Travel

Masha Blumenthal
Riga
Latvia
Interviewer: Svetlana Kovalchuk
Date of interview: August 2001

Growing up
My school years
During the war
Post-war
Glossary

Growing up

I don't know much about my family history. Only the last name remained [in my memory]: Epshtein. When I was born no grandparents on my father's side were still living. Nothing was ever said by my parents. My grandfather died not long before my birth and my grandmother died earlier. I was born on 20th January 1926.

Why do I have a name like Masha? Because my grandfather on my mother's side was called Moisha, and since I was born instead of a boy they named me Masha, which sounds similar to Moisha. Moisha Ban was from Liepaja. My grandmother's name was Hina. What I can say about her is that she was a good mother and a good grandmother. She passed away when I was two years old and she had eleven children. I have no idea what profession her husband held. I don't know why my parents never told me. They were very busy, I guess. In general we saw them very seldom. My father's name was Haim Epshtein and my mother's name was Hene, according to her passport, though we called her Helena. They were born the same year, 1889. I don't know what their level of education was. They got married very late and had three children: in addition to me, there was my older brother, Meier, who was born in 1927 and the younger, Abraham, Abrashenka, was born in 1929.

My mom studied very little since there were eleven children in her family. At best she finished the fourth grade. My mom was naturally cultured. My dear mother was so nice. My dad also didn't receive any special education. But my mother's brother Yosef was a smart one! Having only three or four years of education, on his own he made it to the position of head accountant in a bank, a private bank in Liepaja [port city 215 km west of Riga]. Another of my mother's brothers, Naum, or Nokhum, born in 1900, also made it on his own. He worked at a linoleum factory in Liepaja. Two of my mother's sisters left for South Africa, and her brothers also left for different places. I don't remember their names. There were also a lot of children in my father's family: one sister and three brothers. His sister Fani lived in Israel, she left in the 1920s. Abraham lived in Israel, too. Ruvin, the nicest looking of the brothers, and Zalman lived in Liepaja. There were wives; there were children. All of them were killed in Liepaja during the events of July 1941, at the beginning of the war on Latvian territory 1. The whole family was killed.

My parents were not rich, but middle-class. To give you an example of what this means, we had a three-room apartment with everything for the five of us. We lived very well. They rented this accommodation from the landlords and in the back room mother sewed various women's clothing, dresses, and undergarments on a Singer-model machine and father sold them. This little shop was near the market. Their clientele was practically comprised of village people, in other words plain folk. Thus, mother didn't sew anything extravagant. She sewed practical things. And so my parents left in the mornings and returned late in the evenings. They weren't home the whole day and therefore a woman cooked for us and played with us during her free time.

When we reached the proper age, we were sent to private day-care. It was a woman in her forties, Jewish, who lived in a very large apartment. She didn't have more than five or six pupils. And when I turned six, I was sent to a preparatory class where we learned letters and numbers. I remember to this day that there was a teacher who told us that one must wear white clothing in the sun and not black, since it attracts heat. She led us in these types of practical discussions. It was like this with school.

My school years

In Liepaja we had three Jewish schools. In one of the schools lessons were taught in German. This school was considered very fashionable. It was for children of the richer parents. I don't know if they paid for studying at this school or not. The second was in Yiddish and the third in Hebrew. I attended the school that was in Hebrew. In our school we had the rather poor children. The parents who were better off, like my father, helped the school a lot. In addition to the preparatory class I studied in this school for six years. And then in the 1930s there remained only one Hebrew secondary school and I passed the exams to enter it. I was accepted, but could only study there for two years because the war began.

I went to this grammar school for two years before the war. The main language of instruction was Latvian. But the children spoke German among themselves. It wasn't difficult to enter that school, but you had to pay 500 Lats a year, not including the books. 500 Lats was a huge sum of money. The only children who came there from the Hebrew school were my cousin Hene, Zalman's daughter, and me. Hene was very gifted, but she couldn't pay for her education, her father was poor, and she was admitted free of charge. It was a mixed school. The other pupils were from the German Jewish school. I had no friends among boys in my class. My friends from the grammar school - Boka, or Brokha, Kil, Mina Tsal, with whom I used to sit at one desk, - were sent to Siberia on 14th June 1941 2. Of course, all their families survived, except their fathers. At that moment it was a lucky outcome for them. Now they all live in Israel.

In school I participated a lot in sports. I was considered a good sportswoman. In our school on holidays the sport was always gymnastics and I was selected for competitions.

We couldn't afford what 9th grade girls can afford now. We were very unpretentious: dark blue dresses with white cuffs and a collar, a black apron. The first time we were allowed to put on anything we liked was for a school party in late May 1941, on the eve of war. But I didn't have anything special. Father bought me - Mother never went shopping in her life - some dark blue woolen material and a piece of bright silk cloth. Mother went to the tailor and I got a beautiful dress. Only once did I put it on! As I said before, Mother was not a fashionable tailor. My parents hardly bought me anything new until I turned 14. I wore Mother's and Grandmother's clothes. A poor Jewish woman-tailor would come to our place, they fed her, and she would sit and remake our clothes from early morning till night.

I used to earn my own money. I had to. Not because my parents needed the extra Lats, but for educational purposes. It was like this. When I was finishing my 6th year of school, I was 13, and some Jewish acquaintances asked to take their kid for a walk a couple of hours a day. I am sure my parents didn't do it for the money.

Each summer they would send me to a private rest home in Vainede, not far from Liepaja. The place was wonderful. I was very pale and thin. I would go there from the age of ten for almost the whole summer. Boys wouldn't be sent. The older [Meier] was strong and didn't need rest, Abrashenka was too weak to go, and he would hang on to Mother. I used to cry in the train. I was the only child in the rest home. The Jewish lady who kept that rest home, was a good friend of Mom's. I can't remember her first name, only the last name - Vainberg. The same people came there every summer - from Lithuania, Riga, Liepaja. The meals were good - four times a day. I really had a good rest there.

I wouldn't say that my parents were religious fanatics, but they observed religious holidays. They attended the synagogue on holidays. During Passover, it was required from the age of 13 to follow the restrictions on food. They saw and knew very well what I ate but pretended not to notice. Oh, and on Friday evenings they shut down everything and Dad went to the synagogue and Mom was probably at home. Everything was as it should be: fish and challah, Mom lit the candles. And since we missed our parents very much, for we didn't see them all week, it was during this time that we three entertained them. I dressed up in my mother's high-heeled shoes and in general we all had a great time. The language of conversation in the house was German; but we also spoke Yiddish often.

In our school there was a Rabbi with a rather handsome beard. As a child I very much enjoyed ice-skating. And somehow it had to happen that on a Saturday I was returning from the ice rink with my skates when I met the Rabbi. Dad was called to the school. What do you think Dad did? He came home and said: 'Was it not possible for you to walk with your skates so that the Rabbi would not see you!' As you can see, my parents judged fairly. It wasn't allowed to do that on Saturdays. Saturday is a holy day, after all. And they kept to the restrictions, though not in relation to me.

My mom and I embroidered a lot at home. We embroidered a tablecloth for a set of twelve or more; we embroidered during the whole year. We didn't embroider for sale, just for ourselves. Earlier in the kitchen there were shelves and we embroidered little covers for them. On the topic of reading, I don't remember that we had an especially large library. In school and in the secondary school there was a good library so I borrowed books from there. I began to take lessons on the piano but we didn't have instruments at home and there wasn't enough money and the apartment was small. Thus I didn't study long.

My parents never participated in any Jewish societies or trade unions - they just had no time for that. They were real workaholics! And their only day off was Saturday. The only one! They used to work the whole week, including Sundays. And when they were at home on Saturdays, they wanted nothing more than to be with their three kids. Just to walk in the park, tell them a fairy-tale or two.

My childhood was very, very beautiful. In the courtyard where we lived, there were Baltic Germans, Poles, Lithuanians, and Latvians. There were neither any arguments nor any discussions on national differences in general. Only now do I understand it. We all played friendly.

My brother Meier went for sports. He was slim and handsome. He was three years and three months younger than me. Meier's photo I got from a Latvian lady, Mrs. Rimov, who saved my brothers and me in Liepaja. When I returned, she gave back the photos to me and presented me some cups and spoons because I had nothing.

Liepaja was a completely charming little city, pretty and clean. Then it was considered the second city after Riga. It was during the Soviet period when the Soviets arrived and made Liepaja into an army city. They closed it off and it was forbidden to enter without permission. They neglected it so much that it became scary and I, for example, am not drawn to it. They made it so that Daugavpils became the second city after Riga. I remember the clean beach, and nearby the pavilion where well-dressed couples came to rest and dance. It was a cultural city, pretty cafes, and wonderful stores! We have a real sea, not a gulf, and people traveled from Germany, vacationers came - to stay and swim. On Peldu Street, which led to the sea, there were private homes like villas with flowers and waterfalls in front.

There were organized stage shows and my aunt, who was much older than me, was at a concert where Sergei Rachmaninov [1873-1943] himself performed. I went to these types of concerts with my aunt since my mom didn't have any time to. There was an opera in the city. There was one Jewish tenor - Haim Shelikov. A very famous tenor. Something unfortunate happened to him - his younger sister of 17-18 years died and he was supposed to sing, I cannot say which opera it was, either Carmen or Tosca, there was no one to replace him and he was forced to sing. And I remember that my mom told me that he sang like never before. Oh, that things that happen when there is grief and pain! My mom went to the opera with Dad or Aunt Dora. Mom didn't have time for popular music so I went with my aunt. There was a very talented violist, Zara Rashina, from Riga. When she came to our town my aunt and I went to her concert.

During the war

Nazi troops entered Liepaja on 30th June 1941. I remember an incident, it was either the 1st or 2nd of July, we still lived in our house and knew that nothing good awaited us. We were standing at the window when we saw the SS men coming and looking towards our window. They didn't know where Jews lived, how could they have possibly known? And there comes a neighbor, it seemed we got along well, and we see how she is pointing towards our window. It was our good luck that we saw it. We immediately took off through the black passageway to Aunt Fani's, the wife of Yosef Ban. And this Aunt Fani had her own home and we lived with her. An order was given that all Jews had to hand over everything they had: bicycles, radios, various equipment, in general everything. Everyone handed over their belongings thinking they would be left in peace. Then came an order that all Jews must wear a yellow star on their chest and back and that it was forbidden to walk on the sidewalks, only next to them. Then every day men were called as if to work.

Dad was still alive then - every day he went to work. They were gathered on the fire-square in the center of Liepaja. This is how it began: on 21st July in one family some dad didn't return, on the 22nd in another family some father didn't come back, then on the 23rd my father didn't return and on 24th July Uncle Yosef didn't return. And in this manner little by little people disappeared. Later when only a small population had remained the pogroms began - they would go from house to house gathering people and simply taking them out and shooting them.

This is how it was with us: Uncle Nokhum Ban attended a Latvian school where he had a co-worker who started working with the SS men and helped gather people to be shot. I don't know if he shot people himself or not, though he probably did. But, since my uncle was a Jew he came and warned us before the pogroms: 'Tomorrow, the day after tomorrow you should not be at home. They will come for you.' We had really nice acquaintances, also Latvians, and I gathered my brothers, cousins Mepita and little Dov and went to the neighbors. I would ask, 'What would happen if we were found with you?' And she would tell me, 'What happens to you will happen to us.' And she hid us. The rest of the times it was in a different place, we hid in our aunt's house. She knew where to hide. This is how it was on several occasions.

Oh, and before the big round up of December 1941, on Chanukkah, that Latvian SS-man's wife came and told us that her husband had gone crazy and was taken to the hospital. However, since other friends of theirs participated in the shootings they shared this information with her. They, of course, didn't know that she would come to us. She came and warned us. And after these enormous pogroms there remained approximately 800 people out of about 7,500 Jews in Liepaja. And when there remained 800 people, they decided to herd us into a ghetto.

The ghetto wasn't the scariest place, since they settled us into homes where people had lived and everything was there. Our parents succeeded in taking some things from the store and we had some stuff: Latvian acquaintances came over and we gave them dresses and they gave us butter and bread. 30-35 people lived in one apartment. In comparison to what was to come that was normal - we were clean and wore our own things rather than something from another person's back. We were in the ghetto a whole year: from July 1942 to July 1943. We worked in the basements: gathered potatoes in the barracks, cleaned toilets, windows, and floors. We did all the dirty work. We spent the evenings at home under guard. When the Germans entered, only the men went to work. The women and children were not touched. And when they took us to Kaiserwald 3 that is when the real work began.

It was scary to lose our father, I do not deny it, but we had our mother. A mom is a mom! Though when they separated us from our mom that was scary. In the ghetto we were still with our dear mom. That day, the day of separation from Mom, was the scariest for me. It was in July 1943 in Kaiserwald. They brought us to Kaiserwald at night and in the morning we woke up together and they began to separate us - the elderly separately and little children as well. How Aunt Fani was able to remain with her children, I do not know. Just as the Soviets 4 set off for Riga in August 1944, they were killed. All of the others and Mom, Aunt Fani, and her children Mepita and Dov were put into wagons or buses and sent to the gas chambers.

In the beginning we lived in Kaiserwald and were transported to work someplace and in the evenings returned to the barracks. And then they took away 500 women and we were transferred to VEF [State Electro-technical Factory] on Brivibas 197; on the left side where storehouses used to be, two-story plank-beds were made and we slept next to each other like sardines. After work we stood for hours while we were counted. We stood until we went crazy. Once I even fainted, and if I had not been only 18 or 19 years old I would have immediately died. If anyone a little older fell then we would never see them again. We were horribly hungry! In VEF at least it was possible to eat - a little piece of bread or horseflesh, gross but possible to eat. But in Kaiserwald they gave us soup - which had live worms swimming in it! It was impossible! We were terribly starved.

And when I was in Stutthof 5 I sat and thought: 'What is better: to suffer and remain alive or to die immediately. For if I lived I would never again be normal.' Our camp was in Torun, Poland. And the Russians began to bomb. We were gathered up on 20th January 1945 at five o'clock in the morning. It was my birthday. I turned 19 years old. They led us across the River Vistula; I have seen this bridge on television many times since then. I don't know if that bridge is long, but then it seemed to us never-ending. We walked all night. In this year, 1945, it was very cold and we were dressed in one pair of tights and a prisoner's dress topped by a jacket. This was all. The shoes were not shoes but clogs. They rubbed sores on our feet until they bled. We held on by our last strength.

It was morning, around five or six o'clock when they took us from the camp and around twelve o'clock we arrived in Bitgosch. This is all Poland. There were five women, we were the last in this column. A Pole came up to us and said, 'Listen, girls. Do you want to stay here?' 'Of course we want to!' 'The Germans just freed the shed, they led away the horses. If you want, hide here.' We told ourselves: what were we to lose? We agreed. And set forth. The armed escort was occupied with himself. There were even instances when he would suddenly disappear and in 15-20 minutes return in a suit. You understand! He took off his uniform! He worried about himself and didn't pay that much attention to us.

We succeeded in leaving. There were five women - four from Liepaja and one from Riga. He transported us to the shed. There was quite a lot of hay there. We were to hide under it if we heard something. And then what street fights began! The shed where we lay was covered in holes. We left the shed on 26th January and lying there outside were Russians, Germans, more Russians. Just like that in the street, they still hadn't cleaned them up. And on the morning of the 26th the gates of the shed opened and the Pole said to us, 'Girls! You are free! The war for you is over!' We were so worn out that we didn't even ask his name or his address. We were so confused! How stupid! We went out and saw Russian army cars. They were giving out food. We took everything but ate it carefully. Then we were led off to a filter station.

Then began the torture from the side of the Russian soldiers and officers. At the filter station we were questioned. And they did this only at night. He said, 'Well, now tell me who are you; where are you from.' I began to talk about everything I'd lived through. I finished and he said to me, 'Okay that is all very well, now tell me what really happened.' And this is what it was like for two or three nights in a row. When he gave me my documents, I went to the police station and received my passport. I returned to Latvia in March 1945. Until March I was at the filter station 6.

Post-war

When I was freed and we were in Bitgosch in Poland, I had the opportunity to go anywhere I wanted. We went to a Jewish community center. They gave us a little money and said, 'Where to?' 'To Riga.' 'You want to go there?' I said, 'I must, my relatives will come and I won't be there.' 'We'll give you money, a ready ticket, so leave for wherever you want! To America, to Africa.' I was drawn home. Only when I returned did I learn about the horrible fate of my brothers.

Well, in Riga there was no money, there was nothing. There was one woman with me from Liepaja and we went to the factory where wallpaper was made. When we entered, there was a Latvian man, stout and elderly. 'What do you want girls?' 'We need work.' 'And what are you able to do?' 'We cannot do anything! We want to work! We need to eat!' He thought and thought and took pity on us. He said, 'Well, okay.' And to this day I do not remember what we did there, but we worked. And all in all he paid us. We lived like this until June 1945 in Riga. I didn't know the fate of my mother or my brothers then.

My brother Meier, like us, was taken from the camps. He worked on the railway. Here in Latvia and in Germany. Like I was in VEF, he was on the railway. When they led them away, they liquidated the camp. He was very strong, of the three of us he was the strongest, he had a good sporty figure. It was 3rd May and he would have turned 18 years old. But something happened and his leg hurt and he was not able to march with the rest of them and the guard took him away and shot him! And three hours later they were all free!

Abrashenka, my younger brother, had big black eyes. And in our house in Liepaja there was a boot-making shop. Abrashenka loved to go to the boot- maker after school. He sat there and the boot-maker liked to talk with him. And as the Germans entered, the boot-maker said, 'I thought about saving that boy. I have a lot of relatives in the village. But is it possible to save a boy with such eyes! You can't possibly hide this child; he needs to move around. They will see right away that he is not our child.' Abrashenka was not strong before the war. But nonetheless he held on for four years and survived. He was taken to the hospital. He could not even speak. He had tuberculosis of the throat. In the hospital doctors - British and American - surrounded him. He died on 13th July 1945.

I learned about this in 1982. I was still in the state to go to their graves, but was afraid of the police. Contacts with the Germans?! Just think of my husband's career! I was afraid then, I was always afraid and now due to my health I simply cannot. My son often goes to Germany and promises to go to Neustadt Anzei where he is buried. I want him to go, to give thanks. Every week German students go there and clean up.

Later I left for Liepaja, where I lived and worked until 1949. When I came back from the camp and entered my apartment, every piece of furniture was standing in its place. But the people who had settled in our apartment wouldn't give anything back. Even some tapestries that we had sewn were hanging on the walls. They allowed me to take only a small buffet.

My husband, Konstantin Naumovich Blumenthal, is from Riga. His father was sent to Siberia on 14th June 1941 [the day of mass deportation of Latvian citizens to the east of the USSR]. He succeeded, along with his mother and sister to evacuate and in 1945 was accepted to the Moscow Conservatoire for fortepiano. When he graduated in 1945 and came here it was of course logical to expect work in Riga like others from the city. But he didn't find work. He was sent to Liepaja 7. He always joked, 'I was lucky! Otherwise we wouldn't have met.' He was sent to work as a teacher in a music school.

When he arrived he didn't know anybody. He rented a nice room from a landlady, where he boarded. Later I lived there. Once he somehow asked his landlady, 'In general are there any Jewish girls here?' The landlady answered, 'There is one!' It is true there were very few of us, very few. At first his acquaintances met me so as not to traumatize me. My husband accidentally saw me, so I wouldn't know. He said he liked the girl. Then he invited us to a restaurant and everything went from there. We went steady for almost two years and got married in May 1951.

I was dating my husband one year and ten months. Then his aunt came from Moscow and told him, 'If you have serious intentions towards this girl, go ahead, if not - leave her alone. She is too serious, too good for you just to use her.' So we married. We didn't have a religious wedding. Just a civil one.

We went to the registration department and put our signatures on the marriage certificate, it was on Saturday, 5th May. And he left for work right away; he had examinations to attend in his school. And only the following day did I move to his place and we started to live together. There was no celebration - not a tea party, nothing. You can imagine in what kind of mood I was with my closest relatives all dead by then. There was no joy. Yes, I felt happy, of course, because I didn't have to be alone anymore, because I found my man! Wedding! Everybody's happy? With no one to congratulate us? Just put your signature, that's it! One friend sent flowers to my apartment, another presented six plates. That's all. But this sad beginning didn't prevent us from living a wonderful life together. The difference in our education - I was far less educated - and his high position at work didn't hamper our peaceful and decent life. A very interesting life.

We lived in Liepaja and he worked in the school, but he wanted terribly to go to Riga. His mother died in 1948. In 1954 a Conservatoire in Riga advertised a competition for a post in the department of 'General Fortepiano.' He turned in his documents, went through the competition, but without a place to live. Oh, no big deal! His sister Luba lived in Riga. She allowed us to live with her. He finished as professor of the fortepiano class in the conservatoire. He worked five years in Liepaja and 35 years in the conservatoire.

I really wanted to continue my studies. But first there was the language. In order to study, even in the ninth grade, I didn't have the knowledge of the Russian language. What was there to live on? I needed to work. And then my head didn't even function. I simply could not. I began, as they say, self-education. I read a lot in Russian. My husband laughed, my first book in Russian was 'Anna Karenina.' Of course, the first time I read it I didn't understand a thing. But the second time it was nothing! My husband really laughed! I spoke Russian with my husband and with my son I spoke German and Yiddish.

At first it was difficult financially and we didn't want a child. Then we already decided that the years were passing by and we decided to have one child. Roman was born in 1959. I was busy with the child my whole life! I had two children, my husband was worse than a child! Everyday he had to be dressed! True, he did the handiwork himself.

When we moved to Riga I wanted to find work, but he didn't allow me. It was in 1954 after the case of Doctor's Plot 8 and I couldn't start a job anywhere. Yes, what an education! My husband told me, 'No need. It is important to me that you are home.' He worked in the conservatoire, and studied for four hours at home each day. I needed to take care of him.

We lived with my husband's sister until 1960. She had a bedroom and a living room and we lived in a 12-square meter room through which people went to get to the bathroom. At the bottom were stores, in which refrigerators ran and it was extremely cold. When I brought Roman home from the hospital it was 17 degrees Celsius in the room. It was 15 degrees but we placed a space heater, which brought the temperature up by two degrees. My husband needed to study. We put the piano in the large room. But of course it bothered people. Then we lived in a communal apartment 9 where the rooms were luxurious. When they began to build the special residence for artistic workers, where we now live, my husband wrote to the ministry and described all of our problems. The Ministry of Cultural Affairs said: 'Do as you wish, but give Blumenthal a two-room apartment on the second floor.' Thus we have already lived in this apartment for 27 years.

Roman has two children, a fifteen-year-old girl, Diana and a three and half- year-old boy, Eduard. His wife, Marina, is a journalist. She is a Russian Jew. Roman graduated from the Latvian University, the Department of philology with a major in Germanic languages. Though he quit this for business and currently works for a private trade company.

During the Soviet times none of the Jewish traditions were held on to! Nothing! We were even afraid! Roman didn't even know what happened to me during the war. I didn't tell him anything. He found out that I was in a camp when he was 30 years old! And my relationship with my son is the most trusting and close-knit you can imagine! He and I were great friends. But I didn't want him to know. After all, the KGB 10 had called me to Riga from Liepaja just to explain to them how it was that I remained alive! Why?! That's why I didn't tell Roman: a child could tell his friend, his friend tells someone else. It was horrible!

Many people criticize the current government in independent Latvia 11, but I'm thankful to them that my granddaughter now studies at a [Hassidic type] Hebrew school. When she was little, on her way to school in the mornings, if she was asked the question of: where do you study little girl, she could answer, 'At a Hebrew School!' And she would be proud of it. It wasn't like that in the Soviet times. They are very strict in her school! But one can pray an extra time for all that they do well at this school! She complains that the clothing is strict; she wants a mini-skirt. But there are eight to nine students in a class and the rooms are bright and gorgeous. A car comes to pick her up, takes her to school and brings her home. They are fed three times a day. And it all only costs 18 Lats a month. Now she is entering the ninth grade and then we'll see.

My granddaughter asked me this question: 'Grandma, what do you believe in?' - 'Dianochka, I only believe in one thing. In goodness! People must be kind to one another. Like it is written in the Bible. Do not do unto others as you do not want to have done to you.' This is what I believe in. I believe in human decency. But I cannot adhere to strict orthodoxy!

Glossary

    Мазал Менахем Асаел

Моите прадеди са пристигнали на Балканския полуостров след гоненията в Испания преди около пет века. Семейството на майка ми е живяло в град Ниш, който се намира в територията на Сърбия. Преселили са се в България в София в началото на 20 – ти век. Майка ми Делисия има четири сестри и двама братя като единият от братята й се е удавил в река още докато са живели в град Ниш. Всичките сестри и братя на майка ми са родени в град Ниш, където е имало голяма еврейска махала. В семейството на майка ми се е разговаряло предимно на ладино. Знаели са и сръбски език, защото са живели в Сърбия. Майка ми знаеше много песни на сръбски език и пееше много хубаво. Предполагам, че е имало някаква причина, която е накарала семейството на майка ми да се премести от град Ниш, Сърбия в София, България. Това, че единият брат на майка ми се е удавил в река при град Ниш, също може да е повлияло на решението да заминат.

Дядо ми по майчина линия Бохор Бенямин е бил майстор баничар и с това е осигурявал прехраната на семейството си. Баба ми по майчина линия Лучия Бенямин беше много добра жена и се занимаваше с домакинска работа. След като са пристигнали в София, се установяват да живеят в еврейската махала, известна под името “Ючбунар”. Тази махала се намира на запад от центъра на София и беше населена с по-бедни евреи.  По-богатите евреи в София живееха в центъра на града, а по-бедните в махала западно от центъра. Дядо ми е открил собствена баничарница на улица “Позитано” и е правил най-хубавите баници в целия квартал. Предполагам, че баниците, които е правил, са били кашерни. Имал е специално място, където ги е правил. Повечето евреи от “Ючбунар” купуваха кашерна храна. Винаги се купуваше жива кокошка и се занасяше в синагогата в махалата на улица “Осогово”, за да я заколи шохетът. Материалното състояние на семейството на майка ми не е било добро, не са имали собствена къща и затова баба ми и дядо ми са живели под наем при най-малката си дъщеря Мазал. Когато са пристигнали в София, майка ми и нейните сестри и брат са били още малки и не са били семейни. Всички създават семейства в София. Дядо ми Бохор имаше красив талет и книги на иврит, които се четяха на празници. Дядо ми Бохор беше религиозен човек и редовно ходеше на синагога.

Сестрите и брата на майка ми вече имаха семейства във времето откогато си ги спомням. Най-голямата сестра на майка ми се казва Буча и има трима сина, които живеят в Израел. Другите сестри на майка ми се казват Ленка, Мазал и Бланка, а брат й – Марко. Съпругът на Мазал, най-малката от сестрите на майка ми, беше бояджия по професия. Неговото име е Леон. Неговият баща е бил хазан в синагогата и се е ползвал с голямо уважение в квартала. Те са имали шест деца. Един от синовете им по-късно е станал герой на Израел. Ленка има две деца, които също са живели в Израел. Вуйчо ми Марко беше бръснар, а леля Бланка замина за Белград през 1939 г., където се омъжи за български евреин. По време на Холокоста е била изпратена в концлагер и там е унищожена. След нахлуването на немските войски в Сърбия не получихме повече известие от нея. Леля Бланка има един син, който сега живее в Израел. Най-малката от сестрите на майка ми е живяла на улица “Брегалница” №9 при своя съпруг, който е имал собствена къща и там за известно време е живяла баба ми и дядо ми. Останалите сестри на майка ми и брат й са живеели под наем в “Ючбунар” – еврейската махала. Един братовчед на майка ми, чието име не си спомням, тъй като съм го виждала преди 1944 г. [Годината на комунистическия преврат в България], е заминал от Сърбия за Франция, а оттам може би и за Америка и така се е спасил по времето на Втората световна война. Впоследствие нямам известия за него.

Майка ми Делисия беше фризьорка по професия. Спомням си, че вкъщи имаше специални маши, които тя е използвала при работата си. Майка ми е работила  като фризьорка преди да се омъжи. Предполагам, че тя е научила този занаят още докато е живяла в град Ниш. Тя е ходила на училище в град Ниш до четвърто отделение.

Семейството на баща ми произлиза от София. Баща ми Менахем Ешкенази има една сестра – Естер и четирима братя. Единият му брат, който се казва Леон, е заминал за Америка много млад и не сме имали повече известия от него. Друг негов брат, Израел, е заминал перз 30-те г. на 20 век за Цариград [днес – Истанбул]. Той е притежавал фабрика за конопени изделия и е бил много добре материално. Има голямо семейство с шест деца  - двама сина и четири дъщери. Единият му син, Роберт, живее в Израел, а другият, Нисим – в Англия. Най-големият брат на баща ми се казва Рахамин и беше шивач по професия. До 1943 година, преди да ни изселят от София, поддържахме непрекъсната връзка помежду си. Баба ми по бащина линия е живяла известно време в Цариград при най-малкия от братята – Израел. Фактически аз не съм я виждала никога,  защото е заминала да живее в Цариград. Дядо ми по бащина линия е починал преди баба ми да замине в Цариград при най-заможния си син.

Баща ми е роден малко след освобождението на България от турско робство и тогава не е имало еврейско училище. Предполагам, че е ходил в начално българско училище. Преди да се ожени е бил наемен работник в София. Вероятно е участвал и в Балканската война през 1912 г. в Българската армия. Баща ми е бил пленник през Първата световна война през 1918 г. Нямам информация къде точно е бил пленен.

Баща ми е бил женен първоначално за друга жена, която умира много млада. По стечение на обстоятелствата майка ми е била шаферка на неговата сватба. Майка ми Лучия и баща ми Бохор са се омъжили през 1920 г. Запознали са се фактически чрез първата съпруга на баща ми, която е познавала майка ми. Родителите ми са се венчали в синагогата. По това време не имало граждански бракове и всички евреи са се женили в синагогата. Баща ми работеше дълги години като наемен работник в магазин за плодове и зеленчуци при един наш сънародник на площад “Света Неделя” в центъра на София. Спомням си, че баща ми винаги беше много изморен вечерта след работа и ме изпращаше до близката кръчма да му взема малко мастика. Аз тайничко си близвах по малко и така до днес обичам само това питие. Преди да се омъжи, майка ми е била фризьорка, но след това се е занимавала с домакинската работа.

На улица “Позитано” в центъра на София имаше едно еврейско кафене, където баща ми ходеше в събота да играе на карти и на табла. Спомням си, че там играеха на шоколадчета и ние, малките деца, отивахме в кафенето да видим дали бащите ни са спечелили шоколадчетата, за да ни дадат от тях.

Родната ми къща се е намирала на улица “Опълченска” и представляваше една “съборетина” – тухлена постройка на два етажа, в която сме живели с още няколко семейства. Имахме електричество в къщата. Всички обитатели на къщата бяха евреи. Имали сме съседка, която ме е кърмила след като съм се родила, защото майка ми не е можела, а съседката ни по това време е имала бебе. Тази постройка вече не съществува – на нейното място е издигната нова, в която в момента живеят децата на собствениците на предишната къща.  Баба ми и дядо ми по майчина линия живееха отделно на улица “Брегалница” при малката си дъщеря. Всичките ни роднини от страна на баща ми и майка ми живееха в еврейската махала.

Колко време съм живяла в къщата на улица “Опълченска” не зная, защото сме се преместили още когато съм била много малка. До изселването ни през1943 г. сме живели на много места под наем – на улиците “Овчо поле”, “Одрин”, “Сливница”, “Найчо Цанов”. Изглежда родителите ми са били материално много затруднени и са били принудени често да сменят квартирите си. Най-дълго сме живели на улица “Одрин” на два адреса – на №55 и на №37. Тези къщи вече не съществуват, тъй като на техните места са построени големи блокове. Когато живеехме на тази улица, вече бяхме пораснали с братята ми. От там моите братя заминаваха на трудови лагери през 1940’s. На улица “Одрин” сме живели в една къща с българи, но не съм усетила лошо отношение към нас, въпреки че единият от тях беше “бранник”1. Във всички къщи сме обитавали много малко пространство, което винаги е било недостатъчно за голямото ни семейство.

В София имаше две еврейски училища – едно в центъра на града и едно в нашата махала. В централното еврейско училище учеха децата на по-заможните евреи от центъра на града. Аз посещавах това на улица “Осогово”. В тово училище всичко беше безплатно за нас. Учебниците ни бяха безплатни и дори понякога получавахме дрехи и обувки. В еврейското училище съм ходила до завършването на трети клас като преди класовете учих четири отделения в същото училище [трети клас се равнявя на седми]. В еврейското училище учихме целодневно. Преди обяд учихме по различни общообразователни  предмети на български език, а след обяд учихме същото – писане, четене и смятане, но на иврит. В по-горните класове вече учихме и еврейска история. Eдин от предметите, които изучавахме, се наричаше “Танах” [История на еврейския народ]. Изучавахме историята на еврейския народ и петокнижието на Мойсей.  Имахме и часове по религиозна подготовка като всичко се преподаваше на иврит.

От еврейското училище се организираха лагери и екскурзии. В град Берковица имаше еврейски лагер, в който ходехме на почивка. На този лагер се приемаха децата от по-бедните семейства. Моята майка дори е идвала да помага в кухнята на такива лагери, за да може да отидем и двамата с брат ми Бенямин на почивка. Спомням си, че на един такъв лагер паднах отвисоко в един дълбок вир и едвам ме спасиха. От тези почивки съм запазила приятни спомени и много добри приятели, с които общувам и досега.

В еврейското училище имахме най-различни организации – “Макаби”, “Акива”, “Ашумер Ацаир”. “Макаби” беше спортна организация, която организираше състезания с международно участие. “Акива” беше организация на по-заможните младежи, а “Ашумер Ацаир” е скаутската организация, чрез която най-добре учехме иврит. След училище оставахме да играем игри и еврейски хора и се стараехме да говорим на иврит. Тези организации имаха много добър възпитателен ефект върху нас – научиха ни да бъдем организирани. Докато учех в еврейското училище всичките ми приятели бяха евреи. Те бяха предимно мои съученици и бяхме членове на “Ашумер Ацаир”. Еврейските организации съществуваха до 1943 г., когато започна изселването ни от София. Правителството на България ги прекрати още с излизането на “Закона за защита на нацията”2 от 1939 г., но те продължиха да съществуват неофициално.

След като завърших трети клас на еврейското училище, нямах възможност да продължа образованието си и започнах работа в тапицерско ателие. Работила съм до 1943 г., когато започнаха изселванията. Продължих образованието си след 1944 г. Завърших вечерна гимназия в София. Тъй като материалното ни положение не беше добро, всяка ваканция съм работила нещо. Спомням си, че като ученичка ходих да работя в една работилница за чадъри, която се намираше на булевард “Дондуков”. Работила съм и при една позната на майка ми, която се занимаваше с изработка на корсети. Една ваканция работих и при една българка, която имаше ателие за шапки.

Моите родители не бяха много религиозни и не ходеха често на синагога. Отиваха само на най-големите празници. Когато бях ученичка, празнувах повечето празници в еврейското училище. Само за Песах се събирахме вкъщи с всичките ни съседи. Понякога се събирахме и с роднини при една леля на баща ми, която живееше далече от нашата къща. Масата се приготвяше много тържествено. Правим “Седер Песах” – на масата трябва да има седем вида ястия, които се подреждат в една чиния. Всички ястия са кашерни. Правим и специално ястие от смляни орехи, захар и ябълки. Това ястие се слага върху лист от маруля и се нарича “марор”. Приготвяше се богата трапеза с маца и бойо [питки с вода и брашно без сол и квас]; на масата имаше само кашерна храна. Цялото домакинство вкъщи се поддържаше от майка ми.  Майка ми имаше отделни съдове, които изваждаше специално за “Песах”. Всяка година в еврейската махала минаваха майстори калайджии, които калайдисваха медните съдове, за да изглеждат винаги като нови. Също така това се правеше, за да нямат никакъв допир с хляба. Същите тези съдове се прибираха след празника до следващата година. За нашия “Песах” се правеха специални ястия. Когато наближаваше “Песах”, шоколадовата фабрика в София пускаше производство на маца, която купувахме за осем дена, през които не купувахме хляб. Въпреки че сме били много бедни, за “Песах” винаги ни купуваха нови обувки. Аз самата имах по-големи братовчедки от мен и преносвах техните дрехи. До еврейското училище в нашата махала имаше залепена синагога, която си имаше хазан,  шохет и служители. В тази синагога винаги сме носили пилета или кокошки, които задължително трябваше да бъдат заклани от шохета.

За Кипур правим “танит” – на този ден не се храним до вечерта, когато в синагогата изсвирва рог (“шофар “).Спомням си, че и децата не ядяхме в памет на всички загинали за Палестина.

В събота не се работеше и така зачитахме Шабат. Тогава не се палеше осветлението до определен час. Баща ми рядко ходеше на синагога на Шабат. Съботният ден му беше за почивка от напрегнатата седмица. Зачитали сме и останалите еврейски празници. През месец февруари е празникът на плодовете “Фрутас”, през март е “Пурим” – денят на маските и след това е Великден. Четиридесет дни след “Песах” е най-веселият празник на децата – “Лаг Баомер”, когато сме излизали на полето да берем трева. През есента имаме още един празник на плодородието – “Сукот”, когато се прави специална сламена колибка в синагогата и в нея се подреждат всякакъв вид плодове и всичко, което се събира след летния труд.

В края на 1930’s попаднах в българска среда. По това време вече имах лява политическа ориентация. През 1940’s трябваше да си сменим личните карти с розови3 и на някои им смениха имената. Имената на евреите се сменяха с типични еврейски, за да се подчертае еврейския произход на гражданите. Моето име също беше сменено – от Матилда трябваше да се прекръстя на Мазал. Трябваше да носим жълти значки, които да показват еврейския ни произход, но аз почти не съм я слагала, тъй като се движех в българска среда. Все пак винаги бях готова да я покажа, когато това беше необходимо.

През 1943 г., на 24 май, когато е празника на славянската писменост и култура, възникна спонтанен протест на еврейски  младежи против взетото решение от страна на властите да бъдат изселени от София нашите семейства. Много от нашите семейства вече бяха получили известия за принудително изселване от домовете им. През 1943 г. започнаха изселванията на евреите от домовете им с цел да се организира депортацията им към концентрационни лагери в чужбина. Острата реакция на българското население и на някои народни представители осуетиха тази депортация в последния момент. По това време вече бях член на Революционния младежки съюз [прокомунистическа младежка организация]. Родителите ми не успяха да спрат моята дейност в Революционния младежки съюз през Втората световна война, тъй като не им позволявах да разберат какво точно правя. Баща ми беше либерално настроен човек, но не се е занимавал с политика. Братята ми също нямаха конкретна политическа ориентация. Единствено аз от семейството ми се занимавах активно с антифашистка дейност. Всичко това се дължи на средата, в която попаднах, когато започнах да работя. Работих на улица “Клементина” №5 в един безистен, където имаше много работници – гогвачи, шивачи и др. и така се запознах и се свързах с ляво настроени младежи, организирани от Революционния младежки съюз.

На този ден се събрахме при синагогата в нашата махала, където пред множеството евреи излезе моят съсед Соломон Левиев от Революционния младежки съюз и призова да тръгнем на протестно шествие към центъра на града, където в градинката пред Народния театър цар Борис ІІІ трябваше да приветства софиянци по случай 24 май. Така тръгнахме в тази посока по тогавашната улица “Клементина” [сега – бул. “Стамболийски”] . Неочаквано по средата на пътя ни пресрещна конна полиция и започнаха да арестуват когото хванат. Аз успях да избягам заедно със Соломон Левиев в тогавашното село Княжево [ сега квартал на София].

След тази манифестация, на същия ден, започнаха арестите в домовете ни. Тогава  е арестуван бащата на младежа, с когото избягах и веднага е изпратен на трудов лагер. От този ден ние живеехме нелегално в София и се криехме от полицията. Аз не исках да се изселвам от София, но все пак това се случи. Моето семейство получи известие, че трябва да замине за град Дупница и моите родители ме принудиха да замина с тях. По това време двамата ми по-големи братя бяха в трудови лагери. В София при родителите ми бяхме аз и по-малкият ми брат. Семейството ми замина за Дупница в края на месец май. Аз обаче се върнах в София още на следващия ден без знанието на родителите ми. Майка ми и баща ми подозираха, че имам намерение да се присъединя към партизански отряд [въоръжени антифашистки отряди, които са се укривали извън населени места]  и не ме пускаха да се върна в София.

Върнах се в София с чужда лична карта с българско име, която получих от другарите ми от Революционния младежки съюз. В София живеех първоначално в квартирата на мой познат Борис Бранков и после се преместих при цялата нелегална група в квартал “Лозенец”. В Революционния младежки съюз членуваха и българи и евреи. Тази организация имаше лява прокомунистическа и антифашистка насоченост. Взехме решение да се присъединим към партизански отряд, но стана провал и ръководителят на нашата организация беше арестуван. Аз също бях арестувана през юни 1943 г. Тогава някой ме издаде, че съм еврейка и ме изпратиха в концлагера “Свети Никола” при Асеновград в южна България. Тези лагери бяха създадени като затвори за антифашисти и не бяха предназначени специално за евреи. Аз попаднах там предимно заради антифашистката си дейност, а не заради еврейския си произход. Там престоях до неговото прекратяване през ноември 1943 г. През тази година се смени българското правителство – на власт дойде правителството на Багрянов, който закри всички лагери за политически затворници, но създаде нови като лагера “Свети Кирик”. След лагера се върнах в София без никакви документи и пак се укривах в квартира на мои приятели. Тогава разбрах, че моите родители са преместени в Михайловград, който тогава се казваше Фердинанд.

Роднините от страна на майка ми също бяха изселени от София през Холокоста. Голямата сестра на майка ми, Буча, беше изселена със семейството си в град Пазарджик. Друга сестра на майка ми, Мазал, беше изселена в град Русе с голямото си семейство с шест деца. Всички са били изселени с изключение на Бланка, която замина за Белград и за нещастие е попаднала в концлагер. Роднините на баща ми също бяха изселени. Децата на сестрата на баща ми вече бяха големи и бяха изпратени в трудови лагери. Единият брат на баща ми, Йосиф, беше изселен с баща ми в Дупница. Родителите ми са прекарали в Дупница само няколко месеца, след което се преместват в град Фердинанд. Спомням си, че дядо ми по майчина линия почина непосредствено преди изселването през 1943 г. и дори не успяхме да му поставим паметник. Това се случи едва преди няколко години от мой братовчед от Израел.

Заминах във Фердинанд и там пак се включих в местната организация на Революционния младежки съюз в еврейския сектор. Организацията в град Фердинанд имаше български и еврейски сектор. Родителите ми живяха много бедно по време на изселването – в Дупница и в Монтана. Докато бях в град Фердинанд, се опитах да работя, за да помагам в издръжката на семейството си. Имахме една шевна машина, която ни служеше и за маса за хранене и за шиене. Аз самата шиех на съседите ни, за да можем да си купим нещо за ядене. Аз не бях професионална шивачка, но приемах поръчки за поправки на дрехи. Във Фердинанд съм гледала деца, правила съм  тухли, копаела съм лозя и всичко това нелегално от властите и полицията, тъй като имахме право да излизаме от къщи само за три часа.

Моите родители, аз и малкият ми брат Самуил живеехме в една малка стая. Другите ми братя бяха в трудови лагери. Големият ми брат Бенямин беше в “Свети Врач”, който се намира на юг при град Гоце Делчев. Там е работил в строителство на пътища. Другият ми брат, Елиезер, беше разпределен в трудов лагер при град Своге като и той е бил работник на пътен строеж. Трудовите лагери се отличаваха от концлагерите по това, че имаха по-свободен режим. Концлагерите бяха предназначени за престъпници и антифашисти ибяха като затвори. Работих като помощничка в магазин за хранителни стоки при познати хора на родителите ми. Докато работех, си криех значката и когато полицията разкри, че не съм от града и работя нелегално, не успяха да разберат веднага за еврейския ми произход и докато установят самоличността ми, аз успях да напусна града. През цялото време съм си крила значката и полицията не знаеше, че съм еврейка и съответно нямам право да работя и да излизам за повече от три часа от къщи.

През август 1944 г. се присъединих към партизанския отряд “Христо Михайлов” заедно с още 35 души от града. Всички наши действия се извършваха при строг ред, дисциплина и организация, тъй като бяхме преследвани от властите и живеехме в нелегалност. Имахме ръководен орган, който преценяваше кой може да се присъедини към отряда. След като се присъединихме към партизанския отряд, за една нощ преминахме около 40 километра и преминахме границата ни със Сърбия. През цялото време ни преследваше полицията. В Сърбия се срещнахме с тамошните партизани, с които нашият партизански отряд е бил постоянно във връзка. На 5 септември разбрахме, че Съветската армия е близо до река Дунав и ще влиза в територията на България. Тогава се върнахме в България, минахме през Фердинанд и на осми срещу девети септември бяхме в град Берковица4, където установихме новата власт на Отечествения фронт5.

Нещата се обърнаха и партизаните залавяха своите преследвачи и най-вече т. нар. “главорези”, които бяха прочути с жестокостта си към партизаните. Главорезите бяха упълномощени да преследват и избиват партизаните в България. През 1943 и 1944 г. е имало много разстрели на партизани. Навсякъде, където минавахме, установявахме народната власт. Местните хора познаваха своите преследвачи и хората, които са ги малтретирали, докато всички евреи в отряда бяха само от София.

Непосредствено след 9 септември 1944 г. останах няколко дни в град Берковица и след това се върнах в град Фердинанд, откъдето заедно с един братовчед от страна на баща ми се върнахме в София, за да търсим жилище, в което да живеят семействата ни. Намерихме квартира на улица “Найчо Цанов” и извикахме родителите си. Братята ми се върнаха от лагерите. На това място живяхме до заминаването на родителите ми и братята ми за Израел през 1948 г. Първи замина брат ми Бенямин, който е бил на временен лагер на остров Кипър две години, защото тогава емиграцията на евреи към Палестина беше затруднена от англичаните, на които  Палестина беше доминьон. Едва след обявяването на еврейската държава е успял да се придвижи до Израел. Аз не пожелах да замина с тях, защото имах убеждението, че мястото ми е в България, където трябва да участвам в изграждането на новата политическа и икономическа система под ръководството на Българската комунистическа партия.

Докато родителите ми бяха в България след 1944 г. продължихме да спазваме еврейските обичаи. Ходихме редовно на синагога на празниците. През 1948 г. получихме помощ от дрехи от фондация “Джойнт”. След 1944 г. в София имахме еврейска организация. Имахме и еврейска болница на улица “Позитано”, в която работеше мой роднина. В момента тази болница е профилирана като сърдечна клиника.

По време на изселването на моето семейство през 1943 г. бяхме принудени да се разделим с много ценни вещи и книги, тъй като нямахме собствена къща, а също и не можехме да вземем много предмети с нас. Затова от моите близки са останали твърде малко неща като спомен. Семейството ми имаше много красиви книги на иврит с кадифени корици и извезана върху тях еврейската давидова звезда, които са оставени в къщата, от която сме били изселени. От майка ми съм запазила едно килимче, което е изработено ръчно преди повече от сто години. Също така бях запазила специално облекло, което майка ми е обличала при раждането на децата си и специални чаршафи. Облеклото, което е обличала майка ми, беше от лъскав плат, подобен на брокат, розово на цвят, със златни и сребърни нишки по него. Тези вещи, които бяха останали от майка ми при мен, за съжаление се загубиха при едно изложение в еврейския културен дом.

Имам трима братя като най-големият, Елиезер, е от първия брак на баща ми. Той първоначално живя при майка ми и баща ми, след това го взе майката на неговата майка и след години  - след 1941 г. дойде да живее при моето семейство. През тези години трябваше да ходи по трудовите лагери, където изпращаха евреите на принудителен труд. Другите ми братя са Бенямин и Самуил. Всички са завършили еврейското училище в София. През Холокоста двамата ми по-големи братя бяха изпратени в трудови лагери, където са прекарали няколко години. Заминаха за Израел заедно с родителите ми.

Родителите ми се установиха в град Яфо, където и до днес живее единият ми брат Самуил. След като се установяват в Израел, баща ми е станал амбулантен търговец, а братята ми са работили черна работа. Само един от братята ми, Бенямин, успя да се устрои много добре. Другият ми брат - Елиезер, който се ожени там и създаде голямо семейство с пет деца, беше дребен търговец. Най - малкият ми брат, Самуил, работеше в една филмова къща – “Фокс Муви Тон”. В момента имам един брат в Израел и много племенници. Роднините ми по майчина линия също се установиха в град Яфо. Моите лели са се установили в Яфо, Бат Ям и Реховот.

Ходила съм около десет пъти в Израел. Всичките ми близки живеят там. Там имам брат, братовчеди и много племенници. От страна на баща ми остана само една братовчедка, която е дъщеря на най-големия му брат – Рахамин. Първият път пътувах със самолет. Само майка ми успя да дойде в България след заминаването си през 1948 г. - дойде да види дъщеря ми през 1971 г. Малкият ми брат Самуил идва почти всяка година напоследък в България. Поддържам връзка с него тъй като в момента обстановката в Израел е много тежка.

През същата 1944 г. постъпих на работа в милицията като оперативен работник. Там работих до 1952 г., когато се взе решение евреите да освободят ръководните постове. През 1952 г. в Съветския Съюз започна процес срещу лекарите. Тогава евреите там са обвинени, че работят против съветската власт. Тъй като България беше подчинена на Съветския съюз, всички евреи бяха изгонени от служба в милицията. По това време имаше много евреи в милицията – особено в моя отдел, който се занимаваше с печата, дружествата и училищата. От него бяха изгонени много квалифицирани служители, тъй като в моя отдел се изискваха познания и по западни езици. След като и аз бях освободена, намерих работа в Личен състав на Градското управление на дирекция “Народно здраве”. Тя просъществува за кратко време и след това преминах на работа отново в Личен състав на Материално-техническо снабдяване към Министерството на строежите, откъдето се пенсионирах.

До 1956 г. евреите в България трудно можеха да отидат при своите близки, които бяха заминали преди това. През 1957 г. успях да замина за Израел с големи затруднения със специалното разрешение на един от заместник министрите на МВнР. След 1952 г. в структурите на Министерството на вътрешните работи останаха да работят само някои оперативни работници евреи, които преподаваха криминалистика и право. По тово време поддържах редовна връзка с моите родители. От министерството ми съобщиха, че не може повече да поддържам такава връзка докато работя там. Аз предпочетох родителите ми в тази ситуация и затова бях освободена с мотива, че съм имала “неподходящо обкръжение” като служител на МВР. Това “неподходящо обкръжение” всъщност беше връзката ми с Израел.

През 1956 г. работех в министерството на строежите. Работих в Личен състав и трябваше да следя за настроенията на работниците, за да не се получи това, което стана в Унгария през същата година. Всичко това се осъществи с повишаване на дисциплината по работните места на хората. Министерствата взимаха мерки да предотвратят всякакви предпоставки за антисъветски настроения в България.

След като моите родители заминаха за Израел през 1948 г., аз се преместих в друга, по-хубава квартира, която беше в жилище на изселили се евреи. Там имах право да обитавам една от стаите. В това жилище се запознах с моя бъдещ съпруг. Съпругът ми Моис Шемая Асаел е роден в град Дупница. Той е оптик по професия. Завършил е полувисше образование в полувисш институт за оптика в София към Министерството на народното здраве и е работил повече от 40 години като оптик. Неговото семейство не замина за Израел, а купиха къща в София на улица “Софроний Врачански”, където заживях със съпруга ми около двадесет години – до 1970-та година. След това се преместихме в жилищен комплекс “Младост” [краен южен квартал на София], кадето живея и до днес.

За нас, евреите, беше добре, че властта беше в ръцете на Българската комунистическа партия. Това ни даде възможност да участваме и да работим в държавните институции.  Преди това [преди 1944 г.] не сме имали такава възможност и нашите права бяха потъпкани. Нямахме възможност да се образоваме дори и да искаме. През целия период на управление на Българската комунистическа партия аз съм поддържала официалната й позиция по отношение на събитията в Унгария през 1956 г. и в Чехия през 1968 г. Самата аз бях член на Българската комунистическа партия, а сега членувам в нейния наследник – Социалистическата партия.

Докато моите родители бяха  в България до 1948 г., продължавахме да спазваме еврейските обичаи, събирахме се на празниците, ходехме на синагога. След заминаването на родителите и братята ми за Израел, аз и съпругът ми се придържахме по-малко към еврейските традиции. Работила съм и в събота, защото в България дълго време беше работен ден. Значението на еврейските традиции постепенно загубиха своето значение, тъй като аз и съпругът ми Моис Асаел бяхме ангажирани с много работа – работили сме плътно по шест дни в седмицата.

Дъщеря ми Регина се роди през 1968 г. Тя искаше да наследи баща си и отиде да учи в техникум по оптика. Там обаче предпочете да се занимава с лазерна оптика. Работеше в “УчТехПром” [завод за лазерна техника], но след като спряха поръчките от Съветския съюз след политическите промени в България през 1989 г., беше освободена от работа. Сега работи в социални грижи в община “Младост”. Дъщеря ми се омъжи за българин и има две деца – Симона и Мартин.

Всяка година през 60-те съм ходила на почивка със съпруга ми. През 70-те всяка година съм водила дъщеря си на море. Тогава имахме работа и възможности за почивка на курорт. След като дъщеря ми стана ученичка, ходеше на почивка и през зимната, и през пролетната, и през лятната ваканция. До 1989 г. живяхме добре. След промяната в България от 10 ноември 1989 г. не живеем добре.

В еврейския културен дом си имаме група, в която се събираме и си говорим на иврит. Подобна група има и за говорещите на ладино. Аз участвам и в двете групи. Аз съм завършила еврейско училище преди 65 години и мога да говоря на иврит. В други групи се преподава иврит за тези, които искат да заминат за Израел. В момента се старая да помагам на семейството на дъщеря ми с каквото мога. Зачитам всички еврейски празници, ходя на синагога. Вкъщи имам специален свещник за еврейския празник на светлината - “Ханука”. Наскоро направих “Бат Мицва” на внучката ми Симона в централната синагога – на 12 г. момичетата навлизат в  живота. Присъстваха 120 души. Внучката ми си беше подготвила слово, което прочете пред присъстващите. Стана голям празник. Почерпихме гостите с кашерна храна.

                   Интервюиращ: Димитар Божилов
Преводач: Теодора Кърджиева

Анелия Касабова

Моите прадеди по майчина линия са дошли от Испания преди около пет века след прогонването на евреите от кралица Изабела. Езикът, типичните сефардски ястия имат корен от тази страна.  Моята баба по майчина линия Естер е родена в град Ниш в Сърбия1. Там е имала много голямо семейство, с което е поддържала контакти до втората световна война. За голямо съжаление  всичките й роднини са били депортирани и изтребени в лагерите на смъртта. Тя е имала истински късмет, че когато е била на 16 години,  е заминала и останала в град Кюстендил, където са я сватосали за дядо ми, който е роден там и така създават семейство. Раждат им се шест дъщери и един син.

Дядо ми Йосеф Лазар е роден в село Соволено до град Кюстендил и е бил търговец на леблебия. Чувала съм, че дворът на дядо ми е бил пълен с чували с леблебия, която дядо ми е продавал. Майка ми ми е разказвала как веднъж се е спънала в тези чували и е паднала така, че й се е усукало коляното. Някакъв народен лечител само с една манипулация й наместил коляното. Семейството на баба ми и дядо ми е живяло много бедно. Имали са общо седем деца – шест сестри и един брат, който още деветнадесет годишен е заминал за Франция и повече не се е връщал в България. Дядо ми сам  е изкарвал прехраната им. Баба ми Естер Лазар се е занимавала с домакинството. По-късно дядо ми е станал хазан на синагогата в Кюстендил до преместването на цялото семейство в София. Всичките ми роднини от Кюстендил са заминали за Израел след 1948 г. Моят дядо беше религиозен, но се обличаше цивилно. Той имаше много книги на иврит, имаше и Талмуда и непрекъснато си четеше молитви.

В кръщелното свидетелство на моята майка е отбелязано, че е родена на улица “Градец” № 654 през месец март, 1906 г.. Родителите на майка ми са живели там под наем. По това време много малко хора са разполагали със собствени жилища. Къщата, в която се е родила майка ми, се е намирала някъде при Хисарлъка [възвишение над централната градска част на града]. Точното й местоположение не знам, защото цялото семейство на майка ми се премества да живее в София в началото на 20-те години на 20 век. Всичките й сестри и брат й са били съвсем млади и повечето са започнали работа като продавачи в магазини. След като се прехвърлят в София, се настаняват на улица “Пиротска”, а след това в къща в еврейската махала на “Ючбунар”[махала в София] – на улица “Отец Паисий”, където съм родена. На улица “Пиротска” имаше много търговци на платове и в такива магазини майка ми и сестрите ми успяха да започнат работа. Една от лелите ми – Зелма се е омъжила за търговец на платове и се е завърнала да живее в Кюстендил, където къщата им се намираше в центъра на града. Спомням си, че когато бях малка, майка ми ме водеше всяко лято в Кюстендил на гости при моята леля.

Родена съм в София през 1933 г. в Майчин дом. Майка ми е единствената от всичките си сестри, която се е омъжила за българин – Йордан Тодоров Ангелов. Това, че не се е омъжила за евреин, не е било проблем в семейството. Разделят се почти веднага при неясни за мен обстоятелства в началото на 30-те години. Аз много уважавах баща си. Той имаше леви идеи. Роден е в Свищов и е бил военен организатор на Свищовската съпротива, за което има присъда от 20 години строг тъмничен затвор в Търново. Баща ми непрекъснато е имал проблеми с властите преди и по време на Втората световна война заради левите си убеждения и антифашистката си дейност. Това неизбежно е повлияло на отношенията му с  майка ми. Баща ми е бил комунист и името му е било добре познато в Свищовския край като военен организатор на бойни акции, насочени срещу прогерманската политика на България по време на Втората Световна Война. 

През 1932 г. баща ми е бил осъден на 12 г. строг тъмничен затвор в град Велико Търново. Освободен е преди 9 септември 1944 г. с амнистия [9 септември 1944 г. е датата на комунистическия преврат в Бялгария]. След това обаче имаше лошо досие и никъде не го приемаха на работа. След 9 септември 1944 г. беше овъзмезден и стана активен борец против фашизма и капитализма. През цялото време съм поддържала връзка с моя баща.

Израснала съм на улица “Отец Паисий” в София, където са живели майка ми, баба ми и дядо ми. В София баба ми е продължила да се занимава с домакинска работа, а дядо ми е започнал работа в Централната Софийската Синагога като е бил на длъжност да опява покойниците. Организирал е целия ритуал при погребенията.

Вуйчо ми Соломон е заминаал за Франция след преместването на семейството в София. Първоначално е постъпил на работа в някаква фирма. Неговият шеф го харесва като служител и го взима със себе си едва деветнадесет годишен във Франция - на работа във фабрика за чорапи “Честърфилд”. Там той се е замогнал и започнал да помага на целия ми род с парични средства. Цял живот е издържал баба ми и дядо ми дори след тяхното заминаване за Израел. Този мой вуйчо не се е връщал нито веднъж в България след заминаването си. Може би се е опасявал от това, че не е служил в българската армия.

По време на фашизма, във Франция, моят вуйчо е имал много интересен период. В продължение на няколко месеца се е крил в едно мазе на дъщерята на шефа си, която е била влюбена в него. Буквално е бил зазидан, за да не го открият. Имал е само един малък отвор, през който е получавал храна. По този начин той е успял да се спаси по време на окупацията на Франция от германците през Втората световна война. Вуйчо ми не се е оженил за дъщерята на шефа си, а за една еврейка от български произход. Беше много благороден човек, който имаше грижата да подпомага близките си в България и в Израел.

Най-голямата сестра на майка ми се казва Бука, както е по традиция най-голямата дъщеря да се казва така, след това е Софи, следват Зелма, моята майка Виктория, след нея по възраст е Лунна Албелда и най-малката сестра се казва Паола. Най-малката ми леля почина на 92 годишна възраст през миналата година – 2001 в старчески дом в Израел. Всичките сестри на майка ми са се омъжили в София без зестра, защото всички са били много бедни. Когато се преместват в София всички намират някаква работа и помагат в издържането на семейството. Майка ми е имала желание да получи някаква квалификация, изкарала е курс по машинопис и е започнала работа като машинописка на десетопръстна система. На този курс се е запознала с моя баща. По това време всички живеят в една къща на улица “Пиротска”. На улица “Отец Паисий” вече не сме живели всички, защото някои от лелите ми вече са били омъжени. В тази къща, която се намираше в един вътрешен двор, живеехме само аз с майка ми, дядо ми и баба ми. Останалите сестри на майка ми са живели при семействата си.

Дядо ми по майчина линия винаги беше с голяма брада. Знаеше много поговорки на ладино. Например - “Когато много притъмнява – това е, за да стане по-светло”. Друга една поговорка е “Тиквата, където преминава, не оставя никакви следи”. На български език той често повтаряше и поговорката – “Направи добро, пък го хвърли под камък”. В семейството ни се говореше само на ладино. Баба ми почти не знаеше български. Майка ми също говореше на ладино. Въпреки, че дядо ми е бил хазан, повечето от роднините ми не бяха много религиозни.

Къщата на “Отец Паисий”, където живеехме с баба ми и дядо ми, беше много скромна. Имаше две стаи и един тъмен коридор. През този период не си спомням да сме използвали газова лампа или котлон, тъй като в къщата имаше електричество. Отоплявахме се с печка на дърва, на която баба ми и майка ми готвеха. Майка ми беше много гостоприемна и в къщата винаги миришеше на кафе. Аз все исках да го опитам, но приятелките на майка ми ме плашеха, че ще ми почернеят зъбите. Като малка бях много палава и все тичах по трамвайната линия на улица “Пиротска”. Веднъж дори, след като съм излязла от къщи, бях застанала на трамвайната линия и цял трамвай спря заради мен. Ватманът слезе, хвана ме за ухото и ме накара да го заведа до мястото, където живея. След като го заведох, се накара и на майка ми и баба ми, че не следят къде ходя.

Семейството ми не беше строго религиозно, но зачиташе всички еврейски празници. Спазвахме Кашер. Много весел празник беше Фрутас – празника на плодовете и дърветата. Тогава майка ми правеше на всички специални торбички, които бяха пълни с плодове. Беше много хубаво да се засади дръвче. Спомням си, че баба ми правеше специални питки за Песах. Дядо ми Йосеф четеше молитвата на древноеврейски. Типично за сефардските евреи празнично ястие беше масапан. Той се приготвя само от бадеми. Първо се сваряват бадемите, после се смилат и се сгъстяват със захар и се предлагат само на тържествени случаи – на сватби и бар – мицва [когато момчето навърши 13 години]. Когато ходих на гости на дъщеря ми, която живее в Испания, единствено там видях да се продава масапан в кутии на килограм. Намерих много общи черти между нас и испанците. Испания е втората страна след Израел, която приема граждани от сефардски еврейски произход и им дава поданство. Именно по този начин дъщеря ми, която е цигуларка, замина за Испания и получи поданство. Свирила е на концерт на Пласидо Доминго.

Семейството ни спазваше Шабат. Приготовленията за празника започваха още от четвъртък, когато се правят сладкишите и идеално се почиства къщата. През този ден трябва да се закупи месо и продукти от кашерен магазин. Купува се жива кокошка, която се занася в синагогата, за да я заколи шохетът [колач в синагогата]. Приготвяха се много разнообразни ястия. Баба ми беше изключително елегантна и имаше специални дрехи, които обличаше само на празника.Обикновено на молитвата на Ночи ди Шабат – вечерната молитва за Шабат в синагогата присъстваха предимно мъжете, облечени в официални тъмни костюми, бели ризи, талет и кипи, изпълнени от текстил или ръчно плетени. Облеклто на жените се състоеше от затворена около врата рокля с дълги ръкави и с шал на главата. Палеха се две свещи – една за Шабат, а другата пазеща този празник. В събота сутрин на молитва в синагогата еврейката можеше да се почувства дама и да получи оценка за шапката си, лачената чанта и цялостния тоалет.

Тъй като съм отраснала без баща и съм първородената внучка, винаги съм имала усещането, че имам шест майки. Всичките ми лели много ме обичаха и по няколко седмици съм прекарвала на гости при някоя от тях. Леля ми Мара (Лунна Албелда) живееше на улица “Братя Миладинови” с чичо ми Анрико и преди да се роди братовчед ми, аз съм прекарвала при тях много често по няколко седмици. Гостувала съм и на другите сестри на майка ми, всяко лято ходехме с майка ми на гости на леля ми Зелма, която се омъжи за търговец на платове и се върна да живее в град Кюстендил. В годините преди Холокоста в къщата на улица “Отец Паисий” аз и майка ми живеехме с баба ми и дядо ми. Братът на майка ми - Соломон се беше установил трайно във Франция, а сестрите й живееха при съпрузите си. Леля Зелма се премести в Кюстендил, а останалите ми лели живееха в София. Леля Паола живееше при съпруга си Соломон  на булевард “Христо Ботев”, леля Бука при втория си съпруг Буко Нисим, леля Лунна при съпруга си Хаим Албелда и леля Софи със съпруга си Хаим.

Съседите ни в София бяха предимно евреи. Махалата, в която живеехме беше населена предимно от евреи и беше известна под името “Ючбунар”. Точно до нашата къща живееше еврейско семейство, с което бяхме роднини. Играех с децата от това семейство във вътрешния двор.

Ходила съм на детска градина на улица “Денкоглу”, а след това на училище в българското основно училище “Патриарх Евтимий”. Там съм учила една година и си спомням, че ни дадоха свидетелствата на бърза ръка преди да ни изселят в град Берковица.

Първите антисемитски настроения почувствах най-силно когато в киното на улица “Солунска “ даваха филм за Исус Христос и след прожекцията децата в махалата ме наричаха “чифутка” [обидно обръщение към евреи], убийца на Христос. Всички евреи бяха задължени да носят значки, за да се подчертае еврейският им произход. Когато изселиха най-малката ми леля Паола, която живееше на булевард “Христо Ботев”, в Разград, тя остави всичките си мебели на съседите си, които не й върнаха нищо когато се върна в София.

Целият ни род преживя голям страх през периода на Холокоста. Много хора бяха принудени да се разделят с имуществото си, което или го подаряваха, или го продаваха на безценица. Все пак оценявам толерантността на българското население през тези тежки дни. Безспорен факт е, че единствено в България евреите бяха спасени като не бяха изпратени в концлагери. Като цяло въпросът за спасяването на българските евреи е проблематичен и много се коментира, но по-важното е, че бяхме спасени. От друга страна много евреи от окупираните територии в Сърбия от български войски под върховно германско командване бяха депортирани и загинаха в лагерите на смъртта. Спомням си вагоните с евреи от Сърбия, които преминаваха през територията на България при депортацията.

Бяхме изселени в Град Берковица през 1943 г. Там ни настаниха в едно училище, в което се хранехме от общ казан. След това отидохме в една къща, в която нямаше електричество. Светехме си с газови лампи. Живеехме под наем в доста мизерна квартира, а отивахме да се храним в училището от обществен казан. Спомням си, че през цялото време дядо ми си четеше молитви. Майка ми и аз бяхме изселени заедно с баба ми, дядо ми и леля ми Лунна Албелда, която наричахме “Мара” с детето си. Атмосферата беше много тягостна.

Малката ми леля Паола и съпругът й Соломон бяха изселена в Разград, а леля ми Зелма беше върната в Кюстендил. Тя е имала голяма любов с чичо ми Моис Аврамов, който е бил търговец на платове. Тогава в Кюстендил бяха приготвени вагоните, с които е трябвало да бъдат депортирани в лагерите на смъртта. Леля ми Зелма и чичо ми Моис са преживели непосредствено ужаса от пряката заплаха да бъдат изпратени в концлагер. Леля ми Софи се омъжи за месарин от “Халите” [голям магазин в центъра на София]. Тогава “Халите” беше като огромна месарница. След като заминават за Израел, съпругът на леля ми Софи – чичо Хаим продължи да се занимава с дребна търговия и като цяло не се устрои много добре. Най-голямата ми леля Бука се е омъжила още в Кюстендил и е имала много колоритна и оригинална сватба с духов оркестър. След това овдовява и се омъжва повторно. По време на изселването е била в град Русе.

Чичо ми Анрико, съпругът на леля Мара, беше трудовак по това време. Мъжете от еврейски произход бяха взимани в трудови лагери. Чичо ми Анрико е бил офицер – капитан по време на първата световна война в Барселона. След това е работил като банков чиновник. След години, след като замина и се установи в Израел, научи иврит перфектно и пак постъпи като директор на банка. Предполагам, че и чичо Хаим, съпругът на леля ми Софи, също е бил в трудов лагер.

Евреите в София имаха разнообразни професии. Чичо ми Анрико беше директор на банка, другият ми чичо Моис беше търговец на платове, съпругът на леля Софи чичо Хаим беше месар, чичо Мони беше чиновник. Измежду евреите имаше и много лекари, търговци. По-бедните еврейки като лелите ми бяха продавачки, а богатите просто не работеха. Нашата махала – Ючбунар беше мястото, където живееха бедните евреи. Булевард “Стамболийски” и улица “Пиротска”, които са били населени предимно от евреи, са били много колоритни места на София. Продавали са се типичните еврейски печени яйца, леблебия, улиците винаги са били много оживени.

След завръщането ни от изселването в град Берковица се настанихме да живеем на улица “20-ти април “ №22 в София. На практика това беше къщата, от която беше изселено семейството на леля ми Лунна Албелда. Взехме решение да живеем на едно място със семейството на леля ми. Баба ми и дядо ми бяха вече пристигнали в София и живееха на друго място пак на улица “Отец Паисий”, но в друга къща. Живели сме под наем и не съм се запитвала какво се е случило с предишната ни къща на улица “Отец Паисий”. Спомням си, че моят братовчед, който е син на леля ми Лунна Албелда, вече като адвокат дойде от Израел със съпругата си и един от тримата си синове и отиде да им покаже мястото, където е роден.

Като цяло българите винаги са били много толерантни към евреите. Имаше антисемитизъм, има и сега за съжаление в някои среди. Като малка съм имала случаи, когато са ме наричали “чифутка”, за което ми беше много мъчно и не разбирах защо това трябва да се случва. По време на изселването имахме много добри отношения със съседите си в Берковица. Те даже имаха желание да ни помагат и се отнасяха състрадателно към нас. Там не сме чувствали антисемитизма.

След създаването на Израелската държава моите роднини започнаха поетапно да заминават. Повечето от лелите ми заминаха през 1949 и 1950 г. Аз и майка ми заминахме последни през 1953г. Тогава учех в езиковата гимназия в град Ловеч. На мястото на Американския колеж в Ловеч след 9 септември 1944 г. се създаде гимназия за изучаване на чужди езици. Заминах за Ловеч когато бях на 12 г. и там продължих да уча в продължение на четири години. Преди това бях учила четири години във френския колеж в София на улица “Лавеле”, където имаше специална паралелка за изучаване на езика. Бях учила и в прогимназията на улица “Шипка”. В езиковата гимназия продължих да изучавам френски език. През това време майка ми подготвяше документите за заминаването ни за Израел.

След 1948 г. всяка година заминаваше по една моя леля. Баба ми и дядо ми също заминаха и ние с майка ми останахме последни. По този начин вече имахме информация за мястото, където заминаваме и имаше кой да ни посрещне и да ни упъти при нужда. Баща ми остана в България, тъй като с майка ми бяха разведени.

Заминахме за Израел през 1953 г. от Италия. Прекосихме цяла Югославия и пристигнахме в Неапол, където трябваше да стоим десет дни докато се качим на един голям кораб “Йерусалим”, с който трябваше да заминем за Израел с голяма група други заминаващи евреи от България. След 1948 г. имаше непрекъснат поток от заминаващи хора за Израел. Тръгнахме от Неапол и пристигнахме директно в Хайфа. Там ни чакаха нашите близки, които се бяха настанили в Тел Авив. Първите години са били много тежки за тях, тъй като са живеели в бараки, но постепенно с помощта на моя вуйчо Соломон, който живееше във Франция, всички мои лели успяха да си построят по една малка къщичка в Тел Барух. Тези къщи съществуваха доскоро, но Тел Барух стана модерен квартал на Тел Авив и на тяхното място се издигнаха модерни сгради.

Когато пристигнахме в Израел, дядо ми беше вече починал в бараките край Хайфа. Той се е разболял тежко, тъй като климатът не му е понесъл. Предчувствал е, че ще бъде в тежест на близките си и умишлено е престанал да се храни и постепенно е угаснал. Настанихме се в една къща в Тел Барух заедно с баба ми и леля ми Лунна Албелда с нейното семейство, с което бяхме заедно и при изселването ни в Берковица и след това във София.

В Израел моите близки ме изпратиха веднага да уча иврит в Йерусалим в Институт за изучаване на иврит. Това беше много сериозен център за изучаване на езика и аз останах там за една година на пълен пансион. В този институт учеха езика само емигранти с висше образование като лекари инженери и хора, които искаха сериозно да научат езика. От цялото ми семейство само дядо ми знаеше иврит преди да заминем за Израел. С баба ми, която почти не знаеше български, сме разговаряли на ладино. Самата аз не съм ходила в еврейско училище в България и трябваше бързо да науча иврит, което беше много важно за един млад човек в Израел.  

Издържах се с помощта на лелите и вуйчо ми, който беше директор на фабрика за облекло във Франция и подпомагаше всичките си роднини с финансови средства. Те плащаха месечната ми издръжка. Майка ми първоначално не работеше, но по-късно започна работа във фабрика за боядисване на пагони. Аз също работих там за съвсем кратко време преди да замина за Йерусалим да уча иврит. Останал ми е бегъл спомен от миризмата на боя.

След като завърших езиковия институт, трябваше да ме вземат войничка. Затова веднага се записах в училище за медицински сестри пак в Йерусалим, където учих две години. През това време усилено си кореспондирах с моя бъдещ съпруг и вече бях взела решение да се върна обратно в България. През една ваканция от времето, в което учех в езиковата гимназия в Ловеч преди да замина за Израел , една моя приятелка ме запозна с моя бъдещ съпруг, който по това време учеше във Висшето военно училище за строителни офицери в София.

Завърнах се в България сама през 1956 г., за да се омъжа и да живея със съпруга ми Любомир Касабов. Тогава нямаше удобен транспорт до България – нямаше самолетни полети или редовни корабни маршрути и аз пътувах с малка българска гемия от Хайфа до Бургас [пристанищен град в България]. Познавах капитана, който живееше във Варна и често го срещах из града. Той все ми напомняше с каква гемия съм доплавала до България. В Бургас ме посрещна фамилията на моя бъдещ съпруг – майка му, баща му, брат му със съпругата си. Това беше много голямо събитие. Съпругът ми е бил много смел да се ожени за израелка от “капиталистическа” държава, с която България не е била в много добри отношения. Омъжих се през същата 1956 г. в град Варна. Съпругът ми беше офицер и са можели да го уволнят за това, че се жени за гражданка от “капиталистическа” страна. През същата година приех отново българско гражданство.

Във Варна живяхме 20 годин. Съпругът ми беше офицер с квалификация на строителен инженер. Работата му не беше лека – ставаше много рано и се прибираше късно. Аз започнах работа в една библиотека “Максим Горки” като преподавател по френски език. През лятото бях администратор в хотел “Рила” в курорта “Златни пясъци”. По-късно работех в курортно-квартирна служба на гарата, където приемах и настанявах курортисти. Във Варна на 24 юли 1957 г. се роди дъщеря ми Мадлен, която още от малка показа музикални данни и я записахме в музикалното училище. Междувременно и майка ми се върна в България, за да живее близо до мен и семейството ми. Отново се събра с баща ми и сключиха брак в София. Идваха ни на гости във Варна.

Съпругът ми беше прехвърлен от щаба на армията от Варна във София и така през 1970 г. всички се преместихме да живеем в София. Дъщеря ми вече беше започнала да учи в музикалното училище във Варна и продължи в музикалното училище в София. След това постъпи в консерваторията със специалност цигулка, завърши я и чрез конкурс постъпи на работа в оркестъра на Софийската опера. През това време се омъжи и ми се родиха двете внучки.

В София  започнах да работя като администратор в Окръжна болница и насочвах пациентите към лекарските кабинети. Бях администратор и в Студентска поликлиника. По това време съм била само българска гражданка. Така набрах един трудов стаж, който не стига даже и за половин пенсия. След това се занимавах изключително с внучките си. Дъщеря ми пътуваше доста често с оркестъра на Софийската опера и отсъстваше от къщи. Голямата ми внучка съм започнала да я гледам още когато беше на 4 месеца. След това отгледах и малката ми внучка.

Най-голямата промяна в личен план напоследък за мен е, че дъщеря ми замина за Испания и остана да живее там. Ходила съм няколко пъти на гости на дъщеря ми. Те също идват в България през лятото.  През останалото време със съпруга ми сме сами и ни е мъчно, че дъшеря ни и нейното семейство не са наблизо.

Дъщеря ми се яви на конкурс, с който се набираха музиканти за Кралския симфоничен оркестър в Севиля и го спечели. Замина първоначално сама и след една година взе при себе си дъщерите и съпруга си. Така повече от десет години със съпруга ми сме сами в България, а дъщеря ни със семейството си живее в Испания. Голямата ми внучка вече е на 21 години и следва в консерваторията в Мадрид. Малката е на 14 г.също свири на цигулка. Цялото семейство на дъщеря ми има испанско поданство. Испания е втората страна след Израел, която дава поданство на сефардските евреи, защото преди около петстотин години евреите са били прокудени от Испания и са се разпръснали в границите на Османската империя.

Като цяло имам лява политическа ориентация. Когато бях млада не съм се интересувала от политика. Когато емигрирах в Израел не одобрявах буржоазния тип маниери, които имаха хората там. Не бях свикнала с гледката на елегантно облечени жени с чадъри и кученца, прекарващи часове по кафенетата. По това време в България нямаше такова нещо, а хората работеха и не си губеха времето по този начин.

С моя съпруг сме ходили два пъти до Израел след 1970 г. по покана на моите братовчеди. Това беше много вълнуващо за него, тъй като той никога не беше излизал извън страната. Първият път беше за бар-мицвата на един от синовете на моя братовчед Давид, която беше организирана много тържествено и вторият път отидохме за сватбата на дъщерята на същия този братовчед. Така съпругът ми се запозна с всичките мои роднини в Израел. Всичките ми лели за съжаление не са живи вече, останаха само братовчедите. Едната ми братовчедка живее в Америка, двама са в Израел и аз съм в България.

И сега продължавам да чествам всички еврейски празници. На Песах хляб не се яде. Замесват се бойо или маца. В по-стари времена по-бедните евреи са замесвали питки само със вода и брашно без сол и квас – това е т. нар. “бойо “. Бойо се омесва като питка, докато мацата е тънка, леко надупчена и изпечена кора. Обикновено днес те се кулуват готови от синагогата. На празничната трапеза през първите две нощи “седра” се слагат седем неща – маца, яйце, маруля или хрян, магданоз, кост от печено месо, ябълка и харосет. Харосет е сладкиш, който се прави от фурми, сладки ябълки, смлени орехи, захар, канела, карамфил, лимони и портокалова кора. Портокаловата кора се настъргва и бялата й част се сварява и след като омекне се изцежда и се смачква на пюре. След това всички продукти се смесват и се сваряват. Така се получава сивкаво –кафяво пюре. Друг типичен сладкиш за Песах се прави от маца и се нарича бурмоликос. Този сладкиш е типичен за България. Когато бях малка винаги за Песах имаше бурмоликос. Корите маца се накисват във вода, изстискват се хубаво, омесват се с яйца и с малко черен пипер и се пържат в тигани с гнезда. Ядат се сиропирани или поръсени с пудра захар. Допълнително се поднася пасхално вино и купичка солена вода.

Когато се завърнах от Израел продължих да поддържам връзка с моите роднини там. Пишех писма на моята майка преди да ме последва в България и на лелите ми. Не съм имала никакви затруднения в поддържането на комуникация с близките ми. Приемала съм и гости от Израел съвсем легално. Съпругът ми можеше да бъде уволнен заради това, тъй като беше офицер в армията по време на тоталитаризма. По-късно, след като моят съпруг се пенсионира, научихме от негови бивши колеги от Държавна сигурност, че през цялото време моите писма са били следени и прочитани. Цялата ми кореспонденция е била редовно следена и проверявана. 

По отношение на събитията в Чехия се наблюдаваше едно раздвоение в настроението на гражданите. Една част от обществеността  оправдаваше сляпо военната намеса в Чехия, а друга част, включително и от партийния елит, не одобряваше насилието, което се прилагаше.  

Винаги съм се притеснявала за моите близки в Израел и през войните от 1967 и 1973 г. и сега, когато има ескалация на напрежението в конфликта с арабите и непрекъснатите терористични актове. Всичките ми братовчеди бяха войници на границите на Израел.

Със съпруга ми сега живеем сами и сме благодарни на еврейския дом, където ходим всеки ден и фактически това ни запълва времето. Ходим на дневен рехабилитационен център в бет ам-а. Там ходим в 10 часа сутрин, там обядваме. В този център има много добри хора, които правят всичко възможно да направят живота на хората от третата възраст поносим. Има и лекар, който следи нашето здраве. Помагат ни със всякакви средства и това е нашето спасение и нашият втори дом. В еврейския културен дом имаме разнообразни занимания, разпределени в клубове, които редовно посещаваме. Такива са клубовете “Здраве”, където поддържаме формата си, клуб “Ладино”, където се упражняваме на ладино, клуб “Иврит”, в който упражняваме иврит. Имаме и клуб “Златна възраст”, в който всяка събота се разнообразяваме с културни занимания – слушаме лекции, музика, участваме в дискусии.

Gizella Eva Kosciss
Wien
Österreich
Interviewer: Tanja Eckstein
Datum des Interviews: November 2004

Frau Kocsiss hatte über ESRA 1 um ein Interview gebeten, denn sie sucht verzweifelt Informationen über das Schicksal ihrer Wiener jüdischen Familie und hofft, auf diesem Weg eventuell Überlebende zu finden.

Sie selber war während des Holocaust ein Kind und nach dem Holocaust für Jahrzehnte im kommunistischen Rumänien eingesperrt, wo es ihr nicht möglich war, viel zu recherchieren.

Als ich sie das erste Mal besuchte, sah ich eine ältere Dame mit weißen Haaren sich aus einem Fenster des Hauses der von mir gesuchten Adresse lehnen, von der ich aber sicher war, dass sie es nicht sein kann, denn ihr Arm war liebevoll um einen Pitbullterrier gelegt.

Ich hatte mich geirrt, sie war es! Der Hund, ein Geschenk ihres Sohnes, wurde sicherheitshalber weggesperrt, was mir, obwohl ich eine große Hundeliebhaberin bin, ganz recht war.

Frau Kocsiss muss mit wenig Geld auskommen, und sie macht auf mich den Eindruck, dass es nur wenige Momente des Glücks in ihrem Leben gab und gibt.

Frau Kocsiss starb im Dezember 2005.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Meine gesamte Familie mütterlicherseits stammte aus Galizien, das ein Teil des großen Königreichs Österreich-Ungarn war. Heute gehört dieser Teil Galiziens, wo meine Familie lebte, größtenteils zur Ukraine. Mein Großvater Bernhard Brück, sein jüdischer Vorname war Berl, wurde am 6. September 1856 in Lemberg [heute Ukraine] geboren.

Sein Vater war Mendel Brück aus Stanislau [heute Ukraine] und seine Mutter Bina, war eine geborene Umarla.

Meine Großmutter Amalia, die am 20. Mai 1860 in Stanislau geboren wurde, soll als junge Frau wunderschön gewesen sein, auch im Alter war sie noch schön. Sie war die Tochter von  Rifke Malke und Seliger Rost. 

Mein Großvater war Eisenbahnbediensteter und musste durch seinen Beruf von Ort zu Ort ziehen. Dadurch wurden alle sechs Kinder der Großeltern an verschiedenen Orten geboren.

Tante Sabina, Bina oder Binka, wie wir sie nannten, wurde am 24. Dezember 1889 in Dolina [heute Ukraine] geboren. Sie war das älteste Kind der Geschwister und auch so schön wie die Großmutter. Als junge Frau besuchte sie in Stanislau das Konservatorium.

Wahrscheinlich lernte sie schon als Kind Klavier spielen, denn alle Geschwister spielten ein Instrument. Bevor sie heiratete, verdiente sie sich etwas Geld, indem sie in Stanislau Stummfilme im Kino musikalisch begleitete.

Sie saß, unsichtbar für das Publikum, neben der Leinwand und spielte passende Melodien. Sie liebte die klassische Musik und spielte wunderschön. Ich durfte es viel später, als ich ein kleines Kind war, in Wien erleben. Tante Bina heiratete in Stanislau den Baron Samuel Halpern, einen Rechtsanwalt aus Striy, der am 25. Februar 1886 in Striy geboren wurde.

Der Onkel Samuel war ein sehr reicher Mann, ihm gehörte halb Striy: Wälder, Felder und Häuser und der Kaiser Franz Josef adelte ihn, weil er im 1. Weltkrieg die k. u. k. Truppen großzügig mit Waren belieferte. Sie bekamen zwei Kinder.

Am 14. Dezember 1914 wurde meine Cousine Selma geboren. Ich weiß nicht, ob sie bereits in Wien oder noch in Stanislau geboren wurde. Am 10. Dezember 1922 wurde in Wien mein Cousin Daniel geboren. Selma war 17 Jahre älter als ich und Daniel war neun Jahre älter als ich.

Mein Onkel Max Brück wurde am 20. Mai 1892 in Stanislau geboren. Er wurde Schriftsetzer und heiratete Esther, geborene Kittner, die am 21. Juni 1902 geboren wurde. Ich weiß, dass mein Onkel in Wien, in der Mariahilferstrasse, in der Druckerei ‚Wassermann’ als Schriftsetzer arbeitete. Er war ein sehr engagierter Sozialdemokrat.

Ab 1936 wohnte der Onkel Max im 16. Bezirk, in der Haberlgasse 22 Tür 8. Vielleicht hat er erst so spät geheiratet, denn davor hatte er noch dieselbe Wohnadresse wie die Großeltern.  Am 14. Mai 1935 wurde mein Cousin Marek geboren. Mein Onkel wurde 1938 von den Nazis verhaftet, eingesperrt und aus Österreich ausgewiesen.

Ich vermute, er hatte 1920 nicht für Österreich optiert und war polnischer Staatsbürger. Vier Jahre verbrachte er dann mit seiner Familie in Olmütz [Olomouc: heute Tschechien]. Wovon sie lebten, weiß ich nicht, ich weiß aber, dass am 4. Juli 1942 die Olmützer Juden nach Theresienstadt 2 deportiert wurden. Mein Onkel und seine Familie waren dabei. Von Theresienstadt wurden alle drei am 14. Juli 1942 mit dem Transport ‚AAX’ nach Maly Trostinec 3 deportiert und ermordet.

Mein Onkel Hermann Brück wurde am 13. April 1897 in Lubaczow [heute Polen], das liegt heute an der polnisch-ukrainischen Grenze, geboren. Er war mit Tante Anna, einer Nichtjüdin, verheiratet. Onkel Hermann besaß in Wien und in Allensteig einen Autofuhrhof mit mehreren Autos. Allensteig ist ein Ort in Niederösterreich.

Onkel Wilhelm Brück wurde am 19. März 1895 in Podvoloczyska, in der heutigen Ukraine, geboren. Onkel Wilhelm hatte in Wien an der Universität einige Semester Medizin studiert, man erzählte zwei oder drei Jahre. Warum er nicht sein Studium beendete, weiß ich nicht. Er trat zum Christentum über und heiratete Olga, eine  Nichtjüdin. Wann das war, weiß ich nicht. Sie hatten keine Kinder. Onkel Wilhelm arbeitete in Wien als Vertreter, aber für welche Firma, weiß ich nicht.

Es gab noch einen Bruder meiner Mutter, den ich nie kennen gelernt habe. Er hieß Josef Brück, wanderte Anfang der 1920er-Jahre nach Amerika aus und arbeitete in New York in der Kosmetik-Branche. Zwischen meiner Mutter und ihm bestand Briefkontakt vor dem Krieg, und ich weiß, er war verheiratet und hatte zwei Kinder, Frederik und Boita. Er soll sogar promoviert und Erfindungen gemacht haben. Nach dem Krieg versuchte meine Mutter ihn zu finden, leider ergebnislos.

Meine Mutter, Sara Gizella Kocsiss, geborene Brück, wurde am 18. August 1902 in Lawoczne, in Galizien, heute liegt der Ort in der Ukraine, geboren. Sie war die Jüngste der Geschwister.  Meine Mutter war gerade zwölf Jahre als die Familie 1914, nach Ausbruch des 1. Weltkrieges, aus Galizien floh.

Da der Großvater bei der Bahn arbeitete, bekam er einen Waggon, und die Familie konnte den Hausrat mitnehmen. In Wien angekommen, lebten sie zuerst zusammen in der Kreuzgasse, im 18. Bezirk. Dann zogen sie, die unverheirateten Brüder Hermann und Wilhelm und meine Mutter mit den Eltern zusammen in eine große Wohnung, in der Leitermayergassse 6, Tür 4. Nachdem ich Jahrzehnte später mit meiner Mutter die Wohnung noch einmal anschauen wollte, wurde uns von den Mietern die Tür vor der Nase zugeschlagen.

Ich kannte diese Wohnung, denn ich war bis 1938 sehr oft mit meiner Mutter bei den Großeltern, Onkel, meiner Tante und ihren Kindern Selma und Daniel in Wien zu Besuch. In dieser Zeit wohnten auch wir dort. Die Familie war religiös, sie hielten die hohen Feiertage, gingen in den Tempel, und meine Mutter erzählte auch, dass mein Vater und ihre Brüder zu Hause beteten und Kerzen gezündet wurden. Meine Großmutter war sehr beliebt, alle erzählten davon, dass sie, wenn sie zum Einkaufen ging, mit vielen Leuten plauderte und oft gegrüßt wurde.

Tante Bina und Onkel Samuel hatten eine Wohnung im 9. Bezirk, in der Borschkegasse 17 Tür 18. Ich war nie dort zu Besuch, denn sie kamen immer, wenn wir in Wien waren, zu den Großeltern.

Onkel Samuel arbeitete als Rechtsanwalt und Tante Bina hatte ein großes Textilgeschäft in der Wipplinger Straße Nummer 25. Wenn wir in Wien waren, besuchten wir die Tante auch in ihrem Geschäft. Ich weiß, dass auch diese Familie religiös war, denn wenn sie zu Besuch zu den Großeltern kamen, sagten sie oft, sie kämen gerade aus dem Tempel.

Meine Mutter besuchte in Wien die Bürgerschule und die Handelsschule und erlebte schon damals den Antisemitismus. Sie war sehr hübsch und es gab viele neidische Kinder, die ständig ‚Jüdin, Jüdin, Jüdin...’ hinter ihr herriefen. Meine Onkel erzählten oft, dass auch sie sehr unter dem Antisemitismus gelitten hätten.

Meine Mutter war sehr fleißig, und die Lehrer waren nett zu ihr. Ein Lehrer schrieb einmal in ihr Heft, sie wäre die beste Tänzerin der Klasse 2 e. Er war der Besitzer der Handelsschule Alina und unterrichtete die Jugendlichen auch. Aber ein Professor sagte einmal zu meiner Mutter: ‚Schade, dass du eine Jüdin bist.’ Sie antwortete: ‚Für mich ist das sehr schön, ich freue mich, dass ich Jüdin bin.’

Da meine Mutter genauso gut wie ihre Schwester Bina, Klavier spielte, nehme ich an, sie besuchte in Wien das Konservatorium. Nach dem Besuch der Handelsschule wurde sie Büroangestellte in der Staubsaugerfirma ‚Lux’ im 1. Bezirk, im Stock am Eisen.

Mein Vater hieß Dr. Josef Kocsiss. Er wurde am 5. März 1903 in Borod [heute Rumänien], das ist eine kleine Stadt in der Nähe von Oradea, geboren. Die Familie meines Vaters stammte aus der ungarischstämmigen Minderheit in Rumänien. Wo genau sich meine Eltern kennen lernten, weiß ich nicht.

Mein Vater studierte an der Universität Wien Medizin und warb, ich glaube, fünf oder sechs Jahre um meine Mutter. Wie schon gesagt, sie war wunderschön, hatte natürlich viele Bewerber, und sicher war ein Problem, dass mein Vater nicht jüdisch war, denn weder seine Familie war von der Wahl begeistert, noch ihre Familie.

Aber die Liebe siegte und am 3. Januar 1929, mein Vater hatte gerade die Universität erfolgreich beendet, heirateten meine Eltern in Wien. Wo sie heirateten, weiß ich nicht.

Auch Onkel Hermann und Onkel Wilhelm Brück heirateten nichtjüdische Ehefrauen. Onkel Wilhelm trat sogar zum christlichen Glauben über, aber ich weiß nicht, wann das war und ob die Großeltern noch lebten. Die Familie Brück in Wien und die Familie Kocsiss in Alesd [Rumänien], dort besaß die Familie meines Vaters Apotheken, waren nicht gerade befreundet. Die Eltern meines Vaters gehörten zum ungarischen Adel und die Eltern meiner Mutter waren Juden.

Nach der Heirat wohnten meine Eltern kurzfristig in der Leitermayergasse bei meinen Großeltern, aber mein Vater wollte zurück nach Rumänien, denn das war seine Heimat.
Er hatte einen Onkel, der war Minister, und er fuhr zu ihm nach Bukarest, als er sein Studium beendet hatte.

Also wohin willst du, fragte ihn der Onkel?’ Mein Vater kam aus Siebenbürgen und dort sprach man deutsch und ungarisch, und dahin wollte er zurück. In Anina-Steyerdorf sprach man nur deutsch.

Dort bekam mein Vater seinen ersten Posten als Gemeindearzt. In dem Ort gab es Theater, Bergbau, eine Dampfmühle, eine Zementfabrik und eine Fabrik zur Herstellung für Slibowitz und Obstkonserven. Dort wurde ich am 17. Juli 1931 geboren. Anlässlich meiner Geburt kam die Familie aus Wien zu Besuch.

• Meine Kindheit

Zweimal im Jahr fuhr meine Mutter mit mir zu ihrer Familie nach Wien. Ich fühlte mich wunderbar in Wien, ich liebte die Großeltern, bekam Geschenke, wir gingen spazieren und ich bewunderte die großen Häuser. Wir machten viele Ausflüge, zum Beispiel auf den Kobenzl. Zu Hause aßen wir zusammen, die Erwachsenen unterhielten sich, und es wurde oft musiziert.

Bei den Großeltern stand ein Flügel, meine Tante Bina und meine Mutter spielten vierhändig Klavier, und der Onkel Wilhelm spielte Geige. Das war sehr schön; alle waren sehr lieb zu mir. Auch die Großeltern von Selma und Daniel kamen aus Striy zu Besuch nach Wien. Der Großvater war ein richtiger Herr, kam immer mit dem Fiaker, und sie wohnten nur in vornehmen Hotels.
 
Fünf Jahre lebten wir in Alina- Steyerdorf bis es einem Nazi Arzt [Anm.: In den 1930er-Jahren war der Aufstieg der pronazistischen ‚Eisernen Garde’ dunkle Schatten auf die Sicherheit der rumänischen Juden] einfiel, den Posten meines Vaters haben zu wollen.

Viele Einwohner unterschrieben daraufhin eine Petition und schickten sie nach Bukarest mit der Bitte, meinen Vater weiter als Arzt in Anina-Steyerdorf praktizieren zu lassen - leider umsonst. Wir übersiedelten in das Dorf Birliste, das an der ungarisch-rumänischen Grenze liegt. Dort musste meine Mutter die rumänische und die ungarische Sprache lernen, denn dort sprachen die Leute kein deutsch.

Mein Vater wäre gern mit uns in die Stadt Oradea [Rumänien] gezogen. Vor dem Holocaust lebten in Oradea ungefähr 30.000 Juden, das war ein Drittel der Bevölkerung. Nach dem 1. Weltkrieg trat Ungarn Oradea an Rumänien ab. Diese Stadt wäre damals bestimmt gut für uns gewesen, aber das erlaubten die Behörden nicht.

In Birliste kam ich 1937 in die erste Klasse und verbrachte dort die ersten Schuljahre. Ich war nicht das einzige jüdische Kind in der Klasse, aber wir wurden von den anderen Kindern diskriminiert, beschimpft und ausgelacht. Ich war außerdem die schlechteste Schülerin in rumänischer und ungarischer Sprache.

Die Beschimpfungen der anderen Kinder waren für mich sehr schwer zu verstehen, denn ich verstand nicht, was an mir anders sein sollte, als an den anderen Kindern. Ich fragte meine Eltern, aber sie sagten, das werde schon besser werden, und bald würde ich sowieso in eine andere Schule gehen. So vergaßen sie mich irgendwie, und ich fühlte mich sehr allein. Puppen und Teddybären waren meine engsten Vertrauten - seit meiner frühesten Kindheit war das so.

• Während des Krieges

Es ging so weiter, wir flüchteten von einem Ort zum anderen. Der nächste Ort war Detta. Dort blieben wir wieder nur zwei Jahre, und danach zogen wir nach Csefa. Da blieben wir ungefähr zwei, drei Monate und ich besuchte gar keine Schule. Danach zogen wir nach Urvind.

In Urvind blieben wir bis 1943. Ab dem Jahr 1942 mussten meine Mutter und ich den gelben Stern tragen, und es war eine sehr gefährliche Situation. Einerseits waren wir etwas geschützt durch meinen nichtjüdischen Vater, andererseits stark gefährdet.

Zum Beispiel hatten meine Eltern ein Dienstmädchen, dass zur ungarischen Gendarmerie, die Ungarn hatten gemeinsam mit den Deutschen Siebenbürgen besetzt, ging und sagte: ‚Hier sind noch Juden!’

Und sie fragten:

‚Wer sind diese Juden?’ Und sie antwortete: ‚Die Frau von dem Doktor und seine Tochter.’                                                                                                                                                                                                                                                                                                                            Der Gendarm kam, sprach mit meinem Vater, aber wir durften dort bleiben, geschützt durch meinen Vater.

Von Urvind schickten meine Eltern Pakete an Tante Bina und Onkel Wilhelm nach Jugoslawien, in ein Lager, in der Nähe von Novy Sad.

Was meine Cousine Selma nach der Matura studierte, weiß ich nicht, aber der Daniel ging 1938 noch in die Schule. Selma verließ Wien im Jahre 1936, um zu ihren Großeltern nach Striy zu fahren.

Wie meine Tante Bina und mein Onkel Wilhelm nach Jugoslawien kamen, weiß ich nicht. Mein Großvater, meine Onkel Wilhelm und Hermann, Tante Bina und Daniel wohnten, nachdem die Wohnungen in der Leitermayergasse und Borschkegasse arisiert worden waren, zusammen im 8. Bezirk, in der Skodagasse 9. Onkel Samuel war nach Striy zu seiner Tochter gefahren. Auch von ihm hörten wir nie wieder.

Am 19. März 1939 stürzte mein Großvater, alt und krank, aus dem Fenster im dritten Stock. Mir wurde erzählt, er sei vom dritten Stock hinausgestoßen worden. Begraben ist er auf dem Zentralfriedhof im Grab meiner Großmutter, die am 29. Juli 1936 gestorben war und das alles nicht mehr miterleben musste. 

Meine Tante Bina wohnte bis zum 22. Dezember 1939 im 2. Bezirk, in der großen Schiffgasse 18, Tür 12. Daniel ist offiziell, so steht es in den Papieren, am 18. August 1939 nach Palästina abgemeldet. Er war auf einem Schiff mit vielen anderen Kindern und meine Mutter erzählte, er habe noch geschrieben, aber dann riss die Verbindung für immer ab. Das quält mich bis heute, es wird mich mein ganzes Leben nicht mehr loslassen.

Wann und wo starb Daniel oder ist er noch irgendwo auf dieser Welt? Meine Tante Bina ist am 22. Dezember 1939 nach Rumänien abgemeldet. Wie kam sie nach Jugoslawien? Tante Bina und Onkel Wilhelm waren zusammen in diesem Lager bei Novy Sad, meine Eltern schickten Pakete, und mein Vater wollte sie herausholen.

Er fuhr mit dem Auto, das war nicht ungefährlich, nach Jugoslawien, war sogar einige Tage eingesperrt, aber er kam zu spät. Tante Bina wurde mit den anderen Gefangenen zur Donau geführt, erschossen und in die Donau geworfen. Onkel Wilhelm konnte fliehen, er schwamm in der Donau und versteckte sich dann in einer Kirche.

Das muss schon 1944 gewesen sein, denn er wurde von den Amerikanern gerettet. So erzählte man in der Familie. Seine Frau Olga hatte auf ihn in Wien gewartet. Wilhelm starb 1962 in Wien, Olga 1994.

In Urvind begegnete ich meinem Onkel Hermann, der mit seiner nichtjüdischen Frau Anna zu uns kam und sich bei uns versteckte. Tante Anna war schwanger. Nach einigen Monaten flohen sie, mit Hilfe meines Vaters nach Bukarest, und Tante Anna bekam eine Tochter mit dem Namen Maria.

Als faschistische Truppen nach Urvind kamen und die Juden deportiert wurden, verkleidete meine Mutter sich als Zigeunerin. Mein Vater schnitt mir schnell meine Zöpfe ab und zog mich als Burschen an - nun hieß ich Dimitru. Mein Vater fuhr mit uns bis zur damaligen Grenze nach Rumänien, und dann flüchteten meine Mutter und ich durch Felder in das nächste Dorf.

In diesem Dorf hatte mein Vater einer Bauernfamilie Geld gegeben, damit sie uns versteckten. Ich konnte das Ganze nicht verstehen, meine Eltern redeten wenig mit mir über die schreckliche Situation. Sie erklärten nur immer, was ich gerade in dem Moment tun musste. Ich hatte große Angst vor fremden Leuten, denn ich hatte begriffen, dass es um unser Leben ging, und nur mit meinen Eltern fühlte ich mich sicher.

Mein Vater fuhr wieder zurück nach Urvind und praktizierte weiter als Arzt. Oft war auch er in Gefahr, denn die Faschisten wollten von ihm wissen, wo seine Frau und sein Kind geblieben waren. 

Tagsüber versteckten wir uns im Stall, nachts durften wir im Haus übernachten. Wir haben gefroren, wurden krank und bekamen Läuse. Als faschistische Truppen auch dort durch die Dörfer streiften und Juden suchten, flüchteten wir wieder über die Grenze nach Urvind zu meinem Vater. Dort versteckte uns ein Pfarrer.

Zuerst wollte mein Vater, um uns zu retten, ein Spital für Typhuskranke eröffnen, weil er hoffte, dass die Faschisten sich so sehr vor der Krankheit fürchten, dass sie das Krankenhaus nicht betreten und uns nicht finden würden. Aber er befürchtete, man könne darauf kommen, und dann wären wir alle ermordet worden.

Beim Pfarrer im Stall  lag ich im Schweinetrog, das Futter der Tiere über mir. Meine Mutter versteckte sich auf dem Heuboden, aber da sie allergisch auf das Heu reagierte, verlor sie sogar das Bewusstsein. Wir mussten ganz still sein, und wenn die Tiere mehr gefressen hätten als sie gefressen haben, wäre ich entdeckt worden. Essen besorgte mein Vater für uns.

Vor den russischen Truppen, die uns gemeinsam mit den rumänischen Truppen befreiten, denn 1944 wurde der seit 1940 herrschende General Ion Antonescu, der eine faschistische Diktatur in Rumänien errichtet hatte, durch König Michael gestürzt, und der unterstützte die Alliierten gegen Nazideutschland. Die russischen Truppen waren wilde Kaukasen, und die rumänischen Truppen befreiten uns zwar von den Deutschen, aber sie plünderten, raubten und vergewaltigten die Frauen. So mussten wir in die Dörfer fliehen.

Dann fuhren wir nach Alesd, denn dort lebte die Familie meines Vaters. Einige Zeit praktizierte mein Vater dort als Arzt. Mein Großvater väterlicherseits hieß Bela. Er wurde ungefähr 1870 geboren. Er besaß eine Apotheke in Alesd und starb 1943. Meine Großmutter Ilona, die auch ungefähr 1870 geboren wurde, starb bereits in den 1930er-Jahren. Ich erinnere mich, dass diese Großeltern nie besonders freundlich zu uns waren. Sie ließen es uns spüren, dass wir Juden waren. Sie waren nie warmherzig zu mir, sie waren kalt und taten nur das, was getan werden musste, nie mehr. Auch meine Tanten und mein Onkel waren zurückhaltend und nie herzlich.

• Nach dem Krieg

Von 1950 bis zu seiner Pensionierung arbeitete mein Vater als Arzt in Oradea. Ich ging wieder in die Schule, war aber kein normales Kind. Ich war schwer belastet, hatte meine ganze Familie verloren und das Vertrauen in die Menschen. Juden gab es in meiner Umgebung überhaupt keine, und der Antisemitismus lag immer in der Luft. Meine Mutter trug nur noch schwarze Sachen, sie trauerte und weinte sehr viel. Mein Vater war immer auf unserer Seite.

Rumänien wurde ein kommunistisches Land, und wir konnten nicht nach Wien zu meinen Onkeln Wilhelm und Hermann fahren, beide hatten den Holocaust überlebt. Meine Mutter wäre natürlich sehr gern nach Wien gefahren, aber für meinen Vater war Siebenbürgen seine Heimat, obwohl wir es nicht leicht hatten.

Mein Vater gehörte der ungarischen Minderheit an, und meine Mutter und ich waren Juden. Er arbeitete als einfacher Arzt, es gab für ihn kein Weiterkommen, etwa als Oberarzt oder so etwas. Wir hatten in diesem Land keine Zukunft. Ab 1929 schrieb mein Vater ein Tagebuch, ich möchte das aus dem Ungarischen ins Deutsche übersetzen lassen.

Ich hatte nach der Matura eine Art Krankenschwesterausbildung. Das war eine Ausbildung nach russischem Vorbild. Ich arbeitete mit Kindern und mit alten Leuten, Familienkreis wurde das genannt. Ich war die Verbindung zwischen den Familien und dem Hausarzt. Ich konnte Blutdruck messen, Blut abnehmen und Injektionen geben. Auch für die Toten war ich verantwortlich. Wenn der Arzt gerufen wurde, ging ich mit.

Ich war immer allein, aber dann begann ich zu malen. Das war wunderbar für mich, denn ich konnte mich in der Kunst ausleben. Das war wie eine Therapie. Ich bekam auch Kontakt mit anderen Hobby Künstlern und hatte sogar Ausstellungen. Im Jahre 1956, ich war 24 Jahre alt, heiratete ich das erste Mal. Mein Vater sagte, ich sei alt genug, es sei an der Zeit und gut für mich.

Meinen ersten Mann, Alexander Denes, habe ich nie geliebt. Trotzdem heiratete ich ihn, denn mein Vater war überzeugt, Alexander sei ein anständiger Mensch. Er war kein Antisemit, seine Familie waren auch keine Antisemiten, aber er war trotzdem nicht angenehm, denn er sprach wenig, er las wenig, und wir passten nicht zusammen. Mein Sohn Josef wurde 1957 geboren.

Ich arbeitete, und meine Mutter passte auf das Kind auf. Dann ließ ich mich von meinem Mann scheiden und heiratete noch einmal. Dieser Mann, ich möchte seinen Namen nicht nennen, war auch ein wenig künstlerisch, aber er hatte keinen Charakter. Mit dem konnte ich auch nicht leben. Ich kann nur mit Liebe und mit Güte leben, und wenn es nicht geht, trenne ich mich.

Meinen dritten Mann heiratete ich 1970. Alexander Bakos wurde 1929 in Oradea geboren und war Kaderleiter. Zehn Jahre waren wir zusammen, bis 1980. Aus dieser Ehe ging mein zweiter Sohn Attila Bakos hervor, der 1974 in Oradea geboren wurde.

Im Jahre 1978 starb mein Vater in Oradea und vier Jahre später, meine Mutter war 80 Jahre alt, sagte sie: ‚Jetzt haben wir nicht hier nichts mehr zu suchen, ich will nach Hause zu meinen Eltern.’ Sie beantragte ein Touristenvisum und flüchtete nach Wien; mit zwei Koffern mit  meinem älteren Sohn Josef und mit großer Hoffnung und Sehnsucht. Ich musste mit meinem jüngeren Sohn, der damals acht Jahre alt war, als Garantie, dass sie wieder zurückkommt, in Oradea bleiben.

Meine Mutter wurde in Wien nicht empfangen. ‚Ich bin doch nach Hause gekommen’, sagte sie, aber sie besaß keine österreichische Staatsbürgerschaft, sie hatte durch die Heirat mit meinen Vater ihre Staatsbürgerschaft verloren. Meine alte Mutter und mein Sohn verbrachten die erste Zeit im Flüchtlingslager Traiskirchen. 

Dann wurden sie nach Oberösterreich in ein Flüchtlingslager geschickt. Meine Mutter wollte so gern nach Wien. Sie schrieb an die  Kultusgemeinde und an andere Institutionen: ‚Ich bin jetzt hier, und ich will nach Wien kommen.’ Zwei Jahre lebten meine Mutter und mein Sohn im Flüchtlingslager, in dem sie oft  hörten, alle Rumänen und Juden seien Gauner. Dann wollte man meine Mutter sogar nach Rumänien zurück schicken, aber ihre alte Freundin aus Wiener Zeiten bezeugte, dass meine Mutter mit ihr zusammen in eine Schule in Wien gegangen ist.

Dank meiner Mutter durfte ich 1984 mit meinem Sohn nach Österreich ausreisen. Ich hatte mich bereits 1980 von meinem dritten Mann scheiden lassen und fuhr ins Burgenland. Niemand erkannte uns als Österreicher an. In Wien waren wir beim Rabbiner, aber so richtig helfen konnte auch er nicht.

Die Kultusgemeinde gab meiner Mutter aber Geld, damit sie sich die österreichische Staatsbürgerschaft kaufen konnte. Frau Kohn-Feuermann [Kohn-Feuermann, Anne [1913 – 1994], Sozialarbeiterin] war sehr nett zu uns und half uns bei vielen Problemen. Sie war ein besonderer Mensch.

Eine ehemalige Schulkollegin von mir aus Rumänien lebt in Wien. Sie fand einen Hausbesorgerposten mit einer Wohnung für mich und meine Familie. Die Wohnung war im 4. Bezirk, und wir zogen nach Wien. So begann mein Leben in Wien. Mein Sohn half mir bei meiner Arbeit und nach zwei Jahren bekam ich eine Arbeit im 6. Bezirk, im Altersheim am Loquaiplatz, und kurze Zeit später fanden wir eine  Wohnung in der Otto-Bauer-Gasse.

Meine Mutter fand das, was sie sich die ganzen Jahre erträumt hatte, nicht in Wien. Dennoch war sie zufrieden, weil sie wenigstens zum Grab ihrer Eltern gehen konnte und auch ihre letzte Ruhestätte in Wien, ihrer Heimat, finden würde. Die letzten Jahre, sie starb 1994, verbrachte sie im jüdischen Altersheim.

Auch ich besuchte mit meinen Söhnen, beide haben die Matura und Attila studiert und betreibt einen Handy-Shop, den Tempel in der Seitenstettengasse. Ich war nicht regelmäßig im Tempel, nur so ein wenig, weil ich mich nicht aufdrängen wollte. Jeder hat da seinen Sitz und ich fühlte mich sehr fremd. Bei ESRA war ich auch, weil man mir sagte, dort könne man alles erzählen und es werde einem geholfen.

ESRA hat mir auch geholfen. Aber weil ich 1938 nicht in Österreich lebte, habe ich auch keinen Anspruch auf eine Entschädigung für die Wohnungen und das Geschäft meiner Tante Bina. Ich hätte ja in Wien drei Wohnungen und das Geschäft in der Wipplinger Strasse Nummer 25. In dem Geschäft ist die Kathreinbank & CO und das Haus wurde an Radio Austria verkauft.

Aber sie haben keine Dokumente. Ich besitze eine Kopie des Kaufvertrags; die haben das Haus gekauft von ‚ohne Namen’! Solche Sachen gibt es. Ich lebe nur von meiner Pension, und es ist schlimm für mich zu wissen, dass meiner Familie der gesamte Besitz gestohlen wurde.

