időre egy szanatóriumba, egy rehabilitációs intézetbe. Ez Ribbingelund-telepen volt, Eskilstuna városa mellett. Ma is létezik ez az intézet, ma drogelvonó van ott. Ott volt számomra egy nagyon emlékezetes karácsonyi vacsora, 1945. december huszonnegyedikén. Körülbelül egy évig tartott, mire visszahíztam az eredeti súlyomra, és egészségesnek voltam nyilvánítható. Persze hogy mennyire nem voltam egészséges, az később derült ki, mert amikor hazajöttem, még kétszer voltam kórházban, egy évig. Először csonttébécém volt, aztán vesetébécém. Az egész életem tulajdonképpen azoknak a következményeknek a jegyében telt el, amiket a lágerben összeszedtem.

A svédországi egy évre az volt a jellemző, hogy rendkívülien bántak velünk. Olyan nagy szeretettel, hogy azt el nem lehet mondani. A svéd állam, a Svéd Vöröskereszt teljesen „kistafírungolt” engem. Amikor megérkeztünk Svédországba, az első dolog az volt, hogy aki már járni tudott, azt elvitték egy ruharaktárba, és felruházták téli-nyári ruhákkal, de még sícipővel is, mert télen majd mindenki sível közlekedett. Én ugyan a kórházban nem síeltem, de síbakancsom volt – megőriztem ezt a síbakancsot, és nem olyan régen odaadtam egy hajléktalannak. Télikabát, nyári ruha, cipő, fehérnemű, amit el lehet képzelni, azt mindent kaptunk. Hetenként zsebpénzt kaptunk. Hogyha valaki csokoládét akart venni vagy bármit, az tudott, nem volt kiszolgáltatva annak, hogy mit kap enni. Habár nagyon jó ellátásunk volt, de ki voltunk éhezve az édességre meg olyasmire, amiket otthon nem lehetett kapni. Amíg feküdnöm kellett nyolc hónapig szigorúan, illetve a szanatóriumban, ahol csupa menekült volt a lágerekből, akkor is már tudtam dolgozni. Viszonylag erős és egészséges voltam. Jött egy kereskedő a kórházba, aki bébiholmikkal kereskedett, és megkérdezte, ki tud varrni közülünk. Én is jelentkeztem, hogy tudok kötni. Szóval bedolgozást vállaltunk jó néhányan, akik tudtunk ilyesmit csinálni, úgyhogy én elég rendesen kerestem pénzt. Mielőtt hazajöttem, olyan sok mindent bevásároltam, hogy három bőrönddel jöttem haza, és a kabátomba is bele volt varrva sok minden, mert nem tudtam, hogy útközben elvesznek-e valamit. Ruhaanyagok, kabátanyag, tele volt varrva a bélés alá. Sok mindenkinek hoztam kávét, kakaót, csokoládét, szóval olyan dolgokat, amiket itt már évek óta nem lehetett nemhogy enni, de látni sem. Legalábbis a mi köreikben nem, mert aki feketézett [lásd: feketézés, cserekereskedelem], tehát akinek sok pénze volt, az elért mindent. Az én szüleimnek persze nem volt.

Csodával határos módon és a véletlenek összejátszásának köszönhetően tudtam meg 1945 szeptemberében, hogy az anyám, a férje és a későbbi férjem, akivel már előbb is együtt jártunk, él. Amikor Stockholmban feküdtem a járványkórházban, adtak mellém egy ápolónőt, aki csak velem foglalkozott. Gondolom, azért is, hogy legyen valaki, akivel beszélni tudok. Egy osztrák nő volt, és én németül tudtam vele beszélni. Azért is egy ápolónő volt mellettem, mert sokféle fertőzésem volt, és nem akarták, hogy esetleg az ápolószemélyzet hozza-vigye a többi betegnek a fertőzéseket. Nagyon helyes asszony volt, egy arisztokrata származék, és amikor az Anschluss volt, tehát amikor a németek megszállták Ausztriát, akkor az arisztokratákat is üldözték, és ez a nő Svédországba emigrált. Olyan negyvenes lehetett. Sok mindent tudott Magyarországról, gyerekkorában többször járt Budapesten. Szóval nem csak azt tette meg értem, amit mint ápolónő meg kellett hogy tegyen, hanem sokkal többet. Volt egy magyar ismerőse, és hozott régi magyar újságokat, például háború előtti „Színházi Élet”-et, hogy legyen mit olvasnom, mert én fölkelni nem tudtam. Körülbelül három hónapba telt, mire lábra tudtam állni. Ez a nő elmondta, hogy Stockholmban van egy Wallenberg Komité nevezetű intézmény [The Raoul Wallenberg Committee of Sweden], és ezek kiadnak egy újságot, ahol vannak hírek Magyarországról. Azt mondta, elmenne oda, és hozna ilyen újságot – ez egy stencilezett, sokszorosított újság volt –, és hozott ebből nekem egy paksamétát. Abból olvastam, hogy mi van Magyarországon.

Ennek az újságnak a fejlécén volt a Komiténak a címe. Megbeszéltem az ápolónővérrel, hogy írnék ide egy levelet, mert megérdeklődte, és megtudta, hogy nem tudnak a postán levelet felvenni Magyarországra, mert nincs posta-összeköttetés, 1945 nyarán még nem volt. Akkor írtam egy levelet ide, a Wallenberg Komiténak, hogy nem tudnak-e valamilyen módot arra, hogy egy levelet juttassak el Magyarországra. És kaptam egy választ, aláírva Dr. Markó Józsefné néven, aki azt írta, hogy ugyan nincs posta-összeköttetés, de van Londonon keresztül egy lehetőség, diplomáciai futárral el tudják juttatni a levelemet. Írjam meg a levelet, címezzem meg, akinek akarom, hagyjam nyitva a borítékot, tegyem be egy másik borítékba, és küldjem el neki, ő eljuttatja, de a diplomáciai futár csak nyitott leveleket vihet el, tehát nem lehetett leragasztani. Írtam egy levelet a Révész Margitnak. Nagyon jóban voltunk, nagyon szeretett engem, és én is őt. Az, hogy én a pszichológia irányába állítottam a későbbi életem, nagy részben neki volt köszönhető. Ő látta meg bennem, hogy van érzékem az ilyen dolgokhoz, és később nagyon erőteljesen belefolyt abba, hogy én ebben az irányban kezdtem el tanulni, és az egész életem ennek jegyében telt el. Lényeg az, hogy ennek a Margit néninek írtam, és kérdeztem, nem tud-e esetleg az én családomról és a Gáborról, a későbbi férjemről. És három nap múlva kaptam egy levelet a Markó Józsefnétől. Mint kiderült, a Révész Margit unokatestvére volt. Ez egy teljes véletlen volt. Megírta, hogy Svájcon keresztül kapott híreket Budapestről, a családról, és azt is tudta, hogy a férjem él, és a leendő anyósánál lakik. Ebből megtudtam, hogy az én anyám is él. Ettől kezdve, ezzel az Erzsi nénivel szinte pótanyai kapcsolatom volt, egészen a haláláig. Többször voltam nála Svédországban, mert ő kinn maradt. Meghalt a férje munkaszolgálatban, és nem volt senkije. Kivitette a fogadott lányát, aki a mai napig is ott él, és akivel állandó kapcsolatban vagyok. Nemcsak vele, hanem a három gyerekével is és az unokáival is tartom a kapcsolatot. Azok rendszeresen járnak Magyarországra.

Úgy jöttem haza, hogy ez az Erzsi néni akkor már a stockholmi magyar nagykövetségen dolgozott. Valamilyen alapítványtól szerzett nekem repülőjegyet Stockholmtól Prágáig. Azt mondta, hogy Prágától majd valahogy vonattal haza tudok jönni. Megkaptam ezt a Budapestig szóló utazási lehetőséget, csak onnan már nem repülővel, hanem vonattal jöttem. Tíz magyar katonát hoztak haza, akiket szintén Bergen-Belsenből vittek betegen Svédországba, és miután én tudtam egyedül idegen nyelvet, a németet, ezért kineveztek engem transzportvezetőnek, és hazáig hoztam ezeket a fiúkat. Nagyon jól jöttek nekem Prágában, mert a repülőtérről villamossal kellett becipelni a sok bőröndöt meg a többi csomagot. Ők meg mégis erős fiatal férfiak voltak. Amikor megláttam a Dunát a vonatból, az volt nekem az első nagy sokk. Valahol Komárom környékén, mert nagy kerülővel jöttek a vonatok, hidak nem voltak, tehát a rendes útvonalon nem lehetett jönni. Végig a Dunakanyar mellett jöttünk be a Keleti pályaudvarra. Sokáig állt a vonat ott a Duna-parton, Komárom külső állomásánál, egy bakterháznál. Én álltam az ablakban, és bőgtem. Akkor odajött egy pályaőr vagy bakter, mert az ő háza mellett volt az a sín, és azt mondta, hogy ne sírjak, és teleszedte a sapkáját cseresznyével. Ez május végén volt, és olyan vizes vacak cseresznye volt, fölnyújtotta nekem a cseresznyét, csak hogy ne sírjak.

Stockholmból, mikor már tudtam, hogy mikor indul a repülő, táviratoztam haza. Küldtem egy táviratot, aminek a pontos szövege az volt, hogy útban vagyok hazafelé, péntek este indulok Prágából. Tudniillik azt tudtam, hogy én péntek délután érkezem Prágába repülővel, és hogy valószínűleg éjszaka továbbutazunk vonattal. Gondoltam, hogy az itthoniak majd megérdeklődik, hogy mikor érkezem. Azt gondoltam, hogy van menetrend. De menetrend nem volt, teljesen találomra jártak a vonatok. Amikor hazaérkeztem, akkor derült ki, hogy a férjem kiment a Keleti pályaudvarra, és megkérdezte, hogyha valaki péntek este Prágából indul, akkor mikor érkezhet meg. Azt mondták neki, hogy legkorábban kedden, mert mindenhol állnak a vonatok fél napokat, és kedd előtt nem valószínű. Akkor kiment a Déli pályaudvarra, ott is megkérdezte, azt mondták, hogy talán hétfőn már itt tud lenni. És akkor az anyukám fogta a piaci szatyrát, hogy kimegy a Garay téri piacra vásárolni, és azt gondolta, hogy még elmegy a Nyugati pályaudvarra is megkérdezni, mert ki tudja, hogy jól tudják-e. Ez szombat délután volt. Kiment a Nyugati pályaudvarra, és megkérdezte, hogy Prágából mikor jön vonat. Azt mondták, hogy kinn áll a külső vágányon valahol egy vonat, amelyik pont onnan jön. Nem tudják, hogy mikor indult, várja meg. És én leszálltam róla. Teljesen véletlen volt, hogy találkoztam vele, mert hétfőre vagy keddre vártak. Azt nem is lehet elmondani, hogy milyen volt, amikor az anyukámat egyszer csak megláttam.

Az, hogy ott maradjak, soha nem fordult meg a fejemben. A legjobb barátnőmék, akivel ott barátkoztam össze Svédországban, aki egy évvel volt fiatalabb nálam, és az anyukájával együtt volt ott Bergen-Belsenben, ott maradtak, és módom lett volna arra, hogy a leendő férjem kijöjjön oda. Akkor még nyugodtan kijöhetett volna, mint ahogy ez az Erzsi néni is kivitte a lányát meg a vejét, de nem jutott eszembe. Én nagyon erősen kötődöm a nyelvhez, a kultúrához, nem szeretem a patetikus szavakat, de nekem ez a hazám. Én azt gondolom, hogy nem tudnék máshol élni, annyira kötődöm érzelmileg Magyarországhoz.

A nővéremnek, aki a deportálásban tizennyolc évesen meghalt, volt egy barátja, akivel hosszú ideig együtt járt, és a férjem annak a barátja volt. Együtt gyerekeskedtek Sopronban. Négy éves volt, amikor Sopronba költöztek. Az apját a soproni textilművekhez helyezték, és az én nővéremnek a barátja is Sopronban élt. Az anyja ebben a textilgyárban dolgozott, ugyanott, ahol a férjem apja, és aztán mindketten feljöttek Pestre. A férjem édesapja meghalt 1937-ben, és akkor az özvegy édesanyja vele együtt följött Pestre. Ő már itt járt iskolába. Szóval mikor én tizenöt éves voltam, akkor ő tizenkilenc volt. Egyszer a nővéremhez jött fel a barátja, és felhozta őt is, és így ismerkedtünk meg. Ebből lett egy szerelem. A háború után olyannyira várt engem, hogy odaköltözött az anyukámhoz meg a nevelőapámhoz, és egészen addig ott volt, amíg hazajöttem. Akkor már tizennyolc éves voltam. Májusban jöttem haza, és júliusban volt az esküvőnk.

Amikor férjhez mentem, külön lakásom volt. És mikor elkezdett az anyukám betegeskedni, magas vérnyomása volt, meg a szívével volt baj, és nyugdíjba kellett mennie, akkor összeköltöztünk a Szász Károly utcába, Budán. Én akkor a második gyerekkel voltam állapotos, cseréltünk egy nagy lakást két kicsiért, egy száztíz négyzetméteres, három és fél szobás lakást, és ott éltünk hatan, a szüleim, a férjem, én meg a két gyerek.

A férjem szövő volt. Textilipari középiskolába járt itt, Budapesten még a háború előtt. Miután elvégezte a textilipari iskolát a Markó utcában, elment egy újpesti gyárba dolgozni. Szövőmunkás volt az újpesti Herman Pollack und Söhne nevezetű textilgyárban. A felszabadulás után a gyárak nemigen működtek, a textilgyárak sem, mert nemigen volt nyersanyag. Akkor egy kisiparoshoz szegődött el, Székács-műhelynek hívták, és a Lánchíd utcában volt. Kétméteres szoknyaanyagokat szőtt a feketepiacon kapható ausztrál gyapjúból, amit ez a kisiparos szerzett be. Nagyon szép dolgokat csinált. Engem is két ruhaanyaggal várt haza. Tervezett sottisgyapjú (sokszínű kockás) szöveteket, nagyon szépek és egyediek voltak, két egyformát nem csinált. Ma már ilyet nem lehet kapni persze. Egészen 1947-ig ment ez a dolog. Közben 1948 és 1952 között elvégezte a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet. Amikor ez a munka megszűnt, elment dolgozni egy állami vállalathoz. Ez volt az Országos Ruházati Intézet, ahol katona-, rendőr- és egyéb egyenruhákat készítettek. Onnan került el a Pénzügyminisztériumba, később pedig a Tervhivatalba. A Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetéből ment nyugdíjba. 1970-ben elváltunk.

A zsidó gimnáziumnak az ipari tagozatában végeztem másfél évet, és mikor hazajöttem 1946. május tizenhatodikán, egy szombati napon [Valószínű, hogy május 18-án érkezett haza, az volt szombati nap. – A szerk.], hétfőn bementem az iskolába, az osztályomba. Az osztályfőnökömnek volt akkor éppen az órája. Persze nagyon megfogyatkozott az osztályunk. Negyvenen voltunk, és azt hiszem, tizenöt-tizenhat lány volt akkor ott. A vidékieket mind elvitték, és azok nem jöttek vissza. Szóval bementem az osztályba, és nagy örömmel fogadtak. Az igazgató, aki egy rettegett ember volt, félt tőle mindenki, mert nagyon szigorú, formákra nagyon adó pasi volt, bejött az osztályba, amikor meghallotta, hogy hazajöttem, és akkor mondta nekem, hogy a jövő héten kedden kezdődik az írásbeli érettségi, üljek be a padba erre az egy hétre, és ő garantálja, hogy leérettségizem. Én akkor azt feleltem neki, hogy én ezek közé a gyerekek közé nem ülök be a százhúsz évemmel. Mondtam, hogy én erre képtelen lennék, hogy beüljek az iskolapadba. Úgy éreztem, hogy olyan terhet cipelek magammal, hogy ezt egyszerűen nem tudnám, nem is beszélve arról, hogy mit érek az érettségi bizonyítvánnyal, amikor nincs mögötte semmiféle tudás.

Következő év szeptemberében beiratkoztam a Dolgozók Gimnáziumába, és rendesen leérettségiztem. Utána mentem egyetemre, az ELTE BTK filozófia–pedagógia szakára. 1954-ben kaptam tanári diplomát, és attól kezdve, azt gondolom, hogy az életem teljesen sínen volt, mert azzal együtt, hogy nagyon korlátozottak voltak a lehetőségeink a mai fiatalokhoz képest, biztonságos jövő állt előttünk. Igaz, hogy sose dúskáltunk az anyagi javakban, de biztos megélhetésünk volt. Közben a férjem is elvégezte estin a közgazdasági egyetemet, és nagyon rendesen éltünk, azon kívül, hogy én egész életemben korlátozva voltam az egészségi állapotom miatt. 1948-ban csonttébécével voltam szanatóriumban, aztán később újra vesetébécével, megint egy évet. Teljes életet éltem, mert ezeket az időket se lógtam el, mert amikor a csonttébécével kórházban voltam, akkor levizsgáztam abból az évből az esti gimnáziumban. Azt az évet végigtanultam az ágyban, sőt gipsszel feküdtem három hónapig, és végig követtem az anyagot. Én nagyon megtaláltam azt a hivatást, ami igazán közel állt hozzám. 1957-ig tanársegéd voltam az ELTE filozófia tanszékén. Utána a Hegedű utcai általános iskolában voltam alsó tagozatos tanító 1959-ig, innen mentem át a Trefort Gimnáziumba, amelynek nyugdíjazásomig voltam a tanára, és 1960-tól 1988-ig az igazgatóhelyettese. 1989–1999 között az Autizmus Alapítvány iskolájában voltam igazgató.

Két gyerekem született, Magda és Gábor, akiket tanítattunk a férjemmel. Gábor 1954-ben született, és a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen tanult két évig, majd 1974-ben disszidált [lásd : disszidálás]. Angliában tanult, és itt fejezte be a tanulmányait matematika–filozófia szakon, és szerzett PhD fokozatot matematikából. Azután élt Amerikában, egy Lawrence nevű városban hét évet, itt matematikát tanított. 1987-ben hazatért, és a Miskolci Egyetemen tanított matematikát (angol nyelven is). 1997-ben, Budapesten váratlanul meghalt. Egy fia van, az unokám, Révész Bálint, akinek én második anyja vagyok. Nagyon sokat van itt nálam. Csillaghegyen lakik, iskolába az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba jár. Magda 1956-ban született Budapesten, szociálpszichológus. Az ELTE pszichológia szakát végezte el. Jelenleg egy gyermekjóléti szolgálatnál dolgozik, Budapesten. Fia, Péter általános orvos lett. Lányommal, vőmmel, unokáimmal harmonikus, szeretetteljes a viszonyom, minden téren számíthatok rájuk, és amennyire erőm engedi, ők is rám. Jelenleg egyedül élek itt, Csillaghegyen, imádok itt lenni. Ez az első otthonom, ahol végre van udvar virágokkal. Én mindig is baloldali beállítottságú voltam és vagyok. Imádom az operát és az állatokat.

Amikor véget ért a háború, azt mondtam, hogy egy hely van a világon, ahova én biztos nem teszem be a lábamat, az Németország. Amikor először Angliába utaztunk a férjemmel 1967-ben, vonattal mentünk, és keresztülutaztunk Berlinen. Én annyira tartottam magam ehhez a fogadalmamhoz, hogy amikor át kellett szállni az egyik vonatról a másikra, mert Berlinig ment egy magyar szerelvény, onnan pedig Sassnitzig, tehát föl a tengerig, ahol hajóra szálltunk, egy német vonat, akkor azt az öt lépést tettem meg, amíg a peronon keresztülmentem. Nem mentem ki a városba. Ott volt ötórányi idő, a férjem kiment egy kicsit körülnézni, de én nem mentem ki.

Valamikor az 1980-as évek elején lett nekünk az iskolában, a Trefortban testvérkapcsolatunk egy németországi, giesseni gimnáziummal [Giessen a Német Szövetségi Köztársaság Hessen nevű tartományában volt. – A szerk.]. Az ottani énekkar ellátogatott egyszer Budapestre, és mi is mentünk Németországba, hogy viszonozzuk a látogatásukat. Az énekkar, a két énektanár és valaki az iskola vezetésétől. Eszembe sem jutott, hogy én menjek, habár nagyon kellemes élményeim voltak ezekkel a tanárokkal. Nagyon kellemes embereknek találtam őket. Mikor szóba került, hogy ki menjen Németországba, rám esett a választás, mert én beszéltem németül. Én ugyan nem megyek, tiltakoztam, mert én fogadalmat tettem, hogy én abba az országba nem megyek, és én ehhez tartom magam. Addig-addig kérleltek, mondták, hogy muszáj nekem menni, mert én tudok németül, és ez nem saját elhatározásomból történik, hanem munka, és mennem kell. Elmentem, és tulajdonképpen az első nagy megrázkódtatás a németekkel kapcsolatos érzelemvilágomban ott ért. Megérkeztünk este Giessenbe, és mindenki elhelyezkedett a gyerekek családjánál. Az énektanárok a két énektanár családjánál, én meg az igazgatóénál. Bementem a nappali szobájukba, ahol az egyik fal tele volt könyvekkel. Amíg készült a vacsora, nézegettem a könyveket, és egy kis túlzással mondhatom, hogy a saját könyvespolcom nézett velem szembe. Az a klasszikus irodalom, német és világirodalom, ami az én könyveim között is volt: a háború előtti és a két világháború közti német irodalom, Thomas Mann, de a háború utáni nagy német íróegyéniségek, Lenz, Böll, Max von der Grün, Günter Grass stb., tehát mindazok, akik a német lelkiismeretet írásba foglalták, és regényt írtak ezekről a dolgokról [Sigfried Lenz (1926) – kortárs német író, elsősorban regényeket, novellákat, esszéket, színdarabokat és rádiójátékokat ír. Max von der Grün (1926–2005) –  a német munkásosztály írójának tekintik. Regényeiben, esszéiben és politikai cikkeiben elsősorban ennek a rétegnek a problémáival (pl. munkanélküliség, bányabezárások) foglalkozik, valamint Németország nemzetiszocialista múltjával és ennek máig tartó hatásaival. – A szerk.].

Akkor kezdett repedezni bennem valami, hogy itt a németek közt is sok tisztességes ember van. Közben leültünk vacsorázni. A vendéglátó férfi, aki talán egy évvel volt idősebb nálam, bontott egy üveg pezsgőt. Köszöntött engem, és én megittam a pezsgőt, és becsíptem. Úton voltam egész nap, nem ettem semmit, megittam a pezsgőt, ami a fejembe szállt. Lehet, hogy ha józan vagyok, akkor ezt nem mondom, de mondtam neki, hogy nem vagyok felhőtlenül boldog, hogy ide kellett jönnöm, mert megfogadtam, hogy Németország földjére nem teszem a lábamat, és ehhez mind ez idáig tartottam magam. És elmondtam, hogy miért. Az igazgató meg a felesége is halálsápadt lett. Borzasztó volt a szituáció. Akkor a férfi fölállt, és kiment a szobából, én persze nem tudtam, hova megy. Egy perc múlva visszajött, hozott egy kis faládikát – ¬egy kézzel összeeszkábált láda volt –, és odaadta nekem, hogy nyissam ki. Kivettem belőle egy nyírfakéregre írt levelet, ami le volt csiszolva. A dátuma 1944. október ötödike volt. Ez ennek az igazgatónak a tizenhetedik születésnapja volt. Elolvastam a levelet, amit az anyjához írt. Az volt ráírva, hogy ma vagyok tizenhét éves, távol kell legyek tőletek. Szóval egy búcsúlevél volt. Azt írta még, hogy hamarosan meg fog halni, és a szüleire milyen szeretettel gondol. Aztán elmesélte, hogy Észak-Lengyelországba vitték őket fakitermelésre a két bátyjával együtt, mert az apja szociáldemokrata nyomdász volt, és nem engedte a fiait a Hitler-Jugendbe belépni. Egyébként nagyon vallásos, katolikus ember volt. Ezért kvázi büntetésként egy munkatáborba vitték a három fiút. A két bátyja ott halt meg, ott is vannak eltemetve. Ő hazajött tébécésen, meg kellett operálni, az egyik tüdejét eltávolítani. Én akkor elszégyelltem magam, hogy a zsidókkal szembeni előítéletet én elítélem magamban, és ugyanakkor én ugyanabba a hibába esem, hogy a németeket elítélem, és Németországot mint olyat bojkottálom. Akkor végleg leszámoltam ezzel a dologgal.

Amikor a koncentrációs táborok felszabadulásának ötvenedik évfordulójára meg voltam híva, és harminchat magyar volt deportálttal együtt elmentünk újra, ahogy minket ott fogadtak, ahogy törekedtek arra, hogy bebizonyítsák, hogy ez egy új Németország, azt nem is lehet elmondani. Egy új generáció nőtt fel azóta, akiket az iskolában szembesítettek Németország náci múltjával. Sokkal tisztességesebben néztek szembe a múltjukkal, mint például Magyarország. Körüljártam az abban a szövetségi államban fenntartott régi koncentrációs táborokat. Persze a legnagyobb hatással rám a bergen-belseni láger volt, aminek nyoma sincs már. Csak egy emlékpark van ott, meg a lágermúzeum, ahol a lágernaplóban megtaláltam magamat. Fellapoztam a 10851-es számot, és megtaláltam a nevemet. Láttam azokat az épületeket, az SS-laktanyákat, amik most NATO-katonák lakhelyéül szolgálnak. Láttam azt a fenyőerdőt, amin minden reggel keresztülmentünk. Elültettem ott azt az ibolyatövet az egyik tömegsíron, amit a lányom meg a vőm a kezembe nyomott indulásomkor.

Én kötelezően tovább akarom adni a háború borzalmait. Voltam a Trefort Gimnáziumban, a régi iskolámban, ahol egy osztálynak, akik osztálykirándulásra készültek Lengyelországba, és Auschwitzot is útba ejtették, beszéltem ezekről a dolgokról. Az unokám iskolájában egy történelemórát tartottam a témáról. Nagyon fontosnak érzem, hogy ezek a gyerekek tudjanak erről, és ne dőljenek be hazugságoknak. Én tudatában vagyok a zsidó származásomnak, a gyerekeim, az unokáim mind tudják ezt, tehát én ezt nem titkoltam. A gyerekeimet, az unokámat elvittem Auschwitzba 2005 őszén. Közvetlen tapasztalataim nincsenek arról, hogy a környezetemben élő nem zsidó emberek velem ellenségesek lettek volna valaha vagy lennének ma, ezt én nem érzem, nem tapasztaltam. Természetesen tudom, hogy létezik antiszemitizmus. Amikor hazajöttem, olyan rendszer volt, amelyikben nem lehetett zsidózni – tudom, hogy szokásos és divatos szidni azokat az évtizedeket, amit most kommunizmusnak neveznek, de ez nem volt akkor. Lehet, hogy voltak ilyen érzelmek, meg voltak olyan emberek, akik másképpen gondolkodtak, de ennek semmiféle tanújelét nem adták. Én általában az emberekben a jót keresem, nem a rosszat, és nem is tapasztalok ennek következtében semmi rosszat.
 

Mrs. Gábor Révész
Budapest, Hungary
Interviewer: Szilvia Czingel
Time of interview: September, 2006

The first time I called her, Mrs. Gábor Révész asked me to use the familiar mode of address with her. She always received me kindly in her home in Csillaghegy, which had at one time been the holiday villa of the actress Ilona Titkos. Her vitality and memory disarmed me. Besides her love and respect for animals, she is a great opera fan and loves to drive. Even today, she reveals flashes of her impressive understanding of human beings and her feeling for psychology. Once a week she provides mental healthcare for those in need.

I don’t know the first thing about my paternal great-grandparents. This branch of the family remains a mystery to me. I know nothing at all about them, not even whether they lived in Pancsova or not, only that my grandparents did.1I don’t even know how well off they were. I don’t think that they could have been very poor – I don’t mean the great-grandparents, but the grandparents. I say this because they sent their two sons to school in Brno. Both of them studied to be textile technicians in Brno. I know this only from family lore. I was still a small child when I saw my grandfather – this was the only time that I saw him. His name was Adolf Greiner. But my mother, who tried to keep the memory of the family alive, didn’t really know him either. Or her mother-in-law. Just this grandfather from Pancsova, whom she saw only once in her life, like me. I assume that the emotional ties must have been rather loose between the children and the father, who was still alive then, and the brother who lived in Pancsova. I heard that this grandfather from Pancsova was a miller. Róza Greiner, the sister who stayed at home, never married. It might be of interest that basically everyone, their mother and Róza, too, died of cancer relatively early. By the way, Janka Greiner, my father’s sister who lived with my father and taught the piano also died of cancer. My father [Mór Greiner] didn’t tell us about this. After all, I wasn’t even eight years old when he died.

All I know about my mother’s side of the family is that my great-grandparents lived in Hahót [County Zala]. My mother told me that she visited her grandparents in Hahót several times, where her grandfather – in short, my great-grandfather – was a baker. My mother said that my great-grandmother was familiar with medicinal herbs. People would often ask her to come and heal them and to give them medicine, because the village had no doctor and no pharmacy. She was especially good with people suffering from diphtheria. At the time they called it the croup. In short, they asked her to cure children with croup. My mother told me that she cured children with an advanced medical treatment. She reached down their throats with a cloth saturated in petroleum and wiped off the saburra. I have no idea what role the petroleum played, but I do know that it was this pussy saburra that made the children choke, and it killed many of them. Apparently, she cured many children with this method. This is what my mother told us about her grandmother, who was apparently a lively woman with a good sense of humour. I don’t know the name of my healer great-grandmother. My great-grandfather was the Ziegler ancestor.

As far as their religion was concerned, all I can say is that they merely kept the formalities. I would think that the Jewish families in the village must have kept a kosher home. It was the norm. But later the children were not religious at all, by which I mean my grandparents’ generation, though the old people kept things up. My mother also told us – it was something of a family legend – that once when she spent the summer with them, her grandmother gave a pair of chickens to my grandfather to take them to the shochet to the neighbouring village, which was not far. And then her grandmother said to her granddaughter, meaning my mother, “Do you know, child, where that shochet lives?” And my mother said, “No, I don’t know.” “Behind the pub, because that’s where your grandfather takes them, kills them, goes sits in the pub, then after an hour, comes home.” In short, my great-grandfather didn’t take this thing too seriously, but neither did my great-grandmother, it seems, because she didn’t make a big deal out of it. Apart from this I know only that they brought up twelve children and most of them lived to be adults, and that their horde of grandchildren often spent the summer with them.

When they grew up, the children all lived there, in southern Zala County. Later I often visited them at Csáktornya.2  Two siblings of my grandfather lived outside of Csáktornya, I think, in a village, which was not a town with Hungarian inhabitants, like Csáktornya, but a Croatian or Slovene village. But all this was during the Monarchy, so it was the same country. The village was called Vinyica  [today Varazdin, Northern Croatia]. I visited them there. That’s where I first came face to face with a highly blatant show of nationalism. I must have been seven and a half or eight years old. I still remember it vividly, though at the time, I didn’t understand it. This was in the summer of 1936. I remember because my father died on April 4, 1936, and a cousin of my mother came to Pest and took me to Csáktornya so I wouldn’t be a burden to my mother, who was looking for a job because she had to go back to work. As I said, Vinyica was inhabited by Croats, and there was a Hungarian-German soccer game one Sunday that was broadcast on the radio. The children hooted with delight whenever the German team scored a goal. I don’t know what the final score was or who won, but I know that when they shouted, “Zhivyone, nemachki – long live the Germans!” that was aimed at me. I remember hiding under the table because this chorus was so scary, and because I knew that it had targeted me, a Hungarian child.

The relationship with my maternal grandparents was very close. My mother’s father was called Gábor Ziegler. He and I were very close. They lived in Pest. He moved to Pest from Csáktornya or Hahót when he was thirteen. I’m not sure, but I think it was from Hahót. He learned the cabinetry trade there.3 He became a carpenter and made sets for the National Theatre. When I first met him – my mother had me late in life, she was thirty-six when I was born – grandfather was also well on in years. He was about sixty, and he wasn’t working by then.4 He made all sorts of things for the family. I still have a piece of furniture, a chest with a lid that was originally meant to store firewood. When the lid was down, it served as extra seating. When I was small, we kept it in the bathroom, and my mother used it to store the dirty laundry instead of firewood. It was thoroughly scrubbed inside before she used it as a laundry chest. He’d made it for my mother when she got married. I took good care of it and painted it over several times. It’s in the kitchen now. It’s in the way, but I haven’t got the heart to part with it, because it reminds me of him.

Grandfather was an old man of average appearance. He didn’t have a beard or a moustache, but he always had a smile on his face. He wore a suit, meaning a nice jacket, but he rarely wore a hat, except maybe in winter. My parents looked after grandfather. My father had a new suit made every year, and one of his old suits went to my grandfather, but it was impeccable and not a piece of worn-out hand-me-down. My father worked in the textile industry, so I guess the material cost him nothing. He had it tailor made, and then it went to my grandfather. It was a ritual. I remember that come New Year, he always took grandfather a suit, and also a couple of ties. While my father was alive, this was not a problem, financially speaking. Also, every year he got two or three litres of plum brandy. My father brought it from the countryside. My grandfather loved it, and my father, too, and they always drank a shot each. We had a demijohn, and father always took him some.

Grandfather’s first wife was called Fanni Katz. I read her name on the tombstone when my mother once took me to the cemetery in Rákoskeresztúr. Mrs. Gábor Ziegler, née Fanni Katz. I was very surprised. What is that supposed to mean, Mrs. Gábor Ziegler, when my grandmother is Mrs. Gábor Ziegler? That’s when my mother told me that grandfather had another wife and that actually, our real grandmother is buried there. When my real grandmother died, my grandfather became a widower with four small children. Their first child, Anna, had died, which means that my Katz grandmother gave birth to five children. The second, Aranka, was my mother. She was eight when her mother died. She told me several times that they had to take grandmother to hospital at night, because she was very ill. She had a hernia by the abdominal wall, and it got incarcerated. They couldn’t leave the children home alone, so they took the four of them to the hospital with them, and the doctor, who saw right away that it was too late – my grandmother was a young woman of thirty-eight – turned on my grandfather in a fury. He said, “You’re animals,” this is the word the doctor used, “letting this beautiful young woman come to this state!” Mother told me that she was terribly frightened when she heard how the doctor talked to her father, though of course she had no idea why. Grandmother died that night. And there was my grandfather, with four children. My mother also related many times that she was taken out of school – she was in second grade – to look after the other three. She even did the cooking. Grandfather made a stool for her so she could reach the cooking-stove. This is also a family lore.

Soon after that, my grandfather advertised in the papers, and Grandmother Szidi answered the ad from Nyitra. Our grandfather and Grandmother Szidi were wed in 1902. My mother was ten at the time. Grandmother Szidi, she had very prominent, thick lips. I remember that her lips protruded so far, she wasn’t a very handsome old woman. She was thin with a bent back, but very quick. She was way past forty when she became my grandfather’s wife,5 and I don’t think her parents were alive. She spoke Hungarian and I don’t know if she knew Slovak, because there was no one she could have talked to [in Slovak]. I don’t even know if she spoke German. But I do know that my grandfather didn’t speak German. I assume that my grandmother from Nyitra probably spoke German, because people from Upper Hungary generally spoke three languages. My mother gave her credit for the way she brought up the four children. I can’t judge how close they were to each other, but when my grandparents were old, I know that my mother looked after them. Grandfather had a bad spine. I remember that every time he went back home from our house, we always said good-bye with these words, “Good-bye, Grandpa, hope your back won’t hurt!” My mother used the formal form of address with her parents, but we, their grandchildren, used the familiar form.

Grandfather wasn’t the least bit religious, unlike our Grandmother Szidi. There was one very sweet sign of this. Grandmother insisted that they keep the Seder during Passover, and everyone had to be there, including the children. The three children were there, my mother’s younger sister Sári, who went alone because she never got married, my Uncle Sanyi with his wife and two sons, and while my father was alive, the four of us, father, mother, my sister and myself, and then just the three of us. When I was a child, I was there every year. I found it all a bit too ceremonious, and I remember that my cousin and I would be up to some mischief. We got under the table and pinched grandfather’s leg to make him laugh while he was saying his prayers. I remember us doing things like this. We enjoyed ourselves tremendously, and I had no idea about the meaning of the whole thing. For instance, I loved the matzoh, and we were happy that it was part of the dinner, which was always special. Besides, the whole family were together. We had traditional Seder food. I remember the chicken soup with matzoh balls. I used to make it myself. I always have matzoh at home, and I still always make it. I don’t remember the main dish, except that there were small bowls with all sorts of food in them. For instance, there was an apple and walnut mixture mixed with wine [charoset], and we all got to taste it. But only a bite. I also remember that my grandmother made a delicious cake from matzoh with prunes. It was very good. I don’t have the recipe. Needless to say, my grandfather knew how to read the Hebrew text. He also prayed and sang. And whenever grandmother went to the kitchen to attend to dinner, he’d always skip eight or ten pages, and we all winked in complicity. None of us were religious, but we had the Seder out of respect for grandmother. In short, her foster-grandchildren loved and respected her. My mother kept the holidays out of respect for her. I don’t know whether grandmother attended synagogue, but I’m sure she must have. Her being observant was not a source of conflict between her and grandfather, though grandfather just laughed at it.

When I was young and my father was still alive, my grandparents lived in Ó utca. I even remember the arrangement. It was a two-room apartment. They had a bedroom and a dining room, and there was a long hall that led to the kitchen, and there was also a pantry. I don’t remember whether there was a bathroom, but there must have been. It was a big old apartment with windows looking out on the street [and not the inner courtyard], furnished with old furniture, and a credenza in the dining room. There was a chaise lounge in front of the double bed in the bedroom – once in a while I stayed over – and I slept on that. They didn’t have a maid and I don’t know about a washing woman. We went to see them once a week, on Saturday afternoon, if I remember correctly, because I remember that my father came with us, which means it had to be on Saturday or Sunday, because otherwise he was working. We always took them something, and they served us cake. Grandmother Szidi kept a kosher home. I know that she was a good cook.

That Jewish symbol, the domestic blessing [the mezuzah] was affixed to the door. We had one on our door as well. When my father was still alive, we lived in the fifth district, in Géza utca – now it’s Garibaldi utca –it was there on our door as well. Later, when it was just the three of us, I don’t know if we had one. My grandparents owned a radio, but we didn’t have one, not because we couldn’t afford it. Maybe it was on principle. On the other hand, we had a telephone. I still remember the number, 146-19.

Then when grandfather became a widower [in 1942], he moved in with his son, Sándor, who had a big three-room apartment, while we only had a one-room apartment with a hall, and there were three of us, my mother, my older sister, and me. Sanyi and his family lived in Szondi utca, on the corner of Szondi and Felsőerdősor utca. Whenever I pass by, I look up at their window. But grandfather spent almost every weekend with us. He had four grandchildren. My mother’s younger brother had two sons, and mother had two daughters. He loved us a lot more, and we loved him, too, very much. I’ll never forget that he read me my first Petőfi poem, and he also sang beautiful old folk songs to us, and told us about his time as a soldier – the same thing, of course, twenty times over. In short, we were always very close, but when my father died and my mother was alone, especially then. He was like a surrogate father, and we loved him very much. Grandmother only in moderation. I wouldn’t say I didn’t love her, but we never really hit it off.

In 1942 Grandmother Szidi broke her hip and died of pneumonia. She died a year before grandfather. She’s also buried at the cemetery in Rákoskeresztúr. She was buried according to Jewish law. My father’s grave is next to theirs. Father died first, in 1936. Then Grandmother Szidi in 1942, my Aunt Sári also in 1942, and my grandfather in 1944. He died in February 1944, at the best time, just one month before the German occupation. He died of a cerebral haemorrhage. He didn’t suffer. At the time we could still give him a proper burial in a cemetery.

Grandfather Gábor had lots of siblings, eleven brothers and sisters. They all died in concentration camp. They were taken to Auschwitz and were sent to the gas chamber immediately – all the older generation, and most of the young ones, too, because they were all older than my mother. They were well over fifty, so they were sent to that side [during the selection]. The younger ones were mostly with little children. They didn’t survive either. A couple of the women survived, though. I met one in Bergen-Belsen, but then she died, too.

Of my grandfather’s brothers and sisters, we were closest to my Uncle Gusztáv, because he had two sons and three daughters, and the girls were my mother’s favourite cousins. Uncle Guszti and his family were farmers, just like mother’s other relatives from Csáktornya. Uncle Guszti’s wife was called Malvina Zeisler. They had five children. I remember four, Ilona, Klári, Kálmán, and Aranka. My mother was on good terms with all of them. They exchanged letters and everything, but the three girls were especially close to her heart. They came up to Pest to the spa a number of times. They lived in Csáktornya, and when I was in Csáktornya, I always stayed with Uncle Guszti. Of the three girls, I loved the youngest best. She was a couple of years younger than my mother, and she was quite something. Her name was Aranka Ziegler. My mother’s maiden name was also Aranka Ziegler. There were three Aranka Zieglers, come to think of it, because my Uncle Sanyi’s wife was Aranka Wollner, but her real name was Aranka Ziegler. It was funny. Aranka was sweet, lovable, and full of life. She got married very late to a man from Szabadka who was not Jewish. He was a soldier in Csáktornya. This was in 1942, when they reannexed the Délvidék, or Southern Hungary, to Hungary proper.6 His name was Sándor Gyenizse. He was a very nice man, a pastry chef. The three girls had a pastry shop in Csáktornya, and that’s how they met. Sándor went there, and he was interested in the place, and when he got discharged, they got married and he started working in the pastry shop. Aranka Gyenizse, or Aranka Ziegler according to her maiden name, wasn’t working in the pastry shop. She was a clerk in a stocking factory in Csáktornya. I even remember the name, Graner.7

I also remember grandfather’s eldest brother, because the largest family get-togethers were always at his home. He was Uncle Lajos, and his wife was Aunt Mariska. They were also farmers. They had a long [traditional-type] peasant house in Csáktornya. They had two or three children, I think, who lived there, too, in the same yard, except in a separate part of the long house. When we were there for the summer, all the big family get-togethers were held there. We went with mother when she was on vacation. We didn’t go regularly. While Csáktornya was part of Yugoslavia, going there was complicated. We needed passports. But I was there in the summer of 1936 when my father died. I spent the whole summer there, and mother joined us with my grandfather, because one of our cousins died. He was one of Uncle Lajos’s sons who worked in the cold-storage plant in Csáktornya. There was a big cold-storage plant there, and that’s where he worked.

There was also an Aunt Malvin and an Aunt Giza, and I remember them both. They also lived from farming in Csáktornya and died in Auschwitz. Also, two of my grandfather’s siblings lived in Vinyica, I think. I also stayed with them. It was a real farm with all sorts of animals. They worked the land. Their children also worked on the farm. I don’t know whether they were observant [Jews]. I don’t know anything about that, because we never talked about it in the family. Then in 1944 we lost track of them. We knew that they had been deported. Aranka Gyenizse had two small children. One was born right after they were married, the other a year later. In the spring of 1944, when her husband was called up again, she stayed with her parents. Her mother-in-law lived in Szabadka – it was also part of Hungary then – and when she heard about the deportations, that they were taking away the Jews, she boarded a train, went to Csáktornya, and gathered up her daughter-in-law and the two small children, and took them with her to Szabadka. She got them out of the ghetto. She probably bribed someone. They were the only ones to survive. When I met Aranka after the liberation, she told me that she went back to Csáktornya with her mother-in-law and went inside her parents’ house, where she found the bed unmade, because they took them away from their bed. She said how terrible it was. She found the unmade beds of her parents and sister just as they’d left them, grabbed some clothes, and were dragged away. Later Aranka and her non-Jewish husband moved to Israel, where eventually they died. The others were killed in Auschwitz, almost to the last man.

We didn’t use to visit Nyitra, and we didn’t know grandmother’s relatives. But she had a nephew in Pest with whom we were very very close until he died around the late-1950s, I’m not sure. My mother treated him like a cousin, whereas they were not blood relatives, but they were as close as the closest of cousins. His name was Jenő Ehrenfeld and he was a bachelor. He got married when he was old, sometime in the 1940s. He must’ve been around fifty by then. He married a divorced woman, Ilonka Groó, who died relatively young. She was a Jewish woman from Pest. Jenő was an administrator at the Stühmer chocolate factory in Győr.8 They loved us children very much. We saw him a lot even after his wife died, and I visited him regularly in his old age. I don’t know how he survived the terrible things that happened, but I do know that he was not deported.

I have only vague memories of my father not only because I wasn’t even eight when he died, but also because he worked a lot and came home only in the evening or in the late afternoon. And when he came home, we spent very little time with him. It was always special when our father spent time with us, because he rarely did so – Sunday, but mostly Saturday afternoon, and maybe on a weekday, provided he came back home from the countryside and didn’t have to go back to the office. We loved our father very much. He played with us. He wasn’t that young any more, but I remember riding on his back and the like. He had a good sense of humour, a bit mordant, so it wasn’t ha-ha humour, but more like ironic.

He worked at the Cotton Fabric Plant, which was a big textile factory. He was in charge of its warehouse in Sas utca and he represented the factory. In short, he was employed in sales. Two or three others worked with him. He knew a great deal about textiles, but he didn’t say any more about it because I was a small child when he died, and later, my mother didn’t tell me too much about it either. Sometimes when we went for a walk with my mother, we dropped in on him. I remember that it was a big dark shop with a long counter, and there were mostly samples – not materials or bolts like in a textile shop, just a collection of samples attached to cardboard. They sold them mostly to merchants, so it wasn’t a retail place. He was away a lot. He left in the morning or at dawn and came back home late at night.

He also had to go to the country a lot. My father visited the textile works in Pápa. I think he must have brought that brandy from there, too. I also remember – because the four of us slept in the bedroom, the two of us children and our parents – that he went to the wardrobe and drew out a flask from behind the underwear. He had a small, two-decilitre glass flask with a screw top and he’d fill up the top and drink it on an empty stomach. Then he’d go to the bathroom to shave and wash, and when he came back, he asked us children, “I don’t remember, have I had my plum brandy?” And we knew we had to say, “No”. And then he went to the wardrobe and had a bit more. This was our morning ritual, and I remember that we always thought that it was great fun. He brought home some of the fabric that was no longer part of the company’s offerings. There was a shelf in the bathroom, and I remember, that’s where these fabric samples were kept. And on the weekend, when he gave us our pocket money – our pocket money was fifty fillérs – he asked if we’d like a little extra to go with it, and he gave us some of the samples. We used it to clothe our dolls. This was our Saturday night or afternoon ritual.

Father’s fifty-seventh birthday was on April 4, 1936, and we just were getting ready to celebrate. It was on a Saturday, the Saturday before Easter. I was in second grade and my sister was in fourth, and there was an Easter celebration at school, where my sister played a shepherd boy. She wore a fur vest, I think. Father couldn’t come with us because he had come home late the night before, and he needed his sleep. We let him sleep and left. And at noon, when the celebration was over, my sister and I went home with mother. And when we reached the house, we called upstairs, “Daddy, daddy, we’re home!” It was a beautiful spring day. I remember that the balcony door was open, but we thought he must still be sleeping and so we stopped shouting and went upstairs, but we couldn’t find him anywhere. And then my mother went out on the balcony and saw his slippers. We later reconstructed what must have happened. He heard us calling to him in his sleep and went out on the balcony in his slippers, leaned out and fell. In short, while we were going up in the elevator, he was already lying on the street. That’s how he died. It was terrible. It was a great trauma for mother, too. It was a very good marriage. I never heard them argue. What’s more, I never even heard them raise their voices or see them irritated with each other. They were married for fourteen years. Father was much older than mother, almost by fourteen years. Of course, a child can’t see into the lives of others, but our lives took a dramatic turn then.

My mother was a fascinating woman, and I knew her better than I knew anyone else in the family, because she lived to old age. She died at the age of eighty-three. She was very beautiful, blond, with blue eyes. Everyone in the family had blue eyes. Only my father and my sister had brown hair, but my mother and I were blond. I know because I found a poem once that her colleagues had written her, a birthday greeting, and they wrote, it was like a byword, “beautiful Aranka Ziegler”. My mother had four brothers and sisters. Of the five of them, three survived – my mother’s younger sister, Sarolta Ziegler, who was two years younger than she, my mother, Aranka Ziegler, and Sándor Ziegler. The fourth, József Ziegler, who lived to be a grownup, turned eighteen during the last years of the First World War, and right away died at the Italian front in 1918. It’s evident from the family history that the family were not educated. They were tradesmen. Józsi, who fell in the war, was a fancy leather goods maker. Sanyi was a gas fitter and plumber, Sári was an assistant in a stationery shop, then had her own shop, and my grandfather was a carpenter. In short, they mostly learned some trade. Even those of their Csáktornya relatives who abandoned farming all wanted to be tradesmen and learned a trade. My mother and all her brothers and sisters finished the sixth grade. They attended six years of elementary school.

When my mother finished the six years of elementary school, her teacher went to her parents and said that she’s not only an excellent student, but she has such thirst for knowledge, she must be allowed to continue her education. My grandfather was relatively poor – he had brought up four children, he wasn’t a rich man, not even comfortably off. But this teacher accomplished one thing: my mother took a supplementary exam and went to higher elementary school [the higher elementary school for girls in Dohány utca. – The Ed.]  She finished the four years of higher elementary school, and then she attended a course in commerce. She learned the basics of office work and by the time she was fifteen, she had a job. The portion of her salary that she had to give to the family she did – I presume that she must have come to an agreement with grandmother, because she wore the pants in the family and she managed the household – and with the portion she was allowed to keep, she attended German classes and learned German, which she couldn’t do at home. She must have learned some German in higher elementary school, but two years meant a lot.9 She learned German quite well. She spent all her holidays in places where they spoke German so she could practice. She went with a colleague of hers to Germany or more like Austria, so they could practice. In this way my mother advanced up the ladder and became a German correspondent at the office.

When she had perfected her German, she started learning French. She attended a course in the same way, by using a portion of her earnings. Anyway, I don’t think she had a private tutor, because that would have been expensive. So she ended up as a German and French correspondent. The fact that her German was very good – her French less so – is apparent from the fact that she eventually got a job with a German company. She was the German correspondent for the manager of the Domestic Combed Yarn and Textile Works.10  She was still in her teens when she started working there. Then during the war she was transferred to Textile Headquarters [the Hungarian Textile Centre Shareholding Company], which had been turned into a centre for wartime economy. I don’t know where it was, but I do know that my father also worked there during the war [i.e., the First World War], and that’s where they met. They were colleagues. They got married after the war, in 1921, I think.11 I don’t know if she got married in a synagogue but I would think so, because my mother wouldn’t have wanted to offend my grandmother. At the time, people got wed in a synagogue.

After the [first] war, my mother went back to work in the Combed Yarn Works, and until my older sister was born, that’s where she worked. My sister was born in 1925. In short, my mother was always ambitious and was always educating herself. She read a lot. We had a couple of volumes of poetry, János Arany, Petőfi, and also a series of novels, works by Jenő Heltai. When my father died, they’d stopped buying books regularly, but we always got a book for Christmas, usually poetry. My mother went to the library and read. While my father lived, they went to the theatre, and also attended concerts. I think they usually went to the Vígszínház, and they took us, too, because they had children’s performances. On Sunday morning they took us regularly to Uncle Lakner’s Children’s Theatre.12 I remember one play, “My Sweet Step-mother”.13

We got the papers, but we didn’t have a radio. We always subscribed to the papers, a German language paper at that, the “Pester Lloyd”. My father and as a result my mother, too, held liberal middle-class views. The paper that we read was also a liberal German-language daily. Everyone read it, my father, my aunt, my mother. In short, that’s the paper we subscribed to, and later, after my father died and my sister was getting to be a big girl and started to have her own opinion, we subscribed to “Népszava”. She was devoted to social democrats and the movement, too.

My parents’ circle of friends and acquaintances were mostly merchants and tradesmen, tradesmen who had one or two employees – in short, small trades merchants.

It was always important for mother that whatever she did should be perfect. From darning socks to cooking, she was a very meticulous woman and very ambitious. I have no idea where she got it from, because grandfather wasn’t like that. He was pretty easy going. He made us a clothes closet for the hall and all sorts of furniture, and that was nice. But he was not obsessed with work. My mother, when she sat down to do a crossword puzzle – in her old age especially she did lots of crossword puzzles – she surrounded herself with lexicons and poetry books to help her. She always said, I need to exercise my mind, because I don’t want to turn senile. She used to say, it’s terrible, all my girlfriends have either died or have gone soft in the head. I don’t want to be like that. As a rule, mother was ambitious about caring for us, too, the things that had to be done after school. While my father was alive and she didn’t have to go to work, she sat next to me when I did my homework. I was in second grade when my father died, and my sister was in fourth, and she always helped both of us. She regularly checked our homework. She saw to it that she should read and practice. She made us feel that studying was very important.

My mother was also very studious and valued the intellect very highly. My grandfather was very proud that she was the first educated person in the family. After the liberation, when I came home from deportation, I immediately enrolled in the gymnasium for workers, and graduated in 1950. My mother was over the moon. Then I applied to ELTE [Eötvös Lóránd University] to study pedagogy and philosophy, and I was admitted. I was an excellent student both at the gymnasium and the university. Meanwhile, I also had a job. And when I got my teacher’s diploma, my mother was as happy as if she’d won the grand prize in the lottery, that’s how proud of me she was. She was not the type to brag, but she bragged about me. When she spoke about me to her friend, she referred to me as “my daughter, the teacher”, as if she had ten daughters and she needed to differentiate between them. You’d think I got married to the royal family. In short, I was her greatest pride. She was happy. It’s things like this that she was most proud of.

I gave her two season’s tickets to the theatre for her birthday every year so she could take someone along with her. She was on the best of terms with both her sisters-in-law and she usually invited one of them. If she didn’t have anyone to go with, I went with her. Even at the age of eighty-three, one week before she died, she went to the theatre. I remember that I bought her season’s tickets to the Madách Theatre, and she came out of the theatre and said, “Listen, child, I haven’t been in the new metro yet, on the escalator.” The bus that could have taken us home stopped right in front of the theatre, but she suggested that we walk down to the National Theatre and take the metro home from there, because she wanted to ride the escalator.14 She was an exceptional person. Had she been born fifty years later, let’s say, or who knows, eighty, she would have achieved great things. For me, she has, even so. She took an interest in public life. She was trade union steward as long as she worked, till 1955 or ’56, I’m not sure. She was also a regular blood donor.15 She was exceptionally open to the world.

Until she died, my mother went to the synagogue once a year, when they said a prayer for the dead [the Kaddish]. I always asked her – even after the liberation, when we lived together from 1955, when my mother’s health began to decline – to tell me honestly, when she went to the synagogue, did she believe in God? And she said she didn’t. “Then why do you go?” I asked. And she said that she went in order to remember her parents, but especially out of respect for my grandmother, because if her foster-mother knew that she didn’t do it, she’d have a bad conscience. It would be good to know which synagogue she attended, but I don’t. I also want to say about my mother that not always, but sometimes it would happen that she’d light a candle on Friday night, maybe even every Friday. But except for Passover, we didn’t observe the holidays. I don’t know about grandfather, but this [the Seder] was a family affair. We celebrated it for two nights, if I remember well.16 There were eleven of us at the dinner table. We had one of those extension tables and old-style chairs with leather backs. We had no ties to the Jewish community.

When I was a child, we lived in the fifth district. The house was on the first side street that opens from Nádor utca, it’s called Garibaldi utca now, but back then it was Géza utca. One of my aunts, my father’s older sister, lived with us. Her name was Janka, but my sister and I called her Koki. I don’t know why. She was a tiny, slender woman with weak nerves, which prevented her from performing in public although she had studied the piano and was the pupil of a very important person. She was a Thomán pupil.17 She was a very talented pianist but she couldn’t perform in public because she suffered from stage fright, and so she became a piano teacher. She had a big Bösendorfer piano.18 We had a three-room apartment, and one of the rooms was hers. One of the other rooms was the dining room, and there was a bedroom where four of us slept. There was a bathroom, and the bedroom had a double bed and there was a bed at the foot of the bed, where my sister slept, and my small bed was against the wall by the bathroom door. While my father was alive and we lived in this three-room apartment, I slept on that cot.

We also had a maid with whom we kept in touch until she died. She was also from Zala [County]. I even remember her name, Ilona. The name of the village from where she came was Zalagalsa. She came to work for us when she was sixteen. She was with us for many years. I don’t know how my mother found her. We loved her very much and we were very close. My mother was like a mother to her, which shows how much she cared for her. My mother got her married off and gave her a dowry. After she got married, she lived in Horn Ede utca, but until then she lived with us. Her room opened from the kitchen. How she found a husband is an interesting story. A grocer’s apprentice started courting her. He worked at the grocer’s where she and my mother did their shopping. My mother and Ilonka always went shopping together. They did their shopping at the Hold street market, and there were shops by the front of the building. There was a grocery and delicatessen shop, and that’s where they shopped. This apprentice was there and they became such good friends that Ilonka got pregnant and told my mother. When she heard this, my mother sprang into action. She went to the young man and his boss and made a fuss saying, kindly marry Ilonka or else! And so it happened. Their wedding was in the Basilica. My sister and I were the flower girls. This is why her family didn’t attend. She had an older brother in Pest. He was a shoemaker whom we called Suszti.19 We were on very good terms with him, too. The baby was born. The two of us, my sister and I, were the godmother, and Suszti the godfather. They lived at Horn Ede utca 4 in a one room apartment with a kitchen and we used to visit them a lot.

Ilonka did everything with my mother except for the wash, because we had a washing woman. But she did the ironing alone. Mrs. Jakab came once a month, and I remember that on these occasions we always had something for our midday meal that she especially liked. We had chicken soup and noodles with cottage cheese, or some other dish with noodles, because that’s what Mrs. Jakab liked. I don’t know where she was from. All I remember is that when she was there, we weren’t allowed into the kitchen because that’s where she set up the tub, and the clothes and bed linen were boiling in a big pot. Back then the beds were changed once a month. There was a laundry room in the building, but we didn’t use it. I don’t remember where we hung the laundry out to dry. Probably up in the attic. The house had four storeys, and we lived on the fourth.

While my father lived, we attended the Szemere utca elementary school in the fifth district and then to the school in Szív utca for another two years. That’s where I finished the third and fourth grades. We were both very good students. My mother wanted to send us to gymnasium, to a state school, of course, but we weren’t admitted. My sister should have started gymnasium in 1936, but she couldn’t attend a state school because of the numerus clausus.  Those few who were admitted had patronage.20 We didn’t know any people who could pull strings for us. This upset my mother very much, because she had great hopes for us and she wanted us to get an education, which she had been unable to do, and so she enrolled us, meaning first my sister and then me, in a fully licensed private gymnasium. The school was on Andrássy Road.21 It was rather expensive, but she managed to get us a “half-prize ticket” by pleading that we’re half-orphaned. These schools were bound by law to provide lower tuition for a certain number of students, and we fit the quota. My sister attended for four years, and I for two. My sister stopped attending when she chose the industrial drafting school where she applied, and after taking her entrance exam, she was admitted. She was admitted on the strength of the work she did for her exam. After two years of gymnasium, I had to be taken out of school because my mother couldn’t afford the tuition any more.

So after finishing my second year I ended up in a Reformed institution in Szentendre where they quoted me a very favourable tuition fee. We lived under cultural and intellectual circumstances like in the novel Abigél.22 The school on Andrássy út was meant for children from the upper middle class and the children of well to do parents. The school in Szentendre [the Jókai Mór Reformed Higher Elementary School] was for the middle class, where the children of small tradesmen, postal workers and petty clerks studied. As a matter of fact, I liked the atmosphere there very much, because in the private gymnasium I was among wealthy children. I didn’t like that. I always felt how poor I was because, for example, a child would take a roll with salami for her snack, while I took bread with butter or lard. I can’t say that it caused any serious psychological damage, but it meant constant pressure. In Szentendre, the other children were from families like mine, where every penny counted.

In Szentendre I lived in an institution [the Lorántffy Zsuzsanna Boarding School for Girls]. It was furnished in a very puritan manner. The building was supposed to have been from Turkish times, when it functioned as a mill. The main gate opened from the main street. That’s where the office and the reception room were, and also the guest room where visiting parents could meet with their children. In the back there was a dining hall, a study room, and the bedrooms. Twenty of us slept in one room. Cockroaches were everywhere. The bedrooms opens onto the back street and the boys came there in the evening to flirt. After lights out, we chatted with them through the window. We went home only during recess. But I was often being punished and wasn’t allowed to leave. We kept in touch with my family through correspondence. Needless to say, the letters were censured. It was no picnic, but it could have been worse.

This is where I first experienced anti-Semitic behaviour by one single person, but that was an isolated incident. There was no institutionalised prejudice, and the supervising deaconesses were definitely not like that. It’s something like the sisterhoods with the Roman Catholics. They wear habits, too, except they don’t take a vow of virginity and they can get married. They’re much more permissive and open-minded.23 There were a couple of Jewish children, too. We – maybe three or four or five girls – attended Bible class together. It wasn’t a big deal, but in the afternoon we had to attend Bible class, just like the Catholics. The Protestant religion was built into our morning lessons, and I attended those classes too, because I was interested, and also, I liked singing the psalms. To this day, if I go on a long drive, I often sing them because they’re beautiful.

Bible classes for those of other religions were held in the afternoon. Ours was in the Jewish elementary school in Szentendre, and it was taught by a teacher from the Jewish school, but I wasn’t the least bit interested. I couldn’t have cared less, maybe because I didn’t know any Hebrew. I can’t speak a word. I don’t even know the letters. I attended Jewish Bible classes all the way up to the war, until I was deported, and as long as school was open. But it left me cold, because as far as I was concerned, it lacked interest. Until the liberation, Bible classes were compulsory in all the schools.24 That’s how I knew what the Seder was. I can’t remember who told me about it, but I do remember that they read out a special text that’s read at the Seder, and it was read in Hungarian. It’s about the exodus of the Jews from Egypt.

I was not motivated and I got no motivation from home either. For instance, I never learned to read Hebrew, even though I was supposed to, and that’s why my grades were always so bad. I simply refused to participate. My teacher was an avid Zionist and he kept telling us that one day we must all go to Palestine. And I thought to myself, go, if that’s what you want, but I’m staying put. I couldn’t have cared less. I’d had excellent report cards where I nevertheless got a four for Bible class, but here I got a two, and also for behaviour.25 I deserved both, but the four for Bible class was unfair because I felt that they weren’t judging me on the basis of my knowledge, which didn’t concern my teacher too much anyway, but because of my attitude, in short, that I shrugged my shoulder at the whole thing. I deserved the four for behaviour. In fact, I’d have deserved worse. When we went back for the fourth year, and during the first lesson this teacher asked about my report card, I impertinently said that my report card would have been excellent if only I hadn’t received a four for Bible class. I said this on purpose to be provocative, and I succeeded, because he was nonplussed. In short, I knew that I’d hit the mark. He had a very strong sense of Jewish identity and he must have felt that with the mark he gave me he’d hurt Jewish prestige, or something of the sort. But that was just a feeling I had. It may not have been like that at all.

After I finished my fourth year, I came back home to Budapest. This was in the summer of 1942. My mother’s life was turned upside-down because due to the second Jewish law, she lost her job. She couldn’t support herself or keep up the apartment. The question was, what should become of me? I need to study something from which I could make a living. The situation was pretty hopeless by then, so the idea that I should go to gymnasium didn’t even come up. And then the Jewish Gymnasium started a new faculty called the industrial faculty, the equivalent of today’s vocational secondary school structure. It was in the building of the Jewish Gymnasium in Abonyi utca, which is today’s Radnóti Gymnasium. It didn’t cost anything and offered a reduced syllabus. But it came with a diploma and had perspective. I learned sewing. This was a four-year school, or would have been, but of course, I couldn’t finish. I went there for about two weeks, more or less, then they took the building away and moved us into another building in Wesselényi utca that belonged to an industrial and trade school.  At the Jewish Gymnasium there was teaching every other Sunday, because of course, there was no school on Saturday.

I went there from Amerikai út in Zugló for maybe a month. Meanwhile, my aunt [Sarolta Ziegler] died in the fall of 1942. Naturally, my mother decided right away that we’d move because she and Mrs. Erdős didn’t get along at all.26 From the severance pay she got from the Domestic Combed-Yarn Works – they took into account not only the six years she spent there but also the years she worked as a youngster, which amounted to a very handsome sum – she bought a one-room plus hall apartment in Fillér utca, in Buda. The three of us, including my sister, moved there. From then on, I went to school from there. I hated the school. The students were mostly rich, the children of well-to-do Jewish merchants. That social environment was alien to me. The puritan life at Szentendre had somehow been closer to my heart. The next year was the 1943-44 school year, which lasted only until March 19 [because of the German occupation of Hungary]. We were occupied by Germany, and the school year came to an abrupt halt. Any Jew that went out on the street was in danger.

My mother was conscious of the fact that she came from a Jewish family and considered some traditions important. She didn’t particularly bring us up in the same spirit. This was so much the case that as I’ve mentioned, I attended a Reformed Church institution for two years, and I am much more familiar with the Reformed religion than the Jewish. I much preferred it. I considered it much more human and closer to life, because it was in Hungarian, it had lots of tales and stories, and the psalms are very beautiful. I can still sing many of them today. We received a religious education at school. When I came back, I was fourteen years old. My sister had strong ties to the social democratic movement by then, and she laughed at my religious mania. I said that I’d go to church on Sunday, but she laughed at me. Once she said, “Stop it, don’t be ridiculous!” I looked up to her, she was three years older than I. She was a confirmed atheist and in the blinking of an eye, this religious veneer fell off of me.

I got my first taste of politics when my sister took active interest in it. I was still a child when she was already an adolescent, and she was among people for whom these things were important. She was still a student herself, but in her circle of friends the boy she was seeing, for example, was a gardener, and he held strong leftist sentiments. My first politics-related memory concerns the János Vajda Society. I went there with her to attend a political-type event. This was a literary circle, which means that there were artists with pronounced leftist leanings, and the performers were leftist artists and Jewish artists who’d been fired from the theatres. These were literary matinées with strongly political content. I heard poems with strong political overtones. That’s when I started collecting books. I bought Attila József, Ady, the poets of the Nyugat, Kosztolányi, Babits. In short, I got involved.

My girlfriends weren’t Jewish. In fact, my first boyfriend was the son of a top ranking army officer there [in Szentendre]. He didn’t attend the same school as I [i.e., not the higher elementary school in Szentendre], but the gymnasium, and next I was seeing a gypsy boy who studied there. I always went on a date when I should have been attending Bible class, but instead of Bible class, we walked along the Danube. I had two very close girlfriends, girls from two diametrically opposed social classes. One was from an impoverished branch of the Mednyánszky baronial family. Her name was Magda Mednyánszky, and she was also studying at my school along with her sister.27 They lived in Nagymező utca. I visited them once. They had many very beautiful pictures. Her uncle was the painter László Mednyánszky, who painted beautiful forest landscapes. He was a very famous Hungarian artist.28 We kept in touch for a while, but then we stopped. My other best friend was a girl called Éva Herl from Kalocsa. She was the daughter of a blind miner and was in state care, though she and her family remained in close touch.  She wasn’t the sort of social case who’d been abandoned by her parents, because she’d go home during recess, it’s just that her education had to be covered by the state. She was an intelligent and studious little girl. I don’t know what became of her after she finished the four years of higher elementary school. She ended up in a small town somewhere, and I lost touch. In short, I was not close to any of the Jewish girls there. Still, I’d like to mention the name of the girl from whom I heard my first anti-Semitic remark. She said, “dirty, filthy Jew”. This was in Szentendre. But that was the only time. I never had any other similar experiences. Of course, that changed after the German occupation. I never experienced anti-Semitism at all. Prior to 1944 I knew nothing about it. Needless to say, I knew that Hitler existed and that he was dangerous and all that. But I wasn’t concerned. The entire Hungarian Jewry didn’t take him seriously.  I think this was because we somehow felt that what had happened, first in Germany and then in Poland, couldn’t happen in Hungary, because in Hungary the Jews were completely assimilated, and they were Hungarian. In short, there was no sense of danger until the German occupation. There really wasn’t.

From the time my father died, we found it difficult to make ends meet. We now knew that we were poor. While my father was alive, we took it for granted that we lived normal, well-tempered middle-class lives. But afterward my mother made it clear, again and again, but we felt it too, of course, that everything had to be carefully portioned out. For instance, when she made stew, we were each given three cubes of meat to go with the potatoes, because she bought a quarter kilogram of meat, and it had to serve the three of us. She was a very economizing and thrifty person till the day she died. When there was no need for us to be so thrifty any more because we were living better, even then it was in her blood. It went back to her childhood, when there were four of them children to be cared for. We had to live very frugally, and it became part of her essence to always think about tomorrow.

After she had us, my mother didn’t work. But then the Domestic Combed Yarn and Textile Works where she’d worked as a young woman took her back. She had earlier worked in their city office, but then, in 1936, she had to go all the way out to Soroksári út, where the factory was located. She was what we’d call today the secretary of the German manager. She wrote his letters and kept everything in order around him. I remember that her monthly salary was two hundred pengős, which didn’t half cover our expenses, so we moved from our three-room apartment to a two-room apartment. First we moved to Szív utca in the sixth district, then a couple of years later to Szondi utca, because my mother’s younger brother lived there. Meanwhile my grandmother died and grandfather moved in with his son. My mother rented a two-room apartment two blocks down the street, at Szondi utca 46/c. I think she was hoping that this way there’d always be someone looking after us. We had lunch at my mother’s sister-in-law, who was a dental technician, and who worked at home. She fed the whole family, her father-in-law as well as us. She cooked every day because she worked at home. I don’t know whether my mother paid her for it, but at least we had something warm to eat every day around noon, and in the evening my mother cooked for us. She died in the 1970s, I think, and she was one of my mother’s best friends. They were on the best of terms until her death. We loved her very much.

While my mother worked at the Domestic Combed Yarn and Textile Works she could buy material, textiles, at a discount, and we were able to afford it, but not later, of course, when she had to stop working. My father had life insurance that the public guardianship authority [then the Superintending Authority for Minors] put in reserve when my father died, but when she needed it to buy us winter coats, for instance, or wanted to send us on summer vacation, mother could request some of that money. That’s how she supplemented her scant income. When the Jewish laws were passed, the first Jewish law did not pertain to my mother and her job, because she was just a low-paid clerk. They were after the big fish. They fired company managers and others with big salaries. They were the first to go. But then the second Jewish law, in 1942, I think, pertained to my mother as well, and she was fired.29 She then got work with an undergarment salon as an outworker. She brought home the sewing. She hemmed the bottoms of slips and nightgowns, and we helped her. They paid her by the piece, so when we had time and we didn’t have to be in school, my sister and I chipped in. These were very difficult years.

My mother had a younger sister, Sári, who became very well to do. It’s very interesting. She didn’t even finish sixth grade, but she had a good mind for business. When she left school she couldn’t have been more than thirteen, and she went to study commerce first hand from an old lady who had a stationery store. If I’m not mistaken, it was located in Szondi utca. She had to choose an easy profession because she had a bad heart. Scarlet fever had left her with a bad mitral valve which got worse with time, and she died young. But she learned the trade. She was very good at it and very sweet. The owner of this shop got to like Sári very much. She lived alone, and when she died, she left Sári her shop. Sári turned this small shop into a big business, and eventually she rented a space on the corner of Szondi utca and Szív utca where besides running a retail business, she also started a wholesale business, and instead of just selling paper and writing utensils, she sold paper bags and wrapping paper and stuff like that to industrial concerns and other shops, and she even made them there, in her shop. The smell of the glue that the young girls and women who worked there used to glue together the bags is still in my nostrils. She employed about ten women as well as a machine operator who worked the paper cutter. Later my grandfather worked there as well, as supervisor. Also, when a customer came in, he handed back the change and was in charge of the till. But the shop catered mostly to wholesale, not retailer customers. The fruit sellers and the butchers, they all bought their bags at my aunt’s. I was there a lot myself because I liked watching them glue the bags together. I even cadged them to let me help.

My aunt was very well-to-do and she loved her family very much. She was mostly the one who dressed us, because my mother didn’t have money. Whatever nice clothes we had that wasn’t an old dress of mother’s that was altered or a piece of clothing or shoes my sister had outgrown, we got all of that from her. She gave us new wardrobes for our birthday and Christmas. We got our best summer clothes from her for Easter.

Sári formed a partnership with a woman called Mrs. Gyula Erdős who invested in the business, so they enlarged the store and the paper bag gluing workshop, and they bought a house together on Amerikai út. Actually, it was more like a villa, a nice and big gentrified villa. They bought it fifty-fifty, but with the understanding that my mother could move in there. They looked after the shop, and my mother looked after the housekeeping. There was also a maid, but my mother did the cooking and the shopping, and the maid did the cleaning and helped with wherever was necessary. I wasn’t living there then because I was away at the school [in Szentendre], but my sister went to school from there. This didn’t last long. I came back home from Szentendre in June, 1942 and spent the summer there, and in the fall my aunt died. My mother was on very bad terms with my aunt’s friend. They didn’t like each other. And then the question of what to do with me came up. I had finished higher elementary school and was fourteen. One of my most beautiful memories from when I was young is when I took home an excellent report card from Szentendre. Even my Bible class teacher relented and gave me top marks for Bible studies and conduct, too, if I remember well. It was the first time in my life that I got such excellent marks, but this was due to the fact that it was my last report card. And by coincidence I went home on my fourteenth birthday, and there was a large bouquet of jasmine from the garden on the table in my mother’s room. I remember that I got beautiful presents, because most of them were from my aunt. I can still see the jasmine blossoms falling on my presents, and I remember that when I moved here, into this place – it was the first time I had a home with a garden – the first thing I did was to plant jasmine.

My mother got married for the second time in 1944. Her second husband was an interesting fellow. I know a lot more about him. His name was Antal Schiller. He was a Jewish man from Győr. He was a complete atheist, he never bothered with stuff [religion], and he knew how to make the best of things.  He was easy-going and a bit rash, but very talented, a so-called self-made man. He also came from an unschooled family, and he didn’t achieve what he achieved because of his schooling, but because he was interested in things. He was appraiser and auctioneer for the Ernst Museum.30 I can’t tell you how highly respect he was in his profession. And he acquired his knowledge of carpets, porcelain and furniture on his own, without any schooling. He even went to Brazil to learn about merchandising art.

When he and my mother met, we lived in Fillér utca. The apartment in Fillér utca, as I’ve mentioned before, had a room-and-a-half with a hall that my mother bought from her compensation when she was fired from the Domestic Combed Yarn and Textile Works after the second Jewish law was passed. She lived there until, in wake of the German occupation, she had to move into a yellow-star house at Dohány utca 16-18. Antal Schiller also lived in the same Fillér utca house with a similar room and a hall apartment with his wife and daughter. His daughter was five years older than I, and was already married. Schiller’s wife died of cancer in February 1944. Actually, we got to know them in the basement in April, and then also in the summer.31 We young people got together in a group and played cards, chatted, and sang. His daughter was also there with them, and we got the older people to befriend each other. My parents gradually felt a certain sympathy for each other. They were the same age, in their early fifties. It turned into real love so much so that when we had to move into a yellow-star house in Dohány utca, they came with us. Then in September [of 1944] they got married, but I don’t know the particulars.

Their marriage was a love match. My mother had been a widow for eight years by then, and though she had gentleman friends, she wasn’t planning to get married again. Even with two small children, several men wanted to marry her. She was an attractive and quick-witted woman, but she always said she wouldn’t bring a stepfather into our home. I remember two of the men who wanted to marry her. One of them played up to us a great deal, saying, girls, talk your mother into it. I remember because at Christmas he asked us what we’d like. He wanted to give us a present. I don’t know what my sister asked for, but I asked for a book of poems by Kosztolányi. I wanted it very much, and I still have it. But we didn’t like him, and my mother wouldn’t give in, and didn’t marry him. But then with Antal Schiller it was really a love match. We loved him very much. We called him daddy, and my children called him granddad.

It was Sunday when the German occupation began. I was just heading home from school across Margaret Bridge. Traffic stopped in the middle of the bridge to make room for the armoured vehicles and motorcycles crossing it. Anyway, they got into an altercation with the tram driver, and two German officers and a Hungarian gendarme got on the tram that I was on and asked for our IDs. I only had my student’s tram pass with me, so I showed them. They asked where I go to school. I said I was going to the Reformed gymnasium, because I knew by then what was going on. So I made it home. They let us go from school telling us that we must go straight home, because the Germans have occupied Hungary.

The next day they caught my sister on the street, and we never saw her again. We later found out that she had been taken to the internment camp at Kistarcsa, because a Hungarian policeman brought us a letter from her. I even remember the circumstances. My mother and I were sitting at the table for our Sunday midday meal when the bell rang and I opened the door. I saw a policeman standing there. I got terribly frightened, but he said to let him in because he’d brought a letter from my sister. We had him sit down and I remember that my mother asked him to join us, but he declined. He was a very nice man. My sister wrote this letter on a tiny piece of paper in minuscule handwriting. She used such a small piece of paper so the policeman shouldn’t get into trouble. She was first taken to the central transit prison in Mosonyi utca.32 From there she was taken to the Margit körút prison, and from there to Kistarcsa. Because of the Jewish laws she wasn’t allowed to design clothing any more, so she went to work in a textile factory on the Újpest Quai. She was paid twenty-five pengős a week, which helped contribute to our daily budget, though not much. They were hiding partisans who had come over from Slovakia in the basement of the factory. I know this from her. That’s when I first heard about that certain Auschwitz Protocol. We’re not sure, but my sister was taken away from there, or else, from that area. Maybe this had something to do with it. My second husband, Gábor Révész’s aunt, Margit Révész, who was a well-known child psychiatrist and had a children’s sanatorium in Zugliget, was friends with the doctor of the prison on Margit körút, and she found out that my sister is being held there. By the way, Margit Révész’s sanatorium catered to the retarded children of well-to-do bourgeois families.33 Once we were able to send a package through her, but then we lost track of what happened to my sister, except that we later learned that she had been deported to Auschwitz. We got a postcard from her, written in German. It contained a stereotyped text in her own handwriting, in German. It said that she’s fine and everything is OK. The stamp on the envelope said Waldsee, which was the cover-name for Auschwitz. In 1944, they made people who were taken there to write these letters to calm everyone. Later, when they took the Jews from the countryside there by the tens of thousands, they didn’t place so much emphasis any more on letting people know. Of course, there was no one to write to, anyway, because they were all taken away. Needless to say, my mother searched for us through the Hungarian Red Cross. Once she received a letter from a woman doctor, who described what had happened to my sister. They were on a forced march from Auschwitz towards Hannover. My sister was not in a bad physical state, but her spirit was broken and she gave up the struggle. When they reached Malchow, my sister didn’t want to go on. Those that stayed behind were shot. This is how we found out that she died in May 1945.

The Hungarian Jews didn’t really believe that the horrors of Auschwitz could touch them. They didn’t think either that Horthy, the Hungarian regent who had Jewish friends, would take an appreciable part in it. Of course, the Germans didn’t ask him. Also, the Hungarian Jews had an idealized picture of him. He wasn’t like what the Hungarian Jews thought, because he wasn’t about to put himself in danger, like the Danish king, who said that the Jews living in Denmark are his subjects and he won’t let them be taken away. Unfortunately, of course, they weren’t spared either. Horthy stood by and watched the extermination of the Jews and communists without any legal basis. As a result, the bloody massacres of the Southlands went unpunished, along with the people of Újvidék [Novi Sad, Serbia].

I stopped going to school in the middle of March. The decree ordering Jews to wear a yellow star was followed a couple of weeks later by the decree making the Jews move into so-called yellow star houses. At Fillér utca 21, where we lived, there were five or six other Jewish families. They all moved to the same house in Dohány utca 16-18, because one of the families had relatives there. The apartments in Dohány utca were all spacious four and five room flats. We moved into a room in one of the four-room apartments. The four rooms were each occupied by a whole family. I lived in one of these with my mother. It wasn’t so bad, except for the kitchen, because four households had to share it. It wasn’t so bad for me at all because there were a lot of young people in the house and we got to know each other down in the bomb shelter [basement]. We had fun, we played cards and parlour games. In the apartment next to ours, right next door to us, lived three sisters who weren’t Jewish. We were on very good terms with them. They had a fancy leather goods shop in the Inner City. After the liberation, when I came home, I visited them in the shop a couple of times. They were three exceptionally nice women, three old maids. Every morning they came over and asked us if we needed anything or if we needed anything done, because we weren’t allowed out on the street except for between eleven and one in the afternoon, since there was a curfew on Jews.34 They had taken away our radios by then, and also our bicycles, for the army. The cars, provided anyone owned one, had been taken away earlier. Still, we got news because some people listened to Moscow and London.35 We were also informed about certain things through our Catholic connections, for example, about the state of the front. Also, we received news from the Hungarian newspapers. We were hoping that the Soviet troops would reach us in time, because we knew by then that they had taken away all the Jews from the countryside, and we also knew that Horthy had worked out some agreement that they wouldn’t take away the Jews from Budapest. Anyway, that’s the kind of news that was spreading around. I don’t know how much of it was true, but during the summer we got a more liberal government.36 After the German occupation, a staunchly Germany-oriented, fascist-type government led by Döme Sztójay came to power, but sometime during the summer this government was replaced by the so-called Lakatos government, which was a lot more liberal. This brought a favourable change. The Soviet troops were already on Hungarian soil and we could be pretty sure that we were out of danger. In September 1944 my mother married again, which indicates how optimistic we were.

Then came October 15. That was the day of the Horthy Proclamation, when the Governor wanted to negotiate a separate peace in that absolutely dilettante political way of his. He thought that the Germans would be kind enough and leave, as if that were only to be expected from Hitler and the Germans in general. The next day Horthy was no longer the regent, and that same day, October 15, the Arrow Cross Party, which had been waiting in the wings, took over the government, and Szálasi sprang into action. That’s when the deportation of Budapest’s Jews began.37 The camp at Auschwitz had been liberated sometime in January 1944, so we couldn’t be taken there.38  There weren’t enough wagons by then. The Jews from the countryside were transported by cattle cars, but we walked on foot all the way to Austria. We had to walk twenty to twenty-five kilometres a day. Those who couldn’t make it were shot. I survived because I was young and had warm clothes and sturdy boots. About fifty of us left together from the same house, and I know that only six of us made it back.

The Arrow Cross took over on October 15, and by the next day there were various limiting degrees issued, for example, that every Jewish who in the spirit of the Nürenberg laws is considered Jewish must show up for labour service, including women between the ages of sixteen and fifty. I had just turned sixteen, so the law applied to me, too.39 . Luckily, my mother was older. Men had to go into labour service if they were between sixteen and sixty years of age. My stepfather was also exempt, because he was working in a German ammunitions factory.40 They ended up going from Dohány utca to the Ernst Museum, where the superintendent hid them, but they later ended up back in the ghetto, from where they were then liberated.

I made up my mind to make my escape and not be called up. Margit Révész, who had the children’s sanatorium in Zugliget, supplied me with false papers. She saved a lot of people in the same way, by giving them false papers, including my husband’s entire family, who lived in Békéscsaba. I was given the papers of one of the nurses. I know all the particulars of this Márta Jolán Ábrahám to this day, because I had to learn it by heart. The papers were hidden inside the sole of my shoe so I could take them out of needed. My future husband escaped from forced labor and moved into this children’s sanatorium of his aunt’s, up into the attic. He was hoping to make it until the liberation, thanks to his false papers. He went everywhere under the name of Gábor Nagy, and he came to us and told me not to join up but go to his aunt’s to work, maybe. We agreed that on October 23, when I was supposed to join up, I wouldn’t go to the sports stadium but go out to Zugliget to Aunt Margit, with whom we were on loving terms. But there was a concierge at Dohány utca 16-18, who was a Nazi. She collected us on the morning of October 23, and she said that she’d accompany us and hand us over [to the gendarmes] one by one at the sports stadium. She warned us that if anybody tried to escape, the rest of their families – for instance, in my case, my mother – would come to no good. So I didn’t escape. I didn’t use the false papers. Later the People’s Tribunal sentenced this woman to death. I heard about it in Sweden.

For the first two weeks I was digging trenches in Isaszeg–Szentgyörgypuszta. These were no good for anything except for the Soviet soldiers to piss into when they got there, because the tanks rolled over them like you wouldn’t believe. And then they started us off for Germany along the road to Bács, which was horrible, because we usually had to sleep out in the open or the bottom of a boat. In Gönyű, for instance, in the bottom of a tugboat,41 and in Komárom, on the horse market square. It was November by then, and the conditions were terrible. Since I had false papers, every day I contemplated making my getaway. It wasn’t all that preposterous, especially when we were sleeping out in the open. We marched without being counted, like a herd of cattle. The Hungarian soldiers who accompanied us weren’t really hostile. It’s the gendarmes who were vile. But they accompanied us only along certain stretches of the road.

The civilians who saw us weren’t hostile either. Nobody laughed at us. The majority of the people were, if anything, indifferent rather than hostile, which depended in part on their experiences with the local Jews. There were one or two Jewish families in some of the smaller villages, and how the villagers saw them before the war made a lot of difference. I remember several instances when they helped us. Once took place just outside of Pest. We were crossing a village and a butcher came out of the shop in a big, bloody apron, and handed me a whole calf’s liver. I happened to be marching on the outside of the column. We managed to hide it, and we ate from it almost the whole way. If we were able to light a fire out in the open, we cooked it. When we were very hungry, we sometimes ate it raw. We all had a dixie cup, because we thought we were going for forced labour. In the evening, when we got to a new place, they gave us something to eat. But I ate that liver for a whole week. The other touching episode occurred when we crossed the outskirts of Győr. There was a bakery on the housing estate where the workers of the Wagon Factory of Győr lived. There was a line of women in front of the bakery and they brought out big, two-kilo breads and threw them to us, catch as catch can. I was deeply touched, and I know that this was not an isolated incident. Mária Honti, my best friend, was from Szombathely. She was five years old when this column also passed through Szombathely, and she remembers that her mother, who was a devout Catholic, wrapped two or three portions of food in a kitchen towel and wanted to take it to the column, to give it to the people. The gendarme pushed her away saying that if she wants to join the column, she’s welcome. In short, he threatened her. And her mother gave the bundle to Mária, saying that they won’t push a child aside, and that’s what happened.

In Komárom, my friend, who was two or three years older, and I sneaked away. We made up our minds every day to escape, but didn’t have the strength. At night we slept or rested and waited for the hot soup, and that’s the truth. In Komárom, where we slept on the horse market grounds, we had to get up very early because it was the weekly market and the locals came at five in the morning with their horses. There was a water hydrant, which played an important role. We washed our shoes, washed the mud off, made our appearance a bit more presentable unstitched the yellow star from our coats, and stepped out of line in the crowd and headed towards the Danube. We knew that we must head towards the Danube because on the way we’d spotted arrows that indicated that the railroad station was near the river. We left our knapsacks behind on the horse market grounds, because they would have given us away. I took a bundle more or less the size of a briefcase with me with my father’s blanket from the First World War, a black woollen blanket. My mother had packed it for me so I should have a warm blanket if I needed it. It was held together with a belt, so I took it along because I didn’t know if we’d manage our escape, and I didn’t want to be without a blanket in winter. When the railroad station came into sight – we were somewhere on the outskirts of town – I said to this girl, her name was Edit Láng, that I’m going to put the blanket down on a fence because I won’t be needing it any more. And a boy of about six or seven saw it, and started shouting, deserters! This was a real traumatic experience. When I came home I thought a lot about what could have become of that boy. I felt no hate as such, but I would have liked to know what became of that boy. His family must have held views like that if he said what he said and ran for the gendarmes.

In less than ten minutes, we hadn’t reached the station yet, but the gendarme was there on a bicycle. He took us to the gendarmerie barracks and the next day they put us in the next column. First they put us in a wagon somewhere near Vienna, I don’t know where, and took us to Dachau. If you look on a map, you know that the second front was already approaching from the direction of Normandy, the British-American troops were advancing from the north, the Soviet troops were attacking from the east, so the Germans were wedged in. But they still busied themselves with us. We were in Dachau for two weeks, in a camp called Landsberg. Then they transferred us to another camp. It was called Seestall.42 We still wore our own clothing there, and from time to time, our food was acceptable, too. For instance, I remember how surprised we were that they gave us jam, which was commonly called “Hitler bacon”,  to go with the bread. It was a concentrated jam in a box. So things didn’t seem so hopeless there. They gave us hot soup once a day and black coffee once a day, in the morning, with bread and something to go with it.

Everywhere – because I was in three camps – I asked after for my relatives from Csáktornya. The camp at Landsberg was for men. We were there as special guests. A man I spoke to there told me that there was a man from Csáktornya, and he’d tell this man that I was looking for him. And a second cousin of mine came to me – his name was Brauer – who survived the camp. We met again in the 1970s. I also saw Ilonka Ziegler, one of my cousins there, but she later died.