Mein dritter Mann Alexander, er ist der Vater meines Sohnes Attila, blieb mir die ganzen Jahre treu. Er ist 75 Jahre alt, Pensionist und besuchte uns in Wien. Er will hier bei mir bleiben, und wir müssen uns jetzt um alle Formalitäten kümmern.

Seit 30 Jahren sammle ich Steine. Ich war so einsam, hatte niemanden, und da schaute mich so ein Stein an und sagte mir, dass ich nicht allein sei, denn Steine haben Seelen und sie möchten den Menschen mit Liebe helfen. Oft kenne ich sie gar nicht, sie  haben Gesichter, und sie sagen mir, wer sie sind. Ich finde Mütter mit Kindern und Persönlichkeiten wie Dante oder Abraham.

Sie sind meine Freunde, durch sie finde ich zu Gott. In der Kabbala steht, dass auch Gott die Natur bewunderte. Ich habe schon Ausstellungen mit meinen Steinen gemacht, es klingt alles vielleicht etwas verrückt, aber wenn man die Steine sieht, versteht man mich.

Es wäre sicher schön, einmal nach Israel zu reisen und das Land zu bewundern. Aber ich muss immer an den Daniel denken, der ja nach Palästina abgemeldet war, wie das damals hieß, und vielleicht nie dort ankam. Sein Schicksal ist für mich eng mit dem Land Israel verbunden.

Daniel, seine Schwester Selma und mein Onkel Dr. Samuel Halpern sind spurlos verschwunden. Ich habe lange gesucht und keine Spur gefunden. Es tut mir sehr weh, dass niemand etwas weiß. Ich weiß, dass Daniel aus Wien zum 18. August 1939 nach Palästina abgemeldet wurde und ich habe gehört, dass er zusammen mit 500 anderen jüdischen Schulkindern mit einem Schiff, dessen Ziel Palästina sein sollte, in Wien, auf dem Donaukanal, auslief.

Es waren Menschen, die hier lebten, in dieser Stadt, und es gibt keine Spur mehr von ihnen. Es gibt kein Grab auf dieser Welt, auf dem ihr Name steht. Ich habe sehr viel getan, habe geforscht, habe ihre Namen in die großen Gedenkstätten des Holocaust eintragen lassen, denn sie sind immer mit mir und ich kann sie einfach nicht vergessen.

• Glossar

1 ESRA: 1994 gegründet, bemüht sich das psychosoziale Zentrum ESRA um die medizinische, therapeutische und sozialarbeiterische Versorgung von Opfern der Shoah und deren Angehörigen sowie um die Beratung und Betreuung von in Wien lebenden Juden; weiters bietet ESRA Integrationshilfen für jüdische Zuwanderer.

2 Theresienstadt [Terezin] : Ende des 18. Jahrhunderts gegründete Garnisonsstadt in der heutigen Tschechischen Republik, die während der Zeit des Nationalsozialismus zum Ghetto umfunktioniert wurde.

In Theresienstadt waren 140.000 Juden interniert, die meisten aus dem Protektorat Böhmen und Mähren, aber auch aus Mittel- und Westeuropa. Nur etwa 19,000 der Menschen, die in Theresienstadt waren, überlebten.

3 Maly Trostinec: Konzentrationslager in der Nähe von Minsk. In Maly Trostinec wurden Zehntausende Juden aus Weißrußland und anderen europäischen Ländern umgebracht. Von 9.000 Juden aus Österreich, die zwischen Mai und Oktober 1942 nach Maly Trostinec gebracht wurden, überlebten 17.

Sara Ushpitsene
Sakiai
Lithuania
Interviewer: Zhanna Litinskaya
Date of interview: October 2005

I found out about Sara Ushpitsene in the Jewish community of Kaunas. We agreed on the interview in advance. On Saturday Sara refused to meet me because of Sabbath, so I went to her place on Sunday. I had to cover 60 kilometers – the distance from Kaunas to Sakiai – and enjoyed the serenity and beauty of Lithuanian nature. Sakiai is a tiny, neat, pretty town, which is not densely populated. It was hard for me to find my way as the locals pretended that they could hardly understand my Russian. Here Russians are out of favor, since they are still considered as occupiers, along with all those who speak Russian. If I spoke Ukrainian with them, the result would be the same as they would merely misunderstand me. Finally, I found Sara’s house – clean, well-kept and white – which speaks of the well-being and neatness of the hostess. Sara is a plump, brisk, gray-haired woman, who welcomed me amiably, though she said she had forgotten about our meeting and was going to spend the day making juices. There was a Lithuanian lady in her kitchen, who boiled apple juice in pots and canned it. I barely talked Sara into giving me the interview. So we had to interrupt it a few times, for Sara to take care of the jars with juice. It was difficult, but still I found it pleasant to communicate with this energetic elderly lady. Like a true Jewish woman, Sara didn’t let me go without having lunch. We ate stew and potato fritters.

With the exception of years of evacuation during the Great Patriotic War 1 my family and I lived in small Lithuanian towns that were located close to each other – in Luksiai [about 140 km from Vilnius], where I was born and in Sakiai [about 150 km from Vilnius], where I am currently living. I didn’t know my maternal grandfather. He died before I was born, but my mother told me many things about him. His name was Adam Plager. He lived with Grandmother and their children in the village of Plegai, not far from Luksiai. He was born in 1834 and lived in Lithuania all his life. Adam was very educated. As an adolescent he got Jewish rabbinical education, but he was a farmer. He toiled the land with his wife, and when their children grew up, they started helping them. Grandpa had a large husbandry – apart from owning land he also had cattle and poultry. He had a lot of work to do in spring and fall. When land was to be ploughed, he hired some farm hands, but still he worked himself. No matter what season it was, what work was to be done, Jewish traditions were the priority for Adam. They observed the kashrut, Sabbath, fasts and celebrated all Jewish holidays in accordance with the tradition. Besides, Grandfather prayed daily. In the morning he put on tallit and tefillin and read prayers from his prayer book. There was no synagogue either in the village or in Luksiai. Here the Jews got together in a minyan to pray together and celebrate Sabbath.

My grandpa had a long life. He had a premonition of his death. Mother said that during the hard times in 1918, during World War I, he looked in the mirror and told my mother, his favorite daughter, that he would die soon. Mother started calming him down. He was a tall and handsome man and there were no signs of illness, but he died two days later. There was no place to bury him in Luksiai as there was no Jewish cemetery. Mother’s brother, the only man who stayed in the family, was taken to another city by the Germans, who occupied the town. Mother had to take care of Grandfather’s burial. She put him in a cart and went to Sakiai, where there was a Jewish cemetery. She wanted to have her father buried in accordance with the Jewish rite, but the Germans didn’t allow Mother to have Grandpa buried there, either because there was no permit for that or for some other reason. During the first occupation, the Germans had a very good attitude towards the Jews and that deed was not characteristic of that time. Mother had to take Grandpa from Sakiai, cross the Neman River and go to Vilkiai, where there was also a Jewish cemetery. By the way, that cemetery is still there. I always attended the grave of my grandfather Adam Plager.

My grandpa was married twice. I don’t know his first wife’s name, all I know is that she gave birth to girls. I cannot recall their names either. One of them lived in Marijampole. She had two sons and two daughters. Once they came to see us in Luksiai on Pesach. Mother’s second sister lived in another town. Both of them perished with their families during the German occupation.

His second wife, my grandmother, was 20-25 years younger than him. Her name was Sheine Reizl. I don’t remember her maiden name. All I know is that she came from a rich family. She had a lot of jewelry – golden lace, chains and bracelets with diamonds, which she kept in a small chest. She always cleaned her jewelry before putting it on, on holidays. Probably some of the locals noticed it. A couple of days after Grandpa’s death somebody broke into the house. People could hear the noise, but were afraid to get up. In the morning it turned out that the chest was stolen, but Grandma was thankful to God that nobody was hurt. Grandma survived Grandfather by 20 years and died in 1938. She was buried in Sakiai in accordance with Jewish traditions – carried on the boards across the town and put in her grave in a shroud. The whole family mourned and observed shivah for seven days after the funeral.

Grandmother gave birth to three children. The eldest was Mother’s brother Berl, born in 1893. He lived in Sakiai with his wife Beile and their children. There were four of them. I remember the boys, Shanke and Orke, and one of the girls, who was two to three years younger than me. Berl had his own kosher store. There was a wooden house nearby. When the war broke out, Berl left with his family. Someone said that he was seen in Kaunas, from where he came back to Sakiai. Lithuanian neighbors said that Berl and his family came back to his house several weeks after the beginning of the occupation, hoping that that they would be safe at home. If they had stayed in Kaunas, they might have survived, as some prisoners of Kaunas ghetto 2 did survive. There was no chance to survive in Sakiai. It was a small town and there were about three thousand Jews. All of them were shot during the first days of occupation. Berl, Beile and my cousins died. More than 60 years have passed, but I remember them as if they were alive.

My mother had a younger sister, who was born in 1900. Her name was Basha. She and Mother lived with their parents. After getting married Basha stayed with Grandmother Sheine Reizl. Basha married a local Jew, Shmulke [Shmuel] Kaganas, and bore two daughters. They also died during the first days of occupation along with other Sakiai Jews.

My mother, Dveire Plager, was born in 1896 in the same village of Plegai, where my grandparents were living. She didn’t go to school and got home education. She was taught to read and write by Grandfather. She knew Ivrit and could read prayers. Her Lithuanian was poor and she spoke no Russian at all. Mother was her father’s favorite daughter and the love was mutual. After Grandfather’s death Mother was grieving for a long time. She was invited to Marijampole by her step-sister and she accepted the invitation to overcome her sadness. Mother met her fate in Marijampole – my father [Iosif Kacharinskiy]. Mother was a beauty and in spite of her being four years older than Father, he fell in love with her. At first, my mother didn’t love him back and tried to avoid him. When she returned to Plegai, Father went there a couple of days later. He started helping about the house and soon Grandmother Sheine Reizl got used to him as to her own son. That is why when he proposed to my mother, Grandmother wasn’t against it. My parents got married in 1919. It was one year after Grandfather’s death, so there was no feast. My parents were wed under a chuppah and had a family dinner afterwards.

My father came from Poland. He was born in the small town of Ciepliszki of Suwalki province. My paternal grandfather, Avraam Kacharinskiy, born in the 1870s, was a butcher. He was a strong and robust man like most of the men of that profession, as it required strength. Grandfather died tragically when he was 40, in 1915. A large bull was brought from the village, he broke free and nobody could catch him. He was running around the yard as if feeling his approaching death. When Grandpa caught him, the bull wounded him. The doctor was called, but he couldn’t help Grandpa. Avraam Kacharinskiy died from severe injuries and my grandmother, Hanna Rochl, remained alone with six children.

Grandmother Hanna Rochl was born in Detroit, USA. During her adolescence she came to Poland and married my grandfather. After Grandfather’s death, Father’s four sisters and brother gradually left for USA and my father and grandmother moved to Lithuania. Later on Grandmother got married again. Her husband’s name was Popelyanskiy. Hanna Rochl and her husband, a very handsome and rather well-off man, lived in the vicinity of Marijampole. I rarely saw Grandmother Hanna Rochl. They came to see us in Luksiai two or three times, when they were on their way to the seaside, where they went almost yearly. Both Grandmother and her husband were killed by the Fascists in the first days of occupation.

I didn’t know my father’s siblings. Only when the younger ones – his brother Berl and sister Sara –were going to leave for America, they came to say good-bye to us. I was little, but still I remember how my mother gave Father’s sister a beautiful towel and table cloth. Father’s brother asked for a pen knife. Father also liked it and didn’t want to give it to his brother. Mother rebuked him for that and finally he gave it to his brother. This is my only recollection about them from childhood. Sara married an American Jew, Eisenstadt. She had a son, who died at the age of 70 and her daughter Ester is still alive. Sara died in 2002 at the age of 96. Berl married an American Jew, Katrin. He had lived many years with her. His son, whose name I cannot recall, came to see us in Lithuania in the early 1990s. I traveled with him to the places associated with the life of our family. When he left, he stopped writing and now I don’t know anything about him.

Father’s elder sister Nunya was born in the 1890s. I think her real name was Hanna and she was affectionately called Nunya by her family. She was the first from the family to leave for America. There she married a Jew, Dinkin. They had a son. He is currently living in New York. Nunya lived a long life and died at the age of 90. I know hardly anything about the life of Rochl and Basha. Both of them were married and also died when they were about 90.

My father was born in Ciepliszki on 15th May 1900. He became a butcher, like his father. He came to Lithuania with his mother after Grandfather’s tragic death. After a long courtship, Father finally reached his goal and married the woman whom he fell in love with at first sight. The newly-weds settled in Plegai with my maternal grandparents. In 1922 my elder brother Meishe was born. After him my mother gave birth to babies almost every year, but many parturitions were preterm and there were miscarriages. There were seven parturitions, but only Shmuel, born in 1923, I, my brother Leiser, born in 1927 and my sister Bashe Feiga, born in 1928, survived. I was born in 1925. I remember that two children – a girl who was one year younger than me and a boy who was born in 1926 died at an infant age.

The elder children, Meishe and Shmuel, were born in Plegai. I was born in Luksiai. Father decided to move to the town. Mother’s younger sister got married and there was not enough room in Plegai. Father bought a small wooden house in Luksiai, where I was born and spent my childhood. The house was purchased on loan and it took a long time for Father to pay it back.

The town where I was born – Luksiai – looks like any small Lithuanian town, but it seems to me to be the most beautiful one. I think it’s not only my opinion. Luksiai is a very nice town indeed. There is a large cathedral on the bank of the lake. It is nice and fancy looking. There is a gorgeous park beside the lake. We used to walk there in my childhood. The downtown is typical for towns like that – a lot of stores, groceries, mostly belonging to Jews, and a market. There were a lot of Jewish families. A large family, the Korenfields, lived on the other side of the lake. I also remember the families Gerzman, Berenstein, Gertner – they were rich people. The elderly Bernchik couple was poor; they had a spinner and span wool for a living. Finkelstein was one of the most respectable men in town. There was no synagogue and the minyan gathered in his house. My grandfather Plager and later on my father went to his house for praying. Apart from the Bernchiks there were many children in other families. Almost all of them – the spouses, children and grandchildren – were taken to Sakiai in 1941 and shot during the first days of occupation. They were buried in a common grave along with three thousand other Jews.

I have vivid memories of our house. It was a rather spacious house with the kitchen in the center. There was a huge stove in the kitchen, where Mother baked bread and challot and cooked food. There were three more rooms on the ground floor. A Lithuanian lady lived in the smallest room. She helped Mother with house chores. Her duties were mostly connected with Sabbath, as nothing could be done on Saturday. She had a lot to do – stoke the stove, turn on the light, take care of the husbandry – two cows, chicken, ducks. We had a kitchen garden, where Mother and two more helpers were working. My mother taught me since childhood. I knew how to plant, weed and harvest. All crop surpluses – potatoes and vegetables – were sold by my mother, which was pretty handy for our family budget. We also planted fresh vegetables – onion and parsley. There was a lot of milk from the two cows we had, which was enough for the family needs and for sale. There was an ice-cream café in Luksiai and the owner of the café purchased milk from us, as it was the best and the cleanest in town.

My father also worked very hard. There was a small shop by the house, where he sold meat. There was a small abattoir in the yard, where the carcasses were cut. Father needed an assistant in that hard job and he hired a lonely Jew for that. His name was Girsh. He was from Varenna. Girsh was a butcher and a teacher for us [melamed], as he was an educated and religious man. He was kind of strange like most religious Jews. I remember, right after he appeared in our house, he decided to saddle a horse. Most likely, he had never ridden a horse before. We, the kids, were standing in the yard and trying to cheer him up. He managed to sit on the horse facing the tail and ride like that in the yard, making us burst into laughter. When Girsh appeared in the house, the Lithuanian lady left our place, as Girsh couldn’t live in one house with a non-kosher woman. She kept helping mother and came over on Sabbath as usual.

It was easier for Dad when Girsh appeared in the house. Girsh and Father slaughtered and cut the cattle and poultry in a kosher way. Jews from Luksiai came to him to get kosher poultry at an affordable rate. Father didn’t serve only Jews, as Jews were prohibited from eating the rear part of the cattle and the front part was to be without any sinews. Father sold Lithuanians the parts of meat which couldn’t be eaten by Jews. Father also had regular customers who could buy things on credit. Father kept his books and had the records of all the debts. There was not a single case when some Lithuanian would let father down. When we grew up, we started helping Father by delivering meat to regular customers – in summer on bikes, in winter on toboggan. Father wasn’t ashamed of any work – apart from maintaining a large family he also had to pay for the house. Father bought old horses, slaughtered them and sold their meat for sausage and the bristle for brushes.

Girsh was a good teacher. Jewish kids from the whole town came to him. There was a kind of cheder in our yard. Though, we had co-ed classes. Girsh was my first teacher and I often remember him with gratitude. It is his merit that I know Yiddish very well and have an idea about Ivrit, enough to know how to read prayers.

Our family wasn’t rich, but we lived comfortably. The furniture was simple, but solid. The house was clean, cozy and warm. My parents were religious. Mother didn’t go outside with her head uncovered, Father also wore a cap or a kippah. Father went to the minyan every Friday, before Sabbath. Mother got ready for it – baked challot, made gefilte fish, chicken broth with kneydlakh. The mandatory Sabbath dish was chulent: meat stewed with potatoes, onion and beans. Chulent was kept in a warm stove until Saturday. Father tried inviting some of the poor Jews on Sabbath, especially those who couldn’t afford having Sabbath meals. On Pesach seder two or three poor people were sitting at our table.

I loved Jewish holidays, which were always celebrated in our house, as well as in other families. For Pesach, my favorite, we had to get ready beforehand, right after Purim, which was the forerunner of Pesach. Mother baked a lot for Purim – traditional triangular pies with poppy seeds – hamantashen –and all kinds of rolls and cookies. She also liked making imberlach – a desert made of carrot and ginger. On Purim we were supposed to take shelakhmones to all friends, pals and relatives. All of us had fun running from house to house with trays full of deserts and comparing whose was better.

There was a fuss right after Purim – Mother took the carpets and quilts outside for cleaning and drying. Floors were waxed, curtains were changed; furniture had dressy covers. All spoke of the anticipation of the holiday. Father brought matzah. I don’t remember who baked it in our town. Sometimes, Father went to Sakiai to get matzah. We knew that there shouldn’t be a single bread crumb by the beginning of the holiday. My parents were very frugal and they figured out how much bread should be purchased so that there wouldn’t be any left before the Pesach holiday, as they respected bread. We, the children, were given presents. As a rule it was some necessary clothes or footwear. The chests with kosher Pesach dishes were taken from garrets before the holiday. The other dishes – pots and pans – were koshered in a large pot in our yard. Long before the holiday, Father made Pesach wine. It was made from raisins and honey in Lithuania.

There was a seder. Usually it was carried out by Girsh. I think my parents paid tribute to the religious man. Besides, he knew the customs and traditions best of all. Girsh was reclining at the head of the table. My father was next to him. Sometimes Mother’s sister Basha and her children came to see us from Plegai. We, the kids, looked for the afikoman, knowing that it was under Girsh’s or Father’s cushion. Those who found it got the present. In the end all of us got a present, as Father didn’t want to hurt any of us. The younger children, usually my brother Leiser, asked questions about the holiday. All of us waited with bated breath for the Prophet Elijah – Girsh opened the door and left the glass of wine for the Prophet.

I don’t have bright impressions of other holidays. In summer, for Shavuot Mother cooked milk dishes – casseroles and pies with curds. Rosh Hashanah was also fun. There were a lot of tasty dishes and deserts for the New Year to be sweet. On Yom Kippur Girsh spun roosters over boys’ heads and hens over girls’ heads and read prayers. The cut bits of chicken were given to poor people.

Yom Kippur was followed by Sukkot. We ate in a sukkah – a tabernacle placed by Father by the kitchen window – for the whole period of the holiday. Mother served food straight from the kitchen, and the food was put on the table in the sukkah. Mother made a good festive dinner on Simchat Torah. On Chanukkah, the kids were looking forward to Chanukkah gelt and presents. Mother lit the channukiah and every day added another candle. The channukiah was placed on the table. The lights in Jewish houses made the town look even more beautiful. On Chanukkah we had potato fritters and potato tsimes.

When it was the time for me to study, I went to a Lithuanian lyceum. There was no other place in town, neither Jewish nor any other. Beside me, there were several more Jewish kids in our class. I was friends with both Lithuanian and Jewish kids. After school we went to the park or to the lake, which was most attractive in winter. There we skated and went tobogganing. My siblings and I had to study after school. Girsh kept teaching us religion. Daily after school we had to study Yiddish, both written and oral, as well as Jewish history. Sometimes we even cried, envying the Lithuanian kids, who had no extra load, but my father was adamant. His dream was for his kids to be true Jews.

I had a lot of other duties apart from my studies. I helped Mother with gardening and house chores. We took water from the water pump, which was about 100 meters away from the house. We took meat to Father’s clients, worked in the kitchen garden and sold milk. In a word, I got used to working since early childhood. I wasn’t a bad student at school, but I didn’t get straight excellent grades. The teachers treated me fairly. We didn’t feel any different attitude towards us. I had studied in that school for six years and then left for Sakiai to study at the lyceum.

I successfully passed the entrance exam and became a lyceum student. Every day I had to go to Sakiai, which was eight kilometers away from the place where we lived. At times Father took me in a cart. There were times when I had to walk there along with several other students. I also had Lithuanian friends in Sakiai. There were no Jewish girls in my class at the lyceum. By that time there were cinemas in Sakiai and Luksiai. We went dancing and watched movies. I was totally apolitical. Of course, I knew of Zionist organizations 3 and underground Komsomol 4, but I wouldn’t join any of them. At that time the daughters of Mother’s sister from Marijampole became members of Jewish Zionist organizations and left for Palestine to work in a kibbutz, but I didn’t find that interesting.

Our family wasn’t used to discussing politics. Of course, we were aware of the things going on in Germany, of its intention to exterminate Jews, but we didn’t speak about it at home. I took no interest in the Soviet Union. In general, our family was absolutely apolitical, mostly for the reason of working hard. My elder brothers, Meishe and Shmuel, having finished four classes of elementary school, didn’t go on with their studies. By that time Girsh had left and Father needed help. Meishe and Shmuel went to the villages to purchase cattle and brought it to Luksiai for slaughtering and further sale. The younger children – Leiser and Bashe Feiga – were studying at school. We were very friendly, therefore I practically had no friends, as communication with my siblings was enough for me. I loved my younger sister Bashe Feiga and it seems to me that my love was almost maternal.

In June 1940 the Soviet Army 5 entered Lithuanian territory as Lithuania was annexed to the USSR 6. First, things remained unchanged. Though, there were empty shelves in the stores. Sausage, cheese and other things, which used to be abundant in capitalist Lithuania, became deficit; only two sorts of bread remain: wheat and rye, and there wasn’t enough of it. We ate what we could grow, therefore those reforms practically had no influence on us. When Father’s store was nationalized, he still was running it, but not as an owner, but as a manager. His position almost didn’t change. There were no wealthy people in our town, but well-off people were turned out of their apartments and housed in smaller places. Those people, whose lodging and bread and butter were taken away, were expecting the changes even for worse. They knew that rich people were exiled to Siberia 7 and they were ready for that morally. Unfortunately, they didn’t manage to exile anybody from Luksiai and my remaining compatriots had a much more horrible fate here: all of them were murdered by the Fascists.

When the Soviets came to power, our family wasn’t affected by any changes. Our house was small. There were a lot of children, so nobody was housed in with us. At school, all the subjects were taught in Russian, which I absolutely didn’t know. It was hard for me to study. Besides, I understood that I was supposed to help my parents. In fall 1940 I left lyceum and found a job. I was a sales assistant at a small store in Luksiai. There were only three people working in it – a Lithuanian man, the former owner of the store, a Lithuanian lady and I. I was proud of making money and sharing it with my family, making a considerable contribution to our family budget. Thus, 1940 was over and 1941 came.

My younger siblings, Leiser and Bashe Feiga, went to a Soviet school. In spring 1941 there was a tribulation. Bashe Feiga had a serious illness. First the doctors said it was influenza, but she felt no better. She cried from a splitting headache. My sister was taken to Sakiai, where the doctors said that it was too late to treat her. Then she was taken to Kaunas, where she underwent an operation, but it was too late. Bashe Feiga died of brain fever at the age of 13. I didn’t see my sister dead as my parents had her buried at the Kaunas Jewish cemetery. They came back home grief stricken. I couldn’t calm down for a long time. Even now I am remembering it with tears. It was in April 1941. Soon, there were events, which replaced the grief over my sister with new horrors: the war broke out.

In the night of 21st June 1941 we slept calmly. My brother Shmuel came home in the wee hours of the morning as he was at a dance club and then took a walk with his beloved. I woke up from the knocks on the window. It was Shmuel knocking on the window and crying out that the war had started. Everybody woke up and then Father was joking that drunken Shmuel appeared to see the war in his dreams. He walked outside and came back with a serious look on his face: ‘Kids, the war has begun. We have to run away immediately!’ Fascist planes were circulating over the city and dropping bombs. My parents had no doubts regarding the escape, contrary to most of the Jews who were saying that Germans were cultured and would do them no wrong.

Father horsed two carts, tied our cows to the cart, Mother packed our thing in bundles, even bed linen, and we left town. We were moving very slowly as the cows were lagging behind. There were a lot of fugitives on the road: going on bikes, carts, on foot. Many soldiers were wounded. We reached the town of Letichev, where Father’s good friend was living. When he saw us he opened the gate and came out in his yard. We had not unloaded our things yet, when the bombing started. My parents decided to move on and we headed straight for Kaunas. We were panic-stricken when we reached Kaunas. People were running on the bridge across the Neman River and local Fascists – Lithuanians – were shooting at them from both ends. Father untied the cows and Mother cried saying good-bye to them. Father told us to hurry up. We moved towards Belarus, and through panic and constant bombing, we reached Minsk. We met my cousin on our way. It was one of the daughters of my mother’s step-sister from Marijampole. She hauled a heavy bag. She didn’t want to go with us, just put her heavy suitcase on the cart and left. We even took it with us when we came back from evacuation. Mother tried hard looking for her, but couldn’t find her. She must have perished during the evacuation.

The trains heading for the East were at Minsk railway station. We left the cart with the horses and took the locomotive train which was packed with people. There were a lot of Jews from Lithuania, Poland and Belarus. Fortunately, my mother took food, rusks and some fats with her and we weren’t starving. We traveled for two weeks and reached Cheboksary in the Urals [about 600 km from Moscow]. Many Jews got off the train here and we decided to do the same. We were given a warm welcome. At first, we were at the evacuation point, where we had a chance to take a shower. Then we were housed with local Russians. The six of us lived in one small room and were very happy for it. The hosts were very hospitable. They treated us to cabbage pies. In a couple of days my brothers went to work at a dairy farm. Father also found a job, only Mother and I stayed at home. While it was warm, my brothers slept in a hay stack. We weren’t starving as my mother had some flour in stock. Besides, my brothers started getting rations. When it started getting cold in the fall, we realized that we wouldn’t survive the cold Ural winter without warm things. One of Father’s young friends, an intelligent Jew from Minsk, talked Father into leaving his job. In the fall of 1941 we took the train to Tashkent [today capital of Uzbekistan] – fugitives went there because of the warm climate, abundant fruit and vegetables.

We were sent to Bukhara from Tashkent, wherefrom we went to the small Kirmenekh station. The conditions there were terrible. The locals didn’t have a better life than us. We slept on the floor. We were happy to have our own linen, which Mother took from home. Mother managed to take a lot of necessary things with us. We had threads and needles. Once some evacuees came to us: a man and a woman, who looked like intelligentsia. They had coats without buttons, which were in high demand. Mother took the buttons from her reserves and sewed them on their coats. Father and my brothers found a job. I also had a job as a cashier at a barbers’ shop. I learnt how to do hair cuts and shaving. I worked there until 1943. Then I left for the factory, where we made ropes. We were given food cards there 8, with the help of which we could get more bread.

Father was drafted into the labor army 9. He worked at a military plant in the Ural. In 1943 Shmuel was drafted into the army. He was sick for a while. He was to be hospitalized for a couple of weeks with dysentery. He lost a lot of weight and was pretty feeble, but he still went to the military enlistment office. He was drafted into the 16th Lithuanian division 10. Shortly after that, Shmuel was sent to the front, but Father was sent home. Meishe was no good for military service as he was of a very short height since childhood. All of us worked, but Mother. She took care of the household. Of course, we soon ran out of flour and food taken from home, but Mother knew how to use them economically. I cannot say that we had lavish food, but we didn’t starve.

Mother was very good at knitting. After work, I also helped her with that. We had a lot of customers, who called us European girls. We knitted pretty hats, blouses, gloves, remembering the prewar patterns. Soviet ladies didn’t see anything of the kind even before the war, so we were getting more and more clients. As a rule, we were paid with food products. The wife of the chairman of the regional consumers’ council helped us the most. She brought delicacies, butter and sausage to us. In general, we got acclimatized in evacuation. My brother Shmuel wrote letters from the front. We were looking forward to every letter. Shmuel took part in the battles for the liberation of Lithuania. He was in Luksiai, saw our house and wrote in detail what he knew about perished Jews. We got his last letter in October 1944. He wrote about severe battles, about deaths of thousands of people. He said he was missing us a lot. Shmuel said that he wanted to live. It was his last letter. Mother cried and cried waiting for his letter and looking out for the mailman, who wouldn’t stop by our house.

Leiser was also in the army. When Shmuel was drafted into the army, he constantly paid visits to the military enlistment office, asking to draft him as well. He was not in action anyway, by the time he was drafted, the war was over. Leiser was sent to Korea, then he served in Manchuria. He became a career officer. My brother never told me about his service in Manchuria. The four of us were living together – I, my parents and my eldest brother Meishe.

We celebrated the victory day 11 in Uzbekistan. People were laughing and crying at the same time. Every family had someone who perished during the war. We felt sad as well, as we understood that Shmuel was dead. We decided to come back to Lithuania. We had to receive the invitation letter and tickets. Only in November 1945 did we come back to our native town. We were given a very warm welcome. A Lithuanian family lived in our house. They left our house right away and then our neighbors started bringing in our furniture. The neighbors told us about things that happened during the occupation, about those Jews who were taken to Sakiai and shot. There were traitors among Lithuanians. One person, whom I knew, gave away Jews and took part in mass executions of Jews. People said that after the war he started seeing apparitions of those who perished because of him. He used to know them very well in peace times and even loved some of them. That man ran amok. When Luksiai was liberated, he was arrested and convicted. I don’t know what happened to him.

I found a job right away. At that time literate workers, fluent in Russian, were in need. I was in charge of the army provision warehouse, where there were both groceries and primary goods. At that time there was a regulation for all peasants to submit vegetables, meat and other products to that warehouse and I was supposed to receive those goods from them and then distribute them to the military units. We wrote letters to all kinds of authorities trying to find Shmuel, but in reply we got that there was no data about him. Once, a colonel came to my workplace. He was the representative of one of the military units. I asked him to assist us in our search. I invited him to come for dinner to our house. In two months, we got a response. My brother Shmuel Kacharinkas perished in the town of Lvovo in Latvia on 24th December 1944. It turned out that we sent the request in the name of Kocherinkas, and because of one wrong letter we couldn’t find the information about the death of my brother. We went to Latvia and saw the farmstead where my brother perished. Then we went there every year on the day of Shmuel’s death. There is a large common grave there, the burial place of 22 thousands Soviet soldiers, who perished during the liberation of Latvia.

We lived comfortably. I got a good ration at the warehouse. Father and Meishe also worked. They became translators from Russian into Lithuanian for the KGB 12 in Luksiai. They didn’t speak about their job at home. I think they fought with the Lithuanian resistance, who had been fighting with the Soviets for a long time. My brother is still afraid that some of his Lithuanian neighbors might find out about his service in the security agency. That is why he refused to be interviewed. I was respected at work and was promoted. In 1949 a new department store was built in Sakiai and I was appointed its director and given a plot of land for construction. My parents sold their house in Luksiai and moved to Sakiai. Here we built the house, where I am still living.

I did well at work. I was called in to the municipal Communist Party committee and offered to join the Communist Party. I kept refusing. I wasn’t afraid to lose my job. Even if I was fired, I would still find another job. The management decided not to put any pressure on me. Thus I remained in my job without entering the Party. In 1952 I was assigned to courses for sales agents in Kaunas. I studied there for half a year and then came back to Sakiai. At that time our store had motor bikes on offer. One of them was to stay in our stock to service the department store. I was a brave lady and thought that I could ride a bike myself. I fell off the bike, broke my arm and leg and was out of kilter for a long time. In a year I had to undergo an operation in Vilnius and was jobless for almost half a year.

In 1952 my brother Leiser came home on vacation. He stayed at home only for a month and then left for the Far East. Father and Meishe didn’t enjoy their job for the state security department and both of them left the job as soon as they got the offer from a grocery store, which was run by a Jew from Odessa called Gorodetskiy. I can say that they left on time. In the early 1950s state anti-Semitic campaigns commenced 13, and they would be mostly likely dismissed from the security agency. However, in our town no Jews were fired or repressed, so we were not affected by it. Stalin’s death in 1953 was taken with relief. Father and Meishe knew perfectly well how the KBG did away with people.

In that period of time I met my future husband. His name was Meishe Ushpits. He was born in Sakiai in 1914. Meishe’s family was rich, but the life of the young man was not easy. Meishe’s mother died young and he was raised by his step-mother and father. When he was an adolescent, he left for Klaipeda, where he worked at a plant. Then Meishe moved to Kaunas, where he saw the beginning of the war. Meishe and his sister Leya didn’t manage to get evacuated and they became ghetto prisoners. Meishe’s father perished in occupation in Sakiai. Leya and Meishe had to spend horrible years in the ghetto, but fortunately they survived.

When Kaunas was liberated by the Soviet troops, one of the former ghetto turnkeys informed against Meishe that he allegedly gave away the hideout of some children, and Meishe was arrested. He was sentenced to 15 years in the camps 14 and became a prisoner of a Stalin’s camp in Vorkuta. Many ghetto prisoners protested against such a ruling of the court and told how Meishe helped them during the occupation, but his verdict remained unchanged. Meishe spent eleven years in the camps. He was a kind and outgoing person and even in a Stalin’s camp he was treated very well. At first he worked in a mine, where the conditions were inhuman. Meishe managed to get into a course for driving electric trolleys. Right after that he drove coal and other cargoes. Meishe was released from the camp by amnesty after Stalin’s death. In 1956 Meishe was fully rehabilitated 15.

Meishe’s family had known my family and when we met he started insisting that we get married. On 18th February 1956 Meishe and I were wed under a chuppah. It was in Kaunas in the house of my husband’s sister Geta Entele. The rabbi carried out a traditional Jewish wedding ceremony. I moved to Kaunas after our wedding. At first, my husband and I rented an apartment. When I found a good job, I was given an apartment. I worked as a forwarding agent at the regional consumer’s council and constantly traveled from Kaunas to Sakiai, where I purchased products.

On 11th November 1956 I gave birth to a daughter. My husband asked me to name her Hanna Rochl after his mother. On 15th May 1961 I bore a son, whom we called after my perished brother Shmuel. We had a good life. We were not needy. I made pretty good money. My husband was also well paid despite being a common worker. We were one of the first people in Kaunas who bought a car for the whole family. My children were raised by their grandparents in their house in Sakiai. My husband and I went there every weekend. Only when it was time for them to go to school, I took Hanna and then Shmuel to the city. We went to the seaside in Palanga with our children. We also went to Vilnius. We didn’t leave Lithuania.

We tried to observe Jewish traditions the best way we could. We went to the synagogue with our children on Sabbath and on holidays. Both of us were members of the Jewish religious community of Kaunas in the Soviet years, which was quite frowned upon, to put it mildly. The monument to the perished Jews in Sakiai was set up on the donations from the relatives of the perished. We went there every year on the day of execution. When our children grew up, we took them with us. We told them about things that took place during the war. I communicated with Lithuanians and with Jews. Both Lithuanians and Russians treated me very well at work. I felt no anti-Semitism. My children identified themselves as Jews. Yiddish was spoken at home. At the age of 13 we celebrated our son’s bar mitzvah. Unfortunately, my mother didn’t live to see that, but my father and brother were very happy to see it.

My mother was buried according to Jewish rites in 1968. We were carrying her body on the boards across the whole town. Father lived much longer. He died in 1984. I had become a widow by that time. My Meishe, whom I loved very much, died in 1975 at the age of 61, as a result of stress from the years in the ghetto and the camp. I worked for quite a while after my husband’s death as I wasn’t willing to stay at home. When my daughter Hanna got married, I left the apartment to her, quit my job and left for Sakiai to live in my parental house. When I retired, I started taking care of the husbandry.

I was never interested in politics. I think that in any country and under any regime there will be a good life if people work hard and in good faith. If someone is lazy, hoping that he would be given something for free, life would be bad anywhere. I love my town, my country, my neighbors and friends. I am comfortable in my house and I don’t want to change it for anything.

Hanna got secondary medical education and became a nurse. She married a Jew from Kiev, called Shirman. In 1987 she bore a son and named him Mark after her husband. Her husband loved Hanna and she loved him, but her mother-in-law was constantly interfering in their life when she lived with them. She constantly insisted on immigration to the USA. They got the letter of invitation and processed all the documents in Moscow. Hanna wasn’t willing to go and asked for separate documents for her and her son. First, my son-in-law and his mother left for the USA and then they started talking Hanna into that. My daughter and my grandson also left there. They lived a couple of years together and then divorced. Nevertheless, Hanna doesn’t regret leaving for the USA. She finished masseuse courses and works as a nurse in a nursing home. She lives comfortably. Hanna lives with a man. She often comes to see me. Earlier, she used to send her son to Lithuania very summer. He is a student now and doesn’t come that often. He is very attached to me.

My son Shmuel finished eleven grades and entered the evening department of the Kaunas Machine Building Institute. He was drafted into the army after he had finished the first year. He served in the Far East. He sent good letters home and I had no idea that he had problems in the army. At first, it was physically hard for him, then he was called by the special department and asked questions about his communications with foreign countries 16. I wrote letters to my aunts in the States, and it was not an issue for me, but for some reason my son had to worry about it. When he was dismissed from the army, he came back to Kaunas and was employed at a silk production factory. Shmuel turned out to be very talented and knew how to make money. He has his own business. He and his partner own a large wholesale grocery warehouse.

Shmuel is married to a Lithuanian called Inga. She is a lovely woman: she treats me with respect and loves my son. Inga learned how to cook Jewish dishes. She knows about Jewish holidays and makes all the necessary arrangements before them. She takes me to the synagogue on holidays. According to the tradition, on the eve of Rosh Hashanah Jews are supposed to wash off their sins, so Inga takes me to the Neman River or to our lake. Inga cooks all Pesach dishes and buys matzah. She is like a daughter to me. Inga and Shmuel have two children: Sima who finished the 12th grade this year [2005] and entered a university and the 15-year-old Elvis. Both of them often come to see me in Sakiai.

I am living by myself in our large house in Sakiai. Fortunately, my brother Meishe is also living in Sakiai. He was married twice. Both of his wives were Lithuanians. He has four daughters – Riva, Edita, Miropa and Daiva. The elder ones are living in Marijampole and the younger one – in Kaunas. Meishe visits me every day at lunch time. We have enough topics to discuss: remembering our kin, children, grandchildren. Before Jewish holidays my brother and I go to the market to buy things necessary for the holiday, the way it was done by our mother. I still keep kosher Pesach dishes in the garret. We buy matzah at the synagogue and light candles at home. No matter how busy they are, our children and grandchildren come to see us on holidays, we carry out seder, read prayers and try to tell them more about our traditions and treat them to even more delicious food.

After demobilization our brother Leiser came back to Sakiai in 1961. First, he lived in our house, then he was given an apartment. Leiser turned out to feel unwell after the army. In his last six years he kept to bed. He also became blind. Leiser died in 1993. His wife is also dead. His son Alis is living in Kaunas. He is friends with my Shmuel.

I don’t feel lonely. Luckily, I am energetic. I enjoy planting flowers, vegetables and fruits. I get a good pension. I have a plot of land which was returned to me in accordance with the law on restitution. I lease it and get paid well for that. The land was the property of my husband’s parents. I get along perfectly with my Lithuanian neighbors. They know that I don’t do anything on Saturday. I even don’t buy anything on that day as on Sabbath we are not supposed to touch money. On Friday, I light candles and pray. I celebrate all Jewish holidays and respect the Catholic holidays of my neighbors.

Glossary:

Fania Brantsovskaya
Vilnius
Lithuania
Interviewer: Zhanna Litinskaya
Date of interview: February 2005

Fania Brantsovskaya is a very sociable person. It's hard to get her at home since she volunteers for the department of former ghetto inmates and prisoners of concentration camps in the local Hesed. She corresponds and talks on the phone with a number of her friends and combatants from the partisan unit and ghetto. Fania gladly agreed to meet with me. She lives in a small cozy apartment in a 1970s apartment building. She met me at a bus stop to make it easier for me to get to the place where she lives. She looks not a day older than 60. She moves fast. Her hair is cut short and her eyes are bright, shiny and full of life. Fania wears a business suit and a blouse. She was dressed in the same way when she visited me in my hotel to complete this interview. Her apartment is furnished nicely and there is a nice bunch of heath in her kitchen. Fania offers me a cup of coffee and starts her story, which is full of humor and accurate descriptions. I enjoy listening to her.

My family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

My family background

My maiden name is Joheles. It's an old Jewish surname and has a local Lithuanian coloring. My paternal grandfather, Velvl Joheles, was born in Vilnius in 1868. At that time Lithuania belonged to the Russian Empire. Jews constituted a big part of the population of Vilnius that consisted of Lithuanian, Russian and Polish people. Before World War II Vilnius was a center of Yiddish culture in Eastern Europe. There were over 100 synagogues in Vilnius, educational and prayer institutions, a charity fund, professional guilds, a Jewish hospital, an elderly people's home, a charity children's fund, a Jewish public school, a Jewish theater and choirs, a health organization, a labor association, a few schools and gymnasiums teaching in Yiddish and Hebrew. There were many Jewish craftsmen. They were hat makers, tailors, bronze workers, leather men, etc.

My grandfather was a painter. He was a very skilled and artistic painter. He made art paintings and exquisite Alfrei works [a technique of interior decoration and renovation]. He was believed to have been one of the best experts in his specialty. Many years after my grandfather perished a friend of mine told me that her father was one of my grandfather's best apprentices. My grandfather also completed the most important tasks during the renovation of the Vilnius University. A few years later, when he needed an eye surgery, he was taken to the university clinic where he had benefits as an employee of the university. I remember my mother and me visiting my grandfather in hospital where he proudly told other patients and doctors how smart and good I was being his older granddaughter.

Grandfather Velvl had a natural sense of humor. During World War I, when there were no medications available he used to cure children using just a thermometer. They never doubted that when he measured the temperature, they would promptly recover, and they actually did, however strange this might seem. He also cured his children and grandchildren from bruises by putting an old galosh as bandage over their injuries. I once fell and injured myself and when my grandfather wanted to apply an old galosh, I told him this was nonsense, that I had no faith in. My grandfather was stunned and couldn't forget it for a long time repeating, 'How can you like modern young people, these children... they have no faith!'

I have no information about my grandfather's parents, brothers or sisters. His wife, my grandmother, Rohe-Gisia Joheles, was three years younger than my grandfather. Her maiden name was Gilinskaya. She was born in the town of Svencionys, about 70 kilometers from Vilnius. There were actually two towns: Svencionys and Svencioneliai. There was a big Jewish community in Svencionys where my grandmother came from. From what I was told I know that my grandmother had many brothers and sisters. She came from a big family.

I've never been in Svencionys. All I know about my grandmother's relatives is that her brother Dovid Gilinski was a painter and he was the one who introduced my grandmother to Grandfather Velvl. Dovid's son Mordke Gilinski was popular in the Jewish circles. Before the war there was the Meidem recreation home near Warsaw. It was well known in Poland and Lithuania. [see Annexation of Vilnius to Lithuania] 1 It was founded by a Bund 2 activist named Meidem for poor children in Poland. There were two employees there whose surname was Gilinski: one was the director, who wasn't related to our family. The other one was Mordke Gilinski. Mordke was a teacher. The children liked and respected him and addressed him 'father', 'batka' in Polish. Many Jewish teachers knew Mordke in Poland and Lithuania. Children spent two to three months in the recreation home. There was a puppet theater, a radio station broadcasting in Yiddish and a brass orchestra. The classes were conducted on a high professional level. Mordke and his wife, who was also a teacher, arrived in Svencionys at the beginning of the Great Patriotic War 3. Mordke was a member of Judenrat 4 in the ghetto in Svencionys. Later he moved to the ghetto in Vilnius. I saw him last before I escaped from the ghetto. Most likely, Mordke Gilinski, a great pedagogue and educator, ended his life in Ponary 5. People said his wife survived, but we lost track of her after the war.

Velvl and Rohe-Gisia had many children, which was common for Jewish families then. My father's older brother Dovid Joheles, born in 1895, and his family lived in Kaunas. He was a baker. He owned a bakery and a store where he sold bread, cakes, and pastries that he made. I don't remember his wife's name, but I remember that they had two children: a son named Ariya and daughter, Feigele, named after one of our ancestors, in the same way I was. Dovid's family perished. They were killed in Kaunas in 1941. My uncle's name is not on the list of those who were killed in Kaunas, but some people who knew my uncle told me about it.

My father was the next child in the family, and then came Berl, who moved to Palestine, when he was young. He changed his name to Dov. [Berl is the diminutive of the Yiddish Ber, meaning Bear in English, just like the Hebrew Dov is.] He had two children: Zipora, a daughter, and a son whose name I can't remember. Dov passed away a long time ago; his son died in 1990. His daughter is still alive. My father's brother Girsh, born in 1907, and his wife Esther lived in Vilnius. They had no children. Girsh had a small shop. He was an engraver and made skilful monograms on jewelry, dishes and tableware. Girsh and Esther perished in the Vilnius ghetto 6 during its elimination in October 1941.

My father's youngest brother, Meishke Joheles, was born in 1914. He followed into his father's footsteps and made his living by painting. Meishke kept his fondness of poetry a secret from his family. Many years after the Great Patriotic War I learned that Meishke was a member of 'Young Vilnius' [public organization uniting young Jewish people in Vilnius before WWII], the organization of young poets, writers and artists. He wrote beautiful romantic poems. The only living poet from this organization, Sutzkever 7, who was a witness at the Nuremberg trials, lives in Israel. I met with him and he spoke warmly about Meishke. In 1938 Meishke got married. His wife Niusia was an agronomist. Meishke and Niusia moved to Lvov in 1939. Niusia continued her education there and Meishke entered the Lvov Teachers' Training University. At the beginning of the Great Patriotic War Meishke disappeared. Niusia evacuated to Uzbekistan. After the war she moved to Moscow, defended a candidate's dissertation [see Soviet/Russian doctorate degrees] 8, remarried and gave birth to two children. If my memory doesn't fail me, she died in 1998.

My father's older sister Tyoma, born in 1906, finished the 'Ikh Duh Arbet' school for Jewish girls where they were trained in crafts. [Editor's note: 'Ikh Duh Arbet', lit. Assist by Working, Jewish organization established by the Jewish community in Vilnius in the 1920s. It was an 8-year school for girls who were taught various crafts there. The school only existed before WWII.] Tyoma learned to sew, knit and embroider and worked in a handicrafts store owned by Russian immigrants. The store sold yarn and embroidery accessories. Tyoma wanted me to be good at handicrafts and gave me embroidery sets as birthday gifts. Only once she bought me an umbrella on my birthday. Her husband's surname was Finskiy. Tyoma had a daughter with two names: Genia was her name registered in the documents, but her family called her Bira after the Jewish autonomous region of Birobidjan 9. Tyoma, her husband and their child perished in the Vilnius ghetto.

My father's sister Zelda, who was two years younger than Tyoma, finished a teachers' training seminar in Vilnius. This was a workshop for Yiddish teachers. Zelda was single. In 1939 she went to work in a Jewish school in Belarus and disappeared there at the beginning of the Great Patriotic War.

My father's sister Esther, born in 1912, was a beauty. There was even a duel between the son of the brewery owner and another admirer. Esther gave preference to a poor Jewish teacher whose surname was Fink. They moved to Grodno in Poland [Grodno belonged to Poland in the interwar period; in 1939 it was annexed by the Soviet Union and today it is in Belarus, 230 km west of Minsk]. Esther's husband was a convinced communist. The Polish authorities didn't appreciate such convictions and he rarely had a job. Esther supported the family by making clothes. She even had clients from other towns.

Esther had a son, and our family used to tell a funny story related to his coming into this world. Grandfather Velvl went to his daughter in Grodno for the brit milah ceremony. He hired a wagon at the railway station. It took the wagon driver a long time riding him around town till he brought him back to the station. Esther's house was right next to the station. My grandfather kept talking about the Jewish wagon driver's greediness for making him pay three times over the price for the ride.

When the Soviets came to power [see Invasion of Poland] 10, Esther's husband started working in the town department for education. On the first day of the war a shell hit their house, but fortunately, nobody was hurt, though at times I think it would have been better for Esther's family if they had perished on that first day. They walked to Vilnius, which was occupied by the Germans. Esther's husband was one of the first Jews whom the Germans killed. Somebody reported that he was a communist. Their son starved to death in the ghetto during the first months and beautiful Esther followed him a short time later.

My father's younger sister Etha, born in 1916, was a shop assistant at the jewelry shop on the main street in town. During the tsarist time this street was named Georgievskiy Prospect after St. George. During the Polish rule from 1920-1939 this was Adam Mickiewicz 11 Street, named after the popular Polish poet. During the Soviet rule the street was called Stalin Prospect. During the Nazi occupation it became Hitlerstrasse. After the war and until 1956, when Nikita Khrushchev 12 denounced the cult of Stalin, the street was named after this great tyrant [Stalin]. Then the avenue was given the name of Lenin, and only in 1991, after the breakup of the Soviet Union and establishment of the independent Lithuanian state the street was given the name of Gediminas 13, the founder of Vilnius. I remember my mother and me went to the shiny store where Etha was working. Mama enjoyed looking at the jewelry in the window, but she couldn't afford to buy any. This was a store for wealthy people.

Etha was fond of singing. There were two Jewish choirs singing in Yiddish. One was the choir of the Jewish educational society in Vilnius. Another choir was named after its conductor: Gerstein choir. Etha's music teacher was Vilbikhor, who also gave classes to my grandfather Velvl, who was also fond of singing. Six years ago I traveled to Israel where I visited the kibbutz, founded by the former inmates of the Jewish ghetto in Vilnius. There was a museum of the ghetto in the kibbutz. I saw a photo with the choir and my aunt Etha in the first row. I was truly moved when I saw this picture.

The owner of the jewelry store sold it and the new owner hired new staff. Etha went to sell inexpensive tea. She offered tea in wholesale bundles. She also offered her customers a nice teacup as a gift. Her customers bought tea from her on installments and she collected their payments on a monthly basis.

In the 1920s Grandfather Velvl and Grandmother Roche-Gisia lived in the Antokolis district in Vilnius. They had a small apartment. Their daughter Etha lived with them. My grandfather went to a nearby synagogue. He had his kippah, tallit and tefillin on, when praying. My grandmother wore a wig. However, they were moderately religious. They just followed traditions because they were brought up this way and they couldn't imagine it any different. I never saw them praying at home. They didn't follow the kashrut, nor did they insist that their children or grandchildren observed Jewish traditions.

In my childhood we visited my grandfather and grandmother on Saturday. We hired a wagon and I was looking forward to it with pleasure each time. We arrived on Saturday afternoon. My grandfather asked my grandmother to turn on the lights and she lit a lamp grumbling. The Sabbath was still on and it wasn't allowed to turn on the lights till the end of Saturday. However, our visit was more important than Jewish traditions for my grandfather. In the late 1920s my grandmother had a stroke and got a problem moving her hand. Though her daughter lived with her she always waited till my mother came to wash her. My grandfather, grandmother and Etha were among the first to fall victim to the fascists. They were killed in one of the first shootings when Jews from Antokolis were taken to Ponary and executed there.

My father, Beniamin Joheles, was born in Vilnius in 1898. I don't know whether he attended cheder, but I think it was mandatory for all boys. I have no information about where my father studied. My father knew Yiddish, Russian, Lithuanian, Polish and German. He was trained to become an electric mechanic at a company in Germany and later stayed to work with this company. He became a highly skilled mechanic. By the time he met my mother at his older brother Grigoriy Golunskiy's place, he lived in Kaunas and worked as an electric mechanic at the railway station.

My mother came from the town of Varena [85 km from Vilnius] at the border of Lithuania and Poland [in 1934, 393 Jews lived in Varena]. My mother's father, Bencion Galunskiy, was born in the 1870s. He worked at the local carton factory. He also dealt in beer wholesales. He owned a warehouse where he had beer stocks. Grandmother Hana-Leya [Galunskaya] was a housewife. The Galunskiy family celebrated Jewish holidays and went to the synagogue. They also raised their children to respect traditions. However, the children were a new generation, growing up during World War I and the Revolution in Russia in 1917 [see Russian Revolution of 1917] 14. Almost all of their children became atheists. In 1938 Bencion and Hana-Leya moved to Palestine [today Israel]: their son and daughter had settled down there before them. Therefore, my maternal grandfather and grandmother escaped falling victims to fascists like my father's parents and the majority of Lithuanian Jews. They died in the 1960s and were buried in the Mount of Olives in Jerusalem [the oldest and most holy Jewish place for burial]. Their grandchildren visit their grave each year.

Grigoriy Galunskiy, the oldest of the siblings, was born in 1896. He became a communist. Mama told me he was under arrest frequently and once he was even sentenced to death. Then the rabbi himself spoke for Grigoriy. Though it was Saturday, he signed a petition, which saved Grigoriy's life. [According to the Jewish Law saving life is the single most important command; it overrules all other commands, including the Sabbath restrictions.] After 1919 Grigoriy lived in the USSR and later he moved to Vilnius as Consul of the Soviet Russia in Lithuania [Lithuanian independence] 15. The capital of Lithuania at that time was Kaunas [since Vilnius (Wilno) belonged to Poland then] and Grigoriy, his wife Esther Grinblat and their children lived in Kaunas. My mother, who loved her older brother, left Varena to live with them. Mama told me that Grigoriy's children loved her dearly.

Grigoriy's wife was a Jewish woman from Kaunas. She was also a convinced communist. Esther was a dentist by profession. She provided her services to prisoners in the local jail. After finishing his military service in Lithuania, Grigoriy was appointed consul in Trieste, Italy. My mother never saw him again. It was only in the late 1930s when a newspaper published the information that Grigoriy Galunskiy, a famous Bolshevik 16, had died in Odessa. My father decided not to mention to my mother that her beloved brother had died hoping that she would never find out, but she did. Her neighbor visited her and together they were looking at old photographs, when the neighbor expressed her regrets about my mother brother's early death. She also mentioned that she had read about it in the newspapers. Her brother's death was a tragedy for my mother. She mourned for him for seven days sitting on the floor wearing torn clothes [she sat shivah]. I don't know what happened to Grigoriy's wife or children. I failed to find them after the Great Patriotic War however hard I tried.

My mother's sister Sarrah moved to the USA in the early 1920s. From there she sent an invitation to my mother. However, my mother had a double name of Rohlia-Dveire, common for Jews, but it was different from the name given in the documents. While thinking about obtaining new documents my mother met my future father. She fell in love with him and the issue of moving to America became irrelevant. Sarrah got married in America and had two sons. They became military pilots and perished on the Western Front during World War II. My cousin sister found their grave in France. She visited the place several times. I don't remember Sarrah's family name. I don't know when she died either.

My mother's sister Shifra moved to Palestine [today Israel]. She married Avigdor Miller. She had two sons and a daughter. Her older son, whose name I don't remember, was the mayor of Shefar'am for a number of years. Bencion, her second son, was born after my Granny died and he was named after her. He worked as a journalist for the Jerusalem Post [major Israeli English language daily.]. He is a pensioner now. His daughter Dale, a teacher, lives in Vardiya [a neighborhood in Haifa], Israel.

My mother's youngest brothers, Motl and Yitzhok, lived in Kaunas. Motl became an electric mechanic. Yitzhok was a building contractor. Motl and Yitzhok had one daughter each. Motl and his family perished during the Great Patriotic War. Yitzhok's daughter lives in Israel. My mother's brother Shimon lived in Taurage, near Konigsberg [Russia, 1,000 km from Moscow]. He had five children. On the day the war began, Shimon and his daughter Shulamit went to see a doctor. When bombs started falling, his wife and the children left their home. That way, they lost each other. Shimon and his daughter evacuated to Tajikistan. When he returned to Taurage, he heard that his wife and four children had perished. He couldn't bear the thought of staying in his hometown and moved to Israel. Shimon died in the middle of the 1980s. Shulamat still lives in Israel.

My mother Rohl [Joheles, nee Galunskaya] - her family called her Rachil affectionately - was born in 1901. I think she finished two or three grades of elementary school, but I don't know any details. My parents had their wedding in Varena on 22nd July 1921. My parents got married under a chuppah at the synagogue and had a traditional Jewish wedding. It couldn't have been otherwise in Jewish families at the time. My parents rented an apartment in Kaunas.

Growing up

I was born on 22nd May 1922 in Kaunas. I was named Feige, but since my early childhood everybody called me Fania, which is a Russian name [see common name] 17. Mama told me she got severely ill when I was born. She had to send me to my grandfather and grandmother in Varena where I lived the first year of my life. My grandparents often showed me my parents' pictures in a photo album, and when my parents came to pick me, I said 'Mama, papa - album'. I don't remember any details of my life in Kaunas. My father worked a lot at the railway power station [local power plant owned by the railway station, supplied energy to railroad utilities].

In 1927 my sister Riva [Joheles] was born. This was when my father got arrested for being a Polish citizen having received his passport in Vilnius. He was accused of espionage. At this time President Smetona 18 came to power. Grandmother Hana-Leya, who had come to stay with us around the time the baby was due, and I visited mama at the hospital. My grandmother decided to keep silent about my father's arrest. Since my mother didn't like it that I was wearing a different coat than she had expected me to wear, my grandmother told her that my father had gone on a business trip and taken the key to the wardrobe with him. Well, it's always like this: one has good intentions, but they don't usually work. Another woman told mama about my father's arrest. My mother started bleeding and had to stay in hospital for a long time. My grandfather Velvl's apprentice, a rather high official, pulled strings for my father. My father was released from prison, but was to leave the town within three days. I have some vague memories of us moving out. I remember the horses dragging our wagon across a little river.

We crossed the border between Lithuania and Poland and arrived in Vilnius, which belonged to Poland at the time. [The modern Polish nation-state was created after World War I of the ethnic Polish areas of the Russian Empire (Kingdom of Poland and areas East of it), Austria-Hungary (Galicia province) and some Eastern parts of Germany. Vilnius (Wilno at the time) was also a part of Poland up until 1939.] My father's parents and sisters lived there and we found ourselves staying with a big Jewish family all of a sudden. They all shared love and support.

My father went to work as an instructor of an electric mechanic laboratory of the polytechnic school of the organization of the workers' union. My father became a valued teacher at this school. However, he wasn't paid his regular salary in full: they usually paid him about 20 percent and put the rest on credit. Once his credit had accumulated into a big amount, the management paid half of it to my father. My parents believed it to be a huge amount of money and decided to have winter coats made for them for this money. However, my father's salary wasn't enough to cover all family expenses and when my parents managed to get a suitable lodging my father opened his own electric technical shop.

My parents started by renting a room. We had to go through our landlady's room since she lived in the same apartment. Later we moved to a place on Basanavichus Street. Two months later we moved to a bigger room. In 1928 my parents rented a room on Pilimo Street. This big four-storied house behind the synagogue is still there. The synagogue is also there. Madam Trotskaya, our landlady, lived with her daughter in Paris. Her Jewish manager collected the rent, and there was a maid to keep the house clean. The landlady arrived each summer to collect the money.

There was a signboard with the name Joheles, my father's name, on the front door. We had a common apartment for the time. The rooms were located one after another. My father's shop was in the first and biggest room of the apartment. My father made a partition to separate the shop from my parents' bedroom. The next room was also divided to create a dining room and a children's room. Then there was the kitchen with a backdoor leading to the yard. There was a wood-stoked stove in the kitchen. In the yard there was a shed where all tenants kept sawn wood. The winters in the north were severe and one had to be prepared for it. There were men offering their sawing services for a reasonable fee walking from one house to another in fall.

Our apartment was modestly furnished, but my mother's eagerness and skills added charm to it. There was hardly anything my mother couldn't do. She kept altering clothes and dressed my sister and me to the fashion. She could knit and embroider. She made napkins for the furniture and embroidered rugs. When little round tables became fashionable, mama cut the edges of the kitchen-board, finished it and placed it on our table. She couldn't wait till my father got some time for it and did the wiring herself, however crookedly she managed to do it. Mama whitewashed the walls, moved the furniture and fixed it to make our life more comfortable. Mama was an excellent housewife. However hard the times, she always managed to make dinner somehow.

My mother always had some money prepared for donations: there was an association of the poor in Vilnius. It divided the town into districts and collected donations on certain days. Poor Jews visited us on Wednesday and Mama gave each of them a farthing. My father bought books from his monthly salary. We read a lot: books and Yiddish newspapers. We also often went for walks together and discussed what we had read.

My parents weren't religious. They didn't observe the kosher laws either. We often had sausage and ham at home. Mama was raised in a more traditional Jewish family and tried to observe Jewish traditions at the beginning. She lit candles on Sabbath and prayed, but my father often worked on Saturday and Mama gradually gave up praying, but kept lighting candles. Later she just told me, 'Fania, light the candles'. Mama also fasted on Yom Kippur and tried to involve my father in it. She didn't make dinner on this day and my father and his friend, a shochet's son, used to go to a missioners' cafe where they served nice dinners to all those willing. Later Yom Kippur became just a day off for us; it was a good occasion for the family to get together. Mama cooked a lot and the family had dinner together enjoying themselves; Aunt Tyoma and her husband visited us.

Mama usually cooked Jewish food on Pesach. She made sweet and sour stew, cookies made from the dough boiled in honey, tsimes 19 with carrots, beans, potatoes and prunes. She also made tsimes with lentils, grown in Lithuania. She also made imberlach with carrots and ginger, which I still cook every now and then. On Pesach mama made borscht with marinated beetroots. She also made jam with these beetroots and nuts. Mama also made a cake from matzahmuki [matzah flour] on Pesach. She also served medok, both Jewish and Lithuanian beverage with honey and hops. We celebrated Pesach, but didn't have the seder ceremony. We cleaned our house and bought gifts for the family. However, I cannot remember any Jewish traditions related to this holiday being observed in our family. Matzah was bought long before the holiday and kept in a basket. Mama made latkes and little pies from matzah flour stuffed with fried onions and jam. Mama also made boiled buckwheat with fried onions - this was a typical Jewish meal in Vilnius. On Chanukkah mama made potato pancakes. We didn't have a chanukkiyah.

Frankly speaking, all I know about Jewish traditions I learned from my father's parents. We celebrated the first seder with them. We hired a wagon to get there and I loved it. My grandfather wore a kippah and reclined on cushions at the head of the table. Grandmother sat beside him. I looked for the afikoman and got a present for this. I also posed the four questions about the holiday [the mah nishtanah] to my grandfather. We also visited my grandparents on Chanukkah and I got Chanukkah gelt. I kept an old whipping top, a memory of my grandfather, for many years and only recently gave it to an acquaintance of mine who is collecting old Jewish things. She lives in Israel. On Rosh Hashanah it was necessary to take a candle with a little flag placed in a potato to the synagogue. Mama gave me the candle when I went to the synagogue with my grandfather. She bought the candle in advance.

There were only Jewish families living in our house. The only non-Jewish family was our janitor's family. Later a post office was opened in the building and its director received an apartment in the house as well. The janitor's children were very happy that they'd finally be able to meet non- Jewish children and were greatly surprised to find out that there were no icons in the director's apartment [Orthodox-Christian families traditionally had icons in their homes.]. They happened to be a Karaite 20 family.

We used to joke that there were three factories in our yard. One was Nadezha, a confectionary. Its old Jewish owner Vishrut, his son and one worker made chocolates and lollipops and gave them to daily workers to wrap them. At that time bone-shaped chocolate ice cream was very popular. There were no fridges and chocolate in mould forms was taken to the yard to cool down. The children were waiting for them to take the forms outside hoping to get some treats. The Vishrut family had two sons and a daughter. Her name was Anna. Once we were invited to her birthday party. We made fancy carnival costumes from goffered paper. We had lots of fun at the birthday party and laughed so much that we peed and wet our paper skirts. Anna entered university shortly before the war. Her father had an agreement with the housekeeper that he would give shelter to the family and hide their valuables once the Germans came. However this housekeeper happened to be a real fascist and reported on the family. Their older son, a mathematician, was the only survivor. He lives in the USA now.

The second factory packed cotton wool. And the third factory had a special machine to stuff cigarettes. There was also a kitchenware and everyday goods store in the yard. Maximov, our neighbor, was an actor of the local Jewish theater. This was his pseudonym; I've forgot his real name. His son pricked his finger with a pen and died from blood poisoning. We, cruel kids as we were, took advantage of it showing our teacher that we pricked our fingers just to get out of the classroom. Maximov, his wife and children perished in the ghetto.

Our neighbors Sneidman had two children: Lusia and Noah or Nenia. The father of the family, a tall handsome Jew, owned a warehouse. He purchased bowels, washed and cleaned them and sold them to his clients for making sausages. He was a religious Hasid 21, he celebrated all Jewish holidays. On Sukkoth he installed a sukkah and we enjoyed spending time there. He died of a heart attack by the door to their house in the ghetto. His children survived the war. Lusia was in Riga [today Latvia] and was then taken to a camp in Poland. After the war she met with her cousin brothers in Vilnius and they took her to Canada where she married a Jewish man who had been rescued by Schindler 22. Noah was in a partisan unit. After the war he stayed a while with my husband and me. Noah finished a teacher's training college. He got married and moved to his sister in Toronto. He became a Russian literature professor at Toronto University.

Our other neighbor Hasia, a Jewish girl, finished Medical Faculty. During the Great Patriotic War she was at the front. She had a child from a Ukrainian guy. After the war he took their child to his first wife. Hasia knew she couldn't manage raising a child during hungry times. Her son grew up and found out who his real mother was. He is a sailor. He lives in the north of Russia and often visits Hasia in Israel.

There was another family in our house. The father of the family, whose name I can't remember, was a thief. He was the leader of a gang. He was nicely and elegantly dressed. Once, Lelka Steiman's father's fur coat disappeared from the ante-room. The neighbors started discussing this incident loudly and two days later the fur coat reappeared as suddenly as it had been gone.

There was also the Gringold family living in our house. They owned a fabric store on Rudnitskaya Street. They had two daughters. The older one was my age, and Ada Gringold, the younger one, was about two years younger. The girls' parents died during the typhoid epidemic shortly before the war. When the war began, the girls' uncle took them to live with him in Kaunas. From the Kaunas ghetto 23 they were taken to the concentration camp in Klooga 24 in Estonia where they met my father. They told me a lot about his last months. My father stayed strong and supported the girls as much as he could. The girls moved to their relatives in America.

The Minz family, who lived on the fourth floor of our house, had several daughters. Sima, one of them, used to slide down the handrails and ring the Gringolds' doorbell before running away. This was a monkey-trick, but it disturbed the neighbors a bit. When the Soviets came to Lithuania [see Occupation of the Baltic Republics] 25, the Minz family moved to Japan. Sukiahara 26, a Japanese diplomat, rescued from oppression many Jews, Buddhists and Zionists by issuing Japanese visas to them. Sima lives in the USA. She happened to sit next to Ada Gringolds' at a congress of Vilnius Jews in New York. They started talking and it turned out they had lived in the same house and that Sima had been the very girl ringing the doorbell of Ada's apartment.

So these are the stories of the people living in our house. There were two little huts and a bigger house with two apartments in the yard. One apartment belonged to an old Jewish man. He stored oil products, kerosene in barrels that he sold. The janitor and his family lived in the other apartment. All Jews living in these houses also died in the ghetto. Only one girl survived. After the war she worked as a dancing teacher and taught Jewish children who had survived the ghetto.

There were a number of schools and gymnasiums for Jewish children in Vilnius. They were schools where the teaching was in Hebrew and Yiddish or in Polish. There were 7 and 8-year schools. There were a number of Yiddish schools: Gurewich, Shimon Fruk, Zeire Kuperstein schools. They were named after their sponsors and founders. There was a Tiksin school for retarded children, named after its founder Tiksin. The humanitarian Realschule 27 and the Sophia Gurwich gymnasium were the best. I went to the Sophia Gurewich gymnasium. Doctor Shabath's wife was my teacher. This Jewish doctor was a very nice person. There were legends about his professionalism and kindness towards the poor. The teachers were extremely skilled. Our teachers had high goals to educate and teach Jewish children and make them well-cultured people. They taught us real things. I remember our teacher once brought milk to the class. It got sour and after that we knew how sour cream and butter were made. We wrote compositions and in senior grades we discussed literary characters.

We also celebrated Jewish holidays at school. We had a masquerade on Purim. We wore costumes. I remember wearing a Chinese costume once. We also brought shelakhmones to school. We put everything we brought from home into a big basket and everyone could take a treat from it. In this way poor children could also enjoy better shelakhmones. The gymnasium charged fees. My father paid 50 percent of my tuition fees as he was a member of the teachers' association. However, it happened sometimes that I wasn't allowed to come into the classroom when my father didn't pay my fees on time. We particularly liked the event we celebrated on 1st March - the School Day. We had a banner made of all kinds of geometric figures: quadrates, triangles and rhombi that we took outside. There was a meeting and Sophia Gurewich made a speech. In 1933 the gymnasium was closed. I know that Sophia Gurewich starved to death while in evacuation in a town in Russia.

I went to the Realschule. The fee was lower there and they focused on natural sciences. I was good at those subjects: mathematic, physics, etc. We were taught in Yiddish. We also studied Jewish history and literature. Our teachers also lectured at Vilnius University. There was a wonderful library at school where I spent much time. Our teacher Malka Heimson, who was also the tutor at our literature club, perished in the ghetto in 1942.

In those years, young Jewish people in Vilnius followed different political convictions. In opposition to young fascists who propagated racial hatred and also used to break windows of Jewish stores, they formed different unions. There was an underground 'Union of the school youth', fond of antifascist and communist ideas, and there was an underground Komsomol 28 organization. There were two Bund organizations: one for younger and the other one for older members. I belonged to the Zionist Jewish scout organization 'Bin'. We spent much time together going on excursions and hiking tours in summer. We often went to the theater. There were two Jewish theaters and a Jewish conservatory in Vilnius. In spring our schools had a meeting at the Maccabi 29 stadium. I remember that when we passed by the Jewish Bank its employees threw flowers from the balcony of the building. I can still remember the overwhelming feeling of joy that I had.

Young people argued a lot about the Soviet regime: about the period of terror [see Great Terror] 30 in the USSR, trials of the Trotsky 31 and Zinoviev 32 followers [see Zinoviev-Kamenev triumvirate] 33. Once I even had a fight with my father's apprentice who also stayed with us. He was telling me that there was something horrible happening in the USSR and that Lenin's comrades, such as Trotsky, could not be enemies of the people 34. Older people also had discussions. Some were for the Soviet regime and were interested in everything happening in the USSR.

In 1939 Vilnius was given to Lithuania and became its capital. That summer I finished Realschule. Four of my friends and I decided to go to study in Grodno in Western Belarus. This was my idea - first of all teaching in Grodno was in Polish, which we all knew. Secondly, my aunt Esther lived there. In Grodno I entered the teachers' training college. Before the Soviet power was established in Western Belarus the pupils had to say a Catholic prayer before classes. The prayer was cancelled and the lyceum switched to Russian [in 1939, when the Soviet Union occupied Eastern Poland]. It was difficult to study. I lived in a hostel with other Polish and Belarus girls. They gave me a warm welcome and even gave me a present according to Catholic traditions. Some of the girls' parents were arrested by Soviet authorities. One such girl was the daughter of a policeman. Once she tore the picture of Stalin grabbing it from the sideboard that belonged to another girl in our room. The girl realized she might get in trouble and came to me to ask advice. I told her to go get another picture to replace the one she had torn and pretend nothing had happened. She did as I told her. Some time later our lyceum was renamed to college and we had to take entrance exams in physics and Russian. I said I could only do it in Yiddish and one Jewish professor agreed to be my examiner.

In early 1940 my friends and I were summoned to the passport agency and ordered to leave Grodno. We didn't belong there and had no right to reside in the areas adjoining the border. [The Soviet regime did not trust those who lived in the areas that were annexed to the USSR. In particular, it restricted their freedom of movement. They were not supposed to be close to the border to prevent them from escaping from the country]. The point of destination indicated in my passport was Navahrudak, a town in Belarus and I went there. Navahrudak was a nice town, the town where Adam Mickiewicz was born. I took a teachers' training course. I was a good student. I joined the Komsomol and was an activist. Here I fell in love with Ezhi Chizhik from Poland. We spent a lot of time together and dreamt about the future. When we finished our studies we were sent to work in different villages. I went to Zherebkovichi. I taught Belarus, Russian, history and physical education in a small school. My first class was with an army service pre-conscription group. I was to teach them how to put their signatures. My students respected me.

During the war

In spring 1941 I went home to Vilnius on vacation. The Baltic Republics were already occupied by the Soviets. My parents didn't have anything against it. They believed that at least there was no fascist threat to Jews any longer. When I came home, Mama was at the parents' meeting. My sister Riva studied in the former Realschule. Having missed home-made food for so long, I was eating my mother's borscht right from the pot. A week later I returned to Belarus. On 1st June 1941 I went to enter Vilnius University. When I came to submit my documents, I was told to come back in July. I met with my friends whom I hadn't seen in two years. At this time the Soviet authorities began with the deportation of Lithuanian Zionists and wealthier people to the Gulag 35 camps. Some of my friends were gone. On 21st June I met a friend, whose father was an outstanding doctor. We were standing near my house discussing whether his parents could possibly be subject to deportation. On the following morning, 22nd June, the [Great Patriotic] war began.

On 22nd June the bombings started. My parents and many other people thought it was another emergency training, common at the time. My parents had bags packed with everything necessary in case of an emergency. We grabbed them and went to the basement. On that day my uncle Finskiy, who was the director of a leather factory, brought a wagon to pick us. We talked and decided that my father and I were going: my father wanted to go to the Soviet army and I was a Komsomol member and was sure I simply had to go. We decided that my mother and sister could stay at home. It never occurred to us that the fascists could do any harm to a woman and a girl. In a hurry I grabbed my hot water bottle: I had had a kidney surgery earlier and never went out without a hot water bottle. We were going on a horse-drawn wagon and this was a horrible exodus. The retreating Red army trucks were passing us. We begged them to take us with them and I even showed my Komsomol membership certificate, but they were just passing by. There were many dead people on the road. I thought there could be nothing worse than what we were going through, but it was all just ahead of us.

We stopped to take a rest in the town of Gorodishche in Western Belarus. The house we stayed in was on a hill. The owner's son, a teacher, showed us the German parachutists landing. I buried my documents in their garden, while the German motorcyclists were riding along the streets. The occupation began. In the morning all men including my father and uncle were taken to the market square. These were the frontline forces and these men just scared the men around a bit before letting them go home. We headed home, but in the first village we passed the villagers took away our horses and we had to walk on. A few days later we returned home.

It's hard to find words to describe our family reunion. We all cried. Mama said that when the town was occupied, our housekeeper, an adamant anti- Semite, came to see her to ask about where we had gone. He told us we had escaped along with the communists. Then the wife of our new janitor came by. She said: 'Fania, why don't you tell him that your husband and daughter went to visit your brother in Kaunas and then the war began and they had to stay'. So she gave Mama a hand.

A few days later pogroms took place in our town. Fascists tortured religious Jews making them shave their beards and forcing them to dance. Every day new orders were issued. The first one was for communists and Komsomol members to get registered. Fortunately, nobody in Vilnius knew I was a Komsomol member. My father was forced to work for the Reich. I was also taken to do odd jobs: we gathered lime blossoms and other herbs. Later we were sent to clean the streets and public toilets. All Jews were to wear a big white quadrate with a yellow circle and the letter 'J' in it on our chest and back. We obeyed and immediately felt ourselves outcasts. Later these were replaced with white armbands with a yellow star and then just a yellow star. Germans shot people if they caught them without the bands. Jews were killed for not following German orders.

Jews weren't allowed to walk on pavements, go to the market or stores or use public transportation. There were two small food stores where we could receive food products for cards. The circulating currency was Marks. The curfew started two yours earlier for Jews than for other citizens. Fascists cane to Jewish houses taking away valuables and making inventory of the furniture. They also took away more expensive pieces of furniture. There were local reporters giving them information about wealthier houses. Jews tried to hide their valuables with their Lithuanian friends. An old Lithuanian woman, who did our laundry, took a few bags of our belongings to hide. I even gave her the yarn that aunt Tyoma had given to me.

Every day men were taken away. At first they explained they were taken to work and men were ordered to take towels and soap with them. But people said they were taken to shooting grounds. On 11th July shootings in Ponary, a dacha [cottage] village 12 kilometers from the town began. It became a death factory. The Soviet authorities had built huge concrete pits to store fuel, but failed to ever get to use them. When those pits were full of dead bodies the victims were forced to dig graves before they were shot themselves. The Jewish population was to pay the contribution of 5 million Marks and we, just like everyone else, gave away all our money and valuables.

We knew there were Soviet prisoners-of-war kept in the open air. On 31st August my friend visited me to collect things for the prisoners. I keep admiring our being brave: we were young and the young have no fear. My friend Pupa Kavergi and her grandmother lived in the district of the old medieval Jewish ghetto 36. Her mother died at childbirth and her father, an outstanding Bund member, had passed away some time afterward. She left shortly before the curfew started ignoring my invitation to stay overnight. On 1st September fascists stage an incident to cause provocation: on the corner of Dijoy Street they left two dead Germans and accused the locals of having killed them. At night all residents of this neighborhood were taken to Ponary or the Lukishki prison [the oldest prison built in the center of Vilnius during the tsarist regime in the 1860s. Its prisoners were those who were not loyal to the regime. The prison is still operating today]. Pupa was one of the first to perish. I'm still tortured by the thought that she might have survived had I insisted on her staying.

On 4th-5th September the situation in the town grew tenser. Lithuanian and Polish residents were forced to leave their homes on Strashuno, Rudninku, Mesino and some other streets in the center of Vilnius. On 6th September at 6am Lithuanian policemen knocked on our door rather politely. They gave us 30 minutes to pack and move to the Jewish ghetto. We could take as much luggage as we could carry with us. One Lithuanian, a more decent man than the others, told us not to worry since the ghetto was nearby, just across the street from the house and we could take a lot of things since we didn't have to walk far. We were just to cross the street to get there. We crossed Pilimo Street and were pushed into a yard across the street from the Jewish hospital on Shpitalnaya Street. Our Jewish neighbors and other Jews were in the yard already. My school friend Hona Tanhu lived in a house in this neighborhood. His mother heard the noise in the yard and came out of her apartment. She invited us to come in. We settled down in her apartment and felt a bit relieved - at least we had a place to stay again.

There were two ghettos created on 6th September: the one where we were was big with a central point on Rudninku Street. The smaller one was on Stikle and Jidu Streets. Many Jews from other streets were taken to Ponary. All Jews from Antokolis, my grandfather Velvl and grandmother Rohe-Gisia, and all Jews from Lidskaya Street were taken to Ponary. We were almost lucky to be living near the ghetto and getting there before it was overcrowded. All sick and older people were taken to the smaller ghetto. People who specialized in some crafts were kept in the bigger ghetto. In late October 1941 the smaller ghetto was eliminated.

The ghetto was fenced. In narrower streets wooden or brick walls were installed. The Judendrat settled down in the building of my former Realschule on 6 Rudninka Street. Jewish police headed by Yacob Gensas also settled down there. There were police offices established in the ghetto. Jewish policemen watched over order in the ghetto and that all fascist directions were followed.

On the first days of our imprisonment various actions began. It seemed the fascists enjoyed changing the ways of selecting Jews for killing. Young people were taken to work in the peat bog and one day they were told to go to the sauna. My acquaintance Dodke Vedutskiy felt ill and didn't go with his comrades on this day. The young people were locked in a shed and burnt. There were a few synagogues in the ghetto. The yard of one synagogue was in the smaller ghetto. On Yom Kippur, 21st September 1941, all Jews that were praying there were taken to Ponary. My friend Motke Gurewich's parents were also there. His father told him to stay at home that day. The ghetto inmates used to make shelters to hide away during various actions. They were called 'malina' shelters [Russian slang for a secret apartment where those who were against the regime had their meetings]. Our schoolteacher's daughter was born in such a shelter and he named her 'Malina'. Unfortunately, I have no information about what happened to her.

There were a few Judenrat offices responsible for various aspects of life in the ghetto. There was a work office, a social service office, a shop maintenance office, an office of culture, a medical office and a funeral office. There was also a hospital primarily keeping patients with infectious diseases, a children's home in the hospital, and a drugstore in the ghetto. The children in the ghetto were taught in schools organized by schoolteachers. There was also a sports ground, though nobody seemed to go there, and a library in the ghetto. There was only a small collection of books in the library, but I borrowed some to read and my name can be found in the library archive.

Our life was more of existence, really. My father was an excellent specialist and was given a yellow certificate. The color of these certificates was often changed and this was another 'monkey trick' the fascists played. Those who failed to obtain new cards were taken to Ponary. Each worker could register his wife and two children under the age of 16 as his dependants. Since I was short and tiny my father wrote I was born in 1926 instead of 1922, and I was registered as his dependant until 1942. This gave me the right to stay at home, obtain a dependant's card, in this way he rescued me from forced labor that I would not have survived. Many workers registered their relatives as their dependants: fathers as husbands, mothers and sisters as wives, and even strangers to rescue them.

Those who went to work outside the ghetto were supposed to walk in groups. There were policemen on guard at the gate to the ghetto. One of them, the cruelest of all, beat people black and blue for trying to smuggle some miserable food into the ghetto: a glass of sugar or cereal, a few potatoes. Another order was issued ordering the inmates to live according to the work group division and we had to move to another apartment in Strashnogo Street near the location where my father worked. One day all those who had worker's certificates and their families were moved to the smaller ghetto and all inmates in the smaller ghetto who had no jobs were taken to Ponary.

We had hardly any food. One had to show the document confirming the sanitary treatment to obtain a bread card: that was because of the fear of epidemics in the ghetto. These cards were for little rations of gray bread with sawdust. Sometimes we were given black peas, frozen potatoes and cabbage. We were even given horsemeat once. It stunk when boiling. Mama didn't fail to joke: she added some vinegar to the cabbage and called it ground herring. She made 'liver paste' from peas, and 'sweet tsimes' from frozen potatoes. At one time we were given something called 'vobla' fish [salted fish]. They had taken off its skin, drained it in water and made cutlets. Mama managed to go outside the ghetto once. She brought our belongings from the Lithuanian woman. I started knitting for policemen's wives. I remember knitting a sweater for the fiancee of the policeman at the gate torturing people. When searching people at the entrance to the ghetto, the guards stored everything they could find in the former Gleizer's sausage store at the entrance. However, everybody tried to hide whatever food in the inner pockets of their clothes to smuggle it into the ghetto, and many of them managed.

The Judenrat organized a theater in the ghetto, but we didn't go there thinking that there was no cause for 'singing in the cemetery'. There were two choirs in the ghetto. Luba Levitskaya, the soloist in one of them, was captured once at the entrance to the ghetto trying to bring in half a kilo of peas. She was beaten badly and taken to the Gestapo. People said she kept singing at the Gestapo and then she was taken to Ponary. Fortunately for me I had many friends and spending time with them made this horrible existence somewhat better. On my birthday a friend of mine brought me two branches of dandelions. She took a tremendous risk of bringing flowers past the guard. These two tiny branches embodied hope and a message from the outside of the ghetto. My friend Honke, who had given us shelter in his home once, brought me a little bottle of perfume that he had kept from the perfumery they had owned.

I knew there was an underground movement in the ghetto. In January 1942 a partisan organization under the leadership of Yitzhak Vittenburg was established there. I asked my friends to give me a recommendation to join it. They tried to talk me out of it at first, but then they took me to this organization. This organization helped me to get a job: in 1942 I 'sort of' turned 16 [because her father had changed her birth date from 1922 to 1926] and had to go to work. One day Sonia Madeisker, one of the leaders of the underground movement, visited me at home. Sonia lived outside the ghetto. She helped me to get a job in a shop. At the beginning we weaved straw shoes: the fascists used to wear them over their boots. Then we got knitting orders and I worked 12 hours a day. I had my own work coupon while my mother and Riva were still included on my father's work coupon [as dependants].

The underground organization of the ghetto united all parties and trends such as communists, revisionists, Bund etc. Their common goal was to fight against fascists. Vittenberg, a communist, was the leader of the underground movement. His deputy was Aba Kovner, a Bund member. The organization consisted of groups of five members who only knew their comrades in the group. In our group the password was 'Lisa's calling' commemorating Lisa Roft, who had been a member of the underground, but perished. The younger members of the ghetto were instructed on how to survive in the ghetto, how to bring in food without the policemen noticing. We were also supposed to assist our teachers, who weren't used to physical labor. We also gave people information about the situation at the front line and provided homes for people. The enemy was defeated near Moscow and the Soviet army was in offensive. The senior members brought weapons into the ghetto risking their lives. We were instructed in shooting in basements with brick walls. I visited one of these basements recently. We were also trained in making explosives, but it never came to action.

There were discussions about whether it was necessary to start fighting in the ghetto. In July 1943 Yitzhak Vittenberg was arrested. His comrades fought him back using their weapons. I didn't take part in it as I was a junior member. Then Gensas sent a message to the underground organization saying that if they didn't give in Yitzhak all 20,000 inmates of the ghetto would be shot. Yitzhak did a heroic deed coming out to face his executioners. He was severely tortured by the Gestapo and shot. The leadership of the underground organization decided to leave the ghetto and take people to the woods. Their groups, moving in the direction of Belarus, were captured. Their relatives in the ghetto were taken to prison or Ponary.

I had a picture for my Polish passport taken in the ghetto, but I never got one. Our group of five had gatherings in the library. On 23rd September it was decided to send a few girls to contact a partisan unit. They decided against Jewish guys with a common Semitic appearance. Kaplan, Vittenberg's deputy, instructed us on where we had to go and who to talk to. I went home to say 'good by' to my parents. Mama gave me all she had: boiled peas, a piece of chocolate, a lipstick and a nice blue shirt. I was to go with Doba Develtof, who had a common Slavic look. We were waiting for a signal. In the evening our contact person told us that a man would let us out through a small gate on Nemetskaya Street. I said 'good by' to my family. My mother and sister were crying. I stayed strong. It never occurred to me that this could be the last time I saw them. Though it was summer, I put on a winter coat with the fur collar torn off, as fur was supposed to be given to Germans, and we left. Grigoriy Yashunskiy, the cultural manager of the ghetto, went with us. He was going to hide away.

At the gate Grigoriy went to the left and Doba and I went to the right. On Nemetskaya Street a policeman approached us telling us to walk on the opposite side of the street. There were policemen standing at a distance of ten meters from one another and there were trucks with armed Germans heading to the ghetto. We knew there was something terrible to happen in the ghetto.

I don't remember how we left the town and got to the woods. We ate the peas my mother had given me and then we found wild strawberries in the woods. Wasn't that a miracle - strawberries in September! We walked through the woods all night. In the morning we came to a village called Zverinets and realized we had lost our way: the village was not supposed to be on our way. We approached a woman telling her that we were heading to our aunt in the village of Staryie Matseli to help her dig potatoes. The woman gave us some milk and boiled potatoes and we moved on. In the evening we arrived in the village of Zhagaryay. The village of our destination was the next one. Some Lithuanian women digging potatoes yelled at us: 'Zhidovki!' [Jews]. We saw some armed soldiers in the village, but what else were we to do but continue on our way.

A local guy offered us shelter. He may have understood that we were going to join the partisans. He took us to a shabby forester's hut where we stayed overnight. In the morning he brought us a bottle of milk and half a loaf of bread. There were swamps ahead of us and he made us sticks for walking. We followed him. The guy showed us out of the swamp and left. He showed us the way, though. For no particular reason we got overwhelmed with joy all of a sudden. We started singing Soviet songs aloud, when someone halted us: 'Halt, who's there?' Instead of saying the password, we started laughing and crying. We got hysterical. This was a distant patrol of the partisan unit that we bumped into. One of the guards went to report on us and another one stayed with us.

At this moment Haya Shapiro, another girl from the ghetto, joined us. She said the ghetto had been eliminated the very night we left. My friends, who were with my mother at the time, but survived, told me that the inmates were taken to some place in the open air. It was pouring, and my mother kept saying: 'We are alive, but how is Fania out there?' On that same day a big group of underground members left the ghetto through the sewer. Samuel Kaplinskiy, who had worked for the water maintenance agency, led them out of there. Kaplan, Asia Bik and Hvoinik, who were supposed to get out of the ghetto as well, got lost, were captured by fascists and hanged.

The partisan unit we met was the one named after Adam Mickiewicz. Its commanding officer met with us and asked us a few questions. A beautiful blonde woman, who looked like a Lithuanian woman was sitting beside him during the interrogation. He suggested that we joined his unit, but the woman said: 'I shall not let Jewish girls join your unit!' I was shaking from being hurt: did we escape from the ghetto just to get into the hands of an anti-Semitic woman. Later it turned out that this woman whose last name was Glezer, was Jewish and just felt sorry for us, innocent Jewish girls. There were vague morals in the partisan unit and she was concerned about us. However, the partisans treated us like their sisters.

I was trained in shooting and installing mines. I had no good boots, but was wearing shabby high-heeled sandals. I had small feet. Borovskaya, the commissar of the unit, gave me the boots of her son who had perished. My first task was to saw down the telegraph supports to break the communications. There were three of us: Haim Lazar, Rashka Markovich and I. We got lost and came to a village we didn't know. We slept on Haim's coat at night and he was very unhappy that we destroyed it. In the morning I realized that this was the village where a guy had given shelter to Doba and I. I knew the way from there and I led the group. My comrades thanked me and I was happy.

Some time later we joined the group of Samuel Kaplinskiy, the one that had escaped through the sewer. We formed the big partisan unit 'For Victory!' under the command of Kaplinskiy. Here, in this partisan unit, I met my true love. My future husband, Mikhail Brantsovkiy, came from Vilnius. He was born on 10th November 1921. The name Brantsovskiy was well-known in Vilnius. There was Brantsovskiy, who owned a paper factory before the war. There was wood cut for the factory stored in the forest and our comrades used to joke: 'Misha [affectionate for Mikhail], we've burnt your wood'. Mikhail wasn't related to the rich man. His father Max owned a food store.

Mikhail finished a Hebrew gymnasium. Before the war Mikhail's brother, whose name I don't remember, went to visit his grandfather in Lida [today Belarus] and perished there. Mikhail, his father and mother were in the ghetto, but we had never met there. A Jewish man from the police reported on Mikhail's father one day when he was hiding in a 'malina' shelter. Max was taken to Ponary. Mikhail's mother Dina stayed in the ghetto. Mikhail and I felt close to one another at once. We had a common fate: a happy cloudless childhood interrupted by the war and the ghetto. We were both worried about what happened to our dear ones kind of guessing their tragic end. We had very moving relationships in the partisan unit. When Misha and I started seeing one another, a friend of mine came to tell him not to hurt me.

I became a member of a group. I was given a rifle and then an automatic gun. I dragged it with me and took part in military missions. I rarely saw Doba. Since she looked like a Slavic girl, she joined an intelligence group. We blasted trains and placed explosives in the enemy's equipment. We shot and killed them. Yes, I did, I killed them and did so with ease. I knew that my dear ones were dead and I took my revenge for them and thousands others with each and every shot. Mikhail was at the head of a group. There were cooks and other logistics people in the unit to take care of the routines. We suffered from lack of vitamins. Once, a comrade of mine brought me half a lemon when he came back from a task. I thought that was very nice of him. Mikhail suffered from scurvy and wasn't involved in any missions. Somehow he managed to overcome his illness. I suffered from stomatitis. Our doctor prescribed me an injection of cow milk. They must have infected me with something. I got a huge abscess and fever, but somehow I managed to recover.

We made blouses from parachutes and colored them with onion peels and herbs to prevent them from luminescence in the dark. Mikhail managed to get children's boots for me. At some stage I was secretary of the Komsomol unit. On 24th December 1943 we went on a mission. We were to blast a bridge. There were only Komsomol members in our group and the mission was called a Komsomol one. The chief engineer of the local paper factory, a Polish man, was with us to help us. This took place during Catholic Christmas and his daughters came to visit him. I was invited to the party. There were candles on the table and I cannot describe the feeling I had sitting at a festive table for the first time in many years. However, this was a rare occasion. Our life consisted of severe routines, earth huts, fires and missions. On 13th July 1944 we went on another mission. When we returned, the unit was preparing to march to Vilnius. The Soviet army was in town, when we arrived there. Vilnius was liberated. I was happy and sad walking familiar streets. I knew I would never see my father, mother or sister again. From what the locals said the ghetto had been eliminated on 23rd -24th September 1943.

Later I heard more details about my parents. My father perished in the concentration camp in Klooga in Estonia at the very end of the war. I don't know the exact date, but in fall 1944 he was still on the lists of the prisoners of this camp. The girls, who were with my mother, found me. They were taken to Riga. One day all women over 35 were taken away. My little sister wanted to come with Mama, but a German pushed her away telling her she was too young. According to the information I have the women were taken into the sea on a barge and drowned. My husband's mother Dina Brantsovskaya perished in the same group with my mother. My sister worked at the weaving factory in Riga. Riva wrote poems and the other girls told me a few lines from her poems. She wrote something like 'I'm standing by a machine weaving belts to hang fascists on them'. All I know is that my little sister perished in a death camp, one of those that fascists were destroying before the Soviet army came.

There were hardly any Jews left in Vilnius. When I saw older Jews, or they looked old to me considering how young I was, I felt like kneeling before them to kiss their hands. I approached them to talk to them and find out where they had been during the war. What happened to our dear ones made my attachment to Mikhail much stronger. On 22nd July 1944 we actually became husband and wife, we started living together, and we got married on 17th August that year. We had no passports. We had our marriage registered in our partisan ID's; the registry office that had just been opened made an entry about our marriage.

The whole unit celebrated our wedding. All partisan groups stayed in cottages in Vilnius together. Our group got a big mansion on Anglu Street. Later we got a big apartment in Pilimo Street. My husband and I had a big room there. We slept on mattresses on the floor. We spent our evenings with the group and also shared the food with them. We were intoxicated by the victory, our youth and love.

The Soviet regime needed specialists to restore the economy. We were invited to the Komsomol central committee where they asked where my husband and I had worked before the war. My husband had been a worker at a shoe factory and they made him director of the factory. He turned down this high level position and became its technical manager. My friend, who was just a first year student of the Faculty of Economics, was appointed manager of the planning department. Since I knew Russian, I was sent to work as secretary of a ministry. At first all ministers sat in one office. Later the minister I worked for got another office. I used to take my rifle to work putting it in the corner. The minister joked: 'One day you'll shoot me!' We didn't care for any material riches. They didn't seem to matter in comparison to victory and freedom. However, we had to get used to peaceful life. Some time later we were ordered to submit our weapons. In summer 1945 Mikhail and I were in the Lithuanian delegation standing on the Red Square [in Moscow] at the Victory Parade. These were unforgettable moments. My husband and five others were awarded the 'Medal for Partisan of the Great Patriotic War' 37, Grade I, and they were one of the first awardees.

Life was gradually improving. In 1944 Vilnius was bombed several times, but this wasn't all that scary. I was offered a teacher's job, but I only wanted to teach Jewish children, and there were very few of them in Vilnius. In 1945 I finished the technical school of statistics. In April 1945 I became a statistical analyst in the Central Statistical Department of Lithuania. I worked there till I retired. I was promoted to personnel manager, and then became chief of the registration department.

In 1945 the factory where my husband was working burnt down. We were very concerned that my husband might get in trouble. There were many people taken to jail for sabotage or negligence. Fortunately, my husband's investigation officer from the NKVD 38 happened to be a decent man. He knew my husband was not to blame. My husband went to work as chief of department in the Lithuanian Industrial Council and then worked as chief of Department of State Planning of Lithuania for 25 years. He finished Moscow Institute of Engineering and Economics extramurally. We joined the Communist Party following our convictions. We joined it very consciously.

Post-war

We didn't observe Jewish traditions. We spoke Yiddish to one another. Shortly after the war the synagogue opened in Vilnius. We attended it, but not to pray. There was a sort of Jewish center there where Jewish survivors searched for information about their families. I found my friend through the synagogue. She lives in Israel, in Haifa. Almost right after Vilnius was liberated I received a letter from aunt Niusia, my uncle Meishke's wife. I was very happy to learn she had survived. I visited her in Moscow several times. Once I met a few girls from Taurag at a Komsomol gathering. I mentioned that my uncle Shimon had lived there before the war, the only one of my mother's brothers who managed to evacuate, and it turned out that Shimon had survived. He visited us with Shulamit, his daughter, the only one of his daughters who also survived. He and his daughter visited us in Vilnius to bid us farewell. Shimon couldn't bear to stay in the town after losing his wife and four daughters and they moved to Israel.

I knew I had relatives in Israel. My mother's parents, her brother and sister had moved there before the war. I wrote to them from Belarus back in 1939 and they replied, but after the war it was no good to try to get in touch with them. The Soviet regime didn't trust people who had relatives abroad 39. People could lose their jobs and the party membership. Besides, at this time the prosecution of Jews and campaign against cosmopolitans 40 began. It had no impact on us and we truly believed the propaganda.

We were given two rooms in a four-room apartment. The apartment was divided into halves [see communal apartment] 41. We got a kitchen and two rooms, and our co-tenants got two rooms and the bathroom, so we had to install a bathtub in the kitchen. The bathroom was in the kitchen; we made a curtain to separate it from the kitchen. This other was a Lithuanian family and we became friends. In 1950 my first daughter, Vita [Safian, nee Brantsovskaya] was born in this apartment. This name means 'life' in Latin. This was what my husband and I valued to the utmost and what we paid a high price for. In 1956 we received a separate apartment on Gorkogo [presently Dijoli] Street. This was one of the first houses with central heating in Vilnius. It was very cold in the first year. In 1958 my second daughter was born. We named her Dina [Baver, nee Bratsovskaya] after my husband's mother. The children went to a nursery school and a kindergarten. They had no grandmothers to help us raise them.

My husband held official posts and earned well, but my salaries were rather low. My husband could have free stays in recreation homes each year. I bought a trip from trade unions and went with him [see Recreation Centers in the USSR] 42. We usually traveled to Palanga [resort on the Baltic Sea], and once I went to the Caucasus with him, but the hot climate there was too much for me.

We raised our children to be hardworking and modest. I remember the following incidence. My husband had an office car to take him to work; we never owned a car or a dacha. One day his new driver arrived in the morning to take my husband to work and our daughters to the kindergarten. But my husband said he would walk to work and our daughter was ultimately disappointed considering that it was a cold nasty day. My husband told him to drive back to the office.

In 1947 all former Polish residents could move back to Poland. We also had this opportunity, but we believed in our country [the Soviet Union], in socialism, peace and justice. There was another opportunity in 1957. Our convictions were not so strong any more then. We went through the period of state anti-Semitism, the Doctors' Plot 43; these were terrible years. My husband was summoned to the state party committee where we were offered to go to provincial areas and organize a Polish newspaper there. When my husband refused saying that it wasn't quite his specialty, they had a rough talk with him and even mentioned that he must have survived under some vague circumstances during the war, being a Jew. However, there were no follow-up actions on their part.

The denouncement of the cult of Stalin in 1956, at the Twentieth Party Congress 44 was an inspiring moment and gave us hope again. I remember our friend Kovalski, a tailor, staying a whole night with us arguing and trying to convince us that we had to leave this country. We stayed and so did he. We've never considered emigration. We didn't consider it during the mass emigration in the late 1970s. However, we never cared about possible troubles following our acquaintance with those friends who decided to move to other countries. Our friends spent their last days here with us and we accompanied them to the railway station. Vilnius is closer to Europe than Moscow and we didn't have such incidents as expulsion from the Party for this kind of anti-Soviet conduct.

My husband worked till his last days. In 1985, at the medical examination before his trip to a resort, they diagnosed cancer. He was operated on and the doctors told us he was to be all right when in truth cancer struck him all over. On 20th May 1985 he was admitted to hospital for high governmental officials and stayed there for seven months. He died in December 1985. He was buried in the town military cemetery. Our combat friends and his colleagues living in various towns came to his funeral. They made speeches by his casket for a few hours. I lost my beloved husband and my best friend.

My work and children helped me to survive. I retired in 1990. My daughters have had a good life. They finished school with gold medals. Both graduated from the Faculty of Cybernetics of Vilnius University, nine years one after another. There was no oppression on ethnic issues toward them. Vita defended her dissertation in Moscow. She works at the Ministry of Labor and Social Services. Her husband Mikhail Safian, a Jewish man from Minsk, is a mathematician. Vita's daughter Anna, born in 1975, works for a Norwegian/Lithuanian company. She is married to a Lithuanian man. Anna's son Simon is my great-grandson. He'll turn four in July.

Dina, my younger daughter, married Boris Baver, a Jewish man from Vilnius. In 1990 she, her husband and their sons Maxim, born in 1982, and Beniamin, born in 1984, moved to Haifa, Israel. They are doing very well there and have good jobs. In Israel Dina gave birth to two more children: Mikhail, named after my husband, was born in 1994, and Sapi, my granddaughter, in 2001.

I often go to Israel. In 1989 my maternal relatives found me. They invited my older daughter and me to visit them. I met my cousin brothers and sisters. My friends also invited me to Canada and the USA and I visited there. I live a fulfilled life, also since I'm involved in the Jewish life in Lithuania. I'm not religious, but I'm happy that there is a wonderful Jewish community and the Hesed 45 taking care of old people in Lithuania. I volunteer for the section of former ghetto inmates. I also conduct public activities as a former inmate of the ghetto. I meet with children in the local Jewish school - there is a state Jewish state school in Vilnius - speak at meetings and on memorial days. I also visit Ponary where Jewish Lithuanians were killed. I always speak in Yiddish, which is my mother tongue, with other survivors of the Holocaust.

I don't regret that my husband and I have lived our life in Lithuania. Though, in the course of time, we had more and more understanding of the hypocrisy of the Soviet power, we were its true servants. However, I'm happy that Lithuania has become independent 46. This promotes the development of the Lithuanian and Jewish nations. Every year on 9th May, Victory Day 47 I make a speech at the town meeting. At the 45th anniversary of the victory [1990] I spoke in the Jewish Knesset [Israeli parliament] where I was invited and so were other veterans of World War II, former ghetto inmates and partisans.

Glossary

Életrajz

Deme Júlia egyedül él egy egyszobás, de nagy alapterületű belvárosi lakásban. A családját fiatalon elveszítette, így az élet korán megtanította, hogy amikor nehézségei adódnak, sokszor csak önmagára számíthat. Az interjú során szívesen emlékezett vissza a II. világháború előtti munkásmozgalomban végzett tevékenységére. Aktív szerepet vállalt az 1989 előtti rendszerben, amely munkásságáért érdemrenddel tüntette ki. Hetente többször elmegy a Bálint Házba, ahol találkozik a barátnőivel, és velük együtt tornázik. Szenvedélyes világjáró, többnyire csoportos, szervezett utazásokon vesz részt.

Apai ágon a családban ott volt a nagyapám, a Szegeden született Mailender Lajos, a nagymama, Marosi Julianna, aki meghalt, amikor apám tíz éves volt, emiatt egy nagynéni, a Gizi néni nevelte. Apám, Mailender László 1895. szeptember tizedikén született, Szegeden. Volt egy bátyja, aki korán meghalt. A nagyapám is Szegeden született, a nagymama korán meghalt, róla semmit nem tudok. Az idő zaklatottsága miatt soha nem kérdeztem meg, hogy hol van annak a nagynéninek a sírja, aki apámat felnevelte, azt sem tudom, mikor halt meg.

Apai nagyapámról annyit tudok, hogy kocsmája volt Lugos közelében egy Cella nevű faluban [Cella – kisközség volt Krassó-Szörény vm.-ben, 1891-ben 1300, 1910-ben 1400 román lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. A nagypapával élt a nővére, a Lujza tánti, akit összesen kétszer láttam, amikor kint voltunk náluk. Azt hiszem, egy öregkisasszony volt, de lehet, hogy nem, mert volt egy csomó unokaöcs. Lehet, hogy özvegyasszony volt, nem tudom. Ott éltek ketten a nagypapával egy szép falusi házban, amiben volt egy kocsma az utca felől, ami ilyen falusi bolt is lehetett, ahol kapát, kaszát, mindent lehetett kapni, de nekünk ebből a világon semmi nem maradt. Még kislány voltam, amikor meghalt a nagyapám, úgyhogy az a szál is megszakadt. A nagyapám nem volt vallásos. Úgy emlékszem, hogy a faluban csak ők voltak zsidók. Szerintem nem sűrűn járt templomba. Nem volt szegény ember, de gazdag se. Nekem ő már egy fehér bajuszos nagypapa volt. Egyszer feljött Pestre, valami dolga lehetett, és akkor megígérte, hogy ha férjhez megyek, akkor piros taxi fog engem vinni, mert akkor piros taxik jártak.

A nagyapám egyszer írt az apámnak, hogy vegye fel a szegedi rokonainkkal a kapcsolatot. Ez a szegedi rokonság, a Spitzerék a Pick szalámigyárnak voltak az anyagbeszerzői [Pick Márk terménykereskedő 1869-ben alapította boltját, a Pick Szalámigyár elődjét. A gyár 1934-ben fiának, Pick Jenőnek a tulajdonába került. 1948-ban államosították (Szegedi Szalámigyár). – A szerk.]. Ott laktak bent a Pick-gyárban. Fel is vettük a kapcsolatot, és egyszer az öcsémmel náluk nyaraltunk. Meg is maradt bennem, ahogy kihozták a téliszalámit tányéron. A feleség az apám unokatestvére volt, Mailender Margitnak hívták, Simaira magyarosított [lásd: névmagyarosítás]. Volt egy Sanyi nevű fiuk meg egy Eszti nevű lányuk. A férj a második világháború alatt meghalt valamilyen betegségben. A felszabadulás után még egyszer találkoztunk. A mama és a fia felköltöztek Pestre, ide a Budai Nagy Antal utcába, a tizenharmadik kerületbe. Akkor a lány már férjnél volt Angliában, és ők is készültek, hogy mennek utána. Biztosan ki is mentek, de én már nem tartottam velük a kapcsolatot, mert rondán viselkedtek. Ugyanis amikor az apám már tüdőrákkal halálos betegen feküdt a kórházban, és telefonáltam nekik, hogy milyen beteg apa, és hogy meg fog halni, nem mentek be hozzá, hogy utoljára lássák. Akkor többet nem is voltam rájuk kíváncsi, ők se énrám. Nem is lett ebből igazi kapcsolat soha.

Az anyai nagyapámat, Lukács Simont nem ismertem, ő 1925 márciusában halt meg, én július huszonegyedikén születtem. Nagyanyám otthon volt, a háztartást vezette. 1897-ben megszületett anyám, a nővére, Aranka valamivel előbb. Kispolgári család volt, ilyen Klauzál téri, szegény zsidó család, nem vagyonos. Akkoriban az emberek örültek, hogy éltek. Nem volt olyan viruló gazdasági helyzet, az első világháború után nem sokkal be is ütött a világgazdasági krach [lásd az 1929-es gazdasági világválság]. Azt gondolom, hogy még egy kispolgári nívónál is valamivel lejjebb élő szegény zsidó család voltunk. Nagyapám bérkocsis volt, de ez abban a korban volt, amikor még jártak a konflisok, erről én hallomásból tudok. A nagyanyám a megszületésem után állítólag állandóan kapacitálta az apámat, hogy menjen el ilyen konflis kocsisnak, de az apám okos ember volt, nem ment el kocsisnak, mert akkor már jártak az autók. Meg kedve sem volt hozzá. Anyám ott, a Klauzál téren házasodott össze apámmal, de hogy hogyan ismerték meg egymást, azt nem tudom. Akkor nem volt divat, hogy valaki templomban ne esküdjön, ami nem attól függött, hogy valaki vallásos vagy nem vallásos. Volt egy polgári esküvő, és volt egy templomi esküvő is. Előttem született halva egy lányuk 1923-ban, néhány évvel korábban házasodhattak meg. Én 1925-ben születtem, az öcsém, Mailender Frigyes 1929. november huszonkilencedikén. Négy-öt éves koromig együtt laktunk a nagymamával az ő Klauzál téri lakásában. A gettó [lásd: budapesti gettó] közepén van a Klauzál téri csarnok, és az a melletti egyemeletes, ronda ház földszinti, sötét lakásában laktunk. Egyszobás, mindig sötét lakásra emlékszem, ahol a nagymamám a konyhában főzött, és volt még egy szoba, abban volt egy szöglet, amiben az én játékaim voltak. Ennyi emlékem van róla. Annak a csarnoknak a másik oldalán volt a Reisz Dávid bácsinak a fűszerüzlete, aki arról híres, hogy ő volt a Rátonyi Róbertnek a nagypapája [Rátonyi Róbert (1923–1992) – színész, rendező. Elsősorban táncoskomikusként volt népszerű, de prózai karakterszerepekben is maradandót alkotott. – A szerk.]. Az a környék akkoriban tele volt zsidó gyerekkel. Semmi különös, prolik, félprolik. Az bizonyos, hogy akkoriban libazsírral főztek, mellettük volt a Klauzál téri csarnok, ahol libások, baromfisok sokan voltak.

Az anyám nővére, Aranka férjhez ment Weisz Kálmánhoz, aki textilkereskedő-segéd volt. Az akkor egy elég elfogadott szakma volt. Az a városrész tele volt textilessel, és ő ott dolgozott az Anker közben. Ez a nagybátyám az első világháborúban szerzett egy ezüstérmet meg egy vesebajt. 1942-ben ebben a vesebajban halt meg. Még úgy temették el, hogy nemzeti színű zászló volt a koporsón, és kijöttek a hadseregtől. Katonai temetést kapott. Született két lányuk: 1920-ban Magda, 1923-ban Éva. Aztán a nagynéném 1942-ben hirtelen meghalt agyvérzésben. Magda 1980-ban halt meg, miután Mauthausenből betegen jött haza. Éva jelenleg is él, vele van kapcsolatom.

A nagynéném ügyes volt, mert a Paulay Ede utca 43-ban, majdnem a Nagymező utcánál volt a lakásuk, és akkor még működött az a mulatónegyed, ott volt az Arizona, a Moulin Rouge satöbbi. Na és ezek az artisták jöttek-mentek, és mindig kerestek olcsó kiadó szobát. Ezek nem voltak olyan nagymenők, és sokat számított nekik, hogy közel van a lakás, nem kell közlekedni, és volt, hogy hárman is laktak egy szobában. A nagynéném mindig kiadta azt a szobát, mert külön bejárata volt az előszobából. A másik két szoba egybenyílt. Ő mindenből pénzt csinált, a döglött tehénből is kifejte a borjút. Ő egy olyan volt.

A nagymama idős korában a Paulay Ede utcába költözött Aranka nagynénimhez. Az később csillagos ház lett. 1940-ben a nagymama kórházba került, és ott halt meg. Nem tudom, mennyi idős volt.

Az én sárkány nagynéném nem volt jóban anyámmal, mert végtelenül lenézte őt. A természetük egész más volt. Az én anyám a szeretetét át tudta adni, csak nem volt egy felvilágosult ember. Az a típus volt, aki meghalt volna mellettünk éhen, ha mi ez által életben maradunk. De nevelni nem tudott. Akkor nem tanították meg arra az embereket. Akkor nem jött a folyóiratban, hogyan kell okosan nevelni a gyereket. Meg mikor lett volna ideje minket nevelni, hiszen egész életében dolgozott?! Én egy konok gyerek voltam. Nem voltam én egy kibeszélős gyerek. Ma már könnyen mondják, hogy őszintén a szülőkkel, de nem olyan közeg volt az a szoba-konyha, ahol ez megvalósítható lett volna.

A Klauzál téri életem befejeződött négy-öt éves koromban, utána albérletben laktunk, mentünk albérletből albérletbe. Akkor már megvolt az öcsém, aki borzasztó beteges volt. Kétéves koráig huszonegyszer szúrták fel a fülét. Olyan beteg volt, hogy… A Bródyban [Az 1897-ben alapított Bródy Adél gyermekkórház, később Orvostovábbképző Intézet. Lásd még: Zsidókórház. – A szerk.] már kitették a fürdőbe, hogy a gyerek meg fog halni. Akkor anyám hazahozta az albérletbe, hársfateát adott neki, mindent kipróbált, s megmaradt az öcsém. Nem furcsa dolog ez, hogy valakit erővel s minden akarattal visszahoznak az életbe, azért, hogy aztán ilyen módon pusztuljon el? Néha az ember arra gondol, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna, ha akkor meghal. Született volna egy másik gyerek, és esetleg nincs az a borzasztó vég.

Engem beírattak a Wesselényi utcai zsidó elemibe, ami egy neológ iskola volt [lásd neológ hitközségek]. Ez az iskola egy hatalmas épület. Egyszer összehívták az iskolát, a szülők is ott voltak, és bejelentették, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzónk rendeletére beszüntették itt a zsidó polgári iskolát [Nem találni nyomát sem ilyen rendeletnek, sem az iskolabezárásnak vagy összevonásnak sem. – A szerk.]. 1931-ben Weisz Magda unokanővérem még kijárta itt a polgári iskolát. Az elemi működött tovább. Engem azért írattak oda, mert a két unokatestvérem, a Magda és az Éva is odajárt. Kis termetű lánygyerek voltam, féltettek, és inkább ott maradtam, de nem éreztem jól magamat. Most már valahogy visszataláltam a törzsbe, de az elemi iskolában nagyon furcsa volt. Borzasztóan érvényesült a pénz hatalma. Volt, akiért nevelőnő jött, és az apukája beküldött egy láda ajándékot az osztályba, és voltak a csóringerek. 1929-ben jött a világgazdasági nagy válság. Munkanélküliség volt, minden, amit el lehet képzelni. Anyám, ha volt valami lehetőség, akkor dolgozott. Például volt olyan, hogy nagy textiles cégeknek volt mintakollekciójuk, amibe be kellett ragasztani a mintákat. Ha ilyen volt, akkor anyámat mindig behívták évente párszor, és az nagyon jó volt, mert azt hiszem, napi egy pengőt adtak érte. Amikor a nyolcadik kerületben laktunk, egy Kende utcai albérletben, apám fogta magát, elment egy pékhez besegíteni, vitte a kifliket, házalt velük. Két fillér volt egy kifli. Elment meccsre meg házakhoz a friss kiflivel, és ami megmaradt, azt otthon megettük mákos gubának. Azóta is nagyon szeretem a mákos gubát, csak most készen veszem, mirelitben. És még hasonlókat kitaláltunk, mert akkoriban nem egészen úgy volt, hogy az ebéd az leves, hús, főzelék. Inkább csak leves meg főzelék. A bablevest csak csipetkével ettük, és nem is jutott eszünkbe, hogy abba kolbászt is szoktak tenni. Az emberek többsége így élt. Amikor az apám a kiflivel házalt, megtanult a sütödében sütni, mert nyilván besegített. Úgyhogy nálunk, otthon apám sütötte a beiglit. Ez volt az 1930-as évek elején. Nem tartottuk a kósert [lásd: étkezési törvények], örültünk, ha volt mit enni. Ennivalóra kellett a pénz, nem kóserre.

Amikor bekerültem a Wesselényi utcai iskolába, akkor a Kende utcai albérletben laktunk. Az első elemibe onnan jártam, ez egy zsidó iskola volt, és oda többnyire azért a jómódúak jártak. Járt szegény gyerek is, csak talán mások voltak a mércék. Az egyik legborzalmasabb élményem volt ezzel az egész üggyel kapcsolatban, hogy apám állás nélkül volt, éltünk, amiből éltünk, és értem jött apám az iskolához, és én szégyelltem az apámat, mert mindenkinek olyan szép mamája volt meg nevelőnők. És az apám sírt, és ezt nem tudom nekik elfelejteni. A tanító néni végigkérdezte, hogy melyik lánynak mivel foglalkozik a papája. És akkor hát mindenki mondta, hogy nekik üzletük van, ez van, az van. Én azt mondtam, hogy kiflit árul. Erre a többi gyerek bekiabál: pék. Mondom, nem pék, kiflit árul. Erre mondta a tanító néni, hogy ülj le. Mert ezt meg sem értette. Én meg úgyse tudtam volna elmagyarázni, mert én csak egy gyerek voltam. Nagyon nyomasztott, hogy csak nekem van olyan papám, akiről nem lehet megmondani, hogy mit csinál. Hát így indult az én iskolaévem, mert rendkívül nagy pedagógiai érzéke volt a tanító néninek. Én nagyon kicsi voltam, és az első óra előtt a nagyobb lányok elkezdtek velem játszani. Semmi, csak fogócskáztunk. Amikor a tanító néni bejött, mindegyik gyereknek volt annyi esze, hogy visszaszaladt a helyére, csak én maradtam ott szerencsétlenül állva. Mire a tanító néni a legkomolyabb pedagógiai érvekkel megfogott, és sarokba állított. Ezzel kezdődött az én zsidó iskolai tanévem. Gratulálok, ha él még a Margit néni. És ez aztán akkora kedvet adott nekem a tanuláshoz… Nem beszélve arról, hogy amikor hazamentem, és kiderült, hogy sarokba állítottak, ők egy jót nevettek rajta. Én véresen komolyan vettem, hogy csak velem történhetett ilyen borzasztó dolog. Ennek az lett az azonnali következménye, hogy nem szólaltam meg többet az iskolában. Már el akartak vinni az orvoshoz, mert nem akartam beszélni. Ha fölszólítottak, akkor mindig tudtam, de jelentkezni nem mertem. Amíg élek, nem felejtem el, hogy megkérdezték, miért kell nekünk Ábrahámot szeretni. Senki nem tudta megmondani, de én tudtam, és már mindenki leszerepelt a rossz válasszal, amikor föl mertem nyújtani a kezem, és megmondtam, hogy azért, mert az ősapánk volt.

Hát elég nyomasztó dolog volt, de megtanultam ott imádkozni, megtanultam a héber betűket, aztán elfelejtettem őket, megtanultam írni-olvasni, számolni. Fogalmam nincs róla, hogy az osztálytársak közül kivel voltam jóban, csak úgy egy-egy név felvetődik. Például a Salgó Erzsi papájának nagy üzlete volt, benne GFB, ami egy harisnyamárka volt, egy nagy név, s ő küldött az osztálynak felfújható labdákat [GFB – Guttmann–Fekete Budapest – az 1924-ben alapított Guttmann–Fekete harisnya- és kötöttárugyár termékeit 1927-től jegyezték GFB védjeggyel. – A szerk.]. Egy egész kosárral hoztak be. Vagy a Winkler Vera, akiknek nadrágtartó- és hasonló üzletük volt. Barátságos gyerek voltam, de ott zárkózott gyerek lettem, és undorodtam attól, hogy beszéljek, de jó tanuló voltam. Könnyen megtanultam ezeket a dolgokat, csak nem tudtam magam produkálni. Elmentünk nagy keservesen anyámmal a pszichológushoz, de nem rendelt, mert meg volt fázva. Mi meg hazamentünk, és több szó erről nem esett. Aztán én pszichológus nélkül is kimásztam a bajból. Elvégeztem az elemit, polgáriba kerültem, és ott már a legteljesebb mértékben levetettem ezt a zárkózottságot.

Aranka egyik lánya, a Magda még kijárta a Wesselényi utcai polgárit, de a másik lány, Éva a Lovag utcába járt polgáriba. Én is a Lovag utcába jártam két évig. Két év után mentem ki Kőbányára, mert anyagilag megoldhatatlan volt, hogy Kőbányáról járjak be. A Lovag utcában olyan közepes tanuló voltam, nem törtem magam. Kőbányán aztán abszolút lezüllöttem tanulmányilag. Akkor volt már eucharisztikus, volt „Édes Erdély, itt vagyunk” satöbbi, és egyszerűen már nem érdekelt, amit ott tanítottak [A katolikus egyház 1881 óta szervez eucharisztikus kongresszusokat. A 34. Eucharisztikus Világkongresszust 1938. május 25. és 29. között tartották Budapesten. Az ünnepségsorozat méreteiben és külsőségeiben a Millenniumra emlékeztetett. Az istentiszteletek, ünnepségek, kongresszusi ülések és körmenetek a magyar katolikus egyház erejét és a világegyházzal való egységét kívánták bizonyítani, ezen túlmenően pedig azt is, hogy a külpolitikailag és gazdaságilag is bezárt Magyarország képes "világraszólón" megrendezni egy ilyen eseményt. Az „Erdély induló”, egy irredenta ének refrénje: Felhangzott a szó, zeng az induló, /Győztesek megint, régi zászlaink. /Nézd a gúnyhatárt, széttiporva már, / Várnak újra mind, ősi bérceink. / Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk, /Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg! // Lépteink nyomán, fenn a Hargitán, / Völgyeinkben lenn, tornyok hangja zeng. / Már semerre sincs átkozott bilincs, / Énekeljetek, völgyek és hegyek! / Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk, Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg! – A szerk.]. Az osztály fele a Maglódi úti karmelita zárda lakója volt, a tantestületben egy csomó bigott öreglány. A Lovag utcában nem volt ilyen, ott elvoltam a többi gyerek közt. Ott vegyesen voltak zsidó és nem zsidó gyerekek, az egy hatodik kerületi polgári közeg volt. Na de hát megint a pénz! Iskolaköpenyt követeltek, meg bérletet kellett volna venni, nem volt miből.

A nagynénémet úgy utáltam, mert komisz, rohadt hárpia volt. Tényleg az volt. Én csak a szerencsétlen, szegény húgának voltam az egyik gyermeke. Volt olyan, hogy nem hazamentem iskola után, hanem hozzájuk. A két gyereke leült tanulni, nekem is le kellett volna ülni tanulni, de háromszor is lezavart a harmadik emeletről a fűszereshez. Volt olyan, hogy nem volt pénzünk, és anyámék azt mondták, hogy menj fel az Aranka nénihez, és kérjél villamospénzt hazafelé. Azt hiszem, hat fillér volt egy jegy vagy mennyi. Ezt egyszer, kétszer megcsináltam, és amikor azt kérdezte, hogy na, megint nincs villamospénzed, akkor azt mondtam, hogy de van, sarkon fordultam, és nekiindultam, és a Paulay Ede utcából gyalog kimentem az Új köztemetőhöz. Ez még ma is egy derekas teljesítmény, de hát mondom, nagyon makacs, dacos gyerek voltam, és nem bírtam volna azt mondani, hogy adjon. Otthon már kerestek, mire estére hazaértem. Ezért aztán jobb megoldás volt engem Kőbányára beíratni. Én úgysem akartam többet fölmenni hozzájuk. Aztán mire nagyjából megoldódott az anyagi nehézségünk, addigra vége is volt annak a négy polgáris időszaknak. Utána elmentem varrótanulónak, és akkor már kellett bérlet. Így múlt el ez a dicsőséges gyerekkor.

Második elemibe jártam, amikor Kőbányára költöztünk, az Újhegyi út 43-ba, és nem kísérgetett senki, mert anyáméknak dolgozni kellett. Nagy önállóságra voltam nevelve. Ilyen volt az élet, nem egyedül nekem, sokaknak. Apám, anyám gyári munkások voltak a mellettünk levő bőrgyárban. A gyárnak volt egy rohadt, alápincézetlen, vizes falú, ócska, vacak háza, amiben a laktunk, és amiben én már gyerekkoromban reumát kaptam. Szoba, konyha, spejz volt, a vécé kint. Fizettük a lakbért a zsidó górénak, aki Lengyelországból, Galíciából jött be. Vigodny Adolf volt a neve, ő volt a bőrgyáros meg a háztulajdonos is. A gyárkéményen is ott volt a neve. Valószínű, hogy ajánlatosabb volt neki y-nal írnia a nevét, de egy galíciai zsidó volt.

Amikor odakerültünk, még petróleummal világítottunk, és a víz nem volt benn a lakásban. Aztán bevezették a villanyt, ez már az ipari fellendüléssel együtt járt [lásd: győri program]. Háború lett sajnos, és elmúlt a munkanélküliség is. Akiket behívtak, annak a helyére kellett ember, mert a verklinek menni kell. Volt olyan, hogy télen a kinti csap befagyott, pedig be volt szalmával tekerve, a férfiak olvasztották ki, és ott álltunk sorban egy vödör vízért, és úgy hordtuk be vödörrel a lakásba. Egy fehér vödör volt, amiből ittunk, és volt olyan vödör, amivel felmostak, meg elmostak. Aztán bevezették a vizet is a lakásokba. Szerintem a háziúr, a gyártulajdonos úr vagy ki akarta a hatóságok szemét ezzel szúrni, hogy ő mennyit költ a munkáslakásokra, vagy pedig ez már kötelező lett tisztiorvosilag.

Volt egy nagy belső udvar, az utcai front egyemeletes volt, belül földszintes. Mondjuk, úgy tíz-tizenöt lakás biztosan volt abban az udvarban. Szerintem ezt a házat azóta már ledózerolták. A lakók egy része vidékről feljött szakmunkás volt. Tímárok, bőrrel dolgoztak. A mi szomszédunk Bicskéről jött, ott is volt bőrgyár, de valamiért itt jobbnak látták. Szakmunkások voltak. Irgalmatlan büdös volt egy bőrgyár mellett, de ha valaki csúfolt minket emiatt, nagyon meg voltunk sértődve. Mi sokszor már nem éreztük a bűzt. Ott dolgozott apám is, anyám is.

Egy házban laktunk a Fingerhut bácsiékkal, ők voltak a másik zsidó család a házból, de ők vallásosak voltak. Fingerhut Ármin bácsi a zsidó temetőben dolgozott, a felesége pedig az 1930-as, 1940-es években az Újhegyi úti gyűjtőfogházban ülő valutázó zsidókhoz vitte be a kóser kaját. Otthon megfőzte, kosárba tette, és bevitte. A házunk előtt sokszor álltak meg autók, jöttek a hozzátartozók érdeklődni. A fegyőrök meg voltak véve, így aztán be lehetett vinni egy kis levelet, imakönyvet, meg kihozni híreket a hozzátartozóknak. Ebből elég jól éltek a Fingerhut bácsiék. Ármin bácsi is Auschwitzban halt meg, anyámmal együtt vitték el. A felszabadulás után voltak újságok, amikben mindig közölték, kik haltak meg, kik maradtak esetleg életben, kik jöttek haza. Megjelent a Fingerhut Ármin bácsi neve is, hogy meghalt, itt és itt, ekkor és ekkor. Volt három gyerekük, az egyik egy nagyon kedves fiú, akit nagyon kedveltem. Ő volt köztük a legokosabb, legeszesebb, legstrammabb, elpusztult a munkaszolgálatban. Az 1970-es években a lánytestvér az anyjával kivándorolt Izraelbe. A lakásukat le kellett adni, és addig a tíz napig, amíg hajóra vagy repülőre nem ültek, befogadtam a lányt, a mama meg valami rokonnál lakott. Többször is írt nekem Izraelből, végül ott öngyilkos lett. A harmadik fiú itt maradt, megházasodott, egy keresztény nőt vett el, beteg lett és megbénult, majd meghalt az 1970-es években. Ez a fiú is magyarosította a nevét a háború után [lásd: névmagyarosítás].

A másik zsidó szomszédunk egy öreglány volt, a Schwartz Helén. A Schwartz Helént én írattam fel a Páva utcai falra [A budapesti Páva utcai Holokauszt Múzeum udvarában fekete márvány falra vésték a holokauszt áldozatainak nevét. A névsor folyamatosan bővül. – A szerk.]. Annyit tudtam csak, hogy az anyámékkal együtt őt is elvitték Auschwitzba, ugyanonnan, az Új köztemetőtől, az öreg édesanyja egyedül maradt otthon. Fűszeres volt, mindenki hitelre vásárolt nála, volt egy kis könyve, abba be lett írva, szombaton volt a fizetés, akkor mentek fizetni. És a Schwartz Helénnél a gyerekek drazsét kaptak, az nagy szám volt, ezért mentek vásárolni a Schwartz Helénhez. Ott lehetett kapni mindent: lisztet, sót, borsót, egy kis felvágottat, sajtot, amit ott egyáltalán az emberek ettek, többnyire olcsóbb dolgokat. Amire emlékszem, hogy lehetett kapni fiókból, elég koszos volt, de nagyon szerettük, a szentjánoskenyeret [A Földközi-tengermellék keleti felében elterjedt vadon növő örökzöld szentjánoskenyérfa (ceratonia) hüvelyes termése (sok nádcukrot tartalmaz, ember és állat egyaránt eszi). A háború előtt édességként fogyasztották a szegényebb gyerekek. – A szerk.]. Egyszer még az életemben ennék szentjánoskenyeret. Nem is volt az valami jó, de nagyon szerettük. A Kozáknál két fillérért lehetett cipőpertlit kapni meg szentjánoskenyeret. A cipőpertli nagyon jó dolog volt, hosszú, fekete, lehetett rágcsálni, és két fillérbe került. Az iskolánál pedig egy fillérért lehetett kapni egy cserebogarat csokiból. Ilyenek voltak a mi csemegéink [A cipőpertli – másképp: medvecukor – az ún. édesfa (Glycyrrhizza) gyökeréből készült olcsó, fekete színű édesség volt. Többnyire cipőfűző alakúra formáltak.  – A szerk.].

A szomszédok majdnem mind gyári munkások voltak, az udvaron nyüzsögtek a gyerekek. Ez egy olyan ház volt, hogy az egyik gyerek, aki 1945-ben tébécében halt meg, volt vagy húsz kiló, vagy annyi se. Ott lakott még a Baranyai Pali is, akinek az édesapja nagyon rendes munkásmozgalmi bácsi volt. Ugyanolyan szegénységben éltek, mint mi, ott is volt három gyerek, Pali volt a legkisebb. Ez egy proli környezet volt, gyári munkások, mindegyik ott dolgozott a gyárban. Ott mi nem találkoztunk antiszemitizmussal, nem is volt ez téma, sokkal inkább szolidaritással. Egyébként volt egy keresztény fűszeres abban a házban, azt nagyon utálták, az egy nagy nacionalista volt. A felesége járt a revizionista ligába [Valószínűleg az 1927. július 27-én megalakult Magyar Revíziós Ligára gondol, amelynek elnöke Herczeg Ferenc volt. – A szerk.], amikor visszacsatolták az országrészeket [lásd: első bécsi döntés, Kárpátalja elfoglalása, második bécsi döntés], nagy magyar asszony lett.

Lakott a házunkban egy cigány asszony, az akkora hitlerista lett, hogy egész nap a rádiót hallgatta, és mindig kommentálta, hogy hová vonultak be a csapataink. Volt két gyereke, mindkettő mástól. Egyik élettársa, a Lupcsik bácsi után úgy hívtuk az asszonyt, hogy Lupcsik Mari néni. Az apácák rábeszélték őket, hogy esküdjenek meg, ne éljenek bűnben. Amikor Lupcsik Mari néni elkezdte a lakodalmas ebédet főzni, a Lupcsik bácsi eltűnt három napra. Az egész ház azon röhögött. Azt mondta a Mari néni, csak jöjjön haza, nem kell az esküvő. A fiát csak Szippancsnak hívták, mert mindig takony lógott az orrából, a szellemi színvonala egy sündisznóéval volt azonos. Amikor 1944. október tizennyolcadikán elhangzott a Horthy-proklamáció [A Horthy-proklamáció 1944. október 15-én hangzott el. – A szerk.], Lupcsik Mari néni zokogott az áruláson, hogy elárulták a németeket. Amikor 1945-ben hazajöttem ugyanabba a házba, ugyanabba a lakásba, mintha mi sem történt volna: „Jucikám, ha kell valami, csak szóljál” – mert nem volt semmink, ők hajlandók voltak mindent elfelejteni.

A gyár előtt volt egy füves placc, vacak kis akácfákkal. Az emberek, akiknek nem volt munkájuk, hétfőn reggel odaültek, és ott várták, hogy kijöjjön a mester. Akit behívott, annak egy hétre biztosan volt munkája, akit nem, az bánatosan hazament. Így folyt ez, nem csak ott. Mindenütt. Na így sikerült apámnak bekerülni oda, ahol a bőröket bedobják a meszes gödörbe, oltott mésszel leöntik, utána kifeszítik egy tönkre, lesérolják róla a szőrt, de ezt már szakemberek csinálják. Az apám ott ilyen fogókkal dolgozott, nagyon komisz munka, oda segédmunkásokat, szakképzetleneket raktak. Volt egy zsidó mérnök, Somlónak vagy Somlainak hívták, fiatalember volt, olyan harmincöt-negyven éves. Újpestről járt a gyárba, és Újpest akkor még nem tartozott Budapesthez. Mikor be voltunk zárva, ő is ott volt velünk [Az interjúalany arra az időszakra utal, amikor a gyár hadiüzemként működött, és nem volt szabad elhagyni a területét. – A szerk.]. Ő már tudta, hogy Újpestről elvitték a feleségét, de hát ő közben itt volt, Kőbányán. Kétségbe volt esve. Ő valahogy felfedezte az apámat, és bevitte a raktárba. Apám egy jó dumás, jópofa, jó humorú, jó eszű ember volt. Perceken belül megtanulta azt a nem is akármilyen munkát, mert a bőrt azt kvadrátra [négyzetméterre] mérik, azt meg kellett tanulni. Az egy szakma, de az apám segédmunkási bérért csinálta ezt, és boldog volt, hogy zárt helyen van, és nem a meszes gödörnél.

Apámnak olyan gyönyörű írása volt, hogy az egész környéknek ő írta az összes kérvényt, beadványt, mindent. Első táblán sakkozott a kerületben. Az már versenyszint. De mielőtt Kőbányára jöttünk, ultizott is. Az kevésbé volt épületes. Borzasztó nagy kártyás volt, az anyám életét eléggé megkeserítette. Amikor még kicsi lány voltam, előfordult, hogy reggel jött haza. Minden pénze elment, de megtanult ultizni. Utána már ő nyert mindenhol, de aztán leszokott erről, amikor én már iskolás voltam.

Abban a gyárban dolgozott öt zsidó, abból kettő az apám és az anyám, egy a mérnök, aki apámat bevitte a raktárba, egy Neumann nevű portás, aki a feleségével meg a két gyerekkel bent lakott a gyárban, és volt egy nagyon rendes, egyszerű zsidó ember, valami Grünwald vagy Grünfeld keresztény feleséggel és szintén két gyerekkel. És az a két gyerek Lőrincről odajárt bőgni, bömbölni a gyárhoz, az ablak alá az apjukért. A portásnak nem volt szabad se kiengednie az embereket, se beengednie, mert hadiüzem volt, de mikor látta a két gyereket, kinyitotta a kaput, hogy fölmászhassanak az apjukra. Nagyon-nagyon rendes volt, nem tudom, hogy él-e. Amikor már nagyon vészes volt a helyzet, a tulajdonos úgy ment ki Angliába, hogy annyi nem jutott eszébe, hogy ennek a nyomorult pár zsidónak, egyik szegényebb volt, mint a másik, valamit adjon, hogy na, itt van maguknak, hogy egy kicsit könnyebb legyen, egy fillért se, semmit. Erre én azt mondtam, hogy ennyit tudok a zsidó szolidaritásról. Aztán a fia 1945 után hazajött visszakérni a gyárat, de kirúgták. Nem is lett többé bőrgyár.

Laktak még a környéken fináncok, azok nagy urak voltak. Nekik családi házszerű épületeik voltak, úgy hívták, hogy finánctelep. Normál lakások voltak, vezetékes víz is volt bennük. Azok nem nagyon barátkoztak velünk, nem ugyanazon a helyen vásároltak, mint mi. Azok valakik voltak már.  

Kőbánya hegyen van, és amikor van egy őrületes nagy felhőszakadás, akkor az Újhegyi útról lezúdul, és az Éles saroknál nem megy át a villamos, se semmi, mert el van öntve az egész Éles sarok. Amikor a polgári iskolába jártam az Óhegy utcába, mezőkön át kellett menni, mert még nem volt kiépítve Kőbánya. A Sibrik-telep környékén [Munkáskolónia Kőbányán. – A szerk.], ahol megy ki a 28-as villamos a temetőhöz, mezők voltak, mezőőr is volt, de az a terület ma már be lett építve. Arra jártunk iskolába – gyalog végig – a szomszéd Balázs Ilonkával. Együtt mentünk minden reggel a jó hideg, fagyos, havas időben, és kettőnknek egy pár kesztyűje volt, azt felváltva hordtuk. Olyan két kilométert kellett gyalogolni. Akkor már járt arra villamos, csak nem volt pénzünk, hogy nekem bérletet vegyenek. Ott nem volt köves út, a gyalogosok kitaposták valahogy az utat. Közművesítve csak a háború alatt lett. Ilyen hely volt az Óhegyi úton a polgári iskola.

Kőbányán ismertem a velem egykorú zsidó lányokat, mert hittanra együtt jártunk a Liget téri iskolába, ami egy komolyabb iskola volt, mint a mienk az Óhegy utcában. A két iskolából szedtek össze öt-hat zsidó lányt. Mi nagyon messze laktunk, és nem volt pénzünk villamosbérletre, ezért apám azt mondta, hogy neki nem fontos, hogy hittanra járjak, ha a hitközségnek fontos, vegyenek nekem villamosbérletet. A hitközség inkább fölmentést adott az egyik hittanóráról, nekem kettő helyett egyre kellett járnom, de lehetőleg arra sem jártam.

A gyerekkori barátnőm, Schwarcz Éva a sírköves lánya volt. Ő az ortodox elemibe járt a Dob utcába. Később kivándoroltak Izraelbe. Más zsidó barátnőm Kőbányán azért nem volt, mert nagyon messze laktunk attól az úgynevezett zsidó közösségtől, a belső kőbányai résztől, ami most a Kőrösi Csoma Sándor út, de akkor még Belső Jászberényi útnak nevezték. Akkor ott voltak üzletek, a Grósz pékék vagy a Klauber fűszerüzlet, de én ezeket, ha hírből ismertem, nem voltam velük kapcsolatban. A Schwarcz Éváék ott laktak a sírköves műhely mellett. Ott játszottunk a sírkövek között a műhelyben. Szemben volt a temető, de oda nem mentünk be. Tudtuk, hogy nem szabad. Nem volt szabad kimennünk az utcára, amitől borzalmasan szenvedtünk, mert a többi gyerek az kint ricsajozott az utcán, de anyámnak mindig sikerült ránk ijeszteni, hogy lát minket a gyárból, ha kint vagyunk az utcán. És ha véletlenül kimentünk, akkor tényleg úgy éreztük, hogy lát minket. Biztos nem látott, de elhittük, ezért mi nem jártunk ki az utcára, csak szerettünk volna. Azért viszonylag normális nevelést kaptunk, nem vertek minket, ami pedig ott kötelező volt, még nadrágszíjjal is.

Az iskolában utáltam a velem egykorú lányokat. Volt a polgáriban egy padszomszédnőm, a Hamp Mila, azzal jóban voltam. Az apja tisztviselő volt Kőbányán a Magyar Textilben, de irtó szegények voltak. Volt vagy hét testvére, és az anyja egy reggel szült még egy nyolcadik gyereket, mert azt se tudták, hogy terhes. Hozzájuk egyszer-kétszer elmentem. Rendes, emeletes házban laktak. A nővére karmelita zárdistás lányokkal járt együtt, azokkal én eleve nem voltam jóban. A katolikus egyház nagyon nyomult be az iskolákba, ebbe a mienkbe is. Volt egy csomó öregkisasszony tanárnő, rajtuk keresztül érvényesült ez a hatás. Ettől függetlenül, egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy megsértettek volna az osztálytársaim. Én utáltam őket, mert biztos antiszemiták, ha nem mondják is ki. Egyszer, a felszabadulás után találkoztam a Kubis Annával, azt mondja nekem, te kis hülye, te azt hitted, hogy neked mindenki az ellenséged? Nehogy azt hidd, nem úgy volt az. Ez a Kubis Anna, úgy látszik, jobb családból, baloldali családból jött. Mert az a tanári kar szemét volt, gyerekek közelébe se lett volna szabad engedni őket. Az énektanárnő benne volt a Szent Cecília Kórusban, és mint ilyet kivitték a hitleri Németországba jutalomként. Elmesélte, hogy ott a gazdasszonyok leoltják a gázt, ahogy melegszik a víz, mert takarékosság van, ott tudják, hogyan kell vigyázni a nemzeti vagyonra. Engem meg úgy utált, hogy nekem hangom sincs, csak ott vagyok fekélynek ebben az osztályban. Megrögzött náci volt. Beiratkozáskor mindenkinek vinni kellett a születési bizonyítványát. 1945-ig be volt írva, hogy milyen vallású vagyok.

Amikor a polgári iskolás társaim kezdtek már felnőttesedni, mind beszippantotta a KALOT [Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete, 1935-ben kezdték meg a szervezését, ezen a néven 1940 végétől. – A szerk.], ahol táncestek, bálok voltak. Az volt a nagy élmény és a nagy duma, és ott a tisztelendők „tiszi bácsik” voltak. Ott volt szemben egy lengyel templom, mert sok lengyel élt ott, Kőbányán [Népszámlálási adatok szerint a 19–20. század fordulóján kb. 7500 lengyel élt Budapesten, közülük igen sokan Kőbányán. Itt építették föl a lengyel templomot is 1930-ban. – A szerk.]. Nem tudom, hogy miért jöttek, de nagyon szegény, egyszerű emberek voltak, téglagyári munkások. A mi házunkban is laktak lengyelek. Egyszer egy barátnőmet vártam a templomkapuban, és jött egy helyes fiatal tisztelendő, mondta, hogy jöjjek be. Mondtam, hogy nem megyek. Nyugodtan bemehettem volna, de amilyen konok voltam, nem mentem be. Nagyon kedves volt, megsimogatott, hogy nyugodtan bejöhetek, semmi se fog történni, nem bűn az, bejönni az Isten házába.

Ha valaki a Klauzál térről jött, mint anyám is, az fölszedett valamennyi vallásosságot. Örökölte az anyai nagyszüleimtől. Az anyám minden péntek este gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás; szombat]. Ő tudott áldást mondani a gyertyákra. Zsinagógába minden hosszúnapkor [lásd: Jom Kipur] elmentünk. A szüleim böjtöltek is, de csak azért, mert anyám ragaszkodott hozzá. Nem ettek még annyit sem, mint máskor. Elmentünk a templomba, mi, gyerekek kint játszottunk. Nagyon szép templom volt a Cserkesz utcában, az ottani rabbi két lányával együtt voltam deportálva, az egyik, a Kálmán Judit meghalt hazafelé útközben [A kőbányai neológ hitközség első zsinagógája 1891-ben épült föl. A 19–20. század fordulóján azonban a már több mint 2000 tagot számláló hitközség új zsinagóga építését határozta el. A Cserkesz utcai zsinagóga Schöntheil Richárd (1874–?) tervei alapján 1910-re épült föl. – A szerk.]. Az öcsém bár micvója is ott volt. Szegény apámnak úgy kellett megtanulnia a szöveget, amit el kellett neki mondani héberül. Egypár áldásnak a szövegét ismerem, amik bennem megrögződtek, villámláskor meg a kenyérre, borra, ezeket megtanultuk az iskolában is, és nem felejtettem el, de zsinagógába eszem ágába se jutott eljárni. Általában ez úgy szokott lenni, hogy jár a szülő, és akkor a gyerek is. De miután a szüleim egy évben csak egyszer jártak, így én egyáltalán nem éreztem szükségét, hogy templomba járjak. Azóta se járok.

Az öcsém már Kőbányán, a Maglódi úti Általános Iskolába járt [Akkor: elemi népiskola, nem általános iskola. – A szerk.]. Anyámék féltették a Wesselényi utcába, a zsidó elemi iskolába járatni, mivel messze volt, és akkor már [az 1930-as évek második felétől] nagyon zsidóztak. Az én életemben mindig nagyon zsidóztak. A szüleim nem akarták, hogy kövekkel megdobálják az öcsémet.

Miután kijártam a négy polgárit, tizennégy évesen beadtak ipari tanulónak egy varrodába a Révay utcában. Ez volt a sikertelenség csúcsa, a varrás nagyon nem nekem való volt.  Két év után befejeztem az ipari iskolát, és egy pengőt kellett fizetni az Ipartestületnek [Ipartestület – az 1872-ben megszüntetett céhrendszer helyett az 1884. évi XXII. tc. alapján alakuló szervezet, amely a kisiparosok érdekeit védte és képviselte. Minden nagyobb településen alakulhatott, ahol legalább 100 iparos volt, és ennek kétharmada kérte. A II. világháború után megszüntették, 1990-ben újraéledt. – A szerk.], hogy felszabadítsanak, mert nem tudtam tisztességesen varrni. A szegényebb zsidók azt gondolták a védekezés módjának, hogy valami szakmát kell tanulni a gyereknek. Akkor már lehetett hallani olyat, hogy majd kitelepítenek Madagaszkárra [A zsidók kitelepítését Madagaszkárra Ormos Mária szerint „eredetileg a lengyel kormány vetette fel, azután felbukkant az eviani konferencián, tárgyaltak róla 1939-ben is, majd 1940 nyarán került a kérdés döntésközelbe. A kérdéssel foglalkozó náci hivatalok – így a külügyminisztérium, a náci párt Külügyi Hivatala, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) – egyenesen lelkesedtek az ötletért”. Végül elvetették részint pénzügyi okok miatt, részint azért, mert Nagy-Britannia már hadiállapotban állt Németországgal, legfőképpen pedig amiatt, hogy Hitler döntött a keleti támadás mellett (Ormos Mária: Az „Endlösung” világnézeti alapja és politikai funkciója. In Emlékezz! Pécs 1944–45. Emlékkönyv a pécs-baranyai zsidóság deportálásának 50. évfordulójára, Pécsi Izraelita Hitközség – Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994). – A szerk.]. Minden hülyeséget fölkaptak, és mondták. Ezért lettem varrónő tizenhat évesen, de nagyon utáltam varrni. Varrónőként egyik műhelyből a másikba dolgoztam, amikor volt munka, akkor el lehetett helyezkedni. Az ipartestületben volt a munkaközvetítés. Egy-egy hétre vagy egy-egy hónapra közvetítettek munkát. Már tizennyolc éves elmúltam, akkor az én nagyon ügyes főnöknőm, aki ilyen finomkonfekciót csinált, lespórolt annyit az anyagból, hogy csináltak nekem egy selyemruhát. Az volt a gálaruhám. Mert nem olyan gondjaink voltak, hogy hova tegyem a legújabb pulóvert, hanem olyan, hogy legyen az embernek egy télikabátja, amit többnyire nem újonnan kapott. Volt ez a ruhám, egy szandálom meg egy cipőm, és valahogy így összeállt a staférung. Hát szóval, szegények voltunk. A szegénység mindent megmagyaráz.

Persze együtt voltam fiatalokkal. Ameddig lehetett moziba járni, minden filmet megnéztem. Millió mozi volt, és fillérekért lehetett menni. Az egy „kultúrdolog” volt. Akkor még mentek az amerikai meg a régi magyar, például Kabos-filmek [Kabos Gyula (1887–1941) – színész. 1919–1939 között évente-kétévente más-más budapesti színházban játszott, 1939-ben az USA-ba települt. A pesti kabaré utánozhatatlan egyénisége volt, s maradandót alkotott vígjátékokban, komikus és tragikomikus szerepekben is. – A szerk.]. Arra emlékszem, hogy az utolsó színes angol–amerikai film „A bagdadi tolvaj” volt [1940, Ludwig Berger és a Korda-fivérek (Sándor, Zoltán, Vince) alkotása. – A szerk.], aztán a németek vagy a Horthy azt is levette műsorról. 1944 után jöttek a propagandafilmek, de már azelőtt se igen volt igazi mozi. Moziba még el lehetett menni, de nyilvános helyre, mondjuk, táncolni vagy ilyesmi már nem. Először nem is volt ehhez ruhám, de kedvem se volt ilyen külvárosi tánciskolába menni. Egyszer elvitt valamelyik fiú tánciskolába, és akkor úgy éreztem, hogy na, ez nem az én világom, olyan ócskának tűnt. Lehet, hogy nem volt olyan ócska, de nekem az volt, és nem is vágytam ilyen helyre. Én az első bálomra az anyámékkal mentem. Nem voltam én úgy szabadjára engedve. A gyár vagy valamelyik művelődési ház csinált egy-egy mulatságot egy évben. De inkább a munkásmozgalomba jártam le. Olyankor anyámék mindig idegeskedtek, hogy az istenben jutok haza ott a kietlenségben, a sötétben. De hát egy fiatalt nehéz otthon tartani. Persze én is féltem, hogyan fogok hazakerülni, de azért elmentem, mert az ember mi a fenét csináljon otthon!?

Volt egy falra akasztható néprádiónk, pont az ajtó mellett, ami egész nap német hadi indulókat bömbölt, és nem volt ajánlatos elzárni, mert mi lett volna, ha pont a zsidóék zárják el a rádiót [Az 1939/40-ben elindult ún. néprádió-akció során fejlesztett ki négy nagy európai elektronikai cég, a Telefunken, a Standard, a Philips és a magyar Orion Villamossági Rt. egy olcsó rádiókészülék-típust, a néprádiót. – A szerk.]. Ha lett volna olyan szomszédunk, akkor ránk küldték volna a rendőrt, hogy elzártuk a rádiót, mert mindent rá lehetett fogni egy zsidóra. De volt annyi eszünk, hogy meg se kockáztattuk ezt, más kérdés, hogy nem is volt olyan szomszédunk, aki nekünk rosszat akart. Proli közegben laktunk, mi is prolik voltunk. A „Népszavá”-ra ketten, apámmal fizettünk elő, sőt én tizenöt éves koromtól havi ötven fillér tagdíjat is fizettem a Szociáldemokrata Pártba, ami akkoriban nem volt kis pénz. Meg is kaptam 1968-ban a Szocialista Hazáért Érdemrendet, mert megvolt a tagkönyvem [1966-ban jelent meg a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány rendelete a Szocialista Hazáért Érdemrend alapításáról és az azzal együtt járó kiemelt nyugdíjról. Az érdemrendet csak egy évben, 1967-ben ítélték oda. (Egy népjóléti minisztériumi államtitkári beszámoló szerint 1990-ben 6181 fő kapott havi 2142 Ft nyugdíj-kiegészítést „szochazáért” érdemrendért.). – A szerk.]. Ez is ott maradt a kirámolt lakásban, és apám találta meg. Ma már nagyon sajnálom, hogy leadtam, mert nagyon érdekes rekvizitum volt a fáklyás bélyegekkel. Akkor tényleg az életünkkel játszva csináltuk a dolgokat. Röpcéduláztunk, és a húsz év körüli nagyfiúk és nagylányok engem nem nagyon akartak bevonni a cikisebb ügyekbe, mert én még egy tizenöt éves kislány voltam, aki érzelmileg húzott oda, ahol társakat talált, értelmileg még csak próbáltam érteni a dolgokat. Olvastam az újságot, nem voltam buta, és jobban politizáltam, mint a mai fiatalok.

Én úgy kerültem a mozgalomba, hogy Fingerhutéknál a legnagyobb fiú lejárt oda. Hogy ő hogy került oda, azt már nem tudom. Ő is valamelyik gyárban dolgozott, és nyilván a munkatársai vitték le. Kérdeztem tőle, hogy el lehet-e oda menni? Azt mondta, hogy el, és akkor fogtam magam, elmentem, és ott ragadtam. Nagy szeretettel fogadtak. Minden kedden volt valami gyűlésszerű. Ott tényleg barátokra, haverokra, barátnőkre találtam. A mozgalom az egy nagy dolog volt, nagyon jó dolog volt. Ott volt sok olyan, aki refes, ilyen rendőri felügyeletes volt [Ref – a rendőri felügyelet köznyelvi rövidítése. A ref alá helyezetteknek korlátozták a mozgását: nem utazhattak el a lakóhelyükről, nem látogathattak nyilvános helyeket stb., és rendszeres időközönként jelentkezniük kellett a lakóhelyük szerint illetékes rendőrkapitányságon. – A szerk.]. Jártunk kirándulni is, Nagyszénásra, Lajos-forráshoz, közeli turistaházakhoz, ami nekem nagy élmény volt. Már folyt a háború, de még nem jöttek be a németek [lásd: Magyarország német megszállása], mert akkor mindenki illegalitásba ment. A németek bejöveteléig tartott a legális mozgalom, és végül is az egy olyan közösség volt, ahol nem kellett attól tartani, hogy lezsidózzák az embert, vagy kinézik, mert szegény. Egyébként nagyon büszke vagyok rá, hogy nekem soha az életemben nem volt kokárdám, mert egyszer mondtam apámnak, hogy adjon tíz fillért kokárdára, de nem adott. Engem ilyesmiről mindig le lehetett beszélni, és nem lett kokárdám. Mindenkinek volt, nekem nem volt. És aztán én úgy éreztem, hogy én ezt a jó szokásomat megtartom. Nekem március tizenötödikén sem volt soha. Általában ugyanúgy hanyagoltam ezeket az ünnepeket, mint ahogy hanyagoltam a mi zsidó ünnepeinket. Valahogy nem tudok lelkesedni értük, nem jelentenek nekem semmit, mert ma már csak rutinból ünnepelnek. A mozgalom egy kikapaszkodást hirdetett abból, amibe minket lenyomtak. Az apám is egy baloldali ember volt, nálunk a családban ez tradíció, és volt a házban még két elvtárs, akiknek járt a „Népszava”. Az egy nagy dolog volt. Az apám és én is tagjai voltunk a Szociáldemokrata Pártnak. Apám nemigen járt le ezekre a gyűlésekre, csak ha volt valami érdekesebb. Mondjuk, ha Szakasits beszélt valahol, arra elmentünk de hát, apámnak se volt ideje mindig, meg messze laktunk. Mindennek a kulcsa az volt, hogy messze laktunk.

Mi az ificsoport voltunk. Volt egy idős csoport is, de az apám nem tudott lejárni oda, mert nem volt rá ideje. A Martinovics téri Szociáldemokrata Munkásotthonba jártunk, aminek Harustyák József volt a vezetője, akit mindenki csak Hari bácsinak hívott [Harustyák József (1894–1970) – szakszervezeti politikus. 1921-ben belépett az MSZDP-be és a Magyarországi Vegyészeti Munkások Szövetségébe; 1925-től haláláig a vegyész szakszervezet központi vezetőségének tagja, majd elnöke (1938–53). – A szerk.]. Az ember embernek érezte ott magát. Emellett tanítottak minket, jöttek oda egyetemi végzettségű tudós emberek előadást tartani. Nekem ez egy új világ volt. És hát én onnan az Újhegyi útról meg abból a négy polgáriból mi a fenét tudtam volna? Veszélyes volt oda lejárni, amikor jöttek a rendőrök, a fiúk fölugrottak a biciklire, ki merre látott, de hát voltak, akiket időnként elkaptak. 1942-ben volt egy nagy lebukás. 1944. március tizenkilencedikén [lásd: Magyarország német megszállása] bementem a Munkásotthonba, és ott égettük a papírokat a Hari bácsival, és bejött Moró Pista, aki 1942-ben lebukott, és ott mesélte, hogy tessék elhinni, Hari bácsi, hogy úgy tépték ki a hajunkat csomóstól. Később, az 1970-es években ő lett a hatodik kerületi pártbizottság titkára. Nekem nagyon jó volt, mert akkor volt ott titkár, mikor nyugdíjba mentem, és a tröszt, a mi csúcsszervünk oda tartozott hozzá. Rendes gyerek volt, segített, hogy a nyugdíjazással minden rendben legyen.

Naplót vezettem. Az első bejegyzés szomorú: „1944. március 19-én, vasárnap bejöttek a németek, nincs mozi.” Volt egy óbudai rabbi, annak a lánya volt a legjobb barátnőm. Óbudán elmentünk moziba, és zárva volt a mozi. Akkor nem tudtuk, hogy mi van, semmit sem tudtunk. Az emberek jöttek, megállapították, mozi zárva, elmentek, és akkor én elindultam haza, Kőbányára. Akkor láttam a körúton meg az egész úton a német katonákat, ahogy masíroztak, iszonyú volt, iszonyú volt. A csizmák, a dübörgés, a villamosban mindenki megrettenve ült. Akkor mentem a Munkásotthonba, és segítettem Hari bácsinak az iratokat égetni. Aztán elbúcsúztunk, elindultam haza. Nagyon messze laktam, mert ez Kőbánya közepén volt, a házunk pedig kint az Újhegyi úton, a temetőnél.

1944 márciusa körül fölszálltam a 28-as villamosra, és fölszállt a Hungária körútnál két katonatiszt. Én ott ültem, és az egyik katonatiszt elkezdett velem ordítani, hogy merek ülni zsidó létemre magyar katonák előtt. Én úgy meg voltam ijedve, hogy föl se tudtam állni. Tovább rumlizott, a másik mondta, hagyd békén, de nem hagyott békén, hanem fölrángatott, és belökött a sarokba. Akkor már közel volt a végállomás, én leszálltam, és egy asszony fülembe súgta, ne féljen, drágám, nem lesz ez sokáig így.

1944-ben járta ki az öcsém a négy polgárit, és volt a bár micvója. Erre adott az anyám. Mindenki járt hittanra, a rabbi tartotta. Amikor a bár micvó volt, az anyám meghívta a leánykori barátnőjét. Elmentünk a templomba. Azt tudom, hogy az öcsémnek egy vedlett Bocskai-kabátja volt, mert akkor mindenki azt hordott, borzalmas toprongy volt [Bocskai-kabát – az 1930-as években divatos ruhadarab, szürke vagy fekete szövetből, fekete zsinórdíszítéssel. A Bocskai-ruha viselése, mely tipikusan a magyar középosztályra jellemző, jelzi az asszimiláció sikerét. – A szerk.]. De a bár micvóra vettek neki új ruhát meg új cipőt. Az természetes volt, anyám szégyellte volna magát, ha nem lett volna új ruhája a bár micvóra az öcsémnek. Sokra ment vele.

Feljegyzés a naplóban: „1944. július 1. szombat, anyáékat elfogták.” Korábban anyám leforrázta a lábát otthon, mert főzött a gyárban maradt zsidóknak, annak az öt embernek. Valaki jött, idegesítette az anyámat, és magára rántotta a forró zöldborsót, amit főzött. Még harmadfokú égési seb is volt a lábán. Kiírták betegállományba, mert azért még olyan volt, és úgyse tudott volna dolgozni papucsban. Akkor az öcsémmel együtt bementek a csillagos házba, én meg az apámmal ott maradtam a gyárban. Fölvetettek engem, hogy legyek ott apám mellett, ameddig lehet, mert az hadiüzem volt [A hadiüzem személyzetét (már békében is) kötelezhették arra, hogy munkaviszonyában megmaradjon. A honvédelmi munkára igénybevett (visszatartott) személyzetet katonai vezetés alá helyezhették (az alkalmazottak a munkahelyen katonai büntető bíráskodás, a munkával kapcsolatos kötelességek tekintetében pedig katonai fegyelem alatt álltak). – A szerk.]. Ott voltunk apámmal, amikor valaki jött, és mondta apámnak, hogy Majli bácsi, elfogták a Majli nénit meg a Fricit. Hát így tudtuk meg. Semmit nem tudtunk csinálni. Ki se léphettünk a gyárból, az utcára se mehettünk ki. Anyáékat elvitték. A katonai parancsnok nem tartotta erkölcsösnek, hogy egyedüli nőként ott legyek, és ott aludjak benn a gyárban a férfiakkal. Azok a férfiak mind apám lehettek volna, és köztük volt az apám is. Erre kellett fogni a cókmókomat, és bemenni a Paulay Ede utcába, a csillagos házba.

Amikor már bent voltam a csillagos házban, apám pedig kint volt munkaszolgálatos a gyárban [1943-ban ipari üzemek és birtokok egész sora fordult a honvédséghez, és igényelt munkaszolgálatosokat. – A szerk.], anyámat visszahozták egy éjjelre, hogy vegyen magához holmit. Nem egészen értettem, mert csak 1971-ben, huszonöt évvel később került elő az anyám nekem írt levele, amikor meghalt az apám. Akkor fogtam és lemásoltam, mert attól féltem, hogy szétesik. Van rajta valami bélyegmaradvány is. 1944. július elsején vitték el anyámékat, a levél július nyolcadikai. A levélben ezt írta anyám:

„Drága aranyos kis Jucikám! Ne haragudj, hogy nem tudtam határozni sorsod felől, de hidd el ez nem olyan könnyű. A hely, ahol vagyunk minden kényelmet nélkülöz, a földön fekszünk, a téglákon, kosztot egyáltalán nem kapunk. Napi húsz deka barna keserű kenyeret, úgy hogy szegény Fricink nem evett semmit, én meg pláne nem ettem sokat. Sokat sírtam, és nem bírok aludni, mert nagyon bizonytalannak látom a jövőt. Minden esetre Jucikám, feltétlenül menj el doktor Gráfhoz, majd elmondom, csináljon valamit, ha tud, és értesíts, ha olyan, amit tudsz, a Tarnai [Ez nem tudom ki. – D. J.], majd esetleg ő segítségedre lesz! Jó hírednek nagyon örültem [Ezt sem tudom, hogy mi. – D. J.], de sajnos még nem valósult meg. A pénz: háromszáz pengő Tarnainak. Ha valamit üzen ki a kocsissal, majd beküldi valakivel hozzád. Nagyon szeretnélek látni és beszélni veled, nagyon, de nagyon vigyázz magadra, feleslegesen ne menj az utcára, részben megnyugvás volna nekem, ha itt volnál! Ha igaz hogy a héten megint házakba fognak kutatni jó lesz, ha valahova elmész. Akár a Franci bácsiékhoz, de akkor telefonálj Tarnainak, így például, hogy Mailendert a Kos utcából keresik. Nem tudom, különben hova mehetnél, rád bízom. Fricit jobb szerettem volna otthon hagyni, de nem akart és én is önző vagyok. Mert mégis van, aki beszéljen velem nagyon kérlek, mókusom légy okos és komoly, amint az hozzád illik! Szeretnék kedden, ha lehet, hozzád bemenni, ha addig nem vagoníroznak be, a jó Isten tudja mi lesz velünk. Apa is egész magánkívül volt mikor jött értünk az autó, hogy viszi őket Csepelre, de a jó Isten tudja csak, hogy az igaz. [Ezt sem tudom, mi lehet. – D. J.] Elég nehéz nap volt ez nekem, a mai, mert most itt írom a levelem reggel négykor. Éjjel nem aludtam, és ha így megy meg is bolondulok. Szeretném, ha írnál, de nem tudom a módját. Anyuskám, drága kislányom vigyázz magadra légy okos, te már tudsz dönteni, de még egyszer kérlek, menj el a Gráfhoz! Csókol milliószor anyu és Frici. Kell sietni, mert írni nem szabad, vigyázz magadra! Lehet, hogy vissza is mehetsz!”

A borítékra ez volt írva:

„Drága aranyos Jucikám! Ma vagy holnap reggel visznek vissza Békásmegyerre. Apukát meg a többieket most viszi el a katonai autó. Pakolj össze a Fricinek ingeket, alsókat, zsebkendőt, fogpoharat, kefét, krémet, és ha van takaró, és Magdus is adjon egyet. Mellesleg csak csomagot lehet a laktanyához küldeni. Hozzon még meleg ruhát! Ha akarsz, velünk jössz, úgy érted mennek. Ellátás egyelőre nincs, fekvőhelyünk a föld, de van kilátás, hogy jobb lesz. Strand van itt szembe velünk. Mosdani, főző eszközöket, küldjél fésűt.”

Kész. Ennyit lehetetett ebből kisilabizálni. Nem tudtam róla, hogy voltak otthon, mert én akkor bent voltam a Paulay Ede utcában. Az 1940-es években anyámat be lehetett fűzni mindenféle marhasággal. Így történt, hogy elkerült valahogy a Krisztushívő zsidókhoz a Gyulai Pál utcába. Ott ismerte meg ezt a doktor Gráfot is, aki bíró volt a Markó utcai bíróságon. De ezt apám is mondta, hogy menjek el hozzá, ezért el is mentem. Kijött a tárgyalóból, de azt hittem, hogy az a pali becsinál, hogy egy zsidó lány odaállít 1944-ben a bíróságra. Elmondtam, hogy mi történt anyámékkal, hogy elvitték őket, erre jajgatott, aztán beszaladt, hozott egy darab sajtot, a kezembe nyomta, és közölte, hogy majd imádkozik Istenhez, és az Isten meg fog segíteni. Na ennyit doktor Gráfról.

Most már tudom, hogy kivitték őket Békásmegyerre. Nekem az az érzésem, bár úgy lenne, hogy az anyám azzal a lábával nem került föl a vagonra, csak az öcsém. Az egész elkeseredettség benne volt a szerencsétlenben, hogy ő okozta a gyerek a vesztét, mert vele volt akkor is, amikor hazajött, mert nem érezte jól magát a csillagos házban, összeveszett az unokanővéremékkel, ki tudja. És útközben fogták el az Új köztemetőnél. Az volt az a három nap, amikor Baky [Baky László] főcsendőr, a csendőrség főparancsnoka a csendőreivel együtt feljött Pestre, hogy a pesti zsidóságot is deportálják. Itt akartak maradni, de külföldről már olyan volt a nyomás, a szovjet csapatok is itt zenéltek, hallani lehetett őket, hogy Horthy [lásd: Horthy Miklós] visszaparancsolta őket a francba három nap múlva [lásd: csendőrpuccs]. De három nap elég volt ahhoz, hogy anyámékat meg minden zsidót elvigyenek, aki csak az útjukba akadt az utcán.

Anyámról és a testvéremről sehol nem jelent meg semmi, pedig mindenütt kutattuk. A Vöröskeresztbe is elmentem, semmi nyom nem volt, egyedül annyi, hogy az öcsémnek valami osztálytársa még látta őt kint, Auschwitz mellett, Birkenauban 1944 őszén. Akkor még jött egy tél, és ez volt az utolsó nyom, ez is csak a testvéremről. Nem jött vissza, tizennégy éves volt.

Naplóbejegyzés: „1944. július 21. péntek, 19 éves vagyok.” Semmi nem történt. Anyámat már akkor elvitték elsején. Mi történhetett volna?! Megállapítottam, hogy ennyi éves vagyok.

A csillagos házban a mindennapok unalmasak és értelmetlenek voltak. Egy csomó ember össze volt zárva. Ott csak a fiatal fiúk, az asszonyok és az öregek maradtak. Aki ép férfi volt, azt munkaszolgálatosnak vitték. Amennyi családot be tudtak zsúfolni, annyi lakott ott. Ami vicces, hogy ez egy kétudvaros ház volt. Az első udvarban, ami jobb kinézetű volt, az első emeleten volt egy kupleráj. A kupleráj minden ablakára papírból kereszt volt kiragasztva, hogy tudják, itt kurvák vannak, nem zsidók. Zárt udvar volt, nem ilyen strichelő kurvák voltak, nem is lehetett este lemenni, még ha a nők le is mentek, de a férfiak semmiképp. Nagyon aranyos francia házaspár vezette. Valami Josephine vagy minek hívták az asszonyt. Volt egy buldog kutyájuk, erre jól emlékszem. Nagyon kedvesek voltak, nagyon liberálisak, jóban voltak a lakókkal, a kurvák is jóban voltak velünk, nem is volt probléma. Az egyik kurva egy Horthy detektívvel lakott. Amikor jött le a légópincébe, jött a detektív is, de sose bántott senkit. Nem érezte ő se olyan nagy dicsőségnek, hogy egy kuplerájban lakik, de ott lakott, ott húzta meg magát. Általában az volt a dolguk, hogy kinyomozzák a zsidókat, az államellenes esküvéseket. Nem emlékszem rá, csak azt tudom, hogy ugyanúgy lejött a pincébe, és sose volt vele semmi probléma, ez egy ilyen pasas volt, nyilván a nő is rendes volt, velünk érzett. A nők végtelenül rendesek voltak.

Az emberek a csillagos házban kiveszekedték magukat, vitatkoztak. Jöttek a szellemidézők, jöttek a cigányok csereberélni.  A két unokanővérem a cigányokkal csirkére cserélte a nagynénim összes leánykori kelengyéjét, amit már senki nem hordott. Valamikor megcsinálták a vászonbugyit, vászonkombinét, és eltették a szekrénybe. A mi korosztályunk ilyeneket nem hordott, de szerintem a nagynénim se. Az egészet elcseréltük. Mindig finom rántott csirkét ettünk. Szidtak minket a házban, hogy túl sokat adtunk a csirkékért. Az embereken eluralkodott a semmittevés, ezt meguntam, fogtam magam, és kijártam dolgozni. A házbeli Vajda Lacitól, aki fogorvos lett, kaptam a tippet, hogy el lehet járni dolgozni építkezésekre. Volt egy romeltakarítás, amikor az úri kaszinót hordtuk el, az Aréna út és a Gorkij fasor sarkán [akkor: Vilma királynő út, ma: Városligeti fasor]. Imádtam a tetőfedőkkel dolgozni. Kibújtunk a négyemeletes házból, ültem a gerendákon, és adtam fel a cserepeket. Nem kényszerített erre senki, nem félek a magasságtól. Még ma is látom azt a házat a Szondi utcával szemben, ahol fenn ültem a tetőn, és cserepeztem. Nagyon jó társaság volt. Egy zsidó mérnök, a Markovics úr volt a főnök. Nem tudom, milyen építővállalatnak volt a mérnöke, és nem tudom, hogyan kapott a német megszállás alatt ilyen munkákat. Ide-oda küldtek, de többnyire ott voltunk a Gorkij fasor végén, és az úri kaszinó maradékát termeltük el. Nagyon aranyos zsidó lányok voltak a társaim. Rajtunk volt a csillag [lásd: sárga csillag].  Nagyon jól éreztük magunkat, cipekedtünk, vittük a gerendát, téglát raktunk, sokkal jobb volt, mint ülni a csillagos házban, és szellemet idézni, mert nem volt más dolguk, és ilyeneket csináltak.

Apám munkaszolgálatos volt, de még Pesten időnként kiengedték. Egyszer hozott valami libaaprólékot, de a két unokanővérem lusta volt megfőzni, pedig egész nap otthon nem csináltak semmit, bevágták a jégszekrénybe, és megkukacosodott. Akkor voltak már ilyen ócska hűtőszekrények, amibe venni kellett a jeget. Vásárolni csak a kijárási időben lehetett [lásd: kijárási tilalom Budapesten], de őrületes áruhiány volt. Nem volt semmi. Volt a sztójaykolbász, a legócskább kenőmájas, de még annál is borzalmasabb ízű volt [Háborús időkben a népnyelv a rossz minőségű élelmiszereket politikusokról nevezte el, mintegy jelezve felelősségüket a szűkölködésért. Így például a mindenféle vegyes hullott gyümölcsből készült kemény tömblekvárt hitlerszalonnának nevezték. Sztójay Döméhez lásd: sárga csillag; Magyarország német megszállása. – A szerk.]. Az ember azt vette, amit kapott. Nagyon keveset kapott. Zsidó üzlet nem volt, bezárták. El kellett találni, hova menjenek a zsidók vásárolni. Azt már nem tudom, hogy a többiek hol vásároltak, én a munka végeztével útközben vásároltam különböző kereskedésekben. Este ötre kellett otthon lenni, négyig dolgoztunk ezekkel a lányokkal, akik a környéken laktak. Szép nyugodtan jöttünk a Király utcában, senki nem bántott minket, közben megvettük, amit kaptunk, és megettük. Jegyünk nem volt, zsidók jegyet sem kaptak, vettünk, amit lehetett [A közellátási miniszter 1944. május 1-jén kelt 108.500. K. M. számú rendelete szabályozta a zsidók élelmiszer-ellátását. A rendelet meghatározta a zsidóknak járó fejadagokat – például fejenként és hetenként 10 dkg hús, havonként 30 dkg cukor és 30 dkg étolaj járt. A zsidók közellátási szelvényívet nem kaphattak, a már kiosztott íveket 1944. május 3-ig vissza kellett szolgáltatni. A rendelet végrehajtásával kapcsolatos jegyek előállításáról és szétosztásáról a községi elöljáróságnak kellett gondoskodnia. Lásd még: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951). – A szerk.].

A csillagos ház a Paulay Ede utca 43-ban volt, ahol az unokanővéremék laktak. Ott nőttek fel, ott volt a lakásuk, de közben meghalt a papa és a mama, maradt a két lány. Az egyik lányt, aki ma is él, elbújtatta a leendője, aki aztán mégsem lett a férje. Én meg ott maradtam a másik unokanővéremmel. Egy szobában voltam egy nagyon aranyos öreg zsidó bácsival, akinek a feleségét a bécsi gettóban ölték meg. Volt még egy Dengler nevű házaspár, akiknek a Margit híd budai hídfőjénél volt hal-vad-baromfi üzletük. Nagyon aranyos, idős emberek voltak. Az unokanővéreméknek jól jött, hogy névleg ott voltunk, mert beraktak volna vadidegeneket, akárhányat. 1944 novemberétől már éjszakáról éjszakára le kellett menni a légópincébe. Már dörögtek az ágyúk, már valahol Vecsésen [azaz Budapesttől 19 kilométerre – A szerk.] voltak az oroszok, amiről mi nem tudtunk, miután rádiójuk nem volt a zsidóknak. Már rég elvették [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Április 7-től korlátozták a zsidók utazását, nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Újság sem volt, csak nyilas újság, azt meg venni sem mertük volna, de nem is akartuk. Semmit sem tudtunk. Ez a csillagos ház egy gangos ház volt, úgyhogy olyan nem volt, hogy valaki angol rádiót hallgat [A BBC többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálatának (World Service) magyar nyelvű adása a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. – A szerk.]. Házkutatás is volt, néha kétszer egy éjszaka, és egyszer fölszedtem egy angol röpcédulát, és ott volt az éjjeli szekrényemen, de szerencsére nem vették észre.

1944. november kilencedikén éjszaka ránk zárták a csillagos ház kapuját. Azelőtt nem zárták ránk, csak kijárási tilalom volt, de akkor ránk zárták. Hajnalban letereltek minket, és én úgy mentem el, hogy a pizsamára felvettem egy hosszú nadrágot. Úgy is jöttem haza, abban a pizsamában, amit fölkaptam. Olyan szerencsétlenül jártam, hogy apám hozott nekem egy vadonatúj magas szárú fekete cipőt minden eshetőségre, és én azt az új cipőt vettem föl, és véresre törte menet közbe a lábamat. Az asszonyok észrevették, hogy én ott bicegek. Egyiket sem ismertem. Leültettek, letépték rólam a már véres cipőt, és valaki adott egy halinacsizmát, amit spárgával kötöztek rá a lábamra, mert harmincötös lábam van. Azzal mentem, azzal is jöttem haza. Volt egy ilyen süsüsapkám, ez egy hegyes sapka, ami áll alatt megköthető, és télen viselik. Nem viseltem volna, mert még nem volt olyan hideg, de gyorsan fölvettem. Nem adtak arra időt, hogy tisztességesen átöltözzek. Ócska lekvárt, májkrémet dobtam a hátizsákba. Nem találkoztam senki ismerőssel, amit utólag se értek, hiszen az egész utcát, az összes házat leterelték. Én csak baktattam ott egyedül, aztán jöttek a további dolgok, az a bizonyos halálmenet [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba].

Naplóbejegyzés: „1944. november 11-én, szombaton éjjel a téglagyárban, Piliscsaba, 25 km-re van az oroszok” [Piliscsaba – nagyközség, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm. – A szerk.]. Valami rádióból vagy honnan hallottam.

Naplóbejegyzés: „1944. november 12-én, hajnalban kiállítottak és útnak indítottak.” Ott volt a sportpálya a téglagyárral szemben, és az unokanővéremnek a kezébe nyomtak egy schutzpasst, egy menlevelet. Odanyomott nekem egy vekni kenyeret, amihez se késem, semmi nem volt. Nem is tudom, hova lett az a kenyér, mások ették meg. Őt pedig visszahozták a védett házba, ahol annyi előnye lett, hogy őt egy héttel később vitték el, és nem ebben a gyalogmenetben volt. Engem útnak indítottak, és akkor első nap tizenhét kilométert mentünk Dorogig, és ott a sportpályán aludtunk [Dorog – nagyközség, Esztergom vm. – A szerk.]. A második nap huszonöt kilométert mentünk Süttőre, ott a marhavásártéren aludtunk [Süttő – nagyközség, Esztergom vm. – A szerk.]. Süttőn körbevettek minket a csendőrök, és folyton üvöltöttek, hogy fogjátok be a pofátokat, mert közétek lövünk. Kuss, ez volt a legszebb szavuk.

Naplóbejegyzés: „1944. november 14-én Szőny” [Szőny – nagyközség, Komárom vm., a Süttő és Szőny közötti távolság 21 km. – A szerk.]. Ott valami fészerben aludtunk. A legrohadtabb dolog volt, amikor Gönyűn hajón aludtunk [Gönyű – nagyközség, Győr vm., a Szőny és Gönyű közötti távolság 28 km. – A szerk.]. Akkor nagyon rosszul éreztem magam, lázas is voltam, de elaludtam, ki nem alszik el, amikor hajtják és gyalogol.

Naplóbejegyzés: „Győr, Károly-major, istálló” [A Gönyű és Győr közötti távolság 18 km. – A szerk.]. Nagyon hosszú táv volt. Másnap Mosonmagyaróvár [A Győr és Mosonmagyaróvár közötti távolság 37 km. – A szerk.], egy leszerelt gyárban voltunk, aztán Hegyeshalomnál felemelték a sorompót, és köszöntek nekünk, soha viszont nem látásra. Onnan elmentünk Zurndorfba [A Mosonmagyaróvár és Zurndorf közötti távolság 19 km. – A szerk.], ott vonatra szálltunk. Elindult velünk a vonat, és visszahozott Kópházára [Kópháza – kisközség, Sopron vm. – A szerk.]. Ugyanis közben volt egy légitámadás, lebombázták a vasútvonalat. Visszahoztak, itt voltunk Kópházán egy hónapot, és december tizenkilencedikén vittek el minket Lichtenwörthbe.

Végig ezen az úton a határig egyetlen németet nem láttunk. Mi a fenének kísérgették volna ők a zsidókat? Ott voltak a magyar csendőrök, mit strapálták volna magukat?! Komiszabbak voltak, mint a németek. Ezeknél rohadtabb csürhét, hogy az írmagjuk, a kölykük kölyke is rohadjon meg! Ennél mocskosabb bandát! Hogy képesek voltak az embereket, gyerekeket feltuszkolni a vagonba, és utána hazamentek nyugodtan zabálni, aztán elmentek a templomba gyónni, ahol persze feloldozták őket! Nem fér az agyamba ez a keresztényi szeretet. Mutassanak nekem egyetlenegy falusi plébánost, aki kiment, és egy darab kenyeret adott ott a vagonnál vagy egy köcsög vizet. Egy se! Úgyhogy jobb, ha nem jár a szájuk, és ne kérjenek többet az államtól, mert ez is sok, amit kapnak, mert az antiszemitizmus a római katolikus egyháztól indult ki. Ezt az Isten le nem törli róluk, és kérhet itt akármelyik pápa akármennyi bocsánatot, azokat a milliókat, akik az ő jóvoltukból vesztek el, egy bocsánatkérés nem támasztja föl.

Amikor a vagonnal mentünk egy éjszakát meg egy napot, útközben még ki is engedtek minket vécére, oda, a szántóföldre. Ilyen magyar újonc gyerekek voltak. Kaptak nyilas ruhát meg egy ilyen elöltöltős puskát, aztán ők vigyáztak ránk. Hát mit kellett miránk vigyázni? Nem bántották ezek az embereket. Ezek olyan fiatal kölkök voltak, hogy az egyik nagyon megkedvelt, és szedett nekem kökényt. Megettem, és még az is kiment belőlem, ami bennem volt. Kópházán nem volt tábor, ott egy pajtában laktunk. Elrekvirálták a pajtát. Széna is volt benne. Este benézett hozzánk egy őr, és ránk csukta azt a kaput. Egy faluban nincs éjjel mozgás, és tele volt csendőrrel az út, irat senkinél, én nem mertem volna nekivágni.

Kópházán hajnalonként kivittek sáncot ásni. Volt ott egy nagyon mocskos dolog, volt velünk egy orvos, akivel nagyon borzalmas dolog történt. Mi ott ástunk, ástunk, és mindenütt ott volt az SS. Az egyik egyszer csak elővette a pisztolyát, és belelőtt ennek az orvosnak a lábába. Ez a szerencsétlen ember ott vergődött egész nap. Senki nem merte meg se közelíteni, és ott vérzett el. Pedig orvos volt, lett volna egy orvosunk. Hogy aztán tulajdonképpen főbe lőtte vagy nem, ennek már nem voltunk tanúi, mert behajtottak minket a pajtába. Aztán hozták be saroglyán [Saroglya – rudakkal ellátott rácsos szállítóeszköz. – A szerk.]. Ez a Kópháza egy ilyen rác község volt [Kópházát nem rácok (szerbek), hanem horvát nemzetiségűek lakták. – A szerk.], és a pajta tulajdonosa, a rohadt kurva, vigyorogva mondta, hogy hozzák a doktor urat. Ez egy olyan mocsok kurva volt, hogy egy pengőért adott kölcsön egy lavórt. Nekem volt egy vadonatúj kartonblúzom. Nem tudom, hogy miért hoztam magammal, de szép volt, vadonatúj. Azért adott egy bögre zsírt meg pár szem tepertőt. Akkor az is jól jött. Később már nem adta oda a lavórt, merthogy ő azt hallotta, hogy a pesti nők alulról is megmosakszanak, márpedig náluk tisztességes nő csak szülés előtt és szülés után mossa ott meg. Na, ennyit a falusi kultúráról.

Az egy olyan furcsa falu volt, hogyha egy kicsit leástak, már fakadt föl a víz. Volt egy tábori konyha, ahol volt egy bácsi, aki tisztára úgy nézett ki, mint Sztálin. Ő főzött. Többnyire levest. És ha kevés volt, akkor még egy vödör vizet belé. Hát valahogy így volt. Akkor még egy kis húscafat is volt a levesben. A falusiakkal minekünk nem volt kapcsolatunk. Ők se közeledtek. Ha közeledtek, csak azért közeledtek, hogy minél többet el tudjanak venni az embertől, bagóért. Csak azért. Semmi emberek ezek.
A Todt szervezet emberei csak a munkára jöttek ki. Azt se tudjuk, hogy hol voltak. A soproni erdőkben dolgoztunk. Aztán már lent kellett ásni az árkokat. Én csákányoztam, mert én nem tudtam ásni. Akkora ásót nem tudtam lenyomni a földbe, nem voltam elég nagy hozzá, és akkor inkább csákányoztam. Az az árok sem sokat segített már a németeknek [Az 1944 októberében Szálasi beleegyezett 50 000 munkaképes zsidó férfi átadásába a német birodalom területén teljesítendő munkaszolgálatra. November 6. után több tízezernyi, egyes becslések szerint összesen 50–70 000 főnyi, ún. „kölcsön-zsidót”, férfit és nőt indítottak gyalogmenetben Hegyeshalom felé. Az SS-nek átadott deportáltakat Zurndorfból részben Dachauba, részben a magyar határ mentén kiépítendő erődvonal munkatáboraiba szállították. Pozsonytól Kőszegig húzódott az ún. Niederdonau erődvonal – Balf, Fertőrákos, Hidegség, Ágfalva, Nagycenk, Donnerskirchen (Fehéregyháza), Siegendorf (Cinfalva) –, ahol harmincötezer munkaszolgálatost kényszerítettek sáncásásra 1944 végétől 1945. március végéig. Az öthónapos robot során minden harmadik munkaszolgálatos elpusztult részben a körülmények miatt, részben azért, mert a Vörös Hadsereg közeledtével a nyilasok és az SS-ek legyilkolták őket. – A szerk.].
Kópházán egy hónapig voltunk. Nem gettó volt, hanem ott az egész határ mentén tele volt ilyen munkatáborokkal. Hidegségnek nevezik azt a Sopron környéki részt: Harka, Kópháza, Félixfalva [Félixfalva (Felixdorf) egy kissé távolabbra van ettől a térségtől, már Alsó-Ausztriában, Bécsújhelytől 7 km-re, északra. – A szerk.]. Mikor 1944. december hatodikán Sopront lebombázták, éppen kint voltunk sáncásáson, hogy megállítsuk az orosz csapatokat. Valahogy nem álltak meg szerencsére. Ott feküdtünk, sehova se vittek minket, és potyogtak a bombák. Saját szememmel láttam, hogy Sopront szarrá bombázták. Sütött a nap december hatodikán, és ahogy hullottak a bombák, fantasztikusan szép látvány volt nekem, mert örültem, hogy bombáznak. Féltünk, de örültünk is. Minket nem érdekelt, hogy pusztítanak. Mit sirassam azt, aki Sopronban ül a saját lakásában, mikor én egy pajtában vagyok sokadmagammal a szalmán? Ki a fenének jut eszébe, hogy sajnálja őket?! A háború olyanná teszi az embereket, hogy egyetlen dolog érdekli: én lehetőleg maradjak életben, és kapjak enni újból. Sokan voltak olyanok, akik őrizgették az utolsó pengőjüket, hogyha majd Pestre visszaérnek, akkor legyen pénzük villamosjegyre. Naivak voltak az emberek.

Volt ott egy testvérpár, ők jutnak legtöbbször eszembe. A Bobi meg a Mosó két nagyon szerető testvér, szép vörös hajuk volt. A nagyobbik angoltanárnő lett, kint volt Angliában tanulni. Nagyon szerették egymást, de mind a kettő meghalt, majdnem egyszerre. Meghaltak és kész. Ott nem kellett ahhoz semmi különösnek történnie, hogy valaki megbetegedjen, és másnapra már meg is haljon.

Naplóbejegyzés: „1944. december 18-án vagonírozás.” Aznap, amikor minket kivittek a vagonhoz, akkor, mint a „Sorstalanság”-ban [Kertész Imre],  csendőr uramék letettek egy pokrócot a földre, és azt mondták, hogy mindenki minden ékszerét, pénzét dobja oda, mert nálunk nem maradhat. Becsületszavamra hat fillérem volt. Odadobtam, rohadjatok meg. De hát gyűrűk meg mindenek hullottak, csendőr uramék nem engedték, hogy kivigyék az országból, ők gyorsan összekapkodták. Remélem, hogy jól agyonverte őket valami bomba.

Naplóbejegyzés: „1944. december 19-én Lichtenwörth, szörnyű éjjel a kettes teremben.” Másnap beköltöztünk a hármasba. Mi már olyan maradék vagy mi voltunk, munkára se vittek ki minket. Egyetlen egyszer voltam kint valamilyen földmunkán, pedig jobb lett volna, ha kivisznek, de nem vittek. Az épületnek a hátsó részében, ami tőlünk független volt, francia foglyok voltak. Azok hadifoglyok voltak, nem zsidók. Szerintem azok kaptak normális élelmet, mert volt olyan, aki gyémántgyűrűért cserélt velük kenyeret. Akkor kellett hogy legyen ennivalójuk.

Naplóbejegyzés: „1944. december 24. Karácsony, hideg kaja, 30 dkg kenyér, 5 dkg lekvár, 5 dkg vaj, két kvárgli, sós sajt”.  „1944. december 28-án nem tudom, mit csináljunk, tetű van.” Akkor kezdtünk megtetvesedni. Aztán volt valami sorozás, ezzel vége a feljegyzéseimnek.

Lichtenwörthben semmit nem kellett csinálni. Egy ilyen háromhelyiséges, leszerelt gyárépületben voltunk. Annak volt egy kis, „L” alakú udvara. Az „L” szárában volt egy fészer, oda halmozták fel a halottakat. Egyik reggel kimentem, és megláttam azokat a tetemeket ellilult lábakkal, és akkor azt mondtam, hogy én itt meg nem halok így. És amit a legnagyobb aljasságnak tartok, hogy azt mondják, nem tudják, hogy hova temették ezeket a halottakat. Nem tudják az egész faluban. Amikor még azt is tudták, hogy a bagzó macska kivel párzott. Szekérrel vitték el őket a falun keresztül, akkor hogyhogy nem tudják, még ha éjjel volt is.

Ezek a németek olyan mocskok voltak, olyan szemetek. A scharführer fölment annak az építménynek a tetejére, ahol mi voltunk, és képes volt gukkerral nézni, ahogy ezek a szerencsétlen, aszott zsidó nők mennek a latrinára. Ezek ilyen perverzek voltak. Aztán volt egy osztrák lagerscharführer, az meg jött, és elkezdte a nők fenekét verni, hogy miért nem megyünk levegőre, miért fekszünk itt. Egy kicsi gyárudvar, annak egy része a latrina, hát hova a francba mentünk volna levegőre!? De vigyázni akart, mert azt mondta, hogy ő nem német, ő osztrák, ő jó ember. Egyébként tényleg nem bántott minket. Voltak aztán köztünk olyanok, akik kilógtak a faluba. Nem az én termemből, a másikból, amelyik közelebb volt a kijárathoz. Nem tudom, hogy csinálták. Aztán elkapták őket, és egymással verették meg. Ez volt a módszerük. Össze kellett gyűlni és nézni. Szerencsére nem halálra verették egymást.

A felszabadulás fantasztikus volt. Akkor már napok óta harcok voltak ott a környéken. Mi ott ültünk, és hallgattuk a fejünk fölött a sivítást, a bombázást. Minket nem zavart. Nagyon örültünk a sztálinorgonáknak, csak nem kaptunk enni, ez volt a baj [A szovjet fejlesztésű, „katyusa” vagy „sztálinorgona” néven emlegetett fegyver (BM 13) ún. kisrakéta-sorozatvető tüzérségi fegyver volt. Pontcélok elleni bevetésre a rakéta nagy szórása miatt nem volt alkalmas, ezért a készletet (32–54 darab rakétát) egy sorozatban lőtték ki tehergépkocsira vagy harckocsira szerelt indítószerkezetről. Mozgékony volt, és nehezen lehetett bemérni. Nevét a különböző méretű lövedékek változó hangú sivítása után kapta. – A szerk.]. Az utolsó egy-két napban nem hoztak semmit. Azt már észrevettük, hogy a németek eltélakoltak [elszöktek, megszöktek]. Egyszer csak megnyílt az ajtó, és előreszegezett puskával bejött egy katona. Nem tudhatta, hogy ki van ott a gyárépületben. Bejött a ruszki, körülnézett, és majdnem elájult. Hívta a többit. Az úgy sírt, hogy elmondani nem tudom. Hát meglátni ott a szalmán ülő nyomorúságot, ahogy mi kinézhettünk! Ott büdös lehetett, ott minden lehetett. Le kellett volna filmezni.

Én azonnal elindultam, mert azt mondták, hogy a németek még visszajönnek. Az első este beszállásoltunk egy házban, csak egy asszony volt ott, a ház tulajdonosa. Jöttek a ruszkik, gyorsan összetörték a képet, amin az asszony fia volt német egyenruhában. Ez nagyon tetszett nekünk, mondtuk, hogy nagyon helyes. Lefeküdtünk, két-három ruszki volt ott a házban. Akkor éjszaka nagyon rosszul voltam, mert mikor kijöttünk a lágerből, a falusiak hoztak oda kuglófot meg ilyen kajákat. Nem akartam őket megsérteni, nem tudtam enni, de valamit mégiscsak lenyomtam, nehogy azt higgyék, hogy nem fogadom el tőlük. Jöttek a falusiak, és nagyon sírtak, ők nem tudták, hogy mi van ott, nem jöhettek be. A lényeg az, hogy olyan rosszul lettem, mert a gyomrom semmit se bírt. Egész éjjel jártam ki a vécére, amit nem szippantottak ki már isten tudja, mióta. Egy ruszki katona kísért ki minden alkalommal. Ott ült az ágyamnál, szerintem ő is zsidó volt, tudta, hogy mi zsidók vagyunk. Ott ült egész éjjel mellettem. Reggel hozott egy kancsó meleg tejet, fogtam és ittam, és ittam, és megittam az egészet. Az oroszok nemhogy nem bántottak bennünket, hanem kedvesek voltak, aranyosak voltak, kínáltak minket, de nem tudtunk enni. Az osztrákok azok sunyítottak. A ruszki utasította az osztrák asszonyt, hogy hozzon nekem meleg tejet.

Lichtenwörth most egy virágzó község, akkor egy ócska, vacak falu volt. Kétszer voltam ott a háború után, de többször nem megyek. Mert ott van egy park és egy kisméretű kő, amire nem az van írva, hogy ide hurcolták a zsidókat, hanem hogy a második világháborúban meghaltak emlékére. Voltunk annál a gyárépületnél, de azt felújították. Nem tudom, most milyen gyár van benne, mert minket nem engedtek be a csoporttal. Majdnem minden évben szerveznek ilyen utat, de nekem nem kell, hogy a polgármester meghívjon virslire meg sörre. A latrina helyén égig érő nyárfák vannak. Na, mondom, ezek kinőttek a szarból.

1945 áprilisában tankon, kocsin, mindenen jöttem haza. Az oroszok azt mondták, hogy nekik másfelé kell menni. Mi folyton hajtogattuk, hogy Budapest. Ők tudták, hogy merre van Budapest, mi nem, és ők mondták, hogy merre kell mennünk. Akik jelentkeztek, azt az oroszok bevitték egy szanatóriumba. Valami kastélyt rekviráltak, abból csináltak hadikórházat, vagy lehet, hogy már az volt előtte is. A lágertársaim közül nagyon sokan ott voltak, még a barátnőm is hat hétig. Fölkajáltatták őket, és volt orvos. De engem nem érdekelt semmi, én csak jöttem vissza Magyarországra. Voltam vasággyal együtt legfeljebb harminc kiló, egy csontváz. Nagyon okos kislány voltam. Föltettem azt a sapkát, és csillagot rá. A ruszkik mindig kérdezték, hogy hány éves vagyok, és én azt mondtam, hogy tizenhárom. Hárman indultunk el visszafelé. Ausztriában valami erdőn mentünk át, és egy ruszki folyton mutogatott, hogy menjünk oda, és vegyük fel azt a valamit. Láttuk, hogy van ott valami, de nem tudtuk, hogy mi. Ez meg folyton mondta, hogy „parasut”, „parasut”, mire az egyik lágertárs, az Irénke, aki akkor ötvenkét éves volt, és egy veséje volt, azt mondta neki, hogy bizony, fiam, poros az út, poros az út. Odamentünk, és ilyen selyem ejtőernyő volt, amivel élelmet vagy rádiót dobtak le. Szépen be is pakoltam a hátizsákomba, és itthon csináltattam blúzt belőle. Lett egy piros meg egy fehér blúzom. Akkor minden vacakból csinált az ember valamit. Megtanultam, hogy a „parasut” ejtőernyőt jelent.

Egy tank tetején napoztunk, április volt, így jöttünk át a határon Sopronnál. Azt se tudtam, hogy átjövök a határon. Sopronból egy teherautón lementünk Kaposvárra. Én mindig úgy csináltam, hogy amikor az oroszok leszálltak, előkerült a kaja és a pia, abban a pillanatban meglógtam. Nem keresett senki. Kit érdekelt, hogy elmentem tőlük. Fölkéredzkedtem másik ruszki teherautóra. Majd megőrültem, mindig hasmenésem volt. Tartottam magam, de azt hittem, hogy megbolondulok. Kaposváron letettek, és fogalmam nem volt, hol vagyok. Utána megint jött valami teherautó, én pedig leszólítottam, hogy vegyenek fel minket, vigyenek el Budapestre. Elkaptunk egyet, amelyik elvitt minket [Székes]Fehérvárra. Úgy gondoltuk, hogy eljutunk [Székes]Fehérvárig, onnan hazavonatozunk. Eljutottunk [Székes]Fehérvárra, rommá volt az egész bombázva, téglarakás volt a vasútállomás, minden. Mit lehet csinálni? Leültünk, és ott várunk a vasútállomás előtt a téglákon. Jön egy orosz csapat, sose felejtem el, a tiszt leállította őket, és mindegyik odajött, és adott egy darab kenyeret. Ott voltunk egy kupac kenyérrel, betettük a hátizsákba, mert mindent összeszedett az ember, még akkor is, ha nem tudta megenni. Gondolták, szerencsétlen magyar koldusok, még a csillag [lásd: sárga csillag] is ott volt a ruhánkon. Most mit csináljunk? Nekiindultunk [Székes]Fehérvárnak, valahol a külterületen találtunk egy idős pasast, aki befogadott minket. Azt mondta, hogy a „Népszava” kihordója volt. A lényeg az, hogy valami lóhúst főzött kondérban egy vaskályhán. Valami levest ettem, aztán lefeküdtünk a földre, és aludtunk. Ő az ágyban, mi a földön. Reggel azt mondja, hogy micsoda disznóság, hogy befogadott két fiatal nőt, és egyik se feküdt oda hozzá. Nekem több nem kellett, pakoltam össze, hátizsák fel. Jössz, kérdeztem a társamat. Ő nem, ő fáradt. Attól kezdve egyedül voltam. Elindultam Pest felé. Dinnyés tíz kilométerre van [Székes]Fehérvártól, és jött egy vasutas, és azt mondja, hogy kisasszonykám, szaladjon, most jön be Dinnyésre egy vonat. Mit ad isten, tényleg bejött egy vonat. Kezdtem rosszul érezni magam, és fölszálltam egy nyitott platóra. Munkaszolgálatos fiúk húztak föl, akik jöttek haza. Apámat is ismerték. Azt mondták, hogy az apám meglógott, elkötötte a század lovát, kocsiját, pénztárát, iratait, mindent. Akkor már a Dunántúl körül volt zárva, kezdett összeomlani a német uralom. Apám végül Tasson kötött ki [Tass – nagyközség, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm. – A szerk.]. Ott befogadták, odaadta a lovat, a kocsit, és ott dolgozott. Apámra úgy emlékeztek, hogy nagyon szorgalmas volt. 1945 után odaküldött föltáplálni, és nagyon jóban lettünk családilag azzal a paraszt családdal, akik később kulákok lettek, mert szőlőjük volt, több szobás szép ház meg minden.

Ezek a munkaszolgálatos fiúk látták, hogy egyre jobban kornyadozom, átcipeltek olyan vagonba, amelyiknek volt oldala, aztán onnan is átvittek egy csukottba. Egész éjjel utaztunk, és hajnalban érkeztünk meg a Ferencvárosi pályaudvarra, ahol azt mondták, hogy nem lehet kiszállni, egyrészt, mert kijárási tilalom van, másrészt, mert akkora bombatölcsérek vannak, hogy nem ajánlatos a sötétben elindulni. Megvártuk, amíg kivilágosodott. Életemben nem voltam azóta sem a Ferencvárosi pályaudvaron, hacsak nem mentem át rajta. Reggel nekiindultam, és elmentem a nyolcadik kerületi Koszorú utcába, mert az apámnak ott volt egy ismerőse, Franci bácsi, a cipész. Ismertem gyerekkoromtól, apámmal mentünk oda, ott foltoztatta a cipőjét. Volt egy fél sonkám is, amit a ruszkik adtak nekem, azt is cipeltem. A hátizsákomat otthagytam a Franci bácsinál, hogy majd apa érte jön. Lehetett az a hátizsák másfél kiló, de engem már az is húzott. Leraktam, és elmentem a kőbányai rabbihoz, aki engem nem ismert, de a két lányával együtt voltam deportálva. Olyan boldogok voltak, hogy hírt hallottak a két lányról. Az egyik már asszony volt, a fiatalabbik és szebbik, a Judit sajnos útközben hazafelé meghalt. Sokan meghaltak útközben. Egy tizenhat éves lány, aki mellettem feküdt, az is útközben meghalt. Annak is elmentem az anyjához, ő se érkezett vissza végül. Háború volt, olyan természetes volt, hogy annyian haltak meg. Az egész környezetem a lágerben meghalt. Nem is tudom, hogy én miből vagyok. Talán az, hogy a deportálás előtt végigdolgoztam a nyarat, gerendát cipeltem, téglát hordtam, nem szellemet idéztem. Jó erős gyerek voltam. A kőbányai rabbi megáldott, adtak még fél kiló grízt vagy rizst, fogalmam sincs. Onnan még legalább két-három kilométerre laktam. Nem volt jármű, semmi nem volt, baktattam a külvárosi mezőkön át. Hazaértem az utcánkba, ahol volt egy néhány méteres terület, amit sose használtak semmire, be volt nőve fűvel. Azt a gazos részt kapálták, mert a ház lakói kitalálták, hogy beültetik, mert akkor mindent beültettek, mert éhínség volt. Megláttak, valamelyik felüvöltött, hogy jön a Juci. Mind rohantak. Apám, aki előbb hazajött, mint én, bent volt a bőrgyárban. Nem nagyon beszélt oroszul, de mert vállalkozó szellem volt, elment a lejtenánt [hadnagy] mellé tolmácsnak. Ő volt a gyárparancsnok, mikor az oroszok elfoglalták a gyárat. Soha sem tudtuk, hogy apám tud oroszul, talán az első világháborúban tanult valamennyit, amikor hadifogságban volt. Gyorsan berohantak apámért a gyárba, ő meg gyorsan hazajött. Már az utolsó erőmnél tartottam. Kérdezte, ennék-e valamit. Semmit sem, mondtam. A lakást kifosztották. Apám vett húsz pengőért egy vaságyat, különben nem lett volna mibe feküdnöm. Éjjel olyan lázas voltam, hogy félrebeszéltem. Nagyon kornyadt állapotban voltam. Az apám akkor elment a lejtenánthoz, mert kijárási tilalom volt éjjel, átment szólni, hogy majd később jön, és hoz orvost nekem. Mivel a bőráru az egy borzasztó nagy kincs volt, a dolgozók bőrben kapták a fizetésüket. Az apám is azt adott az orvosnak, és akkor a doki elhozta, ami vitaminja volt. Én meg körülbelül úgy néztem ki, mint egy vézna kisfiú. Az orvos adott mindenféle vitamint, és azt mondta apámnak, hogy valahogy próbáljon meg szerezni nekem C-vitamint. Akkor apám bement Pestre, és hozott egy almát, amit nyolcvan pengőért vett valahol. Apám nem volt nagyon tájékozott, különben megetette volna velem az almát, de úgy érezte, hogy akkor jár jól, ha minden nap kapok egy szeletet, és az almát elvágta négy részbe. Április volt, nem éppen almaszezon. Nem tudtam felkelni, lábra se tudtam állni. Apám minden reggel elment a bőrgyárba, és a szomszédasszonnyal főzetett, hogy tudjak mit enni.

Egy héttel a hazajövetelem előtt történt, hogy apám elment Nyíregyházára, mert akkor mindenki ment vidékre kajáért. Visszajöttek egy ottani gazdával, aki hozott egy hordó olajat meg lisztet. Annak az ócska háznak, ahol laktunk, olyan nagy udvari kapubejárata volt, mert nyilván valamikor bejártak a kocsik, hogy a gazda beállította a kocsiját a mi udvarunkra, a lovat meg elvitte valami istállóba, ő meg elment üzletet csinálni. De valahol elkaphatták a ruszkik, mert nem jött vissza [lásd: málenkij robot]. Elég az hozzá hogy ott maradt nálunk az udvaron az olaj meg a liszt. Na most hát ennél nagyobb vagyona csak a Rotschildoknak volt. Volt egy dobkályhánk, apám csinált palacsintatésztát, sütötte nekem a palacsintát, én ültem az ágyon, és nyomtam be a palacsintát. Nagyon hamar összeszedtem magam, nem hiába volt az 1944-es nyári meló. A ház lakói jöttek sorban, hogy „Majli bácsi – mert úgy hívták – egy kis olajat, egy kis lisztet”. Apám egy borzasztó jólelkű ember volt, adott olajat is, lisztet is. Hoztak cserébe valamit, kinek mi volt éppen, de nem harácsolt rajta, mert hát tudta, hogy nincs, és hogy ott is van gyerek meg itt is, meg az a szerencsétlen tüdővészes Misike, a szomszéd kisfiú haldoklott. Így éltünk a liszten meg az olajon. Az a pacák nem jött vissza. Akkor már én is kezdtem jól lenni, nagyon jó étvágyam lett. Eleinte hordtam a kis ruhákat, amik szegény Hollós Anniról maradtak ott, de lassan kihíztam. Ez a Hollós Anni egy kis törékeny nő volt. Együtt takarítottunk romot a háború alatt, és egyszer eljött hozzánk a Paulay Ede utcába. Hiába könyörögtünk neki, hogy ne menjen el este, amikor már kijárási tilalom van. Nekiindult, és soha többet nem láttuk aztán. Így maradtak rám a ruhái. Nem lettem kövér, csak megerősödtem. Amikor hat hét múlva újból eljött az orvos, nem ismert meg. Ez az Anni a Hollós Korvin Lajos író [1905–1971] első felesége volt.

1945-ben, az első szabad május elsején elmentünk apámmal a fölvonulásra. A közlekedés nem működött, ezért gyalog mentünk Kőbánya-Újhegyről. Én akartam menni, mert lelkes voltam, és ott akartam lenni az első szabad május elsején. Be is mentünk, majdnem a Hősök teréig, és iszonyú, több százezres tömeg volt. Mindenki borzasztó kíváncsi volt, hogy mit mond Rákosi [lásd: Rákosi Mátyás]. Sok hadifogoly volt, és rengeteg hozzátartozó. Én ott rosszul lettem, és föltettek egy mentőtaligára. Amikor magamhoz tértem, kérdezte a doktor, hogy miért jött el ilyen állapotban. Most mit mondjak, csak. Aztán jól végződött, mert valahogy ki tudtam kígyózni a tömegből, az apámmal meg volt beszélve, hogy a Rottenbiller utcában találkozzunk, ott lesz a lovas kocsi, és kocsival haza tudunk menni valakikkel. Úgy is volt.

Apám második feleségnek, Annának az anyja Kerecsenden lakott [Kerecsend – nagyközség, Heves vm., 1941-ben 1800 lakos. – A szerk.]. Kerecsend Eger előtt van tizenhárom kilométerre, nagyon szép kis falu. Annának volt egy tízéves lánya, de apám nem fogadhatta örökbe, mert hát volt egy apja, és csak később, amikor Anna elvált, 1949-ben, akkor vette apám feleségül. 1946-ban levittek Kerecsendre, és apám nem tudott hazahozni, mert nem volt tíz pengő a vasúti jegyre. A gyárban – akkor már gumigyár volt, nem bőrgyár – meg kellett várni a fizetést, mert nem volt annyi új pénz nyomtatva, hogy a gyár ki tudja fizetni a dolgozókat [1946. augusztus 1-jén a teljesen elértéktelenedett pengő helyett vezették be az új fizetőeszközt, a forintot – A szerk.]. És hát nagyon nagy értéke volt akkor a forintnak tényleg, tíz forint az pénz volt. Ez az asszony, akit apám odahozott, ugyanott dolgozott a gyárban, ahol apám. Az én apám nagyon szerette a nőket, többen próbálkoztak, de hát ő futott be a célba, és mivel anyám nem jött vissza, később feleségül vette.

Aztán elköltöztünk egy nagyon szép lakásba, egy társbérletbe apám ismerősével, az Ubullal. Fiatal srác volt, nem ez volt az igazi neve, László Lajos volt. A kis Kabos [Kabos László (1923–2004) –  színész. – A szerk.] hozzá képest egy szépség volt. Az Ubul is ott dolgozott a gyárban. Ebbe a társbérletbe nősült az Ubul, elvette Hajnal Zsuzsit, aki velem volt deportálva, és akivel annak idején együtt jártunk hittanra. Akkor a Zsuzsi mamája már özvegy volt, és nagyon szerette volna, hogy az apám vegye őt feleségül, de hát az apám nem vette el. Amikor még élt a férje, volt egy üzletük. Szemfedelet készítettek a keresztényeknek, és nagyon jól ment nekik, de a felszabadulás után az üzlet megszűnt, már csak abból éltek, ami volt. Később kivándoroltak, kimentek valamerre. Közben elkezdtek seftelni. Kölcsönadtak pénzt, amit kamatostól kaptak vissza, de hát infláció volt, és milliárdokban számoltak. Akkor jött a stabilizáció, és apám egy perc alatt tönkrement. Hát, sose volt ő egy igazi üzletember, úgyhogy azt a lakást nem bírták fönntartani, elköltöztünk onnan nem messzire. Ez sem volt egy rossz lakás, de nekem csak egy cselédszobám volt, egy konyháról nyíló ronda lyuk. Kezdtem magam otthon nem jól érezni az új feleség miatt, én azt akartam, hogy legyen egy birodalmam. Közben apám egy másik gyárban helyezkedett el, a gumigyárban. Azt hiszem, raktáros volt.

1945-ben volt egy sikertelen választás [Az 1945. novemberi nemzetgyűlési választások szavazatmegoszlása: Független Kisgazdapárt 57%,  Szociáldemokrata Párt 17,4%, Magyar Kommunista Párt 17%, Nemzeti Paraszt Párt 6,8%, Polgári Demokrata Párt 1,7% – A szerk.], a kisgazdák győztek, de erős volt a baloldal, és őket támogatták az oroszok. Akkor nem úgy voltak itt az oroszok, hogy az ember éppen csak hallotta, hogy itt vannak, és néha látta őket, hanem tényleg itt voltak. Attól, hogy Budapest felszabadult, még nem lett vége a háborúnak, a háborúnak 1945. május kilencedikén lett vége. Mi, baloldaliak azt akartuk, hogy mi vegyük a kezünkbe a hatalmat. Többet nem mentem a szociáldemokratákhoz, a kommunistákhoz mentem. Én már a háború előtt is oda akartam menni, de akkor még illegális volt a kommunista párt, és ezek a kommunista fiatalok azt mondták, hogy iratkozzam be a szociáldemokrata pártba, mert féltettek, még túl fiatal voltam. A háború után a szociáldemokrata Harustyák mondta, hogy van ifjúsági mozgalmuk, de nem oda mentem. Ő nagyon demokratikus volt, mert megtűrte ott az ifjú kommunistákat is. Sok kerületben nem tűrték meg őket, merthogy bajt hoznak. A szociáldemokrata pártban öregek voltak, legalábbis nekem öregek, mert én fiatal voltam. A kommunista pártban utálták a németeket, fel akarták szabadítani az országot. Az volt a cél, hogy pokolba a németekkel, és föl kell szabadítani Magyarországot. A fasizmusellenesség volt a fő irány, amihez az ember szívvel-lélekkel tudott csatlakozni. Akkor már volt az MKP-nak [Magyar Kommunista Párt] ifjúsági szervezete, a MADISZ. Nagy élet volt ott, zene, tánc. Nem volt ott még akkor pártfegyelem. Nem lehetett az embereknek a második világháború után azt mondani, hogy ezt csinálod, azt csinálod, mert most lettek szabadok. Végül is sok ember szenvedett a második világháborútól, mindenki éhezett, mindenki letoprongyosodott, jó, hát most ne beszéljünk a nyilasokról, mert a bombák rájuk is estek. Ami itt maradt, az romokban volt. A hidakat berobbantották a németek. El kellett kezdeni újjáépítkezni, és azt nem lehet letagadni, hogy ennek az újjáépítésnek a motorja a kommunista párt volt. De hát ez logikus, mert anyagot, támogatást, eszközt a kommunisták kaptak az oroszoktól. És akkor bizony nagyon-nagyon áldozatkészen, ezen a most kiröhögött kommunista szombaton feszt mentek az emberek újjáépíteni a gyárakat, a házakat, a mindenüket. Én például „falujáróba” mentem minden héten [lásd: falujárás]. Hol nyitott, hol csukott platós kocsival mentünk, mikor mit kaptunk, Uri községbe [Uri – 1941-ben 2400 főnyi lakossal rendelkező nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben. – A szerk.], mert az volt a helyünk. Ott, amíg én az úttörőkkel bajlódtam, egy másik kijavított dolgokat, a harmadik összehívta a vezetőséget, hogy hát akkor most azért kezdjenek neki valaminek, a vetésnek, ahol lehet. Valahogy meg kellett indítani az életet. Akkor elkezdődött a földosztás is, de feketéztek is sokan, amit büntettek [lásd: feketézés, cserekereskedelem].

Elmentem a srácokkal vidékre, vonattetőn kajáért. Fölmásztunk, nagyon jó volt, csak én nem tudtam lemászni arról a rohadt magas tetőről. A fiúk ugye megkapaszkodtak, belökték magukat a vagonba, de én olyat nem tudtam. Valahogy engem is leszedtek. Visszafelé is úgy jöttünk, csak akkor már volt lépcső a kocsi végén. Hoztam is egy kacsát, olyan színes tollút. Persze döglötten hoztam, mert nálunk olyan nem volt, hogy levágtuk volna. A kacsát elcseréltem valamire, amire megalkudtam. Mindenki ezt csinálta. Amije volt, azt összekötötte batyuba, vitte és becserélte kajára, de én nem nagyon értettem ehhez, nem is csináltam többé.

A Nemzeti Színház színészei már teljes gőzzel játszottak. Akkor már Kőbánya belterületén laktunk, nem kint az Újhegyi úton. Olyan társaságom volt a mozgalomból, a MADISZ-ból, hogy naponta együtt voltunk. De nem is volt egy élmény otthon lenni. Ott lakott apám második felesége a nálamnál tíz évvel fiatalabb kislányával, és én inkább csavarogtam, mint ma is a fiatalok. Fogtuk magunkat, fel a 28-as villamosra, és perceken belül benn voltunk a Nemzeti Színháznál. Minden előadást megnéztünk. Csodálatos volt. Én még láttam Gobbi Hildát mint Szent Johannát [Gobbi Hildát (1913–1988) pályafutása leghosszabb szakasza a Nemzeti Színházhoz kötötte. – A szerk.]. Nagyon nagy kultúrélet volt. A mozik kinyitottak, jöttek a filmek, az amerikai zombiktól kezdve, minden jött korlátlanul. Voltak nagyon aranyos orosz filmek, mint a Maximka [Vlagyimir Braun és Grigorij Koltunov 1952-ben készült filmje. – A szerk.], és sok minden. Nem volt hét, hogy ne mentünk volna moziba vagy színházba.

A második világháború után borzasztó nehéz volt elhelyezkedni. Le voltak bombázva a gyárak, nem volt munkaalkalom. El lehetett menni téglát hordani például. Engem Hari [Harustyák] bácsi a szociáldemokrata párttól 1946-ban elhelyezett a Schuller-gyárba segédmunkásnak. A Schuller-gyár nagyon híres volt, ceruzát meg tollat gyártott. Ott valami keserves munkát kaptam. Oda kellett ülni az idősebb asszonyok közé, akik ezt a munkát, már nem tudom, mióta csinálták. A kézi gép alá tették a tollhegyet, kissé meghajlították, meghúzták, kilökték. Ez olyan, mint a gyapotföldeken a rabszolgamunka. Egyszerűen nem bírtam. Az idősebb asszonyok boldogan csinálták, mert ülőmunka volt, és volt egy fűtőtest abban a nagy teremben. Én azt mondtam, hogy ha ez sokáig tart, akkor beleőrülök.

Itt tapasztaltam, hogy mennyire élt az antiszemitizmus meg a rasszizmus még ekkor is. Hiába próbálták a felszínen kinevelni meg semmivé tenni, megmagyarázni. A Schuller-gyárban volt az MKP-nak ifjúsági szervezete, én is bent voltam a vezetőségben, és a fiatalokkal együtt csináltunk egy üzemi mulatságot. Én elvittem apámat meg a nejét, Annust, és egész idő alatt senki nem kért föl. Pedig fiatal kis helyes lány voltam. Nagyon szégyelltem magam apámék előtt. Később visszahallottam, hogy valamelyik megkérdezte a másiktól, hogy te, miért nem kértétek fel a Jucikát. Erre azt mondta, nem képzeled, hogy egy zsidó lánnyal táncolok. Mondta ezt az ifjúsági szervezet helyettes vezetője. Annak ellenére, hogy a felszínen látszólag minden rendben volt, mégis élt bennük az előítélet. Ugyanez lett volna, ha cigány vagyok. Az ember úgy gondolta, hogy atyaisten, ilyen reménytelen ez a helyzet, és most derül ki, hogy tényleg az volt.

Amíg a Schuller-gyárban dolgoztam, megtanultam otthon gépírni, és 1947-ben bekerültem a rendőrséghez, a Belügybe. Hat évig voltam ott, 1953-ban szereltem le. Hát erről az ember nem sokat beszél. Megbízható rendes baloldali embereket kerestek, mert akkor még a rendőrség paritásos alapon volt. Ez azt jelentette, hogy ha felvettek egy kisgazdát, akkor az MKP is gyorsan fölvett valakit, egy jó kádert. Azt hiszem, hogy az MKP, a kisgazdák és a szociáldemokraták egyforma számban voltak, és ez ilyen kiszorítósdi volt.

Aztán volt a nyertes választás [lásd: kékcédulás választás], és jöttek Rákosiék. Én sose forogtam olyan magas körökben, hogy nagy idők nagy tanúja legyek, csak egy kisember voltam. A rendőrségnél mindent csináltam, amire szükség volt. Gépírónak vettek fel, arra volt szükség. Nagyon örültem, amikor bevittek oda. Először az útlevélosztályra kerültem, meleg, fűtött, szép normális helyre, normális emberek közé. A varrás feledésbe ment, soha többet nem óhajtottam csinálni. Nincs kézügyességem. Leérettségiztem a dolgozók iskolájában, a Reáltanoda utcai gimnáziumban. A nevét nem tudom [Eötvös József gimnázium. – A szerk.]. Nem tudom pontosan, mikor volt, valamikor az 1950-es években. Később sok mindent tanultam még, van középfokú munkaügyi vizsgám, vizsgáztam könyvelésből meg sok egyébből. Az 1980-as években elkerültem a Villányi út 11-be, az életem egyik legcsodálatosabb élménye volt. Az tulajdonképpen a pártnak [Magyar Szocialista Munkáspárt] egy oktatási és művelődési központja volt. Mindenféle vezetőképző tanfolyam, irodalom-, esztétika- stb. kurzusok voltak. Rengeteget kaptam ezektől, főleg a tudás akarását, az érdeklődést a kultúra iránt [Valószínűleg a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemre járt. – A szerk.].

Volt egy nagyon mocskos dolog, amit nagyon megsínylett az egész magyar baloldali munkásmozgalom. Már én se szívesen emlékszem rá. Ez a bizonyos tagrevízió. Igazság szerint arra mehetett volna ki a dolog, hogy kiszűrje azokat, akik, ki tudja, milyen múlttal, becsúsztak a párt védernyője alá. De ebből végül nem ez lett. Mindig így távolodnak el a dolgok az eredeti céljuktól. Végül az egész átcsapott ilyen undorító boszorkányüldözésbe, és mindenki halálosan rettegett, hogy kizárják a pártból, és akkor mi lesz vele. Mert akkor már a kommunista párt volt hatalmon, és egzisztenciális ügy is lett, hogy valakit kizártak vagy nem zártak [Az MDP Politikai Bizottsága 1948 szeptemberében hozott határozatot a párttagság felülvizsgálatáról, és 1949 márciusáig tagzárlatot rendelt el, amelyet aztán júniusig meghosszabbítottak. – A szerk.]. Tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy a Marosánék beadták a derekukat, és egyesült a két párt, a szociáldemokrata párt beleolvadt a kommunista pártba [lásd: Magyarországi Szociáldemokrata Párt]. Azt még a Marosán csinálta [lásd: Marosán György]. Akkor valami olyasmi lett ebből, hogy a szociáldemokratákat akarták kiszűrni [lásd: Magyar Dolgozók Pártja]. Tudom, hogy nagy megrázkódtatások, tönkretett emberek, ronda dolog volt. Hogy kinek a fejében született meg, és milyen alapon csinálták? Voltak, akik társadalmi munkában jártak beszélgetni a párttagokhoz. Az ő megítélésük alapján történtek a kizárások. Mihozzánk is járt fel egy nő, akit egyébként ismertem. Egy abszolút kispolgári nő volt, aki az apámnak baloldali tudatosságban a fenekéig sem ért. Na most apámnak ezt az 1945-ös idejét, amikor egy kicsit megpróbált jobban élni, nyilván felróhatták. Pedig az apám 1944. március tizenkilencedikéig előfizette a „Népszavá”-t, és tagja volt a szociáldemokrata pártnak. Ez nem érdekelte ezeket. Nekik voltak szempontjaik, én azokat nem ismertem. Mindenki rettegett tőlük. Rákosiék alatt nem lehetett kinyitni a szájat. Egyébként én egy olyan testületben voltam, ahol fegyelem volt. Nemigen lehetett visszapofázni. Akkor az apám elvesztette az állását a gumigyárban, ahol raktáros volt. Aztán valaki segített, elhelyezkedett a Bőrtextnél, és nyugdíjazásáig ott dolgozott.

Akkor már nem laktam otthon, mert mondták, és én is éreztem, hogy jobb lenne eljönni hazulról. Az egyik kollégám megnősült, és a Benczúr utca 47-ben, a Belügy épületében lett egy hely. Ez egy nagyon elegáns panzió volt. Eredetileg ez volt a Liget szanatórium, abból lett egy nívós nyugdíjasház. Ott halt meg Ady Endre meg Kosztolányi. Aztán a ház a Belügyé lett, és ott volt hat évig, 1953-ig egy padlásszobám. Fönt laktam a francban, de volt egy félkör ablakom, gyönyörű kilátással. Az volt az egyetlen előnye a lakásnak, hogy volt benne fali mosdó, és még egy villanymelegítőm is volt. Közös vécé és közös konyha volt a folyosó végén. A konyha, a két gáztűzhellyel valamikor arra szolgált, hogy a nővér ott melegítette meg a tejecskét, vagy mit tudom én, mit. Nem valami bazi nagy konyha, ahol valaki odaállhatott volna gyúrni és tésztát sütni. Egész Budapesten már csak a mi házunkban volt pénzbedobós gázautomata. Engem nem nagyon érintett a dolog, mert dolgoztam. Néha főztem, és akkor bedobtam a pénzt, azok az asszonyok pedig, akik otthon voltak, ököljoggal vívták a maguk harcát a konyháért, de én ebbe nem folytam bele. Főbérlő voltam egy padlásszobában. Egyszer majdnem szénmonoxid áldozata lettem. Borzasztóan fáztam, mert szarul fűtöttek, nem is jött föl a meleg. Kiküldtek valami szerelőket, akik kitörték a falat, beállítottak egy kályhát, és kivezették a csövet a szabadba, csak úgy. Úgy látszott, hogy jól szuperált. Aztán egyszer vártam a fiút, akivel jártam, és addig ledőltem. Arra ébredtem, hogy veri az ajtót, és akkor valahogy föltámolyogtam. Ő tudta, hogy baj lehet, és amikor kinyitottam az ajtót, rögtön kilökött a szabadba. Ez a fiú is a rendőrségen dolgozott. Úgy volt, hogy összeházasodunk, vagy négy évig tartott ez a dolog, mire rájöttünk, hogy mégse. Később még budapesti parancsnok is volt. Onnan ment nyugdíjba, a főkapitányságról.

1947-ben elvitt egy ismerősöm a Keleti pályaudvar melletti Fehér Ökör étterembe. Én nem ismertem ezeket a helyeket. Akkor már bent voltam a rendőrségen. Ittunk, és én nem voltam hozzászokva az italhoz. Otthon nem volt, az hétszentség, mert az apám azért is balhézott, hogy anyám egyszer vett egy fél liter bort húsvétra. Attól, hogy a gójok vesznek, neked még nem kellett volna, mondta az anyámnak. Az a fél liter is megsavanyodott, annyira nem volt nálunk ismerős az ivászat. Én sem gyakoroltam. Ott az étteremben egy kicsit a fejembe szállt a bor, és egyszer csak megjelent az asztalunknál a rendőrségi őrjárat. Akkor én nagy büszkén kivágtam a belügyi igazolványomat. Mondták, hogy elvtársnő, ez tiltott hely, de nevettek rajtam. Voltak tiltott helyek, például ahová kurvák jártak meg stricik. Nem politikai szempontból tiltották meg. Ezeknek a helyeknek volt is egy listája. Nem a közönségnek, csak a katonatiszteknek, a rendőröknek, a közalkalmazottaknak voltak tiltva. De ha én láttam egy nőt, nem tudtam, hogy az prostituált, nekem nem voltak ilyen tapasztalataim. Nem úgy voltam, mint a mai lányok, akik már tizenöt éves korukban tudják, hogy hány a kettő, és mi a trendi. Kőbányaiként én majdnem vidéki lány voltam. Reggel bejöttem, este hazamentem oda a fenébe. Miután a fiatalságom valahova a ködbe veszett, a felszabadulásig ez így volt.