The beginning of December, they transferred us to Bergen-Belsen. On the way from Dachau to Bergen-Belsen, we made terribly wide detours. We could have traveller around the world in that time, I think. We were on the road for four or five days. Whenever the troop trains and the munitions transports passed, they made us wait. Once when this happened, we saw a sign saying Berlin. The transport was standing on an outer track on the outskirts of Berlin. It was day, but we stayed through the night. The unheated wagon was terrible. On the other hand, when night fell – it was a bright, moonlit night and the moon lit up Berlin’s outskirts – we saw the bombed-out houses, street after street, with only the ghostly outer walls standing, and I can’t describe what we felt. It was like the stage set for an opera. If it’s all right to say that the sight was thoroughly gratifying, then that’s what I say. The Germans got their share of the war, as a lesson to them, for starting this war and for all their cruelty, first and foremost on the Soviet front, but also in the hinterland, and for the terror they unleashed in the occupied countries, and I’m not thinking only of the Jews, but the crimes against humanity. I was glad that they were getting it back and were being destroyed in turn. I didn’t know then what would happen to Dresden and many other German towns, but I felt that if I were to die – though I didn’t know yet what it was like to die of hunger, because back then that was just a remote and abstract possibility – I’d die happy. In Bergen-Belsen, of course, I realized that the possibility was very real indeed. And maybe, had the liberating troops come three days later, I wouldn’t be alive today. But at the time I felt, I don’t care, because the Germans were learning what war means, and you can’t get away with a thing like that and go unpunished.

We learned the hard facts in Bergen-Belsen, because Dachau was nothing compared to it. For one thing, we didn’t have to work in Dachau. We didn’t have to do anything the whole day. We were cold, as far as that goes, but our food was adequate. You didn’t die of hunger, and they didn’t mistreat us, but we knew that this was not going to last. In Bergen-Belsen most people died of hunger and typhoid fever.

We didn’t get our period in camp. They added something to our food. We didn’t know this at the time, but later I learned that they put something in our food.43 In short, the men and women who ate from the cauldrons had no sexual problems. But they didn’t all eat from there, naturally. The functionaries in the camp got special treatment. I mean the Jewish functionaries, the capos, the blockältestes, that’s how they were called.44 More and more transports arrived, and they took everything away from them. They stuffed themselves full of sardines and Emmentaler cheese.

Bergen-Belsen was a gigantic camp complex where the individual sub-camps were closed off from each other with barbed wire fences. We ended up in the so-called Hungarian camp.45 Of course, there weren’t just Hungarians there, though mostly Hungarians, of course. There were all sorts of other people there as well from the former Greater Hungary, and also, gypsies. I was with the Hungarians. There were hundreds of us in the barrack where I was put. It was a very long hall where there was nothing in the beds except for the boards. We had neither blankets, nor anything else. Our supplies were gone by then. Our shoes were in shreds, too. Few of us had good boots like me. Mine were still in one piece. There was a room to wash up. It consisted of a trough with a pipe running along above it with holes, and the water flowed from there. We got water from there when we needed to drink or maybe wanted to wash our hands, or wash up. Behind it was a long latrine, a platform made of planks with holes in it, where you could relieve yourself.

Northern Germany is very cold and windy. It has terrible climate. We were always hungry by then, because we only got something to eat once a day. It consisted of about one litre of soup that was mostly just liquid with some bits of turnip in it. If you were served from the top of the cauldron, you basically ended up with nothing in your soup. If you were lucky enough to get it from the bottom, it was thicker, and if you ended up with a piece of potato in your plate, let’s say, you felt like you’d won the grand prize at the lottery. Also, at first six of us were given a piece of cube-shaped bread. It was black, which wouldn’t have been a problem, except in contained some strange things, like sawdust, we thought. Later eight of us got one piece, then ten, and by the end twelve of us, which was basically just one slice. With the passing of time, we grew more and more hungry. We were famished. The flesh came off us. It was alarming. You had just one thought, to eat. The two most horrible things were the hunger and the cold, because we were always cold, needless to say.

We were taken there in early December, and I started working at a textile mill in January, where we wove detonating fuses for canons, narrow, approximately three centimetre wide and long fuses on one-man looms from a material like celluloid. It was very hard and we cut up our hands from rolling it. About fifty or sixty of us worked in one big hall. There was an iron stove in the middle of the hall, because we needed someplace to warm our hands so we could use them. The woman who was the overseer in our barrack was a sixteen year old Polish girl. She was a terrible, cruel piece of goods, and not only with us, but even with her own mother, who was with her. If she didn’t like something her mother did, she beat her with a whip. She had a whip made of leather straps, and wherever she went, if anyone was near her, regardless of what the person did, she beat her savagely. She was sadistic, a sixteen years old monster. I imagine she must have been in camp for years by then and lost all traces of her humanity. I might add, by way of an aside, that after the liberation the inmates lynched her and killed her. Unfortunately, I couldn’t take part in it because I couldn’t walk, whereas I’d have liked to. And they killed others, too, not just her. They tried to get away, but within a couple of days, they were caught. They tried to mingle with the deportees, but they were so conspicuous, they couldn’t do it. For instance, this girl was so fat, it was not difficult finding her among the skeletons.

This girl took us to the Weberei factory, to the textile mill, every morning. She sat by the stove all day, while the rest of us worked. On the way, we had to cross a pine wood of newly planted pine. This is important to me because when the Northern-Bavarian state invited me to Germany on the occasion of the fiftieth anniversary of the liberation and we went to visit the camps in the area – including the camp museum in Bergen-Belsen – we passed through it. The camp is not there any more because the American troops burned it to the ground. I returned after fifty years and found huge, tall trees. Although I know how much a tree can grow in fifty years, I was looking for that fresh new pine wood that had been such an important part of my life. For example, when my foot froze and was full of puss, I washed it with tea made at the mill from pine nettles. We thought that it must contain some vitamin that would help. It didn’t help, of course, but the hot compress felt good. Once when we were on our way to work, we passed a kitchen building with tall heaps of discarded potato skin and we all wanted to dig into it and take a handful, hoping that maybe we could cook it on the stove at the Weberei. I managed to take a handful a couple of times, but once I got a bullet in my arm from the guard tower because I stepped out of line. That wound on my arm didn’t heal for months either. It got infected, of course, and I put a compress of pine nettle tea on that, too. It wasn’t a severe wound, it just scraped my hand, but traces of it are still there today.

In the barrack where we lived, the number of bed boards decreased by the day. This happened because at the back of the barrack there was a separated-off space where that capo “lived”, and she used the boards for firewood. This took place parallel with the reduction of the number of people in the barrack, because as people died, their beds remained empty. By the end, around April, there was nothing to the beds except their frames. They were completely stripped, and we lay on the pounded mud floor. It was terribly cold in February and March. I had a terrible experience then. One night they stole the shoes off my feet, so I was barefoot, and for three days walked in the snow with my feet wrapped in whatever rags I got from the others until I was able to put aside three days’ rations of bread and traded it for a pair of shoes from the men’s camp. They threw me the shoes over the wire fence and I threw back the bread. This is how I got a size seven man’s shoe for my size three and a half feet. I had to fix them to my feet with strings and rags. It’s interesting, but you couldn’t see anyone there with a cold. I used to suffer from tonsillitis all the time, and also the croup, but except for typhoid fever, I wasn’t sick in camp. These conventional illnesses were nonexistent, even though we wore no panties, because we had no underwear, yet we didn’t get cystitis, for example. I heard several older people say, oh dear, what will become of me, I have stomach ulcers. Well, their ulcers healed like you wouldn’t believe. They had no problem with their stomachs. You should have seen them eat the turnip soup.

There was other food there, too, though rarely. We called it zupa. In German soup is suppe, but in the language of the camp, it turned into zupa. The food I’m referring to was the so-called brotezuppa, or bread soup, a thick concoction. They must’ve made it from dry bread. It was nourishing, and more filling, too. An hour after you ate it, you didn’t feel like you haven’t eaten anything. I ate food fit for humans just once there. This was on Christmas Eve, when they gave us cabbage. It wasn’t so much like soup as a sort of cabbage cooked in roux, and I felt like I was in heaven. By home standards, it was just thin, empty cooked cabbage, though they had cooked meat in it, but the inmates didn’t get any of that, unless a piece was left in the cabbage by accident. Still, I remember the taste to this day. I had something nice to eat one other time. When the new transports arrived, this Polish girl would invariable replenish her food supply. She had fine foods, and we always felt the nice smell. A couple of times I could tell that she was eating sardines and the like. I made up my mind that one night I would climb over the partition that she made for herself from planks. You could climb up by placing your feet between the slits in the planks. Once I actually climbed up. I couldn’t look in because the planks went way up to the ceiling, but I reached in and pulled out something that felt like a cup. It had honey in it. Needless to say, I gobbled it up right then and there. It must’ve been half a cup. I hated honey all my life, and I still won’t eat it, but at the time it was a gourmet’s delight. I ate it and threw the cup away, go get rid of the evidence. She had so much, she never noticed.

The appel was the counting of the camp inmates every day. We set off for work at five in the morning, and two hours earlier, meaning at three or four at dawn, they made us stand on the so-called appelplatz, and took a head count of the entire camp. We had to stand there until the count was right. We had to stand ten in a line in the thin clothes we had in that cold weather. It was horrible. If you lay down on the floor, at least you could roll up, and your body touched the body of those in front of you and behind you, so we warmed each other up a bit. But standing there for two or even three hours, until the count was right, because with the Germans everything has to be just so, that was horrible. They put in the records the number of each inmate that had died that day. By the end of the winter, hundreds died every day. In short, the number of the living and the dead had to tally. The Germans kept meticulous records on us. Naturally, when we arrived, they recorded our names, too, but from then on we were just numbers. It’s interesting that if, for instance, they ask me today what my number was, I first remember it in German, and I have to translate it into Hungarian, because wherever you went, you had to give them your number. The name was not important. To this day, first I remember the number 10851 in German. That was me.

As the front approached, our provisions went from bad to worse, of course, and in early April we began to hear the canons of the British-American troops. The SS kept telling us that they’d blow up the camp so we shouldn’t put our hopes up, we’re not going to be liberated. I had typhoid fever, which meant that I couldn’t go to work for a couple of days. I lay sick in the barrack, on the bare ground. I had a very high fever and my body was covered with a rash. The high fever dulled my wits, but I survived. I recovered from it, and by the time I did so, the camp had practically fallen apart because the liberating troops were very close by then. The canon fire came very loud, we didn’t go to work, there was no appel, and no provisions of any kind. We got nothing to eat. This lasted about three or four days. There was no water in the tap, and then we saw that the SS had disappeared from camp and were replaced by the Wehrmacht soldiers – basically, they did not belong to those who believe in the Nazis, they were regular soldiers, just like the Hungarian soldiers – and they ignored us completely, which for all practical purposes meant that they didn’t hurt us. By the way, there were Hungarian soldiers in the camp, too, but we didn’t see them until the SS had gone. We later heard that the Hungarian soldiers had been orderlies in the SS camp, serving them and what have you. I even met a Hungarian soldier there, which played an important role in my life later. Suddenly one Sunday, it was April 15 – of course I didn’t know this at the time because we didn’t even know what month it was – the British-American tanks appeared. They crashed through the camp fence. We heard it and knew that it was over for us now, even though only a few people were still milling about in our barrack. Most of us had died. We slept so close at first, if somebody turned around at night, the entire row had to turn. Now this was finally a thing of the past. We all had our own comfortable space.

There were very few of us left, and those of us who could get to their feet went outside to see what was happening. I couldn’t even stand up, but about an hour from the time they entered the camp, they gave us hot milk. They brought it in a so-called goulash-canon, a big cauldron. We couldn’t believe our eyes. When they saw that those who were still alive were on the verge of starving to death, they wanted to give us something to eat right away. We were like skeletons and not like human beings at all. When I left home, I weighed sixty kilos, and two months after the liberation, when I’d already been given proper food regularly, I was still just twenty-eight kilos. I’d lost more than half of my weight, and on top of that I was in my sixteenth year, when you’re still developing physically, when you’re still growing. The first thing we got was hot, sweet milk. It gave a great many of us strong diarrhoea. Our digestion was completely off.  An hour and a half or two hours later, they came with a big vehicle and everybody got two tins. Needless to say, we all fell on them. I remember to this day that these tins were closed so that you had to peel a metal strip off before you could open them. I looked to see what’s inside, like we all did. The first ration that I opened had beans with smoked meat. There’s no food harder to digest, but I thought, I’m going to eat this if it’s the last thing I do. I can’t not eat it. And I devoured it down just as it was, the beans and that big peace of smoked meat. And then I opened the second tin as well, thinking that since they gave it to me, I might as well eat it. I think that this was my great luck, because cocoa is good against diarrhoea. In short, it prevented what little there was inside me from coming out. Actually, most of the others died then, because not everyone was lucky enough to have cocoa in their second tin. Some had two tins of meat, and they ate it. Nobody had the strength of will not to touch it.

In a couple of days I got a bit stronger and could more and less stand, and I dragged myself out of the barrack. There were two steps leading up, and needless to say, I couldn’t climb the steps, and then a Hungarian soldier came over to me to help me, and he said to me, wait, auntie, I’ll help. This sentence was like looking into a mirror, because this soldier, who must’ve been thirty, let’s say, took me, a sixteen year old girl, for an old lady. Next, with the help of interpreters, the British soldiers took the sick to hospital. I didn’t want to go to hospital because it had horrible connotations for me. There was a hospital in the camp under the Germans, too, but nobody ever came out. In short, I wouldn’t go to hospital. I thought I’d eat as much as I could instead. I wanted to go home. So I didn’t go to hospital, and they took us away in trucks. They said they would burn the camp to the ground. They took us to an SS barracks a couple of kilometres away. The SS camp had two-storey buildings with rooms for two occupants and all kinds of comfort, and that’s where we were taken. The various nationalities were under various conditions there. Those that had been dragged away from Yugoslavia were taken home, because the Yugoslav government came to get them. Yugoslavia was on the side of the victorious powers, and they took home those who could walk. We were very well taken care of by then.

On May 8, Victory Day, there was a great big celebration with fireworks and music.46 In as many languages as there were nations in the camp, they announced that the war had ended, meaning in Europe, and that the Germans had capitulated. In short, there was a huge to-do. And I thought, surprised, the war is over only now? As far as I was concerned, it came to an end three weeks earlier, when we were liberated. It was so strange. That’s when we realized that it was over for the others, too, most probably, meaning for those back home. I met there a former teacher of mine who was actually a Yugoslav citizen, a woman from Szabadka. She later married Prime Minister András Hegedüs. Her first name was Zsuzsa and she had been my home economics teacher in Budapest. She taught sewing. She lived in the Yugoslav barrack, and after the camp was liberated, she was made a camp administrator of some sort, and she talked me into going to Sweden, where they have a hospital. She said that I should go there for treatment and then go home, because I’m so weak, I wouldn’t survive the journey home. And this is how I reached Sweden in late June.

A hospital train took us as far as Lübeck, where they transferred us to a hospital boat and took us to Stockholm. I can’t express how wonderful it was the way the Swedes welcomed us. The boat anchored at Malmö, which was our first station on the boat journey. We wouldn’t have had to stop there, but we were told that the people of Malmö wanted to welcome us. They found out that we were coming. I would imagine that we were not the first transport the Swedish Red Cross accepted in Sweden. Needless to say, they didn’t let us off, because most of us couldn’t even walk, and the people were not allowed on board, but we looked out of those round ship’s windows, and there stood a bunch of women with bicycles, a hundred of them at least, carrying packages. They waited for us with cakes on big trays. The corpsmen who took care of us on board brought the cakes and fruits to our cabins. It was very touching. We saw these healthy, sun-tanned women in their light, flower-print dresses, full of vitality. That was the first time, really, that we saw peace face to face. The Swedes, of course, were not in the war, and they appreciated it. Everyone we came into contact with said that they wanted to repay us for their good fortune, for the fact that Sweden had not been at war for a hundred and twenty years. We were cared for by volunteer nurses, who offered to work for free. I stayed in touch with many of them for many years afterwards. I even visited them. I was in Sweden several times. Back then I was there for a year. That’s how long it took for me to regain my health.

First I was in Stockholm, because when we arrived, it turned out that I also had diphtheria. I was taken to a children’s hospital in Stockholm, because it was also a hospital for infectious diseases. I was alone in a room, because I couldn’t be put with anyone. It took a week for them to wash the dirt layer off my feet. That layer was very thick. They finally sloughed each foot off with a peeling cream, then wrapped it in gauze, and when they took off the gauze the following day, the entire upper layer of dirt came off the top. And this after we were able to take showers in the SS camp after we were liberated. I showered regularly, but that dirt wouldn’t come off. I suffered from a whole array of ailments. First of all, I had a scurvy-like vitamin deficiency, and I also had problems with my kidneys, and the beginnings of tuberculosis. I stayed in that hospital for infectious diseases in Stockholm for about three months, if my memory serves me right, between August and October of 1945. Then they took me to Sigtuna, a small town about twenty kilometres from Stockholm. I was there until November, and then in late November 1945, I was taken to Ribbingelund, where for a short time I was in a sanatorium, in a rehabilitation centre. This was at the Ribbingelund colony, next to the city of Eskilstuna. On December 24, 1945 I had a very pleasant Christmas dinner there. It took about a year for me to gain back my original weight and be declared healthy. Needless to say, as it later turned out, I was far from healthy, because when I came home, I was in hospital two more times for a year. First I had bone tuberculosis, then kidney tuberculosis. Actually, I spent my life with the adverse effects of the illnesses I had picked up in camp.

The year we spent in Sweden was remarkable for how extraordinary kind they were to us. They treated us with so much love, I can’t describe it. The Swedish government and the Swedish Red Cross gave me a full “dowry”. When we arrived in Sweden, right away they took all those who could walk to a clothing warehouse and gave them summer and winter clothes, even ski boots, because almost everyone went about on skis in the winter. I didn’t ski in the hospital, but I also had ski boots. I kept those boots and only parted with them not long ago. I gave them to a homeless person. We were given everything you can possibly imagine – winter coats, summer dresses, shoes, underwear. We were also given pocket money every week. If anybody wanted to buy chocolates or anything, they could. They didn’t have to make do with whatever they got to eat. The food they gave us was more than satisfactory, but we were starved for sweets and for things you couldn’t buy at home. While I was made to lie in bed for eight months, and also when I was at the sanatorium, which was packed with the former inmates of the camps, I was able to work. I was relatively strong and healthy. A merchant who dealt in children’s apparel came to the hospital and asked who among us knew how to sew. I said that I could knit. In short, those of us who were qualified worked out of the hospital, and I made a respectable amount of money. Before I came home I bought so many things, I came back with three suitcases, and I had things sewn into my coat, too, because I couldn’t be sure that they wouldn’t take things away from me on the way back – material for dresses, material for coats. The lining of my coat was bulging inside. I brought coffee for a lot of people, and cocoa, chocolate – things that we didn’t have back home, things we didn’t even see for years, and certainly not in our circle, because if you were on the black market, that was different, the sky was the limit. My parents, of course, didn’t have that sort of money.

It was thanks to a miracle and the game of chance that I found out in September 1945 that my mother, her husband and my future husband, with whom we were dating before the war, had survived. When I lay in the hospital for infectious diseases in Stockholm, they assigned a nurse to me. Maybe they did it so I’d have someone to talk to. She was an Austrian woman, so I could talk to her in German. I had my own nurse because I had several types of infection, and they didn’t want the nurses carrying the infection to the other patients. She was a very nice woman, of aristocratic extraction, and at the time of the Anschluss, in short, when the Germans invaded Austria, they persecuted the aristocrats too, and this woman fled to Sweden. She must have been around forty. She knew a great deal about Hungary, because when she was young, she spent time in Budapest. She had a Hungarian acquaintance, and she brought me old Hungarian newspapers, “Színházi Élet” from before the war, for instance, so I’d have something to read, because I couldn’t get out of bed. It took about three months before I could stand. This woman told me that there was something called the Raoul Wallenberg Committee of Sweden, and that they publish a newspaper which carries news from Hungary. She said she’d go there and bring me a paper like that – it was a mimeographed paper – and she did, she brought me a whole bundle. That’s how I knew what was happening in Hungary.

The Committee’s address was at the top of the paper. We agreed with the nurse that I would write a letter [to them], because she asked at the post office and was told that there was no postal service between Sweden and Hungary, not in the summer of 1945, at any rate. So I wrote a letter to the Wallenberg Committee asking them if they knew of a way I could get a letter to Hungary, and I received a reply, signed by Mrs. József Markó, who wrote that although there was no contact by post, she could get my letter to Hungary via London with a diplomatic courier. She said I should write the letter, address it to whomever I want, leave the envelope open, put it inside another envelope and send it to her, and she would get it to London, but the diplomatic courier can take only open letters, so I mustn’t seal it. I wrote a letter to Margit Révész. We were very close, she loved me very much, and I loved her. The fact that I later oriented my life toward psychology was in large part due to her. She saw that I had a feel for it, and later she played an appreciable part in me decided to study psychology. It influenced my whole life. Anyway, I wrote to this Aunt Margit and asked if she knew anything about my family and Gábor, my future husband. And three days later I received a letter from Mrs. József Markó. It turned out that she and Margit Révész were cousins. This was a complete coincidence. She wrote that she’d received news about Budapest and the family via Switzerland, and she knows that my [future] husband is alive and has moved in with his future mother-in-law. This is how I learned that my mother was also alive. From then on I had a veritable mother-daughter relationship with this Aunt Erzsi [Mrs. József Markó] until she died. I visited her several times in Sweden, because she never came back. Her husband died in forced labour, and she didn’t have anyone. She had her adopted daughter join her. She still lives there, and I’m in regular contact with her. And not just her, but her three children as well. I also keep in touch with her grandchildren. They visit Hungary regularly.

The story of how I came back home involves Aunt Erzsi, who was working at the Hungarian embassy in Stockholm by then. She got me the airfare from Stockholm to Prague from some foundation. She said that I’d be able to make it home by train from Prague somehow. Anyway, I was able to get home from Prague to Budapest, except really by train, and not by airplane. They were bringing ten Hungarian soldiers home. They had also been taken from Bergen-Belsen to a hospital in Sweden, and since only I spoke a foreign language, German, I was appointed their transport leader, and I accompanied these boys all the way home. They came in handy in Prague, because I had a lot of luggage and other bags to carry by tram from the airport, and they were strong young men. When I saw the Danube from the train, that was the first big shock I had. This was somewhere near Komárom, because the trains had to make big detours. The bridges were down, so we couldn’t come the usual way. We came in to the Eastern Railroad Station by passing all along the Danube Bend. Anyway, the train stopped at the shore of the Danube at the outer station near Komárom, by a watch-box. I stood by the window, crying. And then a track-watchman came over, because the tracks were by his house, and he said not to cry, and filled his cap with cherries he’d picked. And it was the end of May, and those cherries were so puny and watery, but he handed them up to me so I wouldn’t cry.

Once I knew when the plane would be leaving from Stockholm, I sent home a telegram. I sent a telegram in which I said, I’m on the way home, I’m leaving Prague Friday night. I knew that my plane would be arriving in Prague Friday afternoon, and that we’d probably continue the journey that night by train. I took it for granted that my family back home would know when I’d be arriving. I thought that the trains were running according to schedule. But there were no schedules. The trains ran at random. Only later did I learn what happened. My [future] husband went to the Eastern Railroad Station and asked, if someone leaves Prague Friday night, when would they be arriving? They told him not before Tuesday, because trains everywhere were stopping for twelve hours at a stretch, and it’s not likely that my train would get in before Tuesday the earliest. Then he went to the Southern Railroad Station and asked again, and they said that the train might come in on Monday. Then my mother took her shopping bag, because she wanted to do some shopping at the Garay Square market, and then thought that she might as well go to the Western Railroad Station herself to ask, just to be on the safe side. This was on Saturday afternoon. She went to the Western Railroad Station and asked when the train from Prague would be coming in. And they said there’s a train standing on one of the outer tracks that’s come from Prague. However, they don’t know when it left Prague, so she should wait a bit until they find out. Meanwhile, I got off the train. It was purely by chance that we met, because they were expecting me on Monday or Tuesday. I can’t describe what it was like when I suddenly saw my mother.

I never considered staying there. My best friend, with whom we became friends in Sweden and who was a year younger than me and was in Bergen-Belsen with her mother, stayed behind with her mother, and I could have arranged for my future husband to join me there. He could have easily done it at the time, just as Aunt Erzsi had her daughter and son-in-law go to Sweden, but it never occurred to me. I have very strong ties to language and culture. I don’t like to sound rueful, but this is my country. I don’t think I could live anywhere else, I have such strong emotional ties to Hungary.

My sister, who died in camp at the age of eighteen, had a boyfriend she had dated for a long time, and my husband was friends with him. They were children in Sopron. He was four years old when they moved to Sopron. His father was transferred to the textile mill in Sopron, and my sister’s friend also lived in Sopron. His mother worked in this textile mill, in the same place as my husband’s father, and then both of them moved up to Pest. My husband’s father passed away in 1937, and then his widowed mother brought him to Pest. He started school here. In short, when I was fifteen, he was nineteen. Once my sister’s boyfriend came to visit her and brought him along, and that’s how we met. We fell in love. After the war he waited for me so much, he moved in with my mother and my foster-father, and stayed there until I came back home. I was eighteen by then. I came home in May, and in July we were married.

When I got married, we had our own apartment. But when my mother started taking ill – she had high blood pressure and a bad heart – and she had to retire, we moved in together in Szász Károly utca, in Buda. I was expecting my second child by then. We traded two small apartments for a big, hundred and ten square meter, three and a half room apartment, and the six of us lived there together, my parents, my husband, myself, and the two children.

My husband was a textile worker. He studied at the middle school for the textile industry in Markó utca, here in Budapest before the war. After he graduated, he went to work in a factory in Újpest. He was a textile worker at the Herman Pollack und Söhne textile factory in Újpest. After the liberation the factories weren’t working, not really, the textile factories didn’t either, for lack of raw material. So he went to work for a small tradesman. The place was called the Székács Workshop and it was in Lánchíd utca. He wove a two-meter long fabric for skirts from Australian wool that this small tradesman bought on the black market. He made beautiful things. When I came back home, he gave me two materials for dresses. He designed multi-coloured, square-patterned woollens. They were very beautiful, and one of a kind. He never made two that were alike. You can’t buy anything like it today, of course. This went on until 1947. Then between 1948 and 1952 he finished the Károly Marx University of Economics. When he couldn’t work there anymore, he went to work to a state owned company. This was the National Clothing Institute, where they made uniforms for the military, the police, and other uniforms as well. From there he went to the Ministry of Finance, and later to the Planning Office. He went into retirement from the Institute for Economics of the Hungarian Academy of Sciences. We were divorced in 1970.

I finished a year and a half at the faculty for industry of the Jewish gymnasium, and when I came home on May 16, 1946 – this was on a Saturday47, on Monday I went to the school, to my old class. My form-master was just giving a lesson. Needless to say, the class was much reduced in size. There had been forty of us, fifteen or sixteen girls, I think. Those from the countryside were all deported, and they didn’t come back. Anyway, I visited my class and they greeted me with open arms. The principal, who was a horrible man and everyone was afraid of him because he was a very strict old man and a stickler for form, came into class when he heard that I’d come back, and he told me that the written final exams would start the following Tuesday, and that I should go sit at my former desk and he’d guarantee that I’d pass. And I said to him that I’m not sitting among these children with my hundred and twenty years. I told him that I was incapable, I couldn’t sit down at a school desk. I felt that I was carrying such burdens that I simply couldn’t, not to mention the fact that what could I do with a certificate when there’s no knowledge behind it?

Next September I enrolled in the Workers’ Gymnasium and graduated. Then I went to university to study philosophy and pedagogy at the ELTE BTK [Eötvös Lóránd University, Faculty of the Humanities]. I received my teacher’s certificate in 1954, and from then on my life was on track, I think, because although our opportunities were limited in comparison to today’s young people, our future was secure. We never had much, but we knew that we could make end meet. Meanwhile my husband had finished the university of economics in evening school, and we lived very well, except that my entire life my state of health prevented me from doing certain things. In 1948 I was in sanatorium with bone tuberculosis, and then again with kidney tuberculosis for a year. I lived a full life, because even during these times I wasn’t idle, because when I was hospitalised with bone tuberculosis, I finished out the year in evening school. I studied in bed that whole year. I lay in a plaster cast for three months, but I kept abreast of the teaching material. I found the profession that is close to my heart. Until 1957 I was teaching assistant in the department of philosophy at ELTE. Then I taught lower level at the Hegedű utca general school until 1959, and from there I went to the Trefort Gymnasium, where I taught until I retired, and where I was vice principal from 1960 to 1988. Between 1989 and 1999 I was principal at the school run by the Autism Foundation.

I bore two children, Magda and Gábor, whom my husband and I put through school. Gábor was born in 1954 and he studied at the Károly Marx University of Economics for two years, then in 1974 he defected. He studied mathematics and philosophy in England, where he got a PhD in mathematics. He then went to live in America, in a city called Lawrence, for two years, where he taught mathematics. In 1987 he came back home and taught mathematics at the University of Miskolc in English and Hungarian. He died unexpectedly in 1997 in Budapest. He has one son, my grandson Bálint Révész. I’m a second mother to him. He spends a lot of time here with me. He lives in Csillaghegy and studies at the Alternative Gymnasium for Economics. Magda was born in 1956 in Budapest. She’s a social psychologist. She studied psychology at ELTE. Presently she’s working for a child’s welfare agency in Budapest. Her son Péter became a general practitioner. My relationship with my daughter, son-in-law, and grandchildren is harmonious and loving. I can count on them no matter what, and they can count on me. I do what I can for them. Presently I live alone here in Csillaghegy. I love it here. It’s the first home I’ve had where I have a yard with flowers at long last. I was always a leftist by inclination and still am. I love opera and animals.

When the war ended, I said there’s one place on earth I’ll never set foot in, and that’s Germany. When my husband and I first went to England in 1967, we went by train, and we passed through Berlin. I held myself to my promise, and when we needed to transfer from one train to another, because the Hungarian train went only as far as Berlin, where we had to transfer to a German train that took us to Sassnitz, up north to the sea, where we got on a boat, I took the five steps I needed to take to cross the platform, and no more. I didn’t go out to the city. Since we had a five-hour layover, my husband went to have a look around, but I refused.

Sometime in the early 1980s we at Trefort, my school, became sisters with a Germany gymnasium in Giessen48 Their choir came to Budapest, and we went to Germany to reciprocate the visit – our choir, the two music teachers, and someone from the school administration. It didn’t even occur to me to go, even though I had very pleasant impressions of the German teachers. I thought that they were very pleasant people. When the question of who should go to Germany was raised, I was nominated, since I spoke German. I’m not going, I protested, because I have promised never to set foot in that country, and I am going to keep that promise. But they kept insisting, saying that I had to go because I speak German. Besides I’m not going of my own accord, it’s work, it’s my duty. And so I went, and the truth is that that’s when I experienced my first serious change of heart with regard to the Germans. When we arrived in Giessen, we were all put up with the families of the children. The two music teachers stayed with the families of the two German music teacher, and I stayed at the home of the principal. I walked into their drawing room, where one of the walls was full of books. While I was waiting for dinner, I browsed through the book shelves, and with only a slight exaggeration, my own library looked back at me – the classics, the German and world literature, those books was also among my own books, including the German literature from between the two world wars, Thomas Mann, for instance, and also the great post-war writers, Lenz, Böll, max von der Grün, Günter Grass, and so on.49 In short all those who wrote about the German conscience, who wrote novels about such things.

That’s when something began to give way inside me, the realization that here, among the Germans, there are many decent people, too. Meanwhile, we sat down to dinner. My host, who was perhaps one year older than me, opened a bottle of champagne. He drank a toast to me, I drank the champagne, and it went to my head. I’d been on the road all day, I drank the champagne on an empty stomach, and so it went to my head. If I had been sober I probably wouldn’t have said anything, but I said to him that I’m not unequivocally happy that I had to come here, because I had promised myself that I would never set foot on German soil, and until now, I have kept that promise. And then I told him why. The principal and his wife turned ashen white. It was a terrible situation. And then my host got up and left the room. Needless to say, I had no idea where he was going. In no time at all he was back. He came back holding a small wooden box – it was pieced together by hand – and handed it to me, telling me to open it. I took from it a letter written on birch-bark that had been rubbed smooth. It was dated October 5, 1944. This was my host’s seventeenth birthday. He had written that letter to his mother. It said, I am seventeen years old today, but I cannot be with you. It was a farewell letter. He wrote that he was going to die soon, and that he thinks of his parents with love. Then he told me that he and his two brothers were taken to Northern Poland to do logging because his father was a Social Democrat printer and he wouldn’t allow his sons to join the Hitler Jugend. He was otherwise a very religious Catholic. So basically to punish him, they took his three sons to a labour camp. His two older brothers died there and were buried there. He came home with tuberculosis and had to undergo surgery to remove one of his lungs. And I felt terribly ashamed that I had condemned prejudice against Jews, but at the same time I was guilty of the same thing, I was prejudiced against the Germans and boycotted Germany as such. At that moment I put this whole thing behind me once and for all.

When I was invited for the fiftieth anniversary of the liberation of the concentration camps and I went with thirty-six former Hungarian deportees, I can’t describe the way they greeted us, and the effort they made to prove to us that this is a new Germany. A new generation had grown up since then, who had been made to come face to face with Germany’s Nazi past. They confronted their past in a way that Hungary, for example, never has. I visited the former concentration camps in that federal state. Needless to say, I was most affected by the camp at Bergen-Belsen, of which no traces remain. There’s only a memorial park and the camp museum, where I found my name in the camp records. I looked for the number 10851, and I found my name. I saw the buildings and the SS barracks that now serve to house NATO soldiers. I saw the pine forest that we crossed every morning. I planted a stock of violets on one of the mass graves that my daughter and son-in-law handed to me when I started off.

I feel that it is my duty to pass on the horrors of war. I’ve been to the Trefort Gymnasium, my old school, where I spoke about these things to a class who were preparing to go on a class excursion to Poland and were going to stop at Auschwitz. I talked about the subject during a history class in my grandchild’s school. I consider it very important that these children should know what happened and not be taken in by lies. I know that I am of Jewish extraction. My children and my grandchildren know it too. I’m not making a secret of it. In the fall of 2005, I took my children and grandchildren to Auschwitz. I have never felt that the non-Jews living around me were hostile to me, ever, or are hostile now. I feel no such thing, I never experienced any such thing. All the same, I am aware of the existence of anti-Semitism. When I came home, we had a regime in which people could not say bad things against the Jews. I know that it is customary and even fashionable to deride the decades that today they call communism, but there was no abusing the Jews back then. People may have felt that way, and maybe there were people who thought differently, but they never gave any tokens of it. I like to look for the good in people, and not the bad, and as I result, I don’t experience the bad.

Translated by Judith Sollosy

1Pancsova - (Hung.; Serbian: Pancevo) was a municipal borough in County Torontál (royal tribunal, press and district court, royal notaryship, tax office, district administrator’s headquarters). In 1850 its population was 11,000, in 1879 16,900, in 1891 17,900 (43% Serbian, 40% German, 11% Hungarian, 2% Romanian, 1% Slovak, and 1% Croatian; according to religious affiliation the population was 44% Greek Orthodox, 38% Roman Catholic, 9% Lutheran, and 3% Israelite). At the end of the 19th century and during the first decades of the 20th, the city had a public gymnasium (principal gymnasium), a higher elementary school, a public and Serbian upper girls’ school, as well as a professional training school. After the Treaty of Trianon, it was awarded to the Serbian-Croatian-Slovene Kingdom. Today it is in Serbia.

2Csáktornya - administrative district seat in County Zala (Muraköz, today Medimurje, Croatia). In 1891 its population was 4,000, in 1910 5,200 (47% Hungarian, 46% Croatian, 5% German); it had several district-level administrative offices, schools (state teachers’ school, higher elementary school for boys and also for girls, and professional training school; also several factories (champagne, liqueur and cognac factory, vinegar factory) as well as other public institutions, a lively grain and lumber industry, and cattle fairs. After the Treaty of Trianon, it was awarded to the Serbian-Croatian-Slovene Kingdom.

3Hahót was a village in County Zala. In 1891 it had a population of 1,200, by 1910 the number had grown to 2,200, and by1920 to 2,400.

4The interviewee’s grandfather was born in 1863.

5As the documents among the photographs indicate, in 1902 the interviewee’s grandmother was 41 years of age.

6In 1941, Hungarian troops occupied part of Yugoslavia.

7Graner is probably a reference to the ribbon and stocking factory owned by Henrik Graner Sr and Jr.

8In 1868 Frigyes Stühmer enlarged his small candy shop in Szentkirály utca, acquired modern machines, and founded his own candy and chocolate factory. The enterprise owned a distribution centre in Paris, a warehouse in Abbazia (Opatija, Croatia), and had branch shops in most towns of the country. It is the predecessor of today’s Budapest Chocolate Factory.

9German was obligatory in higher elementary school with two or three German classes being held each week..

10The company, founded in the 1920s, domesticated a new branch of industry in Hungary, the manufacture of exceptionally fine, so-called combed yarn. It was one of the more than 400 companies that, formerly having had German interests, had to be relinquished to the Soviet Union in the spirit of the Potsdam Conference. In 1953 the Hungarian state bought it back. Its main office was located at Bécsi utca 5, while the factory proper was at Soroksári út 164.

11According to the marriage certificate, the interviewee’s parents were married in 1924.

12Uncle Lakner’s Children’s Theatre, ran by Artúr Lakner (1893-1944), film script writer, writer and theatre manager, held performances for children first at the Royal Apolló (from 1926), then the Új Színház (from 1929), and the Vígszínház (between 1932 and 1938). After 1940 Lakner held children’s performances at the Goldmark Hall, an auditorium in the building of the Jewish neolog community. He put on children’s operettas, children’s plays and children’s cabarets, all performed by children.

13The play, written by Artúr Lakner, tells the story of an introvert little girl and her father’s new wife.

14This was in 1974, when the old National Theatre was gone from Blaha Lujza Square, having been demolished in 1965 to make way for the new metro – or so it was said by the authorities.

15Voluntary blood donation without compensation was part of an official movement in the 1950s, but the Hungarian Red Cross has been organizing free blood donations since 1939.

16In the Diaspora, the first two evenings of Passover are called the Seder.

17István Thomán (1862-1940), was a pianist who continued Franz Liszt’s tradition. He was a renowned piano teacher who coached illustrious pianists such as Bartók and Dohnányi at the Music Academy.

18The Viennese Bösendorfer piano factory is one of Europe’s oldest manufacturers of musical instruments. It began producing its sturdy Bösendorfer grand piano revered for its characteristic tonal quality in 1828.

19A play on suszter, Hungarian for shoemaker.

20In one of his papers Viktor Karády mentions that from the autumn of 1939 a ministerial decree called for a 6% quota in each class with respect to the new Jewish students. But as he ads, “Independently of this and prior to it, the doors of the middle schools operating under Church supervision (especially the supervision of the Catholic Church, which enjoyed a majority) were gradually closed to Jewish applicants.” (Viktor Karády: Felekezetsajátos középiskolázási esélyek és a zsidó túliskolázás mérlege, in Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek /1867–1945/, Replika Kör, Budapest, 2000.)

21The interviewee is referring to the Maria Theresa Girls’ Gymnasium.

22Magda Szabó’s widely read novel for young ladies (1970).

23In the Protestant Churches the deaconesses were originally nurses in Biblical sense. The deaconesses (also called Sisters), after a specified period of probationership, were awarded the blessing of the Church. They did not take vows, were allowed to keep freely in touch with their families, and remained in charge of their private fortunes. Their ties to the Mother House remained close: the Mother House disposed of their time and whereabouts, and in case of illness or old age, took care of their needs. They were free to marry. Besides nursing the sick, their activities included caring for children (in orphanages) and educating future teachers, as well as fulfilling various charitable and social (caring for the poor) offices. {In 1951 the government disbanded the deaconess establishments, but after the democratic changes of 1990, there has been a resurgence in some of their functions.

24Taking Bible classes became optional in 1949, pursuant to Decree No. 5 of the Presidential Council. In 1950 80% of elementary school children took Bible classes, in 1955 only 40%, in 1960 25%, and in 1965 only 10%.

25Until the 1946-47 school year, 1 was the highest grade, and 4 was the equivalent of a poor satisfactory. A 5 would have been a failing grade.

26For more on Mrs. Erdős and the house on Amerikai út, see below.

27The Mednyánszky family is one of the oldest aristocratic families of Upper Hungary.

28László Mednyánszky (1852-1919) was the most prolific painter of the turn of the century. Besides his landscapes, he is also celebrated for his so-called vagabond pictures. His models were mostly simple peasant boys, gypsies, drivers, soldiers, beggars and the dubious characters living on the outskirt of town.

29The second Jewish law was implemented in 1939 (Par. IV) and the third in 1941 (Par. XV). In 1942 further laws limited the rights of Jews.

30The Ernst Museum was founded by the art collector and writer on art Lajos Ernst (1872-1937) in order to make his collection of art and historical artefacts available to the public. The museum, which was designed by the architect Gyula Fodor (with the participation of Ödön Lechner, Elek Falus and József Rippl-Rónai) in the art nouveau style, opened its doors in 1912. The building had a movie house on the ground floor, the private collection open to the public was displayed one floor up, above it were two storeys of apartments for rent, and at the top there was a studio.

31The first bombing raid on Budapest was planned for February 2, 1944, but was postponed because of bad weather and did not take place until April 3. 450 bombers and 157 fighter planes of the American air forces launched from Southern Italy targeted the Ferencváros railroad station and the airplane factory. Besides the daytime attacks of the Americans, there were also night attacks by the British air force. On 1April 3 535 American planes attacked Budapest. Their targets were the airplane factory and the airport. On July 2 they launched another major aerial attack against Budapest. The targets included the Weiss Manfréd Works and the Shell Oil Refinery as well as the railway yard in Rákosmező and the western railway yard.

32The auxiliary transit station for apprehended and interned people was located in the building of the central police station in Mosonyi utca, in Budapest’s 8th district. The building is still used by the police today.

33Margit Révész (Mrs. József Hrabovszky, 1885-1956), was a physician and child psychologist. She founded her institution for handicapped and problem children (Institution for Handicapped Children, 12th district, Remete utca 18) in 1911. Later she lectured on experimental psychology at the College for Teachers of Handicapped Children. She also published several studies on child psychology and mentally deficient children.

34From the end of June 1944, the yellow star houses could be left only at times designated by the major or the chief constable. The Jews could not receive guests and were not allowed to converse with anyone from the windows looking out on the street.

35Both places had Hungarian broadcasts. Hitler’s propaganda was balanced by the BBC’s multi-lingual World Service (banned in the target countries). The Hungarian-language broadcast first went on the air four days after the outbreak of the Second World War. The clandestine broadcast of Kossuth Radio, organized with the support of the Foreign Committee of the Communist Workers Party of the Soviet government, first went on the air on September 29 in Moscow. The anti-fascist, anti-war radio broadcast its programmes for a while from Ufa, the capital of Bashkiria. (Moscow Radio also had a Hungarian-language broadcast.) From 1942 until April 4, 1945 the broadcast were again switched to Moscow.

36On July 7, 1944 Regent Horthy Miklós ordered that “the deportation of the Jews to Germany” must stop. Besides the rapidly declining military situation, the immediate preliminaries of the decision were the following: after both Angelo Rotta, the Papal legate stationed in Budapest, and the American House of Representatives had independently appealed to him, on June 26, Pope Pius XII wrote an open letter to the Regent to save the lives of the Jews of Hungary. On the same day, in a message sent through the Swiss Embassy, the President of the United States warned the Regent that Hungary would be held responsible for any atrocities against the Jews (“The fate of Hungary will not be like that of other civilized nations… unless they put an end to the deportations”);on June 30, the Swedish king sent a warning to Horthy; on July 2, the Allied forces launched their biggest air strike against Budapest, and this time they didn’t just bomb the industrial districts, but the city itself. (Source: Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2003; Frojimovics–Komoróczy–Pusztai–Strbik: A zsidó Budapest, II., pp. 520–540).

37After the Arrow Cross came into power, they began to move the Jews out of the yellow-star houses and into the Budapest ghetto.

38The camp was liberated by Soviet troops on January 27, 1945, but Himmler had ordered the susupension of the gassing in November 1944 and they began to destroy the evidence of the mass massacre of the Jews.

39According to Randolph L. Braham, the Jewish women of Budapest were called up to work repeatedly. On October 22, 1944 all women between 18 and 40 years of age – in short, those born between 1904 and 1926; on November 2, all women between the ages of 16 and 50 – in short, those born between 1906 and 1916 who knew how to sew; and on November 3 they ordered that the women between 16 and 40 years of age be put in the official records so they could be called up for “labour service related to national security”. See: Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., n.d.. /1988/.

40Even in peacetime, those working in an ammunitions factory could be forced to remain in its employ. Employees ordered to engage in defence work were placed under military command and were subject to trial by a military tribunal. They also had to abide by military discipline with respect to duties related to their work.

41According to a report by one of the heads of the International Red Cross, when they reached Gönyű some of the deportees on forced marches driven from Budapest towards Hegyeshalom slept on moored tugboats at night. Many were so exhausted and they fell into the icy waters of the Danube, while others were shot into the water by the Arrow Cross. (Jenő Lévai: Zsidósors Magyarországon, Budapest, 1948).

42At Landsberg am Lech, which was an auxiliary camp of the Kaufering sub-camp complex of the Dachau concentration camp, approximately 30,000 mostly Jewish forced labourers were working on the construction of an underground airplane factory. Seestall was also an auxiliary camp of Kaufering.

43There is no concrete evidence of the addition of tranquillisers (bromide) to the prisoners’ food, though many people from various places swore that they were given bromide. But there was probably no need for bromide – the lack of food, the beatings, the extreme cold or hot weather, the lack of sleep, the strenuous workquickly depleted the prisoners’ strength and broke their spirit of resistance.

44Some of the prisoners were charged with overseeing the other inmates or were given administrative work. They worked as room, block, and camp supervisors. In exchange for the work, the supervisors were granted certain privileges (better food, better bunk beds in the barracks, etc.). Those who remember them hold different views of their role. Many of the supervisors took advantage of their position, while others tried to protect the prisoners in their care.

45The Hungarian camp at Bergen-Belsen was set up in July 1944 to accommodate the more than 1,600 Hungarian Jews whom Himmler planned to exchange for money and goods. The inmates of the Hungarian camp wore civilian clothes with the Star of David on them and were not driven off to work.

46At 50 minutes past midnight on May 9 in Karlshorst, the eastern quarter of Berlin the meeting at which the Allies formally accepted the unconditional surrender of the armed forces of Nazi Germany and signed the treaty was concluded, thus bringing the Second World War in Europe to an end.

47The interviewee probably came home on May 18, since that fell on a Saturday.

48Giessen is in the German Federal State of Hesse.

49Sigfried Lenz (b. 1926) is a contemporary German writer who produces mostly novels, short stories, essays, plays and radio plays. Max von der Grün (1926-2005) is considered the writer of the German working class. In his novels, essays, and political articles he focuses, first and foremost, on the problems of the working man (for example, unemployment, the closing down of the mines), as well as Germany’s National Socialist past and its effects on today.

Blum Zoltán
Szamosújvár
Románia
Az interjút készítette: Cosmina Paul
Az interjúkészítés ideje: 2005. július

Blum Zoltán az egyetlen szamosújvári zsidó, aki túlélte a holokausztot.

Ő gondozza a városban fennmaradt zsinagógát, a zsidó ünnepekkor pedig a közeli zsidó hitközségekhez, Désre, Kolozsvárra utazik. 

Feleségével egy közepes nagyságú házban laknak egy, az örmény templomhoz, Szamosújvár legfontosabb történelmi műemlékéhez közeli utcában. 

A ház még nincs teljesen befejezve; a helyiségek és a kert díszítése és kialakítása egyszerű; nyáron Blum úr és felesége a verandán emlékezéssel töltik idejüket… 

• Életrajz

Az édesapám felőli nagyapámat nem ismertem, csak annyit tudok, hogy Blumnak hívták. Beszélt zsidóul [jiddisül]. De hadd mondjak valamit: Erdélynek ezen a részén minden zsidó beszélt jiddisül. De azon a nyelven beszéltek, amilyet beszélt az, akivel dolguk volt.

A magyarokkal magyarul, a románokkal románul beszéltek, mert ilyen volt a foglalkozásuk. Azaz a zsidók tisztelték az idegeneket; így mondják: „Légy jó zsidó, de tiszteld az országot, amelyikben élsz.” Azaz tiszteld a román nyelvet is. Minden gyerek román iskolába járt.

Szóval tisztelték az országot, amelyikben éltek. Úgyhogy otthon jiddisül beszéltek, házon kívül pedig annak a nyelvét, aki mellett éltek, a szomszédokét és így tovább. A nagyapám vallásos volt, de nem volt bigott. Nem volt szakállas, modern volt, ahogy ma nevezik. Itt van eltemetve, egy közeli faluban, Bálványosváralján, a zsidó temetőben [Bálványosváralja – kisközség volt Szolnok-Doboka vm..-ben, 25 km-re Szamosújvártól.

1900-ban is, 1910-ben is 1700 magyar lakossal. Trianon után Romániához került (Unguraş). – A szerk.]. Voltunk a sírjánál; édesapám hozott egy követ, amit a sírjára tett. Én körülbelül hét-nyolc éves lehettem, tehát 1934-35-ben volt. Csak ennyire emlékszem.

Az édesapám édesanyját úgy hívták, hogy Scheindl Blum. Blum volt nagyapa után, a Scheindl pedig azt jelenti, hogy szép, inkább csinoska. Beszélt zsidóul, de tudott magyarul és románul is. Csak kósert evett. Vallásos volt, parókát viselt. Őt ismertem, de kisgyerek voltam, úgy négy-öt éves, csak arra emlékszem, hogy vezettem ki a nagymamát a kertbe, mert ő már nem látott valami jól.

Tehát 1932-33 körül halt meg, és itt van eltemetve, a [szamosújvári] zsidó temetőben. De mi ördöngösfüzesiek voltunk [Ördöngösfüzes – kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, 6 km-re Szamosújvártól, 1910-ben 1600 magyar és román lakossal. Trianon után Romániához került (Fizeşul Gherlei). – A szerk.], onnan hoztuk ide, Szamosújvárra, mert itt lakott Blum Tibor [a nagymama egyik fia, Blum Zoltán édesapjának a testvére].

Édesapámnak három testvére volt. Az egyik Szamosújváron lakott, őt úgy hívták, hogy Blum Tibor, de nem tudom, hol született. A zsidó nevére sem emlékszem. Szövetáru-kereskedése volt itt, Szamosújváron. A felesége zsidó volt. Öt gyereke volt.

Az egyik volt Beri, Ber jiddisül, így szerepelt a papírjain is; a második volt Zalman, Leibének hívják, a harmadik pedig Mendl volt a jiddis nevén, azaz Jenő, és volt még két lánya, akiknek már nem emlékszem a nevére. Tibor gyerekei közül Beri, Mendi és Leibi maradt életben.

A második testvére Blum József volt, a zsidó neve Iosef. Egy kis faluban lakott, Szamosszentmiklóson, az szintén Kolozs megyében, Szamosújvártól körülbelül harminc kilométernyire van egy völgyben. Sokat beszélt románul, mert román faluban lakott [Szamosszentmiklós –  kisközség volt Kolozs vm.-ben, Szamosújvártól 36 km-re, 1910-ben 400 főnyi román lakossal.

Trianon után Romániához került (Sănnicoară). – A szerk.]. Kereskedéssel foglalkozott, gyarmatárut tartott a boltjában, ahogy annak idején mondták [Gyarmatáru: fűszerüzletben árult, egzotikus országokból importált élelmiszercikkek, pl. bors, tea, kakaó stb. – A szerk.].

Volt felesége, és volt egy gyereke, Lajos, románul Ludovic, így szerepelt az iratain is, Ludovic [jiddisül Ludvik], és még egy gyereke, aki Aradon élt. Szintén fiú volt, de nem jut eszembe a neve. Volt még egy lánya, akit Vilmának hívtak. Ez a deportálás előtt volt. József gyerekei közül kettőt deportáltak, Lajost és Vilmát, ők túlélték. Józsefet elvitték munkára [azaz: behívták munkaszolgálatosnak] még a deportálás előtt.

A harmadik testvért úgy hívták, hogy Blum Martin. Nagyon vallásos volt, és csak jiddisül beszéltünk vele. Jobban mondva Mordechai volt a neve jiddisül, románul ez Martin. Nem volt gyereke, és nem is volt megnősülve. Ördöngösfüzesen élt. Kereskedő volt. 

Otthon mindenki jiddisül beszélt, kint meg románul és magyarul. Mindegyiket deportálták, és egyikük sem jött vissza. Ide gyűjtötték össze őket, a [szamosújvári] téglagyárba. Még csak annyit tudok mesélni, hogy együtt voltunk a szamosújvári téglagyárban, a kolozsvári téglagyárban, és aztán Auschwitzba deportáltak.

Ott aztán elveszítettük egymást.Az édesapámat úgy hívták, hogy Blum Móric, a zsidó neve Moshe Iankef volt. De Moishének szólították, a Moishe jiddisül van. 1888-ban született. Nem emlékszem a hónapra, és az évet sem tudtam, hanem később találtam meg nagy nehezen az iratok között [Blum Zoltán a szülők származására vonatkozó iratokra utal, amelyekre a második világháború után volt szüksége. – A szerk.].

Gyerek voltam, és a szüleim nem beszéltek előttünk olyasmikről, hogy mikor születtek meg ilyesmik… Volt egyéb dolguk, de engem, miután hazajöttem a deportálásból, érdekelt ez a dolog. Nem tartották meg a születésnapokat, akkoriban az emberek foglaltak voltak, nem úgy volt, mint most. Talán egy kisebb gyerekét megünnepelték, de az embereknek sok dolguk volt, hogy legyen, amiből a család megéljen.

Az édesapám Bálványosváralján születhetett, mert a nagyapám oda van eltemetve, de nem tudom pontosan, hol. Nem viselt szakállt, de nem borotválkozott – a zsidóknak ez tilos –, hanem nyírta a szakállát. Volt egy speciális gépe, és volt valami porszerűség, amiből tett a szakállára, egy fakéssel pedig húzta lefele [lásd még: razol].

Tehát nem volt szakállas, modern volt. Édesapám nem viselt kipát, de mindig volt kalap a fején. Elvégezte a hédert, mert minden zsidó gyerek a héderbe járt. Ott tanulják meg az imákat. Akármennyire szegények voltak a szülők, a hédert elvégezték, főként régen, mert ott tanulják meg a reggeli, az esti imákat, úgymond megismerik a vallást.

A héder mellett édesapám elvégezte az állami iskolát. Az első világháború alatt katona volt, de nem tudom, hogy hol, mert akkor Osztrák–Magyar Monarchia volt. Élt ő Budatelke mellett is valahol [Budatelke – kisközség volt Kolozs vm.-ben, 57 km-re Szamosújvártól, 1910-ben 1200 román és magyar lakossal. Trianon után Romániához került (Budeşţi). – A szerk.]. Édesapám ott intéző volt, de hogy kinél, nem tudom; mindenesetre nem gyárban, hanem valami parasztnál egy gazdaságban. Utána költözött Ördöngösfüzesre.

Nem tudom, hogy ismerkedtek meg és házasodtak össze a szüleim. Annyit tudok, hogy szükségem volt iratokra a háború után onnan, Budatelkéről. Ott ismerkedett meg édesanyám édesapámmal, és összeházasodtak. De ők soha nem mesélték ezt el.

Az édesanyám felőli nagyapámat talán Salamon Gáspárnak hívták. Nem emlékszem semmire az édesanyám felőli nagyszüleimről, mert ők más faluban laktak, Budatelkén, ez Beszterce-Naszód megyében van [Az 1910-es adatokat tartalmazó Magyar Helységnév-azonosító Szótár szerint Budatelke Kolozs vm.-ben volt. – A szerk.]. Úgy rémlik, hogy gazdálkodással foglalkoztak, mert mondta édesanyám, hogy volt ott földje. Az édesanyám édesanyját nem ismertem.

Édesanyámat Blum Bertának hívták, lánykori neve Salamon Berta. 1888-ban született Budatelkén. Azt hiszem, hogy nagymamám [az apai nagymama] és édesanyám is viselt parókát; mióta én megszülettem, és mióta tudom, mi az, hogy ember, édesanyám parókát viselt. És fejkendőt viselt az ágyban. Az édesanyám vallásos volt.

A tyúkot a sakternél vágattuk, és ha ő ideiglenesen hiányzott, eljöttünk Szamosújvárra, ott vágattunk, és csak kósert ettünk. Édesanyám jó háziasszony volt. Például falun az asszonyok nem tudtak süteményeket készíteni, főként tortát nem, és az édesanyámhoz jöttek.

Édesanyámnak nagy kályhája [sparhelt] volt, mert sokan voltunk, és így édesanyám sütött nekik. Otthonról csak a tojást, a lisztet és az olajat hozták, és édesanyám mindent elkészített a mi edényünkben. De sütött süteményt és tortát esküvőkre is. A fánkra és a csörögére emlékszem.

Édesanyám töltött libát: megvette a paraszttól és megtöltötte. Látta valaha, hogyan töltik a libát? Megfogják, leteszik a kukoricát a földre, az egyik kézzel kinyitják a száját és a másikkal tömik. Most már van olyan gép, amely tömi a libákat. Egyszer csak levágta a libát, és a májat félretette, nem ettünk meg mindent egyszerre.

Volt egy parasztasszony, aki szintén libákat töltött, és a liba fulladozott. A szemek bekerültek a légcsőbe, ahol a levegő is jár. Szegény édesanyám értett hozzá: leült, leterített egy rongyot, és megkereste a szemet, amikor megtalálta, kihúzta. Így mondták: „Megyünk Blumnéhoz, mert fullad meg a liba.”

Nekünk, zsidóknak nem szabad levágni a tyúkot. Miután a sakter levágta, édesanyám hazavitte és megtépte kézzel, majd egy kicsit megperzselte, ha maradt még valami rajta. A tollakat összegyűjtötte. Télen aztán édesanyám szervezett kalákát, így mondják.

Télen eljött minden asszony a faluból, függetlenül attól, hogy román, magyar volt, voltak cigányok is. Mert akkoriban a cigányoknak is volt mesterségük, kályhások voltak, kályhákat készítettek, mentek aratni. Szóval kalákát tartott, és készített nekik édesanyám édes égetett bort, édes pálinkának hívták, likőrrel és égetett cukorral.

És hozománynak való tollút téptek. Ugyanis azokba a párnákba nem került bele a tollú szára, csak a pihét tették bele. A pihét zsákokban tartották. Azokat tette az ágyra, és este, amikor feküdtünk le, levette onnan. A párnahuzatokat pedig a szekrényben tartotta. Csak akkor húzták fel a huzatot, amikor a lány férjhez ment. Amikor deportáltak minket, volt két zsákunk, körülbelül hatvan kilósak. Egy zsák körülbelül harminc kiló volt. Minden ottmaradt, odaveszett.

A testvéreim sorban: a legnagyobb Blum Máté, jiddisül Mayer, 1917-ben született. A következő fiútestvérem Blum Ernő, héberül Gershun, volt egy zeneszerző is, [George] Gershwin hasonló nevű. 1919-ben született. Majd Blum Margaréta, a nővérem, akit Malvinnak szólítottak, ő 1921-ben született. Utána következik Blum Jenő, 1925-ben született. Utána születtem én, én voltam a legkisebb.

A nevem Blum Zoltán. Ezzel a névvel születtem. A héber nevem Sloimer Zalman – a szüleim adtak nekem zsidó, héber nevet [A brít mila szertartásra és a névadásra utal. – A szerk.]. Így neveztek el a szüleim: Zalman, a Zoltán alapján. Magyarul sokan Zolinak szólítanak, de természetesen minden iratomon Zoltán szerepel. 1927-ben születtem Ördöngösfüzesen, október tizedikén.

Miután én megszülettem, a szüleink nem sokat beszélgettek, annyira lefoglalták őket a gondjaik. Volt ugyanis egy kis boltjuk, de nem volt annyi nyereségük, hogy fenntarthassák a családot. Földjük, ilyesmijük nem volt. Régebben az volt a törvény – én ezt a háború után tanultam meg, gyerekként nem tudtam erről –, hogy a zsidók nem birtokolhattak földterületet nem tudom, melyik vajda idejében, de elnyerték a jogot, hogy egy ország állampolgárai legyenek [lásd: zsidó emancipáció az Osztrák–Magyar Monarchiában és Romániában]. Őszintén megmondom, én erről nem olvastam, hanem hallomásból tudom, hogy a zsidóknak ezért nem lehettek földjeik. Ezért mondanám, hogy arról beszélnek, hogy a zsidóknak van pénzük, mert kereskednek, de arról senki nem beszél, hogy miért kereskedők. Mert nem volt [földjük], amiből megéljenek. Érti? Ez volt a helyzet.

A szüleimnek volt ott boltjuk, kocsmát nyitottak – régebben a kisvendéglőt kocsmának nevezték –, és nem volt semmi vagyonunk. Ebből élt a család. Amikor elvitték Auschwitzba, édesapámnak volt egy vastag füzete, amelyben fel voltak jegyezve mások tartozásai. Annyi tartozás volt, majdnem annyi, mint a bolt értéke. A bolt a házban működött. Volt négy szoba, kettő volt a mienk [azaz, ahol laktak], egyikben volt a bolt, és a másikban a kocsma. És volt még egy kis nyári konyha. Volt udvarunk és kertünk is. Édesanyám foglalkozott a kerttel. Termesztett paradicsomot, uborkát, amire szükségünk volt. Szegények voltak. Gyalog jártak.

A szüleim túl jó emberek voltak. Jók, igazán jók. Rendkívül vallásosak voltak ilyen szempontból [a táplálkozást illetően]. Játszottam a parasztgyerekekkel: „Menj csak, de gyümölcsön kívül semmit nem eszel” [lásd: étkezési törvények]. Eljártam a parasztokhoz a gyerekekkel játszani, és csak gyümölcsöt ettem, otthon pedig kósert. Mindenféle edényeink voltak: tejes, húsos, és középen volt – úgy nevezték – a párve [lásd: páros / parve edény; páros ételek]. A párve a vizeskancsó, a vizesvödör, a vizesvödörből tehettünk a tejhez, a húshoz is, de a tejesből nem tehettünk a húsoshoz, nem… ez a vallás. Nem ehetünk disznóhúst, mert a zsidók nem esznek meg semmit, aminek a patája nincs megvágva, és nem kérődzik. A teve például kérődzik, de a patája nincs megvágva – csak hogy egy példát mondjak. És mi nem eszünk vért, nem úgy van, hogy levágod a szárnyast, és máris sütheted. Hazaviszed, beteszed hideg vízbe, majd sós vízbe, aztán újra hideg vízbe, hogy az kihúzza belőle a vért [A kóserolás menete: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. Amint tudják, a véreret eltávolítják a húsból. Ezért nálunk, ahol én éltem, nem ették meg az állat, a marha hátsó részét, mert a mészárosok nem tudták eltávolítani az ereket. Csak az elülső részét ettük meg. Volt egy vicc is: „Miért nem eszik meg a zsidók az állat hátsó részét? Mert az állat könnyített magán, és egy keresztény kereszthez dörgölőzött.” Azért volt ez így, mert nem voltak szakértők. Izraelben például megeszik a hátsó részét is, vannak szakértők, akik el tudják távolítani a vérereket [A marha hátsó feléből nem az ereket nem tudták egyes helyeken szakszerűen eltávolítani, hanem az ún. ülőideget. Lásd: négylábúak kóser részei. – A szerk.].

A szüleim nem voltak bigottak. Mit jelent a bigottság: szakáll, paróka viselését, ahogy mondják; mi táleszt viselünk. Kipát viseltünk. Mit tehetett szegény édesanyám, vallásos volt, és ha szalmakalapot vettünk – mert ugye, mint a többi gyerek, kérdeztük: „Miért nincs nekünk is szalmakalapunk?” –, szóval vett nekünk az édesanyánk szalmakalapot, és belevarrt egy szövetdarabot a belsejébe, hogy legyen valami a fejünkön. Mint egy kipa, csak be volt varrva a belsejébe. És jártunk kántálni a falusi gyerekekkel, szegény édesanyám pedig mondta: „Menjetek, de semmit se egyetek. És ne vegyetek kalácsot sem, semmit, csak az almát fogadjátok el. És a diót.” Úgyhogy csak almát és diót fogadtunk el. És húsvétkor semmit sem ettünk a parasztoknál. Most, öregkoromban csodálkozom, hogy hát nem ettünk soha szalonnát titokban, pedig parasztok voltak a barátaink. Azt mondták, nem szabad, és nem ettünk. Egész életemben, míg haza nem jöttem [a deportálásból], nem ettem szalonnát. Teljes szívemből tiszteltem a hagyományt. Megtartottam a böjtöt.

Ünnepekkor tyúkot vágtunk. Purimkor nem volt olyan nagy felhajtás, mint manapság. Elmentünk a templomba [az imaházba], édesanyám sütött egy kis kalácsot, vett tejet a faluban, és készített egy kis vajat, a gyerekek kedvéért azon volt, hogy legyen minden. Főként ennivaló. A ruházatra nem ügyeltek olyan nagyon, ha valami folt került rá, édesanyám kimosta… de az ételre igen. A vallás úgy tartja, hogy vétek, ha nincs mit enni ünnepkor, mert ha nincs mit enned, nem áll oda az eszed a „Mi Urunk”-ra, mert arra gondolsz: „Mit egyek?” Ördöngösfüzesen nem volt zsinagóga, csak imaház volt. Függetlenül attól, hogy milyen ház, nem szabad legyen benne semmilyen fekvőhely, sem szekrény vagy ilyesmi. Csak asztal és szék lehet benne, semmi egyéb. Volt egy ház, nem a zsidóké volt, hanem bérbe adták, nem lakott ott senki. Most már semmi sincs ott. A törvény azt mondja: „A lakatlan házat le kell rombolni.” És ez érvényes a zsinagógára is, így mondja a vallás, és másik templomot sem szabad benne létrehozni [Blum Zoltán gyakran idéz fel közmondásokat és szólásokat a román vagy zsidó folklórból, amelyek hitelességét nem tudjuk ellenőrizni. – A szerk.].

Gyerekkoromban eljártunk látogatóba a nagybátyáimhoz. Emlékszem, hogy főként a nagyünnepek előtt hoztak el ide, Szamosújvárra. Elhoztak a zsidó fürdőbe [mikve] Ros Hasóne [Ros Hásáná] és Jom Kipur előtt. Ördöngösfüzesen nem volt zsidó fürdő, és a nagyünnepek előtt Szamosújvárra mentünk. És még akkor hoztak el, amikor új ruhát csináltattak a szabónál. Ilyenkor benéztünk édesanyámmal a nagybátyámhoz, de máskor nem jöttünk, mert akkoriban nem volt szabad jönni-menni. Szombatonként csak otthon mosakodtunk [A péntek este kezdődő szombat megünnepléséről van szó. – A szerk.]. Minden ünnepkor mindannyian összegyűltünk az asztalnál. Mert akármennyire szegény legyen is egy zsidó, ünnepkor kell hogy legyen étele. És ilyenkor tiszta abroszt vettünk elő, egész héten nem, de szombaton igen, és édesanyám kitett két gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. Meggyújtottuk a gyertyákat, és elmondtuk: „Mi Urunk…” [A Báruch Átá imára utal, amelyet gyertyagyújtáskor kell mondani. – A szerk.].

Gyerekkoromban bizonyos mértékig megbélyegzett voltam, mert zsidó vagyok, de mégis a parasztgyerekekkel jártam iskolába. A hét osztályt a következőképpen végeztem el: hat osztályt végeztem románokkal és még egyet magyarokkal [1940-től, a „Magyar idők” (1940–44)” kezdetétől]. A zsidó iskolába is jártam, ahol a zsidó vallásról tanultam, az iskolát hédernek nevezik. Tehát így volt: reggel a szüleink hat óra körül ébresztettek. Emlékszem, hogy tett édesanyám valamit a tarisznyánkba, és mentünk a héderbe. Ott megismerkedtünk a vallással, azaz megtanultuk az imákat, megtanultunk héberül írni és olvasni. Mi már csak olvasni tanultunk meg. Körülbelül három éves lehettem. Onnan egy ideig az óvodába mentem, míg még kicsi voltam, majd elkezdtem az iskolát. Reggel elmondtuk az imákat, és onnan mentem a román iskolába, a román iskolából hazamentem, ebédeltem, játszottam egy keveset, majd újra elmentem a zsidó iskolába. Ott a Talmud Tórát tanulmányoztuk stb. Az imák, amiket megtanultunk, a vallás gyakorlásáról szóltak. Megtanultuk az imákat, amelyeket reggel, este, a kenyér megkezdése, kézmosás előtt kell mondani… Minden mozzanathoz tartozik egy imádság. És ott tanultam meg a „Miatyánk”-at – nálunk úgy van, „Shema Israel” [lásd: Smá Jiszráel; A Miatyánk (Pater noster) az összes keresztény felekezet legszentebb imája. Az Újszövetség szerint maga Jézus tanította meg rá az apostolokat. Szerepel – bár némileg más-más formában – Máté és Lukács evangéliumában egyaránt. – A szerk.]. És ott tanultunk meg olvasni. Szegény öregek és akik minket tanítottak, nagyon nagy hibát követtek el. Nálunk az imádságok héberül vannak, de zsidóul, jiddisül beszélünk. Ez különbség. Tehát azt mondtam, „Shema Israel”, de ez héberül van, vagy héberül tanultuk a hétről szóló perikópát a Tórából, de zsidóul mondtuk [A tanulók bibliai héber nyelven olvastak, de jiddisül magyarázták és beszélték meg a szöveget. A görög eredetű perikópa szóval a vasárnapra és ünnepnapra rendelt ószövetségi és újszövetségi részt illetik a keresztény egyházakban. Blum Zoltán valószínűleg a hetiszakaszra (szidrá) utal. – A szerk.]. És a tanító lefordította héberre. Nagyon nehéz volt nekünk. De nem jöttünk rá. A családban viszont jiddisül beszéltünk, az imát héberül mondtuk. Mindez addig volt így, amíg deportáltak minket.

Nem nagyon emlékszem a bár micvóra, de azt tudom, hogy előtte megtanultuk, hogy hogyan tegyük fel az imaszíjat és a táleszt a hátunkra, és megtanultuk az imát. Ördöngösfüzesen tartottuk, mert volt tíz férfi [lásd: minján], és meg lehetett tartani.

1938–39-ben a Goga–Cuza-kormány volt hatalmon. A román állami iskolában csak egyetlen tanár volt, aki kötekedett a testvéremmel, a többiek nem. Calugaru volt a neve, odavalósi volt, a mi falunkból való [azaz ördöngösfüzesi]. Vallásosak voltunk, és nem akartuk feladni a szombatot, úgyhogy benyomta a testvérem, Eugen fejét a kályhába. Én nagyon rossz gyerek, nagyon gyenge tanuló voltam, de a testvéreim mind elsők voltak. A zsidók valahogyan mindig is elutasítással szembesültek. Ez így volt már az őseink idejében is. Ha húsvétkor esik, azt mondják: „Esik, mert zsidó ünnep van.” Érti? És mindig a zsidók voltak a hibásak. És mindig a zsidók hagytak alább, nem avatkoztak bele a politikába, nem vitatkoztak, tisztelték [mások vallását]. Mert tisztelniük kellett mások vallását, mert azok a vásárlóik voltak. Érti? Aztán 1940-ben bejöttek a magyarok [lásd: második bécsi döntés]. Őszintén szólva nem jöttünk rá, hogy mi történik: mi azt vártuk, hogy megszabaduljunk valamitől [azaz a román kormány alatt elszenvedett zaklatásoktól]. De míg arra vártunk, hogy a dolgok jóra forduljanak, csak még rosszabb következett. Úgyhogy nem jöttünk rá, mi történik.

Irigyek voltak a zsidókra, mert a zsidók elsők voltak, mert mindenki azt mondja, hogy a zsidók okosabbak. Rákényszerültek arra, hogy okosabbak legyenek, mert különben éhen haltak volna. Muszáj volt tanulniuk, hogy valami váljék belőlük. Körülbelül tíz százalékuk ügyvéd, orvos vagy professzor volt. A többi nyolcvan-kilencven százalék munkás volt, cipész, szíjgyártó, szűcs, vagy kereskedett. Van itt egy falu, Szentmárton, ahol zsidó földművesek éltek, de ők, hogy mondjam, más zsidóknak termeltek. Ugyanis egy [nem zsidó] paraszt a sajtot olyan edényben készíti, amelybe a szalonnát is beleteszi. Ezért voltak zsidók, akik kóser sajtot készítettek, és ők, a tiszta szívű, vallásos zsidók más zsidóknak árultak. Ezek az árusok máramarosi zsidók voltak, juhászok. Voltak zsidók, akik fonott kosarakkal járták a falvakat, kékítőt árultak – amikor az asszonyok mosnak, kékítőt használnak, hogy a ruha szebb és illatos legyen. És ki is lúgozzák a ruhát, nem azért, hogy hófehér legyen, hanem hogy kékes legyen. És járták ezek a zsidók a falvakat…

El kell mondanom, hogy voltak olyanok, akik alig tudtak megélni, a parasztság szegény volt. Én ezt nem tanultam, én ezt megéltem. Volt, aki bejött a boltba, és mondta: „Adjon négy szem cukrot – kockacukrot –, adok érte egy tojást.” Vagy bement a mészárszékbe, és kért egy font húst. Egy font kétszázötven gramm hús volt [A font általánosan elterjedt régi súlymérték volt, amelynek nagysága, ha csekély eltéréssel is, de vidékenként változott. Magyarországon általában 56 dkg tett ki 1 fontot. – A szerk.]. Nem kilóra kérték, mert az emberek szegények voltak. Vagy bejött egy ember, és azt mondta: „Adjon hitelbe szombat estig, mert megyek fát vágni Szamosújvárra.” Fát vágott, gyalog járt, bocskorban, és szombat este megjött: „Blum úr, mennyivel tartozom?” – de tudta, szegény, hogy mennyivel jön. Ördöngösfüzesen nyolc zsidó család volt: Blum Móric, Hiller Herman, Weiss, Feuerstein Zsigmond, Deutsch Rozika, Baumel, Ábrahám Szeren, Feuerstein Lajos.

A parasztságtól az öltözetünk különböztetett meg minket. A parasztok háziszőttest viseltek, akárcsak mint ma. Az utolsó időkben, körülbelül 1943-tól édesanyám is elkezdett szőni, mert nem volt pénze, hogy a boltból vásároljon. A cipőt vagy bakancsot elvittük a cipészhez, hogy foltozza meg. Mondtuk édesapánknak: „Elszakadt.” „Hát menj, és foltoztasd meg újra.” És amint lejárt a húsvét, mindenki levette a ruháját, hosszú inget vett föl, de alsónemű nélkül, nem úgy, mint ma. Mindenki mezítláb és hosszú ingben. Ennyi. Csak ünnepekkor viseltünk cipőt. Mezítláb mentünk játszani a parasztgyerekekkel ki a határba. A szüleim szintén egyszerűen öltözködtek. Mert nem volt miből másképp. De zsidó módra öltöztek. Vastagabb ruhákat hordtak, nyáron vékonyabbakat.

Mindegyik testvérem hét osztályt végzett Ördöngösfüzesen [lásd: oktatási reformok a két világháború között Romániában]. Máté később elvégezte a kereskedelmi inasiskolát Szamosújváron, azt hiszem, öt éves volt. Egy másik zsidónak volt egy vasüzlete, ahogy ma nevezik, és ő azt mondta: „Édes fiam, menj haza, mert nem tudok mihez kezdeni veled”, ugyanis elvették az üzletét. Úgyhogy hazajött.

A szüleimnek 1943-ig volt boltjuk. 1943-ban nehéz idők kezdődtek… Mi történt? A boltban, ahogy ez akkoriban szokás volt, mindent lehetett kapni: dohányárut, szeszesitalt, petróleumot, pamutot, cukrot stb., mindent, amire a parasztnak szüksége volt. De az állam monopolizálni kezdett mindent, a dohányárut, a szeszesitalt, mindezeket elvette az állam, és már nem volt szabad árulni. Folyton korlátozásokat vezettek be. Végül csak cukorka, kevés liszt maradt a boltban, de hát ebből nem tudta a család előteremteni a megélhetést. Nagyon nehéz volt. Nekem most megvan a kis házam, és csak a nyugdíjamból élek, de a nyugdíjam most többet ér, mint amennyiből akkor éltünk. Ha csak az élelmet megvették, már nem volt miből árut hozzanak, ruhát kellett vásárolni a gyerekeknek, kettőt fel kellett öltöztetni, mert dolgozni mentek [vagyis behívták őket munkaszolgálatra], nem állami és nem katonai ruhákban. Azaz ruhát és kis csomagot kellett biztosítani, emellett otthon még három gyerek és a szülők. Nagyon-nagyon nehéz volt, elmondhatatlanul nehéz. Nagyon nehéz megmagyarázni, az ilyesmit át kell élni, csak akkor lehet elhinni, hogy igaz. Szóval ez történt 1943-ban a bolttal.

1943 után sárga csillagot viseltünk. Hát igen. Amikor román, magyar stb. gyerekek között voltunk, szégyelltük magunkat. Nem mondhatom, hogy ujjal mutattak volna ránk, nem bántottak, nem. Nem vertek meg. Az egyetlen problémát a magyarokkal kapcsolatban a leventék okozták [lásd: levente-mozgalom]. Ha a leventék közé mentek, nekünk oda nem szabadott mennünk. Ezek a leventék sapkát viseltek, mi a megszokott ruhánkat és sapkánkat viseltük. Vagy a paphoz vittek el dolgozni, vagy a levente parancsnokokhoz. A házukhoz mentünk, és odatettek, hogy együnk valamit. De ott is volt egy pap – leventeparancsnok volt ő is, a felesége rendkívül becsületes volt –, aki azt mondta: „Menjetek dolgotokra.” És volt még egy jegyző, akihez jártunk, aki odatett minket a kertet takarítani. Az igazság az, hogy nem mondhatom, hogy csúnyán viselkedett volna, de meg voltunk bélyegezve. Mátét és Ernőt 1942-ben és 1943-ban besorozták, vagyis elvitték dolgozni a magyarokhoz kényszermunkára [munkaszolgálatra], így mondták. Az otthoni ruhájukban.

Miután a bátyáimat, Mátét és Ernőt elvitték kényszermunkára, én és a kisebbik bátyám, Jenő szekerekkel dolgoztunk. Mivel a férfiakat elvitték dolgozni [munkaszolgálatba], csak az asszonyok maradtak otthon a gyerekekkel. Így én és a testvérem jártunk az otthon maradt zsidókhoz, akiknek volt lovas szekerük, és kölcsönöztük. Hogy miért jártunk szekérrel? Mert a magyarok gázmetánt kerestek itt. A románoknak volt itt gázuk Sármáson [Románul Sarmas; jelenleg Maros megyei település, akkoriban a terület román fennhatóság alatt maradt, tehát nem csatolták Magyarországhoz a második bécsi döntés értelmében. – A szerk.], és ők [a magyarok] ezen a részen keresték a gázt, mert a határ itt volt Vasasszentgotthárdon [Románul Sucutard, ma Kolozs megyében van. – A szerk.] és a tónál. És a határon innen gázt kerestek. Akkoriban szén segítségével keresték. A szénbányákból vonattal szállították ide, Szamosújvárra a szenet, és mi innen szállítottuk a szekerekkel. Ezt megfizették. Mi is kaptunk, és a szekeret kölcsönadó zsidó családok is kaptak egy kis pénzt.

Aztán érezni lehetett valamit [a deportálás előtt], de édesanyám azt mondta: „Elvisznek dolgozni, hamar véget ér a háború, és jövünk haza.” A legkisebb voltam a családban, tizenhat éves voltam. Ki gondolta volna, hogy mit jelent a deportálás? Szóval édesanyám és édesapám egymás közt jiddisül azt beszélték, hogy „Elmegyünk dolgozni, és amikor véget ér a háború, hazajövünk”. Szegény édesanyám, ilyesmire számított…

És egy reggel, 1944-ben felkeltünk, én egy zsidó családhoz akartam menni, a testvérem egy másikhoz. Ezek a családok a központtól távolabb laktak, mi a község másik végében laktunk, a főúton. És amint otthonról a központ fele tartottunk, ahol a polgármesteri hivatal volt, amint a hídon átjöttünk – tiszta májusi reggel volt –, behívtak a polgármesteri hivatalba. Két magyar csendőr és a polgármester volt bent. Azt mondják: „Jöjjenek be.” A bátyám, Jenő két évvel idősebb volt... Én nem értettem. Azt mondták: „A törvény nevében le vannak tartóztatva.” Nem tudtam, mit jelent ez a szó, „letartóztatva”, hogy „le vannak tartóztatva”. Soha nem voltam még letartóztatva. Mi körülbelül itt laktunk, itt pedig, a román ortodox templomnál volt egy nagyon szegény zsidó, aki agyagedényeket árult vásárokban. Szóval itt volt a polgármesteri hivatal, itt laktunk mi, itt pedig az a szegény zsidó. Amott pedig más zsidók laktak [Blum Zoltán Ördöngösfüzes térképén mutatja, hol laktak a zsidók. – A szerk.]. Innen [a polgármesteri hivataltól] már nem engedtek haza, elvittek ehhez a zsidóhoz [aki a román ortodox templom mellett lakott] a csendőrökkel és a polgármesterrel együtt. Ennek a zsidónak volt egy lova és egy szekere, feltették a családját, négy vagy öt gyereket, majd hazavittek, hogy válogassuk ki a ruháinkat.

Szegény szüleim már tudták, mert már küldtek katonákat a házakhoz, úgyhogy amikor én a polgármesteri hivataltól ide mentem [a szegény zsidó házához], itt [vagyis náluk otthon] a leventék jártak, és mire hazaértünk, a ház már körbe volt véve. Bementünk, és édesanyám azt mondta: „Végy még egy rend ruhát magadra.” Magamhoz vettem egy rend ruhát, és még egy rend ruhát magamra vettem. Édesapám magához vett egy kis kenyeret, mert nem tudom, hány kilóig szabad volt, egy párnát vagy valami ilyesmit, már nem tudom. A szekerek már kint várakoztak. Nekünk nem volt szekerünk, egy magyar ember szekerét hozták oda nekünk. A többi zsidónak majdnem mindnek volt szekere.

Feltettek a szekérre, és elvittek a szamosújvári téglagyárba. Az összes szekér visszament. Minden egyéb a házban maradt, ruha, bútor, ami volt, mind ott maradt. A szüleimtől elvették a következőket: édesapámtól az eljegyzési gyűrűt, édesanyámtól a fülbevalóit, a nővéremtől… még otthon [vagyis a szamosújvári gettóban] elvették. A hely körül volt véve csendőrökkel. Nem emlékszem, két vagy három hetet voltunk ott, talán csak kettőt. Barakkokban laktunk, ahol a téglát készítik, nyitott barakkokban, csak épp tető volt, és mindenkinek az volt, amit magával hozott. Képzelje el, az egész megyéből, minden Szamosújvárhoz tartozó községből két-három vagy akár öt család. Körülbelül hétezer szamosújvári és környékbeli zsidó gyerekekkel és mindennel együtt.

Egy napon jött egy rendelet, és már nem volt szabad semmit sem magunkkal vinnünk, még azt sem, amit odavitt édesanyám, párnát, semmit. Összeszedtek, és egyenesen a kolozsvári téglagyárba hoztak. Vonattal vittek, zárt vagonokban, még az ablakokat is beszögezték. A kolozsvári téglagyárba vittek. Ugyan láttam, hogy mit tesznek, de nem fogtam fel, kisgyerek voltam, utána fogtam fel: „Vajon miért tették ezt?” Őszintén mondom… Körülbelül két hetet voltunk ott, de már nem voltak napok, nem voltak órák, csak bajok voltak. Zokogás hallatszott, mindenki sírt. Volt, aki imádkozott, a rabbik és a vallásosabbak. De a többiek… Isten bocsássa meg, de azt mondták, hogy Isten nem létezik többé. Ha ilyesmi megtörténik… érti? A téglagyárban tüzes vassal égették meg az emberek lábát, hogy mondják meg, hol az arany. A falusiaknak nem, de ott voltak azok, akiknek nagyobb üzletük volt, gazdagabbak voltak. Tudja, milyen az élet, egyesek meggazdagodnak stb. A szüleimet sem bántották, mert tudták, mert ők számon tartották, hogy ki szegény. Senki sem jött segíteni, enni adni, mert csendőrök voltak ott. Ezek mesék, asszonyom [Blum Zoltán vélhetően azokra utal, akik arról mesélnek, hogy milyen sokat segítették a zsidókat ebben a helyzetben. – A szerk.]. Tudja, hogy van ez, a háború után sokan bátrak. Akadt egy-kettő, de a kilencven százalékuk nem volt az. Mi történt? Egyrészt féltek, másrészt voltak, akik mondták: „Minek mégy? Hagyd a fenébe.” Kétféle ember van ezen a világon: jó ember és rossz ember. Amikor deportáltak minket, voltak, akik azt mondták: „Hadd menjenek.” Mások pedig: „Szegények, vajon a gyerekek…” Érti? Függetlenül a vallástól, hogy román, magyar, cigány, német stb. volt.

Kolozsvártól Auschwitzig szintén vonattal vittek. Bevagoníroztak minket. Elnézést, de még az sem volt, amibe a szükségünket elvégezhettük volna. Vizünk sem volt, semmi. A gyerekek sírtak a vagonokban, az édesanyáknak nem volt tejük, nem volt mit enni. Ha az öregek meghaltak, egymásra tették őket – én nem tettem őket, mert még kisgyerek voltam –, halomba, hogy nekünk több helyünk legyen. Láttam, de nem tudtam. Érti? Aztán Auschwitzban leszálltunk. Az egész családom ott volt… Leszálltunk a vagonokról, és ott mintha kézzel intettek volna: te ide, te oda. Nekem és a bátyámnak, Jenőnek intettek, hogy erre a felére, édesanyám és a nővérem máshová került [lásd: szelektálás]. Nem tudom, hogy mi történt édesanyámmal és a nővéremmel, de mások mondták, hogy őket is dolgozni vitték, tehát nem vitték őket azonnal kivégezni. Így kerültem az Auschwitz-Birkenau munkatáborba.

Ott lenyírtak, elvették a ruháinkat, meg kellett fürödnünk, tetováltak. Elvesztettem a nevemet, nem volt már nevünk, rám van tetoválva: „Auschwitz 10919” [mutatja a bal karján a tetoválást]. Ott a nevek eltűntek… Auschwitz mellett van egy gyár, amely akkoriban épült, oda kerültem, a neve IG-Farben Industrie [Birkenauban a tábor mellett volt az IG Farbennek egy hatalmas épülő gyára, az IG Farbenindustrie-konszern. Ők építették föl Auschwitz mellett a Buna-Werke szintetikus gumi- és benzingyárat, ahol sok fogoly dolgozott. Az IG Farben nem csak egy gyárat üzemeltetett. A legnagyobb IG Farben létesítményben, Monowitzban (Auschwitz III) 1945 januárjában körülbelül 10 ezren dolgoztak. – A szerk.]. Ott dolgoztam; úgy tudom, a gyárat úgy nevezik, hogy Buna. Huszonkétezer ember dolgozott ott, heftling, úgy hívtak minket, foglyok. Mellettünk amerikai foglyok voltak, akik kiszöktek a repülőkből, vagy akiket a fronton fogtak el. Nem tudom, hány ezren voltak, dolgoztak, de máshol. Nekik meghagyták a ruháikat. De messziről kicsit láttuk őket, nem voltunk együtt, mert nem lehetetett.

Reggel kaptunk valami kávéfélét, úgy hívták legalábbis, de nem tudom, mi volt, valami pótlék, és egy darab kenyeret, ami nem tudom, miből volt, de rossz kenyér volt. Tudja, hogy készül a kenyér, lisztbe mártják, hogy ne essen szét, nos, ott fűrészporba mártották. Azt a kenyeret elosztották négy személy között. Kaptunk még marmeládot, szintetikusnak nevezik. És még kaptunk valami „wurstnak” nevezett pasztaféleséget, maradékokból készítették. Nem húsból készült. És valami répaféleséget, amit a szarvasmarhának adnak, nem olyat, amiből a cukor készül – ezt délben. Este ismét egyfajta levest adtak, de nem annyit, amennyit szerettünk volna. Volt mérték a mérőkanálon, és mindenkinek azzal mértek. A tányér pedig nem tányér volt, hanem bádoglábas, és várni kellett, amíg valaki befejezi az evést. Az étellel együtt hozták a lábasokat. Egyesek hozták az ételt, és mások a tányérokat. Evett ötven vagy száz, tudom is én, és miután azok ettek, odaadták az edényeket másoknak. Állatok voltunk ott, kérem. Mindenki az volt, csakhogy életben maradjon. És amikor megkaptuk a kenyeret, így fogtuk, mert jöhetett valaki, és elvehette. Olyanok voltunk, mint az állatok.