1951-ben Miklósra magyarosítottam a Mailendert.

1953-ban volt egy nagy racionalizálás. Hát a racionalizálás azt jelenti, hogy ésszerűsítenek, magyarul többnyire kirúgnak embereket [1953-ban nagy létszámcsökkentést hajtottak végre a közszférában, amit a munka ésszerűsítésével (racionalizálás) indokoltak. – A szerk.]. Előtte már voltak olyanok, mint a sztálini orvos perek [lásd: orvosper]. Odajött hozzám a pártbizalmim [Pártbizalmi – a pártalapszervezet legalacsonyabb rangú vezetője, aki az alapszervezet adminisztratív ügyeit intézte, a tagdíjat szedte, és hangulatjelentéseket továbbított a párthierarchia következő szintjére. – A szerk.], egy óráig ült a nyakamon, és mindenáron szerette volna belőlem kivenni, hogy hol élnek az én külföldi rokonaim. Sajnálattal közöltem vele, hogy nekem olyan nincs. Kérdezte, hogy jártam-e külföldön. Mondtam, jártam a saját lábamon, de jobb, ha maga oda nem megy. Hát ilyenek voltak. Egy ilyen helyen nem úgy megy, hogy behívják az embert, elbeszélgetnek, és azt mondják, hogy mondjon föl. Akkor az úgy volt, hogy jöttek a személyzetiről [a személyzeti osztályról], lehívták az embert, de a mocskosság nem az volt, hanem már a holmijáért sem engedték vissza. Ők hozták le a személyes dolgaimat, vagy följöttek velem, hogy az asztalomban van egy tollam vagy egy mit tudom én, mi, és már mentem is be a személyzetire, és már le is szereltek. Kérdezték, hogy milyen munkahelyet akarok. Mondtam, helyezzenek el egy minisztériumban. Hogy képzelem, mondták, ahhoz ilyen meg olyan képesítés kell. Akkor már nagy pofám volt, mert megtudtam, hogy el kell hogy helyezzenek. Na mondom, ide hallgasson, maguk azt mondták, hogy ha tudom a marxizmust-leninizmust, akkor már mindent tudok. Hát ha mindent tudok, akkor ott is tudok mindent. Csak azt nem tudtam, hogy ezekre a helyekre a fejeseket vagy a haverokat teszik.

Végül aztán elhelyeztek tűzrendészeti előadónak a MÉH-nél [Melléktermék- és Hulladékhasznosítási Tröszt]. Semmi sem értettem hozzá. Vidéki telepekre kellett mennem ellenőrizni a MÉH Trösztből. Azt mondták, hogy ezerhúsz forinttal vesznek fel, s mikor kifizették a munkabéremet, akkor kilencszázhúsz forint lett. Nagyon sok volt akkor az a száz forint, de a pofámba röhögtek. Na, gondoltam, jöttök ti még az én utcámba. Írtam egy jelentést, ahol piszkosul lehúztam a keresztvizet, hogy mennek a dolgok a vidéki telepeken. Egy ebédlőben tartották a különböző szakmai gyűléseket. A vezérigazgató doktor Soós György, aki később Budapest főkapitánya lett, felolvasta a jelentésemet, és azt mondta, hogy ez az a jelentés, amit maguknak már hat éve meg kellett volna írni. Akkora nimbuszom lett, hogy két perc múlva már a személyzeti osztályon voltam előadó. Tőlem függött, hogy valakit fölvegyenek vagy ne vegyenek, elbocsássanak vagy ne bocsássanak el. A személyzeti előadónak egy kádervéleményezési jogköre van. Hát mit csináljon az ember a személyzetin? Megpróbál igazságos lenni [lásd: „személyzetis”].

Mire így felvergődtem, jött 1956 [lásd: 1956-os forradalom]. Jaj! Ha életemben a vészkorszakon kívül volt idő, amire még visszagondolni is undorodom, akkor az ez volt. Halálosan rosszul vagyok ettől a sok mai melldöngetős gazembertől. Úgy kezdődött, hogy már mindenütt lehetett hallani, hogy mozgolódások vannak, de azt nem, hogy milyen irányba, balról vagy jobbról. Egyszer elvittek  a Petőfi Körbe, az nagyon érdekes volt [Petőfi Kör – baloldali ifjúsági értelmiségi vitafórum, melynek jelentős szerepe volt az 1956-os forradalom szellemi előkészítésében. 1955-ben a DISZ keretén belül alakult meg, majd 1956 tavaszától a Nagy Imre körül kialakult pártellenzék fórumává vált. – A szerk.]. Ott voltunk délután hattól, másnap hajnalig, és a Zelk Zoltántól kezdve, a kor nagyjai, írók, költők mind felszólaltak, például Vas Zoltán [Zelk Zoltán (1906–1981) – költő, író. 1928-tól publikált a Nyugatban is. 1956 után börtönbüntetésre ítélték. – A szerk.]. Csak tátottuk a szánkat. A csilláron is lógtak az emberek, de mi ott voltunk az első sorban, mert korán mentünk, hogy halljunk is valamit. Mindenki elmondta, hogy mennyi sérelme van, beszéltek a hajnali ajtócsöngetésekről, akkor már mindent lehetett mondani [„Csengő-frásznak” hívták a hajnali csöngetéstől való félelmet: az ÁVH általában hajnalban tartóztatta le áldozatait, amikor felébredve a legvédtelenebbek voltak. – A szerk.]. Pár napra rá az egyetemisták felvonultak, gondoltuk, megnézzük őket, és beálltunk mi is a sorba. Vidámkodás volt, fiatalok voltunk és viccelődtünk. Mikor átmentünk a Bem szoborhoz, ott már beszéltek, de én nem értettem belőle semmit, mert nem voltam elég közel. Onnan a menet elment az Országházig, a Kossuth térre, s akkor már elkezdtek gyújtogatni újságokat meg mindent, és  kiabáltak, hogy a Nagy Imre jöjjön ki. Akkor azt mondtam, ebből elég, hazamegyek a Benczúr utcába. Fölszálltam a kisföldalattira, és amikor leszálltam a Hősök terénél, megláttam azokat a tüzeket és azt az őrjöngő tömeget a Dózsa György úton. Atya jó isten, mi van itt! A Sztálin szobor körül őrjöngött a csőcselék, törtek-zúztak mindent. Félelmetes, borzalmas volt. Hazamentem a negyedik emeletre, és akkor még nem tudtam, hogy mindössze egy bögre grízem meg egy bögre zsírom van. Én nem otthon kosztoltam, hanem bent, a munkahelyemen. Egy kis villanyrezsóm volt, olyan kinti spirállal, ma már olyat nem is csinálnak. Másnap nem lehetett lemenni az utcára. A rádió most nem azt üvöltözte, mint negyvennégyben, hogy Beregfy jöjjön fel [1944. október 15-éről, a (rádióban elhangzott) Horthy-proklamáció napjáról van szó: délután a rádió a Honvéd Vezérkar főnökének nevében már azt közölte, hogy a kormányzói proklamáció nem jelent fegyverletételt, a harcot folytatni kell. Később pedig rendszeresen megszakította a műsor gyanánt / helyett sugárzott zenét Szálasi Ferenc Beregfy Károly vezérezredesnek küldött „hadparancsa”, hogy jöjjön Budapestre. – A szerk.], hanem hogy ezek jöjjenek ide, azok menjenek oda, meg a hős forradalmárok. Az ember lement a fűszereshez, jött egy eltévedt puskagolyó, és már csak volt. Nem tudtam, mit csináljak. A nagy becsületesség eltartott vagy két napig, aztán jöttek a lincselések. A hősök lincseltek, lelőtték ezeket a nyomorult kis katonákat, akik oda voltak vezényelve a pártházhoz, akik ott voltak őrségben, és kimentek fehér zászlóval [lásd: Köztársaság tér, 1956]. Felvágták az Asztalos ezredes mellét, úgy elevenen. Embereket akasztottak fel a Körúton a fára, fejjel lefelé. Ezt mindig elfelejtik elmondani. Nekem ez volt 1956.

Valahogy bementem a MÉH Vállalathoz a Sallai Imre utcába [ma: Tátra utca]. Bent voltam az igazgató szobájában, és bejött egy ilyen mocskos tróger kokárdával, és letépdeste a „Kiváló Vállalat” meg a munkaversenyben [lásd: élmunkások] elért eredményekről szóló emléklapokat, okleveleket. Hiába mondta az igazgató, hogy ez nem az övé, hanem a vállalat kapta. Nem érdekel, válaszolta, nincs többé elvtárs, megszűntek az elvtársak. Összehívták a munkástanács gyűlését, és a személyzeti osztályvezető, az én drága kolléganőm elment a munkástanácsba. Engem is hívtak, a hangszóró üvöltözte, hogy Miklós Júliát kérik a munkástanácsba. Én meg kinyitottam a szekrényünket, elkezdtem kiszedni a dolgokat, és húzkodtam le a vécén. Nem is értem, hogy nem dugult el a vécé. Amit tudtam, kidobtam. Nem volt semmi különös a káderlapon [lásd: „személyzetis”], legfeljebb olyan, hogy gyenge munkaerő, vagy más munkára kéne tenni. Nem voltak olyan vészjósló dolgok. De én kidobtam. Már az is bűn volt, hogy valaki személyzeti előadó. Mert aki lopott, és úgy érezte, hogy föl van tüntetve a lapján, annak halálos ellensége volt a személyzeti előadó. Utána volt annyi eszem, hogy nem haza mentem, hanem apámékhoz, Kőbányára. Ők már idegesek voltak, hogy mi van velem. Elmentünk a Dreher pincéjébe [Dreher – akkor Kőbányai Sörgyár]. Hát az egy labirintus, több kilométer. Vittünk pokrócot, és befészkeltük magunkat a pincébe. Aki nem akarta, hogy lelőjék, az mind ott bújt el. Közben a stricik, ezek a nagy forradalmárok, feltörték a raktárakat. Osztogatták a gyár csokoládéját, a munkaruhákat, a prémmel bélelt mellényeket. A nagy forradalmároknak az első dolguk volt megtömni a zsebüket.

Jött 1956. november negyedike, amikor végre bejöttek az oroszok, és jól seggbe lőtték ezeket. Apámék házának egyik falát is kivitte egy tank, de megcsináltatták. Mindent kaptak a gyártól, ahol az apám, a felesége és később a lánya és annak a férje is dolgoztak. Szóval följöttünk a pincéből, és akkor azért is nagyon megutáltam a mostohaanyámat, mert összeborult a szomszédasszonnyal, és azt mondta, minket, magyarokat mindig minden sújt. Belövés volt a házukon, de többet kaptak érte, mint amennyi káruk volt. Nem voltak szecessziós bútoraik sem, semmi érték. Mondtam apámnak, hogy hazamegyek. Apám is érezte, hogy nem jók itt a dolgok a neje miatt, aki akkor már úgy viselkedett velem, mintha mindenről én tehetnék, és mert apámnak bűntudata volt, azt mondta, hogy ha valami baj van, gyere vissza. Nekivágtam. A személyimben áthúztam, hogy személyzeti előadó vagyok. Nagy marhaság volt, mert úgyis látszott. Inkább el kellett volna dugni a személyi igazolványomat. Úgysem ismert ott senki. De az emberben van egy ilyen ösztön, hogy az igazolvány kötelező. Hazamentem, kinyitottam az én jó kis meleg szobámat, és azt mondtam, hogy én innen el nem megyek, a fene egye a családomat ott, ahol vannak. Minek legyek én az ötödik kerék? Kell nekem, hogy elsirassák Magyarországot? Nehogy végül kiderüljön, erről is a zsidók tehetnek, már megjelentek plakátok „Icig, most nem viszünk Auschwitzig” felirattal.

Közben kiderült, hogy kerestek a Forradalmi Bizottságtól [1956-ban a legkülönbözőbb helyeken és szinteken alakultak ún. forradalmi bizottságok. Volt megyei, városi, községi Forradalmi Bizottság, volt Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága, Budai Egyetemi Forradalmi Bizottság, alakultak egyes munkahelyeken forradalmi bizottságok stb. A konkrét esetben nem lehet tudni, hogy melyikről van szó. – A szerk.]. Az öreg szomszédasszonyom mondta, hogy téged két jóképű fiatalember keresett. Az egyik a kollégám volt, Gyuri, egy zsidó ember, aki egy házban lakott egy ilyen ganéval, de jóban lettek, mert a Gyurinak fogalma nem volt a politikáról. Nem messze laktak a munkahelyemtől, és ez a Gyuri kitalálta, hogy milyen jó lenne, hogyha összehozna minket, mert akkor a barátja elvinne a Forradalmi Bizottsághoz. Semmi bajom nem történne ott, csak meg akarnak tudni tőlem egypár nevet. Szerencsére nem találtak meg.

Visszamentem a régi munkahelyemre, de akkor már nem a személyzetire, hanem átmentem gazdasági vonalra. Visszaállt a rend, megalakult az új kormány [a Kádár-kormány; lásd: Kádár János; Kádár-korszak], és ment tovább az élet.

Idetartozik még egy nagy szemétség, ami megint csak velem eshetett meg. Volt nekem egy barátnőm, akivel szomszédok voltunk a Benczúr utcai nyomorult padlástérben. Ő bekerült a Gazdasági Hivatalba, és kapott egy lakást. Annyira sajnált engem, hogy nekem is szerzett egy lakást a Rottenbiller utcában. A lakás kicsi volt, a fürdőszobája egy leválasztott sarok, benne egy kisméretű fürdőkád meg egy falimosdó, szóval egy ilyen kínban leválasztott lakás. Beköltöztem, ott voltam pár hónapig. De egy ócska szemét, részeges szarházi feljelentett, hogy én kaptam azt a lakást, és kilakoltattak a Rottenbiller utcából, vissza a padlásszobába. Ez egy ilyen szemét volt, aki képes egy másik embert az utcára tenni, és beköltözött gyerekestől, feleségestől abba a Rottenbiller utcai lakásba, ami huszonöt négyzetméter lehetett. De én is kiszúrtam vele, mert vissza szoktam adni a dolgokat. Egyszer följött a Benczúr utcába tök részegen, és úgy gurult le a lépcsőn, hogy kiszórta az okmányait. Én meg borítékba tettem, és ajánlottan feladtam a Belügy címére. Leírtam, hogy támadólag följött az én lakásomba, ahol egyedül élek, szétszórta az igazolványait, alig bírtam eltávolítani. Ahogy visszahallottam, megkapta a magáét, fegyelmit kapott, de én maradtam a padlásszobában.

Ezt a mostani, Szemere utcai lakást hozta nekem 1956. 1957 márciusában valaki szólt nekem, hogy a Galambosék, akik itt laktak előttem, szeretnének kimenni Angliába a fiuk után, mert az meg oda disszidált a felségével [lásd: disszidálás]. Akkor még nem úgy volt, hogy mindenkinek lehetett útlevele, amivel felkerekedik, és elmegy valahová [lásd: utazás külföldre 1945 után]. A Galambosék engem kértek meg, hogy tudnék-e én segíteni. Tudok – mondtam nekik, és nyakamba vettem az ügyet, hogy most vagy soha. Volt a Belügyben ismerősöm, elmentem és megbeszéltem, hogy kiadják nekik a kivándorló útlevelet. Tulajdonképpen megadták volna úgyis a lakásért. Ezek dúsgazdagok voltak. A Galambos apuka a Zsolnay Vilmosnak volt a társa, így a saját elmondása szerint a felszabadulás előtt háromszor annyit keresett, mint egy miniszter, mert volt nekik egy szerződésük a Zsolnay Vilmossal, hogy minden termékből három százalék az övé [Zsolnay Vilmos (1828–1900) – az Európa hírűvé vált pécsi Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. megteremtője – A szerk.]. Amikor a Zsolnay-gyárat államosították [lásd: államosítás Magyarországon], akkor Pécsett nyitott egy üveg- és porcelán-nagykereskedést, mivel a gyárból kapta továbbra is az árut, de aztán azt az üzletet is államosították. Innen, a MÉH-től ment le valaki államosítani hozzá. Aztán a sors iróniája, hogy a Galambos apuka a MÉH-nél lett telepvezető. Különösebb kapcsolat nem volt közöttünk, korábban nemigen beszéltünk egymással. Először azt hitték, hogy hülyét akarok belőlük csinálni. Miért higgyenek nekem? Ki vagyok én? Mondtam, hogy ez így nem megy, győződjenek meg róla, hogy komolyan beszélek. És akkor behívták őket, és megmondták nekik, hogy egy héten belül megvan az útlevél, de le kell bonyolítani a cserét. Minden további nélkül le is bonyolódott. Előtte nem is láttam ezt a lakást. Nekem elég volt, hogy fürdőszoba van benne. Nekem lakáshoz kellett jutnom. A Benczúr utcai lakást visszaadtam a Belügynek. Egy egyszobás főbérletet elcseréltem egy másik egyszobás főbérletre. Mert hát az is egy szoba, ez is egy szoba. Csakhogy az előző lakás akkora volt, mint itt az előszoba. Ez volt az én nagy bulim. Korábban még kaptam bútort az elhagyott javakból [lásd: Elhagyott Javak Kormánybiztossága]. Egy kollégám intézte el, és ma is ebben a lakásban élek.

1957-ben voltak ilyen lakásfoglalók, akik ha megszimatolták, hogy valahol disszidáltak, és üres a lakás, akkor föltörték, és betelepedtek. Nem érdekelte őket, hogy kiutalták valakinek. Bármilyen erős volt a Belügy vagy akármilyen hatóság, az isten se tudta kiverni őket. Ezért kértem egy kocsit, és ideköltöztem tíz nappal a Galambosék elmenetele előtt. Ezek a Galambosék mi mindent vittek el innen! Úgy hívják azokat a ládákat, amiket kivándorláskor visznek, hogy lift. A Galambosék negyven liftet vittek ki magukkal. Háznál vámoltak, ami már ugye eleve a vámosoknak nem kis pénz. A Galambos apuka minden nap bement a Nemzeti Bankba, és a vastag aranykarkötőjéből levágtak annyit, amennyit aznap kellett fizetnie. Na most itt olyan hanta volt: a képeket négyszáz forintra értékelték. Zusammen. Volt itt minden, szobor, műtárgy. Volt egy szögletes óra, aminek bele lehetett látni a szerkezetébe, és rá volt írva, hogy ezernyolcszáz. Itt hagytak nekem egy csillárt meg nyolcvan üveg befőttet. Odaajándékoztam valakinek, hogy egye meg belőle, amit tud, mert már szárazak voltak, és dobja el az üveget. Ők meg szardíniát bontottak, ami 1956 után nagy dolog volt. Egyébként nagyon aranyosan fogadtak. A Galambosék egy zsidó család volt, és van nekem a Salomban [a Bálint Ház klubjában – A szerk.] egy kis társnőm, akivel együtt utazgattam, voltunk Afrikában is. Neki van egy férfiismerőse, aki nem zsidó, Angliában élt negyven évig, de most visszatelepedett Magyarországra, és ő ismerte a Galambosékat. Úgyhogy amikor kiment legközelebb Angliába, átadta nekik az üdvözletemet. Még vissza is látogattak egyszer Magyarországra, és a Galambosné megkeresett engem.

Apámék 1956 után elég jól éltek. Én már nem emlékszem hogyan, de végül helyreállt köztünk a harmónia. Először nagyon összevesztünk, mert volt egy ócska vacak, sérült szekrényem náluk, amit el akartam hozni ide, a Szemere utcai lakásba. És elhoztam még valami kisasztalt is. Ott maradt az a nagyon szép cseresznyefa szobabútor, amit az én apám állítólag nekem csináltatott 1945-ben, amikor futott még a szekér.

1971-ben osztályvezető lettem a MÉH Vállalatnál, ilyen piackutatási részlegen. Kőbányán volt az irodánk. Tizennyolc beosztottam volt, nyolc gépkocsivezető, a többiek piackutatók. A gépkocsivezetők járták az üzleteket, és készpénzért vásárolták fel a bálázott papírt. Készpénzzel dolgoztak, kevesen voltak, de stabil emberek, értelmesebbek. Számolni kellett tudniuk, annak problémamentesnek kellett lenni. Az egész idő alatt nem volt egyetlenegy olyan, hogy az én valamelyik gépkocsivezetőmet megszondázták volna, és probléma adódott belőle. A piackutatók nők voltak, ők mentek az üzemekhez megszerezni a vasat, a fémet, a papírt, mindent, újrahasznosítási célra. A gyáraktól vagontételben vásároltunk. A rendszerváltásnál az egész szétszakadt, mindenki vitt, amit ért. Szerencsére én már nyugdíjban voltam, különben nem tudom, mi lett volna velem. Volt ott autójavító is, mert úgy negyven teherautónk lehetett, voltak bálázógépek, emelőtargoncák. Hatalmas vagyonnak kelt lába, így keletkeztek az első milliók. Hála istennek, már nem voltam ott.

A MÉH Vállalat szakemberei, majd mindegyik, zsidók voltak az 1950-es években. Ugyanis valamikor ők voltak az ócskások, a vaskereskedők, akik ezzel foglalkoztak. Például a kereskedelmi osztályon olyan valaki volt vezetőhelyettes, aki régen vagonokat vett meg. Hát így volt ócskavasas. Nem gyalog járt, hogy ócskavasat veszek, hanem egy hatalmas cége volt. Ezeknek a kisujjukban volt a szakma. Például a Góródi bácsi kagylószakértő volt, mert valamikor a gombokat abból csinálták. Nem kagylót gyűjtött, hanem felvásárolta, és értett hozzá, hogy miből lehet gombot gyártani. Vagy a papírhasznosítás. Ezek mind már idősebb zsidók voltak, és szép lassan kihaltak. Elmentek nyugdíjba. Közben átformálódott az egész gazdasági szerkezet, ezek az emberek letűntek, és más utakon zajlott az élet. Már az üzemektől vásároltunk fel mindenfélét, és ahhoz már nemigen kellettek zsidó szakemberek.

1957-ben férjhez mentem Deme Miklóshoz. Nem volt zsidó, annyira nem, hogy a ciszterekhez [a cisztercita rend által fenntartott iskolába – A szerk.] járt. Ez egy olyan család volt, ahol az édesapja, akitől elvált az anyja, egy illegális kommunista volt [az 1930-ban betiltott Kommunisták Magyarországi Pártjának tagja – A szerk.], és a Vízműveknél volt párttitkár. Az anyja viszont hozzáment egy volt csendőrhöz, akit megtanultam tisztelni, mert amikor elváltunk, egyedül ő köszönt el tőlem, s azt mondta, hogy Júlia, nagyon sajnáljuk, hogy ez történt. Addig voltunk nyugodtak, amíg maguk együtt voltak, mert tudtuk, hogy amíg maga a fiunk mellett van, addig nem lesz baj.

A volt férjem három évet az orvosi egyetemre járt. Egyszer már megnősült, a felesége egy tiszti főorvosnak volt a lánya, aztán elváltak a különböző nőügyei miatt. Én erről az életéről annyit tudok, amennyit elmondott. A harmadik év után annyi utóvizsgája volt már, hogy nem vették vissza az egyetemre. Ez is nőügyek miatt volt, de hát az első feleség mellett továbbra is úgy volt, hogy a tiszti főorvosék fedezik az ő egyetemi tanulását, és akkor lesz majd egy orvos vejük. De aztán elvált, és én úgy találkoztam vele, mint az igazgató gépkocsivezetőjével. A korábbi életéről nem tudtam semmit. Öt évvel fiatalabb volt nálam, de nem ez volt a hiba. Olyan másfél éves udvarlás után mondta, hogy esküdjünk meg. Én nem lelkesedtem a dologért, mert voltak komolyabb udvarlóim, de azok se voltak olyanok, hogy én okvetlen hozzájuk akartam volna menni. Végül beleegyeztem, hát jó, esküdjünk meg. Az ötödik kerületi tanácsházán esküdtünk minden ceremónia nélkül. Meghívtuk a legbelsőbb köröket, és ha a barátnőm nem hoz egy virágcsokrot, még az sincs. Utána nálam volt egy kis bensőséges vacsora.

Éltük az életünket, aztán ő elhelyezkedett a Kamionnál [Hungarocamion – 1966-ban alapított állami tulajdonú nemzetközi közúti fuvarozást végző vállalat. – A szerk.]. Na itt már jöttek a bajok. Anyagilag helyrerázódtunk egy kicsit, nem egészen az ő jóvoltából, de azért berendezkedtünk, és lehetett normálisan élni. Olyan tíz évig voltunk együtt. Sokat jártunk moziba, színházba, nem volt rossz életünk. A hiba az volt, hogy időnként elfelejtette, hogy  van egy felesége. Én ezekről a nőügyeiről nem tudtam. Végül lett neki valami kedves barátnője. Egy egész ócska. A nőnek az volt az elképzelése, hogy a férjem el fogja őt venni feleségül. Elkezdett zaklatni engem, és akkor borultak a dolgok. Éjjel-nappal telefonált, az őrületbe kergetett. A csúcs az volt, amikor betelefonált a munkahelyemre, és azt mondta a kolléganőmnek, aki felvette a telefont, hogy bár dögöltem volna meg Auschwitzban. Azt mondtam, hogy eddig, és ne tovább. A férjem nem nagyon akart elválni. A lakás mindig az én nevemen volt, de mint kiderült, ez annyi, mint a semmi. Mert amikor elmentem az ügyvédhez, közölte velem, hogy amikor megesküdtünk, bérlőtársak lettünk. Na itt megtanultam a btk-t. A férjem ugyanis elkövetett egy nagy marhaságot. Amikor megtudta, hogy beadtam a válópert, nekem jött. És nekem, ha bajban vagyok, akkor valahogy előjönnek az erőtartalékaim. Fogtam magam, elmentem a rendőrségre, a főkapitányságra, vetettem egy látleletet, elmondtam, hogy mi történt, és elvittem az ügyvédnek. Akkor már azzal vonultunk fel a bíróságra, hogy három héten belül ki kell költöznie a lakásból. Nekem még annyi eszem is volt, hogy elmentem a Kamionhoz, és elmondtam a dolgokat. Iszonyú lelkiállapotban voltam. Nagyon rendesek voltak, a párttitkár az ajtóban várta őt, és azt mondta, Miklós, látod, mi van a kezemben. Azt mondja, látom, az útlevelem. Ha ezt még egyszer akarod látni, így a párttitkár, akkor még a mai napon kiköltözöl a feleséged lakásából. És aznap elment, hónapokba tellett, amíg talpra álltam.

Apám elment nyugdíjba, nem tudom pontosan, mikor, és sajnos tüdőrákja lett. 1971-ben meghalt. Akkor kerültek elő a szekrényéből azok a dolgok, amiket 1945 és 1971 között az apám elzárva tartott Volt egy szekreterje, annak a kulcsát mindig magánál hordta, soha senkinek nem adta oda. Amikor apám meghalt, a felesége rohant kinyitni a szekretert, mert nyilván azt hitte, hogy pénz van benne. Lehet, hogy volt benne pénz, de nagy pénz biztos, hogy nem. Kinyitották, és megkaptam, ami nekem volt félrerakva. Én, aki tényleg nem tudok sírni, soha nem is szoktam, úgy bőgtem, hogy ott hagytak a szobában. Órákig bőgtem. Ezekről a holmikról semmit nem tudtam. Mindig azt hittem, hogy nekem a világon semmim nem maradt, miután visszajöttem a deportálásból. De az apám, aki valamivel előbb jött haza, mert megszökött a munkaszolgálatból, összeszedte, amit talált. Még­ az eredeti születési bizonyítványomat, mindenféle dokumentumokat, fényképeket és olyanokat is megtalált, mint a széttaposott kézimunkadoboz anyámtól, egy szétmarcangolt Petőfi-kötet stb. Meg az 1944-es noteszomat. Abban olyan dolgok voltak, amikről én már részben meg is feledkeztem, hogy beírtam.

Apámnak az volt a kívánsága, hogy hamvasztva legyen. Ezt közösen intéztük. És jelen pillanatban a keresztény temető közepében fekszik az új nejével, Annával. Nagyon szép sírkövet állítottak. Egyszer kimentem, csak úgy egyedül, és megnéztem. Egyszer csak fölhívott az apám feleségének az unokája, aki addigra már felnőtt lett, hogy van-e kifogásom ellene, ha kiveszik az apámat az urnafalból, és az anyjával együtt eltemetik. Mondtam, hogy nekem a világon semmi kifogásom nincs. Ha küldtök egy értesítést, hogy mikor lesz a temetés, akkor kimegyek. Nem küldtek értesítést. Én nagyon szerettem azt a kislányt. Mindent megadtam neki az égvilágon, egészen az érettségiig. Aztán amikor az apám meghalt, kezdődtek ezek a jóvátételi dolgok. Egyáltalán akkor indult meg az, hogy kezdték listázni a deportáltakat. Apám címére küldtek ilyen íveket, amiket ki kellett tölteni. Fölhívott az apám özvegye, hogy jó lenne, ha segítenék, mert ők nem tudják az adatokat. Mondom, kinek az adatát kéritek? Hát kiderült, hogy az anyámnak és a testvéremnek. Mondom, akkor küldjétek el az íveket, és a továbbiakat megbeszéljük. Akkor az apám feleségének a lánya elkezdett nekem szemrehányásokat tenni, hogy hogy képzelem. Majd én veszem fel a pénzt, amikor nem is én voltam az apámmal öregkorában. Holott ezt a Margitot tízéves korától nevelte az apám, több gondoskodást és szeretetet kapott ez alatt, mint az öcsém és én együtt, egész életünkben.

Végül kaptam tizenháromezer forintot. Hát ezért csinálták velem ezt a cirkuszt. A tizenháromezer forintból kifestettem a lakást. Évek múlva megjött a saját kárpótlásom. Fölvettem ezt a pénzt, és akkor végleg megszakadt a kapcsolat, mert azt hitték, hogy itt valami nagy pénzeső hullik. Utoljára akkor láttam, amikor a ballagásra adtam pénzt a kislány ruhájához, és fölhozta, megmutatta a jeles bizonyítványát. Aztán még egyszer találkoztam vele a Párizsi Áruház földszintjén. Szervusz, mondtam, mi van, te még élsz, elvörösödött, elfordult és eltűnt.

Az egyik unokahúgom, Éva él még, vele van kapcsolatom. A neve most özvegy Kovácsi Andorné, tavaly [2003-ban] halt meg a férje. A másik, a Magda, Ritter Endréné meghalt hatvan évesen, de már negyvennégy évesen kapott egy agyvérzést, és megbénult a jobb oldalára, úgyhogy a szerencsétlen tizenhat évig még úgy élt, hogy semmit se tudott csinálni segítség nélkül. Ő Mauthausenben szabadult, mert miután otthagyott engem egyedül a téglagyárban, a védett házból egy héttel később vitték el. A férje kilenc hónappal hamarabb halt meg, mint ő. Hát a család lassan kihal, és kész. Nem nagy kár értünk.

Az nekem mindig fáj, hogy ilyen lakást, mint az enyém, az anyám belülről nem látott. Én mindig azt hittem, hogy a nagynénémék nagyon gazdagok, mert volt három szobájuk, és abból egyet kiadtak. Az nekem egy palota volt, mert volt bent fürdőszoba, vécé. Akkor elhatároztam, hogy márpedig nekem is lesz ilyen lakásom. S aztán lett. Kicsit később, de lett.

A Salom Klubon kívül jóformán senkivel nem találkozom. Van egy-két barátnőm, többnyire a Bálint Házból. Két klubtársnőm, a Jutka és a Kati, aki a szomszéd házban lakik, a Bálint Házba velem együtt járnak a tornára. Jó tudni, hogy ők ott vannak a szomszédban. Hetente kétszer járok tornára. Mentem jógára is, de azt nem nagyon kultiválom. Nem akarom megsérteni a gyakorlat vezetőjét, de a hátam közepére se kell az a jóga. Én nem tudok átlényegülni, engem ez a meditáció meg se érint. Nekem mondhatják, hogy fehér fény a fejem körül, sose éreztem. Nem vagyok hajlamos ezekre a dolgokra. És rettenetes unalmas a meditáció.

A nyugdíjazásom után, még rádolgoztam egypár évet itt, a Pannónia utcai MÉH- kirendeltségen. Ötvennyolc éves koromig dolgoztam. Akkor megkaptam mindenféle juttatást: törzsgárdát, hűségpénzt satöbbi, akkor elhatároztam, hogy amire addig nem nagyon volt lehetőségem, hogy utazni fogok. Először voltam Angliában, Skóciában. Azóta nagyon sok helyen voltam, Dél-Afrikától Thaiföldig, rengeteg európai országban is. Nagyon szívesen utazom, és fotózok is. Már nagyon jól tudok fényképezni szerintem. Nagyon sok szép albumom van, hogy ki fogja örökölni, ki fogja kidobni, azt nem tudom, de igyekszem nagyon nem is gondolni rá.

Ez az ország mindig is át volt itatva az antiszemitizmussal, hiszen már a két világháború között ez plántálódott az emberekbe. Akkor még nem rosszindulatból mondták, hogy menjen a zsidóhoz, a zsidó boltoshoz. Így szokták. Nagyon sok munka, és nagyon jó fejek kellettek volna, hogy az antiszemitizmus teljesen kinevelődjön. Én mindig tudtam a másikról, hogy zsidó, és ő is tudta rólam, de nem beszéltünk róla. Most lejárok a Salomba, ahol összetalálkoztam a Strasszer Ibivel, akivel körülbelül harminc évig kolléganők voltunk. Tudtuk, hogy zsidók vagyunk, az nem volt titok, de amikor a lichtenwörthi csoport összejött, akkor tudtuk meg, hogy egy helyen voltunk deportálva. Korábban nem beszéltünk róla. Nem tiltotta meg senki, de nem volt téma. Ez egy ilyen társadalmi közmegegyezés volt. Nekem például eszembe nem jutott, hogy ott, ahol főnök voltam, a beosztottjaimnak erről beszéljek. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy kiadnám magam. Semmi közük hozzá. S nem csak én voltam így, más is.

Én ma is nagyon lenézem azokat, akik kitértek. Én, aki egyáltalán nem vagyok vallásos, és a férjem keresztény volt, soha nem tértem ki. Mindig azt mondtam, hogy ebbe az akolba születtem. Apám se tért ki soha, pedig neki is keresztény volt a második felesége. Nem gondoltuk, hogy előny vagy hátrány, hanem az ember úgy érezte, hogy van valami, ilyen törzsi dolog, és nem a vallásom tart engem ott. Ma már kifejezetten csak zsidónak érzem magam. Visszataláltam, habár soha nem is szakadtam el igazán a közösségtől, legfeljebb csak nem tudatosult bennem annyira a zsidóságom. Ma, amikor ilyen erővel tör fel a gyűlölet ellenünk, sokkal inkább érzem szükségét az összetartozás érzésének. Ezért vagyok hálás a Bálint Háznak, a Salom Klubnak, hogy lehetőséget teremt arra, hogy együtt lehessünk, akik még vagyunk. Rengeteg kulturális dolgot biztosít részünkre.

Mégis megtörtént, amire nem is számítottunk: megértük a lichtenwörthi szabadulásunk hatvanadik évfordulóját. Iszonyú idő hatvan év, aki akkor született, ma idős ember, unokái lehetnek. Hatvan évvel ezelőtt, 1945. április másodikán, szombaton jött be a lágerbe az első orosz katona, ahol napok óta éhen hallgattuk a felettünk süvítő csata hangjait. Én is úgy voltam, hogy megszegtem az előzőleg leírt fogadalmamat, és a hatvan év emlékére ismét elmentem Lichtenwörthbe. Úgy döntöttem, hogy még egyszer, utoljára megnézem ezt a helyet. Hatvanfős csoporttal mentünk, de ebből alig-alig voltunk volt bajtársak. Az idő és az út remek volt. Egy kis mezőfélén elmondták a beszédeket, a Kardos rabbi elmondta a kádist. A beszédek egy kicsit feleslegesek voltak, mert az egyiket elég hosszan magyarul mondták el, amit a németek nem értettek, a másikat viszont mi nem értettük. Elmentünk a gyárba, a volt szálláshelyünkre, ami kivételesen üres volt, ahol most lenézhettünk a cementpadlóra, és azokra az oszlopokra, amik elválasztották a csoportokat. Persze egy apró emléktábla sem, sehol, hogy itt emberek meghaltak. A község kis parkja szélén van egy kis emléktábla a második világháború halottainak az emlékére, de a zsidók emlékére sehol, semmi. Szívesen elfelejtették, hogy itt voltunk. Van viszont egy nagy emlékkő harmincöt névvel, azok emlékére, akik utánunk a tetves, szaros, bolhás szalmát kihordták, a helyet kitakarították, és már ettől tífuszt kaptak. Lichtenwörthbe egyébként kétezer-ötszáz zsidót, főleg nőket deportáltak. 1945. április másodikán ezer fő szabadult fel, végül Pestre négyszázan érkeztünk vissza. Nagyon sokan meghaltak még április után az ottan felállított kórházban, és főleg hazafelé az úton.

„Közönséges, másoknak felejthető, engem a sírig kísérő sorsom, egy csak nekem egyedi sors. 80 éves leszek és naponta csodálkozom, hogy ma még itt vagyok és hogy bár napról-napra kevesebben, de még vagyunk néhányan. Egész életemben, halálomig baloldali voltam és vagyok. Iszonyattal tölt el látni a gyűlölet mind nagyobb térhódítását, rettenetes eszmék újraéledését. Már nem tudok hinni az ész hatalmában, a bölcsek tanítására hallgatásban. Reméltük, hogy utánunk az értelem, az emberség lesz a következő generációk célja, de nem ez a valóság. A valóság, a cél a meggazdagodás, a hatalom, akár életek árán is. Ezért fáj, hogy hány ember halt meg a fasizmus legyőzéséért, akik nem ilyen világot képzeltek maguk után. Befejezem ezt a kis leírást, akik olvassák, talán majd gondolnak azokra, akik átélték ezt” Deme Júlia.

Életrajz

Flam doktor 75 éves, szívélyes őszes hajú úr. Derűsen mesél életéről. A megjelenése határozott emberre utal. Egy budai, Duna-parti házban lakik a feleségével. A lakás berendezése a 60-as, 70-es évek hangulatát tükrözi. Rengeteg könyv van a lakásban. Flam Tamás otthoni irodájában minden megtalálható, ami egy irodában szükséges: fax, laptop, internet.

Apai nagyszüleim és az őseik is mindig Miskolc környékén laktak. Nagyapám kiskereskedő volt, de nem saját boltjában, hanem alkalmazottként dolgozott. Nagyon korán, édesapám tizennégy éves korában meghalt. Nagyapám öccse régi zsidó szokás szerint elvette a nagyanyámat. Mert az volt szokás, hogy a nőtlen testvér elveszi a testvére özvegyét [lásd: sógorházasság]. Noha nem voltak vallásosak, de ezeket az erkölcsi, vallási előírásokat betartották. Én apám nevelőapját, aki így tulajdonképpen a nagybátyja volt, nagyapának tiszteltem és szerettem, és ő is így szeretett minket. Az osztrák tulajdonú Duna Gőzhajózási Társaságnál dolgozott, a cég Józsefvárosi pályaudvaron lévő raktárában volt raktárfőnök. Itt elsősorban a hajók üzemeltetéséhez szükséges szenet raktározták. Ő intézte el, hogy apám érettségi után a Duna-Gőzhajózáshoz került, a vállalat központjába. És miután kereskedelmi végzettsége volt, hamar pénzügyi területre került, és pénztáros, majd főpénztáros lett, és végül főkönyvelőként mint címzetes igazgató fejezte be a pályafutását elég hamar, 1938-ban. Ugyanis amikor az Anschluss következtében Ausztria a hitleri Németország részévé vált, ott is az úgynevezett nürnbergi törvényeket alkalmazták, amelyek korlátozták a zsidók alkalmazását. Apámmal közölték, hogy sajnálattal, de nyugdíjba küldik. Alkalmi munkákból élt, elsősorban könyvelésből, mert ahhoz értett meg a számvitelhez. Egy-egy rokon, ismerős, barát, akiknek kisebb-nagyobb vállalkozása volt, megkérte a könyvelésük végzésére, és ezt csinálta addig, ameddig be nem hívták munkaszolgálatra.

Az anyám ősei apai részről lengyelek, anyai részről felvidékiek voltak. Úgy tudom, Nyitrán és környékén éltek. Az anyai nagyapámat Zwirnnek hívták, de a keresztnevére nem emlékszem. Nagykereskedő volt, elsősorban déligyümölcsimporttal foglalkozott. Narancs, mandarin, citrom voltak a főbb fő importcikkek. A Ráday utcában laktak, egy elég szép, mai viszonylatban is elfogadható négyszobás lakásban. A két fiúgyerekükkel laktak együtt, akik csak a háború után nősültek meg. A nagyapám halála után a nagyobbik fiú, Ferenc örökölte az üzletet. A kisebbik fiú 1911-ben született, és 1935-ben avatták doktorrá, orvos volt, és ott rendelt abban a lakásban. Az egyik szobában volt a rendelője. A többi testvér lány volt, köztük anyám, Zwirn Dóra. A Zwirn család, mármint a nagyapám vallásos volt, de nem voltak kóserok. Nagyünnepeken nagyapám a Lónyay utcai volt ortodox imaházba járt, amit Komaegyletnek hívtak [Chevra Szandakaut volt a szegény gyermekeket istápoló szervezet neve. A Lónyay utcában 1915-ben alakult meg Fisch Márkus házában az első Komaegylet. (Itt később Talmud-Tóra iskola is működött.) Az ún. Zsidó Komaegylet tagjai felváltva egy-egy szegényebb sorú zsidó fiúgyermek mellett vállaltak komaságot (kvatter szerepet): a gyereket azután anyagilag is, szellemi fejlődésében is mindvégig segítették. (Mindössze annyit köthettek ki cserében, hogy a fiú héber nevét – valamely elhunyt hozzátartozójuk emlékére – ők határozhatták meg.) – A szerk.] Becslésem szerint olyan száz ember lehetett ott, és mi, gyerekek is ott voltunk az ünnepeken. Ö kitliben imádkozott, nagyünnepen halotti ruhát illett fölvenni, és úgy böjtölni, és az egész napot a templomban tölteni [lásd: böjtnap]. Ezt a nagyapám rendesen tartotta, és a nagyapám halála után még a nagyanyám is ott volt a templomban. Tehát ilyen szempontból is tartották a vallást. Úgyhogy én tulajdonképpen ott tanultam meg az imaszövegeket.

Anyám, Zwirn Dóra 1903-ban született Budapesten. Apám, Flam József 1901-ben született, ugyancsak Budapesten. Úgy ismerkedtek meg, hogy baráti körben találkoztak. 1929-ben házasodtak össze. Az esküvőjük nem zsinagógában volt, hanem a Ritz Szállóban, ami azt jelentette, hogy ott állították föl a hüpét, és oda jött a rabbi, tehát zsidó esküvő volt, de nem zsinagógában, hanem szállodában, és utána ott volt a fogadás és a lakodalom. Ez abban az időben nem volt különösebben ritka. Sajnos nincsen róla fényképem, mert a háború alatt sok minden elveszett, régebben megvoltak ezek a képek. A feleség családja szervezte meg, erről nem sokat beszéltek, de nyilván megengedhették maguknak. Bizonyára nem volt olcsó.

Még abban az évben megszülettem. Sajnos csak a gyerekkorom eleje volt boldog. Az apám a Duna-Gőzhajózás főtisztviselője volt [Első Duna-Gőzhajózási Társaság (DGT) –  1829-ben Bécsben alapította meg két angol hajóépítő vállalkozó (John Andrews és Joseph Prichard) részvénytársasági formában (Erste Donau-Dampfschiffahrts Gesellschaft – DDSG). 1895-ig gyakorlatilag versenytárs nélkül uralta a dunai gőzhajózást. – A szerk.]. Szerette, és használta is ezt a kifejezést, hogy a Duna-Gőzhajózás főtisztviselője, akkor ez elfogadott kifejezés volt. Egy magas rangú tisztviselő, egy nagyvállalat vezető tisztviselője volt. Anyám pedig besegített a nagybátyám, Zwirn Ferenc üzletébe, a déligyümölcs nagykereskedésbe. Tehát noha semmilyen értelemben nem számítottunk gazdagnak, anyagilag biztonságos életet éltünk, minden elsején egy nagyon rendes fizetése volt apámnak. De anyám a nagyszülőknél látott szokásoknak megfelelően nagyon ellene volt mindenféle pazarlásnak. Még a számokra is emlékszem: hatszáz pengő volt a fizetése, plusz háromszáz pengő lakbérpótlék. De el is várták, hogy megfelelő lakásban lakjon, és nagyon rossz néven vették, ha valaki ezt a pénzt nem arra használta fel.

A Lónyay utcában laktunk, akkori idők szerint egy jó polgári lakásban. Szép nagy ebédlő volt tizenkét személyes asztallal, és volt külön gyerekszoba. Volt cseléd, mosónő, nekem nevelőnőm, tehát az akkori középpolgárok életét éltük. Azért mondom, hogy középpolgár, mert létezett a kispolgár, mint például a szegény kis fűszeressegéd.

A négy elemit a Lónyay utcai községi elemi iskolában végeztem. Amikor én iskolába jártam, még kötelező volt a hittan, természetesen zsidó hittanra jártam. Véletlenül egy iskolába jártunk elemibe a feleségemmel. Csak ő egy évvel alattam. De mivel nem volt olyan sok zsidó, a hittan összevont volt a négy osztálynak, és oda együtt jártunk.

1940-ben az Eötvös József Gimnáziumba, a Reáltanoda utcába vettek föl. Gimnáziumban [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák] már külön, osztályonként más-más teremben tartották a hittanórát a különböző vallásúaknak. Nagyon felvilágosult hittantanáraink voltak. A tanári karban ott ültek a hittanoktatóink is, és ha valahol hiányzott egy tanár betegség vagy egyéb miatt, akkor volt úgy, hogy hittantanár jött be helyettesíteni. Előfordult, hogy a mi rabbink jött be helyettesíteni matematikaórát, latinórát vagy görögórát, és úgy tudta helyettesíteni bármelyiket, hogy az osztály előtt direkt brillírozott. Ez megnövelte a tekintélyét a többi gyerek szemében is. Mert az egy értelmiségi osztály volt, ott annak volt tekintélye, aki okos volt. A mi rabbink nagyon művelt ember volt, és nagy respektje volt. A háború után nem sokkal kiment Izraelbe, és elvesztettem őt szem elől. A főtisztelendő pedig azzal brillírozott, ha bejött helyettesíteni, hogy ő meg tud héberül. Ezek a hittantanárok rendszeresen demonstratíve karonfogva járkáltak a folyosón, hogy a gyerekek lássák, nem a vallást, hanem az emberi értékeket kell becsülni. Így tulajdonképpen jó példát mutattak

A gimnázium alsó osztályai, 1940 és 1944 között a háborús évekre estek, de itt semmilyen antiszemitizmussal nem találkoztam. A zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] miatt csak ketten jártunk zsidók az osztályba, nem engedtek többet. Nem azért, mert nem lett volna több jelentkező, hanem egyszerűen nem engedtek többet [A középiskolai numerus clausus 1939-es bevezetését Karády Viktor is említi egy tanulmányában, de nem hivatkozik sem törvényre, sem rendeletre: a numerus clausus az újonnan beiratkozókat sújtotta, a felsőbb osztályokba járó zsidó tanulók megmaradhattak iskolájukban. – A szerk.]. Úgyhogy nagyon vigyázni kellett, hogy jó tanuló legyek. Két osztály volt, az A és a B, és mind a két osztályba két-két zsidó járt. Az én osztályomban a másik fiú egy cipőkereskedő fia volt, ő is jó tanuló volt. A háború után Amerikába kerültek, azóta nincs velük kapcsolatom. A másik osztályba járó fiúk szintén jó tanulók voltak. Érdekes, hogy mind a ketten európai hírű zenészek lettek, az egyik hegedűművész, a másik karmester. Tehát az osztályban, iskolában nem hangzott el semmilyen antiszemita kijelentés, hogy úgy mondjam, tekintélyünk volt. Itt nagyon számított, hogy valaki kiemelkedően jeles volt. Azt a többiek tisztelték, annak ellenére, hogy gyenge tanulók nem voltak az iskolában, hiszen akkor még a gimnáziumot úgy értelmezték, hogy az egyetemre készít elő, és aki nem tanul jól, az menjen polgári iskolába vagy másmilyen iskolatípusba. Jó rendűnél gyengébbek nem voltak, és a jó tanulók respektálták a még jobbakat, mert ők aztán igazán tudták ennek az értékét. Nálam az átkozott hiúságom is oka volt, hogy végig kitűnő voltam a gimnáziumban.

A legutolsó, a negyedik év már nem volt teljes, mert március tizenkilencedikén bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása], és április ötödikétől csillagot kellett viselnünk [lásd: sárga csillag Magyarországon]. A szüleim nem akartak kitenni annak, hogy  csillaggal menjek az iskolába. Aztán a már szaporodó bombázások miatt [lásd: Budapest bombázása] felfüggesztették a tanítást, és kiadták a bizonyítványt. Úgyhogy én csillaggal nem jelentem meg az osztálytársaim között, így aztán nem volt rossz élményem az iskolában a zsidóságom miatt. Amikor pedig 1945-ben visszamentünk, már más volt a helyzet. Hirtelen lett sokféle párt, és az osztályban elkezdődött bizonyos politizálás, hogy az egyik az egyik pártnak a jelszavait szajkózta, a másik a másikét.

1948-ban érettségiztem, és a kitűnőség miatt azon kevesek közé tartoztam, akik felvételi nélkül mehettek bármelyik egyetemre [A két világháború közötti felsőoktatásban nem volt felvételi vizsga. 1947/48-tól egyes felsőoktatási intézményekben már bevezették a felvételi vizsgát. 1952-től minden felsőoktatási intézmény esetében kötelezővé tették a felvételi vizsgát. – A szerk.].

Gyerekkoromban inkább az anyám szülei voltak vallásosak. Mi is tartottuk az ünnepeket, ilyenkor még iskolába se mentünk, hanem a templomba. Természetesnek vettük, hogy bár micvót tartunk, és hogy ünnepen, pénteken lementem a péntek esti istentiszteletre. De apám csak a nagyünnepeken ment templomba. Neki az volt a felfogása, hogy az istenhit nem az imádkozás mennyiségén múlik, és az istenhitet a tisztesség definiálja. Máig fontosnak érzem a tanítását, amire szoktatott és nevelt. Azt mondta, hogy minden este, amikor lefekszünk, akkor átgondolhatjuk, hogy helyesen jártunk-e el, tisztességesen, emberségesen, nem tettünk-e valakinek rosszat, kárt, és segítettünk-e azoknak, akik segítségre szorulnak. És én ezt tartom most is lényegesnek.

Az én zsidósággal kapcsolatos gondom csak 1944-ben kezdődött, amikor 1944 áprilisától csillagot kellett hordani, és apám is munkaszolgálatos volt. Egyik lakásból a másikba kellett költözni. A Lónyay utcai lakásból először önként odaköltöztünk a nagyanyámhoz, akinek ugyan szép nagy lakása volt, de nem csak mi költöztünk, hanem az összes testvér. Minden családnak jutott egy szoba, és ez még az elfogadhatóság határán belül volt, bár csak egy fürdőszoba, egy vécé volt. Kicsit zsúfolt volt, de hát még tudomásul vettük. Ez az összeköltözés 1944 májusa körül volt, azután július körül költöztünk a csillagos házba. Akkor már a férfi családtagok mind munkaszolgálaton voltak, tehát csak asszonyok és gyerekek voltak a lakásban. De a gyerekekből is a nagyobbak, például az unokabátyám is már munkaszolgálatosak voltak, én tizennégy évesen és egy akkor tízéves unokaöcsém voltunk csak otthon. Meg a mamák és a nagymama. Akkor már tényleg meglehetősen zsúfoltan laktunk. Akkor már csillagot is hordtunk, és az utcára is csak korlátozottan lehetett kimenni.

Annak, aki a németeknek dolgozott, adtak egy magyar–német nyelvű igazolványt, és kijárási engedélyt. Volt egy építési vállalkozó, aki annak idején a mi nyaralónkat építette, egy mátyásföldi építőmester, és hallottuk, hogy a németeknek a Sváb-hegyen építkezéseket csinál. Nála jelentkeztem, fölvett. Több zsidó is dolgozott bála. A munka nem volt olyan borzasztó. Adtak egy igazolványt, hogy be tudjunk menni reggel, és haza tudjunk jönni. És így módom volt arra, hogy amikor valamilyen ünnep vagy valami volt, elmehessek vásárolni. 

Akkor már élelmiszerjegy volt [lásd: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951)]. Nem mindenki emlékszik rá, hogy a fehér alapon fekete betűkkel nyomtatott plakátokon hirdették ki a különböző előírásokat és rendeleteket, és a zsidókra vonatkozó külön szabályok sárga alapon fekete betűkkel voltak nyomtatva [Lehet, hogy voltak bizonyos plakátok, amelyeket sárgás színű papírra nyomtak, de ilyen elkülönítés hivatalosan nem volt. A nyilvántartásokban viszont léteztek sárga jelzésű törzslapok. – A szerk.]. Amiben az volt, hogy nem negyven deka kenyeret kapnak naponta, hanem huszonötöt. Amikor a többiek kaptak huszonötöt, akkor a zsidók már csak tizenötöt, aztán mikor már tizenöt volt, akkor csak tízet. És ugyanígy volt a cukorral is. De az üzletek is korlátozott mennyiséget kaptak, és a zsidók csak délután kettő és három között mehettek ki, és az üzletekbe reggel kihozott áru kettőig mindig elfogyott. Úgyhogy amikor a zsidók kimehettek vásárolni, még a jegyre adott minimális élelmet sem lehetett megszerezni. Na most a kijárási engedélyem azt jelentette, hogy nyolcra kellett mennem dolgozni, negyed nyolckor kellett indulnom, és volt üzlet, amelyik hétkor nyitott, akkor én ezzel az igazolvánnyal lemehettem hétkor, és legalább amit a jegyre lehetett kapni, meg tudtam vásárolni. Tehát tudtam a családnak ebben segíteni.

Ekkor éreztem először, hogy a zsidóság hátrányt jelent. Ha egész őszinte akarok lenni, inkább úgy éreztem, hogy ez valamilyen kis versengés, hogy hogy tudok ügyeskedni, tehát nem sérelemként éltem át. Apám munkaszolgálatos volt, de az sem volt olyan borzasztó feltűnő, mert másnak az apja meg katona volt. Akkor levelezni is lehetett. Kezdetben még katonaruhájuk volt, tehát nem éreztük olyan borzasztónak, hogy a sárga karszalaggal kellett járni. Csak azt tudtuk, hogy háború van meg bombázás, inkább valamiféle hadijátéknak éreztük ezt. Gyerekek voltunk, nem éreztük a dolgok súlyát. Azután később ez persze változott. Különösen, amikor a csillagos házban egymást követték a razziák. Egyszerűen följöttek a lakásba, és ami megtetszett, azt elvitték. Képet, festményt, műtárgyat. Akkor már éreztük, hogy ki vagyunk szolgáltatva. Ezt már nem lehetett játéknak vagy viccnek fölfogni, mert az ember érezte, hogyha a legkisebb ellenállást tanúsítja, akkor megverik vagy akár le is lőhetik. A csillagos házban több ízben ismétlődött, hogy bejöttek, sorakozót rendeltek el, és aki az ő szakszerű megítélésük alapján, ránézésre munkára alkalmas, azt vitték. Akkor még nem a nyilasok. De október tizenötödike után másnaptól már nyilasok jöttek [lásd: nyilas hatalomátvétel]. Fegyverrel jöttek, és mindennap sorakozó volt, és akkor mindig kiválasztották az embereket, hogy ez megy munkára, és akkor azokat elvitték. Egy ilyen alkalommal elvitték az anyámat mellőlem, úgy, ahogy volt, ami ruha rajta volt, és soha többet nem láttam. Azután mindössze egyetlen levelezőlapot kaptam tőle, azt is közvetve, mert nem mert írni nekünk, félt, hogy ez már nem érkezik meg. Egy keresztény ismerősünknek küldte, ő adta át. Sopron környékén írta, csak azt nem írta meg benne, hogy a bélelt bőrkabátját elvették tőle. Ezt mások mesélték el. Akkor már október vége, november eleje lehetett, feltételezem, nem adtak neki másikat. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között csak elpusztulni lehet. Ez sajnos be is következett. Pedig anyám erős, jó izomzatú, kiránduló, sportos asszony volt, Negyvenhárom-negyvennégy évesen is nagyon aktív, munkabíró ember volt. Vártuk, vártuk, hátha visszakerül. Valaki azt mondta, azt hiszi, hogy őt látta meghalni Bergen-Belsenben.

Közben apám munkaszolgálatos volt, én pedig egyedül lézengtem. Apám akkor valahol Erdélyben volt. Egyedül maradtam a csillagos házban, de ez már nem tartott sokáig, mert onnan vittek mindenkit a gettóba. Volt még egy olyan lehetőség, hogy védett ház, de ehhez megfelelő papírok kellettek, ami nekem nem volt. Az egyik nagybátyámról kiderült, hogy  ilyen védett házban van. Befogadott, és kaptam egy fotelt. Ott aztán már igazán nagy volt a zsúfoltság, egy szobában voltunk tizenketten vagy tizennégyen. Nekem már egy fekvőhelynyi hely sem jutott, mert egymás mellett feküdtek az emberek. De volt a szobában egy fotel, és éjszaka azon tudtam szundikálni. Az élelem beszerzése nagyon nehéz volt, már jegyre se lehetett kapni semmit. Időnként a csillagot levéve próbáltam valami üzletbe menni, ahol osztanak valamit, szerezni magamnak valami élelmet. Már nem is tudom, hogy pénzhez hogy jutottam hozzá, de nem is lényeges. Egyszer kimentem, és mikor jöttem vissza, éppen razzia volt a védett házban. Természetesen nem mentem be, de nem tudtam hova menni, és elkezdtem szaladni jobbra, ott befordultam az első utcán, másikon vissza, fogalmam se volt, hogy hova fogok jutni, és akkor találkoztam egy keresztény rokonnal, néhai nagyapám, Flam József özvegyével, aki a második felesége volt, és Balogh Ilonának hívták. Kérdezte, hogy hova szaladok. Mondtam, hogy azért szaladok, mert itt lakom a védett házban, de nem tudok visszamenni, mert nincs papírom. Akkor már tudtuk, hogy a védett házakból mindenkit összeszedtek, akinek nem volt papírja, kivitték a Duna-partra, és belőtték a Dunába [lásd: zsidók Dunába lövése]. Volt, akinek az ablaka arra nézett, és látta, hogy lelőtték azokat az embereket. A rokonom azt mondta, hogy jó, náluk talán tudnak nekem egy helyet adni. Papírom persze semmi se volt, az igazoltatások pedig napirenden voltak. Akkor már november volt, az emberek egyre többet voltak a pincében, amit óvóhelynek csúfoltak. Az volt az előírás, hogy amikor légiriadó van, le kell menni a pincébe. A lakásokat nem volt szabad bezárni, hogy tűz esetén oltani lehessen, és a légóparancsnok körbejárt, hogy nem maradt-e valahol tűz vagy ilyesmi. Tulajdonképpen ekkor kezdődött az életemnek egy kicsikét furcsa része, mert néhány hétig, most már nem tudom pontosan, mennyi ideig, egy-két hétig biztosan, napjaim nagy részét a szekrényben töltöttem. Belülről behúztam, és berigliztem. A szekrényekbe a légóparancsnok szerencsére nem nézett be. Így azután én a légiriadók alatt a szekrényben voltam, és nem jöttem elő, mert akkor már megkérdezték, hogy ki, hogy, miért, hogy kerül ide. Ez olyan két-három hétig tartott körülbelül, december elejétől karácsonyig. Aztán karácsony körül jött az az időszak, amikor már nem lehetett följönni a pincéből. Akkor már lenn is főztek, meg lenn is ettek a lakók. Lent töltötték a napot, nem is nagyon volt szabad, meg nem is nagyon lehetett fönn lenni. Akkor már nem volt megoldás, hogy én a szekrényben vagyok, és amikor feljönnek, akkor adnak nekem enni. Akkor levittek, hogy megérkezett az öcskös Erdélyből. Hogy elhitték-e vagy sem, ezt ma már nem tudom megmondani. Lekerültem a pincébe, kaptam egy priccset vagy díványt, és ott töltöttem a karácsony és újév körüli napokat.

Közben nagyon el voltunk foglalva, mert gyakran lelőttek egy lovat – akkor még a magyar hadseregben voltak lovak –, és akkor mindenki rohant egy vájdlinggal és egy nagykéssel. Egy félórán belül a lónak csak a csontváza maradt. Közben figyeltek, és ha éppen lőttek, akkor berohantak a házakba, hogy kicsit védve legyenek, aztán mikor megint csönd lett, kirohantak. Mert akkor ennivaló már nagyon kevés volt. Az üzletek már nem működtek. Az üzletek kirakatát betörték, amit lehetett, azt vitték. Az egyiknek rizse volt, a másiknak lisztje, a harmadiknak babja. Nekünk véletlenül cékla jutott. Akkor tanultam meg, hogy a céklából főzeléket lehet csinálni, és egyszer-kétszer-háromszor meg is lehet enni, De amikor már ötödik vagy hatodik napon is céklafőzelék volt só nélkül, mert a só az beszerezhetetlen volt,  úgy utáltam, hogy borzasztó. De hát az éhség nagy úr!

És akkor egyszer csak bejött az első orosz katona. Hát, ha ez nem felszabadulás volt, akkor nem tudom, mi volt! Először valaki, aki kilesett a kapun, mondta, hogy a szomszéd ház előtt áll egy orosz katona. Aztán azt mondták, hogy mindjárt ideér. Aztán egy vagy kettő bejött. A pincébe jöttek, fönn a lakásokban nem volt senki. Megkérdezték, hogy fasiszti [orosz: fasiszták], akkor persze mindannyian mondtuk, hogy nem vagyunk fasiszták, aztán néhányan ott mondtuk, hogy zsidók vagyunk. Azt tudtuk, hogy a jevrej zsidót jelent. Kiderült, hogy ott a pincében még négyen voltunk talán. Az egyiknek egy nagy kötés volt a fején, amit akkor már levett. Azt mondta előzőleg, hogy ő súlyosan sebesült, azért engedték haza a frontról, aztán nem volt semmi baja. Letette azt a nagy kötést. A másiknak volt valami hamis papírja, szóval azt hiszem, négyen voltunk a pincében a negyven-ötven ember között, akiről kiderült, hogy zsidó. Közöttük több környékbeli volt, tehát ismerték őket, mégsem adták fel őket. Nagyon valószínű, hogy rólam is sejthették, hogy zsidó vagyok. Nem volt túlságosan valószínű az a mese, amit elmondtunk, és Erdélyről csak annyit tudtam, amit a földrajzból tanultam. Nem tudtam elmondani, hogy milyen Kolozsvár vagy Székelyudvarhely, mert soha életemben ott nem jártam. De úgy tettek, mintha elhinnék. Az oroszok barna kenyeret, katonakenyeret adtak. Tőlük kaptunk először újra kenyeret, ami még ehető volt. Nem olyan, mint amilyen régen volt a magyar kenyér, de azért mégis ehető volt.

A felszabadulás szót én merem és szeretem is használni. Az orosz hadsereg olyan szegény emberekből állt, akik már évek óta nem voltak otthon. Jöttek több ezer kilométeren keresztül, súlyos harcok árán, és az életüket veszélyeztetve foglalták el Magyarországot is. Már Pesten volt az orosz hadsereg, amikor Budáról még lőttek a németek. És most azt a pár SS-t dicsőítjük, akik megpróbáltak egy-két oroszt kilőni a nagyítós puskával, és az néha sikerült is. Ezt nagyon bosszantónak találom. Hogy azt tartsuk értékesnek, ezeket pedig nem.

Először a csillagos házba mentem vissza. Mert oda lakáscsere címén kerültünk. Tehát elvileg az volt a mi lakásunk akkor. Aztán utána, a családból is odajöttek páran. Mindenki ennivaló után járt. Elég hamar alakult Joint, ahol már adtak valami konzervet egy kenyérrel. Úgyhogy éheznünk nem kellett, ha nem is volt nagy ellátás.

És azután 1945. február végén hazaérkezett apám. Méghozzá úgy, hogy Erdélyből a Felvidéken át gyalog mentek az osztrák határhoz. Itt érték utol őket az oroszok a mai Szlovákia területén. Ez még Budapest elfoglalása előtt volt [1945. február 13.], tehát Pestre  nem tudott jönni. A Jászságban élő távoli rokonokhoz ment. Ott nagy szeretettel fogadták. Amikor hallotta, hogy Pest felszabadult, elindult, és február végére hazaért. Még hozott egy batyut is a jászsági rokonoktól, amiben volt szalonna, kenyér és egy darab sajt. Ebből még  hetekig falatoztunk. Beosztottuk, egy szelet kenyérre egy szelet szalonna. Vártuk anyámat, aki sajnos nem jött meg.

Egy idő után megpróbáltuk visszaszerezni a régi lakásunkat. Kiderült, hogy már kiutalták egy bombasérült lakásból jött házaspárnak. Ketten voltak a négy szobában. A házparancsnokkal sikerült annyit elintézni, hogy egy szobát visszakaptunk apámmal. És a mi bútorunk volt az egész lakásban, mert hát azt nem tudtuk magunkkal vinni a csillagos házba. Úgyhogy a saját hálószobánkban laktunk. Egy fél év múlva volt kiderült, hogy a volt családi házuk nem is sérült annyira. Rendbe hozták, és visszamentek. Az egész lakást azért sose kaptuk teljesen vissza, mert társbérlőt [lásd: társbérlet] utaltak be.

A háború után visszamentem a gimnáziumba, 1948-ban érettségiztem, és bekerültem az orvostudományi egyetemre. Az egyes számú szemklinikán kaptam egy medikushelyet. Ketten laktunk egy szobában, és kaptuk a kórházi személyzeti kosztot.

Diploma után kötelezően elhelyeztek minket, ami azt jelentette, hogy megmondták az embernek, hogy hol kell dolgoznia [lásd: munkahely-változtatás korlátozása]. Mivel apám olyan beteg volt, hogy már nem tudott dolgozni, már medikus koromban meg kellett keresnem a kenyeremet. A Teherfuvarozási Vállalatnál vállaltam az üzemorvos mellett asszisztenciát, ezt úgy hívták, hogy üzemorvos-gyakornok, és kaptam ötszáz forint fizetést, ami egész tűrhető volt. Amikor négy óra, fél öt felé végeztem az egyetemen, kimentem a vállalathoz, megkóstoltam az ebédet, amit már rég megettek, és aláírtam, hogy kiosztható. Minden nap odamentem, akinek tudtam, tanácsot adtam, akinek kellett, gyógyszert adtam az ottani gyógyszerkészletből – mert receptet még nem írhattam. Azután negyedévesen az egyes női klinikán már megengedték, hogy ügyeljek, hogy samesz lehessek. Úgy hívták, hogy samesz, és azt jelentette, hogy a samesznek nincs ágya, egész éjjel virraszt, és ha valami gond van, amit nem tud ellátni, akkor fölkelti a következő embert. Ha az sem tudta, akkor fölkeltette az idősebbet, és csak kivételesen a tanársegédet. Ez a Ratkó-korszakban volt, amikor előfordult, hogy huszonöt szülésünk volt huszonnégy óra alatt. Akkor megtanultam a szülészetet, mert hagytak dolgozni. Végigcsináltam ott  három-négy év alatt legalább tízezer szülést. Úgyhogy megtanultam.

Tagja voltam a kommunista pártnak [pontosan: Magyar Dolgozók Pártja], és az utána következő MSZMP-nek. Politikai funkcióban sose voltam. Eljártam a taggyűlésekre. Ott voltam végig, ott voltam az utolsó taggyűlésen. Nem tudtam, hogy ez az utolsó. Azt hiszem, a párttagság befolyásolta a sorsomat, mert hamar, 1962. január elsején, tehát harminckét éves koromban lettem szülész főorvos három beosztottal. Ilyen fiatalon ez ritkaság volt. 1972-ben, negyvenkét éves koromban lettem igazgató, és egy-két év múlva már a szakfelügyelet elnöke lettem. De úgy érzem, hogy nem politikai okból. Tudományos munkám révén először a Munkaegészségügyi Tudományos Társaság titkára lettem tíz évig, aztán a következő tíz évben a társaság főtitkára voltam. Nagyon sok belföldi és nemzetközi kongresszuson vettem részt. A tudományos munkámban ki tudtam használni, hogy ahová lehetett, oda eljutottam. Egész elfogadható szinten beszélek németül, angolul, franciául, olaszul, úgyhogy tudtam különböző kongresszusokon előadni, hallgatni.

Feleségemmel, Beck Katalinnal a párt ifjúsági szervezetében, a kilencedik kerületi DISZ-ben ismerkedtünk meg 1948-ban, az érettségi évében. Neki apja, anyja is meghalt 1944-ben. A nagymamája és a hat évvel fiatalabb kishúga megmaradt. A nagymama nevelte őket fel. Ő ortodox volt, úgyhogy a Gránátos utcai orthodox temetőben van eltemetve, mert ehhez ragaszkodott.

1953-ban, amikor mindketten elvégeztük az egyetemet, összeházasodtunk. Annak ellenére, hogy mind a ketten párttagok voltunk, és nem vagyunk vallásosak, az esküvő a Dohány utcai templomban volt, de nem a Hősök Templomában [Budapesten, a Wesselényi utcában emelt templom, amelyet 1931-ben épített Vágó László, Deli Lajos és Faragó Ferenc. A Hősök temploma elnevezést az I. világháború zsidó hősi halottainak emlékére kapta. – A szerk.], hanem a kisebb templomban [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az előkészítő helyiség, az egyiket araszobának, a másikat pedig vőlegényszobának hívják, ezeket használták arra, hogy ilyen kis esküvőket tartsanak, ahol van két tanú, két-három szülő [Az interjúalany itt a rabbi-, illetve a kántorszobáról beszél, amelyeket esküvők alkalmával valóban használtak az általa említett funkciókban is .– A szerk.]. Túl nagy propagandát nem csináltunk neki, és az életrajzainkba sem írtuk be, de el sem titkoltuk.

Rögtön az egyetem után 1953-ban besoroztak, és elvittek katonának. Egy katonakórházba kerültem hivatásos katonaorvosnak, tehát végső soron ugyanazt csináltam, mint civilben, egészen 1956-ig.  

1956-ban megfordult a fejemben, hogy elmenjünk az országból, de apám még élt, beteg volt, és nem tudtuk rászánni magunkat. Maradtunk.

Vége lett a Rákosi-rendszernek [lásd: Rákosi-korszak], és a Kádár nem volt olyan, mint a Rákosi [lásd: Kádár-korszak]. Végre lehetett szabadon állást vállalni. A Rókus Kórházban kötöttem ki, és ott voltam egészen addig, amíg a nyugdíjkorhatárt el nem értem. Csak közben rangban meg munkában előbbre léptem. A nyugdíj előtti időben azt mondták, hogy egy Pest megyei szülőotthonba kellene menni. Azt nem akartam, és akkor kaptam egy állást az üzemegészségügyben. Az lett az állásom. Amit lehetett úgy csinálni, akkor még olyan idő volt, hogy kétszer-háromszor egy héten bejártam az üzembe. A másik állásom megszűnt, mert aki nem ment le vidékre, Pest megyei kórházba, azt elküldték. Közben a szülészetre bejártam külsősként. Nem kaptam fizetést, csak amit a betegektől kaptam. Tehát tudtam szülést vállalni, operálni, a többieknek asszisztálni, ők is asszisztáltak nekem. Ott tudtam élni is, dolgozni is, szakmailag is csinálni valamit.

Így aztán hivatalosan az üzemegészségügy lett a főállásom, és lassan közeledtem a nyugdíjhoz. Egyszer csak felajánlották, hogy legyek az egész építőipari egészségügynek a vezetője. És miután személyesen ismertem az akkori egészségügyi minisztert, a Medve Lacit, és az akkori építésügyi minisztert, a Somogyi Lacit, és mind a kettővel nagyon jóban voltam, egy szép intézetet kaptam, amit a kedvem szerint építettek föl a semmiből [Medve László (1928) 1984–1987 között állt az Egészségügyi Minisztérium élén. Somogyi László (1932) – 1984–1988 között állt az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium élén. – A szerk.]. Amit kívántam, azt odatették. Ezt csináltam 1989-ig, ameddig jött a rendszerváltás, és kiderült, hogy az állami üzemegészségügy helyett ott egy szállodát akarnak csinálni. Ez sokkal gazdaságosabb, mint az, hogy mi ott rendelgetünk. Azóta magánpraxist csinálok.

A feleségem közgazdász. Végzés után a Pénzügyminisztériumba került, és ott elsősorban a művelődés és a kultúra pénzügyi előadója volt. 1956-ban volt egy nőtüntetés [1956. december 4-ére, a november 4-én levert forradalom egy hónapos évfordulójára emlékeztetve Gáli József, Obersovszky Gyula és Eörsi István szervezte meg a nők tüntetését a Hősök terére. A felhívásban az szerepelt, hogy csak nők, egy szál virággal menjenek el a Hősök terére, a virágot tegyék le az Ismeretlen katona emlékművénél, és csendben távozzanak. Ez így is történt. A tüntetésen több ezer, gyászruhás nő vett részt. Ennek mintájára az elkövetkező napokban számos vidéki városban került sor hasonló tüntetésre. – A szerk.]. Na, akkor a fél minisztérium mondta, menjünk, menjünk ki! A feleségem is velük ment. Egész pontosan nem tudom, hogy mit akartak. Azt hiszem, ő se tudta, hogy mit is akartak demonstrálni. A lényeg az, hogy utána volt egy leépítés, és azoknak a jó részét, akikről tudták, hogy ott voltak a nőtüntetésen, elbocsátották. Akkor talán három hónapig munkanélküli volt. Akkor is volt munkanélküli segély, de csak átmenetileg, aztán később megint megszűnt.

Amikor megalakult az Express Utazási Vállalat [Express Utazási iroda volt az 1956-ban alakult cég neve. – A szerk.], amelyiknek az akkor kinevezett igazgatója ismerte őt a minisztériumból, tudta, hogy pénzügyekben jártas, és odavette pénzügyi vezetőnek az újonnan alakuló vállalathoz. Ott töltött több mint harminc évet, onnan ment nyugdíjba, és még nyugdíj után is dolgozott tanácsadóként.

Közben 1961-ben megszületett Évi, de akkor még csak a hat hét szülési szabadság volt. És miután Évi koraszülött volt, bekerült a koraszülöttkórházba, a feleségem rögtön visszament dolgozni, és külön engedélyt kapott, hogy majd akkor vehesse ki azt a pár hetet, amikor a gyereket kiengedik [Ekkoriban, a gyes bevezetéséig (1968) előtt összesen 12 hét volt a szülési szabadság, ebből legfeljebb 4 hetet terhességük utolsó szakaszában is kivehettek. – A szerk.]. Közben mindennap elment a Schöpf–Mereibe leadni a tejet.

A nyaralás többnyire utazás volt. Lévén, hogy a feleségem utazási irodában dolgozott, hivatalból elég sokat járt tárgyalásokra. Először csak a szocialista országokba. Tehát amikor még kevesen jártak külföldre, én már 1957-ben voltam az NDK-ban [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Sőt, idegenvezetőként mentem el, mert meglehetősen jól beszélek németül. Utána mindenfelé jártunk együtt is. Úgyhogy én például 1960-ban voltam a római olimpián, szintén idegenvezetőként. Sikerült eljutnom Franciaországba is. Azon kevesek közé tartoztunk, akiknek olyan útlevele volt, hogy külön ablakokat kellett kérni kiutazáshoz [lásd: kék útlevél]. Később Évának is volt, mert ő is idegenvezetősködött. Megszervezett egy csoportot, és kiment vele például Párizsba. Mind a hármunknak olyan útlevelünk volt, hogy az volt ráírva, hogy érvényességi idején belül korlátlan számú ki- és beutazásra jogosít. Ilyen nem sok embernek volt. Előfordult, hogy Sopronban nyaraltunk, beültünk a kocsiba, nálunk volt az útlevél, és átmentünk Ausztriába. A határőr megnézte az útlevelet, igen, hát ez érvényes. Az egyik is, a másik is, a harmadik is. És nem hivatalos út, ezek magánútlevelek voltak. Biztos azt gondolta, hogy ezek valami nagyon fontos emberek. Pedig nem voltunk azok, tiszta véletlen, de így adódott.

Mivel angolul is beszélek, idegenvezetőként voltam Kínában, Indiában, bejártuk Afrikát, az egész világot hál’ istennek. A cégüknek voltak táborai, ifjúsági táborai is meg szállodái. Balatonon két szállodájuk is volt, Verőcén volt egy híres tábor, a nógrádverőcei. Úgyhogy ezeken a helyeken többször nyaraltunk. Úgymond otthon voltunk, ő [a feleség] az igazgató utáni második vagy harmadik ember volt.

Az ő munkahelyén meg az én munkahelyemen is viszonylag kevés zsidó volt. Számon tartottuk egymást. A magánéletben inkább zsidókkal jártunk össze, de talán nem tudatosan, hanem így alakult, hogy többségében zsidó barátaink voltak. Itt, például ebben a házban is voltak zsidók. Már sajnos meghaltak, most már csak a gyerekeikkel vagyunk kapcsolatban. A barátaink java része bizony még máig is zsidó. Persze más barátunk is van.

A munkahelyemen igyekeztem, hogy ne kivételezzek azokkal a munkatársaimmal, akik a zsidóságukkal, ha nem is kérkedtek, de hamarosan kiderült számomra. Szerencsére a legtöbbjük, nem mindenki, de talán a többségük valamivel többre képes, mint az átlag. Szorgalommal, tudással, logikával tovább jutottak. A háború előtt nem véletlenül volt a numerus clausus az egyetemen, hanem azért, mert bizony az ügyvédek, orvosok, mérnökök a lakosságbeli arányuknál nagyobb arányban voltak zsidók. Magyarországon a durván tízmilliós lakosságban közelítően egymillió zsidó volt. És ebből a tíz százalékból az orvosoknak harminc százaléka, az ügyvédeknek nagyven százaléka volt zsidó. Tehát viszonylag nagyobb arányban szerepeltek az értelmiségben. És nem azért, mert segítettük egymást, hanem mindenki a képessége alapján, saját erejéből érte el, amit elért. Ez máig így van, annak ellenére, hogy már lényegesen alacsonyabb az arányuk a lakossághoz képest. Most a lakosságnak legfeljebb három-négy százaléka a zsidó, de a főorvosi karnak körülbelül húsz százaléka. Amikor még vezetői értekezletre jártam, akkor a negyvenből nyolc-tízről tudtam.

A lányom első pillanattól tudta, hogy zsidók vagyunk, nem titkoltuk előtte. Nálunk, akármilyen szerényen, de volt otthon szédereste is. Természetes volt, és most is az. És remélem, hogy Nikinek, az unokámnak is természetes lesz. Szerintem ahhoz nem kell vallásosnak lenni, hogy az ember zsidó érzelmű legyen. A kettőnek nincs semmi köze egymáshoz. Megtartottuk az ünnepeket, annak ellenére, hogy nem vagyunk vallásosak. Évi nem tud sajnos héberül olvasni, nem tudtam megtanítani. Mert a mi időnkben még természetes volt, hogy tudunk olvasni. Nem mindent értünk az imakönyvből, de olvasni tudunk. Tehát ha elmegyek a templomba, akkor tudom, hol tartunk. A templomba eljött velünk a lányom is. A nagyünnepeken kicsi korától kezdve elvittük a templomba. Ha nem is imádkoztuk végig az időt, de ott voltunk mindig. És tudta, hogy az ott a Tóra, és arra mit mond a rabbi, és mit mond a mi imakönyvünk.

Évi egyébként elejétől fogva idegenforgalmat tanult. Természetesen idegen nyelveken is beszél, ez nálunk családi tradíció. Először franciául kezdett, az első nyelve a francia volt, aztán utána angol és utána olasz. Ezekből van nyelvvizsgája. És aztán idegenforgalmi főiskolát végzett, meg még amit azon kívül lehetett, ahhoz az Express hozzásegítette. Átvállalta ezeknek a tanfolyamoknak a költségeit. Be kellett ugyan fizetni, de ha valaki sikeresen levizsgázott, visszafizették. Még a nyelvvizsgadíjat is kifizették annak, aki bemutatta a nyelvvizsgapapírját. A lányom később a valutapénztárostól repülőjegyesig, minden képzést elvégzett. Anyai protekció nélkül el is jutott az Expressnél az irodavezetőségig. Nem volt szükség protekcióra, mert végigcsinált mindent. Már egyetemista korában is ott dolgozott nyaranta, szóval ismerték is. Aztán fordult a világ.

A rendszerváltást úgy éltem meg, hogy állami alkalmazottból magánvállalkozóvá váltam. Évi elment az Expressztől. Úgy láttuk, hogy saját vállalkozásba nem érdemes befektetni, úgyhogy két vagy három cégnél is dolgozott, vezetőként is. Most már csak tanácsadást csinál, és arra koncentrál inkább, hogy a gyerekét nevelje. Ez a főfoglalkozása. Hogy a  gyerek nyelvet tanuljon, hogy múzeumba, operába vigye, hogy nevelje, és mi minden segítséget megadunk neki. Ő már nem tudja, mi az, hogy nehézség. Már csak azt látja maga körül, hogy minden megvan. Szép családi házban laknak Budapest környékén, jó körülmények között, hála istennek.

Én a Frankelbe szoktam járni templomba, rendszeresen kapom a havi lapjukat is, a „Budai Sófár”-t. Most a Verő rabbi van ott [Verő Tamás. – A szerk.], de én még az öreget is jól ismertem. Hát úgy ismertem, hogy köszöntünk egymásnak. De sokszor hallottam beszélni. Okos ember volt, csak hát már nagyon öreg. Lehetett már nyolcvanon felül. De a Verő is  nagyon tehetséges, még fiatal, kezdő, de szépen fejlődik, és szerintem nagyon jó rabbi lesz. Belevaló a fiatal felesége is. Le  szoktam járni ünnepeken, de másik templomba is járok, mert a családom egy része másikba jár. Ők az Újlipótvárosba járnak, a Hegedűs Gyula utcába. Ott van egy egész szép templom.

Izraelben is jártunk néhányszor, rokonok is vannak ott. Most is támogatjuk a kis unokahúgom fiát, akit itt, Debrecenben jár orvosi egyetemre. Épp most váltottunk e-mailt, mert éppen szünet van, és hazautazott. Az e-mail a legjobb, leggyorsabb. Az ausztráliai unokatestvéremmel is levelezünk.

A családból mindenki a Kozma utcában van eltemetve, szegény anyám egy kivételével, akiről természetesen nem tudjuk, hogy hol van. Csak egy táblája van az apám sírján.

Kétféle kárpótlást kaptunk, kaptuk azt az ötszáz forintos összeget, és kaptuk a harmincezer forintot, és most annak a kiegészítését a meghalt családtagok után, miután a feleségemnek mind a két szülője meghalt, nekem pedig egy.

Amikor Izrael állam létrejött, akkor nagyon boldogok voltunk, nagyon örültünk, és még most is nagyon büszke vagyok rájuk. Nagyon fontosnak tartom azt az érzést, ami az államot jellemzi. Azon nincs mit megsértődni, hogy ők azt mondták, hogyha valahol bántják a zsidókat, ide mindig jöhetnek, itt otthon vannak, itt nem fogják őket bántani, azért, mert zsidók. A zsidók történetük egészében vándoroltak Spanyolországból Németországba, Németországból Oroszországba, mindig történt valami. Végigjárták az egész világot, hol innen kergették el őket, hol onnan. Hol itt volt pogrom, hol ott. Itt most van egy ország, ahova mindig el lehet menekülni, mert ott nem fogják őket bántani.

Végiggondolom az én egész pályámat, körülbelül ötvenöt éve vagyok a medicinában, és ez arról szól, hogy az embereknek segítek, és jót teszek. A mai napig ezt csinálom, és ennek nem anyagi mozgatórugója van. Most már különösen nem ez befolyásol. A jövedelmem teljesen független attól, hogy jót teszek, vagy lélektelenül intézem el a dolgokat. Én máig akkor érzem magam boldognak, hogyha valakinek jó tanácsot adtam, segítettem, jól kezeltem, meggyógyítottam, és máig is szenvedek attól, ha szembekerülök a halállal, holott sajnos az én pályámon ez elkerülhetetlen. Sokszor találkoztam a halállal. Máig is borzasztó nehezen viselem, ha egy betegemen nem tudtam segíteni. A pályámnak a kétharmad része, amit a szülészeten töltöttem, életem legnagyobb öröme volt, mindig egy-egy új emberkét segítettem a világra. És egy percig nem okozott gondot, és máig se okoz, hogy a gyógyítás érdekében nincs határidő, nincs munkaidő vége. Volt, amikor két napot egyfolytában bent voltam a kórházban, és örömöt okozott. Mert nagyon nehezen fárad el az ember olyan munkában, ami örömet okoz, amit szeretettel végez. Máig szeretem, amit csinálok, és így boldog az életem. Mindenem megvan, itthon is jól érzem magam, szeretem a családomat, gyerekemet, unokámat, feleségemet, akivel ötvenegy éves házasok vagyunk.

Én még mindig hittem, hogy egy szülőnek is, egy tanárnak is példát kell mutatnia. A munkám során elég sok fiatalt neveltem föl. Olyan szerencsésen alakult az életem, hogy viszonylag hamar vezető lettem, a végén már száz orvos munkatársam volt, és mindig vettem föl pályakezdő fiatalokat is. Egyik legfontosabb kötelezettségemnek tartottam, hogy neveljem a fiatalokat. Nemcsak szakmailag, hogy jó orvosok legyenek, hanem hogy tisztességes orvosok is legyenek. Tehát etikai nevelést kapjanak. Az pedig csak példamutatással megy, csak úgy, ahogy egy szülő mutat példát. Máig emlékszem, hogy az apámtól milyen erkölcsi alapokat kaptam, én is igyekeztem, hogy azt mutassam meg a fiataloknak, hogy hogy kell viselkedni, mit kell tenni a betegek érdekében. És a gimnáziumi tanáraim is ilyen emberek voltak, példát mutattak. Pedig közben itt volt az ostrom, ők is lukas nadrágban, lukas cipőben jöttek az iskolába, hiszen nem voltak gazdag emberek. Aztán később az egyetemen is ezt láttam. Az egyetemen is olyan tanáraim voltak, akiktől alapvető elveket, erkölcsi elveket tanulhattam. Az egyik tanárról, Kiss Ferencről köztudott volt, hogy különösen vallásos [Kiss Ferenc (1889–1966) – anatómus, egyetemi tanár. Jelentős volt munkássága az anatómiai tankönyvirodalom terén. – A szerk.]. Valami olyasmi, mint amilyen ma a Hit Gyülekezete. Mindenesetre amit tanított, az erkölcsi alapelveken nyugodott. Mindig azt mondta, hogy kolléga úr, ezt azért kell tudni, mert a beteget veszélyezteti, ha valaki nem tudja. Nem engedhetem, hogy veszélynek tegye ki az emberiséget. Ezek a vallástól teljesen független alapelvek voltak. Az egyik, akit a legnagyobb tisztelettel öveztem, Haynal Imre volt. Tudtuk róla, hogy erdélyi protestáns, de elsősorban a gyógyító, segítő tevékenységétől lett nagy ember. Mellékesen a kisujjában volt a gyógyítás. Ha bement a kórterembe, akkor bár sose látta a beteget, felállította a diagnózist. Én is azt tanítottam, hogy amikor bejön a beteg az ajtón, ötven százalékban készen kell lennünk a diagnózissal. Mert annyi mindent meg lehet tudni abból, hogy hogy jön be a beteg. Ezt tanultam a Petényitől is, akiről sok szó esik Karinthy Márton könyvében, amit a családjáról írt [Karinthy Márton: Ördöggörcs. Utazás Karinthyába, I–II, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2003]. Petényi gyerekgyógyász volt, és azt mondta, hogy a csecsemő nem beszél, a csecsemőt meg kell nézni [Petényi Géza (1889–1965) – gyermekgyógyász, egyetemi tanár, az MTA tagja, 1946-tól a budapesti II. számú Gyermekklinika tanszékvezető tanára, kutatásai és közleményei főleg az angolkórral és a gyermekkori fertőző betegségekkel kapcsolatosak. – A szerk.]. És elvárta, hogy meglássuk, mi baja van a gyereknek, amikor leteszik elénk. Szintén vallásos ember volt. Említhetem Sebestény Gyulát, a nagy sebészt, aki úttörő volt a tüdősebészetben [Sebestény Gyula (1887–1954) – sebész, egyetemi tanár, a tuberkulózis sebészi kezelésének nemzetközi hírű művelője volt. – A szerk.]. Még az angol királyhoz, a tüdőbajban meghalt V. Györgyhöz is ki akarták hívni, csak Rákosi nem engedte ki. Helyette Kossuth-díjat adtak neki, de ő azt mondta, hogy ez nem fontos, a gyógyítás a lényeges. Annak, hogy a kormány ad-e valakinek valamit, nincs jelentősége.

Életrajz

Szinte hihetetlen, hogy Panni néni elmúlt 88 éves! Az Újlipótváros szélén lévő kellemesen berendezett polgári lakásban egy igen ápolt külsejű, dinamikus hölgy fogadott. Ő jelentkezett, hogy elmesélné élete történetét. Régebben azt gondolta, megírja. A megpróbáltatásokról többször elsírva magát, zaklatottan mesélt, sok volt benne az emocionális elem, a részletekről gyakran vagy nem tudott, vagy nem akart beszélni, vagy nem emlékezett rá. Meggyőződéssel vallja, hogy csak azért élhette túl mindezt, mert valaki végig mellette volt, valaki sugallta, hogy miként kell cselekednie, és vigyázott rá.

Apám vallásos családból származott, de nem volt vallásos. Viszont emlékszem, hogy csepp gyerekkoromban, amikor Miskolcon éltünk, édesanyám a húsvétot [Pészah] megtartotta. Amikor férjhez mentem, megtartottuk az ünnepeket, mindent, később már kevésbé. Én nem vagyok most sem igazán vallásos. Én zsidó vagyok, de nagyon. Olyan zsidó vagyok, hogy kimarnám a szemét annak, aki bántja a zsidókat. Hiszen amin én keresztülmentem azért, mert zsidó vagyok…! El nem tudtam képzelni rémálmomban sem, hogy mik fognak történni velem, hogy létezik ennyi baj, betegség, szörnyűség, lelki és testi szenvedés – az mind maga volt a pokol. Hálát adok az Istennek, hogy adott nekem annyi erőt, akaratot, hogy végig tudtam csinálni – ez maga csoda. Ez az akarat és erő a mai napig bennem van.

1917. május tizenhetedikén születtem, Miskolcon. Az apai nagyszülőket nem ismertem. Az anyai nagyszülők ága kimondottan zsidó arisztokrata mind. Persze voltak korcsok is már a későbbiekben. Az anyai nagyapám, akit nem ismertem, nagyon szép ember volt. Gazdatiszt vagy valami ilyesmi volt. Különböző helyeken laktak, mert mindig máshova kellett mennie, de saját földbirtoka is volt több helyen, hogy hol, azt nem tudom [lásd: a földművelés szerepe].

Anyai nagyanyámról tudok csak igazán, a többiről nem. Igazi nagyasszony volt, báró Hazai Samu féltestvére, aki – azt hiszem – honvédelmi miniszter is volt. Rokona volt nagyanyámnak Kodály Zoltán első felesége, Weiss Alice és doktor Bársony Jenő neves nőgyógyász professzor is [Kodály Zoltánné Sándor (Schlesinger) Emma (Baja, 1863 – Budapest, 1958): zeneszerző, műfordító. A 20. század első éveiben Bartók Béla, majd Kodály Zoltán tanítványa (zeneszerzés). Önálló népdalgyűjtő munkát is végzett. Balladák, népdalok szövegét fordította németre; Bársony Jenő (Miskolc, 1894 – Budapest, 1969) – orvos, szülész-nőgyógyász, egyetemi tanár; lásd még: Weiss Alice-kórház. – A szerk.].

Nagyanyámnak itt van a képe a falon. Négy fia és négy lánya született, de a lányokat nem szerette. Szóval egy nagyon nagy család volt, külsőleg minden tagja nagyon szép volt. A nyolc gyereknek, köztük az édesanyámnak is, házitanítója volt. Iskolába nem jártak, a házitanítóik mindenre a világon megtanították őket. Nagyanyám úgy nevelte a fiúkat, hogy mindegyiknek jó diplomája legyen. A fiúk és feleségeik mind kitértek, a nevüket magyarosították, karriert csináltak, a gyerekeiket keresztényként nevelték – s én mostanában ezt elfogadom. Annyiból segített rajtuk, hogy minket deportáltak, őket nem. Nagyszüleim is magyarosítottak, de megtartották a vallásukat. Zsidó temetőben nyugszanak.

Nagyanyám gazdag volt, és nagy társadalmi életet élt. Még nyolcvanéves korában is báró Madarassy-Beckkel táncolta végig az éjszakát [Báró Madarassy-Beck Marcell (1873–1945) – ügyvéd, bankár. 1897-től a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank igazgatója, 1913-tól alelnök-vezérigazgatója volt. A dualizmus végén, majd a Horthy-korszak gazdasági életében vezető szerepet játszott. 1924–1944 között az intézet elnök-vezérigazgatója, a Magyar Nemzeti Bank főtanácsosa volt. 1911-ben báróságot kapott. 1944. március végén a németek letartóztatták, a kistarcsai internálótábor után Mauthausenbe deportálták, ott pusztult el. – A szerk.]. Szobalánya és szakácsnője volt, de ha nem tetszett neki valami, cselédjeit – nemigen akarom elmondani, mert megutálja az ember a zsidóságot – kiköttette. Egy gyönyörű szép, gonosz asszony volt.

Volt egy csomó gyereke a nagyanyámnak, és senki nem kellett neki, csak az Imre bácsi, az a fia, aki egy link volt, egy semmi volt. Iskolába járt, de nem volt szakmája. Nem dolgozott, semmit sem csinált. Volt egy legénylakása, egy garzonja, volt egy pincsije és egy szobainasa. És telefonja, ami nagy dolog volt akkor, és egyebet sem csinált, csak ült és telefonált egyik bárónak, másik grófnak. Hogy igaz volt-e, amit beszélt a telefonba, nem tudni. Társaságba járt. Ebből állt az élete. Aztán halálosan beleszeretett Ilonába, egy jómódú családból származó lányba, akit feleségül vett. Egy lányuk született, Vera, aki később Amerikába költözött. Imre bácsi halt meg legfiatalabban a testvérek közül, betegségben, az 1940-es években, hatvan év körül volt.

Nagybátyáim közül Pista bácsi volt az, akit anyám igazán imádott. Többdiplomás mérnök volt. Nagyon közel voltak egymáshoz. Tragikus dolog történt vele. Rajongásig szerette csodaszép feleségét, aki megcsalta, és akkor elváltak. Válása után Pista bácsi elvett egy nagyon gazdag miskolci nőt. Egyszer lejött hozzánk Pestről Miskolcra, ott aludt egy napot, jött vele a sofőr egy fantasztikus kocsival, jött az új feleség, akit nem szeretett, és ott voltak nálunk. Nyolc éves voltam. Ritka dolog volt az 1920-as években, hogy valakinek drága kocsija és sofőrje van. Reggel, amikor fölkeltek, anyám azt mondta neki: „Pistám, nagyon vigyázz! Nagyon féltelek, nagyon rossz álmom volt. Azt álmodtam, hogy nekimentél egy szénakazalnak, és bajod lett. Vigyázz, Pista! Vigyázz!” Ma már ezeket a megérzéseket én is elfogadom, mert bennem is megvannak, pontosan ugyanígy. Elindultak. A sofőr vezette a kocsit, ő mellette ült, háta mögött a felesége. Egyszer csak jött az édesanyámhoz a testvére, Mariska néni, aki nem messze lakott tőlünk, hogy értesítették, menjenek Hatvanba, mert a fivérük karambolozott és meghalt. Még mindig előttem van, futkos a hátamon a hideg, borzalom volt! Rögtön elindultak. Hatvanban van egy híd, ahol nekiment a korlátnak, ami elvágta a nyakát, rögtön szörnyethalt. Akkor már ő ült a volánnál, útközben helyet cserélt a sofőrrel, akinek semmi baja nem lett. A felesége kirepült a kocsiból, de rendbe hozták. Pista bácsi meghalt. Annyira szerette az első feleségét, hogy a képét mindig a mellényzsebében hordta, akkor is ott volt a kép a szívénél. Egy lányuk volt, Klári, unokájuk ma neves színész.

Gyula bácsi újságíró volt. Az első világháború idején hadnagyi ruhában fényképezték le. Egy rendkívül szimpatikus, de link ember volt, aki végig ott volt az anyámmal, amikor bajban volt. Nagyon jól megvoltak, de azért volt benne némi féltékenység, hogy anyámnak három gyönyörű gyereke, neki pedig egy csúnya lánya volt. Pesten, a Városligetnél laktak. Gyula bácsi hosszú életet élt, nyolcvannyolc évesen halt meg Pesten, kábé 1967-ben.

Endre bácsi a legfiatalabb testvér volt. Fogalmam sincs, hogy hányban született. Gazdag, nagystílű ember volt, társtulajdonosa és vezérigazgatója egy elektromos gyárnak, övé volt az Andrássy-palota, ahol az irodája volt [Nem tudni, melyik Andrássy-palotáról van szó. Az Andrássy út 61. szám alatti épületet szokták mostanában Andrássy-palotának mondani, ez viszont nem volt Endre bácsi tulajdonában. Nyilván valamelyik másik Andrássy úti épületről van szó. – A szerk.]. A Városmajor utcában volt egy csodálatos villája, ahol külön vendégház is volt. Ismerték egész Európában, sőt Amerikában is. Sok-sok újságcikk jelent meg róla. Endre bácsi kék szemű, gyönyörű szép férfi volt. Viszonyt folytatott a titkárnőjével, aki halálosan szerelmes volt belé. Amikor egy társaságban bemutatták neki Darvas Lilit – aki nem azonos a színésznővel, de rokona –, már együtt is maradtak, el is vette feleségül. Nagyon szép nő volt, úgy tudom, Olaszországban öngyilkos lett érte az egyik Umberto trónörökös. Akkor ez a titkárnő gyászba öltözött, úgy járt dolgozni. Gyászolta az életét, aminek vége szakadt a nagybácsimmal. És borzasztóan haragudott a nővéremre, Bözsire is, aki abban az időben ott dolgozott, meg hát Endre bácsi testvérének a lánya. Ahogy szerette eleinte, utána szinte ellensége lett, és nagyon sok mindent tett ellene.

Lili néha bement az Andrássy útra a férjéhez, és megismerte Bözsit, aki tizenhat éves csinos, szép lány volt. Lili foglalkozott vele, és be akarta vinni abba a társaságba, ahová ők jártak, a leghíresebb emberek közé, írók, költők, színészek, tudósok közé. De a testvérem nem ment. Ki tudja, milyen más lett volna az élete?!

Lilinél az 1940-es években agydaganatot állapítottak meg. A nagybátyám akkor elhozatta Svédországból Olivecrona professzort, aki meg is műtötte, de nem lehetett megmenteni [Dr. Herbert Axel Olivecrona (1891–1980) – világhírű svéd orvos, agysebész. 1936-ban ő operálta Karinthy Frigyest, aki erről a műtétről írta „Utazás a koponyám körül” című művét. – A szerk.]. Felesége halála nagyon megviselte a nagybátyámat.

Endre bácsi 1944-ben mentesítve volt. Ezt onnan tudom, hogy amikor az egyik unokanővéremet elvitték, ott volt a határnál, ő volt, aki diszponált a fölött, hogy ki mehet, és ki nem. Ő mentette meg, ki tudta emelni a csoportból. A háború után bebörtönözték, a részletekre és az okokra nem emlékszem, nem is voltam itthon. A vagyonát természetesen elvették, a Városmajor utcai villát is.

1956-ban Ilona, Imre bácsi özvegye hozta haza a börtönből. Előtte is látogatta, segített neki. Még akkor is dekoratív nő volt. Elvette feleségül. Nyugdíjat természetesen nem kapott. Valószínűleg ki tudott menteni valamit a vagyonából. Ilona 1960 körül kiment a lányához Amerikába, aki már férjnél volt. Megbeszélték, hogy Endre bátyám utánamegy. Ez nem következett be. Nagybátyám Frankfurtban maradt, ott volt egy lakása, ott voltak a régi barátai, mind bankárok meg hasonlók. Megbetegedett, bement egy elegáns otthonba, ott halt meg magányosan az 1960-as években, nem emlékszem, mikor.

Endre bácsi rendelésére az 1940-es évek elején Csók István [1865–1961], a híres festő festett egy nagyméretű képet az idős nagyanyámról. A kép fotóeredetije meg is van [A festmény a nagymamának a képanyagban is szereplő öregkori fényképe alapján készült. Lásd a huabo002.jpg. katalógusszámú fényképet. – A szerk.] A festményt Ilona magával vitte Amerikába. Nem volt védett kép.

Ahogy már korábban említettem, nagyanyám nem szerette a lányait. A legidősebb, Irénke néni gyönyörű szép nő volt. Apjának, tehát a nagyapámnak a testvére, aki sokkal fiatalabb volt, korban hozzáillő, beleszeretett. Ebből házasság lett, tehát a nagybátyja vette el. Lett, úgy hiszem, nyolc gyerekük, csupa fiú, de nem lehetett észlelni az egészen közeli vérrokonságot. Irénke nénit hetven évesen vitték el a fél családjával együtt. Nem jött vissza senki Auschwitzból.

Jolánka néni mintegy tíz évvel volt fiatalabb anyámnál. A férje aranyműves volt. Két gyereke született, Manci és Artúr. Manci csodaszép nő volt. Egyszer elment egy kirándulásra, ott erőszakoskodott vele valami cigány, hogy jósolni akar. Azt mondta neki: „Maga harmincöt éves korában meg fog halni.” Ezen nagyon sokáig nevettünk. És amikor deportálták, harmincöt éves volt, és ott halt meg, Theresienstadtban. A nagynéném ebbe belebetegedett, zavart lett, majdnem belehalt. Nem akarta elhinni, hogy a gyönyörű lánya nincs többé.

Jolánka néni fia 1938-ban elhagyta az országot, a feleségével és gyerekével együtt kiment Izraelbe [Akkor még: Palesztina brit mandátum. Izrael Állam 1948 májusában alakult meg. – A szerk.]. A szülei 1950 táján utána mentek. Tel-Avivban laktak, örültek, hogy a fiukkal együtt lehetnek. Később Artúr családostul áttelepült Amerikába, a szülők ott maradtak, és ott is haltak meg, Tel-Avivban. Előbb a nagybátyám, Jolánka néni pedig nyolcvan évesen, talán 1967-ben. Artúr unokatestvéremnek köszönhetem, hogy 1969-ben voltam Amerikában. Meghívtak.

Mariska néni édesanyámnál idősebb volt. Miskolcon lakott, nem messze tőlünk. Ő volt a bátyám keresztanyja. Nálunk, zsidóknál a lányoknak nincs, de mi is úgy hívtuk, hogy keresztmama [Úgy tűnik, anyja családjában csak a fiútestvérek keresztelkedtek ki. Lehet, hogy Mariska néni férje volt a „koma” (szándák / kvatter), vagyis az a személy, aki az újszülöttet tartja a körülmetélésnél. A koma feladatot vállal a gyermek további sorsának irányításában, segítésében (ezért is emlegetik az interjúalanyok gyakran „keresztapaként”).  – A szerk.]. A férje valami katonaféle volt. Nagyon jómódúak voltak. Amikor lánya, Judit férjhez ment, Mariska néni is feljött Pestre. Szombatista lett. Kilencvenkét-kilencvenhárom éves volt, amikor meghalt, kábé 1967-ben. A lánya nyolcvankét éves kora körül halt meg. Szerencsés házassága volt, urak voltak.

A nagynénik és nagybácsik mindig jól éltek. A háború után is mind biztonsággal megéltek. Egyedül mi voltunk szegények, hiszen anyám egyedül nevelt három gyereket.

Nagyszüleim többször költöztek. Abban sem vagyok biztos, hogy az édesanyám, Gizella hol született 1877-ben. Nem azért, mert az anyám volt, de a legintelligensebb volt a testvérek közül. Érettségije nem volt, de hihetetlen tudás volt benne. Olyan könyveket olvasott, amelyeket mi nem értettünk. A családban is tisztelték és becsülték magas műveltségéért, a testvérei is, mindenki, aki ismerte. Emlékszem, volt egy költő még Miskolcon, volt valami baráti köre is. Nálunk az egyik szoba teljesen tele volt könyvvel. Egyszer jött ez a költő hozzánk, körülnézett, s azt mondta: „Hát ezt a költői rendetlenséget!” Ő még ilyet nem látott. Anyám 1965-ben halt meg. Énnekem ma talán jobban hiányzik, mint régebben. Rendkívüli asszony volt.

Az édesanyám 1901-ben ment férjhez. Nem tudom, hol ismerkedtek meg. Gyönyörű szépek voltak mind a ketten, de ott voltak a szülői aggályok. Ellenezték, mert az apám ortodox, vallásos családból származott, az anyám családja neológ volt, ők már nem voltak olyan vallásosak.

Édesapám MÁV-tisztviselő volt. Nem éltek rosszul, mert egy fényképen anyám tele van ékszerekkel. Minden volt addig, amíg ki nem tört a háború [az első világháború]. Jött kilenc terhesség, de édesanyám nem tudta kihordani a gyerekeket. Aztán tizedik alkalomra, 1911-ben megszületett a nővérem. Sikerült, szép baba volt. 1914-ben született a bátyám, akit apám már nem szeretett. Behívták katonának, de nem tudom, melyik fronton volt. 1917-ben, amikor én születtem, anyám negyven éves volt. Háború volt, engem már nem akartak. Mégis, amikor megszülettem, és meglátott az apám, azt mondta: „Én nem tudom, miért, de annyira örülök ennek a gyereknek.”

Apámat nem ismertem. A fronton fejsérülést kapott. Évekig ápolták. Öt éves voltam, amikor 1922-ben, Gyöngyösön meghalt. Ott is temették el a zsidó temetőben. A háború után kerestük a sírját, de már nem találtuk meg. Ami nagyon-nagyon hiányzik nekem ma is, és egyre jobban, hogy nem ismerem, mi az, hogy apa, apai szeretet meg apai simogatás. Hiányzik az életemből. Nincs emlékem róla. Ott maradt édesanyám negyvenöt évesen. Három gyereket kellett fölnevelnie. Se nyugdíj, se jövedelem, a világon semmi pénz, az ékszereken és a házon kívül semmi nem maradt. Amikor meghalt az édesapám, édesanyám hármónkat leültetett a díványra, és énekelt nekünk: „Kidőlt a fa mandulástól” – erre emlékszem [Ismert magyar nóta első sora: „Kidőlt a fa mandulástól, /  Elválok én a rózsámtól. / Úgy elválok én szegénytől, / Mint ősszel fa levelétől / Elválik. – A szerk.]. Soha nem sírt előttünk. Apánkról pedig egyáltalán nem mesélt. Soha. Nem mutatta előttünk a fájdalmát.

Már apám halála előtt nagyon beteg lettem. Csonttuberkulózis lett a bal karomban, az egy pokol volt. Drága anyám minden héten járt föl velem Miskolcról Pestre az orvosokhoz, a kórházakba, és mindent megtettek a karomért, hogy megmenthető legyen. Nyakig gipszben az a csepp gyerek, a kínok kínját kellett ötéves koromban elszenvednem. Azt mondta az orvos, kecsketejet kell innom, ennél jobbat nem tud. Most is mondják. Nem bírtam meginni, erőszakkal itattak meg. Amikor az apró kis csontok jöttek ki a karomból, le kellett fogni, mert ki kellett húzni azokat a csontocskákat. Már olyan állapotban voltam, hogy több orvos véleménye az volt, le kell vágni a karomat, mert ez csak rosszabb lehet. Anyám azt mondta, nem vágatja le a karomat, inkább a villamos alá fekszik. Nem engedi, hogy a gyerekének fél karja legyen.

Egyszer csak mondják az anyámnak, hogy van valahol egy csodarabbi Miskolc környékén, reb Steiner Saje [Reb Steiner Saje (1851–1925) – rabbi Bodrogkeresztúron (Zemplén vm.), ahol 1726-tól éltek haszid telepesek, és akikből komoly hagyományokkal rendelkező közösség alakult ki, s ahol a 20. század elejére a zsidó lakosságnak országos hírű iskolái voltak. Már életében csodarabbiként tisztelték bölcsessége és jótékonysága miatt, nemcsak a zsidó közösség, hanem a keresztények által is messze földön elismert ember volt. Nevéhez több csodás történet fűződik, a helyi mesékben és mondákban is fontos szerepet kapott. Sírja a falu dombján ma is ismert zarándokhely, ahol cédulákra írt kérelmeket hagynak a sírra tett kavicsok alatt. – A szerk.]. Aki volt nála, mindenkinek segített. És akkor elmentünk a csodarabbihoz. Erre úgy emlékszem, hogy ott ült az asztalnál egy nagy, fehér szakállú ember, és kérdezte, mi van. Mondja az anyám, hogy ez van, egyedül van a gyerekekkel, a férje meghalt, a karomat meg le akarják vágni. A rabbi adott nekem két kockacukrot, lehajtotta a fejét és imádkozott. Aztán fölnézett, és azt mondta az anyámnak: „A gyerek meg fog gyógyulni. A gipszet vetesse le! Én imádkoztam. Van, aki segíteni fog. Meg fog gyógyulni a karja.” Hazamentünk, levetettük a gipszet, de állandóan iszonyú fájdalmaim voltak. Egyszer a diófa alatt feküdtem, amikor bejött az udvarra egy asszony, nem tudom, ki volt, vagy mi volt, talán román, és kérdezte anyámtól: „Mi baja van a gyereknek?” A válasz után kivett egy csomó növényt a szatyrából, és azt mondta: „Itt van ez a növény, ezt főzze ki! Amilyen forrón a gyerek elbírja, a karját tegye bele, és áztassa naponta többször, addig, amíg ki nem hűl.” Ez meg is volt. És látja az én drága anyám, hogy már nem jönnek a csontok. Amikor pedig fel kellett jönni Pestre az orvoshoz, összegyűltek többen, és azt mondták, ilyet ők még nem láttak. Ez egy csoda volt. Hát persze hogy én azóta hiszek is. Meggyógyult a karom teljesen.

Tízen-nem tudom, hány éves koromban újra kiújult. Akkor az orvosok gyógyították meg, mert az már nem volt ugyanaz, nem volt olyan súlyos. Sőt, 1954-ben is kiújult, akkor viszont újra nagyon súlyos volt.

Miskolcon a Martin-telepen laktunk. Úgy emlékszem, ez egy új rész volt, kertes családi házakkal. Nálunk óriási szobák voltak, egy hatalmas zárt folyosó, és volt még külön egy kis ház, a nyári konyha, meg nagy kert, nagy udvar. Eredetileg két szobánk volt, és egy nagy konyha, amiből lett a harmadik szoba. A nyári konyhában főztünk. Fürdőszoba nem volt, vécé kint, nekünk volt külön egy kicsi. Csatorna nem volt az utcában. Kút volt. A konyhában fürödtünk, onnan mindig a hátán vitt be a szobába az én drága anyám. Minden nap lemosott, és úgy tett az ágyba.

Édesapám halála után egy szobában aludtunk mind a négyen, de mindenkinek volt külön ágya. Volt egy ebédlőnk, ami nagyon szépen volt berendezve, az akkori divat szerint, valami zöld plüss kárpitozással. Minden bútor meg minden berendezés szép volt, jó volt. Azokat nem adta el anyám.

Amikor megnősült a fiam, miskolci lányt vett el, az esküvőjükön elmentem megnézni, milyen most az a nagy ház. Hát, nagy csalódás volt, mert az a ház nem volt olyan nagy, az a kert nem volt olyan nagy kert, az udvar sem volt olyan nagy, mint amire emlékeztem.

A Martin-telepen nagyon egyszerű emberek éltek. Mi is szegények voltunk. A Thököly úton laktunk, az utca végén volt az egyetlenegy zsidó fűszeres, a Mann bácsi. Ők meg mi voltunk csak zsidók, de mind nagyon szerettek bennünket. Mert az én édesanyám a semmiből mindig annyit főzött, hogy az egész utca evett belőle. Egyszer történt csak, hogy Élesék betörték a veranda ablakát és zsidóztak: „Menjetek Palesztinába!”

Édesanyám mindig hitelbe vásárolt, s amikor tudott, akkor fizetett. Olyan hat-hét éves lehettem, amikor a születésnapján meg akartam ajándékozni. Elmentem Mann bácsihoz, és mondtam, adjon egy tábla csokoládét. Hazavittem anyámnak: „Ezt hoztam a születésnapodra.” Szegénykém úgy kiabált velem: „Hát én most fizessem meg a csokoládét? Vidd vissza rögtön!” Visszavittem.

Azt tudom, hogy anyám igyekezett mindenre megtanítani bennünket. Hogy megszokjuk, evés közben ne tegyük szét a karunkat, ezért könyvet tettünk a hónunk alá. Hogy egyenesen járjunk, ezért a könyvvel a fejünkön gyakoroltunk. Amikor följöttünk Pestre, akkor múzeumokba vitt, megmutatta Feszty Árpád körképét [A mai Szépművészeti Múzeum helyén állt az a Feszty Adolf építész által tervezett épület, ahol 1894-ben bemutatták a Millenniumra készített, 1800 négyzetméteres, végtelenített vászonra festett körképet, a „Magyarok bejövetelé”-t (Feszty Árpád festette számos festő – köztük Mednyánszky László és Vágó Pál – közreműködésével). A kép 1944-ben súlyosan megrongálódott, helyreállítása óta Ópusztaszeren látható. – A szerk.]. Fogta a kezünket, és mindenről beszélt, amiről csak tudott. Rendkívül intelligens ember volt.

Zsinagógába igazából nem sokat jártunk. Péntek este anyám gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás]. Az én meggyőződésem ma is az, meg akkor is az volt, hogy nekem a templom nem mond semmit se. Ahol én lakom a családommal, az van olyan tiszta, mint egy templom. Ha hiszek Istenben, akkor mindegy, hogy hol vagyok. Emlékszem, húsvétra [lásd: Pészah] voltak külön edényeink, meg volt külön minden [lásd: étkezési törvények]. Böjtöltünk is [lásd Jom Kipur]. A nagyünnepeket megtartottuk. Amikor férjhez mentem, akkor én csináltam meg, hozzánk jött az anyám és a testvérem. Szép széderesték voltak [lásd: széder]. A bátyámnak volt bár micvója. A lányoknak nem volt semmi ilyesmi [lásd: bát micvá].

A születésnapokat tartottuk. Az én drága édesanyám, nem tudom, miből és hogyan, a tizedik születésnapjára minden gyermekének ajándékozott egy kis pecsétgyűrűt. Akkor ez divat volt. Amikor tíz éves lettem, borzasztó izgalomban voltam, hogy most már én is tíz vagyok, és én is kapok pecsétgyűrűt. Egész éjjel nem tudtam aludni, a kezemet a takaró fölé tettem, s meg sem mozdultam. Vártam, hogy az édesanyám hajnali ötkor, amikor születtem, bejön. Meg is kaptam a kis pecsétgyűrűmet. Micsoda boldogság volt! A gyűrű aztán az évek során elveszett. Egyikünké sem maradt meg.

Nem tudom, miből éltünk. Ott volt a jómódú nagyanyám, ott voltak anyám jómódú testvérei, de senki nem segített. Úgyhogy fogta édesanyám az összes ékszerét, hogy fölhozza Pestre, értékesíti, és abból lesz majd tartaléka, hogy fel tudjon nevelni minket. Megérkezett Pestre, és amikor keresi az ékszereket – nem voltak meg. Ellopták még a Keletinél, ahogy leszállt. Sok ékszere volt, egy zacskóban tartotta.

Látni a fényképen is, hogy anyámból egy szegény asszony lett. Csak a gyerekeiért élt. Nem törődött magával semmit. Nem is törődhetett. Emlékszem, még kicsi voltam, amikor először kaptam új matrózruhát meg egy kis szoknyát, végigmentem az utcán, hogy mindenki nézze meg. Öltözködni nem volt miből. Azt se tudtam, mi a tavaszikabát, meg mi a télikabát, mert nekünk nem volt külön. Elemista koromban még sírtam is, hogy a fűszeres Mannék gyereke télen gumis csizmában jár, ami akkor dívott, és hogy nekem olyan kell. Nem lehetett. Hát így éltünk. Így nevelt fel minket anyánk. Nem tudom, miből, még iskoláztatott is bennünket.

Mondták neki, hogy valamit csinálnia kellene, de nem értett semmihez. Miskolcon volt egy gazdag zsidó kereskedő, a Kornis. Rábeszélték, hogy tőle kaphat hitelbe ruhaneműket, azt eladhatja, abból lesz pénze. Drága lelkem, elment a Kornishoz, aki adott kabátokat, ruhákat, ezért egy váltót kellett aláírnia, de a váltó nem volt kitöltve. Sajnos, amit eladott, nem fizették ki, azt mondták, majd megadják. Nem adták meg. Ott csapták be, ahol akarták. Úgyhogy a házunkat el akarták árverezni. Ekkor a vezérigazgató nagybátyám, Endre bácsi azt mondta, hogy ő kifizeti a házat, és a három gyerek nevére íratja. Így a házunk megmaradt.

1928-ban Pestre jöttünk. A nővérem itt dolgozott. Anyagi okok miatt abba kellett hagynia a tanulást, és nem érettségizett le. Akkor azt mondta Endre nagybátyám, hogy jöjjön fel Pestre, felveszi az irodába. Attól kezdve Bözsi az Andrássy-palotában dolgozott, kapott annyi fizetést, mint a többiek, és azt rögtön küldte haza Miskolcra, anyámnak. A tizenhatodik évében volt. A gazdag nagyanyámnál lakott, aki elfogadta ezt a szép unokáját. Ha jól emlékszem, ötven pengőt keresett Bözsi havonta. Az azért valamit ért. Ezt a pénzt küldte haza. Neki Pesten megvolt mindene. Édesanyám ebből a pénzből a nővéremet öltöztette, ő vásárolta meg a ruháját, a cipőjét, a világon mindent, és a nővérem még most is azt mondja, hogy ő keresett ránk. Nem! Ő saját magára keresett igazából, mert a mama őrá költötte. A legdrágább dolgokat vette, például egy barna lakkcipőt, akkor az nagy dolog volt! Anyám egyik testvére meg is jegyezte: „Minek egy árva lánynak lakkcipő?!”

Rákospalotára költöztünk, és a zsidó Mayeréktől béreltünk egy földszintes lakást [Rákospalota 1950-ig önálló település, 1923-tól rendezett tanácsú, 1929-től megyei város volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, lakosainak száma 1930-ban 43 000 fő volt. – A szerk.]. Egy szoba, konyha, nem volt más. Többet nem tudtunk fizetni. Mind a négyen ott laktunk. Az ott töltött néhány év nagyon kedves emlék.

Mivel az elemi iskolát Miskolcon, a Martin-telepen jártam, és mivel egyetlen zsidó voltam az osztályban, hittant nem tanultam, mert egy személyért nem hoztak ki egy hittantanárt. Nos, amikor följöttünk Pestre, hittanból semmi jegyem nem volt. Akkor már polgáriba jártam, fölhívatták Miskolcról az igazgatót, és személyesen kellett megmondania, hogy egy gyerekért nem volt hittan. Fogalmam sem volt semmiről, a zsidó betűket sem ismertem. Elfogadták, de különbözetit kellett tennem.

A rákospalotai polgári iskolába jártam, az osztályban volt több zsidó kislány. Volt ott rossz is, jó is. Pólya Irma volt az osztályfőnököm, akit soha nem felejtek el. Pólya Tibor [1886–1937] festőművésznek volt a húga, egy öreglány, aki engem imádott, én is imádtam. Ha az édesanyám bement szülői értekezletre, úgy dicsért, hogy az nem igaz, csak a legjobbakat mondta rólam. Mert az ő tantárgyaiból nagyon jó voltam, magyart és történelmet tanított. De volt egy földrajztanárnőm, már nem emlékszem a nevére, magas, nyúlánk nő, kipécézett, és folyton megzavart, úgyhogy amikor föl kellett állnom felelni, megbénultam. Éreztem, hogy gyűlölet van benne. Antiszemita volt. Féltem tőle.

Az iskolában volt barátnőm, zsidó is és nem zsidó is. Volt, amikor elmentünk egymáshoz, de olyan szoros, tartós barátság mégsem alakult. A testvéreimmel jártam teniszezni, nagyon szerettem, egészen férjhezmenetelemig játszottam. 1932-ben Rákospalotáról beköltöztünk Pestre, a Szív utcába, ahol két nagy szobánk volt teljes komforttal. Befejeztem a polgárit, más élet kezdődött.

Beiratkoztam egy kereskedelmi szaktanfolyamra a Teréz körút 44-ben. Magániskola volt. Fizetni kellett érte, de hogy miből fizettük, nem tudom. Antiszemitizmust nem éreztem soha, azt hiszem, a tulajdonosok is zsidók voltak. Itt lettek barátaim. Még kislány voltam, tizenhat éves, és nagyon sokat jelentett nekem – ma is – a külsőm. És nem volt egy igazán szép ruhám. Volt egy fekete körömcipőm, annak a bőre is kezdett szétnyílni. Azt befestettem fekete krémmel, hogy valahogy kinézzen. Mindez gátlást okozott. Az iskola vegyes volt, fiúk, lányok jártak oda [Noha a kereskedelmi szaktanfolyamokat elsősorban lányok számára szervezték – lásd: női kereskedelmi szaktanfolyamok –, az első világháború után nyilván voltak olyan magániskolák, ahova nem csak lányokat vettek föl. – A szerk.]. Volt egy fiú, akinek nagyon tetszettem, ő is tetszett nekem. De mindig zavarban voltam, ha én mentem el előbb, nem köszöntem el tőle.

Ebben az időben lehetőségem volt Miskolcon részt venni az újságíróbálon. Édesanyám jóban volt egy orvos házaspárral, akik meghívtak. Doktor Róbert kezelt még kislány koromban. A miskolci nagynénémmel, Mariska nénivel voltam, ő kísért el. A nővérem estélyi ruháját vettem fel, mert neki már volt, hiszen dolgozott. És megjelent az újságban egy hatalmas cikk – sokáig megvolt –, hogy egy pesti lány lett a bálkirálynő. Én voltam, igen.

Titkárnőnek tanultam, elsősorban gyors- és gépírást. Gépírni csak két ujjal tanultunk, de gyorsírással még most is le tudom írni a nevemet. Nagyon szerettem mind a kettőt. Egy évig tartott, tizenhét évesen végeztem. Meglett a papírom.

El akartam helyezkedni. Anyámmal nem is beszéltünk róla, nagyon önálló akartam lenni. Először elmentem egy hirdetésre a „Hitel” szerkesztőségébe. Láttam, hogy egy helyiségben millióan állnak, mondom, én ezt ki nem várom, megpróbálom majd máshol. Megpróbáltam, mint kiderült, mindenütt ez volt a természetesen.

Valahonnan ismertem egy mérnökházaspárt. Nagyon arisztokratikus család volt. Voltak gyerekeik, mégis magázták egymást. Jártam hozzájuk. A férfi azt mondta, hogy elhelyez. Ingatlanközvetítő irodája volt a New York palotában egy társsal. Oda felvettek. Gondoltam, gyakorolni fogom a gépírást, már azért is jó. Nem is kellett mást csinálnom. Mind a kettő nagyon jóképű ember volt. Én pedig igen szép lány. Talán két hete voltam ott, ültem az íróasztalnál, amikor a mérnök átnyúlt a hátamon, és letett elém egy nagy doboz csokoládét. Nem tudtam, milyen szándékkal, eszembe se jutott. Örültem neki. Köszönöm szépen. Utána pedig a társa azt mondta, hogy várt egy hölgyet ide, de nem jött, nem baj, megesszük mi, amit fölhozatott. Volt ott minden, amit ember megkívánhat – az italtól kezdve a finom ennivalóig minden. Megterített az egyik íróasztalon, és mondta, hogy üljek én is le, egyek és igyak vele együtt. Örültem, nagyon ízlett. Nálunk nem volt szokás alkoholt inni, nem voltam szokva ilyesmihez. Hamar furcsán éreztem magam. Mondták, feküdjek le, majd magamhoz térek. És hallom, ahogy ott fekszem, hogy mondja ez a mérnök a társának: „Hozzá ne merj nyúlni!” Hát én annyira naiv voltam, nem gondoltam, hogy ez valamiért van. Amikor fölkeltem és hazamentem, elmondtam az anyámnak, aki azután nem engedett többé oda.

Mit csináljak? Olvastam az újságban, hogy doktor László István törvényszéki titkár fölvenne egy segítséget. A feleségének elegáns szalonja volt. Jelentkeztem, anyám megint nem tudott róla. Egyből felvettek. A László doktor diktált, majd amikor az irodában végeztem – egy lakásban volt minden –, átmentem a szalonba, hogy varrni tanuljak. Így állapodtunk meg. Fizetést nem kaptam.

Akkor még nem éreztem annyira a súlyát, hogy zsidó vagyok. Mindenkit szerettem, aki ember volt. Soha nem jutott eszembe, hogy kinek mi a vallása, de ott, a László doktoréknál, igen. Mindig hallottam a zsidózást. László doktor egy kimondottan magas, gyönyörű férfi volt, abszolút nem zsidós. Jöttek a szülei. Fogorvos volt a papája és a mamája is, és olyan tipikus zsidók voltak, hogy én gyerekszemmel csak néztem és elgondolkodtam. Gyakran jött a felesége húga, külföldön volt a férje, csinos, elegáns nő volt, húszon-valahány éves. Kékróka lógott a nyakában [A kékróka kékbe játszó színű szürke sarki róka prémjéből készült nyakbavaló, az első világháború után igen drága prémféle volt Európában. – A szerk.], télen mentek Olaszországba, síelni jártak. És jöttek az ő szülei is, hát a papa ott is tipikus zsidó volt.

Akkor tizenhét-tizennyolc éves voltam, gondoltam, valahogy meg kell kérdeznem, miért zsidóznak, amikor ők is onnan származnak. Nem tudom, hogyan került rá sor, amikor azt mondtam: „Hát igen, már ez rendszerint így szokott lenni. A kitért zsidók a legnagyobb antiszemiták.” Na, akkor megmerevedtek, és ki lettem rúgva.

Azt hiszem, már akkor is fanatikusan zsidó voltam. Volt néhány próbálkozásom még a munkával, amíg férjhez nem mentem.

Ebben az időben volt egy udvarlóm, egy a sok közül, Türk Barnabás Henrik, akit csak Pubinak hívtunk. Még nem végzett, jogásznak készült. Az Irgalmasok mellett laktak, ott az az óriási ház az övék volt. Nagyon gazdagok voltak. Az utcán ismerkedtünk meg. Hozzánk fel sose hívtam, taxival jött értem, úgy mentünk mindenhova. Volt egy bátyja, aki már bent volt abban a rettenetes pártban, a nyilas pártban. Rajtam mindenki látja, hogy zsidó vagyok, én nem tudom felismerni rögtön. Egyszer összetalálkoztunk a bátyjával, aki rám nézett, és azt kérdezte Pubitól: „Te zsidó lánnyal jársz?”

Amikor kettesben maradtunk, azt mondtam: „Pubi! Tudom, hogy ki vagy, tudom, hogy hova jársz, tudom, hogy gyűlölsz bennünket. Magyarázd meg nekem, hogy miért! Hogyha elfogadható, lehet, hogy én is tudomásul veszem.” Azt mondja: „Nézd meg, hogy minden bankban zsidók vannak, minden bankár zsidó.” Én a nagy pofámmal: „Igen? Ne mondd! Hát szégyelljétek magatokat! Ti miért nem lehettek azok? A zsidók kisebbségben vannak, alig van egypár zsidó, ti meg itt vagytok rengetegen, ti miért nem tudtok aktivizálódni? ” Így pofáztam akkor már. Nem tudott választ adni. De a hóna alatt ott volt a nyilas újság. Azt mondja: „Volna egy javaslatom. Mi a véleményed? Menjünk ki Bécsbe, és ott esküdjünk meg!” Mondom: „Én, veled? Hát csak nem képzeled?!” És még mit tudom, miket mondtam neki. Pubi szégyellte azt, hogy az apjának hatalmas üzlete van, mert akkora a zsidóknak szokott lenni.

Amikor a deportálásból hazajöttem, olvastam az újságban, hogy Türk Barnabás Henriket fölakasztották. Elérte a sorsa. Azt nem tudom, hogy a bátyjával mi történt. Szóval ez egy kész regény!

Amikor Pubival szakítottam, az Andrássy úton megismerkedtem egy festőművésszel, Kling Györggyel [(1894–1989) Munkácsy- és SZOT-díjas – A szerk.]. Bevitt egy kiállításra a Képzőművészeti Főiskolára. Műterme volt az Akácfa utcában. Feljártam hozzá. Édesanyám figyelmeztetett, hogy ez mivel járhat – de nem történt más a csókolózáson kívül. Kling zsidó volt és nagy kommunista, elvett egy svéd nőt, aki aztán megmentette.

Mielőtt az uramat megismertem, 1938-ban egy dúsgazdag szőrmekereskedő udvarolt nekem, Barbier László. Még a szüleinek is bemutatott, akik az akkor épült Madách házakban laktak [Wälder Gyula által tervezett jellegzetes háztömb Budapesten, a Károly körúton. – A szerk.]. Gyönyörű kékrókát kaptam tőle, amit saját kezűleg varrtam fel a fekete kosztümöm gallérjára és zsebeire. Igen elegáns volt. Amikor az anyja meglátta rajtam a kékrókát, lekicsinylően, utálatosan azt kérdezte a fiától: „Ezt is tőled kapta?” Erre én megsértődtem. Pedig szerettem, de elhagytam. Nem jött vissza a háborúból. Ezt a kékrókával díszített kosztümöt viseltem három év múlva a polgári esküvőmön.

A nővérem, Bözsi 1911-ben született, Miskolcon, most kilencvennégy évesen is jól van. Mindenki nagyon örült neki, hiszen édesanyámnak ő volt a tizedik terhessége, és az első gyerek, akit meg tudott szülni. Anyám már ötéves korában beíratta iskolába, és egészen a harmadik kereskedelmi [lásd: kereskedelmi iskolák] végéig Miskolcon tanult. Gyalog járt be a Martin-telepről a város központjába. Messze volt az iskola. Az édesanyám féltette a gyönyörű szép lányát, ezért nagyon szigorú volt vele.

Amikor 1928-ban Pestre költöztünk, újra együtt volt a család. Amikor bejött a numerus clausus, Bözsi volt az első, akit a nagybátyám elbocsátott [A nagybácsi nyilván a zsidótörvények hatására mondott föl unokahúgának. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Én megértem, mert veszélyeztetve volt ő is. De az anyám nem tudta megérteni, hogy a mi anyagi helyzetünkben elbocsátotta a testvére gyerekét. Elment hozzá, és a sofőrje előtt kiabálta: „Endre, állj meg! Beszélni akarok veled! Hogy tehetted? Nem szégyelled magad? Magamra hagysz? Mit csinálok a gyerekeimmel? A testvéred vagyok!” Endre bácsi megígérte, hogy továbbra is adja azt az összeget, amit Bözsi nála keresett. Így volt két hónapig, úgy tudom, aztán elmaradt.

Ezután Bözsi valahonnan szerzett egy varrógépet, és gépi hímzéseket csinált. Nagyon ügyes volt, valamennyit keresett. Nem lehetett elhelyezkedni, egészen a [második világ]háború végéig már csak otthon dolgozott.

Míg az irodába járt, a sok jóképű és jó svádájú fiú mind neki udvarolt. De ő egy nála tizennyolc évvel idősebb férfibe lett halálosan szerelmes. Harrynak hívták, el is jegyezte. Az Andrássy úton lakott az édesapjával együtt, az egyik szép palotában volt a lakásuk. Volt egy vak testvére, aki házas volt, a feleségének – később derült ki – viszonya volt Harryval. Egyszer csak megjelent ez a nő nálunk. 1938–39-ben lehetett. És azt mondta, hogy miért kell, hogy egy ilyen szép fiatal lány egy idősebb férfihez, a sógorához menjen férjhez. Harrynak is addig beszélt, míg lebeszélte. Vége szakadt, nem vette el.

Anyám ebben az időben adta el a miskolci házat – amit Endre bácsi még annak idején kifizetett, és a nevünkre íratott –, hogy a lányait kistafírozza.

A háború után Bözsi újra talált állást egy kisebb magánvállalkozásnál, ahol ketten dolgoztak, ő és a kollégája, egy igen jóképű, nála kilenc évvel fiatalabb ember. Bözsi már harmincöt éves volt. Ez a férfi akarta a nővéremet, de ő nem akarta, végül megbeszélték, hogyha összeházasodnak, akkor igen. Ez 1947-ben volt, akkor született a fiam, épp a kórházban voltam, amikor megesküdtek. Csak polgári esküvőjük volt. A férj huszonhat éves volt, egy link, kártyázott meg nem tudom, még mit. Bözsi olyan feltételekkel ment hozzá, hogy „én otthon vagyok az anyámmal, te meg a te anyáddal”. Tehát nem laktak együtt. Nem is ismerte a családját. Nem sokáig tartott, egy éven belül elváltak. Többször nem ment férjhez, persze voltak udvarlói, barátai később is, hiszen szép és okos volt.

Nem tudom, hogy hol volt még állásban azon kívül, ahol megismerte a férjét. Az utolsót tudom, a Dózsa György úton, a SZOT-ban volt valami újságíróféle. Hosszú-hosszú éveken keresztül ott dolgozott, a lakásához közel volt, csak le kellett sétálnia, nagyon kényelmes, jó helye volt, jó fizetést kapott, és a nyugdíja is elég szép. Nyugdíjazása után még bejárt hetvennyolc éves koráig. Príma fizikai és szellemi állapotban volt.

Amíg anyánk élt, Bözsi vele lakott. Ketten voltak, édesanyám olyan volt, hogy a gondolatát is leste, teljesen kiszolgálta. Az ujját nem kellett hideg vízbe dugnia. Dolgozott, hazament, és akkor ott volt a friss vacsora, megvolt a tisztaság, minden ruhát, cipőt anyám vett. És ezt mind természetesnek vette ő is, én is, a bátyám is, anyánk is. Ehhez szoktunk.

Volt Bözsinek egy barátnője, Klári, aki egy újságnál dolgozott. Rendkívül okos, csúnya nő volt, tele vonzerővel, ragadtak rá a férfiak. Valami báró férje volt, aki disszidált. Amikor anyám már tudta, hogy meg fog halni, azt mondta: „Klárikám, kérlek, ne hagyd el Bözsit!” Ő pedig azt válaszolta: „Ígérem, nem fogom elhagyni.” Édesanyánk 1965-ben, otthon halt meg. A kórházból hazavittük, ápolónőt fogadtunk mellé. Megfulladt, annyira el volt meszesedve a szívkoszorúere. A feje végig tiszta volt. Palit és engem külön is a halálos ágyához hívott, elbúcsúzott tőlünk.

Bözsinek el volt rendezve minden. Az irodában étkezett, nem kellett főznie, szombaton, vasárnap és minden ünnepnap Klárinál volt, külön szobája is volt nála, akkor ő vásárolt, főzött, finomakat sütött, és mindent elintézett neki. A Szív utcai lakást elcserélte egy kisebbre, mert az nagy volt neki egyedül. Egy nagyon édes lakása van a Benczúr utcában. És Klárival utaztak, társaságba jártak, mígnem Klári újra férjhez nem ment. Akkor elszakadtak egymástól. Mikor Klári megözvegyült, felkereste Bözsit, de már nem volt meg a régi barátság. Klári hamarosan meg is halt.

Így élte életét a nővérem. Nagyon jól élt, és él most is. Ma, kilencvennégy évesen is igen intelligens. Bármiről lehet vele beszélgetni. Jár a könyvtárba, érdekes könyveket olvas. És évek óta kettesben külföldre utazunk nyáron, karácsonykor pedig belföldön valahová pár napra. Tud még egyedül is mászkálni, van orvosa, akinek az asszisztensnőjével jóban van, minden receptet felvisz neki. Ő ajánlott egy takarítónőt, aki egy ügyvéd özvegye, hetente jár hozzá, sokszor be is vásárol. De ő is lemegy, van egy kis húzós kocsija, és vásárol. Főz is mindennap, és nagyon jól.

Bátyám, Pali 1914-ben született, és nyolc éves volt, amikor apánk meghalt. Gimnáziumot végzett, és elektrotechnikus, később pedig mérnök lett. Őt is a nagybátyám, Endre bácsi vette fel a gyárába. Először Várpalotán volt munkaszolgálatos, 1938–39-ben [Ebben az időben még valószínűleg „rendes” katona volt, nem munkaszolgálatos. Lásd: munkaszolgálat (musz). – A szerk.]. Minden héten mentünk hozzá látogatóba, az anyám, a nővérem és én. Öt évig folyton behívták. 1942-ben nősült. Egy nagyon jómódú lányt vett el, Irént, aki ráadásul gyönyörű volt, iparművészeti főiskolát is végzett, ruhatervező volt. A két mama hozta össze őket. A Szív utcában laktunk, ők a közelünkben, a Podmaniczky utca sarkán, egy hatalmas, négyszobás lakásban – majdnem egy egész emelet volt az övék –, ami csodálatosan volt berendezve. Családi örökség volt, a sógornőm papája belsőépítész, tervezőmérnök volt, ő tervezte az összes bútort, az ebédlőt meg mindent. Olyan rézcsillárok voltak, hogy nem lehetett megmozdítani őket.

Pali ötnapos házas volt, amikor elvitték munkaszolgálatra. Több helyen volt, 1944-ben Borba vitték [lásd: bori rézbányák], megjárta a poklot, olyan helyeken volt, amit csak én tudok elképzelni, aki szintén megjárta. Végül nagyon-nagyon soványan, de szerencsésen hazajött.

1943-ban született a fia. Majdnem egyidősek a lányommal. A sógornőmet a nővéremmel együtt vitték el, jóval később, mint engem. Türkheimben voltak, hazajöttek [Türkheim (Németország) – Dachau egyik altábora volt, munkatábor, ahol a V1-es, V2-es német rakétákat szerelték össze. – A szerk.]. Szépen éltek. Tisztelték, szerették egymást, jó házasság volt. A bátyám nagyon boldog volt, amikor tíz év után megszületett a kislánya. Lánypárti volt. És a két testvér imádta egymást.

A sógornőm hatvannyolc éves volt, amikor mellrákja lett. Biztos vagyok benne, hogy azt még egy férfi nem csinálná végig, amit az én bátyám vele végigcsinált. Türelemmel ápolta, szeretettel vette körül. Öt évig nem újult ki, aztán igen, akkor már borzalmas volt. A bátyám ott maradt egyedül, a fia már megnősült, a lánya férjhez ment, ott volt egy négyszobás lakásban egy szál maga.

Nem bírta az egyedüllétet, ezért mindig utazott. Azt csinálta, hogy egyik hónapban Magyarországon utazott el valahová, a másik hónapban külföldre. Megtehette, és meg is tette, mert beleőrült volna a magányba. Talán Balatonfüreden történt, hogy sétált a parton, ahol látta, hogy egy fiatal nagymama két gyerekkel szaladgál, beszélget, labdázik. Csatlakozott hozzájuk. Nagyon jóban lettek, egy rendkívül intelligens közgazdásznő volt. Hihetetlen szép barátság szövődött közöttük. Soha nem láttam ilyen boldognak a testvéremet. Kedves, csodálatos asszony, most is tartja a kapcsolatot a bátyám lányával, és nekem is szokott írni. Állítólag csak barátság volt közöttük, de majdnem minden nap jött, hozott neki ebédet, csináltak közös programot.

Egy nap azt mondja az asszony, most nem tudok eljönni hozzád. A lányaival és az unokáival élt együtt, valami közbejött. A bátyám nem maradt otthon, kiment a meccsre. És amikor jött hazafelé gyalog, nem tudom, melyik hídon, hozzácsapódott valami fiatalabb ember, akivel a meccsről beszélgettek olyan elmerülten, hogy nem vették észre a közeledő autót. Az a férfi elugrott, de Palit elgázolták. A fején ment át az autó. Ott halt meg. Mi éppen Szicíliában voltunk a nővéremmel. Az Odeont mentünk megnézni, s a buszról szálltunk le, amikor Bözsi azt mondta, nem érzi jól magát, nem tud jönni [Valószínűleg a szegesztai hellenisztikus színházról van szó. – A szerk.]. Rosszul lett. Mint később megtudtuk, akkor gázolták el a bátyámat. Megérezte? Hát biztos.

Amikor hazaértünk, a fiam és a menyem várt a repülőtéren, s mi úgy el voltunk telve a sok mesélnivalóval, hogy nem is vettük észre, milyen idegesek. Hazaértünk, ott volt az egész család, és látom, hogy lassan vonul ki mindenki a szobából. Csak a nővérem, én és a fiam maradt bent, aki mondta: „Anya! Pali bácsi meghalt.” Mondom: „Dehogy! Hát nem!” Azt mondja: „De igen. Elgázolták.” Nem is tudom, akkor mit éreztem. Azt hiszem, infarktust kaptam. Aztán kitört belőlünk a zokogás, és őrjöngtünk. Bejött a család, borzalmas volt.

Ez 1991-ben történt. Pali még abban az évben a nővéremmel Izraelbe akart utazni, már minden megvolt hozzá. És boldog volt evvel a nővel. Megtalálta az egyensúlyát. Olyan társat kapott, aki rendkívül helyes, bájos, finom, nagy tudású, intelligens, hozzá való volt minden téren, akinek sikerült feledtetnie a régi szenvedéseket, a magányt. És akkor, pont akkor volt valami dolga… Hát a sors keze.

A bátyámat nem zsidó temetőben temették el, a köztemetőben van egy parcellában [Rákoskeresztúri új köztemető, Budapest. – A szerk.]. A felesége urnáját is ide tették. A gyerekeik csináltattak egy kis sírkövet.

1941-ben mentem férjhez. Bandival Várpalotán ismerkedtem meg, 1939-ben, ahol ő is és a bátyám is munkaszolgálatos volt. Rendszeresen jártunk oda. A laktanyában nem fogadhattak bennünket, volt egy zsidó család a városban, oda mehetett mindenki, aki fogadta a családját. Mindig a nővéremmel voltam, aki sokkal szebb volt, mint én, de én élénkebb, beszélgetősebb voltam, szóval jobban észrevettek. Körülöttem zsongtak a fiúk, akik diplomások voltak, és ezt én természetesnek vettem.

Láttam, hogy ott van egy fiú, aki egyáltalában nem volt szép férfi, és egy másik vigasztalja. Hát aztán kisült, hogy ez mind énmiattam volt, mert engem akart volna, de látta, hogy körülfogtak. Végül még Várpalotán hozzám csatlakozott, nem érdekelte semmi, és le nem tudtam rázni. Hideg volt, de sétáltunk, beszélgettünk. Elkísért az állomásra. Mandulagyulladásom lett, negyvenfokos lázam volt, ott ájultam el a fürdőszobában. Közben mondja a nővérem, hogy fölhívott minket telefonon ez a fiú, és mondta, hogy el akar jönni látogatóba. Mondta neki, ne jöjjön, mert nagyon beteg vagyok. Egyszer csak csengetnek, és bejött. Hát ilyen volt, ráragadt egy nőre – de minden nőre. A bátyám még mondta is nekem: „Mit akarsz evvel? Ennek minden állomáson van szeretője. Ez egy olyan.” De rám ragadt, és nekem nagyon szimpatikus volt. Amikor már nem lehetett kapni semmit, se kenyeret, se mást, ő hozott. Anyám nagyon megszerette, olyan behízelgő volt. Szóval volt valami charme-ja. Abban az időben is tele volt nőkkel.

Gazdag zsidó családból származott. 1912-ben született, amikor elvett, huszonkilenc éves volt. Az anyja gyönyörű osztrák nő, nem volt zsidó, de át kellett térnie a zsidó vallásra, mert az apósom azt mondta, hogy csak akkor veszi el. Hitler-származék volt, egy városból valók. Maga nem fogja elhinni! Más se hiszi el, hogy az uram Hitler-származék. De zsidónak született, később még a csömöri hitközség titkára is volt. Sokkal erősebben tartotta a vallást, mint én. Minden szokást ismert, tudott, be is tartott, és mi közösen is sokáig megtartottunk mindent. Hozzánk jött mindenki. Anyám haláláig [1965] így volt.

Az anyja csodaszép asszony volt, de szinte belebolondult, annyira nehezen vállalta el a zsidóságot. Állandóan ment, és adakozott a katolikus meg református egyháznak. Egyébként a gyerekek csúnyák voltak, de okosak. Az uram is, de a húga, Gizi egy lángész volt. Kis vézna, s több esze volt, mint bárki másnak. Tulajdonképpen anya nélkül nevelkedtek, Bandi kilenc éves volt, amikor meghalt az anyja. Akkor az apja alkalmazott valakit, hogy törődjön a gyerekekkel, végül aztán el is vette. Nem szerelemből, csak azért, hogy gondoskodjon a két gyerekéről. Hat évvel később meghalt, a fia tizenöt éves volt.

Nagy család volt az övék. Hatalmas házuk volt Csömörön. Mindenfélével foglalkoztak. Az egyik nagybácsi a legmagasabb katonai rangban volt, amit az első világháborúban kapott. Ez nem volt gyakori, zsidó tiszt. A húgának, Gizinek nem volt diplomája, de a jogi dolgokhoz nagyon értett, a lánya ma is jó nevű ügyvéd, összejárunk, az unokája pedig neves tévészemélyiség.

Az uram mérnök lett. Annak ellenére házasság lett belőle, hogy nemcsak a bátyám, de még Bandi egyik unokatestvére is azt mondta nekem: „Pannika! Jól fontolja meg, hogy hozzámegy-e feleségül! Mert én ugyan nagyon szeretem Bandit, de neki minden nő kell.”

A polgári esküvőnk után egy héttel a Hegedüs Gyula utcai zsinagógában esküdtünk 1941. október tizenkilencedikén [Az újlipótvárosi Csáky utcai templomkörzet zsinagógáját egy imaszobából Baumhorn Lipót alakította át 1927-ben. – A szerk.]. A rabbinak a neve itt van a héber nyelvű házasságlevelemen [lásd: ketubá]: doktor Hoffer Ármin főrabbi [Gyöngyös, 1870 – ?, Szentesen volt rabbi, majd Veszprémben és Budapesten főrabbi. – A szerk.]. Mind a két esküvőnkről megvan a fénykép. Két nyamvadt fiatal, nagyon soványak voltunk. Az esküvőre összegyűlt a nagycsalád, az ő családja is. Szép nagy esküvői ebéd volt otthon, nálunk. Drága anyám főzte meg az egészet. Minden volt. Hosszú asztal volt az ebédlőben megterítve, ott volt mindenki. Nem tudom, hányan voltunk.

Sok ajándékot kaptam. Csodálatos edényeket, sok gyönyörű készletet. Ezüstöt, azt hiszem, nem. Na és pehelypaplanokat. Arra pláne emlékszem, mert vittem egyet magammal a deportálásba. Endre bácsitól kaptam egy hálószoba- meg egy szobabútort. Ma is sajnálom, hogy nincs meg, egy gyönyörű faragott íróasztal volt csodálatos fából, hozzá való fotel gobelinüléssel.

Az én nagyanyám, az a gonosz, akkor meghívott, mert látni akarta, hogy kihez megyek feleségül. És akkor halt meg. Úgyhogy nem sikerült elmennünk. Tőle örököltem volna, de mégsem, mert az anyám nem ment el a temetésére. Rengeteg érték maradt utána, a legdrágább bundáktól kezdve az ezüstökig, kristályokig minden. A testvérek mind rohantak oda a hagyatékért. Anyám pedig azt mondta: „Én nem megyek. Énnekem nem kell onnét semmi. Veszekedjenek, csináljanak, amit akarnak, én nem megyek.” Nem is ment el. Úgyhogy ő nem is kapott. És akkor küldtek nekem egy ezüst hamutálcát, a nővéremnek meg ezüst gyertyatartót.

Esküvő után kimentünk Csömörre lakni a szépen berendezett lakásba [Csömör – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1891-ben  2400 (szlovák, magyar és német), 1910-ben 2700, 1920-ban 2900 lakossal. – A szerk.]. Az volt a nászút, akkor voltam először kint az ő lakásában, az ő házában. A közös életünk ott indult, s az első percétől kezdve nem volt jó. Alig voltam kéthetes házas, amikor behívták az uramat. Ott álltam egyedül, de mindig bejöttem az édesanyámhoz, főleg ott voltam. Az uram rengeteg helyen volt, nem emlékszem a helyekre, a levelei megvannak, de frontra nem került ki, és nem is deportálták.

Fél zsidó volt, ezt tudták róla, amikor bement mint munkaszolgálatos. Úgy megszerette a tiszt, hogy azt mondta, nem zsidó, öltözzön át rendes katonaruhába. Azt mesélte, az életében olyan jó dolga nem volt, mint akkor. Mindig olyan helyen volt. Az a típus volt, olyan vonzó. Mindenhol el tudta helyezni magát. Magyarországon is volt, de kint is valahol. Igazából nem tudom, hol. Megúszta, épen jött haza.

Hamar terhes maradtam. Természetesen végig itt voltam anyámnál, a Szív utcában. 1943 januárjában Pesten szültem meg a gyerekemet. Az uram az első perctől kezdve megmondta, hogy nem akar gyereket. A szülei hamar meghaltak, nem tudta igazán, mi az, hogy szülő. Anyámat imádta. Egyet tudott igazán, önzetlenül szeretni. Egyébként meg egy bohóc volt, egy nagy link. Amúgy szorgalmas ember volt, törődött a családjával, de gyereket nem akart. Azt mondta, ha gyerek lesz, akkor azt fogom szeretni, és ő nem fog szeretetet kapni tőlem. Szóval féltékeny volt. Mindegy. Megszületett a kislány, bejött a kórházba, oda se nézett, ahol a gyerek feküdt.

A nővérem meg az anyám viszont a világ legboldogabb embere volt. Az első unoka, egy kisbaba a családban! Anyám idős volt már, negyven éves volt, amikor én születtem, Bözsinek pedig nem volt férje és gyereke. Úgyhogy borzasztóan szerették, szinte kisajátították. Mintha nem is léteztem volna. A nővérem akkor hímzéseket csinált otthon, a lábával meg egész nap a bölcsőt ringatta. Ha valami baja volt, és jött az orvos, nem én bontottam ki, ők tették fel a pólyázóra, az anyám meg a testvérem mutatta az orvosnak, én meg hátulról néztem. Szóval eltulajdonították a gyerekemet.

Amikor a németek bejöttek [lásd: Magyarország német megszállása], telefonált az uram – nem tudom, akkor éppen hol volt –, hogy úgy hallotta, hogy itt bombázások lesznek, jobb volna, ha kimennék a gyerekkel Csömörre. Ott nagyobb biztonságban leszünk. Kimentünk, és látom, hogy a lakásomban valaki lakik. Egy főhadnagyot tettek be, a zsidó munkaszolgálatosok vezetőjét. Berakták hozzánk anélkül, hogy szóltak volna. A házban két, egybenyíló szoba volt, az egyik szobából lehetett bemenni a fürdőszobába, a mellette levő ajtón pedig a hatalmas konyhába. Teljesen egyben volt ez a lakás. Mit csináljak? Egyik szobában sem lehetek, mert mindkettő átjáró. Mit csináljak a gyerekkel? A konyhába kellett kihozni a fekhelyemet.

A főhadnagy nagyon rendes volt hozzám, a csicskásával mindig hozatott nekünk is ennivalót, amit maguknak. Amikor a gyerek tüdőgyulladást kapott, segített ápolni, ő tette rá a hideg vizes borogatást. Sokszor beszélgettünk. Egyszer mondta, hogy a tiszttársai jönnek hozzá. Én a konyhában voltam, ők a szobában foglaltak helyet. Hallom, amikor bejönnek, mondják: „Na, ez biztos zsidó lakás.” Mert ugye szép berendezés, íróasztal, szép holmik voltak. Kijött ez a főhadnagy, és mondta, menjek be hozzájuk. Bementem, és leültem közöttük.

Egyszer később azt mondta: „El fogják vinni magukat, és ahová el fogják vinni, az nagyon nem lesz jó. Jó volna, ha beöltözne parasztruhába, és menekülne.” Gondolkodtam, na de hová? Nem ismertem senkit. Anyámhoz menjek? Hogyan? A gyerekemmel?

Május harmincadikán összegyűjtötték a zsidókat, voltunk néhányan. Csömör tót falu volt, jöttek ezek a helyiek, leköptek, hogy büdös zsidó. Talán öt család volt, mindnek mennie kellett. Amiről azt gondoltam, hogy menthető, felrakattam a fűszeres kocsijára – sok szép holmim volt, és az uramnak is, bútorok, stafírung, ruhák, mindenféle –, hogy hozza Pestre. Aznap nagyon meleg volt, a gyerekkel nem vállaltam, hogy a kocsin menjek, HÉV-vel mentem anyámhoz. Alig érkeztünk meg és tettem le a gyereket, amikor csengettek, jött a fuvaros, és mondta, menjek vele, mert a kocsit Sasadtól [Föltehetően Sashalomról van szó. – A szerk.] nem engedik át, csak a tulajdonossal.

Ez mentette meg a gyerekemet, hiszen együtt akartak vinni minket. Otthagytam a gyereket, mondtam: „Mindjárt jövök.” Egy szál nyári ruhában mentem a kocsissal Sasadra [Sashalomra], hogy engedjék át, amit hoztam. Hőség volt, nagyon siettünk, akartam egy pohár vizet inni, de a fuvaros azt mondta: „Magát úgyse engedik be sehová.” Jöttünk be Pestre. A kocsit leállították a Keletinél, a dologháznál [Minden bizonnyal a Mosonyi utcai toloncházról van szó. – A szerk.]. Az uram ruhájába még a nálam lévő maradék pénzt is betettem, hátha úgy biztonságosabb.

Megálltunk, ott voltak már a rendőrök, és én mondom: „Jaj! Kíváncsi vagyok, hogy nézhet az ki belülről.” Ugye, már hallottam a dologházról. Mondja a rendőr: „Jobb, ha nem kíváncsi, úgyis meg fogja tudni.” Leszállítottak a kocsiról, minden nélkül, és bevittek. A kocsit elvitték, úgy, ahogy volt. A fuvaros szólt anyámnak, aki rögtön jött a testvéremmel, és látták, hogy viszik a kocsit a bútoraimmal, mindenemmel, amim volt. Elvitték a németek, hajóra tették. Mindenünket. Nem lehetett megszólalni.

Kértük, hogy kint lehessünk az udvaron, nem akartunk azok között lenni, akik bent voltak. Három éjjel és nappal ott voltunk étlen-szomjan. Volt olyan, akinek volt ennivalója, nekem nem volt, és nem is adott senki. Martam az arcomat, mert nem tudtam, hogy most mi lesz. A gyerekem nem volt velem, azt hittem, beleőrülök. Kértem, hogy én a tanácsossal szeretnék beszélni. Fölvittek hozzá, és mondtam neki: „Tanácsos úr! Könyörögve kérem, egy tizenöt hónapos gyerekem van otthon, hozhassák be! A gyerekemtől ne szakítsanak el!” Hát nem tudtam, mit kérek! Azt mondta nekem a tanácsos: „Asszonyom! Örüljön, hogy kint van a gyereke!” De, mondtam, én véresre martam az arcomat, hogy kínlódom rettenetesen. Erre a tanácsos intézkedett, és elmentek a gyerekemért, hogy azt is behozzák. És az én drága anyám így könyörgött a rendőrnek: „Tizenöt hónapos a gyerek, kérem, könyörögve, ne vigye el!” A rendőr olyan rendes volt, hogy azt mondta: „Jó, nem tudok semmiről.” Behozták volna, s akkor pláne megpecsételődött volna a sorsom és a gyerek sorsa is.

Három nap után elvittek bennünket Hatvanba. A cukorgyár raktárában voltunk összezsúfolva. Rengetegen összetalálkoztunk a családból is, akik Pest környékén laktak. Azt nem lehet elmondani, hogy ott mi volt! Azt tudom, hogy egy Zöldi nevezetű SS-tiszt volt ott, magyar. Gépfegyverrel a kezében azt kiabálta: „Mindenki tegye le az értékeit! Mert aki nem teszi, azt rögtön főbe lövöm.” A karikagyűrűmet, az uramnak egy nagy, vastag, köves gyűrűjét, amit még az apjától örökölt és a kis briliáns kísérőgyűrűmet odaadtam. Akinek amije volt, pénze vagy ékszere, azt mind odadobta egy rakásba [Dr. Zöldi Márton csendőr századost bűnösnek találták az újvidéki vérengzésekben, ezért 1946. január 12-én halálra ítélték, de másokkal együtt kiadták Jugoszláviának, ahol ismét bíróság elé került, és 1946. november 4-én kivégezték. (Az Újvidéken történtek miatt dr. Zöldi Mártont Kállay miniszterelnöksége idején – többekkel együtt – bíróság elé állították, és 11 évi börtönbüntetésre ítélték. Másokkal együtt azonban 1944 elején a szabadlábon védekező Zöldi is kiszökött az országból, és politikai menedéket kapott a Harmadik Birodalomban, majd a német megszállókkal, a Waffen-SS tagjaként tért vissza Magyarországra 1944 áprilisában. A katonai bíróság, amelynek személyzetét eddigre részben kicserélték, visszavonta az ellene /is/ kibocsátott elfogatási parancsot, és rangját is visszaadta. Zöldi rögtön bekapcsolódott a Sztójay-kormány zsidótlanítási politikájába.) – A szerk.].

A Hatvany-kastélynál voltunk, ahol éppen akkor vallatták a Hatvany bárót, és kihallatszott, végighallgattam azt az iszonyatos kiabálást, őrjöngést, amit véghezvitt, mert ütötték, verték, kínozták. Nekünk a fák között kellett gyomlálnunk, de elmondhatom, olyan rettenetes állapotban voltam, hogy nem mentem gyomlálni, hanem leültem a földre és sírtam. Egyszer csak egy borzalmas nagy korbácsütést éreztem a hátamon. Egy magyar katonatiszt volt, aki ment tovább, és hátranézve jót nevetett rajtam.

Talán két hétig voltunk Hatvanban. Összetalálkoztam édesanyám egyik unokatestvérével, doktor Bársony Ernővel, aki Miskolcon volt ügyvéd. Őt tették meg valami felügyelőnek. Azt hallottam, hogy akinek több gyereke van, azt nem fogják elvinni, továbbvinni munkára, hanem itt maradhat. Kértem a rokonomat: „Mondd azt, hogy nekem több gyerekem van!” Azt válaszolta, hogy nem mondhatja. Mindenki féltette a bőrét. Volt egy betegszoba, aki beteg volt, az oda bement, mondták, az ott maradhat. Azt gondoltam magamban, megyek a betegek közé, én is beteg vagyok, ott semmi bajom nem lesz. Bementem. Később azt mondták, hogy akik nem betegek, azok viszont mennek munkára. Jön a vagon, és viszik őket. Dolgozni, semmi más. Mindent elhittünk.

Az ablakokon rácsok voltak, és azon keresztül láttuk, hogy megérkeztek a vagonok. Mint egy sugallat, úgy jött, hogy mégis kimegyek a betegszobából, lesz, ami lesz. Nem tudtam, hova kerülök, jobb lesz, vagy rosszabb lesz. Ki is mentem. Megálltak a vagonok a német és a magyar tisztekkel, a halálfejesekkel. Hát mondom, azért csak megmentem, amim még van. Egy pehelypaplanom volt a kocsiról, meg három vagy négy ruha volt rajtam. A tisztek embertelenek voltak, mint az állatokat, ostorral és kutyákkal vertek be minket a vagonokba. A lábamat nem lehetett letenni, annyian voltunk egy kocsiban. Talán június eleje volt.

Borzalmas körülmények között utaztunk. Be voltunk zárva, az emberek összecsinálták magukat, meg egymáson feküdtek, levegő semmi, egy kis lyukon keresztül akartunk mind kinézni. Már német földön jártunk [Nyilván cseh vagy lengyel földön jártak. – A szerk.], amikor láttam kint felnőtteket és gyerekeket, akik csak kiabáltak ránk, hogy „rohadtak”. Nem tudom megmondani, hány napig mentünk. Az embertelen iszonyat ellenére még akkor sem hittem el, hogy nem dolgozni megyünk.

Végül aztán megérkeztünk egy kapuhoz, ahol ki van téve az a tábla [Auschwitz bejáratán olvasható: Arbeit macht frei (A munka szabaddá tesz). – A szerk.]. Kiszálltunk, jöttek a rabok, a zsidók abban a csíkos ruhában, Csehszlovákiából meg Lengyelországból, mindenfelől [A Kanada-kommandó tagjai voltak, akik a deportáltaktól elvett értékeket szortírozták és kezelték a lágerben. – A szerk.]. Mindent a vagonban kellett hagyni. Rajtam még volt egy csomó ruha. Megfogtuk egymás kezét a csömöriekkel, én voltam középen, és Mengele választott.

Mondom, nem lehet olyan nagy baj, egy jóképű, sudár férfi… Ott álltunk, fogtuk egymás kezét – öten vagy hatan –, és engem kiszakított, hogy rechts, és akkor én mentem jobbra, links, a többieket balra vitték. Hát mit tudtam én? Csak azt tudtam, hogy magamra maradtam. Jobbra a síneken kellett átmennem, a többiek meg mentek nyugodtan balra. Nem akartam egyedül menni, fogtam magam, hogy utánuk settenkedek, közéjük megyek. De az egyik SS rám ordított, hogy „rechts!”, hogy arra menjek. Muszáj volt. A többiek balra mentek, őket rögtön elgázosították.

Bevittek egy fürdőbe, a zuhanyból nem gáz jött. Teljesen levágták a hajamat, leborotválták minden részemet, lefertőtlenítettek. Benéztek még a fenekembe is. Fiatal voltam, még akkor sem voltam tisztában semmivel, nem is voltam magamnál. Valami rongyot adtak rám, amiből kilógott a hasam meg a mellem, nyilván egy öregasszony ruhája volt. Majd kizavartak, és megmutatták, melyik blokkba kell mennem. Még nagyon friss volt nekem minden, álladóan sírtam-zokogtam a gyerekem miatt, az anyám miatt. A többiek pedig fedeztek, hogy ne lássanak meg, mert ha így meglátnak, rögtön elvisznek.

A blockältesterek lengyelek meg csehek voltak [Blockältester (német): barakkparancsnok – összekötő a lágerfőnök és a foglyok között, felügyelő a foglyok közül. – A szerk.]. Iszonyú gonoszak voltak. Ostorral ütöttek bennünket, és kiabálták: „Ti rohadtak! Ti még otthon lébecoltatok, mikor minket már itt kínoztak” [Az auschwitzi tábort 1940 májusában állították föl, az első fogolyszállítmány – majdnem kizárólag lengyelekből állt – 1940 júniusában érkezett, Kelet-Szlovákiából pedig 1942 tavaszán érkeztek ide az első zsidó nők, 16–30 év közötti lányok és asszonyok. – A szerk.]. Azt mesélték, úgy maradtak életben, hogy saját anyjuknak meg apjuknak kellett megásniuk a sírját, ahová maguk temették el őket élve. A szüleiket! Hogy életben maradjanak! Ezek állatokká váltak az évek folyamán.

Auschwitzban nem volt víz, nem tudtunk inni. Úgy fogadtak minket, hogy kvarglit kaptunk, örültünk, ettünk belőle néhány karikát, de iszonyúan sós volt, és vizet nem kaptunk [Kvargli – pogácsasajt, formába ömlesztett, erős szagú, erősen sózott lágy sajtfajta. – A szerk.]. Alig kaptunk enni, valami fűre ráöntötték a vizet, azt szürcsöltük ki. És kaptunk még valamit – érte kellett menni a kiválasztottaknak –, kenyérnek mondták, de az is olyan volt, mint a föld. Miből volt? Nem tudom.

Azt mondták, hogy csak az mehet kenyérért, aki terhes. Igyekeztem, hogy engem is küldjenek, mert ami úgy letöredezett, a morzsáját, a számba tudtam venni. Hát az óriási dolog volt. Jelentkeztem, hogy én az vagyok, attól függetlenül, hogy amikor megérkeztem Auschwitzba, teljesen elöntött a vér. Nyilván az izgalmak. Tehát tudtam, hogy nem vagyok terhes. Így jártam kenyérért.

Jött két kápó [A lágerekben kisegítő rendőri, fegyelmező és munkairányító feladatokat ellátó, több-kevesebb kedvezményekben részesülő fogoly. – A szerk.]. Kegyetlenek voltak ezek is nagyon. Elkísértek bennünket egy lengyel orvosnőhöz, aki mondta, hogy feküdjek le, meg fog vizsgálni. Mondtam neki: „Könyörögve kérem, ne mondja meg, hogy nem vagyok terhes, mert engem rögtön elgázosítanak. Ne mondja meg!” Kérdezte, hogy miért hazudtam. Mondom: „Az életem miatt, mert nekem van egy gyerekem.” Nem tudtam, most mi lesz velem. Akkor kijött, és mondta a kísérőknek: „Terhes volt, de elment a gyereke.” És akkor ezek pátyolgattak, simogattak engem, hogy nem terhes – valahogy ott kijött belőlük valami… Jól van, nem visznek a gázba. Utána még azt is hagyták, hogy továbbra is menjek kenyérért. Később jöttek mondani, hogy a terheseket máshová viszik, rájuk külön fognak vigyázni. Őket mind elgázosították. Volt ott egy bódé, ott voltak a csecsemők, magasra felrakva. Jaj! Bennem van minden pillanat. Soha nem lehet elfelejteni! Hosszú évek után most kezd egy kicsikét fölengedni. Mindig ott voltam, álmomban is, mindig, mindig.

Auschwitzban szélsőséges időjárás volt. Minket éjjel háromkor keltettek fel zahlappellhoz [Zahlappell (német): létszámellenőrzés. – A szerk.]. Ötös sorokban álltunk reggelig, délelőtt tízig. Iszonyatos jeges hideg volt. Egy szál ruha volt rajtunk, reszkettünk a hidegtől. Utána egyik pillanatról a másikra, reggel kilenc óra felé olyan meleg lett, hogy azt hittük, összeesünk.

Még otthon voltam az anyámnál, amikor három menekültet befogadott. Az egyik egy gyönyörű nő volt, Erzsinek hívták, tanár vőlegénye volt. Auschwitzban összetalálkoztam vele. Ez a szép lány itt az SS-eknek volt a szeretője. Biztosítva volt egy helyiség neki és még egynek, akit az SS-ek használtak. Ameddig kellettek, ott maradhattak. Amikor találkoztam evvel az Erzsivel, kérdezte, hogy vagyok, lekezelt engem, hogy én itt vagyok. Gondoltam, megpróbálok fölmenni hozzá – tudtam, hogy hol van, de nem tudtam, hogy egy külön helye van –, hogy adjon egy rongyot, amit ide teszek magamnak [a lába közé], mivel megfagyok. Csak egy rongyot, semmi mást nem akartam kérni. Bementem hozzá, és mintha nem látott volna, észre sem vett. Álltam ott, álltam, vártam. Ahogy ott álltam, rám nézett, és én mondom neki: „Erzsi! Valamit szeretnék tőled!” „Mit akarsz?” „Csak egy rongyot, egy ilyen kis rongyot adjál nekem, nagyon fázom kint.” Azt mondja: „Nekem nincs rongyom.” Nem adott. 

Július lehetett, amikor hallottuk – mert azért beszűrődtek dolgok –, hogy merénylet volt Hitler ellen [1944. július 20-án Stauffenberg gróf merényletet kísérelt meg Hitler ellen. – A szerk.]. És akkor Erzsi megijedt. Odajött hozzám, és hozott egy jó meleg szoknyát, pántosat. Azt mondja: „Itt van, nesze!” És: „Nehogy rosszat mondj rám!” Boldog voltam, volt egy szoknyám, az melegített.

Háromszor választott a Mengele engem. Háromszor! Először, amikor megérkeztünk. Másodszor, amikor egy másik táborból jöttek, és kerestek munkaerőt. Jelentkeztem a csoportba. Egy nagy térség volt, ahol zsidó zenekar játszott. Meztelenre kellett vetkőzni, mindenkit megvizsgáltak, mint a lovakat. Ki kellett nyitni a szájat, megnézték a fogakat, a nyelőt, a nyelvet, mindent. Mint egy állatot, pontosan ugyanúgy. Szóval így kellett kimenni a térre, anyaszült meztelenül, mutatni, hogy sehol nincs se egy pattanás, semmi. Mert akinek volt, abban a percben piros keresztet kapott a mellére. Hát aztán mi már tudtuk akkor, hogy az ideggázba viszik. Így történt egy miskolci gyógyszerész feleségével is, aki szép szőke, filigrán nő volt, s aki a tizenöt éves fiáról beszélt állandóan.

Mint már elmeséltem, ötéves koromban csonttuberkulózisom volt. Halálos beteg voltam, amiből csoda folytán gyógyultam meg. A karomból jöttek ki a csontok, s ennek a helye meglátszott. Hát mondom, ha ezt Mengele észreveszi, kész. Nem tudtam mit csinálni, hiszen a válogatásnál folyamatosan kellett haladni. De nem vette észre, senki nem vette észre. Pedig most is látszik. Sok minden volt még előtte, de annyira nem mondom el részletesen. Mengele akkor választott másodszor.

Indulás előtt egy hatalmas hodályba tereltek minket. Iszonyatos hideg volt, egy éjszakát töltöttünk ott, minden nélkül feküdtünk valami priccseken. Zuhogott ránk az eső, az a jeges víz, a csontjaim teljesen átáztak. Elmondhatatlan. Még ma is a csontjaimban érzem, sokat jártam e miatt orvoshoz.

Kraków-Płaszówba vittek dolgozni egy kőbányába. Ez a poklok pokla volt. Egy szülőgyilkos rab volt a kápónk, aki tulajdonképpen még a büntetését töltötte. Úgy menekült meg, hogy nyakig vízben kellett állnia, s mivel ezt kibírta, megtették a mi őrzőnknek. Egy ilyen vigyázott ránk. Hatalmas sziklákat kellett fölvinnünk a magas dombra és lehoznunk. Fölvinni és lehozni. De aki nem vitt akkora nagy sziklát – hát gyönge nők, ugye? –, akkor ez a gyilkos a hátukra csapott egy ostorszerű valamivel. Nem tudom, hogyan bírtam ki. Egész egyszerűen visszamenőleg nem tudom elképzelni. Egész nap ezt csináltuk, le-föl, le-föl…

Lengyel ellenállókat hoztak ide, és előttünk akasztották fel őket. Én egyike voltam azoknak, aki ott „szorgoskodott” az akasztófa alatt végig. Akkor már lassan kezdtem olyan apatikus lenni, hogy nem éreztem semmit se. Aztán megszökött közülünk egy nő. Fogalmam sincs, hogyan csinálta. Jöttek, hogy mit tudunk róla. Tudunk-e róla? Ki tud róla? Mit tud róla? Azt mondták, rendben van, tizedelünk. Sorba állítottak bennünket. Hát jó, hogy apatikus voltam, de féltem. Most hova álljak? Mit csináljak? Mikor leszek a tizedik? Hogyan számolják? Sorba álltunk, az őrök is sorba álltak, és akkor számoltak, és kihúzták a tizediket, aztán megint a tizediket, és akkor elvitték őket. Ezt újra meg újra megcsinálták. Mielőtt odaértek volna hozzám, jöttek a halálfejes tisztek, fenyegetőztek, hogy leölnek mindenkit. Hirtelen jött valaki, és valamit mondott a tiszteknek, mégpedig azt, hogy közelednek az oroszok. Erre gyorsan összefogtak bennünket, bepréseltek egy pici vagonba, iszonyatos volt, és vittek vissza Auschwitzba. Augusztusban az a pokol volt! Mintha tűzbe raktak volna bennünket. Hogy hogyan érkeztünk meg, azt nem lehet elmondani. Se víz, se semmi. Valaki könyörgött: „Vizet, nyálat, köpj a számba…!” Nekem még volt nyálam, beleköptem.

Visszaérkeztünk Auschwitzba, sorba álltunk. Azt mondták a németek, hogy aki nagyon elfáradt, nyugodtan jelentkezzen, és pihenni fog. De énbennem már megvolt a félsz, nem jelentkeztem. Volt velünk egy asszony, akit még Pestről ismertem, olyan harminc-nem tudom, hány éves nő, már nagyon kivolt, ő jelentkezett. Aztán kész, rögtön elgázosították. Állt ott egy nagy hordó, valami mocskos víz volt benne, olyat látni sem lehet az állatoknál se. Amikor megláttuk, hogy a hordó alján víz van, mint az állatok, belementünk a hordóba, hogy a nyelvünkkel sodorjuk a vizet. Nem tudom elmondani!

Auschwitz kettes lágerébe kerültem [Birkenau – Brzezinka-Auschwitz-II], ahol tetováltak [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű sorszámot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. Szlovákok csinálták a tetoválást. Megfogták a karomat, ösztönösen megfordítottam, nehogy kívül legyen, és egy ceruzaszerű szerszámmal, aminek a hegyén egy tű jött ki, szurkálták be a számokat. Fájdalmas volt. 19032 volt az én számom. Itt kaptuk a csíkos rabruhánkat, amin szintén ez a szám volt. A tetoválást most három [sic!] évvel ezelőtt vetettem ki. Olyan [antiszemita] hangokat hallottam, hogy nagyon féltem, hogyha látják rajtam a számot, tudják… Egy ismerős főorvos vette ki, aki igazat adott nekem. Azóta már nagy fideszes.

Harmadszor is választott engem Mengele. Mühlhausenbe [Mühlhausen kisváros Németország Thüringia tartományában. 1944-től 1945 márciusáig működött itt Buchenwald egyik női altábora, ahonnan 1945 áprilisában Bergen-Belsenbe evakuálták a foglyokat. – A szerk.] munkára mentünk, egy hadigyárba, ahol mint esztergályosok gépeken dolgoztunk. Az acélforgácsok a szemünkbe mentek. Az ott dolgozóknak volt védőszemüvegük, nekünk nem. Úgyhogy én már nem láttam, tiszta vérben volt a szemem. Akkor bevittek Mühlhausenben egy orvoshoz, nemcsak engem, még valaki mást is, mert hiányzott a munkaerő. A szemész ott rendbe hozott, visszamentünk, és folytattuk a munkát egészen addig, míg nem közeledtek ott is a fölszabadítók. A vezetők is tudták, hogy lassan vége lesz a háborúnak. Sőt, még a parancsnokunk egy beszédet is mondott nekünk – én németből értek, de nem mindent –, hogy ne vonják őt majd felelősségre, mert ő nem csinált semmit. Innét vittek minket tovább a legeslegszörnyűbb helyre.

Bergen-Belsen volt az utolsó állomás. Addigra borzalmas állapotban voltam. Úgy éreztem, hogy kész, végem van. Ahogy megérkeztünk, és a vagonból kiszálltunk, rögtön a földre estem. Jött két őr, ők tereltek be bennünket egy terembe. Rögtön irányítottak, hogy ki kell menni az erdőbe, ahol erdőirtás van, fát kell vágni és vonszolni. Mondták, keljek fel és menjek. Mondom: „Nem tudok.” Mondták: „Nem tudsz? Nem bírsz?” És akkor elkezdtek verni. Két lengyel zsidó, akik túltettek a németeken. Fogtak, és ütöttek jobbról-balról mind a ketten. Összepisiltem-összekakáltam magamat ott a földön. Nem tudtam felkelni. Tehetetlen voltam. „Nem bírok! Üssenek agyon! Nem bírok!”

Aztán megnéztek, valahonnan kerítettek egy hőmérőt, nem szóltak semmit, hanem bedobtak a flekktífuszosok közé. Hát az volt végül is nekem, flekktífuszom [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Bedobtak oda, ahol csupa szar volt minden, ugye folyt mindenkiből. A helyiségnek nem volt az ablakán üveg, csak az ablakkeret volt meg. Ez volt januárban vagy februárban. Nem emlékszem pontosan [Inkább már április lehetett. – A szerk.]. Enni vagy inni nem adtak szinte semmit, nem is tudtunk volna. Pléhcsajkába szupát [„levest”] adtak. Fű és föld volt benne, fölengedve vízzel. Semmi mást nem kaptunk. Középen volt egy tálka, oda kellett csinálni. Aki nem ért oda, és maga alá csinált, azt megverték. Bennem volt még élni akarás abban az állapotban is, és csúsztam-másztam, hogy odaérjek. Aztán már nem bírtam megmozdulni se. Amikor beadták azt a földes füvet, és kezembe fogtam, ránéztem, és az is csupa szar volt. És tudtam, ha nem iszom meg, ha ezt nem veszem magamhoz, akkor meghalok. Fogtam, s azzal együtt – olyan rossz beszélni! – ittam abból…

Mellettem feküdt egy tizenhat éves lány szintén flekktífuszban, s érezte, meg fog halni. Tizenhat éves! Nem is tudtam fölfogni akkor, mit mond nekem. Megadta a címet, hogy itt és itt laknak a szülei, és ha én megszabadulok, keressem föl őket. Akkor meghalt. Rettenetesen fáztam, és ráfeküdtem arra a halott lányra. Háttal ráfeküdtem, hogy meleget adjon. Nem tudom tovább mondani…

Amikor a felszabadulás megtörtént, már félholtan feküdtem. Nem tudtam semmiről, csak valami hang ért el hozzám: „Szabadok vagyunk! Szabadok vagyunk!” A férfiak jöttek át a másik táborból. Mondja valaki: „Kelj föl! Itt vannak, itt vannak már!” Angolok szabadítottak föl május negyedikén [Rosszul emlékszik a dátumra, Bergen-Belsent 1945. április 15-én szabadították fel, akkor itt mintegy 60 ezer ember volt még életben, szinte a halál küszöbén, negyedrészük mindjárt a következő napok során elhunyt. – A szerk.]. Mondták a férfiak: „Gyere, kelj föl!” Mondom: „Nem tudok, nem tudok.” „Csússzál le!” Nem tudtam csúszni se, akkor húztak, és beleestem egy árokba. Onnan kiemeltek, és visszavittek arra a szörnyű helyre. És akkor megjelentek az angol katonák. Fiatal emberek, fiatal katonák voltak. Nem is engedném, hogy valami rosszat mondjanak az angol katonákra! Megjelentek, odajöttek hozzám, a többiekhez is. Rongyokban voltam, vagy talán abban sem, mit tudom én. Levették rólam, és látták azt a csont sovány, harminc-nem tudom, hány kilóra lefogyott testem és a sebeket telis-tele tetűvel.

Az a terem tele volt hullával. Alig voltunk páran, akik akkor még éltünk. A német katonákkal vitették ki, kiabáltak rájuk, hogy vegyék a hátukra a szaros, koszos, tetves hullákat, és a vállukon kellett kivinniük. Még mondták is nekünk, úgy a fülemben van, utólag is hallottam, hogy: „Üssétek ezeket a gyilkosokat!” És senki meg nem mozdult ott. Senki. Engem puszta kézzel, csupaszon föltettek egy hordágyra, és rám terítettek egy pokrócot, mondták és mutatták, hogy esik az eső, le kell takarni. A fiatal katonák azokat az undorító, szörnyű testeket föltették meztelenül a hordágyra, betakarták – a német tiszti kórházba vittek bennünket. Mikor magunkhoz tértünk, tényleg nagyon jó volt minden. Csak nagyon-nagyon keveset kaptunk enni. Nem lehetett, mert a tífusznál annyira el vannak vékonyodva a belek, hogy nem is szabad. Csak fokozatosan. Nekem el volt rohadva a kisujjam. A lágerben még jobban elrohasztották, nem kezelték, nem akarták kezelni. Most is látszik. Itt a kórházban mentették meg.

Két román testvérrel voltam egy szobában. Amikor már tudtam menni, kijárkáltam a kórházból. Éppen kint voltam, amikor jöttek, hogy Svédországba toboroznak, hogy felerősítésre kivisznek. Nekem eszem ágában sem volt elmenni, mert azt vártam, ha erőre kapok, haza fognak majd vinni. Mire visszamentem, mondják a szobatársaim, hogy fölírattak engem, hogy Svédországba menjek. Mondom: „Jaj! Miért tették azt? Hát énnekem gyerekem van otthon.” A végén kivittek. Angol katonák kísértek. Először vonattal mentünk Lübeckig [Német város Hamburgtól 40 km-re. – A szerk.]. Hálókocsiban, ahol többen voltunk. Amikor bementünk a hálókocsiba, ezek az angol katonák minden ágyra egy nagy tábla csokoládét tettek. Képzelje! Hajóval mentünk át Svédországba, de a hajón nem mehettünk fel a fedélzetre – hát ugye tetvesen, rongyosan, ahogy kinéztünk… Malmőbe [svéd kikötőváros] vittek, és ott fogadtak bennünket. Kakaó volt és kalács. Hogy a svédek, akik nem ismerik, mi a háború, milyen emberek, azt elmondani nem lehet! Akkor. Most már más.

Megetettek, megitattak, és vittek karanténba, ahol mindjárt kezeltek is bennünket, hiszen még mindig csupa tetű volt mindenki. Hat hét után bevittek minket a malmői zsinagógába, ahol mindenki kapott egy kis imakönyvet, benne húsz koronát. Megszabadultunk a rongyoktól, már föl voltam öltözve, kaptunk szép ruhát és cipőt. És rengeteget ettünk. Úgy ettünk, hogy azt mondták, öt ember nem eszik annyit, mint nálunk egy. Úgy emlékszem, júniusban vagy júliusban – már meleg volt –, amikor kikerültünk a karanténból, egy csodálatos helyre vittek, egy királyi üdülőhelyre, Kumlába. Egy gyönyörű szép tengerszem volt előttünk. A világon minden volt itt, ebédlő, könyvtár, és elláttak zenével, művészettel, kultúrával, mindennel. Jöttek a fővárosból újságírók. Érdeklődtek. Meghívott bennünket egy svéd. Láttuk, hogy hogyan élnek.

Volt egy barátnőm, akivel együtt indultunk el. Eszternek hívták, öt évvel fiatalabb volt, mint én. Auschwitzban előtte vitték el a szüleit meg a testvérét a gázba. Nagyon-nagyon jóban lettünk. Ketten egy szobát kaptunk egy külön villában, ami csak kettőnké volt. Azt nem lehet elmondani, milyen jó volt. Csakhogy én nem tudtam, mi van az enyémekkel: a gyerekem, az anyám, a testvéreim… Azt tudtam, hogy nagyon öregnek nézett ki az anyám, már hatvanon felül volt. Hogy él-e? Hát nem létezik, hogy él az anyám! Ezek a lelki bánatok. Nem mertem kutatni utánuk, mert nem akartam bizonyosságot. Mert tudtam, hogy nem lehet, hogy élnek. A bátyámat már előbb elvitték szörnyű helyekre.

Eszter pedig addig-addig mondta, hogy „Nézd már meg – mert volt lista –, nézd már meg, hogy a családodból ki…”. Mondom: „Nem. Inkább nem. Nem akarom.” Végül mondtam, ezt nem lehet, csak tudnom kell. Megnéztem, és a listák között ott látom a testvérem, Bözsi nevét, a sógornőm nevét, a szomszédom nevét, és hát azt nem tudom elmondani, mit éreztem akkor. Ott volt, hogy Türkheimben vannak.

Természetesen rögtön írtam Bözsinek, telesírva könnyekkel. Nyolcoldalas levelet írtam neki, és boldog voltam, hogy legalább valaki van a családomból. Elküldtem a svédországi magyar követségre, Stockholmba, és kértem, hogy továbbítsák. Megvannak még ezek az iratok, hogy visszaküldte a magyar követség, hogy sajnos a testvéremmel nem tudtak kapcsolatba lépni, mert már elmentek onnét. Tehát ha onnét elmentek, akkor hazamentek. Nagyon boldog voltam [A Magyar Főkonzulátus / Consulat General de Hongrie, Stockholm által küldött, 1945. szeptember 10-én kelt eredeti levelezőlap tanúsága szerint a levelet továbbították.  Lásd a képek között. – A szerk.].

Kumlában nagyon jó dolgunk volt, csak magunkkal kellett foglalkozni, de lelkileg teljesen kivoltunk. Azt mondom, valamivel el kell foglalni magunkat, mert ez így nem megy. Fölmentünk Eszterrel Stockholmba, hogy intézzék el, hogy valamivel elfoglaljuk magunkat. Küldjenek minket munkára. Valahová. Mert hazamenetről szó se lehetett. Úgy tájékoztattak, hogy még nem indul transzport. Akkor elküldtek bennünket Vingåkerbe. Először egy szállodában laktunk, utána elhelyeztek egy óriási nagy ruhaipari gyárba.

Olyan nagy gyár volt, hogy az egész országból, de még Amerikából is jöttek tapasztalatgyűjtésre. Abszolút modern eszközeik voltak. Nekem semmi más dolgom nem volt, mint hogy amit összeférceltek, azt kellett kettévágni. Ezeket vagdostam.

Hárman voltunk magyarok. Eszter, akivel egy szobában laktam, és egy Manci nevű nagyon csúnya, kövér asszony, ő egy külön szobát kapott ugyanabban a házban. Állandó összeköttetésben voltunk a követséggel, hogy mikor tudunk hazamenni. De még semmit nem tudtunk. Manci viszont megtalálta a férjét meg a gyerekét is. Pesten laktak. Leveleztek. Ő már kapta a gyárba a leveleket otthonról. Mondtam neki: „Jaj! Nem tudom, mit tegyek. De ha megkérnéd a férjedet, hogy menjen el a Szív utcába, keresse a családomat, a nővéremet már megtaláltam. Hogy mi van velük? Hogy mi történt velük?” És jött a válasz, hozta nekem a levelet. Mondom: „Manci! Ne add ide nekem! Nem akarom tudni.” „Olvasd csak el! – mondja. – Olvasd el!” Hát akkor már reménykedtem. És akkor mondta ez a Manci, hogy a férje fölment a Szív utcába, és mindnyájan élnek.

Mint később megtudtam, Bözsit Türkheimbe hurcolták a bátyám feleségével együtt, de csak pár hónapig voltak ott. Anyámat a gyerekemmel együtt bevitték a gettóba, ahol tüdőgyulladást kapott. Ott feküdt a csepp gyerekkel, és nem volt mit enniük. Jolánka néni, anyám testvére is ott volt az unokájával. Közel voltak egymáshoz, és amikor lehetősége volt, vitt egy kis levest vagy valami mást a kicsinek. Bizony sokszor sírt a gyerek, hogy „Lebecskét! Egy kis lebecskét!” Borzalmas! Még biztos ma is benne van, az nem múlik el nyomtalanul, ha egy pici gyerek átél ilyen szörnyűségeket. Ott feküdt az anyám tüdőgyulladásban, és a kicsi gyereket szorongatta, hogy mentse, miatta akart élni, s talán így egymást mentették meg. Volt úgy, hogy sétáltatta a gyereket kocsival, altatót énekelt neki, amikor jött egy SS, rácsapott a hátára annak a beteg öregasszonynak: „Még énekelsz is?” Amikor januárban fölszabadult a gettó, épp két éves volt a gyerek. A férjem, azt hiszem, januárban szabadult meg, a következő hónapban már otthon volt, a nővérem és a sógornőm valamivel később. A bátyám is.

Így már ők is megtudták, hogy élek. Írtam, ők válaszoltak. És jöttek a levelek, küldték a kislányom fényképét, aki már három és fél éves volt [A lánya 1943 januárjában született. – A szerk.]. Ki lett dekorálva az egész asztal, ahol dolgoztam. Az emberek jöttek, tódultak oda, hogy nézzék a gyerek fényképét. Már tudtam, hogy élnek, lelkileg teljesen megnyugodtam. És a követséget zaklattam, mikor mehetek haza. [A következő választ kapta a stockholmi Magyar Főkonzulátustól 1945. november 21-ei keltezéssel: „E hó 19-i sz. soraira válaszolva csak azt mondhatjuk, hogy mind a rádióban, mind az újságban a hazautazással kapcsolatban megjelent hírt félreértették. Abban a közleményben ugyanis az volt, hogy nov. 25-e előtt nem lesz transzport, s ha nov. 25-e után esetleg majd lesz, arról újabb tájékoztatást fognak kiadni. A helyzet tehát ugyanaz, mint volt: a hazautazások időpontja egyelőre bizonytalan, ha azonban megindul a hazaszállítás, arról mindenkit értesíteni fognak.” – Az eredeti levelezőlapot lásd a képanyagban. – A szerk.]

Svédország csodálatos ország volt akkor. Azt nem lehet elmondani! Nem tudom, mihez hasonlítsam. Ha bementem egy üzletbe, és vásároltam két zsebkendőt, akkor tizenkettő volt benne. Ha vettem valamit, akkor mindig a duplája volt benne. Annyira együtt érzőek voltak, annyira emberiek voltak! Ott lopás nem létezett. Például egyszer utaztam a villamoson, fölszállt egy nő – ott egyébként zsidó születésű nem volt –, és mindegyikünk kezébe egy szál virágot adott. Nem tudja az ember elképzelni, hogy ez… Soha nem fogom elfelejteni.

Egy év alatt folyékonyan beszéltem és olvastam svédül. Nagyon sajnálom, hogy azóta nem megy a dolog. Most is sokszor előjönnek a svéd szavak. Úgy énekeltem a lányomnak, amikor hazajöttem, a svéd himnuszt meg mindent.

Rengeteg barátot szereztünk. Nekem volt svéd anyám, aki megszépítette a dolgokat. Egyik barátunkat Holgernak hívták, a feleségét Sviának. Hétvégeken gyakran meghívtak minket, az ünnepeken is, ő zongorázott, és mi nagyon jól éreztük magunkat. Még síelni is megtanítottak. Sok kép maradt róluk. Munkahelyi ismeretség volt, Holger a gyárban dolgozott mint vezető.

És mások is voltak a gyárban, akik fölkaroltak bennünket. Először is ahogyan bemutattak bennünket. Jöttek az újságírók meg egyebek. Egyszer jött egy magas, elegáns külsejű férfi, és beszélgetett velem, akkor már tudtam svédül. Utána odajön hozzám valaki, hogy „Tudod, kivel beszéltél?”. Mondom, „Nem. Hát egy férfivel”. Azt mondja: „A svéd király fia volt.” Annyira szerették egyébként a svéd királyt, hogy nem volt olyan lakás, ahol a szobra vagy a képe ne lett volna jelen. Ez is nagy élmény volt. Utólag visszagondolva is.

Ennek a hatalmas cégnek három testvér volt a tulajdonosa. Ott mindent együtt ünnepeltek, amikor karácsony jött, vagy az újév, akkor mind fogtuk egymás kezét, énekeltük azokat a dalokat, amiket ők. És utána nagy bál következett, amiben részt vett természetesen a három testvér is. Más szabályok voltak a svédeknél, mint mondjuk, nálunk. Úgyhogy én táncoltam az egyik tulajdonossal is, aki kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve. Mondtam neki, hogy sajnos nem mondhatom, hogy meg vagyok elégedve, jó volna, ha valamivel többet keresnék. Elmondtam, hogy van egy gyerekem otthon, és nehéz a hazatérés, nagyon sok pénzbe kerülne, ha külön vinnének, s nem tudom, hogyan fog sikerülni.

Hallotta ezt Holger a hátam mögött. Mondja: „Panni! Hogy tehetett ilyet? A tulajdonos volt…” Mondom: „Ő kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve, mondtam, igazából meg vagyok elégedve, de jó lenne, hogyha több volna.” „De ilyet nem lehet mondani.” „Mindegy, most már mondtam.” A következő héten már több volt a fizetésem. És ők fizették a hazatérésemet. A gyártulajdonosok. [Hogy mennyibe került a hazatérés, arról egy levelezőlap tájékoztat, amelyet a Magyar Főkonzulátus irodaigazgatója küldött: „Stockholm, (1946.) jan. 7. – Szíves soraira értesítem, hogy repülőn Prágában utazhat, ahonnét Pozsonyon át tovább folytathatja útját Budapestre. Az út Prágáig 455 koronába kerül, onnét még 50 koronára lesz szükség, legjobb lesz dollárt venni. – A csehszlovák átutazási láttamozás beszerzése 4 hétig tart. Repülőjegyet febr. végére még talán kaphat, előbb nemigen. – Rendes magyar útlevelet azonnal állítok ki Magának, amint a csehszlovák visumot megkapta. – Írja meg, hogy megvan-e az anyagi lehetősége a fenti módon ecsetelt hazautazáshoz.” – Eredetit lásd a képanyagban. – A szerk.]

Szóval úgy jöttem haza, hogy ők fizettek mindent, a repülőjegyet, Stockholmban a szállodát, ahol néhány napot kellett tölteni, mert éppen beteg lettem. Sajnos eladtam az ezüstöket, amit ajándékba kaptam tőlük. Lehetett fél áron anyagokat venni, meg mindenfélét, én vettem, hogy hozom haza, meg cipőt a gyerekemnek, meg mit tudom én. Úgy jöttünk a repülőtérre. Nagy szatyrom volt, és volt külön egy nagy csomag, ami már nem fért volna bele a hazahozatalba. Több volt a súly, mint amit lehet. Rám nézett a tiszt, és azt mondja nekem: „Nem baj, írja ide, hogy élelmiszer.” Szóval mindenben annyira emberiek voltak.

Eszter ott maradt, mert közben Holger beleszeretett. Még mindig sajog a szívem érte. Úgy történt, hogy egyszer, miután náluk voltunk, Eszter mondta nekem: „Képzeld el, mikor föladta rám a kabátot Holger, megcsókolta a nyakamat.” Nagyon kétségbe voltunk esve, mert Svia rendkívüli ember volt, meg egyébként is, ez nagyon kellemetlen helyzet volt, ugye nem lehetett nem elmenni hozzájuk. Nem akartuk, hogy ebből valami legyen. Volt ott egy fiatal mérnök, aki kezdett Eszternek udvarolni, randevúztak kimondottan azért, hogy Holger ne zavarja őt, hogy ne legyen belőle semmi. S akkor megjelent nálam sírva Svia, egyedül voltam otthon, ő azt hitte, én vagyok az, akibe szerelmes a férje. Kérte, hogy ezt ne tegyem, mert Holger nélkül élni sem tud. Mondtam, hogy nem rólam van szó, de Eszternek sem kell, randevún van most is, szó sincs ilyesmiről. Mondta, hogy Holger kidobta őt, azzal: „Nekem nem kellesz, nekem ő kell.” Nyilván nem mondott neveket. Gyerekük nem volt. Még akkor eljött hozzám Holger is, és azt mondta, ha Eszterrel nem jön össze, öngyilkos lesz. Mikor Eszter hazajött, mondtam neki, hogy itt nagy bajok lesznek. Huszonéves voltam, én, hülye, elhittem, amit Holger mondott. Ezt nem lehet, gyere, fölmegyünk hozzá, megnézzük, mi van. Mikor becsengettünk, hallottuk, hogy zongorázik. Na, akkor nem lehet olyan nagy baj. Amikor kinyitotta az ajtót, én elmentem, Eszter pedig ott maradt. Végleg. Egy fiuk született. Jártak itthon, utoljára akkor, mikor már anyám nagy beteg volt, s nem tudtam velük foglalkozni. Semmit nem tudok róluk. Nem is tudom, él-e még.

Manci és én együtt jöttünk haza 1946-ban. Akkor ültem először repülőgépen. Prágában állt meg a gép, és másnap tehervonattal jöttünk haza. Már vártak. A gyerekem az urammal, az anyám, a testvérem, a nagynéném. Szóval mindenki. Két évre rá jöttem haza. Pontosan. Májusban vittek el a születésnapom előtt, és májusban érkeztem haza, a születésnapomra.

Amikor elvittek, a gyerek állandóan sírt utánam, hogy „Mami, mami!”. Tizenöt hónapos volt, mindig belebújt a szoknyámba, nem tudom, észlelte-e, ami akkor körülötte volt, a sárga csillagot [lásd: sárga csillag Magyarországon] meg ilyesmit, amikről már meséltem. Haza akart jönni hozzám. Na de utána, mikor megjöttem, már nem kellettem neki. Három és fél éves volt, már nem ismert el anyjának. Akkor már csak az anyám és a nővérem, csak ők kellettek. Sírt, mikor elhoztam tőlük. Én nem kellettem, én nem voltam az anyja már akkor, neki ők voltak a szülei. A nővérem csak pár hónapig volt távol, utána ő volt a gyerekkel, és tényleg jó és odaadó volt vele. A szomszédai most is azt hiszik, hogy az ő lánya, annyira szoros a kapcsolatuk.

És aztán mentek a dolgok tovább. A fiam 1947-ben született. Nem akartuk, el akartam vetetni, de nem sikerült – és mennyi örömet hozott végül ez a gyerek! Akkor huszonkilenc éves voltam, Bözsi harmincöt, és ahogy már mondtam, épp akkor volt az esküvője, amikor én a kórházban voltam. Már itt laktunk. A sógornőm lakott ebben a házban, és szólt, hogy megüresedik ez a lakás, akkor átvettük a bérlőtől. Fizettünk érte. A csömöri házrészt a tanács használta. Semmim nem maradt, mindenem a világon elveszett. Emlékszem, a Teleki téren vettem az első lepedőmet. Úgy szedtem aztán össze mindent. Amikor apám meghalt, drága anyám megszabadult mindentől, de a bútor megmaradt. Abból még most is van nekem néhány darab.

Amikor hazajöttem, volt az uramnak egy kis cége, úgy hívták, Mateosz [A férj valószínűleg a MATEOSZ tagjaként fuvarozott. A MATEOSZ – Magyar Teherautó-fuvarozók Országos Központi Szövetkezete – 1933-ban alakult meg. – A szerk.]. Egy társa is volt, szállítással foglalkoztak. Olyan rendes ember a földön nincs, mint a társa volt. Volt egy taxi meg egy teherautó – nem volt jó egyik se –, és sofőr mindkettőre. És volt egy kis Topolinója. 1948-ban mindent államosítottak. A férjem üzemmérnök lett a Gábor Áron Vasöntödében [Gábor Áron Vasöntöde és Gépgyár, al. 1862.]. Könnyen talált állást, s keresett annyit, hogy nem nélkülöztünk. Föl tudtuk nevelni a gyerekeinket. Annyira buzgó és annyira szorgalmas volt, egész élete a munka volt, mint ahogy a lányomnak is. Ő örökölte.

Az uram már az első időben belépett a pártba, nem is lehetett másként egy munkahelyen. Természetes dolog volt. Ugyanúgy, mint ahogy előtte a nyilas pártba kényszerültek [sic!], hogy a megélhetésük meglegyen. A kommunista pártban is akkor majdnem mindenki ott volt, aki most teljesen a másik oldalon van. Az uram azt mondta, hogyha be kell lépni, belép. De még 1956 előtt kirúgták, mert osztályidegen volt. Úgyhogy ezt megúsztuk. Örültünk is neki. De nagyon haragudott ránk a bátyám is, meg a nővérem is, hogy mi milyen kívülállók vagyunk. A későbbiekben aztán meggyőződtek róla, hogy bizony ezt jól tettük.

Én nem voltam állásban, a gyerekeket neveltem. Az államosítás után itt voltunk egy fizetéssel [lásd: államosítás Magyarországon]. Rengeteg volt a rezsi, a lakás nagy, fizetni kellett. De mindent megszereztem. Sokszor irigyeltek, hogy van pénzem, pedig nem volt. Csak azt hitték. Úgy néztünk ki. Tantihoz jártak németre a gyerekek, privát óvodába a fiam, ahol akkor három gyerek volt összesen, és imádta az az asszony őt. Minden évben nyaralni mentek. Pianínót vettünk, azt se tudom, hogyan, hogy a gyerekek zongorázni tanuljanak, házhoz jött a tanárnő, hogy a legminimálisabb műveltséget megszerezzék. Hogy minden érdeklődésük meglegyen. A fiam hét-nyolc éves, a lányom tizenegy-tizenkét éves volt. Nyelveket tanultak, franciát, angolt, tagozatos iskolába jártak, de nem volt nyelvérzékük, nem érdekelte őket. Még a lányomat sem, pedig ő szeretett tanulni.

Kevés volt minderre a pénzünk, valamit találnom kellett, amit itthon tudok csinálni. Ott volt a két gyerek, nem mehettem el sehova. Láttam, hogy miket árusítanak egy zsidó ügyvéd meg más diplomás emberek. Mondom, nekem sem esik le a korona… Úgyhogy két hét alatt kitanultam a táskavarrást. Éjszaka csináltam, reggel kimentem ide a piacra, és egy óra alatt eladtam. De feljöttek az alattunk lakók, hogy zavarok, éjjel lárma van. Akkoriban kezdtünk eladogatni sok olyan dolgot, ami most hiányzik nekem.

Aztán vettem kendőket, de nagyon kevésért, fillérekért. Nem volt pénzem, amit befektethettem volna. Mondták, az kevés, amit itt a piacon eladhatok, menjek el vidékre is, mert ott érdekes az ilyesmi. Fogtam három bőröndöt, és mentem.

És akkor kiújult a karomon a gyerekkori csonttuberkulózis. Borzalmas szenvedéssel járt, őrjöngtem a kíntól. A cipelés már nem ment. Olyan beteg voltam, hogy azt mondta az orvos, hogy soha többé ezt a karomat nem fogom használni. Ez volt 1954-ben. Mindennap járt az orvos injekciózni. Vállig gipszben voltam, s adtak rögzítőnek egy bőrtokot, hogy ne tudjam mozgatni, hogy megmaradjon. Bözsi volt velem a nagy fájdalmaim között, nem az uram. A balesetiben, a Fiumei úton kezeltek. Sztreptomicint javasoltak, ami akkor egy új találmány volt, s amit az uram hajósoktól vett. Az végül is rendbe hozta. Még gipszben volt a karom, de nem volt olyan nagy fájdalmam, akkor már mentem újra vidékre. Merem remélni, hogy ez már lezárult, soha többé nem újul ki.

Van egy munkakönyvem, amiben benne van, hogy kendőfestő kisiparos vagyok. De nem én csináltam, nem is tudtam volna. Vettem. Följelentettek, hogy árusítok, amire nincs engedélyem, iparengedélyem van, de nem én csinálom. Naponta jöttek ellenőrizni. Úgyhogy egész egyszerűen azt mondtam, elég, én ezt nem bírom idegekkel. 1958-ban abbahagytam.

Életrajz

Gáspár Anna kis termetű, vékonyka, szemüveges asszony, aki minden találkozásunk alkalmával elkápráztatott szellemi frissességével és humorával. Lelkes és barátságos teremtés. Kedvenc foglalkozása a kézimunkázás, főz magának és imádja a növényeit. Bevallása szerint azért fejlődnek olyan szépen, mert beszélget velük. A lányáék ugyanabban a lakótelepi lakásban laknak, ahol ő, két emelettel lejjebb, de nem szívesen zavarja őket. Viszont a lánya minden nap fölmegy hozzá, és naponta többször is áttelefonál neki.

Az apai nagyszüleim Debrecenből származtak. Nagyapámat Schwartz Menyhértnek hívták, nagyanyám – azt hiszem – Elza volt. Hogy mi volt a foglalkozásuk, nem tudom, mert mikor két vagy három éves lehettem, egész kicsike voltam, nagyapám meghalt. Én nem is emlékszem rá. Ő sokkal idősebb volt, mint a nagymamám. Arra emlékszem, hogy egyszer elvittek hozzá, és volt neki egy ilyen görbe botja, amivel járt, ült a bőrfotelben, és avval húzott magához. A nyakamba akasztotta a botot, és húzott magához, és én úgy féltem, hogy nagyon. Ez volt az egyetlen találkozásom nagyapámmal. Nagyanyám aztán feladta a lakást, eladta a házat, és elköltözött a fiához, aki Kisszekeresen lakott, szintén Magyarországon, és ott is halt meg [Kisszekeres – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1910-ben is, 1920-ban is 600 fő lakossal. – A szerk.]. Ott többször találkoztam vele, nyáron mentünk, meglátogattuk, és ott voltam nála egy hónapig. Háztartásbeli volt, nem kertészkedett, segített a menyének, ennyit tudok.

Három gyerekük volt, a legidősebb volt az édesapám, aztán volt egy leány, a Grünstein Etelka, és annak az öccse volt Schwartz Samu. Etelka meghalt még az én időmben, úgy tíz-tizenöt éves lehettem. Az ura gazdálkodó volt, nem is ismertem. Nagyon nagy birtokuk volt, és kihalt a család. Volt három gyerekük, három lányuk, Kassán éltek. Akkor mi Románia voltunk, és nem mehettünk. Amikor Magyarország lett [Észak-Erdélyről van szó, lásd: második bécsi döntés. – A szerk.], akkor aztán jártam, és Etelka nénit, azt hiszem, elkaptam [láttam még életben], vagy… nem tudom. A három gyerekből a legidősebb, a Bébi a lányával együtt, a Zsuzsival kiment Izraelbe, a másik két lányt deportálták Kassáról. Ahol a nagyanyám lakott [azaz: a fiánál, Schwartz Samunál], ott nem volt gyerek. A Samunak és az Erzsi néninek – ő volt a felesége – nem volt gyereke. Samu is gazdálkodó volt ott, Kisszekeresen. Saját birtoka volt, ők vezették a gazdaságot. Állatoktól kezdve, majorságot, mindenfélét tenyésztettek. A birtokukon nem voltam, nem vittek ki, csak a házukban laktam. De Samu bácsi nagyon későn jött haza, reggel korán ment el, annyit tudok.

Az édesapám neve Schwartz Hugó, 1888-ban született Debrecenben. Tiszt volt az osztrák–magyar hadseregben, azt tudom. Nagyon büszke volt arra, hogy hadnagy volt. Kitüntetése is volt, s mindig avval büszkélkedett. Sokat mesélt nekünk, az 1914-es háborút végigcsinálta. A háború után, miután leszerelt, ő is gazdálkodott. Egyetemet végzett, agrármérnök volt [Vagyis diplomás mezőgazdász volt. Elképzelhető, hogy a Debrecenben 1906–1944 között működött Magyar Királyi Gazdasági Akadémián szerzett diplomát. – A szerk.].

Apám egyáltalán nem volt vallásos, nem viselt kalapot, még kóser sem volt. A hagyományokat sem tartotta. A zsidók csak a kóser ételt ehetik, nem ehetnek disznóhúst meg disznózsírral főtt ételeket, csak libazsírt meg tyúkzsírt [lásd: étkezési törvények]. A sakter kell levágja a csirkét, a tehenet meg a borjút. De apáméknál ilyesmi nem létezett. Volt minden: szalonna meg tejföl a hússal.

Az anyai dédnagyapám és az anyai nagyszüleim [Nagy]Zerindről származnak [Nagyzerénd (korábban: Nagyzerind) – nagyközség volt Arad vm.-ben, 1891-ben 2200, 1910-ben 2600 lakossal. Trianont követően Romániához került. – A szerk.]. Ez egy falu Arad megyében, [Nagy]Várad és Arad közt, hatvan kilométerre van [Nagy]Váradtól. Nagyapámnak az apja meg az ükapja is ide van eltemetve. A nagyszüleim soha nem meséltek az ő szüleikről, dédszüleikről, ükszüleikről. Érdekes, a mai világban ez másképp van, legalábbis, ha magamra gondolok. Én borzasztóan ragaszkodom az unokáimhoz. Ők [az anyai nagyszülők] olyan távolságtartóak voltak. Én például soha egy simogatást, egy jó szót az öregektől nem kaptam. Nem tudom, miért. Nekem semmi lelki kapocs sem a nagyanyámmal, sem a nagyapámmal nem volt. Anyám már más volt. Anyám és köztünk már megvolt a lelki kapocs.

Anyai nagyapám, Weiss Emánuel, magyarul Manó, nagyon vallásos, becsületes ember, istenhívő volt. A gyerekei már kevésbé. Nagyanyám, Weiss Regina is vallásos volt, de nem viselt parókát. Rájuk nagyon jól emlékszem, mert minden nyáron kinn voltam falun, [Nagy]Zerinden, hacsak nem mentünk el nyaralni. Ha elmentünk is, Borszékre mentünk, hogy jobb levegőt szívjunk, de még akkor is volt, hogy [Nagy]Zerinden töltöttük a vakációt. Mikor már Magyarország lettünk [1940], nem mentünk édesapánkhoz a bátyámmal, akkor lementünk [Nagy]Zerindre. Ott voltunk minden nyáron, akár három hónapot. Anyám is ott volt. Bezárták a lakást, és ott voltunk mind. Nagy ház volt ott, amit nem is kaptam vissza, mert államosították. Nem tudtam egy nagybátyámtól halotti bizonyítványt szerezni. A felesége nem akarta nekem adni. Azt mondta, hogy a Bátyusé a vagyon, és az övé marad, ő örökli. Szegény, meghalt már tizenöt éve. Ő megszabadult a deportálástól. Így a ház az állam tulajdonába került. A földből kaptam vissza, ami a nagyapám nevén volt.

Ma is előttem van a nagy ház, ott volt a falu közepén. Volt benne ebédlő, nappali, volt az öregeknek egy hálószobája, volt egy vendégszoba, és volt a nagybátyámnak egy szobája – akkor még nőtlen volt, azután nősült meg, miután én már nagyobbacska lány voltam –, és volt konyha, és fürdőszoba is volt. Az udvaron volt egy pumpás kút, amiből a vizet egyszer egy héten a kocsis, Gyuri bácsi felpumpálta a padlásra egy nagy tartályba, és akkor nekünk egy hétig volt a fürdőszobában vizünk. A fürdőszobában volt kazán, s kályha volt a szobákban, nem volt gáz, most sincs gáz [Nagy]Zerinden, fával fűtöttünk. Az egyik fia épített magának az öregek mellé egy modern részt, és ők is ott laktak. Ott is volt vagy négy vagy öt szoba. De ezt már a háború után láttam. Az udvaron teheneket tartottak, és a tejből adtak a szegényeknek. A nagyapám borzasztó jószívű volt, a szegény embereket nagyon segítette. Minden este meg reggel fejték a tehenet, és megvoltak azok az emberek, akik jöttek az edénnyel, és kapták a tejet, ingyen. Volt pár szegény ember ott a faluban, és ők már tudták azt, hogy be voltak osztva, volt, aki reggel kapott, és volt, aki este kapott a fejésből. Az nem volt feltétel, hogy inkább a zsidók kapnak. Ott nem volt zsidózás. Tudták, hogy a nagyapám a leggazdagabb a környéken, de soha semmilyen visszhang nem volt.

Gazdálkodással foglalkoztak, mezőgazdasággal [lásd: a földművelés szerepe]. Nagy birtokuk volt. Állatot is tenyésztettek, keveset, inkább a földeken volt a hangsúly. Még rizst is termesztettek. Irtó nagy gazdaság volt ott a nagyszülőknél. Az udvar irdatlan hosszú volt, nagyon nagy volt. Ott volt a templom, voltak valami irodák ott az utca mentén, és ott lakott a kocsis. Baloldalt volt a nagy istálló, lovak, csak annyi volt, amit a kocsiba befogtak, két-három ló, négy, nem tudom. Az után, a végében volt a veteményes kert meg a gyümölcsös. Egy irdatlan nagy telek volt. A veteményest és istállót rendbe tartani, voltak emberek. Úgy mondtuk akkor, a cselédek [értsd: gazdasági cselédek (uradalmi cselédek)]. Általában magyarok, mivel [Nagy]Zerind magyar falu, ott nem is tudom, hogy voltak-e egyáltalán románok. Abszolút magyar falu. Hogy hány cselédünk lehetett, nem tudom. Voltak, akik a földet dolgozták, és voltak az udvari cselédek [Vagyis voltak ún. külső cselédek, akik a mezőgazdasági munkát végezték, és voltak ún. belső cselédek, akik a háztartásban dolgoztak. Az uradalmi cselédség rétegződéséről lásd a 20. század első felének társadalomtudományi szakirodalmát és a szociográfia-irodalmat, elsősorban Erdei Ferenc, Kiss Lajos, Szabó Zoltán, Illyés Gyula írásait. – A szerk.]. Azok a cselédek, akik bent dolgoztak, magasabb lépcsőfokon álltak, mint akik a földeken. És azok, akik kint dolgoztak, azoknak volt házuk az udvaron [Vagyis voltak ún. cselédlakások. A 20. század elején indult meg a cselédlakások építése az addigi istálló-színvonalú, egy légterű cselédszállások helyett: ezekben a házakban általában két családnak jutott egy konyha, amelyből kétoldalt nyílt egy-egy szoba, ahol együtt élt az egész család. Más helyiség rendszerint nem is tartozott a cselédlakáshoz. Egy-egy tipikus cselédházban több ilyen egység volt egymás mellett. – A szerk.]. Akik a háztartásban segítettek, azok falusiak voltak, mindig hazamentek. De olyan demokratikusak voltak, hogy a cselédeknek is volt fürdőszobájuk és vécéjük, angol vécé, a cselédszobából. Egy irdatlan nagy ház, „L” alakban… [Nem világos, hogy a belső cselédségnek volt-e angol vécéje, vagy a gazdasági cselédek cselédlakásához tartozott-e angol vécé és fürdőszoba. Akár így azonban, akár úgy, ez a tény a lehető legritkább jelenség volt. – A szerk.]

Például próbálkoztak, és sikerült is, rizst termesztettek. Ott a környéken senki nem termesztett rizst, ők megpróbálták, és sikerült. Nem volt messze a Körös, és abból lecsapolták a vizet vezetékekkel, mert a rizsnek víz kell. A csatornák fémből készültek, nem fából. Először egy kicsi területen próbálkoztak, az bevált, és akkor csináltak egy nagyobb ültetvényt, mert egy ritkaság volt itt, Erdélyben rizst termelni. Kifizetődött, kihozta azt, amit belefektettek. Nagyapám kitenyésztett fehér bivalyt. A bikák [értsd: bivalyok] általában tiszta feketék. Csak a nagyapámnak volt a környéken, messze környéken, fehér bivalya. Valamilyen albínószerűség kellett hogy legyen, és ők azt összepárosították, és abból is fehér lett, de nem tudom pontosan. Mikor ott voltunk, csak úgy nézett szegény férjem, hogy mind jöttek az emberek: „Hát emlékszünk még Weiss úrra, hogy a fehér bivalyt tenyésztette…” Kipusztult, már nincsen. De ő kitenyésztette.

Volt intéző. A nagykereskedők pedig jöttek, és bevásároltak. Egészen más világ volt akkor. A nagyapám már lemondott a gazdálkodásról, a nagybátyám gazdálkodott. Ők tulajdonképpen csak irányították a gazdaságot, és mindenre megvolt a felelős ember, aki ezért a részért felelt vagy a másik részért. Ő csak irányította a dolgokat, a papírmunkát végezte, és a nagyvállalatokkal vagy beszerzőkkel foglalkozott. Apróságokkal nem foglalkoztak, ilyen kilószámra vagy ilyesmi [lásd: birtokkezelés]. De megmondom őszintén, én gyerek voltam, engem nem is érdekelt. Arról nem beszélve, hogy miután mi Magyarország lettünk, és [Nagy]Zerind Románia lett [Mivel Nagyváradtól délre, tehát Dél-Erdélybe tartozott, nem került vissza Magyarországhoz 1940-ben. – A szerk.], akkor én többé oda már nem mentem. Ott volt a határ. Addig [Nagy]Zerindre vonattal mentünk, már kicsi korom óta ültem vonaton. Ott ültem a vonat ablakában, és kidugtam a fejemet, és belement a szén [a korom] a szemembe, emlékszem rá, de nem féltem.

A nagyapám ortodox, szigorúan ortodox volt. Tartotta a szombatot, a húsvétot [lásd: Pészah], mindenféle ünnepet. Minden reggel imádkozott, mindennel a fején, a karján [lásd: tálesz; tfilin]. Mikor bejöttek a városba, együtt laktunk, nem létezett, hogy egy reggel ne imádkozzon. Nagyon vallásos volt. Én is láttam őt imádkozni, táleszben. Kimentem a szobából, bár őt ez [a jelenlét] nem zavarta. Az imákat nem volt szabad fejből mondani. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért, ha minden áldott nap mondja. Nem szabad fejből mondani, mert hátha egy szót kihagysz. Tehát olvasni kell. És sokat olvasta a Talmudot is, amellett még elolvasott egy-egy magyar regényt is, az nem akadályozta meg. Mindig azt mondta, szegény, hogy ezek a regények… vagy meghalnak, vagy összeházasodnak [a szereplők]… ezzel fejeződik be a regény. Egy nagyon művelt bácsi volt szegény, csak én voltam az, aki sokat vitatkozott.

A házuk udvarán volt zsidó templom, azt nagyapám csinálta. Nem zsinagóga volt, imaház. Nem lehetett emeletet csinálni, vagy nem tudom, miért, volt külön terem a nőknek, és volt külön a férfiaknak [Merthogy ortodox imaház volt, ahol a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé. – A szerk.]. Én gyerek voltam, nem jártam a templomba, mikor jöttek péntek este, akkor láttam, elég sokan voltak, lehettek úgy negyven-ötvenen. Ortodox rituálé szerint zajlott a szertartás. Rabbi is járt oda nagyünnepekkor, de nem lakott a faluban. Volt egy előimádkozó, de rabbi nem volt. Csak az ünnepekkor és pénteken és szombaton volt nyitva a templom, hétköznap imádkoztak otthon, akik már imádkoztak…

A szombat egy borzasztó nagy esemény volt. Nem a nagymama készítette elő a dolgokat, nem akarok felvágni, de szobalányunk volt, és szakácsnénk volt, úgyhogy azok csinálták. Nagyanyám csak kiment, és azt mondta, hogy ezt csinálja, és azt csinálták. A szakácsné bejáró szakácsné volt, de volt mellette a szobalány, aki aztán végezte a házimunkát. Szombaton nem volt szabad csinálni semmit nekünk, csak mondjuk, hogy az imakönyvet a kezembe vehettem. Olvasni olvastam is, de nem sokat imádkoztam. De nem volt szabad mondani a lánynak, sötétedett, „felgyújtani a villanyt”… nem volt szabad [Nem világos, hogy mire utal: esetleg arra, hogy a „lánynak” (azaz a cselédlánynak) nem volt szabad azt mondani, hogy gyújtsa föl a villanyt. Ugyanis a bölcsek négy alapvető tilalmat rendeltek el a szombattal kapcsolatban: 1. minden munkától tartózkodni kell, és ez a parancs egyaránt vonatkozik a zsidó egész háza népére (szolgáira, ott időző vendégeire és barmaira egyformán); 2. a dolgok átvitele magánterületről közterületre és fordítva; 3. a város elhagyása bizonyos távolságon túl; 4. nem zsidó személynek adandó rendelkezés bizonyos munkák elvégzésére szombaton. Lehet, hogy erre az utóbbi pontra utalt a tiltás. – A szerk. ]. Varrni sem volt szabad. Semmit nem volt szabad, mert nagyapám nem engedte. Az időt olvasással töltöttem, meg mentem sétálni. Hát gyerek voltam, és mentem a barátnőkkel. Szombaton nem ültem otthon, csak hazamentem ebédelni, s aztán elhúztuk a csíkot.

Pénteken este nagyanyám egy hétágú menórát vett elő, azon mind a hét gyertyát meggyújtotta, és imádkozott. A kezét fölötte tartotta, és elmormolta az imádságot. Anyám [otthon] csak két gyertyát gyújtott, ő külön, és nem hiszem, hogy imádkozott. Édesanyám nem volt vallásos. S akkor jött a vacsora, ami aztán szintén egy ilyen rituálé. Először jött a halkocsonya [lásd: halételek], ez volt az előétel, utána volt a húsleves, aztán volt a sült, és volt egy étel, amit én nagyon nem szerettem, úgy hívták, hogy „ricset”: paszuly és gersli, és azt olyan speciálisan megcsinálták. Nagyon nem szerettem, és mindig kikaptam nagyanyámtól, hogy az milyen finom [és mégsem eszem]. És a gyümölcs. Ez [a péntek esti] nagy vacsora volt, mindig korán kezdődött, mert szürkületkor már gyújtották a gyertyát, és olyan hosszan elnyúlt. A nagyapa áldást mondott, a fejemre tette a kendőt, a bátyámnak a sapkát, mert mindig rászólt, hogy „Laci, hol a fejed?” – ez azt jelentette, hogy nem volt sapka a fején, és nem járt sapkában. És mindnyájunkat megáldott, először nagymamát, édesanyámat, a bátyámat, és én voltam az utolsó. Ez étkezés előtt, gyertyagyújtás után volt. Mindenre mondta a bróhét. Akkor még tudtam, azt hiszem, most nem tudnék mondani egy bróhét sem. Gyümölcsre, minden újra [fogásra] kellett bróhét mondani. S akkor morogtál ott valamit az orrod alatt.

A csollentet szombatra készítették. Pénteken a lány elvitte a csollentet a sütőbe, a kemencébe, a pékhez. Mindig nagy kérdőjel volt, hogy hogy sikerült a csollent. Én például szerettem, ha leveses. Nagyapámék úgy szerették, hogyha ki volt pirítva, na és most melyik nyert – és többnyire én nyertem. És kugli volt benne, a libának a nyakáról a bőrt leveszik, de nem felvágva, hanem mint egy olyan zsákszerűség, és azt megtöltik. Amikor én hazajöttem, mind szerettem volna valakitől megkérdezni, hogy csinálták azt a tölteléket, és senki nem tudta megmondani. Én azt nagyon szerettem, benne főtt a csollentben, és pláne amikor kipirult a paszuly, akkor az is kipirult, aztán így felvágták, nagyon finom, azt nagyon szerettem. Cserépedényben főtt, és a teteje hólyagpapírral jött lekötve. Megvolt, hogy szombaton hány órakor kell a cselédnek utánamennie. Szombaton csollent is volt, és leves is volt, hús volt és mindenféle. Szegény nagyapám nagyon szeretett enni. Kétszer, mindig szombat után volt agyvérzése. Aztán a végén nem engedte anyám, hogy zsíros dolgokat egyen, és kapta a fokhagymalevest, de ha édesanyám elfordult, akkor a levesestálból vette a merítőt, és benyomott [a húslevesből] egy kanállal, hogy legyen valami íze annak a levesnek. Bent ettünk a szobában, nem a konyhában. Most már hozzászoktunk, hogy konyhában eszünk. De akkor nem is mentél ki a konyhába. Nagymama nem nagyon ment ki a konyhába, csak adta az utasításokat. Anyám igen. Az evés egy olyan szertartás volt.