Reggel és este megszámoltak minket. Ha a huszonkétezer emberből egy is hiányzott, tudták. Vagy meghalt, vagy ott kellett lennie. Reggel négykor vagy ötkor ébresztettek, mert kezdődött a kivonulás a lágerből. Amíg mindenki kiment, tíz óra volt. Reggel barakkonként számoltak meg, azaz az egyes számú barakk kiment a blokkfelelőssel az élen az appellre. Őszintén, nem emlékszem, hányas számú barakkban voltam. Azt tudom, hogy a barakkfelelős politikai fogoly volt. Ezt a számot a Dávid-csillaggal a mellünkön viseltük. Az övé egy piros és egy sárga háromszög volt, amely Dávid-csillagot formázott. A nadrágra is rá volt varrva a számmal együtt [A fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, a cseheknél T = Tschechen). A háromszögek maguk különböző színűek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték; zöld háromszöget a profi bűnözők viseltek, rózsaszínűt a férfi homoszexuálisok; ibolyaszínűt (lila színűt) a Jehova tanúi szekta tagjai; fekete színűt a szellemi fogyatékosok, alkoholisták, a megrögzött „munkakerülők” és az ún. „aszociálisok” (csavargók, leszbikusok, prostituáltak) és a cigányok, és két, Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. A megfordított piros háromszög egy sárga fölött, Dávid-csillag formában zsidó politikai foglyot jelölt. Számos jelölés és kombináció létezett. – A szerk.].

A számlálást végzők vezették a létszámot. Egy SS számolt utána. Miután a C blokk felelőse befejezte a számlálást – az ételt a barakkban fogyasztottuk el –, mindenki felsorakozott munkacsoportok szerint. A csoportvezetők voltak a kápók. Nekik zöld háromszögük volt, bűnözők voltak. A németek kihozták őket a börtönökből, elvitték a lágerekbe, és mindegyikükből parancsnokokat csináltak. Ezek között voltak jók, voltak rosszak stb. Ezt tudtam: „Hundert und fünf und fünfzig”, százötvenöt – ez volt a munkacsoportom. A számlálás után a barakkfelelős kiadta a parancsot, és zeneszóra vonultunk ki, úgy könnyebb volt. A kapunál újra megszámoltak. Egy kápóval az élen vonultunk ki végül dolgozni.

Az új gyár építésén dolgoztunk. Reggeltől dolgoztunk, már nem számoltuk az órákat. Volt köztük egy jelentési rendszer. A németek mondták: „Most ez és ez a csoport induljon.” Bejövetelkor és kimenetelkor is. Kiadták a parancsot, csak akkor mehettél haza [vissza a táborba], amikor rád került a sor. Nem volt messze a gyár, körülbelül másfél kilométerre. Gyalog mentünk. Ott egyesek az építkezésen dolgoztak, mások másutt. [Nemrég] volt egy vitám a gázzal kapcsolatban. Láttam a tévében a bukaresti gázrobbantást. És eszembe jutottak a csövek. Ahol én dolgoztam, betonalapot öntöttünk a földbe, keskeny sávon és hosszú távolságra, több kilométeren keresztül. Oda is feltehetően csöveket akartak lefektetni, mint egy finomítóban, pontosan úgy. Úgy képzelem, hogy azt akarták. A gyár szélén volt, utána még volt vagy két kilométer. Több csoport volt. Az egész gyár körbe volt kerítve szögesdróttal, minden ötven-száz méteren volt egy őr, a kerítésbe áram volt vezetve. Olyan volt, mint a lágerben. Hiába mondták egyesek, hogy meg lehet szökni. A lágerben újabb szögesdrótok voltak. Áram volt vezetve a szögesdrótba, tehát nem lehetett elszökni. Inkább azok próbálkoztak, akik elvesztették a bátorságukat; ha nem haltak meg, lelőtte őket fentről az őr, amikor az első szögesdrótkerítéshez közelítettek. Volt egy rész, amin nem lehetett továbbmenni. Volt ott egy halálfej, amelyen azt írta, „Achtung!”. Utána következett a szögesdrót, majd egy kerítés és még egy kerítés… mind áramosítva voltak. Ez alacsonyabb, az magasabb, az még magasabb volt, kint pedig ott volt az őr is.

Sokan voltunk a barakkban. Úgy hiszem, hogy legalább háromszáz ember volt egy barakkban. Három sor ágy volt, úgy feküdtünk, mint a heringek. Ha egy megfordult, mindenkinek meg kellett fordulni. Szalma volt letéve, egy takaró lent és egy fent, ennyi. Nem volt mindenkinek külön ágya. Három sor volt. Időnként olyan sokan voltunk, hogy zertlagert [zeltlager] használtak. Ez olyan sátort jelentett, mint amilyenek ma a katonai sátrak. Körülbelül húsz ember fért el bennük. Isten ments, aki felülre került, mert a sátorban a levegő felforrósodott. De folyton érkeztek a transzportok, már nem fértünk. Őszintén szólva, nem tudom, hogy miért hoztak ki a barakkból, és küldtek át [a sátorba], talán mert a barakkokba újonnan jötteket tettek be helyettünk. Minket már megszámoltak, kitanítottak, már ismertük a parancsokat. Jött a blockführer: „Mindenki utánam. Mostantól itt fognak aludni.”

A lágerben együtt voltam a testvéremmel, egymás mellett aludtunk. Én tizenkilenc, ő húsz éves volt. Az én számom 10919, az övé 10920 volt. Szép fiú volt. Annyit mondhatok, hogy a testvéremmel voltam, de a többire nem emlékszem. Mi történt? Baleset történt a kezemmel [a jobb kéz mutatóujjával]. Volt ott egyfajta kórház – de aki nagyon le volt gyengülve, azt megölték. Nekik munkaképes emberek kellettek. Ugyanis az IG-Farben meghatározott összeget fizetett az SS-nek minden munkás után. Jelentették, hogy van huszonkétezer ember, ők adtak ezeknek az SS-eknek nem tudom, mennyi pénzt, szóval ez egyfajta vásár volt. Hogy ne öljenek meg mindenkit egyszerre, mert kellettek ugye emberek a munkához, létrehoztak ott egyfajta kórházat. Emlékszem egy kolozsvári orvosra, Királynak hívták. Odavittek, és egy gumicsövet húzott át itt [az ujjamon], amivel kitisztította a gennyet. A lágerbeli emberek kapcsán ez az, amire emlékszem.

Ilyen volt ez a lidércnyomásos élet. Én is elmondhatom, hogy a világ szégyene volt, kérem. Megértem, ha fegyverrel a kezemben megjelenek, és le akarlak lőni, te megvéded magad, és lelősz te engem, nem igaz? De ott, gondolja csak el, öregek, csecsemők, kisgyerekek, tízéves gyerekek… bedugni őket oda és megölni, elgázosítani és elégetni őket. Hogyan szereztünk tudomást a gázosításról? Amikor mi odaérkeztünk, már 1939 és 1940 óta voltak ott zsidók és nem zsidók, lengyelek. Mi, akiknek még volt erőnk, mind siránkoztunk, ők pedig mondták: „Miért sírtok annyit? Hiszen eddig ti otthon mind ehettetek és jól éltetek.” (Mert tudja, mi a szokás a zsidóknál: ünnepekkor kell hogy legyen bár leves, valami, mert ugye vétek, ha ünnepkor nincs mit enni. Mert ha nincs, nem figyelsz oda az imádságra, csak az evésen jár az eszed. Így tartja a vallás.) „Mi 1939–40 óta élünk így. Majd rájössz te, amikor meglátod a füstöt a kéményben.” Zsidóul [jiddisül] is beszéltünk velük, mert beszéltek jiddisül; nem én álltam velük szóba, mert én gyerek voltam.

Aztán amikor elkezdtek az emberek lefogyni, egymás között „muzulmánoknak” neveztük magunkat [A kiéheztetett, csontig lesoványo¬dott, kólikás hasmenéstől, tífusztól és más betegségektől meggyötört, legyengült, ki¬merült élő halott foglyokat eredetileg őrzőik nevezték „muzulmánoknak” (Muselmann). – A szerk.]. Minden héten volt ellenőrzés, ugráltatták az embereket. Mindenféle trükköt bevetettek, azt mondták, hogy elviszik őket, hogy kicsit helyrejöjjenek. De megmondták nekünk a lengyelek, hogy ezeket elgázosítják, elmesélték, hogy viszik ezeket a legyengült embereket a krematóriumba. Később rájöttünk, és kérdezgettük őket: „Mikor találkozunk a szüleinkkel?” Ők pedig mondták: „Ne aggódjatok, bekövetkezik majd.” Ők tudták, szegények. Már nem számítottunk embereknek, akik nem voltak képesek semmire, azokat elgázosították, elégették… Csak a németek tették ezt meg, hogy víz helyett gázt bocsátottak emberekre. Mi történt? A fürdőben nekünk megengedték a vizet, de nekik, szegényeknek a gázt engedték meg. Voltak, akik jártak arrafelé, és elmesélték, én nem voltam ott, azt mesélték, hogy ahogy jött lefele a gáz, érintkezésbe lépett a nedvességgel, és akkor hatott. És az emberek kezdtek leesni. A félelemtől elkezdtek ide-oda rohangálni, de be voltak zárva. Végül ottmaradtak mindannyian egymáson, meghalva.

Szintén közülünk válogattak jobb erőben levő embereket, akikből egy Sonderkommandónak nevezett csapatot hoztak létre; nem tudom, honnan ered a kifejezés [A Sonderkommando speciális alakulat, „a halál emberei”, a koncentrációs táborokban a deportáltak elgázosításával és elégetésével, a gázkamrák és a krematóriumok működtetésével foglalkoztak. Négy hónapig látták el funkciójukat, ezután őket is elgázosította az új speciális alakulat. – A szerk.]. Ez a Sonderkommando más lágerbe volt bezárva, abba, ahol a krematóriumok voltak. Ők mentek be, és fogókkal, feszítővasakkal választották szét és hozták ki a holttesteket, mert mind egymás hegyén-hátán voltak, érti, ugye. A Sonderkommando így volt felosztva: egyesek a gázkamrából hozták ki a holttesteket, egyesek hajat nyírtak, mások az aranyfogakat húzták ki, voltak, akik a ruhákat szedték össze, az ékszereket, ha maradt még, a bakancsokat. Mindegyiknek megvolt a maga mestersége. A Sonderkommando tagjait is háromhavonta vagy hathavonta megölték. Őszintén megmondom az igazat: én nem voltam ott, nem láttam, de volt, aki ott dolgozott, és elmagyarázta nekem, miután kiszabadultunk a lágerből.

A gyárban [1945.] január tizenöt-tizenhatodikáig dolgoztunk, nem is tudom pontosan, meddig; mások mondták utólag, hogy tizenötödike-huszadika között lehetett. Utána nagyon nehéz volt. Már nem adtak semmit enni. Mendl [azaz legfiatalabb bátyja, Blum Jenő] és én 1945-ig együtt voltunk a lágerben. Amikor elváltunk a szüleinktől, mindketten a lágerben maradtunk. 1945-ig voltunk együtt, [a végén] elveszítettük egymást. Amikor az oroszok behatoltak Lengyelországba, elkezdték kiüresíteni Auschwitz-Birkenaut – az én munkatáboromat Bunának hívták –, elkezdtek minket hajtani, mint ahogy a marhákat terelik ezrével. Az őrök mellettünk. És nem tudom, mi történt az úton; mindenki csak előre nézett. Elveszítettük egymást. Érti? És soha többé nem találtuk meg egymást újra. Ez 1945 januárjában történt. Tudom, hogy télen kezdtek el hajtani minket, mint a marhákat, és így jutottunk Mauthausenbe.

Mauthausenbe, Ausztriába vittek minket. Gyalog és vonattal. Nem volt mihez kezdjenek velünk, közeledtek az amerikaiak. Nem tudom pontosan, meddig, talán egy hónapig voltam Mauthausenben, de már nem dolgoztunk. Ott tartottak minket étlen stb. Jöttek mások is, sokan érkeztek munkáscsapatokkal, mint a testvéreim. A második testvéremet, Gershunt a magyarok elvitték dolgozni valahova Ukrajnába [vagyis munkaszolgálatos volt]. Mauthausenben találkoztunk, nem tudom, hogyan. De már nem ismert meg, nem volt magánál. Hogy is fejezzem ki – haldokolt. Nem ismert fel. Mondták neki mások: „Nézd, ott a testvéred!” De már nem volt kivel... Aztán Blum Lajos unokatestvérem felismert. Ő kényszermunkán volt, ő volt az, aki megfogta a kezemet, és vitt. Ugyanis én le akartam ülni, mert már nem tudtam járni, és ő biztatott: „Gyere, gyere.” Aki leült, azt lelőtték.

Bejártuk egész Ausztriát, van egy város, Wels. Ott volt egy nagy erdő. Hogy is mondjam – már nem voltunk magunknál. Huszonegy kiló voltam [mielőtt az amerikaiak felszabadították]. Ott, abban az erdőben el akartak pusztítani, meg akartak ölni, mert már nem volt mihez kezdjenek velünk. És ott fogtak el az amerikaiak. Ez 1945. május ötödikén-hatodikán volt. Az amerikaiak betettek egy kaszárnyába, amelyet átalakítottak kórházzá. Be voltunk oda zsúfolva, őrszemek vigyáztak arra, hogy senki ne mehessen se ki, se be. Az orvosok összegyűjtötték azokat, akiket megtaláltak. Mi történt? Nagyon sokan, akiknek még volt erejük, mentek házakhoz. Az osztrákok adtak nekik ennivalót, sokat ettek, és így meghaltak, érti? Az amerikaiak bezártak oda, és adagolták az élelmet. Függetlenül attól, hogy gyilkos volt-e vagy…, ha orvos volt, mellénk tették. Kötelezték őket. Német, osztrák, magyar, román, cigány, akárki értett egy kicsit az orvosláshoz, mellénk tették. Egyfajta diétás ételt kezdtek adni nekünk. A kémszolgálat mindenről tudott [Blum Zoltán azokra az információkra utal, amelyekkel más államok rendelkeztek a haláltáborokról és a munkatáborokról, a bánásmódról, amelynek a rabok ki voltak téve. – A szerk.]. Rizspelyhet adtak, azzal kezdték. Októberig voltam kórházban. Már nem volt velem a testvérem. Meghalt utána [a mauthauseni találkozás után]. Mind meghaltak. Már nem találtam őket meg. Miután vége volt, huszonöt kiló voltam [a hazatérés előtt, az amerikaiak által biztosított táplálás után].

A kórházban kérdezték, hogy ki hova akar menni. Az amerikai és angol hadseregben voltak zsidók, Dávid-csillagot viseltek, és jöttek közénk: „Ki akar Izraelbe menni?” Én gyerekként és mások is mondtuk: „Mi haza akarunk menni, hátha megtaláljuk a családunkat.” Egy napon őszintén megkérdezték, hogy ki hova akar menni, és mi egypáran azt válaszoltuk, hogy Magyarországra, mert mi még úgy tudtuk [A második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély a deportáláskor Magyarországhoz tartozott. – A szerk.]. Megkaptuk az útlevelet. Elhoztak Magyarországra, Budapest közelébe; ott egyik felén az amerikaiak, másik felén az oroszok voltak. Az amerikaiak elvittek a Dunáig. A híd le volt bombázva; letettek, és gyalog mentünk át egy pontonhídon. Budapesten volt egy szervezet [Blum Zoltán az American Joint Distribution Committee által finanszírozott Magyarországi Zsidó Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságra (DEGOB) utal, amely a lágerből visszatért személyeket segítette a hazajutásban. A központ a Bethlen tér 2. szám alatt volt. – A szerk.]. Nem laktam Budapesten, mert elkezdtek járni a vonatok. Egy unokatestvéremmel voltam, Blum Józseffel és egy Deutsch Géza nevűvel, aki nem volt rokonunk. Így jöttünk haza, Ördöngösfüzesre.

Ördöngösfüzesen nem mindenki mehetett a saját házába, mert nem volt már ott semmi, érti? A mi házunkban három család lakott. A polgármesteri hivatal utalta ki számukra a lakást. A testvérem, Máté már otthon volt, hamarabb hazaért. Tulajdonképpen a testvérem ment oda elsőként, de nem lakott ott, mert nem volt ott semmi [bútorzat]. Mindazok, akik korábban hazaértek – a testvérem, Máté, Feuerstein Lajos és Ábrahám Emánuel, a testvérem kollégája – együtt voltak kényszermunkán [munkaszolgálatban], 1942-ben vitték el őket az otthoni ruhájukban –, nem mehettek haza a saját otthonukba; egy házban gyűltek össze, és elkezdtek dolgozni. A testvérem nyitott egy kis boltot, Feuerstein Lajos egy kis mészárszéket, elkezdett bárányt vágni. Tudja, hogy van ez falun, de nagy állatot nem vágott. Ebből éltek. Mind abban a házban gyűltünk össze.

Senki nem segített semmivel. Külső segítség sem érkezett. Volt aztán a Joint, 1947 körül. Ruhát hoztak, élelmet nem. A Joint amerikai szervezet. De rólunk, falusiakról senki nem tudott [Azaz magukra voltak utalva, nem részesültek szervezett támogatásban, mint ahogy az a városokban rendszerint történt, ahol megalakult pl. a Fiatal Zsidók Szervezete. – A szerk.]. Semmit nem találtunk meg a dolgainkból a házban, ahol azelőtt laktunk. Mert mi történt: aki hatalmon volt, mindent elvitt a házból, ami jó állapotban volt: bútort, ruhát – szegény anyám, régen egy lánynak kellett legyen hozománya –, takarókat, párnákat, tudom is én, még mit. Elosztották egymás között. A polgármester, a csendőr... Érti? Ami maradt, az utolsó hordót is eladták a szegényeknek, árverést rendeztek. Nem volt senki, akihez mehettünk volna. Most nekünk kellett kicsit rossznak lennünk, ahogy mások voltak velünk. A házat azért visszakaptuk. A testvérem szerezte vissza.

A testvérem, miután visszaszerezte a szülői házat és boltot nyitott, szövetáruval kereskedett. Miután hazatért, megházasodott, 1946-ban. A feleségét Miriamnak hívták. Ő is zsidó volt. Kolozsvári volt, vallásos. Született egy gyermekük, Iankef – úgy hívták, mint az édesapámat, azaz a nagyapját. A kommunizmusban újrakezdődött a kutakodás, hogy „Ki vagy?”, „Miféle vagy?”. (Az édesapám kereskedő volt, a kommunizmusban pedig ezt nem nézték jó szemmel.) Máté felbosszankodott, kérvényt adott be, és 1949-ben elment Izraelbe. Nagyon nehéz idők voltak, amikor elment, nem volt repülő, hajóval ment. Amikor elmentek, már megvolt a gyerek. Izraelben több helyen lakott, földműves volt egy mosavban. Az utolsó lakhelye Akkóban volt [Izraeli város, földközi-tengeri kikötő Haifa és Naharija között. – A szerk.]. Ott halt meg 2002-ben; a felesége két évvel korábban halt meg.

A kommunizmus alatt, függetlenül attól, hogy zsidó voltál-e, aki nem volt katona, annak el kellett mennie dolgozni [A szocializmus évtizedei alatt az, aki visszautasította a katonai szolgálatot, köteles volt közösségi munkát végezni. – A szerk.]. Voltak zsidók, akik dolgozni mentek. Én azt mondtam: „A fene egye meg, újra ingyen dolgozzak?” Megkérdezték: „Akarsz katona lenni?” Én meg igent mondtam. Két évig voltam katona, 1949–50-ben. 1951-ben jöttem haza. Nem akartam lapátolni, ahogy akkoriban mondták. Amikor 1949-ben Máté elment a családjával, én a katonaságnál voltam. Én akkor nem próbáltam elmenni. Lehet, hogyha vele vagyok, és ő biztat, elmentem volna.

Maradtam; leszereltem, hazajöttem, Feuerstein Lajos mészárosnál laktam. Miután elment a testvérem, a ház üres volt, Lajos pedig még nem vándorolt ki, hozzá jöttem haza… Jól kijöttünk egymással. Jóval idősebb volt. Volt felesége és kisgyereke, a feleségét úgy hívták, hogy Feuerstein Regina, a kisfiút pedig Emilnek, őket megölték a lágerben. A feleségétől kölcsönöztem volt a szekeret, amivel dolgoztam [a deportálás előtt], mivel Lajost elvitték kényszermunkára [munkaszolgálatba]. 1965-ben ő is elment Izraelbe, én pedig maradtam.

A feleségemet a következőképpen ismertem meg: mire elvégeztem a katonaságot, már nem voltak zsidó lányok. Mondjak valamit: régen szégyen volt, ha egy paraszt egy zsidónak udvarolt, de fordítva is szégyen volt. Megtörtént időnként, de nagyon ritka volt, hogy egy zsidó kereszténnyel házasodjon. Én pedig azt mondtam magamban, így sem lehet, hogy egész életemben egyedül éljek. És megismertem a feleségemet… A neve Rozália, a lánykori neve Hideg. 1933. szeptember tizenhatodikán született, Ördöngösfüzesen. Az anyanyelve magyar. A feleségem nagybátyja a szomszédom volt. Először udvaroltam neki. Jobban megismertem, és megkérdeztem: „Akarsz a feleségem lenni?” Beleegyezett. Házias természetű volt. Nem volt semmink. A mesterségemből kifolyólag jól, elegánsan öltözködtem, de vagyonom nem volt. Mondtam a feleségemnek: „Nézz rám, nincsen semmim. Csak a szülői ház maradt rám, más semmim sincsen.” Ő is szegény volt. Két szegény találkozott. Elmentünk a polgármesteri hivatalba; nem tartottunk vallásos esküvőt, mert a zsidóknál tilos. 1952-ben házasodtunk össze. Ötvenhárom éve vagyunk házasok.

Nem akartunk elmenni Izraelbe. Nagyon sok zsidó kivándorolt. Lajos is – az unokatestvérem József felől [Blum Józsefről, apja testvéréről van szó. – A szerk.] – elment. Folyamatosan mentek el. Mert mi történt: a zsidók mind kereskedéssel foglalkoztak. És látták, hogy a kereskedelemben krízishelyzet áll elő. Ha, isten ments, valaki hazavitte a kenyeret, és más panaszkodott, hogy nem jutott kenyér: „A zsidó a hibás.” Érti? Ezért kezdte mindegyikünk úgy érezni, hogy nincs itt számunkra hely. Egyesek a gyerekek miatt maradtak, mások pedig pont a gyerekek miatt mentek el. Ráadásul ha a gyerekek vegyes házasságokat kötnek, elvesztődik… mert nagyon sok zsidó őrizte meg a vallását [A vallásukat megtartó zsidók erkölcsi kötelességüknek érezték az kivándorlást Izraelbe, mert így elkerülhették a vegyes házasságokat. – A szerk.]. Én egyedül maradtam. Kérem, én nem mentem el. Ez minden. Hogy mondjam… Nincs értelme erről beszélni. Addig nem szabadott még temetkezni sem a temetőbe [eltemetni egy nem zsidót a zsidó temetőbe], de a rabbinátus törvényt hozott az olyan esetekre, mint én és a feleségem, akik régóta együtt élünk [hogy mégis lehessen]. A zsidók számára ezek szigorú dolgok. Ha annyiban hagyják, eltűnik a vallás. Nem azt akarom mondani, hogy én vagyok a nagy hazafi vagy ilyesmi, mert én is csak egy hét osztályt végzett falusi gyerek vagyok, de azt mondom: mennyi vallás eltűnt, ez pedig még mindig létezik. Szétszórva a teljes földkerekségen.

1962-ig lovas szekerem volt. Szekeresként jártam. Nyitottam egy mészárszéket is, de már nem szabadott saját szakállamra dolgozni, mindent elvett az állam [lásd: államosítás Romániában]. Úgyhogy lovas szekérrel dolgoztam. A parasztoktól időnként lehetett még venni bárányt. Levágtam, megvettem a bőrét. Én adtam le az államnak. A parasztnak pedig a hivatalos árat fizettem ki. Teljesítettem a tervet, százötven bőrt is hoztam. Vasárnap levágtam a juhokat, és hétfő reggel leadtam a bőröket. Aztán úgy láttam, már nem megy a szekerezés, mert kezdtek megjelenni az autók. Utána is állami munkahelyem volt, az út- és hídépítésnél dolgoztam. Ez a terület is átkerült az állam tulajdonába 1948-ban. Már nem volt mit dolgoznom falun, elhagytam a szekeret. Elmondtam az embereknek, mi a helyzet, és mondták, hogy van egy hely a szalámigyárban, két fiú vonul be a hadseregbe. Úgyhogy felvettek szakképzetlen munkásnak. Ez 1959-ben volt. Nem volt képzettségem. Csak hét osztályt végeztem, és miután visszajöttem [a háború után], már nem tanultam tovább. Amikor ideköltöztünk, már a gyárban dolgoztam. 1959 és 1962 között kerékpárral ingáztam, az út nem volt leaszfaltozva. Gyerekkoromban sem voltak aszfaltozott utak. Szamosújváron sem, ott kockakövekkel voltak kirakva. Elkezdtem a szalámigyárban dolgozni, és elegem lett az ingázásból, este későig dolgoztunk, éjjel tizenegykor, tizenkettőkor, sőt egykor mentem haza. Ezért 1962-ben Szamosújvárra költöztünk. Eladtuk a füzesi családi házat, és megvettük ezt a házat. Már fel volt építve, de úgy költöztünk be, hogy nem volt ablak, ajtó sem. Az egyik szobába tettünk ablakot, és így laktunk három évig, amíg elkészült teljesen a ház. Nem volt pénzünk, egyszerű munkás voltam… Körülbelül húsz évig dolgoztam a szalámigyárban.

Aztán az történt, hogy volt egy állami húsfeldolgozó, akkoriban szövetkezet volt. A szövetkezetnél volt egy munkás, szintén magyar volt, és el kellett mennie – feliratkozott, hogy kivándorolhasson Izraelbe. Miután feliratkozott, ott kellett hagynia az irodai munkát, ez az ember ugyanis már ügyintéző volt. A vágóhídra ment dolgozni. A főnök egyedül maradt, szüksége volt segítségre. A főnök megkérdezte attól, aki elment: „Kit hozzak erre a helyre?” Ő pedig azt válaszolta: „Dolgozik a vágóhídnál, a szalámigyárban egy zsidó.” Én végeztem a dolgom, egyszerű munkás voltam. Ő pedig azt mondta: „Ez az ember alkalmas lenne.” Mert mi történt? Itt nemcsak kétkezi munka volt, hanem ügyintézés is. Árut kellett küldeni a vendéglőknek, a tiszti étkezdéknek, a párthoz… Nagy volt a felelősség. Az itteni főnök elment az irodára [a szalámigyárba]. Az irodának kapcsolata volt a párttal. Én semmiről sem tudtam. De az volt a szabály, hogy az ügyviteli iroda felel azért, akit felvesz. Elhatározta, hogy elmegy a párthoz, és engedélyt kér, hogy a szalámigyártól átengedjenek ide. Először megkérdezte: „Akarsz velem dolgozni?” Itt nyolc órát kellett dolgozni, a régi helyen tíz, tizenkét órát. Mert ott nem igazán órarend szerint dolgoztunk, hanem ameddig befejeztük. Jóváhagyták. Úgyhogy áthelyeztek ide, itt aztán harminckét évig dolgoztam. A kulcsok nálam voltak, de nem én voltam a főnök. Mennyire megbízott bennem… Az udvarban volt még egy szövetkezet, mosoda és tisztító. 1991-ben mentem nyugdíjba.

Soha nem voltak problémáim a munkahelyen amiatt, hogy zsidó vagyok, vagy azért, mert van egy testvérem Izraelben. Én egyszerű munkás voltam. Ha funkcionárius lettem volna, vagy párttag… Most nincs is semmi problémám, mert éppen ellenkezőleg, nem tartózkodtam attól, hogy zsidónak szólítsanak. Mondták a kollégáim: „Jön a zsidó.” Soha nem haragudtam meg. Azt mondtam: „Igen, igaz, zsidó vagyok.” Tréfából mondták rám, hogy zsidó. Egyáltalán nem volt negatív kicsengése. Voltak kollégáim, akiknek elmeséltem, mi történt [a háború és a deportálás alatt]. Voltak, akik megkértek, hogy meséljek, amikor volt egy kis szabadidőm.

„Nagyon nehéz zsidónak lenni” [Jiddis szólás, amelyet Blum Zoltán gyakran használ. A kijelentés magyarázatára mondja el a következő történetet zsidók sorsáról. – A szerk.]. Volt itt egy zsidó, úgy hívták, Stein Béla. A deportálás előtt nyomdász volt. Az édesapja kóser sajtot készített, voltak zsidó munkásai, akik megfejték a juhokat. A zsidóknak készített kóser sajtot. Ezt a zsidót deportálták, és ketten maradtak: az egyik a földet művelte, a másik ügyvéd volt. Az apa nem jött, az anya nem jött, a testvérek nem jöttek haza. Ez a kettő visszajött. A deportálás után a paraszt elment az ügyvéddel, hogy szerezzék vissza a földet. Ez 1945 körül volt. 1946-ig visszaszerezték a földet és a házat. Elkezdett juhokat gyűjteni, szerzett lovakat, szekereket, úgy nézett ki, mint egy fiákeres. És jött 1948, kikiáltották kuláknak, elvették minden vagyonát, és elvitték dolgozni a csatornához. Akit nem deportáltak a magyarok és a németek, azt deportálták a kommunisták. A csatornához vitték [A Duna–Fekete-tenger Csatorna építését 1949-ben kezdték el, az ott dolgozók nagy része politikai fogoly volt a kommunista börtönökből. A munkálatokat 1955-ben félbeszakították, csak 1975-ben kezdték újra, és 1984-ben fejezték be. A csatorna összeköti a Dunát (Cernavodă várostól délre indul) a Fekete-tengerrel (Konstancától délre ér a tengerpartra), a hajóutat Konstancáig szinte 400 km-rel rövidíti meg (Lásd még: http://en.wikipedia.org/wiki/Danube-Black_Sea_Canal). – A szerk.]. Ki tudja, hogyan, valaki közbelépett Amerikából, elbocsátották, és elment Izraelbe. Érti? Valaki befolyásával.

Még hoztak így ki zsidókat a börtönből. Volt még egy Désen, marhakereskedő volt. Nem tudom, milyen ostobaságot követett el, bezárták. De még marhakereskedő korában ismert egy saktert, aki kóser húst adott el a vágóhídról. Amikor kommunizmus lett, elmenekült Amerikába. Ott elment a követségre, és kihozatta a kereskedőt. A kereskedő mindezt csak akkor tudta meg, amikor már odaért. Mennyi rendkívüli dolog történt…

Egy szegényebb paraszt szebben élt, mint mi. Megette a kis puliszkáját, bocskorban járt. Senki nem kérdezte tőle, hova megy, honnan jön. A zsidót folyton kérdezték. Volt az első világháború előtt Magyarországon, a Tiszántúlon egy per [Blum Zoltán a tiszaeszlári perre utal. – A szerk.], ott elhangzott, hogy a zsidók vérrel készítik a pászkát. Ezt a mesét mondták már őseink idejében is. Vagy volt például a Dreyfus-ügy. Nekem mint zsidónak ezek fájdalmas dolgok. De az, hogy megölték a szüleinket és a testvéreinket, az szégyen az emberiségre. Ezt, bármilyen jót tegyenek velem, bármit is adjanak, nem, én ezt nem tudom megbocsátani. Vagyis megbocsát az ember, de a szívében nem felejt. Vannak más vallásúak, baptisták stb., akik próbálnak téríteni. No de jó emberek, ha az édesanyám, az édesapám, akik fent vannak az égben, tudnák, hogy én áttérek egy más hitre, húszezerszer fordulnának meg… A zsidóknál úgy van, hogyha anyád zsidónak szült, halálodig zsidó maradsz. Hiába térsz át katolikusnak, ugyanis a zsidók közül is egyesek áttérnek. És az is lehetetlen, hogy egy románból zsidó legyen. Annak kell lenned, aminek születtél. Cigánynak születtél, legyél cigány, zsidónak születtél, legyél zsidó stb. Azt mondtam a lányomnak: te így mondd: az apám zsidó, az anyám magyar. Ha elhiszik, jó, ha szidnak, jó, ha átkoznak, úgy is jó.

Itt, Szamosújváron voltak zsidó, magyar és román barátaim is. A zsidókkal főként Purimkor jártunk össze, amikor süteményes tálat szokás küldeni. Amikor gyerek voltam, jártam a süteményekkel, inkább, mint a háború után. A bajok után meggyengült a vallás. De egy rabbi azt mondta: „Mindebben a rosszban ne az Istent keressétek, keressétek az embert. Mert mindez az ember műve” [A holokausztmegemlékezéseken gyakori mondás, föltehetően Liviu Beristől származó idézet, aki transznisztriai túlélő, a Romániai Holokauszt Túlélők Egyesületének az alelnöke. – A szerk.].

Zsidóként mindig is kissé félénk, visszahúzódó voltam. Játszottam más gyerekekkel, de ha nekem kellett a tanító vagy a pópa házába elmennem, féltem. Azt hiszem, ez születésemtől így volt. A kommunizmus alatt újra csak félős voltam. Reméltem-e, hogy majd jobb lesz? Hogy hittem-e ezt? Amikor visszajöttem, senki nem várt tárt karokkal. Volt, aki azt mondta: „Ó, a szegény, megjött, adjunk neki egy darab kenyeret.” De voltak olyanok is, akik azt mondták: „A fenébe, nem maradhatott volna ott?” Ezért mondom, hogy ezen a világon kétféle ember van: jó ember és rossz ember. Én ezt átéltem, és ma is ezt látom. Emellett én gyáva voltam. A háború után senkit nem vettem elő: „Ki vitte el a kályhát? Ki vitte el a konyhabútort? Ki vitte el a vödröt?” Egyáltalán senkit nem vontam kérdőre. Csak a testvérem talált valakinél egy mérleget, amely a boltunkból származott – tudja, milyenek voltak régen a mérlegek, akkoriban egy mérleg érték volt. Az az ember nem akarta visszaadni, míg végül a polgármester elé került az ügy, és vissza kellett adnia.

A testvérem sem politizált. Egyáltalán nem. Ezért ment el. Mondjak valamit: nem törődtem a kommunizmussal, semmivel sem törődtem. Tudtam, hogy mi a munkám, azt elvégeztem, kaptam érte fizetést, és kész. Mindenesetre a kommunizmust nem így képzelték el, diktatúrában. Egyfajta szocializmust akartak. Az azt jelenti, hogyha valakinek száz hektár földje vagy egy gyára van, nekem mint munkásnak legyen jogom azt mondani: „Uram, ne egy lejt adjon, adjon ötöt, mert annyit érdemlek.” Ez volt a szocializmus. Akaratom ellenére voltam tagja az Ifjúmunkás Szövetségnek, és jól jött. Talán egyszer-kétszer voltam gyűlésen, nem szólaltam meg, aztán elvittek katonának. A katonaságnál betettek az oktatóképzőbe. Ez 1949-ben volt, amikor könnyedén nevezték ki az embereket tiszteknek. Akinek jó volt a származása, a brassói tisztiiskolába vitték. Az én származásom fele részben jó, fele részben rossz volt. Ugyanis megkérdezték: „Ki vagy?” „Blum Zoltán” „Mi vagy?” „Zsidó.” „A szülők vagyona?” „Semmi.” Ez jó volt. „A szülők foglalkozása?” „Kereskedő.” Ez nem volt jó. „Vannak-e rokonai külföldön?” „Egy testvérem Izraelben.” Ez sem volt jó. El akartak küldeni a tisztiiskolába, de nem akartam. Bekerültem az oktatóképzőbe. Ott megkérdezték „Ki vagy? A bizonyítványod?” „Otthon.” „Írj haza, hogy hozzák el.” Parancsnok voltam a lövészeknél, három ágyút irányítottam.

Jó és rossz dolgokat egyaránt mesélek. Mivel én munkás vagyok, ma el tudná-e végezni a lányom a kibernetikát Bukarestben? Annak idején elment otthonról a zsebpénzzel, amit tőlem kapott, és visszahozta, mert volt ösztöndíja. Minden hónapban egyszer hazajött, a szamosfalvi [kolozsvári] repülőtéren vártam. Kérdezem: ez ma is lehetséges lenne? Én négy-öt rendszert megéltem: a háború előtt voltak a románok, voltak a magyarok, a háború után kommunizmus volt, most pedig… Mindegyik rendszerben vannak jó, és vannak rossz dolgok. Apropó, a kommunizmus bevezetése: ha nem nyomultak volna errefele az oroszok, hol lennénk most mindannyian? A kemencében. Érti? Nem a rendszert kell elítélni, hanem az embert, aki rosszat tesz. Aki jót tesz, azt dicsérd, csókolj neki kezet, aki rosszat tesz, azt el kell távolítani. Azaz mindenben van jó is, rossz is.

Van egy lányunk, aki 1955-ben született, Bertának hívják. Gazdasági kibernetikát végzett Bukarestben. De nem lett zsidó, mert a zsidóknál a zsidó anya után leszel zsidó, ha az anya nem zsidó, a gyermeke sem az. Az iskolába, ahova járt, úgy írták be, hogy zsidó. Most Nagyváradon él, ott dolgozik. A férjét Ferencnek hívják. Ő is vegyes – van benne román és magyar vér is. A férje után a neve Marian. Van munkahelyük, de nincs vagyonuk. A lányom is zsidónak tartja magát. Van egy fia, Péter, most végezte el az egyetemet. Ő is gazdaságtant tanult, mint az édesanyja. Úgy nevelték, mint az anyját, aki mondta neki: „Tudd, hogy a nagyapa zsidó.”

Mondjak még valamit a deportálás és „a népek legnagyobbika” kapcsán. Voltak papok, akik azt mondták: „Mit tesztek ti ezekkel az emberekkel?” De olyanok is, akik azt mondták: „Vigyétek, mert nem a mi vallásunkat követik.” Ezért mondom, hogy a vallás nagyon nagy dolog. Ami a lelkedben van, az a vallásod. Én a hét osztályommal mondom ezt, mert én ezt megéltem. Tisztelni kell az embert. A tízparancsolatot. Megmondom önnek, ha egy parasztnak meghal az apja, az anyja, nekik van sírjuk, hát oda megy. De te, zsidóként hova mégy? Az egekbe? Elpusztították, elégették őket… Ez hihetetlen barbárság. Mit lehet tenni?

Miután visszajöttem [a deportálásból], nem tartottam be minden vallási előírást. Őszintén megmondom, az étellel kapcsolatban sem tartottam be. De az ünnepeket megtartom, tudom, hogy a szombat a zsidóké, minden ünnepet, a Purimot, a Pészáhot, a Jom Kipurt, a Ros Hásónét. Amikor visszajöttem, nem volt elég zsidó Ördöngösfüzesen, csak Szamosújváron, így oda jártam. De tudja, annyi baj után már nem tartottam… Tudtam, hogy szombat van, de dolgoztam… vétkeztem. Mondtam kádist a szüleim után. Ma én vagyok az egyetlen zsidó Szamosújváron, és nagyünnepekkor feltétlenül elmegyek vagy Désre, vagy Kolozsvárra. A böjtöt megtartom.

Salamon Golda
Máramarossziget, Románia
Az interjúkészítés időpontja: 2004–2005. szeptember
Az interjút készítette: Major Emőke 

Salamon Golda – Galdi néni, ahogy őt szólítani szokták – alacsony termetű, fiatalos megjelenésű néni, mindennapi öltözködésére is nagy gondot fordít, kedveli a vidám színeket.

Egyedül él Máramarosszigeten a családi házban, mely a második világháborúig mindig népes családnak szolgált lakóhelyül.

Itt éltek anyai nagyszülei nyolc gyermekükkel, itt nevelték szülei is hét gyereküket. 

Galdi néni egyedül maradt. De nemcsak a házban maradt magára, hanem az egész városban, sőt, mondhatnánk, az egész történelmi Máramarosban: ő az utolsó, aki még itt él a több tízezres haszid közösségből.

Nagy gazdaságot vezet, háziszárnyasokat tart, mindig akad tennivaló a ház körül vagy a földeken.

Gyerekei nincsenek, és egymaga tán munka nélkül is nyugodtan élhetne nyugdíjából, mégis ragaszkodik az örökölt életvitelhez.

Életrajz

A nagyapámat Málek Jánkelnek hívták, ő Jódon született, de ott eladták, amijük volt, és beköltöztek [Máramaros] Szigetre [Jód – kis-, majd a 20. század elején már nagyközség státusú település volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 2300, 1910-ben 2800 román és német lakossal. Trianon után Romániához került, ma Ieud románul. Máramarosszigettől 55 km-re, délkeleti irányban fekszik. – A szerk.].

Itt laktak, ebben az utcában. Gazdálkodó volt, a ház után [mögött] volt egy jó darab föld, azzal foglalkoztak, és tartottak teheneket, majorságot [lásd: a földművelés szerepe]. Nem járt jesivába, de vallásos volt, haszid, minden nap ment a templomba.

A felesége volt Szegál Eszter, ő Szaploncán született [Szaplonca – nagyközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 2700, 1910-ben 3500 román, német és magyar lakossal. Trianon után Romániához került, ma Săpînţa románul. Máramarosszigettől 18 km-re, északnyugati irányban fekszik. – A szerk.].

Nekem a két nagymamám, vagyis apukámnak az anyukája és anyukámnak az anyukája édestestvérek voltak. Mind a két nagymama nagyon vallásos volt. Le volt teljesen vágva a hajuk, de a nagymamáinknak nem kellett paróka, ők csak kendőben jártak, amit hátrakötöttek. Az apukámnak az apukája és az anyukája is el volt deportálva [Máramarosszigetről].

Édesapámnak csak egy öccse volt, Málek Ávrom. Itt éltek [Máramaros]Szigeten, ebben az utcában. A feleségét Sziminek hívták, ott volt vagy hat gyerek: Háná Blime, Mojse Lájzer, volt egy Diná is, az nem jött vissza [a deportálásból], akkor volt egy Berl, az se jött vissza, és nem tudom, a többi gyereket hogy hívták, mert még kicsinyek voltak.

Mojse Lájzer kiment Izraelbe az 1950-es években, a gyerekei még picik voltak. Haifán lakott, egy kis üzlete volt, azzal foglalkozott. Van egy fia és egy lánya, ők még élnek Izraelben.

A fia Haifán él – ő az idősebbik –, neki van nyolc gyereke, olyan vallásos. Hogy mivel foglalkozott, azt nem tudom. Mert Izraelben azok, akik csinálnak sok gyereket, nagyon nagy segélyt kapnak az államtól. A Mojse Lájzer lánya Jeruzsálemben lakik, neki nincs csak három [gyereke].

Az édesapámnak a neve volt Málek Izidor, zsidóul mondják, Ezra. Az édesapám pontosan nem tudom, mikor született, de három vagy négy évvel lehetett idősebb, mint az anyukám [tehát az 1880-as években születhetett]. Ő egy faluban született, Jódon.

Apukám és apukámnak az öccse is Pozsonyban, Csehországban járt jesivába. Úgyhogy vallásosak voltak, úgy voltunk minősítve, mint vallásos zsidók. Apukámnak volt egy kis szakálla, a testvére szintén szakállas volt, pájeszuk is volt.

Az édesanyám az édesapámmal első unokatestvérek voltak. Apuka Pozsonyban, Csehországban végezte az egyetemet, a héber egyetemet, a jesivát [lásd: pozsonyi jesiva], és onnan mikor hazajött, mindig anyukához jött, udvarolt neki [Apja még 1920 előtt járhatott jesivába, akkor Pozsony még Magyarországhoz tartozott, Pozsony vm. székhelye volt. – A szerk.].

És ez passzolt a két nagymamának, mert nekik csak vallásos kellett. Ez meg volt engedve vallásilag. És nem volt egy gyerek se nyomorék, szép, egészséges gyerekek voltak. Nem szabad elvenni nagynénit, azt tiltja a vallás, de unokatestvért nem, azt lehet [lásd: házasságra vonatkozó szabályok a Tórában].

A nagytatám az anyukám részéről Walter Náhmán volt. Nem tudom, hol született, mert amikor én már emlékszem magamra, ő már nem élt, jóval az előtt halhatott meg, ezt nem tudom megmondani pontosan. De itt laktak, ebben a házban, anyukám velük lakott, és itt maradtak, miután férjhez ment apukához.

Mind a két nagymama ebben az utcában lakott. Magyarul Thököly út volt, a románoknál [azaz: a román fennhatóság alatt, 1920 és 1940 között] mindig Dragoş Vodă utca volt. Csak a számok változtak [azóta], mert közben épültek még házak.

De nevezik karácsfalusi útnak is, mert ez az út visz Karácsfalvára [Tiszakarácsonyfalva, románul Crăciuneşti, Máramarosszigettől 9 km-re, keleti irányban]. Sok zsidó lakott ebben az utcában, majdnem minden házban zsidó lakott. Nekem is itt lakott négy nagybácsim és egy nagynénim.

A Walter nagyapámnak volt sok földje, magyarázták idősebb szomszédok, akik ismerték őt, hogy eladott mindig belőle, ők is tőle vettek. Volt pálinkafőzője is, tartott lovakat, teheneket. Volt nagy gazdálkodás, volt két cseléd [gazdasági cseléd], volt két kocsis is, akik a lovakkal jártak az erdőbe, hoztak fát. Azért van ilyen nagy udvar, és volt nagy istálló is.

Foglalkozott szállítással is, volt stráfszekere, amivel hozta be az árut az állomástól. Bort, pálinkát, cukrot, lisztet, mindent, ami jött a vagonokban, beszállították egy raktárba, és onnan továbbították aztán az üzletekbe. Régen nem voltak nagy kocsik, teherautók, mind stráfszekerekkel hozták be az árut. A stráfszekér három méter hosszú, két méter széles, és két jó erős ló [van befogva] előtte.

A nagyapám is haszid volt, szakállas volt. Két felesége volt. Az első felesége gyerekszülésben halt meg, és hátrahagyott hat gyereket, akkor a nagyapám elvette a nagymamámat, a nagymamám nem volt olyan fiatal lány, és avval lett még két gyereke, az anyukám és a nagynénim.

Azt hiszem, hogy az első feleségét úgy hívták, hogy Szure [Sára, Sári] Dina, mert a családban majdnem minden házban az unokák között volt egy Szure Dina, volt egy Sára, mindegyik örökölte a nagyapám első feleségének a nevét.

A nagymamám volt Szegál Hene Rájze [Raise], ő is Szaploncán született. Az anyukámnak az anyukája itt halt meg, Máramarosszigeten, mielőtt elvittek minket, ő nem is volt a gettóban. 1944-ben vittek el, akkor ő – mondjuk – 1943-ban halt meg. Nem tudom, hány éves lehetett, mindenesetre nem volt fiatal, lehetett egy olyan hetvenöt év körüli. Itt is van eltemetve, a zsidó temetőben.

Anyukáék nyolcan voltak gyerekek. A legidősebb volt Háim, ő suszter volt, a feleségét Klárinak hívták, Kájle zsidóul. Háimnak volt négy fia és egy lánya: Sándor volt a legidősebb, Szedl zsidóul, akkor volt Nuti, Nute zsidóul, volt Mojsi [Mojse], volt Szruli [Szrul]. A lány volt Málka, Málcsi, az ő férje volt Simonovits Jenő, aki aztán lett az én első férjem. Ők tíz évet éltek együtt, aztán eldeportálták a gyerekeket is, Málcsit is, nem tértek többet vissza.

Két gyerekük volt. A kislány, Sári öt évvel volt fiatalabb, mint én, de derékebb és magasabb volt nálam. És Tibi, a kisebbik, három évvel volt kisebb, mint a testvére, úgyhogy még elég fiatal gyerekek voltak, mikor eldeportálták őket. Háimnak a családjából visszajött három fiú: Mojsi, Nuti, és Szruli. Sándor volt a legidősebb, ő nem jött vissza, és a lány sem. Szruli kiment Amerikába, Brooklynban lakik.

Azután volt Fisel (Fesl, Fisl) – németül hal a Fisch –, ő utánunk lakott a második házban, neki is volt stráfszekere, szállítással foglalkozott. Fiselnek a feleségét Pepinek, Perlének hívták, ott volt nyolc gyerek, két lány és hat fiú. A legidősebb fiút hívták Mucinak, nem tudom a zsidó nevét, aztán volt Mojsi [Mojse], Slojmi [Slojme], Náhcsu [Nahman], Valvi [Volv], a hatodik fiúnak nem emlékszem a nevére. Náhcsu itt volt a háború után, volt Szinérváralján [ma Seini románul, Nagybányától 26 km-re van, északnyugati irányban] neki egy üzlete, aztán kiment ő is Izraelbe, ott élt, ott nősült meg, de már nem él. Volt két lány is, az egyik volt Sári – ő varrodában tanult varrni –, a másik Ági. Sári zsidóul volt Szure Dina, a nagyapa adta a nevet a felesége után, és Ági volt Ájgl [Ajge], ő az anyja révén [családjából] kapta a nevét.

Az a két lány haza se jött a háború után, kimentek mind a ketten Izraelbe, de már meghalt mind a kettő. A nagyobbik, Sári Izraelben ment férjhez, de többnyire Kanadában lakott. Pár éve halt meg rákban, ő ezt a betegséget már a lágerből hozta. Izraelben halt meg, de Kanadába vitte őt a férje, ott van eltemetve.

A férjének a szülei ott vannak eltemetve, Kanadában, és odavitte a feleségét is, mert azt mondta, hogy ha majd rá kerül a sor, ő is ott akar pihenni. A férje nyolcvanhárom éves, de jól bírja magát, vegetariánus, csak zöldségfélékkel él. Sárinak csak egy lánya van, egy újságírónő, aki Kanadában él, de Izraelben született.

Ninának mondtuk mi, Sichermann Kninának hívják héberül. Ági Izraelben lakott egy kibucban, amelyik nem volt egy olyan vallásos kibuc, mert mondták, hogy tartottak ott disznókat is. Én voltam ott két hónapig 1973-ban, elvitt egy unokabátyám abba a kibucba, mert Ágit nem láttam nagyon régen, amióta eldeportáltak.

Volt egy lány, Rózi néni, Róza, ő lehetett a harmadik [a testvérek közül]. Róza nénimék szintén vallásosak voltak, de nem olyan haszidok, mint apuka is, apukának az öccse is. Róza nagynénimnek a férje is [máramaros]szigeti volt, Semmel Henrik, úgy hívták.

Egy kioszkja volt Máramarosszigeten, amiben déligyümölcsöt árult meg mindenféle finom cukorkát meg csokoládét, ilyesmiket. Egy olyan helyen volt az a sátor letéve, ahol négy utca kereszteződött, és pont középen volt neki a sátra. Nagyon jól menő üzlet volt, mert gyerekek is mentek oda cukorkát venni, meg felnőttek is – akinek volt pénze – finom dolgokat.

Róza néni is és Henrik, a nagybácsim is mindig ott voltak az üzletben, és volt egy cselédjük, aki főzött, vezette a háztartást. De ők jól éltek. Hát csak két gyerekük volt, az egyik volt Náhcsu, Náhmán, nagyapámnak a nevét örökölte, és a másik volt Sári, aki szintén Szure Dina, a nagyapám első felesége után kapott nevet. Mind a kettő kiment Izraelbe a háború után, már nem élnek.

Azután volt Walter Miksa bácsi – nem tudom, hogy volt a zsidó neve –, az ő felesége volt Hani néni – Hana lehetett zsidóul –, és Hani néninek volt szintén egy lánya, Sári, Szure Dina, és volt egy fia, de azt én már nem tudom, hogy hívták, én azt a gyereket sose láttam.

Itt laktak, [Máramaros]Szigeten, de messze tőlünk, bent laktak a városban [a központban], mert a nagybácsim, Miksa bácsi nyomdász volt. Ők modern zsidók voltak, ritkán jöttek ide, nem nagyon látogatták a nagymamát, nem voltak vallásosak. Sárit hallottam, hogy él, de nem jött [Máramaros]Szigetre a háború után, nem találkoztam vele.

Volt még egy mérnök, az [Felső]Visón halt meg [Felső-Visó község volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 6400, 1910-ben 9200, 1920-ban 11 700 főnyi német, román és magyar lakossal, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, közjegyzőség és adóhivatal volt a községben. Trianon után Romániához került. – A szerk.].

Az Walter Jóska [József] lehetett, mert úgy hiszem, hogy a kisebbik fia örökölte az ő nevét. Három fia volt: Imre, Laci és Jóska. Én nem ismertem őket, csak hallottam a családban beszélni róluk. Mert én nagyon figyelmes voltam mindenre, még mondták, hogy túl sokat tudok. Én nagyon szerettem hallgatni, mikor az idősebbek beszéltek.

Először meghalt az édesapja a fiúknak, régen nem nagyon tudták gyógyítani a tüdőgyulladást, abban halt meg, és nemsokára meghalt a felesége, Matild is. A gyerekek aztán itt nevelkedtek, Máramarosszigeten, nálunk is meg más nagynéniknél is. Imre szűcs volt, ő kiszökött Oroszországba. Amikor a magyarok bejöttek ide [1940-ben, lásd: második bécsi döntés], akkor sok fiatal átszökött, azt hitték, hogy mézeskalács van ott.

Az oroszok nem kívánták őket egyáltalán, elég volt nekik a saját népük. Azt mondták: „Ha ti akarjátok fejleszteni a kommunizmust – ők mondták, amikor visszajöttek –, nem ide hozzánk kell gyertek, itt van kommunizmus, hanem ott, ahol nincs kommunizmus, ott kell fejlesszétek a kommunizmust.”

Ő nagyon sokat [sokáig] volt Oroszországban, nem tudom, hány évig dolgozott ott egy tanyán, ahol voltak tehenek, lovak meg ilyesmik. Ott megnősült – a nő nem volt zsidó, de nem tudott megesküdni vele, hogy elvegye törvényesen [hivatalosan] feleségül –, és volt neki két lánya.

Aztán hazajött, körülbelül 1948-ban, mert nem maradhatott ott, az oroszok hazaküldték, de a családját nem tudta kihozni, nem engedték. Ő minden áron ki akarta hozni a feleségét ide, de nem tudta. Járt Bukarestbe, ide-oda, nem tudta kihozni. Nem engedték.

Azt’ elment Izraelbe, és alapított ott más[ik] családot magának. Laci és Jóska kimentek Izraelbe még a háború előtt [Akkor még: Palesztina. Izrael állam 1948-ban jött létre. – A szerk.]. A nagyobbik, Laci nagykövet volt Lengyelországban. Izraelben végezte a tanulmányait, és Izraelből lett nagykövet. Hogy nős volt vagy nőtlen, azt nem tudom.

A kisebbik, Jóska is volt nagykövet, ő Magyarországon, nem tudom, hányban. Így magyarázta nekem az unokatestvérem – Róza néni lánya –, ő tudta jobban, mert idősebb volt nálam.

Walter Jenő volt a legkisebb fiú, ő is stráfos volt. Walter Jenőnek nem volt se pájesze, se szakálla, ők modernek voltak, de azért kóser háztartást vezettek. Wiesel Blankának hívták a feleségét, gyerekük nem volt.

Azután a nagyapám második házasságából lett az édesanyám, és édesanyámnak a húga, Paula, Perle. Hivatalosan Perle volt, de Pepi néninek szólítottuk mi. Nagyon szép lány volt, volt egy pici kis fehér pulikutyája, Buksi, mindig avval ment sétálni, volt neki egy nagyon szép kis lánca.

És mindig találkozott az udvarlójával. Egy mérnök udvarolt neki, de nem volt vallásos, és ezért nem engedte meg a család, hogy összeházasodjanak. Annak idején nagyon törődtek a vallással. Jaj, hát mikor férjhez adták [máshoz], meg akarta ölni magát.

Már kész volt a hipe [lezajlott az esketés; lásd: házasság, esküvői szertartás], és várták volna a vacsoránál, és ő tudta pontosan – mert ebben a házban ment férjhez, és a mi kertünkön megy keresztül a vonat [vasút] –, mikor jön a vonat, szaladt a vonat alá, meg akarta ölni magát, mert nem adták ahhoz, akit szeretett.

A fél kertből szöktek utána, és visszahozták. A Perle nagynénémnek a férje volt Vogel Fisl. Neki először volt egy korcsmája, az tönkrement, aztán mindenfélével foglalkozott, nem volt stabil állása. Utazó volt leginkább, mindig utazott, vitt árut bemutatni valamilyen gyárból. Úgy hallottam én annak idején.

Azoknak volt hat gyerekük, a legidősebb volt Náhcsu [Nahman], az egyik kislány volt Julcsi, aztán volt Lájbi [Laje], Hersi [Hers], Berl, és a legkisebbik volt Lia, egy kislány. Közülük egy se jött vissza [a deportálásból].

Anyukám Walter Berta volt, a zsidó neve Bájle, de Bertának szólította mindenki. Itt született, [Máramaros]Szigeten 1889-ben. Anyukámnak is le volt vágva a haja, de elöl volt neki hagyva haj, ami kilátszott, ha kendőt kötött. Parókája is volt, de itthon nem használta, csak a templomban, olyankor arra felvett egy turbánt vagy egy kis kalapot.

De már a nővérem nem akarta levágni a haját, mikor férjhez ment, csak kendőben járt. Hiába volt anyukámnak hét gyereke, mert lehetett volna több is. Lett volna tizenegy gyerek, csak az egyik meghalt, egy Rózika meghalt, megfúlt egy paszullyal, ledugta magának az orrába, az megdagadt ott, és megfúlt.

Az apai nagymamámnál volt, a nagymamám fejtett paszulyt, ő játszott a paszullyal, nagymama el volt foglalva, nem figyelte, amikor már észrevette, és ment vele az orvoshoz, hogy szedje ki a paszulyt, már késő volt. Az meghalt, mielőtt én születtem, lehetett olyan két éves. És abodált [abortált] is anyukám.

Az azt jelenti, amikor két-három hónapos korában elmegy a gyerek. Abodált, mondták régen, elvesztette, nem született meg. Én hallottam a házban [otthon] beszélni, hogy lehetett volna tizenegy [gyerek]. És maradt hét élő.

Ők [a szülők] el lettek deportálva 1944-ben, mikor elvittek minket. Először vitték Birkenauba, és Birkenauból vitték Auschwitzba, az volt a halálláger.

Heten voltunk testvérek, volt négy fiútestvér és három lánytestvér velem együtt. Régen nagy bűn volt nem világra hozni a gyerekeket, úgy vették, mintha megölted volna azt a gyereket, hogyha nem hoztad a világra. Az meg kellett hogy szülessen. Azért volt ilyen sok gyerek.

Mondom, nálunk volt hét, az egyik nagybácsimnál volt öt, a másik nagybácsimnál nyolc, a harmadik nagybácsimnál hat, a negyediknél szintén hat. Minden zsidó családnál sok gyerek volt. Nem volt divatban, hogy csinálnak kaparást, vagy vesznek ilyen gyógyszert, hogy ne legyen, vagy hogy elmenjen a gyerek, az nem volt divatban, azt nagy, nagyon nagy bűnnek találták. De nem voltak olyan igényesek a gyerekek, mint máma. Nem kellett a flanc, nem tudom, milyen öltözék, igénytelenek voltak.

Először volt Walter Dina. Ő 1920-ban született, amikor még anyukám nem volt megesküdve apukával, őt Walternek hívták, mert anyukám egy Walter lány volt [Anyja és apja föltehetően csak az első gyerek megszületése után kötöttek polgári házasságot is, biztos, hogy volt korábban egyházi esküvőjük. – A szerk.].

Az ő férje volt Gertzovits Manó, Mendel, aki a [második világ]háború után visszajött, és újra megnősült. A nővérem férjének volt egy húga, Rózsi. A nővérem egy kétéves kislánnyal ment el, ő nem tért vissza.

Akkor volt Nándi, apukám után Málek Nándi [Vagyis egy apai ági rokon után kapta a nevét. – A szerk.], Málek Mojsi, Málek Jaszi, Málek Dávid – Dodinak szólítottuk mi, de Dávid volt beírva –, és a legkisebb, a húgom, az volt Málek Rifki. Mind két-két évre rá jöttünk a világra, Nándi 1922-ben, Mojsi 1924-ben, én 1926, Jaszi 1928, Dávid 1930 és Rifki 1932. Náhmán örökölte a nagyapám nevét, de Nándornak hívták. A testvéreim közül egy sem tért vissza.

Én, Salamon Golda itt, [Máramaros]Szigeten születtem 1926. november harmincadikán. Nem tudom, ki után kaptam a nevet, de érdekes, hogy más Golda nem volt a családban, csak én. Volt még egy, azt hiszem, valami rokon az anyu révén, de azok Szaploncán laktak, nem itt, [Máramaros]Szigeten.

Mert nálunk nem kerestek nevet máshol, hanem csak a családból szoktak adni. Nagyszülők után adnak nevet, ha nem élnek már, vagy ha valamelyik családtag meghalt, az után [lásd: névadás]. Nekem nincs, csak egy nevem, Galdinak hívtak első perctől. És a nővéremnek, Dinának sem volt, csak egy neve. A Rifkinek sem tudom, hogy lehetett volna két neve. De szoktak adni két nevet, a fiúknak inkább volt két nevük. Dodinak, Dávidnak, volt Dávid Hers.

Mi úgy voltunk minősítve, mint vallásos zsidók [haszidok], mert apukám és apukámnak az öccse is Pozsonyban, Csehországban járt jesivába. Úgyhogy vallásosak voltak, a két nagymama is nagyon vallásos volt. A haszidok nagyon vallásosak voltak, és nagyon tartották a vallást. Külön templomuk volt, külön vágóhídjuk, külön sakterük volt, azok nem avatkoztak a szefárddal [Szefárdnak mondja Salamon Golda a neológokat, és nemcsak ő mondja így, így hívták őket Máramarosszigeten. – A szerk.]. Azt mondták, azok szefárdok, ők meg ortodoxok. A nagyon vallásosak azok ortodoxok voltak. Azok egy szefárd sakternek a vágását nem ették, úgy minősítették, mintha tréf [tréfli] volna.

A szefárd templom az volt, amelyik most is megvan, ezt nem bontották le. A háború előtt, mikor voltak ezek a nevezetes ünnepek, volt Rosásúná [Ros Hásáná], szóval Újév, abban a templomban mindig fogadtak egy híres kántort Bukarestből, [Nagy]Váradról, Kolozsvárról, aki imádkozott, és ő vezette le az egész imádságot, az egész imádság ilyen szép hangon folyt le.

Ezek a kántorok általában operaénekesek, azoknak kell legyen hangjuk. És akkor a vallásos zsidók is mind jöttek abba a templomba, hallani a kántort. De akkor még volt sok zsidó, a templomban számozva voltak a helyek, és mindenki megvehette a helyet.

Őszi ünnepekkor pénzért, nem lehetett csak úgy, fent volt direkt a nőknek, és lent voltak a férfiak [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.].

A haszidok is fogadtak sokszor kántort a Nagytemplomba. És ha nem, akkor volt előimádkozó, aki jól tudott imádkozni, és elég jó hangja volt. De nem volt operaénekes, nem volt kántor. Régen nagyon szépek voltak az ünnepek. Hát Hosszúnapkor [Jom Kipur] is olyan gyönyörű szép volt az a Kannedra [Kol Nidre], amit este kezdenek, nagyon szép volt valamikor.

A szefárd rabbi, Danzig [dr. Danzig Sámuel Benjámin 1906–1944 között volt a máramarosszigeti neológ közösség rabbija (The Heart Remembers. Jewish Sziget, ed. by Association of Former Szigetian in Izrael, Havazelet Press, 2003). – A szerk.], egy nagyon intelligens ember volt, annak doktorátusa volt, egyetemet végzett ember volt [A Zsidó Lexikon a következőket írja róla: „Danzig Samu, rabbi, szül. Vágvecsén 1878. Pozsonyban és a Majna melletti Frankfurtban a rabbiiskola növendéke volt, aztán a frankfurti egyetemen a bölcsészeti fakultást végezte. Később Máramarosszigeten működött, mint a szefárd hitközség főrabbija.” – A szerk. ]. Hánele volt a felesége, aki rabbi családból származott.

Mikor volt Ziua Eroilor (román, Hősök Napja), amikor szoktak menni a temetőbe, úgy a zsidó temetőbe, mint a katolikus temetőbe, akkor jött mindig a rabbi velünk a temetőbe, és tartott beszédet, mondott egy imát a halottakért. Zecse májt (román, május 10., fonetikusan leírva) tartottak, és opt junie (június 8) volt nagy nemzeti ünnep [lásd: Május 10. Romániában].

Hogy mikor volt Ziua Eroilor, arra én már nem emlékszem. [Ziua Eroilor: az 1920. május 4-i határozat alapján Romániában bevezették, hogy június 8-án, a keresztény húsvét utáni negyvenedik napon megemlékezzenek az első világháborúban elhunyt katonákról is. Így a Mennybemenetel ünnepét (Áldozócsütörtök) és a Hősök Napját ugyanazon a napon ünnepelték. – A szerk.] De olyankor minden iskolás ment a temetőbe. Ez mikor még iskolás voltam, a háború előtt volt.

Sok zsinagóga volt [Máramaros]Szigeten. Neológ templom nem volt, csak ez, amelyik megmaradt, a többi vallásos, haszid volt. Csak ezzel szemben is, amelyik most is megvan, volt kettő. Azon kívül volt a „Nagytemplom” – „Öregtemplom”, úgy nevezték, ahol Teitelbaumnak egy unokája volt a rabbi [Rabbi Jekutiel Jehuda Teitelbaum (Yenuka, the Child, 1912–1944), az utolsó haszid rabbi volt Máramarosszigeten, 1926–44 között (nagykorúságáig egy háromtagú Bész din látta el a főrabbi teendőket), Auschwitzban halt meg (The Heart Remembers. Jewish Sziget, ed. by Association of Former Szigetian in Izrael, Havazelet Press, 2003). – A szerk.].

Ez ott volt, ahol van a deportáltak emlékműve. Ott volt a fürdő [mikve] is. Akkor volt még egy fürdő, ott is volt egy templom. És azon kívül volt még vagy három-négy templom, kisebbek, nem ilyen nagy templomok.

De volt itt, [Máramaros]Szigeten a borsai [ma Borşa, Máramarosszigettől 80 km-re délkeleti irányban] rabbinak temploma, a karácsfalusi rabbinak temploma, a szaploncai rabbinak temploma [A templomok megkülönböztetése az őket látogató hívek származási helyére utal. – A szerk.]. Majdnem minden falunak volt itt egy rabbija.

Mindegyiknek megvoltak a maga haszidjai, a maga hívei, akik hozzájuk tartottak, azok jártak azokba a templomokba. A hívők vették meg az épületet is, amiből aztán csináltak templomot, és idehozták a rabbit, és hogyha neki már itt volt temploma, akkor itt lakott [Máramaros]Szigeten, és itt alapított családot.

A szaploncainak nagyon sok híve volt, mert nem volt messze Szaplonca innen, és ott is volt a szaploncai rabbinak Szaploncán [híve]. Sokan jöttek a szaploncai rabbihoz, mikor voltak ilyen nevezetes ünnepek, és nem volt hol lakjanak, hát a szénapadokon aludtak, csak hogy itt legyenek a rabbival együtt.

Mert el volt ismerve, hogy nagyon egy okos ember volt ez a szaploncai rabbi. Itt, ebben az utcában volt a borsai rabbinak a temploma és a karácsfalusi rabbinak a temploma. Ahol volt a poliklinika, azzal szemben volt ez a két templom, az Elie Wiesel házától odébb. Ezt azok az idősebb zsidók tudnák jobban, akik templomjárók voltak. Nálunk a nők nem voltak nagyon templomjárók, sőt a lányok egyáltalán. Úgyhogy én nem nagyon tudok erről referálni.

És volt nagyon sok kis templom, olyan kis imaházak, ahol harminc-negyven személy imádkozott. De ilyen nevezetes ünnepekkor, amikor tudták, hogy van egy kántor, akkor hamar ledarálták az imádságot, és mentek hallgatni a kántort. Nem volt ülőhelyük, mert minden hely el volt foglalva, de azért bemehettek. Habár az én apám nem volt szefárd, azért ő is elment abba a templomba hallgatni a kántort.

Ebben az utcában is volt egy kis templom [imaház], apuka oda járt. Akik ebben az utcában laktak, azok oda jártak. Rabbija nem volt ennek a kis templomnak, csak egy tanító – rábáj, úgy mondták – volt, aki zsidóul [héberül] tanította a gyerekeket. Itt volt egy hájder [héder], ahol tanultak zsidóul, a Talmudot, mert ebben az utcában sok zsidó gyerek volt.

Ahol voltak zsidó gyerekek, ott mindenhol csináltak [hédert]. Mert kötelező: a [fiú]gyerekek nálunk négyéves kortól már járnak a hájderba. Itt már van a kezükben ceruza, és már tanulnak számtant, egész százig íratják velük a számokat, már négyéves koruktól.

És négyéves kortól tanulják az ábécét, ami zsidóul van [lásd: alef-bész]. Azért a mi gyerekeink, mikor iskolába kerültek hatéves, hétéves korban, mikor mennek első osztályba, már nem olyan buták, mert ők már tudnak számolni, tudnak betűket leírni, és akkor jól tanulnak, hamarabb fogják fel [a dolgokat], mint azok, akik csak óvodába jártak, és nem volt a kezükben ceruza se, semmi.

Ezek a gyerekek, a mieink, mind jól tanultak, mert már négyéves kortól tanítják őket. És járnak a hájderba még öt, hat, hetedik osztályos korukban is. Mert az egész imakönyvet kitanulják. És mivel az én édesapám vallásos volt, Pozsonyban járt a jesivába, minden szombat délután kihallgatta otthon a fiúkat [azaz Salamon Golda testvéreit], hogy mit tanultak, mit tudnak.

De a fiúk általában mind nagyon jól tudtak imádkozni, mert ők nagyon sokat tanultak. És nem volt olyan könnyű, mert reggel korán kellett menni a hájderbe ehhez a tanítóhoz, és hét órakor legyél az iskolában.

A lányok annyit kellett hogy megtanuljanak, hogy tudjanak olvasni. A lányok tizenkét-tizenhárom éves kortól kell tanuljanak csak [a vallással kapcsolatos dolgokat], nem volt nekünk egy olyan tanító, aki a lányokat külön tanítsa. A rábáj tanította a fiúkat, de nem a lányokat.

Nekünk volt egy fiatal tanárunk, aki szintén kijárta a jesivát, és tudott, ő csak a lányokat tanította, nálunk vagy a nagynénimnél, mikor hol. A nagynénimnél volt két lány, itt volt két lány, a szomszédban megint volt három lány, mentünk az irkával és a ceruzával, és ő tanított minket írni. Legelőször feladta a hónapokat, hogy hogy írjuk le zsidóul. És az ábécét. Ha már azt tudod, akkor már össze tudod kötni a szavakat. Hát régebb’ kötelező volt tudni.

Mindig mondta szegény nagymamám, anyukámnak az anyukája: „Tanulj meg rendesen imádkozni, legalább tudjál olvasni a templomban, mert a templomba kerülsz, és fogod számolni, hány ablak van, és hány ajtó van, mert nem fogsz tudni imádkozni.

Tanulj meg imádkozni, mert kell tudni.” Mert ők nagyon vallásosak voltak ott falun, Szaploncán, ahol ő nevelkedett, úgy tanultak, mint a fiúk. Én a végén nem érkeztem [nem volt rá idő] megtanulni olvasni rendesen, tudok, de nagyon gyengén, nem megy nálam az olvasás úgy, ahogy kell. Mert közben eldeportáltak, és nem érkeztünk sokat tanulni.

Nem is tanultam meg olyan jól imádkozni. Nekünk nagyon nehéz az imádság. Izraelben már nem, mert ott beszélik azt a nyelvet, ami le van írva. Mi imádkozunk, de nem tudjuk, mit. Elolvasom én, de nem tudom, hogy mit jelent. Csak hogyha a másik oldalon le van írva zsidóul, rendes zsargon zsidóul [jiddisül].

Bár leány koromban voltak olyanok a templomban [olyan nők], akik nagyon jól tudtak imádkozni, voltak olyanok, mint én, akiknek mindig oda kellett adni a könyvet [azoknak, akik jól tudtak olvasni], hogy ők keressék fel, hol tart a rabbi az imádsággal.

Mi, ha nem tudtunk olyan jól, nem találtuk meg, mert nem folyékonyan írja, mindig kell lapozgatni néhány lapot, hogy találd meg azt, amit mond. És az őszi ünnepekkor mentek a nők is templomba. Mindegyiknek megvásárolták a helyet, ahol ült, abból tartották fenn a templomot.

Mi, fiatal lányok ide, ebbe a kis templomba [imaházba] jártunk. A háború előtt én még nem voltam férjnél. Főleg a férjes asszonyok járnak a templomba. A lányok mennek néha egy kicsit körülnézni, de imádkozni az asszonyok mennek, akik férjnél vannak. De a nőknek nem kötelező minden nap járni a templomba, csak a férfiaknak.

A férfiak minden reggel mentek a templomba, főleg akik nem voltak állásban. Hát régen nem nagyon jártak állásba, ilyen seftekkel [szabad kereskedelemmel] foglalkoztak. Apuka is járt rendesen ide, ebbe a kis templomba. És a zsidó férfiaknak van ilyen tveln [tfilin], amit fel szoktak venni imádságnál, tizenhárom éves korban megtanulja a fiú, hogy kell azt felvenni, és akkortól már a fiúknak is kötelező menni templomba [lásd: bár micvo].

Minden férfinek kell legyen tálesze, ha nem is vallásos, ezt viszi magával a másvilágra, mikor meghal, abba tekerik be. Ezt magára veszi, amikor megy a templomba imádkozni. Azt nem lehet az üzletben venni, csak készen, nem tudom, milyen gyár készítette. Krém színű volt, fekete csíkokkal kétoldalt, és mind a négy végében voltak rojtok, olyan cecesz [cicesz], amit odavarrtak.

És hordtak a férfiak lájbit. Lájbi, úgy mondják, az fehér vászonból volt, és a négy oldalán voltak olyan rojtok. Olyan bebujós volt, azt azért hordták az ing alatt, hogy ne csüngjenek a rojtok ki [lásd: tálit kátán]. De mikor imádkoztak, akkor a rojtokat elővették. Régen egy zsidó gyerek már négyéves korában ment a hájderba, és már négyéves kortól hordott lájbit. Reggel, ahogy felkelt, azt felvette.

Az asszonyok otthon nem nagyon imádkoztak. Ellepték a gyerekek, nem volt, mikor imádkozzanak. Mert nem olyan kötelező, hogy az asszony imádkozzon. De nálunk [például] úgy volt bevezetve, hogy ha leülsz az asztalhoz ebédelni, akkor leveszed a gyűrűket [Mert „válaszfalat” képeznek a víz és a kéz egy része között. – A szerk.], mindent, kezet mosol [lásd: mosdás], és akkor is van egy ima, amit el kell mondj.

Ha megettél egy gyümölcsöt, akkor van egy ima, amit kell mondjál, ha megkezdted a kenyeret, akkor szintén van [egy ima], amit kell mondjál [lásd: áldások]. Ezek kötelezők voltak az asszonynak, de a templomba járás… [az nem]. Legalábbis itt nem nagyon jártak. A régiek még mentek, a nagymamák, amíg bírtak. Azok még jártak. De már az ő gyerekeik nem.

Két mikvi [mikve] volt: a központi fürdő, az Öregtemplom előtt, és volt még egy, de az egész más helyen volt, úgyhogy csak hallottam róla, de abban a fürdőben nem voltam sose. Csak itt, a központi fürdőben, itt voltunk mindig. De mind a két mikvibe mehettek a neológok is, a másik fajta is.

Abban az időben otthon mosakodtunk, nem volt mindenkinek fürdőszobája, mint most. És jártunk a fürdőbe megfürödni. A férfiaknak gyakrabban kell menni, mint a nőknek. Mi, fiatalok nyáron legtöbbet a Tiszára vagy az Izára jártunk ki fürödni.

Én dresszben mentem a Tiszához fürödni, akkor volt a kanális – most eltűnt az a kanális. Van egy öregasszony, aki szokott járni ide hozzám, most is mindig mondja: „Galdika, mindig gusztáltuk magát, milyen szép kislány volt maga, dresszbe ment ki a Tiszára fürödni.”

Olyan szép dresszem volt, egy amerikai dresszem, sötétkék, szép fehér virágok. És én nem sültem le úgy pirosra, hogy hámlódjon a bőröm, hanem szép kreolra. „Az a kék szeme – azt mondja – csak úgy virított. Mindig gusztáltuk a férjemmel, hogy milyen egy szép kisjány.” „Jaj – mondom –, Irénke, nagyon régen volt. Talán igaz se volt.”

De jártunk a központi fürdőbe is, főleg miután férjhez mentem, egyszer egy hónapban kötelező volt. Nagy volt, volt vagy tizenkét kád, biztos. Voltak kétkádas szobák, egykádas szobák, és volt egy mikvi [mikve] is, egy olyan tó, lépcsőn kellett lemenni. Először megfürödtél jól a kádban, és utána kellett menni abba a tóba.

Volt direkt egy fürdős asszony, mert nem csak annyiból áll az a mikvi, hogy bemész a kádba, és lefürdöl. Levágják a körmödet, nem szabad legyen körmöd, és volt egy olyan tó [medence], ahova három lépcsőn lehetett lemenni, el kell merülj háromszor a vízben, egészen a fejed tetejéig, és akkor az a fürdős asszony mond egy imát – ő kint volt [a medence szélén] –, amit utána kell mondjál, ha nem tudod. De én úgy utáltam, hogy kellett menni, mikor már férjnél voltam, úgy tönkretettem a frizurámat mindig.

Mielőtt megy férjhez, akkor viszik a menyasszonyt a fürdőbe, és ott tanítják, hogy milyen a vallás, hogy kell tartani a vallást. Egy zsidó asszonynak a kötelessége az, hogy minden péntek este [napnyugtakor] gyújtson gyertyát – én is gyújtok most is négy gyertyát, kettőt a halottakért és kettőt rendesen, mert férjnél vagyok –, és van egy ima, amit el kell mondani.

A másik, hogy járjon a rituális fürdőbe egyszer egy hónapban, miután elmúlt a menstruációja [A mikvében való alámerülésnek természetesen nem a higiéniai, hanem a rituális megtisztulás a célja. A menstruáció első napjától kellett várni minimum öt napot, majd utána meleg vízben alkonyatkor megfürdeni, és meg kellett győződni róla, hogy a havi vérzés valóban befejeződött-e.

Ha igen, akkor kezdődött a „hét tiszta nap számlálása”: a rituális megtisztuláshoz a menstruáció végétől hét ún. tiszta napnak kell eltelnie, napnyugtától a hetedik nap nyugtáig, és a hetedik nap napszállta előtt kell fölkeresni a mikvét. Csak ezután jöhetett szóba a házasélet. – A szerk.].

Régen minden zsidó háznál sütöttek kalácsot szombatra – koldecs, mondták itt, vagy bárhesz –, és akkor el kell venni egy pici darabkát abból a tésztából, amiből csinálják a kalácsot, mond egy imát fölötte, és azt bedobja a tűzbe, akár kemencében sütöd, akár lerben sütöd, mindegy [Ez a hállá-vetés: „Tésztátok »elsejéből« adjatok az Úrnak adományt nemzedékeiteken át” (4Mózes, 15,20). A hállát – egy csipetnyi („olajbogyónyi”) tésztát – a tésztagyúrás befejeztével kell vetni (ha elfelejtették, akkor a kész kenyérből kell pótolni), de csak abból a tésztából, amelyet az „öt gabonafajtából” [ezek a búza, a rozs, az árpa, a zab és a tönköly] készítettek vízzel összegyúrva.

Szabályozva van az is, hogy mi az a minimális tésztamennyiség, amelyből már kell hállát vetni. Áldást azonban csak a kemencében sütött tésztára kell mondani. Eredetileg egyébként a hállá a papoknak juttatott tized volt, és csak a Szentföld termékeire vonatkozott. A rabbik terjesztették ki a diaszpórára, nehogy feledésbe merüljön a micva. Mivel azonban ma a papok is tisztátalanok, nem fogyaszthatják el a hállát, ezért vetik a kemencébe. – A szerk.].

Ezt a hármat kötelező egy zsidó asszonynak tudni, hogyha férjhez ment. Az anyóssal, az édesanyjával vagy a sógornőjével ment akkor a menyasszony a mikvibe, hogy tudja, hogy mi a kötelessége, hogy kell viselkedjen. És akkor volt először mikviben, előtte csak megfürdött a kádban, mint most a fürdőszobában, de nem volt szabad menjen a mikvibe.

[A fentiekben Salamon Golda tulajdonképpen a nőknek adott három micváról – péntek esti gyertyagyújtás, a hállá-vetés és az ún. nida-törvény – beszélt. Ez utóbbi tartalmazza a családi/ házas élet rituális tisztaságával kapcsolatos előírásokat. – A szerk.]

Azért mondják, hogyha egy zsidó lány férjhez megy, hogy nagyon nehéz a mi vallásunk, mert miután férjhez ment, és megjön a menstruációja, azután két hétig nem közösülhet a férjével. Már a menstruációval együtt kell számolni tizenkét napot, tizenkét napra rá biztos, hogy tiszta vagy.

Mert van, akinek sokáig tart, és van, akinek kevesebbet. És vannak olyan fehér kis rongyok, amit oda szoktál tenni, hogy lássad, hogy komplett tiszta vagy [Tulajdonképpen egy, a hüvelybe vezetett tiszta fehér vattával vagy gyolccsal kell megvizsgálni a vérzés befejeztekor, hogy valóban véget ért-e a menstruáció, és ekkor kezdődik a hét tiszta nap számlálása, amikor is naponta kétszer kell ugyanilyen vizsgálatot végezni. A mikve csak azután jöhet szóba, ha hét egymást követő napon át nyoma sem volt vérnek. – A szerk.].

És az mikor komplett tiszta, tizenkét napra rá, akkor mehet a mikvébe. Na, de nem nagyon sokat számoltak, mert egymás után jöttek a gyerekek. És olyankor nem menstruált a kilenc hónap alatt, ameddig állapotos volt, csak utána. Sokszor a gyerek, a kicsi talán egy éves, másfél éves volt, már jött a másik.

Mondják, hogy a zsidó férfiak általában kurvások. Mert tőlem megkérdezték többen, hogy a zsidó férfiak miért olyan kurvások. Hát mondom, ti nem tudjátok a zsidó vallást. A férfi, fiatalember nem akar olyan sokat várni, míg az asszony kóser [tiszta] lesz. Ha akad neki, nem utasítja el, sőt keresi is.

És ez nem bűn. Voltak olyan nők, akik foglalkoztak velük, csak attól kellett féljenek, hogy ne betegséget hozzanak a családba. Itt Máramarosszigeten is volt zsardin, kupleráj, ahol csak ilyen örömnők voltak. És oda jártak sokan, mert ott biztos, hogy tiszta, nem hoz semmi betegséget.

Pénzbe került, ott lehetett szórakozni is, táncolni is, mulatni is, mindent lehetett ott. Be kellett fizetni, nem lehetett csak úgy, né [ingyen]. És ha akart ott valamit fogyasztani, azt is fizetni kellett. Ha akart ott szórakozni, pénzébe került. Voltak nagyon szép nők ottan, akikkel el tudott tölteni egy estét, ha befizetett.

Mert mindig csak szép nők voltak ott, és voltak köztük zsidó lányok is, ajaj. A vallásosak nem jártak oda, csak ezek, akik nem voltak olyan vallásosak. Azok jártak. Tudom, hogy mind a két férjem mondta, hogy jártak oda fiatalkorukban. Hát azt nem mondták meg, hogy már házas emberek is voltak, mikor mentek.

Voltak zsidó bálok a háború előtt, volt Purimkor, volt Hanuka-bál. Én még egy fruska voltam, nem jártam a bálba, de a nővérem járt. A zsidó bálban nem táncoltak zsidó táncokat, mert nagyon sok keresztény is volt, nem csak zsidók voltak. De voltak tangók, slow foxok – az egy kicsit rezgős, de mégis sima tánc, hasonló a tangóhoz – meg ilyesmik.

Kóser háztartást minden zsidó házban tartottak, mert az egészség szempontjából is jó. Mert nem vegyítjük össze a tejes edényt a húsossal, mindenesetre nem jó főzni tejet egy [olyan] lábosban, amiben húst sütsz, kell egy külön lábos legyen a tejnek [lásd: étkezési törvények]. Úgyhogy a tejes edény mindig külön volt, és a húsos mindig külön volt.

Az majdnem minden zsidó háznál úgy volt. A kóser mit jelent? Hát nagyvárosokban veszik a húst készen, kikóserezve. Mi vesszük a húst, vágtak mindig direkt kóser húst nekünk, volt sakter itt, aki vágott, és volt direkt mészáros, aki feldarabolta a húst.

Amikor hazahozod a húst, kell áztatni egy fél órát vízben, hogy kimenjen a vér belőle [Langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. – A szerk.], utána ki szoktuk sózni mind a két oldalt [De előtte jól leöblítik, megszabadítják az inaktól és bevagdalják. – A szerk.], és egy órát kell álljon így kisózva. Voltak direkt olyan sózó kosarak, amibe csepegett le a véres lé.

Egy lavór fölött vagy egy dézsa fölött kellett kisózni [Ferde felületre helyezve, hogy a vér kifolyjon belőle. – A szerk.], aztán egy órára rá háromszor leöblítik, és akkor ki van kóserezve. Ezt azért csinálják, mert a zsidók nem esznek vért. Tiltva van a vér, és a húst azért kell kikóserezni.

A zsidóknál nyáron csináltak mindig csólentet. És mert nyáron nem raktak tüzet, akkor pénteken délben tizenkét órakor a csólentet elvitték a szomszédba, ott befűtöttek egy kemencét, és az összes zsidó ebből az utcából odavitte a csólentet, az egész másnap délig lefőtt. És csináltak egy kuglit reszelt krumpliból [Lereszelt nyerskrumpli, összetört macesz, marhazsiradék, só, bors.].

És az volt a szombati ebéd mindig. De az jó, mert van benne sok hús [a sóletben]. A csólentet egy cserépedényben szokták csinálni, és ezek a cserépedények, amikor felforrósodnak, akkor tartják a meleget. És melegen hozták el a férfiak, mikor kijöttek a templomból [Látszólagos ellentmondás, hogy a nagyon vallásos Máramarosszigeten a felnőtt férfiak hozták el a sóletet.

Máshol vagy a gyerekek, vagy a cselédek hozták a szombati sóletet a szombati munkavégzés tilalma miatt. A magyarázat valószínűleg abban áll, hogy a szomszéd utcával egy érüvöt képeztek, ami lehetővé tette a cipelést szombaton is. Lásd még: érüv. – A szerk.]. Aztán előételnek volt mindig hal.

Csak nálunk nem volt hal, mert a gyerekeknek is kellett, és aztán nem lehetett gyereknek adni halat, mert vannak benne kis csontok [szálkák]. Úgyhogy inkább csináltak hagymás tojást előételnek. De szokás a zsidóknál csinálni előételnek halkocsonyát [lásd: halételek]. És minden zsidó háznál csináltak töltött halat.

A húst egész apróra ledarálják, összekavarják tojással, reszelt hagymával, csípős borssal, tesznek bele prézlit, és azzal megtöltik [a hal bőrét]. Én le tudom nyúzni a halat olyan szépen, csak a farka marad meg. Azt meg kell tudni csinálni. Az én férjem nem akarta tudomásul venni, hogy nem tudom. „Ha nem tudod, kérdezd meg, hogy kell csinálni, és meg kell csinálni.”

És jól tudtam csinálni a töltött halat. Ha nincs hal, akkor csinálnak tyúkmellehúsból szintén ilyen előételt, ami hasonlít a halhoz. Felvágnak karikára hagymát, murkot [egyfajta sárgarépát], petrezselymet, felteszik főzni, ledarálják a mellehúst, ugyanúgy tesznek bele fűszert, egy kis prézlit, tojást, összekavarják, csinálnak olyan kis gombócokat, és abba a zöldséges lébe belefőzik.

Nem kell sok lé, csak éppen hogy ellepje. Falcs halnak nevezik. Hasonlít kinézetre [a töltött halhoz], mert lehet ezt csinálni egybe is, akkor fel tudod szeletelni, mint a halat. És lehet csinálni gombócokat is, többféle formában, csak meg kell adni az ízét neki.

Meg voltak húsvéti [pészahi] edények, a padon [padláson] egy nagy ládában tartották, húsvét előtt lehozták, átmosták. Egész évben más edények voltak, csak húsvét tartott egy hétig, akkor volt külön edény. És készültek a húsvétra, általában volt nagytakarítás, a konyhát többnyire kimeszelték, kifestették.

És a gyerekek húsvétkor nagyon örültek, mindegyik kapott új cipőt meg új ruhát, úgyhogy a húsvétot nagyon vártuk mindig. Pészahkor a zsidóknál van a krumpli, a tojás, a hagyma, a hús és a pászka – kenyeret nem használunk húsvétkor csak pászkát –, azt kell enni. Előételnek volt hagymás tojás: megfőzik a tojást, egész apróra felvágják a hagymát, és összeadják, lereszelik a tojást a hagymára.

Húsvétkor szoktunk vágni majorságot, a kis májat kisütik a szenen [A kikóserítás érdekében a májat tűzön is ki kellett perzselni. – A szerk.], és azt bereszelik a hagymás tojásba. Pászkával vagy főtt krumplival szokták enni, van, aki szereti benne a főtt krumplit, van, aki csak hozzá harapja a krumplit. Ez az előétel a hagymás tojás [cibel vagy ejer-cibel].