Nagy-nagy ceremónia volt húsvétkor [Pészah]. Előtte hamecolás volt. Anyám elszórt morzsákat, és nagyapám egy kis lapáttal és egy kis kefével összeszedte. Minden szobába be kellett menjen, és összeszedje a morzsákat. Aztán lehozták a padlásról a húsvéti edényt egy irdatlan nagy ládában. A pészahi edény másfajta szerviz volt. A porcelánt, a poharat, az evőeszközt, a főzőedényeket, mindent, mindent kicseréltek. Semmi a régiből nem maradt. Azt eltették, és ezt elővették. A húsvéti edény Rosenthal szerviz volt, a leghíresebb porcelán, nem tudom pontosan, osztrák vagy német, de azt hiszem, osztrák porcelán a Rosenthal [A Rosenthal cég német, a 19. század végén (1879) alapította a névadó Philip Rosenthal. A cég főleg barokk és rokokó ornamentikával díszített porcelánárut készített, majd az 1920-as évektől fölhasználtak art deco motívumokat is. – A szerk.]. Pészahkor élesztőt vagy búzalisztet nem lehetett használni, ezzel szemben lehetett kapni az üzletben krumplilisztet. Abból csinált édesanyám… soha olyan jó sárga tortát nem ettem, és nem is fogok enni, mint avval a krumpliliszttel. Úgy készült, mint a rendes torta. Sárgáját cukorral kikavarva, habot belerakni s lisztet. S ebből lesz egy ilyen sárga torta. S abba lehet aztán kakaót is tenni, diót is tenni, de az alap a sárga torta. Na és abba jön liszt. És a liszt helyett tette a krumplilisztet, s az nem volt száraz, mert ez a sárga torta elég száraz, de ez sokkal jobb ízű, nekem jobban ízlett. Mindenikre [élelmiszerre] rá volt írva, hogy „sel Pészáh”. Külön volt a tej, szóval nem lehetett már az üzletben venni, mert csak a hitközségen keresztül kaptuk a tejet is, ami húsvéti tej volt. Ez így volt a nagyszülőknél, [Nagy]Zerinden is és [Nagy]Váradon is, mikor már ők 1940-től ott voltak, akkor [Nagy]Váradon is ugyanúgy csináltuk. A csirkét is elvitték a sakterhez, és levágták. Azt nem volt szabad megenni, azt a sakter kellett megnézze, hogy kóser vagy nem kóser. [Nagy]Zerinden is volt sakter. Ő vágta le a tehenet is meg a birkát, vagy a mit tudom én, milyen állatot, mindent ő vágott le.

Húsvétkor az első este a szédereste. Szédereste az egész család összegyűlt kint, [Nagy]Zerinden, s leültünk a nagy-nagy ebédlőben az asztalhoz – egy irdatlan hosszú asztal volt ott –, nagyapa volt az asztalfőn, egy nagy fotelben, és párnával nekidőlt, mert egyszer jobbra kellett dőlni, máskor balra kellett dőlni, oda van írva [a Hagadába], hogy kellett csinálni [A Hagada szerint a széder idején egyik oldalra dőlünk, és úgy fogyasztjuk el az asztalon található dolgokat. A Hagada a „Má nistáná” (Miben különbözik? Értsd: ez az éjszaka a többitől) kezdetű részben ad erre nézve utasítást. A Má nistáná negyedik kérdése: „Miben különbözik ez az éjszaka többitől? Az összes többi éjszaka ülve és támaszkodva eszünk, ezen az éjszakán támaszkodva.” A támaszkodás szokása onnan ered, hogy római szokás szerint a szabad, teljes jogú polgárok ettek párnákra támaszkodva. A zsidók Pészah ünnepén nyerik el szabadságukat, amikor az egyiptomi fáraó uralma alól megszabadulnak. A szabad státuszt jelképezi a párnákra dőlés szokása. Az egyik oldalra kell dőlni, de van olyan szokás is, amely szerint jobbra is és balra is dőlnek, azonban ez halahikusan nem indokolható. – A szerk.]. S akkor kezdődött a legnagyobb fiú a jobbján, a Béla bácsi a feleségével, ott nem volt gyerek, a balján volt a Vili bácsi a feleségével, aztán jött édesanyám, és jött Bátyus, a legkisebb fiú a feleségével, és mi, gyerekek, mi négyen voltunk, két lány unokatestvérem, a bátyám és én. Mi a végén voltunk, az asztal végén. Minden gyerek összegyűlt, unokák. Nagyapám ült az asztalfőn, és tartotta a szédert. Az volt egy élmény. Ő diktálta, hogy mit kell csinálni: ezt kell enni, azt kell inni. És hát persze kacarászás, mert nem érdekelt minket… Mi, gyerekek ott az asztal végében hülyéskedtünk, de nagyon megható volt… Nem a vallásosságért mondom, mert én egyáltalán nem vagyok vallásos – nincs miben higgyek azok után, hogy min mentem keresztül –, de az öregek, ők azt megkövetelték. Az a tál, ami most előttem van [azaz a szédertál], az egy speciális porcelántál volt, egy ilyen nagy fehér tál mélyedésekkel, és mindegyik mélyedésben valami zöldség volt, gyökér, ez a tormagyökér meg ilyen petrezselyem [Van, ahol a sós vízbe mártogatott kárpász főtt burgonya, és van, ahol petrezselyem vagy más zöldség (répa, retek, zeller stb.). – A szerk.,], meg én nem is tudom, de megmondom őszintén, különösebben nem érdekelt. De a nagyapám adta a két pászka közé, s az a pászka egy speciális pászka volt, nem az, amit eszünk most, jó vastag, kézzel csinált, nem gépi [lásd: smire macesz]. A többi, amit még vettünk, az gépi volt, de az nem, ami ott volt a tál tetején is, szalvéták közt, nem tudom, hány ilyen speciális pászka volt, szalvétával elválasztva… [Három, kendővel külön-külön betakart macesz van a széderadó családfő előtt: a három macesz Izrael három részét jelképezi: Kohént, azaz Áron ivadékait, Lévi leszármazottait és Jiszráélt, azaz Izrael többi gyermekét. – A szerk.]

Nagyapámnak volt egy ilyen nagy, talpas ezüst kelyhe, a fiúknak kisebb, nekünk ilyen kis pálinkáspohár, az is ezüstből, az volt előttünk, és abból kellett kortyolni, amikor nagyapám mondta. Olyan családias volt. Külön készítettünk elő Élijáhunak egy poharat. Az még nagyobb kehely volt. Olyan sok minden eltörlődött az emlékezetemből, nem is nagyon akarok rá gondolni, de az asztalra, úgy az asztalra, arra emlékszem. Mindegyiknek az arca ott van előttem. Pedig képeim nincsenek, sem a nagynénimről, sem a nagybátyáimról, senkiről, de előttem van. Mindegyiknek ezüst kelyhe volt. Csak azon voltam felháborodva, mert már bennem dolgozott a női egyenlőség, hogy a nagynéniknek is kisebb volt, mint a nagybácsiknak. Ahogy mentek lefele az asztalon, mint kisebbek és kisebbek lettek. De nem volt szabad soha használni azokat a kelyheket, csak húsvétkor, szédereste.

A „má nistánát” kellett mi mondjuk, ő [a nagyapa] héberül olvasta a Hagadát. Mi nem értettük, nem magyarázott nekünk senki. Ha valaki kérdezett valamit, mert az meg lett mondva, hogy ha valamit nem értetek, kérdezzétek meg, és megmagyarázza. De kit érdekelt? Gyerekek voltunk. Mindig a felnőttek mondták, hogy mit kell csinálni a gyerekeknek is, s akkor mi is csináltuk ugyanazt. Arra emlékszem, hogy valami bűnünket a kisujjunkkal bele kellett mártani a pohárba, s úgy lerázni, hogy megszabaduljunk tőlük. És valamelyik gyerek – nem tudom, melyik – betette a szájába, és akkor egy kicsit összeszidta a nagyapám, hogy ilyesmit nem szabad csinálni, nehogy a bűn megmaradjon. Valami ilyesmit magyarázott. A má nistánákor mindig valaki más nevét kérdezték, és ő válaszolt. Mi körülbelül egyidősök voltunk. Az egyik unokatestvérem pont 1923-ban született, a másik unokatestvérem 1924-ben és a bátyám 1921-ben. Tehát majdnem egykorúak voltunk, és mindig elhatároztuk, hogy a négyünk közül ki mondja a má nistánát. Megkérdezte a nagyapám, hogy ki mondja a má nistánát. Valami kérdések vannak tulajdonképpen abban a má nistánában, hogy miért így, miért úgy, miért amúgy. Szégyen, gyalázat, én négy elemit és a négy gimnáziumot és a négy líceumot a zsidó iskolában jártam. És volt nemcsak hittanóránk, hanem héberóránk, szegény Leichmannal, és megtanultunk héberül írni, olvasni, de nem tudnék most semmit mondani. Valamelyik nap jutott eszembe, hogy nem tudom már a betűket sem. De akkor rendesen héberül kérdezték a má nistánát, ott volt előttünk, de le volt írva latin betűkkel a má nistáná. Nem héber betűkkel, hogy ne zavarjuk össze a dolgokat. Magyarul fel kellett olvassuk, hogy ne kezdjünk el dadogni.

S akkor az úgy volt, hogy valamelyik nagybácsi elterelte a figyelmét nagyapámnak, hogy ne lássa, s a pászkadarabot akárhova a szobában kellett eldugni [lásd: afikómen]. Nem is kellett, hogy tudja, hanem mondta, hogy hozzad, s aki eldugta, hozta is oda. Ez nem volt olyan szigorúan, hogy ő kellett megtalálja. A gyerek dugta el, és ő is adta elő, annak fejében, hogyha kap valami ajándékot. Egy kiló csokoládét, amit kértél… Bátyám – azt tudom – valami írószerszámokat akart, mert mindig tanulni akart. Nem volt komputer meg ilyesmi. Nem tudom, talán ruhát kért az unokatestvérem… De megvolt mindenünk. Azt, amit el kellett dugni, azt minden évben más unoka lopta el, és az kapott valami…, nem adta ki csak akkor, hogyha kapott érte valamit.

Kinyitottuk az ajtót, hogy bejön a Messiás [A liturgia szerint Illés prófétát várják, aki a Messiás eljövetelének hírét hozza. – A szerk.]. Ez egy nagy figura [eset] volt. Volt egy újabb rész a háznál, nagybátyám házrésze és az öregeknek a régi [ház]része [között], és oda, a folyosóra legalább egy olyan tíz lépcsőfok vezetett fel. S onnan a folyosóról nyílt aztán a lakás. Ott is volt rengeteg szoba. És kinyitották az összes ajtókat, az ebédlőajtót, a bejárati ajtót, a külső ajtót. Na, és tudja, hogy ki jött be? Egy tehén dugta be a fejét az ebédlőajtón. Ezt soha nem felejtem el. Mindenki így maradt, hogy hogy került ki…? Biztos aztán a kocsis számon lett kérve. A tehenek az istállóban voltak, hogy szabadult ez meg, nem volt jól megkötve, nem lehet tudni, én arra már nem emlékszem, de tudom, hogy cirkusz volt belőle, valami szankciót biztos kapott a felvigyázó. És bedugta a fejét. Csak a fejét bedugta. Mintha most is látnám, egy olyan fehér, kicsit tarkás volt itt a pofája, de képzelje – elképzelhető az a megdöbbenés mindenkinek az arcán, és azt mondta a nagyapám, hogy ha ő most babonás volna, azt mondaná, hogy a Messiásnak a szelleme a tehénbe költözött. De ő ilyesmiben nem hitt… ő a Messiásnak nyitotta ki az ajtót. Na, ez egy nagy figura volt. És ezt elmeséltem a hittantanárnak, és az is jól szórakozott rajta. Ez így volt.

Az őszi ünnepekkor sátrat az udvarban, a kertünkben csináltak [Nagy]Váradon, mert ez az ünnep ősszel volt [lásd: szukot], már akkor a nagyapámék bent voltak [Nagy]Váradon. Volt egy ilyen lugasszerűség, és az úgy volt csinálva, hogy a tetejét, a fedelét le lehetett venni, és azt úgy gallyakkal változtatták át sátorrá. De nem ettünk ott soha. Ő ott imádkozott, többször egy nap, de nem ettünk, elég kicsi volt. A nagyapám sem evett, sem nem aludt ott. A szuka [sátor] díszítéséről a gyerekek gondoskodtak. A bátyám és én feldíszítettük színes papírokkal, mit tudom én, ágakkal és virágokkal… De tényleg, kellemes volt ott ülni, csak akkor nem volt szabad menni, amikor a nagyapám imádkozott. Egy elég kicsi hely, kicsi volt az a lugas. S különben bútor volt benne, asztal padkával, székkel, de kicsi volt. 

Amit szerettem, az a Purim. Purim, örömünnep. Nem tudom, nyolcféle gyümölcsöt kellett enni? Téli gyümölcsök voltak, szentjánoskenyér is volt, az is egy gyümölcsfajta. Be kellett szerezni nyolcféle-fajta gyümölcsöt. Azt betartották. És mi, gyerekek borzasztóan örültünk neki. A banán, a narancs, az alma, a szilva, mit tudom én, még mit szereztek össze… [Gáspár Anna emlékezetében összecsúsznak két ünnep szokásai. Az egyik a Purim, amelynek micvái és szokásai Eszter és a perzsa birodalomban élő zsidók történetére épülnek, a másik a Tu Bisvát, a Fák újéve. Purimkor az egyik micva a sláchmónesz – azaz minimum két kis csomag, ajándék küldése, amikor az általánosan ismert hámántáska nevű sütemény mellé valóban szokás egy-egy ritka gyümölcsöt is tenni. Tu Bisvát (Svát hó 15. napja) a Szentély fennállása idején a fák első leszedhető termésének a Szentélybe vitelére vonatkozott. A Szentély pusztulása után azonban új szokások fonódtak az ünnep köré: a pészahi széder mintájára „gyümölcsszédert” szokás rendezni, amelyen minél többféle, elsősorban Izraelben őshonos gyümölcsöket szokás az asztalra tenni (vannak közösségek, ahol ötvenféle gyümölcsöt „ír elő” a szokásrend, van, ahol tizenötöt, mindenesetre azoknak a növényfajtáknak a termése a fontos, amelyek említésével a Tóra Izrael földjét dicséri – szőlő, füge, gránátalma, datolya, olajbogyó stb.). – A szerk.]

Szerettem a Hanukát. Az olyan családias, hangulatos volt. Arra volt egy speciális gyertyatartó [hanukija], nem a hétágú, hanem a nyolcágú, az egy vonalban volt, és minden nap egy gyertyával többet gyújtottak meg. Az anyám nem is gyújtotta, azt hiszem, nagyapám gyújtotta. Volt, hogy nyolc plusz egy gyertya, és akkor egyet meggyújtott, s abból gyújtotta meg a többit [Ez volt a szolgaláng vagy szolgagyertya, a samesz. – A szerk.]. Nem volt szabad mindegyiket gyufával meggyújtani [Egyiket sem szabad gyufával meggyújtani – hiszen a lángok ún. micvalángok, amelyeket tilos bármire is használni, még a következő láng meggyújtására sem, vagy akár világításra. Erre szolgál a samesz.  – A szerk.]. Hanukakor a gyerekeknek mindig adtak ajándékot. De nem csak nagyünnepkor. Nagyon adakozóak voltak. Volt is miből, legyünk őszinték, de nagyanyám fösvény asszony volt. Én nem voltam jóban nagyanyámmal, olyan természete volt, ami nem feküdt nekem. Fösvény volt, képes volt azt csinálni, hogy behozták a levesestálat, és abból anyám mindenkinek merte a levest. És egy adott pillanatban benéz a levesestálba, és jaj, milyen kevés maradt a lányoknak kint a konyhában. És vette nagyanyám a vizes kancsót, és belelöttyintett vizet. Én felálltam az asztaltól, és többet nem voltam hajlandó vele enni. És akkor anyám szólt a kintieknek, hogy hagyják itt az ő porciójukat [azaz a személyzet adagját még a tálalás előtt vegyék le, és tartsák vissza a konyhában]. Engem az ilyesmi borzasztóan bosszantott. Olyan fösvény volt. Ha szegény lett volna, akkor jó, még megértem. Szegény férjem, amikor valamit nem vettem meg magamnak, azt mondta: „Látszik, hogy nagyanyád unokája vagy” – ez volt a legnagyobb szidás, amit kaptam tőle. Igen. Nem szerettem, nem szabad ilyesmit mondani, de áldott rossz ember volt. Amilyen jó volt nagyapám, olyan rossz volt ő. De mindenkivel szemben. Miért kell ezt tenni, miért kell külön főzni annak a taknyos gyermeknek – ez én voltam –, s akkor bement a kamrába [titokban], és jóllakott. Ő, egyedül…

A nagyapám vallásos, becsületes, karakán ember volt. Apatársa, hogy úgy mondjam, a fia feleségének az apja mindig azt mondta, hogy „Te egy… ” – volt erre egy kifejezés, hogy nem vagy istenhívő, pedig majdnem minden szombaton találkoztak a templomban, és az lenézte, mert nem tartott semmi olyan különöset. Megtartotta úgy nagyjából a világ kedvéért, de nem volt az a [bigott]… ő, ami szükséges volt, megcsinálta. Ő életében, azt hiszem, senkit be nem csapott. Nem volt pájszlija [pajesza], szép fehér frizurája volt. Volt egy kicsi fehér kecskeszakálla. Kalapot viselt. Mindig problémája volt a bátyámmal, mert ő hajadonfőtt járt: „Laci, megint elvesztetted a fejedet! Hol a fejed?” Pláne mikor leültünk, és mondta az imát, akkor muszáj volt feltenni a kalapot.

Soha nem hallottam nagyapámat politizálni. Politikával nem foglalkoztak. Annyit tudok, hogy Regina nagyanyám odaült a rádió mellé, s mikor beszélt Hitler, akkor állandóan szidta. Ez volt az egyetlen politika.

Nagyapámék télen mindig bejöttek a városba, [Nagy]Váradra. Öregemberek, állandóan orvosi felügyelet alatt kellett hogy legyenek. Őket az átcsatolás ott érte, azért lettek ők deportálva. Ha [Nagy]Zerinden maradnak, akkor nem deportálják őket… De sajnos elvitték őket. A nagyapám, szegény, akkor volt olyan nyolcvanhárom vagy nyolcvanöt éves, amikor elvitték, a nagyanyám pedig hetvennégy [A nagyapa a deportáláskor 79 éves, a nagymama 76 éves volt. – A szerk.]

Édesanyámnak volt három testvére, három fiú volt, és ő volt az egyetlen lány. [Akkoriban] Fräulein, kisasszony volt mindegyik mellett, a fiúk mellett, a lányok mellett. Ez előkelő volt, volt egy nívó, amihez tartoztak. Anyám testvérei közül a legidősebb volt Weiss Béla, Kolozsváron lakott. Szeszgyáruk volt az Árpád utca 38 alatt. Sok vakációt töltöttem ott is, pláne a karácsonyit. Jómódú emberek voltak, de nem volt gyerekük. Elvette Irma nénit, egy végtelen rendes nőszemélyt, édes unokatestvérek voltak, Irma néninek az anyja és az én nagyapám testvérek voltak. Állapotos lett, de komplikációk voltak, koraszülés és trombózis – meghalt a gyerek. És meg is mondták, hogy nem lehet több gyerek. Mikor az én bátyám hetedik gimnazista lett, akkor jött nagybátyám, a Béla bácsi, hogy adjuk oda, anyám adja oda a bátyámat, hogy ő örökölje majd a vagyont, az ő vagyonukat, és különben is a fiúnak apára, szóval férfire van szüksége. És szegény anyám annyit bőgött utána… na mindegy. És ott is fejezte be a líceumot a bátyám, és onnan vitték el munkaszolgálatosnak, és többet nem is láttam. Nem adoptálták, csak nevelték.

A Vili bácsi a következő. Szilágy megyében, Nagykárolytól nem messze van egy ilyen község, Tasnád [Tasnád – nagyközség volt Szilágy vm.-ben, 1891-ben 3700, 1910-ben 5000 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal). Trianon után Romániához került, majd a második bécsi döntés után átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.]. Vili bácsi ott épített magának és a családjának házat, és ő ott gazdálkodott. Elvette [Nagy]Váradon a leggazdagabb leányt, egy Leitner lányt. Az volt a leggazdagabb leány, és az én nagybátyám elvette feleségül. Úgyhogy volt, mit aprítani a tejbe. Ott nem volt probléma az, hogy nincs pénz. Két leánya volt, az Ági és az Évi. Deportálva voltak, a szülők nem jöttek haza. Egyik sem. A két leányka nem is jött haza. Ők, amikor felszabadultak, akkor jöttek a svédek, és megkérdezték, hogy ki akar menni Svédországba. S ők nem akartak visszajönni, és ott voltak Svédországban egy évig vagy másfél évig, és ott is ismerkedtek meg a jövendőbeli férjükkel, Évi Amerikába, Ági Angliába ment. Évi Amerikában halt meg.

Édesanyámnak még volt egy fiútestvére, a Bátyus, Weiss Herman, aki ott maradt [Nagy]Zerinden. A felesége egy ideig parókás volt – még a háború előtt az apja megkövetelte, hogy parókát viseljen –, s aztán levette. Én már nagylány voltam, amikor Bátyus megnősült, ez talán 1933-ban volt. Ő sem volt deportálva, mert Románia volt. Ők kimentek 1948-ban Izraelbe. A zsidókat a faluról bevitték Aradra, a városba. És ott is laktak addig, amíg a háború tartott, s aztán visszamentek [Nagy]Zerindre, és leírta nekem egy levélben pontosan, hogy mi van a két lakásban, hogy a magtárban mennyi búza van meg mennyi kukorica… Az egész vagyont leírta, és minden az enyém lesz…

Édesanyám neve Weiss Olga, 1890 körül született. Anyám volt az egyetlen leányka. Nagyváradon végezte az iskoláit, a katolikus egyház gimnáziumában, nem tudom, miért. Olyan dolgok vannak, amik eszembe jutnak, hogy tulajdonképpen én mindenbe belenyugodtam. Amit ők csináltak, azt mondtam, hogy jól van csinálva. Hogy miért apácák nevelték? Intézetben volt, a szülők kint voltak [Nagy]Zerinden, ő [Nagy]Váradon volt, és zárdába járt. Nem tudom, miért. Meg vagyok róla győződve, hogy azért volt olyan jószívű, mert az apácák nevelték. Édesanyám leérettségizett, pedig a lányok abban az időben nem nagyon érettségiztek le. Ennyit tudott románul: „Merge la pădure” (román, Megy az erdőre). Héberül sem tudott, viszont németül igen. Németül mindenki tudott.

A deportálás után tudtam meg, hogyan ismerkedtek meg a szüleim. Mi [nagy]váradiak voltunk, a férjem is és én is, és volt egy jó ismerősünk, Deutsch doktor, Deutsch Elemér, és meghívott minket széderestére. Nem volt vallásos ember, de az ilyen tradíciókat azért megtartotta, és ott volt az unokahúga meg a Dengelegi és annak a felesége, a Pálfi Edit, ő is orvosnő volt, itt laktak, [Maros]Vásárhelyen, és a Deutschnénak az unokatestvére is meg voltak híva. Inkább Mártát, a feleségét ismertem, nekem franciatanárnőm volt a Zsidó Gimnáziumban, és kérdezték, hogy édesapám hogy s mint, s ki volt, mert ők nem tudják, anyámat ismerték, de apámat nem. És elkezdtem mesélni. Így csinált a doktor – nagydarab, kövér ember volt –, „Jaj, már tudom, én voltam a sádhen…! Én hoztam össze őket, és hallottam azután, hogy rosszul végződött a házasságuk”. Hogy ő honnan ismerte apámat, nem tudom, mindegy, ez nem érdekes. És ő hibáztatja magát. Akkorjában leültek a szülők, én ezt adom, a fiú azt kapja, szóval egy olyan vásár, adom-veszem. Na, mit érezhetett az az idegen ember iránt? Semmit. Udvarlás nem volt. Menyasszony lett, és nem tudom, bizonyos idő múlva aztán készültek a menyegzőre, gondolom, nagy esküvő volt. Körülbelül 1917-18-ban házasodhattak össze.

Szüleim házasságkötése nem volt beszédtéma, valószínűleg [Nagy]Zerinden történt, de nem tudom. Polgári esküvő volt biztosan [Magyarországon 1894-ben vezették be a polgári házasságkötést és az állami anyakönyvezést (1894. évi XXXI. tc. a házassági jogról, ill. 1894. évi XXXIII. tc. az állami anyakönyvekről). – A szerk.], és zsidó vallás szerint is megesküdtek, mert nagyon nehezen váltak el. A zsidók általában nem választanak el, mint a katolikusok [A hasonlat nem helytálló, ugyanis a katolikus egyház tiltja a válást. Valójában arra utal itt Gáspár Anna, hogy a háláhá szigorúan szabályozza a válási eljárást. A polgári törvény alapján kimondott válás a zsidó törvények szerint nem érvényes, a válást csak a bét din, a három mértékadó rabbiból álló rabbinikus bíróság felügyelete alatt lehet lefolytatni. Lásd még: válás. – A szerk.]. Nagyon sokáig húzódott, de a nagyszüleim ragaszkodtak hozzá, hogy úgy is váljanak el. Miután elváltak, anyám visszavette a lánykori nevét, így Weiss Olga néven szerepelt. Miután elváltak, se anyám nem ment férjhez, se apám nem nősült meg. Apám íróasztalán végig ott volt anyámnak a fényképe. Ő azt állította, hogy nagyanyám volt az, aki elválasztotta őket. Áldott rossz ember volt nagyanyám, azt meg kell őszintén mondjam. Csúnya dolog, hogy ilyesmit mondok, de nagyon rossz ember volt. És el is hiszem, hogy elválasztotta őket. Hogy miért, azt sose tudtam meg.

A nagyapa öröksége már az ő életükben el lett osztva. Minden gyerek megkapta a részét, és abból élt. Abból épített Tasnádon a nagybátyám házat, és vette a földet. Az anyám földrészét is ők rendezték, és édesanyám kapta a járulékot a földjéről. Mi abból nagyon jól megéltünk.

Csak egy testvérem volt, a bátyám, Schwartz László János. 1921-ben született, Nagyváradon. Én Alsószoporon születtem, 1923-ban, ott, ahol laktak a szüleim, és [Nagy]Váradon nőttem fel [Alsószopor – kisközség volt Szilágy vm. Tasnádi járásában, 1891-ben, 1900-ban 1300, 1910-ben 1500 román és magyar lakossal. Trianont követően Romániához került, ma Supuru de Jos, jelenleg Szatmár megyéhez tartozik. – A szerk.]. Nagyon jó kapcsolat volt köztünk, bár én rosszabb voltam hozzá, mint ő hozzám. Volt még egy gyerek, aki meghalt, mikor anyám már a kilencedik hónapban volt, és keresztülesett egy zsák krumplin… belebotlott, és ráesett… Mondtam neki, hogy kár, hogy nincsen még egy testvérem, s ő azt mondta, ha az élt volna, akkor nem lettél volna te.

Miután összeházasodtak a szüleim, Alsószoporon laktak, az édesanyám kapott hozományba egy birtokot, és azon gazdálkodott apám. És a ház a mai napig is áll. Aztán elváltak, és nem tudom, hogy osztották meg válás után, én három éves voltam, én nem tudhatom, és nem is érdekelt. De voltam Alsószoporon, és a ház, amikor én ott voltam ezelőtt húsz esztendővel, állt. És bementem a házba, és megmondtam, hogy itt volt az ebédlő, itt volt az úriszoba, ott volt a hálószoba. Megmondtam, pontosan emlékeztem rá. Volt külön gyerekszoba. Még a rácsos ágyra is emlékszem, az egyik sarokban volt a bátyámé, a másik sarokban volt az én ágyam. Ezek olyan dolgok, amikre az ember emlékszik. De van, ami teljesen kitörlődött a fejemből. Öt éves volt a bátyám, mikor ők elváltak. Nem tudom, miért ment Nagyváradra szülni, biztos úgy gondolta, hogy jobb kezekben van, pláne hogy egy gyerek meghalt. Biztos félt.

Miután elváltak, beköltöztünk [Nagy]Váradra. Először a Kálvária utcán laktunk, azt kiadták, és aztán vették ezt az ikerházat, ez egy nagyobb ház volt, nagy kerttel. Két kapuval és két lakással, a középső fal közös volt. Én már arra emlékszem, mikor [Nagy]Váradon laktunk. Azt a házat eladtam, miután visszakaptam, a deportálás után.

Édesanyámmal és a testvéremmel éltem ott [a ház másik felében] meg a két unokatestvéremmel, Ágival és Évivel – a nagybátyámnak a két gyermekével –, akik falun laktak, de [Nagy]Váradon jártak iskolába. Így együtt voltunk, mint a testvérek: a bátyám és a három leány. És mégsem lehet, hogy csak karácsonykor és húsvétkor lássák a gyerekeket a szülők, béreltek egy autót. A sofőr a saját autójával hordta nagybátyámékat. És nyáron, mikor elmentünk hozzájuk, akkor autóval mentünk. Akkor ültem először autóban – ez tizenöt éves koromban volt.

Édesapámmal állandóan leveleztünk, kétszer egy évben eljött. Apám Magyarországon élt, Tornyosnémetiben, a magyar–cseh határ mellett [Tornyosnémeti – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben, 1910-ben is, 1920-ban is körülbelül 900 lakossal. – A szerk.]. Beszédes volt, mindenki szerette a faluban. A birtoka fele Csehországban volt, a másik fele Magyarországon, úgyhogy állandó határátlépéssel rendelkezett, és én is gyakran mentem vele Kassára. Az a birtoka volt, amit a családtól örökölt, egy része a nővérének, a sógorának volt a birtoka, amin szintén ő gazdálkodott, és pluszban neki is volt földje. Valószínűleg a tőkéjéből még vett magának. Hányszor piszkált a lányom: „Anyu, miért nem mentél oda, és kérted vissza a földet?” Én minden évben meglátogattam édesapámat 1940 előtt, ő pedig minden évben kétszer jött [Nagy]Váradra minket meglátogatni. S aztán 1940-ben átcsatoltak Magyarországhoz, s akkor már nem volt probléma, hogy megyünk hozzá. S akkor minden nyáron majdnem elmentünk hozzá. Mikor már nagyobbak voltunk, akkor anyám elengedett, hogy ott nyaraljunk apámnál. Úgyhogy a kapcsolat megvolt köztünk, nem volt probléma. Segített minket, mindig kérdezte, hogy mire van szükségünk, és nekem hivatalból azt kellett mondanom, hogy „Köszönöm szépen, van mindenünk”. Egy gyereknek mindig kell valami, de én ezt kellett mondjam. De aztán ő mindig hozott valamit. Mivel Magyarországon élt, jobban el volt látva. Arról nem beszélve, hogy milyen cseh cipőket hozott, juj, az nem igaz! Korcsolyacipőtől kezdve, bakancsokat, nagyon sokat hozott nekünk. Egyszer levélben megkérdezte tőlem, hogy mire van szükségem, és mondtam, hogy egy ballonkabátra. „Jó, akkor légy szíves, küldd el a méreteidet.” És elmentünk a szabóhoz, és levette a méretet, hát ne éppen olyan passzentre, ugye, hanem tegyünk rá egypár centit hosszában-széltiben, nehogy a gyerek jövőre kinője. Apám megkapja a levelemet, bemegy az üzletbe, és mondja, hogy a lányáról van szó. „Jaj, hát aztán azt tetszik tudni, az úgy van, hogy ráteszünk egypár centit, hogy ne legyen szűk.” S mikor én felvettem azt a kabátot, belenéztem a tükörbe, majdnem sírógörcsöt kaptam. Ez is tett rá, az is tett rá, és én kis vékony, nyamvadt voltam. Mint a tehénen a gatya, úgy állt rajtam az a kabát. És anyám, szegény: „Ne törődj semmit.” Emlékszem, hol volt a szabó [Nagy]Váradon, a Kispiac téren, ő megcsinálta nekem. Aztán olyan kabát lett belőle, hogy mindenki irigyelte az osztályban.

Az édesapámnál eleinte borzasztó rosszul éreztem magamat, mert én – nem tudom, más is lehet, hogy úgy lett volna – a kóser koszthoz voltam szokva. Édesapám nem tartott semmit. Ő nem volt kóser. Neki is volt szakácsnője, szobalánya, amit akart, minden. Én nem tudtam enni a tejfölös dolgokat. Például arra emlékszem, hogy a tökfőzeléket szerettem, de tejföllel csinálták, és nem tudtam megenni. Apám felhívta anyámat, hogy mondja meg, hogy ő azt hogy csinálja, hogy én azt meg tudjam enni. Volt sonka, kifőzött sonka. Én olyan beteg voltam, kihánytam az egészet, nem voltam hozzászokva a tréfli háztartáshoz. Aztán megszoktam, de a mai napig sem szeretem az ételben a tejfölt. Két-három hétig ültünk ott. Maximum négy hétig, nem tovább. Apámnak volt ott egy barátnője, de nem nősült meg. A barátnőjével összeismerkedtünk, nagyon szimpatikus nő volt. Apám egyedül élt egy ilyen kúriaszerűség házban. Jól megvoltunk, nem volt vele probléma.

Ezer holdon felül gazdálkodott apám [Azaz – a korabeli hivatalos statisztika értelmében – nagybirtokon gazdálkodott. A nagybirtok nagysága a gazdálkodás belterjességével összefüggésben országonként változó volt, Magyarországon az 570 hektárt (1000 kataszteri holdat) meghaladó birtokot tekintette a hivatalos statisztika nagybirtoknak. – A szerk.]. Hogy termesztettek-e valamilyen növényt, azt nem tudom. Volt ott mindenféle, hiszen azoknak az állatoknak enni kellett, amellett fenn kellett tartani a gazdaságot. Tehát búza, kukorica biztos volt, de engem ez nem érdekelt. Az állatokat megcsodáltam, tenyészlovak meg tenyésztehenek, nem tudom, hány liter tejet adtak naponta. Nagyon szerette csinálni. Volt a jószágigazgató [lásd: birtokkezelés], egy ilyen intéző, aki vezette a majdnem ezerhektáros farmot, és minden évben vitték fel Pestre, a nemzetközi vásárra az állatokat [Ha az apjának kb. 1000 kataszteri hold (kh) földje volt, az 575,5 hektár (ha) föld volt; ha 1000 magyar hold földje volt, az összesen 431,6 ha földet jelentett. – A szerk.]. Disznótól kezdve, voltak ilyen kicsi kis piros izlandi fajtyúkok, mindegyiknek a lábán gyűrű. A kakas az valami gyönyörű volt. Felvittek egyszer egy hárommázsás disznót a kiállításra… szóval, ami állat volt, lovaktól kezdve minden, azonkívül ott volt a föld is. Mintagazdaság volt. Na és apám ezt nagyon szerette csinálni, és ilyen egylovas bricskával járt. A kis inaska hátul ült, apám vezette. Jaj, milyen boldog voltam, mikor mentünk hárman a bátyámmal bricskával és a fehér lóval… Annak a fehér lónak az volt a mániája – milyen marhaságokra emlékszem –, hogy a parasztasszonyoknak leharapta a kontyát. Éles volt a foga, a parasztasszonyoknak kendő volt a fejükön, és azzal együtt leharapta, a szájában maradt a konty. Vigyázni kellett, hogyha egy nőt meglátott, egyenesen ment felé, és leharapta. Ez volt a mániája. Apám azt mondta, hogy hiába verem, mert ezt nem lehet megmagyarázni.

El kell még mondjam, hogy 1940-ben, amikor Magyarország lettünk, mi automatikusan megkaptuk a magyar állampolgárságot. Édesapám nem mondott le a román állampolgárságáról miattunk. Mi automatikusan magyar állampolgárok lettünk, ő nem. Be volt hozzánk téve egy német katona, rendes fiatalember volt, és kérdezte, hogy édesapám hogy van. Én nem tudom, hogy került szóba, hogy mi román állampolgárok vagyunk az apánk után. Erre azt mondta, hogy ne mondjunk senkinek semmit, mert azonnal bajunk lehet belőle. Mi nem is mondtunk, senki nem tudott senkiről semmit, ezzel szemben a tiszttartója, a gazdaság vezetője tudta, hogy román állampolgár, s feljelentette. És azt írta oda, hogy román kém. Így került apám Kistarcsára. A bátyám elment 1940-42-ben, talán 1943-ban őt meglátogatni Kistartcsán, s azt mondtam, hogy megyek én is. Azt mondta, az nem neked való hely. Utána nem tudok semmit róla. Azt tudom, mert a bátyámnak mesélte, hogy neki sérve volt, és nem tudom, hogy operáció előtt vagy operáció után klinikai halál lett, bevitték a kórházba, és hideg vízből meleg vízbe tették – így felélesztették, és aztán visszavitték Kistarcsára, és tovább nem tudok semmit. Hogy elvitték… őt is deportálták? Nem tudom. Nem tudok semmit. Ez volt édesapám.

Édesanyám énszerintem a világ legjobb asszonya volt. A legjobb anya és a legjobb asszony. Jószívű volt. Ha a családban bármikor valami gond volt, „Oli, gyere!”. Ha beteg volt valaki, ment. Addig a gyerekekre a fräuli vigyázott. Szolgálatkész, nagyon rendes asszony volt. Nálunk nem volt pénzprobléma. Egészségprobléma volt. És az, hogy édesanyám elvált, és mind hozták a kérőket, s ő nem akart férjhez menni még egyszer. Nekem mint gyereknek ez nagyon jól jött, mert azok hoztak ajándékokat a gyereknek. Amikor már nagyobb voltam, megkérdeztem anyától, hogy miért nem ment férjhez. És azt mondta: „Tudod, lányom, hogyha egy édesapa »megpirítja« – nem volt szó verésről –, rápirít a gyerekre, ez normális. De egy mostohaapa rászóljon az én gyerekeimre, azt nem tűrtem volna.” Tehát feláldozta magát miattunk. Egy áldott asszony volt. Mindenki azt mondja, hogy az ő anyjánál jobb nincs, én azt mondom, hogy a jobbnál is jobb volt. Őrá pazaroltam végtelenül az egész szeretetemet. Hány éve már, hogy elvesztettem, és még mindig siratom… a mindenem volt. Apám idegen volt.

Nem volt vallásos, parókát nem viselt, de tartotta a hagyományokat a nagyszüleim miatt. Semmi másért, mert az akkor azt jelentette, hogy az öregek nem ettek volna nálunk [lásd: étkezési törvények]. Tehát szigorúan betartotta az előírásokat. Annyira, hogy mikor munkaszolgálatos volt a bátyám, és vett neki szalonnát, hogy majd csinálunk csomagot, betette a kályhába: „Ott huzat van, és akkor jól eláll a szalonna” [Elképzelhető, hogy nem csak az motiválta ebben, hogy megóvja a szalonnát az avasodástól, hanem egyben elrejtette a szülők szeme elől a sertésszalonnát, hogy ne tekintsék tréflinek a háztartását. – A szerk.]. Emlékszem, hogy azt mondta szegény, hogy úgy megkóstolná ezt a szalonnát. Mondtam, „Nyugodtan kóstold meg, nem lesz semmi bajod!”. Azt mondta, „Nem. Nem, nem”. Belénevelték, hogy azt nem szabad enni.

Csak Hosszúnapkor ment a zsinagógába. A Hosszúnap a bűnbánó nap, a zsidók legnagyobb ünnepe, úgy hívják, hogy Jom Kipur. Akkor nem szabad enni és inni estétől másnap estig. Semmit a világon a szájba nem szabad venni. És általában a templomban kell lenni egész nap. Ezt édesanyám mindig betartotta. Elment a közeli imaházba, ahol az asszonyok imádkoztak… és pletykáltak egész nap. Mi meg otthon eszegettük az ennivalót, ami el volt készítve. Áldott jók voltunk mi is. Na, mindegy, ez volt.

Édesanyám, bár nem volt rákényszerítve, hogy főzzön, szeretett kotyvasztani, és nagyon jól sütött. Megtanulta a cukrászati titkokat. Hirdetés alapján jelentkezett egy cukrásztanfolyamra, járt egy cukrászhoz, és megtanult tésztákat [süteményeket], bonbonokat készíteni. Ragyogóan tudott sütni. S persze nem maradtak meg a receptkönyvei sem, nem maradt meg semmije. És nagyon szerette csinálni. Mindig, amit én szerettem, azt készített, például bonbonokat, rumos meggytől kezdve, és fondant-t. A fondant, az a fehér töltelék, amit beletesznek a csokoládébonbonokba. A fondant francia szó. A fondant maga az a fehér massza, azt ki kell keverni cukorral, nem tudom, mivel, s aztán tesznek bele kávét, tesznek bele csokoládét, tesznek bele gyümölcsöt, az adja meg az ízét. Majd csokoládémázba belemártogatják, s ráteszik speciális papírra, s hagyják, hogy megszáradjon. Olyan bonbonokat csinált, amiket lehet kapni az üzletben is. S én kint a lágerben mindig arra vágytam, hogy zárjanak be engem a kamrába… az otthoni kamrába. Gyönyörű szép, majdnem akkora volt, mint ez a szoba. És ott álltak a fondant-ok, a dzsemek, kompótok, az édességek ilyen nagy pléh dobozban, a mézes sütemény, ilyen pogácsa, olyan nem tudom, mi…, hogy a leányka, mármint én, melyiket kívánja meg. Hogy mi minden volt ott a kamrában…, a lisztesládától kezdve, mi mindenem volt ott. Minden, amit lehetett akkor eltenni. Dulcsácákat csinált [Román szó, dulceaţa, valójában török eredetű, gyümölcsből készített édesség. – A szerk.], amiket erdélyiek nem csinálnak, ez egy regáti szokás. Ezt a Cimpeanunétól, a háztartástanárnőnktől tanulta. A szakácsra azért volt szükség, mert nem volt előkelő, hogy ő főzzön. Amikor akart, kiment a konyhába, ha nem akart, nem ment. Én jobban szerettem, mikor anyám főzött, mint amikor a szakácsné főzött. Jóízűek voltak az ételei. Engem is megtanított, a krémeket, a habokat én kavartam mindig. Nagyon szerettem kóstolgatni. Szerettem kinyalni a lábasokat, édesanyám azt mondta, hogy az esküvőmön majd zuhogni fog az eső. Ez egy népi hiedelem, hogyha nyalánk vagy, akkor az esküvőn majd esik az eső. Azért én kinyaltam a lábasokat, azért voltam mindig, világéletemben kövér... [Gáspár Anna éppen az ellenkezőjét érti, mivel szálkás termetű. – A szerk.] Rengeteg édességet ettem, az éltetett.

Egy jópofa eset: nyár volt, és anyám készített valami gyümölcskrémet, emlékszem, és ki kellett kavarni. Vette a bátyám – ő is szerette beledugni az orrát a kavarásba –, kiment az udvarra, hogy ő azt az udvaron, a kertben kikavarja. Kiabált ki anyám, ezt nem fogom elfelejteni: „Na, Laci, készen? Ki van már kavarva?” „Mindjárt kész van! Mindjárt kész van!” És mire feljött, üres volt a tányér, az egészet kinyalta, nem tudom, hány tojássárgáját a cukorral meg az eperrel. Na, ezt csinálta az én bátyám, a Laci. Nagy figura volt ő.

Megmondom őszintén, nekem volt kisasszonyom, méghozzá Düsseldorfból, Németországból, úgyhogy én inkább németül beszéltem a fräulival, mert ő megkövetelte, hogy németül beszéljek. Lia Britz olyan húsz év körüli, igazi német típus volt. A hölgy fiatal volt, és kancsi. Képünk is volt, nagyon sok, és mindegyiknél az arcát betintázta. A régi fényképeken nyilván ott álltál egyenesen, jobbra voltam én, balra volt a bátyám, ő középen. És úgy szembe fényképeztek le, ilyen levelezőlap formára. És akkor ő azt betintázta, persze csak a saját arcát, hogy ne látszódjon, hogy ő kancsi. Ő saját magát nem látta, hogy ő kancsi, de tudta. De ha látta a képét, akkor látszott. Nem volt szabad anyám neveljen, csak ő nevelt. „Ne szóljon bele. Ha nem kellek, akkor megyek haza” – ez volt a refrén. Nagyon szigorú volt, hogy utáltuk, Istenem. Értelmes, okos nő volt, de ő azért jött ide hozzánk, hogy keressen. Ezek a német nők ajánlkoztak nevelőnőknek, ez egy kereseti forrás volt a számukra. Idejöttek Romániába, és jó pénzért nevelték a gyerekeket. Voltak prospektusok, így találtunk rá. Azt mondták az öregek, a nagyszülők, hogy a németek jó pedagógusok. El voltak ismerve, hogy jól nevelik a gyerekeket. De kisgyerekként már úgy találtam, hogy túlzás, amit ők [a nevelőnők] csinálnak. Engem német példa szerint, spártai módon nevelt. A jólneveltséget tanította, hogy hogyan kell ülni az asztalnál, hogy kell viselkedni, hogy kell járni. Megtanultam, hogy így kell enni, nem úgy… És nagyon sok minden megmaradt bennem. Ő a magáéból nem engedett, de nem szólt bele, ha az öregek például úgy kívánták, hogy [sábátkor] ne gyújtsam fel a villanyt [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Ilyenkor jött a fräuli, és felgyújtotta. Elfogadta ő is, de engem nem presszionált se jobbra, se balra, csak a nevelésemen volt a hangsúly. A jólneveltségen. Arról nem beszélve, hogy nem tudott egy szót se magyarul, csak németül. Egymás közt németül beszéltünk. És hogy szidtuk előtte, azt nem tudom elmondani. „Mit mondtok? Mit mondtok?” „Semmit a világon, csak úgy beszélgetünk.” Persze hogy róla beszéltünk a bátyámmal és a két unokatestvéremmel, mikor együtt voltunk. Utáltuk, mert olyan volt, mint akinek nincsenek érzései. Nem tudom, hogy valaha is előfordult volna az, hogy megdicsérjen. A kisasszony szigorú volt, olyannyira, hogy egyszer, nem tudom, miért, anyám pártomat fogta, és rászólt az anyámra: „Maga neveli a gyereket vagy én?” S ez nekem nagyon rosszul esett… Én olyan kis nyápic, gyenge gyerek voltam. Most is nagyon keveset eszem, akkor is keveset ettem, és azt mondta, hogy ami ott van a tányéromon, meg kell enni. Hiába magyaráztam, hogy én nem tudom megenni, meg kellett enni! Megettem, kihánytam. Erre kiment a konyhába, és behozott még egy adag ennivalót, amit meg kellett egyek. Ha másodszor is kihánytam, másodszor is behozott ételt. Mert úgy kellett lenni, ahogy ő akarta. Arra emlékszem, hogy akkor nagyon el voltam keseredve.

Borzasztó ronda nőszemély volt, énszerintem rossz ember volt. Utáltuk, panaszkodtunk rá, és akkor édesanyám felmondott neki. Nem is ellenkezett, hazament. Aztán jött egy idősebb nő. Az se volt sokkal jobb. Elza? Matild néni? Már nem is emlékszem, hogy hívták. Az egy kicsit enyhébben nevelt minket. Hét évig neveltek minket. Utána rém boldogan felszusszantunk mi, gyerekek, amikor iskolába mentünk.

Ezek a hölgyek ott laktak nálunk, valamilyen szinten családtagoknak számítottak. De például nem ettünk együtt a szülőkkel, az öregekkel. Se édesanyámmal, se nagymamáékkal. A gyerekek külön ettek. Külön asztalnál, külön időben. A fräulival mindenhová együtt mentünk. Mindig együtt voltunk, egész nap. Azt, hogy külön étkeztünk, azt hiszem, a fräuli vezette be. Az nem egy zsidó hagyomány. Édesanyám például a szüleivel evett. Miután elment a fräuli, együtt étkezhettünk a nagyszülőkkel. És milyen boldogok voltunk!

Nem a konyhában ettünk, hanem az ebédlőben. A lány bejött, behozta az ételt, leszedett, hozta a másodikat. A közelből, a legközelebbi pékségből hozták a kenyeret. A rozscipót frissen, vajjal nagyon szerettem. Azóta se találtam meg sose a régi ízét. Kedvenc ételem a húsleves volt. Húst nagyon keveset ettem, nem szerettem a húst, hanem tésztaféléket inkább. Anyám mindig a kedvemben járt, azt csinálta, amit kértem. A bátyám mindent megevett, de én nagyon válogatós voltam. A szakácsnéval anyám beszélte meg, hogy mit főzzön, nekünk nem volt beleszólásunk. Anyám megkérdezett minket: „Na, mondjátok meg, hogy mit ennétek?”– és megcsináltatta azt. De minekünk semmi közünk nem volt a szakácsnéhoz. Nem éltünk rosszul. Bár az igazság az, hogy édesanyám nem engedett ki a konyhába – én nagyon hiányát éreztem ennek, és ezt egy kicsit szegénynek felrovom, hogy nem vitt ki a konyhába, és nem tanított, mert ő tudott főzni. „Leszel még te eleget a konyhában! Ne pocsékold arra a fiatal éveidet, hogy főzzél!” És mikor hazajöttem [a deportálásból], nem tudtam én egy rántottát megkészíteni. Sovány, nyápic gyerek voltam, nem voltam kövér soha életemben. Anyám mindig azt akarta, hogy jobban egyek, többet egyek. Mindenki azt mondta, hogy az édesség hizlal, a tészta [a sütemény] hizlal. Pléhdobozokban mindig ott álltak a házilag sütött kekszek. Minden este, mikor lefeküdtem, oda volta téve az ágyam mellé egy tányér tészta, azt elrágicsáltam. Kedvenc tésztám az isler volt. Meg is tanultam elkészíteni.

A lakásunkban volt négy szoba, volt egy tornác végig a három szobán. A lépcsőn feljöttél, jobbra volt az előszoba. Ott bementél, az előszobában volt két ajtó, az egyik a szalonba ment, a másik az öregek hálószobájába. Volt a gyerekszoba, és utána volt az ebédlő, vagyis egy ilyen vagonszerűség volt, a négy szoba egybenyílott, és azután jött a két ajtó a nappaliból, az egyik ajtó a fürdőszobába, a másik  ajtó egy folyosóra, és onnan nyílt a kamra, a padlásfeljárat, a konyha és a cselédszoba. Tehát egy ilyen hosszú épület volt. Ugyanaz volt a másik oldalt is. És aztán mikor lementél, az ablakok mind erre a tornácszerűségre nyíltak, csak a legelső szoba és az előszoba nyílt az utcára. Akkor megint lementél egypár lépcsőt, és akkor volt az udvar, a kert, a veteményes, szőlős. A tornác oszlopos, félig nyitott volt, a teteje be volt fedve. Zöld volt, arra emlékszem, és a roletta is zöld volt, az ajtók zöldek… mind készült édesanyám, hogy egyszer majd fehérre fogja festetni, de nem került rá sor. Parkettás volt.

Nem volt hideg-meleg víz, mert a fürdőszobában csak kazán, kád meg ilyesmi volt. Úgyhogy ha akartál fürödni, be kellett fűteni a kazánba. Fával fűtöttünk, a kazán felmelegítette a vizet, és ha közben még tettél a tűzre, az állandóan melegítette a vizet. Nagyapám csak egyszer egy héten fürdött, pénteken. Mielőtt elkezdődött a szertartás, ő csak akkor fürdött meg. Mikvébe nem jártunk. [Nagy]Váradon volt mikve, azt is tudom, hogy voltak ilyen vallásos osztálytársnőim, és mondták, hogy az esküvő előtt el kell menni a mikvébe. Nem, én nem tudom, hogy elmentem volna. Énnekem, ha az a kád bent a házban nem volt úgy kisúrolva, ahogy én szerettem… nem, nem hiszem, hogy mentem volna, ha még erőszakolnak sem. Megfürdök én otthon. A nagyapám nem volt bigott.

A cselédnek meg [később] az inasnak volt külön cselédszobája. A szakácsnő, Helénke nem lakott nálunk, csak bejárt főzni. Eleinte volt szobalány is, szakácsnő is,  addig, amíg a magyarok bevezették azt, hogy ahol van férfi a házban, nem lehet szolgálólányt tartani, csak inast. Akkor a lánynak felmondtunk, és jött a fiú, aki segített a háztartásban. A cselédek és az inas nálunk családtagok voltak.

Jómódú, gazdag emberek voltunk. Voltak festmények is a házban. Én már abban nőttem fel, nekem nem volt semmi érdekes. Senki sem volt műgyűjtő. A bátyám szerette a művészetet, én különösebben nem, mert voltak ilyen reprodukcióim. Nem tudom, nem csináltunk különösebb problémát belőle. A festmények csendéletek voltak, azt hiszem, anyám inkább szerette a csendéletet. De egyik sem volt olyan név, mint egy Raffaello… A festményeket Nagybányáról vették. [Nagy]Váradon azt tartották, hogy a legszebb festmények Nagybányán készülnek [lásd: Nagybányai művésztelep]. De most nem beszélnek már róla.

A könyvek meg a lexikonok az anyámé voltak. Könyvtárba nem járt, ő megvette a könyveket, amik megtetszettek neki. Magyar könyvek voltak, mert anyám egyáltalán nem tudott románul. A nagyszülők még annyira sem. Nem volt rá szükségük. S anyám is magyar iskolába járt, mire kellett volna? Anyám szerette a romantikus regényeket, és nagyon sokat olvasott fel nekem. Ha beteg voltam, mindig az volt a jó benne, hogy szerettem, olyan jól olvasott. Nem olyan monotonan, hanem hangsúlyozva, állítólag sokat szerepelt is a zárdában. Jókai megvolt, Mikszáth is volt, meg ezek a magyar klasszikusok. Verseket is, mondjuk, azt is, hogy szépen szavalt, de aztán én bekerültem a román iskolába, mert én már első osztályban román iskolába jártam, és ott már akkor anyám nem tudott nekem segíteni. Én azt olvastam, amit az iskolában kértek, szépirodalmat. Édesapám is szeretett olvasni. Minden este, amikor lefeküdt, pihent, akkor vette a könyvet, és olvasott. De ha kérdeznek, hogy mit, nem tudom. Rendszeresen olvastunk. Volt egyszer egy olyan [a háború után közvetlenül], hogy űrlapot kellett kiállítani arról, hogy mi volt a lakásban: mi tűnt el, mit vittek el. Még szegény férjem, ő sokat járt hozzánk, barátok voltunk, jobban tudta, hogy mi van, milyen könyvek vannak.

[Nagy]Váradon nem voltak zsidó szomszédaink, nem volt az egy zsidó negyed [ahol laktak]. A szüleim inkább a rokonsággal barátkoztak. Anyámnak még volt egy-két barátnője, akivel összejárt, de többnyire a rokonsággal tartották a kapcsolatot. Távoli rokonok voltak, de összejártak. De különben anyám eléggé visszahúzódó természet volt, a családnak élő. Nagy ritkán elmentünk a színházba, velünk együtt ment el, de nem volt egy mondén életű asszony. Az nem volt szempont egy barátkozásnál, hogy zsidó vagy sem. Mindegyik szomszéddal jóban voltunk. A közvetlen szomszédunk például két idősebb szerb nő volt, két vénkisasszony. Matasits néni mindig hozzánk jött telefonálni, mert nekik nem volt telefonjuk. Nekünk kellett [a telefon], mert a testvérek messze voltak, nagyapámék [Nagy]Zerinden voltak, és állandóan érdeklődtek, mert nagyon összetartó család volt, és kellett tudnia egyiknek a másikról. Akkoriban, ha telefonáltunk, a központtól megkértük a számot, és beszéltünk [Vagyis kézikapcsolásos telefonközpont volt, nem pedig automata. – A szerk.]. Például nem volt impulzus, annyit beszéltél, amennyit akartál. Azt hiszem, ha más városba telefonáltunk, volt egy minimális összeg. De nem volt probléma a telefon. A telefon akkor nem volt luxus. Arra emlékszem, hogy soha őket [a két idősebb szerb nőt] az utcán nem láttam. Hogy mit ettek, hogy ettek? Voltak nekik gyöngytyúkjaik. Ezek a gyöngytyúkok nagyon csúnyán csináltak, egész nap be nem áll a szájuk. De anyám sose szólt nekik. Volt egy szerb pék, és onnan rendelték a kenyeret, a péknek az inasa hozta el.

A valódi [nagy]váradiak [a zsidók közül] olyan gettószerűen éltek. Volt egy nagy templom, ott volt a zsidó kórház, majdnem százszázalékosan csak zsidók laktak [azon a környéken]. Mi nem voltunk valódi, tősgyökeres [nagy]váradiak, mert úgy 1925-26-ban költöztünk oda. De a tősgyökeresek, a templom köré tömörültek, a szomszédos utcákban meg a környéken laktak. Ott volt a mikve, ott volt a sakter, a fősakter. Lehet, hogy volt al[sakter] is, én már arra nem emlékszem. Mihozzánk nem nagyon jártak [akik abban a részben laktak], mert… nem is tudom, miért. Én azt hiszem, életemben nem is ismertem egy rabbit sem. Abban az időben [Nagy]Váradon sok zsidó volt. Volt ortodox és neológ hitközség. Elemi iskola is volt: ortodox és neológ. Hozzánk, a lakáshoz közelebb volt a neológ, de oda nem volt szabad menni. Engem az ortodox iskolába küldtek, mert „ortodox vagy”. Mi, amikor bekerültünk [Nagy]Váradra, nagyon messze vettünk házat, tehát mi attól a zsidó negyedtől nagyon messze laktunk. De nagyapám elvárta azt, hogy oda írassanak iskolába, sőt, ő ment és íratott be oda. Nekem, ha jól kiléptem, fél órát tartott az út odáig. És ez [Nagy]Várad viszonylatban sok volt. És a bátyámat is oda íratták, a fiúiskolába. Morogtam én azért eleget. Mert télen bizony… villamos nem volt, csak a főutcán, nehéz volt menni-jönni, s volt úgy, hogy délután is volt óránk, és akkor még egyszer elmenni… De az öreg így kérte, hát legyen így. Volt óvoda is, ott a közelben, de oda anyám nem engedett. Valószínűleg olyan gyengébb óvoda volt. Ó, hányszor mondtam, hogy szeretnék menni! De nem engedett óvodába, nem. Hétéves korban mentem iskolába, a kisasszony csak addig volt. Már amikor iskolába kerültem, akkor nem volt nálunk kisasszony.

Volt egy nagy ortodox templom ott az iskola környékén, és volt egy nagyon nagy neológ templom. Egyszer, nem is tudom, milyen ünnep volt, talán Purimkor, mert az az egyetlen örömünnep a zsidóknak, az osztálytársnőim azt mondták, menjek velük a neológ templomba. Jó, elmentem, nem tudtam, hogy ebből baj lesz. Nagy viszály volt állandóan az ortodoxok és neológok között. A templomban kórus volt, orgonakísérettel. Az ortodoxnak nem lehet, tiltva van [A bölcsek négy alapvető tilalmat rendeltek el a szombattal kapcsolatban, ezek egyike a munka: szombaton mindenfajta munkától tartózkodni kell, márpedig az orgonabillentyűk nyomogatása is munka, tehát tilos. Ezért az ortodoxia szemében botrány az orgona a zsinagógában, a neológia szemében viszont a reformok jelképe. – A szerk.]. Tényleg, nagyon szép volt az az istentisztelet. Az, hogy elmentem a templomba orgonajátékot hallgatni, csak egyszer fordult elő. Hazamentem, és megmondtam nagyapámnak. Azt hittem, hogy megver, [különben] soha a kezét fel nem emelte… Nagyapám megmagyarázta nekem, hogyha én neki akarok rosszat, akkor menjek el. Hogy azok istenkáromlók, a neológok: „Oda többet be ne tedd a lábadat!” Nagyobb ellenségei voltak a neológok, mint a keresztények. Sose kérdeztem meg tőle, hogy miért. Nem akartam az öregnek rosszat, és tényleg nagyon szerettem nagyapámat, ha megkért rá, én többet nem mentem a neológ templomba. [Nagy]Váradon ez a két nagy templom volt, és nagyon sok imaház. Hogy körülbelül hány, azt nem tudom, és megmondom őszintén, hogy nem is érdekel. Mi például messze laktunk az ortodox templomtól, de volt a közelben egy imaház, és oda jártunk. Nagyapám is oda járt az imaházba, ha járt. De nem ment minden szombaton, csak a nagyünnepeken ment. Újévkor [Ros Hásáná], Hosszúnapkor ott ült egész nap. Hosszúnapkor böjtölt az egész család. Nem akarok hazudni – én nem tartottam meg. Odagyűltek az összes haverok, ahogy most nevezik, oda voltak készítve a kamrába a tészták [sütemények], és megdézsmáltuk. Én nem tudom, miért, lehet, hogy apámra hasonlítottam? Mondhatnám azt, hogy vallásos voltam, de nem voltam vallásos. Mit csináljak? S aztán miután a deportálás volt, akkor még annyira sem hittem, mint addig.

Nagyapám vitt el először az iskolába. Bejött [Nagy]Váradra, elvitt az iskolába. Négy elemit és négy gimnáziumot jártam ott, annyi volt összesen a lányoknak. Azt végigjártam, s akkor az állami iskolába felvételizni kellett. A felvételi az Oltea Doamnában, az államiban volt, és onnan oda mentél, ahová akartál. Az feljogosított arra, hogy választhatsz, hogy melyik iskolába akarsz menni. Az Orsolya-rendi iskola egy katolikus iskola volt, katolikus apácák vezették [Szent Orsolya Rend – az oktató-nevelő és evangelizáló tevékenységet folytató Szent Orsolya Rend alapjait 1535-ben rakták le Itáliában, de a Rend maga 1612 óta létezik. Magyarországon első iskolájukat Pozsonyban nyitották meg, 1676-ban. A nagyváradi iskola 1772-től 1950-ig működött. – A szerk.]. A Notre Dame de Sion, egy francia iskola volt a legdrágább, az volt a legelőkelőbb iskola, oda is csak azt vették fel, aki az Oltea Doamnában vizsgázott. Ez törvény volt. Az Oltea Doamna líceum Ştefan cel Marénak a mamájáról kapta a nevét [Ştefan cel Mare (1457–1504) a törökök ellen vívott hadjáratairól híres moldvai uralkodó. – A szerk.]. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy ha már úgyis választani kell, és leány zsidó líceum nem volt, menjek az Orsolyába, ő is zárdában nevelkedett. Tényleg tisztaság, rend volt. A felvételi csak románul volt, nem volt szabad magyarul beszélni.

A fiúknak volt egy külön iskola, a héder, ahol a Talmudot tanulták [A héder alapfokú iskola, ahol a kiskorú gyerekeket írni-olvasni tanítják héberül; a Talmuddal majd a következő fokozatban, a Talmud-Tórában kezdtek ismerkedni a hagyományos zsidó oktatásban részesülő fiúgyerekek. – A szerk.]. A fiú zsidó gimnázium a templom udvarán volt. A mi iskolánk a sarok után volt, közvetlen közelében volt az ortodox templomnak. De én soha be nem mentem a templomba. Nekem az tetszett, mikor volt esküvő, és akkor mindenki szaladt ki az óra után, hogy nézzük meg a hippi [hüpe] alatt, hogy esketnek. Én nem voltam templomjáró. A fiúknak volt egy tizenkét osztályos líceum [a Zsidó Líceum]. Nemrég került a kezembe a férjemnek az érettségi tablója [ő ott végzett]. A bátyám is oda járt egy darabig. De csak a fiúknak volt tizenkét osztály, a lányoknak csak négy gimnázium volt, de mentünk az államiba, 1940-ig. Az állami iskola egynemű volt, délelőtt voltak a fiúk, és mi voltunk délután. A többi iskolában sem volt koedukáció. Külön volt a leánylíceum, és külön volt a fiúlíceum az én időmben.

Azt sajnos meg kell állapítsam, hogy általában [Nagy]Váradon két nagy réteg volt [a zsidók között]: a gazdagok és a szegények. Középosztály kevés volt. Nagyon gazdagok voltak, és nagyon szegények. Ezt onnan tudom, mert a zsidó iskolában a szegények tandíjmentesek voltak, és a gazdagok ahhoz mérten fizették a tandíjat, amilyen gazdagok voltak. És voltak nagyon gazdagok. Én körülbelül a tetőtől úgy az ötödik-hatodik voltam.

Az iskolában éppúgy, mint most, dolgozatokat írtunk, vizsgáztunk, sőt még bevezették a kisérettségit is. Én például kisérettségiztem a negyedik gimnáziumból az ötödik gimnáziumba, és a negyedik elemiből az első gimnáziumba is felvételiztünk. Tanulni sajnos egyedül tanultam, pedig édesanyám mindig otthon volt, de nem tudott románul, és én már románul tanultam. Egyedül csináltam a leckémet. A bátyám még segített, de korrepetitorom nem volt, szóval, aki segítsen. Megmondom őszintén, hogy elég jó tanuló voltam. A negyedik gimnáziumig mindig kaptam diplomát. Jó tanuló, lelkiismeretes voltam, megtanultam a leckét, ha kellett, ha nem kellett. Én nem tudtam úgy elmenni az iskolába, hogy ne tanuljak, és ne olvassam át azt a leckét. De nehezünkre esett a román nyelv, ez az igazság. Például az utcán egy tábla csak románul volt kitéve. A zsidó iskolában is ki volt írva a folyosón: „Vorbiţi numai româneste!” (román, Csak románul beszéljetek!). Dehogy is beszéltünk mi románul… s a tanárok kötelezve voltak, hogy románul beszéljenek. S volt az Ida néni, a történelemtanár, aki nagyon rosszul beszélt románul, és tett egy őrt az ajtóhoz, hogy nézze, hogy nem jön senki a folyosón: „Szóljál, fiam, ha jön valaki!” – és akkor mesélt történelmet. Tátott szájjal hallgattuk. De ha románul kellett, akkor vette a könyvet, és felolvasta a könyvből. Ha jókedvében találtuk: „Ida néni, tetszik mesélni?” – akkor mesélt. Szerelmes volt Napóleonba. Ó, mindenről mesélt, már idősebb nő volt, és úgy látszik, hogy az igazgató nem akarta kitenni azért, mert nem tud románul. Ragyogó nőszemély volt, ragyogó. Szegény Ida néni. De a leckét románul kellett megtanulni. Magyar nyelven nem tanultunk semmit a világon. Aztán tanultunk mi, kérem, franciát, latint, németet. A franciát kezdtük harmadikban, a németet ötödikben, a latint, azt hiszem, elsőben. Borzasztó nagy súlyt fektettek akkor a latinra, nagyon komoly tantárgy volt a latin nyelv. A zsidó iskolában tanultunk héber nyelvet hittanórán, de nem tudok már semmit. Én nem tanultam meg héberül. Tudom, Leichmann tanár volt a hittantanárunk, és annyit bosszankodott, szegény, mert nem akartunk tanulni. Imádkozni tanultunk, a héber betűket és a zsidó történelmet tanultuk. Majdnem minden nap volt óránk szegény Leichmann-nal.

A zsidó negyedben volt a heider [héder] is. Én nem voltam ott soha. Csak fiúk járhattak oda, a „bóherek” [A bóherek a jesiva tanulói voltak. – A szerk.]. És onnan küldtek hozzánk minden héten valakit, ebédelni. És úgy meg voltak hatva, hogy az asztalhoz ültettük, mert általában az emberek a konyhában tálaltak nekik. S nálunk az asztalnál ültek. Az ebédlőben. De mind olyan nyápicok voltak, olyan sápadtak. Olyan rosszul öltözöttek. Olyan visszataszító volt. Gyakran jöttek ebédre, este nem. A nagyapám felhívta őket telefonon, megbeszélte, hogy kedden délben jönnek, vagy pénteken jönnek, vagy szombaton jönnek. Úgy gondolom, hogy az iskola felelőse osztotta be, hogy mikor és hová. Szédereste nem fogadtuk őket, mert azt mindig [Nagy]Zerinden töltöttük, nem [Nagy]Váradon.

A zsidó iskolában nem tapasztaltam antiszemitizmust, pedig voltak román tanárnőink. Ott nem éreztük. Ezzel szemben nekem borzasztóan fájt, ami akkor történt, amikor bekerültem az Orsolyába. Az Orsolya egy magyar katolikus rend volt. Ott nagyon sok bukaresti volt, és nem értettem, hogy kerültek a bukaresti lányok pont [Nagy]Váradra, ezt sose tudtam meg. Tizenöt éves voltam, a barátnőmmel együtt mentünk. Az osztályban mindenki leült, ahová tudott. Négyen ültünk a padban, egy szőke lány ült mellettem. Első nap, mikor bejött Mater Klotilda – ő volt az igazgatónő –, mindenkit felszólított, hogy diktáljuk be, honnan jöttünk, melyik iskolából, és mennyi volt a médiánk, milyen jeggyel mentünk át a felvételin, szóval ilyesmit. Kikérdezett. Mikor rám került a sor, és mikor mondtam, hogy Gimnaziul Evreiesc (Zsidó Gimnázium) – ez még a román világban volt [1940 előtt] –, aki ott ült mellettem, Ionescunak hívták a leánykát, felállt mellőlem az óra közben. Felállt mellőlem, és elült. Akkor az volt az érzésem, hogy pofon vágtak. Ez volt az első pofon, amit kaptam. Később összeismerkedtünk az osztállyal, többek közt vele is, és bocsánatot kért. Ő azt hitte, hogy a zsidók olyanok, mint a négerek vagy mint a bennszülöttek, vagy nem tudom, hogy mit képzelt el. Abban az osztályban tizenketten voltunk zsidók a harmincötből. Soha nem éreztették velünk, hogy zsidók voltunk. Például Mărţişorkor is mindenkinek a padján ott voltak a Mărţişorok [Román népszokás: március elsején „márciuskával” ajándékozzák meg a fiúk a lányokat, a férfiak a fiatalabb-idősebb hölgyeket. A márciuska általában fémből készült kisméretű tárgy, piros-fehér zsineggel, s a megajándékozott a gallérjára tűzve viseli. -- A szerk.]. Én nem is tudtam, mi az. És mindenkinek ott volt az ajándék. Nagyon jól megvoltunk. Az Orsolyában jártam az ötödik gimnáziumot, mint ahogy most volna a kilencedik és a tízedik [osztály]. Itt tandíjat kellett fizetni, mert privát, vagyis a katolikus egyházé volt az iskola, nem állami iskola volt. De tényleg nagyon, nagyon rendesek voltak. Két évet tanultam ott [Az 1938/39 és az 1939/40-es tanévet végezte az orsolyiták iskolájában. – A szerk.]. Nem tudom, hogy most megvan-e az iskola. Voltak bentlakók is, jöttek más városokból, ezek a román lányok is mind a bentlakásban laktak. Oda nem volt szabad nekünk bemenni, nem láttam soha, hogy laktak ott. A bentlakók az Orsolya-rend épületében ebédeltek.

Zenét is tanultunk, kórust, zeneirodalmat. A tanárnőnket Saranénak hívták, egy nagyon ügyes, világi nő volt. Énekeltünk mi Schubertet is, meg… nem Bartóknak van a „Magyar tánc”-a?… Nagyon jó kórusunk volt, fellépésünk is volt. Volt egy olyan tantárgyunk az iskolában, hogy főztünk: minden héten négy lány minden osztályból. Volt konyha az iskolában, fel volt szerelve edényekkel, tányérokkal. A gimnáziumban és a líceumban is végig volt. Minden osztályból – a négy gimnáziumból és a négy líceumból – négy gyerek ott ügyködött, és mindenkinek megvolt a „reszortja”: hogy te vagy a felelős az asztalterítésért, te ezt pucolod, te ezt csinálod, s aztán mikor főztünk, akkor együtt főztünk. Hogy kell pucolni, hogy kell elmosogatni, hogy kell megteríteni, szóval olyan speciális dolgokat tanultunk, amit sokan otthon nem kaptak meg. Nem tudták azt, hogy jobboldalt kell a kanál és a kés, baloldalt a villa… Honnan tudják? És a poharat ide. Mindenféle pohár volt ott, hogy hogyan kell tenni a vizes meg a pálinkás, vagyis a kicsi poharat, a söröspoharat… mit tudom, már nem emlékszem. Mindent megtanultunk. Tulajdonképpen az egész osztályt bevonták, míg mind megtanulták. Főztünk előételt, levest, másodikat, és ha telt az időből, valami desszertet. Mi vittünk hozzávalót, megfőztük és megettük. És a recepteket persze leírtuk. Rengeteg receptet hoztunk, egy nagyon jó háziasszony volt a doamna Cîmpeanu (Cîmpeanu asszony). Például vinetét [padlizsánt, románosan] – azt hiszem, ő volt az első [Nagy]Váradon, aki hallott a vinetéről. Regátból hozták ide, Erdélybe. Ikrát kikavart, mindig nagyon szerette az ilyen különlegességet. Ragyogó tanárnő volt. Kézimunkát tanultunk. Hát miért kézimunkálok én még most is? Hímzést, gépelést, mindent megtanultunk. Varrógéppel csináltunk bugyit, kombinét, hálóinget, a negyedik gimnáziumban például „ijét” varrtunk, ezt a román nemzeti blúzt, ami ki van hímezve [A román írásmódja „ie”, román népviseletben használatos kivarrott vagy hímzett női ing. – A szerk.]. Minden kézimunkát tudok, mindenfélét.

Az egyik leányka, aki kint van most Németországban, Székely Lili benne volt a társaságunkban, és a barátja egy román fiú volt. A szülők nem szóltak bele, nem szóltak semmit, de az iskolában kitudódott, és ki akarták csapni. Az Oltea Doamnába járt, hatodikos volt. Az iskolában beleszólhattak, hogy a diákok kivel barátkoztak, hogy egyáltalán barátkozol fiúkkal, hogy jársz fiúkkal. Nem volt szabad fiúkkal járni az utcán. És a Mitu tényleg jóképű fiúcska volt. Azt mondta az igazgatónő, a Goiculescuné, hogy az anyja vigye el a nőgyógyászatra, és vizsgálják meg, hogy szűz-e vagy nem. S erre azt mondta Lili, hogy ő nem megy, nem engedi. Ebből borzasztó nagy cirkusz volt, de a végén nem csapták ki. Ez a Goiculescuné, az Oltea Doamna igazgatónője járta a várost az autójával. És mert nekünk az utcán is egyenruhában kellett járni, ha elkapott valakit, látta, hogy egyenruhában van, beültette az autóba, és elvitte a rendőrségre. Ott felvettek jegyzőkönyvet, és a szülőket megbüntették.

Nem volt szabad moziba menni. Mi egyszer elmentünk kilencen egy filmet megnézni, egy Karády Katalin-filmet, a „Halálos tavasz”-t [A „Halálos tavasz”1939-ben készült Zilahy Lajos regénye nyomán Kalmár László rendezésében Karády Katalinnal a női főszerepben. Karády Katalin (1912–1990) – ünnepelt filmcsillag volt az 1940-es években. 1948-ban Nyugatra távozott. – A szerk.]. És másnap jön Mater Klotilda, látszott rajta, hogy valamiért mérges. „Vă place să mergeţi la film?” (román, Szerettek moziba járni?). Álljon fel az, aki volt a moziban. Én felálltam. Trudi felállt, Papci felállt, a kilencből hatan felálltunk. „Ki vagytok csapva.” Három napra kicsapott minket, és milyen jó, legalább alszunk. Á, csodát, nem volt alvás, be kellett menni a konyhába, és lencsét és paszulyt szemeltünk az iskolaidőben, tanítás helyett. És arról volt szó, hogy kilencest kapunk magaviseletből, de aztán megadták a tízest. És röhögött az a három, aki nem állt fel. Úgy kell nektek, érdemes becsületes lelkűnek lenni? Nem. Nem érdemes. Nem is mentünk többet moziba, csak vakációban.

Nem mehettünk a főutcára, csak mellékutcákra. Amikor mentem zongoraórára, akkor át kellett menjek egy darabon a főutcán. Egy frászban voltam állandóan, hogy jön Goiculescuné, és bevisz a rendőrségre. Egy szadista volt ez a nő. Az igazság az, hogy nagyon drasztikus törvényeket hoztak a diákokra. Minden meg volt szigorítva. Azt hitték, hogy evvel nevelik jól a gyerekeket. Minél jobban tiltasz valamit, annál édesebb a tiltás [a tiltott dolog].

Aztán 1940-ben Magyarország lettünk [lásd: második bécsi döntés], és akkor az Orsolyába is bevezették a numerus clausust, ami azt jelentette, hogy egyetlenegy zsidót vettek fel egy osztályba [A második bécsi döntéssel visszakerült Észak-Erdélyben nagyon megnehezítették a zsidók számára az iskolázást. „Az állami gimnáziumokból és felsőfokú tanintézetekből elbocsátották a zsidó tanulókat, szinte teljesen kizárván őket az állami oktatási rendszerből. A numerus clausust oly mértékig hajtották túl, hogy a legtöbb visszacsatolt vármegyében gyakorlatilag a numerus nullus érvényesült. (A csíkszeredai gimnáziumba egyetlen zsidó tanulót sem vettek föl, a gyergyószentmiklósiba is csak négyet. Egyikük kivételezett volt, a másik három pedig kikeresztelkedett.) Az erdélyi zsidóság vezetői ezt a problémát úgy hidalták át, hogy Kolozsvárott és Nagyváradon zsidó felekezeti gimnáziumot létesítettek” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, 145. oldal, 161. oldal). Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Nagy cirkusz volt, mert a fiúknak volt a Zsidlic, az tizenkét éves fiú elemi iskola és líceum. Mi meg kimaradtunk. És ezután összeült a fiúlíceumnak a tanári kara, és elhatározták, hogy délután fogunk járni oda az osztályokba, és a tanárok is valószínűleg plusz fizetést kaptak, és ők fognak velünk foglalkozni. De ez nem volt hivatalos dolog. Vizsgáztunk a tanárok előtt és az igazgató előtt. A tanárok előadták az anyagot, és úgy tanultunk, mintha magánúton jártunk volna iskolába. És érdekes, hogy a Zsidlic nevű lap, amiből van pár darabom, többek közt leírja azt is, hogy mi, a zsidó lányok kimaradtunk az iskolából. Pedig ez nem igaz, én vagyok az élő példa, aki oda jártam. Először betettek minket az óvodába. Ott tartották nekünk a kurzusokat. És hogy meg lettünk nyomorítva, azokba a pici padokba kellett üljünk! Én két évig jártam oda, hetedikbe és nyolcadikba. Azt is el kell mondjam, hogy kaptam egyszer a padomban egy cédulát attól a fiatal diáktól, aki az én helyemen ült. „Hogyha akarsz, válaszoljál.” Évekig leveleztünk, azt sem tudom, hogy nézett ki. Ő is betette a cédulát, én is betettem a cédulát. Már nem emlékszem, hogy hívták, de nem találkoztunk soha, pedig ő mind propunálta [ajánlotta], de nem voltam hajlandó. Huszon-valamennyien jártunk oda. Mert aztán mindenki vagy oda járt, vagy a Notre Dame-ba, amely befogadta a lányokat, és ott lehetett zsidónak is lenni. Az én unokatestvérem például, aki Amerikában halt meg, ő bekerült az Oltea Doamnában a hat százalékba, a legjobb tanuló volt. És ő ott tanult, és ott érettségizett ebben az állami iskolában.

1942-ben érettségiztem, két évvel a magyarok bejövetele után. Utána én orvosnak akartam készülni, orvos szerettem volna lenni, de nem vettek fel az egyetemre, és akkor megkértem a nagybátyámat, aki a zsidó kórháznak volt az igazgatója, a Molnár Vili bácsi, hogy vegyen fel ápolónövendéknek. És azt mondta nekem, hogy „Addig, amíg én vagyok az igazgató, téged nem veszlek fel”. Nyápic, gyenge, állandóan beteges gyermek voltam. S akkor most mit csináljak? Tanuljak ki varrni. Ezt proponálta nekem édesanyám. S akkor elmentem egy ilyen szabó-varró kurzusra. Meg is van valahol a fényképek közt az igazolványom, hogy mehetek dolgozni mint szabó és varrónő, de nem került rá sor, mert férjhez mentem.

Volt egy társaságunk, a szabadidőmet velük töltöttem. Volt vagy három román fiú, a többiek zsidók voltak. Hat lány, fiú – azt hiszem – több volt, közte volt az én [második] férjem is. És a menyasszonya az én barátnőm volt, a Láng Edit. Amikor munkaszolgálatos volt, levélben kérvényezte, hogy csináljanak ilyen távházasságot, vagyis hogy adják össze őket papíron. El kellett küldeni az adatokat, és visszajött volna egy papír, amire az van írva, hogy Láng Edit és Gáspár András megesküdtek, férj és feleségnek számítanak. A papírt Andrisnak a katonai alakulatában állították volna ki, ahol volt mint munkaszolgálatos. Nagyon sok házasság kötődött így. Nagyon sok. A rendes katonák és az itteni, a városbeli lányok között. Nekik nem adták meg az engedélyt. Visszajött a levél, hogy nem engedélyezték a távházasságot Andris és Edit között. Edit nem jött haza [a deportálásból]. Ha nekem valaki akkor, abban az időben azt mondja, hogy én Andrisnak leszek a felesége, akkor szembeköpöm. Pedig elég jól nevelt vagyok ahhoz, hogy ilyesmit ne csináljak. Eszembe sem jutott, hiszen az Editnek volt a vőlegénye!

Hol itt, hol ott, főleg nálunk gyűltünk össze, mert nálunk volt a legnagyobb kert, udvar, ott nagyon jól érezték magukat. Csak magyarul beszéltünk. Tánciskolába is jártunk. Modern táncokat tanultunk, nem zsidó táncokat, a tangótól kezdve, a keringő, a valcer, a charlestont vezették azután újabban be. Zsidó táncokat nem is tudok. Az iskolában nem táncoltunk, a zsidó iskolában sem. Mi nagyon világiasan voltunk nevelve. Nem voltunk azok a pájeszes zsidók – azok a Talmud-iskolába mentek. Az egy más „kaszt” volt. Mert itt is volt kasztrendszer: a felvilágosult zsidók voltunk mi, és a másikok voltak a vallásos zsidók, akik nem voltak hajlandók ezekkel a világiakkal összekeveredni. Borzasztó nagy volt a távolság köztünk. Azoknak volt egy negyedük a Kolozsvári utca környékén. Ott éltek egy csomóban. Nem volt szabad ezeknek a vallásosoknak két nő közt elmenni például, törvény volt rá. Borzasztó bigottak voltak. S akkor azt csináltuk mi, áldott gyermekek ott, a Kolozsvári utca környékén, hogy figyeltük, hogy mikor jönnek, s az egyik lány a falnál ment, a másik pedig a járda szélén. És ő el kellett menjen köztünk S akkor lement az útra, és úgy került meg minket. Gyerekek voltunk, mi se voltunk jobbak a Deákné vásznánál.

A szombatokat meg az ünnepnapokat a fiatalokkal töltöttem. Szombaton nem volt szabad semmit csinálni. Nem volt szabad például moziba menni. Jó, azt nem mondhatom, hogy nem mentem, de az öregek nem tudtak róla. Édesanyám tudta. Édesanyám nem kötelezett, hogy a szombatot betartsam, csak a nagyszülők előtt. Ilyenkor azt mondtuk, hogy elmegyünk sétálni, és elmentünk a moziba. Ki jött volna kontrollálni minket? Néha anyám is szeretett volna elszakadni a hagyományoktól, csak nem akarta, hogy kitudódjon, mert ha valaki meglátott, visszamondta az öregeknek. És nem akarta őket annyira kijátszani. Engem ez különösebben nem zavart. Engem nem kényszerített arra, hogy elfogadjam az ő elveiket. „Úgy kell csinálni, ahogy nagyapáék akarják” – ez volt a mottó. „Csináld úgy, ahogy ők kérik! Legalábbis előttük.” Valószínűleg ő sem hitt, nem tudom. Nem sokat beszélgettünk ilyen vallási dolgokról, ez nem volt téma. Én meg voltam győződve magamban az én igazamról, úgy is viselkedtem. A nagyszüleim sok mindenről nem tudtak. Ők akkor öregek voltak, én fiatal, és nem voltam hajlandó behódolni nekik. Az öregek [akkorra már] beköltöztek [Nagy]Váradra, mert szükségük volt állandó orvosi felügyeletre, így velünk laktak. [Nagy]Zerinden a legkisebb nagybátyám maradt, ő vezette a gazdaságot.

Nem volt szabad például tüzet rakni, a nagyapám megtiltotta [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Nem volt szabad villanyt gyújtani. Nem volt szabad a telefont felvenni. Minden, ami a villamossággal kapcsolatban volt, ahhoz nem volt szabad hozzányúlni a szombati napon. S akkor a lány [azaz: a cselédlány] tudta, ha csengett a telefon, akkor bejött, és ő vette fel. És mikor felvette, akkor már beszélhettél. Ő gyújtotta meg a villanyt, télen délután is ő gyújtott be. A nagyapám állandóan mondta nekem, hogy én vagyok a legnagyobb „siksze” [jiddis, nem zsidó nő], és én állandóan lázongtam. Például: „Nagyapa, hol van a Bibliában megírva az, hogy nem szabad villanyt gyújtani? Mutasd meg nekem azt a részt!” S ezért egy kicsit haragudott rám. A bátyám komolyan vitázott, én csak olyan félig viccesen. Nem hagyta magát rábeszélni a vallásosságra, mindennel érvelt. Például a zsidó vallás szerint a Föld nem kerek, hanem lapos. Én azt mondtam, ha valaki elér a széléhez, akkor ott mi van? Leesik? De a bátyám tudományosan megmagyarázta a nagyapámnak [hogy ez nem így van]. S az lett a vége, hogy a nagyapám azt mondta, hogy „Tudod mit? Neked igazad van. De én mégse hihetem. Így írja a Biblia, így kell elfogadjam”. S akkor vitatkozz vele! Szóval, olyan nonszensz dolgok vannak. Eltúlozták a régi időkből visszamaradt mindenféle restrikciókat. Úgyhogy egyik nagybátyám se volt vallásos. Ez volt az érdekes. Nem vallották be, de nem voltak vallásosak.

Én pici korom óta jártam színházba. A lakásban volt még egy lakó, egy színész házaspár, a Tóthék, és a lányuk is színésznő volt. A Pogány Janka és Tóth Elek házaspár nagy név volt, az öregek ma is emlékeznek rájuk [Nagy]Váradon [Tóth Elek (Cegléd, 1873 – Kolozsvár, 1944) – 1895-ben, a színi akadémia elvégzése után Aradon kezdte pályáját, majd szabadkai, kecskeméti és debreceni szerződés után, 1902-től a nagyváradi színház drámai színésze és rendezője volt. 1927-től haláláig a kolozsvári, ill. a kolozsvár–nagyváradi társulat, majd a Kolozsvári Nemzeti Színház vezető művésze volt; Pokorny-Pogány Janka (Tóth Elekné) (Budapest, 1873 – Kolozsvár, ?): színésznő. 1891-ben kezdte pályáját Szegeden. 1902-ben Nagyváradra szerződött, és színésznői pályafutásának végéig, 1934-ig a társulat tagja maradt. – A szerk.]. Ez a Pogány Janka nagyon szeretett engem. Én négy-öt éves koromban már mentem színházba. A színház [Nagy]Váradon nagyon nívós volt, és nagyon szép, de nem volt nagy. Nagyon intim, nagyon jó előadások voltak, de világi dolgok. Mindenféle színházat láttam. Arra emlékszem, hogy nagyon meghatott, a „Cigányszerelem” című operett [Lehár Ferenc (1870–1948) nagyoperettje: Dragutin, a gazdag bojár Zórika nevű szépséges fiatal leányát Jonel Boleszku bojárhoz akarja férjhez adni. Zórika azonban Józsit, a cigánylegényt szereti. – A szerk.]. A Barankay volt a cigánybáró, és úgy volt maszkírozva, hogy én úgy féltem tőle, hogy borzasztó – ez megmaradt bennem.

Sportolni is jártam. Úsztam, sőt még versenyeztem is megyei szinten. Azért élek most, megmondom őszintén. Nagyon szép strand volt a ligetben, később még ki is bővítették. Reggel az volt az első, hogy kimentem a strandra, akkor, mikor még nem ment senki. Tiszta volt a víz, és emlékszem, hogy kékre volt festve a medence alja, és olyan szép kék lett ettől a víz. És akkor leúsztam a pár száz méteremet. Nyáron ez minden nap így történt hétéves koromtól, amíg férjhez nem mentem. Télen pedig korcsolyáztam. Nagyon szerettem táncolni is, és ritmikus tornára jártunk kétszer egy héten az unokatestvéreimmel. Nyáron gyakran teniszeztem, mert nagybátyám kertjének a végében volt egy teniszpálya, és minden reggel mentünk teniszezni a két unokatestvéremmel és a szomszédokkal. Szoknyában teniszeztem. [Nagy]Várad környékén nincs komoly erdő, de azért kirándulni is mentünk. Csak mi, fiatalok, anyám nem volt velünk soha. Édesapámmal sem mentünk kirándulni. Ő mindig nagyon el volt foglalva a birtokával. Nyaralni se ment. Azt mondta, elég nyaralás neki ott, helyben. Édesanyám nem féltett engem elengedni kirándulni, bízott bennem. Fiúk, lányok együtt [voltunk], nagyon modernül nevelt minket.

1937-ben Borszéken nyaraltunk, minden nyáron elvittek, mert olyan vékony, nyápic gyerek voltam, és kellett a levegőváltozás [Borszék – Románia egyik legnevesebb borvíz-forrás vidéke. A borvíz egyfajta ásványvíz. – A szerk.]. Az orvos azt tanácsolta, hogy engem Borszékre vigyen édesanyám, azzal a kikötéssel, hogy a függönyt és az ágytakarókat le kell venni, mert abban lehetnek bacilusok. Hogy nehogy megbetegedjek. Borzasztó, olyan vitrinben tartottak, hogy meg ne fázzak, hogy ez ne legyen, hogy az ne legyen, hogy beteg ne legyek. Borszékre taxival mentünk. Nem számított, hogy drága volt. Szegény édesanyám nem bírta a szerpentint, mindig rosszul volt. Úgy három hétig, maximum négy hétig voltunk ott. A kóser étteremben ettünk. Volt úgy, hogy édesanyámmal ketten voltunk, és volt, hogy a két tasnádi unokatestvérem is velünk volt. Vagy anyám ment el a három lánnyal, vagy volt úgy, hogy a Tusi néni, az Etus, az ő anyjuk hármunkkal, a két lányával és velem ment el. Villában laktunk, le kellett foglalni egy szobát négy ággyal, és még arra is emlékszem, hogy hol volt. Ha most mennénk Borszékre, megtalálnám a villát, a központtól jobboldalt volt. Ott nagyon sok fiatal volt. Összeismerkedtünk kolozsváriakkal, bukarestiekkel kevésbé, és voltak [Nagy]Váradról is, és a fiatalok összegyűltek. Egyszer látom, hogy az egyik fiatalember úgy néz, mondom, mi a csudát néz annyira. Azt mondja: „Van egy osztálytársam, aki borzasztóan hasonlít magához.” Tudtam, hogy kolozsvári. „Na, ne vicceljen.” „Hát valaki, atyafiság…?” A végén kisült, hogy a bátyám volt [akire hasonlítottam].

Édesanyám meg ott összeismerkedett a hasonszőrű asszonyokkal, és ültek a teraszon, mi meg mentünk sétálni. És mentünk kirándulni. Akármerre indulsz Borszéken, gyönyörű szép helyeket találsz. Egyszer eljött a nagybátyám Kolozsvárról, hogy minket meglátogasson. Kivett ott egy szobát, de egyedül jött, nem tudtam, miért, lehet, összeveszett a feleségével. És azt csináltuk, fiatalok, este, hogy összekapaszkodtunk karonfogva, egy fiú, egy lány, egy fiú, egy lány, akik ott megismerkedtünk. És elfoglaltuk az egész utat. És akik át akartak menni, meg kellett minket kérjenek, hogy nyissunk kaput, hogy átmenjenek. És nagybátyám ezt meglátta. S én hazamegyek jókedvűen, kacarászva, és rám förmed: „Nem szégyelled magad, így kitenni magad…” De hát mit csináltunk? Hogy két fiú volt, egy jobboldalt és egy baloldalt, és karonfogva mentünk. Ezt kéne most mondani egy fiatalnak… Szörnyen fel volt háborodva. Úgy felhúzott, hogy elbőgtem magamat. Hogy szégyelljem magamat, így egy leány nem viselkedik. Hát jól van, de mindenki… „Az nem érdekes, én csak rólad beszélek. Többet ilyesmit ne csináljál.” „Nem csinálok…” Ott nem volt az a kérdés, hogy mi vagy. Tudták nagyon jól, hogy zsidók vagyunk, mert azt megkérdezték, hogy melyik étteremben eszünk, és mondtuk, hogy a kóser vendéglőben. De nem érdekelte őket.

Nekem semmi nem volt nagy érték. Például azt mondtam egyszer [otthon], azt hiszem, még nem voltam iskolás, hogy nekem nem volt soha rózsaszín ruhám. Másnap kaptam egy rózsaszín ruhát édesanyámtól. Kihasználhattam volna a végtelenségig, de tudtam, hogyha valamire nagyon vágyom, akkor megkapom. 1941-ben már volt saját fényképezőgépem, a születésnapomra kaptam a nagybátyámtól, a két unokatestvérem apjától, Vili bácsitól. Anyám azt mondta, hogy egy lánynak nem szép, hogy fényképezzen. De én vágytam egy fényképezőgépre. Ezt tudták az unokatestvéreim, Ági és Évi, és megmondták az apjuknak. Egy Agfa, ilyen kihúzós, mint egy harmonika, gondolom, hogy hatszor hatos formátumú fényképezőgép volt. Az én gépemmel tizenkét kicsi képet lehetett csinálni. Úgy működött, hogy volt egy hosszú drótszerű nem tudom én, mi [a kioldózsinór], amit megnyomtam, és azzal exponáltam. Hogy én annak hogy örültem… Mindent szerettem fényképezni, ami él és mozog. Mindent meg akartam örökíteni, és rengeteget fényképeztem. Azt hiszem, még maradtak olyan filmek is, amik elő se lettek híva. Benne volt  a dobozában egy prospektus, és azt követtem. Az első pár kép nem sikerült, mert a blendét nem nyitottam ki jól. És megmozdult, vagy az alany mozgott, mert akkor nem volt szabad megmozdulni, mert ha megmozdultál, akkor elmosódott a kép. Nem volt olyan performáns, mint most, hogy mozoghatsz, mert elkap egy nem tudom, hány, nem is másodperc, még annál is kevesebb, s megtanultam a saját káromon. Azzal van lefényképezve a mi udvarunkban az a kép, ahol a padon az egyik végében háttal Edit, és a padnak a másik végében Andris, mint akik össze vannak veszve. Ezt én fényképeztem le. A következőt már anyám csinálta, ülünk a padon, középen Andris, balra vagyok én, karon fogom, és jobboldalt Edit fogja karon, és a hátunk mögött áll a Vadász Pötyi, aki szintén a társaságunkhoz tartozott. Azért Pötyi, mert picike volt. Mikor Andrisnak pulóvert kötöttem, olyan jó magas pasas volt, mondtam neki, miért nem vagy te olyan kicsi, mint Pötyi, mert a pulóverek sokkal kisebbek lettek volna. Mondta, hozzámentél volna? Mondom, én soha, hiszen legalább egy fejjel volt kisebb, mint én. A filmet [Nagy]Váradon szereztük be, ott, ahol előhívták. Az a fotóstúdió a főutcán volt. Nem tudom, hogy zsidó volt-e vagy nem. Tudja meg, hogy abban az időben nem volt úgy kiéleződve ez a zsidó-kérdés. Negyven után kezdődtek a villongások és az eltaszítások. De addig együtt éltünk… [Később eszébe jutott a fotóstudióról még, hogy:] Foto-Revünek hívták a stúdiót, ahova elvittük a képeket előhívatni. Volt több is, de ez volt a legismertebb, állítólag ő csinálta a legjobb képeket. Zsidó volt, de a nevére nem emlékszem. Nagyon fel volt szerelve a műterme. Kivettük a filmet, leragasztottuk, becsavartuk ezüstpapírba. Elvittük a fényképészhez, ő kivette [az ezüstpapírból], előhívta és nagyította. És annyi másolatot csináltak, amennyit akartunk. Volt egy fiatalember ott a laborban, ahol előhívták, és ő még tanácsolt ezt, azt, amazt, mikor látta, hogy a filmen sok kép nem jött ki. Azt hiszem, semminek nem örültem annyira, mint annak a fényképezőgépnek.

A bátyám is [Nagy]Váradon járt iskolába, a Zsidó Líceumba. A tizedik osztályt még ott végezte, és aztán elment Kolozsvárra, ahol beadták a Liceul Pedagogic Universitarba [Egyetemi fokú Pedagógiai Líceum, ma ilyen intézmény már nem létezik. – A szerk.]. Ez volt állítólag Kolozsváron a legjobb iskola. Ő is sportolt. Ugyanott úszott, korcsolyázott, amíg [Nagy]Váradon volt, mindig együtt jártunk. Soha nem volt az, hogy ő két évvel nagyobb, mint én. Kolozsváron is elvitt a társaságába. Ha azt mondtam, hogy nem akarok menni, mert ott nem ismerek senkit, akkor azt mondta, ő se megy. Nagyon jó gyerek volt. Túl jó gyerek, és mindig azt mondta, hogy ő sose fog megnősülni, hanem az anyámmal fog élni. Nem vett részt a politikában. Kulturális tevékenységekben viszont igen. Nagyon szeretett írni. Erre emlékszem: „Mit csinálsz?” „Írok, hagyj… most hagyjál egy kicsit!” – mert rájött az inspiráció. Az iskola elvégzése után vegyészetet tanult, mert arról volt szó, hogy ő örökli majd a szeszgyárat a nagybátyámtól. Most is megvan a szeszgyár Kolozsváron. Nyolcadik gimnázium után, tizenhat éves korában ment Kolozsvárra a nagybátyámékhoz [Amint később erről még egyszer említést tesz: a tizedik év után ment a bátyja Kolozsvárra. – A szerk.]. Ők gyerektelenek voltak. Még mielőtt elment volna munkaszolgálatosnak, édesanyámmal elmentünk Kolozsvárra. Ez 1942-ben lehetett… És akkor láttam utoljára.

Húsz éves volt, amikor munkaszolgálatos lett, és elment Nagybányára. És aztán többet nem láttam. Még egy évig, másfél évig ott volt. Leveleztünk, és minden hónapban küldtünk neki élelmiszercsomagot. A levelei cenzúrázva voltak. Nagyon vigyázott, mert hogyha elkaptak valakit, nemcsak hogy nem küldték el a levelet, hanem meg is büntették. Úgyhogy nem írt semmi kétértelműt, nem érte meg. Aztán elvitték a németek Lengyelországba. Miután hazajöttem [a deportálásból], elmentem Kolozsvárra, érdeklődtem utána…, egy egész csapat eltűnt. Az osztálytársai is, egy huszonöt fiúból álló csapat. Hogy átmentek a partizánokhoz? Hogy azok lelőtték őket? Vagy hogy a németek elkapták őket? Soha nem fogom megtudni. És én mind reménykedtem, hogy az oroszok elfogták, és valahonnan majd hazajön. Nagyon sokáig reménykedtem. De nem… És a borzasztó a dologban az, hogy egy képem sincs róla.

Az iskola utáni felnőttkor nagyon rövid volt, mert már tizenegyedikben volt egy udvarlóm. Taub Sándornak hívták, Saci volt a beceneve. A fiú egy gazdag családnak volt a fia, az apja földbirtokos volt, és malma is volt. Alsószoporban laktak, ez most Szatmár megyében van [Romániában]. Ők voltak a leggazdagabbak a faluban. Saci [Nagy]Váradon járt iskolába. Édesapám és édesanyám, mikor együtt voltak, ők is Alsószoporban laktak, ott volt birtokuk. És szomszédok voltunk ezzel a családdal. És miután bekerült [a fiú] [Nagy]Váradra, összetalálkoztunk, és a „szememre vetette”, hogy [annak idején, a birtokon] jött hozzám locsolni húsvétkor, és én az ágyban fogadtam [A locsolkodás mára már kihalófélben lévő húsvéti népszokás. A régi időkben termékenységvarázsló, tisztító hatást tulajdonítottak a lányok és asszonyok tavaszi, húsvét hétfőn való megöntözésének. – A szerk.]. Lehettem akkor két éves, mert három éves voltam, mikor a szüleim elváltak. Na és így összebarátkoztunk, és kezdett udvarolni nekem. Idősebb volt, és mire én leérettségiztem, addigra ő már kellett menjen munkaszolgálatosnak. Beszélt édesanyámmal, hogy fél, hogy engem el fog veszíteni. Mert – azt mondta – hogyha ő elmegy munkaszolgálatosnak, akkor én férjhez megyek máshoz, és esküdjünk meg, mielőtt ő bevonul katonának. Azért esküdtünk meg. Ez volt akkor. Anyám nem akarta, kézzel-lábbal kapálózott: „Lányom, ne csináld ezt!” Beszélj egy szerelmes lánynak… Én most se tudom, hogy anyám – hát olyan fiatalok voltunk – miért egyezett bele. Talán azért, mert én így akartam. Tény az, hogy 1943-ban megesküdtünk [Nagy]Váradon.

Nagy felhajtás volt… elhozták a hippit [hüpét], és otthon egész éjjel sütöttek, főztek. Én bevonultam a szobába, és aludtam. Engem nem érdekelt. Reggel felkeltek, jött a fodrásznő… A ruha már meg volt csinálva, én csak fehér kosztümben esküdtem, nem hosszú ruhában. Majd jött a nem tudom, kicsoda, aki öltöztetett, ott sürögtek körülöttem, egy kicsit kipingáltak, és egy adott pillanatban kinyílik az ajtó, a szobám ajtaja – nem tudom, miért nem csinálták ezt a fürdőszobában –, és jön be a vőlegény, és mindegyik nagy szájjal, hogy „Tessék azonnal kimenni, mert nem szabad látni a menyasszonyt!”. „De hát az én menyasszonyom!” – mintha hallanám most is, hogy felvitte a hangját. De kitették. És utólag tudtam meg, hogy fel kell venni valami fehér táleszt vagy mit, a férfiaknak. És ő nem vette fel az öltönyére, hanem alulra vette, és úgy, a fekete öltönyben esküdött [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Na aztán persze [ott volt a] meghívott rokonság. Az esküvő ott volt a házban, nálunk, [Nagy]Váradon. Udvarunk is volt. Lementünk az udvarra, engem szegény nagyanyám vitt karon fogva, ő kísért be, őt meg, azt hiszem, az édesapja. Arra emlékszem, hogy nagyanyám nagyon fel volt dobva, neki gyöngyös kalap kellett, és meg is csinálta a gyöngyös kalapot, mintha ő lett volna a menyasszony… Odaállították a huppa alá a vőlegényt, és én körbe kellett járjam. És ahogy háromszor kellett körbejárni, szegény nagyanyám megbotlott. A népek ott álltak a huppa körül. És persze a szomszédok. Ott a közelben kevés zsidó volt. A bejárati kaputól nem lehetett belátni az udvarra, és akkor a Matasits néniék kerítésére másztak, és onnan nézték, hogy itt mi történik. Egy olyan dolog, amit ők soha sem láttak – persze én sem nagyon láttam, csak amikor bekukucskáltunk a templomudvarra, mert más rokonom nekem nem ment férjhez. Egy pohárból kellett bort inni, és el kellett törni, ez a „Mázel tov”. Azzal fejeződött be a szertartás. Elkiáltotta magát a rabbi bácsi, hogy „Mázel tov!”, ez valami olyasmi kell legyen, hogy legyen szerencsétek vagy valami ilyesmi. De az tényleg olyan cirkuszi mutatvány volt. Nem élveztem egyáltalán. Komolyan nem élveztem. A rabbi bácsi elmondta héberül, most megpuszilhatjátok egymást, és akkor bevonultak az ebédlőbe. Egy irdatlan nagy „U” asztal volt, és mi az asztalfőn, és egy teríték volt téve nekünk. S néztem, mondom: „Most én nem eszem, vagy ő nem eszik?” „Nem, egy tányérból kell enni!” Egyből olyan röhögés tört ki belőlem… Aranyleves volt, húsleves, arra emlékszem pontosan, tényleg úgy nézett ki, mint az arany, és egy tányérból, az egyiknek jobb kézzel lehetett, a másiknak bal kézzel, vagy nem tudom már, hogy, de többet röhögtünk, mint ettünk. Nem tudom, milyen fogások voltak, volt előétel is, de én csak az aranylevesre emlékszem. Az esküvőmön nem volt semmilyen zenekar. Semmi zene nem volt, nem is énekeltek az asztalnál. Aztán bevittek a szobámba, és átöltöztem, és már hozták a taxit, és mentünk Pestre, nászútra, rögtön ebéd után, mert indult a vonat úgy négy-öt óra körül. Taxival vittek az állomásra, és olyan nagyon megható volt, mert anyám persze a vonatjegyet ideadta, az ajándék volt, és a zsebembe nyomott pénzt, és az apósom is a fiának, hogy legyen költőpénzünk. És akkor elmentünk Pestre, két hétre, nászútra. A szoba is le volt már foglalva… Jaj, pedig tudtam, hogy melyik szállodában… de már nem tudom. Sok mindenen mentem én keresztül, hogy minden ilyen apróságra emlékezzek.

Akkor én tizenkilenc éves voltam, a fiú huszonegy. És odamentem férjhez, az apósomék házába, Alsószoporra. Egy évig voltam együtt a férjemmel. Együtt laktunk, egy szép, emeletes házuk volt. Jól szituált emberek, nagyon rendesek voltak az apósomék. Velük tényleg semmi probléma nem volt. Anyám hathetenként, kéthónaponként jött meglátogatni. Nem jött gyakrabban, nem akart a terhükre lenni, mert a vendég mégiscsak vendég. Hiányoztam neki, hogyne hiányoztam volna. Akkor a bátyám Kolozsvárt volt.

Egy háztartásunk volt az anyósomékkal. Bár zsidók voltak, nem volt ott rituális konyha. Abszolúte nem voltak vallásosak, és ez nekem nagyon konveniált. Ők vágták le azt a libát, ők vágták le azt a tyúkot, amit a zsidóknál nem szabad [csak a sakter vághat]. Disznóhúst is ettek. Anyám evett náluk, de például a nagyapám nem evett volna. Lehet, hogy fiatalkorukban jártak templomba, de én nem voltam velük soha templomban. A faluban volt zsinagóga, és voltak nagyon vallásos zsidók. Nagyon rendes, nagyon összetartó falu volt. Jóban voltunk például a katolikus pappal. A szomszédaim is magyarok voltak, és volt egy kicsi fiúcskájuk, aki borzasztóan szerette az apósomat: „Bácsi! Bácsi!” – állandóan ott akart ülni az apósommal. Magyar emberek voltak, és mi jártunk oda, ők jártak hozzánk. Nem volt zsidókérdés a faluban.

Akkor már magyar világ volt, és bevezették a zsidótörvényeket [lásd: zsidótörvények Magyarországon], s már gyengén éltek [a zsidók]. Faluhelyen még jobb volt, de városon akkor már egy csomó restrikció volt, hogy mit csinálhatnak, hová utazhatnak, már a zsidókat üldözték. Voltak villongások. Megtámadtak az utcán. Pedig mi nem voltunk olyan pájeszos zsidók… de [voltak, akiket] elvertek. Voltak fasiszták. A legfájdalmasabb, hogy a szegény nagyapámat nagyon megviselte. Ők már [Nagy]Váradon laktak, amikor a magyarok bejöttek, és [Nagy]Zerind Románia maradt [a második bécsi döntés után is]. Majdnem [Nagy]Zerindnél volt a határ, a román–magyar határ, így az ő földbirtoka Romániába esett. Kapott is egy agyvérzést. A nagyapám akkor hetvenhat éves volt, a nagyanyám hetvenkettő. Az életkörülmények nagyjából megmaradtak, mert a birtokot a nagybátyám dolgozta meg. A posta működött, és át lehetett küldeni a pénzt bankon keresztül, nem volt probléma. Szegény anyám csak az öccsét sajnálta, aki ott maradt, és egyszer elintézték azt, hogy a senki földjén összetalálkoztak. Engem nem vittek, mert nagyon érzékeny gyerek voltam, most is az vagyok. És édesanyám ment, és találkozott az öccsével a senkiföldjén. 1940 után mi már nem tudtunk menni [átmenni a határon]. De az ellátás már gyengébb volt, háborús idő volt. A németek már háborúztak. Nem lehetett ezt kapni, nem lehetett azt kapni. És onnan Romániából jöttek át, hoztak nekünk lisztet, cukrot, alapélelmeket, ezért az élelemmel nem volt probléma. De maga a légkör volt rossz, mert háborús világ volt. A románok [a Romániában maradt zsidók] ott nem lettek deportálva.

Mi [Nagy]Váradtól távol éltünk, ott nem érződött annyira. Keveset jártam [Nagy]Váradra, mert elég féltékeny volt a drága férjem. Nem szerette, ha megyek [Nagy]Váradra, mert akkor találkoztam a régi barátokkal. És nem akartam provokálni. Úgyhogy én talán vagy kétszer mentem [Nagy]Váradra egy év alatt, míg férjnél voltam. Ilyenkor a beszédtéma a napi problémák voltak. És féltünk a háborútól. Nagyon, nagyon féltünk. Csak egy állomást lehetett hallgatni rádión, a pestit. Mást nem lehetett, mert németellenes volt. És a magyarok már a németek mellett álltak. Volt, akit feljelentett a szomszédja, hogy hallgatja Amerika Hangját és Londont [A BBC Londonból sugárzott többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálatáról (World Service) van szó. A magyar nyelvű adás a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. Lásd még: Amerika Hangja. – A szerk.]. Ez volt a két mumus [adó]. Kihallatszott az utcára, vagy a cseléd szólt, nem lehet tudni. Magyart a magyar jelentette fel… Valamit kaptak azért, hogy minél többet jelentsenek fel. Ezek a nyilasok voltak. Egy időben leblokálták a rádiókat, „leszigilálták”, lepecsételték. De megvolt rá a metódus, hogy hogyan lehet lepiszkálni, levenni azt a pecsétet. Mindenki mindenkinek az ellensége volt. Nem tudtad, hogy ki az, aki rád tör, vagy rosszat akar neked. Nekem semmi problémám nem volt a szomszédokkal. A lakók, akit mondtam, a másik oldalon laktak, azok nem voltak zsidók. Lerögzíthették volna azt, amit én mondtam, elég volt, hogy bejelentsék, és szépen vettek és elvittek volna. Egyáltalán nem néztek utána, nem kellett bizonyítani, hogy mondtad vagy nem mondtad. Mindenki félve élt.

Lassan megváltozott a légkör. Nem tudtuk, hogy mitől, de féltünk. Vibrált a levegő körülöttünk… Nem gondoltunk arra, hogy mi fog történni, mert nem tudtuk hallgatni a rádiót. Valószínűleg bemondták, hogy Lengyelországból deportálták a zsidókat, hogy a francia zsidókat is elvitték [1942 márciusában]. De ezt mi nem tudtuk. És azért volt [főleg utólag] mindenki felháborodva, főleg az amerikaiak, hogy senki a világon a kisujját sem mozdította, hogy az embereket megmentse… Vagy nem tudták, vagy nem akarták. Nem tudom. Azokban a napokban a családunknak éltünk. Állandóan telefonáltunk, de vigyáztunk, mit mondunk. Mit jelent a félsz, hogy még a telefonba sem mertünk mindent kimondani. Mert hátha a központ lehallgatja. És elég volt egy beolvasás [följelentés]. Reggelente az anyósom kiment a konyhába, ott is volt személyzet, pláne falun még jobban lehetett munkát kapni.

Állapotos is maradtam. Édesanyámat elhívtuk, és „kupaktanács” volt apósomékkal, egy hétig tartó beszélgetés. Az apósom egy nagyon értelmes ember volt, rádiót hallgatott [amíg lehetett], sok mindent hallott külföldi állomásoktól. Elhatároztuk, hogy elvetéljük – bemegyünk [Nagy]Károlyba, volt egy orvos, aki ezt a műveletet megcsinálta. Apósom volt az, aki úgy próbált minket erre rábeszélni, hogy ez jobb lesz így. Ezt persze titokban tartottuk. Én ezt nagyon nehezen éltem át. A férjem munkaszolgálatos volt, ő nem jöhetett haza. Azt hiszem, megírtuk neki, de csak akkor, mikor már túl voltam rajta. Ha énnekem meglett volna a gyerekem, akkor én nem élek… A gyerekes anyákat mind megölték… Az apósomékkal még fél évig éltem együtt, miután a férjemet munkaszolgálatba vitték. Nagyon jól megvoltunk egymással. Onnan deportáltak engem.

[1944.] Májusban bevonultak a kakastollas csendőrök, s úgy néztük, ellepték az egész falut. Nem tudtuk, miért. S mind néztük, hogy vajon, mért jönnek ezek a csendőrök. Mit kerestek? Valakit kerestek, valaki bűnözőt kerestek? Hát mi voltunk a bűnözők… Falun, [Alsó]Szoporon nem hallgattuk az illegális rádiót. Ott a falaknak is fülük volt. [Nagy]Váradon hallgattuk, mert ott nem volt senki, aki minket bemószeroljon. Ott falun nem [hallgattuk]. Oda be volt szállásolva az úriszobába egy nagyon rendes magyar tiszt, aki velünk evett vacsorára. Nem sokáig lakott ott ez a főhadnagy az anyósoméknál, azt hiszem, két-három hónapot. Először mikor meghívta az anyósom, nem akart, szabadkozott, de aztán megszokta, és mindig vacsorára megérkezett, és mindenre figyelmeztetett, hogy ezt ne csináljuk, és azt ne… Például hogy idegenek provokálhatnak. Hogy ne beszéljünk államellenes dolgokat, és a Horthy ellen ne beszéljünk, szóval vigyázzunk a szánkra. Még a szomszéddal se beszéljünk. És ő volt az, aki kérdezte, hogy nekem hol van anyám, apám. Mondtam, [Nagy]Váradon, apám meg Magyarországon van, Hidasnémetiben [Korábban Tornyosnémetit említette apja lakhelyeként. Mindkét kisközség Abaúj-Torna vm.-ben volt ugyan, de más-más járásban. – A szerk.]. Mondta, hogy ő biztos magyar állampolgár, és mi is magyar állampolgárok vagyunk akkor. Mondtam, hogy nem magyar állampolgár, mert mi 1940-ben lettünk magyar állampolgárok, és édesapám – mivel Magyarországon él – tovább mint román állampolgár él. Nehogy valakinek elmondjuk ezt, és írjam meg a bátyámnak, aki akkor már munkaszolgálatos volt, valahogy burkolva, mert cenzúrázzák a leveleket, hogy ne beszéljen róla. Valahogy megírtam, még az anyósom is tanácsolta, hogy írjuk, és mint írjuk, hogy ne legyen baj belőle, mert abban a pillanatban becsuknak minket, amiért mi is utána román állampolgárok maradtunk. De ezt senki nem tudta. Nagyon rendes, joviális, egyetemet végzett pasas volt. Ott is voltak rendes pasasok. A nevére nem emlékezem, úgy hívta mindenki a családban, hogy „Főhadnagy úr”. Nem a nevén. A deportálásról nem szólt egy szót sem. Vagy nem tudta, vagy nem akart megijeszteni. Mit tehettünk volna? Felmehettünk volna Pestre, mert anyósom pesti lány volt. És ők meg is menekültek – a testvérei, a nagyszülők mind megmaradtak, védett házban voltak Pesten. Elmenekülhettünk volna mindnyájan, ha ezt tudjuk, de hát ki gondolt erre?

[A gettósításkor] Bejöttek hozzánk is [Észak-Erdélyben – és benne Szilágysomlyón – a zsidók gettóba tömörítése 1944. május 3-án, hajnali 5 órakor kezdődött. – A szerk.]. A bába jött és az egészségügyi asszisztensnő, akik ott, a diszpenzárban dolgoztak. Ketten jöttek. És felmentem a szobába, és ő mondta meg, hogy két zsebkendő, két bugyi, szóval hogy én mit pakolhatok be. „Ezt a kombinét, ezt a bugyit, ezt a ruhát veszed fel! És egy szvettert, cipőt s harisnyát és semmi többet!” Még egy zsebkendőt sem engedtek… Jó, hogy aztán mindent elvettek, de ahogy néztem, hogy az isten áldja meg, hát a saját holmimmal nem rendelkezek!? Mindenhova mást küldtek. Én azt mondom, ami nálam volt [történt]. Én nem tudom, a többieknél ki volt. (Miután hazaértünk a deportálásból, annak a bábának soha egy ablaka nem volt. Betették ma, és másnapra ki volt törve. Mert nem tudtak másképp bosszút állni rajta. De csak rosszaság volt.) Volt velük csendőr is, de nem jött fel a szobámba. Azok körülvették a házat. A férfiakat is felöltöztették, hogy ezt vihetik magukkal, egy napra való élelmet. Azok nem mondtak semmit, nem volt szabad beszélni, nem volt szabad kérdezősködni.

Kihajtottak, mint valami állatokat a házból. Nem egyenesen az állomásra vittek ki, hanem először az iskolában tartottak három napig. Hogy miért, azt nem tudom. A falu magyarsága nézte, mikor behajtottak minket a kiürített iskolába… Kezdtek jönni az emberek, a parasztok, a földművesek, mindegyik hozott tojást, cukrot, tésztát, élelmet. Ők [a csendőrök] nem adtak semmit. Ott voltunk az iskolában vagy öt napig, és hozták nekünk az élelmet, és sírtak. Sírtak, mert azt mondták, hogy minket többé nem látnak. Hogy ezt honnan tudták, nem tudom… Ez alatt az öt nap alatt a földön aludtunk, a padlón, egy takarónk nem volt, azt is az emberek hoztak, éjszaka bejöttek, és hoztak nekünk párnát, hoztak nekünk paplant, pokrócot. Nagyon rendesek voltak a falubeliek, fantasztikusan viselkedtek. Volt egy kis pulikutyánk, a Buksi, és nagy cirkusz volt – mert jött velem –, hogy azt a kutyát nem engedik be. De a végén beengedték, az is ott volt, ott feküdt mellettem. A földön aludtunk, mert ágyneműt persze nem vittünk magunkkal. Hogy mi volt ott… egy búcsújárás… Nem tudom, hányan voltunk… egy nagy teremben voltunk… nem volt tele az iskola. Felnőttek, öregek, bénák, vakok, süketek, mindenkit összeszedtek, mindenkit. Nem voltak tekintettel senkire sem. Nem is ismertem mindenkit, nagy falu, nagy falu volt, egy község tulajdonképpen. Az ékszereinket elvették – semmi ékszert nem vihettünk ki onnan. Öt nap után sorba állítottak családonként, mint a gyermekeket, és kivezényeltek az állomásra, ami elég messze volt. Amikor mentünk ki az állomásra, elöl ment egy csendőr, bűnjelekkel: ezüst gyertyatartó, ezüst dolgok, ilyen értékek.

Volt egy nagyon csúnya dolog. Az egyik csendőr elkiáltotta magát: „Hozzanak ide egy asztalt!” Két fiatalember jelentkezett. „Nem! Taub Imre és az öccse [Taub Miksa] hozza az asztalt!” Ez is egy megszégyenítés volt, ők voltak a legmagasabb rangú emberek, a leggazdagabbak a faluban: az apósom és az öccse. Odavitték az asztalt. A csendőr oda leült, egy széket is hoztak neki, és mindenkinek a nevét felírta. Hogy az a lista hová került, azt nem tudom. Aztán bevagoníroztak, és elvittek a Szilágysomlyó melletti téglagyárba [Szilágysomlyó rendezett tanácsú város volt Szilágy vm.-ben (1876-ig Kraszna vm. székhelye). Lakosainak száma az 1910-es népszámlálás idején közel 6900 fő volt, a lakosok 21%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez. A város Trianon után Romániához került, majd a második bécsi döntés után átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott (1941-ben a népszámlálás szerint 1500 főnyi zsidó lakossága volt, a város összlakosságának 16,5 %-a). A gettót a várostól mintegy 5 km-re lévő cehei Klein-téglagyárban állították föl, s május 6-ára már 7300 zsidót zsúfoltak ide. A koncentrálási kampány tetőfokán 8500 ember zsúfolódott itt össze. – A szerk.]. Oda volt begyűjtve az egész Szilágy megyei zsidóság.

Nagyon sokan voltunk ott. Nem tudnám megmondani, hogy hányan, de nagyon sokan. Nem akarok hazárdírozni, de ezrek voltak ott. Lehetett vásárolni sátrakat, egy párnát, egy takarót, bejöttek ilyen alkalmi eladók. Apósoméknak biztos volt pénzük, mert vettünk egy nagy sátrat. Abban laktunk, a három Taub család, gyerekestől mindenki, az apósom a két öccsével. A férjemnek nem volt testvére, ő egyedüli gyerek volt. Ugye, ott, a zsidók közt is volt kasztrendszer… Mi tulajdonképpen nem sokban… Szóval, mi úgy éltünk, mint a többi emberek… a vallásos zsidók, azok másképp éltek… Ért engem?… Ez egy nagyon furcsa dolog, de ez így volt. Ez így volt… És ott… ott megengedhették maguknak, hogy egy gyerek legyen, két gyerek… szóval lehetett planifikálni, hogy hány gyereket akarsz, ugye… Például, mondtam, a kolozsvári nagybátyámnak nem volt egy se, a tasnádinak volt két gyereke, és a legkisebb nagybátyámnak egy leánkája volt… A férjem egyedüli gyerek volt, és volt négy unokatestvére. Az apósom két öccsének, ott két-két gyerek volt. Egy lány, egy fiú, egy lány, egy fiú. Tizenegyen laktunk ebben a sátorban. Mindenkinek megvolt a kis függönye. Vagy két-három hónapot töltöttünk ebben a sátorban [Valójában kb. négy hetet.  – A szerk.]. Itt már német SS-legények parancsoltak, nem a magyarok [A gettóőrséget egy budapesti különleges csendőralakulat adta, „parancsnoka, Krasznay, az egyik legkegyetlenebb magyarországi gettóparancsnok volt”. A deportálásra Somlyócsehiből került sor, május 31. és június 6. között, három transzportban zajlott (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.].

Mi, fiatalok összejöttünk, elmentünk sétálni a… a… a… ott a… zárt területen, mert onnan ki… kimenni nem lehetett. Bejönni, be lehetett jönni. De kimenni nem lehetett. Aki bejött egyszer – volt egy ismerősünknek a fia, munkaszolgálatos volt, és kapott pár nap eltávozást, s ott maradt. Nem engedték vissza. Nem… a… a katonasághoz nem engedték vissza. Ott maradt. Csillagot nem kellett viselni, mert tudták, hogy az, aki ott volt, az zsidó. A németek általában szőkék. Én borzasztó szőke voltam… És volt egy fiatalember, egy német SS-legény, olyan húsz éves, akitől úgy féltem, mint a tűztől. És mindig odajött hozzám, és magyarázta nekem, hogy… hogy én… én nem létezik, én nem vagyok… zsidó. De az vagyok. Sajnos az vagyok, ugye. És féltem, nem mentem soha ki egyedül. Soha. Mindig ketten, hárman, négyen mentünk. És ő ki akar vinni engem onnan. Úgy féltem, hogy nem mentem soha ki egyedül. Féltem, hogy egyszer megfogja a nyakamat, és bevisz és… megerőszakol. Féltem, hiszen ő férfi, és én nő voltam… [Nagy]Váradon volt egy család, a leányka még most is él, velem egyidős, osztálytársnőnk volt. A nővére lefeküdt a lágerparancsnokkal, és megmentette az egész családját. Kimenekítette őket Svájcba. Egy adott pillanatban láttuk a repülőket: „Na, jönnek az amerikaiak, és kiszabadítanak minket.” Dehogy jöttek.

Volt egy petróleumlámpa, azon főztünk. Hasonlított a viharlámpához. Volt egy tartálya, abban volt a petróleum, és egy olyan égőszerűség, mint a lámpában, felcsavartad a benne levő koncot [kanócot], meggyújtottad, és akkor volt rá egy olyan üveg-vacak, amire egy tál ételt vagy egy lábost rátehettél. Minden étel petróleumszagú volt. Dehogy volt villanyrezsó, hát nem volt villany a sátorban, dehogy volt. Petróleumlámpa, főzőlámpa volt, úgy hívták [Alighanem „petroforról” van szó, amit még az ötvenes években is használtak főzésre. – A szerk.]. Az élelmet és nyersanyagot az ételhez ott osztották. Mindenkinek munkába kellett állni. A fiúk segítettek sepregetni, mit tudom én, miket csinálni, és mi, lányok kaptuk a nagy kaniszter tejeket, és hordtuk ki a sátortáborba a kicsi gyerekeknek a tejet. Volt listánk, és tudtuk, hogy hol van kicsi gyerek, meg voltak számozva a sátrak, azt hiszem, hogy hat-hét éves korig kaptak tejet. Ezt hordtuk mi ki, és bizony jó délután volt, amíg mi ezt elintéztük, olyan sokan voltak ott a környékről, az egész Szilágy megyéből ott voltak a zsidók. Az élelmezésbe a németek is besegítettek. Volt köztük SS, és voltak a magyar katonák is. Minden család külön főzött. Nem adtak sokat egy családnak, nem laktál jól vele. De be lehetett osztani. Azt hiszem, sok krumplit kaptunk, az volt a fő táplálék és a kenyér. S akkor ilyen jó híg leveseket készítettek, inkább megmutattad neki a zöldségeket, de jó volt. Minden jó volt. Nem éheztünk. Azok a zsidók, akik nagyon vallásosak voltak, vagy meghaltak, vagy ettek.

Azt nem tudom, hogy került az én csomagomba még egy plusz ruha. És valaki jött mondani, hogy az egyik leánykának nem tudom, meggyulladt vagy valami történt a ruhájával, és hallották, hogy nekem van még egy rakott szoknyám blúzzal, s nem adom-e oda. „Dehogy nem, vigye magával!” Mert nem volt, mit felvegyen a leányka, de egy abszolút idegen volt… Csak egy rend ruhánk volt, és azt csak mi tudjuk, hogy tudtuk mosni. Rendre. Az anyósom kimosta az övét, akkor átadta nekem, és kimostam az enyémet, és hát nyár volt, és az illető, amíg nem volt ruhája, beült a sátorba… A fehérneműt kilötyböltük, kitettük… drótok vagy spárgák voltak mindenütt. Hamar megszáradt, és vettük fel. Az ember nagyon leleményes, hogyha a kés a nyakán van. Teltek a napok, a fiataloknak mindig van miről beszélni. Voltak, akik hoztak például kártyát magukkal. Akkor nekiálltunk kártyázni, a másik sakkozott.

Apósom teljesen magába roskadt. Nem volt elképzelése a jövőről, mondhatni, hogy nem beszélt egyáltalán. Az SS-ek tudták nagyon jól, hogy melyik a jómódú ember. Úgy látszik, kaptak egy ilyen kimutatást, mert egész biztosan tudták. Felvitték szegény apósomat a két öccsével az irodába. S mind nem jönnek, és nem jönnek, és nem jönnek, és vajon mi történik, mi történik? A végén hozták őket… Kihallgatták, hogy hova dugta el a pénzét, hol van a vagyona, hol van az aranya. Először próbálták szépen, és mondta az apósom, hogy nincsen pénze, de nem hitték el, pedig tényleg nem volt, mert ami volt, azt felélték. És akkor gumibottal verték a tenyerét és a talpát addig, amíg elájult. Borzasztó volt. És meg kellett mondja, hogy hová dugta el a… [az ékszereit], mert nem volt elég az, amit a szekrényekben találtak. És ilyen esslingeni roló volt a lakásban, amit fel lehet húzni, és le lehet engedni. S annak az ablak fölött volt van egy ilyen rész, amibe aztán felcsavarodott. Oda tették az én egész staférungomat. És az apósom elárulta. Kiszállt a csendőrség a lakásba, a központból értesítették [Alsó]Szoport, hogy a dolgok hová vannak eldugva. Apósom sokáig feküdt, és nem is épült fel addig, amíg a teljes bevagonozás elkezdődött. Nem gyógyult meg [teljesen]. Olyan volt a keze, hogy én olyant életemben nem láttam… Apósom akkor úgy negyvenöt-ötven éves volt. Anyósom, szegény, sírt állandóan, mikor ránézett a férjére. „Még mi vár ránk?” Erre senki nem tudott válaszolni.

Egyik nap jöttek az SS-ek, és megint állomás, bevagonírozás marhavagonba. Minden vagonba hatvan embert nyomtak be, családokat együtt. Mindenünk ottmaradt. Vittünk magunkkal valami kis élelmet, ami még volt ott, és mielőtt bevagoníroztak volna, elvették mindenkitől az élelmet. Az egy borzalom volt. És az én kis SS-em az én táskámat meghagyta. Valami zacskószerű kis táskám volt, abban volt az élelem, és meghagyta nekem. Ez egy szép gesztus volt tőle. És akkor elindultunk, pont a születésnapomon, 1944. május negyedikén benn voltam a vagonban [Gáspár Anna emlékezete csal, Szilágysomlyóról 1944. május 31-én, június 3-án és 6-án deportáltak 7851 zsidót. – A szerk.]. És mentünk, és mentünk, és mentünk, és mentünk. Képzelheti, hogy ott mi volt… hogy nem volt mit enni. Egyszer egy nap kinyitották a vagonajtót, akkor lehetett menni a dolgunkra, és adtak margarint és kenyeret. Aztán egy vagy két napig ki sem nyitották a vagonokat. Két éjjel, két nap voltunk bezárva. Ha valaki a dolgát kellett végezze, valamelyik deszkarésen kipisilt. Nagyot nem csináltak.

Megérkeztünk Auschwitzba. Éjszaka volt. Kinyitották a vagonajtót, és felugráltak férfiak, csíkos ruhában. Azt hittük, hogy bolondok, úgy viselkedtek. Komolyan. És mind motyogtak, mind magyaráztak. Mondták: „A gyerekeket adjátok oda az öregeknek! A gyerekeket adjátok oda az öregeknek!” Szóval itt volt a figyelmeztetés, hogy azt a fiatalasszonyt, akinek az ölében volt a gyermek, azt vitték a gázba. S azért mondták ők, hogy a gyerekeket adják át az öregeknek. Szóval, ezek már régi lengyel… häftlingek… Na… Hogy mondják magyarul, häftling?… Akik be vannak zárva, na. Rabok…  Ezek már évek óta, egy vagy két éve ott voltak. És rosszul is beszéltek németül, mert ezek lengyelek voltak. De a gyerekeket nem adták oda. Akinek nem volt öregje például, akkor az mit csinált, vagy volt egy kézen fogva vezetett gyerek…. Azt se adta oda.

Leszálltunk. Persze megmondták, hogy a nők jobbra, balra a férfiak, külön csoportba és ötösével egy sorban. Én az anyósomba karoltam, előttem volt a nagynéni az Évikével, a leányával [A nagynéni Éva lányával nem Gondos Anna tasnádi nagynénje, Weiss Vilmosné volt, hanem apósa sógornője és a lánya. – A szerk.]. Ott állt, amint utólag megtudtuk, Mengele egy zseblámpával, és mellette két-három-négy SS-tiszt. A nagynéni az Évikével előttem volt, és int Mengele, hogy balra. S mikor én odaérek, azt mondja nekem, hogy jobbra. Hát mondom én: „Majd bolond leszek jobbra menni egyedül!” S megyek, és húzom az anyósomat is [jobbra]. Kendő volt a fején, mert fázott. És azt mondja az SS, hogy: „Die Frau nicht!”, vagyis „Az asszony nem!” „Hát ha nem megy az anyósom, akkor én is vele megyek balra!” Erre kikapja a revolverét, és rám szegezi, hogyha nem megyek jobbra, akkor lelő… Tehát én Mengelének köszönhetem az életemet. Mert azok, akik balra mentek, azok egyenesen a gázkamrába kerültek. Ott nem volt mese.

Én jobbra mentem a velem egykorú, fiatal nőkkel. Behajtottak minket egy terembe. Ott is ötös csoportba állítva, mert ez volt a mániájuk a németeknek. Rend kell legyen! Ötös csoportba! Le kellett vetkőzzünk meztelenre, és ott jártak az SS-ek körülöttünk, mindegyik nézett minket, mindegyikünket. Tizennyolc évestől felfelé voltunk ott, ez attól függött, hogy ki hogy nézett ki. Mert ha fiatalosak voltak, volt köztünk még ötven éves is, de körülbelül harminc év volt a korhatár.

A másik csoport, amelyik balra ment, egyenesen a gázba ment. Ezt akkor nem tudtam, csak állandóan nagyon furcsa szag, borzasztó csípős szag lengett a láger körül. Az égett hús szaga. És ez a szag kísértett engem éveken keresztül, még most is, hogyha rágondolok, akkor jön, hogy bőgjek. Hogy nagyapámat is, anyámat is… együtt mentek a gázba. És le kellett vetkőzzenek… kinyitották a csapokat, mert csapok voltak a teremben, és víz helyett gáz ömlött. Én csak utólag tudtam meg, mi is történt. Egy [nagy]váradi orvos, Nyiszli, aki hazajött, ott dolgozott a krematóriumban. Ez az orvos ott dolgozott a krematóriumban. És kiadott egy könyvet. Elolvastam, úgy sajnáltam, hogy utána beteg voltam két hétig. Mikor elgondoltam azt, hogy édesanyám le kellett meztelenre vetkőzzön az apja és az anyja előtt… nagyon prűdek voltak és olyan szégyenlősek! A mai napig is felébredek arra, és látom édesanyámat levetkőzve meztelenül nagyapám előtt. Ez kísértett engem. A könyvnek címe „Orvos voltam Auschwitzban”, azt hiszem [Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az Auschwitz-i krematóriumban. Az első kiadása 1947-ben jelent meg, azóta több kiadást ért meg. – A szerk.]. Andris meg akarta venni, és azt mondtam, hogy nem veszed meg. Ezt valakitől kaptam, nekem ez nem kell még egyszer, elég volt egyszer, hogy elolvastam. Belebetegedtem.

Édesanyámról nem tudtam semmit, teljesen megszakadt a kapcsolat. Annyit tudok, hogy a barátnőmmel, a Trudival együtt mentek. Ott helyben, [Nagy]Váradon a téglagyárba gyűjtötték össze őket, onnan deportálták [A nagyváradi zsidó lakosságot nem téglagyárba gyűjtötték; számukra az ortodox nagyzsinagóga és a Nagypiac környéki utcákban alakították ki a gettót. Lásd még: Nagyvárad. – A szerk.]. És akkor azt mondta a Trudinak, hogy „Trudi, én a gyerekeimet többé nem fogom látni”. Ez volt anyámnak az utolsó szava. Mert nagyon jó anya volt. Az unokatestvére, Molnár doktor [az anyai nagymama testvére lányának a férje], Molnár Vilmos talált egy pincét vagy inkább egy bunkert, ahol elbújjon, hogy ne vigyék el. Nálunk is kellett bombabiztos pincerészt csinálni. Ők már tudták, hogy Lengyelországba fogják deportálni őket, és mondta anyámnak, hogy jöjjön ő is, és bújjanak meg abban a pincében. Anyám azt mondta, hogy azt nem lehet, mert meg fogják találni. Anyám kérte meg, és végül ők sem mentek le. (Harmincan szabadultak meg abban a pincében, nem vitték el őket. Nem jöttek rá. Ezt is utólag tudtam meg.) Molnár doktor a lágerben volt mint orvos, és életben volt a szabadulás idején, és egy eltévedt golyó megölte ott bent, valaki egyszerűen meghúzta a ravaszt, és megölte. Ő sem jött már haza.

Engem felállítottak anyaszült meztelenül, s ott sétáltak körülöttem. Én voltam az első, akit kiválogatott az SS. Feltűnt nekik, mert nagyon szőke voltam – a hajam aranyszőke volt –, s leültettek a székre, és megnyírtak. Géppel, kopaszra. A többiek mondták azután, hogy én félrefordított fejjel néztem, hogy hullnak le a fürtjeim. Vállig érő hajam volt, mindig szabadon hordtam, nem szerettem, ha lekötötték. A fülbevalómat kivették még Alsószopron. Semmilyen ékszert nem… nem… nem engedtek el. Aztán azt elvették ott. Aztán beszéltek halkan, mert nem volt szabad beszélni: „Na, megmenekültünk.” Azt hitték, hogy én vagyok az elrettentő példa, hogy engem megnyírnak, és őket nem. Hát csudát! Mindenkit megnyírtak. És a cipőnk a kezünkben volt, amit egy folyadékba be kellett mártani, és kaptunk ruhát. Egy szürke hosszú ruhát. Volt, aki kapott övet is. Olyan volt ez a ruha, mint egy csuklya [csuha], mint az apácáknak a ruhája, csak szürkében. Én nem kaptam övet, odamentem egy SS-nőhöz, aki ott volt velünk, és aki a ruhát adta nekünk, és szépen megkértem: „Bitte schön…”, hogy adjon nekem egy gürtlit, egy övet. Egy olyan pofont kaptam, hogy szikrázott a szemem. Én ilyet még nem láttam soha életemben, mert engem nem vert meg soha senki. „Na! Itt van az öv!” Megesküdtem, hogy én többet ki nem nyitom az SS-nek a számat. Nem volt ott nekünk szavunk, nem néztek embernek, állatnak néztek, bár még az állatot, azt szerették. Szóval, egy borzalom volt.

Elkezdődött a regisztrálás névvel és számmal. Mindenki megkapta a számát, ott már nem volt többet nevünk, csak számunk. Felragasztották a számot mindenkinek, és egy háromszöget – a lengyeleknek piros volt, nekünk sárga volt. Nem a Dávid-csillag, hanem egy háromszög és a szám [Elképzelhető, hogy Auschwitz fennállása idején nem volt egyöntetű mindvégig a foglyok megkülönböztetésére használt jelzőrendszer. A Wikipedia szerint a fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, a cseheknél T = cseh). A háromszögek maguk különböző színűek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték;  zöld háromszöget a profi bűnözők viseltek, rózsaszínűt a férfi homoszexuálisok; ibolyaszínűt (lila színűt) a Jehova tanúi szekta tagjai; fekete színűt az ún. „aszociálisok” (csavargók, leszbikusok, prostituáltak) és a cigányok, és két, Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. – A szerk.]. Mi voltunk az emancipált zsidók: „Zigeuner Bande”, cigánybanda, így mondták nekünk. Nem volt elég, hogy zsidók voltunk, még cigányok is lettünk. Mi voltunk az asszimilált zsidók. Kaptunk egy csajkát, és betereltek egy építménybe, egy hosszúkás barakkba. A barakkban nem volt a világon semmi, üres volt. Félig kész barakk volt. Ott voltunk két napig, háromig. Nem kaptunk enni semmit a világon. Szerencsére, hogy elkezdett esni az eső, és be is folyt, és a csajkából ittunk vizet. De érdekes, hogy az esővízzel nem tudsz jóllakni, de ittuk azt, mert megtöltöttük a gyomrunkat. Én azt mondom, hogy nem voltunk akkor normálisak. Beszélgettünk, például arról, hogy most hogy fogunk oda, a sárba lefeküdni. Mert esett az eső. „Hogy fogunk oda lefeküdni?” Kerestünk egy helyet, összekucorodtunk, és aludtunk. Aludtunk! Nem volt hideg, de ott, Lengyelországban olyan mord, nagyon rossz az éghajlat. Nagyon nedves volt a levegő. Három nap után kaptunk margarint, kenyeret, és délben kaptunk egy csajka valamiféle répalevest. Aztán megint összetereltek minket ötös sorokba, és bevagoníroztak. Azért nem vagyok én tetoválva. Mi nem voltunk, csak négy-öt napig Auschwiztban. Azoknak, akik ott maradtak, karjukra volt tetoválva a számuk [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű sorszámot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.].

Úgy vagoníroztak be, ahogy a németeknél szokás, harminc jobbra, harminc balra, és egy SS, tizenhat éves fiatalember a közepén, bent a vagonban. Az ő szerepe az volt, hogy vigyázzon ránk. A vagon be volt zárva, ő kimehetett, mi nem. Ha kiment, akkor bezárta kívülről. Neki sem volt egy lányálom, mert egy pad volt, és azon aludt. Mi a padlón aludtunk. Mindkét oldalon volt egy vödör, oda végeztük el a szükségleteinket [szükségünket]. Ezt időnként egy-egy erősebb nő kiürítette az SS-szel együtt. Ez a fiatalember – jóképű, szép gyerek volt, egy gyerek volt tulajdonképpen – unatkozhatott, mert nappal, amikor a rendelet szerint körbeültük a vagonban, kérdezősködött: „Te mit csináltál?” „Mit csináltam? Nem csináltam semmit.” „És te mit csináltál?” Bárkit kérdezett, mindegyik azt mondta, hogy nem csinált semmit. „De akkor miért vagytok itt?” Ő azt hitte, hogy mi effektív rabok vagyunk. Mondtam neki: „Juden! Mi zsidók vagyunk!” „Mi az, hogy zsidó?” – a fiatalember nem tudta… Hát, mondtam, ez a vallásunk. „És ezért?” „Ezért.” Ez a fiatalember minden nap kapott egy jó nagy adag ételt. Evett belőle, és amit meghagyott, adta mindenkinek sorjában. Ember volt. Amit meg tudott ő tenni, megtette. Mi is kaptunk ételt. Muroklevest, marharépalevest, naponta egyszer. És komiszkenyeret, amit három és fél adagba osztottak fel. Egy embernek kevesebb, mint egyharmad jutott. És margarint. Ez volt a napi adag. Vizet nem kaptunk. Viszont kaptunk kávét, keserű kávét, és azt tartogattuk a víz helyett. Mindenkinek megvolt a saját csajkája, amit még ott kaptunk, Auschwitzban. Arra is emlékszem, hogy ne foglaljon helyet, mert elég szűken volt az a harminc ember, oldalt felakasztottuk a vagon oldalában lévő szegekre a csajkákat. Egy alkalommal meglökődött a vonat, és a fejemre ömlött a jéghideg kávé. Jaj, a kopasz fejemre… Szóval, borzasztó…

Aztán megérkeztünk Rigába [Lettországba]. Ott már vártak. Egy nyitott teherautóra szálltunk fel, keresztülmentünk a városon. Az egy élmény volt. Egy teljesen más világ. Nem látni festett [vakolt] házakat, csak piros téglából rakott épületeket. Nagyon szép város Riga. Nem volt ott háborús hangulat. Az emberek járkáltak, az üzletek nyitva voltak. Megálltak, néztek. „Kik ezek a kopasz nők?” Mi voltunk az első csoport. A város másik végébe vittek, egy téglaépületbe. Ott szobák voltak. Nem emlékszem már, hogy harmincan vagy huszonöten egy szobában. Azt mondták, hogy ott átvett minket a Luftwaffe [Német Légierő], a repülőosztag. Megtudtuk, hogy repülőteret kell csinálnunk, gyepszőnyeget. Ez azt jelenti, hogy ki kell vágni a füvet kocka alakúra, de megvan a méret, hogy milyen nagyra, alá kell ásni, és elvinni egy helyre, és egymás mellé rakni, egy térséget be kellett gyepesíteni. Ez már munkatábor volt. Férficsoportok nem voltak, csak több száz nő. Borzasztó nagy volt a repülőtér Rigában, nem lehetett belátni.

Őszig voltam ott. Nem volt óránk, nem nagyon volt időérzékünk, csak azt tudtuk, hogy hullanak a levelek, vagy hideg van. Gyalog vittek, és gyalog hoztak minden nap, reggel számoltak, délben számoltak, délután számoltak, állandóan számoltak, nehogy valaki hiányozzon. Hatan voltunk egy csoportban, falubéliek. A minimális ételadagunkat megkaptuk. A leves sűrű volt, még voltak benne húscafatok is, nota bene, a Luftwafféhoz tartoztunk, és a kenyér is több volt, egy fél kenyér volt egy porció, és még kaptunk margarint és lekvárt is. Naponta kétszer étkeztünk. Még újságot is kaptunk. Este olvashattunk, még világosság volt, hiszen Rigában már balti beütés van, és nagyon rövid az éjszaka nyáron. Ahhoz képest, hogy eddig min mentünk keresztül, nem voltunk rosszul. De azért ott is megvolt a hátul ütő bot: egész nap kint voltunk a napon. Arról nem beszélve, hogy szereztünk tűt, cérnát, nem is tudom, hogy – voltak ott olyan seftelők –, levágtuk a ruhánkat is, azzal bekötöttük a fejünket. És övet is készítettünk, és kaptunk csíkos kosztümkabátot. Mindenkinek egy ruhája volt. Azt kimostuk este, és reggel felvettük. Éjjel egy ilyen kombinészerűség volt rajtunk és egy bugyi. Volt ott waschraum, mosdóterem csapokkal. Megengedted a jó hideg vizet, de lehetett mosakodni. Rongyokat szereztünk törölközőnek. Voltak nagyon ügyesek, akik élelemért mindent eladtak, és szereztek. Én nem voltam ilyen szerző soha életemben.

Brómot kaptunk az ételbe, hogy ne menstruáljunk [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség a brómra: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. nagyon gyorsan kiszívta a foglyok erejét, megtörte az ellenállásukat. – A szerk.]. Miután hazajöttem, fél évig kezeltek. A brómnak van egy nyugtató hatása is. Hogy brómot kaptunk, erre utólag jöttünk rá. Volt valami íze az ételnek, amit kaptunk, a répán kívül, de nem tudtuk, hogy milyen íze van. És az egyik, szegény Ica, istenem, az úgy evett mindig, és ő menstruált végig. Milyen bajban volt. És a többiek – semmi. Úgy látszik, hogy olyan adagot kaphattunk, hogy a munkatáborban nem volt semmi problémánk. Nem jött meg a menstruáció a munkatáborban. És hazajöttem, és akkor sem jött meg. A Kupfer doktor – el is ment Magyarországra, író volt – kikezelt engem, és azután jött meg a menstruációm [Raffy Ádám (Vértes, 1898 – Budapest, 1961) – orvos, író (dr. Kupfer Miksa). 1924-től Aradon, majd 1938-tól Nagyváradon folytatott orvosi gyakorlatot. 1947-ben költözött Budapestre. Novellái, versfordításai, orvostörténeti és orvostudományi dolgozatai különböző erdélyi, magyarországi és külföldi lapokban és folyóiratokban jelentek meg. Filmforgatókönyveket és rádiójátékokat is írt. – A szerk.]. Jó időre. Hat hónapig voltam orosz kórházban [A felszabadulását követő hat hónapban volt orosz kórházban. Kupfer doktor majd Nagyváradra való visszatérése után kezelte. – A szerk.].

Utólag tudtam meg, hogy [Nagy]Váradról is vittek egy csoportot Rigába, és úgy hullottak, mint a legyek, napszúrást kaptak. Én, aki jártam strandra, tűző napon soha nem volt semmi a fejemen, én álltam a napot. De a vallásos zsidók, akik nem mentek se tornászni, se napra, betegesek, sápadtak voltak. Mint a legyek, úgy hullottak. A betegeket bevitték a revierbe, a kórházba. Minden lágerben volt kórház, de attól az isten megőrizzen: csak elmentél mellette, és olyan szag jött ki, hogy borzasztó. Ott meghaltak. Olyan égési sebeket szenvedtek, amiket nem tudtak átélni [túlélni]. Nekem a világon semmi bajom nem volt.

Esténként beszélgettünk, énekeltünk, meséket mondtunk. Én nagyon sok munkácsival és kassaival voltam együtt. A táborban többnyire csehek és ungváriak voltak. És megállapítottam, hogy sokkal műveltebbek, rendesebbek, szóval jobb nevelést kaptak, mint mi. Erzsi néni előadásokat tartott irodalomról, zenéről, költészetről, mindenről. Már mikor az volt az érzésünk, hogy nem megy tovább, Erzsi néni volt az, aki tartotta bennünk a lelket. Sokkal idősebb volt, gyerektelen, és azt hiszem, hogy a tanügyben dolgozott, talán tanító néni vagy tanárnő volt, de nem vagyok benne biztos. Jó memóriája volt, a történeteket elmondta élőszóval, fejből. Miután mesélt, megvitattuk. Hogy ki tudott erről, és ki hallott arról, és ki nem hallott erről. Köré ültünk este, amikor nem tudtunk még aludni, vagy pihentünk, és munka közben is, mind tartotta bennünk a lelket, azzal hogy ő beszélt. És olyan jópofa volt. Ettünk, és úgy rá egy órára: „Ti már megettétek az ennivalót? Én most eszem a nássákot.” A nássák az a plusz étel volt, ha kaptunk. „Szedem ki a fogaimból a maradékokat.” Szóval úgy benne maradtak a fogában, azzal ő még egyszer jóllakott, mondta ő, szegény… Olyan humoros volt. Nem tudom, mi történt vele, mert mikor elindultunk, és rohantunk az oroszok elől, az SS-ek hajtottak, ő tudott csehül, és a csehek értették a lengyelt, és lemaradt. Mert akit megtaláltak, azt agyonlőtték.

Itt [Rigában] elég normális életet éltünk, nem voltak verések, kínzások, a közlegények is nagyon rendesek voltak. A Luftwaffénak dolgoztunk a repülőtéren, nem az SS-eknek. A közlegények is nagyon rendesek voltak. Ha látták, hogy az egyik elájult a napon, odamentek, fellocsolták, ülj az árnyékba, és ahogy erősebb vagy, dolgozzál tovább.

A lett zsidók, amikor bekerültek a gyűjtőtáborokba, odavitték a pénzüket. Vitték magukkal a kis cókmókjukat, és volt pénzük is. Aztán rájöttek arra, hogy nincs mit csinálni a pénzzel. Az SS-t nem lehetett lefizetni. És hiába akartál tőlem például valamit venni, nem volt mit csináljak a pénzzel. És akkor arra használták fel, hogy kitörölték magukat vele, így tele volt a vécé zlotyval.

Egyik reggel azt mondták, hogy „Na, vegyétek a cókmókotokat, és megyünk utazni!” Egy „tengerfenék” nevű járművel [hajóval] utaztunk. Nem volt neve, de tengerfenéknek nevezték el, mert úgy nézett ki, mint egy fenék, és ment a tengeren. Mint egy ovális tál, és körülötte egy sétány, korlátokkal. Ott voltak az őrök, fent. A hajónak a feneke üres volt, mi ott voltunk a fenekén. Nem is láttuk a tengert se, csak mikor beszálltunk, csak az eget láttuk. És azt sem tudtuk, hogy minket elsüllyesztenek, hová visznek, mit csinálnak. Borzasztó pánik volt. És fekete volt. Fekete, úgyhogy éjszaka is hordhattak, vihettek, mert nem lehetett látni. Ez a katonasághoz tartozott, egy ilyen katonai jármű volt. Két hajó volt, és utólag tudtuk meg, hogy az egyiket elsüllyesztették, egyet pedig továbbengedtek a Balti-tengerbe. A másikból egy leányka megszabadult, kiúszott, és belekapaszkodott a mi hajónkba. Az a leányka mondta, hogy egy adott pillanatban érezték, hogy süllyed a hajójuk, és akkor a katonák eltűntek. És ő, úgy látszik, hogy jó úszó volt, belekapaszkodott ebbe a mi hajónkba, és az egyik emberséges katona kihúzta. Nem volt több, mint tizenöt éves a leányka.

A Balti-tenger partja mentén improvizált lágerben dolgoztunk. Először futóárkokat ástunk, csákányoltunk, később tankakadályokat – három és fél méter mély falakat – építettünk. A hatos csoportunk ott is megmaradt, csoportnormánk volt. Volt egy kis purparlém is. A mellettem levő csoportban a Kitti állandóan állt az ásóval vagy a kapával vagy a csákánnyal a kezében. Egy napig, két napig, három napig tűrtem, s akkor azt mondtam, hogy „Nem szégyelled magad? Mások dolgoznak helyetted”. „Igen, könnyű neked, mert te otthonról hozzá vagy szokva ehhez a munkához!” Nagyon csúnyán kifakadtam. „Hát – mondom –, igen, én Váradon, a főutcán egyebet se csináltam, csak csákányoltam!” Ha valamelyik nem érezte jól magát, akkor mi elvégeztük a dolgát. De, hogy valaki ép egészségesen ne csináljon semmit… És a nagy szóváltásra, mert nagyon kiabáltam, odajött az őr, és kérdezte, hogy mi a vita. És azt mondta a Kittinek, hogy „Figyelni foglak! Ha nem veszed a kezedbe az ásót, nézd meg, hogy bajod lesz!”. Nem nagyon tetszett a leánykának, de engem nem érdekelt.

Ott a Balti-tengernél voltak a fehér éjszakák. Bementünk a lágerbe, vacsoráztunk, akkor általában egy kis mosakodás, miegymás, és feküdtünk le. Nem voltunk álmosak, de aztán megszoktuk. Megkaptuk a minimális élelmet: a három és fél adag kenyeret megkaptuk, délben megkaptuk a levest, kihozták a munkahelyünkre, a kávét reggel, és vacsorára margarint. Én azóta nem bírom enni a margarint.

A Balti-tengernél állandóan költöztünk. Elvégeztünk egy részt, és mentünk tovább. A körülmények majdnem ugyanazok voltak, mert a konyha is jött velünk. És a revier, a kórház is jött velünk. Volt, ahol barakkokban laktunk, volt, ahol kicsi épületekben. Az egy nagyon szép hely volt, kicsi házikókban laktunk, és szalmánk volt lent, és rá egy pokróc. De volt olyan, ahol zeltben [sátorban], egy kerek vasépítményben feküdtek a lányok, szalmát hordtunk, arra tettük rá a pokrócot, ott aludtunk körben, és középen volt aztán télen a kályha. És hoztunk az erdőről gallyakat, és tüzet raktunk, és akkor már nem volt olyan nagyon hideg. De a munkát meg kellett csinálni. Addig nem engedtek haza, amíg meg nem csináltad a normádat. Volt úgy, hogy két-három-négy-öt-tíz csoportot megvártunk, akkor leültünk, és pihentünk. Az őrök rendesebbek voltak, de azért rácsaptak a hátadra, csak azért, „l’art pour l’art”, hogy szórakozzanak. Én nagyon féltem a veréstől, úgyhogy nagyon vigyáztam, hogy ne adjak rá alkalmat.

Volt egy érdekes esetünk. Egy csoport megcsinálta a munkát, és azt mondta az őr, hogy hazamehetünk, ő jön velünk. Szép nyári nap volt, és elkezdtünk magyar nótákat énekelni. Úgy mentünk be a lágerbe, énekelve. Jött a lágerfő – nagyon rendes lagerführerünk volt. Nem nehezítette meg a sorsunkat, volt olyan, akinek az otthonról hozott csizmája, cipője elszakadt, és kaptak facipőket. A facipő elég ronda volt, de mégsem mentek mezítláb. Amit tudott, megcsinált. Szóval, jön a lagerführer, hogy „Álljanak elő azok, akik az első csoporttal jöttek haza!” – akik énekeltek. A vicces a dologban az volt, hogy egypáran beálltak anélkül, hogy a mi csoportunkban lettek volna. De persze nem szóltunk egy szót se erről. Hangosan kijelenti, hogy orosz énekeket énekeltünk, és halálra vagyunk ítélve… Behajtottak minket egy csűrbe. Szalma volt ott, mert állatok is voltak. És ránk zárták a nagy ajtót. Egyik jobban sírt, jajgatott, visított, kiabált, mint a másik. Én nem sírtam, nem sajnáltam saját magamat, hogy én most ilyen fiatalon meg kell haljak – és igazságtalanul. Akkor hallottam először, amit a zsidók a halottaknál énekelnek, van egy ilyen halotti ének [lásd: kádis]. Nekem a családomból senki nem halt meg, én nem voltam temetésen a húszéves életemben. Hát egy szem szárazon nem maradt… Hajnalban kinyílik az ajtó. Olyan csend lett, egy hangot nem lehetett hallani. S azt mondja a lagerführer, hogy „Menjetek ki!” Mi történt? Az SS-ek közt volt egy magyar legény, aki hallotta, hogy mi énekelünk, és azt is, hogy magyarul énekelünk. Elment a lagerführerhez, és megmondta neki. Nem volt muszáj, hogy megmondja, végül is mi van, ha huszonöt zsidóval kevesebb él? A lagerführertől tudtuk ezt meg, de még azt is mondta, hogy ő már tudta este, de „Nem ártott egy kis büntetés nektek!”. Ez egy borzasztó élmény volt. Egy magyar SS-nek köszönhettük az életünket. Hiába kérdezősködtünk, nem mondták meg, hogy melyik volt az, mindenesetre ez egy rendes ember volt. Az, aki elénekelte a halotti imát, azt mondta, hogy most az ő életéért fog imádkozni. Egy nagyon vallásos leányka volt.

Egyszer megtudtuk, hogy jön a Hosszúnap [1944-ben a Jom Kipur szeptember 27-ére esett. – A szerk.]. Megbeszéltük a lagerführerrel, mert lehetett vele beszélni – volt egy munkácsi lány szeretője, Szidi, s rajta keresztül –, hogy nem hozzák ki az ennivalót nekünk. Reggel megkaptuk, elraktároztuk, délben nem hozzák ki, és este fogjuk megkapni az ebédet. Merthogy mi haza akarunk menni, és ezt a böjtöt megtartjuk. Azt mondta: „Kinder – úgy mondta nekünk a lágerfőnök –, Kinder, na, menjetek csak nyugodtan, és végezzétek a dolgokat, és minden el lesz intézve!” Borzasztó kicsi normát kaptunk aznap. Tényleg mindenki leült, lógott az egész csapat. És mit ad az ég? Lehet, hogy valaki besúgta, nem tudni, sose fogjuk megtudni, jött a kontroll. És látta, hogy az egész vonal áll. Pfhhájj! Jött a kiabálás, adták az ordonáncákat, és egy irdatlan nagy normát. Reflektorokat hoztak, majdnem reggelig dolgoztunk, amíg megcsináltuk azt a normát – étlen-szomjan. Nem huszonnégy óra, hanem harminchat óráig üres gyomorral dolgoztunk. Megesküdtem, hogy ebben a büdös életben többet nem fogok böjtölni… És meg is tartottam.

A lagerführer szeretője, a Szidi, egy cseh lány, vallásos volt, de jól élt. Ott mindenki saját magára gondolt. Ott nem volt az a szempont, hogy miért csinálja. Evett. De soha egy darab plusz kenyeret nem hozott nekünk. Ő megtöltötte magát, és kész. Ott lakott, egymás mellett aludtunk, és tudtuk mindig, mikor jött haza. Ő sose vonult ki dolgozni. Hogy mit csinált nappal, nem tudom. Éjszaka nem aludhatott mindig ott a führerrel, mert jöhetett egy kontroll a lagerführerhez, és ha ott találja, akkor abban a pillanatban kidobják a frontra. Volt egy Jokerünk, az egy szadista volt. Csúnya, fekete is volt, és szörnyű rossz ember. Egyik este elordítja magát az ajtóban, hogy „Ki jött be most?”. Lehet, hogy a másik oldalt nem tudták, hogy Szidi bejött, de mi tudtuk. Még vagy háromszor-négyszer elordítja magát: „Mondjátok meg, hogy ki jött be!” Halálos csend. „Alle raus!” (Mindenki ki!) Ez már télen volt. Kaptunk valami kibélelt kabátot. Lógott belőle a felvarrás, mert a bélést kivették. Nekem megvolt az otthoni cipőm. Olyan jó, csináltatott, magas szárú cipő volt. Ott álltunk kinn a hidegben, méteres hó volt. Azt mondja, hogy „Kabátot le!… Ki jött be?” Halálos csend. Senki egy hangot nem szólt. Mindent levetetett rólunk. Harisnya nem volt, kapcát tettünk, de a cipő rajtunk volt. A cipőt is levetettük, ott álltunk a hóban anyaszült meztelenül. Szerencsére kint volt a latrina, és az egyik zeltből kiment egy leányka, és látta a huszonöt-harminc [meztelen] angyalkát, és egyenesen rohant a lagerführerhez. Ezek nagyon ellenségek voltak, a Joker és a lagerführer. Ő akart lenni a lagerführer. Hallottuk, ahogy az apró lépései ropogtak a havon, s mikor meglátott minket, nem hitt a szemének: „Azonnal bemenni!” Mindenki kapkodta fel a rongyait, és rohantunk be. Az eredmény az volt, hogy másnap nem mentünk ki dolgozni, és Jokert kivitték a frontra. Nem tudom, a lagerführer mit írt bele a raportba, de elintézte, hogy kivitték a frontra.

Akkor abban a nagy hóban kellett sáncot ásni. Ki volt rajzolva, hogy hol kell a tankakadályt csinálni, a havat elpucoltuk, és csákányoltuk, mert a föld meg volt fagyva. A tankakadály három és fél méter mély volt, az alja körülbelül egy méter. Mi egy darab földet kellett hagyjunk bizonyos távolságban padkának, és ott egy lábon állni, és úgy egyenesíteni a falakat. A lábunknak az volt helye, egy ilyen kiugrón, mint egy virágtartó, erre tettük az egyiket, másik kiugróra a másikat, és így a falat simítottuk – mert azt simítani is kellett, szép kellett hogy legyen, mert a tank, annak nem mindegy, hogy milyen a fal… Mert hogyha ott volt egy kidudorodás, rögtön megszólalt az őr, hogy azt is tessék lekaparni. Nem egyenes volt az oldala, hanem „sré”, ferde, magyarán mondva. Ferde volt az a fal, és először megcsináltuk az egyenes falat, a futóárkokat, de ezt sokkal nehezebb volt, mert ez mélyebb volt. És ezt a meredek falat meg kellett építeni. Majd jött a munkavezető, és átvette a munkát. S ha valami nem tetszett, akkor még ott le kellett smirglizni.

Esténként, amíg valaki ott volt, és rakta az ágakat, addig volt tűz. De nagy meleg nem volt, mert a lélegzetünket láttuk. Az „ópapa” egy szolgálatos volt, egy SS. Egy öregember, fehér szakállal, azért neveztük el „ópapának”. Odaült a tűz mellé, és ő is rakott gallyakat, és elkezdett mesélni, hogy neki unokája van otthon, és gyermekei vannak, és „Ti fiatalok vagytok, és meglátjátok, hogy haza fogtok menni, s megtaláljátok a családotokat – ezt egy este mesélte el –, de mi lesz velünk? Minket megölnek. Arra gondoljatok. Engem nem érdekel, én öreg vagyok, de a fiatalokat sajnálom.” Sok mindent beszélt, de nekem csak ez maradt meg. Hogy mi hazamegyünk, de őt megölik. És jött, hogy kérdezzem meg, miért állt be SS-nek.

Mikor kezdtünk kimenni a télből [azaz 1944 telének végén, 1945 tavaszának elején], becsaptak minket egy gyűjtőtáborba, Stutthofba. A „Hof” falu [inkább: major vagy tanya]. Az egy mocskos, szörnyű, piszkos gyűjtőtábor volt. Ott aztán megint kezdődött az éhezés, megint tetvesek lettünk, mert maguk a barakkok tetvesek voltak… az egy borzasztó hely volt. Ott is vittek gázosítani, büdös volt. Jaj, a revier előtt, a kórház előtt, ott az emberek rothadtak meg, borzasztó állapot volt… A szabadulásnak a nyitja az volt, hogy munkára menni, mert ott [azaz: a munkában] a minimális élelmet megkaptam. Voltak olyanok, akik szenvedtek az éhségtől. Én nem. Mert én világéletemben… most is nagyon keveset eszem, mennyiségben. Én nem szenvedtem az éhségtől. Nem mondhatom azt, hogy valaha is jól voltam lakva, de a minimálist megkaptuk. De ott a gyűjtőtáborokban, Stutthofban meg Auschwitzban, ott nem kapták meg. Arról nem beszélve, hogy egész nap nem csináltak semmit, csak appell. Elkiáltotta magát az egyik őr, hogy „Appell!” (Számolás!), s akkor ott álltunk órák hosszat, és számoltak. És elölről és hátulról is számoltak. Szóval, ez egy ilyen pszichológiai támadás volt velünk szemben. Semmi egyebet nem csináltak, csak számoltak. És ezt naponta ahányszor eszébe jutott az őrnek. Négyszer? Ötször? Háromszor? Esőben? Hóban? És mindenkit megnéztek, és ha volt rajtad egy pattanás, akkor elgázosítottak. Ez nem vicc. És ha látta valamelyik őr, hogy ez például nem tud állni, „Mehetsz!”, és mentél. Akarva, nem akarva. Volt olyan, aki azt mondta, hogy ő nem tud felkelni. Egyszerűen nem tud felkelni. És akkor bement mindig az őr megnézni, hogy kijött-e mindenki. És ha ott találta fekve, bevitték a kórházba, és onnan aztán tovább nem láttuk. Megpróbáltam mindent megtenni annak érdekében, hogy mindig elöl legyek, egészségi szempontból is minél jobban bírjam. Tudtam, hogy aki hátul van, annak vége van. Azoknak, akik ott maradtak a gyűjtőtáborokban, a kilencven százaléka meghalt. A munkatáborban adtak gyógyszereket is. Rájöttünk arra, hogyha munkatáborban vagyunk, akkor ott meg lehet élni minimális körülmények közt, a lágerben nem lehetett meghalni annak, aki egészséges volt. Aki beteg volt, az ottmaradt, az ott meghalt. Nem voltam ott sokáig – mindig kértek munkásokat erre-arra-amarra –, s megbeszéltük a hatos csoportommal, és mi is állandóan jelentkeztünk. Aki ügyesebb volt, azt elvitték. Aztán sikerült is elmenni, mert a gyűjtőtáborban, ott belehaltál. Egyszerűen belehaltál.

Jött a tavasz, kezdtek jönni a hírek, hogy nincsenek messze az oroszok. Falukon mentünk keresztül, ahol az emberek odanyújtottak egy darab kenyeret, és sokan mondták, hogy „Tartsatok ki, mert nem sokáig tart már ez, és vége lesz a háborúnak!”. Ekkor már nem dolgoztunk, mondhatni, hanem csak benyomtak egy volt munkalágerbe szörnyű körülmények közé, és megint mentünk tovább, s egy adott pillanatban aztán mondták, hogy a sarkunkban vannak az oroszok, és akkor menekültünk. Menekültünk az oroszok elől, hajtottak minket. Gyalog mentünk, mentünk az úton. Bokrokban, fák alatt aludtunk, ahol tudtunk, ha kaptunk ennivalót, jó, ha nem kaptunk… Voltak gazdaságok, ahol beengedtek, és adtak egy meleg ételt. Szóval még voltak emberségesek, általában a lengyelek áldott rossz emberek, szerintem. Beengedtek udvarokra, általában a csűrbe. Én kaptam szárított, felvágott répát. Ott nagyon nagy répatermesztő vidék volt, a lengyelek nagyon szeretik a cukorrépát is és a marharépát is, és felvágják kockára, és megszárítják. És az egyik sarokban találtam egy ilyen fészket. Olyan finom volt! Ropogós volt és édes.

Hajtottak minket, mint a barmokat. Az egy borzalom volt. És az, aki nem tudott menni, hátul maradt, azt lelőtték. Senki nem akart az utolsó sorban lenni, mindenki igyekezett előbbre, tehát saját magunkat hajszoltuk, hogy nehogy lelőjenek. Ezt a Szidit, például, leült, hogy bekösse a cipőjét, ott lőtték le, egy kilométerkőnél… Visszamaradás nem volt. Azonkívül Lengyelországban voltak lengyelek is, akik hozzánk csatlakoztak a többi gyűjtőtáborokból, Stutthofból meg a többiekből, s tudtak lengyelül. És megszöktek. Hogy azoknak milyen sorsuk lett, azt nem tudom, de rájöttek, mert számolás, az még megvolt reggel, muszáj volt, és [este] hiányzott kettő, hiányzott öt, hiányzott tíz. És meg lett mondva, hogy minden egyes szökéstől tízet lelőnek. De nem lőttek le tízet, csak a gyengébbeket. Ment az SS a sorok közt, mindegyiknek a szemébe nézett, s nem tudtad, hogy te leszel a soros vagy nem. Többnyire az öregeket válogatták, és ott, helyben hátba lőtték. Ott, előttünk… A csoport mind szűkült-szűkült, mind kevesebben és kevesebben lettünk, voltunk vagy kétszázan… Tízsoronként volt egy őr, a hatos csoport megmaradt [Gáspár Annáról és öt falubeli társáról van szó. – A szerk.]. A mi csoportunkból az egyiket, Mancit megölték. Már vittük, kétoldalt vittük, karon fogtuk, és akkor nem bírtam menni, és odajött az őr, és azt mondta, hogy „Hagyjátok el!”. És a puska ott volt a kezében… és a testvére ott volt Mancinak… Borzasztó volt. A többiek mindnyájan hazajöttünk. Öten hazajöttünk.

Eljutottunk Danzigig [Gdańsk]. Az is egy nagy gyűjtőtábor volt, és oda becsaptak minket. Ott aztán én is tífuszos lettem. Majdnem minden barakkban – voltunk, azt hiszem, vagy nyolcvanan, kilencvenen – mindenki beteg volt. És arra emlékszem, hogy álmodtam, hogy kórházban vagyok, és gyógyítanak, és orvosok vannak körülöttem. Egy adott pillanatban az egyik berohan, hogy a német őrök mennek el, és mielőtt elmennek, felrobbantják a lágert. Így már nem volt kórház. Akkor én már nagyon rossz állapotban voltam. Négykézláb kimentem az ajtóhoz, a barakk ajtajához, s akkor volt a szőnyegbombázás, bombázták Danzigot. Nappali világosság volt éjszaka. Azt mondtam, hogy innen nincs hová menni. Visszamentem, és a nagy zajban, a nagy puskaropogás, gépfegyver, bombázás közepette elaludtunk. Aludtunk és aludtunk. S egy adott pillanatban valamelyik felébredt, és halálos csend volt. A németek elmenekültek. Nem robbantották fel a tábort. És két-három nap múlva bejöttek az oroszok. Nem tudom, milyen nap volt. Utólag tudtuk meg, hogy Danziggal, a várossal együtt szabadultunk. Az [1945.] március huszonhatodikán volt.

Már jártányi erőnk nem volt, hordágyon vittek be Danzigba, a kórházba. Mindegyiket külön megvizsgálták. Vérátömlesztést kaptunk – bennem orosz vér van… Nagyon, nagyon rendesek, emberségesek voltak. Mindenki diétás ételt kapott. Előírtak vagy tíz-tizenötféle „pierve sztol”, „dva sztol” diétát [Nyilván asztalonként más-más diétát: az első asztal volt a „pjervüj sztol”, a második a „vtaroj sztol” stb. – A szerk.]. Első diétás, második és harmadik. Ahol az amerikaiak felszabadították az embereket, tömték őket étellel, nagyon sok elhunyt. De itt nem. Megvolt mindenkinek a diétája. Megvizsgált a doktor bácsi, és elbőgte magát, amikor énhozzám ért, hogy „Mit csináltak veletek, gyerekek?!” – ez volt a szava. Csont és bőr voltunk. Nem volt rajtunk egy deka, semmi. És természetesen ahhoz mérten kaptuk a diétás kosztot. Jött, oda volt téve a tálcára, hogy „ pierve, dva, tri”, háromféle, ez oroszul egyes, kettes, hármas… Te azt kaptál, a másik másat kapott, és meg lett mondva, hogy nehogy cserélgessük. „A ti érdeketek az, hogy megegyétek.” S hány kórházon keresztülmentem! Három? Négy kórházon. A diéta nagyon ízlett, minden, amit rágni lehetett, az ennivaló, az minden nagyon jó volt. Engem a „pierve”, a második [?] diétára fogtak. Mind ilyen pépes dolgok, olyan bébiételek, sok folyadékot, mert dehidrálódtunk, de minden finom volt. Sokszor olyan ételeket adtak…, de megettük, mert tudtuk, hogy a mi hasznunkra válik. Mikor először felkeltem, és kimentem a vécére, egy üveges ajtón keresztül kellett menjek. Belenéztem az üvegbe, és hátranéztem, hogy ki áll a hátam mögött, nem ismertem meg magam. Akkor néztem először tükörbe, amióta elvittek a férjem szülőfalujából. Huszonhárom kiló voltam huszonegy évesen. Amikor elvittek, akkor negyvennyolc voltam. Voltak sokan, akik az amerikaiaknál szabadultak. Pláne a férfiaknál, nem tudom, hol, melyik táborokban, megnyomták őket csokoládéval, édességekkel, és nagyon sokan belehaltak, nem bírták feldolgozni. Nálunk semmilyen haláleset nem volt. Volt, akinek meg volt fagyva a lába, mert majdnem mezítelen mentünk a hóban, mikor menekültünk, és levágták [a lábfejét], csak a sarka maradt meg. A harmadik lányka, egy Irénke nevezetű volt, akinek levágták a lábát, és nem volt meg, csak a sarka. S úgy jött haza a sarkán Irénke, szegény, és megtanult úgy járni. Valami rokont talált, és ki is ment Izraelbe. Nem tudok róla semmit.

Volt még egy nagyon megható dolog. Az én lágertestvérem – úgy hívom én, hogy lágertestvérem –, akivel együtt voltunk, és együtt is jöttünk haza, Schumeg Edit, Brassóban él, ő vallásos, mai napig is vallásos, gyertyát gyújt. És nem tudom, honnan tudtuk meg, hogy valami zsidó ünnep van, azt hiszem, hogy Újév volt, Ros Hásáná. És ő gyertyát gyújtott az éjjeliszekrényre. Már az orosz kórházban voltunk. És bejött hozzánk „a kontyos”, úgy hívtuk mi azt az orvosnőt, egy nagy, magas, veres hajú nő, nagy kontya volt, s mi elneveztük Kontyosnak. „Miért gyújtottatok gyertyát?” Mondjuk, hogy ünnepünk van. Ránk néz: „Akkor nekem is ünnepem van.” Kisült, hogy zsidó. Magas rangú tiszt volt, de orvosnő, mindennap bejött hozzánk. Engem kipécézett, s rá akart beszélni, hogy ne jöjjek haza, úgysem találok itthon senkit – és igaza volt –, menjek vele, adoptál, beírat az egyetemre, mert mondtam, hogy csak érettségim van… Majdnem minden nap: Na, meggondoltam magam? Nem, mert hátha valaki hazajön. Dehogy mentem volna én el Oroszországba…

Egy nagy terem volt, voltunk vagy húszan a kórteremben, és a sarokban, a két utolsó ágyban volt két ukrán [nő]. Főleg azok szidtak ott minket. [Az egyiket] Ninának vagy hogy a csudába hívták, már nem is emlékszem pontosan, de tudom, hogy nagyon ronda nőszemély volt. Elnevezett minket akkor „zigauner bandénak”, mi vagyunk a cigányok, és mivel ukránok voltak, nem is oroszok, persze felkarolták őket, és más kosztot kaptak, kivételesek [kivételezettek] voltak. És nagyon haragudtak ránk, hogy mi magyarul beszélgettünk, mert ők azt nem értették. És mi meg haragudtunk rá, mert állandóan civakodott velünk, hogy ne beszéljünk. Mi oroszul kezdtünk érteni, még beszélni nem nagyon, viszont németül tudtunk jól, hozzászoktunk. És oroszul szidott minket és németül is. Azt mondták, hogy foglyok voltak. Nagyon nagy felhajtás volt, nem tudom, hogy kik lehetettek az illetők, azt sosem fogom megtudni, mert velünk nem álltak szóba, de az orvosok mind jöttek, és nézték és gyógyították és perfúzió és mi mindent nem kapott az a két nő. Azt mondtuk, hogy ezek a kivételezett betegek. Aztán kihallgattak minket [és őket is]. Én képviseltem a csapatot, ezért engem hallgattak ki. És [néztük, hogy Nina] még mindig benn van, és még mindig benn van, órák hosszat nem jött vissza, már akkor tudott járni, nem jön vissza az ágyába. És másnap jön Edit nagy kiabálva, hogy „Gyere ki gyorsan, nézd meg, hogy Nináék…” Hát jött egy ilyen szekérszerűség, üléssel rajta, elöl ült két szuronyos katona, hátul állt két szuronyos katona, őket közéjük leültették. Kisült, hogy a németeknek kémkedtek. S olyan szájuk volt. És mind szekíroztak minket. Az oroszok vitték el őket, azok pedig azt hiszem, rágták a körmüket, hogy milyen kivételezetten bántak velük. Miért nem tudtuk mi ezt előre?

Az első kórház barakk-kórház volt. Egy barakkot átalakítottak kórházzá, mert annyian voltunk, hogy nem fértünk be a nagykórházba. Ott voltunk egy jó darabig, és aztán onnan átvittek Toruńba irdatlan nagy mentőkocsikkal. Én feküdtem, úgyhogy nem láttam, csak a falakat, egy ép házat sem. Átvittek egy nagy, ötemeletes kórházba. Nagyon sokan tüdőbajosak voltak, és kikezelték őket. Nagyon rendesek voltak. Együtt voltunk az oroszokkal. Mi a második emeleten voltunk. Jaj, milyen izomlázam volt, hogy fel kellett menni a második emeletre… ott volt a mi szekciónk. Hat hónapig majdnem többet feküdtünk, mint nem. Mindnyájan betegek voltunk. Minden részünk fájt. Amikor lementünk sétálni, akkor egy borzalom volt. Ott voltak az oroszok is a kórházban, ők lent voltak az első emeleten, én voltam a második emeleten és a volt német katonák voltak a felső emeleten…, német SS-ek voltak. Őket is gyógyították, akik betegek voltak. Mikor én már jobban voltam, mondtam Editnek, hogy gyere, menjünk, beszéljünk velük. Be is mentünk egyikhez. Félig élt csak a pasas, ahova benyitottunk. Juj, hogy milyen csúnyán ráolvastam. Örültem, hogy végre van egy német katona, akin ki tudom tölteni a bosszúmat – mert akkor még jól beszéltem németül, csak egymás közt beszéltünk magyarul. És azt mondta, hogy ő nem csinált semmi rosszat. Hogy ő nem csinált semmit! Ezt mindenki mondhatja. Az oroszok viszont, ezt meg kell őszintén mondjam, nagyon emberségesek voltak. Tényleg figyelmesek voltak, kedvesek, mindegyikkel külön, mert száz embernek száz betegsége volt. Énnekem például havonta egyszer nézték a tüdőmet, mert gyenge voltam, és vizsgáltak, és addig nem engedtek haza, amíg teljesen meg nem gyógyultam. Azért voltam ott hat hónapig. Hat hónapig voltam szabadulás után kórházban ott, Lengyelországban. Nem engedtek haza.

Amikor már jobban voltam, Edittel együtt leültünk ott egy kőre, és beszélgettünk. Egyszer csak odajött egy fiatalember, nem lehetett több, mint húsz-huszonegy éves, kisült, hogy magyar katona a német hadseregből. Meglőtték, a karja gipszben volt, és rémesen megörült, hogy végre tud magyarul beszélni. Többször találkoztunk, és ami borzasztóan megrendített engem, hogy úgy látszik, „különösebb” bánásmódban részesítették, mert német katona volt, mutatta nekünk, a gipsz alól jöttek ki a kukacok. Azt mondták az orvosok, hogy az egy olyan kukac, ami gyógyítja a sebet…! Hát Isten bocsá’…

Auschwitz, Riga, Stutthof és Danzig – ez volt a négy nagy állomás, ahol mi voltunk, és közte a munkatáborok. Egy év volt a láger, és egy fél év a kórház. Másfél év után jöttem haza. Egy és fél évig voltam távol…

A csoportból ötön jöttünk haza, akikből ma én élek. És van egy, aki Brassóban él, Edit. Ő meggyógyult már jóval előbb, mint én, de úgy adtuk be, hogy testvérek vagyunk. A Kontyos is úgy tudta, hogy a testvérem, és kérdezte, hogy „miért nincs ugyanaz a nevetek?”. Mert én a férjem nevét használom, ő meg a lánynevünket. Hazudtunk. Nem akart nélkülem hazajönni. És együtt is jöttünk haza. Vele állandóan tartom a kapcsolatot. Minden hónapban beszélünk telefonon, hol én hívom, hol ő hív. Régen sokat jártunk egymáshoz, de most már ő se fiatal, bár négy-öt évvel fiatalabb, mint én… Őróla tudok csak, senki másról. Az, akinek le volt vágva a lábfeje, kiment Izraelbe. Még egyről tudok, aki kiment Izraelbe. A többiekről nem tudok semmit. Én megadtam a falusi címemet, de aztán elváltam, és eltűntem az országban. Úgyhogy ők, ha írtak is, onnan senki nekem nem továbbította a leveleket. Hányszor gondoltam rájuk, hogy mi történt velük…

Volt egy fiatal orosz tiszt, aki nagyon kezdett nekem udvarolni. Valószínűleg akkor, hat hónap után a kórházban már volt emberi képem. Kérdezte, hogy hányan vagyunk, mint vagyunk, tudom-e a neveket. Mondom, persze. Le is írtam mindenkinek a nevét, és mondta, hogy ad egy jegyet. Mondtam neki, hogy vigyázzon, hármat adjon, Csehországba. Így hárman jöttünk Romániába: Irénke, Edit és én. Kiállította a jegyeket, és megkérdezte, hogy nem gondoltam-e meg, hogy velük megyek Oroszországba. Mondtam, hogy nem. Megkaptuk ezt a „paszportot”, mert ezt így mondták, mindenhová érvényes, és arra figyelmeztetett, hogyha nem kapunk helyet a vonatban, menjünk oda a patrulához. Ez az a katona, amelyik szolgálatos, aki felvigyázott a rendre ott, az állomáson, piros karszalagot viselt, arra rá volt írva egy nagy P betű. És az csinál nekünk helyet. Olyan kellemetlen volt [a helyzet]. Ott, Lengyelországban olyanok a vagonok, hogy külön ajtaja van minden vagonnak, nem úgy, mint nálunk, hogy folyosó van a vonatban. Kívülről van az ajtó, régi filmekben lehet olyat látni. Kinyitotta az ajtót, és oroszul mondta, hogy „Mindenki ki!”. Hat hely volt bent. És mi beültünk. És nem egyszer kellett menjünk a patrulához, mert nem volt helyünk. Egyszer nem mentünk, mert már nagyon szégyelltük, pedig nem volt mit szégyellni, és az ütközőn utaztunk. És egy állomáson – azért jól nézhettünk ki, majdnem kopaszon, szóval látszott rajtunk, hogy deportáltak… Mindegy, tele volt a város deportáltakkal. És odajött egy nő, és adott nekem egy fürt szőlőt. Lengyelországban, Toruńban, vagy mit tudom én, hogy hol volt ez. És azt mondtam neki, nem tudok lengyelül, de németül ért? Igen. Megköszöntem neki szépen, de én éhgyomorra nem eszem szőlőt. Ott fogva az ütközőnek a korlátját elaludtam, és hirtelen azt hittem, hogy reggel van. És azt mondtam, hogy „Köszönöm szépen, de nem…”. Kitört belőlem az úrilány! De aztán elfogadtam, gondolom. Nagyon sokan jöttek oda, és adtak ennivalót. Volt úgy, hogy megkérdeztük, hogy mikor megy a vonatunk, és ott ültünk, aludtunk a váróteremben. Danzigtól, nem tudom, hány ezer kilométer van. És jöttünk, jöttünk, jöttünk…

Előbb Pestre mentünk. El kellett ott menni az orosz katonai alakulathoz, és kaptunk egy közös papírt, mert [Nagy]Váradig együtt jöttünk haza. Mondták, hogy ha valami problémánk van, minden állomáson van szolgálati orosz katona, menjünk hozzá, és kérjük a segítségét. Igen ám, de ahhoz kell valaki, aki tud valamilyen szláv nyelven, mert például a lengyelek tudtak értekezni az oroszokkal, de mi nem. A végén hozzánk csatlakozott két kassai nő, ők is zsidó nők voltak, az egyik Helénke volt, és azok aztán képesek voltak kiüríteni egy vagont nekünk. Kassáig jöttünk együtt. És volt két csehországi, az Eszti és a Sára. Ők nem jöttek Pestre velünk.

Felültünk a villamosra, és jön az ellenőr [kalauz], hogy váltsunk jegyet. Mondom, nekünk nincs pénzünk. Hogy-hogy nincs pénzük? Mondom, most jöttünk haza a deportálásból. „Én azt honnan tudjam?” – mondja ő. Valami orosz papírt kaptunk, amibe bele volt írva a nevünk, de azt mondta, hogy azt ő nem tudja elolvasni. S egy nő megszólal: „Nézzen rájuk, és rájön. Csak nézzen rájuk.” (A hajunkat az oroszok is lenyírták, mert tetvesek voltunk.) És [a kalauz] továbbment. Nem erőszakoskodott. Az a nő nagyon rendes volt, meg is köszöntük szépen, meg is kínált valamivel – kopogott a szemünk, éhesek voltunk. Ott a villamosban megmagyarázta nekünk, hogy hová menjünk, mert ő tudta, hogy kapunk segélyt. Jelentkeztünk az orosz papírral, és kaptunk ezerötszáz pengőt. Ott, Budapesten meg lett mondva az állomáson, hogy melyik iskolába menjünk el. Ez szeptember tizenötödike előtt volt, mielőtt elkezdődött volna a tanítás. Elszállásoltak minket egy iskolában. Adtak egy pokrócot, és a földön aludtunk, de hozzá voltunk mi szokva, nem volt semmi probléma. Ott gyűjtöttek össze. Ha voltak rokonaid, akkor mehettél hozzájuk nyugodtan, ott alhattál vagy visszamehettél. Kaptunk ennivalót. A hitközség, szóval a ZséDéE, a Zsidó Deportáltak Egyesülete segített, vagyis akkor már emberek lettünk [lásd: OZSSB (Országos Zsidó Segítő Bizottság]. Az ezerötszáz pengővel ennivalót, szappant, fogpasztát és fogkefét vettünk. Ez volt az első. Úgy mostuk a fogunkat… A kórházban kaptunk az oroszoktól valami „kőszappant”, az nem habzott, de dörzsölt, hát koszosak voltunk – földdel dolgoztunk, a bőrünkbe beleivódott az a sok kosz meg minden. Pesten a Nagyatádi Szabó utcába akartunk menni, ott lakott a férjemnek a nővére [Mivel a férje egyedüli gyerek volt, nyilván az anyja – ő budapesti volt – nővéréről és annak családjáról van szó, tehát egy unokanővérről. – A szerk.], a nagynénje és a nagyszülei. Keresem a Nagyatádi Szabó utcát, és nem találom. Én különben is nagyon kérdezősködő vagyok, mindenkit megkérdeztem, hogy merre menjek, és egy adott pillanatban jön egy fiatalember, én a falnak vagyok támaszkodva, és mondom: „Lesz szíves megmondani, hogy merre menjek a Nagyatádi Szabó utcába?” Rám néz, a fejem fölé néz, megint rám néz, és elmegy. Azt hitte, hogy bolond vagyok. Mondom, én vagyok őrült vagy ő? Felnézek, és ott volt a tábla, hogy Nagyatádi Szabó utca [ma: Kertész utca].

Én a rokonoknál aludtam. Nagy volt az öröm. Az volt az első, hogy fürödjek, nem fürödtem kádban másfél éve. S nem tudtak kihozni. „Gyere már, élsz még?” – kiabáltak be. Hát másfél évig majdnem ne fürödjél… hiába mosakodsz hideg vízben… na, mindegy. Fogat moshattam, és kaptam egy váltás fehérneműt, a ruhák nem stimmeltek, úgyhogy abban jártam továbbra is, amit kaptam ott az oroszoktól. Kaptunk szoknyát, egy blúzt, kabátkát, zsebkendőt, harisnyát, mit tudom én, miket, amikor a kórházból elbocsájtottak. A rokonság tudta már, hogy a férjem otthon van. Rögtön adtak enni, és amíg ott voltam Pesten, addig harmadmagammal, a lágertestvéreimmel voltam. Ezek boldogan, fél lábbal táncoltak, hogy esznek finomat, és nem kell az ezerötszáz pengőnkből fizetni a kaját. Edit nem találta a rokonait. Ott voltunk három napig, és akkor kimentünk az állomásra. A rokonok adtak pénzt, rendesek voltak, és felszálltunk a vonatra, és mindenik ment a maga útján.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, mikor én hazajöttem, azt mondtam, hogy az egész [Nagy]Váradon én vagyok a legnagyobb antiszemita. Mert azok a zsidó kápók [A foglyok közül a táborvezetés által kiválasztott elöljárók. – A szerk.] sokkal több rosszat tettek nekem, mint egy SS. Csak azért, hogy ők jó pontot szerezzenek a németeknél. Jól is ment a soruk. Tehát az én fajtámbeli tol ki velem? Álltunk sorban az ételnél. És bizony voltak olyan élelmes leánykák, akik még másodszor is befurakodtak a sorba. Kijött a szakácsnő, aki szintén zsidó volt: te már kaptál, te már kaptál, te már kaptál, többek közt engem is kiállított, és estig nem volt mit egyek, mert én nem kaptam még ebédet sem. Én akkor elkezdtem sírni. Nem az fájt, hogy nem eszem, hanem az igazságtalanság. Ott a munkatáborban már nem volt számolás. De ők [a koncentrációs táborban] megszámoltak. És hagytak, hogy a napon, az esőben kint álljunk. Szóval… tisztelet a kivételnek…

Alsószoporra mentem haza, a férjemhez. Ő otthon volt, nem volt deportálva. Pesten volt végig, szabadon. Voltak ott rokonai: nagymamája, nagyapja, nagynénje. Az anyja pesti nő volt. A férjem a munkaszolgálatból, Nagybányáról megszökött, és Pesten volt végig. Ott bujkált. Ügyesen, magyarnak adta ki magát. Bürger csizmában járt. Akkor az volt a divat, egy ilyen magas szárú, sárgás-barnás, olyan bőr színű, és fűzős volt. Ez volt a bürger csizma, ez biztos német eredetű szó [A Bilgeri osztrák ezredes után elnevezett puha szárú, fűzős csizma neve: bilgeri. – A szerk.]. Ő nagy magyarnak tartotta magát. És nem mindenki engedhette meg magának, hogy bürger csízmában járjon. Ez egy magyar nemesi szimbólum is lehetett. Ott sétálgatott Pesten, és nem nézett ki zsidónak, és valószínűleg azért is nem igazoltatták, mert ha igazoltatják, akkor vége. Úgyhogy amikor vége volt itt a háborúnak, és Erdélyt Romániához csatolták, hazajött Pestről. A családjából a többiek nem jöttek haza. Csak ő és az unokatestvérei közül egy, a Laci, Miksának a gyereke. Laci hazajött, majd ki is ment Amerikába. Nem tudom, hogy él-e vagy nem él. A férjem otthon átvette a gazdaságnak, a malomnak a vezetését, tele volt pénzzel.

Amikor hazajöttem 1946-ban, bementem [Nagy]Váradra, de senki nem volt otthon. A lakásban lakók laktak, betettek oda vadidegen embereket. Minden házba, lakásba lakókat tettek be, hogy ki tette be őket, én azt nem tudom. A ház megmaradt… üresen. Semmit sem találtam. Egy bútordarab nem volt, csak a csillárok. Még arra emlékszem, hogy az udvaron kint volt a fehér konyhakredencünk, más mindent elvittek az oroszok. Kiürítették a lakást. Semmi, a mi bútorunkból nem volt semmi. Az úgy volt, hogy törvénybe hozták, hogy járták az utcákat, és ott, ahol bezárt, nem lakott házat találtak, feltörték az ajtót, és mindent [ami benne volt] valahová leraktározták. Nem tudom, mikor történhetett, mert én nem voltam jelen, a szomszédok mesélték. Az, aki hazajött, elmehetett abba a raktárba, és azt mondta, hogy ez az enyém volt, az az enyém volt, amaz az enyém volt. Mire én hazajöttem, a raktár már üres volt. Hát könnyű volt valamire ráfogni, hogy az a zongorám… Egy Steinfeld zongora, a négy szoba bútora, mindent, mindent elvittek. Előbb az oroszok, s aztán akik akarták, onnan a raktárból vihettek, amit akartak. Edényt, mindent, mindent.

Ez már a háború után volt, a férjem gazdálkodott, és a malommal sok pénzt keresett, nagyon gazdag lett. „Élt, mint Marci Hevesen”, és olyan furcsa, olyan idegen volt. Mégiscsak másfél év volt, és valószínűleg én is megváltoztam, és biztos, hogy ő is megváltozott. És mind azt mondta, hogy legyek türelemmel, hogy kitombolja magát, mert ő még fiatal. Két évvel volt idősebb, mint én. A volt férjem sokat járt el – a foglalkozása miatt, szórakozni, bálokba, engem többnyire nem vitt. S az igazság az, hogy idővel rájöttem, hogy csak kettővel csalt meg: fűvel és fával… Én ott voltam abban a nagy házban egyedül, és hogy meg tudjam magamat védeni, adott nekem egy pisztolyt. Egy gyöngyházzal kirakott pisztolyt. Én azzal meglőttem magamat. Öngyilkos lettem, mert azt mondtam, hogy ezzel az emberrel nem tudok élni, és nekem nincs hová menni, és nem akarok élni. Egy hónappal ezelőtt meséltem a lányomnak, nem is tudta. Bár nem volt anyagi gondom, azt mondtam, hogy ebből már elég volt. Úgy fél centiméterrel a szívem mellett ment el a golyó. Bevittek Szatmárra [Szatmárnémetibe], és kikezeltek. De akkor elhatároztam, hogy ebből elég volt… Én azt nem vártam meg, hogy kitombolja magát. Ez volt a válásunknak az oka.

A drága férjem semmimet nem adta ki… A maga módján ragaszkodott hozzám, de én nem voltam hajlandó többet vele élni. Nagy nehezen a ruháimat kiadta, de ami mondjuk, az enyém volt, a fényképek, amit a szomszédok [neki] visszaadtak, vagy ami még megmaradt a lakásban, azt nem adta ide. Nagyon el voltam keseredve. Először is azért, hogy senkim a világon nem jött haza. Senkim. Se bátyám, se apám, se édesanyám. A két unokatestvérem, akik [Nagy]Váradon tanultak, nem maradtak itt, Romániában. Senkim nem volt. Tehát maradt nekem egyedül az úgynevezett férjem. Mentem [Nagy]Váradon az utcán, a volt osztálytársnőkkel, ismerősökkel találkoztam, de egyetlenegy rokon nem volt. Azt mondta az egyik szomszéd, egy „kedves”, hogy „Nem hiába mondták, hogy jól bántak magukkal ott a németek, mert olyan jól ki van kerekedve az arca!”. Mit lehetett erre válaszolni…? Én nem válaszoltam. Nekem nem volt semmim. Pénzem sem. Egy szál pendelyben jöttem haza. Azt mondtam, hogy valamit kezdjek, valamiből élni kell, valahol élni kell. A barátnőm befogadott, de nem lehet azt egy életen keresztül csinálni. Eladtam a házat. De előbb meg kellett csinálni szegény édesanyámnak és bátyámnak a holttá nyilvánítását, mert az édesanyám nevén volt a ház. Nem volt más örökös, csak én. Egy olyan szélhámos ügyvéd volt, aki ezt rendezte, hogy teljesen kiforgatott mindenből. Íratta alá a papírokat, eladta a házat, és végül csak a felét kaptam meg a megbeszélt összegnek. Egy kocsmáros vette meg a házat. Elmentem hozzá, és azt mondta, várjak, majd megkapom. Nem kaptam meg soha.

Mikor volt már egy kicsi pénzem, kivettem egy albérleti szobát, egy kicsi lakást, nem használtam ki a barátnőmet. Volt hozzá egy kis előszoba, egy mosdófülke és egy vécé. Nekem az elég volt. Közben kitanultam a gyors- és gépírást egy Radó nevezetű tanárnál, mert nem éreztem magam olyan erőben, hogy egyetemre tudjak menni. Én úgy állapítottam ezt meg, hogy nem voltam teljes ember. A lányom azt mondta: „Te, anyu, végigcsináltad a lágert, a felszabadulást, eljöttél Lengyelországból, mondhatni, majdnem egyedül, két társaddal együtt, és akkor nem merted vállalni az egyedüllétet?” Nem.

Miután beköltöztem [Nagy]Váradra, összetalálkoztam a főutcán Gáspár Andrással, Andrissal. A nyakamba ugrott, hiszen barátok voltunk, szemben laktunk egymással. Ő a holokauszt idején Lengyelországban volt munkaszolgálatos. Őszintén szólva, nem nagyon beszélgettünk erről. Én régebb nem tudtam erről beszélni, a gyerekeknek se mondtam el. Ő egy komoly sportoló, teniszező, úszó volt, de amikor hazajött, csont és bőr volt. Az utolsó hetekben-hónapokban becsapták őket egy gyűjtőtáborba. Egyike volt az elsőknek, akik hazajöttek [Nagy]Váradra. A bátyja nem volt deportálva, mert évekkel azelőtt, a felesége kedvéért kikeresztelkedett, és mint fehér karszalagost, nem vitték el [Fehér karszalagot a zsidó származású keresztények viseltek, vagyis azok a kikeresztelkedettek, akik a hatályos zsidótörvények értelmében zsidónak minősültek. Őket keresztény munkaszolgálatos századokba osztották be. Lásd még: munkaszolgálat. – A szerk.]. Andris késői gyerek volt, negyvenhárom éves volt az anyja, mikor szülte. Volt egy nővére is, aki tizenhat évvel volt idősebb, az se jött haza. Sem a többi rokonsága, pláne az anyja. Az apja ügyvéd volt, de meghalt szívinfarktusban, mikor Andris tizenkettedikes volt a líceumban, és nem hagyott semmit rájuk. Akkor a bátyja már dolgozott, és ő segítette az édesanyját, Andris meg fenntartotta magát: órákat adott a gyengébb tanulóknak pénzért.

Amikor találkoztunk, ő már dolgozott egy bányavállalatnál, munkásigazgató volt egy agyag- és kaolinbányában, Réven [Bihar megye]. Érettségivel is felvették bányaigazgatónak. S attól a perctől kezdve minden szombat-vasárnap bejött Nagyváradra. Andris is örült, hogy volt kivel a régi [háború előtti] dolgokat megbeszélni. Nagyon jól megértettük egymást. Szombat esténként akkor nagy divat volt kimenni az Astoriába. Különben az Astoria a barátnőmnek az édesapjáé volt. Jött a barátnőm is, ő már a férjével volt, én meg Andrissal. S olyan viccesen azt mondta nekem, hogy – ezt nem fogom elfelejteni – „Össze kéne házasodjunk!”. Mondom: „Te hülye vagy?” Én Andrist nagyon becsültem, tiszteltem, de nem volt szó szerelemről vagy ilyesmiről… S erre írt egy nyilatkozatot – egy költözésnél eltűnt –, hogy „Teljes szellemi képességem tudatában aláírom azt, hogy Annit elveszem feleségül”. Az egész egy vicc volt. Én elgondolkoztam rajta, mert éltem házasságban már egyszer, nagy szerelmi házasság volt.

Szóval, 1948-ban összeházasodtunk. Csak polgári esküvő volt. Én a zsidó vallás szerint nem váltam el, mert elmentünk a hitközséghez, és azt mondták, hogy ezt ne is csináljuk, mert egy olyan hosszú procedúra, hogy mi azt nem tudjuk kifizetni [lásd: válás]. Polgárilag elváltam, megvan a válási decizió. Másodszor csak polgári esküvő volt, két tanúval, s aztán barátok, akik még voltak, osztálytársak, elmentünk az étterembe. És arra is emlékszem, hogy a krumplilevesben – hát olyan sokat nem lehetett rendelni, mert nem volt miből –, szóval a krumplilevesben halszálkát találtam – a legjobb [nagy]váradi vendéglőben, a Transilvaniában! Olyan szép házasságunk lett, őszintén mondom, hogy ritka volt. Nem volt vita, veszekedés vagy nézeteltérés közöttünk negyvennyolc évig.

A megmaradt kis pénzemből vettem azt a bútort, amit itt ma is használok, de nem volt semmink. Olyannyira nem volt semmink, hogy az volt az első dolgom, hogy csináltattam neki hat gatyát. Ő dolgozott, fizetése volt, és soha nálunk pénzprobléma nem volt. Megbeszéltük, mire jut, és azt megvettük. Mivel a férjem Réven dolgozott, odaköltöztünk a faluba. Ott voltunk körülbelül egy évig, majd az egész iroda átköltözött Brátkára, körülbelül harminc kilométerre Révtől Kolozsvár fele [Egész pontosan 15 km van Rév és Brátka között. – A szerk.]. Mindenütt szolgálati lakást kaptunk, úgyhogy nem volt probléma.

Közben a nagyapám birtokát államosították. Valamit visszakaptam most belőle, de akkor semmit. A legkisebb nagybátyám nem volt deportálva. A családjával együtt Aradon élt, ott a zsidókat faluról beköltöztették városba, de ott a románok nem deportálták a zsidókat. És ő megmaradt. A birtok rá volt bízva. Voltam nála Aradon, a lakásban, és olyan furcsa volt, hogy tele volt irdatlan nagy ládákkal. 1948-ban kiszöktek az országból a feleségével és a leánykájával. Később, Magyarországról írt nekem egy levelet, hogy minden, ami ott van [a birtokon] – leírta, hogy mennyi búza volt, mennyi rozs, mennyi állat –, minden az enyém… De én eltéptem a papírt, mert azt mondta Andris, ha én odamegyek, abban a pillanatban lecsuknak mint kulákot. Így én oda az orromat se tettem be. De azt nem tudtam szegény nagybátyámnak megbocsátani, hogy tudta nagyon jól, hogy mi hogy állunk anyagilag is – két párna volt meg, mert azt megvettem az ócskapiacon, mert máshol nem lehetett kapni –, hogy egy csomagot csinált volna, hogy nekem könnyítsen valamit az életemen. Semmit nem küldött azelőtt, valószínűleg félt, hogy tőlem valaki megtudja, hogy ők ki akarnak szökni. Mert ha kitudódik, akkor rögtön lecsukják. Aztán Magyarországról 1948-ban kimentek Izraelbe, és ott is maradtak. Ott is halt meg a nagybátyám, ott halt meg a nagynéném, szegény unokatestvérem, aki meghalt tüdőrákban. Ő volt a legfiatalabb, és a legfájdalmasabb volt nekem, mert nagyon szerettem Mártát.

1950-ben megszületett a leánykám, Gáspár Veronika. [Nagy]Váradon szültem meg, huszonhét évesen. Andris volt huszonkilenc. Felköltöztünk Borsabányára. Ez egy mezővároska Mármarosnak a hegyiben. Nagyon jól éreztük magunkat, gyönyörű szép vidék volt. Én mint jó feleség, mint a csiga a házával, költöztem, vele együtt mentem. Soha nem tettük fel azt a kérdést, hogy én vele megyek vagy nem. Együtt mentünk. Ott kaptunk egy szoba-összkomfortos lakást. Az az egy szoba volt a hálószoba, a gyerekszoba, a fürdőszoba, a konyha. Nem főztem, hogy ne legyen állandóan ételszag ott a szobában, ezzel szemben elő lehetett fizetni a kantinban. Annyi sült szalonnát soha életemben nem ettem, mint akkor. Ha én kóser lettem volna, nem ettem volna belőle! A férjem sem tartotta a zsidó hagyományokat, a szülei sem. A háború után már nem volt gond, hogy zsidók vagyunk. Nem éreztük… azt, hogy zsidónak… szóval, másnak… nem az, hogy zsidó, másnak tartanak, mint ők. Voltam magyarok közt, voltam románok közt, de sehol ilyen problémába nem ütköztünk. Hogy azért ne… beszéljenek vagy a… vagy célzást, valamit, hogy más vagy. Érti? Nem volt. Ahol jártunk, a szomszédok, mindenki tudta, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, mert az irodából kitudódik. De soha senkivel semmilyen összeütközésbe vagy ellenkezésbe nem kerültünk. Mindenütt jól kijöttem az emberekkel.

Ott voltunk Borsbányán vagy nyolc hónapig, és akkor kaptuk Bukarestből a rendelkezést, hogy tovább kell menni, nem kérdezték, hogy akarunk menni vagy sem. Andris nagyon szerette elindítani a munkálatokat. Nagybányától tíz kilométerre, Borpatakra mentünk, az is egy gyönyörű szép kis falu volt. Ott már aranybánya volt. A bányatulajdonosnak, egy Pokol nevű magyar embernek a kastélyában laktunk. (Az illető külföldre menekült a háború alatt, nem jött vissza.) Állítólag azon az épületen, fent a torony tetején volt egy aranygömb, tiszta aranyból. Azt senki nem vette le. Ennek a Pokolnak valami rokona meghívott minket egyszer vacsorára, és akkor mesélte el ezeket a dolgokat. Pokol nagyon gazdag ember volt, az övé volt az aranybánya, ő építette a saját elképzelése szerint. És volt egy Rita nevű lánya, aki tüdőbajos volt. Pokolné lakosztályában az üvegajtókon az ő profilja volt belevésve. Úgy tíz család lakott a kastélyban. Mindenki kapott egy vagy két szobát, attól függően, hogy egyedül vagy családostól volt. Mindenkinek fürdőszoba, konyha, kamra, amit akart. Nagyon jól éreztük ott magunkat. Nagyon szép volt, szép kis lakás. Hogy aztán azt, miután elment Pokol, hogy nem rendezték-e át, hogy ilyen volt az életében is, ilyen sok konyhával, ezt nem tudom. És egy gyönyörű park volt a kastély előtt. Nem voltunk ott sokáig, egy telet és egy tavaszt. Nem voltunk egy évig sem ott, és a leányka [Veronika] megbetegedett. És be kellett járjak Nagybányára, nem volt semmi jármű, csak egy konflis, egy ilyen batár, amivel a Pokol úr járt. A kocsist Vasilénak hívták, és avval lehetett bemenni Nagybányára. Autóbusz nem volt Borpatak és Nagybánya közt, vasútja nem volt, és azt mondtam, hogy egyszer nem tudom, mi történik a Vasiléval, és nem tudok bemenni. Sose lehet tudni egy pici gyereknél. Két órát tartott, amíg a lóval bementünk. Az orvos [Nagybányán] rossz gyógyszert adott [a kezeléshez].

Egyszer jön haza Andris, és mondja, hogy „Mi a véleményed róla: én beiratkozom és felvételizek az egyetemre, Kolozsváron?” Beleegyeztem. Csupa tízessel vizsgázott az összes tantárgyból. Mikor meghallotta a sógornőm [Pontosabban: a sógorának a felesége. A sógornője – a férjének a nővére – meghalt 1944-ben, koncentrációs táborban. – A szerk.]: „Micsoda dolog?! Jó fizetése van! Miért kell egyetem? Végzi a dolgát egyetem nélkül. Olyan szegények lesztek, hogy kint lesz a feneketek. Sokba kerül.” Mondtam, hogy „Az én fenekem lesz, és az Andrisé kint, nem a tied”. Az egyetemet levelezés útján kezdte el, bányaszakon. De jött az értesítés, hogy úgy határozott a bukaresti központ, hogy a bányaszakmát többé nem lehet levelezés útján elsajátítani, válasszon mást, bármelyik egyetemre átírják, nem kell még egyszer felvételizni. Na, aztán jött a nagy kérdőjel, hogy ő most mire iratkozzon. Én nem szóltam bele, ő eldöntötte, hogy gépészmérnöknek megy, és áthelyezték Bukarestbe. Elment Bukarestbe, beiratkozott, visszajött. De nagyon messze volt Bukarest Nagybányától. És mit ad az ég? Bukarestből, a minisztériumból jöttek kontrollálni a dolgokat, és nálunk ebédeltek, mert ott nem volt étterem. Kérdezte az egyik, hogy milyen itt az élet, és mondtam, hogy négykézláb is elmennék oda, ahol orvosi ellátás van, a gyerek miatt. Hova akarok menni? Teljesen mindegy, az országban, csak ahol orvosi ellátás van. [Az egyik] megígérte nekem, hogy áthelyeztet minket. Nem hittem neki, de megtette, méghozzá Gyulafehérvárra. Így kerültünk Gyulafehérvárra. Ott voltunk hat évig, amíg befejezte Andris az egyetemet. Hat évig nem volt vakációnk, szabadsága Andrisnak, mert a vizsgaszesszióra vette ki a hivatalos szabadságát, abban az időben nem adtak tanulmányi szabadságot. Nagyon nehéz volt. De nagyon rendesek voltak a tanárok. Elküldte a dolgozatokat, és ők visszaküldték kijavítva. S ő egyszer egy évben ment vizsgázni.

Gyulafehérváron volt egy közismert zsidó orvosnő, mindenki őt ajánlotta. Aztán az orvosnő megállapította, [hogy a leányom szervezete] semmit nem asszimilált. Megette az ennivalóját, és úgy ahogy volt, a biliben találkoztunk. Salamon Irén volt az orvosnő. Elmentem hozzá, és elmondtam a bajomat. Kezelésbe vette a gyermekemet, neki köszönhetem az életét. Azt mondta, ha még sokáig ott maradok Borpatakon, akkor a lányom már nem él, egy reggel ott találtam volna elaludva, a gyengeségtől. Ha volt valami – kanyarós lett, meg mumpszos lett, meg mindent felszedett nekem –, jött a biciklivel. Ahogy telefonáltam neki, rögtön ott volt. Rögtön, rögtön. Vénkisasszony volt, a Sorbonne-on végzett. Nem volt deportálva [A Dél-Erdélyben lévő Gyulafehérvár Romániához tartozott a második világháború idején is. – A szerk.]. A saját házában, egy ilyen magánházban lakott [a szüleivel]. Nagy ház, de én nem voltam, csak a rendelőben, a fürdőszobában és a váróban. Nem voltak szegény emberek, ha a Sorbonne-on tanult, azt fizetni kellett. Legalább húsz évvel, ha nem többel volt nagyobb [idősebb], mint én. Egy alkalommal, mikor már befordultunk az utcába, ahol ő lakott, az én lyányom elkezdett üvölteni, mert tudta, hogy kap injekciót. Behívta magához a rendelőbe, engem kint hagyott a váróban. És utólag tudtam meg, hogy miért. „Csapjuk be anyukádat. Megmondjuk neki, hogy ma nem kaptál injekciót. Ne is sírjál, ne mondjál semmit, anyukát becsapjuk.” S mind várom én, hogy még jobban üvöltsön ez én lyányom. Mély csend, kinyílik az ajtó: „Becsaptuk anyukát” – kórusban. S attól a naptól rájött, hogy nem is fáj az az injekció. S attól a perctől kezdve többet nem üvöltött. Egy végtelenül értelmes, művelt nőszemély volt. Már elég nagy volt a leánykám, és hallom, hogy megy férjhez Salamon Irén. A lyányom hallotta, mert játszás közben is mindent hallott, regisztrált: „Hogy-hogy? Hát a doktor néni öreg! Hogy megy férjhez?” És elköltözött Kolozsvárra, a férjéhez. A férje is zsidó volt. Itt halt meg [a doktornő], Kolozsváron. Nagyon kedves volt, végtelenül kedves volt. Minden évben, újévkor küldtünk neki újévi üdvözletet, és egyszer jött egy levél, hogy az összes páciensei közül csak mi emlékeztünk. Neki ez nagyon jólesett. És mivel érdemelte ő ezt meg, hogy minden évben nem felejtkezünk meg róla? S akkor visszaírtuk, hogy semmi mást, csak a gyerekünknek az életét köszönhetjük. Végtelen rendes nő volt. Később voltam nála Kolozsváron, a New York szállodával szemben, a második emeleten, régi házban, lifttel. S a lányom négy-öt éves volt, és még soha életében nem látott liftet, de előzőleg felkészítettük. Tudtam, hogy az emeleten lakik, és elmesélte az apja neki, hogy „Bemész egy szekrénybe, megnyomunk egy gombot, és felvisz az emeletre”. „És ha én bemászok egy szekrénybe, ott is megnyomhatok egy gombot?” „Nyugodtan nyomhatsz egy gombot, de [azzal] nem mész sehová sem.” Állandóan sétálni akart [a lifttel] le-fel.

Aztán jött a behívó Ştejre, „Oraşul Petru Groza” [Petru Groza város románul, Bihar megye] volt abban az időben, Belényestől körülbelül ötven-hatvan kilométerre, Biharfüred felé [Valójában 16 kilométerre van Belényestől. – A szerk.]. Az oroszok építették ki azt a kisvárost, mert urániumot találtak, és csináltak egy urániumkitermelést. Oda lett kinevezve Andris műhelyfőnöknek. Nem volt még mérnök, mert még nem volt meg a diplomája. Volt a minisztériumnak egy departamentje. Egy irdatlan nagy épület épült, egy olyan kisebb minisztérium. Ezt mind az oroszok építették. Még a levegőt is mérték ott a departament előtt, és ketyegett az óra, hogy „poluat” (szennyezett). A katonaság felelt az urániumért. Ez hadititok volt. Andris civil volt, mérnök volt, ott dolgozott a műhelyben. De a katonaság felvigyázott mindenre. Rend, rend és rend volt ott, kérem szépen. Ott nem voltak lopások. Az urániumot az oroszok elvitték. Ők dolgozták fel. Itt csak kibányászták. Egyszer egy autó felborult, amikor ment az urániummal. Nem tudom, hány kilométeres körzetben, a mezőn hozták el a bányából, és kiborult. Egy kilométer körzetben az egész földet elhordták onnan. Az uránium, az hadititok volt, így átvett minket a M.A.I. [Ministerul Armatei Industriale, Katonai Iparminisztérium], a katonaság. Ez egy nagyon veszélyes anyag, de mi nem tudtuk. Legalábbis én nem. Andris tudta, hogy az M.A.I. keres megbízható embereket, nagyon jó fizetéssel, végre felszusszantunk, mert egy fizetésből a gyerek és a Bukarestbe sétálás nem volt azért könnyű dolog. Na és odakuliztak [odacsaltak]. Strandja volt, minden volt. És nagy piac volt, a parasztok jöttek, mert nagyon jó élet volt ott. Hús volt, mi kellett akkor a sok éhezés után?

Én háziasszony voltam, a gyerekkel. A lányom Ştejen kezdte az iskolát, és két elemit ott végzett. Románul tanult. Andris mindenáron akart még egy gyereket. Mondtam neki, „Ha szerzel nekem egy anyóst vagy egy anyát vagy egy nagynénit, nagymamát, akkor csinálunk még egy gyereket, de én egyedül nem vállalhatok”. Dolgoztam: kötöttem, varrtam, mindent, ami kézimunkával kapcsolatban volt. Szomszédoknak, mindenkinek. Annyi munkám volt, hogy nem győztem. Gyulafehérváron kezdtem el kötni, varrni. Nem mehettem el állásba, mert mondjuk, lehetett volna szerezni valamit, de mit csinálok a gyerekkel? Akkor még nem voltak óvodák. Így én megkerestem a magamét.

Ştejen olyan blokklakások [tömbházlakások] voltak, hogy négy lakrész volt bennük. Kettő a földszinten, kettő az emeleten. És közte zöldövezet. És voltak ilyen „vébék”, így nevezték az oroszok, kis zöld házak, olyan kis villaszerűek, egy családnak. Én csak néztem, hogy milyen szépek, de fából voltak, és oda Andris nem akart menni. És egy ilyen kicsi blokk és egy vébé, és megint egy kicsi blokk. És rengeteg zöldövezet. Nagyon szépen építkeztek. Nagyon szép kis hely volt. Mikor odaértünk Ştejre, még nagyon sok orosz lakott ott. Az én szomszédom például a blokkban egy orosz család volt – szintén mérnökember családja, akik ott dolgoztak – meg egy kolozsvári, Sugárék. A nő, az Elza szász volt, a Laci zsidó. Megmentette az urát. Nem volt deportálva, Kolozsváron volt. Ő volt a főkönyvelő, az első emeleten laktak. És Calianuék, ők temesváriak voltak. Úgy hívtuk, hogy „Kajla néni”, a lányom adta a nevét, Kajla nénit. Minden vállalattól a krémet hozták ide, Ştejre. Mert egy nagyon virágzó vállalat volt. Tehát abban a blokkban egy orosz család és három ottani munkás: a főkönyvelő, egy mérnök és mi laktunk.

Egyszer az oroszok leánykája odajön a konyhaablakhoz, és azt mondja, hogy „málinki koska”. Mondom, „Mit mondsz?” És ő mind mondja, hogy „málinki koska”. Fogalmam se volt róla, hogy mi az. Kisült, hogy valami ládákat kiraktunk, nemrég költöztünk oda, és egy macska odaszült a ládába, az egyik ládába. Málinki az kicsi, és koska az macska. Mindig jöttek, és magyaráztak kézzel-lábbal, ha kell nekem valami, mindent adnak. Egy fiatal házaspár, a leányka lehetett hat-hét éves. Aztán visszamentek Oroszországba. Az oroszoknak külön üzletük volt, ahová mi nem mehettünk. De ők vásárolhattak akárhol. Nekünk is volt pénzünk, végre egy kicsit felszabadultunk.

A kitermelésnek még a környékére sem volt szabad menni! Egy este Andris nem jött haza, mert valami baj történt a műhelyben, és megkért engem, ha tudok, vigyek be neki pár szendvicset, mert reggel óta nem evett semmit, nem tudott hazajönni. Én akkor voltam először. De elmagyarázta, hogy hol menjek, mert aszfaltút vezetett a műhelyig is, és már este volt. Percenként ugrott elém egy katona! Hogy mit keresek ott? Szerencsére, mondta Andris, hogy vigyem magammal az igazolványomat, amivel igazoltam, hogy a férjem ott dolgozik. Megmotoztak, mikor bementem. Andrisékat is nem tudom, milyen vacakkal ott próbálgatták [megvizsgálták], hogy nem visz-e ki valamit. Kifele is, befele is. És ezt a légkört Andris nem bírta. Egy évben kétszer-háromszor önéletrajzot kellett beadni. Hátha megváltozott a múltja… Ezt nagyon utálta. Különben sem szerette a katonaéletet. Két évig voltunk csak. És kinyújtotta a csápjait [elkezdett figyelni]: „Hová lehetne menni?” Kerestek egy embert Govorára, Vîlcea megyében. És akkor kérte -- hűj, abból nagy cirkusz volt -- az áthelyezését. Meg akart szabadulni a katonarendszertől. Maradhattunk volna, azt hiszem, mostanáig is, de aztán mentünk Rîmnicu Vîlceára.

Odaköltöztünk Rîmnicu Vîlceára, az életem első [igazi] blokkjába. „L” alakú blokk volt, három lépcsőházzal. Egy lépcsőházban húsz család. Tehát hatvanan voltunk. Középen volt egy kis udvar, kert, csináltunk padokat. Ott voltunk több mint tíz éven keresztül, ott érettségizett le a lányom a Liceul Bălcescuban. Az első évben nem sikerült bejutnia az egyetemre, csak második évben. Így elment titkárnőnek. Dolgozott, mert nálunk mindenki kellett valamit csináljon. Én tovább kötöttem, varrtam, kézimunkáztam, nem mentem állásba. Nem tehettem, mert Andris változtathatta az állásait, de nekem probléma lett volna állandóan az állásokat cserélgetni. Akkorra ő már megcsinálta a mérnöki diplomáját, főmérnök lett. Elindította először az építkezést. Vîlceán nagyon szép gyár volt, én voltam párszor kint. A szekciók közötti utak le voltak aszfaltozva, de folyt rajtuk a sár. Aztán adott Andris nekik sarat, amíg azt elpucolták. Jó szervező volt, nagyon-nagyon jó. Azt hiszem, jobb szervező volt, mint mérnök. Jó mérnök is volt, de a szervezése százszázalékos volt. Majd beindította a szódagyárat Govorán. Volt egy szódagyár, amit be kellett indítani. Addig nem is akart elmenni, amíg be nem indították, és akkor nagyon jól ment a szóda, hallom, hogy most nagyon rosszul megy. Ott dolgozott Andris, minden reggel jött a busz, vitte őket Govorára, körülbelül húsz kilométerre. Mi Vîlceán, a városban laktunk. Nem fogok én faluhelyen lakni, amikor a lányom iskolás. Elkezdték mondani, hogy mennyi lesz a fizetés. És azt mondta Andris a govoraiaknak, ezt ne hozzák fel, mert azt a fizetést, ami volt Ştejen, maguk nem tudják megadni. Úgyhogy nem azért ment oda, hogy több fizetése volt, hanem azért, mert meg akart szabadulni a katonaságtól.

Rîmnicu Vîlceán az emberek nagyon rendesek voltak, de nagyon primitívek. Ők voltak az első cipős generáció, mert addig „bocskorosok” voltak. Egy magyar család volt még, és mi, zsidók… A többi mind román. Ezek voltak az én olteanjaim. Nem tudtak sütni. Nem tudtak főzni. A disznót levágták, de csak a húst és szalonnát. Nem tudták azt a disznót feldarabolni, csak összekaszabolták a belsőséget, a májat, a vesét… Hát egy erdélyi mészáros milyen gyönyörűen vágja fel azt a disznót. És ott minden, ami belül volt, az „spurcat”… köpés. Azt el kellett lökni. Jöttek hozzám például, hogy hogyan csinálom én a fasírtot, hogy olyan jó szag jön ki a lakásból? Elmeséltem, hogy darálom. És mi az, hogy daráló? Húsdaráló. Nem tudták, mi az, hogy húsdaráló. Akkor rákérdeztem, hogy ti hogy csináljátok a fasírtot? Úgy csináljuk, hogy a húst megfőzzük, és késsel megvagdossuk. Ez a fasírt, például. Egy másik, hogy a tésztaszag is kijön. Hogy jön a húsvét, és ő nem tud sütni. Megtanítottam őket sütni, tésztát [süteményt]. És nagyon szigorúan veszik azt, hogy a cipőt le kell venni az előszobában. Arra nagyon pedánsak voltak. Másra nem, de erre nagyon. Átjön a szomszédom, és kértem, ne vesse le. Jaj, hát hogy képzelem én azt… – meg akarta nézni azt a festményt a szobában. Nem is tudtam kiszellőztetni egy hétig a szobámat… az a bűz, az a szag, az borzasztó volt. A másik jött, hogy hogyan vegye rá a férjét, hogy váltson zoknit. Minden problémájukkal hozzám jöttek, mert tudták, hogy én jó tanácsot adok. Gyerekekkel kapcsolatban is.

A blokkban nem volt senki zsidó. Nem is tudták, mi az, hogy zsidó. Egyszerűen nem tudták, ott nem volt antiszemitizmus. Egyszer jöttek a szomszédok, hogy néztem-e én már át a kerítésen a blokk bejáratánál? A kerítésen túl voltak kicsi házak. Hogy milyen furcsa emberek vannak az udvar végében. Hát mit keressek másnak a kerítésénél, hogy nézzem, hogy mi van odaát? A végén kisült, hogy ott volt egy zsidó imaház. És péntek este volt, és a gyerkőcök hallottak valami éneklésszerűséget, és nagyon élvezték, hogy azok ottan bólogatnak, és táleszben énekelnek. S akkor megmagyaráztam nekik, hogy kik a zsidók, nem tudták, hogy mi az, hogy zsidó, „evreu” [románul]. A „jidan”-t [a pejorativ formáját] nem is hallották, azt csak a Regátban használták, gondolom, Bukarest környékén. Na jól van, akkor megtiltjuk a gyerekeknek, hogy odamenjenek, mert nekik az egy olyan cirkuszszerűség, egy kuriózum volt, hogy olyasmit még nem láttak. És megtiltották a gyerekeknek, hogy odamenjenek, hogy felmásszanak a kerítésre, és kukucskáljanak. A férjemmel mi soha nem mentünk oda [az imaházhoz]. Megmondom őszintén, hogy teljesen idegen volt a város nekem, abszolút idegen volt. Én különben sem vagyok olyan hamar barátkozó. Ha egyszer megbarátkoztam, akkor megy, de így nem. A szódagyárnál sem volt antiszemitizmus. Nem éreztették Andrissal, hogy ő zsidó, pedig biztos tudták.

Ekkor már rég kommunizmus volt. A férjem párttag volt, nem is lehetett volna főmérnök, ha nem lett volna az. Ő, mikor hazajött [a háború után], felesküdött volna, hogy a kommunista párt az egyetlen, ami megvédi a zsidókat. Én nem láttam [a kommunizmusban] semmit. Én azt akartam, hogy az emberek békességben éljenek. A kommunizmussal nem érezhettem együtt, mert nem abban nőttem fel. Mikor valaki azt mutatta nekem gyermekkoromban: „Nézd, az kommunista!” – ezt nem fogom elfelejteni –, nagyot néztem: „Milyen betegség az, hogy kommunista?” Nagyanyám nem engedte, hogy a szegény gyerekekkel együtt játsszak vagy barátkozzak, mert kell legyen egy nívó. Mondtam, engem nem érdekel, ki az anyja, ki az apja, én a gyereket szeretem, és én jóban vagyok vele. Nagyon sokat szekírozott emiatt. Mert: „Csak a gazdagokkal kell barátkozni!” Tehát én pont az ellenkezőjében nőttem fel. Énnekem semmi gondom nem volt a kommunizmussal. Nem értettem egyet vele, de hallgattam. A kommunizmus alatt Andris soha nem használta ki azt, hogy főmérnök volt. Egy gombostűt nem „szerzett” soha…, mert a „szerzett” lopott volt. Nagyon nehéz volt az az éhezés, az a megalázottság, hogy ez nincs, az nincs, amaz nincs. A gyereknek nem tudtunk vásárolni, ahogy szerettünk volna. Andris is rájött, hogy ennek nincs létjogosultsága, és ez abban nyilvánult meg, hogy fárasztotta minden, a rendeletek, a hivatalos jelentések, amik falcsok voltak. Én nagyon sokat szenvedtem a Ceauşescu-kor miatt. Lealázottnak éreztem magam állandóan mint ember, állandó megszorításokkal éltünk. És jöttek a rémhírek, hogy lehallgatják a telefont.