De ma is, akik húsvétot tartanak, ma is ezt eszik. Utána volt húsleves. A levesbe a tésztát ilyenkor krumplikeményítőből csinálták. Felvernek három-négy tojást, bele[tesznek] három-négy kanál krumplilisztet, egy pici sót, egy pici olajat. Régen nem nagyon sütöttek olajjal, legtöbben zsírt használtak, libazsírt. (Nálunk is tömtek libát, és húsvétra mindig vágtunk.

A libák már ültek a tojáson, a gúnárokat meg levágták, hogy legyen zsír is, hús is. Majorsághús volt leginkább, nem marhahús.) És abból a krumplilisztből tojással úgy sütöttek húsvétkor levestésztát, mint a hígpalacsintát. Mert nem volt szabad aprítani. Megsütötték a palacsintasütőn, és utána felvágták laskának. [Salamon Golda elbeszélése egy sajátos „túlbiztosítás” szokására utal: ugyanis a Pészahkor kenyér gyanánt fogyasztható pászka (macesz) búzalisztből készül, még Pészah ünnepe előtt, de a pászkakészítésnél nagyon ügyelnek arra, hogy a liszt és víz keveréke ne keljen meg [lásd: smire macesz].

A pászkaliszt kovászt értelemszerűen nem tartalmazó macesz finomra őrlésével készül, amelyből a Pészah nyolc napja alatt is készíthető bármilyen étel, hiszen a pászkaliszt az „újrafelhasználáskor” már nem tud megkelni – halahikus megfontolások ilyenformán nem is tiltják a pászkaliszt tetszőleges fölhasználását.

Mivel azonban Pészahkor nagyon szigorú szabály a kovászos ételek tilalma, óvatosságból egyesek a tilalmat még a maceszlisztből készült ételekre is kiterjesztik, ezért nem hagyják a liszt, víz és tojás keverékét 18 percnél tovább állni, és hogy elkerüljék az időből való kicsúszást, a masszát az összekeverés után rögtön megsütik. – A szerk.] Úgy tették bele mindenkinek a tányérjába, és utána rá a levest.

És utána volt hús, zöldség és a kremzli hozzá. Olyankor sütnek kremzlit: a krumplit lereszelik, tesznek bele tojást, és kisütik olyan fasírtszerűre, de laposabbra.

Az volt mindig a hús mellett. Meg volt szilvafőzelék kompótnak vagy almakompót, az szokott lenni legtöbbnyire. És a főtt tojás játszik szerepet húsvétkor. Esznek főtt tojást, főleg a két széderesten. Apuka mindig megtartotta a széderestet, éjjel egy-két óráig tartott mindig, amíg felolvasott mindent, és elmagyarázta a gyerekeknek zsidóul. Mert írva van héberül, de mi még nem tudunk beszélni héberül, mint Izraelben, mi zsargon zsidóul beszélünk, jiddisül.

Mi otthon magyarul és jiddisül beszéltünk. Az anyai nagymamám nem tudott magyarul, ő zsidóul [jiddisül] beszélt. De mi beszéltünk magyarul, mert anyuka és apuka a régi magyar időben [az Osztrák–Magyar Monarchia idején] járt iskolába, ők nagyon jól tudtak magyarul, de a románt nem tudták perfekt.

Ők olvasták a magyar újságot – mert a románt nem értették meg –, és olvastak magyar könyveket is. Volt itt [Máramaros]Szigeten nyomda, két nyomda is, volt román és magyar újság, az én időmben, úgy emlékszem én, az volt körülbelül úgy 1940-ben.

És nem volt megtiltva az állam által, hogy írjanak magyarul, vagy nyomtassanak magyar könyveket. Mert általában a szülők, hogyha magyar iskolába jártak, akkor magyar újságot olvastak, szerették tudni a híreket. Annak idején ritka, akinek volt rádiója – ebben az utcában két rádió ha volt, nem volt több –, tévéről nem is beszélek.

De szerették hallani a híreket, és csak az újságból, amit tudtak. Itt, [Máramaros]Szigeten általában nagyon sokan beszéltek magyarul, a zsidók [közül]. Ahol zsidó lakott, minden házban beszéltek zsidóul. Az öregek tudtak, de már a gyerekek nem mindegyik.

Németül nagyon kevesen beszéltek, csak azok, akik Visó környékén laktak, ott, ahol laknak németek, szászok. Itt, [Máramaros]Szigeten csak azok tudtak, akiket tanítottak, akik tartottak nevelőnőt, aki németül beszélt. Errefele a zsidók leginkább magyarul beszéltek.

[Máramaros]Sziget lakosságának a többsége zsidó volt, volt elég román is, de általában itt, a főútnál mind zsidók laktak, a románok egy kicsit hátrébb [a külvárosban] laktak mindig [Soha nem volt a város lakosságának a többsége zsidó, de a 19. század végén a legnagyobb hitfelekezet – ahova a lakosok harmada tartozott – az izraelita felekezet volt. A következő évtizedekben valamelyest nőtt a város zsidó lakosainak száma, de arányuk az 1941-es népszámlálás idején sem érte el a 40%-ot. – A szerk.].

Szóval nem éltek rosszul itt a zsidók annak idején. Volt sok szegény zsidó is, volt gazdag zsidó is, de általában nem éltek rosszul. És nem volt gyűlölet román és zsidó közt, egyeztek. A [román] gyerekek nem jártak iskolába, nem nagyon volt módjuk, tehetségük, de máskülönben egyeztek, nem volt köztünk sohasem, hogy te zsidó vagy, te magyar vagy, vagy román vagy, nem volt.

A [zsidó] gyerekek, akik jártak román iskolába, azoknak kötelező volt tudni románul. Mert kellett járni iskolába, és amilyen volt a rezsim, ha románok voltak, akkor románul tanultál, ha magyarok voltak, magyarul. Anyuka mindig mondta: „Úgy kell tanítani a gyerekeket, amilyen a rezsim.

Mert mit érsz vele, ha te jársz magyar iskolába, és itt Románia van? Nem bírsz boldogulni.” Volt a szomszédban egy szomszédasszonyom, két lánya volt. Az egyik asszisztensnőnek tanult Szatmáron [Szatmárnémetiben], a másik kisebb volt, csak elemibe járt, és írta a nagyobbik az anyjának levélben: „Vedd ki Anikót a magyar iskolából, és tanítsd a románban, mert énnekem más dolgom nincs, mint minden délután átböngészni [átfordítani] a magyart a románra, hogy tudjak felelni másnap.”

Én az első osztályban megbuktam, mert nem tudtam románul, csak magyarul, és akkor anyukám elvitt egy román kislányhoz, akivel együtt jártam iskolába, hogy ott játszódjak vele, és beszéljek vele, hogy tanuljak meg románul. Hát úgy aztán másodszor, amikor ismételtem az első osztályt, akkor már tudtam románul.

Én hat osztályt jártam román iskolába és egyetlenegyet magyarba, a hetedik osztályt, akkor már itt voltak a magyarok [1940-ben]. A hetedik osztályban volt egy Kis Imre tanítóm, fiatal házasok voltak, volt már egy gyerekük. És Lojszu volt az igazgató a magyar iskolában. Én csak elemi iskolába jártam, nem is érkeztem menni tovább.

De hát mi már magyar időben nem nagyon jártunk iskolába, mert nem fogadták be a zsidókat [A második bécsi döntéssel visszakerült Észak-Erdélyben nagyon megnehezítették a zsidók számára az iskolázást. „Az állami gimnáziumokból és felsőfokú tanintézetekből elbocsátották a zsidó tanulókat, szinte teljesen kizárván őket az állami oktatási rendszerből.

A numerus clausust oly mértékig hajtották túl, hogy a legtöbb visszacsatolt vármegyében gyakorlatilag a numerus nullus érvényesült. Az erdélyi zsidóság vezetői ezt a problémát úgy hidalták át, hogy Kolozsvárott és Nagyváradon zsidó felekezeti gimnáziumot létesítettek” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, 145. oldal). Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon.]. És viseltük a sárga csillagot, nem nagyon volt szabad járni az utcán.

De nem sok ideig tartott, mert úgyis elvittek minket. Lezártak egynéhány utcát, és lassan mindenkit bevittek a gettóba. 1944-ben, mindjárt húsvét után. Még a húsvétot itthon csináltuk, és húsvét után már bent voltunk a gettóban. Volt három utca, ami gettónak számított, és az összes zsidót innen [Máramaros]Szigetről meg a falvakról idehozták.

Még a falvakról is behozták a zsidókat, szekereken jöttek. És aztán rá vagy két-három hétre már vagoníroztak be lassan marhavagonokba, és elvittek a lágerbe. Nem lehetett megszökni, mert akárhova  szöktél, agyonlőttek volna. Csak olyan maradt életben, akit már idejében elbújtattak.

Volt, akit nem tudom, milyen pincelakásba helyeztek be, valaki vitt be enni neki, és valahogy túlélte, vagy volt olyan, aki egy kútban bújt el, amelyikből kiszáradt a víz. Voltak olyanok, akik megmenekültek, de nagyon kevés. És voltak, akik az erdőkbe jártak, ameddig el nem kapták őket. De általában mindenkit elvittek. 

Az én nagynénimnek [Vogel Fislné] volt hat gyereke, onnan nem tért vissza egy se. A másik [Walter Fisl], ahol volt nyolc, ott visszatért a két lány és egy fiú a hat fiúból. A harmadik nagynénimnek volt két gyereke [Semmel Henrikné], ott mind a kettő visszatért, és a legidősebbik nagybácsim [Walter Haim] családjából, ahol volt négy fiú és egy lány, visszatért három fiú.

De a lány nem tért vissza – ő volt az én első férjemnek a felesége –, egy édes unokatestvérem, két gyerekkel ment el, nem tért vissza. Aki gyerekkel ment, nem nagyon tért vissza, mert a gyerek nem maradhatott meg, a gyerekeket nem hagyták meg. Olyan térhetett vissza, aki egy vagonban volt az anyósával vagy az édesanyjával, és odaadta a gyereket az anyjának, és a lány fiatal volt, azt megválasztották munkára. Elég sok fiatal is ment el, fiatal anyák, akik gyerekekkel voltak.

Minket, mikor megérkeztünk Birkenauba – annyira ki volt világítva, hogy tűket is szedhettél a földről –, nem a németek választottak [válogattak], hanem a lengyelek, akiket legelőször vitték a lágerekbe [lásd: Auschwitz]. Azok építették a vásromokat [waschraum] – a vásrom az, ahol mosakszol –, meg a vécéket [azaz latrinákat] meg a blokkokat, mert mind olyan blokkban laktunk, mint egy tyúkketrec, csak ülni tudtál, felállni nem.

Volt egy orvos, Mengele, az mindenkit megvizsgált [Csak feltételezés, hogy személyesen Mengele vizsgálta meg az embereket. – A szerk.], csak szemmel, nem tette rá a kezét senkire, hanem anyaszült meztelenre kellett hogy legyél levetkőzve, és a ruhádat a kezedben tartottad, és csak az ujjával mutatott, melyik megy jobbra, megy munkára, és melyik megy balra, megy a krematóriumba.

Ott, ahol én voltam, hét krematórium égett éjjel-nappal. Én tizennyolcszor mentem át [az orvosi vizsgálaton]. Ott választottak el a szüleimtől és a testvéreimtől, soha többet nem láttam őket. És sokakat elküldött [az orvos] balra, olyanokat például, akinek az erős nap kihúzott egy pár pattanást [hólyagot], és ő látta, az már nem volt jó neki.

Szóval sokakat küldött ő a másvilágra. Nagyon sokat. Hát az én anyukám nem volt még ötven éves se, amikor eldeportálták [Salamon Golda anyja 1889-ben született,1944-ben tehát 55 éves volt. – A szerk.].

Fiatal volt még. Birkenauban voltam vagy öt-hat hónapot, ott is dolgoztam, de számot Auschwitzban kaptam, ott lettem tetoválva, és ott dolgoztam tovább [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban négy-, öt- vagy hatjegyű sorszámot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.].

Minket nem szólítottak névről, minket csak szám szerint szólítottak. 7986. „Neunundsiebzigsechsundachtzig” – mindig csak úgy hívtak, szám szerint. Minden reggel három órakor, fél négykor volt „zahlappel”, az azt jelenti, hogy számoltak minket. Fel kellett kelni, kivezettek, mint a katonáknak, sorba kellett állni ötösével, és megszámoltak.

Aztán hozták a reggelit, egy keserű teát, és kaptál huszonöt deka kenyeret egy napra. Egy téglaszerű fekete kenyeret négybe vágták, és az volt négy személynek egy napra a kenyér. Ennyit adtak délelőtt. Aztán kérdezték, ki akar menni munkára.

Én voltam az első, aki kiléptem, csak menjek ki a lágerből, ne legyek abban a tömegben, menjek ki a levegőre, nem számít, akármit kell dolgozni. Csak kint, és nem bent. Na, és [ott] aztán hozták az ebédet, akkor megint sorakoztunk ötösével, én mindig elöl voltam, mert kicsi voltam, nem voltam olyan magas, mint a többiek.

Egy kerek edénybe tettek valami moslékot, nem mondhatod másnak, de se kanalat, se semmit nem kaptál, szürcsöltél belőle párat, a hátulsó mondta, ne egyél sokat, jusson nekem is.

A vacsora egy keserű tea volt, és ha megtartottál még egy kis kenyeret. Az ünnepnap volt, amikor főztek krumplit hajában, meg sem volt mosva, és adtak három-négy főtt krumplit. Az ünnepnap volt, amikor kaptál. Máskülönben nagyon-nagyon rossz koszt volt. Rettenetes rossz koszt volt. És így éltünk a lágerben.

Én földi munkát dolgoztam, például felszántattak egy olyan földet, [ami] lehet, hogy talán ötven éve nem volt felszántva. És akkor kaptunk vas kapákat, amivel kellett azt a földet – mert gyepes volt – feldarabolni apróra, hogy lehessen bevetni. És dolgoztam egy repülőgyárban télen.

Mert télen ott is volt hó, ott is volt hideg, nem volt földi munka, akkor dolgoztam egy repülőgyárban, alkatrészeket kellett csinálni. Három siftában [sihtában, váltásban] dolgoztak ott: délelőtt, délután és éjszaka. Én délelőtt dolgoztam, aztán összeszámoltak minket, és délután, úgy öt óra körül már vittek vissza a lágerbe.

Felvigyázónak a lágerbe behoztak rossz viseletű nőket Németországból, ők voltak a kápók fölöttünk. Ők csíkos ruhát viseltek, mi csak egyszínű, szürke ruhát. Nem bírtak velük az országban, bezárták őket, megbüntették, de azért mégis kurvák voltak. És akkor ezeket behozták, ők voltak a felvigyázóink.

Ők nem dolgoztak, ők csak vigyáztak ránk, hogy mi dolgozzunk. És volt egy kápó, kérdezte a lányokat, ki tud hajat mosni, felcsavarni és fésülni. Én mindenre jelentkeztem, én tudok. Soha nem csináltam, de azért felcsavartam a haját kis rongyokkal és újságpapírral, mert nem voltak [haj]csavarók, reggel kifésültem, mert szép akart lenni, és akkor amit ő kapott – nekik külön konyhájuk volt –, abból mindig hagyott nekem is. Merthogy én mostam, rendeztem a haját, mostam a fehérneműjét, azért mindig adott nekem is egy csontot, ahogy mi szoktuk dobni a kutyának. De az is jó volt, mindenesetre, kisegített sokat. És így bírtam dolgozni. Nekem azért sikerült [túlélni].

Akkor még volt egy temesvári férfi, lehetett egy olyan ötven év körüli, akinek megtetszettem. Ő egy SS volt, egy őr. Minket, mikor bekerültünk a lágerbe, lekopasztottak nullás géppel, de nekem természetes göndör hajam volt, és nagyon szépen nőtt vissza. Nem volt hosszú, de már volt hajam, és nem voltam olyan csúnya, eldobnivaló kislány.

Azt mondja nekem: „Aranka – mert magyarul a Galdi az Aranka –, a háború után, ha vége lesz a háborúnak, leszel a feleségem?” „Leszek, hát persze.” Mibe került nekem, hogy mondjam, hogy leszek a felesége. Minket kutyával kísértek munkára, mind a kétoldalt volt négy őr kutyákkal.

A kutyák be voltak dresszírozva, hogyha nem voltál lehajolva, és az őr rászólt, akkor az rád ugrott, és addig tépett téged, amíg lehajoltál, és dolgoztál, és addig nem hagyott el, amíg nem kiáltotta neki, „Pfuj”. Ez azt jelentette, hogy elég, hogy ne harapjon.

Mert voltak köztünk idősebb asszonyok is, akiknek sikerült bekerülni a lágerbe [Azaz akit rögtön a táborba érkezést követő első szelekció alkalmával nem küldtek a gázba. – A szerk.], azok nagyon nehezen bírták. A fiatalok még bírták, hát mi voltam én akkor, tizenöt éves [Salamon Golda 1926-ban született, 1944-ben tehát 18 éves volt. – A szerk.], bírtam jobban, az biztos, mint az, aki bekerült, és már lehetett huszonöt, harminc, harmincöt éves.

És mert ő [ez az őr] abban bízott, hogy a háború után leszek a felesége, hozott nekem [valami ennivalót]. Ők sem kaptak nem tudom, milyen pástétomot, hanem hozott két kis szelet kenyeret, amit kisütött margarinban. Mert kaptunk néha egy kis margarint a kenyérhez reggel. És volt, amikor hozott szalámit, csinált egy szendvicset.

Azt a két kis szelet kenyeret bepakolta egy papírba, és bekötötte egy zsebkendőbe. És úgy tett mellettem, mintha elejtené a zsebkendőt, és felveszi, úgy juttatta el hozzám. És úgy tudtam túlélni. Innén egy kicsi, onnén egy kicsi… De csak nehéz volt, amikor felszabadultam, harminchét kilós voltam.

Auschwitzban be volt kerítve a láger drótokkal, amibe be volt vezetve a villany [az elektromos áram]. Ha rátetted a kezedet, ottmaradtál. És ezen az oldalon voltak nők, a túlsó oldalon voltak férfiak. Volt úgy, hogy elmentünk beszélgetni a dróthoz, mert azt nem tudták megtiltani.

Ott is megismerkedtem egy cseh fiúval véletlenül, aki zenész volt, ő is mindig a dróton keresztül dobott át nekem kenyeret vagy egy meleg harisnyát, mikor már hideg volt, meg ilyesmit. Ő is: „Ha felszabadulunk, leszel a feleségem?” „Leszek.” Mindegyiknek megígértem. Azért, hogy túléljen az ember, azért meg kell szenvedni.

Sok mindenen mentem keresztül. Úgy léptünk a halottakon, mint a köveken. Ott nem törődött az ember, csak saját magával. Hogyha oda volt támaszkodva a falhoz valamelyik, és mondta: „Testvér, segíts, hozzál egy kis vizet!”, de olyan messzire kellett menni, hogy találj egy kis vizet neki… [nem mentél]. Te csak saját magaddal törődtél, hogy bírd túlélni, nem tudtál a másikon segíteni. Nagyon nehéz volt, borzasztó nehéz volt.

Auschwitzból aztán el lettünk vive más lágerbe, voltam Bergen-Belsenben egy lágerben és még egy lágerben és utoljára Mauthausenben. Marhavagonokban utaztam én éppen eleget, mikor kellett menni egyik lágertől a másikig. Tele volt hóval, és ráfagyott a cipő a lábunkra. Na, azt is kibírtuk, akik kibírtuk, nem mindenki.

Oda [Mauthausenbe] szedték össze az összes lágerből a heftlingeket (foglyokat), és a lágert felaknázták, [1945.] május hetedikére kellett hogy robbanjon. Fel akartak robbantani minket, mert már látták, hogy veszítik el a háborút, és nem akarták, hogy kitudódjon, mit csináltak, hogy kínozták a népet. És az aknákat a zsidó fiúk kellett hogy lerakják.

Szerencsénk volt, hogy május negyedikén bejöttek az amerikaiak [1945. május 5-én szabadult föl Mauthausen. – A szerk.], és megsemmisítették az aknákat. De ott nagyon sok ember pusztult volna el, nem tudom, hány ezer heftling, ahogy mondták ők, voltak ott úgy nők, mint férfiak.

Már annyira megszoktam, hogy olyan kutyás őrök vezetnek minket mindenfele, hogy mikor már felszabadultam, mind néztem hátra, hogy jön-e az őr a kutyával. Ez belénk edződött. Már nem tudtuk elhinni, hogy szabadok vagyunk. Nagyon nehéz volt.

Aztán a szabadulás után én megbetegedtem. Az amerikaiak rosszul tették, mert nagyon sok ételt hoztak, nagy kondér ételeket, amiket nem lett volna szabad. Ki voltunk éhezve, három napig nem kaptunk még vizet se a mauthauseni lágerben. Először nem tudtak adni csak kenyeret meg kristálycukrot, zsákszámra volt a kristálycukor.

De azután kezdtek hozni kondér ételeket, gulyásokat meg mindenfélét. Nagyon diétásan kellett volna kezdeni, teával, kétszersülttel, ilyesmikkel. De a nép ki van éhezve, és nem gondol arra, hogy megbetegszik. Nagyon sokan haltak meg akkor. Jóllaktak, hasmenést kaptak, és az vitte el őket.

Nem voltak ők se nem tudom, milyen erősek. És én is megbetegedtem, én nem azért…, mert nem vagyok falánk, akármilyen éhes vagyok, akkor sem tudok nekimenni, nem tudom, hogy az ételnek, de minden olyan zsíros volt, nem voltak a mi beleink hozzászokva.

Én is kaptam hasmenést, de nem olyan mértékben, és bevittek a kórházba. Kaptam egy fél liter vért az egyik karomba, egy fél liter vért a másik karomba, de olyan hamar lefolyt, mert üresek voltak a vénák, és egy liter glukózát az egyik lábamba, és egy liter glukózát a másik lábamba. Amikor lefolyt az a glukóza, éreztem, hogy le bírok szállni az ágyból.

Kaptunk szeretetcsomagokat az amerikaiaktól, abban volt csokoládé, kétszersült, kockacukor, még női piperedolgok is voltak, volt pipereszappan, rúzs, kölni meg valami száraz tartós tészták. Az is segített akkor, jó volt az ágyban. De mikor már éreztem, hogy bírok, leszálltam az ágyból, vettem a lepedőt, és [gondoltam,] megyek, megfürdök.

Mert volt ott kádfürdő is, és volt egy közös fürdő, mint egy tó, de be volt fedve. Amint bementem a vízbe, éreztem, hogy nem jól vagyok, a szívem nem bírja. Rögtön kijöttem a vízből, és magamra csavartam a lepedőt, de már a folyosón összeestem.

Bevittek a szobába, és nagyon összeszidtak, minek mentem én fürödni, hogy miért szálltam le az ágyból. Minden nap kaptunk egy lavór vizet, de hát nem mosakodhattam úgy, hogy fürödjek, csak ahogy tudtam mosakodni az ágyban. És akkor nagyon összeszidtak.

Aztán jött egy amerikai professzor, és megvizsgált, megnézett mindenkit, kikérdezte az orvostól, hogy kinek mi a baja. Azt mondja, „Ennek a kislánynak mi a baja? Mert jól néz ki ez a kislány”. Arcban nem voltam annyira lefogyva, de mikor kitakart az orvos, megijedt tőlem.

Mondom, harmincöt kilós voltam akkor. Mondta az orvos, hogy nincs különleges baja neki, csak az, hogy nem bírjuk elállítani a hasmenést. A professzor kivett egy dobozt a táskájából, mert volt az egyik vállán egy fényképezőgép, a másikon egy orvosi táska: „Ebből az orvosságból adsz neki kilencet egy nap.

Hármat reggel, hármat délben, hármat este. Három napig. Ez olyan orvosság, azt mondja, amely kézzel elveszi a betegséget tőle. Ha nem javult fel a három nap alatt, akkor negyedik nap adsz reggel és délben csak.” De tényleg, mintha kézzel elvette volna a betegségemet, annyira felépültem attól [az orvosságtól]. Már bírtam enni, és nem volt hasmenésem.

Aztán kezdtek összeszámolni minket, és hazaküldeni. Bevagoníroztak, szóval kaptunk papírt, és mondták, hogy melyik vonatra kell szállni, és ez a vonat visz minket Bécsbe. Sokan marhavagonokban jöttek haza. De mikor jöttem haza – ez már tél körül lehetett [1945/46 telén] –, én annyival voltam szerencsés, hogy egy rendes vonatba kerültem be.

El voltak foglalva a helyek, jöttek haza a román tisztek a háborúból. Egy sorban, ahol ketten ültek, kértem, hogy csináljanak nekem egy kis helyet, mert nem bírok [állni], nagyon le vagyok gyengülve – tudtam velük beszélni románul. Leültem oda melléjük.

Aztán jöttek fel az orosz katonák, húzták le a lányokat a vonatról, csúfságolták a lányokat, borzasztó volt. Volt olyan orosz, aki le akart [húzni], de az egyik [román tiszt] azt mondta, hogy „Ez az én feleségem, semmi közöd hozzá”, és nem engedtek. Na, úgy érkeztem meg Bécsbe.

Ott már vártak minket, volt Bécsben két nagy villa, és ezeket a fiúkat-lányokat, akik érkeztek a lágerekből, azokat mind oda szállították. Ott keresztülmentél egy orvosi viziten [vizsgálaton], adtak enni is, aztán küldtek tovább. Nekem nem volt semmi szervi betegségem, csak az, hogy nagyon le voltam gyengülve, és volt egy olyan folyásom, mint a víz. Az a gyengeségtől van. És azt mondta az orvos, hogy ezt ki kell kezelni, nem mehetek tovább. De abban a nagy villában volt vagy kétszáz ágy.

Mellettem volt egy fiatal fiú, talán vagy öt-hat évvel idősebb, mint én, egy kolozsvári. Beszélgettünk. Azt mondja nekem: „Hát hogy gondolod, hogy én jövök haza a lágerből, te szép fiatal kislány, és én egyedül fogok aludni?” De bemutatkozott, Lacinak hívták.

Mondom: „Idefigyelj, beteg vagyok, és én nem foglalkozok ilyen marhaságokkal, nekem nincs ilyesmi az eszemben. Én örülök, hogy élek.” Na, megértette, azután nagyon kedves volt hozzám. Együtt volt ő még három lánnyal és két fiúval, kolozsváriakkal, mondtam: „Ti mentek tovább, nekem muszáj itt maradni, itt kell maradjak a kórházban.”

De én nem akartam maradni a kórházban. És akkor elment Laci az orvoshoz, és azt mondta, hogy „Az én testvérem, én felelek érte, hogy meg fog érkezni Pestre velünk. Adjon egy papírt, hogy a vonatban kapjon egy fekvőhelyet”. És kaptam egy kispárnát és plédet, és úgy érkeztem meg Pestre. És Pesten megint a kórházban voltam, addig, míg elkerültem Kolozsvárra a kórházba.

1946-ban érkeztem Kolozsvárra, körülbelül tavasz lehetett, nem volt hideg. Kolozsváron megint voltam három hónapot a kórházban. Ott megismert engem egy [máramaros]szigeti asszony, aki be volt utalva a kórházba, és ő telefonált ide, [Máramaros]Szigetre, hogyha valaki hazajött az én családomból, hogy tudja, én élek, hazajöttem, itt vagyok a kórházban.

És akkor a volt sógorom, Dinának a férje, küldött pénzt nekem, hogy legyen mivel jöjjek haza. Ő már meg volt nősülve, mert a nővérem nem tért vissza, és a sógorát küldte. Én mondtam a sógorának, hogy a pénzt itt hagyhatja, mert jó lesz, mikor kell valamit vétessek, hogyha nem elég, amit kapok, de én még nem mehetek haza, az orvosnő nem enged, mert nem épültem fel egészen. Ott kaptam orvosságot, és elmúlt az a folyás, ami volt.

De akkor már télnek mentünk, mikor haza kellett jönni, már hideg volt. Szatmárig [Szatmárnémeti] mentem vonattal, de már onnan [Máramaros]Szigetre nem járt semmiféle vonat, nem tudtam jönni, csak teherautóval. Télen, a hordók tetején, valahogy hazakerültem [1946 őszén kerülhetett haza – a rogsa009 számú kép aláírása szerint 1946 októberében már Máramarosszigeten volt. – A szerk.].

Akkor itthon nem tudtam jönni egész ide [a házig], mert itt volt a kaszárnya, le volt zárva [az út], nem engedtek egyenesen keresztüljönni. Oda érkeztek meg a vonatok a harctérről a német foglyokkal, és a kaszárnyában szelektálták őket. Mert amelyiknek be volt vésve itt a hónalja alatt az SS, az nem mehetett haza, azt visszaküldték Oroszországba.

Elküldték Szibériába vagy mit tudom én, hová, de nem engedték haza. És az egyszerű németeket, a Wehrmachtokat, elengedték. Nem tartották őket, mit tartsanak annyi embert, volt sok fogoly. És akkor nem lehetett rendesen keresztüljönni, hanem kellett körutat járni.

Én megérkeztem éjjel, egy ösmerős befogadott, ott aludtam éjjel, és másnap aztán küldtek valakit, hogy jöjjenek értem, mert megérkeztem. Jött a volt sógorom, mert volt neki lova, szekere, jött a körúton, és így hozott haza engem. De akkor is kálvária volt az életem.

Ő már nős volt, volt neki sógornője, sógora, a felesége, az nem jó szemmel nézett engem, ugye az első feleségnek a testvére [voltam]. De a sógorom nagyon tartott hozzám, én nem mondhatom, de hát ő nem volt otthon, a nők nem bántak szépen velem.

Akkor elmentem egy unokatestvéremhez, Málek Mojse Lájzerhez – ő az apám révén unokatestvér, most is él Izraelben –, ott laktam nála, ott se éreztem jól magam, mert el akart venni feleségül, én meg nem akartam hozzámenni.

És akkor ő megnősült ott az udvarból egy lánnyal, aki szívesen hozzáment, akkor már ott se láttak szívesen, onnan is el kellett menjek. És kálvária volt az életem addig, míg férjhez mentem. Azért mentem hozzá egy nálam tizenkilenc évvel idősebb férfihez, mert őneki már volt lakása, jólszituált volt, már volt hová letegyem a fejem.

Mindjárt mikor hazajöttem a lágerből, volt nekem egy udvarlóm, Ilovits Hersi, Ilovits Herman. Románul beszéltünk, mert ő nem tudott magyarul. Túloldali volt [Ukrajnából való, Tiszán túli], mikor Magyarország lett itt [1940-ben], akkor átjött ide.

Ez a fiú nem volt olyan vallásos, mikor hazajött [a háború után]. Komoly udvarló volt, csak én nem akartam hozzá férjhez menni, mert majdnem egyidősök voltunk. Azt mondtam, hogy szerelemből nem lehet megélni. Én nem tudtam, hogy mivel foglalkozik, nagy titokban tartotta. Mert valutával foglalkozott, és ezt abban az időben nem volt szabad.

Azt is csak akkor tudtam meg, amikor férjhez mentem. Feljött aznap fiákerrel, mert akkor nem voltak taxik, 1947-ben, és azt mondta, „Úgyis mindegy, férjhez mész, de legalább mondd meg, miért nem akartál hozzám jönni”. „Hát – mondom – csupán csak azért, mert egyidősök vagyunk, én nem tudtam, miből tudsz te eltartani engem, feleséget.”

Azt mondta erre, szegény: „Mindenre gondoltam volna, csak arra, hogy attól féltél, hogy nem fogok tudni neked kenyeret adni otthon, arra nem gondoltam.” És akkor kivett egy csomó pénzt, és mutatta nekem. Nem maradt az esküvőre, elment.

Többféle cionista egylet volt itt [Máramarosszigeten], volt a Mizrachi, volt a Betár [lásd: Betár Romániában], és volt kibuc, a fiatalok közül, akiknek már nem volt szülejük, nem volt senkijük, voltak, akik ott is laktak. Nem tudok többet erről, mert én nem akartam részt venni, nem mentem oda, csak hallottam róluk. A kibucból vett ki aztán Hersi egy lányt, megnősült, lett egy gyerekük, kimentek Amerikába, és a felesége megzavarodott. Hersi nagyon vallásos lett, Amerikában halt meg.

Aztán férjhez mentem, ezt a férfit ismertem, mert az én édes unokatestvérem volt az ő [első] felesége. Úgy kellett legyen, ezt rendelte a sors. A férjem, Simonovits Jenő – Jajni, Jojne, mondták zsidóul – Remetén [Pálosremete] született, 1907-ben [Pálosremete – kisközség volt Máramaros vm. Técsői járásában, 1891-ben 900, 1910-ben 1300 rutén, német és román lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, ma Romániában van, Remeţi. – A szerk.]. Elvesztette az apját, mikor nyolc éves volt.

Az anyja öt gyerekkel maradt. Már nyolcéves korától ment dolgozni, és már kenyérkereső volt. Ment szilvát rázni, meg diót rázni, ezért mind fizettek. Aztán elment kocsisnak ló mellett, magyarázta az egész életét, hogy miken ment keresztül. Aztán volt neki itt [Máramarosszigeten] egy nagybácsija, akinek egy drogériája volt, a végén ott gyűjtötte a pénzét, úgy tudott menni szkimbásnak, huszárnak – szkimbás, úgy mondták a huszároknak [A román hadseregben nem voltak huszárok, Salamon Golda a katonára érti a huszárt. Lásd még: szkimbás („cserés”) katona Romániában. – A szerk.].

Csak az mehetett huszárnak, aki pénzes volt. Pedig árva fiú volt, csak dolgozott, gyűjtött pénzt, és volt neki. És a második férjem is huszár volt, együtt voltak katonák [Nagyváradon], az első férjem és a második férjem. Ez még a románoknál volt [román fennhatóság alatt, 1920–1940 között]. Az első férjem egy nagyon jó lókupec volt, jó kereskedő, értett az állatokhoz, a tehenekhez és a lovakhoz.

Saját lóval kellett jelentkezni, ő bevonult egy olyan szép kanca lóval, egy fehérrel, hogy azt mondta a kolonel [ezredes]: „Ezen a lovon én fogok lovagolni. Te bemész az istállóba, és keresel másat, amelyiket akarod. De te nem fogsz lovagolni egy szebb lovon, mint én. Azt’ ha leszerelsz, visszakapod a lovat.” Olyan gyönyörű szép volt, még festeni se lehetett szebbet. Mert értett hozzá, és tudta, hogy mit vesz.

[Nagy]Váradon járt [ott volt katona], és azt mondja, hogy ott a templomba jegyre mentek be őszünnepekkor [őszi ünnepek: Ros Hásáná, Jom Kipur, Szukot], úgy, mint egy operába, kellett ülőhelyet venni. Egy nagyon híres kántor imádkozott, aki operaénekes volt, és még a tisztek is váltottak jegyet – az első sor mindig a tiszteké volt, és ott volt az összes tiszt, a keresztények is –, mert nagyon szerették hallani a kántort, hogy imádkozik.

Nem értették, mit mond, de nagyon nagy stílusban tudta előadni, és azt mondja a férjem, hogy valami gyönyörű volt. Amelyik zsidó gazdag volt, volt saját gyára, és tehetséges [tehetős] volt, az mindig őszünnepekre hazavitt egy-két katonát az asztalhoz, vacsorára.

Vagy mikor Jom Kipur volt, megvendégelték őket, mielőtt mentek a templomba [azaz: mielőtt kezdődött a böjt], és az imádság után is. Mert tudták, hogy a kaszárnyában nem tartanak ilyet, és így a gazdagabb zsidók mindig elvitték a katonákat haza. Magyarázta a férjem nekem, mert hát ő volt huszár [katona].

Az első férjem magyarázott nekem sok mindent, például az Elie Wiesel apjáról őtőle tudok a legtöbbet, mert a férjem tizenkilenc évvel idősebb volt, mint én. Elie Wiesel Nobel-díjas, és el van ösmerve. De van kire hasonlítson, az apja egy nagyon okos ember volt.

Olyan egy okos ember volt az apja, hogy sokszor, mikor a törvényszéken tárgyaltak egy nehéz ügyet, akkor a prokurorok (ügyészek románosan) elhívták, és kikérték a véleményét. És általában a zsidóknál az a szokás, hogy nem viszik a törvényszékre a pert, hanem maguk közt intézik el [lásd: bét din].

Ha nekem van, mondjuk, Emmivel, a barátnőmmel valami dolgom, mondjuk, hogy a kereskedelemben ő becsapott engem, és én keresem a jogot, az igazságot, akkor én veszek magam mellé egy embert, akit én elképzelek, hogy egy okos ember, ő szintén vesz valakit maga mellé, és az a kettő veszi a harmadikat. A harmadik az, aki dönt. És a harmadik mindig az Elie Wiesel apja volt. Ahogy ő döntött, az úgy maradt. Az ő szavát nem másította meg senki.

Volt egy eset, amit a férjem mesélt nekem. Az úgy történt, az én férjem pék volt, és volt egy lisztkereskedő, akitől vette vagonszámra a lisztet. Megmértek egy zsák lisztet, és amennyit nyomott az első zsák – az volt nyolcvan kilós –, [annyinak számították a többit is], nem mértek meg minden zsákot.

És nem tudom, hány vagon lisztet vásárolt a férjem attól a kereskedőtől. Volt egy társa a férjemnek, Gordán Gyula, az nagyon szeretett inni és kártyázni. És még magyar idő előtt [1940 előtt] összezördültek, mert az tudta magában, hogy ő a nagy úr, hogy az ő nevén megy [az üzlet], mert ő magyar, nem lehetett zsidónak péksége, és nagyon csúnyán bánt a férjemmel – mikor akart, elszámolt, mikor nem akart, nem számolt el stb. És akkor úgy gondolták, hogy inkább elválnak, lesz az én férjem külön, és ő külön, csináljon, amit akar, az a Gordán Gyula.

És a férjem a sógorával ketten bementek a pékségbe, megfogták a liszteszsákokat, tettek egyet ide, egyet oda, szóval elosztották. És rátették a mérlegre, hogy lássák, hogy hány mázsa liszt maradt mindegyiküknek, és akkor jöttek rá, hogy hetvenöt kilós egy zsák, nem nyolcvan.

Tehát minden zsákból ellopott öt kilót a lisztkereskedő. És ezért volt a vita köztük, és akkor az Elie Wiesel apja döntött úgy, ha megesküszik, hogy nem tudott róla, hogy csak hetvenöt kilós a zsák liszt, akkor nem ítélik el, és ő nyer.

De borzasztó nálunk az eskü, nem úgy, hogy felteszed a kezedet, és „...spun adevărul, şi numai adevărul, nu ascund nimic din ceea ce ştiu....” (román, az igazat mondom, és csakis az igazat, nem titkolok el semmit abból, amit tudok), ez mese.

Nálunk, a zsidóknál egy eskü nagyon borzasztó dolog. Két óriási nagy gyertyát gyújtanak meg, azt az illetőt, aki kell hogy esküdjön, felöltöztetik egy hófehér köpenybe [kitli], fehér zokniba, kiveszik a Bibliát, a Tóra-tekercset, odateszik arra az asztalra, ahol szoktak előimádkozni, kinyitják a Tóra-tekercset, van ott egy rész, amit neki el kell olvasni.

És ő el kell mondja azt az imát, ami ott be van írva, és ha ő vállalkozik rá, a rabbi megesketi. „Hogyha úgy érzed magadban, hogy igazad mondsz, mersz rá esküdni?” [lásd: eskü].

Azt mondta, hogy igen. Háromszor megkérdezik: „Jól meggondoltad, hogy mit akarsz esküdni vagy nem?” A férjem mondta, olyan borzasztó volt nézni is, mikor abban a fehér köpenyben – kihímezett köpeny volt – és fehér harisnyában, fehér sapka a fején, és az a két nagy gyertya, azt mondja, és a Tóra előtt, mikor ott elmondja, amit kell, mindenki megborzadt, hogy ha tényleg hazudott, akkor nagy baj lehet. És úgy is volt. Ő megesküdött, és reggelre halva találta az ágyban a fiát. Nem kitalált mese.

Azt mondta a férjem – mert a férjem benne volt, hogy esküdjön meg –, annyira bántotta a lelkiismeret, hogy miért egyezett bele, hogy esküdjön. Mert nagyon szerette a fiút. Olyan kedves gyerek volt, tizenhat éves, csak ez az egy fiúgyerekük volt, nem volt lányuk se, semmi. Azt mondja, hogy nem telt bele egy hét, hófehér lett az ember [haja és szakálla], teljesen fehér lett a bosszúságtól [szomorúságtól].

Barna, sötétbarna haja volt, szakállas. És mondták neki: „Látod, háromszor is feltették a kérdést neked, csak úgy esküdj, ha úgy érzed, hogy nem tudtál semmit erről a dologról. Mert ez, amit te el fogsz itt mondani, ez nem egy pusztán… [kimondott eskü]. Ennek lesz hatása.”

Ez valahogy az emlékezetemben maradt, sokat beszélt a férjem róla, mert nagyon szerette az ő [Gordán Gyula] gyerekét. Kellett menjen oda elszámolni egyszer egy héten, hogy mennyi kenyeret sütöttek ki, és mennyi liszt fogyott, és onnan ösmerte a gyereket. Ő a háború előtt ezeket a dolgokat mind tudta, és ő magyarázta nekem ezeket.

Elie Wieselnek az apját ösmertem, mert én itt születtem, ebben az utcában, ők meg a túlsó oldalon laktak, a Kígyó utca sarkán, ahol van az [Elie Wiesel] emlékház. Derék, vállas, magas ember volt, olyan kicsi szakálla volt neki. Vallásos ember volt, de nagyon okos, zsidóban nagyon okos volt.

Ő járt iskolába is, nem tudom, mennyi végzettsége volt, de zsidóban nagyon tanult volt. Kereskedő volt, de hogy mivel kereskedett, azt nem tudom. Elie Wieselnek volt két lánytestvére [Három lánytestvére volt, és egy élte túl a holokausztot. – A szerk.].

Elie Wiesel vagy tizenöt éves volt, mikor eldeportálták. Nagy dolog, hogy megmaradt, mert ilyen gyerekeket nem nagyon hagytak meg a lágerben. Csak úgy látszik, hogy fejlett gyerek volt. Elie Wiesel legtöbbet magyarul beszél, mikor idejön, románul már nem is tud. Magyarországi felesége van, zsidó nő, de magyarul beszélnek. Egyetlenegy fia van.

A mostani háborúban [a második világháborúban] elvitték az első férjemet munkaszolgálatosnak 1943-ban. Kaptak behívót, és úgy mentek. Magyar idő volt akkor [lásd: magyar idők]. Őket elvitték a frontra, nem is tudták, hogy minket innen elvittek. Azt mondja, hogy a Donnál volt, ott, ahol volt a legnagyobb csata. Ott nagyon összejöttek az oroszok a németekkel és a magyarokkal [nagy harcok voltak].

Ők is nagyon sok mindenen mentek keresztül. Először tífuszbeteg volt. Ő úgy maradt életben, azt mondja, hogy volt egy olyan nagy csűrfélében, ahol voltak a betegek, és ezek [a katonák] – ahogy jöttek vissza a háborúból –, mind tetvesek voltak, mert nem tudtak tisztálkodni, és akkor ő fogta az ő pokrócát, és kiment a szabadba aludni, nem aludt ott bent a többiekkel.

És úgy maradt életben, mert a németek aztán felgyújtották azt a kamarafélét, ami deszkából volt, ahol voltak ezek a betegek. Ő kint volt a szabadban, hát nem érte a tűz.

De a betegség leverte őt, gyenge volt nagyon. Jártak a faluban, volt karikagyűrűje, amit még hazulról vitt el, eladta az oroszoknak, kapott egy kis kenyeret, túrót, és valahogy keservesen felépült. [Föltehetően az ukrajnai Dorosicsban volt, ahol 1943. április 30-án tömegmészárlást végeztek a munkaszolgálatosok között.

„A magukat tífuszosnak valló vagy valóban tífuszos munkaszolgálatosokat ezerszám irányították Dorosics kolhozfaluba, amely Kijevtől nyugatra feküdt (…). Itt egy hevenyészett karantén – »kórház« – működött, amely egy téglaépület néhány szobájából állt, s a legtöbb beteget nyitott pajtákban helyezték el. A karantén területét drótsövénnyel kerítették körül.

Tucatnyi ember halt meg naponta, a tetemeket a közeli istállóban rakták halomba. 1943. április 30-án, a zsidó húsvét utolsó napján a hatóságok úgy határoztak, hogy a járványt véglegesen leküzdik. Az egyik pajtát, benne körülbelül 800 munkaszolgálatossal, felgyújtották.

Égő fáklyákként ugráltak ki a szerencsétlen betegek a lángoló épületből, ekkor a keretlegények géppuskából tüzet nyitottak rájuk. Tucatnyi sebesültnek sikerült elmenekülnie. Amint a dorosicsi rémtett híre eljutott Nagybaczoni Nagy honvédelmi miniszterhez, azonnal kijelölt egy katonai bizottságot, elrendelte a vizsgálatot a tűz keletkezésének és a felelősök személyének megállapítására.

A vizsgálat eredményét összegző jelentés szerint senkit sem terhelt felelősség,  (…), a »tüzet az okozta, hogy a zsidók közül néhányan dohányoztak«. (…) nem történt említés arról a vérfürdőről sem, amelyet a pajta köré vont keretlegények rendeztek.” Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk.]

Ő úgy került onnan [a Don-kanyartól] vissza, hogy fogságba esett. És oda bejöttek [a táborba] az orosz nők, akiknek a férjük meg a fiaik el voltak vive a háborúba, hogy ki akar menni dolgozni hozzájuk. A férjem tudott jól oroszul, [Pálos]Remetén, a faluban, ahol ő született, sok ruszin van.

Úgyhogy ő jelentkezett, mert tudott beszélni velük. És mint fogoly dolgozott ott egy háznál, ahol gazdálkodás volt. És ennél a családnál komplekt felépült, mert ott a víz helyett tejet ittak. Ő értett hozzá, megfejte a tehenet is az asszonynak. Ott olyan piros-fehér foltos tehenek vannak, nagyon sok tejet adnak, harmincnyolc-negyven liter tejet adnak naponta.

És akkor nincs kinek eladni a tejet, víz helyett isszák a tejet. Főzni nem főz az asszony. Mielőtt kimegy a mezőre dolgozni, befűti a kemencét, feltesz ilyen kását, ami van az oroszoknál, hús van nekik, mert tartanak disznót, és mire hazajönnek, az meg van sülve, meg van főve, azt eszik. Nem rizskása, valami olyan gömbölyű, sárga kása, azt mondja. Hát nem rossz, már kisült a lerben [sütőben] hússal együtt, nem lehetett rossz. De nem áll le az asszony főzni.

És a férjem mindent tudott: a lovat befogni, megpatkolni a lovat, tudott fejni, tudott kaszálni, és nagyon tetszett a gazdasszonyának, hogy mindent tud végezni. Ő nem is nagyon akarta hazaengedni, mert még nem jött haza a férje, nem tudta, hogy életben maradt, vagy nem maradt életben, mi van vele, mert ezek az oroszok is elmentek harcolni, de nagyon kevés tért vissza.

Azt mondja, van itt elég nő, mit mész haza, itt is tudsz nősülni. Azt mondja, de nekem van feleségem, két gyerekem. Ő úgy gondolta, hogy otthon vannak, nem tudta, hogy elvitték őket. És mikor hazaengedték a katonákat a fogságból, akkor ő is kéredzkedett haza. Nem gondolta, hogy nem fogja otthon találni a feleségét, mert fiatal volt a felesége.

Kapott iratot, és rendesen jött haza, nem kötelezték, hogy maradjon ott, csak ha akart. Csak ő nagyon korán felszabadult, már 1945 márciusában itthon volt.

És jól feltalálta magát itt, voltak oroszok, mindenfele voltak oroszok, de ő tudott velük beszélni. És az sokat számított. Mikor hazajött, elfoglalta az én nagybácsimnak, Walter Háimnak a házát [Walter Haim az apósa volt, az ő lányát vette feleségül a háború előtt. – A szerk.], szintén itt, ebben az utcában, és nála lakott az orosz kolonel [ezredes] és a felesége, az orvosnő volt.

Akkor is pékséggel foglalkozott a férjem, és odajött mindig a doktornő, ha hozott egy tésztát, hogy süsse ki neki, vagy vigye el, és a férjem járt be a lágerbe [kaszárnyába] is, szóval ismerte a kolonelt, de nem tudta róla a férjem, hogy zsidó. Nálunk szokott lenni Hanuka, mint a keresztényeknél a karácsony. Ilyenkor gyertyát szoktak gyújtani az ablakban, nyolc gyertyát egy hétig.

És azt mondja a kolonel a férjemnek: „Nálatok van egy olyan ünnep, amikor szoktatok az ablakban gyújtani gyertyát. Ha tudni akarod, én zsidó vagyok, csak nem adtam ki magam neked, hogy az vagyok. De most azért akarom, hogy vigyél el a rabbihoz.”

És kinyitott egy ládát – jött a háborúból vissza, akkor ő sok országon meg városokon ment keresztül –, és onnan kivett egy gyönyörű szép pongyolaanyagot, hogy vigye a rabbinénak, és a rabbinak egy olyan fekete anyagot, amiből csinálják a fekete káftont [kaftánt]. És elvitte őt a rabbihoz a férjem, ő félreállt, és a rabbi meg a kolonel ketten beszéltek a Tóráról, a vallásról.

Azt mondta a férjem, hogy ez az oroszországi kolonel egy olyan intelligens, művelt ember volt zsidóban, olyan kérdéseket tett fel a rabbinak, hogy az jól kellett gondolkozzon, hogy tudjon válaszolni rá. És nem mondta volna senki, hogy zsidó. Azt mondta, ő félreállt, csak figyelte, hogy hogyan zajlik [a beszélgetés].

[Az orosz ezredes] nagyon tanult volt zsidóban. Mert Oroszországban vallásosak is voltak, nagyon vallásosak. Már csak a kommunizmus ideje alatt nem tartották úgy a vallást, de vallásosak voltak. Úgy volt a kereszténység is, hogy vallásos volt, csak nem volt szabad. Nem tartották a vallást a kommunisták, nem hittek benne.

De a régi oroszok, ahogy mondta a férjem, azok lefüggönyözték azt a kis ablakot, letérdepeltek, keresztet vetettek, és minden este imádkoztak. Régi szokás szerint. Nem volt szabad lássák, hogy tartja a vallást, hogy imádkozik.

Olyan kicsi kis putrikban laktak, nem volt se padló, egy asztal, egy priccs és vagy két szék, és megvolt a bútor. Hát azt hitték, hogy ha kommunista világ volt, hogy kiveszett a vallás Oroszországban.

De nem, mert mikor megnyitották a templomot, akkor annyi rengeteg nép jött a templomba, nem fértek be, a harmadik utcáig tele volt emberekkel, mikrofonokat állítottak fel, ahol a papok tartották a misét. Nem veszett ki a vallás, mert az öregek még tanították otthon a fiatalokat vallásra. Hát tulajdonképpen, aki nem hisz egyáltalán semmiben, az úgy van minősítve, mint egy állat.

Mert az állat nem hisz semmiben. Be van kötve lánccal a jászolhoz, és nem hisz semmiben. De hát ha nincs vallás, és nem hiszel semmiben, nagyon üres az élet.

Szóval én a leendőbeli férjem ösmertem, mert egy unokatestvérem volt a felesége, aki két gyerekkel ment el, és nem tért vissza. Azok is itt laktak, ebben az utcában, szemben velünk. Ő is ösmert nagyon jól engem, hazulról, a szüleimet is, minden. És így lettem én az ő felesége. Az első férjemmel csak egyházilag voltam megesküdve, polgárilag nem.

Azt mondta a férjem, ha van gyerek, akkor érdemes foglalkozni azzal, hogy esküdjünk meg, de ha nincs gyerek, nincs semmi értelme. Gyerek köztünk nem volt. Én nem hibáztatom őt, mert neki volt felesége és gyereke, de ő soha nem engedett engem, hogy menjek egy orvoshoz, vizsgáltassam meg magam, hogy hátha talán csak valami kisebb hiba van.

Én akartam volna, hogy legyen legalább egy gyerekem. Ő azt mondta, hogyha nincs az Istentől, így rendesen, ő nem enged orvoshoz, ő nem enged operálni, nem enged fürdőbe, nem enged sehová. Nem akart elengedni sehová. És úgy aztán vele éltem harminc évet.

Aztán megjavította ezt a házat, mert itt egy istálló volt, csak a falak maradtak meg, a többit mind újonnan csinálta. A falak azért maradtak meg, mert széles kőfalak. Régi típusú, azért olyan magas is. És aztán visszakaptuk a házat és a kertet, akkor még használtuk az egész földet itt. Aztán lett kollektív [lásd: kollektív Romániában], és elvették a földeket.

De nem volt semmiben se hiányom mellette, mert ügyes ember volt, mindent kikerített. Tartottunk mi mindenféle majorságot, voltak tehenek, voltak lovak, gazdálkodással foglalkoztunk. Még a férjem idejében is volt stráfszekerünk, és szállítottunk.

A férjem egyáltalán nem volt vallásos, nem járt templomba se, csak őszünnepekkor, mikor jött az Újév, a Hosszúnap és a Sátoros ünnep, ezekre a nevezetes ünnepekre. Ő a háború előtt is a neológ templomba járt. Nem volt egyáltalán vallásos, de nem vegyített össze tejest hússal [lásd: étkezési törvények], és lehetőleg tartotta a vallást, de templomjáró nem nagyon volt, mert nem volt, mikor járjon a templomba, nem volt ideje, még szombaton is el volt mindig foglalva.

1970-ben halt meg, itt, [Máramaros]Szigeten halt meg, itt is van eltemetve a zsidó temetőben. Rabbi akkor már nem volt, a sakter temette el. Ültem sivét [lásd: gyász], de nem a földön, egy kisszéken ültem csak. Nem tudtam sokat ülni, akkor megvoltak még a lovak, és kellett munka után nézni.

Miután meghalt, sok mindent eladtam, a lovakat is eladtam, de azt’ férjhez mentem másodszor, annak volt lova szintén. A második férjem Salamon Áron volt, Urinak mondták. Egy évvel volt fiatalabb az első férjemnél, 1908-ban született, itt, [Máramaros]Szigeten. Vele csak polgárilag esküdtem meg, körülbelül 1972-ben mentem én férjhez.

Muszáj volt férjhez menjek, mert olyan volt a foglalkozásunk, hogy volt két stráfszekér, lovak, dolgoztam kocsisokkal, és azok nagyon szemtelenek voltak, nem maradhattam egyedül. És akkor korán [hamar] kellett férjhez menni. Nálunk, a zsidóknál, miután meghal egy asszonynak a férje, nem bűn, még ha négy hétre rá megy is férjhez [lásd: nők újraházasodása]. Mert a mi vallásunk úgy írja elő, minthogy paráználkodjon, inkább legyen férjnél, és legyen inkább családja.

A férjemnek az egyik húga volt Salamon Rifki, Moldován Rifki lett a férje után. Ő itt ment férjhez [Máramarosszigeten], itt születtek a gyerekeik, de a gyerekek kicsinyek voltak, mikor elmentek Kanadába. Van két lánya, már vannak nagy unokák. Mikor én voltam náluk [1975-ben], a nagyobbik kislány, a Hédi lánya már nyolcadikba járt, Pamela.

Hédivel tudtam beszélni, mert ő innen ment el, és a férjével is, mert az egy regáti volt, és tudott perfekt románul. De a gyerekekkel nem tudtam beszélni, ők csak ivritül, angolul és franciául beszélnek – mert ott egy francia gyarmat volt, ahol én voltam.

A férjem másik húga volt Kornélia. Az ő fia, Miki, főszerkesztő volt [Nagy]Bányán egy újságnál, mielőtt elment Izraelbe. Mikinek is van egy fia, építészmérnök, de épülettervező is. Most Amerikában van, kivitték Izraelből Amerikába.

Volt egy öccse is a második férjemnek, Salamon József. Nagyon jóképű fiú volt. Jóska igazgató volt a MAT-nál, a pálinka- és borlerakatnál. A felesége volt Dóri, és van két lányuk: Aliz és Háváná. 1964-ben elmentek Izraelbe, a lányok még gyerekek voltak. Mind a két lánynak orvos a férje.

Szóval az úgy volt, hogy a két fiú tanult Olaszországban, orvosit, mert Izraelben nagyon drága. Jeruzsálemben kell tanulni, és ott nagyon be kell fizetni. És akkor elmentek Olaszországba, ott tanultak. Az egyik már vőlegény volt a kisebbik lánnyal, Hávánával, és azt mondta a másiknak, „Te, nem volna kedved jönni az én menyasszonyomhoz, van neki egy nővére? Hátha megfelelsz neki.”

És sikerült neki. Akkor udvarolt egy mérnök Aliznak, de jobban tetszett neki ez a fiúcska, mert nagyon szép volt. Albertnek hívják a fiút. Az apja meghalt a háborúban, az anyja özvegyen maradt, ő volt a legkisebb gyerek, és adott órákat másoknak, abból taníttatta magát. Aliznak van három fia, Hávánának van négy, volt egy ikerpár, és úgy lett négy gyerek.

A második férjem először 1936-ban nősült, az első felesége érmihályfalvi volt, azt hiszem, Jucának hívták. Egy kislánya volt, azzal deportálták el a feleségét. Visszajött a felesége, de szegényke meghalt 1954-ben, rákban. Még élt az első felesége, amikor ideköltöztek, ebbe az utcába.

Mert a házat, ahol ő [előzőleg] lakott, lebontották, egy nagy gyárat építettek oda, és az ő [háza] helyére csináltak egy tízemeletes blokkot. A második férjem 1989-ben, halt meg, a revolúció előtt [lásd: az 1989-es romániai forradalom].

Amíg az első férjem élt, nem tudtam menni sehová, gazdálkodással foglalkoztunk, és nem hagyhattam el a házat. Tartottunk mi mindenféle majorságot, voltak tehenek, voltak lovak, és a férjem nem akart maradni egyedül egy napot se.

Miután másodszor férjhez mentem, a férjemet itthon hagytam, és én tudtam menni. 1973-ban voltam Izraelben, és 1975-ben voltam Amerikában. Cseáu [Ceauşescu, lásd: Ceauşescu, Nicolae] idejében kétévente engedtek csak [ki az országból] [lásd: Románia – utazás]. Akkor tizenháromezer lej volt a repülőjegy Amerikába jövet-menet, és kétezer-ötszáz lej Izraelbe.

Általában héberül beszélnek Izraelben. Én csak jiddisül tudok, héberül nem tudok. Olvasok, mert tanítottak, hogy hogy kell davenolni, hogy kell imádkozni. De nem tudok beszélni, így nem tudom, hogy mit olvasok. Azok, akik Izraelben laknak, azok megtanultak héberül is, mindegyik tud.

Ha mentem Izraelben, csak ezekkel a régiekkel, akik innen kimentek, tudtunk beszélni jiddisül meg magyarul vagy románul. A gyerekekkel nem tudtam beszélni. A gyerekek nem tudnak se magyarul, se románul, se jiddisül, zsidóul, ahogy mi beszélünk, csak héberül, franciául és angolul, azt tanulják az iskolákban.

Volt egy család, ahol volt egy ötéves kislány, ő beszélt perfekt románul, mert a nagyszülőkkel ment ki egyszerre, akik regátiak voltak, és hogy a gyerek tudjon beszélni a nagyanyjával és a nagyapjával, megtanították románul. Az iskolában beszélt héberül meg angolul, de a házban [otthon] csak románul.

Avval az egy kislánnyal tudtam beszélni románul. Hát most már Izraelben mindenféle nyelvet hallhatsz. Voltak, akik csak oroszul beszéltek, ahol bevándorolt oroszok laktak.

Általában Izraelben nem csinálnak többet, mint egy-két-három gyereket, nem csinálnak már egyszerre nyolcat meg tízet, csak azok, akik vagy vallásosak, vagy nem szeretnek dolgozni, és az állam fenntartja őket, ha sok gyerekük van.

Mert Izraelben azok, akik csinálnak sok gyereket, azok nagyon nagy segélyt kapnak az államtól. Én voltam a rokonomnál, bejött egy asszony, és vitt egy öl kenyeret, vagy tizenhét-tizennyolc kenyeret. Mondom, „Te, Sári, mit csinál ez annyi kenyérrel?”.

Azt mondja, „Ennek nagy családja van”. „És a férje?” „Hát, azt mondja, az állam eltartja őket. Kapnak minden hónapban egy jó összeget, és abból nevelik a gyerekeket, hogy szaporodjon az ország. Mert vannak fiúgyerekek, azok katonakötelesek, ugye.

Négy évig tanul ott egy katona, nem [úgy], mint itt. De az a katona, az mindent tud, nem csak a fegyverrel tud bánni. Például ha elesik egy tankista, ő fel tud menni, és vezetni a tankot. És tanulnak pilótának. És ott katonák a lányok is két-három évig, attól függ, milyen szakra mennek.

De nem tesznek különbséget velük, hogy ők lányok, pont olyan instrukciót csinálnak a lányok is, mint a fiúk. Még vécéket pucolni is viszik, mindenre tanítják őket is. A vallásos lányok nem mennek, és nem is kényszerítik őket. De ott, hogyha a lány nem volt katona, hogy mondjam, valahogy nincs elismerve, általában kell, hogy a lány is tudjon úgy, mint a férfi.

Én mikor mentem Izraelbe, gondoltam, fogom látni ezeket a szép ünnepeket, mint itt, mikor ünnepeltünk. Már nincsen ott se. Itt [Máramarosszigeten] nagyon tartották régen az ünnepet, még a háború után is, mikor voltak zsidók. Nem voltak olyan nagyon túl vallásos zsidók, de tartottuk az ünnepet úgy, ahogy szokták tartani.

De Izraelben mondom a sógornőmnek, „Te, gyere velem el a templomba, hadd lássam, milyen szokás van itten”. Éppen Szimhát Tojra volt [lásd: Szimhát Tóra], mikor végződnek az őszünnepek, amikor kiveszik a tórákat, és táncolnak a Tórával. „Ó, te még tartasz ekkora marhaságot?”, azt mondja. „Mire [Miért] menjünk templomba?” Nem gyújt gyertyát se, nem tartja a szombatot se. Izraelben, a Szentföldön…

Azt mondja, „Ebből nem élünk meg”, mármint a vallásból. Nagy hazafiak mind, az igaz. De nem tartják a vallást. Bnei Brakban igen, ott csak vallásosak vannak. Ott lakik egy unokatestvérem, ott tartják az ünnepet rendesen, úgy, ahogy kell, a szombatot, minden.

De a többi helyeken nem nagyon. Hát egész héten dolgoznak. A gyerekeket viszik a kresába (román, bölcsőde) születéstől kezdve, és egész héten dolgoznak a szülök. Szombaton mindenfele csüng a ruha, nagymosás van.

Pedig van fürdőszoba, minden háznál van meleg víz, hideg víz, minden, de nincs mikor csinálják. Szombaton szabadok, akkor mindenki takarít, mos, rendez, mert vasárnap már megint beállnak munkába. Úgyhogy nincs nekik lehetőségük tartani [a vallást].

Nem voltam ehhez hozzászokva, amit ott láttam. És Hosszúnapkor a sógorom, az én második férjemnek az öccse, Salamon József, aki egy vallásos házból jött [származott], ment a strandra. Nem a templomba. Mert Hosszúnapkor szabadnapjuk volt, nem dolgoztak.

El vannak fásítva [elfásultak] az emberek. Nem láttam az egyik unokatestvéremet, Walter Sárit ötven éve. Ötven évre rá jött ide [Máramarosszigetre], mert itt lakott ebben az utcában. És beszélgettünk. Azt mondja, „Én már nem tartok semmit. Se nem hiszek semmiben.

Ha minket, azt mondja, kivittek, és a szabad ég alatt aludtunk, hol volt az Isten, aki minket segítsen!? Én már nem tudok hinni semmiben.” „De mégis, nem ezt láttad itthon, anyukád nagyon vallásos volt – mondom –, és vallásos házból jöttél ki.” „Az régen volt, akkor hittek Istenben, és azt hitték, hogy az Isten mindig segít.

De ahonnan én jöttem vissza… nem hiszek semmiben.” Mondom: „Te, hát csak egy állat nem hisz semmiben. Hát olyan üres az élet, ha egyszer nem hiszel semmiben.

Bekötsz egy állatot az istállóba, persze, nem tud hinni semmiben, mert az egy állat, de hát egy ember valamiben kell higgyen. Az nem úgy van, ahogy te elképzeled. Ha mindenki úgy gondolkozna, mint te, akkor egymásnak kivájnák a szemét, ha valakinek többje van, mint a másiknak. Nem szabad így gondolkozni.” „Hiába – azt mondja –, te tudod a tiédet, és én tudom az enyémet.” Nem tudtam meggyőzni.

Amerikába úgy mentem, hogy itt volt egy ismerősöm, és ő megcsinálta a hívólevelet. Egy románai asszony, de nagyon jóban voltunk. Neki Leihter Sanyi – ő [akna]sugatagi – egy unokaöccse volt, de őnála nem ivott egy pohár vizet sem, mert Sanyinak keresztény a felesége, és ő vallásos volt, és itt lakott nálam. Mert én el voltam ösmerve, hogy én zsidó vagyok, mert zsidók a szüleim is. És akkor még tudtam tartani a zsidó vallást, mert volt sakter. 

Amerika nagyon szép, össze se lehet hasonlítani [Romániával]. Először Izraelben voltam, és azt hittem, hogy szebb ország a világon nincsen, mint Izrael. Mert tényleg nagyon szép. De mikor már voltam Amerikában, már nagyon nagy különbséget láttam.

Úgy tűnt nekem Izrael Amerikához [viszonyítva], mint Románia Izraelhez. Hát Amerika… azt nem is lehet elmondani, milyen egy ország. Az emberek is, az épületek is, a munkahelyek is, minden, nem is lehet összehasonlítani. Amerikában megérkeztem Brooklynba.

Brooklyn olyan nagy, mint három város itt, Romániában. Ott egy unokatestvéremnél, Walter Szrulinál [Walter Haimnak, az anya egyik testvérének a fiánál] is voltam, de többet voltam egy ismerősömnél, amelyik küldte nekem a hívólevelet. Azt’ jöttek kocsival, és vittek Philadelphiába, vittek New Jerseybe, több helyen voltam, unokatestvéreknél. Aztán voltam Kanadában három hétig a sógornőmnél, Salamon Rifkinél.

A háború előtt itt, Romániában nagyon vallásosak voltak [a zsidók], és Amerikában nem nagyon tartották a vallást. A háború után pont fordítva volt. Amerikában lettek nagyon vallásosak, rengeteg a vallásos. Hát Izraelben vannak városok, ahol nagyon tartják a vallást, és vannak városok, ahol egyáltalán nem tartják a vallást, még a Hosszúnapot se.

Akiket én ismertem Amerikában, azok legtöbbnyire tartják [a vallást], mert kinézik őket, hogyha nem tartják. Ha mondjuk, van [egy zsidónak] üzlete, és nem zárja be ünnepkor az üzletet, vagy nem tart kóser dolgokat az üzletben, akkor nem mennek a zsidók oda vásárolni. Vannak modern zsidók, nagyon sok, de vannak pájszlis [lásd: pájesz] zsidók is. Vannak olyan városok, hogy csak olyanok vannak.

Brooklynban rengeteg a vallásos zsidó. Szakállasak, pájszlisok. Fekete kalap, gyönyörű fekete lakkcipő, fehér zokni, meg koromfekete a felöltőjük, kaftánjuk van, és a fehér ingek csak úgy virítanak. A nék [az asszonyok] ott parókát viselnek, de olyan szép kis parókák vannak, hogy nem mondaná senki, hogy paróka.

És a parókára rátesznek még egy kis kalapot is, amikor mennek a templomba. Ott muszáj vallásosak legyenek. Mert ha a szülők vallásosak, akkor a gyerekek is olyanok. És annyi gyerek van, amennyit az Isten ad, nem olyan modernek, hogy csináljanak kaparást. Nálunk [zsidóknál] nagyon tiltja a vallás ezt, azt mondják, hogy embert ölnek. Azért van a családban sok gyerek.

Máramarosszigeten már azok a vallásos zsidók elmaradtak [a második világháború után]. Például én ösmertem fiúkat, akik jesivába jártak, direkt vallásosak voltak, és mikor hazajöttek [a háború után], akkor frizurájuk volt már, meg ilyen bürgercsizma volt divatban [A Bilgeri osztrák ezredes után elnevezett puha szárú, fűzős csizma neve: bilgeri. – A szerk.], abban jártak, meg csizmanadrág, meg cigarettáztak szombaton, már nem tartották úgy a vallást. Régen itt vallásosabbak voltak, mint Amerikában.

Aztán Amerikába mentek a vallásosak, és ott nagyon tartják a vallást. Itt már kevésbé tartották a vallást. Volt sakterünk azért a háború után, és volt előimádkozó, szombatra csak kinyitották a templomot. Úgyhogy voltak azért, de aztán elutaztak. Az egyik sakter elment Izraelbe, a másik sakter meghalt, aztán így elmaradt.

A zsidók szerteszéjjel mentek. Akik vallásosak voltak, azok elutaztak, nem maradtak itt egyáltalán. Melyik merre, de a java része Amerikába ment, nem Izraelbe.

Néha szoktak jönni Amerikából, jön egy-egy autóbusz, ötven-hatvan személlyel, akik kimennek a temetőbe, és ott imádkoznak. Többféle rabbi van itt eltemetve, itt van eltemetve Teitelbaum, és nők is vannak eltemetve, a rabbik feleségei, azok is külön el vannak kerítve.

És jönnek egész fiatalok is, a bóherek, akik most tanulnak, és idősebbek is, jönnek az évfordulóra [lásd: jahrzeit], mikor tudják, hogy van a rabbi [halálának az] évfordulója. Főleg olyankor jönnek. Még ma is, hogyha jönnek vallásosok [haszidok], nem mennek be a neológ templomba. Elöl, az irodában megbeszélik, amit kell beszélni, de a templomba nem mennek be.

Miután férjhez mentem, én jártam a templomba. Őszünnepekkor volt nekem ott egy hely direkt megvásárolva, a második sorban. Danzig imádkozott, ő volt a rabbi. Olyan sisakot viselt, mint a papok, és egy bordó széles övet [a derekán] átkötve, pontosan úgy, mint a katolikus papok, úgy járt a rabbink is felöltözve. Ez már a háború után, ő visszajött [Máramaros] Szigetre, és innen ment ki Izraelbe.

Mióta már nagyon kevesen maradtunk, csak a kistemplomban zajlik le [az imádkozás], van egy előimádkozó, Leihter Sándor, és külön el van kerítve [egy rész], ahol a nők szoktak ülni. De mostanában én már nem jártam a templomban, mert nincsenek zsidók. Kivel menjek a templomba? Üljek ott magamban? Vagy vannak ilyen vegyes házasságok, az egyiknek van egy ruszka [orosz] felesége, a másiknak mit tudom én, ezek jönnek. Nem, inkább imádkozok itthon.

Mikor már nem élt az első férjem, akkor is egy szomszédasszonnyal mindig mentünk a központi fürdőbe, egy kétkádas szobába, és ott lefürödtünk. Egyszer egy héten, egyszer két hétben mentünk. 1980-ban még volt, de aztán megszűnt.

Ahogy elmentek a zsidók, megszűnt, és aztán már kezdtek modernizálódni, mindenki csinált fürdőszobát otthon. Már nem mentek ilyen rituális fürdőbe. A második férjemnek is volt fürdőszobája, mert neki kellett mindig borotválkoznia. A konyha nagy volt, még csináltunk két falat, bevezettük a vizet, és akkor már volt saját fürdőszobánk, nem kellett a fürdőbe járni.

Kóser háztartást még én is tartottam. [Most már] Egyben mosogatok, de nem kavarom össze a tejest a húsossal. Semmibe, amiben hús van, nem teszünk tejfölt. És érdekes, egyik férjem sem volt olyan nagyon vallásos, nem voltak pájeszlisek, se szakállasok, de nem szerették vegyíteni, hogy a paprikásra vagy a töltött káposztára [A töltött káposztához marhahúst és füstölt libamellet darálnak össze. – A szerk.], vagy nem tudom, mire, tegyenek tejfölt, nem. A tejföl külön ment, és a hús külön. Úgy szokták ők is meg.

Én most is szoktam csólentet csinálni. Csak tavalyi paszulyból jó a csólent. Először a paszulyt hagyom főni, azt leszűröm arról a barna léről, az első léről. Akkor aztán már a csólentes fazékban, amiben csinálom, felteszem a paszulyt, közé kell tenni húst – nyersen tesszük bele a húst –, és akkor kell bele fűszer. Kell két hagymát felvágni apróra, beletenni, akkor kell csípős bors, kell fokhagyma, kell paprika, megfűszerezni, és egy kicsi sót tenni bele, nagyon keveset, mert megsósodik, mikor fő. És az jó, hogyha zsíros.

De mi nem csináljuk zsírral, szokták csinálni zsíros húsból, de most óvakodnak általában a zsíros dolgoktól. Én olajjal csinálom, öntök vagy két deci olajat bele, feltöltöm vízzel, és hagyom lassan főni, mert azt nem szokták kavarni, azt csak kell hagyni főni. Mikor majdnem megfőtt, akkor szoktunk tenni egy fél pohár burist, gerslit.

Az búzából van, ugyanerre mondják románul, hogy „arpăcaş”. Azt muszáj beletenni [A gersli hántolt és párolt árpaszem, a burizs hántolt búza. Mindkettő malomipari termék. – A szerk.].

Most nincs sakterünk, miután meghalt a sakter, ide más sakter nem jött. De ha én veszek húst, kikóserezem. Mert már így szoktam meg, hogy az ki kell legyen áztatva a vértől, kisózva, jól lemosva, és úgy lehet főzni. Ez egészség szempontjából is jó.

Disznóhúst nem eszem most sem, nem vagyunk ahhoz megszokva. Bűn, mi úgy tanultuk, hogy bűn enni a disznóhúst. A disznóhús nagyon egészségtelen. Legelőször, ha megbetegszel, az orvos eltilt a disznóhústól, mert az egy nagyon nehéz hús, és zsíros, nem egészséges.

De disznóhúst enni, ahhoz meg kell legyél szokva gyerekkortól, hogy bírjad. Hát én ebben a korban, ha én nem vigyáznék az egészségemre, hogy néznék ki? Mert én már hetvenhetedik évemben vagyok. De hál’ istennek, jól vagyok.

Ami nekem nem jó, azt én nem eszem. Megfőzöm, elkészítem, mert szoktak lenni vendégeim, de én abból nem eszek. Csak amit tudom, hogy nekem szabad, és nekem jó. Én nem járom az orvosokat, nem szedek orvosságot.

Valamikor sokat adtam az öltözetre. Valamikor én minden héten mentem a fodrászhoz. Olyan szép volt a frizurám, hogy gyönyörködni lehetett benne. Csak lány koromban volt copfom, utána rövid hajam volt, és csavartattam a hajam. Akkor az volt a divat, hogy olyan gyűrűkbe csavarták a hajat.

De most nem nagyon járnak fodrászhoz a fiatalok, csak öregek mennek. Mikor voltam Izraelben és Amerikában, láttam, öregebb nők járják a fodrászt, azok tartják a régi divatot, fiatalok nem [járnak fodrászhoz].

És még valami. Öregíti az embert, ha mindent a szívére vesz. Például nekem van egy elég nagy kertem, ami a házhoz jár, és nem adták még vissza. Én azért nem ölöm meg magam. A földet zsebre nem tette senki, amikor adni fogják, adni fogják, de én belőle kázust nem csinálok, mint egyesek, hogy képesek nem tudom, mit elkövetni.

Nem. Ahogy esik, úgy puffan. Hál’ istennek jól vagyok, van, miből éljek, mert nyugdíjt innen a románoktól nem nagyon kapok, csak háromszáz-negyvenezer lejt, de kapom a német nyugdíjt [kárpótlást], mert voltam deportálva.

Ezt már egy jó pár éve kapom, mikor már Romániában meg lehetett csinálni az iratokat, és felküldeni Németországba. Engem ott megtaláltak, ahol dolgoztam, mert meg vagyok számozva a lágerből, itt van a láger szám, az „A” láger, „7986”.

A múltkor jött egy autóbusz fiatalokkal – voltak zsidó gyerekek is köztük, de többségük román volt –, akik direkt a templomnál szálltak ki, és jöttek értem, én kellett magyarázzam nekik, ezeknek a fiataloknak, hogy min mentem keresztül, hogy ne ismétlődjön még egyszer meg az, ami volt 1944-ben.

Hogy így irtották az embereket. Mert egy év és négy hónapot voltam én lágerben, mikor innét eldeportáltak [1944 májusában deportálták, és 1945 májusában szabadult fel Mauthausenban.

Azután még több hónapig volt Ausztriában és Budapesten kórházban, ekkor természetesen már nem fogolyként, majd 1946 tavaszán érkezett Kolozsvárra, ahonnan néhány hónapi kórházi kezelés után 1946 őszén tért vissza Máramarosszigetre. – A szerk.].

De nagyon kevesen tértek vissza, nagyon kevesen. A fiatalok tettek fel kérdéseket nekem, és mindenre kellett válaszoljak. Románul, mert volt köztük zsidó gyerek, de kevés, a java része román volt, akik nem hiszik még máma se, hogy volt egy ilyen irtás.
 

Életrajz

Diamantstein Zsuzsa fürge mozgású, nyílt tekintetű asszony. Szívesen beszélt családjáról és saját magáról, némi humorral színezve. Egyedül él egy háromszobás panellakásban a város egyik legszebb részében, az Orvosi Egyetem közelében. Otthonában régi kényelmes bútorok veszik körül, kedvence egy régi hintaszék, amit a fiaitól kapott. A falakon amatőr festmények, a polcokon rengeteg könyv. Férje már nem él, fiaival, lányunokáival és a rokonokkal rendszeresen tartja a kapcsolatot. Igen aktív élete van, két unokája nála kosztol minden nap.

Az apai részről a Riegelhaupt család zakopanei eredetű, tehát Lengyelországból származnak. Érdekes módon a lágerben, ahol voltam [Kraków-Płaszówban, Lengyelországban], lengyelekkel voltam együtt – tekintettel arra, hogy tudtam németül, tudtam velük beszélni –, s akkor ott egy bácsi, amikor én megmondtam, hogy engem hogy hívnak, elmondta, hogy Zakopanéban volt is egy Riegelhaupt ulica, tehát egy utca, és volt egy Riegelhaupt nevű suszter. Az apai nagytatát Riegelhaupt Sámuelnek hívták, ezt lefordítva, mondjuk, Riegel az zár és Haupt az fő. Fogalmam sincs, hogy körülbelül milyen évben született nagyapa, és mikor került Ólubló mellé. Nagyszüleim Ólubló mellett éltek, Csehszlovákiában, jobban mondva, az valamikor Lengyelországhoz tartozott, de most ez Szlovákiában van. [Ólubló, ma Stara Lobovna, néhány másik szepességi várossal a 17. században el volt zálogosítva a lengyel királynak (Magyarország akkor török uralom alatt volt),  1772-ben azonban visszakerült a magyar koronához. A 19. század vége felé megszűnt rendezett tanácsú város besorolása, ekkortól fogva nagyközségi státusa volt. Járási székhely volt, 1910-ben 1800 lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került.  – A szerk.]

Az édesnagymamát [az apai nagymamáról van szó, aki korán meghalt, és volt „mostoha”nagymama is] Goldman Reginának hívták, tudom, hogy Szlovákiában született, de nem tudom, mikor. Háziasszony volt. Nem tudom, milyen volt az iskolai végzettsége, de németül beszélt, és vallásos volt. Nagymamáék sokan voltak testvérek, de én csak háromról tudok valamennyit. Az egyik volt Goldman Fülöp, fakereskedő és a testvére, Goldman Henrik, aki szintén fakereskedő volt. Ők alapították a lónyai fűrészgyárat. Ők aztán Budapestre kerültek, hogy hányban, nem tudom, és mindketten a végén ott is haltak meg. Fülöp a Tanácsköztársaság idején, mikor már Pesten élt, megváltoztatta a nevét Gátira, és kitért unitárius vallásra, egy gyapjúfésüldéje volt. Később, még a második világháború után is élt. Henrik, ő nem tért ki, és nem is változtatta meg a nevét. A két testvér véletlenül két lánytestvért vett el feleségül, Bergernek hívták őket, úgy emlékszem, ők is valahol Hunyad megyéből származnak, Hátszeg vidékéről, de nem vagyok benne biztos. Fülöpnek a házasságából egy lánya született, Ágnes, ő Budapestre ment férjhez, gyereke nem volt, és sajnos meghalt ő is a második világháború után. Henriknek két fia volt, Sándor és Károly. Sándornak nem volt gyereke, Károlynak van egy lánya, aki most is Budapesten él. Tartom a kapcsolatot Károlynak a lányával, akit Verának hívnak, nincsen férjnél. Ritkán beszélgetünk esetleg telefonon, vagy néha felmegyek Budapestre, és akkor találkozunk. A nagymamának csak egy leánytestvéréről tudok, akit Szabinnak hívtak, ő Hátszegre [Hátszeg Hunyad vm.-ben lévő rendezett tanácsú város volt, az 1910. évi népszámlálás adatai szerint 3100 főnyi lakossal. A lakosok 48%-a volt román nemzetiségű, 46%-a magyar és 4% német. Trianon után a város Romániához került. – A szerk.] került, oda ment férjhez egy Ábrahám József nevű fáshoz. A második világháború után haltak meg. Az egyetlen lányuk Erzsébet, Dévára [Déva város Hunyad vm. székhelye volt, itt voltak a megyei hivatalok, állami főreáliskolája és tanítóképzője volt. 1910-ben is, 1920-ban is 8700 fő lakta, kétharmad részt magyar nemzetiségűek. Trianon után a város Romániához került. – A szerk.] ment férjhez. Erzsikének két lánya van, akik Izraelben élnek, de nem tartom velük a kapcsolatot.

Apai nagyszüleimnek két fiuk volt, édesapám, Fülöp és az öccse, Sándor. Több gyerek nem volt, mert az első felesége 1890-ben halt meg, akkor, amikor a kisebbik fiú megszületett. Nagyapa özvegyen maradt két kicsi gyerekkel, megnősült, elvett egy özvegyasszonyt. A mostohanagymama nevét nem tudom, csak úgy, hogy Frissné. Zsidó volt. Én egyáltalán nem is emlékszem rá, de tudom, hogy nagyon szépen nevelte a két mostohagyereket, éppen úgy, mint a saját gyerekét, akit Friss Árminnak hívtak. Ő édesapámnál idősebb volt, de úgy nőttek fel, mint az édestestvérek.

Nagyapa [az apai nagyapáról van szó] egy nagybirtokosnak volt a gazdatisztje. Mikor én megismertem, vagyis amire én visszaemlékszem, egy öreg bácsi volt, akkor már nem dolgozott, de nyugdíjat kapott ettől a volt gazdájától, mert olyan becsületesen – nem tudom, hány évig – vezette a nagybirtokot. Falun lakott, Ólubló mellett, de közel volt [Ólublóhoz], mert lovas kocsival mentünk ebbe a faluba, amit ha jól emlékszem, Knézának hívtak. [Minden bizonnyal nem Knézáról [Árva vm.], hanem a Ólublóval szomszédos Gnézdáról van szó, az egykori 16 szepesi város egyikéről, amely ekkoriban már csak nagyközségi státussal rendelkezett. – A szerk.] Nem volt messze Kassától [99 km távolságra], mert oda mentünk be vásárolni jobb dolgokat, és autóbusszal lehetett közlekedni Kassa és Ólubló között. Nagyapának egy kis szép háromszobás lakása volt, nagyon érdekes az ottani építkezés. Ahogy visszaemlékszem, az utcáról egyenesen be kellett lépni a házba, ahol egy ilyen hosszabb beépített folyosó volt, onnan nyíltak a szobák, sőt ebben a zárt folyosóban egy kemence is volt, télen ott sütötték a kenyeret. A folyosó végén szintén egy ajtó volt, ami kivezetett az udvarra. Ott kicsi kert volt, tehenet is tartottak, szolgálóleány volt, aki ott rendezte ezeket a dolgokat.

Nagyapa vallásos zsidó volt, nem volt pajeszes, de keményen tartotta a zsidó előírásokat, feltette az imaszíjakat, emlékszem, mindennap imádkozott. Emlékszem a kamrára, ami egy hűvös nagy helyiség volt, ahol nagypapa reggelenként imádkozott, és természetesen az ünnepnapokon a megfelelő rítust megtartotta. Azt nem tudnám megmondani, hogy ott falun lett volna zsinagóga, de ő otthon imádkozott, és arra emlékszem még, hogy egy köztiszteletben álló valaki volt. A falubeliek jártak nagytatához tanácsért, mert egy okos, bölcs, öreg zsidó bácsi volt, akinek szívesen meghallgatták a véleményét és a tanácsait. Nem csak a zsidók jártak hozzá, hanem a falu lakossága, ott tótok laktak tulajdonképpen – mert a szlovákokat úgy is nevezik –, és ahogy én visszaemlékszem, németül folyt a beszélgetés. Nagyapánál otthon németül beszéltek, nem jiddisül, mert jiddisül egyikünk sem tudott, erre emlékszem. Mi egyszer voltunk ott, édesapám halála után, többé nem. Kóser háztartása volt, én még most is érzem annak a fahajas kalácsnak az illatát, amit szombatra sütöttek. A felesége nem hordott parókát, de vallásos emberek voltak. Mikor ők megérkeztek hozzánk, Lónyára látogatóba – ezt a meséből [családi elbeszélésből] tudom, én akkor egész kicsi voltam –, az összes edényeket anyukám kicserélte, mert ők kóserek voltak. Mi nem voltunk otthon kóserek, de az ő tiszteletükre ezt megtartották.

Édesapám 1928-ban halt meg Marosvásárhelyen, és akkor elmentünk együtt, anyukám, a nagybácsim, Sándor és Regina, a felesége – ott [nekik] nem volt gyermek –, hogy nagyapának megmondják, hogy meghalt a fia. A nagyapát akkor láttam utoljára. Tekintettel arra, hogy csak én voltam egyedül Riegelhaupt unoka, és hogy egy vigasztalás legyen, elvittek engem is. Pár hétig voltunk ott, Friss Árminnál, a nagybácsinál laktunk Ólublón és a nagyapánál is. Ezután rövidesen meghalt nagyapám is, körülbelül 1930-ban, Ólublón. A temetésre, azt hiszem, már senki nem ment el [Romániából]. Azt hiszem a nagybácsim, Sándor se ment el. Akkor már ugye határ volt, és nehezebb volt utazni. Hát, ott volt ez a Friss Ármin, a [nagyapám] nevelt fia és a két gyereke [valószínű, ők temették el a nagyapát].

Friss Ármin idősebb volt, mint az én édesapám. Ő Ólublón lakott, ott jól menő ügyvédi irodája volt. Egy nagyon jól szituált valaki volt, és egy nagyon szép, majdnemhogy kúriája volt, nagy kerttel, lovas kocsija kocsissal. Arra emlékszem, hogy ott náluk voltam 1928-ban, miután édesapám meghalt. Árminnak egy nagyon kedves felesége volt, csak a keresztnevét tudom, hogy Aranka. Ő szintén szlovákiai volt, közel Kassához, oda való volt. Két gyerekük volt, az egyik Ödön, a fiú és Márta, a lány, jóval idősebbek, mint én. Márta, abban az időben, amire én visszaemlékszem balettiskolába járt Drezdába, de egy baleset folytán nem folytatta a mesterséget, hanem beiratkozott az egyetemre filológiára. A fiú szintén jogot végzett. Friss Árminnak az élete nagyon érdekes, mert a felesége meghalt, nem tudnám megmondani, mikor, ő özvegyen maradt, és egy adott pillanatban, a felesége halála után depressziós állapotba került: idegileg teljesen összeroppant, és vallási mániába esett. Az 1930-as években eljött Romániába, és Kolozsváron véletlenül találkoztam vele is és a lányával is, és nagyon kellemes napokat töltöttünk együtt, de ő akkor már tökéletesen rendben volt. Ármint, a [második világ]háború alatt elvitték, és elpusztult, tehát róla aztán semmit nem tudtunk. A fia, Ödön, aki baloldali gondolkodású volt, megnősült, egy cseh nőt vett el feleségül, és átszökött a Szovjetunióba, még a háború előtt. Utólag tudtuk meg, hogy visszakerült Csehszlovákiába, és Pozsonyban magas pozíciója volt, első titkár volt. Sándor nagybácsimmal nem tartotta a kapcsolatot, félt, hogy az ő pozíciójában egy volt fakereskedő nehogy bajt csináljon neki, holott a nagybácsimat senki nem üldözte, nagyon szerették, nem volt semmi probléma vele. Ödön elvált a feleségétől, közben Csehszlovákiában is változott a rezsim, és ő többé nem volt első titkár, hanem valahol egy történelmi múzeumban dolgozott Pozsonyban. Ennyit tudok róla, aztán elvesztettem teljesen a kapcsolatot vele. Ármin lánya, Márta, amikor Hitler megszállta Csehszlovákiát [1939-ben], átmenekült Budapestre azzal a gondolattal, hogy ott nem lesz semmi probléma, de ott a nyilasok elkapták és megölték. [Mindezt] Sándor nagybácsim tudta meg, tehát Márta sem élte túl a zsidó tragédiát.

A férjemmel csináltunk egy nagyon szép utat [az akkori Csehszlovákiába] 1980-ban, ez alkalommal szerettem volna látni az őseim lakóhelyét, és hogy nagyapa sírját megkeressük. Tudtam, hogy senkit sem találok élve, mert mindenki elpusztult, egyesek természetes halállal, a többiek a holokauszt áldozatai lettek, de akartam látni. Eljutottam Ólublóig, ugyanúgy láttam a kisvárost, természetesen kifejlődve óriási tömbházakkal. Hatéves koromból visszaemlékeztem: a főterén volt egy kis park és egy templom, Árminnak a házát csak sejtettem, hogy melyik ház, mert senki túlélővel nem tudtam beszélni, és arra azt mondták, hogy az most mozi. Ragaszkodtam, hogy menjünk el a faluba, ahol nagyapa élt, és keressük meg a sírját. Az autóbuszon, amivel Kassáról Ólublóra mentünk, érdeklődni szerettem volna a falu után, de a szlovákok nem akartak semmilyen nyelven beszélni, se németül, se angolul, semmilyen [más] nyelven, úgyhogy nem tudtam érdeklődni. Mikor már jöttünk vissza, az autóbuszmegállónál egyszer csak hallok magyar beszédet, és így tudtuk meg, hogy az autóbusz elment addig a faluig is, ahol a nagyapám lakott, de mi ezt nem tudtuk [előzőleg], és már nem tudtunk oda visszamenni.

Édesapám, Riegelhaupt Fülöp 1887-ben Ólubló [Szepes vm.] mellett született [Nyilván Gnézdán, ahol a szülők laktak. – A szerk.]. Sándor nagybácsim mesélte, hogy tanító járt hozzájuk, nem tudom, egy-e vagy több, de így tanultak meg írni, közben jártak a falusi elemibe is, nem tudom precízen, hogy hogy végezték ők az iskolát. Mindenesetre mind a kettő nagyon művelt volt, dacára annak, hogy nem volt nem tudom, milyen iskolájuk. Nem tudom, milyen nyelven tanultak akkor, biztos németül vagy magyarul, de tény az, hogy gyönyörűen írtak. Bár úgy tudnának írni most a gyerekek, ahogyan az édesapám (van tőle levelem), és ahogy a nagybácsim tudott. Nagy műveltsége volt a nagybácsimnak, nagy könyvtára volt később, amikor a Zsil völgyén letelepedett és családot alapított. Édesnagymamának a testvérei, a Goldmanok építettek egy fűrészgyárat Lónyán [Hunyad vm.], románul Lonea, ez egy szénbányatelep Hunyad megyében. Petrozsény mellett van egy pár kilométerre, utána jön Petrilla [a Petrozsény és Petrilla közötti távolság 5 km]. Ezek mind a Zsil-völgyi bányatelepek. Ott volt ez a fűrésztelep, és így került a nagybácsim, Sándor tizenöt éves korában oda, kitanulni a fásmesterséget. Precízen nem tudom a lefolyását az életüknek, de tény, hogy akkor kerültek a Zsil-völgybe [az édesapával együtt], mikor már felnőttek voltak, abban az időben még magyar világ volt [Hunyad vármegye Magyarországhoz tartozott a trianoni békeszerződés előtt, utána pedig Romániához. – A szerk.], és így maradtak itt Romániában. Édesapám vezette a fűrészgyárat, a nagybácsim meg az üzleti részét: utazott, fakereskedő volt. A fások mindig üzleteket kellett kössenek, de rövid ideig tartott ez az egész ügy, mivelhogy édesapám megbetegedett, és lassacskán aztán megszűnt ez az egész telep.

Édesapám, amikor nősülni akart, eljött [Maros]Vásárhelyre, bemutatták anyukát, valahogy így jött össze a dolog, és 1919-ben férjhez ment anyuka. Tulajdonképpen összehozták őket [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. [Maros]Vásárhelyen volt megtartva az esküvő, nem tudom, hogy vallásos esküvő volt-e rabbival, de biztos, hogy az volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Egészen biztos, mert arra emlékszem, hogy a legfiatalabb testvére anyukának szintén itt esküdött, és rendes esküvő volt rabbival, hüpével. Anyuka nem mesélt soha az esküvőről, nem is tudom, miért. Ugye, olyan rövid és olyan szomorú házasság volt, összesen kilenc évet éltek együtt, amiből négy vagy öt évet egyik kórházból a másikba mentek.

Az anyai nagyapát Mittelman Árminnak hívták. Lippán [Lippa – nagyközség volt Temes vm.-ben], Arad mellett született 1863-ban, és onnét került Marosvásárhelyre, vagyis előzőleg Szászrégenbe [Rendezett tanácsú város volt Maros-Torda vm.-ben, 1910-ben 7300 főnyi lakossal. Jelentős volt a fakereskedelem. – A szerk.]. Nagyapám egy magas, szép, sudár valaki volt, bajusza volt idős korában is. Öregkorában is nagyon jó megjelenésű volt. Én négy éves voltam körülbelül, amikortól emlékeim vannak róla. Nagyon szerettek engem, én voltam az első unoka, és pláne később, amikor édesapám megbetegedett, édesanyám apámmal járta a kórházakat, és én sok időt töltöttem náluk. Tehát nagyon hozzánőttem, különösen nagyapához, mert hát nagymama már akkor nem élt.

A nagypapának polgári iskola végzettsége volt, az már akkor nagy dolog volt, hogy ha nem is diplomája, de mégis egy középiskolája volt. Így kerülhetett ő a bankba: a Marosvásárhelyi Takarékpénztár igazgatója volt. Pillanatnyilag a Casa Armatei [Katonaság Háza] van ott a sarkon [a Petőfi téren]. Ez egy komoly intézmény volt, tehát neki egy komoly beosztása volt. Nagy tiszteletnek örvendett, tekintettel arra, hogy nagyon becsületes, értelmes ember volt. Nem volt gazdag soha, őneki fizetése volt, és ebből tartotta el az öt gyermekét és a feleségét. Nagyapáék neológok voltak. Nagyapa nem imádkozott otthon, legalábbis az én időmben. Lehet, hogy ifjúkorában igen, de Arad mellett általában asszimilált zsidók voltak, akik a zsidóságukat megtartották, de a magyar kultúrán nőttek fel. Mittelman nagyapa nagyünnepekkor kalappal ment a templomba, amíg élt a felesége, otthon is kóser háztartás volt, de nagymama halála után, miután nagyapa másodszor megnősült, református nőt vett el feleségül, többé nem volt kóser háztartás, de a nagyünnepeket mindig megtartotta.

A nagyszülői ház Marosvásárhelyen volt, [Szász]Régenben csak abban az időben laktak, amikor anyukám és Sándor öccse született. Nagyapámnak öt gyereke volt, a többiek már itt születtek. Nem tudnám megmondani, melyik évben költözhettek Marosvásárhelyre, de édesanyám már itt járt iskolába, tehát akkor ez azt jelenti, hogy egész kicsi korban került ide. [Maros]Vásárhelyen nagyapáéknak nem volt saját házuk, hanem a Mestitz házban laktak, a Dózsa György utcában – pillanatnyilag a bőrgyógyászat van ott. A Mestitz család lakott az emeleten [a Centropa Scheiner Júliával (szül. Mestitz) is készített interjút, akinek a szüleit említi itt Diamantstein Zsuzsa. – A szerk.], és nagyapáék a földszinten laktak, nagyon-nagyon jó viszonyban voltak. Mikor anyuka özvegyen maradt, itt laktunk a nagyapáékkal mi is, addig, míg anyuka két év múlva újra férjhez nem ment. Nagyapáéknak – érdekes módon nagyon jól emlékszem a lakásra – három nagy szobájuk volt, meg konyha, fürdőszoba. Nagymama vezette a háztartást. Két lány volt, magyar lányok voltak, vidékről kerültek be, az egyik segített a konyhán – akkor normális három étkezés volt, és meleg vacsora, tehát ott főzni kellett –, a másik lány takarított, meg biztos a gyerekekre is ügyelt.

Édesanyámék ötön voltak testvérek, ő volt a legidősebb. Utána következett Mittelman Sándor, aki 1898-ban született, ő is Szászrégenben, leérettségizett és tisztviselő ember volt, nem tudnám megmondani, hogy hol. Megnősült, és egy marosvásárhelyi lányt vett feleségül, Dudutz Irének hívták, római katolikus volt. Ők aztán később, az első világháború után, kiköltöztek [Szász]Régen mellé, Marosfelfaluba [Maros-Torda vm.-ben lévő kisközség, 1910-ben 1200 lakossal. – A szerk.], ott volt egy malom, és azt vezette a nagybácsim. Az első világháborúban Sándor olasz fogságban volt, ezüstérmes hadnagy vagy főhadnagy volt, nem tudom pontosan, de ez fontos, mert ennek ellenére elvitték, és úgy pusztult el a deportálásban. Dacára annak, hogy keresztény felesége volt, először fehér karszalagos munkaszolgálatos volt [Fehér karszalagot a zsidó származású keresztények viseltek, vagyis azok a kikeresztelkedettek, akik a hatályos zsidótörvények értelmében zsidónak minősültek. Őket keresztény munkaszolgálatos századokba osztották be. Lásd még: munkaszolgálat. – A szerk.], és utána pedig bekerült egy Ausztriában lévő lágerbe, és ott halt meg. Egy fiuk van, István, ő 1927-ben született Szászrégenben, él még, nem nős, nyugdíjas jelen pillanatban.

A következő, Ágnes 1903-ban született, érettségizett, és egész fiatalon férjhez ment egy Mendel Sándor nevű szászrégeni bankigazgatóhoz. Két gyerekük volt, a lány, Johanna 1926-ban született, a fiú, Tamás 1929-ben. Sajnos mind Ágnes, mind a férje, mind Johanna Auschwitzban elpusztultak. Tamás, ő Kolozsvárt él, mérnökember, most már ő is nyugdíjas, 15 éves volt, mikor deportálták, egy ügyes, talpraesett fiúcska volt, és csodálatos módon túlélte, együtt volt Grün Lacival [A Centropa készített vele is interjút – A szerk.]. Egy ottani német munkavezető nagyon szerette őt, látta, hogy egy egyedülálló gyermek, és igyekezett rajta valamennyit segíteni. Tamás Kolozsváron él, van két fia, mind a kettő Izraelben él.

Utána következett Aliz, a férje után Vértes, ő 1911-ben született Marosvásárhelyen. 1933-ban, Aradra ment férjhez egy Vértes Gyula nevű kereskedőhöz, festéküzletük volt. A férje meghalt 1955-ben. Aliz nem volt deportálva. Két gyereke van: Vértes Ádám, aki 1936-ban, és Éva, aki 1939-ben született. Mindketten Bukarestben élnek, így 1960 körül Aliz nagynéném is leköltözött a fiához, Ádámhoz. 1986-ban Aliz is meghalt szegény. A két unokatestvérem ott él Bukarestben, mind a kettővel tartom a kapcsolatot.

A legkisebb fiú, Mittelman Gábor 1912-ben született, kereskedő ember volt, egy nagyon bájos, kedves fiú, nem volt nős. A bori lágerben pusztult el, ott állítólag agyonlőtték.

Nagymamának és nagyapának is volt két-két testvére, egymáshoz jártak. Nagy volt a család, tehát egy komoly családi élet is volt. Nagyapának két húga volt, egyiket úgy hívták, hogy Mittelman Dóra, a másikat Rózsi, aki még fiatalabb volt, de hát nekünk olyan öregeknek tűntek, hogy csuda. Nagyon szerettem őket. Dóra mint „vénlány” ment férjhez Lázár Józsefhez, és itt laktak [Maros]Vásárhelyen. Gyerekük nem lett, mert öreg zsidó bácsi volt a férje, de egy nagyon becsületes, rendes, vallásos ember volt. Tojáskereskedő volt, tojásraktára volt itt Marosvásárhelyen, de nem emlékszem, hogy hol. Ők is neológok voltak, parókát nem hordott Dóra, de betartották a zsidó vallás előírásait, kóser háztartás volt, ünnepekkor természetesen elmentek templomba. Az elején, amíg élt Lázár József, akkor a Hosszú utcában [jelenleg 1918. dec. 1. sugárúton] volt háza az öregúrnak. A mai napig is megvan a ház, azon az oldalon, ahol a Rádió Stúdió van, az után, nem tudnám megmondani, hogy hányadik ház, de egy olyan tipikus feljárata van. Nagyon szép, ragyogó tiszta otthonuk volt, korabeli bútorokkal volt berendezve, volt hálószoba, ebédlő, ami abban az időben egy polgári házban volt. Nem tartottak lányt.

Rózsinak a férjét úgy hívták, hogy Spitzer Jakab, aradi volt, ott is éltek. Hát ő meghalt az első világháborúban, hősi halált halt, így került Rózsi tánti fiatal özvegyként Marosvásárhelyre. Nagyapának a háztartását vezette, miután a nagymama meghalt fiatalon. Rózsi tánti nagyon finom ízűen főzött, senki olyan finomat nem főzött, mint ő. Arra emlékszem, hogy nagyon finom purimi tésztát [süteményt] tudott készíteni. Amikor nagyapa megnősült, Rózsi odaköltözött a testvéréhez, Dórához. Együtt laktak, mert aztán Lázár József, idős ember lévén, meg is halt, és ők ketten éltek a nagyapa segítségével. Nagyapa támogatta őket anyagilag, mert akkor nem volt nyugdíj, és nem voltak gazdagok. Aztán elköltöztek onnét [a Hosszú utcából], eladódott a ház, és mert nem volt jövedelmük, nagyapa segítette őket. Egy kisebb lakásba költöztek az úgynevezett Fogház utcába [jelenleg a Retezatului utca], a Fogházzal szemben, ott volt egy bérház, és ott laktak ketten egy szoba-konyhás lakásban, egészen a deportálásig. Fiatalabbak voltak, mint nagyapa, de hát ők is hetvenen felül lehettek már, mikor innen [Maros]Vásárhelyről deportálták őket. Péntek este mindig beállítottak nagyapához, s akkor beszélgettünk – akkoriban nemigen volt rádió, abban az időben nagy dolog volt az ilyesmi. Nagyapának mikor először volt rádiója, ilyen fülhallgatós rádió, egész kislány voltam, olyan 1929-ben lehetett, s az egész család ott ült a fülhallgatókkal, és figyeltük a rádiót.

Nagymamám, Mittelman Árminné, nagyapa első felesége zsidó volt, a leányneve Weisz Sarolta, Belényesen született [Bihar vm.-ben lévő nagyközség]. Nem tudnám megmondani, hogy hol ismerkedtek meg, de nem megrendezett [lásd: házasságközvetítő, sadhen], hanem valószínűleg szerelmi házasság volt – nagymamám egy csinos, bájos, szép asszony volt. A nagymama életében tartották a zsidó szokásokat, kóser háztartást vezettek. Nagyapa nem volt egy vallásos ember, nem volt ortodox beállítottságú, hanem neológ. Nagymamám nagyon korán, 1926-ban meghalt, agytumora volt, és ezért vezette egy időben a nagyapám testvére, Rózsi tánti a háztartást, de akkor is rendesen megtartottuk az ünnepeket, például a Pészahot kicserélt edénnyel, kenyér nélkül, a szédereket. El volt téve egy garnitúra konyhai edény, no meg az ebédhez való porcelán, és amikor jött a húsvét, akkor az ezelőtti edényeket eltették egy ládába, és elővették azt, ami nem volt homesz [Hámeces, azaz ami nem érintkezhetett a hameccel. – A szerk.]. A széderestéket a nagytata vezette, és akkor összegyűlt a család, aki még volt.

Az édesnagymama, Weisz Sarolta családjáról amit tudok, hogy talán hat leánytestvér volt a családban. Az egyik testvére Weisz Rozália, [Maros]Vásárhelyen élt, férjhez ment, és egész fiatalon a férje is és ő is meghalt. Abból a házasságból született egy leánygyermek, Erzsébet, vagyis Böske, akit nagyapáék örökbe vettek, miután árván maradt. Én már nagylány voltam, amikor megtudtam, hogy nem édestestvére, hanem unokanővére volt anyukámnak. Idősebb volt, mint édesanyám, egy vagy két évvel, ott nőtt fel a nagyapáék házában, és nagyapa adta férjhez. Böske László Jakabhoz ment férjhez, ő is zsidó volt. A házasságából született három gyermek: Miklós, Pál és Katalin. Meggyesfalván laktak [Meggyesfalva (Mureşeni), Maros-Torda vm.-ben lévő kisközség volt, ma Marosvásárhely része. – A szerk.]. Jakab ott egy szeszgyárnak volt a vezetője – nem az övé volt, de ő vezette. Mikor összegyűlt a család ünnepekkor, akkor nagyapáéknál ültek össze, és akkor bejöttek Böskéék, és hogy ne kelljen kocsikázni Meggyesfalvára, ott töltötték nagyapáéknál az éjszakát. Tehát a család összegyűlt, és egy nagyon szép széderestét tartottak. Amikor megszűnt a szeszgyár, akkor Böskéék beköltöztek [Maros]Vásárhelyre, és gondolom, hogy könyveléssel foglalkozott Jakab, de egész precízen nem tudom. Böske, a férje és Katalin Auschwitzban elpusztultak. Miklós, az idősebbik fiú, munkaszolgálat után hazatért [Maros]Vásárhelyre, megnősült és kivándorolt Izraelbe. Nekik is volt egy gyerekük. Miklóssal nem tartottam a kapcsolatot, 1986-ban meghalt Izraelben. Pál, a kisebbik fiú, szintén hazajött a munkaszolgálatból, megnősült, egy ideig Marosvásárhelyen éltek, és egy fiúgyermekük született, András, az én nagyobbik fiammal egyidős. Ők 1960-ban vagy 1961-ben kivándoroltak Amerikába, és 1986-ban meghalt Pál is. A felesége ma is ott él, a fia szintén, levélkapcsolatot tartok velük.

Volt egy másik testvére nagymamának, Weisz Berta, férjezett Kőnig, nagyon fiatalon özvegyen maradt, és felnevelte az öt leányát. Marosvásárhelyen éltek, ő varrásból tartotta fenn a családot, a lányok lassan felnőttek, és mindegyik dolgozott. A legnagyobbik, Ilonka férjhez ment egy román gyógyszerészhez, itt éltek Marosvásárhelyen, egy lányuk volt, velem egykorú. Kőnig Ilonka [tehát: Kőnigné Weisz Berta lányáról van szó] nem volt deportálva, mivel a férje román volt, s áttelepültek arra az időre Temesvárra, miután visszacsatolták [Észak-]Erdélyt Magyarországhoz [lásd: második bécsi döntés], így nem vitték el Ilonka nénit. Sajnos most már ő is meghalt, természetes halállal. Utána volt Kőnig Piroska, neki nem volt gyereke, Kőnig Paula szintén férjezett volt, nem volt gyereke, Kőnig Margit férjnél volt, és ott volt két lány, Kőnig Dóra a legkisebbik lány elvált asszony volt. Tehát a Kőnig családból a négy lány és az édesanyjuk, nem beszélve Margitnak a gyerekeiről, mind elpusztultak Auschwitzban, senki nem maradt meg.

Egy másik testvére a nagymamának Weisz Gizella volt, férjezett Ábrahám, talán ő volt a legidősebb, de nem tudom pontosan. Szintén özvegy volt, én már csak mint özvegyasszonyt ismertem. Neki volt két lánya. A második világháború előtt elköltöztek Bukarestbe, és az egész család ott halt meg természetes halállal. Majd következett Weisz Lujza, férjezett Nagy, zsidó volt a férj. Ő szintén özvegyasszony volt, volt egy lánya, Lili, és egy ideig Marosvásárhelyen éltek, de ők is leköltöztek Bukarestbe, és ott haltak meg, természetes halállal. Talán volt még egy Weisz leánytestvére nagymamámnak, de a nevét nem tudom, férjezett volt és két fia volt. Az egyik fiú Marosvásárhelyen élt, ügyvéd volt, ő és a felesége elpusztult Auschwitzban, két lányuk visszatért, de kitelepültek Izraelbe.

Ünnepekor, a pészahi vacsorán nagytatáéknál nem volt nagy szigorúság, a fiatalok ott viccelődtek, jó hangulat volt, és tekintettel arra, hogy fiúgyermek nem volt, én voltam a kicsi, aki elmondta héberül a „Má nistáná”-t. A zsidó elemi iskolába jártam, ma már egy betűt sem ismerek, pedig jól tudtam olvasni héberül. Sajnos mi a nyelvet nem ismertük, csak automatikusan megtanultuk [memorizáltuk] az imákat, de nem értettük, amit olvasunk. Csak mondtuk a megfelelő kis imákat a megfelelő alkalmakkor, fújtuk őket, anélkül, hogy értenénk. Én voltam az, aki eldugtam a pászkát [az afikóment]. Arra emlékszem, hogy volt egy medalionom Mózessel és a Tórával, amit egy ilyen alkalomkor kértem és egyszer egy pár cipőt is.

Az ünnepkor nagyapa elment a templomba, és [otthon] megfelelő ebéd volt, amit olyankor szoktak enni: húsleves, kremzlit csináltak [A pészahi kremzli (hremzli) sóval és borssal ízesített reszelt krumpliból és tojásból készült, kanállal forró olajba szaggatott és kisütött étel. Krumpli helyett készülhet maceszliszttel, bors helyett tehetnek bele citromot vagy diót, az utóbbiakat esetleg meg is cukrozzák. – A szerk.] meg a „sárga tortát” borsodóval, amit én nem szerettem, de anyuka csinálta, mert mások szerették. A sárga torta az egy piskótatészta volt tulajdonképpen, amit borral, tojással és cukorral készült krémszerű öntettel leöntöttek, hogy ne legyen tippanós [száraz, nem omlós], ez volt a borsodó. Nem beszélve a Ros Hásáná-i szép, finom ebédről. Jom Kipur előtt elkészült a húsleves, almakompót, almás pite – ez volt a böjt előtti este. Másnap, mikor már vége volt a böjtnek, amikor visszajöttünk a templomból, Hosszúnap után, mindenki kapott éhgyomorra – a gyerekek is – egy korty pálinkát, hogy ne rögtön étkezzenek. Azt mondták, hogy ez így egészséges, és utána megittuk mindnyájan a tejeskávét a túrós delklivel [Lényegében túrós batyu, de a túróhoz szoktak szilvalekvárt is keverni. – A szerk.], majd később, egy jó idő után, mikor már egy kicsit megemésztettük ezt az első fogást, akkor jött egy csirkepaprikás [A mai magyar konyhában a csirkepaprikás lényeges alkotóeleme a tejföl. Természetesen a zsidó konyhában nem ebben az értelemben használatos a „csirkepaprikás” szó: csirkepörköltről van szó, hiszen a húst és a tejfélét a kóser háztartásban szigorúan elkülönítik, hús és tejnemű fogyasztása között el kell telnie bizonyos időnek. Hogy mennyinek, az helyenként változó („Minden folyónak megvan a maga sodra” – áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak elő a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) – mivel azok hamarabb megemésztődnek – fél órával következhet húsos étel. – A szerk.]. Mikor már a nagyapának a testvére nem vezette a háztartást, akkor aztán szépen elmaradt ez a szokás [hogy összeült a nagycsalád, és együtt ünnepelte a zsidó ünnepeket].

Nagyapának a második felesége református volt, született Tavaszi Viola. Egy testvérről tudok, Margitról, férjezett Rostás, akik szintén [Maros]Vásárhelyen laktak. Volt két lányuk: Klára, aki velem egykorú volt, és a nagyobbiknak nem tudom a nevét. Mindkettő református paphoz ment feleségül. Rostás Klára itt élt Marosvásárhelyen, elvált a férjétől, és fiatalon meghalt. A lánya és a fia itt él Marosvásárhelyen.

Nagytata 1928-ban vette el Tavaszi Violát, aki egy végtelenül rendes valaki volt, nagyon beilleszkedett a családba. Marosvásárhelyen élt, tisztviselő volt, amikor nagyapám elvette feleségül. Nem volt férjnél, nagyapa volt az első férje, de nem volt fiatal, amikor férjhez ment. Nagyon szépen éltek nagyapával, egészen addig, amíg nagyapát deportálták. Hiába volt keresztény felesége, ő természetesen megmaradt zsidónak. Megtartották a zsidó szokásokat, Viola már ismerte azokat: hogyan, miként, de mert nagyapának pont december 24-én volt a születésnapja, a mostohanagymama megcsinálta az ő kis karácsonyfáját, és akkor jött a család nagyapát köszönteni, és a karácsonyt megünnepelni. Ez nálunk nagyon-nagyon szép volt. Az ünnepek alkalmával, bármilyen ünnep volt, mindig a megfelelő ételeket főzték a nagyapám házánál. Amikor zsidó ünnepek voltak, megtartották nagyapáék a megfelelő szokásokat, és amikor keresztény ünnep volt, karácsony, húsvét, akkor ugyancsak finom ebédeket főztek. Mindig díszebéd volt – Viola néni csinálta. Én nem szólítottam nagymamának, hanem Viola néninek.

A háború előtt nem volt probléma ez a kétféle nemzet, a kétféle vallás. A mi családunkban ez nem számított, legyen rendes ember, ez volt a lényeg. (Mikor a lágerben voltam, és karácsonykor dolgoztunk a gyárban, én úgy sírtam, hogy borzasztó. Egy cseh asszony mellett dolgoztam, aki nem volt szabad velünk beszéljen, és csak odaszólt: „ne sírj”, de én úgy bőgtem, mert nekem eszembe jutott ez a…[az emlék])

Édesanyám leányneve Mittelman Paula. Nem volt zsidó iskola abban az időben, mikor édesanyám gyerek volt, ezért a négy elemit és a négy polgári iskolát Marosvásárhelyen egy katolikus felekezeti iskolában végezte el. [A Magyar Zsidó Lexikon szerint a marosvásárhelyi hitközség közvetlenül az 1849. évi szabadságharc után alakult (azelőtt a városi tanács nem is engedélyezte zsidók letelepedését a városban). A hitközség pár évvel a megalakulása után létesített egy öttanerős, hétosztályos elemi iskolát. Lehetséges, hogy az anya kisgyermekkorában, a 20. század első éveiben átmenetileg nem működött az iskola? Lehet, hogy messze volt a lakóhelytől? Nem tudjuk kideríteni. – A szerk.] A zárda épülete a mai művészeti iskola épülete volt a Szentgyörgy utcában [ma Revoluţiei utca]. Apácák vezették, az apácák voltak a tanárok, és ott végezte el édesanyám a négy polgárit. A polgári után abban az időben a lányok nem érettségiztek, nem volt felső leányoktatás, a felső leányiskola volt a maximum, amit édesanyám elvégzett [lásd: leányiskolák]. Hogy a felső leányiskola hol volt, azt nem tudnám megmondani. A húga, Ágnes ő már érettségizett [lásd: érettségizett nők Magyarországon].

Édesanyám az ő idejében nagyon szépnek számított. Fehér bőre volt, nem az a vékony, flepper [fiús] típus, ahogy azt hívták annak idején, hanem egy teltkarcsú, magas valaki. Szóval egy nagyon szép lány volt, gyönyörű szőke hajjal, nagyon hosszú haja volt. Felnőttkorában kontyban hordta a haját, súlyos volt a kontya, és mesélte, hogy mindig fájt a feje a nagy kontytól. Miután már férjnél volt – Lónyán laktak még akkoriban –, az 1920-as években jöhetett divatba a rövidebb haj, és ő akkor levágatta, hogy ne szenvedjen annyit a súlyos konty miatt.

Lány korában Marosvásárhelyen bálkirálynő: Miss Bál és Miss Vásárhely volt. A mese róla nagyon érdekes: tekintettel arra, hogy nagyapa egy bankigazgató volt, tehát valakinek számított egy olyan kisvárosban, mint Marosvásárhely, meg volt híva bálokra is. A háború idején – ez úgy tudom, hogy 1918-ban történt – volt egy nagyon elegáns bál Marosvásárhelyen, ahol jelen volt József főherceg [Habsburg József főherceg (Alcsút, 1872 – Rain bei Straubing, Bajorország, 1962): tábornagy, az MTA tagja, 1936–1944 között elnöke (1944 végén elhagyta Magyarországot), József nádor unokája, mint hadsereg- és hadseregcsoport-parancsnok részt vett az első világháborúban (az interjúalany által említett időben, 1916 novembere és 1918 januárja között az erdélyi-bukovinai hadszíntéren volt hadseregcsoport-parancsnok). – A szerk.], és anyukát kérte fel az első táncra. Ez azt jelentette, hogy anyuka nagyon szép lány volt, nem az előkelőségéért kérték fel, nem a pozíciójáért, hanem valóban a külsejéért. Ezt büszkén mesélte az édesanyám. A bált, azt hiszem, már akkor létezett a Kultúrpalota, bizonyára ott tartották meg.

Alig volt vége a háborúnak, anyuka 1920-ban, 23 évesen férjhez ment. Elkerült Petrozsény mellé. Tekintettel arra, hogy édesapám fakereskedő volt, egy fűrésztelepen laktak Lónyán. Lónya egy bányatelep volt, csak külön volt ott egy fűrésztelep is. Az ottani tisztviselők között voltak zsidók is, Petrozsényben viszont nagyon sok zsidó élt, zsinagóga is volt [Petrozsény – nagyközség volt Hunyad vm.-ben, Trianon után Romániához került. 1925-ben 12 000 főnyi lakosa volt. Környékén Európa egyik leggazdagabb barnaszénlelőhelye volt, amelyet 1867-ben kezdett művelni a brassói bánya- és kohótársulat, majd az állam is nyitott bányákat. – A szerk.]. Ahhoz képest, abban az időben egy nagyon szociális gondolkodású főnök volt a Goldman nagybácsi [A lónyai fűrésztelepet az apai nagymama, Goldman Regina két fivére – Fülöp és Henrik – alapította még az első világháború előtt. – A szerk.], aki gyönyörű munkáslakásokat építtetett. Emeletes, gyönyörű téglaépületek voltak. A munkásoknak volt egyszobás, kétszobás lakásuk, a tisztviselőknek külön épületük volt, és szintén Lónyán laktak, de nem ott, ahol a munkáslakások voltak, hanem egy másik részén a telepnek külön volt egy tisztviselői épület, ahol több szoba volt. A nőtlenek ketten kaptak egy-egy szoba-konyhás lakást, a fiatal házasok szintén kaptak szoba-konyhát, s a családosok két szoba-konyhát. És ott volt közös fürdő, mert volt kazán. A vendégek, akik vásároltak deszkát, vagy akik jöttek üzleti ügyekben, vendégszobákban voltak elszállásolva, mert Lónyán nem volt szálloda.

Abban az épületben, ahol a tisztviselőknek volt lakásuk, szobájuk, nekünk is volt. Én nem emlékszem pontosan, hogy egy vagy két szobánk volt-e. Édesapám vezette az egész fűrésztelepet, amíg egészséges volt. Az apámat úgy tisztelték, hogy azt nem tudom elmondani. Volt itt [Maros]Vásárhelyen a hitközségnél egy Tischler bácsi, ő is fás tisztviselő volt valahol a Zsil- völgyben, és üzleti összeköttetésben volt az édesapámékkal, és elmesélte, hogy Riegelhaupt Fülöp, ha valamire azt mondta [hogy igen vagy nem], abban biztos lehetett, ott nem kellett papír, mert olyan szent volt a szava. Ez olyan jól esett nekem. Akkor, amikor édesapám megbetegedett, és többé nem dolgozott Lónyán, akkor Petrozsényben volt egy nagyon szép lakásunk, négy szoba, fürdőszoba, terasz, szóval nagyon szép lakás, amit béreltünk.

Istenien éltek ott, anyámnak olyan jó dolga volt, úgy el volt kényeztetve, hogy rettenetes, nem dolgozott sehol. Nagyon jóban volt a sógornőjével, ennek a Sándornak a feleségével, egyidősök voltak. A sógornője Vulkánban született [Petrozsény közelében lévő helység. – A szerk.], Vulcani románul, Lővi Regina, zsidó volt, a nagybácsim ott dolgozott, és úgy kerültek össze, nagyon fiatalon házasodtak össze.

Én itt születtem [Maros]Vásárhelyen 1922. június 17-én, a nagyapai háznál, a Mestitz-féle házban, mert anyukám Lónyáról hazajött szülni, mert az egy telep volt, és itt akart szülni az édesanyja mellett. Akkoriban nem kórházban szültek az asszonyok, hanem otthon.

Édesanyám nem tudott táplálni, és még nem léteztek abban az időben a tápszerek, úgyhogy szoptatós dajkám volt. Közben nagymama felfedezte [Maros]Vásárhelyen, hogy létezik tápszer, valami svájci, a Nestlé nevű tápszer, amelyik abban az időben kezdődött, és küldött édesanyámnak, hogy próbálja ki, hogy azzal kezdjen etetni, mert borzasztó sokat éheztem, sokat bőgtem, mert nem volt mit ennem, akkor csak szoptatással nevelték a bébiket. Később egy Gréte nevű nevelőnőm volt, aki egy szászsebesi lány volt, és nálunk volt egészen, amíg iskolába kezdtem járni. Tőle tanultam németül.

Nagyon szép életük volt a szüleimnek. Fiatalság volt. Strand nem volt abban az időben, de ott kint a telepen, ahol a fűrészgyár volt, volt teniszpálya a tisztviselőknek, s teniszeztek. Volt kantin, ilyen közös konyha, szakácsnő, úgyhogy anyukának nem kellett főzni. Ott vidám élet volt, két lovas kocsival jártak be Petrozsényba cukrászdába és kávéházba. Nem tudom, hogy volt-e vagy nem abban az időben mozi, de volt valami kaszinóféle, és egymáshoz is jártak társaságba, kártyapartik voltak. Nagyon sokat szórakoztak, jól éltek.

Mikor édesapám megbetegedett, anyuka bejárta vele az orvosokat Pesttől Prágáig, Prágától Berlinig, amerre csak lehetett, vitte. Rádiumos kezelést kapott, mert azt mondták, hogy rákja, gerincszarkómája van, s a végén Kolozsvárott egy idegszanatóriumba került, ahol ismét operálták. Azelőtt is operálták, nem tudom, hol, de az utolsó hely Kolozsvárt a Nerva szanatórium volt. [A szanatórium épülete azonos a mai CFR (Román Állami Vasutak)-kórházéval. Az épületet a Wesselényi család építtette, egy ideig idegszanatórium (Nerva szanatórium) volt. 1929 júliusában új sebészeti-urológiai magánszanatóriumként nyílt meg Charité néven. – A szerk.] Apámat, amikor már olyan stádiumban volt, hogy nem lehetett rajta segíteni, akkor hazahozták Marosvásárhelyre a nagyapa lakására. Vele jött a kolozsvári kórházból egy fiatal úgynevezett gyakorló orvos és egy ápolónő. Elég rövid időn belül, négy hét, hat hét alatt meg is halt. [Maros]Vásárhelyen van eltemetve a zsidó temetőbe. Én alig ismertem. Nagyon keveset voltam vele együtt, habár azt mondják, hogy külsőre rá hasonlítok. Amikor ő meghalt, 1928-ban, anyuka hazaköltözött a nagyapához [Maros]Vásárhelyre, cakompakk, bútorostól, mindenestől. Ezzel a sok utazással, kezelésekkel anyukának a pénze is ráment, sőt nagyapának is s a nagybácsimnak is.

Miután édesapám meghalt, egy darabig Sándor nagybácsim vezette a gyárat, aztán részvénytársaság lett belőle, nekünk nem volt részvényünk ott, de őszintén nem is tudom, hogy mi lett utána. Arra emlékszem, hogy egy darabig fungált még az a fűrészgyár. Aztán felszámolódott, még a háború előtt, még a régi román világban. [A két világháború közötti periódusra utal Diamantstein Zsuzsa, amikor a trianoni békeszerződést követően Erdély román fennhatóság alá került. – A szerk.] Én minden évben mentem Sándor nagybácsimhoz Petrozsénybe, édesapám már nem élt, de mindig kimentünk Lónyára, nézni, hogy mi van. Ahogy a vakáció megkezdődött, én ott nyaraltam a nagybácsiméknál – egyedül mentem olyankor. Ez volt a második otthonom. A baráti körrel jártam kirándulni Petrozsény környékére, a Zsil-völgyben gyönyörű volt, akárhova ment az ember. Egy délutánt vagy egy egész napot tartott körülbelül egy ilyen kirándulás, az éjszakát nem töltöttük ott. Nem volt senkinek autója, de béreltünk egyet, és úgy jutottunk ki a környékre. Ott aztán felmásztunk egy hegyre, de nem sokat mászkáltunk, főleg ettünk. Olyankor inkább hideg dolgokat ettünk, úgy emlékszem, nagyon finom szalámik voltak és finom sajtok. Nem tudom, ha szeszes ital volt, de nagyon jó kedélyű társaság volt, úgy szórakoztunk. Szép emlékeim vannak Petrozsényról. Érdekes volt ez a kisváros, Petrozsény. Bányaváros volt, és aszfaltozott, vízvezeték, szóval nagyon kulturált élet volt, jól éltek az emberek. Szép emlékeim vannak Petrozsényról. Én éveken át jártam a nagybácsimhoz, amíg a visszacsatolás nem volt, amikor [Észak-]Erdélyt visszacsatolták a magyarokhoz [1940-ben, lásd: második bécsi döntés]. Úgy éreztem, mintha édesapám lett volna a nagybácsim. A nagybácsim nem szerette a fakereskedést, és a második világháború után fényképész lett, az volt a hobbija. Hivatásos fényképész lett, nem volt saját műterme, hanem a petrozsényi helyi román lapnak lett a fotóriportere. Nagyon tisztelték és szerették városszerte. Nagyon becsületes ember volt. És természetesen a háború után megint felvettem a kapcsolatot a nagybácsimmal. [A deportálásból hazatérve] oda mentem, arról volt szó, hogy ott maradok nála, de közben a férjemmel összekerültem, és itt, [Maros]Vásárhelyen férjhez mentem. A nagybácsim nem volt vallásos egyáltalán, de azért a zsidóságát megtartotta. 1981-ben halt meg Petrozsényben, a zsidó temetőben van eltemetve, a felesége Regina, aki az 1960-as években halt meg, úgyszintén oda van eltemetve.

Anyuka 31 éves volt, amikor özvegy maradt. Hazakerült Marosvásárhelyre, és két évre rá hozzáment a mostohaapámhoz. Ő, azt hiszem, öt évvel volt idősebb, mint anyuka, banktisztviselő volt itt, [Maros]Vásárhelyen, de Fogarason született, úgy tudom [Fogaras: Fogaras vármegye székhelye, rendezett tanácsú város, a városi rangot 1907-ben nyerte vissza, korábban szabad királyi város volt, majd 31 éven át nagyközség. Lakosainak száma a 20. század első évtizedeiben 6500–7000 fő között mozgott. Fogaras mind etnikailag, mind vallásfelekezetileg erősen megosztott város volt. 1910-ben a 6500 főnyi lakosság 51%-a volt magyar, 33%-a román és 16%-a volt német; a lakosok 21%-a tartozott a római katolikus felekezethez, 19%-a a görög katolikushoz és 15%-a  görögkeleti egyházhoz; 21% volt a reformátusok, 13% az ágostai evangélikusok és 3% az unitáriusok aránya. Az izraelita hitfelekezethez a lakosok 8%-a tartozott. – A szerk.]. Nagyon jól ismerték a családot, a mostohaapám szülei és az édesanyám szülei nagyon jóban voltak. Mostohaapám, Riemer Károly kereskedelmi akadémiát végzett Bécsben. Mint zászlós került ki a harctérre, és már 1915-ben fogságba esett, 1922-ben jött haza az orosz fogságból, sokfelé volt, a végén Taskentbe került [Üzbegisztán]. Nagyon jól hegedült, és amikor ott a fogságban már szabadon járhattak, de nem engedték haza, alakítottak egy zenekart, volt egy pár ember, aki még hegedült, és akkor úgy kezdték, hogy először egy cirkuszban hegedültek, aztán vendéglőben, jártak ki esküvőkre, zsidó esküvőre, a jurtákba a sztyeppére, ahol mongolok voltak, ott is muzsikáltak. Így aztán szépen felfejlődtek, komoly klasszikus koncerteket tartottak, egy kvartett lett. Ő aztán bekerült mint hegedűtanár Taskentben egy konzervatóriumba. Négyen voltak, azt hiszem, ezek mind zsidók voltak, de én ezt már olyan precízen nem tudom, mindenesetre hét évet tartott ez a periódus. Anyuka akkor már férjnél volt, amikor mostohaapám hazakerült [Maros]Vásárhelyre, épp akkor születtem én. Ő Pesten is élt, nem volt nős, a család jól ismerte egymást, és így összekerült anyukával, és egy nagyon szép szerelem lett ebből. Boldog, ideális, szép házasság volt, és én nagyon szerettem a mostohaapámat, mert soha az életben egy annyit nem mondott, hogy állj arrébb [nem szólt egy rossz szót sem]. A mostohaapám apjának nagyon szép úri szabósága volt itt, [Maros]Vásárhelyen. Az anyagokat Angliából hozatta, és egy nagyon jó, előkelő szabósága volt. Mielőtt anyuka hozzáment volna a mostohaapámhoz, ő még itthon sem volt, de engem mint kicsi gyereket, amikor a nagyszüleimnél voltam, mindig vittek fel a szabóságba, mert nagyon szeretett az öreg, nem volt unokája. Két fia és egy lánya volt a mostohaapámon kívül, de sehol nem volt gyerek. Mikor anyuka férjhez ment [másodszor], nagyapám, az édesanyám apja, meg volt ijedve, hogy hogy fog édesanyám egy ilyen fix fizetéses emberrel megélni, mert folyt édesanyám kezéből a pénz abban az időben, amikor még jól volt az édesapám. De mit tesz a szerelem? Kiváló gazdasszony lett anyámból, pedig jóformán nem is tudott főzni, mert azelőtt nem kellett főznie. Otthon, amíg nagylány volt, nem beszélve arról, hogy ő volt a legidősebb testvér, ő dirigálta a kisebbeket. Úgy féltek tőle a gyerekek, hogy borzasztó, mert anyám amúgy is egy nagyon energikus asszony volt. Velem is nagyon kemény volt, olyan szigorúan nevelt, pedig egyetlen gyerek voltam. Nagyon szép házasságuk volt, végeredményben csak 15 évet éltek együtt.

A mostohaapám abszolút nem volt vallásos. Ők ilyen asszimilánsok voltak, a zsidó öntudat megvolt, csak nem voltak vallásosak. Hát ez a Riemer nagyapa, ez is lentről kezdte, nagyon lentről, ahogy a felesége, a mostohanagymamám mesélte. Amikor összeházasodtak, az első év után az volt a nagy örömük, hogy vettek egy matracot, mert addig szalmazsákon aludtak. Tehát kétkezi munkájukkal jutottak oda, ahova eljutottak. A gyerekeiket viszont taníttatták, mindenik tanult zenét. A mostohaapám Bécsben járta a kereskedelmi akadémiát, a következő fiú, Riemer Oszkár, ő érettségizett, majd kikerült a fontra az első háború idején, és hősi halált halt. A marosvásárhelyi zsidó temetőben van egy emlékoszlop, ahol szerepel az összes zsidó katona, aki hősi halált halt, köztük van Riemer Oszkár is, sőt úgy tudom, hogy a református temetőben is létezik egy ilyen emlékmű, ahol szintén szerepelnek az első világháborúban elesettek.

Volt egy lánytestvérük, Ilonka, aki Kolozsvárra ment férjhez, egy gyönyörű szép nő volt. A férjét Erdős Mórnak hívták, egy zsidó mérnökember volt. Ilonka háziasszony volt, nem volt teljesen egészséges, és emiatt Mór elkényeztette, féltette. Nagyon szépen éltek, gyerekük nem volt. Nagyon szép hangja volt, szépen zongorázott, és sokat utaztak a férjével. Nagyon elegáns, nagyon civilizált lakásuk volt, egy magas intellektusú házaspár lakása – a férj, mérnök lévén, jól keresett bizonyára. Erdei vasutakat épített, úgy tudom, de később felhagyott ezzel a mesterséggel, és mikor már én is ehhez a családhoz tartoztam, egy nagy en gros [nagybani] üzlete volt Kolozsvárt. Elköltöztek ebből a lakásból egy másikba, ami szintén gyönyörű, tágas és igazán pompás volt. Mikor én visszajöttem a deportálásból, megtudtam, hogy a férjével együtt Kolozsváron vészelte át a deportálást, mert volt egy magyar sebészprofesszor, Klimko, aki megmentette őket és másokat is. Benntartotta őket a klinikán [lásd: zsidók mentése Észak-Erdélyben], tehát nem adta ki, mikor el akarták vinni őket. Ők ketten megmaradtak.

Mostohaapám legfiatalabb testvérének, Riemer Ernőnek kereskedelmi érettségije [lásd: kereskedelmi iskolák] volt, de ő is hegedült, a nagynéném zongorázott, énekelt. Ernő, ez a legkisebbik, a műhelyben kitanulta a mesterséget, a szabóságot, és elment Bécsbe, és ott betársult egy nagyon elegáns férfidivatáru-üzletbe. Először csak mint alkalmazott, és utána társ lett. A társ nem volt zsidó, legalábbis úgy tudom, és úgy is ment a cég, hogy „Stoll und Riemer”, aztán Ernő maradt egyedül. Szöveteket Angliából hozott, ő szabott. És a következőt csinálta: elment Angliába, hogy megtudja, mi az angol szabászat, csináltatott magának egy öltönyt, hazament és kibontotta, hogy lássa, hogy mi az a csoda. Legközelebb elment Angliába, és meg volt híva egy előkelő partira. Ez úgy volt megszervezve, hogy maga a parti egy hajónak a fedélzetén volt, és ő fogta és csinált magának egy fehér szmokingot. Olyan szép férfi volt, hogy egy filmszínésznek megfelelt. A társaságban ott volt London legjobb szabója, érdeklődött, ki ez az ember, aki ilyen elegáns. Szóval ilyen volt ez az Ernő, aki megnősült, el is vált a feleségétől. Már volt az Anschluss, már bementek Hitlerék. Hát a mostohaapám nagyon izgatta magát – mert éltek még a szülők –, hogy mi lesz Ernővel, de ő állandóan írt, hogy „jól vagyok, rengeteget dolgozok…” Hogy kinek dolgozik, mikor már zsidóknak nem lehetett, és ki dolgoztat ebben az időben, azt nem írta. Aztán egy szép napon, kaptak tőle egy értesítést Belgiumból. Hát a következőt csinálta: egy bizalmi embere volt ott, egy nő, aki az adminisztrációt végezte, és Ernő feldolgozta az egész anyagraktárát öltönyöknek. A pénzét befektette ezekbe az öltönyökbe, amit értékesített, és megvett magának egy jövet-menet hajójegyet Ausztráliába, ami egy fantasztikus összeg volt. És az utolsó pillanatban kilógott Belgiumba, de az utolsó pillanatban, mert másnap már a Gestapo ott volt. Így ment át Angliába [Azért kellett csak retúrjegy, hogy kiengedjék. – A szerk.], és ott letelepedett. Ő anyukával nagyon jó pajtás volt, anyuka nem a mostohaapámmal volt jóban [gyerekkorában] a korkülönbség miatt, hanem Ernővel, aki egy osztályba járt Sándorral, az anyuka öccsével, gyerekkori pajtások voltak, és szerették egymást. És ez az Ernő, egy szóval sem kérdezte meg tőlem, aki egyedül visszajöttem [a deportálásból], hogy „te, mit csinálsz? miből élsz?”. [Ernő a háború után visszatért Kolozsvárra, de később el is ment. – A szerk.]

Mittelman nagyapa volt a gyámom az anyuka részéről. Édesapám halála után az életbiztosítást nagyapa kezelte, éspedig olyan formában, hogy vett egy nagy házat, és ezt a pénzt is ebbe fektették be. Egy saroképület volt a Bulevárdon, az egyik fele szemben a mostani Unirea iskolával, a másik a Bulevárddal, akkor még nagy volt a család, a fiatalok, Aliz és Gabi otthon voltak még. A háznál tartották meg a szertartást, tekintettel arra, hogy ez már a második házassága volt édesanyámnak, hát nagy felhajtást nem csináltak. Arra emlékszem, hogy a kapu alatt volt a hüpe, és ott tartották az esküvőjüket. Én akkor elsős elemista voltam, engem ugyan elvittek otthonról, amíg maga a szertartás volt. [Zsidó szokás szerint a gyermek nem lehet jelen a szülő esküvőjén. – A szerk.] És aztán tudom, hogy volt az ebéd. Csak egy családi összejövetel volt az egész. Akkor anyukáék elutaztak nászútra Brassóba, ez volt a nagy nászút. Én megmaradtam a Riegelhaupt névvel, de anyuka Riemer néven szerepelt tovább, mert hát össze voltak házasodva.

Amikor mostohaapám elvette az édesanyámat, a szüleim a Riemer nagyszülőkkel az Albina- épületbe költöztek egy rövid időre, szembe a román ortodox templommal. Ott volt a bank is, de voltak bérlakások is, bár nem volt sok. Általában az Albina bank tisztviselői laktak a lakásokban, de másnak is ki volt adva, s az egyikben a Riemer nagyszülők laktak. Miután anyukáék összeházasodtak, az öregek átköltöztek Kolozsvárra, mivel a lányuk, Ilonka ott élt, majd építettek az Ernő fiuk segítségével ott egy nagyon szép házat. Így aztán átadták nekünk a lakást. Egy nagyon szép, nagy, háromszobás, konyha, fürdőszobás lakás volt. A fűtés nagyon nehéz volt: a cserépkályhákat fával fűtötték, és általában nehéz volt kimelegíteni. Mi a második emeleten laktunk, a pincéből kellett felvinni a fát. De volt lány a háznál, háztartási alkalmazott, és ő cipelte fel a fát a második emeletre, ahol mi laktunk. Ősszel mindig megrendelték a fát, volt pince, és ott tárolták. Felvágatták a fát, volt olyan vállalat, például volt egy olyan család, akik ezzel foglalkoztak, volt favágógépük [fűrészgépük], és jártak, ahová kellett. Az épületben természetesen volt vízvezeték, fürdőszobák angolvécével – civilizált módon lehetett lakni.

Anyukáék sokat olvastak, otthon volt könyvtárunk. Én általában magyar könyveket olvastam, magyar irodalmat és világirodalmat. A szüleim szintén. Gyermekkoromban végigolvastam Jókait, amit ma a gyerekek nagyon unnak, de én abban az időben nagyon élveztem. Olvastam Verne Gyulát és általában ifjúsági regényeket, ami épp megjelent. Nekem egyik kedvenc íróm mind a mai napig Márai Sándor volt, mint prózaíró. A szülők nem szóltak bele, nem mondták, hogy mit olvassak. A mostohaapám egy nagyon magas kultúrájú valaki volt, öt nyelven írt, olvasott, beszélt: magyarul megtanult [otthon], a németet megtanulta az egyetemen, aztán kikerült a frontra, ott megtanult oroszul, a hadifogságban megtanultak angolul, franciául tudott már, és mikor 1922-ben hazajött, szüksége volt a románra, és akkor ő nem csak úgy felszedte a román nyelvet, hanem tanárral megtanulta. Nagyon jól hegedült, és nálunk, a családban minden héten volt kamarazene – nagyon szép volt. Sok zenész jött, váltották egymást. Apuka mindig a másodhegedűs volt. Magos Etel volt az elsőhegedűs, apuka a másodhegedűs, Kozma Géza volt a csellista, és egy Müller nevű volt a brácsás, és néha zongorakvintettjük is volt. Olyan jól muzsikáltak, hogy itt, [Maros] Vásárhelyen a Kultúrpalotában még koncertet is adtak. Az Albinában, ahol laktunk, én az ebédlőben aludtam, ott volt nekem a díványom. Mikor a kamarazene volt, akkor én befeküdtem anyukának az ágyába, és amikor vége volt az estnek, míg kicsi voltam, ölbe vitt ki apuka az ágyba, vagy félálomban lábon, de én úgy elaludtam a zene mellett, hogy csuda. Más zenészek nem jöttek, csak saját szórakozásukra játszottak.

Amikor Mittelman nagyapa nyugdíjas lett, és Aliz nagynéném férjhez ment – mivel a bulevárdi lakásukban vagy hat szoba volt –, anyukáék úgy döntöttek, hogy az Albina-épületből oda költöznek, és elosztják a szobákat: a felében laknak nagyapáék, a felében mi, és anyuka fogja vezetni a háztartást, mert egy konyha volt. És úgy is történt, hogy felköltöztünk oda, egyik részében laktunk mi, a másik részében nagyapáék, és anyuka vezette a háztartást. Hát nekünk egy lány segítségünk volt, nagyapáéknak még egy lányuk, s akkor – mert nagy volt a lakás, és sokan voltunk –, mind a kettő ott maradt anyuka segítségére. Egyik volt a konyhában, és a másik takarított. Ott nem úgy volt, mint ma, hogy egyszer egy héten, hanem minden nap a parkettet is kefélték, és komoly takarítás volt. Nem beszélve arról, hogy egy nagymosás olyan nagy ügy volt abban az időben. Jött a mosónő, s két léből súrolták [a ruhákat], kifőzték, keményítették és kékítették. Abban az időben általában nem volt sem tarka asztalnemű, sem tarka ágynemű, tehát fehér volt az ágynemű is meg az asztalnemű is. Ahhoz, hogy habfehér legyen, az utolsó tisztáló vízbe betettek egy bizonyos folyadékot, amit kékítőnek hívtak, ez nem fogta meg a ruhát, hanem szép fehér színt adott a fehér ruhának. A víz kékes lett, és ezáltal maga a fehér ruha porcelánfehér lett. S a fehérnemű… Emlékszem, gyerekkoromban én annyit sírtam, mert voltak az úgynevezett ingbugyik finom lenből, batiszt vászonból, és azt keményítették, és az úgy dörzsölt, hogy mindig, mikor felvettem, összegyűrtem, hogy ne legyen olyan érdes. Szörnyű volt a viselése, ha visszagondol az ember. Nem beszélve a férfiak ingeiről, a gallérokról, azok komoly munkák voltak. Akkor főleg télire tettek el, minden el volt téve, zöldségtől kezdve, paradicsom, savanyúságok. Úgy emlékszem, hogy ebben a nagy épületben nem volt jó a pince, de voltak kamrák, és oda is be lehetett tenni. Aztán jött ősszel a száraztészta-eltevés télire. Jött egy asszony, akinek különböző szitái voltak, s aki meggyúrta a tarhonyát, a levesbe való vékony laskát, a kocka laskát, a széles laskát. Az egész ház tele volt laskafélével, mindenhol kiterítve nagy abroszokon, hogy száradjon meg, szóval így ment akkor a világ.

Akkor nem volt autóbusz, messzinek tűnt [a bulevárdi lakás], mindenki azt mondta, hogy hát hogy lehet olyan messze költözni ki a városból, mert ugye a piacra a főtérre kellett menni [Fél kilométernyi távolságra sincs a hely a város volt piacterétől. – A szerk.]. Piac minden nap volt a főtéren, de délelőtt 11 órára a főtér ragyogott, ott már nem volt egy almahéj sem. Én nem nagyon jártam vásárolni édesanyámmal, mert nem volt időm, iskolába jártam, de előfordult, mondjuk, nyáron, hogy engem is elküldtek valamit venni. De általában anyuka ment. Csütörtökön, amikor nagyobb vásárlást végzett, akkor segített neki a lány, de ha csak épp valamire szüksége volt, elment egyedül is. Azt tudom, hogy volt mindig egy-egy falusi asszony, aki házhoz hozta a tejterméket: naponta a tejet és hetente a tehéntúrót, a tejfölt. Csütörtökön volt a nagyvásár, szekérrel és rengeteg áruval jöttek, majorságot [baromfit] is hoztak különböző vidékekről, például a Nyárád mentéről. A piac rendszerezve volt, egyik helyen voltak a zöldségek, a másik helyen a majorságok vagy más élő állatok. Főleg az őszi vásár, a Márton-napi vásár, az nagyon nagy volt, annyira, hogy fel a nagy [román ortodox] katedrálistól le az Albináig tömegesen voltak az árusok. Akkor aztán komolyan rendszerezve volt, rengeteg zöldséget hoztak [vidékről], felhoztak mindent, ami csak létezett. Akkor mindenhol földműveléssel foglalkoztak vidéken, tehát volt bőven áru: gyümölcs meg mindenféle, ami csak létezett, szem-szájnak ingere. Sátrak voltak, különböző csecsebecsékkel, cukorkaárusok, de [vásári] előadás nem volt. Nagyvásárkor kimentek a mézespogácsa-árusok is, az volt a gyerekeknek az öröme, mert nagyon finom mézes- és dióspogácsákat árultak. Mindig vártam, hogy anyuka már hozzon haza pogácsát. Minden évben volt három vagy négy nagyvásár. A nagy állatvásár lent volt a November 7-ben [A November 7 a kommunizmus idejéből fennmaradt elnevezése a városrésznek, Marosvásárhely északi részében volt ez a piac, a Szentgyörgy utcában. – A szerk.].

[Maros]Vásárhely főtere jóformán zsidó üzletekkel volt tele. Volt a Vámos-féle nagy textilüzlet, az egy nagyon rendes kereskedő ember volt, nagyon szerettük, mert ott könyvre lehetett vásárolni, vagyis részletre, pláne amelyik családban fix fizetéses állású emberek voltak. Minden családnak volt egy fűszerese, egy boltja, és akkor általában elmentek, és nagyvonalakban a havi szükségletet megrendelték, amit beírtak abba a könyvbe, amit mindenki magánál tartott, s úgyszintén a kereskedő is felírta bizonyára. És akkor rendszerint az üzletnek az inasa hazahozta házhoz, mert akkor nem egy kiló cukrot vettek, hanem egy mennyiséget, ami mondjuk, egy hónapra elég. Ha közben még valamire szükség volt, akkor mentek, és a könyvbe beírták. Mikor aztán jött az elseje, akkor kapta a fizetést apu, elment és kifizette azt az összeget, és akkor kiegyenlítették a számlát.

Volt egy házi varrónőnk, aki éveken át járt hozzánk, mindent megcsinált, amit csak lehetett, átalakított dolgokat, mert nagyon gyakran nemcsak új ruhákat vettek, hanem a régieket alakították, pótolták, javították. Édesanyám csak a felsőkabátokat varratta a szabóságban. Mindenkinek megvolt a maga szabója, a miénket úgy hívták, hogy Bence, az Albina-épülettel szemben volt egy kis magánház, és ott volt ez a szabóság.

Édesanyám minden szombaton ment templomba, pénteken este gyertyát gyújtott, nem főzött szombaton. A nagyünnepeket megtartottuk, Hosszúnapkor [lásd: Jom Kipur] a mostohaapám is ment a templomba, és a megfelelő étkezési rítusokat is megtartottuk. Nem voltunk kóserek, de édesanyám nagyon jóízűen főzött, könnyű konyhát vezetett, nem zsidó konyhát, hanem egy modernebb, könnyebb konyhát, és sok gyümölcsöt ettünk. Nem beszélve arról, hogy mostohaapám idegalapon magas vérnyomásos lett, és akkor mi már olajjal főztünk abban az időben, ami ritkaság volt, de az üzletben lehetett kapni. Édesanyám nem vett gyakran kövér libát.

[Maros]Vásárhely egy kisváros volt, ahogy nevezték akkor: „a flekkenező Vásárhely”. [Székelyföldön néha ma is „Flekkenfalvának” nevezik ironikusan Marosvásárhelyt. – A szerk.] Én úgy emlékszem, hogy az én időmben, az iskolai időben, ötvenezer lakosa volt, így tanultuk [Az 1930-as népszámlálási adatok szerint 38 000 fő volt Marosvásárhely lakosainak száma. – A szerk.]. [Maros]Vásárhelyen volt zsidó klub, és volt magyar kaszinó, és nagyapa is és a mostohaapám is a magyar kaszinóba jártak. A magyar kaszinó abban az időben az Apolló-palota épületében volt. [Az Apolló-palota a Rózsák tere 5. szám alatt található. Teleki Sámuel gróf építtette 1820–1822 között. Az épület földszintjét üzletek, az első emeletet lakások foglalták el, a második emeleten vendégfogadó működött, ahol bálokat, később 1824–1923 között színielőadásokat is tartottak. 1923-ban az épületet Bürger Albert sörgyáros vásárolta meg és alakíttatta át. A földszinten 1923-tól a Magyar Úri Kaszinó működött. Jelenleg különböző politikai pártoknak és a Pro Európa ligának ad otthont. – A szerk.] A szüleim társasága inkább magyar társaság volt. Sok zsidó család oda járt, a férfiak főleg, és akkor anyukáék mentek a férjek után. Gyerekeket nem vittek, ez csak felnőtteknek volt. Estefelé, hat, hét órától mentek a férfiak, az asszonyok úgy nyolc órakor, és úgy tíz óráig tartott az egész. Voltak kártyaasztalok, és ott kártyáztak általában, magyar kártyával játszottak, bridzseltek s aztán römiztek, semmilyen más szórakozás ott nem volt, nem volt ital sem. Az asszonyok általában kibiceltek a férfiaknak, elég szolid szórakozás volt végeredményben. Anyukáéknak otthon is volt bridzspartijuk a barátokkal. Volt egy Metz doktor nevű, akkor volt egy Nanási nevű, szintén magyar család, ezekkel jártak össze. Tehát ilyen élet volt.

Szabadságra nem jutott pénz, annyi volt a szabadság, hogy a szüleim elmentek Kolozsvárra pár hétre az öregekhez – vonattal jutottak el oda. Én is meglátogattam őket, nem gyakran, kétszer-háromszor ha voltam egy-egy vakáció idején a kolozsvári nagyszülőknél. A szüleim egyetlen egyszer voltak Bécsben, ennél az Ernő testvérnél, tehát ennél a nagybácsinál. Arra már nem jutott, hogy nyaralni menjenek fürdőhelyre. Egy tisztviselő ember volt a nevelőapám, fix fizetéssel, szépen éltek, de nem nagylábon, egy polgári jólétet biztosított.

Én a négy elemit a zsidó iskolában végeztem, ami a Horea utcában volt, ahol most a négyes számú iskola van. Hat osztálya volt, én négyet végeztem. Általában akik tovább akartak tanulni, négy osztályt végeztek, és úgy kerültek át a helyi líceumba vagy a felsőbb iskolába. Aki nem volt elég módos, az elvégezte csak a hat osztályt, de ez nem volt kötelező, négy osztály volt a kötelező. Nagyszerű iskola volt. Olyan tanítónk volt, Radó Ferencnek hívták, amilyen kevés van a mai világban. Radó bácsi egy kiváló ember volt, remekül tudott foglalkozni a gyerekekkel, volt türelme, amit csak kérdeztünk, mindenről tudott nekünk mesélni, én nagyon szerettem őt. Mindig mondtam, hogy amit tudok, azt tőle tudom. Az igazgató, Moskovits Jenő [Deutsch Éva édesapja, a Centropa készített interjút Deutsch Évával. – A szerk.] végtelenül rendes, áldott jó ember volt, de ő egy másik osztályt tanított. Minket Radó Ferenc vitt végig a négy elemin. Az iskolában, az elemiben is és a líceumban is, románul tanultunk, de a vallást rendesen héberül tanultuk. A héber betűket az imakönyvből tanultuk meg olvasni, és általában a vallási dolgokat, a Bibliáról – mindent Radó bácsitól tanultunk meg ott vallásórán. Miután befejeztem a négy osztályt, és a líceumban voltam már, vasárnaponként elmentem Radó bácsihoz, hogy beszélgessek vele.

Nagyon szép ünnepeket szoktak tartani a zsidó iskolában. A nagyobb előadásokat a zsidó Kultúrházban tartottuk, de évközben voltak önképzőkörök, amit a zsidó iskolában tartottak: felolvastak verseket vagy humoros dolgokat. Radó bácsi és egy másik tanítónő, aki szegény nem jött vissza a deportálásból [Mint a Deutsch Évával készült interjúból megtudhatjuk, Radó Ferenc is és Moskovits Jenő is a deportálás során halt meg. – A szerk.], Rosenfeld Böske, összeállítottak egyszer egy purimi mesét, szép előadás volt [lásd: Purim spiel]. Gyerekek adták elő: az egyik osztálytársam volt az Eszter királynő, egy nagyon szép lány, Citrom Évának hívták (ő később nem mert hazajönni a deportálásból, mert nem viselkedett ott rendesen), az egyik fiúosztálytársam volt a Hámán, akkor volt egy Mordeháj és egy másik osztálytársam Ahasvérus. Az volt a mese, hogy Ahasvérus meg akart nősülni, és vittek oda különböző lányokat, egy beduin, egy török és egy zsidó lányt, és ő a zsidó lányt választotta. Hát én is az egyik lány voltam, valakitől kaptam kölcsön egy olyan elegáns török toalettet, hogy mindenki azt mondta, miért nem választott engem a zsidó lány helyett, mert olyan gyönyörű ruhám volt…

A Zsidó Kultúrházban nagyon szép bálok és előadások voltak. [A volt Progres mozi épületéről van szó a mai Tipografiei, Nyomda utca 4. szám alatt. 1928-ban épült a zsidó hitközség támogatásával, művelődési célokra. Számos ünnepély, irodalmi, hitközségi összejövetel színhelye volt. Színpadán előadást tartott a iaşi-i és a vilnai jiddis színház is. Az épületben az 1930-as évektől filmszínház is működött. – A szerk.] Egyszer egy nagyszerű előadás volt, a Maeterlinck-féle „[A] kék madar”-t adta elő a zsidó elemi. [Maurice Maeterlinck (1862–1949) – Nobel-díjas (1911) belga drámaíró, álomszerű, szimbolikus színdarabokat írt. Az említett mű mesejáték 6 színben. – A szerk.] „A kék madár”-előadásban az egész iskola részt vett, ének nem volt, de voltak kisebb táncok. Mivel a mese maga több részből állt, az iskola nem tudta előadni az összes jelenetet. A történet az volt, hogy két gyerek keresi a kék madarat, és különböző helyekre mennek, és akkor ezeket a különböző helyeket narrátorok mondták el, így összekötötték az egészet. Én nem voltam egy nagy szereplős, de ebben az esetben engem is kiválasztottak, én voltam az egyik narrátor, a másikra emlékszem, hogy Mestitz András volt [Scheiner Júlia (szül. Mestitz) öccse], aki egy osztállyal fennebb járt. Az előadás betanításához az egész iskola tanári kara segített. Az egész egy nagyon szép, komoly előadás volt, a szülők voltak a közönség.

Abban az időben volt egy zsidó nőegylet, a WIZO, nyilván, hogy a cionizmust támogatták, és ilyen értelemben jótékonysági előadásokat, bálokat rendeztek a Zsidó Kultúrházban, és akkor a szüleim is elmentek. Édesanyám más bálra nem járt. A szüleim nem vettek részt ilyen szervezetekben.

Én harmadik elemista voltam, amikor elkezdtem a zongorázást Metz Piroskánál a konzervatóriumban [a Zenedében, ahogy nevezték abban az időben]. Nagyon szerettem Piroska nénit, dacára annak, hogy egy szigorú tanárnő volt, de én, aki olyan lámpalázas voltam, megszoktam, hogy más előtt is kell játszani. Egy negyedórát foglalkozott az emberrel, de ki kellett ülni az egy órát, amíg a másik három is elvégezte az óráját, úgyhogy egymás előtt játszottunk, nem beszélve arról, hogy voltak ezek a belső vizsgahangversenyek. Eljött az idő, mikor a szüleimnek nehéz volt kifizetni a tandíjat, és akkor átmentem egy Lóránd Éva nevű zongoratanárnőhöz, aki házhoz járt. A Zenedében negyedévenként kellett fizetni, s az egy nagyobb összeg volt egyszerre kiadni egy fix fizetéses tisztviselőnek. Ezért mentem át Lóránt Éva tanárnőhöz, nem volt olcsóbb, de havonta lehetett fizetni a tandíjat. A zeneiskolában is úgy volt, mint az iskolában, első év, másodév, harmadév. Én úgy emlékszem, hogy vagy három évig jártam a Zenedében, és a többit, még vagy három évet ettől a Lóránt Évától tanultam, de elszoktam a nyilvános szerepléstől, és nem is voltam tehetséges végeredményben. Ő egy modernebb zongorázási módot tanított – a Chován-Czerny az egy metódus volt [Chován Kálmán és Karl Czerny zongoraművészekről van szó. Czerny mint zongorapedagógus szerzett hírnevet, a 19. század több nagynevű zongoraművészének, többek között Liszt Ferencnek is tanára volt. – A szerk.] –, tehát egész más kéztartással meg kellett tanuljam az új módszert, ami a zongoránál egy lényeges dolog. Én nem nagyon szerettem szegény tanárnőmet, úgyhogy olyan gikszer és melléfogás volt ez az átmenet, hogy az borzasztó, és habár elég sokáig tanultam, félbemaradt a zongorázás.

1932-ben, mikor bekerültem az Unirea líceumba (a Bulevárd felőli része volt az Unirea, most egyetem van ott), az egy remek iskola volt, egy remek igazgatónővel, Doamna Georgescuval [Georgescu asszonnyal], aki végtelenül rendes ember volt. Ott végeztem a négy év líceumot. A vége fele, 1936 körül, már olyan bizonytalan idők voltak, nem volt még éppen háborús hangulat, de az antiszemitizmus már dolgozott. Nem mondhatni, hogy az iskolában éreztették velünk, tudtuk, hogy voltak lányok, akik vasgárdisták [lásd: Vasgárda] voltak, de így mi nem éreztük. Több zsidó volt az osztályban, de mi jóban voltunk egymással. 14 évesen én egy elég visszahúzódó leány voltam, mindig egy-egy barátnőm volt, azzal jöttünk-mentünk, nem szerettem a nagy társaságot sohasem. Én jóban voltam mindenkivel, de például összejövetelekre nem szerettem menni. Elég rossz természetem volt ilyen szempontból, nagyon gátlásos voltam. Nagyon jó barátnőm volt egy román kislány, Moldovan Margareta is, és Traub Juci is, aki zsidó lány volt. A Juci barátnőm rendkívüli okos lány volt, első tanuló minden téren. Ha számtanról volt szó, akkor a számtanból volt a legjobb, ha franciából kellett dolgozatot írni, abban volt a legjobb, nagyon-nagyon eszes lány volt. Sajnos a szülei elég nehéz körülmények között éltek, így nem tudott tovább tanulni, és így megtanulta a varrást. 1936-ban elvégeztük a líceumot, megvolt ez az úgynevezett „kisérettségi”, és akkor nagy része a zsidó lányoknak úgy döntött, hogy mesterséget tanul. A [kis]érettségi után nem tanultam együtt Jucival, de tudom, hogy volt egy komoly udvarlója, Rosenblatt Sanyi, akit mi Kokischnak neveztünk. Tudom, hogy nagy volt a szerelem, de jött a háború, deportáltak, és Juci haza sem jött [Maros]Vásárhelyre a deportálás után. Túlélte a deportálást, sőt mai napig is él, de most már nem tartjuk a kapcsolatot, férjhez ment, sok mindenen ment keresztül, a végén Bécsben állapodott meg, és ott most özvegyen él. A lánya szintén abban a városban él. Ez az utolsó hírem róla. 1987-ben találkoztunk utoljára.

A negyedik elemi után, mikor felkerültem az Unirea líceumba, vallásórára a rabbihoz, Dr. Lőwi Ferenchez jártunk [Lövi Ferenc (szül. Kőrösladány, 1869) előbb Nagyatádon volt rabbi, majd 1903-tól Marosvásárhely főrabbija. Megalapította a leánygimnáziumot, a Talmud-Tórát és a Népkonyhát. Kutatási területe Péchy Simon és a szombatosok. Lövi Ferenc: R. Simon c. Jocháj élete és szentírásmagyarázata (Budapest, 1892); Bibliai Történet (1904) – A szerk.]. A rabbinak [Maros]Vásárhelyen volt családja, négy gyereke, nagyon művelt valaki volt. Az egyik lánya, gyermekgyógyász volt, az egyik fia orvos, a másik ügyvéd, a másik lánya két vagy három évet végzett az orvosin, de az nem fejezte be. A rabbi a Kemény Zsigmond Társaságnak volt a tagja. [A Kemény Zsigmond Társaság szépirodalmi és közművelődési társaság Marosvásárhelyen. Tolnai Lajos marosvásárhelyi református lelkész serkentésére br. Apor Károly elnöklete alatt alakult 1876-ban. Voltak alapító (42), rendes (69), tiszteletbeli (4) és pártoló tagjai. Célja a széptudományok művelése, a régibb és újabb székely nyelvsajátságok tanulmányozása, összegyűjtése és kiadása, valamint Kemény Zsigmond munkáinak kiadása. Havonként egy felolvasó- és évenként egy ünnepi ülést kellett tartani. – A szerk.] Abban az időben is, mint ma is, ez egy irodalmi társaság volt. Különböző előadásokat tartottak a társaság keretén belül, meghívtak írókat, költőket, akik egy-egy este előadták a műveiket. A szüleim elmentek, amikor valami érdekesebb előadás volt. Magyarországról is jött Móricz Zsigmond például, sok író jött abban az időben.

Vallásórára kötelező volt járni abban az időben. Mindenki olyan vallásra járt, ahova tartozott. Mint az iskolai órát, úgy tartották meg a vallásórát is, hetente. A zsidó vallásóra, tehát a kisebbségiek vallásórája nem az iskola keretén belül volt, hanem eljártunk a zsidó iskolába, és ott tartotta a rabbi az órát. Nem szerettük, de hát jártunk vallásórára. „Imádkoztatok?” Ezt mindenkitől megkérdezte [a rabbi], és megnyomta az orrunkat, hogy hazudunk-e vagy nem. Ahhoz én túl becsületesnek tartottam magam, és hogy ne kelljen hazudjak, reggel kitettem az imakönyvet, elolvastam azt az imát, amit reggel kell mondani, tehát megmondhattam, hogy imádkoztam. Mikor jöttem vissza a deportálásból, [Nagy]Váradon keresztül jöttem, ott leszálltunk a vonatról, és ott ellenőrizték, hogy kik szállnak le. Volt ott egy zsidó rendőr. „Ki vagy?”, kérdezte. Én mondtam a nevemet: Rigelhaupt. „Ez egy német név!” Ott voltak még más [maros]vásárhelyiek is. „Hát… velünk volt – mondták –, nézze meg, tetoválva van!” „Tetoválva mindenki lehet! Tud zsidóul?” „Nem tudok.” Félreállított, hogy gyanús elem vagyok. Ezek mind mondták, hogy ne... Én röhögtem rajta, hogy én ott félre vagyok állítva mint gyanús elem. Most jövök a lágerből, és gyanús elem vagyok! Utána megint odajött hozzám, kérdezte, hogy tudok-e jiddisül vagy zsidóul. Mondom, nem. Imádkozni tudok? Egy adott pillanatban eszembe jutott az a reggeli ima, amit akkor én beszajkóztam, mert az első szavakat tudom most is: „Majde áni löfonélho…” [„Mode áni l’fánechá…, Hálát adok néked…(, örökké élő Király, hogy fölkeltemkor kegyelemben visszaadtad lelkemet: nagy a mi bizalmunk benned.)”], a mai napig is ennyit tudok még az imából – hát ennek köszönhettem, hogy békén hagyott.

A kisérettségi tulajdonképpen a négy líceumi osztálynak a befejezését jelentette. Abban az időben négy líceum többet jelentett, mint a mai világban a nyolc osztály, szóval egy magasabb fokot jelképezett. Abban az időben már egy antiszemita hullám kezdődött, és nagyon nehéz volt zsidónak bejutni egyetemre. Általában mi, zsidó lányok nem mentünk iskolába [nem tanultak tovább], hanem inkább valamilyen szakmára mentünk – varrodába, fodrászatba, vagy valami mesterséget tanultunk –, gondolták a szülők, hogy így jobban tudunk majd érvényesülni az életben. Anyuka engem varrodába adott inasnak, mert hát az egy nagyon jó mesterség, és majd meglátom, később kimegyek Bécsbe a nagybácsimhoz stb., stb. Volt itt [Maros]Vásárhelyen egy testvérpár, úgy hívták, Kun nővérek, nagyon rendes emberek voltak, a Sáros utca végén volt egy időben a varrodájuk az emeleten, ott, ahol most az Azomuresnek van az üzlete. Szerződést kötöttünk, anyuka fizetett értem, de kellett járni inasiskolába is, ami egy állami inasiskola volt. Mikor elmentünk valamilyen szakmát tanulni, olyan szerződést csináltunk a munkaadóval, hogy három inasévet töltöttünk el, utána kaptunk munkakönyvet, tehát dolgozhatunk ott mint segéd. Általában, aki elment dolgozni, az nem fizetett, hanem ott annak megfelelően dolgozott a szakma eltanulásáért.

1939-ben kezdtem az inasiskolát. Ehhez nem volt szükséges a négy líceumi osztály, mehettél négy elemi után is. A kisérettségit saját magáért tette le az ember, mert azok a lányok, akik a négy év líceumot elvégezték, azok csak két évet jártak az inasiskolába. A többi lány, aki nem járt líceumba, és csak az elemi iskolát végezte el, három évet járt ebbe az inasiskolába. Az iskola a mostani Tűzoltóság épületében volt, a Horea utcában. Egy részében az épületnek a lányok tanultak, és egy másikban külön a fiúk. Mindenféle szakból voltak ott inasok. Különböző érdekes órákat tartottak a tanárok, értelmes, szép órákat, de ott nem a mesterséget tanultuk, hanem általános tudnivalókat: a nyelvtant, a történelmet, földrajzot, anyagismeretet, könyvelést, számtant. Volt ott egy kiváló számtantanárnő. Komoly tanulás volt ott. Román nyelven folyt a tanulás, mert állami iskola volt, de inasiskola. Mind különböző tanárok tanítottak. Volt még egy érdekes tantárgy, az erkölcsi nevelés, ami vallásos alapon volt, de a keresztény vallás alapján.

Egyszer jött egy új [erkölcsi nevelés] tanár, Straja, aki a vasgárdista érában a nagy Hakenkreuzcal [horogkereszt] jött be az osztályba. Egy frászban voltunk, hogy mi lesz velünk. Hát bejött egy jóvágású fiatalember, és az első ténykedése az volt, hogy beültette a zsidó lányokat az első padba – abban az időben körülbelül ötön vagy haton lehettünk az osztályban zsidó lányok, akik előzőleg a négy líceumot elvégezték. Nagyon értelmes volt, és végeredményben nem mondott semmi vad dolgot, hanem arról beszélt – mondhatni, kommunista módon, tehát felébresztette a lányokban az öntudatot –, hogy ne szégyelljék, hogy mesterséget tanulnak, hogy éppen olyan egyenrangú emberek vagyunk, mint aki mást végez. Első nap, amikor hazamentem, mondom anyunak, hogy ha a tekintet ölni tudna, akkor Straja meghal, mert én olyan dühös voltam rá, mert ő közben mindig nézett, és mindig engem kérdezett az Újtestamentumból, ha más nem tudott. Egyszer Straja tartott egy „előadást” az osztálynak, hogy ha gavallérunk van, ne szégyelljük, és nehogy járjunk mellékutcákban, mehetünk nyugodtan a főutcán, és ne legyen előítéletünk. Nem nyilvánult meg negatív módon velünk szemben, sőt azt tapasztaltuk, hogy értékelte, hogy a zsidó lányok értelmesebbek voltak, mint a többiek. Ő kemény vasgárdista volt, de lehet, hogy végeredményben nem kimondottan a zsidók ellen, hanem az akkori rendszer ellen volt ő. Rövid ideig volt nálunk tanár, mert aztán eltávolították, máshova helyezték, de én nem mondhattam rá semmi kivetnivalót.

Az 1930-as évek végén, a zsidó fiatalok még rendeztek összejöveteleket, de már lassan a hangulat nem volt olyan jó, Romániában kezdte nagyon felütni a fejét az antiszemitizmus, a Vasgárda kezdett uralkodni, úgyhogy rányomta a bélyeget a zsidó társadalmi életre és hangulatára – már úgy érződött a háború szele.

Közben, el kell mondanom, hogy anyukáék eldöntötték, hogy építenek egy kis lakást, külön akartak költözni. Tekintettel arra, hogy a Bulevárdi házba az én örökségem is be volt fektetve, nagyapa eladta a hatszobás nagy házat, és kiadta a megfelelő összeget a szüleimnek, hogy a Sportivilor utcában – az egy kicsi utca ott, ahol most a szülészet van – az új lakást fel tudják építeni. Nagyapáék pedig bérlakásba költöztek a Kazinczy utcába, az most Kogalniceanu utca, és ott van most a rendőrség épülete. Akkor az egy magánépület volt. A mi házunk egy nyáron épült fel, és egy nagyon-nagyon jól sikerült ház lett. 1938-ban beköltöztünk mi, hárman és az egyik lány.

Közben az történt, hogy mialatt én jártam az inasiskolába [vagyis 1939 után], a mostohaapámat áthelyezték Szászrégenbe. A bankot, ahol ő mint cégvezető dolgozott, úgy hívták, hogy Banca de Scont, valami takarékbank volt. Két fiókintézete volt, egy Medgyesen és egy Szászrégenben. A vezérigazgató egy áldott gonosz zsidó ember volt, és nagyon rossz viszonyban volt a mostohaapámmal. Nyaranként, mikor a medgyesi fiók főnöke szabadságra ment – aki ennek a vezérigazgatónak valami rokona volt –, apuka ment helyettesíteni. 1938 karácsonyán ennek a medgyesi fióknak a főnöke öngyilkos lett. Hogy miért, azt a mai napig sem tudom, de a vezérigazgató boldog volt, hogy megszabadult aputól, és azt mondta, hogy menjen, vegye át a medgyesi fiókot. Hát, anyukáék kétségbe voltak esve, most épült fel a ház, és most menjünk el olyan messze az egész családtól? Mert anyukának a húga, Ágnes és a Sanyi öccse [Szász]Régenben laktak, ott telepedtek le. Végül annyit elintéztek, hogy a [szász]régeni főnök, Horicskának hívták, akinek nem volt családja, az ment el Medgyesre, és mi mentünk [Szász]Régenbe. Tehát 1939-ben ki kellett költözni Szászrégenbe, és én még folytattam ezt a „gyönyörű” mesterséget, úgyhogy nagyapáéknál maradtam, ott laktam nála, amíg 1941-ben befejeztem az inaséveket – onnét jártam dolgozni is.

Közben jött a visszacsatolás [lásd: második bécsi döntés; magyar idők (1940–1944)], és a mostohaapámat elég hamar kitették az állásából. Az 1940-es években volt egy olyan törvény, hogy az összes tisztviselőknek a nem tudom, hány százaléka lehet csak zsidó [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és akkor a vezérigazgató – ahelyett, hogy azt az összeget ami járt, elosztotta volna apu és saját maga között, vagy hogy legalábbis apu is kapjon belőle – magának sajátította ki az egész összeget. Apu állás nélkül maradt. Azt hiszem, 1940-ben még dolgozott, és aztán 1941-ben kikerült [A zsidótörvényeket 1941 márciusában – akkor még csak az első és második zsidótörvény volt hatályban – terjesztették ki Észak-Erdélyre. – A szerk.]. Hát ez borzasztó volt, mert mi nem voltunk vagyonosak, a szüleimnek nem volt pénzük, és akkor apuka feketén könyvelt otthon egy benzinkutas cég főnökének, az nem volt zsidó ember, abból éltünk nagyon nehezen.

Én, amikor végezem, kikerültem [Szász]Régenbe, és így kettészakadt egy kicsit az életem. Nem emlékszem szeretettel erre az időszakra. Nem mondhatom, hogy ott nekem nagyon gyönyörű ifjúságom volt. Egy varrodába kerültem, és a fizetés, amit ott kaptam, az minimális volt. Nem beszélve arról, hogy utáltam, úgy utáltam… Egy idős zsidó nő volt a tulajdonos, Kraus Sárinak hívták, és tele volt vénkisasszonyokkal a varroda. És engem úgy utáltak, mert fiatal voltam, mert tudták, hogy végeredményben nem abból élek, nem kell gürcöljek, mert szüleim vannak, úgyhogy rettenetes, mit szenvedtem én abban a varrodában. Nem beszélve arról, hogy utáltam is varrni, és nem is voltam ügyes, szóval nekem ez egy nagyon nehéz periódus volt, annyit bőgtem… Akkor nagyapa azt mondta, elég volt, maradjon otthon. Rövid ideig volt az egész, 1944-ig. Otthon segítettem anyukának. Nem szerettem [Szász]Régent. Volt ott egy nagyon jó barátnőm, nagyon értelmes, ügyes lány, ragyogóan zongorázott, Szabó Mirinek hívták, a [maros]vásárhelyi konzervatóriumba járt, Trozner Sárikához. Az nagyon szerette Mirit, sőt, amikor Sárikának valami ínhüvelygyulladása volt, Miri helyettesítette, dacára annak, hogy akkor már zsidótörvények voltak. Gázban végezte szegény Miri az életét.

Szászrégenben a mostohaapámat a szászok is nagyon tisztelték. Volt például egy szász könyvüzletes, aki minden szombaton, mikor zárt, odaadta a német újságokat, hogy olvassa el, és én kellett visszavigyem. Akkor volt a fűszeres, akinél vásároltunk, egy házaspár vezette az üzletet, rém rendesek voltak. A mostohaapám hallgatta minden este a rádiót, Londont. Onnan jöttek először a hírek, ott már mondták, hogy vannak gázkamrák, de mi nem hittük. Gondoltuk, ez propaganda. Mikor bejött a magyar hadsereg [1940-ben], akkor még a magyar zsidók tiszti uniformisban jöttek, anyukáékhoz is járt egy csomó tiszt, akik még a rangjuknak megfelelő egyenruhában voltak [A zsidótörvényeknek a hadseregen belüli alkalmazásáról lásd: munkaszolgálat (musz). Az észak-erdélyi bevonulás idején a hadseregnek még nagy szüksége volt a zsidó származású katonák között föllelhető nagy számú orvosra, állatorvosra, gyógyszerészre, mérnökre, azonban novembertől nagy számban szerelték le azokat a zsidó katonákat, akik részt vettek Észak-Erdély visszafoglalásában. Jó részüket azonnal behívták munkaszolgálatra. (A zsidó tiszteket  majd csak 1941 augusztusában fosztották meg a rangjuktól, s ettől kezdve – amennyiben szolgálatra alkalmasnak minősíttettek –, munkaszolgálatot kellett teljesíteniük. Egyébként, mint Braham megjegyzi, 1942 májusában még mindig 129, a hatályos törvények értelmében zsidónak minősülő tiszt teljesített tényleges katonai szolgálatot.) (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. N. /1988/) – A szerk.]. Utána szép lassan leszerelték őket. És akkor kezdődött a munkaszolgálat a férfiaknál: Gabi nagybácsim elment, akkor [Maros]Vásárhelyen ott voltak a fiú-unokatestvérek, a másod-unokatestvérek anyuka részéről, akiket elvittek. Gabi nagybácsimat, mi, a gyerekek, imádtuk. Egy nagyon szép szál, magas, egész német típusú fiatalember volt, nem volt megnősülve – először Bácskában volt munkatáborban, ott nagyon jól voltak, dolgoztak, haza is került. De egyszer csak behívták, és bekerült a hírhedt bori lágerbe, ez Szerbiában volt egy rézbánya. Hát ott is pusztult el szerencsétlen, ott lőtték le. Ez a szász házaspár a fűszerüzletből megcsinálta, hogy egy német katonán keresztül levelet juttatott ennek a nagybácsimnak. Tehát voltak azért jobb érzésű emberek is. De viszont [Szász]Régenben, ami egy kisváros volt, tudták, hogy zsidók vagyunk, s megtörtént, hogy elmentünk a strandra, és ott megdobáltak minket, nem kővel, hanem mit tudom én, zöldalmával… Úgyhogy azután a zsidó fiatalok egy zsidó kertésznek a patakjánál fürödtünk, jól éreztük magunkat ott.

Anyukának a húga, Aliz Aradon volt férjnél, és ott kezdődtek először a vasgárdista idők. Nem tarthattak lányt, elvették a festéküzletüket, fel kellett venni egy strómant, aki az üzletet vezette, úgyhogy anyukáék az aradi húgáért drukkoltak. A nagybácsim, Aliznak a férje azon gondolkodott, hogy jöjjenek át Észak-Erdélybe, de a nagynéném nem akart ide jönni, úgy látszik, volt egy előérzete, két kicsi gyereke volt. Nem beszélve arról, hogy itt aztán jöttek a keményebb dolgok. Miután bejöttek a németek Magyarországra, fel kellett tenni a sárga csillagot, ez 1944. március 19-én volt. Hát akkor kezdődtek a szörnyű dolgok. Akkor minket kiköltöztettek a lakásból, azt mondták, hogy ha összeköltözünk többen, akkor megmaradhatunk a városban. [Szász]Régenben a barátainknak volt egy nagyobb lakásuk, és akkor mi és még egy másik család odaköltöztünk abba a házba. Én a konyhában aludtam, azt tudom, anyukáék egy szobában, a háziak egy szobában és egy másik szobában volt egy másik család a gyerekekkel. Anyuka vezette ott is a háztartást, mert a barátunknak a felesége beteg volt. De hát egy hónap volt az egész. Minket, fiatalokat akkor hol ide rendeltek munkára, hol oda, és ott történt meg velem, hogy mentem az utcán, és az egyik vénkisasszony varrólány, mikor meglátott, köpött egyet. Hát ez volt az egyetlen olyasmi, ami személyesen érintett engem. Mikor visszajöttem, próbáltam megkeresni, hogy a bosszúmat kitöltsem, de egész egyszerűen elfelejtettem, hogy hívják, és mikor aztán rájöttem, sok évre rá, késő volt.

A gettó Szászrégenben is a téglagyár területén volt [Az 1941. évi népszámlálás szerint Szászrégenben a lakosok 16,1%-a (1635 fő) volt zsidó. – A szerk.]. Mondták, hogy szedjük a holminkat, és másnap reggel jönnek értünk. Szekérrel vittük, amennyit vihettünk magunkkal, hát nagyon nem volt mit vinni. Nekünk élelmünk abszolút nem volt. Emlékszem, hogy ott volt egy munkaszolgálatos orvos, [maros]vásárhelyi volt, úgy hívták, Fridler doktor, és az jött és hozott nekünk egy kenyeret. Bekerültünk a [szász]régeni gettóba… Először felvittek a téglagyár területére, és aztán hozták a vidékieket, mert egész Hargita megye, Toplica, Udvarhely [Braham szerint a szászrégeni gettóban a helyieken kívül elsősorban Maros-Torda vm. keleti részéből és Csík vm. északi részéből koncentrálták a zsidókat. – A szerk.], mind oda kerültek. Az út mentén, ami a téglagyárhoz vezetett kicsi falusi házak voltak, s akik ott laktak, azokat kiköltöztették, és minket oda vittek be. A nőket a szobákba, a férfiakat a padlásra, mi fiatalok, egy páran a szénapadláson voltunk. Egy hónap volt maga a gettózás. Közben minket, fiatal lányokat levittek egy párat, már nem emlékszem, hányunkat, beoltottak, megvizsgáltak, mert elvittek dolgozni a tiszti kaszinóba. Az ott az egyik család házában volt [Szász]Régenben, bent valahol a központban egy emeletes házban. Egy gyönyörű lakás volt, és oda csinálták meg a tiszti étkezdét a német és magyar tisztek számára. Ez pont szemben volt a mi lakásunkkal, ahonnan ki kellett költözni, beláttam a házba, még ott voltak a bútorok. Engem beosztottak egy kis helyiségbe, ahol csak a poharakat mostuk. Reggel jött értünk a katona, este vitt vissza, gyalog mentünk fel a gettóba, csakhogy katonai kísérettel. Itt, ahol a kaszinó volt, lent volt egy nagy üzlet, Deutsch Éva férjének a rokonságáé volt. Egyszer lenézek egy szünetben, és látom, hogy hozzák oda a zsidó holmikat, és megismertem a nagynéném bundáját, megismertem a festményeket. Én úgy elkezdtem bőgni, hogy azt nem tudom elmondani. A katona, akivel én együtt dolgoztam ott a mosogatásnál, egy német katona volt, odahívott és azt mondta: „Ne sírj, ne csináld azt, hogy még jobban nevessenek rajtad. Ne mutasd ki a fájdalmadat! Hagyd el, mert vége lesz mindennek. Az én családomat is agyonbombázták Drezdánál. Ne sírj.” Szóval egy ilyen emberséges hangot ütött meg. A konyhán nem adtak enni, de mikor maradt a lábas fenekén, azt ki lehetett vakarni. De ahol magyar katonák voltak, ott disznóhúsok is voltak, és én persze nem ettem semmit. Amikor visszamentünk a gettóba, mondtam anyunak, de ő azt mondta: „Ne törődj, egyél, amit adnak, mert ki tudja, mi lesz.” Mi, amit ettünk a gettóban, az valami közös kondérból volt. Hát ez rövid ideig tartott.

Aztán elvittek. Úgy tudom, hogy egy vonattal kiürítették teljesen a [szász]régeni gettót [1944. június 4-én deportáltak a szászrégeni gettóból 3149 embert. – A szerk.]. Véletlenül úgy adódott, hogy a vagonban együtt voltak a szüleim, anyuka és a mostohaapám, és akkor még volt egy Steuer nevű család, meg még többen voltak ott ismerősök. Sokan voltunk. Azt mondták mindenkinek, hogy Kassa mellé, a Kenyérmezőre visznek dolgozni, ez volt a mese [Kenyérmező névvel két térséget is illettek: az egyik egy történelmi nevezetességű hely volt Hunyad vármegyében a Maros két partján, a másik egy Esztergom melletti puszta volt, ahol az első világháború idején egy hatalmas hadifogolytábor volt. Kassa melletti Kenyérmezőről nem tudni. Viszont az Auschwitz felé tartó vonatok Kassán mentek keresztül. – A szerk.]. Az út borzasztó volt. Adtak vedret, hogy végezzük el a dolgunkat, de én nem tudtam ott idegenek előtt vizelni, éjszaka sem, akkor sem, amikor már ilyen volt a hasam [mutatja]. Valahol Csehszlovákiában, már Kassán túl voltunk, akkor megállt a vonat, és volt egy zsidó orvos, aki végigjárta a vonatot, hogy nincs-e beteg. Anyuka mondta, hogy nem megy a vizelet. Nem az, hogy széklet, de vizelni sem tudtam. Azt mondta, hogy tegyünk meleg vizet a hasamra. De hát honnét vegyünk meleg vizet? Egy nyílt pályán voltunk, és megengedték, hogy leszálljunk, és én egy bokor mögé bújtam, gondoltam, hogy nem lát senki. Biztos látott, de nem volt érdekes. Csütörtökön vagoníroztak be, csütörtökön reggel jöttünk ki a házból, és Auschwitzba hétfőn érkeztünk meg, és én körülbelül szombatig nem tudtam vizelni.

Közben jöttek, a vonatot átvették a németek, és egy német katona azt mondta, hogy hát munkára visznek, és van zenekar. Apuka gondolta, hogy milyen jó lesz, mert ő tud hegedülni. De anyám fantasztikus erős volt. Apu egy pesszimista lélek volt, és én magam is, de anyu az mondta: „Vagy öngyilkosok leszünk mind, vagy aztán egy szó se!” És ott ültünk, ültünk a vagonban, s szörnyű volt, mert volt egy nagyon öreg néni, nem tudom, hogy ki volt, de vak is volt szegény, és egész éjjel tapogatózott és jajgatott. Az valami borzasztó volt, éjszaka ment a vonat, és ott tapogatózott, és ordított: „Jaj, jaj, jaj…” – szörnyű volt.

Mikor megérkeztünk, én akkor még anyukával együtt voltam, a férfiakat rögtön elválasztották. Leszálltunk, és akkor mentünk anyukával karon fogva a szelektáló bizottság elé. Hát mit tudtuk mi, hogy ki merre megy? Odaérünk a szelektáló bizottság elé, és az illető – én nem tudom, hogy ki volt, mert nem is figyelte az ember – intette, hogy anyuka menjen balra és én jobbra. És akkor én németül mondtam: „Aber meine Mutter! [De hát az anyám!]”, és anyuka mondta, hogy „Aber meine Tochter!” [De hát a leányom!], és erre átlökte anyukát jobb oldalra, ahol én voltam, és azt mondta: „Áh, te még tudsz szaladni.” Nem értettük, hogy miről van szó, és akkor anyukával maradtam…

Mikor levetkőztettek Auschwitzban, tőlem a cipőt is elvették. Volt egy gyönyörű síbakancsom, és mikor bevittek a tusolóba, arra rögtön rátették a kezüket – valószínűleg a zsidó lányok, mert azok vetkőztettek ott le –, és ugye amikor visszamentem, nem volt már cipőm se. És akkor kaptam egy zöldet és egy feketét, de az egyik lapos sarkú volt, a másik magas sarkú. Auschwitzban csak három éjszakát töltöttünk, és elvittek Krakkó-Plaszowba [Kraków-Płaszów (Krakau-Plaszow) – 1940-ben kezdték építeni a krakkói régi és új zsidó temető helyén a négy altáborból álló tábort, amely először munkatábor volt, majd koncentrációs tábor lett. 1944 május-júniusában az akkor ide hozott 6–8 ezer magyar zsidóval a tábor létszáma 24 000 fő volt (lengyelek, zsidók, valamint német bűnözők voltak itt). – A szerk.]. Ott anyukával még együtt voltunk, és ott volt Ágnes nagynéném is. Krakkóban azt mondták, hogy ne mondjuk, hogy anya s lánya, és mondjuk, hogy mesterségünk van. Erre mind a ketten azt mondtuk, hogy varrónők vagyunk. Anyukát beválasztották az építkezéshez, és engem be a raktárakba, úgyhogy nekem jóformán semmi problémám nem volt, aránylag jó dolgom volt, de anyuka hordta a téglát. Vitaminhiánya lett, s hólyagok lettek a lábán. Ami nagy dolog volt, hogy első perctől kezdve a [havi] ciklus az megszűnt, mert különben szörnyű lett volna – nem tudom, mit adtak. Ott a barakkokban volt mindeniknek helye. A lengyel zsidókkal is valahogy jól megértettem magam, szerettek, úgyhogy segítettek engem. [Maros]Vásárhelyi ismerős nem volt ott, mert [szász]régeniekkel mentem. A krakkó-plaszowi láger volt valaha a krakkói gettó, a zsidó temetőnek a helyén volt, és ezek a lengyel zsidók tulajdonképpen onnét maradtak ott. A „Schindler listája” film [Steven Spielberg filmje] ott történik.

Mi több kommandóban dolgoztunk, június, július és augusztusban. Mikor először beosztottak munkára egy raktárba, hát ott volt egy idősebb bácsi, biztos volt vagy 35 éves, azzal nagyon sokat beszélgettünk. Ő szerzett nekem egy pár rendes talpú bakancsot. Ez a bácsi egy vaskereskedő volt, és nagyon érdekes volt, hogy volt egy nagyon komoly jiddis irodalom tudása, és tőlem kérdezte, hogy mi mit olvasunk. Hát én Sholem Aschon kívül nem ismertem egy jiddis írót sem, mi a magyar irodalmat ismertük [Sholem Asch (1880–1957) lengyel származású jiddis regény- és drámaíró. – A szerk.] Beraktak a raktárba, ahol kiöntötték a szegeket, amit elzabráltak a krakkói üzletekből, és akkor azt széjjel kellett választani nagyság szerint. Hát ez egy semmiség volt, s készen voltunk [hamar], és akkor mondtuk, hogy mit csináljunk. Megint összeöntötték, amit már egyszer szétválogattunk, és kezdtük előlről. Szóval, az nem volt munka. A lényeg az, hogy akkor átkerültem egy másik kommandóba, ott sem volt rossz dolgom. Közben anyukának megkelt a lába, s bevitték a betegszobába. Anyuka vagy 46 éves volt, és idősnek mutatott a többiekhez képest, de egy szerény [csendes] valaki volt, nem panaszkodott, s ott tartották, ameddig csak lehetett, hogy ne menjen ki munkára. És este mindig találkoztunk.

Egyszer engem végre beraktak egy varrodába, egy komoly varroda volt. Az elesett és sebesült német katonák katonaruháit úgynevezett fertőtlenítés után hozták oda kijavítani, gombot varrni, megfoltozni. Engem is oda beosztottak. Utálatosak voltak azok a ruhák, még volt benne egy kis tetű meg minden. És ott is volt egy munkavezető – idősnek nézett ki, de még 40 éves sem volt, csak nagyon rosszul nézett ki –, és az kiszúrt engem, és mindjárt rendelt nekem kabátot egy olyan melegebb bélésből és anyukának is, hogy ne fázzunk hajnalban, mikor álltunk ott az appelen. Ez a munkavezető bácsi azt mondta, hogy azért kivételez velem, mert nagyon emlékeztetem az ő gyerekére, aki vele volt egy ideig, és elvitték könnyebb helyre dolgozni. Legalábbis ő úgy tudta. Ezért volt velem kedvesebb. A feleségét előtte ölték meg a németek.

Egy érdekes eset történt itt Krakkóban. Az egyik munkatársam egy nap azzal jön, hogy „Gyere, mert van valaki, talán neked rokonod, beszélj vele!”. Tekintettel arra, hogy anyukám velem volt még akkor, együtt elmentünk. Egy másik barakkban volt egy hölgy, hát nekem idősnek tűnt, biztos volt vagy 30 éves. Nem tudott valamit precízen a rokoni kapcsolatról mondani, de tudta, hogy a családjában van Goldman – ez azért érdekes, mert mondtam, hogy a nagymamám Goldman lány volt. Mesélte, hogy neki volt egy kisfia, akit kimenekített Olaszországba. Remélte, hogy él a gyermek, ő különben krakkói volt, egy bírónak volt a felesége. De az érdekes az volt, azt mondta nekem, hogy ha nem is tudta volna meg, hogy én névrokona vagyok, vagy lehet valamilyen kapcsolat van köztünk, ha látott volna csak úgy az utcán, akkor is tudta volna, hogy rokonok vagyunk, mert a szemem pont olyan, mint a fiáé. Többé aztán nem tudtam róla, mert kiüresítették a lágert, minket sajnos visszavittek Auschwitzba. Ez 1944 augusztusában volt. Akkor már anyukának kinőtt a fehér haja, mert nagyon korán őszült, és akkor vesztettem el édesanyámat, elválasztottak minket, és őt a gázba vitték.

Már hallottunk a gázról, és állandóan éreztük azt a rettenetes égett hús szagot, de nem akartuk hinni. Jóformán nem akartuk elhinni ezeket a dolgokat, valahogy az ember nehezen hiszi el a rosszat, igyekeztünk ettől [a gondolattól] távol tartani magunkat. Egy hónapig voltunk Auschwitzban, és utána elvittek egy munkalágerbe. És egyik helyről vittek a másikba, több ilyen munkalágerbe. Természetes, hogy szörnyű volt, de nem volt már kínzás, nem volt gyilkosság, legfennebb rossz bánásmód volt, az éhség és a munka. Már nem voltak kivégzések, már közeledett a front. Tekintettel arra, hogy a végén már szudéta vidékre kerültem, és ott közel voltak az orosz csapatok, már nem mertek velünk úgy bánni. Oberaltstadt volt a neve a helységnek, ahol gyárak voltak, és ott dolgoztunk. [Oberaltstadt a lengyelországi Gross-Rosen nevű koncentrációs tábor kommandója volt. – A szerk.] Meg sok cseh dolgozott még ott abban a helységben. Minket, [szász]régenieket, vagy 10 magyar zsidót helyeztek oda. A többi lengyel lány volt. Ezek nem voltak Auschwitzban, mert ezeket egyenesen otthonról vitték munkára, már ott voltak vagy másfél éve, tehát még a saját holmijaikkal voltak, még a hajuk is megnőtt rendesen, mert nem voltak lenyírva, mint ahogy mi voltunk. Ezekkel voltunk együtt.

Itt szabadítottak fel az oroszok 1945. május 9-én [Magát Gross-Rosent 1945. május 5-én. – A szerk.]. A láger orvosnője szászrégeni volt, eredetileg besszarábiai születésű, beszélte az orosz nyelvet, tudott tárgyalni az orosz parancsnokokkal. Ő elintézte, hogy mi tízen, [szász]régeniek elindultunk haza, de nem egy szervezett csoport volt, hanem úgy, ahogy voltunk, mentünk, mentünk… Nem kerestünk semmilyen segítséget, siettünk haza. Hogy miért? Reméltünk. Egyik vonatról felszálltunk a másikra. Nem számított, hol fekszünk le, úgy aludtunk a szabad ég alatt a földön, hogy ma a párnák közt nem alszunk úgy. Pestre érkezzünk meg, ez volt a lényeg. Magyarország felszabadult már, és akkor már a zsidók megszervezték a segítséget Pesten. Volt egy iskola, nem tudom, milyen részében a városnak, ahova érkeztek a zsidók, ott lehetett érdeklődni, listák voltak kitéve, hogy ki jött, ki kit keres, szóval egy ilyen információs iroda volt tulajdonképpen. [Valószínűleg a Bethlen téri zsidó iskoláról van szó. – A szerk.] Ott töltöttünk egy éjszakát, tudtunk tisztálkodni, étkezés megvolt, kaptunk valami pénzt, és indultunk haza.

Én nem [Maros]Vásárhelyre jöttem, hanem egyenesen Aradra mentem, tekintettel arra, hogy Aliz nagynéném, tudtam, hogy ott él, és ez egy biztos pont volt. Azt is gondoltam, hogy Sándor nagybácsit, apukának az öccsét, aki a vasgárdizmus alatt Aradra menekült, ott fogom őt is találni. Aradon [a rokonság] már attól tartottak, hogy őket is fogják deportálni, ezért felkészültek erre, mert a két unokaöcsémet, Aliznak a gyerekeit, akik kicsik voltak, elmenekítették falura egy megbízható román családhoz. Nem került erre sor szerencsére, de a nagybácsimnak természetesen az üzletét elvették, de megmaradtak mindnyájan. [Dél-Erdély román fennhatóság alatt maradt 1940 után is, ezért ott nem a magyarországi, hanem a román zsidóellenes rendeletek voltak érvényben. – A szerk. Lásd: Zsidó Statutum Romániában; Zsidók Észak- és Dél-Erdélyben; Zsidótörvények Romániában. – A szerk.]. Az érdekes az volt, hogy Aradon a nagynéném nem volt otthon, mert lement [Maros]Vásárhelyre keresni a családot. Tehát én Aradon vártam őt be. Ő [Maros]Vásárhelyen tudta meg, hogy én élek, egészségesen érkeztem haza, és hogy nála vagyok. Tehát oda érkeztem a nagynénémhez, és ott etettek, ott hizlaltak fel, mint egy szemétláda, minden maradékot megettem. Ott töltöttem egy pár hetet, és értem jött a petrozsényi Sándor nagybácsim, és vele együtt eljöttünk  [Maros]Vásárhelyre. Arról volt szó, hogy nála maradok, hogy ott fogok letelepedni. De előzőleg hazajöttem [Maros]Vásárhelyre, hogy utánanézzek, hátha mégis valakit találok itthon. Meg voltam győződve róla, hogy ezt a fiatal nagybácsimat, anyukának a legfiatalabb öccsét, Gábort, aki munkaszolgálaton volt, hogyha mást nem, de őt itthon találom. Sajnos őt sem találtam meg.

Tehát [Maros]Vásárhelyre jöttem, de nagyon kevés reményt találtam. A kis családi házunkat, mikor elmentem oda, szörnyű állapotban találtam. Habár fiatal volt a ház, mert csak 1938-ban épült, de hol az oroszok, hol a németek garázdálkodtak benne, s beesett az eső, szörnyen begombásodott, tönkre volt menve, borzasztó állapotban volt. Tekintettel arra, hogy a mostohaapám Marosvásárhelyen egy nagyon elismert valaki volt – emberi szempontból, műveltség szempontjából, becsületesség szempontjából –, és ismerték, mivel bankember volt, így elmentem az Albina bankba, ahol egy Boros nevű igazgató volt, és végtelenül ügyesen kisegített a bajból. Egy hosszú lejáratú kölcsönt adott, amivel rendbe tudtam a házat tenni. Én nagyapámnak a második feleségéhez mentem, aki keresztény volt, és őt nem deportálták. Nagyon jó viszonyban voltunk, és onnan dirigáltam, irányítottam a dolgokat. Közben összekerültem a férjemmel…

A férjemet, Diamantstein Imrét futólag ismertem a háború előtt, és mikor találkoztunk [Maros]Vásárhelyen, hát mindenki mindenkinek, minden élőnek örvendett. Az unokabátyámnak, László Pálnak, tehát a Böske, Mittelman nagytata nevelt lánya fiának nagyon jó barátja volt. És ott találkoztunk, mert ez a László Pál, aki már régen itthon volt, és már dolgozott, valóságos népkonyhát rendezett be, és akinek nem volt hol enni, ott ebédelt nála. Ott találkoztunk gyakran a jövendőbelimmel, és így kezdődött a barátság. Arról volt szó, hogy leköltözöm Petrozsényba a Sándor nagybácsimhoz, de közben nagyon megtetszett nekem a jövendőbelim, nem nagyon akartam elmenni [Maros]Vásárhelyről, és állásba kerültem. Volt itt egy drogéria a Rózsák terén, a főtéren, a Fekete drogéria, ma talán Velurnak hívják, a tulajdonos egy Fekete nevű volt, régi [maros]vásárhelyi, és oda mentem dolgozni a kasszába. Ez 1945-ben volt.

Közben felmenten Szászrégenbe, hogy utánanézzek, mit találok. Nem találtam semmit. Az ebédlőbútorunk, a konyhabútor és az én szobám bútora megmaradt a lakásban, mert oda beköltöztettek egy rendőrtisztet, az elment, és becsületesen otthagyott mindent. De egy szobabútort, ami egy nagyon szép berendezésű szalongarnitúra volt, abból semmit az égvilágon nem találtam, és se könyvek, se értékek. Viszont a háznak a konyhájában, ahonnét minket elvittek, találtam egy halom papírt kiborítva, ahol némi képet és írásokat találtam, de úgy nézett ki, mint egy szemétdomb. [Ez alatt az idő alatt] a szászrégeni szanatóriumban voltam. Ez valakinek a villája volt, mert minden városban megszerveztek egy ilyen szanatóriumot, ahol a hazatérő deportáltak meg tudtak szállni, mert nem volt hova menniük. Itt, Marosvásárhelyen a jelenlegi szülészeten volt berendezve a szanatórium, az átmeneti otthon. Ott ellátták élelemmel a hazatérteket. Persze, zsidó szervezés volt, és annak a keretén belül történt minden. És ott töltöttem egy pár napot [Szász]Régenben a szanatóriumban, reméltem és vártam a híreket, és egy falcs hír érkezett, hogy várjam, mert mostohaapám haza fog jönni. Szó sem volt róla, mert aztán megtudtam, hogy elég hamar, nem Auschwitzban, hanem Ausztriában egy szörnyű helyen pusztult el, az elsők között volt, aki meghalt. Tehát a mai napig sem tudom, hogy miért mondta az illető ezt, hogy várjam.

Tehát ennyi volt. Visszajöttem [Maros]Vásárhelyre, és a nagybátyám legnagyobb bánatára azt mondtam, hogy nem megyek Petrozsénybe. Le is beszéltek róla, mert azt mondták, hogy fiatal vagyok, eltemetkezem idősebb embereknél, ha odamegyek. Az igazság az, hogy nem is éreztem magamat jól, csak a hasonló emberek között, akik megjárták ezt a poklot. Amikor Aradon voltam, és ott találkoztam olyanokkal, akik nem mentek át ezen, nem tudták felfogni azt, hogy mi min mentünk keresztül, nem éreztem jól magam, nem volt meg a kontaktus. Minket nem érdekelt a ruha akkor, örvendtünk, ha volt mit együnk, váltás holmink, hogy felvegyük, örvendtünk, ha le tudtunk ülni. Én mindig azt mondtam, hogy én többé állni nem fogok, vagy fekszem, vagy fotelben fogok ülni, mert elég volt abból, hogy álljunk, mert annyit álltunk. Ezek a napi ellenőrzések, hogy meg vagyunk-e, ezek az úgynevezett appelek, ami azt jelentette, hogy megszámoltak, azok szörnyűek voltak. Naponta kétszer órák hosszán át, ha esett az eső, ha hullott a hó, ha égető napsugár volt, állni kellett, állni, állni, állni… És azt is mondtam, hogy az ötös számot ki fogom cserélni az én szavaimból, mert állandóan ötös sorokban kellett menetelnünk, és mindig számolták, hogy öt, öt, öt… De szerencsére az ember az ilyesmit el is felejti.

Egy év múlva, 1946-ban férjhez mentem. Én 24 éves voltam, a férjem 31. Az esküvőnk egész véletlenül nagyon komikus volt. Lementünk Petrozsényba együtt, hogy a nagynéném is megismerje a férjemet, és egyszer csak eszébe jutott a nagybácsimnak, hogy csináljuk meg a vallásos esküvőt, mert az én édesapámnak biztos jólesne. Hogyhogy neki jutott ez eszébe, mert ő sem volt vallásos? Habár, ő is tartotta az ünnepeket. Hát mi történt? Közel volt a petrozsényi kis zsinagóga – vagy imaház inkább, mert nem is lehet azt mondani, hogy zsinagóga. Behívott tíz zsidó bácsit, volt ott egy nagyon vallásos is, azok elhozták a hüpét, és ott a háznál, egy másik házaspár jelenlétében kötöttünk vallásos házasságot, mert a férjemnek még kalapja sem volt ott, mert nyár volt, és kölcsön kalappal – ezen nagyon jól szórakoztunk –, vidám esküvő volt, hogy úgy mondjam [lásd: házasság, esküvői szertartás]. És azután októberben volt a polgári esküvő [Maros]Vásárhelyen.

A férjemnek az unokatestvére, Diamantstein Éva is hazajött. Nekik megmaradt a házuk a Vörösmarty utcában, és hátul az udvaron volt egy kis kétszobás lakás, és mikor összeházasodtunk, mi odaköltöztünk. Tulajdonképpen úgy alakult a dolog, hogy amikor én felvettem a kölcsönt a házam javítására, anyukának az unokatestvéréék, akik Temesvárra menekültek el, vissza akartak jönni, és felajánlották, hogy házbér fejében kifizetik az én adósságomat, és lakhatok is náluk. Így is történt, azzal a megállapodással, ha nekem szükségem van a lakásra, akkor természetesen átadják. Hát én nagyon rövid ideig laktam náluk, mert férjhez mentem, a lakásra nem volt szükségem, mert odaköltöztünk abba a kis kétszobás lakásba. Amikor Péter, a nagyobbik fiam megszületett 1948-ban, és már elég nagy volt, akkor szóltam, hogy kellene a lakás, mert megnőtt a család. És az egyik rokona, aki benn lakott, és akik eltartották ezt a házaspárt, nem akart kiköltözni és átadni a lakást. Közben egy olyan hír kapott lábra, hogy megint államosítás lesz, és féltünk, hogy azt a házat is elveszik, és bagóért eladtuk, úgyhogy mindössze egy biciklit és egy télikabátot tudtunk venni belőle. Tehát ez lett a házból, és így maradtunk, hárman most már, benn abban a kicsi kétszobás lakásban.

A férjem dévai születésű volt, az édesapja, Diamantstein Jakab kereskedő ember volt, de én az apósomat személyesen nem ismertem. Hárman voltak fiútestvérek, a legidősebb bátyja Miklós, a kisebbik bátyja István (Pista) és a férjem, Imre. Apósomék eredetileg Déván laktak, ott volt üzletük valamikor, és azt hiszem, 1935-ben már tönkrementek, és hazajöttek [Maros]Vásárhelyre, hogy együtt legyen a család, mert itt több testvére élt apósomnak. És úgy tudom, hogy egy időben a férjem bátyja Aradon dolgozott az úgynevezett Neumann gyárban, az egy híres, nagy gyár volt Aradon [A Neumann testvérek óriási szesz- és élesztőgyáráról van szó. – A szerk.]. Aztán hazakerült [Maros]Vásárhelyre, és itthon valami részesedése volt a Diamantstein-féle vasüzletben. Hát, ez családi dolog volt, úgy tudom, hogy ő ott könyvelt, az öregúr már nem dolgozott, idős volt. A férjem édesanyja – nem jut eszembe, mi volt a neve – 1939-ben meghalt szegény, mert beteg volt, úgyhogy az öregúr, a férjem és a bátyja, Miklós együtt laktak. Pista elég korán megnősült, és Bukarestben élt. Tehát ők hárman voltak itthon. Miklós nagyon művelt, komoly ember volt, nem nősült meg soha, mert nem volt egészséges, pajzsmirigy-problémás volt. Tisztviselő ember volt. Az apósomat és a nagyobbik fiát, Miklóst deportálták, és ott pusztultak el. A másik testvére, Pista szintén tisztviselő ember volt, Bukarestben. A felesége, Szűcs Anna iparművésznő volt, és egy nagyon szép műhelye volt ott. Nem voltak deportálva, mert Bukarestben éltek, és így átvészelték a holokausztot. Abszolút nem voltak vallásosak, egy lányuk volt, tízévi házasság után született, és aztán elmentek Izraelbe, majd onnét Kanadába a fiatalokkal együtt. A sógorom meghalt két évvel ezelőtt [2002-ben], 91 éves korában, a sógornőm, Anna még él.

A férjem közben elvégezte Kolozsváron a jogot, és itt dolgozott [Maros]Vásárhelyen egy ügyvédi irodában mint ügyvédbojtár, dr. Hirsch Gusztávnak az ügyvédi irodájában, egészen addig, amíg munkaszolgálatba nem vitték. A férjemék nagyon vallásosak voltak, sőt a férjem még otthon is, reggel rendszeresen imádkozott, előírás szerint. Nem voltak ortodoxok, de vallásosak voltak, és az ortodox templomba jártak, nem a neológba. Nem hordtak pajeszt vagy ilyesmit, de az összes Diamantstein, mert rengeteg Diamantstein volt [Maros]Vásárhelyen, mind vallásos ember volt.

A férjem szörnyű helyen volt munkaszolgálaton, elvitték a pripeti mocsarakig, ami – úgy tudom –Ukrajnában van [Pripjáty mocsarak néven is ismert, Európa legnagyobb mocsárvidéke Dél-Belorusszia és Észak-Ukrajna területén. 1941. augusztus 12-én 6526 fosztogatónak titulált zsidót lőttek itt agyon. Az asszonyokat és a gyermekeket a mocsárba akarták süllyeszteni, de a mocsár nem bizonyult elég ingoványosnak (www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Holocaust/Pripet). – A szerk.]. Együtt volt Rosenblatt Nácival, akivel meneteltek ezer-nem-tudom-hány kilométert, és csodálatos módon megérkezett haza egészségesen 1944 novemberében. 29 éves volt, amikor rongyokban hazakerült a munkaszolgálatról. Szerencsésen megúszta, pedig egy vékony ember volt, de úgy látszik, ellenálló volt a nagy nyomorúságban. Sajnos, aki hazakerült abból a pokolból, az megszűnt vallásosnak lenni, mert az ünnepek családi ünnepek voltak, és nem volt már család, sehol nem volt család.

A férjem először elment Bukarestbe, ahol a bátyja élt, és úgy jött haza [Maros]Vásárhelyre és kezdett dolgozni. Ügyvéd ember lévén, először bekerült a törvényszékre mint bíró, de abból a fizetésből, amit akkor adtak, nem lehetett megélni. Mikor én hozzámentem feleségül, akkor irodája volt közösen egy Harap Béla nevű ügyvéddel, a jelenlegi szülészettel szemben, egy saroképületben. De ez rövid ideig tartott, mert aztán felszámolták az államosítás miatt, átkerült a faiparba itt [Maros]Vásárhelyen, és ott volt egész végig. Ennek a cégnek, ahol dolgozott, több neve is volt, mert állandó átszervezés volt, hol hozzájuk tartozott az egész Csík [vidék], hol nem tartozott hozzájuk – ez volt a területi átszervezés periódusa, amikor a tartományokból megyék lettek az 1960-as években. [Az 1952-es és 1968-as romániai területi átszervezésekre utal itt Diamantstein Zsuzsa. Lásd: területi átszervezés Romániában (1952-ben; 1968-ban). – A szerk.] A végén [Szász]Régenben dolgozott az IFET-nél (Intreprinderea Forestiera de Exploatare şi Transport) [Fakitermelési üzem], mert azt tanácsolta neki egy Florea nevű igazgató, aki itt volt a bútorgyárnak az igazgatója, hogy tekintettel arra, hogy közeledik a nyugdíjkorhatárhoz, menjen át az IFEL-hez, hogy akkor nagyobb legyen a nyugdíja. Át is ment, és mikor már nyugdíjas volt, azért önkéntesen még dolgozott. Nagyon aktív ember volt, és nem tudta elviselni a tétlenséget. Mikor hazakerült, gépelt államvizsga-dolgozatokat diákoknak. Állandóan foglalkozott valamivel.

A zene volt a szerelme, a klasszikus zene. Déván tanult zongorázni, de hát abban az időben zenei pálya egy kispolgári családban nem létezett – hát az nem egy pálya, az egy bohém dolog, tessék egy komoly pályát választani. Így lett belőle ügyvéd, és mivel nagyon alapos ember volt, és mindent tökéletesen, vagyis alaposan megtanult és alaposan csinált, azt is nagyon jól csinálta, és hát igen elismert jogász volt Marosvásárhelyen. Egy ideig volt zongoránk, aztán egy szép napon eladtuk, mert kellett a pénz, amíg a gyerekek jártak egyetemre. De az elsők között voltunk, akiknek volt lemezjátszója, egy régi, ócska, szovjet lemezjátszó volt, és rengeteg lemezt vettünk. Jó, hogy én is tanultam zongorázni annak idején, és otthon is zene mellett nőttem fel, de a férjem mellett tanultam meg a zenét, és tudtam már én is különbséget tenni a nagyon jó és a nagyon gyenge között. Mikor még fiatal házasok voltunk, és a gyerekek kicsik voltak, állandóan jártunk szimfonikus koncertre, színházba, moziba, nem volt olyan előadás, amit mi ne néztünk volna meg. Szép társaságunk volt, de kártyázni nem szoktunk.

Sem a férjem, se én nem politizáltam soha. Abban az időben egy fiatal lányt mit érdekelte, hogy mi van a világban, hogy mi a politika. A szüleim sem vettek részt semmilyen politikai szervezetben, a mostohaapám egy kicsit baloldali gondolkodású volt, de nem vett részt semmiben. Mikor visszakerültünk [a deportálásból], természetes volt, hogy a fiatalság a szocializmusban látja a jövőt. Ezt hiába vetik a szemükre a zsidóknak, hogy ők hozták be a kommunizmust, mert ez olyan természetes volt, hogy ők hitték, hogy megszűnik a megkülönböztetés, mind a faji, mind a vallási megkülönböztetés, tehát nyilván ez az eszme uralta a fiatalságot. 1945-ben a férjem belépett a pártba, végezte becsületesen a feladatot. Intellektuel ember lévén, tartott szemináriumokat, a pártiskolában tanított marxizmust, ez volt az ő tevékenysége. Különösebb feladata nem volt, ezt a feladatot kapta, ezt csinálták nagyon sokan. Az elején meggyőződésből a fiatalok általában beléptek a pártba. Én nem léptem be, én egy elég visszavonult valaki voltam, elég alacsonyabb rendű érzéssel, hogy én nem vagyok elég okos ahhoz. Az, hogy aztán évek során óriási csalódása volt a férjemnek, bele volt betegedve abba, amivé vált ez a szép eszme, az egy másik lapra tartozik. Sajnos nem érte meg azt, hogy megbukjon ez a szörnyű rezsim [lásd: az 1989-es romániai forradalom], ami eltiporta az embert, az egyéniséget, a gondolkodást. Ő 1986-ban meghalt, de rettenetesen szenvedett attól, hogy mi lett a világból.

Elmenetelre nem gondoltunk, egyikünk sem volt elég bátor, nem volt merészség bennünk. Szerettük a biztosat, a kicsi otthonunkat. Sose voltunk gazdagok, de nagyon szép életet éltünk. A férjemnek kicsi volt a fizetése, mivel akkor egy ügyvéd nem számított, hiába volt jogi végzettsége, és ő jogtanácsos volt – „consilier juridic”, így mondták ezt a vállalatnál –, és mikor már megalakultak az ügyvédi kamarák, soha eszébe nem jutott, hogy ő oda belépjen. A mesterségét tulajdonképpen nem is szerette, mert ő egy művészlélek volt, egy nagyon jó muzsikus volt, remek zongorista.

Két éves volt a fiam, amikor 1950-ben elmentem dolgozni. A fül-orr-gége klinikára kerültem mint tisztviselő. Ott dolgoztam kilenc évig. 1955-ben megszületett Gyuri, a második fiam, és akkor átmentem egy másik vállalathoz, úgy hívták, hogy „Inspectoratul de calitate” [Minőségellenőrzés], onnét mentem nyugdíjba 1977-ben.

Közvetlenül a háború után nagyon sok fiúgyerek született, de egyiket sem metélték körül. A mi gyerekeinket sem, nem is annyira a vallás miatt, és ez egy nagyon jó egészségügyi dolog is lett volna, de akkor már nem volt rabbi [Maros]Vásárhelyen. Az iskolában a gyerekeinknek sohasem volt problémájuk, nem éreztették velük, hogy zsidók.

A hitközséggel tartottuk a kapcsolatot, az én nevemen ment, én fizettem a tagdíjat, én szerepeltem mint tag. Később már nem volt érdekes, mikor már a férjem nyugdíjas lett, sokat járt be a hitközséghez, a Grünstein bácsinak nagyon sokat segített annak idején, úgyhogy nem volt probléma. Az ünnepeket mi ketten itthon tartottuk, főztem, ami jó volt, húsvétkor a pászkás kávé megvolt.

Egészen, amíg a nagyobbik fiam érettségizett, mindig volt háztartási alkalmazottam. Nekem nem volt senkim az égvilágon, akire a gyerekeket hagyjam. Nyaranként elmentek ehhez a petrozsényi nagybácsimhoz, Sándorhoz, ő volt a „nagypapa”, és mi is odamentünk nyaralni. Mindig Petrozsény volt a végcél, ott pihentünk meg, majd aztán mentünk a [Fekete-]tengerre. Rendszerint azt csináltuk, hogy vonattal, körutazással bejártuk az országot. Szóval olcsó volt, így mindenfelé voltunk. A tengerre gyakrabban mentünk, mindig ilyen maszek helyeken, falusi háznál, később, mikor már a gyerekek nagyok voltak, akkor elmentünk, és szállodában laktunk. Külföldön 1973-ban voltunk először, Magyarországon. 1980-ban egy nagyon szép kirándulást csináltunk, ugyanis minden szocialista államban adtak valutát, tehát nem szorultunk senkire, és bejártuk az összes szocialista államot, kivéve Oroszországot. Sajnos oda nem jutottunk el, pedig nagyon sajnálom, hogy Leningrádot nem láttam. Elmentünk Magyarországra, Csehszlovákiába, Lengyelországba, Kelet-Németországba, és onnét átmentünk Nyugat-Berlinbe, mert a férjemnek ott élt egy unokatestvére, Diamantstein Tibor. Volt engedélyünk persze, és gyerekek nélkül voltunk. Nyugat-Németországban voltunk Berlinben, átutazóban Münchenben, Stuttgartban, Karlsruhéban és jövet aztán Salzburg, Bécs és vissza Magyarország és úgy haza. Vonattal mentünk egyik helyről a másikra. Mindig szereztünk szállást, vittünk mindig valami kaját magunkkal, nem volt probléma. Az útlevelet, a vízumot Nyugat-Németországba megkaptuk szó nélkül, tehát megbízható embereknek tekintettek.

A gyerekekkel nem volt bajom. Nem vagyok elfogult anya, de nagyon jó gyerekeim voltak, soha problémám velük nem volt. Jól tanultak. Péter fiam, aki elektromérnök lett, igazán kiváló valaki volt, az első alkalommal bejutott az egyetemre, de akkor még csak Bukarestben volt ez az elektronikai szak, és ott végezte el, és ott is maradt mint kutató mérnök. A felesége egy román kislány, Angela, ma már komoly asszony, akit Bukarestben ismert meg, ő ott dolgozott a városi könyvtárban, de közben elvégezte a látogatás nélküli jogi szakot, úgy kerültek össze. 1981-ben házasodtak össze. Sose tevődött fel a probléma, hogy zsidó származású. Péter szorgalmas fiú volt, a hülyeségig becsületes. Közben született egy édes kislányuk, Andrea, ötévi házasság után. Tehát Péter ott maradt Bukarestben, egy kutatóintézetben dolgozott, nagyon elismerték, nagyon ügyesen dolgozott. A forradalom után [1989 után] a menyem mindenáron el akart menni. Jöttek ezek a hírek, hogy Izraelben kolbászból van a kerítés ugyebár, és volt egy olyan érzés benne, hogy ő nem akarja, hogy ezzel a Diamantstein névvel baja legyen. Ő mondta ezt, holott ő „get-beget” [valódi, vérbeli] román volt, ő forszírozta, és 1992-ben el is mentek Izraelbe. Most Petah Tikván élnek, a fiam a mesterségében, tehát a szakmájában dolgozik, mióta kikerült, a menyem ott végezte el újonnan a jogot ivrit nyelven, amiért az ottaniak is csodájára jártak, hogy valaki úgy megtanuljon egy nyelvet, egy olyan mesterségben méghozzá, ahol beszélni kell. Az unokám hat éves volt, tehát nála nem volt probléma. Péter fiam beszéli a legrosszabbul az ivrit nyelvet, de ahogy mondják, boldogul vele. A kislányuk, Andrea most érettségizik [2004-ben]. 18 éves, ő orvos akar lenni mindenképpen.

Elmondok egy esetet, mert ez nagyon érdekes volt. Én a lágerben végig együtt voltam egy régeni kislánnyal, aki vagy hat évvel volt fiatalabb, mint én. Úgy hívták, hogy Struminger Lia, a mostohaapja után különben Weisz Lia. Auschwitzban egy szelektálás, vagyis munkára vitel alkalmával az édesanyját elvitték, és ő egyedül maradt. De egy talpraesett kislány volt. Mi összekerültünk, nagyon jóba lettem vele, mert ő sokkal életrevalóbb volt, mint én. Tehát végig együtt voltunk, ő volt a kenyeres pajtásom. Hazakerültünk, én többé nem hallottam róla, annyit tudtunk meg, hogy előkerült az édesapja, és elvitte magával. Ennyi volt róla a hír, senki semmit nem tudott róla. Mikor a fiam, még elég rövid ideje ott dolgozott Izraelben, a munkahelyén, egy laboratóriumban volt egy hölgy, és az érdeklődött, hogy a fiam új-e. Na, azt mondja: „Észrevettem, hogy nem beszéled jól a nyelvet. Hogy akarsz beszélni? Románul, magyarul, mert én úgy is tudok?” „Nekem mindegy.” „Hogy is hívnak téged?” Azt mondja: „Diamantstein”. Azt mondja a hölgy: „Én ismertem egy Diamantsteint Szászrégenben”. Azt mondja a fiam: „Nem az, mert az csak névrokon, ismertem.” Erre a hölgy ránéz, és azt kérdi: „Te nem Riemer Zsuzsának a fia vagy? – Általában így ismertek. – Azért, mert a szemedről ráismertem.” Kisült, hogy ez volt a lágertársnőm, akivel évekig együtt voltunk. Ő már rég kint élt Izraelben, én még találkoztam vele, de sajnos ő már meghalt. Elkezdtünk természetesen levelezni. A fiam mondta, hogy mind a ketten sírtak, amikor rájöttek, hogy miről van szó, hogy ilyenek a véletlenek.

A kisebbik fiú, Gyuri sokat gondolkodott, hogy mi legyen, és hát nagyon beleválasztott, mert hát történelemtanár lett. Iaşiban végzett, remek eredménnyel. Sokáig dolgozott Bukarestben, nem tudott hazakerülni, itt egy elég kellemetlen tanfelügyelő volt, és az nem akarta hazahozni, így Bukarestben dolgozott. Ő tulajdonképpen archeológus szeretett volna lenni, de sehol múzeumban nem volt a közelben hely, és így Bukarestben maradt, azzal a gondolattal, hogy Bukaresttel biztos könnyebb cserélni. De hát nem volt egyáltalán könnyű, nem tudott cserélni. 1982-ben nősült meg, egy idevaló magyar kislányt vett el, Derzsi Zsuzsát, ő a közgazdaságit végezte el Kolozsváron. A férjem halála után a volt vezérigazgatója, egy végtelenül rendes ember – sajnos ő is meghalt már, Argint mérnöknek hívták –, kreált egy ilyen inspektori állást Szászrégenben, mert a vállalatnak volt iskolája, és oda kinevezte Gyurit, hogy haza tudjon jönni, mert akkor már nős volt, és akkor így ingázott [Szász]Régenbe. A forradalom után visszakerült megint a tanügyhöz, máshol nem lévén állás, mai napig is Gernyeszegen dolgozik két iskolában. Meg van elégedve. A felesége, Zsuzsa Bukarestben a statisztikánál dolgozott (Direcţia Generală de Statistică), majd átkerült, az Asiromhoz mint közgazdász. A házasságuk után öt évre nekik is megszületett a nagyobbik kislányuk 1987-ben. Katinak hívják, és 1990-ben a második kislány, Judit.

Gyuri fiam tudta, hogy zsidók vagyunk, nem volt probléma, de akkor ébredt fel benne a zsidóság érzése, mikor volt a hatnapos háború. Egyszer jött haza a mesével, hogy „Ezek a zsidó agresszorok…”. És erre a férjem elővette, és mondta neki, hogyan lennének a zsidók agresszorok, nézd meg ezt a pici országot, körülvéve ennyi ellenséggel, hogy lehetnek ők, ez a kicsi ország agresszor? Attól a perctől kezdve Gyuriban felébredt, pedig 1967-ben ő még kisfiú volt, de őbenne megvan ez a zsidó érzés. Péter fiam, ő kevésbé. Most nem tudom, mennyire érzi magát zsidónak, de ott él, és hála istennek jól van.

A férjemmel 1975-ben voltunk kint Izraelben, és én 1993-ban és 2000-ben voltam. Én nagyon jól éreztem magam, különösen először, mert akkor jöttem-mentem, nem féltem, nem voltak még ezek a problémák. Hát én, dacára, hogy a nyelvet nem ismertem, mégis fel mertem ülni egy autóbuszra, és elmenni egy másik városba. A férjemmel láttunk sokat, az alatt a három hét alatt bejártuk Izraelt, mert a barátok mindent megmutattak. Utoljára, mikor most Péternél voltam látogatóban, akkor már nem volt olyan világ, hogy az ember jöjjön, menjen. Neki ideje nem volt, hogy kirándulásokat tegyünk, rengeteget dolgozott és dolgozik a mai napig is. Ma már kevésbé, mert nem engedik túlórázni őket, tehát nem fizetik.

A férjemnek a bátyja, Pista kiment Izraelbe, mert a kislánya beteg lett. Péterrel különben egykorú a lány, fél év differenciával, és egy nagyon súlyos cukorbajt kapott hétéves korában, és azt javasolták, hogy menjenek Izraelbe. A sógoromnak már volt állása. Bukarestben éltek, a sógornőm iparművésznő volt, de gyerekkorban elvesztette a hallását, abszolút nem hallott, csak szájról olvasott, úgyhogy ő elhelyezkedni nem tudott. De fantasztikusan ügyes keze volt, egy darabig úgy is érvényesült Bukarestben, de aztán már nem nagyon volt miből élniük, pláne, ahogy az a gyerek megszületett. Elhatározták, hogy elmennek Izraelbe, azzal a gondolattal, hogy hátha külföldön könnyebben gyógyítják meg a cukorbajt. Hát nem gyógyították meg a mai napig sem, de könnyebb volt az étkezés, az a sok gyümölcs meg minden, úgyhogy ma az unokahúgom kinn él Kanadában, már férjnél van a lánya is. Velük tartottuk a kapcsolatot, más külföldi rokonunkkal nem.

1989-ben, a forradalomkor a legnagyobb örömöm az volt, hogy az írógépünket, ami itthon volt, nem kellett vinni többé a rendőrségre. Én azt úgy untam, hogy minden évben fel kellett vinni, hogy ellenőrizzék, nehogy véletlenül a mi gépünk tasztatúráján [billentyűzetén] valami titkos iromány kerüljön ki – az egész egy formális vizsgálat volt. És jött a forradalom, és akkor megszűnt ez. Ez volt a legnagyobb örömöm, hogy legalább nem kell cipelni az írógépet, és írogatni azokat a betűket. Különben örvendtünk, mert az rettenetes volt, hogy abban az előző időben az embernek az ágyába is benéztek, hogy mindent lekontrolláltak, hogy nem tudtál aludni, hogyha ők nem tudták, hogy merre-meddig. Különösebb problémám nekem nem volt, csak annyi, hogy a férjemnek az unokatestvére Pesten élt – innét került ki, férjnél volt egy színésznél –, és amikor jött [Maros]Vásárhelyre, persze nálunk szállt meg, és mindig kellett a rendőrségre menni, hogy engedélyezzék, hogy nálunk lakjon, holott ő itt járt iskolába, itt érettségizett, de mindig meg kellett csinálni ezt a dolgot.

Én sose szerettem a nagy differenciákat, tehát a nagyon gazdag és nagyon szegény emberek közötti különbséget. Mondjam azt, hogy baloldali gondolkodásom volt, mert nem voltam kommunista, és nem voltam párttag, de ezt a differenciát mai napig sem tudom megérteni, és nem fogadom el, hogy az egyik nyomorog, a másik pedig dúskál. Egyáltalán nem kívánom vissza a régi időket, mert az szörnyű volt, azok a sorban állások, azok az éjszakai meglepetések. Jó, hogy személy szerint nem érintett, de az ember hallott, olvasott, tudott a dolgokról, és szörnyű volt – minden éjszaka történt, mint a lágerben is éjszaka csinálták a dolgokat, mindig úgy rajtaütésszerűen. Minekünk nem volt miért drukkolnunk, mert semmi olyan okunk nem volt, de a tudat, hogy most megint, ha akarsz enni valami húst, vagy inni tejet, akkor te hajnalban álljál órák hosszát azért a tejért. Ezek szörnyű dolgok voltak. De nem voltak ezek a differenciák az emberek között, nagyobb volt az egyetértés, mert mindenki egyformán kínlódott.

1989 után mint vallásosság, nagy differencia nem volt. Mondjuk csak olyan szempontból lett valami változás hogy szabadabban működött a hitközség is, s gyakrabban volt valami megnyilvánulás ott. Nagyobb volt talán az összetartás, talán a központ jobban felkarolta a hitközséget, de nem tudnám pontosan megmondani ezt, mert nem voltam benne a dolgokban. Az utóbbi időben, ahogy tudom, több az összejövetel, tehát jobban összetartanak a zsidók. A hitközségtől én kapok valami élelmiszersegélyt, és ez nagyon nagy dolog.

A férjem meghalt 1986. február 21-én, és három hétre rá született a bukaresti unokám, Andrea, és szükség volt rám, mert a menyemnek nem volt senkije. Részben jó volt az én szempontomból, el voltam foglalva. Ameddig Romániában voltak, 1992-ig, azt lehet mondani, hogy egy fél évet az unokámmal voltam, mert kétszer egy évben mentem Bukarestbe, nem egy hétre, hanem két-három hónapra, és nyáron mindig itt volt a gyerek. Tehát volt mit csináljak. Amikor ők elmentek Izraelbe, kezdődött itt a segítség, mert közben megszületett itt Judit, a kisebbik unoka is, és a nagyobbikra, Katira, ügyeltek a Zsuzsi szülei, a menyem szülei. Na, most már megoszlott, én is besegítettem, úgyhogy ezek a fiatalok csak áldhatnak minket, mert nagyon sok segítséget nyújtunk nekik a mai napig is.

Most már nincsen tervem utazni. Voltam Amerikában 1989-ben, vagy három hónapot voltam a László Pál unokatestvér özvegyénél, a Veránál, mert jóformán mindent egyszerre csináltunk. Egyszerre mentünk férjhez, három nap differenciával született a Péter és az ő fia, és egy pár hét differenciával halt meg mind a két férj. Mondhatom, hogy az unokatestvéremnél nagyon szép volt, gyönyörű volt ez az út. Aztán voltam Gyuri fiamékkal Belgiumban, mert Gyuriék, a gernyeszegi iskola keretén belül összebarátkoztak egy belga csoporttal, akik segítik nemcsak az gernyeszegi iskolát, de Gernyeszeget magát is. Nagyon összebarátkozott a fiam, különösen az egyik családdal, akik gyakran jöttek [Maros]Vásárhelyre, és rendszerint nálam laktak, mert Gyuriéknál nincs hely. Amikor 2000-ben az egyik gyerekük nősült, ragaszkodtak, hogy menjek én is, mert hát én voltam a romániai mama, úgyhogy Gyuriékkal együtt voltunk Belgiumban. Nagyon szép volt, és akkor voltunk Hollandiában is, mert ott él Zsuzsinak a legjobb barátnője. Úgyhogy ez egy nagyon szép kirándulás volt, és abban az évben mentem el Péterekhez is Izraelbe. Közben jártam Pesten is elég gyakran, de most már ülök a babérjaimon, nem akarok sehova se menni. Izraelbe nem fogok elmenni, nincs miért, ezt már nem magyarázom el, mert hosszú. Na, de jöjjenek ők. Pillanatnyilag nem érzem fizikailag, hogy nem bírnám, de hát 82 éves korban az ember nem ugrál.

Életrajz

Farkas Józseffel való találkozásaimra a dési zsidó hitközség székhelyén került sor. 1996 márciusa óta ő a hitközségi elnök, és lelkiismeretesen bejár az irodába minden hétköznap reggel nyolc órára. Nyugodt, türelmes ember benyomását keltette.

Apám részéről a családot nem ismertem. A nagyapám Farkas Alexander volt, ő is és a nagymamám is meg volt halva, mikor én születtem. Abból, amit az apámtól hallottam, gondolom, hogy Járavizén laktak, és a gyerekeik is ott születtek [Járavize – kisközség volt az egykori Torda-Aranyos vm.-ben, Trianont követően Romániához került. Ma: Valea Ierii. Tordától 50 km-re északnyugatra. – A szerk.].

Édesapámék sokan voltak testvérek, volt négy fiú és négy leány. A négy fiú közül az egyik, Farkas Ármin Tordán élt, fuvarozott, stráfja [rakszekere] volt. Volt vagy három leánya és egy fia, de miután az apám meghalt 1945-ben, kiment Izraelbe a családjával együtt, és eltűnt a nyoma. Egy másik fiútestvérüket Farkas Hermannak hívták, ő Lupényban élt, de nem ismertem [Lupény – kisközség volt Hunyad vm.-ben, 1891-ben 900 főnyi román, 1900-ban 4800, 1910-ben 8000 főnyi román és magyar, 1920-ban már 13 800 főnyi lakossal. A községben jelentős kőszén- és több kisebb barnaszénbánya volt, ennek köszönhetően a zsilvölgyi bányászat központja lett. Trianont követően Romániához került. A 20. század első éveiben polgári fiú és leányiskolája volt.– A szerk.]. A negyedik fiú Farkas Gerő volt, ő az első világháború után, az 1920-as években elment Amerikába a négy leánytestvérükkel együtt. Nagyon halványan emlékszem, hogy a nevük talán Farkas Veronika, Farkas Gizi, Farkas Vilma volt, a negyedikre nem emlékszem, soha nem láttam őket, soha nem találkoztam velük. Nem tudok semmit róluk, semmit az égvilágon. Annyira visszaemlékszem, hogy a háború után, mikor az egész ország le volt rongyolódva, ez az amerikai nagybátyám, mikor megtudta, hogy meghalt az apám, az ő testvére, küldött a mi részünkre, hogy árván maradtunk, és segítsen rajtunk, valami téli holmit. Annak idején, mindjárt háború után lehetett küldeni csomagot Amerikából, akkor még nem volt kommunizmus. Egy télikabát is volt a csomagban, erre emlékszem, mert azt a télikabátot én legalább harminc-negyven évig viseltem, olyan jó karban volt. Sötétkék volt, nagyon puha, finom anyagból, valódi angol [szövet].

Az apám, Farkas Mendel 1889-ben született Járavizén, ő, mondjuk, a középső volt a testvérek közül. Azt gondolom, hogy Gerő nagyobb volt, mint az apám, és a lányokból vagy kettő nagyobb volt. De nem tudom biztosan, én nem ismertem őket. Az apám katonaként harcolt az első világháborúban [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában], és miután hazakerült, ismerkedett meg anyámmal, de ennek körülményeiről többet nem tudok. Nekem, mondjuk, egy-egy pluszom [pozitív tulajdonság] mellett van nagyon sok mínuszom. Én sose kérdezek semmit. Amit mondanak, én eltárolom az agyamban, a fejemben, de hogy én kérdezősködjek…

Az anyám részéről a nagyszüleim Tordán éltek. A nagyapám Deutsch József volt, ő meghalt körülbelül 1928-29-ben, mielőtt én születtem, és az ő tiszteletére adták a családban az összes fiúnak a Jóska nevet [A hagyomány szerint az anya joga a név megválasztása. Szokás elhunyt nagyapa vagy más rokon nevét adni (bár az askenázi közösségekben élő nagyapa nevét is kaphatja az újszülött fiúunoka). Lásd még: névadás. – A szerk.]. Ott van eltemetve Tordán a zsidó temetőben, pont az apám mellett. A nagymamámat ismertem az anyám részéről, Deutsch Reginának hívták. Ő elég vallásos volt, tartotta a kóserságot [lásd: étkezési törvények], mindig gondoskodott, hogy ne tréflizzük be a házat szalonnával vagy olyasmivel, amit nem volt szabad használni. Nem volt levágva a haja, csak amikor a templomba ment, kötötte be a fejét egy muszlin kendővel [Az ortodox férjes asszonyok kalappal, kendővel vagy a 19. században elterjedt szokás szerint parókával (sejtel, sájtli) fedték be a fejüket, illemből, mivel a szabadon lévő haj a mezítelenség egyik formájának tekinthető. A hagyomány szerint a menyasszony a házasságkötés előtt fölkereste a mikvét, ott vágták le a haját. Ezt követően az ortodox férjes asszonyok haját a férjen kívül más nem láthatta. Elméletileg nem szabad áldást mondani vagy szertartást végrehajtani olyan férjes asszony jelenlétében, akinek nincs befedve a feje. Ma már az ortodox asszonyok is inkább csak a zsinagógában fedik be a fejüket. – A szerk.]. A nagynénémékkel, Edit lányáékkal lakott, ő gondozta a házat, ameddig bírta fizikailag. A nagyanyám a háború után elment Marosújvárra, ahol volt a Deutsch Lajos [az anya egyik testvére], és ott halt meg. Az apám meghalt 1945. március hatodikán, a nagyanyám pedig két napra rá ott, Marosújváron [Marosújvár(-akna) – nagyközség volt Alsó-Fehér vm.-ben, 1891-ben 3400, 1910-ben 5000, 1920-ban 4900 magyar és román lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). Itt volt Magyarország legnagyobb sóbányája. Trianont követően Romániához került. Ma: Ocna Mureş, Tordától 24 km-re, délre. – A szerk.].

Ottan volt három fiú [a családban], Deutsch Lajos, Deutsch Kálmán, Deutsch Samu, és a legfiatalabb volt egy lány, Deutsch Edit. Deutsch Lajos Marosújváron élt, megnősült, elvette feleségül egy zsidó malmosnak a leányát, és ő kezelte mint férfi a marosújvári malmot. A felesége Manci volt, egy fiuk és egy leányuk volt, a leányt Noéminek hívták, a fiúra már nem emlékszem, ők valamivel kisebbek voltak nálam. A második világháború után elmentek Izraelbe [lásd: kivándorlási hullám Romániából a második világháború után], a gyerekek Izraelben telepedtek le, Deutsch Lajos aztán visszajött Tordára, és Tordán halt meg az 1950-es évek első felében. Deutsch Kálmánnak egy szeszesital- vagy borlerakata volt Székelyudvarhelyen. Székelyudvarhelyen éltek, ahonnan őt az egész családjával együtt – felesége és két gyermeke, fiú és leány, az a fiú is Jóska volt – elhurcolták Auschwitzba, és közülük nem jött vissza senki az égvilágon. Deutsch Samu Tordán élt, annak a fia is Deutsch Jóska volt, a nagytata után. Elment Izraelbe a háború után a feleségével és fiával, és Izraelben halt meg.

Deutsch Edit férje Hertzlinger Jenő volt, zsidó gyógyszerész, ők itt éltek, Tordán, közel laktak oda, ahová mi költöztünk a háború alatt. Volt egy fiuk, aki egy napon született velem, ő is Jóska volt – két lány szült két Jóskát ugyanazon a napon –, és egy lányuk, Lili, aki három évvel fiatalabb, mint én. Jóska 1945-ben elszökött a szüleitől, elment Izraelbe, Shanan Josefnek hívják most, ő még él. Izrael nem kötelezi, hogy átvigyék az innen vitt nevet. Amikor voltak az aliják, akkor még dátumot is változtattak. Amit bediktáltak, azt írták. Mikor valaki megérkezik, és akar más nevet, megváltoztathatja. Itt is, a temetőben minden sírra héberül fel van írva a meghalt keresztneve, és hogy kinek a fia. Például én Jóska vagyok, és az apám Mendel. Akkor a nevem lenne, mondjuk, Josef ben Mendel [lásd: zsidó vezetéknevek]. Nem Josef Farkas. És ugyanez érvényes a lányokra is. Sarah, Menachen lánya, az Sarah bat Menachen. És ennek az alapján Izraelben aztán folyékonyan be tudták írni azt, amit óhajtanak. Például elment egy barátnőm Tordáról, akit Kirschenbaumnak hívtak. Izraelben nagyon nehéz lett volna, hogy ezt a Kirschenbaumot valamiképpen szentesítsék. És ő beíratta magát Duvdevániként. Ez Kirschenbaum, cseresznyefa, héberre lefordítva. Deutsch Lili is Izraelben él, Rehovoton, Huszár Lili a férje után, egy lányuk van.

Ez a nagybátyám, Hertzlinger Jenő, ez a gyógyszerész illegális kommunista volt. És szegény belebolondult, amikor kiábrándult. Szervezkedtek annak idején [a két világháború között], volt néhány illegalista a tordai szódagyárban, a tordai üveggyárban, egy-egy. A nagybátyámat aztán kiemelték augusztus huszonharmadika után [lásd: Románia kiugrása a háborúból], és aktivista volt. Elvitték Kolozsvárra, Kolozsvárról elvitték Felsőtömösre [Timişu de Sus, Brassótól 20 km-re déli irányban. – A szerk.], ott volt egy casă de odihnă [belső üdülője] a Comitet Centralnak [Központti Bizottságnak], és ő volt annak az igazgatója. Onnan elvitték Bukarestbe, és kinevezték az Elias kórház adminisztratív igazgatójává. Egy Elias nevű valakié volt, ő adományozta a román államnak ezt a kórházat. Ez egy nagy kórház volt, 1989 előtt a főnököknek volt a zártkörű kórháza. Egyszer meghalt valami fejesnek az apja vagy az anyja, nem volt ott senki, és őt hívták le, hogy menjen a fejessel. Bementek a boncterembe, és ott a halottakat nehezen tudták felismerni. A nagybátyám véletlenül egy más halottra mutatott. És ezek keresik, nem tudom, mire rájöttek, hogy más volt. Ezt megtudta a Comitet Central, és abban a pillanatban kinyírták, kitették az állásából, és ebbe belebolondult a szó szoros értelmében, szkizofréniás lett. Szóval kegyetlen volt a kommunizmus. Amilyen nemes volt elvileg, olyan kegyetlen volt a végrehajtása. Itt volt [hazalátogatott] az unokatestvérem, a fia, József, ő már Izraelben volt, bement hozzá, és nem ismerte föl. Volt egy időben bolondokházában is, de többnyire otthon gondozták. Bukarestben halt meg, úgy 1985–86-ban, mert miután meghalt, akkor ment el a leánya az anyjával együtt Izraelbe, és ők 1987-ben mentek. A nagynéném, Hertzlinger Edit vagy öt évvel ezelőtt [2000 körül] halt meg.

Tán az anyám [Deutsch Fánus] volt a legidősebb a testvérek közül, ő 1893-ban született, Tordán. Született jó humora volt. Nagyon sok vidámság volt benne. Valamikor elmesélte, hogy ő férjnél volt, és nem tudom, milyen körülmények között, nem bírta a férje, és elváltak. Ez volt az első világháborúban. Miután az apám leszerelt a katonaságból az első világháború után, és hazakerült, akkor ismerkedtek meg, és körülbelül 1918-ban házasodtak össze, mert a nővérem 1920-ban született. Anyám gondozta, nevelte mind a három gyermeket, a nővéremet is, az öcsémet is, és mindenféle szempontból átadta mindenét, ami volt neki. Gyönyörű szépen írt, nem, mint én, sokkal szebben írt, mint én. Nem volt csak ilyen régifajta gimnáziumból négy gimnáziuma [azaz négy év elemit és négy év gimnáziumot végzett].

A nővérem, Farkas Éva 1920-ban született, a férje után Márton Éva volt. Tordán járta a négy elemit, majd [Nagy]Váradon végezte a kereskedelmi líceumot, mert ott volt ez a konfesszionális [felekezeti] kereskedelmi líceum [Az iskoláról nem sikerült megtudnunk közelebbi adatokat. – A szerk.]. Az apánkhoz hasonlított, akárcsak én, olyan csendesebb volt, nyugodt. Mindjárt az apám elhalálozása után ment férjhez. Márton Ernőnek hívták a férjét, úgy tudom, hogy marosújvári volt. A szülei fakereskedők voltak, ezt átvette ő is. Amióta én ismertem, a fa szakmában dolgozott, Kolozsvárt volt egy „Com Lemn” [lemn =  fa (román)] nevezetű iroda, amelyik aztán odacsatolódott az ICRM-hez, ott dolgozott. A nővérem pedig könyvelőnő volt. Kimentek Izraelbe 1958-ban. A sógoromnak az anyja meghalt itt, Tordán, és az apja és a nővére elment Izraelbe a háború után. Kérte a sógorom a családegyesítést, és engedték a nővéremmel együtt, akinek nem volt gyermeke. Petah Tikvában laktak, az egyik szakszervezeti egyesületnél alkalmazták őket, és azt hiszem, a sógorom mint statisztikus dolgozott, a nővérem pedig mint főkönyvelő, egészen a nyugdíjazásig. 1994-ben halt meg a nővérem, augusztus huszonkettedike körül. Kiment egy autóval vásárolni a piacra, és mikor kiszállt az autóból, senki nem tudja, hogy miért, elesett, beütötte a koponyáját, bevitték a kórházba, végig kómában volt. Akkor telefonált az öcsém, hogy mi történt. Azonnal a leányom segítségével utánajártunk vonatjegynek, repülőjegynek, egy csütörtökön repültem, és amikor én repültem, akkor halt meg a nővérem. Részt vettem a temetésén, ami péntek délelőtt volt, mert péntek délután nem temetnek a szombat miatt. De senki nem tudja, hogy miért [halt meg], hogy szívszélhűdésbe vagy a melegtől, agyvérzést kapott, vagy kiesett az autóból, vagy megbotlott az autóból, senki nem tudja, hogy mi történt.

Az öcsém, Farkas Imre 1931. november tizennegyedikén született. Az öcsém volt egy cseppet izgága, ő az anyánkhoz hasonlított. És fantasztikusan szellemes volt. Nem sok iskolája volt, de sokkal szebben írt, mint én, nagyon gyönyörű írása volt. Négy elemit végzett a felekezeti iskolában, majd négy gimnáziumot a román iskolában, azt már [1944.] augusztus huszonharmadika után járta. De nem akart tanulni sose, és elment traktoristának, majd kitanulta a hegesztőséget és lakatosságot. Alig volt tizennyolc éves, amikor megnősült, a felesége, Fischer Ibi [Ibolya] idősebb volt nála két évvel, velem volt egyidős, 1929-ben született. Ő tizenhat évesen túlélte Auschwitzot, és visszakerült Tordára [A deportálások idején minden bizonnyal a második bécsi döntés révén átmenetileg Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdélyben tartózkodott. Dél-Erdélyből, amely a trianoni békeszerződés óta folyamatosan Románia része, nem deportálták német koncentrációs táborba a zsidókat. Lásd: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben. – A szerk.]. Azt tudom, hogy amikor az öcsém hazament, és bejelentette, hogy megnősült, az anyám kidobta a házból. Aztán elmentek, és egy darabig laktak Kolozsvárt, ahol a Tranzit ház [a Szamos partján] van most, ott volt néhány ilyen gyengébben készült lakás, és ott volt, azt hiszem, egy szobájuk. Akkor egy idő után az anyám befogadta őket, és visszaköltöztek Tordára, a családi házba. Az öcsém a Proletarulban dolgozott, az samott-téglagyár volt, a tordai cementgyár mellett volt. És ott dolgozott a karbantartásnál, lakatos-hegesztő volt egészen 1966-ig, amíg el nem ment Izraelbe. Három gyermekük született, de sajnos kettő meghalt. Az első egy leány volt, Verának hívták, ő négyéves korában meghalt, már nem tudom pontosan, miben, a klinikán halt meg. Utána született egy fiúcska, az háromhetes korában meghalt, azt tudom, hogy deszhidratálódott [dehidratálódott], pedig kezelte egy kolozsvári híres gyermekgyógyász. Csak a harmadik gyerek maradt meg, Palika. Ő 1952-ben született, pont tíz évvel nagyobb az én leányomnál, és ők az egyetlen unokatestvérek, akik a családból mint unokatestvérek tartják a kapcsolatot. Palinak is van két gyermeke, egy fiú és egy leány.

Imre Tordán a gyárban nagyon nehéz munkát végzett, és összekerültek vagy hárman-négyen, akik nekifogtak inni. Az öcsém is ivott, ő egész más volt, mint én, házsártos volt, és sok probléma volt vele. Ilyen kijelentéseket tett, mikor jött piásan, hogy veszi a kést, mert „oláh vért” akar inni. Persze az anyám esett össze, mikor hallotta. Telefonált Tordáról Désre – akkor már Désen laktam –, hogy menjek Tordára, mert Imre megint berúgott, csitítsam a dolgokat. És futottam. Akkor a család úgy határozott – a nővérem már azelőtt kiment Izraelbe –, hogy menjen el Izraelbe, mert ott nem fog tudni inni a melegtől. És körülbelül így is történt. 1966. március huszonhatodikán ment a családjával együtt, és Kefar Saván telepedtek le, ez tizenöt kilométerre van Petah Tikvától. Elment az édesanyám is az öcsémmel együtt Izraelbe, mert [Tordán is] velük élt, és volt ott egy unoka is, akit imádott. És hat hónapra és hat napra rá meghalt ott, Izraelben, nem bírta az éghajlatot. Ott van eltemetve Izraelben, Kefar Saván. Az öcsém előkovács, pneumatikus kovács volt Izraelben egy fémipari részlegben, ahol 1981-82 körül balesetezett, egy magas nyomású présnek megdefektesedett a fékje, elkapta az egyik kezét, és összezúzta. Miután a kezét nem tudta használni a mesterségében – két ujja meg volt merevedve, nem tudta hajlítani –, könnyebb munkán dolgozott egészen a haláláig. Először tán őrnek tették ugyanabba a gyárba, de aztán eljött onnan.

2002. május tizenkilencedikén halt meg az öcsém. Oda is elmentem, az öcsémet már eltemették, de mondtam kádist felette, és ültem sivát, ahogy mondják, azt a hét napot a sógornőmmel és a fiával [lásd: gyász, süve]. Letettek egy matracot egy deszka fölé, hogy ne legyen fotel, hanem lejjebb legyen, és azon ültünk. Ilyenkor ülnek a földön, nem egy kényelmes helyzetben, ha van kukoricapanusa [csuhé], akkor azt rakják le, kiterítik, letakarják, és arra ülnek, szóval nem fotelben ülnek, nem székben. És akkor jár fel a rokonság, látogatók. Az is egy szigorúan rituális dolog, hogyha valaki meghal reggel, akkor délután el is kell temetni [lásd: temetés]. És akkor nincs idő majdnem senkit se értesíteni. Ezért van harminc napra rá a sírkőavatás. A harminc nap alatt mindenkit le lehet értesíteni, és többen jönnek a sírkőavatásra, mint a temetésre. Én is részt vettem az öcsém sírkőavatásán. Ilyenkor jön egy kántor, aki elmondja az imát, és felavatja a sírkövet. A család gyújt egy gyertyát, és most már szoktak virágot is hozni, ezt régebben nem engedték [lásd: temető]. De pont [a temetés után] harminc napra van a sírkőavatás. Az anyám ott van eltemetve Izraelben, a nővérem ott van eltemetve Izraelben, és az öcsém ott van eltemetve Izraelben.

Én 1929. október negyedikén születtem Kolozsvárt, a Mátyás Mátyás klinikán. A József Sándor nevet kaptam a két nagytatám, Farkas Alexander és Deutsch József után, mert rituális szempontból nálunk minden újszülött fiú felveheti a meghalt nagyszülő nevét. Tordán éltünk, ott nevelkedtem. Miután megszületett a nővérem, az apám elment Amerikába dolgozni, pénzt keresni, ez divat volt. Innen, Erdélyből nagyon sokan mentek ki, volt, aki maradt, volt, aki visszajött. Dolgozott vagy négy-öt évig, és mikor hazajött, vette a házat, ahol laktunk, én csak azután születtem. A házunk Tordán, az Avram Iancu utca 19. szám alatt volt, a főúton, ahogy megy be az ember Kolozsvárról, a katolikus templomon innen, a színházon innen. Egy családi ház volt, három szobás, konyhával, fürdőszobával, spájzzal, és volt két kicsi szoba, amelyik valószínűleg rendelőnek volt építve annak idején. Amikor megvette az apám, az külön volt. Volt egy szuterénlakás is, és nagyon sok [nagy] pince volt. A ház berendezése annak idején a klasszikus volt. A hálószobában volt két ágy, ami egymás mellett volt, szemben vele két szekrény volt, amit használt a házaspár. A fiúk – az öcsém és én – egy szobában laktak, de külön ágyunk, rekamiénk volt. Nagy udvarunk is volt, nagy kert, zöldség termett, sok virág volt, gyümölcsfa. Hinta is volt az udvaron. Játszottunk még malmot, dominót, más játékra nem emlékszem, csak arra, hogy nekem nem volt biciklim, de a többi barátoknak volt, és mindig irigyeltem, hogy másnak van, és nekem nincs. A végén nem is lehetett, mert meghalt az apám. És használtam a barátoknak a biciklijét.

Tizenöt éves koromban árva maradtam. Amire apámmal kapcsolatosan vissza tudok emlékezni, az, ami ezek alatt az évek alatt történt. Egy nagyon fegyelmezett tisztviselő volt, főtisztviselő volt a tordai agyagipari gyárban, amelyiket úgy hívtak, hogy Industria de lut Giriş-Arieş [Aranyosgyéresi Agyagipari Gyár], Aranyosgyéreshez tartozik ez, Giriş-Arieşnek hívták régen Aranyosgyérest [mai román neve Câmpia Turzii], az öreg emberek most is úgy mondják. Utazó is volt édesapám, vagy kétszer vitt magával, ahová ki volt küldve, a cég bérelt autót, és járkáltunk ide-oda. Arra pontosan visszaemlékszem, hogy voltunk Désen, itt tán egy nap el is voltunk szállásolva. Innen elindultunk Nagybányára, és ahol volt cseréplerakata a gyárnak, ott megálltunk. Együtt [vitt] az öcsémmel, de kicsik voltunk. Nagyon higgadt, nagyon alapos volt, valószínűleg nagyon sok mindent az ő génjeiből vettem én át, mert én se vagyok robbanó vagy lobbanó, én is megtartom a nyugodtságomat, a higgadtságomat.

Apám a cionizmushoz csupa érzésből viszonyult, reájöttem utólagosan, hogy titkosan finanszírozta a Keren Kajemet Lejiszraelt. A Keren Kajemet egy persely volt, amibe tettek pénzt, amiből főleg a fákat ültették Izraelben. Mindig el volt dugva ez a persely a házban, nehogy megtalálja a karhatalom. Alkalomadtán jelentkezett egy biztos, és kiürítette. Miután elvégeztem az ötödik-hatodik-hetedik osztályt a [zsidó] felekezeti iskolában, ott már említette a tanár néni, hogy létezik ilyesmi, akkor jöttem rá, hogy mi is volt. Ami a politikát illeti, apám, szegény, abszolút függetlenül fejezte be az életét, nem volt elhajolva se jobbra, se balra.

A családom mostani viszonylatban félvallásos volt. Szóval nem voltak se szakállasak, se pájeszesek, és nem voltak ateisták sem. A nőknek a családból nem volt levágva a hajuk. Amikor a templomba jártak [mentek], akkor tettek egy muszlinkendőt magukra [a fejükre], mert imaházba mentek, és ez a szertartás. De otthon és az utcán nem hordtak kendőt. Nálunk, főleg ameddig az apánk élt, szabály volt a péntek esti gyertyagyújtás, a péntek esti vacsora és a szombati vacsora. Respektálták szigorúan a szombatot a kalácssütéssel, a csólentsütéssel, szóval úgy koszttal, mint gyertyagyújtással. Szombatra főzött mindig édesanyám húslevest, utána pedig sóban főttet – azt a húst, amit a levesben főznek – és csólentet ettünk. Eleinte volt valaki, aki gyújtotta a tüzet nálunk szombaton [lásd: szombati munkavégzés tilalma; sábesz gój], de aztán már gyújtották a szüleim is. Édesapám szombaton meg az ünnepnapokon mindig ment a tordai templomba, és mi, a fiúk kísértük. Megvolt az ő helye a templomban, licitálva volt, azt meg kellett venni minden évben. Az édesanyám tartotta a kóserságot a háborúig, de ez utána lassan-lassan megszűnt. Meghalt az apánk, és megszűnt a ritualitás, megszűnt a kóserség, már sakter sem volt a háború után Tordán.

A Purim az egy örömünnep volt, pont harminc nappal a húsvét [Pészah] előtt van. Lényegében arról van szó, hogy egy királynak a leánya, Eszternek hívták, megmentette a zsidóságot. Valamit manipulált ott a királyi család körül, valaki meg akarta ölni a zsidókat, egy Hámán nevezetű, és Eszter kimentette [őket]. És ez a lényege, hogy egy örömünneppé vált. Ilyenkor a gyerekek beöltöznek maskarába, mikor mi gyermekek voltunk, a templom udvarán találkoztunk. Otthon főzés és főleg süteménykészítés volt, sok tésztát sütöttek, ez is szimbolizálta az örömünnepet.

Arra emlékszem még, hogy nálunk is volt egy ilyen rituálé, hogy külön edény volt a Pészahra, ez a padlás egyik fachjában [rekesz, polc (német)] volt eltéve. Szóval a padláson volt egy rész, ami be volt dróthálóval kerítve, be volt zárva, és ott csak ezt [a húsvéti edényt] tartották, oda nem engedett be az anyám semmi mást. És mielőtt kezdődött a Pészah, akkor az évi mindennemű edényt levitte anyám a pincébe, és lehozta a felső edényt. Ha véletlenül valamilyen edény hiányzott, akkor kiégette a kemencében [a hétköznapon használatos edényt, így kóserolta], hogy lehessen használni. És amikor befejeződött az ünnep, akkor összeszedte, lemosta, és visszavittük a padlásra. A Pészahnak a pászka volt az alapja. Ott kellett kezdődnie, hogy ki kellett költöztetni minden kenyérneműt a házból, és ez alatt az idő alatt csak pászkát lehetett enni. A széderestét, ameddig élt az apám, otthon tartottuk, esetleg az Edit nagynénémék és nagyanyám voltak még jelen, nem volt soha kintről vendég, semmi ünnepkor. De mindig nálunk tartottuk, mert nagyobb volt a ház. Hozzátartozott a ritualitáshoz, hogy volt keserűgyökér vagy torma vagy petrezselyem, krumpli, főtt tojás és valami zöldség, zöldhagyma vagy retek, szédereste ezt kellett enni. És mindig töltöttek egy-egy kicsi pohár bort, mindegyik ima után kellett egy kicsi bort inni akkor este. A gyerekeknek is töltöttek, de a gyerekek nem itták meg. Még a felnőttek sem, mert nem volt családi szokás az ivás, csak kizárólag a rituálé kedvéért. Az afikómen volt a gyermekeknek az öröme, először eldugják, a gyerekek megtalálják, ellopják, és azután [a vacsora végén] megeszik. Vacsora közben többször kellett kezet mosni, erre volt egy tál kikészítve.

De a legnagyobb ünnep a Hosszúnap volt, az általános böjt volt. Este édesapám megáldotta a vacsorát, vacsoráztunk, elmentünk a templomba, hazajöttünk, és többet nem ettünk, nem ittunk semmit másnap estig, ameddig fel nem jöttek a csillagok. És a legtöbben a templomban töltötték a napjukat. A második este is volt egy vacsora, egy zsidó vacsora. Előételnek volt falcs hal [lásd: halételek], ez olyan, mint a grízgaluska, de a majorság melléből csinálták, ledarálták a mellehúst, összekeverték zöldséggel, nagyon finom volt. Aztán volt húsleves főtt hússal, csólenttel.

Most – pláne hogy annyit járok Izraelbe, láttam – úgy fel van kapva a bár micvó, mint legalább egy hatuna [házasságkötési ceremónia], mint egy esküvő. Olyan felhajtások vannak. Az én időmben nem volt majdnem semmi, régen abszolút rituálisan zajlott le. Én visszaemlékszem, hogy bementünk a templomba, felolvastam a Tórából azt a részt, amit előre megtanultam, a kántor ott felavatott, és kész. Otthon nem volt semmi ünnepség. Ez volt 1942-ben. A tizenharmadik év születésnapján szokták ezt tartani, mert a judaisztikai törvények alapján a tizenharmadik év az a nagykorúsodás, nem a tizennyolc év. Tizenhárom év után szabad a fiúkat vinni, hogy előimádkozzanak, hogy részt vegyenek a minjánban. Nekem is volt imaszíjam, tfilám, az apám tanította meg, hogy kell felkötni, ezt viselni kellett bár micvó után, ahányszor mentem a templomba.

Egy híres rabbi volt Tordán [gyerekkoromban], doktor Wesel [Wezel] Albert főrabbi, ő lett az erdélyi főrabbi. Mindenki várta, hogy a szatmárit válasszák, mert annak volt egy tradíciója, de egy nagyon nagy tudós volt Wesel, és a végén őt választották [“A főrabbi, Wesel Albert, aki bölcsessége, tapintata, nemes gondolkodása révén került a hivatalos országrészi ortodox szervezet élére [: vagyis az országos ortodox iroda elnöke 1932-től :], mielőtt az erdélyi zsidó vallási közélet irányítását vállalta, tíz erdélyi megyére terjedő egyletet alapított. Címe: »Machike Hadat«, célja: a hitélet mélyítése. Támogatta a szegényebb községek talmud tóráit és a vallási intézményeket”( Szabó Imre, Erdély Zsidói, Kadima kiadás, Cluj, 1938, 224. oldal). – A szerk.]. Körülbelül 1943-44-ben halt meg, addig volt rabbi Tordán [Wezel Albert 1861-ben született, és 1938-ban halt meg. – A szerk.]. Utána a veje jött rabbinak, Adlernek [Adler József] hívták, a Wesel egyik leányát vette el feleségül. Egy másik leánya, Száráh vagy Szuri, tanított engem németre, de volt még néhány leánytestvére és néhány fiútestvére. Haza jártam hozzájuk, ott volt a rabbilakás a templom udvarán, nem volt nagy lakás, vagy két-három szobájuk volt. Többen jártak hozzá németet tanulni, volt, amikor voltunk ketten-hárman, és úgy gondolom, hogy a szülők szorgalmazták. Ezért természetesen fizetni kellett.

Volt mikve Tordán, de mi nem jártunk. Volt otthon fürdőszobánk, és nem voltunk olyan vallásosak, hogy kötelező legyen. Volt egy kóser vágóhíd is Tordán a templomudvar mögött, egy sakteráj, ahogy mi mondjuk, és oda vittük a majorságot vágni. Egy klasszikus vágóhíd volt, de tyúkoknak, voltak akasztók, volt egy lefolyó, amin lefolyt a vér a kanálisba. Tyúkot, rucát, libát, pulykát, mindenféle majorságot vittek oda vágni. Borjút is vittek oda, viszont a marhákat a [városi] vágóhídon vágták, de [ugyancsak] a sakter. Mi tartottunk otthon tyúkot, rucát, libát és pulykát, [a sakterájba] a cseléd vitte-hozta a majorságot, ő pucolta. A második világháború előtt volt segítsége az anyámnak, egy cseléd. Egy időben egy idősebb vénleány volt a cseléd, ő az alagsori lakásban lakott. Volt, amikor volt egy györgyfalvai fiatalabb leány, annak volt egy speciális ágya a konyhában, ami asztal is volt, és amikor kihúzták, ágy volt éjszakára. Több cseléd volt [az idők folyamán].

Tordán sokkal kevesebb zsidó volt, mint Désen, de Tordán is mindig tele volt a zsinagóga, igaz, hogy a tordai templom sokkal kisebb, mint a dési. Én úgy emlékszem, hogy körülbelül négyszáz lélek volt Tordán [200 hitközségi tagot említ Szabó Imre a fent idézett műben. Az 1910-es népszámlálás szerint 482 izraelita vallású ember élt Tordán. – A szerk.]. Tordán most már nincsen semmilyen nemű hitközségi élet, Kolozsvárhoz vannak csatolva, él még ott egy kilencvenegynéhány éves orvos, akire emlékszem, és még vagy ketten. A legpontosabb nyilvántartása a tordai hitközségről a tordai temetőpásztornak van, aki tud mindenkit, névleg, hogy hol van eltemetve, és mit dolgozott. Fiatalabb, mint én, egy román ember, nagyon érdekes neve van, Porcilă, úgy hívják a temetőpásztort. De ő örökölte az apjától – én ismertem az apját is –, mert van egy szabály nálunk, és ezt alkalmazzák, hogy minden temetőpásztornak van ingyen lakása a hitközség részéről, nem kell fizessenek se adót, se semmit az égvilágon, csak a saját költségeiket, gázt, vizet, villanyt. És mindenhol [zsidó temetőben] keresztény temetőpásztor van, valószínűleg, hogy tudjon intézkedni, mikor a zsidónak tiltva van, hogy valamit csináljon. Vannak a temetővel kapcsolatosan is szabályok, szombaton például nem szabad a temetőbe menni.

Nálunk még szokás volt egy dolog, persze a háború előtt, és a háború ideje alatt ez szaporodott [terjedt], hogy a városiak, akik egy cseppet magasabb szinten éltek, befogadták a faluról érkezett zsidó gyerekeket, akik bejártak Tordára tanulni, és minden nap egy-egy másik zsidó családnál étkeztek, ezért nem kellett fizessenek. Hozzánk is járt kettő ebédelni, az egyik jött vasárnap, és másik jött kedden. Amit főztek a családnak, azt ettek ők is, és jól ettek, hál’ istennek. Jó viszonyban voltunk velük mi, gyerekek, ebéd után maradtak még nálunk, játszottunk is együtt. Az egyik [fiú] Rődről [Rediu, Tordától 20 km-re északra] volt, Markovits, a másik nevére [keresztnevére] már nem emlékszem, a másik pedig, Goldstein Járából [Iara, Tordától 30 km-re nyugatra].

És nagyon érdekes sztorik voltak ezzel kapcsolatban. Az én unokatestvérem, aki egy nap született velem, Hertzlinger Jóska 1945-ben, tizenöt éves korában otthagyta a szüleit, és elszökött az egyik fiúval, aki bejárt hozzánk étkezni, Markovitscsal. És nagyon fura módon, Olaszországon keresztül, nem tudom, milyen hajókon, kikerültek Izraelbe, ott elkapták őket, akkor még angol birodalom volt [1922-ben Palesztina brit mandátumterület lett. – A szerk.], és bezárták őket [lásd: kivándorlási hullám Romániából 1939–1945 között]. A végén kiengedték őket, és ez az én unokatestvérem elment egyenesen egy kibucba, a másik pedig elment a katonaságba. Felvergődött a katonaságban, úgy látszik, egy természeti adottság révén, nagyon haladt, haladt, és generálissá lett. A végén rámátkál lett, az izraeli katonai vezérkar főnöke. Amikor lejárt a négy éve – mert Izraelben szabály, hogy minden funkciónak van egy meghatározott ideje, amikor az lejár, ott nincs mese, hogy még adunk egy telefont, és még tartjuk –, akkor ő elkerült katonai attasénak a washingtoni nagykövetségre, ahol Jitzhak Rabin volt nagykövet. Miután hazajött, beszéltem vele ezen az unokatestvéremen keresztül. Ő ilyen körülmények között élte le az életét. Izraelben felvette a Manachen Maron nevet, most úgy hívják.

A másik, amelyik Járából került el, nagyon vallásos lett. Egyszer az unokatestvéremmel elmentünk Haifára, ott volt szolgálatban a felesége egy gyárban, és bementünk hozzá. És jön valaki, és nekem esik, „Szervusz, Jóska, nem tudom, mi...” Én megszeppentem, mondtam, „Mondd csak, hogy miért vagyok én szervusz veled?”. És akkor ő mondta, hogy „Nem emlékszel, hogy én minden kedden nálatok ettem?”. Ott dolgozott abban a gyárban, másgiáh volt, rituális ellenőr – van Kolozsvárt a kantinban is egy ilyen.

Én kezdtem a román óvodát, párhuzamosan az óvodával jártam a zsidó felekezeti óvodába is. Volt felekezeti elemi iskola is, és a felekezeti iskolának volt egy melléképülete, ott volt a héder, ahol csak judaisztikát tanítottak, oda is jártam. Az elemi iskolát én is a felekezeti iskolában végeztem, románul tanultunk mindent [1921-től a román tanügyi törvények előírták, hogy az izraelita iskolák tanítási nyelve a héber vagy a román legyen. – A szerk.]. Egy zsidó ember, Grossmann bácsi volt a tanító, ő tanította mind a négy osztályt, és ő volt az iskolaigazgató is. Ott befejeztem a négy elemit jó körülmények között, az pont 1940-ben történt. Akkor felvételiztem a kereskedelmi líceumba Tordán, az első négy között voltam. Aki jobb volt, mint én, az egyik osztálytársam, egy nyomdásznak a fia volt, és tudtuk, hogy ő kilencessel végzett, én és még hárman 8,66-tal. De volt kettő, az egyik egy generálisnak, a másik egy ezredesnek a csemetéje, aki elénkbe ugrott, az egyik 9,66-tal, és a másik 9,33-mal. És amikor kifüggesztették az eredményeket, akkor kifüggesztették a 8,66-ot, de nem vettek fel, mert közben beiktatták a fajüldözési törvényeket [lásd: Zsidó Statutum Romániában].

Akkor kiterjesztették a [zsidó] felekezeti elemi iskolát hét osztályra, hogy aki nem tudott bejutni a gimnáziumba, tudja folytatni az iskolát. Jött még egy tanárnő, az tanította az ötödik-hatodik-hetediket. Frenkel Magdának hívták, zsidó volt, egy kicsi, alacsony, nyomorék nő, bicegett, szegény, és vénleány volt. De nagyon értelmes volt, ő tanított minden tantárgyat [Lásd Frenkel Magda: A tordai zsidó iskola, 1941–44. Korunk, 1991, 8. szám. – A szerk.]. Akkor három éven keresztül, 1940–43-ban csináltam tovább a felekezeti elemi iskolában három osztályt, szóval befejeztem a hét osztályt. Akkor néhány szülő összeállt, és 1943-ban elmentünk vizsgázni egy felekezeti gimnáziumba, Temesvárra. Négyen mentünk egy szülővel, emlékszem, az egyik egy Goró Eszter nevezetű lány volt, ő nagyobb volt nálam, de én súgtam neki földrajzból. Szállodában laktunk, onnan mentünk a gimnáziumba, és ott vizsgáztattak, néhány napig tartott, mert minden tantárgyból kellett vizsgázni, románul. Ott engedték, hogy levizsgázzunk az első és második gimnáziumi osztályból [ez az ötödik-hatodik osztálynak felel meg ma]. Az 1943/44-es tanévben otthon voltam, készültem, hogy menjek vizsgázni Temesvárra a harmadik osztályból is. De közben megtörtént az 1944-es augusztus huszonhárom [Románia átállása a szövetségesek oldalára. – A szerk.], és akkor engedték, hogy a harmadik gimnáziumi osztályból vizsgázzak a tordai kereskedelmi líceumban, látogatás nélkül. És annak alapján ősszel be tudtam iratkozni a negyedik osztályba, és a negyedik és az ötödik osztályt csináltam rendesen a kereskedelmi líceumban. És miután meghalt az apám, akkor megint kimaradtam az iskolából, mert nekifogtam dolgozni, de közben csináltam a hatodik, hetedik és a nyolcadik gimnáziumot [ez a mai 10–12. osztálynak felel meg] látogatás nélkül, és leérettségiztem 1949-ben.

Az egyik legjobb gyerekkori barátom Tordán Ábrahám Juliusz volt, ő idősebb, mint én, és volt még egy barátunk, Taub Emilnek hívták, az a közbeeső volt. Ábrahám volt 1927-es, ez a Taub Emil volt 1928-as, és én 1929-es. Mindenféle turpisságot csináltunk együtt, mit lehetett fiatalságban csinálni? Jártunk sportolni, úsztunk, pingpongoztunk. Jártunk strandolni a tordai sósfürdőbe, az nagyon híres, régi sósfürdő. Ott volt egy nagy medence, hideg vizű, de egy időben volt meleg fürdő is. Aranyoshoz nem nagyon jártunk fürdeni, mert féltünk. Főleg 1940–44-ben féltünk, mert sose tudtuk, hogy mikor kapunk ruhát. Találkoztunk X. Y.-nal, és ha úgy jött nekik, akkor nekünk estek, jól megvertek. És nem is szorgalmazták a szülők, hogy járjunk az Aranyosra. Ide, a sós fürdőbe jártunk, az be volt kerítve, és váltott az ember jegyet, volt kabinja. Ábrahám Juliusz mérnökember lett, New Yorkban él, van gyermeke, már majdnem negyven éves [Ábrahám Juliusz gyerekéről van szó], és nem akar megnősülni, ezt nekem mindig elpanaszolja. Most ameddig voltam a leányomnál, felvettem a kapcsolatot vele interneten, és aztán beszéltünk telefonon. Taub Emil kiment Németországba, meghalt, szegény, azt hiszem, Kölnben.

Az anyanyelvem magyar, otthon magyarul beszéltünk, mert mind a két szülőm magyar iskolába járt. Mi román iskolába jártunk, így perfektül beszéltünk magyarul is, románul is. És közben a hájderben [héderben] megtanultam jiddisül is. Úgy látszik, hogy valamelyik őstől örököltem a jó nyelvérzéket, mert amikor még diák voltam, a rabbi leányával, Wesel Szárával tanultam németül is. És megtanultam németül is. Az iskolában tanítottak franciául, megtanultam a franciát is. És ez nagyon jót tett. Amikor jártam külföldre, sose egyedül voltam, mindig egy-egy csoporttal voltam, és sose küldtek velem tolmácsot, én tolmácsoltam franciául is, németül is az egész delegációnak. És ugyanilyen jó nyelvérzéke van a leányomnak. Beszél románul, magyarul, perfekt héberül, angolul, franciául. És az unoka is majdnem mindent.

A háború alatt ott voltunk Tordán. Háború alatt a következő történt. Eleinte mi laktunk a házunkban, a család, aztán rendre-rendre kezdődtek a rekvirálások. Úgy minősítették, hogy plusz helyiségünk van, amit nem használunk. És elvették, hogy biztosítsák a román hadsereg elszállásolását. Betettek a két kicsi szobába egy orvos katonatisztet, ez lehetett 1938–39-ben. Arra emlékszem, hogy Dumitrescu Traiannak hívták, egy ezredes volt. Használta a konyhát is, volt egy baka, egy kiskatona ordonánca, ordonanţă [románul], úgy hívták ezeket, az jött, főzött, nem volt, mit csináljunk, muszáj volt mindent tudomásul vegyünk, haptákba álljunk. Aztán 1940-ben vagy 1941-ben, mindjárt miután elfoglalták Kolozsvárt a magyarok [lásd: második bécsi döntés, magyar idők] – a határ a Feleken volt [Torda 1940 és 1944 között Romániához tartozott, a magyar–román határ kb. 20 km-re feküdt tőle. – A szerk.] –, teljesen kitettek a házból, mert a mi házunkban alapították a Csénérét (Centrul Naţional de Românizare [Románosítási Nemzeti Központ]). Ez foglalkozott a menekültek problémájával, akik Magyarországról jöttek vissza. Mi az Aranyos túlsó partján béreltünk ki egy házat, azért természetesen házbért kellett fizetni. Visszaemlékszem, hogy a tulajdonosnak volt tíz háza, öt az egyik utcán, és öt az utca háta mögött, azokat mindig kiadta, úgy tudtuk kibérelni [mi is az egyiket]. Ott laktunk egészen a háború végéig. Mindjárt az átadás után, mikor hatalomra került az Antonescu birodalma, az apámat menesztették az állásából, merthogy zsidó volt [lásd: zsidótörvények Romániában]. És akkor betegedett meg, körülbelül 1943-ban. Persze, ez emésztette, és hozzájárult a betegségének a súlyosbodásához.

Mikor a legionaristák kezdték a rebeliunét [lázadást], 1941. január huszonkettedikén-huszonharmadikán [lásd: Horia Sima; legionárius mozgalom], akkor a hatóságok lázadóknak könyvelték el őket, és ahol volt valami kilengés, ott nem teketóriáztak. Tordán is agyonlőtt a csendőrség egy pasast, amikor a rebeliune volt a szénapiacon. Ahogy mennek most a tordai hasadék felé, ott volt egy térség, és nem tudom, mit csinált ott, főbe lőtték. Úgy emlékszem, Comannak hívták.

Nem sok legionarista volt annak idején Tordán, de megpróbáltak mindent [elkövetni a zsidók ellen]. Üzletekre ki volt függesztve, nyomtatva: „Atenţiune, magazin jidovesc!” [Vigyázat, zsidó üzlet!] Voltak, akiket kínoztak, mert szakállasok voltak, meg pájeszosak voltak. Voltak antiszemita kilengések. Amikor mentünk az iskolába, ott álltak csoportosan az inasiskolából érkezők vagy menők, és mert zsidók voltunk, mindig kaptunk egy-egy ruhát. Felszabadulás után barátom lett az egyik fiú közülük, és megkérdeztem, „Te, miért vertél meg minden nap?”. Megmondta: „Aztán, az volt a divat.” Volt egy pedagógusuk, aki nagy legionarista volt, az kötelezte őket, hogy jelentsék, hány zsidót vertek meg, és így mindig meg kellett verjenek. Szóval nem volt semmi rosszindulat benne, de ezt csinálta. A végén jóban lettem vele, Roş Ioannak hívták. Ügyész lett belőle, aztán főügyész Sebesen és Szászvároson, aztán főügyészhelyettes lett Déván, és a végén lett Secretarul Sfatului Regional Deva [a Tartományi Tanács titkára Déván].

Otthon nem hallottam semmit az észak-erdélyi helyzetről, mert megbetegedett az apám, és akkor nálunk egyetlenegy probléma volt, az apámnak a mentése. Az anyám kezelte az apámat, a nővérem el volt menve [Nagyváradra iskolába], és mi, a két fiú rendeztük a házat. Bevásároltunk, takarítottunk, főztünk, mosogattunk, mostunk, mindent az égvilágon csináltunk, hogy enyhítsük az anyánknak a terhét. Valami végkielégítést kapott az apám a gyártól, de már akkor is kellett áruljon az anyám, értékesítsen valamit a házból. Nagyon sok szép ezüst gyertyatartónk volt, amelyek értékesek voltak, azokat adta el.

Tordán majdnem szemtanúi voltunk néhányan olyan dolognak, ami titkosan zajlott le. Ez a Frenkel Magda tanárnő, mikor egyszer készültem menni Izraelbe, üzent, hogy menjek, beszélgessek vele, érezte, hogy közeledik a halál. Én tényleg nagyon tiszteltem őt mindig, és elmentem Kolozsvárra [a háború után Tordáról ő oda költözött], ott lakott a Györfalvi negyedben. Azt mondja: „Te, Jóska, emlékszel, hogy én nem engedtelek, hogy bemenjél abba a szobába?” Mondott ott egyet, ahol volt az iskola. Hát mondom: „Tanító néni, én emlékszem, de tetszik tudni, én nemigen kérdeztem, tetszett mondani, nem szabad bemenni, nem mentem.” Azt mondja: „Tudd meg, hogy ott volt a titkos nyomda, ahol nyomtatták az útleveleket, amiket aztán mások átvittek itt, Ajtonon [Aiton (románul), Tordától 18 km-re északra] keresztül Tordáról Kolozsvárra, hogy menekítsék a zsidókat. Tudd meg, hogy ezért nem engedtelek be.” Főleg azok sívolták [csempészték] át ezeket az útleveleket, akik a Cerc Teritorialnál dolgoztak. (A hivatalt, ahol sorozzák be az ifjú katonákat, úgy hívták akkor, hogy Cerc Teritorial). Többek között az egyik barátomnak, Ábrahámnak az unokatestvére is szállította az útleveleket, Ábrahám Jákobnak hívták, nagyobb volt, mint én. Mindig át lehet menni minden határon. Illegálisan. És egy adott pillanatban elkapták, lezárták, törvényre került, és halálra ítélték. Úgy menekült meg, hogy beugrott közben augusztus huszonhárom, és augusztus huszonhárommal az egész feloldódott. És Goró Eszter, akivel én együtt vizsgáztam 1943-ban, az is részt vett abban, hogy mentsék a zsidókat. Két folyosó volt [ahol szöktek át a zsidók], az egyik [Torda]Szentlászló [Săvădisla (románul), Kolozsvártól 23 km-re délkeletre] környékén, a másik Ajton környékén, ott voltak beütemezve falusi emberek, becsületes falusi emberek, akik az éjszaka leplén mentették a zsidókat. Aztán Bukaresten keresztül mentek Izraelbe [akkor: Palesztina].

A tényleges háború 1944. augusztus harmincadikán kezdődött, amikor bejöttek a magyarok és a németek, és egész [Nagy]Enyedig [Aiud (románul), Tordától 37 km-re délre] mentek. Miután bejöttek a magyarok, akkor fel kellett tenni a sárga csillagot [lásd: sárga csillag Magyarországon], harminchét napig, és kijárási tilalom is volt. Azelőtt nem volt ilyen. Az az időszak nagyon feszült volt. Mindenki félt mindenkitől. És mi még nem tudtuk [az elején], hogy kik ezek a kakastollasok, de úgy féltünk, mindig menekültünk tőlük. Nagyon komiszak voltak, ha valami nem tetszett nekik, akkor abban a pillanatban belekötöttek az emberbe, és elkezdték ütni-verni. Amikor bejöttek a magyarok, a románok felrobbantották az Aranyos-hidat. Az beszakadt, és építettek egy pontonhidat. Ott történt egy nagy gazság. Érkezett oda a magyar hatóságoktól egy munkaszolgálatos osztag, akik csinálták ezt a hidat. A hídépítéshez vágtak ki rönköket a híd melletti parkból, és egyszer egy ilyen nagy rönk reáesett két munkaszolgálatos fiúra, egy tizennyolc éves és egy huszonöt éves fiúra. És még meg se voltak halva, a parancsnokuk – egy zászlós kellett legyen – azonnal elrendelte, tegyék be zsákokba, és ott, helyben el is temették. Még nem is voltak meghalva. Aztán 1945. március-áprilisban egy néhány ifjú Tordáról kiástuk őket, és felvittük a tordai temetőbe, eltemettük.

Fel lett szabadulva Torda város 1944. október negyedikén, a magyarok a németekkel visszavonultak, és jöttek befele a románok az oroszokkal. Kétfelől bombázták Tordát. Egyrészt a németek a magyarokkal Kolozsvár felől, másrészt az oroszok a románokkal [Nagy]Enyed felől. Torda egy üregben volt, és fentről mind a ketten lőtték, Torda tönkre volt menve.

Annak idején mi úgy értékeltük – tizenöt éves korunkban –, hogy fel lettünk szabadulva. 1947-ig én részt vettem egy ifjúsági cionista szervezetben, a Gordoniában [lásd: Gordonia Romániában], amelyik ott volt a házunk mellett, a házunk körül, és élveztük azt, hogy felszabadítottak minket. Itt mi volt? Éneklés, táncolás, kirándulás. Amire visszaemlékszem, ugyancsak ifjúsági szervezet volt Tordán a Dror Habonim [Zsidó cionista szervezet, főleg Jászvásáron, Moldvában, Románia keleti részén volt aktív szervezet az 1930-as években. – A szerk.], a Hasomér Hacair [lásd: Hasomér Hacair Romániában], és még volt egy, de keveset láttam őket, Betárnak [lásd: Betár Romániában] hívták. A Hasomér Hacair, Dror Habonim és a Gordonia baloldali beállítottságú volt, a Betár jobboldali a mostani körülmények között. Ugyancsak kirándulásokat, mulatságokat szerveztek, és persze mindegyik ilyen szervezethez hozzájárult a zsidó fiatalok toborzása, hogy kimenjenek Izraelbe. Voltak például ilyen seliáhok, küldöncök Izraelből, akik magyarázták, hogy hogy nevelkedhet az ifjúság Izraelben. Volt, aki magáévá tette, volt, aki nem.

1944-ben, a felszabadulás után aztán visszamentünk a házunkba, mert akkor törlesztettek minden ilyen intézkedést. A házban a berendezés megvolt, volt, ami tönkre is volt menve, de rendbe tettük. Kellett cserepet cseréljünk, mert széjjelment az egész fedél. És akkor azzal az unokatestvéremmel, amelyik egy nap született velem, Hertzlinger Jóskával elmentünk egy szekérrel, és hoztunk a gyéresi cserépgyárból egy szekér cserepet, mert adtak nekünk, hogy az apánk ott dolgozott. És ketten lefedtük a házat.

Az apám sajnos ötvenöt éves korában meghalt, nem lehetett megmenteni. Vittük mindenfelé, a felszabadulás előtt nem lehetett Kolozsvár felé jönni [Mivel 1940 és 1944 között Kolozsvár magyar fennhatóság alatt volt. – A szerk.], Tordán laktunk, és a felszabadulás után elment az anyám vele Szebenbe. Ott volt a kolozsvári klinika Szebenben, az 1940–44-es években Kolozsvárról a román orvosok átmentek Szebenbe. De visszaküldték, a diagnózis egy gyomorrák volt, ami elpusztította, 1945. március hatodikán meghalt.

Aztán betettek egy zsidó családot hozzánk, miután meghalt az apánk. De nagyon jól egyeztünk velük, nem volt semmi probléma. Temesvárt él egy költő, körülbelül kilencvenhat-kilencvenhét éves, Anavi Ádámnak hívják, de az ő eredeti neve Frucht Feri volt [Anavi Ádám (1909) – költő, színműíró. – A szerk.]. És ez a Frucht család költözött oda hozzánk. Ő, a fiú elment Temesvárra, az egyik leány elment Kolozsvárra, és a másik leány az anyjával maradt ott a mi házunkban, ameddig meg nem haltak. Először meghalt az anya, aztán a lánya is, ennek az Anavi Ádámnak a nővére, és akkor megürült a ház. Az édesanyám még ott lakott, miután ezek elhaltak. Mielőtt mentek Izraelbe, akkor adták el a házat. És azoknak a házába [lakásába, akik megvették a házat] költöztek be az öcsémék az anyámmal, ez a lakás Tordán a sóbánya mellett volt, úgy is hívták a blokkot [tömbházat], hogy sóbányai blokk. Vagy hét-nyolc hónapig laktak itt, amíg elmentek Izraelbe.

Az apám halála után próbálkozott az anyám valamiképpen tenni-venni, eladogatott dolgokat a házból, a nővérem közben férjhez ment, de nem volt más megoldás, mint hogy én elmenjek dolgozni, mikor betöltöttem a tizennyolc évet. Pont október negyedikén [Azaz a születésnapján. – A szerk.], 1947-ben a gyógyszerész nagybátyámnak a segítségével felvettek a tordai cementgyárba. Ott kezdtem, mint abszolút kezdő, és 1949-ben volt egy országos szintű intézkedés, hogy száz embert kivontak az iparból, elvitték Bukarestbe, és tanították planifikáréra, tervezésre, és én is közöttük voltam. A volt Gazdasági és Ipari Minisztériumnál (Ministerul Economiei şi Industriei) volt ez, azt tanították, hogy kell megszervezni a vállalatokat, miután 1948. június tizenegyedikén államosították őket [lásd: államosítás Romániában]. Akkor egy olyan papírt kaptunk, hogy instructor de planificare [tervezési instruktor]. Amikor 1947-ben elkezdtem dolgozni, még privát volt egészen a tordai cementgyár, aztán lett állami, és miután megcsináltam ezt a kurzust, oda lettem téve a plánifikáréra, és kineveztek rövid időn belül a tervosztály vezetőjének. Nem tudtam egyetemre menni, mert mikor nekifogtam dolgozni, odaadtam magam a munkának. Valószínűleg, hogyha egy cseppet több eszem lett volna, valamiképpen megcsinálom, sokan megcsinálták akkor. De én nem próbáltam magamat lazsálni, odaadtam magamat a munkának. 1952-ben, ugyanebben a minőségben áthelyeztek Bicazba [Békás], ahol épült egy új cementgyár. Ott voltam egy évig, és 1953-ban ki lettem nevezve Bukarestbe, az Építőanyagok Minisztériumába (Ministerul Materialelor de Contrucţii), amely kivált a Ministerul Contrucţiilor şi Materialelor de Contrucţiiból egy időben, de egy épületben volt a két minisztérium, a Ministerul Contrucţiilor és a Ministerul Materialelor de Contrucţii. Ugyanebben a minőségben dolgoztam, és ugyanezt a meghatalmazást kaptam, tervosztályvezető az Industriei Cimentuluinál [Cementipari Vezérigazgatóság]. Itt az egész ország cementiparának a megszervezése volt a feladat, hogy melyik gyár mennyit termeljen, milyen körülmények között, milyen létszámmal, milyen fizetésekkel. Szóval mindent csináltunk, és dolgoztam reggeltől estig.

Bukarestben dolgoztam, és be voltam futva fiatal koromban, de óriási probléma volt akkor a lakás. Egy szolgálati blokkban [tömbházban] laktunk, két és fél szobában laktunk három család. Két kolléga, akiknek volt felesége, a két szobában, és volt egy cselédszoba, ahol volt egy mosdó, azt nekem adták. Nekem nagyon jó volt, amíg egyedül voltam, hét négyzetméter, befért a kanapé, egy szekrény és több semmi. De közben megnősültem, és kellett egy más lakás. A feletteseim, a miniszter, a miniszterhelyettes mindent az égvilágon megígért. Ott, ugyanabban a blokkban megürült egy garzonlakás, ami valamivel nagyobb volt, mint ez, de külön volt. Ezt nekem kiutalták, az én nevemre a feleségemmel együtt, és amikor kiadták a repartíciót, úgy, ahogy annak idején adták, kiadták egy utcai kokottnak. A volt rajon elnöke párttitkár volt nálunk a minisztériumban, és ő diktált mindent az égvilágon a miniszter fölött. Úgyhogy mi ott maradtunk abban a fél szobában. És akkor én elmentem a miniszterhez, és megmondtam: „Tovarăşul ministru, eu plec din Bucureşti.” [Miniszter elvtárs, én elmegyek Bukarestből.] „Măi, eşti nebun?” [„Te megbolondultál?”] „Tovarăşul ministru, nici un minut nu mai stau.” [Miniszter elvtárs, egy percet sem maradok.] Nem akarták elhinni, mert nagyon jól éltem ott, nagyon jól befutottam, amikor hiányoztak az igazgatók, mindig csak engem hívott a miniszter, akármilyen probléma volt. Akkor egyszer történt valami Désen, és a miniszterhelyettes azt mondja, „Măi, sa întâmplat ceva, hai să-ţi spun”. [Te, történt valami Désen, gyere, mondjam el.] „Spuneţi.” [Mondja.] „Vezi, că trebiue să dăm afară pe directorul de la Dej. Te duci director la Dej?” [Nézd, ki kell tegyük a dési igazgatót. Elmész Désre igazgatónak?] „Mă duc oriunde, numai să plec de aici.” [Elmegyek akárhova, csak hogy elmehessek innen.] És 1957-ben eljöttem, nagyon-nagyon hamar likvidáltam, még egy barátom hozta el a feleségemet Bukarestből valamivel később. Én küldtem egy teherkocsit a dési gyárból, ahova jöttem, és arra rakták fel a dolgainkat, ami abban a kicsi, hét négyzetméteres szobában volt. Ez az Ábrahám Jidu is ott élt Bukarestben, ő segített felpakolni az autóra, és jött ő is a feleségemmel, nagyon jó barátok voltunk és vagyunk.

És 1957-től itt vagyok Désen. Először kineveztek a dési cementgyárhoz igazgatónak, ez tartott 1958-ig, amíg ki nem tettek a pártból [lásd: párttisztogatás Romániában]. Nem lett baj abból a szempontból, hogy zsidó voltam, mert nem adtam alkalmat arra, hogy tévedjek. Bajom abból lett, hogy beírtam az önéletrajzomba, hogy tagja voltam a Gordoniának. Ebből kellemetlenségem lett, kezdődött Bukarestben, és miután Désre kerültem, jött egy papír a főigazgatómhoz, hogy kizárnak a pártból. Jöttek nagy hűhóval, bemutatták az esetet egy pártgyűlésen, és kizártak a pártból. A főigazgató azonnal leváltott, mert nem vagyok párttag, de maradtam termelésiosztály-főnök ugyanazzal a fizetéssel. Amikor Vajda – ő volt annak idején a kolozsvári [párt]főtitkár, majd mezőgazdasági miniszter lett, miután elvitték Kolozsvárról – megtudta néhány hét múlva, hogy kizártak a pártból, és leváltottak mint igazgatót, csinált egy nagy kravált [botrány], hogy miért váltottak le, és azonnal tegyenek vissza igazgatóvá. Akkor keresték nekem ezt a helyiipari vállalatot (Intreprindere de Industrie Locală), a Bobâlnát, és oda tettek mint igazgatót.

Egyáltalán nem sírtam el magam, amikor kitettek a pártból. Amikor tizennyolc éves voltam, akkor felvettek, 1958-ban kizártak, és 1971-ben visszavettek. Bocsánatot kértek, hogy tévedés volt, és visszavettek. Mi lehetett a nagy vétkem? Hogy tizenöt éves koromban beiratkoztam egy ilyen ifjúsági szervezetbe?

Ilyen körülmények közt voltam vagy tizenhárom éven keresztül igazgató és „exclus din partid” [a pártból kizárt]. De nem volt semmi problémám, mert végeztem a munkámat, és külföldön is voltam. 1971-ben voltam Belgiumban egy kiállításon, Salon International de Artă Menajeră [Nemzetközi Belsődíszítési Kiállítás], így hívták a kiállítást, voltam Brüsszelben, Anversben [Antwerpen], és egy Izegem nevű város volt, ahol voltak kuncsaftjaink. Onnan átmentünk Hollandiába, ott Hágában tanyáztunk, voltunk Amszterdamban, Utrechtben, Nijmegenben. Kereskedelmi kapcsolataink voltak ott, kisbútort termeltünk, és azt árultuk. Akkor Bukarestből a Külkereskedelmi Vállalat – Ilexim, úgy hívták, Industria Locală Export-Import – egy osztályvezetőjével voltam és egy kollégámmal, aki Székelykeresztúrról származott. Voltam Kelet-Németországban is 1972-ben, amikor zsarnokság volt, a Leipzigi Nemzetközi Kiállításon [Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.]. Minden reggel kellett jelentkezzünk kilenc órakor [a kiállításon], este hat órakor volt a befejezés, hét órakor kellett menjünk a követségre gyűlésezni. Ez egyfajta ellenőrzés volt, hogy még nem léptünk le [Nem világos, mire gondol Farkas József: az NDK-ból nem lehetett „lelépni”. – A szerk.]. Minden este. És mire befejeződött a mindennemű gyűlés, elmentünk vacsorázni, és nem kaptunk semmi kosztot, mert mindenki már vacsorázott, de mi gyűléseztünk. És ez volt a divat.

Fiatalkoromban én beiratkoztam a pártba. Elvileg én a kommunista elvet elfogadtam annak idején, főleg gyermekkoromban, mint egy nagyon nemes elvet. Mert akkor volt bennem egy idealizmus, amiben hittem. De mikor lassan-lassan rájöttem, hogy ez ki lett torzítva, annyira, hogy minden az égvilágon tulajdonképpen a fent lévő rétegnek van felpumpálva, és az egész csak beszéd, akkor rájöttem, hogy fals az egész kommunizmus. Mert teoretikusan a kommunizmus nagyon szép volt, és nagyon nemes elveket sugalmazott, ahol lehetett. Csak ahogy csinálták, az egész más volt.

Ilyesmire visszaemlékszem én, hogy mibe kerültem, meg miken mentem keresztül. Pont abban az időben voltak olyan intézkedések, amik megkövetelték, hogy bent kell maradni, dolgozni [túlórázni a gyárban]. Én minden további nélkül bent maradtam három nap és két éjjel, nem volt semmi bajom. Tizenkilenc-húsz éves koromban, huszonegy éves koromban, igaz, hogy akkor tombolt bennem a fiatalság, és akkor nem volt egy probléma. Ezzel szemben, már majdnem 1989 végén annyira megrázott egy teória, de amiről meggyőződtem, hogy egy szabály volt. Többek között foglalkoztunk az exporttal. A vállalat részéről én kellett ezt jelentsem, és vigyem a raportálásokat [jelentéseket]. Ahányszor mentem ezekkel a raportálásokkal Bukarestbe, ordítottak rám, „Modifikáld, és írj valamit pluszba!”. Én nyugodtan mondom: „Írj te! Én nem mondok semmit, ha te… ” „Nem – azt mondja –, te írj.” „Én nem írok semmit.” És ott modifikálták úgy, ahogy akarták. Egyszer volt egy konszilier [tanácsos] nálam, és mondom, „Te, hát hogy létezik, hogy ti ránk parancsoltok, hogy hazudjunk?”. „Nyugi, nyugi – azt mondja –, mi fent voltunk a nagyfőnöknél, Ceauşescunál, és ő adta ki a parancsot: írjatok, amennyit akartok, mert miután írtátok, egész biztos, ha nem aznap, de egy hónap múlva megcsinálják, amit írtatok.” És akkor elgondolkodtam: „Te, figyelj, ide jutottunk mi, hogy most már tizenkét hónapnak a raportálását tizenhárom hónap alatt kell megcsinálni?” „Hogyha így akarja Ceauşescu, akkor mit lehet tenni?” Nagyobb mennyiséget kellett beírni, mint amennyit termeltünk, és ez így volt, egy irány volt, és fentről jött az irány.

Mikor már Désen voltam a Bobâlna igazgatója, és jött Ceauşescu meg a Ceauşescu neve napja [Nicolae, azaz Miklós napja decemberben – A szerk.], köteleztek, hogy mindenféle svancákkal, mindenféle semmiségekkel készüljünk. Mi törtük magunkat, és amit csináltunk, azt verifikálták [ellenőrizték] először Désen, aztán elvitték Kolozsvárra, ahol a kolozsvári bizottság elemezte őket. És volt néhányszor, amikor a miénk keresztülment Kolozsváron is, a második ellenőrzésen is, és azt küldték aztán Ceauşescunak. De a fogadtatása Ceauşescunak és minden olyan erőszakolt volt. Vagy kétszer vagy háromszor bemasíroztatták az egész vállalatot Kolozsvárra, fél négykor indultunk külön vonattal, ott voltunk reggel hatkor, a Clujananál [cipőgyár Kolozsvárott] szálltunk le, onnan bemasíroztunk a [román] operáig, délután jöttünk vissza. Maszkurák voltunk. Mikor utoljára volt Ceauşescu Désen az Irtánál, én azt a megbizatást kaptam mint vállalatvezető, hogy kiterítsem a nagy szőnyeget, amikor lelép a helikopterből, hogy szőnyegre lépjen. Én kellett irányítsam a szőnyeg letételét, vigyek magammal, nem tudom, vagy tizenkét asztalost, azt leszegezzük, hogy nehogy a helikopter propellere felverje. És mellettünk ott álltak a szekusok, minden szekusnak a karján volt egy mikrofon, ami úgy nézett ki, mint egy óra, de azzal felvettek mindent az égvilágon.

Személyesen találkoztam Ceauşescuval 1970-ben, mikor volt az árvíz Désen, kiáradt a Szamos. Megállt nálam [a vállalatnál], és beszélt velem. Akkor nagyon-nagyon meg volt szeppenve, fehér volt az egész fizionómiája, nagyon meg volt ijedve. Mert óriási volt az árvíz, az állomásnál van egy felirat, hogy ott az állomáson kilencszázhatvanhárom centi magas volt a Szamos. Röviden beszélt és nagyon normálisan, kérdezte, hogy milyen következmények vannak, hogy vannak-e áldozataink, vannak-e károk. Mondtam, hogy áldozataink nincsenek [a vállalatnál], és ő mondta, hogy úgy rendezzük a dolgokat, hogyha esetleg beugrik egy áldozat, először az áldozatokat mentsük, és azután a vagyonokat. Ezt mondta ő, és éreztem, hogy ez foglalkoztatja, hogy ne legyen emberi veszteség. Mert itt Désen volt hét halott akkor. Ahogy továbbment, akkor az egyik kuli, amelyik mellette volt, elkezdett kiabálni: „Luaţi măsuri imediat, începeţi producţia!” [Rögtön intézkedjenek, kezdjék el a termelést!] Közben az egész [vállalat] tele volt vízzel, hetven százaléka a gyárunknak el volt árasztva. Én mondtam, hogy „Da, am înţeles”. [Igen, megértettem.] Nem vitatkozok egy…

Nem volt semmi problémám senkivel, semmivel pályafutásom során, se származásom miatt, se másért. Egyszer volt fiatalkoromban egy kellemetlenségem, mikor Bukarestben éltem, letoltam egy gépírónőt. Kértem, hogy valamit csináljon meg nekem, mert hívott a miniszter, sürgősen le kellett adjam. Kezdett ott magyarázni nekem, és akkor letoltam, és egy hét alatt feldolgoztak mindenhol, ahol lehetett, hogy letoltam. Nem voltak megszokva. Ez történt körülbelül 1955-56-ban. És zárójelben, a gépírónő pont egy zsidó leány volt. 1989-ben, amikor volt a forradalom, engem senki nem bántott, senki nem csúfolt, mert élenjárója voltam az üzemnek, és voltak [hasonló beosztásúak], akiknek voltak problémái. Nekem nem volt semmi problémám, hatvanéves koromban automatikusan meghosszabbították a munkámat, és hatvankét éves koromban nyugdíjaztak.

A feleségem Balogh Lili volt, most Farkas Lili, 1935-ben született. Ők echte kolozsváriak, az Émile Zola kilenc szám alatt laktak. Én kiküldetésben voltam Kolozsvárt, ott felkerestem a nővéremet is, és mikor indultam, hogy jöjjek vissza Bukarestbe, azt mondja a nővérem: „Állj meg, hogy mutassak be egy édes kislányt.” A leendőbeli feleségem a volt Metropolban dolgozott, ott volt az ICRTI – Intreprinderea Comerţului cu Ridicata pentru Textile şi Încălţăminte [Textil- és Cipő-nagykereskedelmi Vállalat] –, ahol könyvelőnő volt. A nővérem is valami hasonló vállalatnak dolgozott, ugyancsak az angró textilipart könyvelte, úgy ismerték ők egymást. És kimentünk a Horea utca felé, a nővérem az Uránián innen, a Dácia utcában dolgozott, és épp akkor volt kenyérért a leány, a feleségem. Leállította, és be lettünk mutatva. Tartottuk a kapcsolatot, 1956. márciusban eljegyeztem, és május tizenkilencedikén megesküdtünk. Zárójelben, május tizenkilencedikén volt a mi esküvőnk, és május tizenkilencedikén halt meg az öcsém, most három éve. A mi esketésünk kizárólag polgári volt. Nem volt semmi nézeteltérés a szülők között se, hogy az egyik ráerőszakolta volna a másikra a vallását, és evvel le is zártuk ezt a dolgot. Elmentünk Kolozsvárt a városházára, ott volt a városháza, ahol most van a prefektúra, akkor még kellett két tanú. És utána az anyósomék egyik szomszédasszonya átadta az ő apartamentjüket, és ott volt egy ebéd, a család volt ott, nekem egy barátom és a páromnak egy barátja. Összesen voltunk vagy harmincötön, akkor nem volt az a parádé a borítékokkal, meg nem tudom, mi [Farkas József a nászajándékra utal. – A szerk.].

Apósom, Balogh Albert vasúti műhelyben volt géplakatos. Anyósom, Balogh Berta otthon volt, háztartásbeli. Volt egy ikertestvére a feleségemnek, Bandi, András, aki nagyobb volt egy negyedórával, mint ő. Kolozsváron lakott, volt családja, mechanikai technikumot végzett, és az Unireában, a gépszövőgyárban, dolgozott mint technikus. Sajnos ő is meghalt, 2002. szeptember huszonegyedikén, három hónapra rá, hogy meghalt az öcsém.

A leányom, Ariana 1961 szilveszter éjszakáján született. Egy jó barátom felesége volt a Stancában az írnok, és az mondta: „Te, hallgass, én beírom a lányodat 1962. január elsejére, hogy legyen egy évvel fiatalabb.” És úgy van beírva, hogy 1962. január elsején született. A lányunkat, mikor született, az anyósomék megkeresztelték vagy egy katolikus templomban, vagy egy református templomban – most nem esküszöm meg, melyikben, de sose csináltam belőle problémát. Mert az apósom, úgy emlékszem, hogy katolikus volt, és az anyósom református, de ez se volt probléma sose nálunk. Mikor kicsi volt, magyarul beszéltünk vele, és mikor járt iskolába, én vele románul, és a volt menyasszonyom, a mostani feleségem csak magyarul, főleg, hogy respektálja a nagyanyját, az anyósomékat. De a lányom felnevelkedett a mi családunkban, és én hálát adok az Istennek, hogy úgy nevelkedett, hogy benne több zsidóság van, mondjuk, mint bennem. Röviden mondjuk úgy, hogy én nem vagyok egy harcos. Amit tudok, megcsinálok, csendben, mutyiban, de a lányom harcos. És harcolt a zsidóságért is. Amit tudtam, tanítottam én is neki, megvettem neki mindig az évi zsidó naptárt románra fordítva, abban mindig voltak függelékek, ahol még volt egy csomó minden, és ő azt tanulta. Kolozsváron végezte a gépészmérnöki szakot a Politechnikán, és ott járt a zsidó hitközséghez, járt a kórushoz, ott is tanították őket, tagja volt a kolozsvári dalárdának, amit Halmos Katalin vezetett.

1982-ben férjhez ment, úgy emlékszem, március ötödikén volt a polgárija Kolozsvárt, és március tizenkettedikén itt, Désen volt a lakodalom. Egyházi esküvőt nem tartottak, a férje román ortodox, Suliţeanu Gelunak hívják. Nagyon vegyes volt a házasság: én zsidó, a feleségem református, a vejem ortodox, Moldovából származik az apja, Szilágyságból az anyja.

Amikor elvégezte az egyetemet, még 1989 előtt, repartizálva volt Hunyad megyébe, és én valahogy Opriş Silviu barátommal, aki a Ministerul Materialelor de Construcţiinál volt miniszterhelyettes, elrendeztem, hogy ne menjen Hátszegre [Haţeg, Vajdahunyadtól 25 km-re délre], ahová nem tudott jutni, hanem bekerült Vajdahunyadra az IFET-hez, és ott dolgozott, de Déván lakott. A férje a repülőtéren dolgozott, ő Kolozsvárt lakott, a leányom pedig Déván, egészen addig, ameddig állapotos lett. Akkor szedtük-vettük az orvosi bizonyítványokat, hogy ne mind járjon. 1987. októberben megszületett a gyerekük, Paul, de voltak nézeteltérések a lányom és a férje között, és 1990 körül, 1989-ben vagy 1991-ben, elváltak. Nekem lett egy privát elégtételem, hogy egyszer összejöttünk hárman, és próbáltuk elemezni, hogy tulajdonképpen mi történt. És akkor mind a kettő elmondta nekem nagyon őszintén, hogy mind a kettőnek voltak pluszai, voltak mínuszai, csak mind a kettő egy cseppet dâmb volt, ahogy mondják, nem engedett egyik se a másiknak, ebből lett a nézeteltérés, és akkor úgy határoztak, hogy elválnak. Énnekem ez elég volt, hogy elismerték, hogy mind a kettő hibás volt. De ott maradt a lányom a fiával Kolozsváron. Mindjárt a forradalom után felvették a lányomat a Royal Loyalty céghez, tajvani televíziókat és egyéb elektronikai cikkeket hoztak és árusítottak. Onnan elment a vasúthoz, a Regionálához [a Román Állami Vasutak egy regionális központjához], és osztályvezető volt a SAAF-nál.

2001. augusztus harmincadikán elment Izraelbe, és Izraelben érvényesült. Semmi problémája nincs Izraelben, habár ott keresik az anya származását. Ő be van írva mint Farkas Ariana, nem kérdezték sehol, hogy az anyja zsidó vagy nem zsidó. Egy évig nem dolgozott, ameddig kapta a sztipendiát [Stipendium, ösztöndíj, a román stipendie fonetikus alakja – A szerk.], hogy tanulja a nyelvet. Volt bentlakása, szimbolikusan kellett fizetni a kosztot, de a sztipendiából annyi maradt neki, hogy annyi minden ilyen hosszú távú használati cikket tudott vásárolni, amit itt nem vett volna meg öt év alatt. Ezután dolgozott vagy két-három helyen, mindent magára vállalt, hogy tudjon dolgozni. És most, 2005. január elsejétől, hál’ istennek, bekerült egy nagyon jó állásba, ahol szerződtették is, és az anyagi is megugrott, igaz, hogy három év után. Haifa mellett lakik, Karmielben, van ott egy ipari park, Barler, ott mint gépészmérnök dolgozik a Fishmann üzemben, ahol dolgoznak vagy százharminc-száznegyvenen,  mindenféle termosztátokat – autótermosztátokat, kemencetermosztátokat, teherkocsi-termosztátokat – gyártanak.

Most van egy élettársa, akivel együtt laknak, Segal Eliének hívják, a szülei brăilaiak, de azt hiszem, ő ott született Izraelben. Egy kicsit konyít a románhoz, de héberül beszélnek. A lányom a fiával héberül beszél, mielőtt elmentek románul beszélt, mert a férje román volt. A mostani férje is el van válva, mint a leányom, van gyermeke, és az nagyon sokat számít, hogyha két élettárs gondoz egy-egy gyermeket. Hét évig volt Amerikában a volt feleségével és két gyermekkel, és a harmadik ott született. A fia befejezte a katonaságot, a nagyobbik leánya befejezte a tanulmányát, és a kicsi gyermek, a harmadik maradt velük. A volt felesége most ugyanabban a városban lakik, és nincs semmi probléma.

Az unokám, Paul líceumba jár, most végezte a tizenegyediket, jövőre érettségizik. Ott van egy nagyon érdekes rendszer: a tizedik osztálytól kezdődően minden évben két-három tantárgyból leérettségiznek. És mire befejezi a tizenkettediket, össze van gyűjtve a vizsga két-három tantárgyból a tizedikből, két-három tantárgy a tizenegyedikből, ahhoz hozzáteszik a tizenkettedikeseket, és totálisan le van érettségizve. Nagyon jó viszonyban van a gyermek az apjával, az apja a gyermekkel. Most itt van egy hónapot vagy hat hetet, hozzánk is jön, de főleg az apjánál van, ő viszi [jobbra-balra]. Az apja itt van Kolozsvárt, a repülőtéren dolgozik, ő az igazgató a forgalomirányítási osztályon, velünk is nagyon jó viszonyban van.

A vallásosság egy nagyon relatív dolog. Nekem van egy abszolút személyi teóriám. Én magamat tartom a legkorrektebbnek, mondjuk, az Isten előtt, hogy én mindenkit tisztelek az ő saját vallásában. Én nem tudok valakit lefumigálni, hogy miért ez, és miért nem az, és se hogy bigott vagy ateista, se hogy ortodox vagy görög katolikus, se hogy református vagy katolikus, mindenkit tisztelek, aki hisz az ő nemében [saját vallásában]. Valaki nagyon békülékeny kell legyen, hogy mindenkit tudjon tisztelni, és én tisztelem mindegyiket, amelyik a maga nemében viszi tovább az ő vallását, én mindegyiket respektálom, és nem zavarom egyiket sem. De van olyan, aki nagyon sokszor csak azért jön a templomba, hogy lássák, hogy jött a templomba. Nem, hogy imádkozzon, hanem hogy lássák, hogy jött. És ez érvényes akármelyik vallásnál.

Én a zsidó vallást tartottam, miután megnősültem is. Nem jártam minden nap a templomba, de minden ünnepnap részt vettem [a szertartáson], vagy mikor halotti megemlékezés volt valamelyik ünnepen. Újévkor, Jom Kipurkor, Pészahkor vagy Savuotkor a Jizkornál mindig itt voltam [Jizkor – bizonyos nagyünnepek utolsó napján a templomi szertartás során megemlékeznek a közösség halottairól és mártírjairól. – A szerk.]. Gyertyát szombatra nem gyújtottunk [lásd: gyertyagyújtás]. Mert van egy érdekes dolog, amire csak most jöttem rá, öregkoromra. Gyertyát péntek este az asszonyok gyújtanak, nem a férfiak. És én meg voltam szeppenve, hogy a lányomnál [Izraelben] a párja nem gyújt gyertyát, de minden péntek este meghálálja a kalácsot, és tölt egy pohár bort egy serlegbe, amire mond egy imát, aztán azt a serleget kikóstolja mindenki. Szóval azt akarom mondani, hogy a gyertyát csak az asszonyok gyújtják, nem a férfiak. Az anyám gyújtott gyertyát. De miután eltűnt az anyám, akkor már nem gyújtott senki nálunk [A nőknek adott három micva egyike a péntek esti gyertyagyújtás. A micva eredetileg parancsolatot, isteni rendeletet jelentett, ma már bármilyen jó cselekedet, jótétemény micva, akár mások, akár önmagunk megsegítésére irányul. Jutalom ugyan nem jár a jó cselekedetért, de semmilyen fizikai bámtalom nem érheti azt, aki éppen micvát teljesít. – A szerk.].

A kipámat magamnál hordom, nálam van mindig. Azt hiszem, Izraelben vettem, amikor egyszer ott voltam. Amikor bemennek a mi templomunkba, a férfiak kell tegyenek egy kipát a fejükre. És azt mondják a rabbik, azért kell tenni a kipát, mert te, aki halandó vagy, nem vagy egyenlő az Istennel. Az Isten és egy halandó közt kell legyen valami válaszként. És az a kipa, az fedi a fejet, a koponyát, hogy ne lépj közvetlenül érintkezésbe a fentvaló Istennel. Körülbelül így magyarázzák a rabbik. Én ezt is elhiszem, és nem kételkedem.

Hanukára mindig jött ide [Désre] a temesvári rabbi [Dr. Neumann Ernő temesvári főrabbiról va szó – A szerk.], és miután meghalt a rabbi, küldenek Bukarestből egy ilyen oficiant de cultot [előimádkozót]. Az egyik nap, amikor planifikálva van, akkor összegyűlünk a templomban, a kisteremben. Gyújtanak gyertyát, annyi gyertyát, ahányadik napja van az ünnepnek. Mert nyolc napig kell gyertyát gyújtani, első nap egyet, második nap kettőt, harmadik nap hármat és nyolcadik nap nyolcat [Farkas József nem említi a szolgalángot, a sámást, amellyel meggyújtják a gyertyákat, és azt is égni hagyják a meggyújtott gyertyák mellett. Lásd: Hanuka. – A szerk.]. A többi ünnepeket csak úgy egymás között tartjuk. Bemegyünk a templom előszobájába, nem a nagyterembe, és mindenki imádkozik, ahogy tud.

Nem gondoltam arra, hogy elmenjek Izraelbe, két oknál fogva. Elsősorban élt az anyám. Özvegy maradt az anyám, és eszembe se jutott, hogy valamiképpen leszakadjak tőle, mert én voltam a liblingje neki, az ő kedveltje a nővérem mellett és az öcsém mellett én mint közbeeső. És tekintettel arra, hogy özvegyasszony maradt, kötelességemnek tartottam, hogy ebből ne ugorjak ki, és ne evezzek másfelé. Miután megnősültem, 1956. májusban, és elvettem egy magyar leányt, neki éltek a szülei, és ugyanúgy gondolkozott, mint én, hogy nem akar leszakadni a családjától. Nagyon jó viszonyban voltunk a feleségem családjával. És akkor ez így ment előre, közben a nővérem elment, az öcsém elment, de mi letelepedtünk itt, itt vertünk tanyát.

Én tízszer voltam Izraelben. Először voltam 1978-ban, azután 1980-ban, 1982-ben, 1986-ban, 1991-ben, 1994-ben, amikor meghalt a nővérem, aztán voltam még egyszer, 2002-ben, akkor meghalt az öcsém, és miután kiment a leányom, most már harmadszor voltam. Az idén hat hetet ültem. A feleségem is volt kétszer, de ő külön ment, nem akkor, amikor én. Én nem vagyok elfogult, se pro, se kontra, de annyit tudok mondani Izraelről, és részben evvel dicsekszem, hogy ennek a kicsi államnak, amelyik csak egy talpalatnyi, ötvenhét év alatt azt sikerült csinálnia, mint Amerikának. Mert Izrael egy kicsi Amerika. Minden van ebben az Izraelben, és olyan dolgokat csinálnak, hogy Amerika vásárol tőlük. Ők kevesebbet vásárolnak az amerikaiaktól. Nem sokan tudták ezt megcsinálni, de ezek megcsinálták, mert törekedtek. Én fel vagyok villanyozva ezzel az egész Izraellel. Ahányszor voltam 1978-tól kezdve, évről évre mindig többet és újabbat találtam.

Az emberek milyenek Izraelben? Megmondom, milyenek, mert itt egy lényeges nézeteltérés van köztem és a párom között. Habár az én párom hangos, de az izraeliek is mind hangosak. És akkor nagyon nehezen lehet egyeztetni az álláspontjukat a hangosoknak. Én megszoktam, engem nem zavar. Nekik ilyen a természetük. Annyi mindenen mentek keresztül… Van egy zsidó közmondás, hogy ha történik valami, akkor a zsidók nem hagyják egymást lemészárolni, vagy nem tudom mi, de élni se hagyják egymást akkor, amikor nem harcolnak. Szóval mindegyik civakodik, így vannak berendezkedve.

Amit az 1989-es változásokról mondhatok [lásd: 1989-es román forradalom], az majdnem hasonlít ahhoz, amit mondtam a kommunizmusról. Szóval nagyon fel voltam villanyozva mindenféle szempontból, hogy ni, egy új történelmi éposz következik. Én nem mondom kategorikusan se azt, hogy forradalom volt, se azt, hogy államcsíny volt, egy olyan kavarodás volt az egész. De sajnos, és lehet, hogy ez a legszomorúbb része, fennmaradtak és tovább virágzanak a volt kommunisták és a volt szekuritátésok. Erre mérget veszek. Ezekből lett a legtöbb üzletember, ezek csinálták a legnagyobb bizniszeket. Ezek tudták, hogy mikor kell elmenni útlevéllel vagy útlevél nélkül, mikor lehet behozni vámmentesen mindent az égvilágon 1989–90-ben. És ezek lettek a nagy… és véletlenül tudok neveket.

Határozottan merem mondani azt, hogy fiatalon felvergődtem egy bizonyos szintig, egy bizonyos nívóig. És akkor is, amikor dolgoztam, egy közepes nívón voltam, habár harmincegynéhány éven keresztül igazgató voltam. Egy közepes átlag volt a fizetésem, és mindenféle járandóságom. Tovább ugyanez a státusom maradt meg mint nyugdíjasnak. Szóval se nem kevés, se nem magas. És ezt próbálom egyszer-egyszer a páromnak is mondani, hogy mi soha nem szabad zúgolódjunk, mert mellettünk és körülöttünk annyian vannak, akik sínylődnek, és nekünk azért együtt csak van háromszáz dollár nyugdíjunk. Én dolgoztam negyvenkilenc évet, a feleségem dolgozott harmincnyolc évet, szóval megdolgoztunk érte. És azt mondja, hogy kevés. Persze hogy lehetne több is. Most 2005. július elsején volt egy rekalkulálás, újraszámították a nyugdíjakat, és rájöttem, hogy az enyémből hiányzik, nem számították bele a vezetői pótlékot. De én nem fogok utánajárni.

Én azt mondom, ameddig a fentvaló tart minket… mert körülbelül én így gondolkozom, hogy a behívó az már ki van töltve, csak nincs elküldve, hogy mikor kell felmenni az égbe. Hétköznapokon délelőtt bejárok a hitközséghez, egy órakor hazamegyek, beebédelek, egy kicsit alszok, azután olvasok két-három órán keresztül, megnézem a híreket, nálunk egy nagyon jó udvar van a blokk [tömbház] háta mögött, pláne most, nyáron kimegyek az udvarra, vannak padok, eltelik az idő. Élveztem, amikor elmentem a leányomhoz, most élvezem, hogy itt van az unokám. Mindent tudok élvezni, nem csinálok problémát semmiből.
 

Rosa Kolevska
Sofia
Bulgaria
Interviewer: Leontina Israel
Date of interview: December 2003


Rosa Kolevska lives in a quarter in Sofia close to one of the most beautiful parks of the city, Borisova Garden. She is a pensioner and lives alone in an attic apartment. One of her daughters lives with her family on the second floor of the same building. When I first went there, she came downstairs to meet me, as the entrance door was locked. This embarrassed me because she had to climb the stairs back up, which is quite tiresome for a woman of her age. At first sight Rosa Kolevska looks strict and cold, but in reality she is emotional and well disposed. Her room is full of family photos, mostly of her grandchildren. We carried out the interview on Saturdays and Sundays, when she had time to spare. During the week she has other obligations and occupations - she visits the Jewish organization and looks after her grandchildren.

I was born in 1929 in the city of Bourgas, where I used to live with my family till the age of three. My father's father Yako Cohen is from Aytos, but I don't know anything about his ancestors. Later they settled in Bourgas.

My grandmother Rosa Cohen, my father's mother, is from Bourgas. My parents and I used to live at her place after my birth. I remember her being very cheerful, kind and always joking. She was a brave woman! She coped with life on her own. My grandfather Yako Cohen had died very early leaving her a widow with six sons. She also had a daughter who died very young. She raised her children by herself. I don't know how she managed but she never complained. I suppose her elder sons worked and helped her.

My mother's kin is from Odrin. My grandfather on my mother's side, Meshulam Aroyo, comes from there. My maternal grandmother Evgenia Solomon Aroyo's parents were Solomon Behar and Mazaltov Behar. Solomon was born in 1860 and my great-grandmother in 1866. I know only that she was a little girl during the Ottoman yoke [see Ottoman Rule in Bulgaria] 1 and her family had already come to Bulgaria, but I have no idea when exactly.

My grandparents Evgenia and Meshulam were born in Sliven. I have wonderful memories of these grandparents of mine. I felt closer to my grandmother than to my mother. Unfortunately she passed away very early, in 1941. A photo album is the only thing I have from her and I still keep it, though it is already torn and the pictures have scattered, as a loving memory of her. She gave it to me as a present for my bat mitzvah. She was a very vivacious and courageous woman. Everybody loved her - my mother and me and all the other relatives. Besides she was a very intelligent woman; before her marriage she had worked as a teacher, which was a great merit in those times. Our family used to boast about this fact. You wouldn't have called her pretty, but she was a very nice and kind woman. A relative of ours, I cannot remember his name, used to come on a regular basis to ask for food. He was very poor, he wanted bread and yellow cheese and she never turned him down. Moreover she was never angry that such a small man would eat such an enormous amount of food. As a whole, my granny was more flexible than my mother and she got used to innovations more easily.

My grandfather Meshulam Aroyo was a very intelligent person too. He spoke several languages: in addition to Ladino and Bulgarian he also spoke French, Turkish and German. He did the correspondence of the local factory- owners. He cared a lot for his family as well as for the observation of the Jewish customs. My granny used to cook at home and I remember she used to prepare all kinds of cheese crackers and sweets traditional for every single Jewish holiday.

My grandpa had four brothers and one sister, all of them born in Sliven. His brother Isak was a trader. His wife's name was Bolisu. They had three children: Elia, Berta and Vitali. After the war [WWII] they left for Israel, where Isak remained till the end of his life. The second brother, Nissim, was also a trader. He lived in Plovdiv with his wife Rebecca and their children Berta, Marko and Eli. The third brother, Yakov, was also a trader and I remember that his second wife's name was Rashel. They had three children: Tsvi or Daniel, Sofi and Berta. Yakov died in Bulgaria, but I cannot remember the year. My grandfather's fourth brother, Iliya, was married to Mika. They had no children. They also lived in Israel. Their only sister Perla didn't work. Her father took care of her. She never got married.

I have a few memories of Bourgas, where we lived until I was three. At first we lived at my granny Rosa's place. I remember there was a large dining room there, in which a big lamp was on, but not an electrical one. My father had five brothers: Yeshua, Albert, Gaston, Leon and Yosif. They also lived in that house. Yeshua was married. I guess the daughters-in-law helped in keeping the household. They cleaned their own rooms first and then assisted their mother-in-law. I used to play with my oldest cousin Rosa; I used to call her Chechi, but I don't know why. My granny's house, in which we used to live, was actually rented. It seems that at that time people didn't really care so much about buying property. And not that they were poor. Only my uncle Leon did buy a house, which he sold when he left for Israel after the war [WWII]. I remember that later we lived at aunt Irina's place. She had a daughter, Lalka. The landlady loved my mother like her own child. Many years later, after I had graduated from university, I went to Bourgas and found the house. Aunt Irina was no longer alive, but I met with Lalka. This was in 1951. I don't know whether this house still exists today.

Yeshua used to sell flowers. His wife's name was Ester and she was from the town of Nova Zagora. They had two children: Yako and Rosa. Albert died young. His wife's name was also Ester, and she was from the city of Stara Zagora. They had two children: Lili, who died at the age of only six, and Rosa. The other brother, Leon, born in 1878, was a carter. His wife's name was Luna; she was from the town of Karnobat. Leon and Luna had two daughters: Rosa and Simha. My father's fifth brother Yosif's wife was called Mimi. She was from Plovdiv and I remember that she graduated from the French College 2. They also had two children: David and Rosa. Yosif was born in 1911 and died in 2002 in Israel, where he used to live. They also had a little sister who died very early. I don't know her name. All my father's brothers have a daughter named after their mother and my granny Rosa. I was also named after her. It was a family custom. My cousin Evgenia was named after my other granny, my mother's mother. Usually the child received the name of the grandfather or the grandmother after their death. In our family though my oldest cousin and I were both named after my granny Rosa when she was still alive because her sons respected her very much.

I don't remember a particularly Jewish neighborhood in Bourgas. It is true that a lot of Jews used to live on Bogoridi Street, some of whom I remember by name: tanti [aunt] Reina, uncle Mois; and there were several Assa families. Our house wasn't exactly on Bogoridi Street, but it was close. It was on a street parallel to Bogoridi Street. My father's brothers also rented lodgings in the center of Bourgas. My connection with Bourgas has never broken off. Although later we didn't live there any longer, I used to go there every summer, moreover I remember my mother taking me there as a little child in order to treat my rachitis.

I don't remember the synagogue of Bourgas, but I know there was one, as well as, most probably, a Jewish school.

In 1932 my parents and I moved to Sliven, because there was no work in Bourgas. There we first lived at my granny's place. There was a room made from bricks, built later than the rest of the house, and that was my parents' room. I remember a small and dark room, which later became our kitchen. There was also a little hall and another kitchen, albeit not a very nice one, with a dormer-window. That's how we lived before my sister Greta's birth. Later we rented lodgings at bai [an older fellow or uncle] Georgi's place. Later we rented another house at Bohor Navon's place. I remember his house was very close to my grandpa's place. One could enter it through a ladder from my parents' bedroom. That's how we went there, without going out into the street. We lived on the second floor of the house. The owner's two daughters and his son inhabited the first one. Bohor Navon had already passed away. There was a children's room, a bedroom, a dining-room, a large drawing-room, which we actually didn't use, as well as another room, which was very cold - most probably it was a northern one - and in which we used to store our food.

My mother, Berta Meshulam Aroyo, was born in Sliven in 1907. She studied in the Jewish school, which existed back then in Sliven, till the secondary school. Later she went to study in Rousse, in a Catholic college. She studied there for two years, and after that she returned to Sliven where she finished a Bulgarian school. She spoke French. She had learned it very quickly. Her father obliged her to write letters to him only in French, when she was a schoolgirl in Rousse. I have even seen such letters, written by mother in a very impressive handwriting. She spoke the language so brilliantly that almost 40 years later, in 1964, it happened so that some friends of ours from France visited us and they were really very impressed by her perfect French, which she hadn't spoken for many years. She was very clever, very studious. Sometimes she translated some articles for WIZO 3, but otherwise she wasn't an activist in such organizations. She was a good housewife and a good mother.

My father was quite a harsh man and my mother never had access to money. He used to buy everything, and the money he gave to her was always under control. Actually I didn't know my mother well as a child. I got to know her only when my father died in 1942. My mother had two brothers, Israel and Elia, and a sister, Matilda. Matilda had a twin brother who died very young. They were all born in Sliven. Israel was a trader - a carter. He had graduated from Robert College [a famous college in Istanbul]. His wife's name was Blanka. They had two children: Evgenia and Misho. Evgenia was named after our granny, my mother's mother, as well as after her father, and she resembled her in the courage she showed in everything. After the war [WWII] the family left for Israel. My uncle Israel died there in 1968.

My father, David Yako Cohen, was born in Aytos in 1898. I don't know what kind of education he had. He started working at a very early age. He was a very strict man and I was afraid of him. He never beat me, but every time he raised his voice, I was dying of fear. Actually I didn't know him. Now I realize that at the time of his death he was in fact quite a young man - only 44 years old. His friends were mostly Bulgarians: a watchmaker, a factory-owner, and a furniture manufacturer. My father was a very worldly person. He wasn't religious, but he insisted on all of us being at home for dinner. He never stayed in the tavern like most Bulgarians used to do. There were several Bulgarian families, with whom we kept very close friendly relations. We even taught them several Spanish words.

My father had a shop in Sliven, which he actually rented. We never owned anything. He used to sell maize and flour. He was a representative of the Big Bulgarian Mills [co-operation]. We were neither poor, nor rich. My father didn't work alone in that shop. I remember, for example, that there was a Turk, a carter, who used to help him. There were other representatives of the Bulgarian Mills in the town too; he wasn't the only one. My father was the soul of all the Jewish holidays we celebrated at home. He wasn't religious and we didn't even speak Ladino at home. Though Ladino was spoken both in my mother's and my father's families, we used to speak Bulgarian at home, and moreover, it was proper Bulgarian. For example, we never said 'chushmya', as some people in Sliven pronounce it, but we pronounced it correctly as 'cheshma'. [Editor's note: 'cheshma' means fountain.]

Before my parents got married, my mother's relatives had introduced her to some other 'candidates'. She was very beautiful! People used to call her 'Pretty Berta'. They arranged a meeting for her with a Romanian, but he wanted a very big dowry, which her parents couldn't provide. Later they also arranged other meetings. Finally she was introduced to my father. That's how they got married, without having a romantic relationship, but they both fell for each other instantly. They had a religious marriage, as was common for all Jews at that time.

I remember we had a gas lamp while we lived in Bourgas. Later, in Sliven, we also had a gas lamp, as the winters there were severe: strong winds blew and there were a lot of power cuts. Naturally we had running water as well. Even our toilet was within the house. There were both a toilet and a bathroom in the house, but it was still very unpleasant to go downstairs in wintertime. The bathroom was rather primitive - with a vessel, where the water was warmed up with firewood - but it looked like a bathroom anyway. At my grandfather's place there was a separate building, in which the dishes were washed and the laundry was washed in ashy water. Usually water was left to be warmed up by the sun, though this could also be done by means of firewood. There was a well in the yard. There was an underground river passing through the yard and unfortunately my uncle had built his house right over it. Even now this house is cold and wet. When I was a child I used to hear the river's ripple. Before the well was cemented they used to cool watermelons in there. They had always had cold water.

We had a yard with a lot of fruit-trees. We had quinces, several sorts of plums, apricots, apples and pears. Now there are fig trees also, but I cannot recall whether they were there when I was a child. In the neighboring yard there was an apricot-tree, whose branches rose even above the house. They used to tie swings for us there, so that we could seesaw. We also had vine with delicious grapes. My granny used to take care of the flowers - roses, gillyflower and many other kinds.

Sliven was an industrial town, which had an intensive cultural life. There was a theater and an opera house. There was a 'chitalishte' 4, 'Zora' [dawn], with quite a well-stocked library, several bookshops, banks and pharmacies. The streets were clean and tidy; the buildings had a nice architecture. Sliven was famous for its socks and textile factories, etc. The monument of Dobri Zhelyazkov, the first factory-owner was there. Sliven was a cultural center: Elisaveta Bagriana [Bulgarian poet, born in Sofia, studied in Sliven], Dobri Chintulov [Bulgarian poet, born in Sliven] and others lived there. I don't know the number of its population neither then, nor now.

I don't know how many Jews used to live there at that time, but I remember it was quite a large community. I don't recall a particularly Jewish quarter. I remember Dr. Israelov, a physician, the Alkala family, quite well off people, Mr. Kemalov, who had a bank and others. All Jews in the town were honest, decent and hard-working people. There were tinsmiths, merchants, doctors, dentists and bankers and there was also one shoemaker. There were several workers as well. We didn't purchase goods only from Jews, yet my granny, for instance, regularly bought textiles from a trader called Yomtov Geron. My granny told me that at the beginning, when she went for the first time to buy fabrics from him, she spoke in Bulgarian and everybody there spoke in Ladino. He had several Bulgarian girl-assistants, who had learned Ladino from him. And when my granny asked for the cloth in Bulgarian, he said in Ladino to his assistants to give her from the lower quality cloth, as she wasn't a regular customer. This was followed by such a great scandal that in the end the trader wondered where to hide.

My uncle Yako had also a textile shop and his assistant was also a Bulgarian, who also spoke Ladino. Some Jews in Sliven had small factories and workshops. There was a family, which had a blanket factory. Actually it was a workshop. There were also corn-chandlers, dairymen, teachers and tailors among the Jews. There was also a carter. He was one of the very few Jews who drank. There were also two Jews whom I found very disgusting. They wore awful clothes, they were unshaved, and they drank and spoke in an ugly manner. Nevertheless, in accordance with the Jewish religion our community supported them, as they had no money, but they usually spent the money in the tavern and they did absolutely nothing work-wise. There were also other poor Jews yet they worked in order to earn their living.

I remember the synagogue in Sliven unlike the one in Bourgas. Women usually sat upstairs together with the children, though they often chased us out, as we used to be very noisy. The yard was very large and we used to play a lot in there! A sukkah was regularly built there on Sukkot. There was a chazzan, but there was no rabbi. From time to time a thin, red-haired and poorly dressed man went about the streets. He was called shammash and his job was to invite people to go to the synagogue and to explain when the candles should be lit. The hakham was an extremely intelligent man, who had two wonderful sons and a wife, worthy of being the hakham's wife. Then another hakham came, who was quite unpleasant and his wife was uneducated. They subsisted on selling peach and apricot pits, which they soaked so that they wouldn't taste bitter. Frankly speaking they were a real disgrace for the Jewish clergy [community representatives]. The Jewish weddings were performed in the synagogue but not all of them. There were also people who performed the ritual at their homes in accordance with the Jewish traditions. I remember my uncle Israel's wedding, which was held at their home and there was something like a tent set up there.

There was a Jewish chitalishte in Sliven as well. My first memory from a visit to that community center is from 1939, when we were gathered for a talk about the destiny of Jews and the policy of Germany. It was a very nice place - we celebrated holidays there and organized performances. Once, for example, we staged how Rachel was married, that is how Eliezer went to take her as a wife for Isaac; I have already forgotten the name. Anyway, I was playing the bride. I burnt with shame then! Since I had to look like a bride I had put on a nightdress of my mother, but we hadn't taken into consideration that it was transparent. So, everybody laughed at me. We had to think of some kind of a lining ... We had various kinds of performances. We didn't have the intention of creating true art, but it was amusing indeed. Our life was nice then! There was a Maccabi 5 organization in Sliven as well. We were given lessons in singing and dancing. There was also Hashomer Hatzair 6, but I don't recall anything of it, as I was too young at that time.

We observed the kashrut at home, at least until the occupation, when it became impossible to choose what to eat because of the lack of food. I even remember that during the war [WWII], when I was forced to taste pork for the first time in my life, I became sick. It stank horribly but there was nothing else to eat. I gradually got used to it. We got supplies of kosher meat from the shops, where the chazzan used to go about and put a seal on some of the meat. We didn't have a shochet. The hakham slaughtered the hens and we brought them to him in order for him to examine the meat. If it looked good, we ate it, if it didn't we threw it away. We didn't have separate dishes for meat and dairy products. There were several families who observed the kashrut strictly. They even called Bulgarians to light the lamps at Sabbath.

Most of the Jewish holidays we celebrated at home, but sometimes we went to the synagogue. My grandpa went there. I remember him wearing a tallit, Tannakh but I don't recall him wearing a kippah. I also remember our rabbi wearing a big white hat with a pompon. As I said, my father was a worldly person; he wasn't religious. But that doesn't mean that we didn't celebrate the holidays. I don't remember us celebrating Sabbath, nor do I remember lighting candles. But I have memories of other holidays.

My favorite holiday was Purim. We made mavlach in various forms - scissors, hearts, etc. 'The tongue of Haman' was also baked on Purim. It was a sweetmeat like a fat biscuit in an oblong form, and at one of its ends there was an egg resembling the man's throat. 'Haman's hair' was also made - kadaif [a sweetmeat made of dry pastry threads, baked with butter and walnuts and soaked in syrup], as well as 'Haman's ears'. These kinds of 'Haman's ears' are not prepared everywhere. I have seen them made in the form of triangles, while in Sliven, Bourgas and probably in Yambol also, and in Stara Zagora some kinds of honeycombs were prepared that were pinched and resembled the shell of an ear. Once a competition was organized in the Jewish community center for best costume. Mine was made of stretchable paper. I was disguised as a snowdrop and I was convinced that I would win that competition. To my greatest disappointment some other girl with a Hungarian costume was awarded the prize. Actually the most original costumes belonged to Venis and Zhula, but they were the contest organizer's daughters and it wasn't proper for them to win.

We celebrated Rosh Hashanah, but also the New Year on 1st January. On Christmas came koledari [traditional Bulgarian Christmas custom, in which men called 'koledari' go about people's houses and sing songs as a good health wish] and sang songs to the maidens. We did not separate from the Bulgarians. To the right of my granny's house a Bulgarian family used to live - the family of baba [granny] Tsanka, who had a son and a daughter. We were very close to them. They had a fulling-mill. We used to exchange tidbits on every holiday with them - on Easter they brought us red-painted eggs [widespread Easter custom] and we gave them brown ones on Pesach.

For Pesach we always had matzah, which wasn't like the one that exists today but quite a bit rougher. Besides our mothers made pitas. We also made tishpishti [a Jewish sweetmeat with walnuts] and burmoelos 7. My mother didn't have separate dishes but before every holiday they were all boiled in ashy water in order to be cleaned.

For Fruitas 8, Tu bi-Shevat, we made special satin bags and filled them with fruits. There were carobs, peanuts, and almonds... All of us prepared them.

I don't recall a special custom for Chanukkah. On Yom Kippur we tried to do taanit [fast], but it almost never worked out, as it was also forbidden to drink water. The Bulgarian school always excused us when we celebrated the Jewish holidays, at which we were even allowed to stay at home. We didn't have any limitations. Sometimes, at the beginning of the lesson, I used to say a prayer, which none of the other children knew, only I knew it. This was in the Bulgarian school where we studied French. We knew Christian prayers in French, which I also said sometimes as I had learned them. I didn't have the feeling of betraying my own religion because we weren't religious at all.

My granny used to prepare a sweetmeat made of almonds with a very little quantity of flour and eggs. Those were cone-shaped pieces, with yolk spread on them, and an almond on top of each one. I ate such sweets when I was in Israel. We made kezadas - of borekas' pastry, round, we put fresh cheese and eggs in it, and then we browned it. It looked very beautiful. My mother and my granny used to prepare all kinds of delicacies. They took care of the household and looked after my sister and me. I didn't go to a kindergarten. There was one for the workers' children, as they didn't have the opportunity to stay at home the whole day. It was a common practice to have a maid at home. I have most wonderful memories of ours; we loved each other very much. I remember Radka, then Kina... At home they learned how to cook, to keep a household and clean. We took care of them; we bought them clothes and shoes. They were from villages near Sliven. We never treated them haughtily. Our relations were completely natural.

I had a happy and peaceful childhood. We played all kinds of games - 'kralio [king] - portalio [gate]', hide-and-seek, tag, 'handkerchief', 'ring', 'telephone' and many others. There was a large space in front of my granny's house and we used to play there, not in the street. I had a friend from the neighboring house. Her name was Katya and she wasn't Jewish. In the afternoon every child used to go out with a slice of bread with jam spread over it. We used to prepare everything at home. We made rechel [Turkish; boiled and condensed juice made of grape, sugar-cane, sugar-beat or pears, sometimes with pieces of pumpkin or fruits added] butter-dishes - strung up walnuts, which were several times dipped into a farina gruel, sugar and must. This resulted in 'sausages' that we used to cut. My granny also made something of rice, which she left in water in order to soften and then she prepared it.

My sister Greta was born in Sliven on 17th September 1933. I was very jealous of her. She was rather spoiled, because she was a very beautiful child with huge eyes, and people paid attention only to her. Once, I don't know how it happened, I was hit by a cart. Fortunately I wasn't wounded at all, but everyone got pretty scared. I remember I was lying on the ground and people were bustling around me, when I suddenly said: 'Come on, come on, I know you aren't worried that much about me!' It is the baby only that you love!' Later, when we grew up, my sister in return felt somehow neglected. There was probably nothing like that. My grandpa, for example, gave open preference to the youngest person in the family. He always loved the last-born child, and ignored all the rest.

I started my education in the Jewish school in Sliven. It was situated in a large building. I don't remember what there was on the first floor, but we were on the second floor - one teacher's room and two very big classrooms. We had two teachers - one in Ivrit and one in all the other subjects. We were four classes altogether, two in each one of the classrooms, but the teachers managed to teach us. At the end of the year inspectors came from the Ministry of Education in order to examine us, and we always got excellent marks. My mother had also studied in that school; she had learned Ivrit there. At that time school was until the 7th grade. Mrs. Ester was our teacher-of-everything and she was an amazing teacher! The other teacher, poor one, seemed to be quite ill and always nervous. She also taught us the Torah, songs, etc. which later helped me to freshen up my Ivrit and learn new things. I still recall these songs. My sister also studied in this school.

Our preparation in the Jewish school was so good that when we entered secondary school all of us were excellent students. I remember my literature teacher from this period - she was a good teacher, and there was another one, the geography teacher, whom we disliked. Then there was a young history teacher, with whom all schoolgirls were in love. In our singing classes we were taught to sing Rhodope Mountain songs; we also had a choir. The scariest teacher was the one in maths. Once during a term test my cousin asked me to give her a hint and the teacher saw me. In order to punish me he ordered me out of the classroom and gave me a poor mark. I have never felt so ashamed in my entire life! Although my uncle was a friend of his and asked him to test me, he didn't do it and gave me a four [that is C] at the end of the year. I suffered a lot then.

My favorite school subjects were Bulgarian, history and, later, in high school chemistry, perhaps because of the teacher. I also liked my history teacher; not everybody liked her. She was cold, yet very logical in terms of her teaching method. Everything was in its place; she wasn't emotional, yet she spoke convincingly. Later we had a teacher in drawing, whom all of my classmates used to adore and I solely disliked, because she used to speak like an actress, with a kind of pathos that didn't impress me. I didn't like maths and I didn't understand physics. I loved French. Initially my mother found me a teacher, who actually didn't teach me anything. Later I continued with a teacher, who had graduated in France. She taught me the basics, but I still couldn't speak the language. Many years after that, maybe in 1964 it happened so that we were in Zakopane, Poland, on some kind of holiday on an exchange basis, and there were Italians, Spaniards and French. With the latter I wanted to speak in French, yet it turned out that I couldn't. Then I started studying the language very hard with a teacher, whose mother was French. Well, I still don't know it perfectly, but I manage. I speak with few mistakes and read criminal novels.

My father died when I was 13. At that time my mother didn't have any education and she had nowhere to work. My uncles used to provide for her. It's not an easy thing to live at someone else's expense though and we did our best to save. All my friends got 'semanada' - pocket-money, which their parents used to give them per week. It wasn't that much, yet it was money anyway! I never got anything like that, not even when my father was alive, let alone after his death. I remember it was the big boom of Deanna Durbin [Hollywood actress and singer]. These were films with songs, dances, girls' favorite ones. Once after we had watched the film in the theater, my friends wanted to see it again. I had no money and one of the girls offered to pay for my ticket. And so it happened. Yet, their family wasn't like ours - they used to tell each other everything and she shared with her parents that she had bought my ticket. They in return told the widow, my mother. The ticket was 50 stotinki. I have no idea whether that was a big amount then or a small one, but I remember when everyone gathered around me scolding me. And what could I possibly do?! That film was so sweet, that one could watch it three or four times. Yet, it wasn't a custom for a fatherless girl to watch such films even once, and I, outrageously enough, had seen it twice. It was such a shame! Generally my relatives used to watch a lot over me. When my father was still alive, he sometimes used to come and get me when I was playing games in the street in broad daylight. When he died, my uncles kept watching over me like dragons.

Upon the beginning of the war we gradually stopped lessons at school and the school buildings were occupied for other purposes. As a result of this I suffered a lot of gaps in my high school education. We were given diplomas without actually deserving them, but what is to be done! It was no one's fault - neither the teachers' nor the students'! Practically we didn't have school lessons on a regular basis. We just went there and read. The 'nazified' brains of the teachers gave birth to sentences like: 'Look, the little Jew speaks Bulgarian better than you!', otherwise they didn't maltreat us. I've heard offensive words like 'chifuti' 9 or expressions like 'it's a Jewish affair', without anyone having the slightest idea what exactly it meant. Rumors were spread among Bulgarians that at Easter time Jews used to put a Christian child into a cask pricked all over with nails and rolled it down a slope, in order to supply themselves with blood for drinking [blood libel accusation]. Although such beliefs existed among Bulgarians, they were not widely spread.

The situation got worse when the Germans came and all 'Branniks' 10 and 'Legionaries' [see Bulgarian Legions] 11 emerged. Otherwise I had all kinds of friends - Bulgarians, Jews, an Armenian and a Turkish girl. Initially there wasn't any tension among us and the separation was somehow artificially created. During the war [WWII] there were plenty of hints and writings on the walls that provoked intolerance. When the laws against us started, an evening hour was introduced. Also, a quota for enrollment of Jewish students in high school was accepted - for example, three students were admitted to high school and the rest had to enroll in the technical school, and so on. Some of the Branniks even went beyond the limit and while watching the beautiful Jewish girls, used to say: 'I hate Jews but I love Jewish girls', which was quite an ugly thing to say. In accordance with the Law for the Protection of the Nation 12 my father was deprived of the right to own a shop, although he continued to work in it after the shop was transferred to another person. The same happened with my uncles, who used to have an electricity materials shop. During the war [WWII] they transferred it to one of their workers and after the war they didn't have problems regaining it. That is true: Jews weren't allowed to work in order to earn their living.

All my paternal and maternal uncles were in labor camps during the war, after 1942. My father died in 1942, before they were sent to camps. He was extremely sensitive about the attitude towards Jews. Wearing the yellow star was painful for him. [In Bulgaria yellow stars were like buttons, with two holes sewn on the lapel.] He was a worldly person, most of his friends were Bulgarian, and he couldn't take the humiliation.

I remember an interesting incident regarding these yellow stars. In order to travel to another town, we needed special permission. However, every summer I was used to travel to Bourgas, so I took off the badge, bought a ticket and went to visit my cousins there. Suddenly a higher police officer - a commandant or something like that in Sliven - came across me in the center of the town and recognized me. Anyway, I decided that I would lie to him and started inventing a story that I had a cousin in Sliven, who resembled me very much and that he was mistaking me for her. How could I possibly think that I would get away lying to him, even as a joke? It is true that my Bourgas cousin's name is Rosa Cohen, just like mine, but anyway... Then he took me to the police station, questioned me and I confessed. In the morning my maternal uncle came to take me home. This was one of the few adventures in my life. Most probably I did it not out of bravery, but out of stupidity.

During the war [WWII] I wasn't that young anymore, already about fifteen, and still I was very naive. As though I didn't realize what exactly was going on. Whether it was my mother who kept me aloof of everything, I don't know. I remember some incidents. There was a sweet shop in Sliven, whose owner was an Albanian. We loved to go there and have something sweet. During the war a sign appeared on its front door saying 'Entry forbidden for dogs and Jews!' My parents were well informed of what was happening on the front. Radio sets were forbidden for us, Jews, and they were jammed. Somehow my grandfather switched ours on and used to listen to it quite often, frequently exclaiming aloud, 'There is no logic!'

We knew about the existence of anti-fascist organizations in Bulgaria during the war, moreover many of the members of these organizations served their sentences in the Sliven prison, including Jews. I remember that even in the Jewish community center they explained to us what was happening to the Jews in other countries, but this information seemed distant to me. On 9th September [1944] 13 I was in Bourgas. I was working temporarily in a socks factory. People went out in the streets for a manifestation and all of them had put red ribbons on their clothes. I suppose that this day was more moving in Sliven, as the partisans had come down from the mountains and had liberated the political prisoners.



After I graduated from high school, I wanted to study chemistry at university; this was already after 9th September 1944. It was very interesting to me, but unfortunately it happened so that in the same summer I had to study for the exam, I went on a brigade 14 and something bit me there. My leg was swelling up, I had a temperature and that fever lasted for days. Finally they opened my wound, as there weren't any antiseptic medicines at that time. Only when I became a student I used to go to the Jewish hospital and the doctors there used to put some kind of powder in my wound, in order to heal it. Thus my presentation at the exam failed and I got 3,50 [lower than a good mark]. And how much I cried then! I didn't want to become a teacher, but gradually I began to love my job.

When I was accepted to study Russian philology, I came to live in Sofia and found a lodging. My mother stayed in Sliven. She finished accountant courses and started working as an accountant. Later she worked as a chairwoman of a co-operative, which dealt with the collection of waste textiles from the plants and recycled them into children clothes, pyjamas and toys. Mostly Jews worked there. My mother often traveled on business trips around the factories in order to buy textiles almost dirt-cheap. The first children clothes of my older daughter were just like that. I lived in a lodging at a Jewish family's place in Sofia.

I had a very difficult studentship. I didn't receive a grant because my mother had a certain income, although low. Anyway, I didn't tell her that I had no money. My older maternal uncle, who went to Israel and left some money to me, provided the only income I had. I allocated it and when I included the rent as well, it turned out that what was left for my daily portion of food was just enough for soup. I didn't have enough money to eat in the university canteen. Every day I visited the 'Bunch' restaurant and ordered soup there; the bread was for free. The waiter always asked me if I would like anything else, but I always sent him away.

The second year was much better and I used to live in a different way because I was already given a grant from the university. I remember once I broke my glasses and I had to sell my coupons for the week in order to buy myself a new pair of glasses. No one of the present-day students could ever imagine what it was like back then. Anyway, I didn't felt unhappy or unsatisfied; on the contrary, I was cheerful. It wasn't pleasant that I was constantly hungry, but it wasn't that hard. Clothes, shoes - everything I used to wear - were altered into new ones.

I graduated from university in 1951. I was immediately offered an appointment in Sofia as a 'model teacher', but I didn't have enough confidence. I wanted to go to Sliven, but another girl was sent there. Then I was appointed a teacher in Bourgas, at the Teacher's University, where I had to instruct future teachers. It was a hard job to do! Some of my students were older than me; I was only 22, and I had students aged 28 and 30.

I was already married at the time. I met my husband at university, when I was still a student. At the time I was in Bourgas, my husband worked in the former Soviet Union. I stayed in Bourgas until my older daughter was born, and then I moved to Sliven in order to wait for my husband's return. I had favorite students among the students. I remember one - Hristo was his name. He was a nice guy, blond, with light eyes; I've always liked fair people. I didn't want the others to suspect my attraction to him; therefore I always lessened his marks.

The fact that my husband was of different faith has never bothered me. The times were such that we didn't pay much attention to these things. As a student I had one or two Jewish 'candidates'. The first one was older than I was and my relatives had introduced me to him. He was some very distant relative of mine. There was another one from Plovdiv, of whom I remember only that his name was Yosif. He wooed me, used to take me to theater performances, but I was in love with a Serb. This, of course, happened before I got married. Once we met the Serb on our way to the theater. I put off Yosif, hoping that the Serb would like me. Nothing like that happened. I had another worshipper from Bourgas. I was still a student and he was five years older than I was. I must have felt flattered that he wooed me. We used to write letters to each other, but frankly speaking I didn't have any feelings for him whatsoever. Once he tried to kiss me, which disgusted me and I washed myself with water and something else, I cannot remember what. It was so repulsive! I was still a young girl after all! I don't know how I fell in love with my future husband, but it happened so. I didn't have any love affairs, only him.

My mother didn't oppose to the fact that my husband wasn't Jewish. The first time I took him to Sliven in order to introduce him to my family, my aunt's father had died and I was worried that it wasn't a proper moment, but she told me to bring him there. He even slept at her place, as our house was a very small one - we had just one small room and a small kitchen. Everybody liked him a lot and they continued to like him, until the divorce that is. However, my granny wasn't very pleased. Perhaps my grandpa shared her feelings, but he was a tactful person and he would have never said anything that might have hurt me. My husband was called Vassil Lambrev Kolevski. He was born in the village of Yavorovo on 6th March 1925. He graduated in Russian philology just like me. He is a professor; he used to be rector at VITIZ [Higher Institute of Theater and Film Arts, now NATFIZ, National Academy of Theater and Film Arts], and he is also a writer. He wrote five or six books, most of them on communist topics. He has two sisters, Penka and Vesselina, and a brother, Iliya.

My sister Greta finished her studies of Russian philology just like me. First she wanted to study biology, but later she took up philology. She was allocated to work in the village of Belovo. A cousin of ours introduced her to her future husband, and it seemed as though she married somehow deliberately, as she didn't want to stay in the province. Her marriage wasn't a happy one because they weren't a match. I still keep thinking that if she had been with somebody else and he had been with somebody else, both would have been happier. They have one son - Anri, born in 1959.

When my older daughter Natasha was born in 1953, I was 24 years old and I think I wasn't mature enough for motherhood. My husband was still in Moscow. Perhaps I've made a mistake being a young mother. In 1960, when our younger daughter Bisserka was born, I used to call her 'the little gift'. I was already longing to be a mother. Now it seems that I get along better with my older daughter, but I've always treated them in one and the same way. They are quite different from one another, they belong to different generations, but they love and understand each other. My older daughter was born in Sliven, and the younger one in Sofia.

Upon my husband's return from Moscow, we moved to Sofia and I began work as a teacher in the Ballet School. At that time it was a part of the Bulgarian Agrarian National Union House on Stamboliiski Street. We were on the 7th floor. As a whole, it wasn't good enough for a school. I remember several students, who were my favorites there. There was one, Katya, who was like a daughter to me. She didn't come from a good family, but she was an excellent student. And there was a boy, Petyo, who was also one of my favorites.

My daughters first studied in 56th School; later the older one finished 119th High School and the younger one 'Alexander Sergeevich Pushkin' Russian High School. Natasha studied for three years literature at Sofia University, but she wasn't happy with that. She wanted to study in VITIZ. Her father used to be its rector for while, but he wasn't among the favorites there. Nevertheless she passed the exams because the contest was anonymous. She finished Drama Critique with excellent marks. In my opinion she made great progress during the years when she studied literature. Before that she wasn't the best student. My older daughter worked for a while in a theater repertoire center at the Actor's Union, together with theater directors, translators and writers. Finally she was laid off because of staff reduction. She was unemployed for six years, yet she never stopped writing articles on theater. Currently she works in the Bulgarian Army Theater.

My younger daughter surprisingly enough said that she wanted to become a puppeteer. She had a speech impediment - she couldn't pronounce 'l' properly and she had to put in a lot of effort in order to overcome this deficiency. Then she applied for directing and she was accepted. She made a good presentation. I don't know why, but maybe in the third course her professor told her that she didn't have enough qualities to become a director and suggested to my daughter to change her specialty. And so, Bisserka graduated as a puppeteer. Upon her graduation she went to work in the Stara Zagora Theater. There she had an opportunity to pass the director's exam, and finally she did become a director. Now she works as such.

Although they are from a mixed marriage, my children feel Jewish. I acquainted them with the traditions as best as I could. My mother was offered retirement when she was only 50. I considered that it would be ugly to leave her alone in Sliven. Therefore I invited her to come and stay at our place in Sofia. Maybe it was a mistake on my side. My mother was the soul of the house. The children, my husband and I loved her very much. But practically she didn't have any self-dependence. Maybe she would have been much happier if she had remained in Sliven. As long as my mother was alive, our cuisine was a Jewish one. We didn't celebrate Sabbath, we didn't observe the kashrut. On Pesach we prepared 'Haman's ears' and bought matzah. We tried to follow the traditions. In Sofia my mother didn't work; she took care of the household, yet she was young and healthy and she could have continued working.

I got divorced in 1979. I retired in 1984. I didn't want to, but that's what the new director of my school suggested that I did. Then I started working as a lecturer in various higher institutes and that lasted until 1990. It was very nice. Students cannot be compared to pupils. They have a deeper interest and sometimes they even made me stay in the breaks in order to talk with me on different interesting topics. This is quite unlikely to happen among pupils. Moreover the 1980s were extremely exciting - the changes in Russia, Gorbachev 15, the books that had been banned or had been locked away in drawers, were finally published. Although I was divorced, I had enough money because I worked a lot.

The changes in 1989 [see 10th November 1989] 16, the fall of communism in Bulgaria, affected me financially. All prices rose and it became very difficult to get supplies of any kind of products. The situation was just like the one right before 9th September 1944.

I wanted very much to leave for Israel. I went there for the first time in 1979 together with my younger daughter Bisserka. My mother and my sister had already been there before. I liked it very much and I was very well accepted. I have many relatives there - my mother's brother and sister, my father's siblings and a lot of former classmates. During my first visit to Israel all Sliven-born fellow citizens gathered for a celebration. My strongest impressions from Israel were from that very first visit. My relatives invited me to stay there, but I couldn't. I wasn't ready; my divorce wasn't yet finalized. I wasn't mature enough for such a step. Later I did want to do so a lot, but I didn't dare go there all by myself. It was already too late! I am deeply sorry! I like life in Israel very much! Of course, there are unpleasant things there too, but I like even only inhaling the air there.

In 1964 my ex-husband and I bought the apartment inhabited now by my younger daughter and situated on the second floor of the same building, in which I live. Back then this area used to be very nice! Although it is still a calm residential quarter, at that time there were only little houses with lovely yards. It was very beautiful indeed! My husband used to take care of the garden, which we had in the backyard of the house. He used to grow tomatoes, raspberries, strawberries, beans and even potatoes. It was a nice period of my life! The children grew up in a calm atmosphere; they used to play in the yard. Later that ugly house was built next to ours, which finally hid the sun from the first floors of our living estate. In 1996 I went to Israel and upon my return the children had already prepared the attic, where they suggested me to move to. Before that I used to have a lodger from South Korea in there and that's how I managed to support the apartment, but she had already moved out. Moreover Bisserka was expecting her second child, Stefan, so I had to move out. I have already lived here [in the attic] for seven years. The only thing I dislike about it is that I have to climb so many stairs. In 2000 I had several heavy operations on my legs and they are hurting now. I even thought that I wouldn't be able to walk again, but I'm fine now.

My older daughter Natasha has a daughter, Bozhana, born in 1977, and a son, Valentin born in 1982, while Bisserka has a daughter, Ana-Maria, born in 1990 and a son, Stefan, born in 1996. They are all very smart kids. My oldest granddaughter lives abroad. The youngest grandchild, Stefcho [diminutive for Stefan] studies in the Jewish school. And, I have raised Ana-Maria almost by myself.

I visit the 'Health' club at the Jewish community center, as well as the 'Ladino' club and the 'Golden Age' club. Last year I went to the 'Health' club as well, but I couldn't visit it on a regular basis as my granddaughter often fell sick and I was looking after her. I don't go for lunch to the Jewish community center like many of the elderly people do, as I pick up Stefan from school. All in all, I have both obligations and amusements.

During the summer I hesitated a lot whether to go on an excursion to Bankya [a resort near Sofia], which was organized for us, but I finally decided against it. I'm an elderly person, I have certain habits, and I would be disturbed if they were to be broken. I know it would have been nice, but that was my decision. I cannot say that I have many friends in the Jewish community center -I rather have acquaintances, a cousin and a colleague, Reni Lidji, but they have been there for a very long time already, and it feels like there is a certain distance. But perhaps I'm only imaging this. Nevertheless, I like going there. I like traveling abroad also, and especially so to Israel. I have a cousin in Spain and I visited him there. It was wonderful! Before we got divorced my husband and I traveled to France, and after that I went there by myself.

Currently my sister lives in Israel, in Tel Aviv. After my mother's death Anri left for Israel and remained there. It seemed as though his decision to settle there was spontaneous and yet I think that he had made that decision before he left. Later my sister and her husband, who passed away shortly after as a result of a heart attack, also left. My sister didn't live very well in the beginning because she cherished the illusion that the state would take care of all her necessities, while in reality the social support she got was rather insufficient. Currently both she and my nephew are quite well off. He lives in Ramat Aviv and his mother is looking after his children.





Glossary


1 Ottoman Rule in Bulgaria: The territory of today's Bulgaria and most of South Eastern Europe was an integral part of the Ottoman Empire for about five hundred years, from the 14th century until 1878. During the 1877-78 Russian-Turkish War the Russians occupied the Bulgarian lands and brought about the independent Bulgarian state, which however left many Bulgarians outside its boundaries, mostly in areas still under Ottoman rule. The autonomous Ottoman province of Eastern Rumelia united with Bulgaria in 1885, and Bulgaria gained a small part of Macedonia (Pirin Macedonia) in the Balkan Wars (1912-13). However complete Bulgarian national unity was never achieved as many of the Bulgarians remained within the neighboring countries, such as in Greece (Aegean Thrace and Makedonia), Serbia (Macedonia and Eastern Serbia) and Romania (Dobrudzha).

2 French College: An elite Catholic college teaching French language and culture and subsidized by the French Carmelites. It was closed in 1944.

3 WIZO: Women's International Zionist Organization; a hundred year old organization with humanitarian purposes aiming at supporting Jewish women all over the world in the field of education, economics, science and culture. Currently the chairwoman of WIZO in Bulgaria is Ms. Alice Levi.

4 Chitalishte: literally 'a place to read'; a community and an institution for public enlightenment carrying a supply of books, holding discussions and lectures, performances etc. The first such organizations were set up during the period of the Bulgarian National Revival [18th-19th centuries] and were gradually transformed into cultural centers in Bulgaria. Unlike in the 1930s, when the chitalishte network could maintain its activities for the most part through its own income, today, as during the communist regime, they are mainly supported by the state. There are over 3,000 chitalishtes in Bulgaria today, although they have become less popular.

5 Maccabi World Union: International Jewish sports organization whose origins go back to the end of the 19th century. A growing number of young Eastern European Jews involved in Zionism felt that one essential prerequisite of the establishment of a national home in Palestine was the improvement of the physical condition and training of ghetto youth. In order to achieve this, gymnastics clubs were founded in many Eastern and Central European countries, which later came to be called Maccabi. The movement soon spread to more countries in Europe and to Palestine. The World Maccabi Union was formed in 1921. In less than two decades its membership was estimated at 200,000 with branches located in most countries of Europe and in Palestine, Australia, South America, South Africa, etc.

6 Hashomer Hatzair in Bulgaria: 'The Young Watchman'; A Zionist-socialist pioneering movement established in Bulgaria in 1932, Hashomer Hatzair trained youth for kibbutz life and set up kibbutzim in Palestine. During World War II, members were sent to Nazi-occupied areas and became leaders in Jewish resistance groups. After the war, Hashomer Hatzair was active in 'illegal' immigration to Palestine.

7 Burmoelos (or burmolikos, burlikus): A sweetmeat made from matzah, typical for Pesach. First, the matzah is put into water, then squashed and mixed with eggs. Balls are made from the mixture, they are fried and the result is something like donuts.

8 Fruitas: The popular name of the Tu bi-Shevat festival among the Bulgarian Jews.

9 Chifuti: Derogatory nickname for Jews in Bulgarian.

10 Brannik: Pro-fascist youth organization. It started functioning after the Law for the Protection of the Nation was passed in 1941 and the Bulgarian government forged its pro-German policy. The Branniks regularly maltreated Jews.

11 Bulgarian Legions: Union of the Bulgarian National Legions. Bulgarian fascist movement, established in 1930. Following the Italian model it aimed at building a corporate totalitarian state on the basis of military centralism. It was dismissed in 1944 after the communist take-over.

12 Law for the Protection of the Nation: A comprehensive anti-Jewish legislation in Bulgaria was introduced after the outbreak of World War II. The 'Law for the Protection of the Nation' was officially promulgated in January 1941. According to this law, Jews did not have the right to own shops and factories. Jews had to wear the distinctive yellow star; Jewish houses had to display a special sign identifying it as being Jewish; Jews were dismissed from all posts in schools and universities. The internment of Jews in certain designated towns was legalized and all Jews were expelled from Sofia in 1943. Jews were only allowed to go out into the streets for one or two hours a day. They were prohibited from using the main streets, from entering certain business establishments, and from attending places of entertainment. Their radios, automobiles, bicycles and other valuables were confiscated. From 1941 on Jewish males were sent to forced labor battalions and ordered to do extremely hard work in mountains, forests and road construction. In the Bulgarian-occupied Yugoslav (Macedonia) and Greek (Aegean Thrace) territories the Bulgarian army and administration introduced extreme measures. The Jews from these areas were deported to concentration camps, while the plans for the deportation of Jews from Bulgaria proper were halted by a protest movement launched by the vice-chairman of the Bulgarian Parliament.

13 9th September 1944: The day of the communist takeover in Bulgaria. In September 1944 the Soviet Union unexpectedly declared war on Bulgaria. On 9th September 1944 the Fatherland Front, a broad left-wing coalition, deposed the government. Although the communists were in the minority in the Fatherland Front, they were the driving force in forming the coalition, and their position was strengthened by the presence of the Red Army in Bulgaria.

14 Brigades: A form of socially useful labor, typical of communist times. Brigades were usually teams of young people who were assembled by the authorities to build new towns, roads, industrial plants, bridges, dams, etc. as well as for fruit-gathering, harvesting, etc. This labor, which would normally be classified as very hard, was unpaid. It was completely voluntary and, especially in the beginning, had a romantic ring for many young people. The town of Dimitrovgrad, named after Georgi Dimitrov - the leader of the Communist Party - was built entirely in this way.

15 Gorbachev, Mikhail (1931- ): Soviet political leader. Gorbachev joined the Communist Party in 1952 and gradually moved up in the party hierarchy. In 1970 he was elected to the Supreme Soviet of the USSR, where he remained until 1990. In 1980 he joined the politburo, and in 1985 he was appointed general secretary of the party. In 1986 he embarked on a comprehensive program of political, economic, and social liberalization under the slogans of glasnost (openness) and perestroika (restructuring). The government released political prisoners, allowed increased emigration, attacked corruption, and encouraged the critical reexamination of Soviet history. The Congress of People's Deputies, founded in 1989, voted to end the Communist Party's control over the government and elected Gorbachev executive president. Gorbachev dissolved the Communist Party and granted the Baltic states independence. Following the establishment of the Commonwealth of Independent States in 1991, he resigned as president. Since 1992, Gorbachev has headed international organizations.

16 10th November 1989: After 35 years of rule, Communist Party leader Todor Zhivkov was replaced by the hitherto Prime Minister Peter Mladenov who changed the Bulgarian Communist Party's name to Socialist Party. On 17th November 1989 Mladenov became head of state, as successor of Zhivkov. Massive opposition demonstrations in Sofia with hundreds of thousands of participants calling for democratic reforms followed from 18th November to December 1989. On 7th December the 'Union of Democratic Forces' (SDS) was formed consisting of different political organizations and groups.
 

Hana Gasic
Bosnia

My family background
My parents
Growing up in wartime
Post-war
Our religious life
My husband Miroslav

My family background

I am the daughter of Menahem and Flora Montiljo. I was born in Sarajevo on July 27, 1940. I have one brother, Rafael, who was born during the war on March 22, 1943.

My father's parents, Mose and Hana Montiljo Hahasid ("the pious") had 11 children. This family was known as Montiljo Hahasid to distinguish them from the many other Montiljos that lived in Sarajevo, and to recognize them as a particularly religious family. My grandfather was born in the 1870s, worked as a textile merchant in Sarajevo, and died in 1941 before the outbreak of war. His wife, my Nona (Ladino for grandmother) Hana, lived a much longer life. During the war she hid with her son, Jozef, in Sarajevo. After the war she decided to live the rest of her days in Israel. She imagined that this would not be a long time, but she managed to live another twenty-three years, until 1970, when she died at the age of 96. Having left, she never returned to Yugoslavia. She went to Israel with two of her three surviving children, her sons, Jozef and Leon, my uncles.

My father was the only one of the brothers to remain behind in Yugoslavia. He had heard stories about life in Israel and he did not believe that he would be able to make a living there. A tailor, he thought he would have to work in a textile factory and be unable to work on creating pieces from beginning to end. So he decided to remain in Sarajevo. He visited my Nona and his brothers in 1957. I do not recollect his journey, or his return, nor do I recall him questioning his decision to remain behind as a result of it. Both of his brothers struggled in Israel, and because of that, my father probably did not regret his decision.

My mother, Flora Montiljo (nee Kohen), was born in Sarajevo on December 31, 1913. Her parents were Klara and Rafael Kohen. She had four sisters and a brother. My Nona Klara died when my mother was just thirteen, and after that, my mother's brother took over as the central figure in the family. My grandfather had a butcher shop in Sarajevo, and when he died my mother's brother took it over. I am not sure if it was strictly kosher, but it is unlikely that they sold pork and other non-kosher meat. Whether the meat was slaughtered by a shochet (ritual slaughter) and kashered (made kosher) as is proscribed, I cannot say. At that time, Sarajevo was heavily influenced by its Muslim population, and therefore it was difficult to find pork in the town.

My mother went to a school for women and learned how to embroider quite nicely. She liked doing this but her responsibilities to the family business kept her busy and she was unable to commit much time to it. Among other things, she was responsible for delivering meat. In two of the pictures in my album, my father is pictured playing Samuel the Porter, a character from a short story of the same name by Isak Samokovljia, a Jewish writer from Sarajevo. It is the story of a man who delivers fish to the Jewish families in Sarajevo. It is ironic that in some sense my mother played the same role in real life. Like to the fictional Samuel, my mother used to tell stories about the different families she delivered to. Many of their names were Jewish, but I do not know if their clientele was exclusively Jewish. She would tell me about which families tipped, which were too cheap or too poor to give a tip, which would give her cakes and sweets to take with her, and other things about the families.

When my grandfather died, my mother's brother became the head of the household. That is why my mother and her sisters were so disturbed when he was taken away at the beginning of the war, never to be heard from again. He liked to play cards with his friends and he did this frequently. One evening he had just returned home from playing cards at his friend's, when the friend whose house he had played at came to the door. He informed my uncle that he had been instructed to turn him in, but he assured my mother and her sisters that he would come back. Despite his assurances, my mother never heard from her brother again.

Before the war, her brother had married a Slovenian woman named Kristina, and had two daughters, Makica and Evica. They were all saved by Kristina's mother, a non-Jewish Slovenian woman, and lived in Sarajevo after the war.

Two of my mother's sisters were killed during the war. My mother never found a definitive record of where and when, but she was convinced that they had been killed at Djakovo or Nova Gradiska, two concentration camps (editor's note: run the Croatian Ustashe). Her other two sisters survived because they had married non-Jews before the war. He sister Ela married a Catholic man named Zvonko Gjebic. She converted and changed her name to Jela. Despite her name change, my mother and the rest of us always called her sister Aunt Ela. They lived in Uzice, Serbia, where Zvonko worked in the Foma ammunition factory. They had two children, Anton and Zorica, who live in Kragujevac, Serbia. My mother's other sister, Rivka, married a Jew before the war, and had a daughter, Rahela. But her husband died, and she got married again before the war, this time to a Muslim man named Karahasanovic. They had two children, Zlata and Ahmed. Mr. Karahasanovic died while cleaning his rifle during the war, and Ahmed, born in 1943, never saw his father.

My parents

Both of my parents came from traditional Sarajevo families, and like many of those families they were from modest financial backgrounds. When my mother's siblings married non-Jews, it was not as devastating as it might have been had they had more money. When you are poor, you take what you can get, and many non-Jews did not look for dowries.

My parents met in the Jewish community, either in La Benevolencija or Matatija, two social clubs. They socialized and courted for five or six years before they married. When they did marry, in 1939, they had both civil and Jewish ceremonies. My father worked as a tailor in a private clothing shop owned by Gavro Perkusic. After their marriage they bought a small home on Gornja Mandjija Street on the periphery of the city in an entirely Muslim neighborhood. It was a two-story house. Our family lived upstairs in an apartment with an entranceway, a kitchen, and one room where we all slept. My mother's sister, Rivka, lived downstairs with her children. After her husbands died she had difficulty supporting herself, and my parents let her live in our house and never asked her to pay rent.

Growing up in wartime 

During the war, my father's boss, Gavro Perkusic, protected both my father and us. When he heard that a raid was planned-usually to gather up Jews and Serbs-he would hide my father in his tailor shop until it passed. Several times my mother and my brother and I were rounded up and taken to detention centers and he was able to get us released. Except for those occasions, my mother, brother and I spent the war at home. Throughout the war my mother kept a rucksack packed with all of our important belongings and necessary things. Whenever we were rounded up, this was the one thing we took with us. During the war my mother was forced to sell her wedding gown for four kilos of flour and a chunk of soap.

The location of our street and the fact that it was primarily a poor Muslim neighborhood also protected us. We lived on a steep narrow street, which must have looked daunting to the policemen that were sent to round up the Jews in the area. Many times they would holler up the block asking if there were any Jews there, and the neighbors would reply that they had all been taken away. I am sure my mother's personality and role in the community also played a role in protecting us. My mother was one of the few literate women in the neighborhood. Like most Jewish women at the time in Sarajevo, my mother had a basic education and therefore could read and write. Most of the Muslim women in the area had not had an education and could not read and write. When these women needed such skills, they always came to my mother for help. Generally, she got along well with all of our neighbors and they with her. This is another factor that kept us from being captured during the war.

Post-war

When I was about 12 years old my parents renovated our apartment and made a small room for Rafo and me. Despite the fact that we were relatively poor, my parents' apartment had an English water closet with indoor plumbing downstairs, and a laundry room, another room with running water, things that most of our neighbors did not have. Later, shortly before I married, my parents added a bathroom to our apartment upstairs. From the laundry room one could reach the small garden in the back where my father liked to spend his free time.

In addition to Serbo-Croatian, my parents both spoke Ladino, as did my brother and I. As the years went on, the amount of Ladino lessened, but it was still prevalent in our conversations. My mother was always combining Serbo-Croatian words with Ladino. For instance, she used to say noc de Purim-noc being "evening" in Serbo-Croatian, de being "of" in Ladino, and Purim, of course, being the Jewish holiday.

We were the only Jewish family on our street. In school there were usually only one or two Jews in each grade. Buka Kamhi, another Jewish girl, was in my class throughout secondary school and we became best friends and remain best friends today even though she lives in England. Her father, Haim Kamhi, was a very educated and intelligent man, a Jew par excellance. He was one of the few people I knew after the war who maintained full commitment to Judaism, sincerely observing all the holidays and Shabbat. There were many who hid that they were observing Jewish traditions, and many who observed nothing, but Mr. Kamhi practiced openly and whole- heartedly. He was also the president of the Sarajevo Jewish community for many years.

After the war, in 1949, my father began work as a tailor in the National Theater, and worked there continuously until his retirement. In addition to this full-time job, he also had private clients and made all of our clothing. My father worked hard and always put money away for our summer holidays. Most of the people in our neighborhood did not go away, but every summer my father made sure that the four of us went to the seaside. There he taught my brother and me how to swim while my mother observed from the beach-she was not a swimmer.

My father was an outgoing man. He loved to sing, especially Ladino songs, and drink and eat with his friends. My mother was more reserved, a bit less social, and cautioned my father about his excesses. She rarely talked about her experiences during the war. All of my knowledge about it was extracted from her slowly over the years and from other relatives and friends. After the war my mother avoided wearing clothing with the color yellow. And for most of my life, I also did not wear it, even though it would truly suit a person of my complexion, with very light skin and dark hair. At one point I gradually added yellow to my wardrobe, but my mother never felt comfortable seeing me in it.

After the war both of my parents were very much involved in our local community and Jewish community life. My father even received several accommodations and awards for his efforts. His involvement was on the level of social action and community building; he did not venture into politics. During the war he and his boss both worked for the opposition movement, and had contact with an illegal print shop that was located on our street. After the war he lobbied for that house to be deemed a monument. The plaque that was eventually erected included a light bulb. My father was its self- appointed caretaker: whenever the light bulb burned out, he would see to it that the city replaced it.

In the Jewish community my father was on the religious committee and one of the few people who were regularly involved in religious events after the war. He attended the weekly Friday night service, whenever the weather permitted. Since we lived on a steep small street on the outskirts of town, if the weather was bad it was impossible for him to make it to the synagogue. My father was one of the 20 or so men who attended the Pesach seder every year. Although he was always present, he never led these services or religious events.

My mother was also an active member of both the Jewish community and our local community. After the war she did neighborhood improvement work, and continued helping those women who could not read or write and encouraging them to learn. In the Jewish community she would help prepare the food for the Seder and other community events, especially the lokumikus (light cookies made from eggs and flour) and enhaminados (extensively cooked hard boiled eggs).

Our religious life

After the war my family maintained some of its religious practices, perhaps more than the average Jew in Sarajevo at the time. My parents had a mezzuzah on the entrance to our apartment but inside there were no decorative Jewish ornaments. My brother was born during the war, and immediately afterwards, my father arranged with Rabbi Menahem Romano, the last rabbi in Sarajevo, for him to have a brit milah. My brother experienced complications from this brit milah, among them a stutter from the stress. The stutter was quite severe during puberty, but with therapy and time it subsided a bit. I only remember Rabbi Menahem Romano as an elderly man whom we children respected; I have no vivid memories of him.

My mother observed the Shabbat in those things that she did not do. Saturday was a normal work day in most ways, but my mother made sure not to travel, nor to undertake any unnecessary work in the house such as laundry, cleaning, and so on. My parents liked to go on walks on Saturdays, and even for coffee at the Hotel Europa in the center of Sarajevo. And when we had new clothing, we always had to save it to wear for the first time on a Saturday.

We all went to El Kal-the word we used for synagogue-on the High Holidays and on Pesach. As a child I remember not wanting to miss the shofar (ram's horn) blowing. These services always seemed to interest me, probably because they were a novelty that occurred only a few times a year. When we went, we children sat upstairs in the balcony with the women. Before Yom Kippur, my mother would take me with her to the old Jewish cemetery with buckets and rags to clean off my grandparents' graves. My mother also made sure to settle her disputes before Yom Kippur. Relatives and friends who my mother had argued with during the year were once again welcome in our home and in our conversations. During these holidays, we would usually eat lamb with chestnuts, depending on the chestnuts' availability and when they fell. My mother and father always fasted on Yom Kippur, but they never made my brother and me fast. When my father would come home from El Kal after Yom Kippur, the first thing we would eat were lokumikus and white coffee, a coffee consisting of more milk than coffee.

In general, the holidays always meant a better quality food and a special atmosphere. On Pesach my father would attend the Seder in the community. Twenty or so men who were involved in religious life participated, but few others would attend. We children and other spectators did not participate in this activity.

The Jewish community in Sarajevo erected a big succah every year. It was built in a nook in the community that appeared as though it had been specially designed for this purpose. The community always made sure that it was decorated with fruit and that it was covered with branches according to the tradition. I do not remember that anybody had one at home.

Shavuot was the holiday that we celebrated the least. My parents celebrated those holidays that were most closely tied to children, and maybe because of that we did not celebrate it. Or maybe because it is in May, at the end of the holiday season. Hanukah, Purim, and Tu B'shvat, or, as we called it, Hamishoshi (in Ladino it was also called Frutas), all met this child- oriented criterion and were joyously celebrated in our home. On Hanukah my mother would set up the hanukiah with oil and wicks. We children would light the candles and we would be given the honors based on whether we had been good students and children. My father would sing afterwards, but I do not know exactly what he sang. Each year we would get a new spinning top, both from the community and from my parents.

Hanukah gained popularity as a holiday, both in the Jewish community and in the wider Sarajevo community, in 1958 after the Sarajevo Theatre performed a production of "The Diary of Anne Frank." I believe that there was a scene concerning Hanukah in that production which sparked interest.

Purim was also eagerly celebrated in our family. For this holiday we would have a big family meal with extended family members, though after my uncles left for Israel the family was considerably smaller. My mother would prepare special pastelikus (little meat pies) which, unlike normal pasteles (meat pies), were prepared in small individual portions, as well as borekitus (pie made from filo dough with various fillings) and roskitus (cake with walnuts). Each year my father would make special little cloth bags for my brother and me, which we would wear around our necks and the adults would fill with money. Sometimes, we would even be able to collect money from relatives a few days after Purim.

Hamishosi was a holiday through which one could see my parents' exuberance for the Jewish festivities. Despite our rather modest financial situation, my parents always made sure to buy all the different kinds of fruits available in Sarajevo, no matter how exotic or expensive. The cornucopia included the normal apples and pears, grapes, but also oranges, which were quite rare at the time, dried carob, and fistikas, peanuts in shells, which my mother roasted at home.

After the war, children of my generation did not have bar or bat mitzvahs. The youth groups organized some sort of activities or presentations for Yom Haatzmaut (Israeli Independence Day), but I cannot recall the exact nature of those celebrations. Without fail, every year my parents attended the memorial services in Djakovo and Nova Gradiska. Although Jews came from all over the former Yugoslavia, the Sarajevo Jewish community was the true organizer of these memorial services. The women in the Sarajevo community prepared hundreds of lokumikus and enhaminados and brought slivovica (plum brandy) for everyone afterwards.

My husband Miroslav

My parents took us to the seaside each year and they sent us to the Jewish summer camps as well. When we were older they sent us on excursions. It was on one such excursion that I met my future husband, Miroslav Gasic. The excursion, run by the Ferijalni Savez travel organization, was to a youth campground near Dubrovnik. The next year Miroslav and I met again at a campground near Makarska. After that we lost touch until my brother started university in Belgrade. Since he and Miroslav both studied at the same faculty, I put them in touch and instructed my brother to do what he could to help push things along in our relationship. Rafo proved a good intermediary, and we were married in Sarajevo and honeymooned in Dubrovnik, this time in a hotel, not a campground.

My mother never got over my moving to Belgrade. After time she learned not to show her displeasure as much, but she never accepted the idea. Our neighbors in Sarajevo used to say that she would cry for long periods after my visits.

Miroslav graduated from the university and worked until his retirement at the Vinca Nuclear Institute near Belgrade. I worked as a secretary in the Federation of Jewish Communities of Yugoslavia in Belgrade for some time and then took a position as a lawyer at the Ministry of Education, where I still work. We have a son, Dejan, born on January 1, 1973, and a daughter, Tamara, born on September 23, 1974.

My father Menahem (Miki) Montiljo "Hasid" died on April 25, 1981 in the hospital in Sarajevo. His funeral was conducted by Rabbi Cadik Danon, who came from Belgrade to perform it. After the funeral my mother had us buy a grave next to my father's, as she knew that she would not be able to live long without her beloved Miki. My mother covered the mirrors in our apartment after my father's death and a month afterwards, she arranged a limud (learning session) for my father in the Jewish community. My mother, Flora Montiljo, died in October, 1981, and was buried next to my father.

Some things have a way of coming full circle. My father's family, the Montiljos, were known as Montiljo Hahasid, a term of respect bestowed on those Sephardic families who were especially religious. My parents clung to remnants of this during their lives, and now my children have rekindled this tradition. My daughter, Tamara, has chosen to live in Israel, and my son, Dejan, is an observant Jew living in Belgrade. Today, Dejan bears his grandfather's name, Menahem, and continues in the tradition of the Montiljo "Hasids."  

Linka Isaeva
Sofia
Bulgaria
Interviewer: Stephan Djambazov
Date of interview: September 2002

My parents
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

My parents

My ancestors belonged to that part of the Jewry, which came to Bulgaria from Spain - they were Sephardi Jews. The fact that my grandmothers, grandfathers and uncles spoke Ladino was proof of that. My grandparents were probably religious because there were hardly any non-religious people in their generation. I don't know about my grandfathers, but my grandmothers used to wear secular clothes. I remember my mother, Malka Natan [nee Navon], telling me about the Jewish community in Constanta, which differed a lot from the one in Bessarabia 1, where Jews used to wear caftans and payot and had a completely different way of living. My grandfathers were merchants. Both my grandparents and my parents were neither very poor nor very rich.

My father, Jack Natan, was born in Nova Zagora in 1889. He graduated from the University of Law. After World War I his family moved to Sofia, as the male family members had started some trade there. My mother was born in Constanta, Romania. She met my future father at the wedding of her older sister Sharlota, who married a Bulgarian Jew from Ruse. He liked the bride's younger sister. They married in 1923 in Sofia. They had a religious wedding. I was born three years later.

My mother had two sisters, Sharlota and Ernestina Navon, and two brothers, Menaho and Ticko Navon. She was the youngest one. Her sisters were housewives. Ernestina was also married to a Bulgarian. My parents kept in touch with their relatives in Bulgaria more than with those that lived in Israel or in other places. We didn't have enough money, opportunities or desire to visit them. [Editor's note: In totalitarian times continued relations with relatives in Israel would have had a negative impact on the family's situation in Bulgaria. On the other hand, an eventual trip to Israel was beyond their financial capacities.] All of them have already died: Menaho and Ticko in Romania, Sharlota in Israel, and Ernestina in Bulgaria.

My father had two older brothers. Bohor Natan, the eldest, was an extremely intelligent person. Although he didn't have a degree, he spoke German very well, and his French was also fluent. He was a very close friend of Georgi Kirkov 2. Bohor was among the first non-Bulgarians who had a mixed marriage with a Bulgarian woman. As there wasn't a civil marriage service in the country at that time, the couple went to Germany in order to contract their marriage. Bohor got married in the 1910s and died in 1936. His daughter Malvina died in 1967 without having any children, which actually ended that branch of the family. Our grandmother, Sol Natan, didn't even acknowledge her as a rightful granddaughter because her parents didn't have a religious wedlock. The second brother, Shemtov Natan, was a lawyer. He lived in Varna, later he moved to Israel and then to Australia, where he died in the 1970s. He had two sons. I have vague memories of Bohor, who died when I was 10 years old. I seldom met Shemtov, who lived in another town, but I remember that they were both handsome men.

My father was an extraordinary person. He had a great impact on me when I grew up. He dressed in secular clothes. He was very open to people, extremely witty and the heart of each company. He was very cultured and had various interests. He took me to my first opera, my first exhibition and my first lecture. Even when I was already a grown-up, we still continued to accompany each other on such occasions. I inherited his taste for literature and writing. He strongly hoped that I would take a philology degree and was rather disappointed when I took up medicine.

He was quite musical, had a nice voice and sang wonderfully. When he was young, he was even invited to join the Stephan Makedonski company 3. Yet my grandfather, Shabbat Natan, said that he didn't want his son to be a chalgadjia. [Editor's note: chalgadjia is a word of Turkish origin and means 'performer of popular songs'; it has an ironical connotation in Bulgaria.] Therefore my father chose another career.

He was a brave man - he got two medals for bravery when he served as a military officer in World War I. There are some very interesting letters and memories from his superiors telling about his military service. I remember a letter to my mother describing how once he led off his company to a safe place under constant enemy fire. Later, when the persecutions against Jews began, he showed great courage and didn't allow any despondency to overwhelm us. The atmosphere at home was always calm and nice. My father was extremely communicative and active in terms of social life. He used to collaborate with Jewish magazines as a lawyer. After 9th September 1944 4, he put a lot of efforts into the cooperative movement, as he worked in a bank that financed it, and moreover he was convinced of its future.

My mother always lived in her husband's shadow. When she came to Bulgaria, she didn't know a word of Bulgarian. She started learning the language, but my father used to speak both in Ladino and in Bulgarian with her. He didn't let her speak with me in Romanian, to make sure that I would learn Bulgarian well. Now I feel sorry that I don't know Romanian. As to my mother, she never learned Bulgarian well and regretted that she had no profession. Nevertheless, she was a good housewife and raised my children while I was working, for which I'm very grateful.

Growing up

We always lived in rented lodgings and never owned a house. During the crises at the end of the 1920s, the financial situation of the family wasn't so good. Later, when my father began working as a bank clerk, it improved. He had to pay his debts, accumulated as a result of his unsuccessful trade though, so we never succeeded in obtaining our own house. When he paid back all his debts in 1942, the anti-Jewish laws came into force, and we were compelled to leave Sofia and start from scratch.

We always lived in two rooms: one for my parents and the other one for me. We changed our flats six times - three times before 9th September 1944 and three times after. We were forced to do this because we didn't have our own place and constantly had to search for cheaper lodging. The flats weren't furnished, and we moved from one to the next with all our household belongings and furniture. (By the way, it isn't common to rent furnished flats in Bulgaria.)

My mother had servants for the heavy housework - they were girls from villages around Sofia. They used to sleep in our house, they were treated as part of the family, and they didn't go home very often. They only did the house cleaning and the washing. Cooking was entirely my mother's responsibility. I remember three or four girls. The girl I remember most clearly was called Giurgia. She was from Sarantsi. We kept very warm relations with those girls afterwards.

We had lots of books, secular books, not religious ones. My father used to read a lot, and so did my mother. There were books by Dostoyevsky 5, Chekhov 6, Balzac, from Bulgarian writers, such as Yovkov 7, and other classics. My father mostly used to read on his days off. He had left-wing convictions and preferred the socially-oriented works, which he also advised me to read. We regularly bought the newspapers Mir [Peace] and Zora [Dawn]. We didn't visit libraries; we preferred to buy books.

My parents weren't religious, we only celebrated the greatest Jewish holidays - Rosh Hashanah, Pesach and Purim. On Pesach, for example, we used to buy matzah, following the tradition. We rarely held a seder. We mostly visited the synagogue on weddings. I have never been to cheders or yeshivot. We didn't study with our father during Sabbath; we didn't even mention it. As a schoolgirl my favorite holiday was that of St. Kiril and Methodii 8 as well as Pesach and Rosh Hashanah. On that holiday we used to gather with our relatives and the time we spent together was full of joy. My mother was the only one who fasted on Yom Kippur when she was young.

Nonetheless, my parents have always felt and considered themselves an integral part of the Jewish community. My father made friends with many Bulgarians, but he considered himself a Jew and actively participated in a number of Jewish social organizations. He was a member of the boards of the Jewish Asylum in Sofia and the Bnei Brith. Being assimilated, he had a very strong feeling of belonging to Bulgaria.

As a banker in a Jewish bank, my father communicated primarily with businessmen and merchants. He had the self-conscience and high self-esteem of a Jew. Recently I found some of his poems dedicated to Pesach, which have been preserved up until now. He kept friendly relations with Jewish authors such as Armand Baruh and Bucha Behar [writers of short stories and novels in the communist period]. They asked him to write reviews of their works.

After 1944, and for quite a long time, he used to be a chairman of the Control Commission of the Jewish community. He also became a member of the Bulgarian Communist Party. [Editor's note: His Jewish identity and his communist ideas were in no contradiction. Most of the Jews, who remained in Bulgaria after 1944, were leftists devoted to the Communist Party and its ideology.] My mother wasn't a party member, although she sympathized with left-wing ideas. Our neighbors were both Bulgarians and Jews, and we kept close relations with all of them.

I don't know exactly how many Jews were in Sofia before World War II. They were quite a consolidated community, although there was a considerable difference between the poorest Jews, the rich ones and the lower middle class, to which our family belonged. Charity organizations have always existed among Jews and formed the basis for their consolidation. There was a Jewish residential district in Sofia, but there were also many Jews, who lived outside it. I cannot say which were the most typical Jewish professions, but I know which were untypical jobs for Jews: there were hardly any military people, police officers, state clerks and agricultural workers. Jews could be found in commerce, in the industry as industrial employees and in liberal professions such as engineers, doctors, jurists, bankers and merchants. Commerce was a very popular domain among Jews.

Besides the main synagogue of the Sephardi Jews there were also other prayer houses in Sofia. There was one for the Ashkenazi Jews, and another Sephardi one in Iuchbunar 9. There was a rabbi, a chazzan and a shochet. I remember my mother going there to have the chicken she bought at the market slaughtered. However, she didn't do it out of religious considerations, just because there was no one else who would do this. In those times only live birds were sold at the market. My mother used to do the shopping because my father was working. We used to buy things from the little shops around our home. She never bought large quantities or the most expensive goods, although she stuck to variety and good quality. We were very economical in terms of shopping. It was always a great event when we went to buy clothes or shoes.

I was born in Sofia in 1926. I don't have any siblings. My mother was looking after me before I went school. I used to play in the yard, and she took me to the cinema or to the market. I remember that I liked cowboy movies, and my mother used to put up with them because of me. I have always been taken good care of. I didn't attend the Jewish school unlike most of my coevals. My husband, for example, who lived in Sliven, spent his first four school years in the Jewish school. I have only studied in Bulgarian schools, therefore I don't know a single word of Hebrew. I haven't studied religion either because I was relieved from the obligation to attend the lessons as a person of a different faith. My favorite subjects were Bulgarian, Latin and Greek.

I remember my high school teacher of literature. She was a very exacting person and everyone was scared of her, except for me, as I knew and loved the subject. I liked my teacher of Latin in Sliven a lot, too. I graduated from high school there after starting it in Sofia. I didn't like my teacher of mathematics, who was also my class teacher, and got wind of the fact that I was related to left-wing organizations. She was chasing and tormenting me because of that. Not because of my Jewish origin - I don't remember a single teacher having offended me because of that. I took private lessons in French. My teacher was Belgian. She didn't know Bulgarian at all, and therefore I learned French well.

I remember my childhood vacations in Gorna Bania and Chamkoria [the former name of the Borovets resort in the Rila Mountain]. Those were great events. The family never parted and we also went on excursions together, usually to the Vitosha Mountain near Sofia. I remember us going skating on Ariana Lake in winter. We also used to go to the movies. Later, in Sliven, where we were interned after 1942, we used to gather in each other's houses so that people wouldn't see us in the street. We used to read books at secret meetings of the UYW 10.

Later, during my university years, we attended cinema and theatre performances and went for picnics. During holidays we organized excursions with our parents. With a few exceptions, I spent all my school vacations in Sofia. Only once did I go to a Red Cross camp, where we learned how to give first aid to victims. Later, as a university student I continued to go to camps with friends.

I remember traveling by car for the first time when my father's friend drove us to some family acquaintances in Borovets. It seemed both interesting and frightening to me because the road was dangerous with lots of curves. And at each curve the driver signalized with his klaxon. I must have been 10-12 years old at the time. I also remember some train trips to my aunt's in Ruse. It was quite an exciting experience - baskets with food were carried, special preparations were made. A trip to Ruse, which is 327 kilometers from Sofia lasted no less than 10-12 hours. We didn't go there very often - there was neither enough time nor money for that. Our family rarely went to restaurants - just from time to time to some modest restaurant, 'for kebapche', as people used to call it.

As a child I felt a mood of anti-Semitism expressed by some of my classmates in elementary school. Those were isolated cases, but they still did exist. They were mostly verbal offences - Jews were called chifuti 11 - and that was it. I remember our Jewish families anxiously gathering in the period between 1931-1934. [Editor's note: People in Bulgaria were well informed about Hitler's coming to power because of the close relations between Bulgaria and Germany at the time.] I remember my father saying in front of our relatives that it already looked like war. The aftermath of Hitler's coming to power, the anti-Jewish laws in Germany and so on - we used to hear about those things on the radio. I accepted them quite perfunctorily, as I was still a child. Moreover, those events seemed to be far away from us, and yet my parents' concerns existed, and I have a very distinct memory of them.

During the war

Although there were also fascist organizations in high school, my classmates never offended me like the ones in elementary school had. On the contrary, in 1942, when I was in the 7th grade, we were about to be interned in Sliven. My classmates presented me with a souvenir knife with an inscription saying 'To Linka from VII G class'. They saw me off very cordially. I even had some friends, members of fascist organizations, who had good feelings for me. At school I had quite a lot of friends among Bulgarians. It wasn't until we were interned in Sliven that a Jewish girl became my best friend. I got closer with my Jewish coevals after the anti- Semitic laws were passed in Bulgaria. I wasn't much looking for their company because until then my friends were mainly Bulgarian girls.

The serious manifestations of anti-Semitism began when the anti-Jewish laws were adopted [the so-called Law for the Protection of the Nation] 12 in Bulgaria. That happened in 1940-1941. The first real and tangible shock for us, as laws themselves are something abstract, was the introduction of the yellow stars. It was followed by the prohibition to live in the center of Sofia and the changing of our names. The aim was to restrict us through our specific biblical names. My father was called Jacob instead of Jack, my mother Malkuna instead of Malka, and my name became Delila instead of Linka. Then came the marking of the Jewish houses and finally our internment from Sofia. The most awful thing was that constant feeling of vulnerability - that there was always a chance that a Legionary 13 or Brannik 14 would insult you or do whatever he would want to you, without you being able to protect yourself.

My father was forced to quit his job in the Carmel Bank. Then it was announced that if we leave the city voluntarily, we would obtain the right to choose our new home freely. As my father had many friends in Sliven, where he had grown up, we settled there shortly before the big wave of internment, and were thus able to take things from our household with us. My father remained unemployed - he was forbidden to work in the banking system. He did some underground work for a couple of friends, although he was formally hired as a laborer so that they could pay him. Again, we had financial problems in Sliven. During vacations I also started working in a factory in order to make both ends meet. I worked on a knitting-frame for socks.

There was no physical repression against us but moral violence in terms of the offences we had to endure from legionnaires and branniks. At the same time I have wonderful memories from my contacts with Bulgarians. We stayed in Sliven until December 1944. We went through the hardest moments there in 1943, when my father received a notice that he should show up with some 50 kilos of luggage at the school. The letter was from 8th March 1943, and the date appointed for showing up was 3pm on 10th March. We all knew that it meant internment or even deportation. We also knew that the lists of women and children were in the municipality, and they were about to be announced. I was a member of the underground UYW. I discussed the possibility of not showing up with my fellow members but finding a connection with the partisans instead and joining them in the Balkan Mountains. But as we were very young and lacked experience - I was only 17 - they weren't very interested to accept us because we might have become a burden to them.

Anyway, nothing happened. In the last moment, at 11am on 10th March, the abrogation of the internment came [on 24th May 1943] 15 and we were informed that no one had to show up. I remember complete strangers who, seeing my yellow star, were warmly embracing and kissing me in the streets of Sliven. The hardest moments were the moments of parting. My father didn't go to labor camps, as he was already too old. But at that time I had a relationship with my future husband, and he was detained in the labor camps for about three years. We used to communicate through letters only. Those were very hard times.

When we came back to Sofia in 1944, we settled on the same estate but in a different apartment. People accepted us very well. They had even kept our stuff, though we had taken almost everything to Sliven with us. I began studying at the university, and my father started working in a Jewish bank. Then our family faced the question of settling in Israel, especially after my father's parents moved there. It was a rather complicated matter, as we had certain ideals of Bulgaria, and we felt that it would be betrayal to leave our homeland. I was a member of the Bulgarian Communist Party, yet I never allowed myself to reproach my friends who were leaving for Israel. I realized that their desire to have their own fatherland and live in a secure place was completely natural. At the same time I thought that it would be also safe in Bulgaria.

Post-war

I met my husband, Albert Behar, in Sliven during the war. We got married in 1948 in Sofia. He was born on 8th November 1923 in Sliven. His mother tongue is Bulgarian. His father was a bank clerk, and, after 9th September 1944, his family left for Israel. My husband has a degree from the Agricultural University. He worked as a soil expert in the Institute of Soils. We have two children: a son, Valeri, and a daughter, Lidya, who both have families of their own. My son is a doctor, and my daughter is an economist. I have three grandchildren: Lidya's Roumen and Yassen Nikolov, and Valeri's Svilen Isaev.

After finishing university I worked in the People's Army of Bulgaria as a doctor for five years. I was discharged from the Military Institute I used to work at in 1956 because of my Jewish origin. Although the common explanation was a general lay-off, the real reason was the fact that I was a Jew. Many other Jewish friends of mine who worked in the army were also discharged. That's how we realized what the actual reason was. For me it was indicative of the fact that anti-Semitism was still alive. This hurt us but we blamed everything on human errors that accompanied the practical realization of the party program. Moreover, in 1956 the April Plenum [of the Bulgarian Communist Party] was held, at which the cult of Stalin was deposed. Much later we realized that it wasn't only the people's fault, the totalitarian system itself was to blame.

We didn't feel any dictatorship after the 1950s. At that time we lived with the conscience that we, the communists, would make history. As long as a dictatorship existed and certain classes were oppressed, we justified its existence. [Editor's note: Linka is referring to the doctrine of 'the dictatorship of the proletariat'.] Materially, and in terms of the technical progress, the first years after 9th September 1944 were extremely difficult. We gradually improved our social position, starting from the end of the 1960s and during the 1970s, when we had already turned into a middle- class family. We never owned a flat, neither a villa, nor a car. Yet we could cover our needs for food, clothes, holidays, and so on, fairly well.

Our attitude towards the wars in Israel in 1967 [during the Six-Day-War] 16 and 1973 [during the Yom Kippur War] 17 was divided. On the one hand there was care and concern for our relatives there and the understanding that the people of this country had the right to live their own life. On the other hand, due to the aggressive propaganda and the ideological brainwash, it occurred to us at certain moments that those were actually unfair wars. That was one of the most crucial moments in our lives - we could neither entirely share the position of the Bulgarian government at that time, nor could we fully take Israel's side. Our greatest concern was that we wouldn't be able to contact our relatives in Israel.

I didn't visit Israel before the collapse of communism in 1989. I went there once afterwards. My husband didn't join me. Nobody forced us to terminate our relations with our closest relatives there, yet a certain self-restriction existed for sure. I rarely kept in touch with my relatives in the West, and they also avoided contact with us. Except for that one discharge in 1956, I never had the feeling that I was refused promotion because of my Jewish origin. My husband even had a leading position at the Institute of Soils. He became director.

My children were raised as Jews, but they are married to Bulgarians. They know everything about the war and what happened during the Holocaust. We celebrate Rosh Hashanah and Pesach. I celebrate Christmas with my son's family. We don't celebrate Easter. We keep the 'gastronomical' side of the Jewish traditions, and I have even handed them over to my daughter, who is also a master of Jewish specialties. Perhaps 70 % of my circle of friends are Jews, but I have always had friends among Bulgarians, too. I keep good relations with my cousins in Bulgaria, especially in Sofia. We meet at least once a week with some of them.

After 1989 we felt great relief. In the years after that many things concerning political rights and freedom, democracy as a whole and our way of living, became quite clear to us. It can't be simply be said that this change was only for the better. The feeling of spiritual liberation was later followed by economic difficulties.

As to our Jewishness, our life has definitely changed because there are more and more varied activities organized by the Jewish organizations in Sofia. We are pensioners and have a lot of spare time that needs to be filled. We found the resources for that within the Jewish community. We often visit the Jewish People's House in Sofia, where we meet our friends. A lot of people from abroad have also recalled that we are Jews. All our relatives in the West, who have never thought of keeping close relations with us, contacted us after 1989. Every summer they come here from all over the world, and it makes us remember that we are Jews.

My personal convictions about the so-called Jewish problem, and how we could possibly solve it, have also evolved. While in the 1950s and 1960s, and even at the beginning of the 1970s, I used to think that the solution lay in assimilation, today I share a completely different view. Until recently I wasn't much interested in my roots, but as time goes by I indulge deeper and deeper into history. I used to think that assimilation was the only way to solve the Jewish problem in Bulgaria. I believed that assimilation would save me and my children from a new persecution against Jews. Now I don't think so any more because I see that assimilation hasn't been very helpful to the Jews. Yet I don't consider the pure fanatic isolation of the Jewry to be our way either. I don't see why religiosity should be related to the idea of belonging to the Jewry. One should recognize himself as a Jew even without being religious. I understand that the Jewry has survived thanks to its religion, yet I don't understand why I shouldn't be considered a Jew if I don't obey each law of the Jewish religious tradition.

Even during the communist era I didn't break my relations with the Jewish community and identified myself as a Jew. We have lived a more intensive Jewish life in recent years though. Maybe that's because we are already pensioners and the community somehow effectively replaces our relatives that we miss. We have definitely received support from the Jewish community in the years financially hardest for us: 1992-1995. Now we don't receive support to such an extent any more because our pensions are quite good for Bulgarian standards. Yet, until recently these funds helped us to survive. We received a financial support of 1,400 USD from Switzerland.

There were many important events after World War II, but in my opinion the most important thing for the future of the Jewry is a strong Jewish state recognized by the whole world and the existence of a real democracy in all the countries where Jewish communities exist. The recognition of the minorities' rights is also necessary. And I'm referring to the attitude of the different countries towards Jews and vice versa. Sometimes Jews are also responsible for unsuccessful relations. Jews have to comply with the life and the traditions of a country, and to integrate in its society, without ever forgetting that they are Jews. Extreme nationalism is not only rooted among anti-Semites and Israel's enemies but also among Jews themselves.

Glossary

Roman Barskiy
Kiev
Ukraine
Interviewer: Ella Orlikova

Family background
Growing up
During the war
Post-war

Family background

My mother's mother, Freida Borschevskaya, nee Rutenberg, was born in
Romny, Poltava province, in 1888. Romny was a small town. There were a
few Jewish families of doctors, pharmacists, merchants and very
skilled handicraftsmen. They were patriarchal families that observed
all Jewish traditions and celebrated holidays. Freida Borschevskaya's
family was one of these. They spoke Yiddish and knew Russian and
Ukrainian. Their children received excellent education in the
universities of the Russian empire. Theirs was a religious family. My
grandmother's father went to the synagogue in Romny on holidays. They
always celebrated Sabbath in the family. My grandmother also followed
all Jewish traditions and celebrated holidays, although she was only
moderately religious. My grandmother was the last child in a large and
rather wealthy family. The youngest children were traditionally raised
in the families of the older children. This made it easier to give the
other children good education.

My grandmother got a very good education. She finished grammar school.
She was a very beautiful woman. Even in her 50s she was still
attractive. My grandmother was raised in the family of her older
sister Bella, and she grew up with her nephew. That was why of all her
brothers and sisters she only remembered Bella and her family.

Bella's son Boris was born in 1894. Bella's marriage name was
Ponarovskaya. Hers was a wealthy family. I believe Isaak Ponarovskiy,
Bella's husband, was a tradesman, a respectable man in the town. My
grandmother always maintained good family relationships with her
cousin Boris Ponarovskiy. He was an economist in Moscow. He died in
1989. Boris's son became a musician and his granddaughter Irina
Ponarovskaya became a popular pop singer in USSR. Women had
traditionally been housewives in such families as Ponarovskiy.

In 1904, when she was 16, my grandmother married Peisah Kazakov. My
grandfather had two brothers. Gilel, born in 1875, graduated from the
medical faculty of Kiev University. He worked as a doctor in Nezhyn;
his daughter Elena taught physics at the Pedagogical Institute in
Nezhyn. She was single and died in 1991 at the age of 76. My
grandfather's brother Emmanuel was a doctor in the province of
Poltava. Emmanuel's son Mikhail (1897-1954) was a writer. He was the
author of the novel Empire's End. This book about the events before
the revolution of 1917 was popular in the USSR in 1930s. It described
the processes of ruination of patriarchal foundations of different
levels of the society and of the way of life of various parts of the
society, including Jewish. His son Mikhail Kazakov is a famous Russian
actor and producer.

My grandmother had a real Jewish wedding. The bridegroom was a man of
standing at that time and the bride was an educated girl for that time
- she had finished 5 classes at the grammar school by then. All famous
Jews of Lubny came to their wedding. The chief rabbi, Warshavskiy, led
them to the huppah, and musicians from Kiev played at the wedding.
The best Jewish cooks made kosher food. People remembered the wedding
for many years.

My grandmother became a member of the Kazakov family. They were very
religious and observed all Jewish traditions. My great-grandfather
Ruvim Kazakov owned a post office in Lubny. He must have made good
money, as he was a wealthy man. He gave all his children, except my
grandfather, a good education. My grandfather was to inherit his
father's business. It was customary for an older brother to work in
the family business and earn money for other brothers' education.

Lubny was a larger town. The post office was located in the center. My
mother and I visited my grandfather in Lubny before the war. He and
his second wife Maria lived in a big brick house, with the stables and
sheds where my grandfather kept wagons. There were horses even before
the war in 1940. I was five years old and I remember my grandfather
putting me on the horseback to have a ride in the yard. I look like my
grandfather. He was tall and gray-haired. My grandfather was a
handsome man. My grandmother said that my great-grandfather Ruvim was
even more handsomemy grandmother said. My great-grandfather Ruvim had
a beard. My grandfather didn't. My great grandfather Ruvim had a
beard. My great grandfather and my grandfather wore a little cap. Now
I know that it was a kipah. My grandfather spoke Yiddish at home. He
also knew Russian and Ukrainian. He had Ukrainian employees in the
post office and he communicated with them in Ukrainian.

There was an inn near the post office that also belonged to my
grandfather. He had a cook there to make meals. He also had a Jewish
cook at home that made meals for the family following all kashruth
rules. My grandfather was a religious man and demanded that all Jewish
traditions were observed in his family. ::::::::::::::

The Kazakovs had two daughters. The older daughter died in her
infancy. The second daughter, Bertha, born in 1909, was my mother. We
have kept excerpts from the registries of all Jews born in Lubny with
Rabbi Warshavskiy's signature.

Then a romantic story happened in the family. My grandfather's close
relative Boruh Zelman Borschevskiy came to Lubny after graduating from
the law department at the University in St. Petersburg. My grandmother
fell in love with him at first sight and he did with her. It was a
great love. As my grandmother was dying at the age of 102, her last
words were "Zelman, Zelman, I'm coming to you." She died almost 50
years after Zelman did.

My grandmother insisted on getting a divorce. Rabbi Warshavskiy
stamped his feet, yelling, "I can't, because I've never heard you
arguing." At that time it was next to impossible to get a divorce, but
my grandmother managed to convince my grandfather to divorce her.
Zelman Borchevskiy forgot about his dream to enter the medical faculty
at the Warsaw University. He took my grandmother to St. Petersburg. In
order to obtain a permit for my grandmother to live beyond the
boundaries of her residential area, he took her to Kronstadt, a
fortress on an island near St. Petersburg. (In Tsarist Russia, the
Jewish population was only allowed to live in certain areas. In Kiev,
Jews were allowed to live in Podol, the lower and poorer part of the
city.) In Kronstadt the rabbi of the Baltic Navy married them for 100
rubles. There were no friends or relatives at their wedding. The rabbi
said the prayer under the huppah and issued their certificate. And my
grandmother obtained the residential permit as a wife of a Jew with a
higher education.

Her daughter, my mother, was raised by her father Peisach Kazakov in
Lubny, because her mother was going to start a new life and her father
thought that it was better for her to stay at home and in familiar
surroundings.

There was a small number of Jews that observed Jewish traditions in
St. Petersburg, but my grandmother observed them very strictly. Even
after the war when she was living with us she knewYiddish all holidays
and traditions, always wore a shawl and lit candles at Sabbath,
although she spoke, thought and read in Russian, and was a woman of
the world. I don't remember her praying, but she observed all the
rituals. Her second husband Zelman Borschevskiy had a higher education
and added much to my grandmother's education.

After the October Revolution of 1917 when the famine began in St.
Petersburg, my grandmother and her husband Zalman moved to Kiev.
(After WWI, St. Petersburg, the former capital of the Russian Empire,
was cut off from food supplies and actually blocked. Food industries
were impacted by the general chaos and long war in the country.) They
rented an apartment in the center of the city. During the civil war of
1916-1919, the regime changed 11 times in the city: the Reds (the
Soviet Army), the Whites (fighting for the Russian monarchy), and the
Greens (a well-known ataman, a leader of robbers and bandits, was
nicknamed Zeleniy, Russian for "green")-all took it several times.

I asked my grandmother about pogroms and she said "I guess there were
some in Podol, but I didn't know for sure."

"Did they happen when Denikin units were in town?" I asked. General
Deniken led a counter-revolutionary gang of White Guards, famous for
their brigandage and their anti-Semitic actions all over Russia;
legends were told of their cruelty. Few survived their pogroms.

"I don't know," my grandmother said, "Denikin officers were polite and
saluted me in the streets."

The pogroms happened in Jewish neighborhoods. My grandmother was a
beautiful, well-dressed, noble woman. However, she always remembered
her identity and was a Jew to the marrow of her bones. When I asked
her about the Bolsheviks, she called them bandits. The Bolsheviks
threw her family out of its house in 1918. The house was siezed to
become the Revolutionary Military Council office. The Bolsheviks took
away all the people's possessions. She saw them shaking chandeliers
where people had hidden their diamonds, and the diamonds falling from
there. However, they didn't throw her out of the house. Men were
always impressed by her beauty and manners. She told me that they gave
her a ring and earrings, which she exchanged for a quart of milk and
half loaf of bread during the blockade. After the civil war they
returned to Leningrad where her husband died.

My grandfather Peisach Kazakov got married to Maria, a Jewish girl. I
don't remember her well. They had two children. My aunt Anna, born in
1922, entered Kiev Medical Institute. When she was a student she often
visited us. She read me fairy tales in German and translated them for
me. Anna went to the evacuation with the Medical Institute, graduated
from it and went to the front. She married a Russian officer from
Siberia named Yukechev. They went to Novosibirsk after the war. They
have two sons: one is a journalist and the other is a musician.

Anna died in Novosibirsk in 2001. I correspond with her sons. Her
brother Ruvim was in evacuation in Saratov with his parents. He stayed
there after the war and worked as an economist. During the war he
worked at the aviation plant.

My grandfather Kazakov had a big house and a big family in Lubny. Even
during the difficult times of revolution their family was all right.
They earned their living by providing wagons and wagon drivers for
transportation. My mother Bertha was raised in this family until she
finished school. However religious her family was, they didn't impose
their beliefs on her. She could have a meal with wagon drivers; and in
general she wasn't raised according to the Jewish rules. But still my
mother knew Yiddish well. My grandfather was kind to her, though her
stepmother didn't care much for the girl. My grandmother visited her,
and my mother went to see them in Petersburg. The families were on
friendly terms.

In 1923 my grandmother's son Boris Borschevskiy was born in
Petersburg. He finished school in 1941. He was a talented young man,
but he starved to death in 1942 during the blockade of Leningrad. My
grandmother was sorry that he hadn't gone to the front as a volunteer.
She said that he would at least have gotten some food there. Her
husband Zelman Boruh Borschevskiy also perished at that time. He was
Financial Director at the Skorokhod shoe factory.

My mother finished labor school in Lubny in 1928. She was a typist.
Later she left for Kharkov. Kharkov was the capital of Ukraine until
1934. My mother got a worked as a typist at some company. In Kharkov
she met her future husband.

My father Israil Barskiy was born in Lubny, Poltava province, in 1907.
I also have an excerpt from the birth registry. This excerpt states
that the circumcision was done on the 8th day after his birth,
according to the rules. This document was also signed by Rabbi
Warshavskiy. My father never told me about his family and I don't know
anything about my grandfather. My grandfather Perets Barskiy died in
1933, before I was born.

I remember my grandmother Tsypa Barskaya, born in 1876. She knew
Yiddish very well, it was her mother tongue. She was a very nice and
kind woman. We visited my grandparents before the war. She was a very
sweet Jewish grandmother. She was a religious woman. She observed all
Jewish traditions, celebrated holidays and prayed at home. The
synagogues were closed at that time. (In those years it was not safe
to go to the synagogue. Those were the horrific 1930s, the period of
struggle against religion. There was only one synagogue left of the
300 existing in Kiev before the revolution of 1917. Religious
buildings were removed; rabbis and Orthodox and Roman Catholic priests
disappeared behind the KGB [State Security Committee] walls.)

We usually visited my grandparents in the summer. I don't remember any
of their celebrations. I have very sweet memories of staying with
them. Their house seemed huge to me. There was a big garden near the
house.

My father's older sister Henrietta (her name in marriage was Litovt),
born in 1904, lived in Kharkov for a long time. Her first husband
perished during the war. She got married for the second time in
Leningrad. She was an economist. Her daughter Elena, born in 1939, is
my cousin. Elena, her husband, and their two children emigrated to
Israel after Henrietta died in 1990.

My father's younger brother Iosif, born in 1912, was killed at the
front in 1942. He never married.

I believe my father's family was rich. Many of them received higher
education in St. Petersburg. I only know that my father's cousin Raya
Granat was a lecturer on strength of materials in the Mozhayskiy
Academy in Leningrad. His other cousin Anna, I believe, was married to
the academician Luriye.

My father didn't like to talk about his childhood. I know that he
finished the rabfak (an educational institution for young people
without secondary education, specifically established by the Soviet
authorities). He was good at painting and he went to Moscow to study
at the Art Institute. Later, when the Art Institute was opened in
Ukraine, my father got transferred to Kharkov Art Institute. He
graduated as an architect in 1934.

Young people in Kharkov gathered in groups of people from the same
areas. They remained friends for the rest of their lives supporting
each other regardless of their nationalities or ethnicity. My parents
met in one of these groups. A Jewish wedding was out of the question
in 1934. Although they were not Komsomol members, young people of
their time believed that it was enough to register a marriage at the
registry office and get a stamp in the passport.

Growing up

My father received a room in a communal apartment. He worked a lot at
the design Institute and my mother went to Leningrad before I was born
to have my grandmother help her to look after the baby. They wanted to
call me Ruvim after my great-grandfather, but changed their mind at
the last moment and named me Roman. Roman was a more fashionable name
at the time. I was born in Leningrad (St. Petersburg) on August 2,
1935.

In 1934 the Ukrainian government moved to Kiev. Voenproject, where my
father worked, also moved to Kiev in 1935. My mother came to Kiev from
Leningrad and we settled down in a big communal apartment in 2
Pushkinskaya Street. The nobleman Rusakov, the former owner of this
apartment, also lived in one of the rooms. He was an engineer and he
socialized with my father. The rest of the tenants were a worker, two
clerks, and a single mother and her son, who was a timorous, thievish
teenager. We often visited Rusakov in his room. Later we were told
that he left with Germans in 1943.

Ethnicity didn't matter in those days. My parents were young and
progressive and didn't celebrate any Jewish holidays that were
considered to be vestiges of the past. My father and mother could
exchange a couple of words in Yiddish, just because they came up at
some point. These were the Soviet days when ethnicity was no more
important than the color of hair. My father wasn't a member of the
Communist Party, but like the majority of people he believed that
everything in our country was being done as it should have been.

My father and mother worked a lot. I was at a special kindergarten of
the "Communist" plant and the Writers' Union. It was located in a big
orchard. There were lots of toys. I remember a party in 1939 when the
Soviet army entered Western Ukraine. The boys dressed up as tank men,
pilots, and cavalry men. We were happy, and recited poems dedicated to
Stalin under a big portrait of him. We believed that Stalin heard us.

During the war

On July 22, 1940, my sister Elena was born. At the beginning of the
war she was 11 months old.

I clearly remember the first and each following day of the war. (On 22
June 1941 at 5 o'clock in the morning, Nazi Germany attacked the
Soviet Union without declaring war. This was the beginning of the so-
named Great Patriotic War.) In the previous years, the kindergarten
moved to the country house in Ostyor, about 90 kilometers from Kiev.
But in 1941 we were staying in town for some reason. The children woke
up to the roar of bombing. I was 6 years old and was a senior in my
group. I remember evacuation. My father put us on a truck heading to
Kharkov. We only had one suitcase with us and my mother was holding my
sister. Somewhere near Poltava we were attacked by a Messerschmitt, a
powerful German fighter plane. It imprinted in my memory. The plane
flew so low that I could see the face of the pilot. He looked out of
the window and saw that there were no soldiers, just women and
children, and he flew away. He turned out to be a decent man even
though he was a German. I realized that it was a war from the first
day.

Many people stayed in Kiev, remembering the Germans during WWI. I had
asked my grandmother about the civil war and revolution and what time
was best for the people. She replied that it was best when Germans
were in power. They were cultured people and there were no pogroms.
People didn't believe that the nation of Schiller, Goethe and Heine
could be so wild. I understand those Jews that stayed in Kiev and even
waited for Germans to come. They didn't believe that Germans would
shoot them just for being Jews.

There was no anti-Semitism at the beginning of the war. It is my
understanding that it started after Germans began to separate Jewish
and non-Jewish prisoners-of-war.

We didn't stay long in Kharkov. My mother went to work as a typist at
Kharkov Military Headquarters. In Kharkov we stayed at my grandmother
Tsypa's house. She looked after Elena. We didn't stay long in Kharkov.
Later my grandmother and my aunt and my cousin evacuated. My aunt's
husband went to the front and was killed there. When Germans were
approaching Kharkov we moved on to Kuibyshev. On the way I saw
bombings and destroyed cars, people who had been killed, and blood.

We reached Kuibyshev, but there was no place to stay there and we
sailed on a steamship from one town to another, I don't remember their
names, looking for a place to stay. It was a boat with paddle wheels,
of pre-revolutionary make. It was September and October, 1941. We
settled down in Stavropol-on-the-Volga (Toliatti at present). I
remember a lot of mud, and black houses. It looked prehistoric.

We received a letter from my father. He wrote that he was going on
business to Kuibyshev and that we could meet there. We caught the last
boat, as the Volga was beginning to freeze. It was cold when we
arrived in Kuibyshev and it was beginning to snow. We went up the
street to catch a tram. My mother was carrying Lena and I was holding
her by the skirt. My mother was crying and I was freezing. We came to
the railway station and found my father's note on a bulletin board. So
we went on to Tashkent, a warm, cozy town very far away.

My father went to the army in Kiev. I remember him wearing his uniform
of a private. He served in the engineering unit at the southwestern
front. He had previous military construction experience and was sent
to the southern border with Iran to a construction site. He and mother
agreed that my mother would be writing to him poste restante to Moscow
so that he could find us. He came to us to Kuibyshev on vacation in
October 1941.

We went to Kizilarvat, a station at the Krasnovodsk-Tashkent railroad
in the Karadag foothills where my father had his job assignment. There
was a Russian village for the railroad employees. We rented a room
from a Russian family. The host of the family was a locksmith at the
depot. He had three sons. The boys were very handy like their father.
There was a locksmith shop in the yard and I spent most of my time
there. The boys, the youngest of whom was in the 5th form, explained
everything to me. My father worked most of the time. They were
building something there. The government was going to send troops to
Iran. My mother worked as a typist at the hospital.

1942 was a terrible year of famine. The boys and I went to the
foothills to dig out tulip bulbs. We ate them. I also tried a turtle.
We made soup and the meat tasted like chicken. The boys also ate
hedgehogs, but I couldn't. My older friend's name was Zhora. The
younger one, Vova, went to the 10th form. He went into the army in
1943 and died. People sympathized with us. There were other families
in the evacuation. I understood the importance of water there. It was
where the Kara-Kum desert began. Everything looked heavenly when it
was watered. There I realized that I was a Jew. Someone called me a
"zhyd". I don't remember why. My parents explained to me about the
Jews and about our identity. I learned to play babki - sheep bones, an
ancient game. I was responsible for getting bread from the store. I
remember a terrible incident when I gave the day's ration of bread to
a boy and he promised to give me babki. When my mother asked me about
the bread I told her the truth. She didn't beat me, she only said "He
won't give you anything." And he didn't. I remember this first lie in
my life. I remembered for the rest of my life that not all people
could be trusted.

Then there was the first time I realized that I was a Jew. Someone
called me a "zhyd." I don't remember why. My parents explained to me
about the Jews and about our identity.

I went to the Russian secondary school, but I attended it for only
about 3 weeks. There was no food to give me and my mother sent me to
the kindergarten at the military base. I had to get up at 4 AM and
walk by myself about 4 km across a ravine and a stream. I remember
the food we received: toasted bread and porridge. There were no
comforts there. It was just a building in the middle of the steppe and
we had to go to the toilet outside. There was a military aerodrome
with one plane left. The rest of the planes had been sent to the
front.

In 1943 my father was transferred to another military unit in
Semipalatinsk. We lived there in a big wooden house and the toilet was
outside.

My mother continued working. By that time my grandmother Freida from
Leningrad joined us. She was looking after my sister and me. We
stayed there until 1944. The neighbors' boys teased me more than once
for being a Jew. Once I even injured the nose of one of them. My
mother told me off then. She said I couldn't beat someone because he
didn't understand.

My grandmother was very thin after she came to live with us. She
stayed with us until she died. She introduced Jewish identity into our
family, which we didn't have. She spoke Yiddish to my father and
mother. She celebrated all Jewish holidays and cooked traditional
food. She fasted at Yom Kippur and never ate bread at Pesach. She
made her own matzo. At Hanukkah she always found small change to give
it to the children and she insisted that we observed all these
traditions. After the war she made more traditional food: gefillte
fish, etc. She was a very good cook. She told me that she had learned
cooking from my grandfather Kazakov's cook. I learned cooking from
her and I always make my own meals.

In April 1944, we returned to Kiev. During our trip back, we saw a
stunning battlefield near Voronezh with a lot of damaged equipment.
The Darnitsa station near Kiev had been destroyed by German bombings.
We went to the Jewish bazaar when we arrived in Kiev. There was
everything there! My mother bought me a pie with beans and it was such
a delicacy! There had never been enough food in the evacuation. And
there was so much of everything at the bazaar. They were selling
borscht (beet soup) with sour cream, stew, et cetera. and I went to
school to finish the first form. There were many Jewish children in my
class and we were friends.
I remember our trip back to Kiev, a stunning battlefield near Voronezh
with a lot of damaged equipment. The Darnitsa station near Kiev was
destroyed by German bombings. We went in the direction of the Jewish
bazaar when we arrived in Kiev. There was everything there! My mother
bought me a pie with beans and it was such a delicacy! There was never
enough food in the evacuation. And there was so much of everything at
the bazaar. They were selling borsch with sour cream (beetroot
vegetable soup), a stew, etc.

I heard about Babi Yar when we were in evacuation. (Babi Yar is the
site of the mass shootings of Kiev's Jewish population, which was
done in the open by the Germans on September 29-30, 1941, in Kiev.
During 3 years of occupation, 1941-1943, Germans killed thousands of
people at Babi Yar : communists, partisans, prisoners of war). My
mother received a letter from our former neighbors in 1944 after Kiev
was liberated. They described the horrific things that had happened.
My first visit was to Babi Yar, the place where they were shooting
people. I saw embers there. I was 9. The children growing up during
the war are older than their calendar age. I knew and understood
everything. I went to Babi Yar with a Jewish boy. I remember burnt
bones on the slopes. We found rusty keys from someone's apartment.

I knew well which of our acquaintances were alive and which perished.
We came to the ruins of our house and there on the entrance door that
was intact we saw notes from survivors with their contact information.
Our neighbors told us about my mother's friend. She stayed in Kiev,
but she didn't go to Babi Yar. We also knew who reported her to the
Germans. Her husband was Ukrainian. He went to the front. Her neighbor
kept blackmailing her threatening that she would give here away to the
Germans. At last she didn't have anything to give her but her
husband's leather coat. She tried to explain that she wanted to keep
it for her husband, but the neighbor didn't want to give up. She
reported on her and Germans took her to Babi Yar. A life for a leather
coat.

We received a 5th floor room on Reitarskaya Street. It was the top
floor and there was a big hole in the roof. We stayed with a friend of
my mother's for some time until we had the roof fixed. This friend, a
Ukrainian, came from Lubny. She was a very interesting woman. Her
husband was a Jew. He perished in 1937 when the KGB eliminated the
leading Party officials. She returned from evacuation. Her son was
with his grandmother in a village. He survived miraculously. His
grandmother's neighbors pointed fingers at him saying "This is a
Judah. He is a Jewish child." But his grandmother managed to save him.
She was my parents' friend for life.

My father continued to work at the Kiev project organization. In 1943
he entered the Communist Party. However strange it may sound, he
believed in the idea of communism. He was very naïve in this respect.
Later, when I sneered at him about it, he got very angry at me and
said if it were not for the Soviet regime I wouldn't even have shoes.
I reminded him that his relatives had higher education before the war
and they did have shoes.

We lived in a communal apartment with nine other families. 39 people,
one toilet and one sink. There were many children in the apartment and
we were friends. There were Jewish, Russian, Ukrainian and one Polish
family in the apartment. We didn't always get along. The five of us -
my grandmother, my parents, Elena and I - lived in a 14 square meter
room. We didn't have running water. I used to fetch water from
Bolshaya Zhytomirskaya Street, quite a long way. There was no heating,
so I cut wood to take it to the 5th floor. We made a stove with a
smokestack through the window. My grandmother cooked on this stove.
The rats were as big as kittens. There was no furniture except two old
and shabby beds tied together with a wire. I slept on the chairs. My
sister slept on a box. When my parents' friends began to return from
evacuation they stayed with us until they found a place to live. We
got gas and running water in 1947.

Post-war

I became a pioneer in the 3rd form in 1947. I didn't take it
seriously. I attended pioneer meetings, but I didn't care about them.
I enjoyed playing football with other boys and swimming in the Dnieper
in summer. I read a lot. I read books by Sholem Alechem in Russian at
home. (Sholem Alechem, whose real name was Shalom Nohumovich
Rabinovich, was a Jewish writer who lived in Ukraineand moved to the
USA in 1914.)

We had classic Russian and foreign books and historical books at home.
I read Tevye the Milkman and Motl Boy. I became a Komsomol member
because it was mandatory in order to enter a higher educational
institution in the future and make a career. (Komsomol was a Communist
youth organization created by the Communist Party to make sure that
the state would be in control of the ideological upbringing and
spiritual development of the youth almost until the age of 30.) The
authorities were suspicious of young people who were not Komsomol
members. I wasn't an enthusiastic Komsomol member, but after I
entered, no one could bother me.

I remember how the attitude towards Jews changed in 1948. When the
authorities started arresting the Jewish anti-fascist committee in
Moscow, we could hear all kinds of things in the streets like "Hitler
didn't kill enough of you," or "It's a pity he didn't kill all of
you." The Doctors' Plot worsened the situation. (The so-called
Doctors' Plot was a set of accusations deliberately forged by Stalin's
government and the KGB against Jewish doctors of the Kremlin hospital,
charging them with the murder of leading Bolsheviks. The case was
started in 1952 but was never finished because Stalin died the next
year.)

We had very decent teachers. I remember Vasiliy Dubovik, the teacher
of mathematics. He was a very orderly and reserved man. Later I
learned that he participated in the Ukrainian nationalist movement. I
remembered him from my first days at school. He wore high boots and
black trousers tucked in the boots and a Ukrainian embroidered shirt.
He was a typical Ukrainian. He was very kind and never segregated
children by their ethnicity. I learned from him to be precise, to
express my thoughts clearly, and to be logical. There was no anti-
Semitism at school, but there was outside. We all knew that it was
difficult for a Jew to enter an Institute.

My grandmother understood very well what was going on. She used to say
"I knew that these bandits would come to this." My father was very
concerned. Actually his ideals were falling down. My mother was also
disappointed. After the war she worked at the Ministry of Home Affairs
office. She was paid well and had a rank of an officer. In 1949 she
had to quit her job because she was a Jew. She was a highly skilled
typist. She went to work at Kiev Project where my father worked and
later was employed by the Soviet Telegraph Agency of Ukraine.

I finished school in 1953. I tried to enter Kiev Polytechnic
Institute, but it was impossible for a Jew to study there. The
situation at home also was difficult. I understood that I had to
leave. There was too little space for all of us and my sister was
growing up. I heard that they were opening a new Institute of Railroad
Transport Engineers in Gomel, Byelorussia, and I went there. When I
arrived, the entrance exams were over. I went to the hostel and began
to live there.

One day a captain from a military college came to the hostel and
suggested that I entered their college. I agreed. There was another
Jewish boy, Leonid Kogan from Chernobyl. He joined me. He lives in New
York now. We are still friends and write letters.

It was a radio engineering college. I didn't tell my parents that I
went to Gomel. I came back home to pick up my clothing. My grandmother
said "Good boy, independent." My parents didn't mind it either.

Stalin died in 1953. I didn't care. People around were crying, but I
didn't have any feeling for him.

There was no anti-Semitism at college. There were five Jews. I lived
in the barracks for three years. The barrack had hectares of floors to
be cleaned, bunk beds to be made. We got poor meals and studied
studied. My assignment was at the Far East air-defense headquarters.
From Headquarters, I was sent to Komsomolsk-on-the Amur (Far East) and
from there to the post in Nizhnetambovsk, a big village up the Amur.

I was the only Jew in the unit.. We all got along well. We built our
houses from bricks removed from the former camp facilities. The camps
had been closed by then. This was in 1956. I served as operations
orderly. My responsibility was to monitor planes in the sky, some of
which were not our planes. I served five years in the army. When I was
offered the chance to demobilize, I took it.

I returned to Kiev, to the two-room apartment that my parents had
received. It was 1958 and I felt a totally different attitude towards
Jews. I tried everywhere, but couldn't find a job, although I was an
ex-military man and had some privileges. My mother mentioned to her
colleagues in the radio agency that I couldn't find a job for half a
year and one of them helped me to get a job as a locksmith rigger
apprentice at the Tochelectropribor Plant. I met my best friends
there: Iosif Fredzon, a veteran; Yuri Alexandrov, a veteran; Vova
Yerzhakovskiy, a war orphan and a former sailor. They were on my
crew.

In five years this whole crew went to work at the Kievpribor Plant.
This plant was switching to the manufacture of space equipment. We
sent Vova to negotiate our employment - he was of Slavic origin. We
were highly skilled workers and they hired us. They didn't question
our ethnicity. I mentioned to the Human Resources manager that there
were two Jews in this crew. He told me to take it easy and said that
he would make all necessary arrangements. The director approved our
employment.

In 1959 I met my future wife at the first American economic exhibition
in USSR, in Moscow. I had come to Moscow to enter the Polytechnic
Institute. I tried to enter Kiev Polytechnic Institute, but failed. I
passed all exams in Moscow Communications Institute with the highest
grades. I was admitted as an extramural student.

I was having a good time attending art and industrial exhibitions when
I met Cleopatra Pochezyorskaya. She was a student of Leningrad
Engineering Construction Institute and was visiting Moscow. She had
been born in 1934. She wasn't a Jew. Her mother came from a noble
family. She worked at a bank. Cleopatra had another year to study at
the Institute. We got married in 1960 after she graduated from the
Institute. My parents, and especially my grandmother, didn't approve
of my marriage. They didn't like it that she wasn't a Jew. They
thought that she might be arrogant and didn't want to accept her. We
just visited them sometimes. We rented a room from an elderly Jewish
couple. In two years my parents received a new apartment and we moved
into their apartment.

Our daughter Valeria was born in 1963. She wasn't raised as a Jew. My
wife didn't want my grandmother to speak Yiddish in her presence. She
always emphasized that she came from a Russian family. I tried to
avoid any conflicts. I'm an agreeable man and never impose my views on
people.

I continued my studies and went to Moscow to take exams after each
academic term. I worked as an engineer at the Kievpribor Plant. The
plant began to manufacture space equipment for manned spaceships
Vostok, Mir, Soyuz and Progress. I made many parts of the equipment
with my own hands. I often went on business trips. I visited Baikonur
and Plisetskaya, two Soviet space centers. I was very fond of my work.
In 1960s and 1970s, the development of space studies was very popular
and we were proud of being involved in this great project.

My family life wasn't a success. My wife and I didn't get along and
divorced in 1974. I don't think that my ethnicity was the cause of
divorce. We were just different people. We didn't understand each
other and didn't take one another into consideration. I kept in touch
with my daughter and supported her. I received this one-room apartment
from the plant.

I tried to write in the 1970s, and was a success. I write stories and
novels. My friends like them. I have always been interested in Jewish
subjects. I learned Polish to read books about WWII and the Holocaust.
At that time no books about Jews were published in the Soviet Union.
There are always Jewish characters in my books. There is even a camel
that is a Jew in one of my stories. My father was the first reader of
my stories. He worked at the Voenproject organization until he died
from ischemia in 1978. He had the third heart attack. He fell in the
street and died instantly.

My mother took some additional typing work home after she retired. My
sister Elena graduated from the faculty of mathematics at Kiev
University. She married Yuri Bochkaryov, a non-Jewish artist-designer.
They had a son, Mikhail.

My sister is a talented woman. She worked at the computer center. In
1991 they moved to Israel and my mother went with them. She was very
ill and died in 1993. She is buried in Israel, our ancestors' land.

My grandmother lived happily 102 years. She died in 1990. Until her
last moment she was totally lucid and had a clear memory. She was
interested in everything and she drank a toast of cognac at her 100th
birthday. She was interested in politics and sports. She knew all
Kiev Dynamo football players and watched their games on TV, commenting
on them. She always remembered all Jewish traditions. She fasted at
Yom Kippur, and we bought matzo at Pesach for her. However, after the
war she didn't celebrate other holidays, didn't go to the synagogue
and didn't cover her head. Two days before she died she had a fever
and she fell into unconsciousness. In some time she came to her
senses, looked at me with her blue eyes that had once startled Denikin
officers, and said "Zalman, I'm coming". She closed her eyes. It was
evening. My sister stayed at her bedside. She called me at night and
said that our grandmother had gone.

My daughter Valeria graduated from Kiev Art Institute in 1989. She
married her tutor when she was a student, but soon divorced him. In
1988 her son Dmitriy was born. In 1992 my daughter went to visit her
acquaintances in the US and stayed there. Soon my ex-wife Cleopatra
went there with little Dmitriy. I don't hear from them. Unfortunately,
they both are the kind of people who only care about someone as long
as they are in need of him.

I have visited my sister in Israel twice. My friends Mark Shehman,
Alexandr Zaslavskiy, Boris Smolkin, and Wainshtein showed me Israel. I
admired the people who managed to build up their country. Their effort
is worth deep respect. I didn't notice any ethnic hostility or
anything like this. I understand that what is happening there is in
the interest of a bunch of bandits. It is hard to imagine what these
bandits do to the country. They are not human if they enjoy seeing
somebody of different faith dying regardless of whether it is a woman,
a man, an old man or a child. It is too late for me to move there. I
won't be able to learn the language, but if I have to fight there I
will go. If they need my help I will go there regardless of whether I
know the language or I don't.

Anti-Semitism is like a deep-seated disease. It's like a tuberculosis
bacillus. I think that it has always existed, but it gets activated at
the turning points of history and tragically impacts Jews and
Ukrainians. Anti-Semitism has always been a tragedy for the people who
have expressed it.

There is now no anti-Semitism on the state level, as there used to be
during the Soviet regime. I feel nothing but respect towards me. I
still go to work. I have worked almost 50 years for this country, but
my pension is not enough to make my living. That's why I have to go to
work. If I lose this job I can't imagine how I can make ends meet. The
so-called pension is very small.

I'm attached to this land very much. My ancestors have shed lots of
blood and worked so hard for this land. I have always identified
myself as a Jew and never concealed my ethnicity. But I've always
treated people with respect and they reciprocated my respect. There
are many opportunities to study Jewish history and read Jewish books
now. I read Yegupets and other Jewish newspapers and magazines. I
visit Chesed, the Jewish charity organization, and I recall all Jewish
holidays thanks to them. I don't celebrate them, but I remember.

I'm not a religious person but I believe in a rational
extraterrestrial energy. Jews do not say the word God. They clearly
understand that one can call this extraterrestrial energy anything but
"God." I believe in it. Standing by the Wailing Wall in 2002, I felt
that it is a special spot. I pressed my forehead to the wall, laid my
hands on it and thought about my friends and my family, asking for
health and prosperity to my friends and family, and I felt some kind
of relief.

EDITH KLEIN
Slovakia

Family background
Growing up
During the War
After the War

Family background

My paternal grandfather was Ignatz Klein. They used to call him Natzi, but,
obviously, no one used that name after the 1930s. He had been in the Austro-
Hungarian army, but I don't recall the years. He served in Komoron
(Komarno) and built a bridge there. He was born in Rad. He was a farmer and
lived in a small town, Kralovsky Chlmec. He supported his family working as
a manual laborer and transporting goods. My paternal grandmother, Roszalia
Klein, was born in Boj, Slovakia, which was in Austro-Hungary at the time.
Grandmother Roszalia was deaf. She had three children: my father,
Maximilian, Miklos and a third child, whose name I cannot remember. She
died in Auschwitz in 1944.

My mother was Gisela Boczani. She was born in 1902 in Zdana, in eastern
Slovakia. My mother's mother was Fani Berger, a housewife. My mother was
one of seven brothers and sisters. My mother and Uncle Alexandar worked
together because their father died young. He worked in the forests, hauling
wood. It was very difficult to make ends meet.

My mother died in a concentration camp in 1944. She was 42. My uncle
Alexandar was taken to a Hungarian labor brigade. They all perished in the
Holocaust.

Growing up

I was born on June 18, 1929, in Rad, where there were six Jewish families.
I had two brothers: Arnold was born in 1931, and Pavel was born in 1934.

I started to go to school in 1934 in Kosice. It was really hard at first
because I didn't know any Slovak, but I was a good student and worked hard.
In Kosice, I lived with my mother's mother, who kept a strictly kosher
home. In 1938, the Hungarians arrived, and as a Jew I was not allowed to go
to school. I was sorry I couldn't continue. I loved to study. I went back
to our village and went to school there. I completed eight years.

During the War

At first, we had to wear yellow stars. My father was militarized in 1938
and was in the labor brigades, at the time of the Munich crises. After
Munich, he was demobilized and came home. They took him into the Hungarian
army in a labor brigade. We never saw him again. We know that he was taken
by the Hungarian army to the eastern front, and that he survived this, and
then was taken to a concentration camp in Hungary. We were told he died of
typhus.

We had a horse, and my mother had a wagon. To make a living, she did a
little work by doing errands for people. It was so hard on her.

The deportation was in April 1944, and it was carried out by the Hungarian
police, not the Germans. Everyone from my town was taken to
Sátgoraljújhely, and from there we were deported. I was with my father's
mother, who was deaf, my mother and my two little brothers.

We were all standing in a line, all five of us. It was Mengele who stood
there and told me to go to one side. He sent my mother to the other side.
She waved to me and I waved to her; I asked if I could be with her, but
they said no. They took us away and I asked someone where they were taking
my mother. They pointed and said, "She's going up that chimney." Arnold was
only 13 years old and Pavel was just 10. They were also killed.

I was 15, and they put me to work. My number is A12561. I was in the B
camp, and pretty soon, I was in bad health. The girls in my barracks told
me to hide from the Germans, because if they caught me, they would have
sent me straight to the gas. So I would keep walking around in the back and
avoided any contact with them when they looked us over. My friends also
shielded me and kept me hidden.

I was transported to Leipzig, and I was there from October 1944 until April
1945. Then, just before liberation, we were marched into the yard and, with
no preparations, we were marched away. We walked for 16 days, and the only
way we got food was begging from people along the way. One of the German
soldiers saw me begging and he hit me so hard I thought it would kill me.
We finally arrived in Terezin, and they cleaned us there. They gave us a
little to eat as well. I had terrible health problems by then - dysentery.
On May 9, the camp was liberated by the Soviet soldiers. Soon after, those
of us from Slovakia were told to report to an office. We were put in
wagons, and I went to Bratislava. I was given an ID and 500 crowns. The
only document I have about myself is this Auschwitz tattoo. Nothing else.
On the train back east, Soviet soldiers approached me and I was so
frightened. But they left me alone. I went to Rad, but there was a woman
living in our house. I can't talk about it.

After the War

Adolf Klein, a cousin, came to find me, and then with my friend Erzi, we
lived together in Pavelovo. While we were there, Adolf's brother Vilhelm
came to me and said, "I have been going around and looking over the girls
and I think you're the best one." I said, "But we're related." I thought
that second cousins once removed couldn't marry or have children. But
Vilhelm laughed and said no.

I had a cousin in the United States. In 1948, I wanted to go there. I took
my passport and, with three friends, I went to Prague. I had my relative's
affidavit. But it didn't matter - the Americans wouldn't give me a visa. Of
my three friends, all went to Israel, and one did eventually get to the
U.S.

About my husband - well, I was just so happy that I survived and that I was
alive. I wanted to care for someone and I wanted someone to care for me. I
had this simple wedding dress - we had no money. But my sister-in-law did
come all the way from America. We were married on February 15, 1948, in
Kralovsky Chlmec. There was still a small community there, and I recall
that the rabbi's name was Katz.

My husband served in the military of Czechoslovak army in 1947. We went to
live in Pavelovo. We stayed there until 1971. I worked as an agricultural
technician for the state.

We earned a living from our own land: corn, wheat, vegetables, and we had
cows. Altogether we had seven hectares of land, and we spent all our spare
time working the land. We had a man who worked for us. The farm was
collectivized in 1957, but Vilhelm managed to get them to leave us a
garden, which we continued to work.

I have two boys. Arnold was born in 1950 and Pavel - or Paul as he's called
now - was born in 1953. Both of my sons had a brit milah and bar mitzvah.
They married before they left the country. Both of my boys had Jewish
weddings and married under a chuppah, but this was not done publicly. It
was done in secret. They met their future wives in the Jewish youth club.
Both emigrated to America. Arnold is a vice president in a private firm,
and has two children. His wife's name is Helen Moskowitz. Pavel married
Mira Haimovitch, and they also have two children.

Arnold calls himself Andy now. He left Czechoslovakia in 1984. He went
through Yugoslavia, and then over to Italy. I knew he was going to do it. I
didn't encourage him, but I didn't keep him, or his brother, back. Andy did
have a great job here; he was the vice chairman of a very big firm.

Vilhelm, my husband, always went to synagogue. Our family was Orthodox; all
the families were Orthodox in the small villages.

I am very sensitive and I am prone to tears when I think about my life. But
I'm very happy that Andy calls me three times every week. And I have to
tell you that my grandson will marry soon. Did you just ask me if he will
marry Jewish? Of course Jewish!