A lányom bekerült az egyetemre, és akkor jött Andris haza, hogy jelzést kapott, hogy szükség volna egy főmérnökre Dicsőszentmártonban. És mentünk. Ő mindent elindított, és akkor ment tovább. Felépítették a dicsői vegyi kombinátot. De oda nem költöztem el, mert ott borzasztó lakások voltak. Az ottani polgármester ajánlotta, hogy próbáljunk beszélni az itteni hatóságokkal, hogy kapjon lakást [Maros]Vásárhelyen, és navétázzon (ingázzon) [39 km van a két helység között. – A szerk.]. És el lehetett intézni, akkor kaptam ezt a lakást itt, az első emeleten, amiben most a gyerekek laknak. Mi voltunk az első lakók. 1973-ban költöztünk [Maros]Vásárhelyre. Azt mondtam, hogy engem csak lábbal előre fognak innen kivinni… és még kétszer költöztem… Andris kétszer egy héten jött be: szerdán és szombaton, a hét többi napján vendéglakásban lakott. Aztán áthelyezték ide, a Prodcomplexhez [Műanyag- és üveggyártó vállalat. – A szerk.].

A lányom Bukarestben volt, az egyetemen. Utolsó éves volt, és a karácsonyi vakációban hazajöttek, és hozzáment Doruhoz, a mostani férjéhez. Nem volt vallásos esküvője, csak polgári. Sem nekem, sem Andrisnak nem volt semmi kifogása az ellen, hogy a lányom férje nem zsidó, hanem román. Doru is ott végezte az egyetemet Bukarestben, de még Vîlceáról ismertük, onnan kezdődött a barátság. Azon az udvaron, ahol a végében volt Vîlceán az imaház, abban az utcarészben lakott Doru az édesanyjával és a nővérével. Úgyhogy én gyerekkora óta ismerem Dorut. És nagyon jól ismertem a „norát”, az anyóst, az anyatársát. Egy végtelenül értelmes, szép, a legszebb asszony volt Vîlceán. Gyönyörű szép asszony. Doru apja ortodox román pap volt, nem él már. Megszökött, elment cigarettáért, és többet nem ment vissza. Doru még kisgyerek volt, Kiszökött a határon, mikor az oroszok bejöttek [A második világháború alatt, 1944. auguszus 23. után. – A szerk.]. Ő többet nem látta az apját. Itt is egy egész tragédia történt. Az anyja az ortodox püspökségen dolgozott mint tisztviselő Rîmnicu Vîlceán. Egy szava nem volt, hogy Doru elvette a lányomat. Pedig tudta, hogy zsidók vagyunk. Egy év házasság után meglett Andriska. Édes volt, amikor megszületett Andriska, és eljött [az anyatárs] Vîlceáról meglátogatni a gyereket. kinn volt a balkonon, mózeskosárban. Nagyon szép gyermek volt Andriska, ránézett: „A ieşit ceva bun din amestecătura asta” (román, Jó jött ki ebből a keverékből). Ez volt az egyetlen célzás… szóval, a keverékből kijött valami. Nagyon szeretett itt lenni, hetekig is itt volt. Nagyon jól megértettük egymást.

Azt mondtam a lányomnak, hogy ha valami probléma lesz a gyerekkel, én vállalom. Felcsattant: „Hát mit gondolsz? Neked szülöm a gyereket vagy magamnak?” Elvitték a gyereket… Aztán megkapták a repartíciót (kihelyezésüket), Galacra helyezték őket. Elmentek Galacra a gyerekkel együtt. Nem kaptak asszonyt, és csak olyan hetes cămin (bölcsőde) volt. Azt mondta, hogy azok a gyerekek olyan mocsokban voltak Galacon… Olyan napközi volt, hogy hétfő reggel elvitted, és szombat délután hazahoztad a gyermeket. És elment oda a lányom, és látta, hogy a gyerekek alultápláltak, sebesek, borzasztó, és bűz volt, és piszok volt. Azt mondta, hogy ő oda a gyereket nem adja be, és keresett, mikor már állapotos volt [a második gyermekével], egy asszonyt. És pár nap múlva kapom a telefont, hogy „Anyu, baj van”. Az asszonynak a férjét megütötte a guta, lebénult. Úgyhogy nem tud jönni. „Én most mit csinálok?” Mondtam: „Veszitek a gyereket, és idehozzátok.” Pássz. És én neveltem a gyermeket. Nem fogjuk őt tönkretenni Ők az ottani tervezőintézetben dolgoztak, és Andriskát én neveltem. És akkor már volt dolgom, volt mit csináljak.

Volt nekünk egy Fili Ferkó nevezetű barátunk, [nagy]váradi. Egyszer eljött meglátogatni, és mondtam, hogy nagyon el vagyunk keseredve, mert a gyerekek ott vannak Galacon, és mikor persze állapotos volt, én mentem, segítettem nekik. Szörnyű, csak repülőgépről szabad látni, mi volt ott. Borzasztó koszosak, a blokk, ahol laktak, tele volt poloskával, hiába fertőtlenítettél, mert egy hét múlva visszajöttek. Szörnyű körülmények közt éltek. És elintézte, hogy idekerüljenek, [Maros]Vásárhelyre. Négy évig együtt laktunk. Minden szoba tele volt, minden szobában voltunk ketten. A két gyerek (1974-ben született az első gyermek, a fiú, András, és 1978-ban a második, a leányka Daniela Anca), ők ketten és mi ketten – hatan három szobában. Akkor már itt dolgoztak az I.P.J.-nél. Aztán tovább kellett költözni, mert sokan voltunk, hatan a három szobában. Andris hazajött fáradtan a munkából, és őneki az volt a szokása, hogy lefeküdt ebéd után. Utána elfoglalta magát, neki mindig volt valami dolga, pluszmunkája. Fordított, ezt csinált, azt csinált, és a gyerek akkor elvisította magát, szaladgált, szóval így nem lehetett. És egy adott pillanatban Doru úgy elkeseredett, hogy „Nu sunt în stare să-mi fac rost de o locuinţă?” (román, Nem vagyok képes egy lakásra szert tenni!?). És elment Macaveihez, az intézet igazgatójához, és kért egy lakást. „Ce-i? Te-ai certat cu socrii?” (román, Mi van? Veszekedtél az anyósodékkal?). Azt mondta, hogy egyáltalán nem vesztünk össze, sőt nagyon jól megértjük egymást, de azt hiszi, hogy családos apa létére joga van egy önálló lakásra és egy önálló, saját életre. Pedig mi nem szóltunk bele soha. A nagyszoba és a gyerekszoba az övéké volt, mi laktunk a kicsi szobában, de azért együtt voltunk. Én mostam, én csináltam mindent náluk is. Na a végén nagy nehezen adtak egy lakást Meggyesfalván [Marosvásárhely egyik városnegyede]. Két szobát, fenn a negyedik emeleten, lift nélkül. Én azt mondtam, hogy az sem fair dolog, hogy két ember lakjon három szobában, és ők négyen lakjanak Meggyesfalván a két szobában! Úgyhogy őket itt hagytuk, és mi mentünk Meggyesfalvára. Amikor volt Ceauşescuval a cirkusz [1989 decemberében], felidegeskedett, és egy héttel a revolúció után szegény Andris kapott egy preinfarktust. És akkor megmondta az orvosnő, hogy vigyázzunk a négy emelettel, mert nem bírja a szíve. Azután úgy ment mindennap, hogy vittem egy széket, és minden fordulónál leült, és úgy mentünk fölfele a negyedikig. Így költöztünk aztán a bulevárd 272 szám alá, a földszintre.

A vallástól teljesen elszakadtam, nem is voltunk hitközségi tagok egy jó darabig. Legyek őszinte, miért iratkoztunk be a marosvásárhelyi hitközséghez? Azért, mert a barátunk, Velcer Ferike – ő a Prodcomplexnél dolgozott, adminisztrátor-igazgató volt – vette nekünk mindig a pászkát, mert azt nagyon szerettük. És egy adott pillanatban azt mondta, hogy gyerekek, tovább nem tudok venni, mert csak magamnak adnak, csak annyit adnak, amennyi egy családnak jár. S akkor beiratkoztunk. És olyan rendesek voltak a hitközségnél, hogy nem kérdezték meg, hogy miért nem mentünk előbb. Andris se volt vallásos, én sem voltam. Azt mondta Andris: „Valahová csak kell tartozni!” Volt valaki, aki minden hónapban jött tagsági díjért. Szegény, az meg is halt. Úgy szeretett mesélni, és én szerettem hallgatni, de nem tudom, hogy hívták. Egy öreg bácsi volt. Aztán nem jött egy hónapig, nem jött két hónapig, és aztán kaptuk a telefont, hogy most már nincs erre emberünk, hogy menjünk be, menjen be a férjem, és fizesse ki a tagsági díjat. Mindig Andris ment. Én nem voltam soha a hitközségnél. 1982-ben vagy 1983-ban részt vettünk egyszer a holokauszt-megemlékezésen, és azt mondtam, hogy többet sehova nem megyek. Én olyan jó zsidó voltam, hogy nem tudtam, hogy a templomba kendővel kell menni [lásd: paróka]. Úgy szégyelltem magam ott… Én ott [a zsinagógában] nagyon keveset ismertem, hát én az itteni zsidókat honnan ismerjem? Ült mellettem egy nő, és ő adott, nem tudom, miért volt nála két kendő. Többen beszéltek [beszédet tartottak]. Azt tudom, hogy Spielmann Misi beszélt, őt ismertem, mert a szüleivel jóban voltunk, a többieket nem ismertem a hitközségtől. A lányom azt mondja, ő is idegen ott. Mert azok, akik itt voltak, az én barátaim, azok közül majdnem mindenki kihalt. Vagy elmentek, de többnyire kihaltak. Ott olvastam a Zsidlicben [a kiadványban], bár ne olvastam volna, mert az is felkavart, hogy hányan voltak itt, [nagy]váradiak. A Zsidlic folyóiratát Izraelben adták ki az 1980-as években.

Andris ki akart menni Izraelbe, miután összeesküdtünk, de nekem nem volt a lelkemben Izrael. Nagyon sok barátja kinn van, kinn volt Izraelben. Én ezért sokszor szemrehányást teszek magamnak – én voltam az, aki azt mondtam, hogy nincs erőm új országba menni, pedig lehet, hogy a gyerekemnek jobb lett volna. De én tudom biztosan magamról, hogy nem tudtam volna azt a nyelvet megtanulni. Borzasztó rossz nyelvérzékem van. És az egy olyan holt nyelv. Én itt szerettem élni, s abban is reménykedtem, hogy a testvérem visszajön. De a világon semmi jelt nem kaptam róla. Hét-nyolc éves volt a lányom, amikor megmutattam neki a házunkat Nagyváradon. Mint egy koldus, úgy álltam a kapuban. Én nem mentem be, mert akkor már el volt adva. Egyetlen egyszer voltam ott, nem tudtam többet, összeszorult a torkom, pedig meg akartam mutatni Dorunak, hogy milyen szép épület volt, mert ő műépítész, és fel tudta volna értékelni. De nem vittem el oda soha. Mindenből kiforgattak. A nagybátyám szeszgyárát is államosították. Elmentünk a gyerekekkel, megmutattam nekik. Majd elájultak, a szeszgyár ma is létezik. Nem lehetett visszaigényelni, mert nem a nagybátyám nevén, hanem a felesége apjának a nevén volt.

Nem tudtam, hol vannak, élnek-e, mi van az unokatestvéreimmel, és egyszer hazajött Andris, még Vîlceán laktunk, hogy „Na – azt mondja –, most hozok neked egy olyan hírt, hogy jobban fogsz örülni, mint nekem!” „Mi történt?” Tapogatózott, rájött, hogy Leitner, az unokatestvérem nagybátyja Bukarestben él. Elment hozzá, és megkérdezte, hogy nem tud-e a két unokatestvéremről, a tasnádi nagybátyámnak a két lányáról. „Hogyne tudnék! Az egyik Angliában, a másik Amerikában él.” És megadta a címüket. Én olyan boldog voltam, hogy boldogságomban elsírtam magamat. Mint utólag megtudtam, ők gyárban dolgoztak [a holokauszt alatt]. Azoknak, akik gyárban dolgoztak, sokkal jobb dolguk volt. Fedél alatt voltak, nem fáztak. És mondjuk, nem éheztek annyira. Miután felszabadultak, egy svéd csapat, Svédországból karolta fel őket, és a rabokat elvitték Svédországba. Azt mondták nekik, hogy „Amíg éltek, itt maradhattok”. Hogy aztán hol ismerkedett meg az Ági az angol, Évi pedig az amerikai férjével…? Talán ott, Svédországban, de azt sohase tudtam meg. Elrendeztük a férjem unokabátyjával, Herschdörfer Gyurival, hogy kimentünk még a Ceauşescu időben Németországba. Az 1980-as évek elején. Milyen cirkusz volt, amíg elengedtek, a Ceauşescu időben! Nagyon nagy cirkusszal kaptuk meg a papírokat. Meghívót kellett felmutassunk és iratokat, hogy eltartanak, hogy visszajövünk, rengeteg papírra volt szükség [lásd: Románia – utazás]. Azt Andris intézte. Csak mindig bosszankodva jött onnan el. Emlékszem, hogy egy milicista el is jött…, olyan gúnyosan, hogy „Miért akartok? Kint akartok maradni?” De úgy letegezett, olyan… így beszélt velem. Akarunk „seftelni”? Mondom, dehogy akarok, akarok a rokonaimmal találkozni. Vagy a férjemnek van valami elképzelése, munkahelyet keres? „Dehogy keres, garantálom magának, hogy visszajövünk.” „Azt sose lehet tudni.” Nagyon csúnyán beszélt velem. Aztán volt még egy, amelyik jött, az már civilizáltabb volt, csak arra kért, hogy az emberek sokat beszélnek, vigyázzunk, hogy mit mondunk. Ott. A minisztériumig jutottak a papírok, és így megkaptuk a papírokat. Különben nem hiszem, hogy kiengedtek volna. Nem hiszem. A rokonság Németországból pénzt küldött vonatjegyre Bukarestig, s onnan mentünk Frankfurtig. Ott lakott a Gyuri, remélem, még most is él.

Három hónapig voltunk ott, és ami érdekes volt, hogy elmentünk repülővel Kelet-Németországig, ott le kellett szállni, és onnan aztán mentünk vonattal Frankfurtig, mert a rokonok Frankfurtban voltak. Felszálltunk ott a vonatra. És hát olyan levegő volt ott, mint nálunk a vonaton, és megérkeztünk a határhoz, a nyugatnémet határhoz, és akkor jött a nagy nyüzsgés, egy csomó ember bejött seprűvel, ronggyal, ezzel, azzal. A vécében eddig nem volt víz, nem volt vécépapír, mindent kitakarítottak, fertőtlenítettek Nyugat-Németországban. Ez volt a nagy különbség. És a házak, milyen különbség volt Kelet-Németország és Nyugat-Németország között!

Az unokatestvéremmel, az Ágival találkoztam, odajött Frankfurtba, és együtt töltöttünk két hetet. Megbeszéltük előzőleg, hogy megyünk Németországba, egyetlen alkalom volt, hogy találkozzak velük. Mikor vártuk a repülőt: vajon meg fogom-e Ágit ismerni? Rég nem láttam… De megismertük egymást. Nagyon megható volt. Áginak a férje zsidó volt, Levinek hívták [a családneve volt Levi]. Ezzel szemben a lánya egy keresztényhez ment, és a fia egy keresztény nőt vett el. Ők már asszimilálódtak. Nem hiszem, hogy tartották volna a hagyományokat. Ők se voltak vallásosak. Az Évinek, a kisebbiknek a férjét Friedmann-nak hívták. Tehát az zsidó. Nekik három lányuk volt, egyiket sem ismertem. A legnagyobb Oxfordban tanult. Évivel nem találkoztam soha. Ennyi maradt meg a rokonságból, de az izraeli Bátyussal tartottam a kapcsolatot, az édesanyám emlékére, és írogattunk. Ő is írt, én is írtam. Soha nem panaszkodtam neki.

Különben mikor én Németországban voltam, egy hónapig nem engedtek el [onnan a rokonok]. Aki jött, volt osztálytársaim, ismerősök, volt ismerősök [Nagy]Váradról, mindegyik nyomott a markomba márkát. És egy adott pillanatban bementem a szobába, és elkezdtem bőgni, hogy én nem vagyok koldus. Én soha nem panaszkodtam, hogy ez kell… mert általában az itteniek, akiknek volt vagy rokonuk, vagy ismerősük külföldön, sírtak. Hogy ezt nem lehet kapni, azt nem lehet kapni, amazt… Én soha semmit nem mondtam. Hogy küldjetek ezt, vagy küldjetek azt. De úgy látszik, hogy ezek a németek tudták ezt, vagy a Németországba kiment sorstársak, s mindenki nyomott nekem pénzt. Hát mi vagyok én!? Koldus!?

Izraelben soha nem voltam. A férjem viszont járt ott. Ők minden évben megrendezték az érettségi találkozót, mert ott, Izraelben nagyon sok [nagy]váradi van…, volt. Csak először tartották [Nagy]Váradon, egyetlen egyszer a háború után. Nagyon kevesen jöttek, akik külföldön voltak, mert féltek a románoktól és az oroszoktól. És azután minden évben Izraelben rendezték meg. Én a Zsidó Líceum esti tagozatán jártam, és ott érettségiztem le, tehát nekem is járt volna az útiköltség, de mire rájöttek erre, a férjem meghalt, és én egyedül nem mentem. Nem nézték meg, hogy volt egy női részleg is, és csak a férfiakat hívták meg. A férjemnek küldtek meghívót, küldtek pénzt, és ott teljes ellátást adtak, mert nekünk itt nem volt szabad valutát tartani. A román állam részéről soha nem gördítettek akadályt, mert ha pénzt küldtek és meghívót, akkor kötelesek voltak elengedni. Andris meglátogatta az aradi nagybátyámat, aki kiment Izraelbe. A lányának volt a legszebb háza, pedig sok szép házat látott, ahol járt. Olyan „szegény” ember lett. Arra soha nem volt pénzünk, hogy én is menjek, pedig tettem elég világos célzást a nagybátyámnak, hogy én is mennék, hogy meglátogassam őket. Nem annyira Izraelre voltam kíváncsi, hanem Mártára, az unokatestvéremre és a nagynénémre. Erre az volt a válasz, hogy neki nincs pénze… Neki erre [az útiköltségre] nincs pénze, ezzel szemben, ha megyek Izraelbe, ott lakhatok, és kapok ennivalót. Egy tipikus zsidó volt az én nagybátyám, aki csak saját magát szerette és a szűk családi körét, nem pedig a húgának a lányát. Utólag kiderült, hogy a földeket itt, Romániában darabokban adta el, hogy ne legyen feltűnő: „Anni, alá kéne ezt írjad! Anni, alá kéne azt írjad!” Mert én is pont olyan örökös voltam édesanyám után, mint a nagybátyám, és ő tudta ezt. Én aláírtam, azt se kérdeztem, hogy mit, mert én hülye voltam, én bíztam az emberekben. És ott volt az én aláírásom és az övé az adásvételi szerződésben. Soha abból egy lejt a nagybátyám nem adott nekem. Soha semmit nem adott, és kiküldte a pénzt. Kiküldte, de nem tudom, hogyan. Pedig ez a nagybátyám, anyámnak az öccse nagyon vallásos volt, minden reggel a tálesszel imádkozott. Borzasztó vallásos volt. Bigott volt. Minden reggel elmondta az imádságát, s járt templomba. De az anyai nagyanyám rossz természetét örökölte. Ott halt meg a Bátyus, Izraelben. A másik két nagybátyám nagyon rendes volt.

1994-ben, augusztusban lesz tíz éve [2004-ben], hogy meghalt Andris. Elment Magyarországra, és ott halt meg. Volt ott egy kisebb érettségi összejövetel Budapesten, a barátok, még akik éltek, Izraelből is ott voltak. Akkor volt hetvenkét éves. Én elrendeztem itt, hogy a repülőre ott felteszik, és itt a Vöröskereszt, a SMURD [sürgősségi] kijön és elhozza, de azt mondta a háziorvosom, hogy hagyjam el, jó, hogy ott történt, mert meggyógyítják. Nem gyógyították meg. Borzasztó meleg volt azon a nyáron, negyven fok volt Magyarországon, és nem engedélyezték a holttestet hazahozni. Elhamvasztották, és arra is külön engedély kellett, hogy a lányom hazahozza a buszon az urnát. Nem volt semmiféle szertartás, sokan azt kérdezték, hogy miért nem temettem el. Nem temettem el. Itt van. Ha haza tudtuk volna hozni a koporsót, akkor zsidó vallás szerint, a zsidó temetőbe temettük volna el, hiszen hitközségi tag volt [lásd: temetés]. Még, azt hiszem, a hitközség is megérdeklődte, hogy nem akarom-e eltemetni? Nem akartam. Itt van velem… A halála borzasztóan megrázott, és rá egy fél évre rosszul lettem, és bevittek a kórházba. Ott voltam két hétig. Szegény lányom minden délután lejött hozzám. Aztán ürült egy lakás, itt a szomszédjának a lakása, szegény, nem is merte nekem megmondani, hogy megint költözés előtt állok. „Anyu, te nem kell csináljál semmit, csak jössz Ancával és Picuval [az unokákkal].” Így jöttem ide. Nem tetszett, hogy a hatodik emeletre jöttem, de nem mondtam semmit. Megszoktam.

A gyerekeknek nem meséltem a zsidó hagyományokról. Ez nem volt beszédtéma. Doru, a vejem kérdezett. Egy karácsony este – azt mindig megtartjuk – mondja Doru, hogy őneki voltak ilyen elképzelései a zsidókkal kapcsolatban, hogy nagyon… hogy mondta? Hogy descurcăreţek [talpraesettek], szóval, hogy… szóval, hogy minden, minden… minden helyzetben feltalálják magukat. És nagyon profik. És nagyon szeretnek, úgy mindent… saját maguknak. Szóval, neki volt egy elképzelése, ugye. És, hogy mi miért nem vagyunk, legalább egy volna a családban, aki… aki… mind azon törekszik, hogy többet és többet és többet. Hát, mert… mert megelégszünk avval, ami van… és nem vágyunk többre. És ha vágyunk, és nem tudjunk elérni, jobb? Hogy legalább valamelyiknek a családban lenne egy ilyen zsidó esze, mondja Doru, aki mindenhol talpra esik, mert a zsidók… úgy tartják, hogy a zsidók nagyon talpraesettek, és szeretik a másikat becsapni, nálunk mindnyájan olyan mulyák vagyunk. Na. Nincs bennünk zsidó vér, nincs. De ezzel szemben – ezt nem mondtam neki – a nagyapám, ha élt volna, ezt a házasságot nem lehetett volna megkötni. Ő nem egyezett volna bele. De soha egy vita vagy nézeteltérés ezen a témán nem létezett… És Andriska, az unokám már harminc éves, tehát ők harmincegy éve élnek együtt. Amikor a férjem élt, akkor is megvolt a karácsonyfa és az ajándékozás. Még otthon is megtartottuk, ha nagyapámék nem voltak bent [Nagyváradon]. Ez egy nagyon szép ünnep szerintem, meghitt, családi ünnep.

Az unokáim nincsenek megkeresztelve. Énnekem nincs beleszólásom. De a lányom, ő nagyobb zsidó, mint én… a Dávid-csillag ott van a nyakában, pedig meg van keresztelve. Én megkereszteltem, amikor hét éves volt. Katolikus vallású, mert a barátnőm katolikus volt. Kamillát nagyon szerettem, és ő nagyon szerette a lányomat. [Nagy]Váradon a Szent Lászó templomban lett megkeresztelve. Hogy ne menjen keresztül azon, amin én. Andris azt mondta, hogy azt csinálok, amit akarok, a pap bácsi azt mondta – mert volt egy ilyen előzetes megbeszélés –, hogy hozzam el az apját is. S azt mondtam, hogy én azt nem hiszem, hogy el tudom hozni. Nem is ment el. Nekem teljesen mindegy volt, milyen vallású lesz, csak ne legyen zsidó. És most ő zsidónak vallja magát. A lányom vallási szokásokat nem tart, nagyünnepekkor sem megy istentiszteletre. De amikor meg voltunk híva a húsvéti ünnepélykor [Szédervacsorára a marosvásárhelyi hitközséghez. – A szerk.], én akkor nagyon nagy beteg voltam, és nem tudtam elmenni, ő elment az unokámmal. Nagyjából a szédereste az, amikor elmegy a hitközséghez. Meg minden hónapban elmegy gyógyszerért. Ezt a gyógyszerellátást a skótok fizetik [Gáspár Anna a Targu Mures Trust nevű glasgow-i zsidó szervezetre utal itt, amely anyagilag támogatja a marosvásárhelyi zsidóság orvosi ellátását. – A szerk.], kapok a körzeti orvostól három fajtát, a drágábbakat, mert eddig kaptam ingyért, de most már nem, van, amit kapok ötven százalékkal, egyet kapok kilencven százalékkal, és a három olcsóbbat kapom a hitközségtől. Borzasztóan meg voltam hatva, mikor jöttek, és felajánlották ezt, hogy szükségem van-e a gyógyszerre. Hát hogy a csudába ne, hat-hétféle gyógyszert veszek naponta. Ez is sokat számít. A skótok, amikor itt vannak, megkérdezik tőlem, hogy fogadom-e őket. S akkor eljönnek. Mondom, csak egyetlenegy kérésem van, hogy ne üljenek sokáig. Már három csapat volt nálam.

Úgy öt-hat éve kapok kárpótlást a német államtól minden három hónapban. Nem tudom pontosan, hogy mennyit, eleinte márkában kaptam, most pedig euróban. Minden évben, decemberben vagy januárban kell küldeni egy közjegyzői meghatalmazást, hogy élek, és abban a pillanatban, ahogy nem élek [ez megszűnik]…, ezt nem öröklik a gyerekek. Az az igazság, hogy ezzel segítem őket. Abból vettem Andriskának a komputert, az elsőt is, a másodikat is, és most például bevezettük nekik a gázt, a központi fűtést. Nagyon kapálóznak ellene, de elfogadják. Legalább annyit, hogy életemben lássam, hogy az én szenvedéseimből valami hasznuk van. Az Andris főmérnöki nyugdíjának én a felét kapom. A román állam is ad nekem mint volt deportáltnak háromszázezer [régi] lejt havonta. A nyugdíjból meg a deportálási segélyből nem tudnám fenntartani a lakást. Ha nem kapnám a német államtól a támogatást, éhen halnék… Én nem szeretek kapni, mert akkor adósnak érzem magamat. Ha a gyerekek egy virágot hoznak, én boldog vagyok. De ha megkérem a lányomat, hogy nem érzem jól magamat, és hozza a kenyeret, én a kilencezer-ötszázat [a kenyér árát] odaadom neki. Nem engedem, egyelőre nem engedem, hogy eltartsanak.

Nekem van egy fix programom. Ezen mindenki röhög, aki már ismer engem. Reggel nem kelek fel korán. Először is, nincs miért. Másodszor is, borzasztó rossz alvó vagyok. Ha én alszom négy órát egy éjszaka, akkor azt mondom, hogy jaj, de sokat aludtam. Hét-nyolc óra körül, de inkább nyolckor felébredek, ha azt látom, hogy fél nyolc, akkor még egy fél órát maradok az ágyban. Majd felkelek, bevonulok a fürdőszobába. Azt nem állom, ha valaki hálóruhában vagy pizsamában ügyködik. Felöltözöm, kimegyek a konyhába, felteszem a teavizet, bejövök a szobába, kiteszem az ágyneműt szellőzni, mindent becsukok, megfőzöm a teámat, és egy szelet kenyérrel megeszem. Üresen. Nekem más nem kell hozzá. Egy szelet üres kenyér, ennyi a reggelim. Régebb ennyit sem reggeliztem, csak egy kávét, de most már nem. Én már este addig úgysem alszom el, amíg el nem határoztam, hogy mit főzök. Nem egy napra főzök, hanem a levest néha három-négy napra, mert borzasztó leveses vagyok. Megfőzöm, mondjuk, hétfőn. Hétfőn nem megyek sehová, mert jön az asszony, szintén a hitközségtől. Tizenegyre kész az ebéd, és úgy tizenkettőkor megebédelek, ő elmegy, én meg bevonulok a fürdőszobába, és megfürdök. És Mari[ból] nagysága lesz, mert addig Mari vagyok, amíg kint vagyok a konyhában. Leülök a szobában, tévézek és kötök. Nekem mindig kell valami kötnivalóm legyen, mert ha nem, akkor visítok, nem tudok így ülni, nem fekszem le délután soha. Öt órakor megeszem az almámat egy szelet kenyérrel, ez az uzsonnám, és hét órakor vacsorázom. Akkor leülök, de villanynál már nem kézimunkázok, télen igen, mert azért nem fogok már négykor csak tévét nézni. Azért jó a magyar tévé, mert amellett lehet jól dolgozni. Úgy tizenegy óra körül lefekszem. Ez hétfő.

Kedden ugyanaz a mese, reggel meglocsolom a virágaimat, mert másodnaponként locsolom a virágokat, beágyazok, s ez körülbelül eltart, amíg egy kicsit rendet rakok, mert nem szeretem, ha rendetlenség van. S akkor kimegyek. Ha egy doboz gyufáért, ha egy kenyérért, én megyek. Méghozzá a [Poklos] patak partján megyek, ott vannak padok. [A tömbházlakás majdnem a patak partján van. – A szerk.] Elfáradok, leülök. Bevásárolok, máma egy kiló krumplit – „Csak egy kilót? [kérdi az eladó] – Hát, mondom, akkor veszek két kilót, de maga kell hazahozza nekem.” Egyszer krumplit, egyszer zöldséget, egyszer tojást, szóval minden másodnapra van valami előirányozott vásárlás. Mert egyszer bemószeroltak a lányomnak, hogy „Anyukád jött haza két szákossal [szatyorral]”. Hát, mondom, te jó lélek, te hogy képzeled, hogy én cipelek? Egyikben volt a kenyér, a másikban a zöldség. Hogy egyensúlyban legyek, úgy vittem. Nem cipelek, mert rólam van szó. Mikor jó idő van, vannak ilyen pad-ismerőseim, akikről azt sem tudom, hogy hívják őket, összeröffenünk, négy-öt olyan „fiatal” nő, mint én, és megtárgyaljuk a világ sorát. És úgy tizenegy óra körül hazajövök, melegítem az ebédet, akkor már nem fürdök, minden másnap fürdök. Mert fürödnék én minden nap, mert az a legszebb pillanat az életemből, mikor bemehetek a jó meleg vízbe. Nagyon száraz a bőröm, így is be kell kenjem, mert nagyon viszket. Vagy nem fürdök, vagy vakarózom. Na és jópofa a szomszédasszonyom, ahogy hallja, hogy többet zubog a víz, megengedi ő is. Így ő nem kell kiengedje – én tíz percig, húsz percig engedem, máma például egy fél órát hagytam folyni, és nem jött a meleg víz! Nem jön fel a hatodikra. Szóltunk az irodában, és azt mondják, hogy menjek a lakókhoz mondani, hogy fürödjenek gyakrabban. Hát hogy menjek? Szóval ez a programom.

És szerdán megint kezdem előlről. Kenyeret veszek, azt minden másodnap veszek, egy fél krumplis kenyeret az Elditől és valami gyümölcsöt, az almát még nem hagytam el, mert az eper még túl drága nekem. Ezzel szemben, ami nagyon nehéz nekem, a szombat, vasárnap. A gyerekek csináltak maguknak egy kis ilyen hétvégi házat. Nagyon édesen néz ki, azt mondja a lyányom, ott pihennek azzal, hogy krumplit tesznek, hagymát tesznek, szóval van egy kis kertjük, és felszabadulnak… gyönyörű vidék, Ratosnyán. Akármerre néz az ember, csak hegyeket lát, és jó a levegő. Van a szomszédban egy hülye kakas, azt nagyon szeretem hallgatni, reggeltől estig kukorékol. Nem csak reggel, egész nap kukorékol. Kutyaugatás – mint faluhelyen. Kivittek a születésnapomra engem is. Nagyon élveztem. Csak a baj az, hogy én nem tudok ott maradni két napig. Ők meg mennek többnyire péntek délután, és ott maradnak szombat, vasárnapra. Tehát akkor be kell jöjjön Doru, hogy engem kivigyen, ezt nem kívánhatom tőle. De akkor csak egy napra mentek ki, mert én voltam velük. Másnap jött a doktorom. Minden hónapban egyszer jön hozzám házhoz a háziorvosom. Én nem szabad oda menjek, mert ott köhögős emberek vannak. És azt mondja: „Ceva nu-mi place la dumneavoastra, ceva nu e in regula” (román, Valami nem tetszik nekem magánál, valami nincs rendben). És mondtam, hogy kimentem. Hát ő nem mondja azt, hogy ne menjek, csak ritkábban. Ez is egy stressz. Minden egy stressz. Így szombat, vasárnap itt vagyok egyedül, jó, hogy minden nap telefonál, mert nem probléma most a telefonálás a mobiltelefonnal, de itt vagyok egyedül. Nehéz, mert én tudom, hogy a lyányom mikor jön, délelőtt telefonál az irodából, szóval megvan a kapcsolat. De akkor csak egyszer egy nap telefonál. S a gyerekek is kimennek, és mindig az ötlik az eszembe, hogyha pont akkor leszek rosszul, mi történik. Ezzel a telefonommal nem tudok beszélni velük Ratosnyára. „Anyu, veszünk neked egy mobiltelefont.” Nekem ne vegyetek, mert nem kell. Nem kell mobiltelefon. Ezzel szemben megadtam az ő számukat a szomszédasszonynak. Remélem, hogy annyi erőm lesz, hogy odáig elmenjek. Szóval az a hétnek a legnehezebb napja. És azért szokott a lágertestvérem, a brassói, az Edit mindig vagy szombaton, vagy vasárnap felhívni. Hogy ne érezzem, hogy olyan egyedül vagyok. Nem vagyok jól [jóban] egy szomszéddal sem, mert nekem nem kell, hogy hordja a pletykát innen, onnan, amonnan, nekem erre nincs szükségem.

A legutóbbi népszámláláson a következőképpen töltöttem ki a kérdőívet: Nationalitatea: evreu, Religie: mosaica (román, zsidó nemzetiségű, zsidó felekezetű). Gratulált is nekem a nőszemély, egy tanárnő, mert nagyon sokan letagadják a vallásukat. Egy magyar nő volt, és azóta is, ha találkozom vele az utcán, mindig megölel, és azt mondja, „Még beszélgetnék a nénivel”. És általában mindenütt ezt kapom, és ez nekem jól esik, hogy mindenki megszeret, akivel beszélgetek, megismerkedek. De én már új barátságot nem tudok kötni, és nem járok sehová sem. A gyerekekhez is nagyon ritkán megyek, pedig csak lemegyek a lifttel. Ők a karácsonyt, a húsvétot megtartják keresztény szertartás szerint. Ilyenkor a gyerekek is itt vannak, és persze én is meg voltam híva mindig karácsony estére. Idén rosszul lettem, pedig nem csináltam semmit, de maga a stressz, az nekem nem való.

Én nem vagyok büszke arra, hogy zsidó vagyok, mert sokat szenvedtem emiatt. És a szenvedés erősebb, mint a büszkeség. A zsidó a kiválasztott nép, mert állandóan szenvedett. Az ókortól kezdve, mostanáig mind szenvedtek… És még most is van antiszemitizmus. Nem tudom, miért. Mi az oka? Mitől különbözünk mi másoktól? Mások a hagyományok. De miért kell azt a népet üldözni? Miért? És akkor az albánok miért verekednek a szerbekkel? Miért? Mert az egyik albán, és a másik szerb? Szerintem csak ember van, és nem román, magyar, zsidó, szerb, és mit tudom én, kicsoda. Jó lenne embert látni a másikban, nem a vallását és nem a szokásait. Tiszteld az ő szokásait, amiben felnőtt, amit gyakorolni akar. Tiszteld benne, ahogy ő kéne tisztelje a te szokásaidat.

Judita Jovanovic
Belgrade
Serbia
Interviewer: Rachel Chanin

My parents were Jews who lived in Subotica before the war, but they didn’t meet until afterwards, when both returned to Subotica to find that many of their relatives and friends had been killed.

Family background
During the War 
After the War

Family background

My maternal grandfather, Martin Rozenfeld, was born in Janoshalma, Hungary. He was deported from Backa Topola and was probably killed in Auschwitz. He had six brothers and one sister. His sister married a man named Goldner whose family had a factory in Serbia that made cooling equipment—refrigerators, freezers, et cetera. They had an ad in the first issue of the Politika newspaper advertising their equipment.

Grandfather Martin had a hardware store in the center of Subotica with two of his brothers, Ignac and Sandor. The store was successful and the family was quite well off. Ignac, the youngest brother, was the only one in the hardware business who finished university. I don’t know what he studied. Sandor changed his last name to Barzel, which means “metal” in Hebrew or Yiddish. He died in the 1960s in Subotica.

My grandmother, Aranka Rozenfeld (nee Span), was born in Szikszo, Hungary in 1892, and died in Belgrade on March 7, 1981. She had six sisters and one brother. Her brother Andor moved to Mexico before the war. When he left for Mexico, his parents, Adolf and Laura Span, sat shiva (mourned) for him and never mentioned his name again, because his wife, Kato, was not Jewish; perhaps there was another reason as well.

One sister, Elizabeta, married my grandfather’s brother, Ignac Rozenfeld. Elizabeta and Ignac travelled a lot. Before the war broke out, they were thinking about moving to Mexico. They deliberated too long and then were unable to leave. Ignac survived the war itself  but died in 1945 from a war-related condition. After the war, Elizabeta took their three children to France as soon as she got passports, and then to Mexico, where they settled.

Another sister, Ica, went to Palestine before World War Two and survived the war there. She came back to Belgrade after the war and married Aca Stajn. The two of them returned to Israel, where they lived the rest of their lives. They had no children, but Ica acted as a mother to Vera, my mother’s sister, and her children.

Before World War Two, my grandmother’s third sister, Alice, moved to Mexico, where she met and married a Hungarian Jew. In 1945, they left Mexico for political reasons and returned to Budapest. In 1956, her husband was arrested in Hungary for political reasons. After this he became the general director of a large pharmaceutical company and then the Hungarian General Council in Bonn. They had two sons, Misi and Petar, who live in Budapest and the U.S., respectively.

Marika and Ancsa were two of my grandmother’s sisters that I heard about for the first time from my cousins from Mexico.
Grandmother was a housewife with great talent in the kitchen. She wrote several cookbooks, including the Jewish Women’s Cookbook, in Hungarian. One of her kosher specialities was a special parve (non-milk, non-meat) bechamel sauce that was made from soup and flour and could be used with fleischig (meat) meals.

The family was formally observant of the Jewish religious practices. A typical Neolog (Conservative) family, they kept kosher at home and observed the holidays. I believe that the Rozenfeld family was considerably more observant than my paternal grandparents, the Biros.

Mother had her first introduction to the non-kosher world in the late 1930s, during a business trip with her father to Kragujevac. Grandfather took my mother to a local restaurant where she was introduced to rolovana djigerica, grilled pig livers wrapped in bacon. Of course, she was instructed not to mention the discovery of this culinary delight to anyone back home.

My mother Eva Biro (nee Rozenfeld) was born in Subotica in 1923. She had a sister, Vera, who was born in 1931 in Subotica. A brother, Imre Rozenfeld, was born in Subotica in 1926. My mother spent much of her childhood outside her hometown. As was the custom among the well-to-do in Subotica, Martin and Aranka sent their daughter to finishing school in Switzerland. There she learned French and German, among other things. She left this school without finishing and returned to Subotica. For a while she worked as an accountant at her father’s hardware store. In 1939 she went to London to attend a business secretary course with another Jewish girl from Subotica. When the Germans invaded Poland, my grandfather insisted that my mother return to Subotica. Meanwhile, her friend’s family told their daughter to stay put. They joined her in London.

My grandfather, Imre, was born in Kisber, Hungary, in 1885. He changed his name from Mirko Bohem to Imre Biro in order to ease his assimilation into the local life. My grandmother Ilona Biro (nee Mendelssohn) was born in Budapest in 1891. My father, Zoltan Biro, was born in Budapest on March 30, 1912, and died in Belgrade on April 2, 1998. His father worked for the Yugoslav railroad and was stationed in Vinkovci, Yugoslavia at the time of Zoltan’s birth. My grandmother did not want to give birth alone in this town where she didn’t know many people, so she returned to Budapest, where her family lived. She gave birth in her parents’ apartment in Budapest and remained there for a brief time before returning with her newborn son to Yugoslavia.

My father spent most of his childhood moving around, because of his father’s job with the railway. When he was born they lived in Vinkovci. After that, from 1914 to 1918, they lived in Subotica. There, they lived close to the train tracks. My father liked to watch the trains go by. One day, at the end of World War One, his curiosity got the better of him and he wandered off to watch the trains for longer than usual. He was mesmerized by the Moroccan soldiers returning from Thessalonica through Subotica. He spent the day watching these dark, strange-looking soldiers passing through his town, and he lost track of the time. When he returned home at 7 pm, his parents were distraught. Once they saw that he was safe, Grandfather gave him the worst beating the child was ever to receive.

When my father finished primary school, they moved from Subotica to Mostar. He completed high school in Mostar and then enrolled in law school at the University of Zagreb, where he lived in the student dormitory. I don’t know whether this was a Jewish dormitory. If there was a Jewish dormitory in Zagreb at the time, he certainly would have lived there; if not, he lived in the regular dormitory.

He shared a room with a Jew named Tibor Szekely. Tibor was a fascinating character who happened to look like a short version of Lenin. He finished law school but never practiced as a lawyer. Instead he became a professional traveler and anthropologist. He wrote many books, many of them travelogues, and knew many languages. In his later years he became the director of a museum in Subotica. He died in the 1980s in Subotica.

My father finished his first year at the University of Zagreb and then transferred to the University of Belgrade, because his father had planned to retire and to move to Belgrade that year. However, Grandfather's retirement was pushed back one year, so Father spent his second university year in the King Alexandar dormitory in Belgrade on Revolution Boulevard. The next year his parents were in Belgrade and he lived with them in their apartment on Charlie Chaplin Street. During his studies, my father was an active member of the leftist students’ organization, but I do not know whether he was a member of the Communist Party before the war.

He finished his law degree in Belgrade and then served in the Yugoslav Army from 1934 to 1935. His service included completing an officers’ training course. After leaving the Army he began his apprenticeship with a Belgrade law firm.

During the War

Father was mobilized in 1941, shortly before the Germans invaded, and soon after he was taken prisoner in Pristina. He escaped from the camp in April of 1941 and fled to Belgrade. He returned to his parents’ apartment but found it empty and blocked off. When the Jews in Belgrade had been forced to register at Tasmajdan Park, my grandparents had escaped to Subotica, where they remained until they were deported in 1944.

When my father saw that his family was no longer in Belgrade, he hoped that they had escaped, and went to look for them in Subotica, where he stayed with them until 1943. During this time he worked as a brush maker at a workshop.

In the summer of 1943 he was taken to a forced labor camp in Prigrevica near Sombor, and subsequently to Bor to work in a train station. In Bor he was with Jewish prisoners from all over Vojvodina.

In September 1944, the Germans left the camp and the prisoners began escaping. Father fled to Zajecar with friends from the camp. They spent a month in the forest until the partisans came, then accompanied the partisans back to Belgrade, entering the city on October 22. He left Belgrade with the partisans and continued on northwards to Subotica. There he found that most of the family and many friends had been killed. His parents had been deported in 1944. It is known that Ilona was killed in Auschwitz. It is assumed that Imre was also killed there, but no records concerning his death have been found.

My mother was deported to a labor camp near Vienna with her sister, Vera, her mother, Aranka, and Aranka’s sister, Elizabeta and her three sons, Ivan, Pavle and Peter. After liberation they all returned to Subotica.

At the beginning of 1942, my uncle Imre Rozenfeld was in high school in Novi Sad. On January 20, the day before the raid on the city, a Hungarian army officer from Subotica recognized him as Martin Rozenfeld’s son and ordered him to leave Novi Sad and return to Subotica, thereby sparing him from what was to happen the next day (editor’s note: the Hungarian Army carried out a pogrom against Jews and Serbs).  But two years later Imre Rozenfeld was executed in Budapest for his activities in the resistance movement. Grandfather Martin did not survive the war either.

After the war, my grandmother Aranka Rozenfeld continued to live in Subotica. However, her life was not the same and she had trouble adapting to her new conditions. Prior to the war she had been quite rich and lived a very comfortable life, and she could not accept the poverty the end of the war thrust upon her.

After the War

In the 1960s, she went to Budapest and quarreled with the Hungarian authorities until they granted her a Hungarian pension. She believed that she had a right to this paltry sum because her son had been killed as a Hungarian resistance fighter. The pension was so small it hardly seemed worth the effort. She traveled as much as she could, and frequently returned from trips weak and ill. She spent much of these journeys arguing with people she met, and was even known to go on a hunger strike from time to time. At home she practiced yoga and worked on her books.

Vera did not get along with her mother, which was probably the motivation for her abrupt marriage, at the age of seventeen, to Istvan Pirnicir and their subsequent aliya (emigration to Israel) in 1948. In Israel they changed their last name to Or and had three children: Ruben in 1948, Gabi in 1956, and Daniella in 1967. The family still lives in Israel.

As I mentioned earlier, Elizabeta left Yugoslavia with her three sons after the war and settled in Mexico. Her husband, Ignac Rozenfeld, survived the war but died of a war-related illness immediately afterwards.

My parents married in Subotica in 1944 before moving to Belgrade. In Subotica my father worked for a military court in 1944 and 1945. In Belgrade, he worked as a lawyer and then held the position of judge on the Economic Supreme Court of Belgrade. After retiring he worked as an international trade arbitrator.

Mother worked for the Ministry of Information. Her boss was Veljko Korac, Zarko Korac’s father. Her knowledge of many languages—Hungarian, Serbian, French, German, English—was extremely beneficial in this position. In the 1950s she left the ministry and opened her own photo news agency called Jugo Photo. This was the first photo news agency in Yugoslavia and was extremely well-known. In the late 1950s, it merged with Tanjug and became known as Photo Tanjug. My mother was the director of this agency until her retirement.

I was born in Belgrade on January 26, 1950. I have an elder sister, Jelena Blumenfeld, born in Belgrade on July, 4 1947. Her nickname, Murci, was given her by our maternal grandmother, Aranka Rozenfeld. It comes from the Hungarian word for grumpy and was said to suit Jelena’s mood and personality immediately after her birth. This name was used at home and in the Jewish community, but in all other places she was known as Jelena. I believe that their friends in the Jewish community did not know, and maybe still do not know, that Murci’s real name is Jelena.

Throughout our early childhood, Jelena and I spent a lot of time at our maternal grandmother Aranka’s house in Subotica. During these extended visits we would speak mostly Hungarian, and when we returned to Belgrade we would continue speaking Hungarian. So, before beginning school we spoke mostly Hungarian, and after that, almost none. This was an unsettling irony for our mother, Eva. Although it was her mother tongue, after the war she tried to limit the amount of Hungarian she spoke, in protest of the horrors that Hungarians had committed against the Jews. Her commitment was overcome by nature, and she and my father continued to speak Hungarian at home. She remained committed to the idea that her daughters should not speak Hungarian, and hearing us speak Hungarian after trips to our grandmother’s house frustrated her. It can be assumed that she was pleased when we began school and ceased speaking Hungarian. Today, I do not speak Hungarian, but I believe that if I were in a Hungarian-speaking environment for a few days, I would once again pick it up.

Jelena and I grew up aware of our Jewishness and had contact with the Jewish community, but our family was not observant of any of the Jewish practices. Our religious observance was limited to the Purim and Hanukkah social celebrations in the Jewish community, although we did have friends from the community. Our grandmother, Aranka, was more observant. While I do not remember spending any holidays with her, I'm sure that Grandmother observed them to some extent, including lighting candles and fasting on Yom Kippur.

I completed the university in Belgrade with a degree in pharmacology and currently work as a pharmacist in the Jewish community. I was married to Nebojsa Jovanovic, a journalist for the Tanjug news agency, who died of cancer in 1998. We have two children, Djordje and Jelena, who live with me and our golden retriever, Benjamin, in Belgrade. Djordje and Jelena are students at Belgrade University, and in their spare time, Djordje practices and performs with his rock band and Jelena gives aerobics classes.

My sister Murci currently lives with her husband, a Jew from Subotica, and their two children, Adam and Lily, in New York City, where her husband does research in a NYU laboratory.

Many members of my parents’ families were killed during the war. Some escaped by leaving Europe before the outset, some survived. Today, I have family in Yugoslavia, Europe, Israel, the U.S., Mexico and elsewhere.

Siima Shkop
Tallinn
Estonia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of the Interview: March 2006

I interviewed Sima Shkop at home. She is living in the house, constructed by the Artists’ Council in Estonia, next to the citadel wall around the Old City. Siima lives by herself after her husband died. Though, she is not quite alone. A big well-groomed cat is living with her. Numerous pictures on the wall are painted by Siima and her friends. Siima is a petite lady. It is hard for her to walk, so users walkers for that. Siima has a heavy Russian accent. She switches to Estonian when her Russian fails her. Nata Ring, the secretary of the Tallinn Jewish Community 1 came with me for the first meeting as she interpreted for us. Nata is from Tartu like Siima. In spite of living in Tallinn for about 70 years, Siima loves Tartu, her native town. She told me a lot about the Tartu of her childhood. Siima has a tough character and I felt it right away. She did not like the fact that I do not know Yiddish and reminded me of that often. I came with another person for the second time. Siima must have gotten used to me and was more affable. During my second visit she offered me to take a look at her illustrations of children’s books. I was rapt by what I saw and it instantly changed my impression on Siima. Only a person, having the perception of a child, could create such sunny, fairytale pictures. The characters of the fairytale drawn by her looked as if they were real, alive. When it was cold outside and I felt blue, I remembered her pictures and smiled.

I did not know anybody from my father’s family. Father, Jacob Shkop, came to Estonia from Poland, when he was adult. His family stayed there. All I know is that my paternal grandfather Moishe was a high-class tailor. In general, Father and his relatives were excellent dressmakers. They were very popular. I never met them. Besides, Father never told me much about his family. I even do not know the names of his relatives. Recently I found some old notes, where I found out that Father was born in 1883. I do not remember the place of his birth.

Mother’s family lived in the Estonian town of Tartu. My maternal grandfather, Shloime-Meer Rozenko, came to Estonia from Lithuania, when he was a callow youth. Grandfather served in the tsarist army 2. At that time the term of service was 25 years, so even if Grandfather was drafted into the army at the age of 17-18, he must have been over 40 when he was demobilized.

Grandpa was very handsome when he was young – a blond with bright blue eyes. He did not look like a Jew at all. I remember one interesting case, when I was about 13, one man came to Grandfather from Germany. I even do not know who he was to him, but he collected information about Grandpa. In Lithuania, which was Grandpa’s motherland, some of the people who had known him since childhood said that Grandpa was a foundling, fostered and raised by a Jewish family. I do not know whether that’s true.

Anyway, Grandpa identified himself as a Jew. He lived like a true Jew: he was religious, observed traditions, went to synagogue twice a week. During the holiday period, he went to the synagogue almost every day. Kashrut was observed in my family since childhood.

I did not know my grandmother Siima Rosenko, nee Kaplun. She died long before I was born. She had diabetes. She must have been born in Tartu as there was a tombstone in Tartu cemetery with an inscription in Hebrew. I never came across the surname Kaplun among Estonian Jews. There are a lot of people with the surname Kaplan though. Grandmother also has a grave in the old cemetery of Tartu. It is written Siima Rosenko in Russian [Cyrillic] on her tombstone.

Grandpa Shloime-Meer was also a tailor, specialized in dress coats, which required strong skills. Tail coats were in demand in Tartu because it was a university town and that type of dress was needed for all kinds of events and costume parties, arranged by the student societies. There were rich students, who ordered tail coats and poorer students could not afford that, but still needed them from time to time, so Grandpa made tail coats for rental. I remember there were two large wardrobes with tail coats of different sizes.

Since Tartu was a students’ town there were a lot of Estonian and Jewish students’ corporations, thus there were a lot of events and people hired tail coats from Grandfather. Besides, he was an honorable guest at all celebrations. Very often Grandpa came home drunk. He was a very interesting man. He was not of a tall height, had a nice voice and great sense of humor. All people loved him.

His tail coats were popular not only with students. When Carlis Urmanis 3 became the president of Latvia, he ordered tail coats from grandfather. Grandfather was invited to go to Riga several times to make the tail coats for him. I do not know when Ulmanis met Grandpa – perhaps he studied in Tartu. Grandfather made pretty good money, which was enough to provide for the family and pay tuition for education. Grandmother was a housewife.

Grandmother gave birth to five children, four daughters and a son. The eldest was Sarah, born in 1880, the second Dina, born in 1882. My mother Rosa, the third daughter, was born in 1884. Another daughter Luba – Jewish name Liebe – was born two years after Mother, and then, finally, the long-awaited son, German, came into the world. His Jewish name was Solomon.

All children were raised Jewish. Only Yiddish was spoken at home. Of course, the grandparents and their children also knew Estonian and German which was common in Estonia. Sabbath and all Jewish holidays were marked at home; kashrut was observed as it was holy.

The five children got good education. All studied at a lyceum. I am not sure if it was a Jewish lyceum. Recently there was an exhibition in Tartu on the subject of education in Estonia. My son went to see it. There was my mother’s certificate stating her transfer to the next grade. My son said she had straight excellent marks there. In general, my mom and her siblings were very gifted.

I do not know where my parents met. All I know is that they had a true Jewish wedding in Tartu with the rabbi and chuppah. Soon after the wedding, Father found a job in Sweden and left there with Mom. Father did not work there for a long time and decided to immigrate to America. He got in touch with his pals, who were living there, and they talked him out of it. At that time there was an unemployment crisis in America and his pals wrote that it would be hard for him to find a job there. Mother was pregnant and wanted to give birth in Tartu, so they decided to come back.

In 1909 my elder sister Rachel was born. She was called Rika in the family. When she was one year old, Father found a job in Warsaw, Poland. He was fluent in Polish and welcomed the chance to work there. They did not stay there for long. The house, where Father’s workshop was, burned down, and my parents came back to Tartu again. There were four people in the family now. In 1911 my sister Masha was born in Warsaw. She was named after our paternal grandfather, Moishe Shkop. They rented an apartment in Tartu and Father had his workshop there.

During World War I, Father was drafted into the army, and he was in the lines for four years. He was contused, when he was in Manchuria. Father had serious heart trouble when he came back to Tartu after war. He had a great workshop in Tartu and was a famous tailor there.

Mother was a housewife at that time and took care of children. When she got pregnant again, Father was sure that he would have a son. He was agog to see a son, but I was born in 1920. I was named after my maternal grandmother Sima. I do not know whether Father was disappointed that I was born, instead of a long-awaited son, but still he loved me very much and I loved him too. In spite of being busy, he paid attention to his children.

Yiddish was spoken at home, so I have known my mother tongue since childhood. Estonian was my other mother tongue, as my sisters and I played with Estonian children, who were living in our yard. It was natural for us to speak Estonian. Father was also fluent in Polish and Russian. His favorite writer was the Czech comedian writer Yaroslav Gashek. At home we had his book about a brave student Sweik. The book was in Yiddish and Father liked reading it to us. Father had a nice tenor voice. There was a Jewish drama theater in Tartu. There were no professional actors there, only talented amateur actors. The operetta ‘Silva’ was staged in the theater. I remember Mom and Dad often read in duet.

Father had another hobby – chess. There were some nooks in the theater where people could play chess. I remember Father took me to the café, where he bought me ice-cream and I was watching how he played chess. Father was good at chess and I also started understanding the game. In fact, Father liked taking me anywhere he could. When the first movie theaters opened up, he took me there.

Father loved reading and plied me with that since childhood. We had a very good library at home and Father also took me to the Jewish library in Tartu. We enjoyed getting together in the evening and read. Then we discussed the books and shared our opinion.

My parents were very sociable. Father had many friends. His best pals were those who were in the lines with him. My parents often went for a visit and we also received guests in our house. We kept the door open for people.

We sacredly followed Jewish traditions. Every Friday morning Mother cooked food for Sabbath. In the evening the whole family got together, Mother lit Sabbath candles, and we started dinner after having prayed. On Saturday morning Father always went to the synagogue. We marked Jewish holidays at home. We had separate Pascal dishes. Before Pesach there was a big cleaning in the house, chametz was taken out. Only after that Pascal dishes could be brought in. Of course, we obligatorily had matzah for the holiday. Father bought Pascal wine in the synagogue. We had two seders at Pesach: on the first and on the second evening of the holiday.

We marked other Jewish holidays as well. On Yom Kippur my parents and elder sister fasted. Purim was a double holiday for us as it was also Mother’s birthday. Mother baked hamantashen – triangular pies with poppy seeds and raisons. On Jewish holidays the whole family went to the synagogue. Father was on the first floor with other men. Mother, my elder sister and I were on the top floor. It was always very ceremonious. We wore our best outfits on those occasions. My parents also made contributions to charity, it was a matter of honor for every Jew. On holidays we visited our relatives and they came to see us.

That calm secular life was over in 1929. Father came back from the war with heart trouble, which finally killed him. Father was buried in the Jewish cemetery in Tartu according to the Jewish rite. Mother did not work while Father was alive, as he could provide for his family.

We had hard times when Father died. Mother was a widow with three children and she had to make money. She learned machine knitting. She was very gifted and had a fine taste. She started taking orders in the store. They gave her wool and she knitted jackets, which were sold in the stores. When she learned how to work very quickly she took orders in three stores.

Mother’s elder sister Sarah helped us a lot. She was married, but had no children. She treated us like her own kids. Sarah was a seamstress and her first husband was a tailor. First, they had a sewing workshop. Sarah was a great milliner. She had excellent taste. She was taught sewing by the best tailors in Saint Petersburg. Sarah was an amazingly kind woman. I have never seen a kinder person in my life. She helped everybody, not only us, and people loved her.

Sarah was the only of my mother’s sisters who stayed in Estonia. Her sister Dina, a blue-eyed blond, married an Estonian German man, who was from Tartu. His name was Milts. He taught geography at lyceum. Shortly after the wedding, Dina and her husband left for Germany and settled in Bremen. Her three daughters – Gertrude, Krista and Inge – are elder than me.

The third sister Luba married a Jew from Tartu, a tailor called Meer Marshak. His brother, also a tailor, rented the second floor in the house, where we rented the first floor. In general, the family was big and all were tailors. All of them, including Luba and Meer, left for England, Liverpool, in 1921. When I was a child, I knew Luba only from pictures. I met her when she came to the wedding of my sister Masha. Luba did not have children. When Father died she assisted us with money a lot. Gertrude, Dina’s elder daughter, said that she helped them as well when life was hard in Germany after the war.

Both of my sisters went to lyceum: Rika to the Russian one and Masha to the German one. Jews often had their children study in the German lyceum, for them to learn the language to enable them to continue their education. When Father was alive, the family could afford tuition. Having finished school, my elder sisters Rika and Rachel entered Tartu University, the economy department. Then Father died, so Rika had to find a job to pay for tuition.

She worked for the Jewish bank in Tartu to assist Mom with money and to get more experience. At that time Rika studied hard at the university library. She met her husband there. Dovid Soliternik lived in Israel. He was one of the first to settle there. His family came either from Romania or Bulgaria. He was a young disabled man. He had an artificial leg, he worked with dynamite and his leg was blown off as a result of a blast. He was not fit for the army, so he decided to enter Jerusalem University, finished it and became a tutor.

A Latvian Jewish school invited him to hold a lecture course for students in Daugavpilts. At that time he was a professor, an expert in oriental languages. Dovid found out that Tartu library had ancient Arabic manuscripts and he came here from Latvia to read them. So he met Luba there. It was love at first sight – a great love.

They got married in two months. The wedding was in Latvia, under a chuppah. Shortly after the wedding Dovid came back to Israel with Rika. I do not remember the name of that small town, where they settled. They built a house. Dovid worked as a teacher. In 1936 their first child was born. They named him Jacob after my father.

My second sister Masha got married right after finishing lyceum. Her future husband, Aisek Reisman, was her classmate for eight years. They got married right after having finished lyceum. When Mother wrote a letter to Aunt Luba that Masha was going to get married, Luba came from England. She organized a great wedding for Masha and Aisek. It was a truly Jewish wedding with a chuppah. I do not know why they had a wedding in Valga. I can’t recall.

After the wedding, Aisik entered Tartu University. He studied and worked. Masha did not study as there was no money for tuition. She tried to learn some profession, but did not succeed. She was very smart, but awkward. She found a job as a sales assistant in a large store. They lived separately from us, but Masha always found time for me and called on us often. My sisters were both friends and nannies for me. They took good care of me as they were much older.

When my sisters were married off and left the house, Mother could not afford the apartment we were renting, and we moved to Grandpa. When Sarah got married, he stayed alone. Mother was the homemaker. Our living was modest, but Mother always found money to celebrate Sabbath and mark all holidays Jewish traditionally. She observed kashrut. We had kosher dishes. I remember she cooked vegetable soup and gefilte fish – Grandfather’s favorite dish.

Mother took me to the Jewish kindergarten. The teacher was the wife of the director of the Jewish school in Tartu. She taught Ivrit, and I still remember it. All classes were taught in Ivrit and Mother wanted me to learn the language and to be among children. I went to study when Father was still alive. He was getting more and more unwell, and there was a lack of money. That is why I entered Jewish elementary school.

The teachers were good. By the way, some of them later taught at the Tallinn Jewish lyceum. Our teacher at the first grade was Vilenskaya, a very beautiful lady. She taught me how to read and write. She and her friends staged plays in German at the school theater in Tartu. Then she taught German at Tallinn school.

We had wonderful teachers. One of them, Levitin, seemed an old man to me. He taught us Ivrit and the Tannakh in Hebrew. Of course, he did not tell us all the things, he picked only the subjects that we would understand, and covered the most important things. He also commented – sharing what one rabbi said on a certain subject and what opposite opinion was expressed by another rabbi, and we tried to find out which opinion was correct. Then I understood he did not only teach the Tannakh, he wanted us to learn how to think, analyze and have our own opinion, even it differs from the common point of view.

He also told us interesting stories, which I still remember. My teachers also arranged extra-curriculum activities. There was a school theater, we staged plays, gave performances dedicated to the main Jewish holidays. There were a lot of spectators – kin, friends – and all praised them. A school choir also gave a performance as well as the students of the dancing and gymnastics studio. The concert program was always very comprehensive and it was interesting for both – spectators and participants. One of our teachers, Levin, came here from Poland. He knew a lot of nice Jewish songs and taught us those. I have very bright recollections from school times. I kept in touch with many of my classmates after I left school. I studied there only for three years.

When I finished the third grade, there were not enough students to form another class. Thus we had to go to different schools. There were eight girls in my class, and the four of them, including me, went to an Estonian school. It was an elite school and the tuition was high. The teachers were great. I think Aunt Sarah covered the tuition there to help Mother and me. The four of us understood that there was a need to speak fluent Estonian and have no accent. We were the first Jewish girls who were enrolled in that school.

Of course, we were fluent in Estonian as we were constantly communicating with Estonian children, but our grammar was poor. In summer, the four of us crammed Estonian grammar. After hard studies, we learned how to write literately. Then at school it turned out that our Estonian was better than that of other students – Estonian native speakers. The Estonian language teacher respected us for having good knowledge of Estonian grammar. We also had a good German teacher.

I cannot say that we, Jews, were treated in a wrong way, but there were all kinds of incidents. Once, we came in the class and one girl cried out, ‘Jew!’ and pointed at me in front of the class. I was a small girl, but I could stand up for myself. I took a bottle of glue and poured it on her head. Then I beat her, though she was much bigger than I. The whole class was rapt! After that people had a very good attitude towards the Jews in class.

I and other Jewish girls had Lithuanian friends. Of course, there were times when the guys would push us in the street and say something unpleasant, but without spite. In general, the attitude was good. I did not feel hurt. We prayed on Monday before classes. We, Jewish girls, did not join the prayer, and waited by the door to the classroom. There was a prayer at the end of the school day. Once I also said a prayer in Lithuanian, but it was like a joke for me.

I started drawing in the Lithuanian school. We had a wonderful drawing teacher. Her lessons were always very interesting. She gave us the topic and we were supposed to draw something on that subject. At the end of the class she collected our drawings. She showed them to the whole class and everybody was to express their opinion on them. She did not teach us basic skills, but, the most important thing: she taught us how to look at things. Now, I think it is the most important thing for an artist is to know how to look.

My friends and I did very well at school. I understood that there could be no other way as tuition cost a lot of money. I tried being good even at math, despite loathing that subject. I studied there for two years. Sarah’s first husband died. She married a Jew from Tallinn and moved there. Sarah tried talking Mother into moving to Tallinn. Then she got sick and had to undergo operation. Aunt asked Mother to let at least me come to Tallinn. Mother could not decide on moving there as she thought it would be hard to get a job in Tallinn. Grandpa’s tailor’s work shop was still income-bearing. We decided that I should go to Tallinn myself and live with Aunt.

I entered the Tallinn Jewish lyceum 4. It has an interesting history. Tallinn Jews put money together to have the school built. In 1924 the lyceum was opened, and it is still there. Owing to the efforts of our Jewish community, there is a Jewish lyceum there now. There was an Estonian school during Soviet times.

At first, it was hard for me to study at the lyceum as the teaching was in Ivrit, but not the old Ivrit that I was taught at school, but the modern Ivrit, spoken in Israel. I understood almost everything, but could not speak myself. It was not hard during the classes. My classmates spoke Ivrit during the breaks. Then I started taking private lessons in Ivrit. My teacher was Michelson. I worked very hard and studied it for less than a year.

I liked lyceum a lot, both my peers and teachers. We had a very good class; unfortunately, most of my classmates are dead now. There were quite a few students from the school in Tartu in the Tallinn lyceum. The school in Tartu was a six-year one, so many students decided to continue their education in Tallinn.

Samuel Gourin was the principal: a tall, blond man with huge eyes. He was loved and respected. His daughter was also studying at the lyceum. She was a bit younger than me. Zhenya became an orphan as her mother died when she was two or three years old. Gourin taught general history. We did not have text books in modern Ivrit, so we took notes after him.

There was also a teacher who taught us Jewish history. We also were taught Ivrit literature and grammar. Our mathematics teacher was from Tartu. When my sisters were studying, he taught mathematics in both lyceums. Then he was transferred to Tallinn lyceum. He was a very good teacher.

I hated math most of all when I went to Estonian school, especially algebra I disliked. I did much better in math when I was studying at the lyceum, I even started liking it when I had a trigonometry course. It was interesting for me and I got good marks. Vilerinskaya, my first teacher at Tartu school, also taught here. She was the German teacher.

We had so many new subjects that now I am even surprised how we could digest it all. There were also subjects taught in Estonian: chemistry, physics, geography and of course Estonian literature and grammar. There was also a course of Russian language, which I did not know at all. I even did not know the alphabet, but my classmates read the books written by Pushkin 5, Lermontov 6 etc. in the original.

The Russian teacher was very handsome. He understood that I did not know Russian and he permitted me to read those books in Estonian so that I could understand what was going on. Of course, I read them with pleasure and found them very interesting. I needed to learn the basics of the language and one of my classmates helped me with that. There was one class where the subjects were taught in Russian, but the group was very small. There were also gymnastics classes. We did not have my favorite drawing classes.

The chazzan of Tallinn synagogue, Gourevich, taught music and Jewish traditions to us. He came to the classes with a small accordion and played it. We sang Jewish and Hebrew songs. Gourevich was very interesting and funny. His daughter, Anna, subsequently a famous Estonian pianist, Anna Klias, also studied at our lyceum. She was a good student. When I graduated from lyceum, she and some other Tallinn alumni were at the traditional reception arranged by our principal. The most outstanding student was always invited and there were always Jews among them.

Children from poor and rich families studied together and it did not affect the relationship. We did not choose friends by their parents’ income. We had our own company consisting of boys and girls. We went to dancing classes. In general it was our common interest. We wanted to learn how to dance beautifully.

All lyceum students were members of Jewish organizations. I was a member of the children’s Jewish organizations. In Tartu I was a member of Hashomer Hatzair 7. This organization was represented in Tallinn as well. A lot of my classmates were members of Hashomer. We took part in Estonian scout contests. In summer we went to Hashomer Hatzair scout camps. When we moved to Tallinn I entered the Jewish youth organization Maccabi 8. There were good gyms in that organization. I loved gymnastics. I started attending rhythmic gymnastics there. I had rhythmic gymnastics classes in Tartu, but they did not have such good facilities as in Tallinn. Our trainings took place in the university gym.

We, schoolchildren, were interested in politics. When the fascists came to power in Germany, we started boycotting German films; a lot of them were screened in movie theaters. We even refused speaking German, though most of us were fluent in this language.

I finished lyceum in 1938 at the age of 18. I wanted to go on with my education, and was dreaming of going to the arts institute. The tuition was very expensive, and I could not afford it. Aunt suggested taking me as an apprentice in her workshop, but I did not like sewing and had no skills for that. I decided that I would take any profession, but that. I became an apprentice of a famous hairdresser in Tallinn. Even the president had his hair cut there and the wives of all the diplomats were customers there.

At that time, when the fascists came to power in Germany, fascism was trickling down here as well. They even did not want to hire me for being a Jew, but still took me as an apprentice for two months. Then one of their regular customers – a wealthy Jew – stood up for me. She said if I was fired only because of my nationality then no Tallinn Jews would ever come to the salon. She was also supported by a rich German lady, who was also a regular customer. She said the nationality did not matter, the work did.

Unfortunately, during my apprenticeship I was more involved in cleaning than in training. When I had spare time I was standing by the master and watching his work – beautiful hairdos. Once a week I attended a special school where I was taught to put wigs on and do make-up. It was very interesting for me. When I finished school, I worked at the hairdressers’. Often I did not have to do my job, but be at beck and call for my customers, who were of different age – adult ladies and young girls like me. While they waiting in line, they could send me to fetch cakes from confectionary or run other errands for them.

When a customer was my age I sadly thought to myself – that she could do what she wanted – study and have no problems in life. I wanted to study, but could not afford it. I wanted to banish those thoughts, as there was nothing I could do. If I was too focused on that, it would make my life unbearable. I tried to have a fully-fledged life the best way I could. In the evenings I went to Maccabi for training. I dated a guy, my classmate from lyceum. My beloved and I went to the theater, cinema, dancing.

I also attended English language courses. Now I cannot picture how I could cope with all that. In a year I met a young man, an artist. He looked at my drawings from school and said that I should become an artist. I dropped my English language courses and went to the art studio instead. It was headed by Estonian sculptor, Voldemar Mellik. I attended evening art school courses. We painted nude models. In Mellik’s opinion I did pretty well. He said that I had to study at the institute, which I could not afford.

In 1939 my elder sister Rika, her husband and son came to Tallinn from Israel. Dovid intended to work in the library and Rika was happy to take advantage of the chance to rent an apartment not far from Aunt Sarah’s house. Then Mother and Grandpa moved to Tallinn. Mother moved in with Rika and Grandfather lived in Aunt Sarah’s apartment. There was not enough room for everybody, besides there was Aunt’s sewing workshop in the apartment. It was OK with me as I was out of the house most of the time.

I spent a lot of time in Maccabi. We had a wonderful rhythmic gymnastics trainer and we succeeded in our performance. We did not only tour Estonian cities we were also in Latvia and Lithuania. In 1939 we were invited to Finland. There was a large stadium in Helsinki constructed on the occasion of Olympic games, where in 1939 on the eve of the Soviet-Finnish War 9, an international gymnastics event was held with the participation of 300 Estonian girls and boys. Our nine ladies from Maccabi, including me, also took part in the event. The audience was pleased.

In 1939 Germany attacked Poland 10. The war was over shortly after Soviet troops entered Poland. Then the Soviet Union attacked Finland. We followed the military actions and were worried for Finland. We were very happy when the war was over as Estonia always had very good relationships with Finland. Then the Soviet government signed a non-aggression agreement with Germany [the so-called Molotov-Ribbentrop Pact] 11 and put pressure on the Estonian government to have military bases constructed on its territory 12.

Of course, at that time we did not know what it was for and felt calm. Many of those who were frightened of the intrusion of German troops in Poland even welcomed the idea of Soviet military bases in Estonia thinking it to be a pledge for peace. We knew that Jews were killed in Germany. By the middle of the 1930s there were quite a few fugitives from Germany. They said what was going on there. At any rate, our family feared fascists much more than the Soviet Union.

In 1940 Estonia became Soviet. In general, we had nothing against it as we knew hardly anything about Soviet life. All we knew were pretty attractive slogans. A lot changed when the Soviet regime was established in Lithuania. There were even changes for the better – the education was free, both secondary and higher. It meant that my dream to study at the Art Institute would come true. In general, there were a lot of new interesting things. My friends and I were fond of that. We discussed news.

I successfully passed entrance exams to Tallinn Art Institute, the art department. I did not have to pay tuition. Besides, I got scholarship. I could drop work and start studying. It was a happy year for me, 1940. I enjoyed drawing and the classes were not a burden, but a pleasure for me. I managed to cover a two-year program within a year. I studied only for half a year at the first course, attending the classes for the 1st and the 2nd course and passed exams for both courses.

As for the painting classes, I was in the group with the students of the 3rd course. Khapson, the best Estonian artist, taught us painting. He became my tutor. He was my teacher for the whole time. Khapson is still alive. He is 90 and he is still working! His workshop is in the house, where I am living. A museum with his paintings is also here. Our rector, Starkov, was a wonderful Estonian sculptor. He made sculptures from granite. After the war his workshop was in Tartu. Starkov was a very intelligent person, a good rector, treating the students very nicely. I was lucky to have such teachers.

Having finished the 1941 academic year, as per results of the exams, I was transferred to the third course. We had a Komsomol organization 13 at the institute and I joined it. I was a very young girl and was interested in many things. I also had some odd jobs – drawing slogans, pictures for wall papers. At times I had to work from dawn till night. I was friends with the students and did not have any problems with anybody. The teachers also treated me very well.

Of course, I was grateful to the Soviet regime, which let me study and do what I liked. At first, the Soviet regime did not oppress Estonian citizens in any way. Kolkhozes 14 appeared later, and peasants were not oppressed right away. Enterprises were nationalized, and taken away from rich people. There were no wealthy people among my acquaintances and family, so we were not affected by that.

We did not have our own apartment, but rented one. During the Soviet time, the houses were nationalized, but people were not evicted from their homes. At that time we had to share our apartment with another family. It was called communal apartment 15. Before we did not have anything of the kind – people living with strangers in the same apartment. But we abided by that and with many other things.

When on 14th June 1941, one week before the war, people were deported from Estonia 16, it was dreadful! I remember it vividly. Nobody was deported from our family, but we feared it! People shared with each other the news about deportation on that scary day and were afraid for themselves. Everybody understood that it was just a beginning. Most likely there would have been more deportations if on 22nd June 1941 Germany had not attacked the Soviet Union 17.

At that time I destroyed all photos which were connected with Betar 18, Hashomer Hatzair. At that time I understood that those pictures would be the evidence against me. I kept only some snapshots of performances of our Maccabi gymnastics group. I regret it so much; I should have hidden those snapshots.

Grandpa died two weeks before the war. He was buried in the Tallinn Jewish cemetery according to the Jewish rite. At that time we were mourning over him. Only later we understood how happy he was to die at home, among people who loved him, having been buried decently, not in a common grave in evacuation.

Rika and her husband left Estonia in late 1940. They went back to Israel. When we found out that the war was unleashed, we decided to leave Estonian immediately. In the late 1930s there were a lot of fugitives from Germany in Estonia, who told us that the fascists killed Jews. We understood, that we would be killed if we stayed. Without any doubts we packed our things within one night.

My brother-in-law Aisek, Masha’s husband and his brother headed for Leningrad. They escorted the Tallinn hospital, which was evacuated there. Aisik took our things and left. We agreed on a place where we would be able to find them in Leningrad. They left and in couple of days Mother, Sarah, her husband and her one-year-old son went to the train station. We took the train to Leningrad, but we did not reach there. At Kacha station we were rerouted to another train heading for Ulianovsk, Kuybyshev. They did not want to let Estonian fugitives into Leningrad.

We had no things at all as we had counted on getting them in Leningrad. We only had evacuation certificates and passports on us. The final destination was Kuybyshev, but we got off the train in Ulianovsk. Only several Estonian families got off the train there. At the evacuation point we were asked for our identification and intentions. Then we were sent to a local house in a kolkhoz where fugitives from Polish concentration camps were living.

After a while our family was sent to the kolkhoz Kremlevskiy, 25 kilometers away from Ulianovsk. My sister and I were given assignments for work at school. My sister was offered to teach German and I – to teach drawing. My mother and sister were fluent in Russian and I was not. Owing to my Russian teacher at the lyceum I knew the rudiments. I took children’s books in the library, read fairy tales, wrote out unknown words, asked for their meaning and memorized them.

It did not take me long to learn Russian, but I was not very literate. I am still ashamed of my Russian grammar. But still, I know something. It is a beautiful and interesting language. I like Russian literature particularly.

We lived in that kolkhoz for half a year. Our family was given a small ramshackle house, but we could not live there as it was teeming with bedbugs. We found a vacant room at school and moved in there temporarily. Then we were provided with a new lodging – a nice clean house not far from Volga. We lived from hand to mouth. We were saved by the under harvested crops in the fields – we picked peas, wheat ears and ate them. The locals also helped us, though they did not have enough for themselves.

By that time, my brother-in-law Aisik and his brother came. They took the patients and staff of the hospital and then they were free to go. They did not meet us in Leningrad, but found us via the information bureau for evacuees in Buguruslan. Aisik’s brother stayed with us and then all of us left for Ulianovsk. Aisik started working at the factory and rented a room from a Tartar for the whole family.

Тhere were a lot of Tartars in Ulianovsk. I liked them a lot – they were very kind and sincere. Russians were also very good people. But still there were some rascals, who informed the NKVD 19 against us saying to check our things. They searched our apartment, but of course they did not find any things that were banned.

In October 1941 the Germans came closer to Moscow. The commanders understood that they would not be able to stop the Germans and started making anti-tank fortifications. A lot of women and teenagers were involved in that. Those fortifications were made 50 kilometers from Ulianovsk. We were taken there by train.

We were followed by another train with young guys, who were heading for the front. There were even schoolboys among them. That trained stopped by ours. The ladies, who were heading for construction works, got off the train, hugged those boys and gave them some food they had. All of us cried, understanding that the guys were to face death. They did not even have rifles, and they were to be in the lines fighting against well trained and well-armed soldiers.

We were given spades, hoes for digging anti-tank trenches. It was cold, the land was frozen and it was very hard to dig. First we had to work with a hoe and then use a spade. We did not have a place to stay; we had to sleep on the earth. No food was taken to us. We even did not have bread for a week. We had to pick some roots and herbs in the forest nearby. An elderly lady and her daughter and some 13 to 14 boys evacuated from Leningrad were working closely with me. That elderly lady shared all food she had. I will never forget her.

We exerted our every effort, but there were hardly any results. In a couple of days the lady said that we should leave as our work was futile and dangerous for our life. We had to walk for 50 kilometers. It was a harsh winter. We walked along dug anti-tank trenches and the trip seemed endless to us. There were a great many people involved in digging.… We had been walking for a long time when we finally reached Ulianovsk. I got really cold and was unwell for a while. I almost died, but I had a young organism and survived without any medicine.

When I got better, I went to work at the military plant. There we were given food cards 19, which allowed us to get twice as much bread than for civil work. It was very important as there were three of us and I was the only one who was working. Mother and Aunt Sarah got dependent’s cards – 200 grams of heavy semi-raw bread per person. Of course, it was not enough. We were hungry, but the cold was even worse.

The parents and brother of Aisik lived in evacuation in Middle Asia. They often wrote to us and we knew that it was warm there. It was the main reason for our decision to move there. Mother, Aunt Sarah, my sister Masha and her son moved there first. Aisik and I were to follow them later. We were supposed to work for a certain time after submitting our notice.

I met Starkov, the rector of Tallinn Art Institute, in Ulianovsk by chance. He said that he had a lot of friends in Moscow, who taught at the art academy. He gave me their addresses. He told me to drop by them and say hello from him if I were in Moscow. He said they would help me continue my education in Moscow. At that time, I was not thinking of Moscow as I was on the point of leaving for Fergana [Uzbekistan, about 3500 km from Moscow].

We had been traveling for two months. We took the train heading for Fergana, but reached Samarkand. We had to spend a day there before we could take a local train to Fergana. I went to take a walk in the city. It was a beautiful and peculiar place. It was the first time when I saw oriental architecture and paintings. I hadn’t even seen that on pictures before. I was carried away and got lost. I asked for directions, but the local people did not understand me as their Russian was also bad.

I reached the mosque and noticed some people who did not look like locals. I heard them speaking Russian. I went up to them and asked where they were from. I learned that they were from the Moscow Academy of Art which was evacuated in Samarkand. I took out the note which I had gotten from Starkov and asked whether there was such and such a person among them. They told me that it was the rector and took me to him.

I said ‘hello’ from Starkov. He asked me about him and myself and suggested that I should stay in Samarkand and study at the academy. It was very alluring for me, but I decided to find my family first and then, if I had a chance, I would decide to move to Samarkand to study. They saw me off to the train station, but the train to Fergana had already left. The next day I went to the train station once again. There were no tickets, but crowds of people intending to leave, but failing for a number of times. I was lucky that a guy working at the train station took pity on me and pushed me in the car when the train was starting to move.

When I came to Fergana, I went to the evacuation point to ask where my relatives were living. It turned out that they had not reached there yet, though they had left much earlier than me. I happened to be in a strange city alone. A bullock-cart cabman took me to the market on the central street which was called Lenin, as it was common in Soviet times.

I started roaming about the city without knowing what to do. It was a miracle – I met my pal – a Jew from Tallinn, who was the only Jew from Tallinn evacuated in Fergana. There are such amazing coincidences! He suggested that I should live with him. I had stayed there for two weeks before my relatives arrived. Aisik also came after me. It turned out that his brother and he caught typhus on the train and were hospitalized in Samarkand. Aisik survived, but his brother did not.

We found a place to live. Mother and Aunt Sarah were very weak and elderly, so it was hard for them to work. I understood that I would be the only bread-winner of the family and started looking for a job. I found a job as a hair dresser. Before our departure, I took all the instruments with me, I even had rollers for making hair curly. I was gladly offered a job.

In spite of hard military times, I had a lot of clients. All kinds of ladies! The doctors from the rear hospital, wives of militaries, evacuees, women of easy virtue… All of them were very different, but willing to look good. Women wanted to remain feminine and I really liked the fact that I could help them. I made hair-dos. I tried to do my best especially when ladies wanted to have their pictures taken to be sent to their husbands to the front. I was very pleased when the lady showed me the letter from her husband saying how beautiful she looked. There were so few joys at that time, so I was happy for making someone feel good!

Apart from that work I also had some odd jobs. Twice a week I gave drawing lessons at the Pioneer House 21, made inscriptions on gravestones, painted posters, slogans. I worked till night. Then I got lucky. The Moscow theater named after Lenin was evacuated to Fergana from Moscow. I found out that there was a vacancy for an artist. I offered my services and was employed. I made posters, decorations. It was not complicated.

In 1943 I got a letter from the Estonian government. I was offered to go take classes at the art institute in a city in Bauhinia, near Oaf. Of course I felt so happy. It was my cherished dream. Mother and Aunt Sarah got food cards for dependents. There were few products and they would have died if I had not worked. I could not leave them by themselves.

Aisik, my sister Masha’s husband, was drafted into the army in 1942, when the Estonian Corps 22 was founded. He went through the war and finally he took part in the liberation of Estonia from the fascists. The Estonian corps liberated Tallinn from German troops and moved farther, to the islands. Masha often got letters from her husband. She got the last letter from him after his death. He was killed in action on Sharma Island. His elder brother Samuel told us about it after the war. He was a military doctor in the Estonian corps. Samuel saw Aisik walk into a mine field and he was blown up. After battles the soldiers of the Estonian corps buried their perished friends.

After the war Samuel took Anzac’s ashes from Saaremaa to the Jewish cemetery in Tallinn and arranged for a traditional Jewish funeral. In the 1970s Shmuel immigrated to the USA. Very few people from Aisik’s family survived the Holocaust. Some of them were killed in action, others murdered by Germans in Estonia.

We came back home in winter 1944. Estonia had already been liberated from the fascists. We had the certificate saying that we were evacuated from Tallinn and the militia in Fergana issued us a permit to go back. It was a long trip and we celebrated New Year’s 1945 in the train. The winter was very cold, and the cars were barely heated. When we came to Moscow, our train was on the sidetrack for ten days. It was 30 degrees below zero, and it was not much warmer in the cars. Then our train was help up in Leningrad for a long time. Finally we reached Tallinn.

Our and Masha’s apartments were occupied. By that time the wife of Shmuel Zaltsman, Masha’s husband’s brother, came back to Tallinn. She let us live in her apartment until we would get a new one. Estonians treated us very well. The neighbors took our things after we left and when we came back they returned all of them. We even did not ask for them. The brought our furniture and other things. Aunt Sarah stayed with Masha. Mother and I returned to our apartment. We shared one room, but still we were happy to be back. We were happy that our miseries and wanderings were over.

When we came back to Tallinn, I found out about the dreadful fate of three Estonian Jews, who were not willing to get evacuated. There were very many of them. People did not believe those atrocities committed by Germans, thinking it to be Soviet propaganda, concocted against Jews whom they hated. That is why many people stayed, in Tallinn in particular. Jews fled from Tartu; those who stayed were executed soon. It was scary! In Tallinn it took Germans a month to get all the Jews for execution. Men were kept in Tallinn prison, women and kids in the camp near Lake Harku 23.

I think many Jews stayed in Tallinn because of Rabbi Aba Gomer 24. He was the one who convinced Jews that there were no reasons for escaping from Germans, saying that it would not be worse than under the Soviet regime. He admitted that Jews might be oppressed in some way and restricted, but that he did not think that Germans, cultured and civilized people, killed Jews! Doctor Gomer and his family stayed in Tallinn. He was killed by Germans on the first day of the occupation. His entire family was murdered.

Mother had a friend from childhood. Before she met Father, she even wanted to marry him. That man stayed, because he could not leave his paralyzed sister. He was killed on the street. Some of the local citizens pointed him out to the Germans – ‘Here is a Jew!’ – and he was shot at once. There were many stories like that. So many of my friends and pals from lyceum and Maccabi died. Some of them were killed in actions, others in Tallinn…

Not only the Germans exterminated Estonian Jews. At the beginning of the war mother’s brother German Rosenko perished. When we came back to Tallinn, we got the documents of his death. It was a story, which was even covered in the newspapers: a common grave with 40 cadavers was found in the prison yard in Tartu. They identified the names of the perished and German was among them. Nobody doubted that they were shot by Germans. Only many, many years later we found out the truth. Those people were arrested by Soviet people before the outbreak of war. We do not even know the grounds for German’s arrest. Now it is not important. They were executed by the Soviet regime before the German occupation of Estonia.

Some of my pals from gymnasium got back from evacuation, from the front. One guy whom I was seeing during my studies at the lyceum also came back. We even wanted to get married after the war. He was drafted into the army during the first days of the war. He was a military interpreter, then he was a reconnoiterer during the blockade of Leningrad 25.

We wrote to each other during evacuation. Once I sent him a letter with pictures of me and my friend Reima who studied at Tartu school with me. She was in evacuation in Fergana, so we met there. In his letters he told me that the Estonian should write letters to him. I gave Reima his field address and said, ‘Write to him.’ At that time I did not know that I destroyed my love with my own hands. Reima was very beautiful and my friend liked her. They often wrote to each other. After the war he found her and they got married. It was a shock for me. Before going to the front he told me to wait for him and I did. He did not keep his word. My pain is gone and good reminiscences are left. Finally, he brought a lot of good things in my life. In early 1970s Reima and her husband left for Israel.

Shortly after our return I resumed my studies. The Art Institute was open again and the rector, Starkov, came back from the evacuation. I did well, even got my scholarship increased because of excellent marks. I met my future husband, Victor Mellov, during my studies. My classmate Markovich came back from the front and found me. He studied at the legal department of the university and Victor had studied with him before. They were friends and Markovich introduced me to him. We liked each other and started dating.

Both of us were very busy and we saw each other seldom in the evening. We had to get ready for our studies. Usually we met in the morning on the way to classes. We walked, talked and sometimes got so carried away that we were late for classes. We did not want to part. We decided to get married, but both of us were studying, had no money other than the scholarship, and no apartment. It was not the only obstacle.

Victor was Estonian, born in 1924 in Tallinn. His father was a joiner, his mother did not work. His natural mother died young and Victor wars raised by his stepmother. His fate was very hard. Victor went to the lyceum, but could not finish it as he had to work. He worked in the harbor as a sailor on a small ship. When Germany attacked the USSR, Victor understood that Estonia would also be occupied soon. He and his friends were concerned and they decided to reach Finland by boat. Of course, it was a crazy idea, but they succeeded.

Victor was not in the camp of Estonian fugitives in Finland. His relative lived in America. He was the captain of a ship. Victor decided to take a ship to Sweden, wherefrom he could get to America and find his relatives. Victor and his friends were captured by Germans in Finland. They said that they were Estonians and the Germans took them to Tallinn, to Patarei Prison. Victor was there for eight months. He was afflicted with typhus and was about to die.

In 1944, when the Germans started forming the Estonian legion SS, they mobilized Estonians. They also took some Estonian guys from prison. Victor was released from prison and mobilized. I do not know what would have happened to Victor, if his parents had not interfered. They persuaded an Estonian surgeon to operate on Victor and remove his appendicitis. While Victor was in hospital, the Germans had left Tallinn. Thus, he was saved.

Later, Victor wrote in his books: ‘No matter what adversities people have to experience, human relations are always there, and people help each other all the time. If you cannot find a way out – talk to people and they will always help you.’ This topic is covered in all of his books and it is well written. He is a very talented writer. The fact that Victor was in Finland during Soviet times, was in his ways. He did not conceal this fact and openly wrote about it in his forms. The Soviet regime found it very suspicious, as they did not know what he was doing there … In general, all people who were abroad were under suspicion. That is why Victor was not admitted to the Party, even though he was a Komsomol member.

I cannot say that Victor’s parents were happy about our intention to get married. They had a practical vision: both of us were students, whose scholarship and odd jobs would not be enough to get by. Besides, we did not have a place to live. My mother was flatly against my marriage to an Estonian. She did not think of the material side of things. Aunt Sarah was also against it, but not as ardently as mother. We argued for a long time, and eventually Mother told me, ‘Leave, and you are not our child any longer.’ I cried, but still I did not want to let my beloved go. We got married in 1947.

Of course, we did not have a posh wedding. It was the time of hunger and the attitude of our kin did not allow us to feel like having parties. After the registration of our marriage we came home, to the room where I was living with my mother. The three of us shared one room.

I finally resumed my previous relationship with Mother only after my son Oleg was born in 1949, when I finished my studies. Oleg reconciled us all. Mother adored him and Victor’s parents also liked him a lot. In general, they were happy to have a grandson. Victor’s Dad met me in the maternity ward and led me to the car supporting me. My father-in-law was a good person. He often sat in for my pictures.

My mother helped me a lot. She took care of my son Oleg and loved him. When in 1956 my daughter Zoya was born, Mother did not like her as much. She took after my mother-in-law: fair-haired, gray-eyed. Oleg looked like my father. I chose Russian names for my children. During the war the novel ‘The Young Guard’ 27 by Fadeyev 26 came out, and we enjoyed reading it. The main character was Oleg. I named my son after him. My daughter was named after the famous partisan Zoya Kosmedimianskaya, who was shot by Germans. My husband did not mind that, but our relatives were not pleased. My aunt wanted my kids to have Jewish names and my husband’s kin – Estonian. Anyway, none of them bore a grudge.

It was difficult for me to find a job. It was a hard time for the Jews: the campaign against cosmopolitans 28, streamlined state anti-Semitism. When I was a student, I started making posters, took part in the exhibitions, even got a prize for my poster devoted to the Days of Estonian Culture, taking place in 1947 at Tallinn stadium. Besides, I liked making illustrations for books, especially for children.

Upon graduation, I sought a job with a publisher of children’s books. I was given an assignment for probation – to make illustrations for fairy tales. The art council approved of my work, but still I was not hired. The director did not like Jews and did not even conceal it. Only several years later, when another man was in charge of the publishers’, I was hired. I made posters dedicated to some memorable dates, events, but mostly they were political. I made many of them. Each of my political posters was to be approved by the central commission of the communist party of Estonia. They were supposed to put a stamp on my sketch with a note that it was ideologically correct.

I never held back that I was a Jew. Knowing that in the Soviet Union it is dangerous to keep in touch with relatives abroad 29, I still mentioned in my forms that my sister was living in Israel. I was never persecuted, even during the campaign against cosmopolitans. When I finished the institute, I joined the Party right away and I became a member of Artist Council of Estonia. I did not have any conditions to do my job – the three of us were living in one dark small room. When I received a prize for my poster, I was given a room in the graphics workshop. I think that in Estonia the campaign against cosmopolitans was not as spread as in other parts of the USSR.

In Estonia the Soviet regime mostly struggled against Estonian nationalists – they were considered to be protesters against Soviet occupation. I think those nationalists were randomly selected. The rector of our Art Institute, Starkov, was accused of nationalism. I took the floor against his expulsion during the general meeting of the members of the Artist Council. I said that I had known him for many years and he had never dealt with politics and the things he was accused of, that he just always worked on sculptures. I said he was a great sculptor, a wonderful teacher and Estonia should take pride in him.

My speech got fervid feedback in the Artist Council. The secretary of the party organization called me on the carpet and said that I was wrong, going against the Party. He demanded that I should take my words back in public. I was called twice to the central party committee and every time I left a letter where I indicated that the charges against Starkov were spurious. He was a great rector and teacher. None of his student can say a bad word about him. I thought that at least they would expel me from the Party, but to my surprise it did not happen. I was in constant fear.

In 1948 there was the second deportation of Estonian citizens. This time the farmers were deported – those people who worked from dawn till sunset. Collectivization started in Estonia 30. In the USSR it took place in the early 1930s, but Estonian peasants did not want to join kolkhozes. It was not common for us. Peasants lived with their families on separate farmsteads. Those who were against joining a kolkhoz, were deported.

It was harder for me in early 1953, when the Doctors’ Plot 31 took place. Estonia was also affected by that. Anti-Semitism was broader. There were a lot of people from the Soviet Union who came to Estonia after the war. They did not doubt a single word spoken by the Party. If the Party said, it was true that the Jewish doctors were murders, then this inferred that all Jews were bad.

At that time I was a member of the board of Artist Council, and dossiers of some of the Jewish artists were under consideration at our general meetings. I was not called for such meetings but still I got many anonymous insulting letters. My husband also got defamatory letters saying how he, an Estonian, could have married a Jew. After that there were rumors in town regarding the deportation of Jews. Some even said that special trains heading for Siberia were ready for the Jews. It was scary. I was sure that I would be deported. Not only I, but my mother and aunt would not stand that trip. Those were hard times! Thank God, we got away with that.

I vividly understand that only Stalin’s death saved us. When I found out about his death, I took it as personal grief. I understood that something was wrong in the Soviet Union, but I did not associate it with Stalin. I sincerely believed that we survived the war owing to him, thinking that he took care of us, USSR citizens, doing his best for us to have a good living. I thought his death a tragedy for me and for the entire country. I cried, and other people as well. I had a feeling as if a close person had died.

An even bigger tragedy for me was Khrushchev’s 32 speech at the Twentieth Party Congress 33. At first, his speech was not published and even party members did not know what had happened. Then his speech was partially covered in the press. When I read it, I was almost killed by the news. The people who were in exile during the first deportation in 1941, started coming back. There was another deportation in 1948, when the peasants unwilling to join kolkhozes were deported. Those few who survived the Gulag 34 also came back.

Their stories were full of horror! So many people were killed, so many worthy people were sent to the camps by Stalin! Terrible! Probably some people knew about it when Stalin was alive, but they were afraid to talk about it. Most of them preferred to keep their mouth shut. It seemed to us that the NKVD controlled everybody’s life.

At any rate there was a constant interference in the life of our family. During the war my husband was in Finland and he was always blamed for it. I was not trusted either: I had a sister in Israel and according to the Soviet notions I could not be trusted. After the war Rika and I did not write letters to each other, as we were afraid. Soon we resumed our communication. Of course, I understand that our life in the Soviet Union was not quite right: we depended on NKVD actions, having fear all the time, but still nobody said anything and neither did I. After the Twentieth Party Congress my belief in the Party was undermined. I understood that I should quit as it would be hard for me to find a job.

After Stalin’s death I never felt anti-Semitism. My colleagues always treated me very well. There was no biased attitude to the Jews in the Artist Council. But my children at school often were told by their classmates that they were not pure Estonians, and their mother was a Jew. I found out about that when they grew up. Probably they did not want to get me involved.

We lived in a poky room, which was humid. My daughter had lung problems. She had to be in a sanatorium for two years. When the Artist Council built the house in the center, close to the Old Town, I was given an apartment there right away. All of us moved into the new apartment. At first we lived there with my mother; Aunt Sarah lived with my sister Masha. When Masha got married, my aunt did not get along with Masha’s husband. They had arguments all the time. Then my mother moved into Masha’s place and Aunt Sarah came to us. When Victor’s father died, we took my mother-in-law to us. My mother died in 1978. She survived Aunt Sarah by one year. Both of them were buried in the Jewish cemetery in Tallinn.

I worked a lot. I took part in many exhibitions in Estonia and all over the Soviet Union. I was awarded prizes twice. I painted a lot, made portraits of my relatives and friends. I did not give that up when I was employed by the publishers for making illustrations for books. I remember I made a portrait of Eri Klias, son of my pal from lyceum, Anna Gourevish, married name Klias. Eri went to music school and I made sketches during his classes. Then Eri became a famous conductor. I also painted a daughter of my pal from Tartu. Later I took her picture as a prototype of Snow White in illustrations for this tale. Now Anna takes her granddaughter Diana to me. She is the daughter of Eri and my Snow White.

My husband also worked hard. He wrote a lot. His pen name was Andres Valaa. He did not have a lot of spare time, but still he did not want to spend it in the family. He liked loud parties and gambling. Of course, it was not easy for me, but on the other hand he was an interesting person and I loved him. Victor’s friends were also very interesting people. I did not mind if they came to us. It was very important for me that Victor treated Jews with deep respect. He had no drop of anti-Semitism in him.

I raised the children. We did not follow Jewish traditions at home. Mother and Aunt marked Jewish holidays and we always went to Mother on holidays. The children knew about the holidays and how they were traditionally celebrated. When they were young, they took no interest in religion and traditions. My daughter is still not religious. When my son reached his mature age, he started being fond of religion and traditions. He felt himself a Jew. Recently he and our rabbi took a trip to Israel. They had to spend the whole night at Paris airport waiting for the connecting flight and were talking. The rabbi told my son that he was a true, pious Jew. My Oleg was impressed by it.

My daughter, like me in childhood, liked dancing. She entered a choreography school and finished it successfully. She was talented and she was offered a job in our theater, the ‘Estonia.’ She did not become a prima ballet dancer, but still she was rather famous. Her ballet career was short. She could not dance any more after she had a leg injury. Zoya entered drama school and then worked in the theater again.

In my opinion, she was not very lucky in her private life. Her first husband, one Laasik, was a very gifted actor. In 1975 their son Lauri was born. Then Zoya’s husband started drinking and they divorced. Zoya’s second husband was Chinese, an acupuncture expert. His ancestors came from China and he was born and raised here. His last name was Lei. Their son Ran Ananda was born in 1980.

Both of my grandsons are very good. Lauri is very gifted. He studies at the producers’ department. He is handsome and athletic. He is married and has a child. Sometimes he calls on me. Lauri is living in Tartu. Ran is working in construction. He is also a good boy. He served in the army. He wanted to be a pilot, but he could not enter pilot school because of unfinished secondary education. He dropped his studies at the lyceum. Zoya bought a farmstead, where she is living now. She liked the countryside since childhood, enjoys growing things. Of course, she does not do it all the time. She has a grand piano and she plays. She also teaches choreography to children. She is pleased with her life now.

When Oleg was young, he was fond of technical things. Then all of a sudden, art appealed to him and he entered the design department of the Art Institute. He graduated from it and started working. He married a wonderful Estonian lady, Ene. She graduated from the architecture department of Tallinn engineering institute. She is a very good girl. I love and respect her as my own child. Ene makes wonderful puppets. Oleg and Ene lived with us for a while after getting married. In 1972 their daughter Saave was born.

When my granddaughter was born, I retired as my help was needed. I enjoyed taking care of the baby. In 1978 my second granddaughter was born. My son insisted that she should be named Sima. According to Jewish tradition children are named after deceased relatives. When I wrote to my sister Rika in Israel that my granddaughter was named after me, while I was still alive, she said that it was a big honor for me as I was alive and my granddaughter was carrying my name. Alexander was born after Sima, in 1980. The youngest, born in 1983, was called Jacob after my father. I took care of all of them.

Now they are adults and have their own lives. The eldest granddaughter Saava lives in England. Her husband is British. She and her husband are philosophers. Sima and her family live in Israel, but both of my grandchildren are studying in Tallinn. I am happy for both of them. They are not drunkards or drug addicts, but good people. They come to see me. Ene also comes often and calls me. In spite of the fact that Oleg and Ene are divorced, I get along with her.

Now Oleg lives in Tartu with his second family. He has two children in his second marriage: daughter Kolla, born in 1999, and son Pele, born in 2001. Kolla is finishing the first grade. She loves dancing. Pelle still goes to kindergarten. He likes drawing the most. He says, ‘I am an artist now.’ Indeed, he is very talented.

For a long time I was not in touch with my elder sister Rika, who was living in Israel. After work we kept in touch for a while, and dropped it when the Doctors’ Plot commenced. I did not know anything about Rika for a long time. Then she found me via the Red Cross and we started keeping in touch again. Rika wrote that her husband died and she got married again. Her second husband was called Kron. Rika’s elder son Yakov taught at a school for handicapped children. Then he became the principal of that school. Rika’s husband was a politician and she was interested in that. Her second husband also died soon and she became a widow again. She never married again, but lived with her daughter and worked.

When Jews started immigrating to Israel, I was not going to leave anywhere. The matter is that my husband was a Lithuanian, a Catholic. I could not picture my life in another country. This is my country, the land of my relatives. My sister Masha and her husband left. Of course, I did not judge anybody; everybody has the right to make their own decisions. I always followed the events taking place in Israel, especially during the wars. First my sister Rika, who was not only a sister, but a friend to me, then my sister Masha moved there.

Of course, I wanted to see the country and my sisters. I managed to go there only in 1995. At that time I told my husband, ‘If I do not go now, I never will.’ It was hard for me to be there. I went in April, but it was sultry. I could barely stand the heat. In general, the atmosphere in Israel was strange for me. I know and love Ivrit and Yiddish, Jewish literature, but I am used to Estonian culture, to aloofness of some kind. If I were younger, it would be easier for me to adapt, but at my age it is impossible. I would not be able to live there. If I had to escape there from horrors and war, I would go there, but still I would miss Estonia, its cold sea.

I liked Jerusalem a lot, its ancient architecture. It is an amazing city. When I was by the Wailing Wall, I felt ashamed in a way. I wanted to feel that I was at the sacred place for Jews, but I could not feel it. It was not mine. Estonia was mine. I love both Estonians and Jews. Maybe it is not normal. Both of my sisters got wonderfully acclimatized in Israel. Masha is no longer alive. She died in 2004.Her husband is still alive. He gets by very well. Rika is living in a nursing home. She is 96. Last year my son went to Israel and visited her. She does no seem to understand what is going on. Oleg brought her picture. It is hard to recognize her – a little old lady with snow white hair. She always dyed her hair.

During the Soviet times I could not leave the country. I could travel anywhere throughout the Soviet Union, but I could not even think of going overseas. I traveled a lot across the country. I was in Latvia, Lithuania, Kiev, Moscow, Leningrad, and even had friends there. My husband and I went on vacation to the Caucasus and Crimea. I had friends from other countries.

Once I thought that the Jews from the Soviet Union were only Jews by birth. It seemed to me that they were completely assimilated, did not know the language and the rites. There was one case which made me think better. I often went to the Artists’ Houses, which existed during the Soviet times. There we could work and then relax. It was a combination of recreation and work. Once I was in the Artists’ House in Palanga, Lithuania. There were a lot of illustrators from many Soviet cities – Moscow, Leningrad, Minsk, Kiev, Tbilisi. All of them were very good. We celebrated New Year together. We had a nice and big cake, champagne. I started singing old Jewish song in Ivrit. After the applause, I asked them if they knew in what language I was singing. I was very surprised to hear that all of them knew as they were Jews!

My first trip abroad was to Paris in 1975. There was an international conference of the artists and writers, who are working for children. I could not imagine that I was allowed to go there. I always wrote in my forms that my sister was living Israel, which made me unreliable automatically. I was very surprised when the central committee of the party in Estonia proposed my candidature to the Artists’ Council. I went to the committee, to the person who suggested that I should go. He turned out to be a nice person. I honestly told him that my sister was living in Israel. How could he risk sending me there? I did not know if he was aware of that fact and I did not want him to get into trouble because of that. He smiled at me and that was it.

I did go to Paris, though I could not believe it. The conference took place in the UNESCO premises. It was very interesting for me. I was present at all meetings, and took notes. It was strange for me that most of the people who came from the USSR, were not interested in the conference. They skipped the meetings and strolled along the city. When the conference was over, French people organized a tour in Paris as well as excursions in three cities of France. I wished I had known French!

I was happy to meet our relatives, who were living in Germany – the daughters of Mother’s sister Dina. She married a German and left for his home country. Before the war, Mother wrote to Dina, but after the war it was impossible. Those people whose relatives were living abroad were very suspicious to the Soviet regime, but their relatives being in Germany was almost a crime. Thus we did not know anything about them. Only after perestroika 35 they found us.

I went to see them and my son also went for a visit. Then Dina’s children came to Estonia a couple of times when Dina was not alive any longer. I do not remember when she died. She was past 90. I met three of my cousins. I stayed in Bremen with the family of Dina’s elder daughter Gertrude Ossa, and the rest came to Bremen to meet me. Gertrude studied theology and her husband was a pastor at an old interesting church in Bremen.

The middle daughter Inge looks like her mother did in her youth: bright blue-eyed blond. Inge is a ballet dancer. She had her own ballet school. During the war Inge went to the front to the German soldiers with the performances. During one of her concerts she met her future husband, who was an actor. It was amazing that all of them managed to survive in Germany during the war. Inge said that her father quit his job during the war. He was a teacher and many people in town knew him. Some people might remember that his wife was a Jew. So he went to live in the forest and worked as a forester. Then they moved from one place to another.

The younger daughter Krista had no idea whatsoever that her mother was a Jew. She was even a member of the Hitlerjugend 36. I also met her. She lives with her family in Canada, but came to Germany to see me. Krista’s husband was a tank man during the war. His tank was on fire, but still he survived, despite of severe burns. He had face lifting operations over a period of two years. Krista was working at that hospital as a nurse, when he was there. They fell in love with each other and got married. They have many children. All of them are living in Canada. Krista’s husband is an optician. He is working for a large company, which produces complex optics. I keep in touch with my relatives. We talk and visit each other.

I started taking an interest in politics when I became older. It all started from Perestroika, Gorbachev 37. What an interesting life we had! Of course, even before perestroika we had much more freedom in Estonia than they did in other parts of the USSR. We were better informed as we were listening to Finnish radio and watched Finish TV. Thus, we knew what was going on in the world and in the USSR. I was delighted by perestroika anyway.

When Gorbachev went to England to meet Margaret Thatcher, I was pleased that she was interested in his visit. Gorbachev was a new type of Soviet politician and I liked that he was a smart and well-mannered man. I liked his spouse as well. She was interested in art and was knowledgeable about it. She was not a mere shadow of her husband, but a personality. They were given a very warm welcome during their trips abroad. I liked it. I started following the news, reading newspapers. Gorbachev brought a lot of interesting things into our lives.

My husband died two years ago [in 2004] after a long disease. He was buried in the Tallinn cemetery, where famous people – writers, actors and politicians – are buried. I have been on my own since then.

At that time, when Gorbachev was at power, the Jewish community was founded. Now it seems to me that it has always been there. It is hard to imagine our lives without it. We really need it. There are such wonderful people there. It is hard to work there! But everybody does his/her job very well and with pleasure. There are even non-Jews who are working there, but they are so dedicated and caring!

Now I do not leave the house and use walkers if I have to go somewhere. The cleaning lady from the community comes to me. She is not a Jew, but still we are friends. The community is wonderful! I wish I could go there more often, which I could do earlier. I used to go there on all Jewish holidays. Once a month the former students of the Jewish lyceum, who studied there before war, get together. Those meetings mean a lot to us. There is not always a chance to meet with your pals for a talk. Everybody goes there, if he physically can.

My exhibitions were held in the community building as well. When I turned 80, my jubilee was celebrated there and an art exhibition was arranged. I invited all my fellow students, who were still in Estonia. Even some of the teachers came from the institute: Olpert, who taught black pencil drawing and Olkaf, who taught painting. I gave one of my pictures to the community. I am happy that it is there and can be seen by many people.

I admire the Jewish lyceum, which was founded by our community. It is in the building of the former Jewish lyceum. It is a very good lyceum, which provides excellent education. Sometimes its students come to me to take a look at my pictures and illustrations of books. Many of them like to listen to the stories from the old days. They are good kids. It is a pity that the subjects are taught in Russian there and most of the kids do not know Estonian very well. They have to live in Estonia, continue their studies after lyceum and work. It will be hard without decent knowledge of Estonian.

In 1991 a putsch 38 took place in the USSR. It was scary. There was a threat that the former Soviet system, which was before Gorbachev, could come back. I understood that there was no stopping them and there might be bloodshed. It was a time of worries and horrors. There were tanks in Tallinn. Large stones were brought in the streets for the tanks not to pass. The tanks were expected by the television tower. We were worried. Everybody was ready to stand up for a free life. Fortunately, our government managed to stop the militaries. Meanwhile they got the message that the members of the GKChP were arrested, and a couple of days later, there was the breakup of the Soviet Union. I do not regret it.

It was right that Estonia joined the European Union. We always were a part of Europe. We needed that. It was also good that Estonia joined the NATO as we did not have the best relationship with our neighbors. It would be very dangerous to count only on our forces. Estonia is a small country, which needs to be protected. If we go back 15 year ago, many things have changed and not all the changes are for the better, especially when it comes to the attitude towards family, towards children.

Of course, I left the communist party after the breakup of the Soviet Union. At times I feel that I am ‘red,’ not ‘Soviet red.’ I do not like the fact that there are so many poor people now who cannot provide for their families, have no place to live. I do not like the fact that there are so many orphans, while their parents are still alive. I do not like that parents cannot pay attention to their children, as they are running around trying to find a way to make money for a living, and the kids are left to their own.

Children start drinking and get addicted to drugs. I am against selling alcohol to kids. There were all kinds of circles and activities for children. After classes they could go to music school, dancing, art courses, sports clubs. All of that was free of charge. Now children can attend what they want but the parents have to pay for it, and they cannot always afford it. During the Soviet times higher and secondary education was free of charge. Students even were paid scholarship in order for them not to be hungry. The utilities did not cost much, and now many people have to spend most of their income on that. Health care was free and medicine was affordable.

People could go to the theater, concerts, art exhibitions, and they could afford it. Theaters and museums were full of people. Educated people were respected: scientists, doctors, artists, writers and actors. Now only those who have money think that they deserve respect. There are very many people who are bragging about their riches, but they have no education and culture as they do not find it necessary.

It was always unacceptable for me. I can only hope that it was just a stage in the development of our country, which will be survived like a children’s disease and then things will get better and people will have values other than money.

Glossary: