Travel

Anatoli Kraemer
Tallinn
Estonia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of the interview: March 2006

I met Anatoli Kraemer at his place. He and his wife Mayli live in a new district of Tallinn, in a nine-storied house constructed in the 1970s. Their apartment is spacious and cozy. Anatoli’s large portrait, made when he was a child, is one of the highlights. Anatoli looks younger than his age. He is not very tall, athletic and brisk. Despite feeling unwell and having difficulties to speak, Anatoli willingly told his story accompanying it with jokes. His wife Mayli is a tall lady. She is very calm and affable. It looks like they love each other very much and have a perfect understanding.

My family

My childhood

During the war

After the war

After the fall of communism

Glossary

My family

My maternal grandfather, Abram Pasternak, was from Latvia. Apparently, his wife, my grandmother Vera, was also born there. I do not know anything about my grandparents’ life before their arrival in Estonia. I think my grandmother came from a very poor family. Even back in that time, the girls from well-off families were given some education, but Grandmother Vera was totally illiterate, she even could not sign for herself. The only relative from grandmother’s side I knew was her brother, who lived in Riga. I cannot recall his name. I remember that Grandmother told me about him. He was a very wealthy man, the owner of a company. I do not think it was inherited from his parents.

During the tsarist time Latvia and Estonia were part of Russia, which had a pale of settlement 1. In Latvia Jews were not permitted to live in Riga and other big cities. There was supposed to be a special permit to live outside the pale of settlement. Within the pale, Jews were entitled to settle wherever they wished and do for a living what they wanted. There were two restrictions for the Jews in Estonia – they had no right to be in the government and be officers in the army. Other than that they were free. There was no anti-Semitism in Estonia, no Jewish pogroms, which were rather frequent in the Russian empire. I think that was the reason for Grandfather’s decision to move to Estonia. My grandparents settled in Tartu. It was the second largest city in Estonia, an old university city. There was a large Jewish community in Tartu. There was a very beautiful choral synagogue 2.

Grandfather worked hard and became rich. He owned a ready-made garment store, located in the center of Tartu at Alexandera Street. He also owned several houses. One of them was in the center of Tartu, where the whole family lived, and he also had a house in the resort area Elva, not far from Tartu. Grandmother was a housewife. She raised the children and did a lot about the house.

My grandparents had four children. All of them were born in Tartu. Mother’s elder brother was Rolli. The second child was her sister Rebecca. My mother Paulina was born in 1895. Her younger brother David was two or three years younger than she.

Grandfather took the education of his children serious. There was the famous Russian Pushkinskaya 3 lyceum in Tartu. All their children finished it and then entered Tartu University. There was no admission quota for Jews in Estonia 4, which existed in Russia at that time. Jews were admitted to the university along with students of other nationalities. There was even a Jewish aid fund for students. Rich Jews made contributions to the fund, out of which the tuition was paid for gifted poor Jews. Of course, Grandfather could afford the tuition for his children.

I do not remember which faculty Mother’s elder brother Rolli graduated from. Mother and her sister Rebecca studied at the dentistry department and David at the medical one, but my mother did not finish her studies. I do not know how she met my father, Samuel Kraemer. They married when she was in the third year at the university. She quit her studies, after she got married.

Aunt Rebecca and Uncle David graduated from the university. Rebecca became a dentist and David a physician. Though, Rebecca did not work after graduation. When she studied at the university, she met a Jew called Semyon Kremer and married him upon graduation. Semyon was a gynecologist. Rebecca gave birth to two children. Her elder son Alexander was born in 1921 and three years older than me, and her daughter Margalit was born in 1931.

David married Ester, a lady from Tartu. I do not remember her maiden name. Ester was a true beauty. In summer all of us went on vacation to Narva Joesuu, a very popular recreation place. There were all kinds of amusements for the tourists. Every year there was the Narva Joesuu beauty contest called ‘The Queen of Narva Joesuu.’ Ester was chosen the beauty queen. David and Ester had two daughters, Aviva and Ilana. Both of them were much younger than me.

The eldest child of my maternal grandparents was my mother’s brother Rolli, who perished during World War I. He was drafted into the army and killed in action. Rolli remained single.

I cannot tell you much about my father. All I know is that he was born in 1884, but I do not know exactly where. He probably was not from Tartu as someone would have known something about his family in that case. I do not know how he happened to be in Tartu. Mother mentioned that they had a true Jewish wedding: Grandfather made all the arrangements in accordance with the Jewish traditions.

Our family lived in my grandfather’s house. It was a large, two-storied house. There were huge rooms, looking like parlors with columns. The first floor was occupied by my uncle David and his wife Ester. There were also a large kitchen and a dining-room, where the whole family had meals. There were three apartments on the second floor. My grandparents lived in one of them, my mother’s sister Rebecca with her husband Semyon and children lived in the second one, and our family lived in the third one.

My childhood

I was born on 24th April 1924. I was called Anatoli. For some reason I did not have a Jewish name. My father did not live with us for a long time. He was not a bad man, but he had a great flaw, which was not characteristic of Jews, he was a drunkard. It also spoke for the fact that he was not a local as people would have known about it and Grandfather would have never let my mother marry him. Before getting married my father concealed his habit from my mother and her relatives, but shortly after that he took to the bottle. I was a year and a half, when Mother divorced him. Father moved to Tallinn after the divorce. We never spoke about him at home; my mother even destroyed his pictures. One little picture was kept by chance, and I still have it.

After my parents’ divorce, I saw my father only several times. I remember, once he came to us looking very weak after a drinking bout. He asked Grandfather for money. Grandfather did not give him anything and Father asked me to help him. He must have thought that I would ask Grandpa, but I did not do that. I loved tinned soldiers. I had a great many of them. They cost a lot of money and my kin always gave them to me on special occasions, like birthdays etc. I was sorry for my father as he looked so miserable. Thus, I gave him my soldiers so that he could sell them and have money. It was the last but one meeting. The last time I saw my father was in July 1941, when he was going to the war. I will talk about it later.

Grandfather was a very religious man. Jewish traditions were kept. We lived together and had meals together not only on holidays, but on other days as well. We marked Jewish holidays. On Saturdays all men – Grandfather, Uncle David and Rebecca’s husband Semyon – always went to the synagogue. On major Jewish holidays all Jews went to the synagogue – men, women, children. We marked all holidays at home. Of course, I do not remember much, as it was so long ago and there were so many events.

On Purim my grandmother always baked tasty triangular pies with poppy seeds, called hamantashen. On Yom Kippur adults always fasted for 24 hours according to the tradition. Small children were released from fasting. When I started going to lyceum, I was also supposed to fast. I was very active and agile, feeling hungry all the time. I managed to snitch some food in the kitchen, without anyone seeing it. Adults spent the whole day in the synagogue on Yom Kippur praying, until the first evening star appeared in the sky. My cousin Alexander and I went to the synagogue with the adults, but we could not stay there all day long, so we played football with other Jewish guys in the yard of the synagogue.

There was only kosher food at home. Grandmother had a Jewish cook, who fixed scrumptious Jewish dishes. There was a shochet not far from our house. We bought kosher meat from him and took living chickens to him that were to be cut in accordance with the kashrut rules. This is all I remember from that time.

Grandfather died in 1931, when I was six. I remember his death vividly. I was in the kitchen, when he came home for lunch. The cook put the food on the table for me and went to meet Grandfather. I heard him entering the hall and falling on the floor. He had a stroke. He had died before the doctor arrived.

Grandfather was buried in Jewish cemetery in Tartu. The funeral was in line with the Jewish rite. There were crowds of people. Grandfather was famous in the city. There were Jewish volunteer fire fighters in Tartu. All of them had other jobs, but when there was a fire somewhere, they got together, put on their uniforms and started putting out the fire. When Grandfather was young, he was also a member of that team. When he physically could not participate in putting out a fire any longer, he provided considerable monetary assistance to the team. He was an honorary member of the fire team of the city. All Tartu fire fighters came to his funeral. There was a large monument on my grandfather’s grave in the Jewish cemetery in Tartu. Unfortunately, the Tartu Jewish cemetery was destroyed during World War II. There is nothing left of it.

I entered the Estonian lyceum in 1932. It was a famous lyceum in Estonia named after its founder Hugo Treffner. During the Soviet regime the lyceum was turned into an ordinary compulsory school, but it was restored in 1991 when Estonia became independent 5. Now it is considered to be one of the best lyceums in Estonia. There were quite a few Jewish children there. Jews have always been positively treated in Estonia. We never felt anti-Semitism. There were classes in the lyceum on Jewish holidays, but Jewish students were exempt from them.

When I was a lyceum student, I joined the children’s Zionist organization Betar 6. Most of my friends were enrolled there. At that time we were not interested in the political aspect of the organization, we just enjoyed being there. We played all kind of games, went in for sport. We had meetings, where we were told about the history of Israel, life of the modern Palestine. I was very energetic, liked bossing around and soon I became the group leader of Betar.

In 1937 my mother married a German Jew called Mark Schynzvit. They had known each other for several years before getting married. Once my mother went on a trip to Germany and France. At that time the fascists were already at power in Germany 7, but tourists were still safe there. Mother met Mark during one of the excursions in Germany. He was a widower, six years older than my mother. Mark had his own company. They liked each other and wrote to each other for a while after she returned to Estonia.

At that time they did not think about whether Mark would move to Estonia or Mother would go to Germany. Then it became clear, Jews would not be safe with the fascists being at power in Germany, so Mark moved to Tartu. By that time the fascists had seized his enterprise, he only managed to take some money with him. At least he could feel safer here.

Mother and Mark got married in Tartu. They had a traditional Jewish wedding, but a rather modest one. Mark could not get Estonian citizenship immediately, but the Estonian government gave him temporary passport, issued for fugitives. He could not be in the government, but other than that he had equal rights with Estonian citizens. With time that passport was changed to Estonian passport.

During the war

We had a pretty comfortable living before 1940. My cousin Alexander, with whom we were friends, graduated from lyceum and entered the Law Department of Tartu University. I was still studying at the lyceum. In 1939 Hitler attacked Poland 8. Polish fugitives appeared in Estonia. We were not thinking of the threat, as the war seemed to be far away from Estonia, and reckoned that the Germans would not come to us. In actuality, the war was over soon. The Soviet Union commissioned troops in Poland and the German army was defeated, and Germany signed a non-aggression treaty with the Soviet Union, the Molotov-Ribbentrop pact 9.

Shortly after that Soviet military bases were constructed in Estonia and it did not cause any concern. At that time people did not worry as they hoped that Estonia would be safe thanks to Soviet military bases. Moreover, the first fascist organizations appeared in Estonia. Some people, who had fought for the independence of Estonia 10 in 1918, became its members. Other fighters for independence, including the president, Konstantin Päts, were against fascism. [Päts, Konstantin (1874-1956): The most influential politician of interwar Estonia, Päts headed the Estonian Provisional Government (1918–1919), although being imprisoned during the German Occupation. In the Provisional Government, he also served as Minister of Internal Affairs (1918) and Minister of War (1918–1919), that left him organizing Estonian troops for the War of Independence. In 1938 he became the first President of Estonia. During his presidency, the Soviet Union occupied Estonia in 1940. As President, he was forced to sign decrees for over a month, until he was finally arrested and deported to Russia, where he died in 1956. Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Konstantin_P%C3%A4ts]

At that time the Soviet Union took advantage of the disparity in Estonia and managed to annex it [cf. Estonia in 1939-1940] 11. When Estonia became a Soviet republic, they violently dismissed the government. There was upheaval for our president Päts, and appointment of a new government. Repressions and nationalization began. Three days after the new government was appointed, the Soviet regime took our house. Some militaries moved there and our entire family was turned out into the street with our things. They took the houses, stores, and everything else and nationalized them.

Probably, the adults understood that it was only the beginning and they decided to leave Tartu, where everybody knew that our family was rich. Aunt Rebecca, her family and Grandmother left for Haapsalu and my mother with Mark and Uncle David with his wife and daughters went to Tallinn. We hoped we could stay there quietly and wait for better times: My cousin Alexander, who was a freshman at Tartu University, and I, a lyceum student, stayed in Tartu. We lived in a rented apartment, and the hostess was supposed to provide meals for us as well.

I accepted the new regime easily. I was about 15-16 years old – an age when it is easier to get used to new things. Of course, during the Soviet regime Jewish youth organizations were banned. The new regime founded a youth organization in Tartu, called ‘Union of Young Workers,’ which was actually the Soviet Komsomol 12. My friends joined the organization and talked me into it too.

I was young and energetic. I had good organizational skills and experience in Betar. It was the time when the pioneer organization 13 was founded in Estonia, and I was one of its organizers, the pioneer leader. At that time I did not think of helping the new regime. I just enjoyed what I was doing. We organized military and sports games like it was in Betar. I was very active. In summer 1941 the first pioneer camp in Estonia was established in Oru, Toila province, not far from Narva. There was an estate of President Päts. I was sent there as a pioneer leader.

In 1939 when the war was unleashed in Poland, I understood the atrocity of fascism. I was involved in anti-fascist propaganda in the camp. I held pioneer meetings, where I talked about the horrors of fascism. On the roofs of the camp houses, we drew caricatures of Hitler and wrote anti-fascist slogans. I found out about the outbreak of the war, when I was in the camp. Germany had attacked the Soviet Union [cf. Great Patriotic War] 14.

Mother was in Tallinn at that time. She was by herself as her husband, Mark Schynzvit, was deported on 14th June 1941 15. At that time deportation was taking place all over Estonia. Mark had nothing to do with politics, but he did not have an Estonian passport and was considered to be a citizen of Germany. He was sent to the Gulag 16 for allegedly being a German spy.

I was all Mother had and she knew nothing about me. She sent a telegram to the camp for me to go to Tallinn as soon as possible for us to leave for evacuation, but I could not do it swiftly. The Germans had not reached Estonia yet, but Estonian fascists started acting. They seized the railway station in Kivioli and blocked the trains. There was no other way to get to Tallinn. I was trying hard to get there, but could not leave because the trains did not go. I was not going to be in evacuation.

I wanted to be a volunteer in the Red Army. I had to wait for two years before the call-up, but I was not willing to wait, I wanted to defend my motherland. Finally, Soviet troops got Kivioli station back and I managed to leave for Tallinn. On the way there we passed by a train in which my mother and David’s wife with her daughters were heading for evacuation. Their train was at the substation and ours was passing by. I saw my kin through the window.

I did not have anybody to see in Tallinn. When we arrived, I found out that my uncle David was still in Tallinn. He was drafted into the army as a military doctor and he was waiting to go to the front. When we met he gave me his Swiss Omega watch. I started thinking where to go to be drafted into the army. I went to the municipal Komsomol committee and there I was given the paper for the military registration and enlistment office. There I was given a Russian rifle, the type used in 1898, and two grenades. I did not know what to do with the weapon.

We had military classes at the lyceum, taught by a lieutenant of the Estonian army. It was the time when the Germans were approaching Tallinn, and there was a working battalion to fight them. As soon as I got the weapon, I went outside and suddenly saw the working battalion marching with the orchestra. There was my military teacher from school among them. He also noticed me and cried out, ‘Join us!’ That’s what I did and headed to the front. Here I also saw my father, who took notice of me as well. He dashed up to me and gave me some chocolate. We hugged each other and continued on our way.

We had walked for about 20 kilometers from Tallinn and reached the place where we were supposed to have a battle. We did not have equal forces. In our battalion almost everybody was armed the way I was – an old rifle and two grenades – while the Germans had guns, mortars etc. A lot of our fighters were wounded and killed in action right away.

At that time I did not take death seriously. I could not even picture my death. It was most likely that I and my coevals looked at it as if it was a military game. My friend suggested walking closer to German positions and take a couple of mortars. We ran to the Germans and they started shooting at us. I got injured by the fragment of a mine and as a result of the explosion I was thrown into the bushes.

Then Germans came up to me and said, ‘This Bolshevik 17 is dead.’ They took my watch, my uncle’s present, and left me in the bushes. When they left, I started crawling to our people. There was a sanitary battalion with our wounded in the nearby forest. Then buses came from Tallinn and took the wounded to the hospital in Tallinn, which was set up in a former school. Later my daughters went to that school. They cleaned my wound, applied a bandage and left me in the ward. I stayed there before the Germans arrived in Tallinn at night. Nurses in the hospital calmed down the wounded and said that the Germans would do no harm since it was provided by the international convention that wounded people could not be hurt. I did not believe in that. Besides, I understood that I, a Jew, would be murdered by Germans at once, whether I was wounded or not. My Jewish friend and I started thinking of how to escape the Germans.

The next morning all of us were taken to the harbor. There were several ships and people were getting on them very quickly. We boarded a large Latvian ship, which was in Tallinn port. I saw that Tallinn was on fire. The wounded were put in the hold and the ship headed towards Leningrad. The harbor was mined. When the ship was in the sea, it was shot at from both coasts – the Estonian and the Finnish one. Besides, the Germans bombed from planes. Several ships were sunk; the bomb hit our ship as well. The hold with the wounded was flooded. It was impossible to go up as there was a fire. People understood that it was the end. Some people even hung themselves on the ties, straps etc. to wait for the torturing death.

I had no illusions as I understood that death was inevitable, but I was scared to die in the cold hold. I somehow managed to climb on the top and hid on the deck. When a new portion of bombs hit the ship, I jumped into the water. I was lucky to find a floating piece of wood in the water and I climbed on it. Cadavers were all around me. The water was very cold. First the feeling of cold was very acute, then I got used to it. I stayed there for three hours. Finally the bombing stopped and I was noticed by people in a passing ship. They lowered the lifeboat, helped me get in it and took me on the ship.

In the end, I reached Leningrad, where I was sent to hospital right away. I did not know a single word of Russian. I could not understand anything. My stay in the hospital was not long as I was not severely wounded. I even did not catch a cold after having been in cold water for three hours. When I was discharged from the hospital, I went to the military barracks, where Estonian soldiers were living. At that time Stalin issued the order not to let people from Baltic countries and Germans go to the front. [Editor’s note: The Soviet regime did not trust those who lived in the areas that were annexed to the USSR. In particular, it restricted their freedom of movement. They were not supposed to be close to the border to prevent them from escaping from the country.] We stayed in the barracks and waited for the unknown.

Then the Germans started attacking Leningrad. It was a terrible day when German airplanes started bombing grocery warehouses. There was flour, sugar etc, and all of that was set on fire. We ran into the burning warehouses trying to save what we could. It was the only food we could get. Finally, there was another order: to dismiss from the army all people who had not reached the draft age. The rest should be sent to labor camps 18. I and a couple of other volunteers were demobilized and sent to the evacuation point across Lake Ladoga19. We were starving on our way. There was no food. After that we went to the train station, which was on the front line. Everything was on fire and the last trains were dispatched from Leningrad, which was besieged 20.

My friend from Tartu and I took the train heading to Siberia. We reached Sverdlovsk, wherefrom we went to Chelyabinsk. We went to the platform and saw Estonian ladies. They came up to us and we asked if there were some more people evacuated from Estonia. Without any hope, I asked whether they happened to know Paulina Schynzvit, my mother. It turned out that those ladies were living in the settlement Nizhnyaya Uvelka, not far from Krasnoyarsk [Russia, about 3000 km from Moscow] were Estonians were evacuated. So my mother and aunt Ester were living there. Those ladies accompanied me to Nizhnyaya Uvelka and took me to my mother’s home.

I was shocked by what I saw in the village. None of the Estonian villages was so poor and filthy. There were even some clay houses. I was told that I would recognize my mother’s house right away as it was the only place in the village with curtains. Mother was at home, when I came. She saw me and swooned. Somebody told her that I was in Tallinn, when the Germans came and perished there. Aunt Ester and her daughters lived with my mother. Shortly before I arrived, my mother’s brother David, who was demobilized from the army, also came. I stayed with my mother in Nizhnyaya Uvelka.

There was a Russian school, but taking into account the many evacuated Estonians, who did not speak Russian, an Estonian school was also set up in an annex to the Russian school building. There were a lot of Estonian teachers. Several classes were held in one room, but still they managed to teach us. I finished the eleventh grade in Tartu and had to finish the twelfth one. There were twelve grades in Estonia, while there were ten grades in the Soviet Union. So, I was enrolled in the tenth grade so that in a year I could have my school certificate. Of course, both students and teachers treated me specially. In their eyes, I was a hero, having been wounded in the lines.

I was going to finish school to be drafted in the army when reaching draft age. When I found out about the Estonian corps 21 being formed in Ural, I went to the military enlistment office with the request to join the lines as a volunteer. I was 17 and the draft age was 18. They closely reviewed my case in the military enlistment office and I was assigned to the Estonian corps. Uncle David was also sent there. Of course, I did not tell my mother about my decision. She found out about it shortly before my departure. Of course, she was horrified. Once she had to be in the state of abeyance and she was put through that once again.

Uncle David and I went to the place of formation of the Estonian corps. I started my military life. My uncle was killed in action. He was a doctor and he was trying to make it so that our Estonian corps soldiers got a better ration and living condition. Our commanders were perturbed by that. To boot, they found out that my uncle was from a rich family, i.e., an alien element, an enemy of the people 22. That is why he was sent to the penal battalion, which was the worst punishment. A common saying for it was ‘washing off the guilt with blood.’ If a person from the penal battalion was wounded in battle, he was to return to the ordinary union and nobody would be concerned with his past. It happened rarely. As a rule, people from the penal battalion were used as cannon fodder. They were the first in the fierce battles, being the targets for the guns. There were very few of them who survived. Thus, Uncle David perished. His squad was the first to go to the German positions when our troops were to attack. Uncle David was killed in that battle.

Our Estonian corps was supposed to be sent to Stalingrad, where severe battles were being held 23. We were most likely to die there, but we were not sent to Stalingrad, but to Velikiye Luki. The town was captured by Germans, and the Soviet army encircled it. The winter was frosty and we had to walk 100 kilometers. At last, we got there. The battle for Velikiye Luki started. [The Velikiye Luki offensive operation was executed by the forces of the Red Army's Kalinin Front against the Wehrmacht's 3rd Panzer Army during the Winter Campaign of 1942-1943 with the objective of liberating the Russian city of Velikiye Luki. It is particularly notable as an example of the failure of German operational combat in relieving an encirclement, similar to those employed at the Battle of Stalingrad. Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Battle_for_Velikiye_Luki]

Our corps was in the lines. We were supposed to hold the part of the position, where there were no Soviet troops for the Germans not to be able to break through to the town. There were fierce battles. There were a lot of casualties on both sides. Finally, we ousted the fascists from the town, but there was a small group of Germans left. The commander of Velikiye Luki, also the commander of the garrison, was a German baron, who had lived in Estonia until 1939, and then as per request of Hitler went to Germany. When our troops took the town, the baron hid in an air-raid shelter with a small group of Germans, which was constructed during the Soviet regime. We could not get them out of there. First, we flung gas pots there, then bombs, but it was futile.

We had to negotiate with them, but we did not have a translator, who was fluent in German. Somehow, General Lembit Pärn, the commander of the Estonian corps, got to know that I was fluent in German. I was called to the headquarters, they told me to wear white sheepskin and an officer’s sword belt, and sent me to conduct negotiations with the German baron. General Pärn spoke and I interpreted. He said if the Germans voluntarily gave themselves up, they would remain alive. Finally the deputy commander left the air-raid shelter. He was promised that nobody would be executed if leaving the shelter, so he returned there trying to convince his comrades to do that.

The negotiations lasted for a long time and finally the entire garrison came out. There were a lot of wounded among them. We looked for a German doctor. He was at the railway station, where German captives were held. General Pärn talked and I interpreted. The doctor said that both of his sons were killed in the vicinity of Moscow, his wife stayed in Berlin, and he did not even know whether she was alive. The general suggested that he should take care of the wounded, but the doctor said that we would help only civilians. I stayed in the headquarters for several days acting as a translator; then I headed farther.

We were sent to Leningrad. When besieged Leningrad was liberated, our Estonian corps was sent farther, in the direction of Estonia. At that time the Russian and Estonian border was not along Narva, but about 12 kilometers away from it. We crossed the border. I saw Estonian guys taking earth in their hands and kissing it. We were happy to take part in the liberation of Estonia.

Near Narva we had to hold a battle with the German militaries from the SS Estonian legion. That legion was founded by Germans in the spring of 1944. Young Estonian lads were enlisted in the German army. Many Estonians were against the Soviet regime and hoped that Germany’s victory would make Estonia independent, and free from Soviet oppressions. The Germans were spreading their propaganda among the soldiers of the Estonian legion, convincing them that they should not give away a single meter of Estonian land, as in the event of German retreat, the Soviet army would occupy Estonia.

Thus both belligerent parties put Estonians in the battle near Narva. There was the Estonian corps on our side, and the Germans had the Estonian legion. Estonians fought against Estonians. There were cases when the members of one family fought for different armies. There were 30,000 Estonians, clad in German uniforms. It was horrible, inhuman. We stood at one bank of the Narva, and they were at the opposite one. In the evening, during the intermission between the battles, one and the same Estonian songs were sung at both banks. There were cases when some Estonians swam from the opposite bank to join us.

We went on to liberate Estonia from the fascists. Our corps took part in the liberation of Tartu. Then we liberated Tallinn. Our tank column was the first to enter Tallinn. But my regiment passed by Tallinn and went to the island. There was the Klooga 24 camp on our way and it was the first time I saw what the fascists had done on our land. It was a terrible concentration camp. Not only Estonian Jews, but also Jews from all over Europe were executed there. Before our attack Germans murdered all Klooga prisoners. We came to the camp a couple of hours after the fascists had run away. The fires, where logs and human cadavers were put, were still burning. The Germans burnt some people alive. When we were in the camp, the blood of the shot people had not been absorbed by the earth yet. It was like water after rain, ankle-deep. It was horrible and I saw it with my own eyes.

We did not stay in Klooga as we were to head to the islands. There were fierce battles. The Germans stuck to the isle as they had a real chance to get to Finland by ships. By that time Finland was out of the play. Apart from the Estonian corps a Russian military unit was also taking part in the fierce battles. I was wounded at Sõrve Peninsula in the combat with the Germans and was sent to hospital in Tallinn aboard a Finnish ship.

When I was discharged from the hospital, our corps was sent to liberate Kurland 25. Our commanders were in a hurry to do away with the Germans there and to put an end to the war, but the Germans hung in there, fighting desperately for their other units to be able to get evacuated. We moved very slowly. The area was open without any place to hide. There were a lot of casualties and it was very scary as many soldiers from the Estonian corps managed to drop by in Tallinn and see their relatives. And still, some of them were to face death.

On 9th May 1945 26 we were supposed to attack German positions... I went through the entire war and was always sure that death would go past me. But before that battle, I had a feeling that I would not survive it. On the eve of the battle, I went to bed earlier in the dug-out. Suddenly I heard shots thinking that the battle was on. I ran out and saw our soldiers shooting from guns and pistols and crying out that the war was over. It was on the night of 8th May, the last shots of war. I hugged a tree and burst into tears as I was sure that I would have perished the following day. It was as if someone had granted me life.

The Estonian corps marched to Tallinn from Kurland, passing Riga. Anywhere we were walking the road was strewn with flowers. We were welcomed as the winners, rescuers. We covered a distance of 600 kilometers with the full kit and weapons. When we reached Tallinn, my legs were chafed and I could hardly walk. It was a serious distance. Mother, who had already come back from evacuation, could not wait for the Estonian corps to enter Tallinn; she went to meet me in Klooga. When we arrived in Tallinn, the streets were crowded. People gave us flowers, willing to give us hugs and handshakes. The flowers were coming from everywhere.

Now we, the fighters of the Estonian corps, are called the occupants, though at that time we were called liberators. Is it our fault that at the conference in Yalta 27, when discussing the borders of the new postwar Europe, neither Roosevelt, nor Churchill, nor Stalin thought of regaining independence of the three Baltic countries? Why did they agree on the Soviet Union’s further occupation of the Baltic countries? Maybe because the latter were not strong enough; much weaker than the Soviet Union. Soviet tanks were all over Europe, subduing Hungary, Czechoslovakia, Poland, Eastern Germany and other countries. Why aren’t they blaming Roosevelt and Churchill as it was the redistribution of the world and we could have become free. We, the soldiers, who did not spare their lives in the liberation of our country from fascists, are now blamed for the Soviet Union’s post-war occupation of Estonia lasting over 50 years – making a clear way for Soviet occupants. It is a terrible tragedy, but it is not our fault. The soldiers of the Estonian corps did their best to liberate our motherland.

After the war

My relatives who were in evacuation during the war returned to Tallinn. Aunt Ester with her daughters and Mother’s sister Rebecca and her family came back. During the war they were in evacuation in Ural, and Grandmother Vera was with them. Apart from Uncle David, my cousin Alexander did not come back. He was drafted into the army during the first days of the war. Then, when Estonians were demobilized from the army as per Stalin’s order, Alexander, along with many Estonian guys, was sent to a labor army in Siberia. Then many of those Estonians joined the Estonian Corps. Alexander died of typhus in the camp before the Estonian corps was established. Grandmother’s brother, who lived in Riga, perished in Riga ghetto 28.

My father had a dreadful fate. For some reason he was not willing to leave Tallinn. Many Jews decided to stay thinking that the Germans would do them no harm. But it was not the case. Hardly had the Germans entered Tallinn, all Jewish men were arrested and sent to Tallinn camps. They were interrogated and mutilated, then murdered. When Estonia became independent, the archives were opened and I was able to read the protocol of my father’s interrogation on 2nd August 1941 carried out by Evald Mixon, an Estonian. The sentence was also attached. The line ‘Charged with?’ says only one thing: Jew. Conclusion: sentenced to death. Before 6th October 1941 almost 1000 Jews were shot in Tallinn.

I was really willing to be demobilized from the army. They were reluctant to let me go, offering me to work as a translator in the headquarters of the Estonian corps, but a military career did not appeal to me and I was demobilized. I was 20, but had neither education, nor profession. All I had were military awards: an Order of the Red Star 29, a Medal for Valor 30, a Medal for Victory over Germany 31, an Order of the Great Patriotic War 32 of the 2nd class. Jews in the Estonian corps were awarded the same way as Estonians were, without any bias.

I went to the municipal Komsomol committee, and I was assigned a Komsomol instructor. [Editor’s note: Komsomol units existed at all educational and industrial enterprises. They were headed by Komsomol committees involved in organizational activities.] I was given a room in the hostel. There was a lot of work in Tallinn. The city was demolished by bombing. All the streets were in shambles. The Komsomol members cleaned them, preparing the sites for constructions of new houses. We worked 12 to 14 hours daily and coped with the work. Then Komsomol members started with the construction of the stadium. Everybody was involved.

When the construction was over, I was assigned to lead the propaganda section. There was a large truck that visited all parts of Estonia. We showed movies, held lectures. It was the first propaganda truck in the Soviet Union. Its work was highly appreciated in Moscow, where I was called to share my experience with others.

When the Doctors’ Plot 33 began, I was dismissed from work on that day. When the campaign against cosmopolitans 34 was over, the attitude towards Jews did not change in Estonia. There was another stage – deportations in 1948-49, but it had nothing to do with cosmopolitans. Rich peasants and Estonian nationalists were exiled. During the Doctors’ Plot I was not the only Jew who was fired, many were. First, I did not understand that it was the state politics, not something directed against me. I was just a Jew, and was supposed to be treated like other Jews. I understood that when I went to the central committee of the Estonian party, where many of my brothers-in-arms were. They turned their backs on me, being afraid to talk to me. It was very sad.

Then one of my pals turned out to be brave and offered me a job. He was aware of my leadership skills, and he could have offered me a different job, but the only offer I could get was the position of an engineer in Vtorsyryo bureau [company's name originates from the words "secondary raw materials". The firm took scrap metal and paper litter from the population at dirt cheap prices and sent those materials to processing facilities]. Under those circumstances that job saved me, so there was no other way but agree. I worked there until 1956.

After the Twentieth Party Congress 35 they started to look into the cases of those who suffered under Stalin. It was the period of time when many repressed people came back. My stepfather Mark Schynzvit also came back. He was exhausted, feeble, but still alive. I was called to the central party committee of Estonia and asked where I would like to work. Despite them being unfair to me during the Doctors’ Plot, I was still a great patriot of Estonia. I saw the poor performance of kolkhozes 36. Estonia, having been world food exporter until 1940, could barely cover domestic needs. I decided that I should go to the villages. My friend was assigned the first secretary of the regional party committee in Otepää district, now a famous ski training area. He asked for my help. I moved there from Tallinn and worked there for four years.

I went to Otepää with my family. I got married in Tallinn. I am not willing to tell you anything about my first wife. We parted a long time ago. We had two daughters: Ilona, born in 1949, and Viola, born in 1951. I was appointed the director of the people’s theater in Otepää. It was an amateur theater, the producer was the only professional there. They needed an organizer, who could make it work. I started organizing work enthusiastically. We repaired the theater building, chose a couple of plays and started rehearsals. It was very interesting; I even played some minor parts. I worked all day long.

Of course, it hurt my family. My relationship with my wife got very tense. What woman would like her husband to come home for sleep and then run away to work in the morning? Thus, things went well at work, but it was vice versa in the family. Our group became very famous not only in our district, but all over Estonia. We got prizes and honorary mentions at all amateur contests, but I broke up with my wife. My wife said that she was fed up with being a wife on paper and filed for a divorce. After that she took our daughters to Tallinn. Of course, I saw my daughters as much as I could, trying to go to Tallinn more often.

When our theater became solid and well-organized I was offered a job in the district party committee. I accepted the offer. I had a good reputation there and soon I was in charge of the department, but they said that it was the highest position I could get, as the next top position was the secretary of the district party committee and I was clearly told that a Jew could not be assigned to that post in the Soviet Union. Of course, I knew that anti-Semitism was very strong in the Soviet Union, but it was not accepted in Estonia, at any rate within the aboriginal population. Those who arrived from the USSR remained with their views in Estonia. It hurt me.

There were recreation centers for party activists in the south, in the Crimea, Sochi. Of course, they were much more comfortable than ordinary spas. I got vouchers to go there twice. The first time I went there, I did not understand why they looked at me with surprise written all over their faces. Then when I met some people, one of them asked me a straightforward question: how did you get here, being a Jew? At that time I could not understand why nationality should have something to do with a bonus for good work. If someone got a trip voucher only one criterion mattered – good performance. When the people from the recreation center found out that a Jew in Estonia could have such a position and get such a trip voucher, they were sincerely astounded. It was out of the ordinary for them.

In general, life in Estonia differed a lot from other places in the USSR. We were like Europe for them. It could be seen even in trifles. I did not like hats and was wearing a beret, which caused no emotions in Estonia. When I came to Moscow in that beret, everybody was very surprised because the officials of the district party committee were wearing only hats as if it was a part of their uniform. A modern beret was like a challenge to them.

After Otepää I was offered a job in Tallinn: to run the municipal culture palace. I was not provided with an apartment in Tallinn, but I could stay with my mother. After the war she received a small two-room apartment in the semi-basement. She managed to make it clean and cozy. My stepfather Mark Schynzvit was still alive. Neither my mother, nor my stepfather worked after the war. They got some skimpy pension, but they could get by with that. Of course, I tried helping them out with money, though my salary was not high. Besides, I was supposed to support my daughters. I could give my mother much less than I wanted to.

Mother was a good homemaker and she managed to make a living with the money she got. We did not observe the kashrut after the war, it was next to impossible. There was a deficit of primary products, not to mention kosher ones. But still, if Mother bought live chickens on the market, she took them to a shochet to have them cut. We marked major Jewish holidays.

After the war there was no synagogue in Tallinn, just a small prayer house. There was no rabbi. An old Jew, who knew traditions, was acting as rabbi. Before Pesach matzah was sold in the synagogue; it was brought from somewhere. On holidays my mother and Mark went to the synagogue. At home holidays were marked in accordance with the rules – no crumbs on Pesach and strict fasting on Yom Kippur. If I was in Tallinn during a holiday, I marked it with Mother and Mark. It did it only for them, as I personally did not need it.

My stepfather Mark died in 1967. He was buried in the Jewish cemetery in Tallinn. My grandmother Vera Pasternak is also buried there. She died in the middle of the 1950s, when I was working in Otepää, so I could not even come to her funeral.

There was a lot of work in Tallinn. I wanted to make our culture palace into a place that people would enjoy to visit in the evening and on days off. I wanted it to be a center of culture and recreation. We established several vocal and dancing groups. There was a very good ladies’ vocal group called Elektra, which was also famous outside Estonia. Our symphonic orchestra had tours overseas with that group. It was the time when it was hard for USSR citizens to go abroad even as tourists, but we went there on concert tours as participants of festivals and contests.

It was the time when I got to know that the KGB 37 followed everybody, especially abroad. There was also somebody in our group who was assigned by the party committee to go with us on tour. He had nothing to do with our group, his only task was to follow the members of the group, eavesdropping on people and keeping a record on everyone. First, I was very naïve and I could not believe it when somebody told me about it. Then I believed that it was true.

Our symphonic orchestra was supposed to go to Berlin on an excursion. It was Eastern Germany, but still a foreign country to us. Suddenly, some musicians from the orchestra came up to me and told me that one of their colleagues would not go to Berlin as per order from Moscow, and a man and woman were sent instead of him. Those two people turned out to be from the KGB and they were supposed to report on our trip. Even in Berlin, when we went on a city tour, they stayed at the hotel and checked our things.

At times the KGB turned some of our musicians into informers. Once, I went to Finland with the ladies band. We were talking with the group leader, and suddenly I heard some sounds behind the door. We opened the door and saw a musician who was instructed to eavesdrop on us. His task was to follow what other people were doing. Those were unpleasant things, which made me feel despondent.

In general, it was hard to work at that time. Everything was to be approved, and God forbid if someone found ‘a Western influence’ in any activity. That tag was attached to everything that was even slightly different from the Soviet routine. I came across that when we organized a jazz club in the culture palace. It was in the 1960s, it was the time when Saturday was made a day off. I found a place for a chill-out. On Friday people got together there. There was some wine, coffee, desserts.

Those were jazz evenings. Such types of cafés existed abroad, and I liked them very much. It was not a concert where you were supposed to stay in your seat and listen to music. This café was a place, where we could communicate, dance and listen to good jazz. Our jazz café became very popular. It was not attended by young people only. There were middle-aged people as well. Whole families came there.

At that time the USSR disapproved of jazz like many other things that were popular in the West. Our jazz club was not open for a long time. People willingly came to us. Once, the instructor from the municipal part committee came to us. He had been sitting all evening long with a poker face and the next day there was a scandal and I was on the carpet. There was a big scandal: I was reproached by the municipal party committee for spreading cheap bourgeois culture and they were going to close the club.

Fortunately, I managed to convince them not to close down the café and we promised that we would not call it jazz club. People liked the place a lot and even the papers wrote about it and it was good having the café. None of the party activists attended our evenings. It was a hard time. I do not even want to go back to it.

I left the culture palace after one incident that took place on the 1st May parade. Our orchestra always took part in the parades on 1st May and on 7th November 38. We marched passing by the tribunes. Once, my boss, who was a member of the central party committee as well as a member of the Supreme Council 39 of Estonia, wanted our orchestra to play Labor March on the demonstration devoted to 1st May, but our orchestra had never rehearsed that march. We did not have enough time for the preparation, but we managed. We were playing the march, when we passed by the tribunes.

After the demonstration I went to the boss and asked him if he was pleased, and he was perturbed that we started playing too far from the tribunes where the government was staying. He was shouting at me why we had started playing so early. I did not want to justify myself. It do not think it is right to justify oneself when you do not understand where your fault lies. I left tacitly and the next day I wrote a resignation letter. At that time the Tallinn culture palace was one of the best in the entire Soviet Union. They wanted to talk me into staying, but I was not willing to.

Then I was offered a job as editor of the photo department of the news agency Eta, which provided materials for almost all printed editions of the Baltic countries. Eta was actually a political organization. We had to adjust all news from the different parts of the world for the Soviet press and of course make a certain coloring. Soon I was assigned chief editor of the photo department.

Often I had to attend seminars in Moscow or Leningrad and I noticed the way they looked at me. It was a miracle for them that a Jew could be offered such a position – chief editor – in such an organization. There were Jews who held lower positions. When I talked to them it turned out that they were totally different. I thought that a Jew would always understand a Jew, but they had different views, another ideology. Many of my colleagues treated me fairly and did not hurt me. But still I had a feeling at times they were not very glad to see me there.

In the post-war years Russian culture was imposed on Estonia. People who came to Estonia from the USSR did not find it necessary to study the Estonian language, but all Estonians were supposed to know Russian. When I was working in Eta, we had a meeting with the management every morning. Most of the editors spoke poor Russian, but those meetings were always held in Russian. This was the ideology. I was the only one in the meeting, who was speaking Estonian.

Once, this issue was brought up at a party meeting. One Estonian from our publishers got up and said that Kraemer was not willing to speak Russian, which was wrong in his opinion. I replied, ‘Where do you live, my dear? You live in Estonia, where Estonian is the main language, therefore I prefer speaking good Estonian to broken Russian.

Such kind of pressure lasted during the entire period of the Soviet regime. When I was working in Eta, I was compelled to go through training in the higher party school 40. The school was based in Moscow. I had extramural studies, only attending examination sessions in Moscow. I had to take my final exams in Moscow in Russian. I made so many mistakes in the dictation that I thought I would never obtain a diploma. There were three of us from the Baltic countries, and for all of us Russian dictation was an unsurpassable hurdle. It was good that our teacher understood that. She dictated us the text and then she said that she would leave the classroom for a minute. The three of us copied the dictation from Russian guys. This is how we passed the exam.

In general, the Soviet system was built on deception and hypocrisy. The bright example of that are the elections to local council and up to Supreme Council of Estonia and the USSR. For a number of years I was the chairman of the electoral board. It’s hard to call that procedure election – there was only one possible candidate that people were supposed to elect. The only choice was pro or contra his name. The votes were counted in a peculiar way. I received a call from the party committee and was told: today we were supposed to have 98%. That was the issue. It was all false, we were not supposed to do that. I never made that approach, but those things took place nevertheless.

When in 1948 the state of Israel was founded 41, I gladly welcomed it. I took the foundation of the Jewish state seriously and I was happy that after 2000 years the state was revived. Soviet Union was one of the initiators of the foundation of the state of Israel, but after a while the relationships between the states were not that friendly. The Soviet Union even terminated diplomatic relations with Israel 42. Official propaganda called Israel the aggressor. We started to support Arab countries, supplied weapons, military experts and probably also provided monetary assistance.

During the Six-Day-War 43 and the Yom Kippur War 44 the Soviet mass media even said that Israel was the first to attack, though all of us knew that it was not the case. We could follow the events in Israel from the transmissions of the foreign radio. We were worried about Israel. Everybody understood that the Arab countries wanted to exterminate Israel with the help of the Soviet Union. I remember how happy we were over the Israeli victory. We exulted over all the victories of Israel. At that time it was noticeable that the Soviet Union was biased against Israel. Unfortunately, very few things have changed since then. Russia, considering itself the successor of the Soviet Union, treats Israel the same way.

I often went abroad with our concert groups. I probably communicated with foreigners more than other people from the USSR and I saw that they hated the Soviet Union. I remember in the 1950s, when Soviet troops were in Hungary 45, we went there on a concert tour. During the weekend we were taken to Lake Balaton. When I was swimming in the lake, a stranger swam up to me and asked if I was from the Soviet Union. I said that it did not matter where I was from. He told me that for him it was very important, as the Hungarians hated the Soviets, who were shooting at them in their motherland. I was at a loss, and then he added that I would run inform against him. I remember that conversation clearly.

When in 1968 the Soviet Union commissioned troops in Czechoslovakia 46, I was concerned. I understood that all the citizens hated Soviets, and I was also a USSR citizen. I understood that there was nothing that could be changed and my lone protests were useless, but on the other hand I was ashamed to keep silent. I wanted to cry out loud that it was a crime against an independent sovereign country. I remained silent and felt ashamed.

Soon after the Czechoslovakian events I happened to be in Germany with the ladies’ group. My pal, the director of the culture palace in Dresden, invited me to the restaurant. There were German militaries, generals of the East German army, sitting at the table. They drank a lot and had fun. I asked what they were celebrating. One of the generals replied that his division was in Czechoslovakia in 1968 and they said they gave them a hard time. I had a feeling that I had come back into Hitler’s time, when the German army also killed inhabitants of Czechoslovakia. And again we were there, and now the Soviet Union was in with them and it was terrible. I hurried from the restaurant. I still have bad reminiscences of that conversation.

In early 1970 Jews from the Soviet Union were allowed to leave for Israel. Officially it was called family reunion, but in fact even those who did not have kin there were also leaving. Many of my friends left, my cousin Margalit, the daughter of Aunt Rebecca. She and her husband had died before Margalit immigrated to Israel with her family. We write letters and call each other.

I was happy for those who managed to leave. I helped them with what I could, but I was not eager to leave Estonia. I will always have ties with this country. There were my relatives here, and most of time I had stayed here and felt that I was needed. What would I be doing in Israel at my age? Maybe if I were 20-30, I would think of immigration. But at that time I was over 50 and clearly understood that at that age it would be hard for me to get acclimatized.

I met my second wife, an Estonian lady called Mayli Kurg, a long time ago, in the 1950s. I was still married when we met and we were just friends. Mayli is a very kind and smart person. I always asked for her advice when I had some difficulties with work. We started seeing each other more often when I moved to Tallinn. By that time I had been divorced. I really needed Mayli. We got married in 1975. The wedding was not special, we just had our marriage registered and in the evening we had a party at the restaurant with relatives and friends.

Mayli had a small apartment. We exchanged Mayli’s and my mother’s apartments for a nice three-room apartment in a new building in a new district of Tallinn. We are still living there. My mother lived with us until her death. She loved Mayli, who was like a daughter to her. Mayli looked after my mother and helped her a lot. My mother died in 1978. She was buried in the Jewish cemetery next to my stepfather. It was a traditional Jewish funeral. There was a synagogue at the cemetery and we stuck to the rite. My friends also helped me out. We put a memorial plaque on the tombstone mentioning my father’s name Samuel Kraemer.

My and Mayli’s name are also mentioned there. In due time, my daughters will have to insert the date of death. Here I had some disagreement with the rabbi of our Jewish community. First, according to the Jewish traditions, a dead Jew cannot be put in the grave with other bodies, even if they were buried 20-30 years ago. I do not think it is right. Secondly, I would like to be cremated after I die. I know that for instance in America, Jews are cremated and nobody considers it a violation of Jewish traditions. But we cannot do it here. Why not?

Things are changing in the world, why should we stick to the old times. This is wrong. There are so few Jews left in Tallinn, can’t there be a concession to us? I am so old that I can die any day and I want it to be done my way. The last person who died from the senior generation of our family was my aunt Ester, the wife of mother’s brother David. She died a couple of weeks ago at the age of 97. She had a sound mind until her last day.

Now, let me tell you something about my wife Mayli. She was born in 1933 in the small hamlet of Cambia near Tartu. Mayli’s father, Arthur Kurg, was a gardener, and her mother Leine was a housewife. Mayli also had an elder brother. He is dead by now. In 1948 Mayli finished the eighth grade of compulsory school and left for Tartu to study in the ninth and tenth grade. Shortly after that her father died. Mayli came back home after having finished school. She was supposed to work and help her mother. She worked as a teacher in the elementary school and studied at Tallinn pedagogical school at the extramural department.

Mayli had worked for two years in Cambia, when she decided to find a job in Rakvere. At that time Rakvere was a hamlet, there was neither transport, nor modern conveniences. Then Mayli moved to Tallinn. First she worked in the kindergarten, then she was offered a job in a seamstress vocational school. She worked there for a long time. Her teacher’s salary was skimpy, and she had to think of her pension. Mayli went to work as person in charge of the warehouse at the milk factory. She worked there for ten years and retired in 1988.

After the fall of communism

When Estonia became independent, life was getting difficult. There was not enough money and Mayli started working as a librarian at school. She stopped working in 1998. Mayli is a wonderful person. Both my daughters loved her very much. Mayli treated them like her own. She loves her grandchildren. Both my daughters are married. The elder, Ilona, lives in Switzerland with her family. Her son Oscar is 22. My younger one, Viola, married name Eek, lives in Finland with her husband and her daughter Anne. Both of them often come to our dacha 47 on vacation with their families. They are happy to see Mayli as much as to see me.

I welcomed the breakup of the Soviet Union. Estonia regained independence, but for all of us, born in Estonia, it was a revival. Many people who are younger than me do not remember many things, but I am the one who can compare. I remember how Jews were treated in pre-soviet Estonia. Jews had all opportunities to study and live comfortably. Estonian Jews were helped and protected by the state. Really, Jews had a good living in bourgeois Estonia. There were poor and rich ones. Indeed, the rich helped out the poor.

During the Soviet regime there was special attention paid to the Jews, but with the purpose for the Jews to know their place and understand that they should not be seeking to be in the highlight. As soon as a Jew demonstrated his skills seeking a better position, he was put in his place right way. I know that perfectly well. Officially there were talks about brotherhood and equality of USSR peoples, but those were mere words. In actuality the attitude towards Jews was very bad.

Now things have changed. I do not think it is right to say that we are living in a new Estonia. It is not a new Estonia, it is Estonia, as it used to exist before 1940. Here people are the most important, their lives, the development of the country for people to have a better living.

I feel no anti-Semitism in Estonia. I am Estonian citizen, enjoying all the rights of a citizen and having certain responsibilities. Though, it is not the same for Russian Jews, who settled in Estonia after 1940. Estonians consider them to be occupants along with Russians and it is noticeable in the attitude towards Russian Jews. And such an attitude is also directed towards veterans of the Estonian corps. We are also called occupants or accomplices of the occupants. It hurts.

I am chairman of the Council of War Veterans in our community. Every year on 22nd September we celebrated the liberation of Tallinn from the fascists. All of us, veterans of the Estonian corps, go to the Monument to the Unknown Soldier on that day. I also go there with a feeling of pride as I was also among the liberators of Tallinn. And now, young guys, who even read books, cannot imagine what war is like, and are telling me that I am an occupant, not the liberator. What is my fault? What was I supposed to do? Reach Narva and stop saying that I am not willing to go liberate Estonia for the Soviet Union? What were we to do, especially the Jews, the soldiers of the Estonian corps, who were aware of fascists exterminating Jews in concentration camps in Estonia? What were we, the army, supposed to do? Should we have said, ‘we are not going to Estonia, let it be liberated by the Russians?’

I do not think that such an attitude is correct. We are not the occupants. We did not think of ourselves, when we were fighting fascists. For example, so many of our guys died in Velikiye Luki. When we, the veterans of the Estonian corps, decided to collect money for a monument dedicated to them, nobody wanted to give us money. Finally, the left party helped. On jubilee dates we go to Velikiye Luki to meet with other war veterans who took part in that battle. We commemorate those who perished there. This should be kept in our memories. Veterans should be respected. It is an utter disrespect to our own history, when we, the elderly people, the veterans, on the day of the liberation of the city have to beseech somebody to give us a bus to go to Tallinn cemetery, where thousands of our guys are buried, and to bring them flowers. And not to mention the trip to Kurland…

Probably, time will sort things out, but I doubt that I will live to see that. I am too old, and I am ready for death. I am not afraid to die; I have been walking with death hand-in-hand all war long. The only thing I fear is helplessness, making me a burden to my kin. They also had a lot of things to go through. When I had a stroke, Mayli had to stay with me all day long. I do not know whether she had a chance to sleep even for an hour. She helped me survive and regain my footing. I was operated twice. I had my renal calculus [kidney stone] removed during the first operation, and a carcinoma during the second one. I am still alive. So much time has passed.

Estonia is getting capitalistic, which is good. What is good in capitalism? It is good for constant development. You cannot remain where you are, as the others will be ahead of you. Everybody thinks of improving things, coming up with a new idea. There was nothing of the kind in the Soviet Union. Socialists gave people no chance to grow, making all people stay at the same level. It was hard to go past that level. Initiative was not encouraged. It was a good and calm time for those people who were not willing to learn new things. I have always been eager to do something interesting, better, innovative. It was hard for me as I was going upstream.

At times I am asked why I joined the communist party. What was I supposed to do? At that time I could not have acted otherwise. I thought it was right to be a party member. I was very young and I did not understand how hypocritical the policy of the Soviet Union was. We were always told that it was the party that fought fascism and defeated Hitler in that horrible war. I saw the atrocity of fascism with my own eyes and I believed that I belonged to those who were fighting against it.

Now many people are blamed for it. There are constant press releases, where the leaders of today’s Estonia, are defamed for being party members. Our president is also blamed for it. Of course, here canvassing plays its part, those who run for presidency are trying to defame the other candidates. Can the president be blamed for it? It was the time when it was mandatory for the leaders to be party members. Where would you find a smart person who was not a party member back then? At that time our current president did a lot for Estonia. It was his merit that we had a much better living than other places of the Soviet Union. He is an honest and adamant man. They wanted to dismiss him from his post and failed. Now they are willing to do that as well. I cannot understand it.

In general, it seems to me that it does not make sense to groundlessly reject all things that happened during the Soviet regime. There were both good and bad things. In the past the state paid close attention to children, the youth. It was free to go in for sport. There were all kinds of sections, circles to anybody’s liking and propensities. There were different events for the youth, where they could dance and have fun. There are things like that now as well, but they are not affordable for most young people. The state is not looking into that. The most important thing for modern people is money and nobody is thinking of raising a good and prudent generation. That is why such bad phenomena as addiction to drugs and alcohol, and crime emerge.

The easiest is to wine and moan over a bad life, but it is very hard to do something to improve life, and for this one should not only focus on his own well-being, but also think of sharing with the poor. There is now bourgeois Estonia. Today, most politicians do not think of improving life for people, but having more people to vote for them during the ballot. It is possible, of course, that I do not understand many things in present-day life. I am very old and it is very hard for me to change.

I am surprised with the lenient attitude of our government to the military crimes. I remember that during the war there were articles of an Estonian military reporter who was in German troops and wrote how the Germany army was fighting the Soviet Union. He now lives in Estonia. He is a respectable man. Actually he is a military criminal, but there is no imputation against him.

There is another example: last fall there was a ceremonious opening of the new art museum. Invited was an Estonian, a fascist, who was working in the German political police. He interrogated the Jews like my father was interrogated and sentenced to death. He did not shoot people, there were others who did it as per his order. Our prosecutors said that there was no blood on him and therefore no indictment. Those who killed were guilty. He personally did not do that, therefore he was not guilty.

I know that the American ambassador who was going to attend the opening ceremony refused from it after learning that the fascist was to attend. It is a big minus for Estonia. I do not know how that person can be considered non-guilty. Maybe I think like that because I am a Jew, who perfectly understands that those things were not supposed to be done. They acted in the wrong way.

During the years of perestroika 48 the Jewish Community of Estonia 49 was founded. The community does a lot for us. Here like anywhere else we can find differences between Soviet and other Jews. It is so vast, but often we cannot understand each other, as if we are talking about different things. A Jew should understand a Jew, and our views differ so much that we cannot find an understanding. The Jewish community helps everybody, be it Estonian or Soviet Jews. Apart from monetary assistance, we are given food.

Different festive events are also organized for us. My 80th jubilee was marked in the Jewish community. It was great. I was so moved. Every month the birthdays of all people born in that month are celebrated. It is great, as most of them have neither family nor friends. Who would congratulate them at home? They do it in a nice way in the community – a festive dinner, presents, greetings. It is very important for us old people. It is hard to feel lonely and unwanted. Jewish holidays are always arranged for us, we celebrate them in the community with a rabbi.

Glossary:

Életrajz

Az apai nagyszüleimről semmit sem tudok, nem ismertem őket. Az anyai nagyanyám, Cili nagymama [Tulajdonképpen dédmamáról van szó. – A szerk.], Rosenthal Cecília olyan nagyasszony típus volt. Nagyon szép asszony volt még 92 éves korában is. Gyönyörű kék szeme és ősz, fehér haja, és olyan meleg keze volt, amikor megfogta az ember, és hiúságból három évet letagadott. Mert a halála után derült ki, hogy nem 90, hanem 92 éves volt. Ő volt a családnak a központja, humora is volt.

A dédmama testvére volt a Fáni néni Pápán, aki tanítónő volt [Fáni néni feltehetően nem a testvére volt a dédmamának, hanem a sógornője, a dédmama egyik fiútestvérének a felesége. Vagy a férje magyarosított Rosenthalról Rózsára, vagy majd később Miklós fiuk. – A szerk.]. Zsidó tanítónő volt. Két fia volt, név szerint Géza és Miklós. A Géza valamiért öngyilkos lett, nem tudok többet róla, a Miklós viszont egy tehetséges valaki volt, ezt odaadták könyvkötőnek. Na most, ő nyilván tanulni akart és tanult is, úgyhogy annyit tudok róla, hogy sokáig minden nyáron Sopronban töltötte el a vakációt nagymamáéknál. Azt mondta a nagyapámnak, hogy leteszem a doktorátust. Nagyapám azt mondta neki, ha te leteszed a doktorátust, akkor én leteszem a fejemet. Amikor az első doktorátust letette, azt mondta, „Ferenc bácsi, jövök a fejiért”. S a második doktorátusnál pedig „Ferenc bácsi, jövök a másik fejiért”.

A Cili mama férje a Vogel Benő volt. Nagyon szegények voltak, neológok. Az úgynevezett lengyel zsidókat, azokat a fineket [Finek: az észak-kelet magyarországi jiddis ajkú ortodox magyar zsidókat hívták így, némi lenézéssel, az asszimiláltabb magyar anyanyelvű zsidók, mert a jiddis -ból, -ből (fun) szót ők ’fin’-nek ejtették. – A szerk.], tincseseket nagyon nem szerettük. Az egész családban nem volt ilyen. 14 gyerekük lett, abból kilenc föl is nevelődött. A kilencből kettő fiú, az egyik a Jenő bácsi, Fodor Jenő – magyarosított –, a másik pedig egy elfuserált gyerek volt, nem egészen normális, bár volt zsenialitása a mechanikai dolgokban. Ő Medgyesegyházán élt. Motorkerékpárja volt, ami akkor egy nagy dolog volt, meg mozielőadásokat tartott.

Nehéz volna megmondani, hogy mit dolgozott a dédapám, mert hol itt dolgozott, hol ott. Például az én nagymamám Mezőkovácsházán [Nagyközség volt Csanád vm.-ben. – A szerk.] született, mert olyan szegények voltak, hogy mindig más faluba költöztek, hátha ott jobban meg tudnak élni. A végén aztán, mikor már én éltem és növekedtem, akkor őnekik volt egy házuk meg egy boltjuk, később kocsmájuk is Medgyesegyházán [Medgyesegyháza Arad vm.-ben (Trianon után: Csanád, Arad és Torontál vm.) lévő nagyközség, 1910-ben 3600, 1920-ban 5500 főnyi szlovák és magyar anyanyelvű lakossal. – A szerk.]. Tehát a legidősebb gyerekük Etelka volt, az tanító lett. Azt tudom, hogy ő idegosztályon végezte Gyulán. Egy jópofa néni lehetett, én nagyon halványan emlékszem rá, talán nem is emlékszem, csak fényképekről. Akkor volt a Rózsi, Makón éltek, a férje fuvaros volt. A férje egyszer olyat írt a levélben, hogy mi itt nagyon szép harmóniumban élünk a feleségemmel. Aztán jött az Irma. Irma Medgyesegyházán élt a Guttman sógor bácsival, akiknek természetesen üzletük volt. És aztán kocsmájuk is volt a dédszülők mellett. A lányukat Teréznek hívták, gyönyörű szép nő, én szerelmes is voltam bele. Volt a Vogel Andor, aki magyarosított Vágó Andrásra. [Végül is, úgy tűnik, a Vogel dédszülőknek nem két, hanem három fiuk nőtt föl: Jenő, a későbbi Fodor Jenő, Andor, a későbbi Vágó András és egy harmadik, akinek a nevét nem tudjuk. -- A szerk.] Aztán volt a Mariska, akinek mind a két fia vérzékeny volt, és el is pusztultak. A deportálás során halhattak meg. Juliska volt a legfiatalabb Vogel lány, aki annyival fiatalabb volt a nagymamánál, hogy a nagymama pelenkázta őt.

Rosenthal Ferenc, az anyai nagyapám, testvére volt Cecíliának, a dédmamámnak, és az az elég csúnya dolog történt, hogy feleségül vette az unokahúgát, a dédmamám lányát, aki egy nagyon szép lány volt. De hát ő már kész tanító volt, amikor megtetszett neki a 17 éves kislány, a Janka, és szegényt hozzáadták a tanítóhoz. (Én már nem ismertem, mert ő 1849-ben született, és olyan okos volt, hogy 1913-ban meg is halt.) A nagyszüleimnek 1893-ban volt az esküvőjük Sopronban [Sopron vm. székhelye; itt voltak a vármegye hivatalai és intézményei (járási, kir. törvényszék és ügyészség, járásbíróság, kir. közjegyzőség, pénzügyigazgatóság és pénzügyi bíróság, kir. tanfelügyelőség, ker. iparfelügyelőség, posta- és távíró-igazgatóság, államépítészeti hivatal, ügyvédi kamara, kereskedelmi és iparkamara, csendőrszárny- és szakaszparancsnokság székhelye; adóhivatal (állampénztár), fővámhivatal, sóhivatal, m. kir. erdőgondnokság, pénzügyőrbiztosi állomás stb.) Iskoláinak száma az 1920-as években 51. Lakóinak száma gyorsan emelkedik: 1850-ben 16 700 lakosa volt, 1890-ben 29 500 fő. – A szerk.], ott is éltek. Egyetlenegy gyerekük lett, édesanyám. Huszonöt év volt köztük. És a nagymama ki akart ugrani az ablakon a nászéjszakán. Szerencsétlen dolog volt. A nagypapára, a Rosenthal Ferencre jellemző, hogy a neológ iskolában – mert Sopronban volt neológ, meg ortodox is – szitokszónak számított az, hogy héder [Sopronban 1857-ben alapították meg a hitközséget, mely az izraelita hitfelekezet képviselőinek az  emancipációt (1867) követő 1868. évi kongresszusa után két hitközségre (status quo ante és ortodox – 1873-ban vált ki a hitközségből) szakadt. A status quo hitközség lélekszáma az 1920-as években 1500 fő (kb. 250 család) körül volt. Temploma 1876-ban készült el, 1884-ben pedig iskolát avattak, ahol 1893-ban bevezették a magyar nyelvoktatást is. Volt Hevra Kadisája és több társasági és jótékonysági egyesülete. Az ortodox hitközség (mely 48 taggal alakult) az 1920-as években kb. 1100 lelket (225 család) számlált. Talmud Tóráját 1874-ben alapították. – A szerk.]. Mert valamiféle tanfelügyelő jött, vagy az iskolaigazgató mondta, hogy „ez nem egy iskola, ez egy héder”. Tehát egy szitokszó volt. A nagyapám meg azt mondta neki, hogy „igen, héder lesz mindegyikből, ami ilyen iskolavezetővel működik”.

A nagypapa árva volt, és úgy lett tanító, hogy az egyik évben elvállalt valami korrepetálást – nemcsak esetenként, hanem családhoz rendszeresen járt –, és a másik évben járt az iskolába. Nagyon szegények lehettek gyerekkorában, mert a bátyja nevelte, és ő fiatal gyerek lévén, hát mindenfélét kellett volna egyen, de általában csak kenyér volt. Megkérte a bátyját, hogy adjál nekem valamit enni. Akarsz lekváros kenyeret? Nem akarok kenyeret, adjál nekem valamit. Mert nyilván kívánt volna vagy húst, vagy gyümölcsöt, nem tudom, adjál nekem valamit. Akarsz zsíros kenyeret? Nem kell kenyér, adjál nekem valamit. Nem kapott semmit. Huszonnégy éves volt, mikor a tanítói oklevelet megkapta. Na most a nép általában lámpásnak nevezte a tanítóját. Lámpásnak nevezték őt is, és olyasmiket mesélt a nagymamának, hogy valami bársonyruhás úri zsidó ifjú azt mondta állítólag a nagyapámnak, hogy én járok bársonyruhában, te jársz rongyos ruhában, mégis te vagy a lámpás [1894-ben jelent meg Gárdonyi Géza „A lámpás” című kisregénye. Ennek néptanító hőse hasonlította a tanítót a lámpáshoz: „A tanító olyan lámpás, mely minél inkább világít másoknak, annál inkább fogyasztja önmagát.” – A szerk.]. Hát ő abszolút a Monarchia szellemében élt. Az édesanyám mesélte, hogy amikor egyszer Sopronon átutazott a Ferenc József, őt úgy a tömegből fölmutatták – három-négy éves lehetett –, és kiabált, hogy király bácsi, király bácsi. Állítólag Ferenc József vissza is integetett neki, de hát ez nem biztos.

A nagyapám a soproni színházról színikritikákat is írt, én még láttam is egy-kettőt. És ha valamelyik színdarabban meg lehetett látni a primadonna bokáját, azt a színdarabot ő vagy harmincszor látta. Úgyhogy nem lehetett buta ember, az biztos. Anyagilag nagyon jó helyzetben voltak, volt egy szép házuk, és az egy szem lányuknak

mindent meg tudtak adni.

Anyám, Rosenthal Júlia elvégezte a felső[bb] lányiskolát [lásd: leányiskolák] Sopronban. Aztán beíratták a kereskedelmibe, ami egy éves volt [lásd: női kereskedelmi szaktanfolyamok]. Az édesanyám a környezeti központnak volt a tisztviselőnője, a néném pedig, mikor apám nem jött vissza a háborúból, akkor hozzánk költözött és többnyire ő nevelt.

Sándor Vilmosnak hívták a papámat, azelőtt Spielman volt, még legényéletében magyarosított. A munkája miatt, hiszen ő a Békés megyei takaréknak a vésztői fiókjában dolgozott. Érettségizett ember volt [Föltehetően kereskedelmi iskolában érettségizett. Lásd: kereskedelmi iskolák]. Anyámmal úgy ismerkedtek meg – ez 1910-ben vagy 1911-ben lehetett –, hogy együtt utazott nagymamám az anyámmal és apám melléjük ült. Úgyhogy ott a vonaton kötötték meg elvileg a házasságot, templomban 1912-ben házasodtak össze [lásd: házasság, esküvői szertartás], Sopronban. Az esküvő után azonnal vitte anyámat magával Vésztőre [Vésztő – Békés vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 8900 főnyi lakossal. – A szerk.], és ott egy családi házuk volt, egy szolgálati lakás. Az biztos, hogy volt adóssága is, amit aztán a hozományból fizettek ki. Legényéletet élt, és ott mulattak. Ivott is nyilván.

Vésztőn elég sok zsidó volt, az apámnak is öt testvére volt, akik mind Vésztőn éltek. Név szerint volt a Bari, a Miksa, a Józsi, még egy, akinek most nem emlékszem a nevére, és a Vilmos, tehát az apám. A legtöbbnek üzlete volt. A Miksa bácsinak szatócsboltja. Miután mi felköltöztünk Pestre, náluk voltam mindig vakáción. Ők nagyon vallásosak voltak, kóser háztartással. Ugye frászt kapta volna a Giza néni, hogyha megtudja, hogy szemben a Török Bálintéknál zsíros kenyeret is kaptam.

Az első világháborúban az apám Vésztőről bevonult, aztán hazajött, otthon volt, és még látott engem néhány hetes koromban. Én nem emlékszem rá, csak annyit tudok, hogy amikor otthon volt, a frontélményekkel együtt, csak annyit mondott: nem szabad többet nevetni. Apámat az orosz frontra vitték. És én még láttam azt a tábori lapot, amin az apám azt írta haza, anyámnak hogy ne sírjon, fiam, mert meg kell a hazát védeni az ellenségtől. Szerencsétlen nem tudhatta, hogy a hadiözvegy édesanyám a halálmenetben [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba] 1944-ben épp ennek a hazának kiszolgáltatott áldozata lesz. Akkor ő a hazát védte. Meg kell a hazát védeni az ellenségtől.

Volt egy nővérem, Sári, aki 1913-ban született. Tizenegy hónap volt, majdnem napra egy év volt köztünk. Sári a Váci utcai gimnáziumba járt, ott is érettségizett. Aztán fűzőkészítő tanfolyamon tanult. Ezelőtt gépírónő volt, és ő is keresett, és akkor költöztünk a Légrády Károly utcába, ahol akkor egy szoba-hallos cselédszobás nagyon szép kis lakásunk volt.

Sári megházasodott. Reisenfeld Lacinak hívták az első sógoromat, aki meghalt a munkaszolgálat alatt 1944-ben. 1902-es születésű volt, a Goldbergernél volt tisztviselő. Amikor a Sári megtudta, hogy meghalt, ki akart ugrani az ablakon. Aztán még 1944-ben újra megházasodott a Földessy Lacival, aki nem volt zsidó, nem bírta volna elviselni, ha még egyszer megölik a férjét. [1941-től zsidónak minősülő magyar állampolgár nem házasodhatott össze nem zsidónak minősülővel. Szexuális kapcsolatuk törvény szerint lehetett, de csak akkor, ha a férfi volt a keresztény, és a nő volt a zsidó. Fordítva nem. Lehet tehát, hogy összeköltöztek – bár ez a kor erkölcsei szerint elég merész lépés volt – , de akkor biztosan nem házasodhattak össze. – A szerk.]  Tőle született egy lánya, Marika, és aztán az egész család kiment Hollandiába 1957-ben [lásd: Kivándorlás, disszidálás II. (1956–1989) között]. Azért engedték el őket – mert akkor egyébként már nem lehetett elmenni [Azaz: nem lehetett“illegálisan” átlépni a határt, vagyis disszidálni. – A szerk.] –, mert leadták a lakásukat valamelyik belügyminiszteri pofának, és akkor szemet hunytak felettük. [Alighanem kivándorló útlevéllel mentek el. – A szerk.]

1916-ban költöztünk fel Pestre Vésztőről, az egész család, anyám, nagyanyám, nővérem meg én. A Mária Valéria utcában laktunk. Egy nagyon rendes ember szerzett a Pénzintézeti Központban [a Magyarország területén működő pénzintézetek, valamint az állam pénz- és hitelügyi érdekeinek ápolására szolgáló intézet. 1916-ban alakult meg mint szövetkezet, majd 1920-ban újjászervezték. Hatáskörébe tartozott a pénzintézetek üzletvitelének és ügykezelésének felülvizsgálata, a hitelélet egységes elveinek megállapítása, hitelnyújtás a tagoknak, állami hitelműveletek végrehajtása, az állami osztálysorsjáték rendezése stb. Tagjai részvénytársasági alapon működő pénzintézetek lehettek, községi takarékok, bankszerű ügyletekkel foglalkozó szövetkezetek, alapítványi pénztárak, továbbá az államkincstár. Havonta jelentést adott ki az ország gazdasági helyzetéről. – A szerk.] anyukának jó állást, és egészen az utolsó pillanatig, amíg még lehetett a zsidótörvények miatt [lásd: zsidótörvények Magyarországon], eljárt dolgozni. Nem volt rossz fizetése, hiszen a Pénzintézeti Központ a második legexkluzívabb bankja volt az országnak. Mindig mondta, hogy „azért tudtam én nem nyomorban felnevelni a két árvámat”. Nekünk a nagymama volt az anyuka. Együtt laktunk és a Jankának (nagymama) elég szép nyugdíja volt a nagyapám után. Óriási családunk volt, Soprontól egész Békéscsabáig. Mi egyedül voltunk Pesten, úgyhogy mindenki nálunk szállt meg, aki vidékről Pestre jött.

A házban, ahol laktunk, volt első lépcső meg második lépcső (ezt általában cselédlépcsőnek nevezték). Nekünk a második lépcsőn kellett járnunk, de azért a harmadik emeleten egy nagyon szép levegős és napfényes lakásban laktunk. A WC a folyosó végén volt. Volt egy ideig cselédünk, aztán pedig bejárónőnk. Az első cseléd – Rózának hívták – velünk együtt jött fel Vésztőről 1916-ban. Aztán később, amikor Vésztőn nyaraltam, meglátogattam, a falu szélén élt rettentő szegénységben, előttem van a gyereke, akit ott kipakolt mint egy kis csomagot, tüdőbajos volt. Nálunk mindig családtag volt a cseléd.

Az anyunak volt egy kollégája, a Sziklai bácsi. Ez egy magyarosított név, Spisáknak hívták eredetileg. Nekem egy óriási dolog volt, mert ő volt az egyetlen férfi mintám. Ő is szeretett engem. Aztán amikor meghalt anyuka, akkor én se tudtam vele semmit sem kezdeni.

A gimnáziumot egy ceglédi hadiárvaotthonban kezdtem. Nekem eltört a gerincem ebben a hadiárvaotthonban a második évben. Ott százan voltunk, és abból egy volt zsidó, a Goldberger, az hetedikes volt már, és én lettem zsidó másodikos. És 98 gyerek szórakozott velem egy éven keresztül, és zsidóztak. Úgyhogy amikor sikerült a betegszobában lenni, az nekem egy megkönnyebbülés volt. Arra emlékszem, hogy egyszer már nagyon hideg volt, és kinn voltam az udvaron, és nem akartam bemenni az épületbe. És amire emlékszem, hogy megint csak egy slepp jött utánam, ilyen szórakozós gyerekekből, és mikor a tanár ezt meglátta, engem tolt le, hogy én ezt miért nem jelentem, hogy piszkálnak. Engem tett felelőssé ezért a jelenetért.

Az iskolában a nyelvek nagyon rosszul mentek, a matematika inkább. Szabadidőmben jártunk evezni a Dunára. Jártunk táncolni. Én igazán Csehországban tanultam táncolni, egy táborba lettünk kiadva cseregyereknek, családoknál laktunk, és aztán a csehek jöttek hozzánk.

A magyar költők nekem nagyon fontosak, hát abban élek, a versekben élek. Ha magamban mondom, akkor is. Hát életemben rengeteget mondtam verset, hogy milyen nívón, azt én nem tudom, biztosan érti, aki vizsgál. Cserkész is voltam, és a tábortűz mellett énekeltük a magyar nótákat késő estétől hajnalig, és nem történt meg, hogy ugyanazt énekeltük volna még egyszer [lásd: cserkészet].

A zsidóság nálunk nem volt téma. Állítólag az apám meg akart keresztelkedni, de 1915-ben elesett az orosz fronton. Katolikus hitben lettem nevelve, a Cukor utcai iskolában, elemi iskolában, ahol is kispapok jártak többek között hozzánk. Nagyon kedves fiatalemberek voltak, és én száz százalékig katolikus voltam olyan értelemben, hogy keresztvetés meg első áldozás, meg abszolút jóban voltam az Istennel, ugye, kértem erre, kértem arra, ahogy az akkor szokásos volt. Most nagyon furcsa dolog történt velem. Ugyanis volt egy magyar törvény, amelyik előírta, hogy hat és tizennyolc év közötti gyerekek nem változtathatnak vallást. Most éppen ezen a törvényen múlt, hogy énnekem vallást kellett változtatni. Ugyanis törzslevelem volt – mert az egyház nem törődik semmi mással, külön törvényei vannak –, viszont a magyar törvényekben az volt benne, amit az előbb mondtam. Na mostan elfelejtették átírni annak idején az anyakönyvi kivonatot. Tehát az állami papírokban én akkor is zsidó voltam, ha közben keresztény voltam. A ceglédi hadiárvaotthonban, ahol az első gimnáziumot végeztem, akkor már komolyabban vették ezt az irat dolgot, úgyhogy nem ismertek el engem katolikusnak. Azonmód vissza kellett mennem a zsidó vallást akkor tanulni [lásd: vallásváltoztatás; Megjegyzendő, hogy ha elsőáldozó volt, akkor meg is volt keresztelve, tehát a kánonjog értelmében katolikus volt. Az állami törvények értelmében azonban 18 éves kora előtt nem térhetett át más vallásra, tehát államjogilag zsidó volt. Ehhez az anyakönyvi kivonatnak nincs köze, az valószínűleg későbbi probléma lehetett, mert ha az anyakönyvi kivonaton nem szerepelt a vallásváltoztatás, akkor ő 18 éves kora után is zsidó maradt – és már az első zsidótörvény alapján zsidónak minősült volna, ha nem lett volna hadiárva. – A szerk.]. Nekem ez egy borzasztó törés volt. Ebben a vidéki zsidó környezetben, Cegléden, nagyon elhanyagolt és enyhén szólva nem kulturált állapotok voltak. Nagyon kedvesek voltak, mert ünnepre meghívtak engem, a maceszünnepre [lásd: Pészah, széder] például.

12 éves voltam, és követeltem, hogy azonnal hozzanak haza. Beírattak a Barcsay utcába, ahol is zsidók voltak a dolgok, ugye, a környezetből kifolyólag. Mivel mi a Mária Valéria utcában laktunk annakidején, én, mikor kicsit kihajoltam, láttam annak a templomnak a tornyát, a belvárosi plébániát, ahol megkereszteltek, ugyanakkor minden nap kétszer el kellett mennem a zsinagóga előtt. Na most, ha én benn vagyok a plébánián, és elfelejtem levenni a diáksapkámat, akkor bűnt követek el. Néhány száz méterrel arrébb ugyanezt teszem vagy fordítva, és akkor már belezavarodtam. Fölnéztem az égre és vizsgáltam, hogy ki figyeli azt, hogy én mit csinálok a diáksapkámmal. Na mindegy, túl lettem rajta. Ott engem befogadtak, mert egy sváb származású parasztgyerek tanár volt az osztályfőnök, aranyos drága ember, aki úgy fogadott, hogy majdnem fiává fogadott.

Nálunk karácsony volt, meg húsvét, soha semmi zsidó ünnepekre nem emlékszem.  Illetve Vésztőn a Miksa bácsiéknál minden be volt rendesen tartva, de többre nem emlékszem. Ma már én mélyen vallástalan vagyok.

1933-ban érettségiztem. Az érettségi előtt nem sokkal mentem haza gyalog a Nyugati pályaudvarnál – mert akkor még nem villamosoztunk, drága volt a jegy –, és ott volt az újságos standnál a Hitler bevonulásáról szóló hír [Talán arra gondol, hogy ez év, 1933. január 30-án Hitlert kinevezték birodalmi kancellárrá. – A szerk.]. Érettségi után szerettem volna egyetemre kerülni, de nem oda kerültem, hanem nyomdába. Így lettem hát nyomdász. Litográfiát, azaz festményeket, plakátokat, színes nyomással készült dolgokat csináltam. Egy állami nyomdában dolgoztam, és ott is maradtam a nyugdíjig,  1978-ig.

A háború alatt először Gyöngyösön voltam munkaszolgálatban, utána pedig Vácra kerültünk, aztán másfél évig kint voltunk Ukrajnában (Kijev mellett);  1942 augusztusában mentünk ki. Amikor továbbirányították a színtiszta zsidókat, felajánlották, hogy még egy ideig maradjak Vácon, mivel hadiárva voltam. Azok maradhattak, akiknek keresztény volt a felesége, ők fehér karszalagot viseltek. Gondolkodtam, hogy menjek, ne menjek, a végén úgy döntöttem, hogy elmegyek. De akkor egy bakter visszarúgott a sorba; nem engedett elmenni. Hála Istennek. Mert annak a századnak, ahova én is valószínűleg kerültem volna, a fele sem jött vissza. Később aztán minket is elvittek Ukrajnába. Az egy csodálatos század volt, nagyon jó összeállítású társaság. Volt ott rengeteg orvos meg ügyvéd. 1944 elején szereltünk le. Aztán 1944. május 20-án már el is vittek Pécsre és onnan Szombathelyre – itt lehúztam az aranygyűrűt a kezemről, mert egyébként úgyis elvették volna. Odaadtam egy embernek az utcán, így legalább annak adtam, akinek én akartam. Itt a repülőtéren dolgoztunk. Itt szabadultam fel.

A feleségemet, Vajda Zsuzsát egy barátom révén ismertem meg. A barátom bejárt a Brück Textília és Gépi Feldolgozóba, ahol Zsuzsa dolgozott. Karácsony előtt azt mondta ott, hogy lesz nálunk egy szilveszteri buli – amit mi abban az időben zsúrnak hívtunk –, és őt kértük meg, hogy szervezzen be egy pár helyes kislányt. Zsuzsa szeretett volna eljönni, de az anyukájáék nem engedték el. Erre kiagyalták közösen, hogy egy barátnőjével együtt jönne, aki megígérte, hogy vigyázni fog rá egész este. Erre nagy kínkeservesen elengedték. Pár nappal a szilveszter előtt egy délután följöttek a barátnőjével, hogy leellenőrizzék, hova is jönnek, és azt is megbeszélték, hogy mit hozzanak. Csak a nagymamuska volt otthon, és ővele mindent megbeszéltek. Amikor hazajöttem, a nagymama mondja, hogy egy nagyon szép kislány volt itt, s el fog majd jönni a szilveszteri bulira. A városházán esküdtünk.

Margarita Farka
Russia
St. Petersburg
Interviewer: Zinovy Chereisky
Date of interview: November 2002

Margarita Farka is a short, petite woman looking really young for her age. 

She has black hair with hardly any gray streaks, bright dark eyes and pleasant features. 

She is dressed neatly and elegantly. Her appearance is lively.

She speaks and behaves rather emotionally, but inevitably with an air of dignity. 

She is a good storyteller and a very pleasant person to deal with.

She lives in a cozy three-room apartment on the ground floor of an old house situated on a quiet street of Petrogradskaya side [one of the central district of the city]. 

Part of the sitting room, where the interview took place, represents an improvised study of her husband, a prominent biologist. Her elder daughter Lilyana lives with them. 

• Family and childhood
• During the war
• Life in Leningrad and Albania
• After the second marriage
• Glossary

• Family and childhood

I preserved pictures of my forefathers, my maternal great-grandfather and great-grandmother, though I have never seen them in my life. I know that my great-grandfather Chaim Grienblatt and my great-grandmother – I don’t remember her name – were born in Belarus, not far from Orsha [Orsha is a town in Vitebsk region, located in the north-eastern part of the Belarus Republic, 700 km south of St. Petersburg]. Their children were also born there: sons Iosif, Boris and Solomon and daughters Gitl, Feiga and Frida. Gitl Chaimovna Grienblatt, my grandmother, was born in 1893.  

My grandmother’s younger sister Feiga, whose common name was Fanya 1, was born in Orsha in 1899. In 1924 she moved to Leningrad [today St. Petersburg] and entered the First Medical Institute. In 1929 she was assigned 2 to work as a doctor in the Urals. [Editor’s note: This had nothing to do with anti-Semitism: it was a common system in the USSR to send university graduates to work in some remote region of the country by ‘assignment.’] Some years later she returned to Leningrad, where she lived till the end of her life.

Feiga was considered a person subject to the draft. [Editor’s note: In the USSR women with secondary and higher medical education were registered at the military Committee and were subject to the draft in wartime]. When in 1939 World War II broke out, she was summoned to military service. She took part in the ‘liberation’ of western Ukraine 3 and later in the war with Finland 4. Thus, she participated in the war since 1939. She served in the ‘medsanbat’ [medical sanitary battalion] attached to a military airdrome during the war with Germany. She was in the war from 1941 to 1945 5, obtained the rank of a major of medical service and was awarded for service in battle with the Order of the Red Star 6 and the Order of the Patriotic War 7, and various medals. 

Grandmother’s parents lived in Orsha almost all their lives. I was told that they were religious people observing traditions: the kashrut, Sabbath, celebrating traditional holidays and attending the synagogue. In 1941, when the Great Patriotic War broke out, they managed to evacuate to Sverdlovsk region in the Urals, at the very last moment before the Germans arrived. [Sverdlovsk region was set up in 1934 in the Middle Urals, about 2,000 km east of St. Petersburg; in the 1930s/1940s large defense, machine-construction and metallurgical plants were built there, which played a very important part during the years of the Great Patriotic War.] They were provided lodging in a village. They could not work in the kolkhoz 8 because of their age and health, that is why they lived very poorly. They died of starvation, as a matter of fact, in 1942. They were buried there, at a common rural cemetery. 

My maternal grandfather, Berko Nisonovich Shaposhnik, was born in 1881. He also came from Belarus, he and Grandmother were distant relatives. Apart from the above-mentioned ones, I don’t know any other relatives in Belarus. My grandparents both studied in a Jewish religious school. They spoke mostly Yiddish with each other. Later Grandmother learned Russian rather well, spoke without an accent and could write rather correctly. Grandfather spoke Russian with a shtetl accent till the end of his life and often used grammar cases incorrectly.

They moved to Kiev [today Ukraine] from Orsha in approximately 1910. Grandfather was a qualified tailor and Grandmother was a housewife. Their family was not religious, they did not observe any traditions and did not perform any ceremonies. In his youth Grandfather was a member of the Bund 9, a social-democratic organization, which consisted mostly of Jewish craftsmen. During the first years of the Soviet power he was once even elected delegate in the Municipal Council. Financially, though, they were an average family.

My mother, Eidel Berkovna Shaposhnik, was born in 1912 in Kiev, and her brother, my uncle Miron, was born in 1918. My mother finished a common Soviet high school and entered the Conservatoire. Soon she met my father, married him and quit the Conservatoire.

My father, Miron Naumovich Kopeikin, was born in 1904 in the town of Belaya Tserkov [100 km south-west of Kiev]. I know almost nothing of Father’s family or relatives. I know that Father had brothers, rather old people. There were several of them. I remember Uncle Victor, who served in the army. I don’t remember anything else about their family. My father studied in cheder and later finished a Rabfak school 10. He continued his education at the correspondence department of the Institute of Electrical Welding Equipment and worked as an engineer at the Kiev Water Supply Station. 

My parents got married in Kiev in 1933. Their marriage was a common-law one, without any synagogue or traditional ceremonies, as was typical for the USSR at that time. Mother didn’t change her last name. Many Soviet Jews of the elder generation, who were born in small shtetls before the Revolution 11, gave themselves adapted names in common life in order to make communication easier. Thus, Mother was called Yevgeniya Borisovna among her colleagues at work and by neighbors at home. Children of my generation and, moreover, later generations, were given names, not differing from those of the rest of the Soviet citizens. To call children Naum, Ruvim, Isaac, Rakhil or Revekka meant subjecting them to additional threat of anti-Semitism at school and in the yard.

I was born in Kiev in 1934. I got the name Margarita. We lived together with my maternal grandparents and my uncle Miron. Besides, my great-grandmother, the mother of my maternal grandfather, lived with us too. Father’s relatives also lived in Kiev, but separately from us. His father was a very old man.

We lived relatively close to downtown Kiev. We lived in a communal apartment 12, which consisted of seven rooms. Russians, Karaims 13 and a Jewish family lived in that apartment. We had two rooms in that communal apartment. We were great friends with our Jewish neighbors. They all spoke Russian, as well as everyone in our family. And with the rest of the neighbors we were on normal terms and there was no animosity or fights, at least, I don’t recall any. I was raised at home and played with children in the yard. I don’t remember any manifestations of anti-Semitism at that time.

Our family was not religious, including my grandparents, we all wore common clothes, Grandfather didn’t wear payes or a kippah, we didn’t observe any ceremonies or attend the synagogue. Since my grandparents often spoke Yiddish to each other, I understood Yiddish and still do, though I never spoke it. Grandfather worked as a cutter at that time in a tailoring atelier, Mother was a controller in a Savings bank department and Father worked as an engineer at the Municipal Water Supply Station. 

• During the war

When early in the morning on 22nd June 1941 the war with Germany broke out, we hid in the bomb shelter. I remember that first bombing of Kiev on the first day of the war. The Germans approached Kiev swiftly. We hesitated for a long time, whether we should leave or not. Right before the war my little brother Anatoly was born and Mother did not want to leave because of the baby. Finally we decided to leave, but Father remained in Kiev. He worked at the Kiev Water Supply Station, which was considered a strategic object. He was released from army enrollment and given ‘reservation,’ since he was to blow up the Kiev Water Supply Station, if the Germans came. Thus he stayed in Kiev. My great-grandmother, the mother of my maternal grandfather, stayed with him, because she could hardly walk by that time; she was very old and didn’t leave the house. 

As we were able to find out later, Father and all his relatives, who had stayed in Kiev, perished. The last letter, dated 1st September 1941, we received from him en route. The Germans executed them all by shooting in Babi Yar 14. Great-grandmother was betrayed by our neighbors, the Karaims. She also perished. A great many Jews, who stayed in Kiev, perished in Babi Yar.

We left Kiev in August 1941 on board the last steamship along the Dnepr River. Mother, her brother Miron, my grandparents, my little brother Anatoly and I left together. We headed to the town of Stalino [largest industrial center in Donbass in the Eastern part of Ukraine; it was called Yuzovka until 1924, now it is called Donetsk]. The family of Uncle Victor, Father’s younger brother, lived there. He was a military officer and his family lived there.

We sailed along the Dnepr on board the steamship. We were bombed often, especially when the steamship passed under bridges. The bridges across Dnepr were also bombed. It was terrifying. Finally we reached Dnepropetrovsk [today Ukraine] and got onto a train, which brought us to Stalino. We lived there for about two weeks in the family of my father’s younger brother. Soon the Germans began to bomb Stalino and we had to move somewhere else. We had no other relatives.

I remember very well, that we passed Rostov-on-Don on 1st September in 1941. I was to go to school, to the first grade on that date and I was upset that it didn’t happen. We were taken off the train soon and sent to work in a kolkhoz not far from Rostov-on-Don. All our family went there on a cart, drawn by oxen. When we arrived there, we found out that there was no water source in the village. They only had rainwater collected in basins. Mother refused to stay there, as she had a baby. So we were sent further.

We left Rostov by train in an open car. The cars were two-story, divided in two, without a roof. I could see everything, since we sat on the second story. The train didn’t get under bombing, but we had enough of other difficulties. Besides, there was no toilet. Mother breast-fed the baby. Almost all evacuated women had small children too. It was absolutely unknown, for how long that train would stop at the station or when it would leave. I still remember the fear of being left behind. Finally, we reached the station of Mineralnye Vody [town and large railroad junction in the south of Stavropol territory, at the foothills of the Northern Caucasus].

We rented a room from a woman in Mineralnye Vody. Grandfather began to work as a tailor. We lived there for two months, until the end of October. Soon the German planes began to bomb the station heavily, as it was a significant railroad junction. The bombings were terrible. Once several troop trains with children and refugees were bombed. It was absolutely horrible, a real nightmare. Grandfather worked as a tailor in an atelier near the railroad station. He survived by miracle. After that bombing we decided to move further to the East. 

We reached Makhachkala [a town and port on the Caspian Sea, at the foothills of the Northern Caucasus, the capital of Dagestan Republic] by train. There were huge lines of people there, who wanted to cross the Caspian Sea on board a steamship. We had the right to do so, some privilege, as Mother had a baby. We spent several nights outside in the street, waiting for the steamship. One of the local Russian women pitied us and we spent some nights at her place. Finally on board a steamship we crossed the Caspian Sea and got to Turkmenistan [one of the Soviet Republics in the south-west of Central Asia, an independent state since 1991]. We disembarked in the town of Krasnovodsk, a port on the eastern coast of the Caspian Sea. Today’s Turkmenistan, which obtained independence, calls this town Turkmenbashi, in honor of the Turkmen President.

We moved to Kazakhstan from Krasnovodsk [Soviet Republic in the Central Asia steppes, an independent state since 1991], to Alma-Ata [a town in the south of Kazakhstan, at the foothills of the Zailiysky Alatau mountain range, was the capital of Kazakhstan until 1995]. This town is not the capital of today’s independent Kazakhstan and is now called differently – Almaty. At first we spent the nights at the railroad station. Later we were provided with lodging on the outskirts of Alma-Ata. We were given a room in a barrack. Mother got a job as an accountant at the tobacco factory. The work was very hard and the payroll was very low. The money was earned for the family mostly by Grandfather, who constantly took tailoring orders.

I fell sick with measles there and my brother Anatoly died of diphtheria when he was two years old. He survived all the terrors of our travel and when our life in evacuation became more or less settled, he died. It happened in 1943. 

Mother’s brother Miron evacuated together with us to Alma-Ata. He was young but he had very bad eyesight. He was not subject to the army draft, but was considered capable of working. We could have all been sent to a kolkhoz to work, since one member of the family – Miron – was capable of working. That is why he left for Siberia. He hoped that he would be accepted as a volunteer to the army there. But he was not. He settled in the town of Biysk, got married – I know nothing of his wife – and lived there until the end of the war. After that they moved to Moscow.

I began to go to school in Alma-Ata in 1942. I started my studies in the middle of the school year and I had to catch up with my classmates. I faced anti-Semitism for the first time at school and ‘got it in full.’ The attitude to children was bad there, especially to those who were evacuated from Russia, especially Jews. Anti-Semitism was rather widespread and children displayed it in offensive conversations, sneers and importunate annoyances. 

Boys and girls studied separately at school at that time, but there were not enough classrooms. There was only one school building in the district. Boys studied in the first shift and girls came for the second shift. On their way to school girls had to pass through a line of boys, who stood outside after their classes had finished. They harassed us rather rudely. Perhaps it was their way of flirting. Al least it was a torture for me. The boys were Russian; there were not that many Kazakhs there. 

I cannot say that I was beaten up. Only one boy beat me there once. Later I found out that he lived in our barrack and, besides, was a year younger than myself. I was angry and next time we met, I hit him on the nose so hard that he bled. His mother later came to sort out the situation with my mother. I became friends with that boy in the end. Mother earned little, and the main breadwinner in our family was Grandfather, who earned money by sewing and always had orders.

As for the climate, I mentioned already that Alma-Ata is located in the south of Kazakhstan, on the foothills, so the climate in this region is temperate: summers are not very hot and winters not very cold but pretty mild, especially as compared to the sharply continental climate of the steppe regions of the country.

We lived in Alma-Ata until the end of the war. We didn’t know anything about my father during the war. Mother was looking for him for a long time and finally received an official paper saying that he had been arrested by the Gestapo in Kiev and had perished. We don’t know where he was buried.

• Life in Leningrad and Albania

In May 1945 the war ended. Mother wanted to go home to Kiev very much, she left for Kiev and I stayed with my grandparents. Mother tried to find our relatives, our apartment and belongings in Kiev. But there was no trace of our relatives. They all perished. Our rooms in the communal apartment were occupied by strangers. There was nowhere to go back to. Mother didn’t know what to do.

My grandmother’s sister Feiga, who lived in Leningrad at that time, wrote a letter to my mother. She wrote that since there were so few left of them, they had to get together. Mother went to Leningrad. Aunt Feiga lived in a communal apartment in a small room of 14 square meters. With great difficulty she managed to get a permission to register her sister in her room 15. It was very difficult. They started to live together with my mother. I stayed in Alma-Ata with my grandparents for several years. 

1950 was the year I turned 16 and it was time for me to get my passport. The citizens of the USSR got a registration stamp into their passports according to the place where they lived. Based on the regulations of the day, registration in big cities in the USSR, like Moscow and Leningrad, where supply of food and economic goods was much better than in the rest of country, was restricted. In 1949 I went to visit my mother in Leningrad in order to get registration at the moment of obtaining my passport. Mother and Aunt Feiga made a lot of efforts in order to change their 14-square-meter room for a bigger one. Almost everybody lived in communal apartments at that time, in very constrained conditions. Several more years were spent in efforts to find an appropriate option. We found a big room of 26 square meters, divided by a partition, with the help of a broker. The partition didn’t reach the ceiling, but there remained an illusion of two rooms. After that my grandparents came to Leningrad. We began to live in a new communal apartment all together in this very divided room. Mother and Aunt Feiga lived in one room and my grandparents and I lived in the other one.

Four other families lived in our apartment. Two Russian families of two brothers, total drunks, remained in my memory. One of the brothers was good-natured: he beat only his wife and treated my mother rather well. The other one got drunk seldom, but was very malicious. He got drunk, lay down on the rug under our door and expounded his attitude to us: to all Jews in general and to my grandfather, grandmother and mother in particular. At that time my very old grandfather was the only man in the family. He was God knows how old and he was not able to defend us. We had to tolerate all that boorishness. We had good relations with other families in the apartment and we were friends with all other women-neighbors.

I finished high school in Leningrad, managed to finish the tenth grade. There was no anti-Semitism at school, the relations with my classmates and teachers were just fine. When my classmates came to visit me, my grandmother always treated them to something delicious. I studied well, but I wasn’t an excellent student. I did not get a medal [distinction].

After school I decided to enter the Electrical Engineering Institute named after V. I. Ulyanov-Lenin [LETI]. It was in 1951. The Soviet propaganda was conducting a battle against ‘bowing to the West,’ trying to establish the ‘priority’ of Russia and the USSR in all sciences. The teachers warned entrants during consultations, ‘Do not say ‘Voltaic arc’ by any means, it was renamed into ‘Petrov’s arc.’ They repeated that endlessly. I got a question about that arc at the examination. I called it ‘Voltaic arc,’ as if hypnotized, and got a ‘satisfactory’ mark. All in all, I got a lot of ‘satisfactory’ marks in the entrance exams, which was absolutely undeserved, in my opinion.

They simply didn’t want to admit me to this prestigious Institute. Stalin was still alive. There existed a secret, though strict entrance rate for Jews at the Institutes. Jews were not accepted to the best Institutes, especially to the University, at all. The same happened with acceptance to work. There was a popular joke about a personnel department manager, who said, ‘Those Jews, who study at Institutes or work, are our Soviet Jews; but those Jews, who try to find a job or enter an Institute, are Yids.’ In reality, it was not a joke, but a principle of personnel policy of that time. 

Anti-Semitism was very strong after the war 16. It didn’t really have an impact on our family, but it was impossible not to notice it being displayed. Take as an example, Aunt Feiga, who played an important part in my fate. She was a lonely person; she didn’t have a family of her own. She assisted us all her life. I owe her so much. Feiga lived a long life, almost throughout the 20th century, but she faced difficulties exactly in those years. 

After demobilization in 1945 when Aunt Feiga returned to Leningrad she worked on Vassilyevsky Island as the head of the Therapeutic Department in a hospital. When the Doctors’ Plot 17 started in 1953, we were very much afraid that she would be arrested or fired. Many Jewish doctors were treated like that at that time. Fortunately, she was simply dismissed from the position of a department head and made a common physician. Probably, the hospital management respected her and her services. After Stalin’s death she was soon appointed head of the department again. Unfortunately, not all Jews survived like that the persecution in those years. 

Having failed to enter LETI, I submitted my papers to the correspondent department of the Forestry Engineering Academy named after S. M. Kirov. I was admitted to the Faculty of Mechanics and Technologies, from which I graduated in 1956. It was at the academy that I got acquainted with my husband-to-be, Ismail Farka. He came to the USSR to study from Albania, which was considered a country of ‘people’s democracy’ at that time, like Poland, Hungary, Bulgaria and other USSR allies. The governments of those countries sent young people to study in the USSR, often such students were talented and promising. We fell in love with each other. I married him when I was an undergraduate student.

Ismail was not a Communist. He was an excellent student at school and finished school with a golden medal. He was a very talented man. He got excellent marks at all subjects at the academy. During the war his aunt hid Albanian guerillas-anti-fascists. Owing to his aunt’s guerilla secret address and his own talents, Ismail obtained the opportunity to study in the USSR, but he had no right to choose either an institute or a profession. He went to study where he was assigned to.

Ismail had a religious Muslim family. He was an atheist, but his family observed the Ramadan fast and did not eat pork. His family kept Muslim traditions. His parents were at first terrified when they found out about our marriage. His mother wrote to him that all their relatives would turn away from us, that it would be ineffable horror. However, when he wrote to his relatives about the birth of our daughter, all their protests stopped. A child was sacred for them. I gave birth to our child in Leningrad in 1956. We called her Lilya – full name Lilyana – at home. 

I lived at the dormitory with Ismail in a separate room. When he was an undergraduate, he asked the embassy for permission to stay in the USSR, but he was refused. When he graduated from the Institute and defended his final thesis, he had to go back to Albania. I remained in Leningrad for several months, working as an engineer at the factory of musical instruments named after A. V. Lunacharsky. Later I obtained a visa and the year after I went to my husband together with our child. It was in 1957. 

I was met and welcomed cordially in Tirana, Albania. All relatives were very glad to see both me and our daughter. His mother treated me very well. When she was asked, ‘Is your daughter-in-law Russian?’ she usually replied, ‘No, she is from Leningrad.’ I honestly don’t know why she answered that way. My husband Ismail worked in the town of Elbasan and came home only for Saturday and Sunday. His parents had a house of their own on the outskirts of the town.

Since Ismail was not at home during the whole week, I had to go validate my papers together with his father. I did not speak Albanian at that time yet. I was asked about my nationality at one of the institutions. I said that I was a Jewess. Thus his father found out about my Jewish origin. The information did not really influence the attitude of my husband’s relatives toward me. By the way, during World War II many Albanians, both Muslims and Christians, behaved decently toward local Jews, saved them from the Nazis, as compared to the neighboring Christian Greece, where almost the entire Jewish population perished.

I lived in Albania for four and a half years. At first I lived in Tirana and worked as a construction engineer at a mechanical plant. Later I was chief power engineering specialist at a wood-processing combine in the town of Elbasan. My husband worked as chief engineer of that combine. Our daughter Lilyana attended a kindergarten. It was difficult for her at first, but soon she learned the Albanian language. 

Soon the relationship between Albania and the USSR became complicated and developed into a critical conflict. I faced a dilemma: to stay or to go back home. I had to decide for myself and for Lilyana, since Ismail would not have been let out of the country. No one forced me to leave. When I appealed to the Embassy of the USSR about our future life, I was told that I should have thought about it earlier, before I had gotten married. There were many such mixed families. We tried to find out if there would be a plane to Moscow. But we were told that there was no information. We hesitated for a long time, went to talk to an acquaintance of ours, the Secretary of the Plant’s Party Committee. By the way, Ismail was a member of the Albanian Workers’ Party. Finally Ismail made a final decision – Lilyana and I had to leave for the USSR. After the relations between the USSR and Albania were broken, there was no telephone or post connection between the countries, and for a number of decades Ismail and I knew nothing about each other!

Many years later, when we met after more than three decades, Ismail told me that it was the wisest decision in his life. Soviet wives, who stayed with their husbands, were arrested and imprisoned for eight to ten years. Ismail was also thrown into prison, since he refused to divorce me officially. He was told, ‘You don’t want to divorce, which means that you hope that the relations with the USSR will improve.’ He stayed in prison for more than twelve years, besides, he was tortured. During the following meetings with Ismail I understood that it was a very painful subject for him, so I tried not to ask more questions about it.

I returned to Leningrad with Lilyana in 1961, to our communal apartment, where all our relatives lived. Upon arrival I got a job as a construction designer at the ‘Elektrik’ plant and in 1965 I was transferred to the VNIIESO Institute [institute of electrical welding equipment], where I continued to work until retirement. After that there was a short break in my working career, and later I worked for seven years as a teacher in a Jewish kindergarten in St. Petersburg, starting from 1995. By the way, some people, especially those who survived the war, keep calling the city Leningrad rather than St. Petersburg 18.

Mother worked as a controller in a Savings Bank department. She became a very nervous and touchy person. By the age of 30 she lost her husband and her baby and was absolutely lonely in her further personal life. Unfortunately, such was the fate of many women of her generation. As she grew old, she developed strong tremor, her hands were shaking. It was necessary to help her with everything, even to take off the pans from the stove. In spite of her nervousness, she got on very well with strangers. Her colleagues and our neighbors treated her very well. She lived until the age of 63 and died in Leningrad in 1975. 

Grandmother helped with the household until the end of her life. She died in 1965. Grandfather worked as a cutter in an atelier in Leningrad and also did some additional work at home. However, his sight began to worsen, he started to spoil orders and we prohibited him to work. He couldn’t live without working and tried to go to the library and help about the house. He lived a long life and died in 1974. All my relatives were buried at the so-called Jewish section 19 at the Yuzhnoye [Southern] cemetery in Leningrad – though they were not religious people, as many Jews in Soviet times.

When I returned, the Repatriation Committee helped me to get in line for improvement of living conditions. Once I received a phone call about an apartment. Thus I got a separate one-room apartment with my daughter Lilyana. 

Several years after my return home, there was still no connection with Albania and no hope for the restoration of diplomatic relations with it. I knew nothing about Ismail and had no chance to learn anything. So I applied to the court in Leningrad, stated my situation, and the court passed a resolution on my divorce. Thus I had a ‘one-sided divorce.’After second marriage

• After second marriage

In 1969 I got married for the second time. My second husband is a Jew; his name is Izyaslav Moiseyevich Kerzhner. He was born in Dnepropetrovsk in 1936 and got a Jewish name at birth – Yeguda. A child with such a name could not have lived in Russia, he would have been tormented. So later his parents changed his name to a Russian one, Izyaslav. His parents were office workers; they were not religious people and their income was pretty average.

As a schoolboy Izyaslav was already keen on Biology and compiled collections of insects. But in the 1950s state anti-Semitism in Ukraine was the strongest in the USSR, and for this reason he was able to enter the Biological Faculty of a university only in the neighboring republic of Moldova, in Kishinev [capital of Moldova, former Soviet republic]. Later on, when the department of entomology was liquidated in that university, he moved to the Biological Faculty of Leningrad State University with great difficulties, as he had to pass extra exams, and then he graduated from Leningrad State University successfully. We first met in a group of friends. He was divorced and had no children from his previous marriage. Soon we got married and in 1974 our daughter Olga was born.

My aunt Feiga helped me once again. In the 1960s, a decree on the improvement of living conditions for women-front-line-soldiers, who did not found a family, was issued, and she got a separate apartment. As a result of a complicated exchange of apartments and my husband’s room, we received a separate three-room apartment on Vyazemsky Avenue, where I still live together with my husband and daughter Lilyana, after Aunt Feiga died in 1994. 

Our generation is referred to as ‘the generation of the 1960s.’ We literally snatched the novel by Ilya Erenburg 20, ‘Thaw,’ which was published after Stalin’s death. The title of this novel was symbolic indeed, and it anticipated the ‘thaw’ of the political climate in the USSR at the end of the 1950s. Later we were very much carried away by the story by Alexander Solzhenitsyn 21, ‘One Day in the Life of Ivan Denisovich.’ We were very glad to see that poetry by Osip Mandelshtam 22, Nikolai Gumilev 23, Marina Tsvetaeva 24 and prose by Isaac Babel 25 and others came back from oblivion. [The interviewee enumerates ‘worshipped’ Russian men of letters of the 20th century, whose works developed the cultural wealth of the Soviet intelligentsia of the 1960s/1970s].

Most of these writers and poets were victims of Stalin’s repressions. The poet Nikolai Gumilev, for example, who was one of the leading representatives of Acmeism, a literature trend of the beginning of the century, was shot as a participant of a counter-revolutionary plot. He was rehabilitated posthumously in the 1990s. The poet Osip Mandelstham and writer Isaac Babel were illegitimately repressed and killed, and the poetess Marina Tsvetaeva, who returned to the USSR after 17 years of immigration in 1939, committed suicide. We used every opportunity to listen to the western radio stations from behind the ‘Iron Curtain.’ It was a pleasure to breathe some fresh air of ‘freedom.’

Between the 1960s and 1980s there was no connection with Albania. I knew nothing about Ismail or about his fate. When in 1989 democratic changes started in Albania, I managed to get some information about Ismail. In 1989 he visited me in St. Petersburg with his wife and daughter. We saw each other after such long a parting. They spent more than three months in St. Petersburg. I found out that he didn’t know anything about me either. He also got married for the second time. His wife is an Albanian, she is a Christian. Their daughter is my younger daughter’s coeval: she was born the same year, in 1974. In the 1990s Ismail was appointed Ambassador to Czechoslovakia and later to Denmark. In 1993 I visited Prague with our daughter Lilyana following his invitation. Later Lilyana visited him there with my younger daughter Olga. At present Ismail lives in the USA with his family and works there. He obtained American citizenship as a person, repressed by the Communists.

Many of our friends emigrated to Israel, but for our family it was difficult. First of all because my husband had a very interesting job, which he loved and which was an essential part of his life. He would not possibly have found such job in Israel because of his age, lack of language knowledge and so on.   

My elder daughter Lilyana finished a school with thorough English study and later graduated from the Faculty of Biology of the Leningrad University. She now works at the Cytology Institute of the Russian Academy of Sciences. She doesn’t have a family of her own and lives with me and my husband. 

My younger daughter Olga graduated from the Electrical Engineering University, the former LETI, where I tried to enter once unsuccessfully. She met her husband-to-be there and married him. In 1996 their daughter Alexandra was born, my granddaughter.  She attends a Jewish kindergarten. Olga worked in that kindergarten as a cook, when she studied at the university. Olga’s husband Alexey Kulin is Russian. We have very good relations with him and his parents. However, his relatives, especially the grandmother of my son-in-law, expressed certain discontent with the fact that Sasha [affectionate for Alexandra] attends a Jewish kindergarten. My son-in-law is an expert on computer technologies. He works as a manager in a large company. They live separately from us. 

Mikhail Gorbachev 26 coming to power and the beginning of perestroika 27 brought about vigorous development of Jewish cultural, social and religious life throughout the country and in our city in particular. Jewish schools, kindergartens, community and cultural centers were established. And, having finished working as an engineer in 1995, I started working as an educator in one of the Jewish kindergartens and have worked there with great pleasure for seven years. At the moment, since my daughter Olga and my son-in-law have too much work, I help them to bring up my granddaughter Alexandra and to prepare her for entering the high school next year. 

At present my husband is a famous scientist-entomologist. He is one of the oldest employees of the Zoological Institute of the Russian Academy of Sciences, where he holds the position of the Chief Research Officer. He is a Doctor of Biological Sciences, a Professor, a magazine editor, a member of an International Commission on Zoological Nomenclature, a member of the Russian Entomological Society Presidium. As a participant of scientific expeditions and conferences, he has been to many countries, including the USA, Mexico, Cuba, Mongolia, many states in Western Europe. His friends and colleagues invited him to visit Bulgaria, France and Germany, where I traveled together with him. I am really content with my life.

• Glossary:

Ester Khanson
Tallinn
Estonia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of the interview: September 2005

I met Ester Khanson in the Jewish community of Estonia 1. She came there to tackle some of her issues. She seemed a bit decrepit. It was hard for Ester to walk. She leaned on a stick. When she was introduced to me and we started a conversation, Ester changed drastically. She began telling me about a recently attended concert with shining eyes, which made her look beautiful and younger. When I got to know Ester better, I was not surprised by that ‘magic transformation’ that struck me the first time. Then I understood that in her soul Ester has remained young and lively. She takes a keen interest in the things surrounding her and people much younger than she enjoy communicating with her. Ester invited me to her place to conduct the interview. She lives in a two-room apartment not far from downtown Tallinn. The apartment is furnished with solid, antique furniture. There is an air of solidity and respectability at her home. There are a lot of books and pictures of relatives on the wall. Although it is difficult for Ester to walk, she attends concerts and ballet performances. Her nephews called her while I was there. Though the conversation was in German, which I do not know, judging by Ester’s intonation I felt that she was not only loved by them, but that they also have close bonds. It is impossible not to love and admire her.

Family and childhood

During the war

After liberation

Work as a pianist

Marriage

Recent years

Glossary

Family and childhood

My father’s parents were indigenous inhabitants of Estonia. Our correct name is Kljass. When Estonia was separated from the Russian empire and gained independence 2, Estonian passports were issued. Every official put our name the way he heard it. Most members of our family had the surname Kljass in their documents. Several agnate generations lived in Tartu. The German name of Tartu is Dorpat and when Estonia was part of the Russian empire, Tartu was called Yuryev.

I never met my grandfather Kljass. When I was born, Grandmother Fanny had been a widow for a couple of years. I do not know anything about my grandfather – who he was and what he did for a living. However, I remember my grandmother very well. She was very authoritarian and I was afraid of her. Grandmother seemed very old to me then, but now I am much older than she was at the time.

There were seven children in the family: six sons and a daughter. I do not remember when they were born. All I know is that my father was born in 1878. His name was Yakov. Father’s only sister was Berta. Father’s brothers were German, Oscar, Bernhard, Eduard and Harli. German was the eldest child in the family. All of them were called Kljass, but German had a double name for some reason: Kljass-Glass. His children also had that name. Father’s youngest brother Harli lived in Philadelphia, USA. I remember he was very witty. He corresponded with us before the war 3. He sent us old post cards with Yuryev and Tartu landscapes. His wife’s name was Fanny. She was a Jew from Riga. Both of them died a long time ago. Their only daughter is not willing to know anything about us. This is all I can say about my father’s younger brother.

I think my father’s family was religious. At any rate, my father and his brothers stuck to Jewish traditions, when they were adults. They were not bigots, but they observed Jewish laws. It must have been imbibed in their childhood. German was spoken in the family.

My mother’s family lived in Poland. Grandfather’s name was Mikhail Shreiber and Grandmother’s name was Regina Shreiber. They had three children. The eldest was my mother’s brother Illia. Then, in the 1890s my mother Polina and younger brother Voldemar were born. He was called Volush in the family. Then my mother’s family moved to Riga, Latvia. Mother and her brothers went to the Russian lyceum in Riga. The children grew up and my grandparents returned to Poland.

Both of my mother’s brothers were very handsome, but their characters were polar different. Mother’s elder brother Illia was a very funny man, and good company. He loved singing and dancing. I remember when he came over, he sang some folklore songs and did some step dancing, which was very popular at that time.

My parents got married in 1915. They lived in Tartu, back then called Yuryev. They did not have their own place to live, they rented an apartment. The apartments were always very beautiful. Father dealt with timbering. He had a wholesale warehouse of timber materials: boards, roof timbers etc. In a word, all kinds of timbering materials used in construction could be purchased at my father’s warehouse. After getting married, my Mother became a housewife. In 1917 my elder brother David was born, and I was born in 1919. I was called Ester. Only German was spoken at home, and my brother and I learned how to speak German. It was our first language.

I had a very happy childhood. The house in which my parents rented an apartment during my childhood was located in a wonderful, large garden. Father loved roses and cultivated them himself. We had a horse and two dogs – the bigger one, the watch dog lived in the yard, and the small one in the apartment.

I remember my brother’s and my portraits were hung on the wall in the drawing-room. When David turned four, my mother had an artist make his portrait. David was a very handsome boy. The artist depicted him sitting on the sofa against a blue background. The portrait was made in pale shades. My portrait was made by the artist Rudolf Kreli, a Baltic German. He painted my portrait in the garden. I was holding a blooming branch of an apple tree in my hand and was smiling. Mother always made me a bow from bands that looked like a butterfly. I wore a pretty white dress with flounces with pink trimming. Those pink trimmings were not depicted on the portrait. I was very disappointed as I liked those flounces so much!

I remember that my maternal grandparents, the Shreibers, came to see us from Poland. They always brought our favorite German sweets by Georg Stude for my brother and me. It was famous German chocolate. I also remember small chocolate bars, which we called ‘Plättchen.’ They were very thin and melted in the mouth. [The birth of the Estonian confectionery industry dates back to 1806 when a pastry cook, Lorenz Caviezel, opened a confectionery business in Tallinn. In 1864, the business came into the possession of Georg Johann Stude. Out of Stude’s production, marzipan figures and hand-made chocolate candies were in especially high demand. Stude’s sweets were also known outside Estonia. Thus, for example, the court of the Russian tsar was a regular customer at the turn of the 20th century. Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Kalev_%28confectioner%29]

One day a terrible tragedy happened. My grandfather Shreiber died tragically. I was a little girl, even did not go to school yet. I do not remember the details. It was in Poland. He and Grandmother Regina were traveling by train and my grandfather went to the toilet. He told her that he would be back soon. Grandmother was waiting and waiting. All of a sudden the train stopped, even before it had reached a station. It turned out that Grandfather opened the wrong door and fell off the train. It resulted in his death. Then they started talking about suicide, but Grandmother did not believe that.

Mother went to Grandfather’s funeral in Poland, and came back together with Grandmother Regina. She lived in one room with me. I was bonded with her. Grandmother had asthma and she smoked Abyssinian cigarettes. I liked their aroma. I even wanted my grandmother to smoke. I loved her very much. One old lady often came to visit my grandmother and play cards. She was a Polish lady called Malchinskaya. I remember that my grandmother’s clothes were gorgeous. One of them was made from beige lace. Grandmother put a brooch on the collar. I still keep it. She wore fashionable hats with veils.

Grandmother’s sister Fanny lived Finland, Helsinki. Fanny and two of her daughters visited us. Mother was friends with them. When my grandmother was living with us, Fanny came to see her.

We had a wonderful nanny, whom I will never forget. Her name was Minna, and my brother and I called her Minenka. She loved us like her own children. She was a dear person to us. She warmed me with love and care in my childhood.

We stuck to Jewish traditions at home, but did not observe them strictly. We marked Jewish holidays at home. Father went to the synagogue on holidays. I remember on Pesach my father carried out the seder and afterward we sang Pascal songs. I also remember New Year [Rosh Hashanah]. We always marked it ceremoniously. We did not observe the kashrut. We did not cook dishes from pork, but my father liked ham a lot and it was bought for him.

I had turned eight and finished the first grade at school in Tartu, when my mother wanted to spend the summer in Germany. Of course, our nanny and grandmother Regina came with us. Father stayed in Tartu as he could not leave his work for a long time. We went to Berlin. My brother and I were raised in Tartu and we were astounded when we arrived in such a big city. I looked at the high, many-storied buildings and could not imagine how people got to the top floors. They were so high! My brother and I were surprised about many things! Mother told me that we looked very calm, asked no questions and seemed to understand everything. But in fact, many things seemed so amazing to us that I still remember what I felt at that time.

We liked Berlin a lot and my mother decided that we would not return to Estonia. Father joined us. He found a job easily. We rented a decent, furnished apartment in a good district at Brandenburger Strasse, not far from Kurfürstendamm. It was not in the heart of Berlin, but a little bit farther from the city center. Nanny or Grandmother Regina took us for a walk in the park. We made new friends. Most of them were German children. Grandmother or Nanny sat on the bench and did needlework, while we were playing nearby. I remember our favorite game: my brother and his friend were bellicose Indians. They would catch me and tie me to a tree and throw imaginary knives at me. They had fun and I felt like a hero.

There were a lot of amusements for children in Berlin: theaters, concerts, matinees. I remember that almost every day we went somewhere, either to the theater or to a concert. The school year was approaching and we went to school. We had spoken German since our childhood, so there was no problem with that. My brother and I entered Volksschule – public elementary school. Those schools were co-ed: boys and girls studied together. Then, in the lyceum they studied separately. I went to the first grade and David to the third. I was surprised that there were teachers in the school that beat students. We had a needlework class. It seemed to the teacher that one girl did not have a very tidy needlework bag and she slapped her so hard that the girl fell. I was perplexed with that. I was never beaten by teachers, but still I was afraid of them.

When David finished Volksschule he entered a very good lyceum for boys, and I entered the lyceum for girls. As compared to the Volksschule, the atmosphere in the lyceum was absolutely different. I remember my English language teacher with special affection. The knowledge imparted to me by her was the basis for my further studies of the language.

All those good things lasted for several years. Our life was calm and joyful. I had my first suitors, my brother’s pals from the lyceum. Then, in the early 1930s, fascists started seeking power in Germany. I was far from politics, but I remember that my parents first took it calmly, but once we were walking in the street not far from our house, and there were two demonstrations: Nazis on the one side of the street and communists on the other. They were in columns. Each of them was walking on one side of the street and they met. What a horror! Mother and I witnessed this mêlée. I do not remember how we got home. Both of us were crying from horror.

Then such street frays became common. Gradually the atmosphere became tenser and it was very calm in the city. I was afraid to go out, talked my parents into returning to Estonia. Mother was ready to go back, but she did not want to live in Tartu. We decided to settle in Tallinn. Father was the first to leave Berlin to find lodging in Tallinn. As soon as he found a place to live, we came back to Estonia.

First we stopped at our friends’ place. They had a large house. We lived in one wing, and they took the other. We occupied several rooms. Then Father found an apartment for us. It was in a very beautiful house at Tatarskaya Street. Father’s elder brother German also lived in that house. He was a dentist. German lived with his wife Stanislava, their son, and my grandmother Fanny Kljass.

Father’s second brother Oscar also lived in Tallinn with his family. Oscar’s wife was Zara and their daughter’s name was Anna. Uncle Bernhard, his wife Rebekka and their two sons stayed in Tartu. Eduard also lived in Tallinn. He was married to Anna Gourevich, the daughter of a famous Tallinn cantor. It was the only Kljass family where German was not spoken, but Yiddish and Estonian instead, probably because of Gourevich. Their son Eri Kljass became an outstanding Estonian conductor. Father’s sister Berta Israelovich was a true beauty. Berta, her husband and children – son Mikhail and daughter Irene – lived in Tartu.

Both my mother’s brothers emigrated from Estonia. Her younger brother Voldemar lived in Paris. Voldemar and his wife Jenny had one son, Boris. When we left for Berlin, the elder brother Illia also went to Berlin from Tartu. He married Nadya in Berlin and she also became a member of the Shreiber family. Nadya was a German Jew, very comely and cute. Nadya came from a rich family, but uncle Illia was poor. When the Nazis came to power in Germany, Illia understood that it was dangerous to stay there. With the help of his younger brother he and his wife moved to France, not to Paris, but to Leon. The younger brother helped them out and they lived comfortably in Leon. Of course, the fact that they left Germany on time saved their lives.

My brother and I had to go on with our studies. There were several Russian lyceums in Tallinn but we did not know the Russian language well enough to be admitted. There was a Jewish lyceum 4, where all subjects were taught in Ivrit. Children started learning Ivrit before school, in kindergarten. I did not know the Estonian language either. Thus, we had a limited choice: I could study only in a German school. There were several German lyceums and schools. There was a very good German girls’ lyceum, Elisenschule, where girls from high society studied. Mother wanted me to study there as well. I was not admitted to that lyceum because I was a Jew. There was another German lyceum for girls not far from our house. It was very democratic. My German was great after having spent so many years in Germany. I was enrolled in the lyceum. The teacher said it would be excellent if all girls would speak such good German as I did.

I was the only Jew in my class, but there were Jewish girls in other classes, in each grade. We felt no anti-Semitism. Jews were treated very friendly in the Estonian republic 5. There was no oppression. Unfortunately, I did not know the Estonian language and in my first year I was free not to study the Estonian language at the lyceum. I took private lessons. During the summer holidays, when the whole family went on vacation, my mother hired an Estonian language teacher for me. All children played, swam, while I studied Estonian. I made pretty good progress. At the beginning of the year the teacher checked my knowledge of the Estonian language and was happy with my results. The Estonian language was taught by a German from a very good family. Her brother was a professor. An Estonian philologist came to our class and controlled the teaching process.

I did well in other subjects from the very outset. I ranked among the top students in the English language classes. Other students were of approximately the same level. All teachers were very good, cultured people. I studied and finally I was approaching the graduation year. In the summer our family went to a resort not far from Narva. It was a wonderful place on the shore, near a forest. There was a very popular spa and well-off people often spent vacation there. We stayed there the whole summer.

I fell in love there. A Jewish family called Rozental from Finland – mother, daughter and son – was also in that spa. My mother became friends with that lady. Both of them were in WIZO 6. First it made them closer, then they had other interests. The daughter of that lady was a very beautiful girl. She fell in love with my brother and he fell in love with her. I fell in love with that lady’s son and our love was mutual. Leo was about five or six years older than me. When our vacation was about to end and we had to go home, Leo proposed to me. I had to study in the lyceum for another year. I decided to quit my studies and marry Leo, but he did not allow me to do that saying that I should be educated, finish the lyceum at least. We parted and Leo promised to visit me on New Year’s.

The separation from Leo was hard on me. The classes at the lyceum had not begun yet and I had a lot of time for my anxiety. My parents were worried about me. They did not want me to drop my studies because of a big love or do some other silly things. They decided to send me to Paris to my mother’s younger brother Voldemar. They contacted Voldemar and Aunt Jenny, saw me off to the train and I went to Paris.

My uncles Voldemar, Illia and Aunt Jenny met me at the station. My aunt Jenny was a very clever woman and she understood that I had to immerse myself in new impressions to forget my worries. She said that I would not live in their place, as they would not be at home almost all day long, and I would get bored by myself. She rented me a room in a boarding school for students. They were all young people who knew Paris and would be able to show me the city. I would not feel lonely there. I knew the French language, because when we lived in Tartu, Berlin and Tallinn, my mother took care of my education and I was taught by a French language teacher.

So my aunt took me to the boarding school. I liked it there very much. There were only boys and I was the only female student. Everybody lived in a separate room. There was a group of students from Egypt, Egyptian Jews. As it was common in France, everyone had his own table in the canteen. There was a long big table only for the Egyptian group. They were very cute. We became friends. I enjoyed staying in that boarding school. In the morning a very comely maid brought me a cup of hot chocolate and a croissant. Then everybody went down to the canteen to have breakfast.

There was one guy among the Egyptian Jews who was always wearing glasses. I was intrigued by that as I wanted to see what he looked like without glasses. After lunch all of us got together in the hall. I sat at the grand piano and started playing. The hostess was singing. Then those concerts after lunch became regular. Once after a concert that boy came up to me and we got acquainted. His name was Arman de Resi. He started courting me and soon he became my boyfriend.

Do I need to say that Leo was forgotten? Arman and his group were to leave before school started. We said good-bye to each other. He took my Tallinn address and said that he would come to meet my family. He left and I stayed in the boarding school. We wrote to each other rather often. A very pleasant young man, Mak Intayer, was also living in the boarding school. He was from America. We became friends. We took walks in Paris, enjoyed the views, went dancing, drank champagne.

I started attending French language courses. I bought fashionable clothes in Paris. Mother did not allow me to wear clothes like that. Pleated skirts were in fashion at that time and low-heeled shoes. Mother did not allow me to wear them since she thought it to be unfeminine and making me plumper. I loved wearing them. There were very many good impressions …

During the war

Then suddenly on 1st September 1939 the war began, German troops invaded Poland 7. I was in Paris. My uncle said that I had to go home at once. I could not go through Germany, so we picked the itinerary via Belgium and Sweden. I was issued a Belgian visa at once, as for Sweden it took longer. They were afraid that I would stay in Stockholm. Swedes were afraid of Germans, and they did not want to have another Jew. Only when my aunt Jenny knelt down in front of the consul, he took pity on me and gave me the entry permit. I wrote Leo that I would go through Sweden. When my uncle was seeing me off, he told me that when I meet Leo, I would understand that he does not mean anything to me anymore.

We had fun during the voyage to Belgium from France. Everybody danced. Nobody thought of war and imminent danger. I visited my cousin in Belgium. She was the daughter of my father’s brother Bernhard. She lived in Belgium with her husband and two wonderful children. Then, when the Germans occupied Belgium she wrote to her father in Tartu: ‘You can live with Germans. Do not leave.’ I spent a couple of days there and went to Sweden. I had to wait there for two or three days for the ship to Estonia.

Leo met me on the quay in Stockholm. I understood that my uncle was right, he was not the Leo, I used to know and love. He arranged a hotel for me. Every night we went to the restaurant for dinner. Leo criticized me for staying in Paris so long as I could have been taken to a camp. I waited for the ship bound for Estonia. It was the last ship from Sweden to Estonia. The weather was great and I spent a lot of time on the deck. There were very many people. We were caught in a storm, but I was not sea-sick at all. I was in high spirits on my way. I ate a lot on the ship. Food was served all day long. There were very many different tasty dishes and people could eat as much as they could. It was scrumptious! I spent all day on deck-chair. I came back tanned and fat.

My mother and father’s employee met me. He saw me on the deck and said to my mother, ‘Here is your girl!’, and Mother objected, ‘No, that’s not her!’ She did not recognize me. And when she finally understood she just cried out, ‘Oh my God!’ On the way home my mother tried to convince me to go in for gymnastics to slim down. I told her just one thing: you do not know what is going on in the world. The war has been unleashed and soon the Germans will be after us. At that time my words were taken skeptically. Father said that after my visit to Paris I considered myself the smartest. Nobody thought that I was right. Nobody was listening.

Arman stopped writing me. I got a letter from my American friend Mak Intayer. He wrote that I should not be afraid of anything. He was a pilot. If anything happened, he could come and get me. I was moved, though I laughed at his fantasy.

My closest friends were the girls from the Ivrit lyceum. When I came back from Paris, I abhorred everything German. Though since childhood I had been speaking German, I even was not willing to speak that language. It was unpleasant for me. I remember on the first day at school the German teacher said with pride, ‘ I heard the Führer’s speech!’ She said it with such pathos that I even started hating her.

Our mathematics teacher was a countess, from a noble kin. We knew that she also supported national-socialism, but she never showed it. She treated me fairly. Mathematics was hard for me and she advised me to take private lessons with a German teacher of mathematics, Baron von Rekkenkaf. He was paralyzed. His hands could move and that was it. His young wife looked after him. He was a great teacher. He explained mathematics so well to me that I started understanding it and even loved it. He also helped me with physics. After having classes with him I got only good and excellent marks in those subjects.

Baron von Rekkenkaf said that I was a Jew, but he treated me in a very friendly manner. I cannot say that all Germans were bad, but often I had to force myself` to communicate with them. Some students from my lyceum started to make fascist hails. They raised their hands and exclaimed, ‘Heil Hitler!’ They were not perturbed with my presence. They did not even consider that I was a Jew, and if the Germans came to Estonia, I could be killed. I understood that they were not hostile toward me. They merely did not understand what type of impression I would get from that.

I had to write a composition in German at my final exam. There was a blank sheet of paper in front of me, but I could not make myself to write a word. The teacher came up to me and said that if I would agree to a satisfactory mark in my certificate, she would help me. Previously I had only excellent marks in German, but I replied that I did not care which mark I would be given. She helped me focus. I understood that I had to write a composition and I wrote it somehow. Thus, I finished lyceum with a bad mark in German, but it did not upset me.

We had a meeting before the certificates were handed out. Each student was asked what she would do upon graduation from the lyceum. All my friends from the Jewish lyceum were going to leave for Israel. I was also thinking of that. When the board asked me that question I said, ‘I will be leaving for Israel.’ The chairman of the commission said that my decision was right. As a matter of fact, I wanted to leave, but my parents were against it. Father forbade me even to think of Israel. He said he would not give me money and what would I do then? I had to give up my plans. Then I thought soundly that Father was probably right. I was not as independent as my friends. I probably would not be able to survive in Israel. I calmed down.

When we moved to Tallinn, I started going in for music. I studied in the lyceum and conservatoire. Then, during the Soviet regime the music school was opened in which compulsory and music education could be obtained simultaneously. It was not at the time when I went to school. I learned how to play the grand piano. The teachers praised me. When I finished the lyceum, I entered the conservatoire, the grand piano faculty. My aunt Anna Kljass was a wonderful pianist. She was my first teacher and I loved her classes. When she started teaching at the conservatoire, I was transferred to her class. I loved music and spent a couple of hours every day practicing. I enjoyed my classes. I also attended accounting courses. When I was in Paris, my uncle Volodya told me that music classes would not let me earn my bread and butter, I should study something practical. I cannot say that the work of an accountant attracted me, but I was enrolled for the course.

My brother was drafted into the army. He was tall and handsome, so he was assigned to sentry duty at the governmental building. There were two sentinels and the most handsome and stately soldiers were selected for that. Once my brother was on duty and saw a beautiful girl. He decided to get acquainted with her and left his post. It was considered to be a crime and my brother could have even been imprisoned for that. Mother went to the military minister. He was a wonderful man. Mother asked him to be indulgent with David. He calmed down my mother and tried to arrange it that my brother would not be punished rigidly.

Father was getting sick when I came back from Paris. He had stenocardia in a severe form. He had heart trouble very often and there were times when he was bound to bed. Of course, they could not treat such diseases at that time. Father had a terrible death. He could not move, then his hand was paralyzed, his speech became inarticulate and retarded. When he was on the brink of death, he could not speak at all. I remember Father saying good-bye to me. It was hard for him to say his last words. He died in 1940 at the age of 62. He was buried in the Jewish cemetery in Tallinn. All his employees from the timbering warehouse attended the funeral. They loved Father very much and took his death hard. They were crying at the funeral. There were very many people and everybody was trying to support us, say some good words.

After my father’s death we could not pay for a big apartment, besides my mother was worried that someone would be accommodated with us. Then she bought a house in Nõmme – a suburb of Tallinn. It was a small house, just in line with the Soviet norms for a family of three people. We settled in there. It was very beautiful.We lived there for about half a year and then we were evacuated.

We kept my father’s death a secret from Grandmother Fanny. She did not go outside. She could walk only with a stick in the apartment, just the way I do now. My brother and I called on Grandmother as Mother could not visit her after Father’s death. She was afraid that she would burst into tears and Grandmother would understand that there was a sorrow in the family. Once all of a sudden Grandmother asked me why Mother would not come. So one day Mother pulled herself together and went to see her. As soon as Grandmother saw her she asked at once, ‘Is Yakov dead?’ She must have felt something. Mother had to tell her the truth. Grandmother was bedridden since that day. She died within three months after my father’s death. She was buried next to him. Soon my second grandmother Regina died as well. She was also buried in the Jewish cemetery.

Hardly had we got over our loss, when another tribulation came. In 1940 Estonia was annexed to the Soviet Union 8. Though, what was happening seemed so strange and savage to us that we could not even believe that it was real. An authorized person, a so-called commissar 9, was appointed to my father’s warehouse by the Soviet authorities. He was supposed to understand the situation. Mother was supposed to go there every day and help him. All the employees spoke only Estonian, but he knew only Russian, and Mother interpreted for him.

In a while my father’s enterprise was nationalized by the Soviet authorities. The families of most of our friends – Jews and Estonians – had experienced that. They said in the open that they envied Father for dying peacefully, for his family and his life was not taken by them. Father’s workers sympathized with us and even offered help. We lived in fear without knowing what would happen to us. Everything had been taken away from us. Only music saved me from that horror. I was playing all day long.

Thus time went by and a very scary day in Estonian history came, 14th June 1941 10. On that day 10,000 thousand people out of a total Estonian population of one million were deported and sent to the Gulag 11 and into exile. Again we were happy that Father did not live to see that. He died at home being surrounded by loved and close people. If he had still been alive, he would have suffered in a camp before his death. And he would not even have a grave.

Our family and our kin were not affected by deportation. Maybe my father’s death saved us from exile. Only the daughter of Father’s sister Berta was exiled. She married a very wealthy man. It was a marriage of convenience. Irene was exiled and her husband was sent to a camp. At that time we thought it to be the most dreadful thing, but in a week the war was unleashed. Germany attacked the Soviet Union on 22th June 1941 without preliminary announcement.

Mother went to work after Father died. She taught German to the commanders. I do not remember where those lessons took place. They sent a car to take my mother to the classes. Once one of the officers’ wives sent a parcel with pork. Of course, Mother accepted the gift. But she was so scared. For the first time we had pork in the house and Mother did not know what to do. She called Reni Firk, who was married to a very pleasant Estonian man. Reni calmed her down and said that it was hard to get products and it was great that we had meat. She taught my mother how to cook roasted meat. We cooked it and it was very tasty.

In late June I had an exam in the conservatoire. I had been playing all the time. My brother said that cities were being bombed and it was not the time to sit at a grand piano. I got ready for the exam and did not think of danger. I did not have to take an exam. Mother and I were given a permit to go into evacuation to Ulyanovsk. Mother was happy saying it was located on the Volga and that it was a beautiful city. We went there together. My brother did not go with us. Men were not allowed to go into evacuation. They had to defend Tallinn.

At every station where we stopped, we left a letter for David for him to know where we were heading. We were on the road for a long time. We had lunch at the stations. Local people treated us very well. They brought us food. I remember the train stopped all of a sudden. There were old ladies with kerchiefs on their heads. I said jokingly, ‘Here we are!’ Everybody was perturbed, but it turned out that I was right. We got off the train. It was Nizhnyaya Uvelka, Chelyabinsk oblast [about 1800 km from Moscow]. The old ladies came up to us and told us that they had been waiting for us and got the bath ready for us. I could not even imagine that.

We went out to look for lodging. Local people accommodated us. The hostess was very pleasant and treated us well. She was sure that the Soviet regime set us free and gave us Estonian, a better life. She asked me how we lived before our liberation. At that time I did not understand that it was better to keep silent and said that we were not liberated, but vice versa! We were free, lived in our own county and you took everything away from us. Probably, it was unexpected for the owner to hear that and she was very frightened! ‘What are you talking about?’ I said I told the truth. When the landlady and her cook went to the market it was hard to tell who was who. At this, the lady was intrigued and she started to ask me about our life. Mother was very worried and told me to keep silent as the woman could inform against us, but she turned out to be a decent lady and did not tell anyone about our conversations.

We did not stay in Uvelka for long as Mother found out that there was a vacancy of a German teacher in a school in the nearby settlement Klyast. We moved to Klyast. There were gold mines. Gold, platinum and something else were extracted there. Evacuees were not allowed to go there, but we were admitted for some reason. Mother was provided one room in a one-storied house by school. It was a corner room. It was very cold and there was no stove. We were given an oven. Mother and I went to the forest and were shown a plot. We were told that all the trees there were ours. Mother asked one men to make firewood for us. She paid him back with logs.

It was hard for us in the first year as we had only food cards 12. We had things with us and we swapped dresses for food. During the second year my mother and I planted potatoes and it was much easier for us to get food. We had never dealt with farming. The neighbors explained everything to us and we tried to do it the best way we could. We had huge potatoes. We had enough to eat. Potatoes were our main food. Of course, there was bread, some groats, some more vegetables that we got by cards. The most important thing for us were potatoes, we had them three times a day: for breakfast, lunch and dinner. Before that we did not eat a lot of potatoes. I came to liking them at that time and I still like them very much.

Mother worked in school and I found a job in the culture club. I played there in the evenings. There were singers and a ballet circle. Then I went to work as an assistant to the chief accountant in the canteen. In 1943 I suddenly came across an Estonian paper in the post-office. Our Estonian government was evacuated 13 to Chelyabinsk. They issued a paper in Estonian. There was an announcement in it that they offered the Estonian youth to study for the government to have trained experts who could start work when the war was over. A college that trained specialists for post-war Estonia was opened in Yegoryevsk, not far from Moscow. I decided to go there to study. I wrote to the address indicated in the paper and soon I got a governmental invitation to come to Yegoryevsk.

We had already heard the news about my brother. He was fond of skiing and he was a good sportsman. When David was mobilized, he was assigned to skiing troops. During military actions the land troopers were carried on tanks and then they jumped off the tank and joined the battle. We found out that my brother was severally wounded. He had a cranium injury and he was taken to Moscow to the Neurosurgery Institute. My brother said that the doctors had a discussion in his presence whether to perform a trepanation of the skull. David interfered and said that he refused. So, they started curing him without trepanation. When my brother was discharged from hospital, he was demobilized from the army for being disabled.

My brother was eager to be in the lines, but nobody wanted to have a cripple on the front. David wanted to enter a pilot school, but he was told that he would not be able to fly with such an injury, but they would teach him aircraft maintenance. David was assigned to Chkalov aerodrome. He was supposed to inspect the aircraft before take-off.  When he was discharged from the hospital, the doctors told him that he could live without worries, marry a lady, who has a cow, and drink milk. David was already in Chkalov, when Mother found out the news. She went to him to help out. I went to Moscow, to the HR department, where I was issued an assignment to study in Yegoryevsk. I went there. It was a small, pretty town near Moscow. I decided to work in the food ministry.

I was welcomed by the principal of the college. She was a very pleasant and educated person. I was accommodated in a hostel. I shared a room with young girls. The studies had not started yet, so we ran errands: usually sorting potatoes or other works connected with harvesting. My life was interesting. Yegoryevsk was not far from Moscow, where the theaters were open, operas and concerts were held. The members of our government were moved to Moscow. They were given tickets to theaters, but they were not willing to go, and gave them to us. A whole group of people went to Moscow, to the theater or to the Opera. It was just wonderful.

It was the first time when I happened to attend a performance by Arkadiy Raikin [(1911-1987): prominent Soviet stand-up comedian, born into a Jewish family in Riga, founder of the Satyricon theater in Moscow]. I was in raptures! I could not believe that such an actor could be in Soviet Union. He was so elegant and so handsome! I applauded so much that I was about to fall from my seat! Raikin was gorgeous! After the war I met him on the beach in Pärnu.

Days went by, the life in Yegoryevsk went well, but the classes did not start. Some singer came to Yegoryevsk. She was supposed to give a concert, but her accompanist did not come. She asked me to accompany her and we started rehearsals. She was pleased. She gave several concerts in our college and then suggested that I should go on tour with her. I went to our principal and asked for her advice. She said she did not advise me to go as I would be out of touch with the college and it would not be known how I would get back to Estonia after that. She turned out to be right and I refused.

School had not started yet, but I was urgently called to Moscow, to the HR department of the Council of Ministers. There was another HR director, not the one who gave me the assignment to Yegoryevsk. He was a very pleasant Estonian, a war invalid. He said that in my form it was written that I knew Russian, Estonian, German and English. The latter was not in need at that time. He offered me a job as a translator for the head of the department supplying oil to Estonia. I agreed to an interview. A small, fat and very lively man came over. He looked at me and said, ‘Daughter, you will be working for me. Write to your mother and say you are now working for Kopyrkin, and everything will be OK with you.’ I liked him at once: he was so kind and cordial. Thus, I became Kopyrkin’s secretary.

We worked in part of a room partitioned from the Council of Ministers. There was a reception with the secretary at each of the ministries. In one of the nooks I was given a desk and a typing machine. I did not know how to type on a Russian typing machine, but Kopyrkin soothed me and said that I was working for him and everything would be OK. He always told me that. He said that he had a young wife and a baby. They would be happy if I visited them.

I was his secretary, but I did not have any work to do. Everybody spoke Russian and there was hardly any need to translate anything. Sometimes as per instruction of Kopyrkin I typed job offers. He took on a supplier, an Armenian guy, then an accountant, a Jew called Abramovich, and a chief accountant, an Estonian Jew named Zaks. They also came to work like me and waited for something to do. They were paid money while they were waiting. Once Kopyrkin said that I should write to my mother that I was promoted. I would be the head of the HR department and I would get a pay rise. I became a director, but still I did not have any work to do.

Once Kopyrkin said that today we would not work and we would go to watch German captives escorted on Moscowskoye Koltso. I did not want to look at that, but Kopyrkin said that I should go look, remember and then tell my children about that. Thus I saw that.

Then a group was formed that went to Leningrad, closer to Estonia. There were air raids, but our train was not bombed. The train stopped and we were told to get off and hide in the forest. Fortunately, the train was not damaged and we were safe as well. We arrived in Leningrad. We were told to settle in Hotel Oktyabirskaya. While in Moscow I was told to come to work, in Leningrad I was told to sit and wait, and if needed, they would find me. I met a lot of friends in Leningrad. There was Anna Kljass, my aunt and teacher, the mother of my favorite nephew Eri, my friends from the conservatoire. My friend who before the war played in the orchestra of the theater ‘Estonia’ also came. We went out every night. We could buy sweets and tea without cards there. We had fun remembering the old times.

After liberation

Tallinn was liberated and our group came to Tallinn via Tartu. I went with Kopyrkin and the supplier, the Armenian guy. I was surprised that Tartu was an empty city. All houses were open and you could walk in anywhere and take anything. People must have fled the city without taking anything. We spent a night there and then went to Tallinn. Suddenly I felt so bad as I had nowhere to go. I could not understand whether it was my home or not. We were taken to the castle of the government and said that we would spend a night there. I spent many nights in the armchair in the governmental building. 

Then my mother and brother came and we went to Nõmme, to our prewar house. There were strange people in our house and none of our things. Mother managed to make it possible for our house to be returned to us. We were not willing to live there. Mother found an announcement in the paper regarding the exchange of an apartment in Tallinn to a house in the suburb. We made it work: we got the apartment and other people moved into our house. When we moved to Tallinn, I bumped into my nanny. She was very lonely. She was in such a state that we took her to live with us. She was a kind person, like an angel.

My grand piano remained in our house in Nõmme, when we were leaving for evacuation. It was not there when we came back. I suffered from not playing it. Fate had mercy on me. There was a time when state bonds were given at work. We also had such types of bonds and Mother was given a loan for a large amount. I hesitated whether I should buy a piano or a grand piano. Mother did not talk to me and went to the commission shop and bought an astrakhan fur coat for me. The fur coat was very beautiful, but I hated it and I felt so miserable! There was some money left and we could buy an old used piano. I hated that coat all life long, but had to wear it as I could not afford another one. A couple of years ago it was eaten by moths and I was so happy about it! I gladly threw it into the garbage.

I came to Tallinn a day after the Germans had left. Estonians were staring at me! They knew that I was a Jew and they looked at me in a strange way. I got sick and tired of this kind of attitude. Once I entered the pharmacy; the pharmacist there was known to my family. He held a bowl, but when I came in he dropped it! I walked out right away. In evacuation I had dreamed of coming back to Tallinn, to sit in a café in a beautiful dress. I entered a café, where I used to go before war, and the waitress whom I knew, stared serving me. She looked at me as if I was an alive corpse! When I went to Nõmme to look at our house, before my kin got there, one Estonian whom I did not know rushed to me and said, ‘How great that you came back!’ Then we got acquainted and she told me that she was an actress from the Tallinn drama theater.

Only few of our kin were lucky to survive. Beside us, only Uncle Oscar with his wife Zara and daughter Anna managed to leave for evacuation. After the war they lived in Tallinn in our street. Now his grandson Mikhail Belinson is the principal of the Jewish lyceum in Tallinn. I should never have thought that he would become a teacher, a principal. He was such a brisk child, so fidgety! Anna, Eduard’s wife and their son Eri got evacuated, but Eduard stayed in Tallinn.

Irene, the daughter of my father’s sister Berta Israelovich, was deported with her husband. Irene survived in exile and her husband survived the Gulag. Unfortunately, as soon as they were released, they got divorced. Irene’s husband had a new family. Irene fell in love with a handsome man, whom she met in exile. He had a beautiful voice. They got married. They had two sons, Alexander and Mikhail. Irene’s second husband was called Fallstein. She took his name. Now both of her sons live in Germany with their Russian wives. Irene was a very good pianist, but she never worked. She left for Germany with her sons, lived in a very good nursing home. She is dead by now.

As for the other members of our family: Aunt Berta, her husband and son were murdered by fascists in Tartu. They were not willing to get evacuated, neither did my father’s brother Bernhard, who also lived in Tartu with his family. He perished with his wife Rebekka and their two sons.

My uncle German, who lived in Tallinn was a dentist. He was not going to get evacuated. He was a very good dentist and all local Germans were treated by him. German could not imagine that the Nazis would come and exterminate all the Jews. He said, ‘Germans have always been my friends.’ He did not want to leave. German’s married daughters Babi Firk and Reni –  I do not remember their husbands – were evacuated with their families and came back to Tallinn after the war. Uncle German’s wife, Stanislava was worried. She cried, but her husband’s word was the law. Germans took them to a concentration camp. German Kljass had a loyal maid – an Estonian. Her name was Yulya. She bribed the guard in the concentration camp and brought food to my uncle. Once she came there and the camp was empty. Nobody knew what happened. Either they were transferred to another place or exterminated.

The Germans put my uncle Eduard in Tallinn prison. They started incarcerating Jewish men on the first day. What an amazing coincidence: when Yulya went home from the empty camp, she walked by the prison during the time when the arrested were taken out. There were many of them and she recognized Eduard. He threw away his wedding ring through the bars and she gave it to Anna when we came back from the evacuation. It was spoiled and crooked, but still something was left from him. Eduard was a very good person.

Thus, almost all our family died. It happened because people tried to escape from Germans much less than from Bolsheviks 14. They thought nothing would happen. After a year of the Soviet regime all Estonian citizens were afraid of Bolsheviks rather than Germans, who were living nearby. Besides, they were used to Germans much more.

Both my mother’s brothers survived the German occupation in France. Uncle Illia and his wife moved to a part of France that was not occupied by Germans. They lived there calmly until the end of the war. Many French people helped Jews and sheltered them. Uncle Voldemar and his son joined the French resistance. Voldemar’s wife Jenny stayed in Paris. When the Germans occupied Paris, she was called to the commandant’s office. At that time many Jews were called there. Aunt Jenny went and made a scandal there: ‘How dare you calling us here?’ They let her go. After that she moved to Uncle Illia. They were not touched. After the war Aunt Jenny met her husband and son. Some of their acquaintances, Jews, perished. I never saw Uncle Illia after that. Once, in 1961 Uncle Voldemar and his wife came to Riga from Paris and my mother and I also went there to see them. Boris, their son, once came to Tallinn for a visit. My mother was still alive at the time.

When my mother came to Tallinn, she found a job as a translator. Then she started teaching Russian and English in Estonian lyceum, and her former boss hired me instead of her. I also worked as a translator. Once, German captives were brought into town. I was called and told that the officer of the group needed a person, who was fluent in German, Russian and Estonian. I agreed, but felt very uncomfortable. I could not imagine communicating with Germans after what they had done.

I had to go to the train station to meet my acquaintances. I was standing on the platform and there was a handsome young man standing on the platform looking at me. The next day I had to work with the Germans. I went there and then after me a German officer came in. I was supposed to translate what he said. He turned out to be that handsome man I had met on the platform the day before. He was well dressed, I could not even say that he was a captive. He probably recognized me too. He sat next to me and said he was sorry for what his people had done to mine. He was well respected by the commanders. He was even allowed to walk without a convoy. Only in the evenings, when our work was finished, an NKVD 15 sergeant came to take him to the camp.

Well, what do you think happened? We fell in love with each other. Every day we spent together was a joy for us. When we started working he asked for a Russian-German textbook. I had such a textbook from the German lyceum. He studied the Russian language and made good progress. The head of the camp asked him to come over. He was an intelligent guy.

Then I found out that the Russian Navy theater needed a concert master. It was a very good theater. I was eager to get back to music. I went to the theater for an audition and I was offered the job. There were such wonderful people! They were cultured composers. I was very happy. I worked with a band of singers and dancers in the sailors’ club. I went on tours. German officers came to our theater every day watching performances in the Russian military theater.

The German I had fallen in love with saw me home, when the performance was over. We had a long relationship before he left for Germany. We did not make any plans for the future as none of us could predict what might happen. After his departure, he wrote to me, but very few letters reached me. Of course, I did not write to him as it was very dangerous for me. It was tacitly banned by the authorities for USSR citizens to correspond with people from other countries 16, and letters were censored by the KGB 17. That was the way we lost each other. It is a pity that we were separated, as our relationship was so good. I do not even know whether he is still alive. But he was much younger than me.

My brother lived in Tallinn after the war. He did not have any civil profession. He became a ski instructor. My brother did very well and his trainees got the first prizes, went to international contests. David was married to an Estonian, but it did not last long. They did not have children. Then he married a German. She was not an Estonian Jew, but a native German. My brother as assigned to train a female skiing team in Germany. He came back with a wife. David often went to the restaurant, owned by her parents. She worked there as a waitress and helped out her parents. They fell in love with each other. David divorced his wife and got married in Germany. They came to Tallinn with their little son Mikhail, Mikki.

When in 1987 my brother died from cancer, his wife went back to Germany, and their son stayed in Estonia. He even does not think of going to Germany. He purchased our former house in Nõmme. He still lives there with his family. He graduated from Tallinn Polytechnic Institute and got married. He has two sons, who are 13 and 11 years old. He is working in Tallinn Polytechnic University and writing his doctorate thesis. My nephew is a very good person. He is taking care of me. I treat him as my own son and we are really bonded. Amazingly, my brother’s wife was born in the same city as that German officer I was in love with. My nephew is trying to find him via the Internet, but there are no results so far. Maybe he will be able to find him. I would like to find out what is going on with him, and how his life was after our separation.

In 1946 the Navy Theater, where I was working, returned to Leningrad. Of course, I was invited to go with them, but I could not, though they tried to talk me into that. I could not imagine my life outside Tallinn, outside Estonia. That theater existed in Leningrad for a while, then it was closed down. I worked in an amateur group as a concertmaster when the marines left. I mostly worked with common Estonian people and we got along very well. I still keep in touch with some of them.

Work as a pianist

Then fate gave me another gift. The state ballet school was opened in Tallinn. There was a wonderful ballet dancer in Tallinn – the famous Anna Exton, nee Epstein, a Jew. When she quit her career as a ballet dancer before the war, she became the chief ballet master of the theater ‘Estonia.’ Then she organized a ballet group at the theater having selected gifted boys and girls. She had classes with them and some ballet dancers helped her out. In 1946 the choreography school was founded on the basis of that group. I was a concertmaster of the Estonian ballet in the theater ‘Estonia.’ When a ballet school was to open, Anna Exton suggested that I should be transferred there. I gladly accepted the offer.

I was the only pianist at the school. Then some more joined. I worked there from 1946 to 2000. I wanted to leave work when I turned 75, but the principal did not let me go saying, ‘What are you going to do at home ?’ He talked me into staying. Only when I turned 80 I told the principal, ‘Now I go. And that’s flat.’ By the way, the headmaster was our former student. I worked there when he was a boy. He did not become a ballet dancer upon graduation. He went to Moscow to study to become a ballet master. Then he became the chief ballet master of the theater ‘Estonia,’ and with time he became the principal of our ballet school.

I am grateful to the Soviet regime for this school. There were only private ballet studios in pre-Soviet Estonia. It was unlikely for someone to found a state ballet school. At times I worked for the theater ‘Estonia.’ I was supply concertmaster if someone was ill or could not come to work for some other reason. My main job was at the school. I traveled a lot thanks to my work. Dancers from our school took part in all kinds of contests and I was there with them. I was in Moscow, Leningrad, Riga, Kiev and Yerevan. Those were very beautiful cities and I loved being there.

Mother and I often went to Riga. She grew up in that city and loved spending vacations there. Mother lived with me all her life. She did not marry again, though she remained beautiful even at an elderly age. When I asked her why she was not willing to get married, Mother responded that she had never had another chance to meet such a great person as my father.

Grandmother’s sister Fanny, who lived in Helsinki, came to see us several times. She came before the war and during the Soviet regime. For some reason the Soviet authorities did not give an entry permit to her daughters. My mother and I thought that she would like to go to the grave of her sister, Grandmother Regina, but she kept silent. When Mother asked her, she said she did not want to go there. We found it strange. She was a sweetheart. At that time our elderly ladies wore black or grey, but Fanny wore a light blue dress with short sleeves. I do not know why I remember this.

Marriage

I had known my husband for a long time before we got married. Anatoliy-Eduard Khanson was a ballet dancer, a soloist of the theater ‘Estonia.’ I played there sometimes. I liked him a lot. He was a very handsome man. I was looking at my future husband and envied his wife. Their marriage did not last long. Their daughter was born, Anatoliy-Eduard’s wife fell in love with another man, also a ballet dancer, and they divorced. Then my husband-to-be came to me right away. It happened in 1957. We were together till his death.

Anatoliy-Eduard Khanson was born in Tartu in 1924. His father was Estonian and his mother Russian. That is why he has a double name: Russian and Estonian. My husband said that his father was very handsome. Judging by the pictures, my husband took after his father. He barely remembered his father as he died when Anatoliy-Eduard was a child. He had TB and he died before the age of 30. My husband was raised by his mother.

We lived together for many happy years. My husband was nice, smart and kind. Apart from ballet he loved music and literature. He knew history very well and was keen on it.

I lived with my mother and my husband with his mother. My mother-in-law was old and sick, so my husband could not leave her. He constantly needed help. It was hard for my mother to live by herself and take care of things. First we thought that our mothers could live together and we could help them, but it turned out to be impossible: each of them was used to her own orders. Thus my husband and I used to run from one apartment to another. When his mother died, he moved in with us. My mother loved him a lot and they became good friends. My husband was a very kind man. At times he was even too kind!

We had already lived together for eleven years, and only in 1972 we decided to get our marriage registered. We did it when Mother was still alive. Shortly afterward, in 1972 my mother died. She was buried in the Jewish cemetery, where my father and both my grandmothers were buried. To my shame I do not know how old Mother was, when she died, 70 or 80. The only thing I know for sure is that she was much younger than Father.

During the Soviet regime anti-Semitism became conspicuous. Maybe I had never felt it at work since I worked in the theater, other than that I could hear some careless words, probably said without spite: ‘Bloody Jews!’ Once my husband and I were at the resort Haapsalu, an old resort in Estonia, and we could hear it almost every day, mostly from drunk Russians. My husband got angry at it more than I did. He judged people by their personal qualities.

We did not have children. My husband and I were living with music and dance. It was the sense of our life. I was never interested in politics. It is not my cup of tea. In 1986 my husband had a brain infarction. First, I could not even understand what happen. I could not understand what he was saying. Then the doctor told me the diagnosis. I stayed with my husband all the time, hoping that he would get better, but he died in a couple of months. He was a great person. We lived a happy life together. And though I have lost my husband too early, I am grateful to destiny for the years I lived with him.

Anatoliy-Eduard was buried in the town cemetery. There is a big section for actors. Even after death, people are classified into categories. My grave is next to my husband’s. I am a member of the drama society. I reserved a place next to my husband in the cemetery. I hope it will be the way I wish. My brother is also buried in that cemetery as he was a famous sportsman, the pride of Estonia. At that time I was asked if I would give my consent for my brother to be buried there. I agreed. All of us will be there.

Recent years

I think it was good for the Soviet Union to break up, and our Estonia to gain independence 18. Each country should live its life and decide what kind of life it is going to be, and what kind of peoples it is going to have. The war in Chechnya has been going on for quite long 19. Chechen people simply want to live their life without dictatorship. Why should they not have that opportunity? So much blood has been shed, and will be shed…

Now we are free, but so many people long for the USSR, saying that life was better at that time. Of course, our independence has been newly gained, and we have to learn how to be independent. Anything can happen in such conditions and dishonest people might take advantage of that. We have quite many rich people who came into money dishonestly. Now we find out about that, and it is very unpleasant. Though, contrary to the Soviet times, you can read about everything in the newspapers. Now, I am not very much interested in politics. I understand that they are fighting for power and, frankly speaking, I do not care about that.

Of course, anti-Semitism is there even now. It has been cultivated in peoples’ minds for quite long and it is hard to eradicate it. Unfortunately, it is coming from Russian speaking people in our country. My friend, an Estonian, lives not far from the cemetery. Once, she told me in horror that it was written on a grave in Russian: ‘Death to Jews.’ Those words were deleted, but then the same words were scratched on a bench. Of course, it is terrible. I am sorry for those people. They have poor souls!

I am happy with the Estonian youth of today. They are free people. They feel themselves European and behave accordingly. They are very attentive to me. They help me on the street as they see that I am leaning on a stick, help me to get onto public transport. Recently I had to go to a big store and there was no railing on the staircase. One young man saw me, came down and helped me go up. Young people are very attentive, there is even no need for me to ask. They are always helping. Russian youth is not raised in such a way, though they help sometimes as well.

Music is the main thing in my life. It makes me strong and keeps me going. I would have died without it. Even now there are very few joys in my life. My colleagues do not forget about me. Recently the principal of the choreography school invited me. He turned 65. The principal sent the car over. He knew it was hard for me to walk. I was taken there and I was given a warm welcome as right now I am the eldest employee of the school. There was a feast, without alcohol of course. The principal teaches at school as well. He is an excellent teacher. There were his former students at the jubilee. It was so great.

When I walked out, I even was not willing to go home. I sat on the bench by the school. The sun was shining. I took a nap. Then I went downtown to the concert of Georgian composer Giya Kancheli. The symphonic orchestra played. The first part of the concert was devoted to Gidon Kremer. There was an intermission and then the piece that the author devoted to violist Yuri Bashmet. The music was gorgeous. I liked that there were many folklore motives in the music. It was so interesting! The audience was crying in delight and stamped with their feet. I felt so happy!

A couple of days before Kancheli’s concert I saw [Arvo] Pärt’s concert. It was broadcast from the concert hall ‘Estonia.’ I enjoyed Kancheli and Pärt. I often attend concerts. Thank God, I can afford it: there are special rows for pensioners, the tickets are cheaper. I can also listen to music at home. There is a classics radio program on Estonian radio. The music is always very beautiful. There is a TV program, showing wonderful concerts and shows from the concert hall  ‘Estonia.’

Of course, I am often lonely during the day. My young relatives are working. I listen to music; at times I start playing the piano myself. I have friends. They are very good and wonderful people. I can only say good things about them. In spite of all adversity I can say that I am a happy person.

Glossary:

Életrajz 

A szellemileg friss, hatvanévesnek kinéző, nyolcvanéves özvegy Szegő Andorné szép, rendezett lakásban él. A mai napig felfoghatatlan számára, hogyan lehetett elpusztítani 600 000 magyar zsidót, és emlékeiben ma is elevenen él annak a több száznak a története, akit személyesen is ismert.

Anyai dédszüleim, Fried Sámuel [1859–1944] és felesége [1864–1924] Tiszaszederkényben éltek [Kisközség volt Borsod vm.-ben, 1891-ben és 1910-ben 1600, 1920-ban 1400 lakossal. – A szerk.]. Ott születtek a gyerekeik: Sándor, József, Vilmos, Vilma, Berta és nagyanyám, Fried Gizella. A dédszüleimnek földje volt, és gazdálkodtak. Nem tudom, mekkora föld volt, de ellátta őket. Ezenkívül volt egy szatócsboltjuk, ahol mindent lehetett kapni, de az már életük későbbi szakaszában. Minden évben elmentünk hozzájuk egy napra, mert meglátogattuk a nagyanyám sírját, aki 1915-ben, harminchárom éves korában halt meg. Ezek a látogatások három-négy éves koromtól az utolsó, Auschwitz előtti évig zajlottak. A dédszüleim háza hagyományos parasztház volt, tornáccal, onnan nyílt a konyha, és a konyhából kétoldalt két szoba. Földes padló volt. A bolt a ház elején volt, hozzáépítették. Nagy udvar volt, az udvaron szénaboglya, volt kocsiszín, istálló, rengeteg állat. Volt kocsijuk, és voltak lovak, volt egy tehén, és csirkék, libák szaladgáltak az udvaron.

Dédanyám korábban meghalt, és dédapám Berta nevű lányával élt együtt. Berta férje, akit Beris bácsinak hívtak, az 1930-as években kiment Amerikába. Borzasztó szegénység volt akkor ott egész Szabolcs megyében, és Beris bácsi úgy határozott, hogy kimegy Amerikába, összeszed egy házravalót, és akkor külön tudnak költözni a szülőktől. Négy évig volt kint Amerikában, nyelv nélkül, szakma nélkül. Bekerült egy ruhatisztító műhelybe, és egy pincében vasalt reggeltől estig. Megvakult ebben a szörnyű munkában, úgyhogy vakon jött haza, szinte pénz nélkül. És amíg kint volt, addig sem küldött haza pénzt. Házat nem tudtak venni. Berta néni élete végéig dühös volt rá, hogy ilyen marhaságot csinált, hogy otthagyta őt két gyerekkel. Aztán őt is elvitték Auschwitzba, mert addig még élt. A fiuk, Adus (Adolf) munkaszolgálatos lett, senki nem tudja, hol pusztult el. Volt még egy lányuk is, Ilonka, ő pedig a kisgyerekeivel került Auschwitzba. Így pusztult el az egész család, így múlt el Tiszaszederkény. Szegény Zajdi, így nevezték dédapámat, életében nem mozdult ki [Tisza]Szederkényből, neki ott rengeteg dolga volt. Volt egy morotva, oda kiment, megfogta az aznapi halat, akkor az is megvolt, szóval Tiszaszederkény volt a világ legjobb helye. Amikor megkezdődött a deportálás, egyszerűen nem akarta elhinni, hogy vele ez megtörténhet, hogy össze kell szedni a batyuját, és el kell mennie. Mondta a lányának: „Berta, mondtam már neked, hogy adjál száz pengőt a bírónak, hogy hagyjon békén. Nem megyek ki a házamból.” És ezt ismételte szegény eszelősen, hogy száz pengőt kell adni a bírónak.

Pedig jó viszonyban éltek a szomszédokkal. Amikor a Bábi [dédmama] temetése volt, az egész falu kijött. Az asszonyok fekete ruhában énekelték a zsoltárokat. Az egész falu gyászolta. Akkor még így együtt élt a falu. Az egyik adta ezt, a másik adta azt, segítettek egymásnak aratáskor, szóval teljes jogú polgárok voltak, nem volt semmi olyan, hogy ők zsidók vagy nem zsidók. A szomszédok ápolták Bábi sírját, csak szépet és jót mondhatunk róluk. Péntek este becsukódott az ajtó, mert akkor gyertyát gyújtottak [lásd: gyertyagyújtás], és a szombat csak az övéké volt, az a falutól el volt zárva.

Gyerekeik a környező falvakban éltek, és hazajártak. Fried Vilmos Miskolcon élt, ott volt halkereskedő. Fried Sándor Szakáldon élt, gazdálkodott, szőlője volt [Szakáld – kisközség volt Borsod vm.-ben, 1910-ben és 1920-ban nem egészen 500 főnyi lakossal. – A szerk.]. Fried József Mezőcsáton élt, de Nemesbikken bérelt földet, és azon gazdálkodott [Mezőcsát – járásszékhely nagyközség volt Borsod (1920 után: Borsod, Gömör és Kishont) vm.-ben, 1891-ben 5200, 1910-ben 5500, 1920-ban 5800 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság); Nemesbikk – kisközség volt Borsod (1920 után: Borsod, Gömör és Kishont) vm.-ben, 1891-ben 100, 1910-ben és 1920-ban 1100 lakossal. – A szerk.]. Vilma Örkényben élt, azt hiszem, szatócsboltjuk volt [Örkény – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1891-ben 2200, 1910-ben 4700, 1920-ban 5600 lakossal. – A szerk.]. Fried Endre Tiszapalkonyán élt [Tiszapalkonya – kisközség volt Borsod vm.-ben, 1891-ben 1600, 1910-ben 1700, 1920-ban 1600 lakossal. – A szerk.], szatócsboltja volt, ahol a petróleumtól kezdve a dianás kakasig mindent lehetett kapni. Mindenki Auschwitzban végezte.

Egyetlen család menekült meg, Fried Sándorék. Szerén néni volt a felesége. Volt két lányuk, Ilonka és Gizi és egy fiuk, Pisti. Ilonka hozzáment Taub Dumihoz, aki fogtechnikus volt. Taub nagy cionista volt, ő volt a Mizrachi vezetője Miskolcon. Miskolc nagy cionista város volt, három cionista egyesület is volt. Taub nagyon agilis volt, nem csak a szája járt, tett is. Szlovákiából, Kassáról és környékéről akkoriban rengetegen szöktek át, és mindenkinél megvolt Taub címe. Aki megérkezett, az először náluk állt meg. Akiket elkaptak, és fogva tartottak, azoknak Taubék minden nap vittek ebédet, intézték a papírokat. Ennek révén ők sokkal jobban értesültek voltak, mint az átlagos zsidók. Nem egy álomvilágban éltek, hogy a magyar zsidókkal ilyesmi nem fordulhat elő. Akik náluk megfordultak, elmesélték, hogy mi történt velük, és hogy ez vár rátok, ne várjátok a sült galambot, tegyetek érte, hogy életben maradjatok. Ez motiválta az én Ilonka unokatestvéremet is, és ennek köszönhetik, hogy életben maradt a család.

Amikor Ilonka férjét behívták munkaszolgálatra, Ilonka állapotos volt a gyerekkel, ezért a szüleihez költözött Szakáldra. Ilonka nagyon szép fekete asszony volt. A németek bevonulása körüli időkben, amikor a fia három éves volt, vagy még annyi se, szőkére festette a haját, és Miskolcon keresztény papírokat szerzett. A keresztény papírokkal fölment Pestre, a fiát Szakáldon hagyta. Kivett egy albérleti szobát egy katonatiszt családjánál mint erdélyi menekült. Szereztek neki munkát egy varrodában. Szerzett keresztény papírokat a testvérének, Gizinek is. Közben Fried Sándort munkaszolgálatra vitték, Szerén néni és Ilona kisfia Szakáldon maradt. Innen vitték őket Mezőcsátra, a gettóba. Az idő szaladt, már Gizi is Pesten dolgozott keresztény papírokkal, és még mindig nem tudták, hogy a gyerekkel mi lesz. Azon már nem is gondolkodtak, hogy mi lesz a szüleikkel. Egy nap hírt kaptak Mezőcsátról, hogy rövidesen viszik el a zsidókat a gettóból. Ilonka a varrodában olyan kapcsolatba került egy kolléganőjével, hogy el mert mondani neki mindent. Megkérte, hogy menjen le [Mező]Csátra a hasonló korú gyerekének a papírjaival, és hozza el az ő kisfiát. Az asszony vállalta. Leutazott [Mező]Csátra, bement a gettóba, és kihozta a kisgyereket. Szerén néni maradt. Sokáig kellett várni az állomáson a vonatra, és hogy, hogy nem, a gyerek visszaszökött ettől az asszonytól a gettóba. Az asszony újra bement a gettóba, megtalálta a nagymamát és a gyereket. Mondta a nagymamának, hogy ki kell kísérnie őket, mert másképp nem tudja a gyereket elvinni. Szerén néni felvette a fekete berlinerkendőjét, és semmi változtatás nem kellett, ő ilyen volt, egy öreg parasztasszony. Sikerült nekik kijönni a gettóból. Úgy látszik, Mezőcsáton még nem őrizték olyan komolyan. Bejött a vonat, és a gyerek nem engedte el Szerén néni kezét, így ő is felszállt a vonatra. A Keletiben volt az igazoltatás, csak ez volt a rémség. Szerén nénihez a fekete berlinerkendőjében hozzá se szóltak. A nőt és a gyereket igazoltatták, a papírok rendben voltak. Így menekült meg ez a család. A katonatiszt családjánál laktak, aki el hitte, hogy ők erdélyi menekültek. Szerén néni nem is nézett ki zsidónak, olyan volt, mint egy szakáldi parasztasszony. Csak a gyereknek kellett tudni egy dolgot, hogy nem szabad pisilnie soha mások előtt, és egy nevet kellett megtanulnia. És ez az okos kisgyerek végig fantasztikusan jól csinálta, nem történt semmi baj, és megélték Pesten a felszabadulást. Sándor bácsi is visszajött, és visszajött Pisti is. Egyedül Ilonka férje, Taub nem jött vissza.

A háború után Ilonka az első gyerekalijával kiküldte a fiát. Egyedül egy ötéves gyereket, vagy még annyi sem volt. Aztán alijázott Gizi. Ilonka még várta vissza Taubot. Aztán megjött az utolsó hír, hogy hol lőtték agyon. De még mielőtt folytatom Ilonka sorsát, el kell mesélnem valamit. Az egyik Kassa melletti faluból menekült fú, Zalmi, szintén megkapta Taubék címét, de Miskolcon élt a nagybátyja is. Zalmi egy szót sem tudott magyarul. Németül tudott és szlovákul. Amikor átjött, először a nagybátyjához ment a kis motyójával. A nagybácsi mondta, hogy nem maradhat ott éjszakára, mert őt figyelik, és ő ezt nem reszkírozza meg. Késő este volt, a várost nem ismerte, magyarul nem tudott, nem mert elindulni. Bebújt a kutya óljába, és ott aludt. Másnap elment Taubékhoz. Taubék persze befogadták, és ott bújtatták. Voltak még hárman szlovákok. Ez a Zalmi lett eztán Ilonka második férje, és együtt alijáztak 1947-ben vagy 1948-ban, illegálisan. Szerén néni és Sándor bácsi legálisan mentek ki. Ilonka és Zalmi sokáig Cipruson voltak, mert nem engedték be őket. Aztán egy idő múlva mehettek. Amikor a gyerek megtudta a nagynénjétől, Gizitől, hogy jön az anyja, kijött a kibucból, és elment Tel-Avivba, Gizihez, aki egy háznál cselédeskedett. Úgyhogy ő már ott várta az anyját. A hajóhoz egy kibuc küldött teherautókat. Elindult velük a teherautó, és karambolozott. Zalmi mentette meg Ilonka életét, mert a nagy ütközésből kirántotta, de már egy kicsit beléjük kapott a láng. Ilonkának megégett az egész arca, leégett a szempillája. Zalminak nem történt semmi baja. Ez volt a megérkezés Izraelbe. Ilonkát egyenesen vitték a kórházba, és a gyerek ott látta újra az anyját, gézbe csomagolva. De aztán kialakult az életük, Zalmi először valami Tel-Aviv melletti gyárban dolgozott, ott kaptak lakást, egy hosszú, barakkszerű épületben. A vécé olyan messze volt, hogy biciklivel mentek. Ennek ellenére, aki megérkezett Miskolcról vagy Kassáról, az mind náluk töltötte az első éjszakákat. De ez őket nem zavarta, nagy cionisták voltak, itt minden szép és jó, eljöttek Magyarországról, velük ez soha többet nem fordulhat elő, és építik az országot. Zalmi Kassán kereskedelmi iskolát végzett, és Izraelben egy idő múlva hites könyvszakértő lett. Haifán éltek aztán, született egy közös kislányuk. Ilonka csak a gyerekeket nevelte, és szép, boldog életet éltek. Zalmi négy éve halt meg, Ilonka pedig már a kilencvenedik felé közeledik. Még mindig a család közepe, van vagy húsz unoka, harminc dédunoka. Húsvét előtt beszélgettünk, és mondta: lesz széder, de én már nem tudok elmenni, mondtam nekik, hogy rendezzék meg. És tudod, mit csináltak, úgy határoztak, hogy itt, nálam rendezik meg a szédert, engem beültetnek a párnáim közé a fotelba, mert Ilonka nélkül a család nem széderezik. Mert Ilonkának hívja az egész család, nem nagymamának.

Fried Gizella, a nagyanyám hozzáment a nyíregyházi Weiszberger Hermanhoz, és elköltöztek Mezőkeresztesre, mert Herman ott kapott hittantanári állást [Mezőkeresztes – Borsod (1920 után: Borsod, Gömör és Kishont) vm.-i nagyközség, 1891-ben 4400, 1910-ben 4500, 1920-ban 4300 főnyi lakossal. – A szerk.]. Ott született négy gyerekük: Lenke, az anyám 1905-ben, Rózsi 1911-ben és két fiú, akik korán meghaltak. Az egyik az első világháborúban, a másik valamilyen betegségben. A nevüket nem tudom. Herman nagyon vallásos ember volt, a végzettsége jesiva bóher lehetett, sőt meréne ráv volt, nem tudom, hallott-e erről a fokozatáról a vallástudománynak. A meréne ráv, aki különösen ismeri a Talmudot [„Meréne = tanítónk. Kiváló talmudisták egyházi címe, amit a rabbik adományoznak.” „Merénemeráv = tanítónk, a rabbi.” – Magyar–jiddis szógyűjtemény, Blau Henrik és Láng Károly szerk., Pápa, 1941. – A szerk.]. Napi foglalatossága volt, hogy reggel elment a templomba, és este is elment a templomba. A kettő között végezte a dolgát. Gyönyörű írása volt, sokat olvasó, elmélyedő ember volt.

Valamikor az első világháború előtt, 1912-ben vagy 1913-ban Salgótarjánba költöztek. A salgótarjáni lakás az Óvoda téren volt. Két szoba, konyha, spejz. Se fürdőszoba, se vécé. Két hosszú ház volt, benne egymás után a lakások. Az egyik sorban volt a Gombó-féle pékség, és abban két család lakott, a másikban sorban négy család, és a két hosszú ház között valami udvarféle, ott jöttek be a kocsik a pékséghez.

Gizella nagyon életrevaló, ügyes asszony volt, és mivel Mezőkeresztesen igencsak szegényesen éltek ebből a hitközségi fizetésből, és mivel Salgótarjánnak abban az időben olyan híre volt, hogy ott jól meg lehet élni, elmentek, és a nagymama nyitott egy zöldségüzletet. A nagypapa pedig kapott egy mesgiáh állást. A mesgiáh állás azt jelentette, hogy a mészárszékben a marhának azt a részét, amelyik kóser, először ki kellett rejnigolni. És ha ő erre rátette a pecsétet, hogy rejnigolt és kóser, az eladható volt [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákob angyallal vívott harcának emlékére nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. – A szerk.].

Gizella korán, harminchárom éves korában meghalt. Ez úgy történt, hogy Hanukára mindig hazament a szüleihez. Ez a makkegészséges fiatalasszony a vonatúton úgy megfázott, hogy tüdőgyulladást kapott. Mire megérkezett, belázasodott. Gondolták, megfázott, majd elmúlik. Negyvenkét fokos láza lett, és két nap alatt meghalt ott, Tiszaszederkényben. Akkor halt meg, amikor a dédapám meggyújtotta az első hanukagyertyát. Úgyhogy másutt a Hanuka mindenhol örömünnep, nálunk mindig úgy kezdődik, hogy most halt meg Giza, és meggyújtjuk a gyertyát. A zöldségüzlet Gizella halála után megszűnt.

Hermannak gyorsan meg kellett nősülnie, mert ott volt a négy gyerek. Visszament Nyíregyházára, és ott ajánlották neki Malvin nénit, aki a testvérével, Helénkével együtt eljött Salgótarjánba. Talán unokatestvérei lehettek, mert őket is Weiszbergernek hívták. Nemsokára Herman katona lett, és még hadifogságban is töltött egy vagy két évet. Malvin néni és Helénke, mind a ketten női fűzőkészítők voltak. Két varrógépet hoztak hozományba. Nagy szerencséjük volt, hogy az OTI szerződött velük gyógyfűzőkészítésre. Sokáig ők voltak Salgótarjánban az OTI gyógyfűzőkészítői. Sokat dolgoztak. Nappal a gyerekek és a háztartás, éjszaka pedig ment a varrógép. Ebből a második házasságból már nem lett gyerek. Aztán Herman, Malvin és Helénke Auschwitzban végezte.

Nagyapám nagyon vallásos volt. Ortodox, kóser konyhával, amit Malvin néni vitt. Anyám azért nem volt parókás, de az élet szombaton leállt [lásd: szombati munkavégzés tilalma], minden ünnepet megtartottunk. Rózsi nagynénémnél hasonlóképpen. Ők sem voltak abszolút ortodoxok, de apuka miatt – így hívták a nagyapámat – muszáj volt. Például télen korán jött be pénteken a szombat, és olyankor az üzletük még tele volt vevővel, a kalapokat sem fejezték még be a műhelyben. Négy órakor félig lehúzták a redőnyt, hogy úgy lássék, hogy mindjárt zárnak. A nagyapám indult a templomba, és végigzörgette a redőnyöket, hogy „Rózsi, son sabesz”. És akkor megnyugodva továbbment, mert most már biztos be fogják zárni az üzletet. A péntek esti vacsora szent volt, mindenki ott volt az Óvoda téri lakásban. A széder is mindig itt volt. Ebből 1945 után semmi nem maradt meg. Anyunál annyi, hogy gyertyát gyújtott minden péntek este. De a szombatot már nem tartotta, a konyha sem volt kóser, sőt, sertéshúst is evett. De volt széder, és volt jam kiper [Jom Kipur] és volt rasa sone [Ros Hásáná]. Az anyukám az évi szabadságát mindig ezekre az őszi ünnepekre vette ki. Amikor különköltöztünk, akkor is mindig megtartottuk anyunál. Mostanában én vagyok a családból a legvallásosabb. Szédert tartok, és rasa sonét. Minden maszkernál [lásd: mázkir] ott vagyok a templomban és nagyünnepeken a Hegedűsben [Az újlipótvárosi egykori Csáky utcai templomkörzet zsinagógájáról van szó, amelyet egy imaszobából Baumhorn Lipót alakított át 1927-ben. – A szerk.]. Gyertyát gyújtok pénteken, de kóser konyhát nem viszek. A gyerekeim már gyertyát sem gyújtanak. De azért öntudatos zsidók lettek. Mindkettőnek zsinagógában volt az esküvője, az egyiknél a Rabbiképzőben Scheiber rabbi volt [lásd: Scheiber Sándor], a másiknál a Dohány utcai zsinagógában Schőner [Schőner Alfréd volt egy időben a főrabbi a Dohány utcai zsinagógában. – A szerk.]. Minden évben együtt megyünk le Salgótarjánba az auschwitzi évfordulóra. Jönnek az unokák is.

Anyám mindig emlegette, hogy ameddig anyuka élt, addig nekünk mindenünk megvolt. Jóban volt a mostohájával, Malvin nénivel is, aki nagyon jó asszony volt, de a gyerekek szeretnek egy kicsit pimaszkodni a mostohával, a második feleséggel. Talán azt gondolják, hogy ezzel illik adózni az édesanyjuknak. Talán azt gondolják, hogy nem szabad annyira szeretni, mint amennyire szerethették volna. Mert a lelkét kitette ez a Malvin néni. Hát engem ő nevelt, és nem tudtam olyan rossz lenni, hogy ne szeressen.

Amikor a nagymama meghalt, anyám tíz éves volt, és polgáriba járt. Mindegyik gyerek négy polgárit [lásd: polgári iskola] végzett. Ez nagyon fontos volt a nagyapámnak. Anyám a polgári elvégzése után tulajdonképpen otthon volt, ő látta el az apját, mosott, vasalt, főzött, intézte Rózsi ügyeit, ő volt az anya helyett anya. Rózsi a négy polgári után szakmát tanult, női kalaposságot, ott, Salgótarjánban. Singernénél tanult, akinek otthon volt a kalapműhelye. A férje pedig a Singer varrógépgyárnak volt a megbízottja, ott volt egy lerakata. Igen bohém ember volt, az egész család ilyen összevisszaságban élt. Singernénél mindent kellett Rózsinak csinálnia, csak éppen kalapot nem, arra nem nagyon ért rá Singer néni, hogy arra is tanítsa. Anyám többször elment megnézni, és rájött, hogy Rózsi itt soha nem fogja megtanulni a kalapkészítést, mert inkább mosogat, meg mos, meg vasal, részt vesz a család ellátásában. Egy év után anyám úgy határozott, hogy Rózsi ezt nem csinálja tovább. Fogta Rózsit, és fölhozta Pestre. Valami rokonnál lakott, és Pesten kitanulta a kalaposságot. Anyám és én mindig feljöttünk a filléres vonattal megnézni Rózsit, hogy rendben vannak-e a dolgok. Nekem akkor ez óriási szenzáció volt, hogy jöttünk a filléressel Pestre. Egyébként semmire nem emlékszem, csak a vonatra. Rózsi kitanulta a szakmát, visszajött Salgótarjánba. Megszerezte a mesterlevelet, és úgy határozott, hogy senkinek nem lesz az alkalmazottja, hanem önálló lesz, és megnyitja a saját üzletét. Akkor már járt Weisz Gyulával. Gyula szülei már nem éltek, csak egy nővére, Weisz Sári [Kilovits Jánosné] és egy fiútestvére, Jenő, aki a világ legnagyobb szélhámosa volt. Dobos volt egy zenekarban, de megbízhatatlan, pont az ellentéte Gyulának. Szegény Gyula egész életében őt támogatta, és őmiatta szégyenkezett. Gyula úgy kezdte, hogy minden hétfőn kirakodóvásár volt Salgótarjánban, hétfő volt a vásárnap, és volt egy standja, ahol cipőpasztát és mindenfélét árult. Közben futballozott az STC-ben, nagyon jóképű és szorgalmas fiú volt. Hamarosan megnyitotta az üzletét, egy férfi divatáruüzletet. Az is nagyon jól ment. Ő volt a Márfia férfi kalap lerakata, az egy nagynevű kalapos volt akkor, ő csinálta a legjobb nyúlszőr kalapokat. Ez azt jelentette, hogy Salgótarjánban máshol nem lehetett Márfia kalapot kapni.

Szóval Rózsi, amikor elhatározta, hogy önálló lesz, felment Pestre, a Király utcában megkereste Gross nőikalap-nagykereskedőt. Rózsi szép nő volt, remek fellépése volt, elmondta, hogy megnyitja [Salgó]Tarjánban az üzletét. Gross úr lejött [Salgó]Tarjánba, megnézte az üzlethelyiséget az üres polcokkal, és megbeszélték az első szállítmányt. De pénze nem volt Rózsinak, hogy három nagy doboz kalapot kifizessen. Gross úr ugyanis utánvéttel küldte, nem csak úgy, hogy majd fizet. Egy napon szólt a postás, Forgó bácsi, hogy Rózsika, megjött az utánvétes csomag, viszem a kalapdobozokat. Jó, Forgó bácsi, hozza. De azt még nem tudta, hogy fogja kifizetni. Gyula éppen jött megnézni Rózsit, és Rózsi kérdezi: Gyula, van nálad pénz? – Van. – Ki kell váltani ezt a csomagot. Váltsd ki, majd visszaadom a pénzt. A postás hozta a dobozokat, és megtelt az üzlet kalapokkal. Megnyílt a műhely is. Akkor még úgy volt, hogy a lakás első részében volt az üzlet, és hátul volt a műhely. Elindult a kalapszalon. Most az ember arra gondol, hogy Salgótarjánban kalapot árulni, micsoda botorság. De akkor mindenki kalapot hordott, nem volt idény, mert volt nyári kalap, téli kalap, kalap temetésre, misére, úrnapjára. Aztán még megszerezte a GFB női harisnya és habselyemáru árusítási jogát is [GFB – Guttmann–Fekete Budapest – az 1924-ben alapított Guttmann–Fekete harisnya- és kötöttárugyár termékeit 1927-től jegyezték GFB védjeggyel. A termékeket az egységes, modern berendezésű, tetszetős kirakatú Pók üzletekben árusították, az első ilyet 1931-ben nyitotta Fekete Jenő Budapesten, a Rákóczi úton. – A szerk.]. Később aztán már nem csak utánvéttel kapta a kalapot Grosstól, hanem bizományba. Rózsi mindig tudott fizetni, sosem volt inszolvens. 1935-ben összeházasodtak, mert Gyula nem olyan volt, hogy a feleségnek a tűzhely mellett a helye, épp az tetszett neki Rózsiban, hogy olyan talpraesett. Gyorsan jómódba kerültek.

Később a nagyapám halkereskedéssel kezdett foglalkozni. Olyan halkereskedő lett, hogy a lakás mellett az udvarban felállított egy fabódét, ez lett a halüzlet. Minden héten hozatott két kosár halat, az egyiket a hortobágyi halastóból, a másikat az apatini halgazdaságból. Csütörtök este érkezett meg a hal jég között. Péntek reggel nekikezdett a halat felbontani, kipucolni és felszeletelni. Volt vagy hat macskánk, azok ilyenkor ott álltak körben. Aztán jöttek a szomszédok, a sok szegény ember, az egyik három szelet halat vett, a másik négyet. Mire végzett, soha nem gyűlt össze annyi pénz, amennyit a halgazdaságoknak kellett fizetni a halért. Mindig Rózsi nagynéném pótolta ki. Amikor elfogyott a hal, akkor nagyapám feladta a pénzt, és leült levelet írni, hogy jövő hétre mit kér. Ez mind nagy elfoglaltság volt. Gyönyörű írása volt, és igyekezett szép stílusban írni. Emlékszem egy levélre, ami a hortobágyi halgazdaságtól jött, hogy „Kedves Weiszberger Úr! Csak arra kérjük, hogy kevesebb szóvirágot használjon, mert szeretnénk megérteni, hogy mit rendel”. Ezenkívül templomba járt, és a Talmudot tanulmányozta. Értelmes, érdeklődő ember volt, de újságot például úgy olvasott, hogy átment Weisz Gyulához a kiolvasott újságért, és elhozta. Gyulának járt a „Magyar Nemzet”, „Az Est” és a zsidó újság, az „Egyenlőség”. A család nőtagjai nem olvastak újságot, csak ő. A nők inkább könyvet olvastak. Könyv ugyan nem volt otthon, de az Ipartestületnek volt egy könyvtára, minden csütörtökön lehetett menni és cserélni. Az a könyvtár mindig tele volt a szomszédainkkal és a város zsidóságával. Négy-öt könyvet minden csütörtökön hazavittek az emberek, és olvastak. Volt könyvespolcunk, de ott a nagyapám könyvei voltak, Talmud könyvek meg ilyenek.

Anyámnak volt egy nagy szerelme, akinek már a menyasszonya volt, de a család úgy határozott, hogy hozomány kell, mert a családnak valami fatelepe volt, de azt akarták, hogy az ifjú pár önállósítsa magát. A Fried család megígérte, hogy összeadják a hozományt. Már kitűzték az esküvőt is. Tiszaszederkényben volt egy ilyen családi megbeszélés a hozomány összeszedéséről, és anyu éppen ott aludt a nagyszüleinél. A fiúk kérdezték, hogy ennyi pénzt honnan szedünk össze. Mire azt mondta a dédanyám, hogy nem baj, meg kell ígérni, legyen meg az esküvő, és utána a hozományt úgy adjuk oda és akkor, ahogy van pénz. Ezt meghallotta az anyám, mert még nem aludt. Másnap kijelentette, hogy ő így nem megy férjhez, hogy megígérik a hozományt, ami nem létezik. Visszaküldte a jegygyűrűjét azzal, hogy már nem szereti. Szóval ilyen szép tutsekannás történet kerekedett belőle [Tutsek Anna (1865–1944) – író. 1894-től a „Magyar Leányok” c. képes hetilap szerkesztője. Különösen a női olvasóközönség polgári rétegeiben voltak olvasottak erkölcsjavító célzattal írt konzervatív szemléletű írásai (Viola története /regény/, Cilike /regénysorozat/ 1904–14). – A szerk.]. Anyám ebbe szinte beleőrült, mert nagyon szerette ezt az embert. Aztán húszéves korában hozzáment Ungerleider Bélához, akivel sádhen hozta össze. Tulajdonképpen a Fried család hozta össze, mert az a környék, Mezőcsát, Tiszaszederkény, az egész kile ismerte egymást. Tudták, hogy ott van egy nőtlen fiatalember, itt van egy eladó lány. 1925-ben összeházasodtak, és anyu odaköltözött Mezőcsátra, ahol bérelt lakásban laktak.

Mivel az apám meghalt 1929-ben, egyéves koromban, az anyám hazajött Mezőcsátról Salgótarjánba egy fillér nélkül. Minden pénzt elvitt az apám betegsége. Sőt, amit anyám haláláig mesélt: az Ungerleider családtól egy gyönyörű fehér, zománcos Kalor-kályhát kaptak nászajándékba, és amikor anyám eljött, az Ungerleider nagyanyám azt mondta, hogy nem viheted el, Lenke a Kalor-kályhát. Ők nem tudnak minket segíteni, menjen haza az apukájához. Szóval így jött el az anyám meztelen fenékkel Mezőcsátról. Soha semmi kapcsolatunk nem volt velük, még a születésnapomról sem emlékeztek meg. Annyi volt a kapcsolatunk, hogy minden évben elmentünk Mezőcsátra az apám sírjához, és akkor meglátogattuk a nagymamát és az ott élő sógornőket, sógort. Nagyapám már nem élt, apám halála után két évvel meghalt, a nagyanyám egy szomorú asszony volt. Az évi egyszeri látogatások úgy zajlottak, hogy először odamentünk hozzájuk. Volt egy nagybátyám, az apám testvére, aki mindig ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen minket a temetőbe. Az első világháborúból egy olyan betegséggel jött haza, hogy ment öt lépést, és akkor meg kellett állnia, elvégzett néhány gyakorlatot, hogy puskát kézbe, cél, tűz, puskát vállra, és közben mondta is a vezényszavakat, aztán mintha semmi nem lenne, mehetett tovább. Nagyon féltem tőle. Különben semmi baja nem volt, megnősült, lett három szép lánya. Etelka néni, a felesége varrónő volt. Szóval ezek az évenkénti mezőcsáti látogatások nem voltak nekem örömteli látogatások. Egyszer nyaraltam nagyanyámnál egy hétig, de nagyon rosszul éreztem magam. Amikor már súlyos beteg volt a nagymamám, és Pesten volt kórházban, akkor az édesanyám felküldött egy slepperrel. Volt vagy nyolc slepper Salgótarjánban. Ezeknek az volt a foglalkozása, hogy a reggeli gyorssal feljöttek Pestre, és nyolc-tíz kereskedőnek hoztak-vittek csomagokat. Szóval én is egy ilyen slepper-csomag voltam, akit tízévesen elvittek a nagyanyámhoz a kórházba, és többet nem találkoztunk.

Szóval visszaköltöztünk Salgótarjánba, az Óvoda téri lakásba, ahol anyám a gyerekkorát töltötte. Nagyapámmal, Malvinnal és Helénkével összesen öten laktunk itt. Rózsi már elköltözött. A hitközség azonnal felajánlotta, hogy segélyt adnak, de anyám ettől teljesen megrettent. Neki segélyt! Úgy határozott, hogy neki pénzt kell keresnie. Volt egy barátnője, Grünné Klein Irén, akinek fodrász- és manikűrszalonja volt Salgótarjánban. Ő volt a legjobb barátnője. Anyu elment hozzá, hogy Irén, nekem semmi mást nem olyan könnyű megtanulni, hogy azonnal pénzt keressek, mint a manikűrözést. Kérlek, taníts meg manikűrözni. Irén megígérte, de amikor anyám először odament, Irén azt mondta, hogy Lenke, meggondoltam magam. Miért neveljek én konkurenciát magamnak? Ne haragudj, nem tanítalak meg. Anyám mégis megtanult manikűrözni, azt már nem tudom, hogy kitől. Megvette a kistáskáját a szerszámokkal, és elkezdett házakhoz járni. Először csak az ismerősök, aztán terjedt a híre, mert rém ügyes kezű volt. Reggel elindult nyolc órakor, és este hétig járt házról házra, és manikűrözött. Ötven fillér volt egy manikűr. De ezenkívül mindent csinált. Díszpárnát montírozott. Ahogy ő mondta: az ő erszényéből sose fogyott ki a pénz. Ő tartotta el a családot, mert közben megszűnt a fűzőkészítés, az OTI nem szerződött tovább. Anyám csak dolgozott, dolgozott, és soha nem éreztem, hogy szegények lennénk. Mindig jól voltam öltöztetve.

Anyám soha nem fogadott el segélyt a Nőegylettől, sőt. Minden hétvégén, péntek este elővette a pénztárcáját, és megszámolta a heti keresetét. A heti keresetéből tíz százalékot betett a márberneszbe. A márbernesz egy sötétkék persely volt, ami minden zsidó házban volt [A minden zsidó házban megtalálható kék színű fémpersely a Zsidó Nemzeti Alap, a Keren Kajemet Lejiszrael (KKL) perselye volt. Lásd ott. Volt egy jiddisül „mátnbeszészernek” nevezett persely, amit a templomok falába építettek be, ide névtelenül lehetett a szegények segítésére szánt pénzt bedobni. Természetesen az sem kizárt, hogy az otthoni és „márbernesz” névvel illetett persely egy kék persely volt. Lásd még: jótékonyság kötelezettsége. – A szerk.]. A márbernesz egy zsidó alapítvány volt, és az így összegyűlt pénzt szétosztotta a még szegényebbeknek. Tehát nem ő kapott segélyt, hanem ő adott.

Még az a kis intermezzo is volt közben, hogy följelentette őt Weisz Gyula sógora, hogy iparengedély nélkül dolgozik. Neki is fodrászüzlete volt, nála is manikűröztek, de Lenke nagy konkurencia lett. Ez aztán szállóige lett a családban: örök hálával tartozom Jancsinak, hogy följelentett, mert ha akkor nem váltom ki az ipart, talán még évekig retteghetek, hogy ipar nélkül dolgozom, és még hány büntetést kellett volna kifizetnem. De anyám nem csak manikűrrel foglalkozott. Mindent vállalt, amit csak lehetett. Lejött Salgótarjánba egy cég perzsaszőnyegeket árulni. Nem sok sikerrel. Az anyám összeakadt velük, és mondta, hogy ő árulná a szőnyeget. Mivel [Salgó]Tarjánban ő járt el manikűrözni a nagyságos asszonyokhoz, mindenkit ismert. Ő összehozta az üzletet, és jutalékot kapott. De nem pénzt kért, hanem perzsaszőnyeget. Így maradt a deportálásunkkor ott három vagy négy perzsaszőnyeg. Aztán volt olyan, hogy kis alabástromdarab és a közepén egy fénykép. Jött egy utazó, anyám ezzel is összeakadt, és akkor neki árulta ezeket. Salgótarjánban mindenkinek volt ilyen alabástromba ültetett fényképe. Ebből is kapott százalékot.

Közben lett egy új partnere, Herskovics Ödön, aki a biztosítótársaságnál dolgozott. Nagyon jól megvoltak. Anyunak megszépítette a napjait, mert nem csak manikűrözött reggeltől estig. 1933-34 körül úgy határoztak, hogy összeházasodnak. Nagy volt az öröm, a család is készülődött. Új ruha, új cipő, ridikül. Úgy volt, hogy Pesten lesz az esküvő. Följöttek a reggeli gyorssal, és nem volt vőlegény. Herskovics Ödön eltűnt. Eltűnt a munkahelyéről, eltűnt a városból. Meggondolta magát, mégsem akart házasodni, és ezt az egyszerű módját választotta. Már csak a háború után hallottuk, hogy valahol munkaszolgálatosként agyonlőtték.

Aztán anyám a háború után hozzáment Gutfreund Antalhoz. Antal bácsiéknak fűszerüzletük és kocsmájuk volt Salgótarjánban az üveggyárral szemben, a saját házukban, ahol a feleségével és három lányával élt. Mind Auschwitzban végezték, a gázkamrában. Antal bácsi karpaszományos zászlósként vonult be a munkaszolgálatra, de aztán azt ott hamar letépték róla. Az utolsó állomása Mauthausen volt, onnan vánszorgott haza. Anyám sokáig ápolta, aztán 1946-ban hozzáment. A kocsmát és a boltot közben kifosztották, egyedül az adósok könyve maradt meg, amiben minden hónapban fel volt írva az üveggyár és a Hirsch-gyár munkásainak a tartozása.

A legkorábbi emlékem az ötéves születésnapom. Erre azért emlékszem, mert a szomszédban lakott a zsidó Gombó Eszter, aki velem egyidős volt, és egyforma fehér kis konyhakredencet kaptunk, ilyen bababútort. Ez fényűző, nagy ajándéknak számított. Ami gyerekkoromban jó volt, hogy rengeteg gyerekkel voltam körülvéve. Ezek ott az udvarban lakó gyerekek voltak, és a legjobb barátnőm Partényi Mandi (Mária) volt, az óvónő lánya. Ő nem volt zsidó. Mi az Óvoda téren laktunk, és két sarokkal arrébb volt a Régiposta utca, amit Zsidó utcának hívtak, ott csak zsidók laktak. De az Óvoda téren is csak zsidók laktak. Az Óvoda tér mellett futott az Erzsébet utca, egy rövid utca, ott is csak zsidók laktak. Ott voltak az üzletek. A salgótarjáni zsidók egy csomóban laktak, bent a város közepén. Ott voltak az üzleteik, és az üzletek mögött a lakásaik. Minden műhely ezekben a hosszú udvarokban volt, mert nem csak kereskedők voltak a [salgó]tarjáni zsidók, hanem rengeteg iparos volt. Volt bádogos, villanyszerelő, pék, fogtechnikus, minden szakma képviselve volt. Sőt, volt két acélgyári munkás is.

Ezen a két barátnőmön kívül volt még vagy hat barátnőm, azok mind zsidók voltak. Igazán a zsidó barátnők voltak az én világom. Ez egy vallásos város volt. A salgótarjáni főutcán harminckét üzletből harmincegy zárva volt szombaton. Az az egy Melihercsik cukorkaüzlete volt, aki nem volt zsidó. Így nevelődtem, együtt voltak az ünnepeink, mindent együtt csináltunk.

Másfél évet jártam óvodába, a nagycsoportba. De ez se volt nekem olyan zökkenőmentes. Ezt a Partényi nénit mint óvó nénit nem szerettem. Fogtam magam, s megnéztem az acélgyári óvodát, hogy az milyen. Már egy hete az acélgyári óvodába jártam, amikor anyuék még nem tudták, hogy már átiratkoztam oda. Óvodásként, egyedül, önállóan ott hagytam a Partényi néni-féle óvodát, és elmentem az acélgyáriba, ami elég messze volt tőlünk, legalább ötszáz méterre. Egyszer kerestek az óvodában, és akkor az óvó néni mondta, hogy már egy hete nem látott. Persze hogy miért nem szólt át a kerítésen már egy nap múlva, azt nem tudom. Talán örült, hogy eggyel kevesebb. Az acélgyári óvodában nagyon jól éreztem magam, és onnan mentem az elemibe. Ez állami elemi volt, mert a zsidó elemi, nem tudom, miért, megszűnt, mire én iskolába mentem. Maga az iskolaépület a volt zsidó iskola volt, a város közepén. Egy húszas létszámú osztályban volt hat zsidó gyerek.

A harmadik elemit nagyon szerettem, mert a tanítónő fölkeltette az érdeklődésemet. Akkor nagyon jól is tanultam, harmadikban tiszta egyes voltam [A második világháború előtti oktatási rendszerben az „egyes” volt a legjobb osztályzat. – A szerk.]. Soha többet nem voltam tiszta egyes. Negyedikben már nem ő volt, és azt nagyon untam, nem is voltam olyan jó tanuló. Azért elvégeztem az iskolát, mert értelmes gyerek voltam. Nem kellett velem tanulni, de nem is ért volna erre rá senki. Amikor befejeztem, jött a polgári. Az fel sem merült, hogy gimnáziumba menjek, mert már nagyon kevés zsidó gyereket vettek föl [Szegő Andorné 1938-ban volt 10 éves, ekkor kezdhette volna a középiskolát. De „1939 őszétől kezdve … miniszteri rendelettel bevezették az osztályonkénti 6 százalékos kvótarendszert az újonnan beiratkozó zsidó tanulókra vonatkozólag. Ettől függetlenül is, s ezt megelőzőleg a keresztény egyházak (különösen a többségi katolikus egyház) felügyelete alatt működő középiskolák kapui fokozatosan bezárultak a zsidó jelentkezők elől” (Karády Viktor: Felekezetsajátos középiskolázási esélyek és a zsidó túliskolázás mérlege, in „Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek /1867–1945/”, Replika Kör, Budapest, 2000, 234. oldal). – A szerk.]. Aki elkezdte, még befejezhette, de felvenni már nem nagyon vettek.

Az állami polgáriban öt pengő volt a havi tandíj. Anyu ragaszkodott hozzá, hogy mindent ő fizessen. Ilyet nem fogadtunk el Rózsitól. Gesztenyepürét meg új ruhát igen, de tandíjat nem. A polgáriban jobban éreztem magam, mint az elemiben. Huszonöt fő volt az osztálylétszám, és öten voltunk zsidók. Nagyon jó magyartanárnőm volt, aki nagyon megszerettette velem. Ez úgy sikerült, hogy az első feleletem egyes lett, és ez meghatározta az egész továbbit. Partényi Mandi is velem járt, és a zsidó lányok közül volt még két nagyon jó barátnőm, a Schweitzer Márta és a Netzer Piroska. Aztán jó volt az önképzőkör. Osztálytársam volt az a Várkonyi Ágnes is, akiből történész lett. Akkor már rájöttem, hogy tanulnom kell, és tudni kell. Jó rendű tanuló voltam, olyan kettes, csak matematikából volt néha hármasom.

Nyáron volt a városi strand, ahova kijártunk, de oda nem túl sokat. Nekem volt egy másik baráti köröm is a Karancs utcában, nem messze tőlünk. Ott is hasonló házak, hasonló légkör és hasonló nívójú családok. Például Fischeréknél volt egy kétszoba-előszoba-konyhás lakás, amiben hét testvér élt, plusz a szülők. Ennek a lakásnak volt egy hátsó udvara bokrokkal, ami csak a miénk volt, és ott csodálatosakat játszottunk. Oda járt a környék összes gyereke. Olyan jól éreztük magunkat, hogy boldogtalan lettem volna, ha nekem el kell menni nyaralni. Anyám, amikor éppen arra vitte útja, mert ment valamelyik kuncsafthoz manikűrözni, beszaladt, megnézett, és kérdezte Fischer nénit, hogy mit csinál az én lányom itt egész nap, hogy ebédelni is alig akar hazajönni. Főzőcskéztünk, körjátékok voltak, színházat játszottunk.

A szomszéd ócskavas-kereskedő volt, ahova a cigányok hordták az ócskavasat, és mindig letettek egy biciklit. Ahogy letették, Mandival együtt kértük, hogy tessék kölcsönadni. És itt tanultunk meg felnőtt biciklin. Aztán 1942-ben megkaptam életem első biciklijét. Mandi már előbb kapott egy gyönyörű, nikkelezett biciklit. Akkor már kirándulásokat is csináltunk, Losonc volt a legmesszebbi kirándulásunk, ami harmincvalahány kilométer. Határ nem volt, mert már miénk volt a Felvidék [lásd: első bécsi döntés]. Később saját kezűleg kellett a biciklit leadni a rendőrségen, talán 1944 elején, mert zsidónak nem lehet biciklije [lásd: „Zsidórádiók” és „zsidóbiciklik”]. Adtak valami papírt is róla, hogy átvették. Hú, micsoda szívfájdalmam volt az!

Tudtam korcsolyázni is, csatos korcsolyám volt. Két korcsolyapálya volt: volt a városi jégpálya és az acélgyári. De az acélgyáriba zsidó nem járt. Az acélgyáriak egy antiszemita társaság volt. Nem tudom, miért alakult ez ki, pedig az Acélgyárat zsidók alapították [Nem tudjuk, kire gondol Szegő Andorné. A későbbi Acélgyár elődje, a Salgótarjáni Vasfinomító Rt. 1867-ben alakult meg (Andrássy Manó /1821–1891/ alapította), és 1881-ben jött létre a Rima-Murányvölgyi Vasművelő Egyesület és a Salgótarjáni Vasfinomító Rt. egyesülésével a Salgótarján-Rimamurányi Vasmű Rt. A vállalathoz tartozó salgótarjáni acélműben kovácsolt kéziszerszámokat gyártottak, majd vasöntöde létrehozására került sor. – A szerk.], sőt egy zsidó birtokos ingyen adott parcellákat az acélgyári munkásoknak, hogy ott építkezzenek. Szóval a városi jégpályára jártunk, de nem csak mi, gyerekek. Hét órakor bezártak a zsidó boltok, és az összes fiatal zsidó segéd, kereskedő ott korcsolyázott kilenc óráig. Jó hangulat volt ott. A jégpálya üzemeltetője, Nagy Jóska is zsidó volt. Tele volt a pálya, szólt a zene, fiúk voltak, lányok voltak, szerelmek szövődtek, mi kellett még, jól érezték magukat az emberek.

A Radó vándorszínház járta az országot, és minden szezonban Salgótarjánban is töltöttek egy hónapot [Talán Radó Béla (1876–1973) társulatáról van szó. – A szerk.]. Ott minden előadást megnéztünk, anyám ezért is manikűrrel fizetett. Moziba is jártunk. Minden vasárnap délután a baráti kör húsz fillérért moziba ment. Nem a szülőkkel, hanem csak a gyerekek. A mozival kapcsolatos élmény, hogy Péter Mancika, a pénztáros egyszer csak főhatóság lett a pénztárban, és mondta, hogy na, ti, lányok most jöhettek utoljára. Jövő hét vasárnaptól már zsidók nem jöhetnek. Így búcsúztunk el a salgótarjáni Apolló mozitól. Zenei élet Salgótarjánban nem volt, hangverseny sem volt. Zenét így nem is tanultam, nyelvet is csak az iskolában. Németet.

Életemben egyszer nyaraltam: Mezőcsáton a nagymamámnál egy hétig, de alig vártam, hogy hazajöjjek. Egyszer voltunk nyaralni Görömbölytapolcán. Rózsiékkal mentünk egy szállodába, ahol kóser koszt volt, de akkor jött Gyurika foga, és két éjszaka úgy üvöltött, hogy nem lehetett tőle aludni, és a tulaj megkért, hogy menjünk el, mert hazamennek a vendégei. Ezenkívül Mátrafüreden nyaraltam egyszer, ahol volt egy gyereküdültető hely, és anyám befizetett két hétre, mert abban az időben nagyon sovány voltam, és rosszul ettem. De ott jól éreztem magam, és meg is maradtam. Anyámnak az volt a mániája, hogy minden évben megröntgeneztetett, mert az apám tüdőbajban halt meg.

Hozzánk közel Salgóbánya volt, egy bányászfalu és Zagyvaróna. És ezen a két helyen a Gescheit család, Samu bácsi és a felesége, Elza néni minden nyáron kivett két-három szobát ilyen kis parasztházakban, összegyűjtöttek egy csomó gyereket, akikért fizetni kellett, és ott töltöttünk két-három hetet. Nekünk ment a teljes baráti körünk. Ez volt vagy háromszor-négyszer. Azt hiszem, anyu ezt lemanikűrözte, nem pénzzel fizetett. Anyunak voltak ilyen lemanikűrözős dolgai.

Partényi Mandival végig jó barátságban maradtunk. Ő belenőtt a családunkba. Minden péntek este nálunk vacsorázott, jó volt a hangulat, jól érezte magát nálunk. Gyertyagyújtás, nagyapám megérkezik a templomból, és megbencsolt, megáldott [lásd: áldások] bennünket. Mandi ugyanúgy meg lett bencsolva minden péntek este. Az lett a rögeszméje, hogy azon a héten, amikor meg lett bencsolva, jól fog felelni. Az anyja nem túlságosan örült ennek, de nem tiltotta. Az óvónőnek már volt valami társadalmi rangja, és inkább azt szerette volna, ha a lánya a tanító vagy az orvos gyerekeivel játszik. Persze nem is tilthatta volna meg, hogy zsidó gyerekekkel játsszon, ugyanis meghalt a férje, egyedül nevelte a két lányát, és állandóan hitelbe vásárolt a zsidó kereskedőknél, főleg azoknál, akiknek a gyerekei hozzá jártak. Mandival imádtuk egymást, és sokat  bicikliztünk együtt. Én is jártam hozzájuk. Volt egy lugas az udvaron, ott tanultunk. Jól éreztem magam náluk, a mamája kedves volt hozzám. A Partényi néni vénlány nővére volt a tanítónőm az elemiben, első osztályban. Jött 1942 és 1943, és amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák, mindig átkiabált az udvaron, hogy Zsuzsa, menjetek a légópincébe, mert bombázás lesz. De nekünk nem volt hova menni, mert a kijelölt helyünkön, a Bauman-udvarban a légóparancsnok kijelentette, hogy zsidók ebbe a pincébe nem jöhetnek. Partényi néniék nem mondták, hogy menjünk át az ő pincéjükbe, csak átkiabált, hogy bombázás lesz.

Pedig harmonikusan éltek együtt [Salgó]Tarjánban a zsidók a nem zsidókkal. Amikor például a templomot avatták, 1906-ban, egy hétig tartó ünnepséget rendeztek, amire eljött a főispántól kezdve mindenki, aki a megyében és a városban számított. Az emberek együtt éltek, és jól érezték magukat együtt. [A Pásztor Cecília szerkesztésében 2003-ban megjelent „Salgótarjáni zsidótörténet. Általános és középiskolások számára” c. kötet adatai szerint a salgótarjáni zsinagógát 1901-ben kezdték építeni, és 1902-ban avatták föl. A mór stílusban emelt épületet 1964-ben lebontották. – A szerk.]

Először a polgári iskolában ért atrocitás. Talán tizenkét éves lehettem, és volt egy padtársam, akivel nagyon jóban voltam. Salgóbányáról járt be. A hittan úgy zajlott, hogy mi, zsidó gyerekek kimentünk az osztályból, és a tanáriban tartották a zsidó hittant. Hozzájuk pedig jött a tiszteletes úr, mert az osztály nagy része keresztény volt. Az egyik ilyen hittanóra után visszajöttem, leültem a helyemre, és Magda nem szólt hozzám. Mi van veled, Magda?, kérdeztem. Azt mondja, haragszom rád. – Miért? – Ti öltétek meg a Jézuskát. – Mit mondasz, Magda? – Most mondta a Lőrincze tiszteletes, hogy ti öltétek meg a Jézuskát. És én ezt nem tudom megbocsátani.

A másik: a Nyilaspártnak vagy Hungarista Pártnak [lásd: nyilasok] nyílt egy irodája az Acélgyárnál. Az Acélgyár egy külön város volt a városban. A városból ugyan kiesett, de építettek egy kolóniát, ahol a gyári munkások laktak. Viszonylag jó lakások voltak. Szóval megnyílt az irodája a nyilasoknak, és akkor elkezdett élni a városban ez a párt. Megjelentek a falfirkák, hogy zsidó nem jöhet be a sétányra. A gyerekek is rákaptak erre, utánunk szaladtak, csúfoltak, megverlek, te zsidó. Egyszer sétáltunk a főutcán a barátaimmal, mert akkor az volt a szokás, hogy sétáltak az emberek, és jött szembe velünk Gajdos százados úr. Amikor közel ért hozzánk, elkezdett ordítani, hogy ezek a zsidók még a járdán sétálhatnak. Lepofozom őket. Egy másik jelenet, talán 1943-ban lehetett, a postára mentünk az egyik kalapossegéddel pénzt feladni. Tömeg volt, ott mindig várakozni kellett, és egyszer csak egy nagy ordítozás, Klemen Aranka, a Klemen mészáros lánya elkezdett ordítani, hogy még zsidók itt föladhatnak pénzt. Még ide bejöhetnek a postára?!

Volt vendégünk is ebben az időben. Eperjesen élt egy fiatal orvos a családjával. Volt egy hároméves kislányuk és egy tíz-tizenkét éves fiú, Pista. 1941-ben a fiút eljuttatták Salgótarjánba, mert itt élt az anyja első férje, Szilárd Emil, aki a fiú apja volt, nekünk nagyon jó barátunk. Az Eperjesen maradtak Kamenyec-Podolszkban végezték [lásd: Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés]. A gyerek nálunk mindennapos vendég volt, igyekeztünk mindent megtenni, hogy ne érezze a szülei hiányát. 1944. március tizenkilencedike [lásd: Magyarország német megszállása] után az apja felvitte a gyereket Pestre, egy távoli rokonhoz. Attól kezdve semmit nem tudtunk róla. Aztán a rendszerváltás idején volt a Várban egy rendezvény, zsidó–keresztény párbeszéd. Anyámmal feljöttünk rá Salgótarjánból. Anyám beszédbe elegyedett a mellette ülő férfivel, és mondta neki, hogy Salgótarjánból jött. Erre a férfi megkérdezte, hogy hívják. Megmondta a nevét. Mire a férfi: Lenke néni, nem ismer meg? Ő volt az a Pista gyerek. Túlélte Pesten a háborút, az első alijával Izraelbe ment, és Juda Lahav néven újságíró lett.

Amikor polgáriba jártam, egy nap úgy nézett ki, hogy hazamentem az iskolából, gyorsan megcsináltam a leckét, és mentem Rózsihoz, az üzletbe. Az én nagy szerencsém Rózsi volt. Rózsi már jómódban élt, szép lakásuk volt egy gyönyörű, újonnan épült kétemeletes, Bauhaus stílusú sarokházban, és én életem nagy részét tulajdonképpen ott töltöttem. Az a ház akkor szenzáció volt Salgótarjánban. Sajnos azóta lebontották. A földszinten volt Rózsi üzlete, mellette Gyuláé, és amellett még egy. A lakásuk a második emeleten volt, három szoba, hall. Az első emeleten volt a tulajdonos lakása, Schönberger Gyuláé. Rózsiéknál már volt fürdőszoba, ott fürdött az egész család. Én minden nap. Addig otthon fürödtem. Az anyám olyan tisztaságmániás volt, hogy minden reggel fürdenem kellett. Hat órakor behozták a teknőt a konyhába, alig fért el, mert a konyha kicsi volt, a nagy fazékban fürdővizet melegítettek, és ha esett, ha fújt, nekem fürödnöm kellett. Az egész család reggele annak jegyében telt, hogy Zsuzsinak fürdeni kell. Így én minden reggel megfürödve mentem iskolába. Amikor meglett Rózsiék fürdőszobás lakása, megszűnt a teknő, és a fürdés átkerült estére. Rézhengeres vízmelegítő volt, amit be kellett előtte fűteni. Volt egy mindenes, a házvezetőnő, egy nagyon rendes zsidó asszony, ő fűtött be. Úgyhogy a mellett a borzalmas negyed mellett, ahol laktunk, ez is jutott nekem.

Anyunak volt egy mániája: a matrózruhát évente nem Salgótarjánban vette, hanem feljött velem Pestre, a Sütő utcában volt a gyermekruhabolt, és ott vette meg, A kabátomat pedig Benesovszkinál. Ettől mindig el volt ájulva az egész hitközség, hogy Lenke, hát miért nevelsz te ilyen igényeket a lányodba. Anyám mindig azt mondta, hogyha belenevelem az igényt, akkor erre mindig igénye lesz, és meg is szerzi. Úgyhogy ezt csak bízzátok rám. Szóval én ilyen kétlaki voltam, félig a szegénységben, a szegények között éltem, de már volt egy kiút, a fürdőszobás gyönyörűség, és Rózsi, aki imádott engem: minden szépet és jót megadok ennek az árvagyereknek.

Rózsi kényeztetett, saját gyerekeként szeretett. Később lelkiismeret-furdalásom is lett ebből, mert akkoriban eltávolodtam anyutól. Nagyon keveset voltunk együtt, és minden, ami nekem az életből jó volt, az Rózsinál történt. Rózsinál volt egy rökamiém, rádióm – otthon nem volt rádió. Megtanultam, hogy gesztenyepürét akkor lehet enni, ha kedvem van. Otthon húsz fillért csak vasárnap lehetett kiadni erre. Anyám kicsit féltékeny is volt Rózsira. Rózsinál tanultam meg az igényesebb életet, hogyan kell jól öltözködni, ott tanultam meg olvasni, könyvet venni. A társaság értelmes volt, okosak voltak, szellemesek voltak, és ebbe ott úgy belenőttem. Megtanultam, hogy legyen egy elképzelésem arról, hogy akarom leélni az életemet, milyen társaságom legyen. Már tízéves koromban karácsony és húsvét előtt két hétre kimaradtam az iskolából, mert a Rózsi és a Gyula üzletében segítettem, sőt még a kalapműhelyben is. Nem csak árultak kalapot, hanem kalapátalakítás is volt. Az emberek elhozták a régi kalapokat, ránéztem, hogy alakítható-e, egyben van-e még a tomp, vagy már ki kell dobni. Rózsinak volt hat alkalmazottja, három segéd és három tanulólány. Nagyon jól éreztem magam az üzletben, ilyenkor azt is elfelejtettem, hova járok iskolába. Anyámtól megtanultam, hogyan kell dolgozni, Rózsitól pedig azt, hogyan kell kereskedni és élni a megkeresett pénzzel. Rózsiék egyik barátja, Burger Laci mindig azt mondta anyámnak, hogy neked hiába beszélek. Te egy szolgalélek vagy. Aki már tíz éve belenyugodott abba, hogy manikűrözni járjon, azzal nincs mit beszélni. De a lányod talán még fog tudni valamit hasznosítani abból, amit itt hall.

Rózsiéknak nagyon jó társaságuk volt. A nők minden este römiztek. Szigorúan hét órára ott kellett lenni mindig Rózsinál. Mindenki ott lakott a Fő utcán, a centrumban, egymástól egy lépésre. Mindenki elvégezte a dolgát, letette a gyerekeket. Kártyázás közben mindenről szó került, ami aznap történt. Legjobban az estéket szerettem Rózsinál, hallgatni, hogy mit beszélgetnek. Úgyhogy én mindig mindent tudtam, és volt egy mondás is, hogy „Zsuzsi csupa fül, vigyázzatok!”. Ilyenkor megbeszélték a pletykákat, ki kivel mikor és hol, aztán az életünkben jelentkező egyre több problémát, aminek mindig az volt a vége, hogy ez velünk nem fordulhat elő. Beszélgettek az újonnan megjelenő könyvekről. Olvastak Nyírő Józsefet, Leslie Howardot [Nem tudható, kire gondolt Szegő Andorné: ezen a néven csak a magyar származású angol filmszínész (1893–1943) ismeretes. – A szerk.], Cronint [Archibald J. Cronin (1896–1981) – népszerű angol író volt, az „Ezt látják a csillagok”, „A mennyország kulcsa” és a „Réztábla a kapu alatt” írója. – A szerk.], Sinclairt, Jókait, Kosztolányit. Volt ott egy szellemi mag, pár diplomás fiú, akik nyelveket beszéltek, követték a politikai eseményeket, volt lemezgyűjteményük. Rózsi engem tulajdonképpen felszippantott, mert csak ott éreztem jól magam. Ezzel szemben állt a Weiszberger-féle miliő, az Óvoda utcai lakás: mindig csak dolgozni, mert téged fel kell nevelni; ehhez elő kell teremteni a pénzt; soha senkitől nem fogadunk el semmit. Ott az esték úgy zajlottak, hogy a két Singer varrógép a szoba közepén, és a Weiszberger nagymamák varrtak.

1942-ben, a polgári után leszerződtem kalaposinasnak Rózsihoz három évre. De addigra már majdnem mindent tudtam. A segédlevelet viszont már nem tudtam megszerezni. 1944. március tizenkilencedike után jöttek haza Pestről többen, és mesélték, hogy mi történt. Salgótarjánba nem vonultak be a németek. Az üzletet már áprilisban át kellett adni, Gyula már nem volt itthon, munkaszolgálatos volt, Rózsi és én csináltuk a leltárt. Három vagy négy napig tartott. Három kereskedő vette át, Dombi Andor, Magyar Lajos és Fülöp Sándor, akik mind zsidó kereskedőknél tanulták ki a szakmát.

Aztán jött a sárga csillag, ami borzalmas volt. Még azt is utáltam, hogy volt keresztény osztálytársaim tüntetően belém karoltak, hogy ők nem szégyellik, hogy velem végigmennek az utcán. Itt nem volt csillagos ház, hanem májusban csináltak három gettót. Az egyik az Óvoda téren, oda jöttek Rózsiék is, akiknek ki kellett költözniük a lakásból, a másik a Zsidó (Régiposta) utca, a harmadik a Pécskő utcai. Kérdezik mostanában, hogy ugye segítettek a szomszédok, vittek ennivalót. Nem hoztak semmit. Volt egy fűszeres, Simonffy Dénes a Karancs utcában, akinek elég gyengén ment az üzlete. Valahogy engedélyt szerzett arra, hogy a gettóba behozhatott édességet. Bejött két nagy kosárral, telerakva édességgel, és tízszeres áron árulta. Azt a fruttit, ami tíz fillér volt, egy pengő tízért adta. Nem kenyeret hozott, nem vajat vagy zöldborsót, hanem édességet, és eladta tízszeres áron.

Teltek a napjaink az Óvoda téren, és egyik nap az óvodába beszállásolták azt a munkaszolgálatos századot, amelyik előkészítette nekünk a bányaistállót. Megcsinálták a latrinát, telehordták szalmával a fekhelyünket, elvezették a lovakat. A polgári iskolában pedig elkezdett működni a csendőrség. Oda bevitték a város gazdagabb polgárait, hogy mondják meg, hova ásták az aranyukat. Jöttek Rózsiért is. Három vagy négy napig volt bent. Tormás zsákba kötötték a fejét, hogy mondja meg, hol van az aranya. Az utolsó napon azt mondták, hogy addig verik a talpát, amíg meg nem mondja. Például a pásztói Ábrahám Pál terménykereskedőnek úgy verték szét a talpát, hogy hordágyon hozták be az istállóba, mert többet nem tudott lábra állni. Akkor Rózsi elővette a Gyurika képét, és azt mondta, nézze, ez a gyerekem, nincs senkije, mert az apja kint van a fronton. Magának kell majd gondoskodnia róla, hogy ezt a gyereket valaki felnevelje. Nem tudom, hogy ez hatott-e, de visszavehette a cipőjét, és három nap múlva kiengedték. Amikor kijött, azt mondta, hogy Zsuzsi, nekünk végünk van. Én olyanokat tapasztaltam meg a csendőrségen, hogy elképzelni nem lehet. Ezt nem fogjuk túlélni.

Aztán egyik nap, reggel négy órakor ordításra ébredtünk, hogy szedjük össze a holminkat, indulunk a bányaistállóba. Nem szóltak előre, hogy másnap indulunk. Készüljünk össze. Németet itt nem is láttunk, csak csendőrök voltak. Valahonnan hoztak még egy század csendőrt, mert csendőrség volt Salgótarjánban, de az kevés volt. Mire összekészülődtünk, addigra a Gombó-udvar közepén felállítottak egy sátrat, és csak ezen keresztül lehetett kimenni. Ebben a sátorban volt egy szülésznő és karpaszományos egyenruhában Nagy Antal igazgató-tanító, aki negyedik elemiben volt a tanítóm. A szülésznő felnyúlt a nőkbe, hogy nem rejtettek-e el valamit, Nagy Antal pedig megnézte, hogy van-e még rajtunk lánc vagy valami más elveendő. Rajtam volt a karórám, amit a tizenharmadik születésnapomra kaptam. Az nagy kincs volt akkor. Nagy Antal lekapcsolta a kezemről az órát. Zsuzsám, mondta, ezt te nem viheted magaddal, mert erre rendelet van, hogy zsidónak nem lehet órája.

Elindultunk a bányaistálló felé, előttünk három csendőr, utánunk három csendőr. Így vonultunk végig Salgótarján utcáin, aminek eddig polgárai voltunk, ahol éltünk, sétáltunk. Megérkeztünk, bementünk az istállóba, megmutatták, hogy egy lóhelyre hány ember kerül. Amikor jöttek újabb emberek, mert a környező falvakból is mindenkit ide hoztak, a visszacsatolt Felvidékről is, Rimaszombatról, Fülekről, már csak a szárító padláson volt hely, ahova létrán kellett felmászni. Segítettünk nekik, de a padláson koromsötét volt, nem lehetett látni, hova kell lépni. És hőség. Körülnéztünk Márta barátnőmmel, és észrevettük, hogy a padlásablakok be vannak szögezve kátránypapírral. Akkor Mártával kivertük ezeket a kátránypapírokat, amik leestek az utcára. Így lehetett látni, és lett levegő. Ám nemsokára jött föl két csendőr, hogy ki verte ki a kátránypapírt. Mert az utcára nem nézhetünk ki. Jelentkeztünk, hogy mi. Közölték, hogy ezért büntetés jár. Végül a büntetés az lett, hogy amikor a bevagonírozás volt, június tizenharmadikán, nem mehettünk a többiekkel, hanem ki kellett takarítanunk az istállót, és a liszteszsákokat meg mindent, ami ottmaradt, fölrakni a kocsikra.

Két hét múlva elérkezett a bevagonírozás napja, és még emlékeztek arra, hogy mi nem mehetünk. De azért elkísértük a családot a kapuig. A nagyapám szájában ott volt a hosszú pipa. Olyan szenvedélyes pipázó volt, hogy a hosszú pipa, ha égett, ha nem, mindig a szájában volt. A kapunál egy csendőr odajött: Na, te vén zsidó, ez a pipa neked már nem kell. Kikapta a szájából, és a földhöz vágta.

Délután négy óra volt, mire sikerült összetakarítani az istállót, és mi is elindultunk. A vagonsor már állt. A csendőrök egy zsidót jelöltek ki, Grünwald Dezsőt, hogy a rendet fenntartsa, mindenki beszálljon. Közben megérkezett egy hordágyon Lusztig Dezsőné nyolc hónapos terhesen. Lusztig Dezső volt a város orvosa, aki mindig talpon volt, mindennel hozzá mentek. Annyit el tudott intézni, hogy a felesége ne jöjjön be a gettóba, se az istállóba. Betette a bányakórházba, hogy ott majd megszüli a gyereket, és elbujtatják. De valaki följelentette. Anyámék nem szálltak be a vagonba, ameddig ki nem értünk. Megmondta ennek a Grünwald Dezsőnek, hogy csak akkor fog beszállni, ha mi is ott vagyunk. Így mégis egy vagonba kerültünk. Hetvenen voltunk egy vagonban. Az egész város kint volt a bevagonírozásunknál. Egy patak folyik a vasútállomás mellett, és ott állt a város a patak partján, mint egy népünnepélynél, és nézték. Gondolom, már alig várták, hogy elfoglalhassák azt a lakást, amit kinéztek, vagy elvihessék azt a holmit. Senki nem szaladt oda vízzel, nem akart elkapni és hazavinni egy gyereket, nem akartak segíteni, csak néztek. Volt egy ügyvéd, Varga Béla, ott sétált végig a csendőrökkel a vagonok mellett. Olyan szép látvány volt ez az ő szemeinek, hogy nem volt rest otthagyni az irodáját, és itt sétált. Ott volt a vagonban Szalvendi ügyvéd, Gádor ügyvéd, akik a legjobb ügyvédek voltak Salgótarjánban. Neki ettől szebb látvány nem lehetett, látni a nagynevű ügyvédeket, akiket az egész vármegyében ismertek, akikhez képest ő egy nulla volt. Úgyhogy neki ez volt élete legszebb napja, hogy a berácsozott vagonban láthatja Gádor ügyvédet és Szalvendi ügyvédet.

Elindultunk a kisállomásról, és megálltunk a nagyállomáson. Már esteledett. Megszólalt a sziréna, hogy légitámadás. Lekapcsolták a mozdonyt, elvitték, elmentek a csendőrök, bennünket pedig otthagytak a lelakatolt vagonokban. Amikor lefújták a légiriadót, visszajött a mozdony, visszajöttek a csendőreink, és elindultunk. Még az is történt, hogy berakták egy vagonba a munkaszolgálatos századot is, pedig ahhoz semmi közük nem volt, az a honvédséghez tartozott. A századosuk éppen Pesten volt valamiért. Amikor visszaért, és meglátta az üres óvodát, intézkedett, és a vonatunkat megállíttatta Hatvannál. A százados motorbiciklivel rohant a vonat után, és Hatvannál kiszállíttatta a munkaszolgálatosokat. Ha néhány órát késik, akkor már túl vagyunk a határon, és ők is jöttek volna Auschwitzba.

Utólag a könyvtárban próbáltam a „Munka” című [salgó]tarjáni jobboldali újságban kikeresni a mi deportálásunkat. Nem találtam semmit, úgyhogy ennek a lapnak nem volt hírértékű Salgótarján ezerkétszáz polgárának a deportálása.

A vagonokról és erről a háromnapos utazásról már sokan és sokat meséltek, ezt nem részletezem. Még csak annyit, hogy útközben Krakkóban megállt a szerelvényünk, és a szomszéd vágányon egy vagonban lengyel munkások voltak, akik németül átkiabáltak, hogy „Ne menjetek tovább! Szedjétek föl a vagon deszkáit, szökjetek, ahogy tudtok!”.

Megérkezett a vagon délelőtt, a leszállás maga volt a borzalom. A kanadások [lásd: Kanada Auschwitz-Birkenauban], már régóta ott lévő foglyok voltak arra kiképezve, hogy ilyenkor fel kell ugrani a vagonokba, és mindenkitől elvenni, amit lehet, megmondani, hova álljanak. Ezek közben már mondták, hogy a gyereket adjátok a nagymamáknak. A brotzsákokat (kenyérzsák) letépték a nyakunkból. Ebbe otthon anyám belekészített aszpirintól kezdve csokoládéig mindenfélét. Nem hittünk a szemünknek, csak úgy sodródtunk. Minden pillanatok alatt lezajlott, és már ki is volt ürítve a vagonunk. Mondták, hogy a csomagjához senki ne nyúljon, mert ezt kocsi fogja utánunk vinni. Összeverődött a család, fogtuk egymás kezét, hogy el ne kallódjunk a nagy zűrzavarban. Akkor elkezdődött a szelektálás, az is gyorsan ment. Mi, akik együtt akartunk maradni, egy sorban álltunk, mert úgy gondoltuk, hogy a család biztosan együtt maradhat. A szelektálásnál egyedül engem küldtek át a dolgozók csoportjához. Anyu utánam ugrott. Mengele megállította, hogy mi van. Az a lányom, mondta, mert gondolta, hogy ezt biztos akceptálják. Különben tökéletesen beszélt németül. Mengele meghökkent, és megkérdezte, hogy te tudsz dolgozni. Anyám harminckilenc éves volt, jól nézett ki. Hogy én tudok-e dolgozni? Nézze meg a kezem, világéletemben dolgoztam. Erre odalökte anyámat hozzám. Így maradt anyu életben. A többiek, nagyapám, nagyanyám, a nyolc hónapos állapotos Hédi [Burger Lászlóné, szül. Kilovits Hédiről van szó, Weisz Gyula unokahúgáról, vagyis nővérének a lányáról. Férje Rimaszombatból Salgótarjánba települt fogtechnikus volt. – A szerk.], az ő anyósa, és Rózsi a gyerekkel, mindenki ment a gázba. A németek mondták, hogy senki ne akarjon az egyik csoportból a másikba átszaladni, este úgyis mindenki találkozik.

Erről, hogy adjátok a gyerekeket a nagymamának, egy kicsit többet szeretnék beszélni. Három nap után leszálltunk a vagonból. Ez az utazás már szörnyen megviselte a gyerekeket. Víz nélkül, élelem nélkül, a rettenetes szag, a rettenetes hőség. Föl se állhattak, nemhogy játszani nem lehetett, semmit nem lehetett. Ezek a kisgyerekek addig az anyjuk ölében ültek, és most odaadják egy nagymamának, aki nem biztos, hogy olyan közel állt ehhez a gyerekhez. Aztán ezzel a nagymamával még álltak a gázkamra előtt, hogy sorra kerüljenek. A gyerek kibírhatatlan lehetett, az anyja után ordított, a nagymama nem tudta, hogy mit csináljon a gyerekkel. Aztán bementek a gázba, hogy tizenöt perc alatt megfulladjanak. Mesélték, akik azon a lyukon benéztek, hogy mozognak-e még, jöhet-e a következő, hogy azok az anyák, akik nem adták át a gyereküket, úgy fonódtak vele össze, hogy nem tudták szétválasztani őket. Ezek után zsidó heftlingekkel szedették ki őket, és tették a lapátra a krematóriumban. Amióta gyerekeim, unokáim, dédunokáim vannak, elképzelem azokat, akik odaadták a gyereküket a nagymamának, hogyan tudtak tovább élni, és még verekedni a konténernél egy pohár vízért.

A táborban meztelenül sorba kellett állni, mindenkinek lenyírták a haját. Két aufseherin [Aufseherin (német): felvigyázó, őr a lágerban. – A szerk.] és két heftling [Heftling (német): fogoly. – A szerk.]. Előttem volt Bauman Magda, aki szép volt, elegáns, és különlegesen szép haja volt. És akkor a heftling belenyírt a közepébe, ami engem nagyon megrázott. Pedig hát ez semmi volt ahhoz képest, ami később történt. Megérkeztünk a zuhanyozóhelyre, ahol a csapból víz folyt, nem gáz. A fürdés után mindenki kapott valami rongyot. Egy órával ezelőtt még emberi külsőnk volt, most ott álltunk lekopaszítva és rongyokban, és elkezdett esni az eső. Még akkor sem akartuk elhinni, hogy ez megtörténhet. Nemrég még alig vártuk, hogy vége legyen a vagonútnak. Majd dolgozni fogunk, és megoldódik minden. Itt már láttuk, hogy ebből soha nem lesz már semmi, és ez volt a végső megsemmisülésünk. Elindítottak az esőben egy három kilométeres útra, pillanatok alatt hideg lett. Amikor három nappal ezelőtt beszálltunk a vagonba, harminc fok volt. Birkenauba vittek. Ez egy új tábor volt, még nem volt idő mindent befejezni. Ezrével vagy ezerötszázával betereltek a barakkokba, ahol az ablaknak még csak a kerete volt, üveg nélkül, és a hatalmas hodály teljesen üres volt. Mondták, hogy itt töltjük az éjszakát. Ezt úgy lehet elképzelni, mint amikor a barmokat egy akolba behajtják, mert ott semmiféle lefekvési lehetőség nem volt. Mindenki leült, [salgó]tarjániak a [salgó]tarjániakkal, [balassa]gyarmatiak a [balassa]gyarmatiakkal. Gondoltuk, hogy ez csak egy átmeneti dolog. Nem volt átmeneti, ez sosem változott. Én akkor éjszaka belázasodtam. Reggel négy órakor megszólalt a blockältester [Blockältester (német): barakkparancsnok – összekötő a lágerfőnök és a foglyok között, felügyelő a foglyok közül. – A szerk.], a szlovák Babi: „Fölkelni, zahlappel.” És így zajlottak a napjaink, hogy hajnali háromkor vagy négykor ébresztő, és kezdődött a zahlappel [Zahlappel (német): létszámellenőrzés. – A szerk.]. Az volt a legfontosabb, hogy ott egyenes, ötös sor legyen, és állni órákig, amíg meg nem érkezett az az SS-aufseherin, aki ötösével leszámolt minket. Egy idő múlva megérkezett a feketekávé. Mindenkinek volt valami ütött-kopott zománcos fazék, edény, bögre, amit a megérkezéskor vettek el a foglyoktól, ebbe beletöltötték, és az ötös sor első embere ivott, majd hátraadta. Akkor mást nem kaptunk. Ott semmit nem kellett csinálni, csak lézengtünk. A barakkba egész nap nem lehetett bemenni. A borzalmak akkor következtek, amikor elkezdődött a hasmenés, a fölfázásos betegségek. Éjszaka, akinek már ez a szörnyű hasmenése volt, ki se tudott menni a latrináig. Víz nem volt a B lágerben, ahol voltunk, mert oda még nem vezették be. Ezres tömegek víz nélkül. Mosakodási lehetőség az volt, hogy közvetlenül mellettünk volt egy mocsár. Időnként a blokova adott egy pléhvödröt az ötös sorban az elsőnek, és ő lemehetett a mocsárba, és hozhatott egy vödör zavaros vizet, és abban kezdődött a mosakodás. A sor végigmosakodott felül, utána alul. De nem minden nap, hanem alkalomszerűen, hogy el ne fogyjon a mocsár. Iváshoz minden második nap egy lajtos kocsi hozott vizet, amit kiengedett egy óriási rozsdás konténerbe. Azt megrohanták az emberek, mert két nap után már borzalmas volt a szomjúság. Óriási verekedések, lökdösődés. Ez is volt egy kis elfoglaltság. Különben egész nap csináltuk a semmit. Auschwitz elmondhatatlan. Érezni kellene a szagát, a klórt, a krematórium füstjének a szagát, a latrinát, ez úgy gomolygott.

Babi, a blokova már két éve volt ott. Volt egy szobája a barakk végében, és volt ágya. Ő intézte a mi életünket. Ő sípolt reggel, ő csattogtatta az ostorát, ő intézte az appeleket, a kávé kiosztását, a dörgemüze kiosztását. Ezt ugyanúgy ettük, ahogy a kávét ittuk az ötös sorokban. Időnként az orrunk alá dörgölte, hogy mi még a Váci utcában sétáltunk, amikor ők, szlovák zsidók már itt voltak [1942 tavaszán érkeztek meg Auschwitzba az első zsidó nők, 16–30 év közötti lányok és asszonyok Kelet-Szlovákiából. – A szerk.]. Nézzétek a kéményeket, anyátok és gyerekeitek már elszálltak. Ha túl akarjátok élni, egyetek meg mindent. Ez a Babi annyi keserűséget okozott nekünk. Pofozkodott, az ötös sornak szépen kellett állni. Nem is volt már ember két év Auschwitz után. Nem is lehet rajta csodálkozni. Anyám úgy gondolta, hogy valahogy a kegyeibe kerül ennek a Babinak, és felajánlotta, hogy montíroz neki egy párnát. Babi adott neki két selyem hálóinget, és abból csinált egy ilyen rolni párnát. Elkészült a rolni párna, Babi dicsérte anyámat, hogy „acene, goldene hand” (neked arany kezed van), mert ez a Babi jiddisül beszélt, és adott anyunak két szelet margarinos kenyeret, és megkapta a bádogvödröt, hogy lemehet vízért a mocsárhoz, és abban egyedül megmosakodhat. Elindult a vízért, közben elkezdett esni, és ha esett, akkor csúszott ez az agyagos talaj. Már majdnem visszaért a vízzel, amikor elcsúszott, és kiömlött a víz. Még egyszer nem engedte le.

Valika barátnőm bekerült ápolónőnek a kórháznak nevezett barakkba. Ott volt, amikor behozták Böhm Arankát, Karinthy Frigyes feleségét. Ő már őrült volt, és egyenesen ide hozták. Valika mesélte, hogy állandóan csak azt hajtogatta, hogy ő Karinthyné, a nagy író özvegye. És egyszer csak megjelent Mengele, aki Arankának évfolyamtársa volt Bécsben, az egyetemen. Ismerték egymást személyesen. Aranka nekiesett Mengelének, megpofozta, szörnyű jelenet volt. Mengele gúnyos mosollyal és elégtétellel nézte, hogy a gyönyörű Böhm Aranka itt vergődik előtte. Még aznap elvitette őt a gázba.

Birkenauban, ami egy női láger volt, férfi csoportok csak akkor jöttek át, ha valamit csinálni kellett. Egy nap átjött egy húszfős csoport, a latrinát üríteni. Tőlük tudtuk meg, hogy a táborukban volt egy felszólítás, hogy az orvosok álljanak ki. Minden orvos kiállt, kaptak egy rudat a két végén vödörrel, és ők jöttek át a latrinát kipucolni. Ehhez kellett az orvosi diploma.

Sokszor szelektáltak, szinte másnaponként, és sokáig nem sikerült bekerülnünk a munkára kiválogatott csoportba. Ez a szelektálás borzalmas volt. Azt jelentette, hogy meztelenül körbe-körbe kellett járni, és pálcával rámutattak, hogy ez ide, az oda. Volt egy olyan betegség, hogy a vitaminhiánytól elkezdett az emberek szája megdagadni, és kirepedt. Erre valami fehér kenőcsöt adtak. Az ilyen szájúakat másnap rögtön kiszelektálták a gázba.

Augusztus végén aztán sikerült bekerülnünk a munkába menők közé. Átvittek az A lágerbe. Ott már volt víz, nem a földön aludtak, hanem priccsen. Bevittek egy zuhanyozóba, és kaptunk világos szürke zsávoly ruhát és facipőt. Aztán kivittek a sínek mellé, és ott kellett várni. Közben kaptunk ebédet, tejbegrízt. Közben beesteledett, eltelt az éjszaka, és másnap reggel lettünk bevagonírozva. Az út másfél napig tartott, közben se enni, se inni nem adtak. Megérkeztünk Ravensbrückbe, ami egy elosztó láger volt. A láger tömve volt, a barakkokba már senkit nem tudtak elhelyezni, ezért ilyen kör alakú sátrakat állítottak föl, de ott sem volt hely. Két napig álltunk a ravensbrücki kapu előtt, ahol a föld fekete szénporral volt felszórva. Estére már nem bírtuk, leültünk, és ott aludtuk végig az éjszakát ebben a szénporban. Az arcunktól a lábujjunkig és a szép új ruhánk fekete lett. Másnap délelőtt bementünk, a zuhanyozóba kerültünk, megmosakodhattunk meleg vízzel. Könnyen moshattuk a fejünket is, mert kopaszok voltunk. Bekerültünk egy barakkba, ahol négyemeletes priccsek voltak. Végre priccsen aludtunk, nem a földön. Itt töltöttünk tíz napot, amíg ki nem igényeltek minket dolgozni. Ez a barakk, ami nekünk első pillanatra a mennyország volt, úgy volt tele bolhával, hogy söpörni lehetett az ágyról. Majd megettek a férgek minket. Az appelek között kóvályogtunk, nézelődtünk. Mindenféle náció volt, franciák, belgák. Megismerkedtünk egy francia kislánnyal, aki konzervatóriumba járt, és amikor megtudta, hogy magyar vagyok, elfütyülte nekem a Liszt rapszódiát. Ott is le kellett vetkőzni, körbejárni, kaptunk valami injekciókat, nem tudom, milyet. Pár nap múlva kikerültünk a barakkból egy sátorba, ott megint a földön aludtunk. Egyik reggel jött a hír, hogy ez a sátor elindul, megyünk a vasúti sínekhez. Négyszázunkat odavittek, és ott vártunk a vagonra. Közben névsorolvasás volt. Nekünk anyuval az volt a problémánk, hogy amikor Auschwitzból eljöttünk, az első százat pont ott vágták le, ahol Ungerleider Zsuzsi végződött. Így más vagonba kerültünk volna. Anyu mellett ott kesergett valaki, akit így a testvérétől választottak el. Gyorsan nevet cseréltünk, én Weintraub Kató lettem, ő pedig lett Ungerleider Zsuzsi. Ez elég sok bonyodalmat okozott, mert sokáig nem hallgattam a Weintraub Kató névre. Végre megjött a vagonunk, és elvittek a Siemens gyárba. Akkor is vagy két napig mentünk a vagonnal, és megérkeztünk Neustadt bei Coburgba [Neustadt bei Coburg – Észak-Bajorországban van, a buchenwaldi koncentrációs tábor egyik altábora volt itt, ahol a Kabel- und Leitungswerke AG-nál dolgoztatták a foglyokat. – A szerk.], pontosabban a városon kívül volt felépítve egy barakktábor, a gyár mellett. Attól kezdve emberi életünk volt. Egy szobában harminchárman voltunk, kétemeletes priccsek voltak. Volt egy kályha, és volt három vízcsap, és egyszer egy héten lehetett a zuhanyozóba menni. Kaptunk overált, már kezdett emberi formánk lenni. Két műszakban jártunk a gyárba, reggel hattól este hatig vagy este hattól reggel hatig. Ez egy kábelgyár volt, nekem az volt a munkám, hogy a hibás kábeleket javítottam. Az eltört vagy kilyukadt gumírozást forrasztottam be. Ha reggel hatra mentünk, akkor öt órakor volt ébresztő, aztán zahlappel, aztán a konyhában megkaptuk a teánkat és indulás. Napról napra egyre jobban mentünk tönkre, mert alig ettünk, de dolgoztunk. Az éjszakai műszak borzalmas volt. Akkor nappal aludhattunk. Mi anyámmal egymással szemben dolgoztunk, és egyszer elaludt. Én nem is vettem észre. Jött az aufseherin, és egy hatalmas pofonnal ébresztette föl szegény anyámat.

1944 szeptemberétől 1945. április tizenhatodikáig dolgoztunk a Siemens gyárban. Akkor evakuálták a tábort. Gyalogmenetben indultunk. Két hétig mentünk, aztán valahol útközben felszabadultunk. Négyszázan voltunk, és három vagy négy SS-katona és négy aufseherin kísért minket. Mindig ott szálltunk meg, ahol ránk esteledett, vagy erdőben, vagy pajtában. Hideg április volt. Étel nem volt, amit találtunk, marharépát a földeken vagy bármit, azt ettük. Ha beértünk egy faluba, beszöktünk a házakba, és ami ott volt, azt elvettük. Anyu beugrott az egyik házba, a konyhában egy gyerek ült, és krumplit hámozott. Senki más nem volt a konyhában. Anyu fogta a fazekat a krumplival, és kihozta. Már negyedik napja mentünk, épp egy pajtában aludtunk, amikor másnap reggel anyu nem tudott lábra állni. Az a lehetőség volt, hogy félreülhetett, de akkor agyonlövik. Majdnem egy napig vittem anyut a hátamon. A fogolytársaim segítettek, amennyit tudtak. Az SS-ek elnézték, hogy így visszük anyut. Egy évvel azelőtt még nem nézték volna el. Este megint pajtában aludtunk, és másnap reggel anyu lábra tudott állni.

Amikor jöttek a repülők mélyrepülésben, akkor be kellett rohanni az erdőbe. Az egyik ilyen alkalommal hárman, a rimaszombati barátnő, anyu és én az erdőben maradtunk. Úgy határoztunk, hogy nem megyünk tovább a menettel. Majdnem egy napot mentünk az erdőben, amikor egy országúthoz értünk. Elindultunk rajta kopaszon, facipőben, éhségtől kóvályogva, egyszer csak egy úttorlaszhoz értünk, mögötte négy SS-katona. Már nem tűnhettünk el. Mit csináljunk? Eddig mindent megtettünk, hogy életben maradjunk, itt már nincs mit tenni. Odaértünk, és megszólalt az anyám németül: „Mondja meg, legyen olyan kedves, hogy itt átmehetünk, vagy lemenjünk az árokba, és úgy kerüljük meg?” Az SS-ek nem hittek a fülüknek, és meglepetésükben azt mondták, hogy kerüljük meg, és úgy menjünk tovább. Bementünk a faluba, bementünk a bürgermeisterhez [Bürgermeister (német): polgármester. – A szerk.], hogy adjon valami szállást. Egy parasztcsaládhoz küldött, és ott beköltöztünk az istállóba. Négy vagy öt napja voltunk ott, amikor megérkeztek az amerikaiak. Lobogott a falu a békétől és a fehér zászlótól. Minket bevittek az iskolába, a tornaterembe. A faluban több ilyen hozzánk hasonló menekült volt. Enni adtak, konzerveket adtak. Nem tudtuk, hogy mit kezdjünk magunkkal. Csak azt tudtuk, hogy vágytunk haza. Mi, ezek az idegenszívűek, tele voltunk a haza iránti sóvárgással.

Az amerikaiak mondták, hogy ne menjünk vissza, és elmondták a lehetőségeinket, hogy Amerikától kezdve a világ bármelyik részébe mehetünk. Aki nem akar maradni, az átmegy a demarkációs vonalon, átveszik az oroszok, és ők intézik a továbbiakban a sorsunkat. Ez óriási kérdőjel volt, hogy hazajönni vagy menni, ahova akarunk. Anyám azt mondta, hogy először hazajövünk, megnézzük, hogy ki maradt meg. Nem lehet így elmenni a világba, hogy haza ne jöjjünk. Megcsináltuk életünk nagy marhaságát. Elindultunk. Mentünk néhány kilométert, ott volt egy sorompó, ahol két orosz katona álldogált. Akkor hallottuk először, hogy davaj. Összegyűlt ott pár száz zsidó nő. Nem volt teherautó, nem szállítottak, nem gondoskodtak rólunk. Csak egy transzport voltunk, akik nekik csak gond. Az első este elérkeztünk egy legelőig, és mondták, hogy itt kell töltenünk az éjszakát. Ezt már megszoktuk, de legalább volt egy pokrócunk. Ez a rét egy orosz kaszárnya mellett volt, onnan portyáztak a környékre, és élték a felszabadító hadsereg életét. Ez az éjszaka felért Auschwitzcal. Jöttek a katonák részegen, fölemelték a nőket, nézték, hogy mamuska vagy nem mamuska, és aki megtetszett, azt vitték be a kaszárnyába. Ezeket a kiszolgáltatott, agyongyötört, Auschwitzot megjárt lányokat. Anyu becsomagolt egy pokrócba, és három öregasszony rám ült. Ők voltak az öregasszonyok, akikhez már nem nyúltak. Mellettem volt szegény Widder Anikó, aki egyedül volt. Amikor felkapta a katona, elájult. A katona azt hitte, hogy meghalt, a földhöz vágta, és továbbment. Így úszta meg Anikó. Reggel kezdtek visszaszivárogni ezek a szerencsétlen vérző nők. Anyám azt mondta, na gyerünk, lányom, induljunk ketten. Bementünk abba a városba, Tausba [?], ami ott volt. Kóvályogtunk az üres utcákon, és kiértünk a pályaudvarra. Ott már tudták az emberek, hogy mi történt a réten. Ránk néztek, és rögtön tudták, hogy kik vagyunk. Segítettek a vonatra szállni.

Megérkeztünk Prágába. Prágában minden vonatot vártak az állomáson fiatalok, egyetemisták. Megterített asztalokkal és mindenféle földi jóval, ami akkor kapható volt. Lehetett kezet mosni és enni. Meg volt szervezve, hogy tíz embert visznek ide, tíz embert oda. Mi egy olyan csoportba kerültünk, akiket fölvittek a Hradzsinba, egy olyan épületbe, ami arra volt berendezve, hogy fogadják a heftlingeket. Két hétig karanténban, megfigyelés alatt voltunk, és ez alatt az idő alatt tejben-vajban fürösztöttek. Ott lettünk újra emberek. Egyik nap jött valaki összeírni, hogy ki akar Svédországba menni. Anyu megint úgy határozott, hogy előbb hazamegyünk.

Vonatra ültünk, és elmentünk Pozsonyba. Ott megint vártak, szállodába vittek, körülszerettek minket. Pár nap múlva indultunk Budapestre. Megérkeztünk 1945 júniusában. Az út két napig tartott, se vizünk, se élelmünk nem volt. Pest úgy várt minket, hogy egy vödör vízből száz pengőért kaphattunk egy bögre vizet. Senki nem várt minket. Megjöttetek? Minek jöttetek? Ezt éreztük. Valami végtelen szomorúság ült a lelkünkre. Aztán valahonnan előkerült valaki a DEGOB-tól, és az elvitt minket a Bethlen térre. Ott megint sorba álltunk, de semmi nem volt megszervezve. Összetalálkoztunk egy [salgó]tarjáni ismerősünkkel, aki Pesten lakott, és ő elvitt magához. Egy háromszobás lakása volt, és az a három szoba tele volt már visszaérkezett [salgó]tarjáni foglyokkal. Négy vagy öt nap múlva elindultunk Salgótarjánba, és megérkeztünk június tizenötödikén. Többen mentünk, anyu, Gottlieb Ili barátnőm, akivel Pozsonyban találkoztunk össze, és még három-négy lány. Nem várt minket senki, se vízzel, se ebéddel. Elmentünk az Óvoda téri lakásunkba, ami természetesen el volt foglalva. Elmentünk a Rózsi lakásához, amit már elfoglalt doktor Filarszky Nándor orr-fül-gégész, aki mellettük lakott, és áttörette a két lakás közti falat, egyesítette a két lakást, így lett neki egy hatszobás lakása. Egy magyar orvost ez megillet. Anyu fölment, és mondta Filarszkynak, hogy mi itt fogunk aludni, legyen szíves, menjen vissza a lakásába. Átadta és beköltöztünk.

Kezdtek hazaszállingózni azok a gyerekek, akiknek senkijük a világon nem maradt, se anyjuk, se apjuk, se testvérük. Anyám úgy határozott, hogy mindenki nálunk fog lakni, amíg rendezi a sorait. Így beköltözött hozzánk vagy tíz-tizenkét ember. A városnak eszébe sem jutott, hogy rendezze a mi életünket. Egy gesztus, hogy itt ehettek. Hogy a csontsovány gyerekeket valahol nyaraltassák. Szinte tudomást sem vettek rólunk. Akkor vettek tudomást, ha ment valaki, hogy szeretné visszavinni az asztalát. Én ezeket a cirkuszokat, hogy visszakérni a dolgainkat, rettenetesen utáltam. Különben nem úgy tudtuk meg, hogy mi hol van, hogy elkezdtük járni a házakat. A szomszédasszony jött el mindig megmondani, hogy ki vitte el a szekrényünket, kinél van a konyhabútorunk. Ennek kapcsán jut eszembe Aczél György, akit Rákosi Sátoraljaújhelyre küldött ki, mert nagy volt az antiszemitizmus, amit az váltott ki, hogy szerettek volna bemenni a lakásukba. És akkor Aczél György azt tanácsolta, hogy ne kérjétek vissza a hokedlit, és akkor nem lesz antiszemitizmus. Így megoldotta a problémát. A barátunk, Hoffmann doktor egy nagyon okos ember volt. Neki is megmondták, hogy kinél vannak a dolgai. Hoffmann Bandi odament, és a bölcs nyugalmával elkezdte sorolni, hogy mit kér. Az ember mondta, hogy igen, de mindent elvittek az oroszok. Erre Bandi papírt és tollat vett elő. Tessék megmondani, hogy ez hányadikán volt, és ki volt az oroszok parancsnoka. Erre az ember megijedt, és mindent visszaadott.

Hogy abban az időben mit ettünk, miből főztünk, azt nem tudom. Egy idő múlva anyu nyitott a Rózsi üzletében egy vegyeskereskedést. Volt ott légyfogótól kezdve méteráruig minden. Áruért Pestre járt. De hogy miből utazott, és miből vett árut, azt nem tudom. Én hosszú ideig semmit nem csináltam, és nem is akartam csinálni semmit. Nekem csak az volt a fontos, hogy megfürödhessek, egyedül lehessek, és jól lakhassak, és kimehessek a Kálváriára, hogy szabadon sétálhassak bárhol, hogy találkozhassak azokkal az emberekkel, akik minket tönkretettek, akiknek megmutathattam, hogy mégsem sikerült, amit szerettetek volna. Gajdos századossal akartam találkozni az utcán, és most már nem parancsolhat le a járdáról. Sikerültek ilyen találkozások, de nem volt olyan nagy élmény, mint amilyennek elgondoltam Auschwitzban, a latrinán görnyedve.

Találkoztam Partényi Mandival, aki a legjobb barátnőm volt. Az történt, hogy Rózsi odaadta az anyukájának, Ili néninek a gyűrűjét és a hozzávaló aranyórát, amit Gyulától kapott. Értékes darab volt mind a kettő. Amikor megjöttünk, Ili néni egy kicsit zavarban volt. Elmesélte, hogy a vejükkel, aki bányamérnök volt, elmentek Nyugatra, és ott valami bányavárosban élték át a háború befejezését, majd hazajöttek az időközben megvett gyönyörű salgótarjáni villájukba. Mi vártuk anyuval, hogy visszaadja a gyűrűt és az aranyórát, de elmondta, hogy elvették tőle az oroszok. Mi tudtuk, hogy ez nem igaz, és ez rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra. Azt sem kérdezte, hogy mi történt velem, én pedig magamtól nem mondtam. Azt sem kérdezte, hogy mi történt Gyurikával, akit imádott, mindig azon veszekedtünk, hogy ki sétáltassa.

Amikor például elmentem anyuval a szobabútorunkért, akkor a háziak elmesélték, hogy vitték el az utolsó disznójukat, hogy mit műveltek az oroszok, hogy ők mennyit szenvedtek. Hát én meg nem akartam elmesélni Auschwitzot. Mi nem idegenszívűek, hanem kihűlt szívűek lettünk.

Százhúszan jöttünk vissza Salgótarjánba az ezerkétszázból. Amikor már huszonhárman visszaérkeztek, úgy határoztunk, hogy elmegyünk a templomba, és ott képletesen süvet fogunk ülni a halottakért. Egyórás süvet ültünk, és mindenki zokogott.

Ez után a rossz kezdés után sem merült fel: jó, „először hazajöttünk”, megnéztük, de most el innen! Nem tudom, hogy miért maradtunk. Pedig akkor már a cionisták szervezték a fiatalokat. Salgótarjánba is jött egy sliách, aki 1946 tavaszán fölvitt Pestre fiatalokat, akiknek csináltak valami képzést, háromhetes bentlakásos kurzust [lásd: cionizmus 1945 után Magyarországon]. Az első nyaralásom is egy ilyen cionista nyaraltatás volt. Akkor voltam életemben először a Balatonon, és akkor tanultam meg úszni. Egy sátortábort csináltak Felsőörsön. Csodálatos két hét volt. Volt velünk egy sliách, Gideon, aki Palesztinából jött, és megpróbált életet verni belénk.

A férjemmel, Stein Andorral Salgótarjánban ismerkedtem meg. Bandi eredetileg balassagyarmati, ott is járt gimnáziumba, de érettségizni már csak 1945 után érettségizett. Ugyanis az édesapja, aki bőrkereskedő volt, tönkrement, és felköltöztek Újpestre, ahol az édesapja tímár lett a Wolfner bőrgyárban [lásd: bőrgyárak Újpesten], ő pedig nem folytatta a gimnáziumot, hanem az Egyesült Izzóban dolgozott, a laboratóriumban. Ezenkívül vízilabdázott az UTE-ban [UTE – Újpesti Torna Egylet, 1885-ben alakult sportegyesület. A klub fölfejlesztésében jelentős szerepe volt Aschner Lipótnak (1872–1952), aki az Egyesült Izzólámpa és Villamossági RT vezérigazgatójaként jelentős sportmecénási tevékenységet fejtett ki a 20. század húszas-harmincas éveiben. – A szerk.]. A nővére szintén az Egyesült Izzóba került, az anyukája pedig otthon vállalt igazító varrásokat. A szülei és a nővére a három gyerekével Auschwitzban végezte.

Bandit 1941-ben vagy 1942-ben behívták katonának, de gyorsan átminősült munkaszolgálatosnak. Az erdélyi Turjaremetén [Ung vm.-ben lévő kisközség volt. – A szerk.] volt, ahol utat építettek, egy borzalmas században. Két bajtársát, akik meg akartak szökni, úgy végeztek ki, hogy a századnak körbe kellett állnia az akasztófát. Turjaremetéről Vácra került, ott nem tudom, mit csináltak. Valamikor 1944 végén félig vonaton, félig gyalog Mauthausenbe hajtották őket, ahol a Zeltlagerbe került. Három-négy óriási sátor volt, egy-egy sátorban több ezer ember. Innen 1945. február végén gyalog Günskirchenbe hajtották őket. Útközben a kísérő SS-ek a fáradtságtól leállókat azonnal fejbe lőtték. Günskirchenben félig kész, ajtó, ablak és padló nélküli barakkokba zsúfolták őket, ahol még leülni sem lehetett. Naponta több százan haltak meg, nem győzték temetni. Az élők egyetlen feladata az volt, hogy állandóan tömegsírokat ástak, és temették a halottakat. 1945. május ötödikén az amerikaiak felszabadították a tábort. Másnap útra kelt, és négy nap múlva egy Wels környéki tanyáról eszméletlen állapotban, negyvenfokos lázzal, flekktífusszal beszállították a welsi kórházba [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Innen körülbelül hat hét múlva a welsi alpenjäger laktanyába került, ahol az amerikaiak menekülttábort rendeztek be. 1945. június végén részben gyalog, részben vonaton elindult haza. Megérkezett Újpestre. Apját elvitték, nővérét a három gyerekével elvitték, anyját elvitték. Élt Pesten egy nagybátyja, egy Schirmann nevű ügyes üzletember, aki azzal foglalkozott, hogy a Salgótarján környékén kitermelt tűzifát fogadta Vizafogón, és eladta a kiskereskedőknek. Bandi megkereste a nagybátyját, anyja testvérét, hogy mit csináljon. Nem volt túl kedves ember, mindig távol tartotta magát a családtól, nem rajongott azért, hogy Bandi nála kezdje az életét. De eszébe jutott, hogy Bandi nem nála fogja kezdeni, hanem állást kínált neki Salgótarjánban, ennél a fakitermelő cégnél. Így Bandi lekerült [Salgó]Tarjánba, így ismerkedtünk meg. Aztán nagyon gyorsan úgy határoztunk, hogy összeházasodunk, és 1946 karácsonyán össze is házasodtunk.

1947-ben másodszor is voltam a Balatonon. A salgótarjáni Sauer patikusnak volt egy villája Balatonalmádiban, a Lilóka-lak, a lányuk, Lili után elnevezve. Lili felajánlotta nekünk, hogy menjünk le, a villában senki sincs, nem is látták még, hogy néz ki a háború után, és ott nyaralhatunk. Elfogadtuk, de úgy gondoltuk, hogy ebben a jóban a többieknek is részt kell venniük. Lementünk, borzalmas állapotokat találtunk. Lejött még négy vagy öt barátnőm, ki férjjel, ki baráttal, és ott töltöttünk három hetet. Közben lelátogattak [salgó]tarjáni barátaink is. Ez alatt a nyaralásunk alatt történt, hogy elmentünk ebédelni egy már működő étterembe. Megterít a pincér, és az evőeszközökön horogkereszt volt. Látom, hogy Schweitzer Márta barátnőmet elönti a méreg, odahívja a pincért, összekapja az abroszt, és hátradobja az egészet. Néz rá a pincér, mire Márta azt mondja: „Tudja, uram, mi zsidók vagyunk, az egyetlen keresztény közöttünk Gross úr, és mi nem tudunk enni horogkeresztes evőeszközzel.” Gross úr akkor már Gáti úr volt, de visszazsidósodott, mert csak közöttünk érezte jól magát.

Anyuékkal együtt laktunk a volt Rózsi-féle lakásban, de addigra már az idegenek szétszéledtek. Négyen voltunk, mert 1946 közepén anyu és Antal bácsi is összeesküdtek. Bandi a fakereskedésben dolgozott, én anyuéknak segítettem, jártam föl Pestre áruért. Előző este el kellett indulni, Hatvanban kiszállni, és ott aludni. Már voltak szálláshelyek, amelyek fogadták a kereskedőket, akik Pestre indultak föl. Hajnalban kelni, mert akkor indult Pestre a vonat. Ott bevásárolni, és este ugyanígy két nap alatt hazaérni.

Egy idő múlva úgy határoztam, hogy ezt nem akarom tovább csinálni. Nem bírtam az alkalmazotti létet, és azt akartam, hogy Bandi se legyen tovább alkalmazott. Úgy határoztunk, hogy kiváltjuk a tűzifaszállításra a papírt. Elkezdtünk kijárni Mátranovákra, megvettük a tűzifát az erdőtulajdonosoktól. Egy héten egy vagont tudtunk Pestre küldeni, és ebből már megéltünk. Bandi volt a kitermelésnél, én pedig ültem az állomáson, fogadtam a szekereket, amik hozták a fát. Ott lemértem, kifizettem, és fel a vagonra. A fakereskedés Bandi nevén ment, papíron én továbbra is anyuék boltjában voltam. Persze azért áruért továbbra is én mentem föl Pestre, mert nem kellett állandóan az állomáson ülnöm, csak amikor hozták a szekeresek a fát. Ez aztán 1949-ben megszűnt, nem engedték tovább, elvették az iparunkat. Anyu üzletét is államosították, még leltárt is csináltak [lásd: államosítás Magyarországon]. Azóta sem értem, hogy ezek a leltárok hova lettek, és ki adja vissza az elvett áru értékét. Anyu akkor boltvezető-helyettes lett egy ruhaüzletben. Ezt csinálta nyugdíjaskoráig.

Anyu és Antal bácsi belépett a pártba, mi nem. [Salgó]Tarján kis Moszkva lett. Előtte pedig [Salgó]Tarján a legnagyobb nyilas fészek volt. Mi pedig mindenkit ismertünk, aki decemberben lefeküdt nyilasként, és januárban fölébredt kommunistaként. Én úgy gondoltam, hogy nem leszek egy pártban ezekkel. Nem is lettem.

Bandi elhelyezkedett a Bányaépítő Vállalatnál, ami később Nógrád Megyei Magasépítőipari Vállalat lett. Először a számlázásra került, aztán szállítási osztályvezető lett, aztán anyagosztály-vezető. Közben elvégezte a Számviteli Főiskolát. Nagyon jó szeme volt, precíz volt. Ha már két napja kerestek a könyvelésen négy fillért, akkor Bandi bement, és megmutatta, hol a négy fillér. Osztályvezetőként ment rokkantnyugdíjba, ötvenkilenc éves korában.

Én a Rózsi és Gyula régi üzletében megnyitott nagy Röltexben kezdtem dolgozni. Mind a ketten „Kiváló dolgozó”-k voltunk, kaptunk plecsniket. De nem sokáig csináltam, nem bírtam a kötöttséget, Rózsi belém nevelte, hogy sose légy alkalmazott. És akkor 1954-ben önállósodtam a kötödémmel. Kiváltottam az ipart, háziiparra, amit csak kézzel csinálhatok. A kötőgépem nem működhetett motorral. Ellenőrizték is, hogy tényleg olyan gépem van-e. Ez sok hátránnyal járt, mert a gyerekeim miattam voltak „egyéb” származásúak [A háború után is létezett a származás szerinti diszkrimináció jelensége. A felsőoktatásban az MSZMP KB Politikai Bizottságának egy 1963. április 2-án kelt határozata szüntette meg. Egyébként – ha hivatalosan nem is – de informálisan működött a (munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb) származás szerinti kategorizáció a középiskolák esetében is (a középiskolai tanári naplóban számon is tartották). Sok más között az „egyéb” származás is (ide sorolták többek között a kereskedő szülők gyermekeit vagy például a háború előtt magántisztviselő szülők gyermekeit is) továbbtanulást vagy a kívánt irányban/intézményben továbbtanulást nehezítő vagy megakadályozó tényező volt. Lásd még: osztályidegen. – A szerk.]. De megteremtettünk mindent a gyermekeinknek, azt, amire mi csak vágytunk. Diplomát kell szerezni, nyelveket kell tudni. És ezt a gyerekeinknél meg is csináltuk. Gyuri elvégezte a fogorvosit, Ági elvégezte a bölcsészkart és az ő családjában is mindenki diplomás lett.

Egyszer, még 1955-ben felhívattak minket az ÁVO-ra [lásd: ÁVH]. Kérdezték, hogy milyen összejövetel volt nálunk tegnap este, mert minden csillár égett. Szemben volt velünk a szakszervezet székháza, és onnan feljelentettek. Ez úgy bennem maradt, hogy azóta is előbb leengedem a redőnyt, mielőtt meggyújtom a csillárt. De túléltük, nem kerültünk börtönbe, és remek polgárokat neveltünk. De hallom, mostanában megint túlsúlyban vagyunk.

1971-ig laktunk a Rózsi-féle lakásban, és akkor városrendezés címén lebontották. Építettek a helyébe egy Otthon Áruházat. Anyu és Antal bácsi már 1957-ben elköltözött, amikor Gyurika megszületett. Amíg együtt laktunk, nem voltak cirkuszok, de én Antal bácsit nem szerettem. Ő se bírta nekem megbocsátani, hogy visszajöttem, az ő három lánya meg elpusztult. Szóval, amikor már túl sokan lettünk, akkor ők vettek egy két és félszobás szövetkezeti lakást. Mi a szanáláskor a centrumban egy panelházban kaptunk egy másfél szobás lakást. Az volt a szerencse, hogy Ági már Pesten járt egyetemre, és csak hárman voltunk.

Szóval 1953-ban kötős lettem, főleg pulóvereket kötöttem, méretre, megrendelésre. Tehát nem kereskedőnek adtam át, hanem annak, aki majd hordta. Hoztak anyagot, és én méretre megkötöttem. A Rózsi-féle lakásban a konyhából nyílt egy cselédszoba, az lett a műhely. A konyhában vettem méretet, és ott próbáltunk. A kötést attól tanultam meg, akitől a gépet vettem. Bandi egyik kollégájának volt a felesége. De nem sokáig dolgoztam ezen a gépen, mert tudtuk, hogy van olyan, hogy síkkötőgép, és az kellene, mert azon lehet rendes dolgokat csinálni. Körülbelül másfél év múlva, 1955 végén vettünk egy síkkötőgépet. Az is kézzel ment, mert nekem háziiparra szólt az engedélyem. Használtan vettük Pesten, és részletre fizettük. Már nem emlékszem, hol ismerkedtünk meg ezzel a kötőssel, akitől vettük, lejött Salgótarjánba, és egy nap alatt megmutatta, hogy kell rajta kötni. Bandi előbb tudta, mint én, nekem már ő tanította meg.

Akkortól kezdve nem csak méretre, rendelésre dolgoztam. A barátnőm, Cilike is ugyanúgy kiváltotta az ipart, és elkezdett dolgozni, azzal a különbséggel, hogy ő árusította is. Kevesebbet kötött, és inkább kijárt a heti piacokra, és átvette az én árumat is. Ez egy nyolcas síkkötőgép volt, ami vastagabb árut tudott kötni, és tudtuk, hogy szükségünk volna egy tízes gépre is, hogy igazán szépet tudjunk kötni. Körülbelül tíz év múlva kimentünk Nürnbergbe, egy Krautheim nevű kereskedőhöz, aki használt gépeket árult. Ott már minden motorizált és lyukkártyás volt, ezt a gépet kinőtték. Ennek a Krautheimnek a nevét és címét olyasvalakitől tudtuk meg, aki már vett tőle gépet. Nem emlékszem már arra, hogy mennyibe került, de biztosan nem hetven dollárba [Szegő Andorné arra utal, hogy az 1972-ben bevezetett, egyéni utazáshoz használható turistaútlevélhez a Magyar Nemzeti Bank az éves turista-ellátmányi valutakeretből – az IBUSZ adminisztratív közreműködésével – három évenként 70 dollárt biztosított. Lásd: kék útlevél. – A szerk.]. Ott ki kellett fizetni, és ő feladta. Itt meg vámot kellett érte fizetni, bár hivatalosan ez ajándék volt. Szerencsénk volt, elnézték, és nem kérdezték, hogy ki és miért ajándékoz nekem egy gépet. És akkor nagyon nekiálltunk dolgozni, Bandi is minden szabadidejében ezt csinálta.

Én már nem jártam semmilyen további iskolába, amit magamba szívtam, azt autodidakta úton. Az igényem megvolt, ez már megalapozódott kislány koromban. Például Karsai Elek, aki hetente lejárt Salgótarjánba és művelődéstörténeti előadásokat tartott. Azon mind ott voltunk. És ott nagyon jó társaság jött össze. Később is, a háború után olyan társaságunk volt, hogy minden megjelent könyvet megvettünk, elolvastunk és megbeszéltünk. Színházba feljártunk Pestre. Az anyám barátnője, Koltai Rózsi a Madách Kamara Színház pénztárosa volt. Csak föl kellett neki telefonálnunk, és volt jegyünk. Nem ingyenjegy, de például a „Hamlet”-re nehéz volt szerezni. A fölmenetelt mindig összekötöttük Ili barátnőm férjének vagy az én férjemnek valamilyen hivatalos útjával, úgyhogy csak a színházjegy meg az én útiköltségem került pénzbe. Akkor még együtt laktunk anyuval, a gyerekeket rá lehetett hagyni. Salgótarjánban részt vettünk minden művelődési ankéton. Nagyon akartunk tudni.

A tízes gép már nem fért el a lakásban, úgyhogy azt anyuék lakásának a félszobájában helyeztük el. Bandi kötött a tízes gépen, én a nyolcason. Aztán Bandi 1980-ban rokkantnyugdíjas lett, és attól kezdve csak kötött. Az úgy történt, hogy Mikuláskor hoztuk fel a gyerekeknek a mosott és vasalt ruhát, kaját. Hideg volt, csúszott az út, hátulról belénk szaladt egy autó, és Bandinak mind a két lába eltört. Akkor megcsináltattuk, hogy a gép motorral működjön, és Bandinak már csak a gombot kellett nyomogatnia. Volt nyolc emberünk is, aki dolgozott nekünk. Munka után varrtak.

Közben, valamikor a hatvanas években lett egy kis boltom, tulajdonképpen egy fabódé volt a piac sarkán. Ebben anyu árult, és Antal bácsi is besegített. Később a piac helyén felépült a Vásárcsarnok, ahol üzleteket alakítottak ki, és ott kaptunk egy üzlethelyiséget. Innen mentünk a városközponti üzletbe a társammal. De akkorra már abbahagytam a kötést, és divatáruüzletet nyitottunk. 1997-ben eladtam a társamnak a fél üzletet, teljesen felkötöztünk Pestre, és attól kezdve nyugdíjasként éltünk. Aztán Anyu meghalt 1993 novemberében.

Balatonfüreden egy társasházban van egy lakásrészünk az 1970-es évektől. Amikor ráértünk, ott nyaraltunk. A hatvanas években Bandi vállalatától mindig kaptunk beutalót is Siófokra, Zamárdira, télen Galyatetőre, ahol Bandi és a gyerekek síeltek. Külföldre társasutazással mentünk: Párizs, London, Bulgária, Jugoszlávia, Olaszország, Jalta. Még Amerikában is voltunk, Izraelben pedig kétszer. Az első autónkat, egy Moszkvicsot 1961-ben vettük [lásd: autóellátottság Magyarországon 1950–1990]. Azután lett egy Lada, majd 1972-ben egy használt Renault. A rendszerváltás után vettünk egy használt Nissant, az volt az utolsó kocsink.

1955-ben Steinről Szegőre magyarosítottunk a gyerek miatt. Valahogy úgy éreztük, hogy ezzel lezárunk mindent, ami megkülönböztet. A héten beszéltem Izraelben élő barátnőmmel. Kérdezte, hogy te is mindig arra gondolsz. Igen, hatvannégy éve történt, de amikor jön a tavasz, nem tudok neki igazán örülni, mindig az jut eszembe, hogy mi volt éppen ezen a napon 1944-ben. És ahogy jönnek a napok és hetek egymás után, csak arra tudok gondolni.

Életrajz

Az interjút Szabadosék pesti, nyolcadik kerületi otthonában vettük fel. Feri bácsi feleségével a kerületben szokatlan módon, egy háromszobás, udvarral is rendelkező házban lakik. A ház és az udvar régóta felesége családjának birtokában áll. A család a háború előtt savanyúságok készítéséből élt. Feri bácsi önállóan, maszek szabóként dolgozott. Bár a nyolcvanas évei közepe felé jár, szeme élénk és mosolygós. Kérdéseimre készséggel, ám látható izgalommal felel. Unokájával, Robival a Nagy Fuvaros-utcai templomba jár. Hazafelé mindig sétálnak, ilyenkor Feri bácsi a múltról beszél, Robi érdeklődéssel hallgatja.

Szabados Ferencnek hívnak, és Ilken születtem 1920-ban. Ilk egy meglehetősen elmaradott és szegény szabolcsi falu volt. Nem lehetett több, mint ezer lakosa [Ilk – Szatmár, Ugocsa és Bereg vm.,  1920-ban 900 főnél valamivel népesebb kisközség. – A szerk.]. Úgy 14-15 zsidó család lakott benne. Egyes családokban, mint például nálunk is sok gyermek volt, de akadtak gyermektelen zsidó családok is. Becslésem szerint kb. 50 zsidó lakhatott a faluban. A falusi zsidók olyan szegények voltak, hogy még kapás parasztok is akadtak közöttük. Egy-egy család foglalkozott csak kereskedéssel. Ám egyikük sem gazdagodott meg. Egyiknek-másiknak az egész üzlete egy szatyorban elfért volna. Házalóként tengődtek. Tejet árultak meg krumplit. S volt olyan zsidó is, aki például egyik faluról a másikra járt. Meszet árult meg hagymát. Jött egy gebe lóval, egy kocsit húzott egy ló, és kiabált, hogy „hagymát, meszet!”. Szóval, nagyon szegények voltak. Ezek, akik kereskedtek, azok mindent eladtak. A kupecek meg a lókereskedők kigúnyolták a zsidókat, pedig sok különbség nem volt közöttük.

A faluban élt még egy zsidó cipész család, egy asztalos meg egy fűszeres. Másik zsidó cipész nem volt a faluban. De volt keresztény is egy-egy. De miből is állt a cipészség? Nem cipőt csinált az, csak javította. Kivételesen akadt egy-egy kereskedő cipész, aki cipőket is árult. A postás is zsidó volt, ám amikor az antiszemitizmus később fellángolt, akkor elvették az engedélyt a zsidótól, és egy kereszténynek adták át a postás jogát. A postás Vásárosnaményba ment a postáért, és aztán szortírozta szét a leveleket. Azt sem engedték meg, hogy a parasztok terményeit a zsidó vásárolja fel, és a piacra vigye. Azt mondták: ha a magyar ember meggürcölt, a zsidó ember ne keressen rajta. Pedig a zsidó felvitte a terményt Pestre, és napi áron eladta. Hazajött és a pénzt becsületesen elosztotta. Nem volt súrlódás, hát egy-egy olyan megjegyzés volt, hogy loptál, gazdagodtál, volt ilyen megjegyzés. De mikor a keresztény vitte az árut Pestre, addig haza sem jött, amíg egy vas volt a zsebében, de szó szerint, ahogy mondom. Elitta, eldorbézolta az egészet. Akkor hoppon maradt a paraszt, nem kapta meg a pénzét. A kocsmáros zsidó volt, de az sosem itta el a keresetét. 1939-ben aztán bevonták az engedélyét [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Ezzel tönkretették a kocsmárost, mert elvették tőle a megélhetést. A faluban egyetlen kocsma volt, bár a fűszeres is árult pálinkát. A parasztok gyakran leitták magukat, a zsidó azonban sosem ivott.

A paraszt lezsidózta a zsidót, a zsidó pedig leparasztozta a parasztot, de erőszakra nem került sor. Ennek ellenére a viszony nem volt rossz köztük, nem volt úgy elmérgesedve. A papám például, ha jött haza a másik faluból – hozott anyagot, amiből ruhát csinált; bedolgozott egy másik zsidónak –, jöttek a parasztok kocsival, utolérték, és mert gyalog jött megálltak, és fölvették őt. Hazahozták, és nem hajtottak el mellette. Volt, aki persze ezt is megtette, de az már olyannak is számított.

A parasztokkal normális volt a kapcsolat. Péntek estére lisztet adtak nekünk, és sábeszkor ők gyújtották meg a tüzet [lásd: szombat; sábesz gój; szombati munkavégzés tilalma]. És nem kértek érte semmit. A gazdáknak volt 15-20 holdja, az ő helyzetük meglehetősen jó volt. Ám a zsellérek, akiknek talán egy-két holdjuk volt, meg bérbe is vettek a gazdáktól, az ő helyzetük elég nyomorúságos volt. Nagy volt a szegénység. Muszáj volt másoknál is dolgozni ahhoz, hogy a család ne haljon éhen.

Az egyszerű paraszt nem volt rossz ember. Ám a jegyző és a bíró urak, az akkori uraságok Vásárosnaményban egytől egyig antiszemiták voltak [Kis- és nagyközségekben a bíró a község első tisztviselője, az elöljáróság feje, a községi képviselő-testület elnöke. Községi bíráskodás alá, vagyis a községi bíróságok hatáskörébe tartoztak polgári ügyekben pénz fizetése, munka teljesítése vagy ingó dolog iránti perek, ha a per tárgyának értéke az 50 K-t nem haladta meg. – A szerk.]. Lezsidóztak bennünket, és általában nem intézték el a zsidók ügyét, amikért folyamodtak. Nem adták ki a vásározó engedélyt, vagy utasították, igazolják, hogy mióta tartózkodnak Magyarországon. Annyi adót vetettek ki, többet, mint amennyit az ember elbírt. Vagy például mondok egy esetet: a tanító úr nem volt antiszemita. Bejárt hozzánk beszélgetni. Az öcsém nagyon jó tanuló volt. Mégis hiába tudott mindent, ő csak hármas bizonyítványt kapott. Szemben a magyar gyerekekkel, akik rosszabb tanulók voltak, mégis jobb osztályzatot kaptak.

A falu egyetlen ortodox imaházát édesapám, Schwartz József építette. Ő mindenkit és mindent nagyon jól ismert a faluban, hiszen ő maga is ott született 1888-ban. A szüleiről semmit sem tudok. Amikor kezdte építeni az imaházat, mindenki adott bele valamit, sőt még a parasztok is segítettek ezzel-azzal, vagy éppen beálltak dolgozni. Az apám volt a zsidók szószólója, afféle elöljáró, hivatalos rang és cím nélkül. Rabbi, kántor és sakter a faluban nem volt. A szomszédos Gyüréről járt át a metsző hetente egy alkalommal, hogy a kóser vágást megejtse [Gyüre gyakorlatilag ugyanakkora kisközség volt Szabolcs és Ung vm.-ben, mint Ilk, 1920-ban nem egészen 1000 lakossal. – A szerk.]. Az 1930-as évek elején, pontosan nem emlékszem, mikor, de meggyilkolták a gyürei saktert. Állítólag mindenki tudta, ki a gyilkosa. Mégsem fogták el soha. A helyére egy jókora darab embert állítottak. Egyszer megtámadták az Ilk felé vezető úton. Akkor előkapta a halefet [Héber: a sakter által a rituális vágásnál használt kés. – A szerk.], majd azt mondta a komának, hogy jöjjön csak, ha verekedni akar. Mondanom se kell, hogy elszelelt. Az úgymond módosabb zsidók a szabó, a cipész, az asztalos, a fűszeres és a lókupec voltak. A többiek nagyon szegények voltak.

A nagybátyáink apai ágról, Herman, Sámuel, Ábris és Sándor kimentek Amerikába, mert abban az időben itt Magyarországon rettenetes szegénység volt, különösen Szabolcsban, még az első világháború előtt. Elmentek 1920-ban, de később ketten közülük (Herman és Sámuel) visszajöttek, mert ott sem tudtak boldogulni. Nem ismerték az ottani viszonyokat, és nem tudták a nyelvet sem. Itt mégiscsak eltengődtek valahogy, bár borzasztó szegénység volt. Mindketten még a [második világ]háború előtt meghaltak. Sámuelnek öt gyermeke született, de közülük csak egy jött vissza. Az Ida, a József, a Pepi és a Rózsa nem jöttek vissza [Auschwitzból]. Az Ignác túlélte, és Budapesten halt meg 1998-ban. A Hermanéknak hat gyermekük született. Izidor, Simon és Sándor kivándorolt Amerikába 1945-ben. A Jenő Izraelbe ment, és ott is halt meg 2003-ban. Évát és Karolát meg deportálták, nem jöttek vissza. A másik kettő [azaz a másik két nagybácsi, Ábris és Sándor] kinn maradt Amerikában, így a kapcsolatunk megszakadt velük. Sándornak sok gyermeke volt, de nem tudunk róluk semmit. Az apámnak két leánytestvére élt Piricsén, egy közeli faluban [Piricse – Szabolcs és Ung vm.-ben lévő kisközség, 1920-ban 1700 lakossal. – A szerk.]. Amália Fischer Hermanhoz ment férjhez, aki még a [második világ]háború előtt meghalt. Hogy Amáliával mi lett, nem tudom.  Három gyerekük volt. A Regina a férjével és a fiával átszökött a Szovjetunióba, öt évig voltak a Gulagon, a férje ott is halt meg. Aztán a háború után Magyarországon telepedtek le. A Miklós nem jött vissza [a háborúból]. Nyolc gyermeke volt, egyedül Árpád élte túl. Izraelben telepedett le Cháim néven. A József 1928-ban Franciaországban telepedett le. A gyerekei, Rudi és Edit ma is ott élnek. Tartjuk is velük a kapcsolatot. Apukám másik lánytestvérének még a nevét sem tudom. Őt is deportálták a férjével, és a lányával, Rózsával együtt. Nem jöttek vissza.

Az anyukámat Unger Karolinának hívták. Egy Ilkhez közeli faluban, Lövőpetrin született [Lövőpetri 1910-ben nem egészen 600 lelkes kisközség volt Szabolcs vm.-ben. – A szerk.]. A szüleiről szinte semmit sem tudok, csak annyit, hogy a nagymamát Bejlének hívták. Anyukámnak egy fivéréről tudok, Unger Vilmosról, aki szintén Lövőpetrin született, 1889-ben. Ő is megházasodott, két lánya lett. Nem tudom, mi lett vele, ha jól emlékszem, Bécsből deportálták, 1939-ben.

Azt sem tudom, hogy a szüleim miképp ismerkedtek össze, és hogy mikor volt az esküvőjük. Én 1920-ban születtem. A testvéreim közül Jenő 1907-ben született, Ernő 1910-ben született, míg Béla öcsém 1922-ben látta meg a napvilágot. A nővérem, Berta 1915-ben született, az Éva húgom pedig 1927-ben. Éva 17 éves volt, amikor édesanyámmal együtt Auschwitzba került. Berta szakmát nem tanult, otthon a családnál segített, míg férjhez nem ment az 1930-as évek második felében. Egy szintén Schwartz Sámuel (akkoriban igen gyakori volt ez a név) vette el feleségül, akivel Tiszaszalkára költözött [Tiszaszalka – kisközség volt Szabolcs és Ung vm.-ben, 1920-ban 1100 főnyi lakossal. – A szerk.]. A férje – ha jól emlékszem – kereskedéssel foglalkozott. Két gyermekük született, az egyiküket Gábornak hívták. A másik fiú nevére sajnos nem emlékszem.

A papám nem járt hagyományos öltözetben [lásd: haszid öltözék], de kipát vagy kalapot hordott állandóan. Emlékszem, egyszer készült róla egy kép, és ott hajadonfőtt volt. Annyira zavarta, hogy rárajzolta a képen a fejére a kipát. A papa beszédes volt, de nem nyájas. A személye tekintélyt parancsoló volt. Tekintélye volt, mert amit megmondott, azon sosem változtatott. Respektje volt a közösség előtt. Nem csoda, hiszen ő építette a község egyetlen imaházát. Az apám politikával egyáltalán nem foglalkozott. Az első világháborút végigharcolta a magyar királyi hadseregben [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában], sőt még olasz fogságba is esett. Szabóként dolgozott, és ez meglehetősen szűkös megélhetést biztosított számunkra. A mama a háztartást vezette. Egy tehenünk volt meg úgy 50-60 libánk, de nem kereskedtünk vele, hanem megettük. Az anyám négy hétig tömött egy libát, és annak a mája akkorára dagadt, hogy a szomszédok mind csudájára jártak. Az édesanyám hetenként levágatott egyet-egyet a sakterral. A szüleim egymás között zsidóul [jiddisül – A szerk.] beszélgettek. Mi is értettük, amit mondtak. Ha keresztények is voltak a társaságunkban, akkor tüstént magyarra váltottak, mert nem akarták, hogy azt higgyék: valami rosszat mondanak róluk.

A ház, amiben laktunk, szoba-konyhás volt. Nem volt benne fürdőszoba, csatorna és folyóvíz. Vaskályhával fűtöttünk, sábeszra hét végén pedig begyújtottunk a kemencébe is. Abban sütöttük a sábeszi kalácsot [lásd: bárhesz]. A faluban folyóvíz, csatorna és villany nem volt. Lovas kocsi is csak hébe-hóba volt látható, autóról nem is beszélve. Olyan kis hely volt a mi falunk, hogy még piaca se volt. A lakosok cserélgették egymással, kinek mije akadt.

Otthon, Ilken ortodox szabályok szerint éltünk. A kis közösség nemcsak hétvégén, de hét közben is járt az apám építette egyszerű imaházba. Minden sábeszkor elmentünk az imaházba. A sábeszt szigorúan megtartottuk. Bár apám erős dohányos volt, sábeszkor elő sem vette. Azokat az ünnepeket szerette, amikor azért dohányoznia még lehetett. Ez valahogy hozzátartozott a jó közérzetéhez. Édesanyám kóser háztartást vezetett. Sábeszkor megfőzött előre. A kemencében finom, ízletes sólet rotyogott. Sábesz gójunk is volt, egy siksze [Jiddis: „nem zsidó lány” – A szerk.], aki sábeszkor begyújtott nekünk a kemencébe. Módos paraszt volt az apja, és liszttel látott el bennünket. A kemencében neki is sütöttünk finom bárheszt. Ez volt a fizetsége. Az én bár micvóm Ilken volt. Akkor raktam először tfilint. Még azt is tudom, hogy odáig kell tenni, ameddig a fejen a haj kinő.

Az első négy évet Ilken, a református iskolában jártam. Zsidó héder nem volt a faluban, hiszen nem volt ahhoz elég zsidó gyerek. Együtt tanultunk a parasztgyerekekkel. Ők tanulták a református kiskátét, de – őszintén megmondom – elég nehezen ment a fejükbe. Az igazság az, hogy mi hamarabb megtanultuk, mint ők. Pedig nekünk nem is kellett volna megtanulnunk. Vasárnap még a templomba is elmentünk, mert ez volt a szórakozásunk. Még a kórusba is beálltunk. Jóban voltunk az ottani pappal. Ha pedig egy-egy alkalommal esküvő volt, az jó szórakozást jelentett mindannyiunk számára.

Vásárosnaményban jártunk polgáriba [Vásárosnamény – nagyközség volt Szatmár, Ugocsa és Bereg vm.-ben, 1920-ban 2400 főnyi lakossal. – A szerk.]. Erre az időre oda is költöztem. Ott is református iskolába jártam. Különösképpen az iskolában antiszemitizmust nem tapasztaltam. Még azzal a tanárral is jól kijöttem, aki Erdélyből származott és turulos volt [A Turul Bajtársi Szövetség 1919 őszén alakult. Az egyik legnépesebb és legnagyobb hatású egyetemista bajtársi egyesület volt, tagjai jogi egyetemisták, medikusok és bölcsészek voltak. Az egyetemeken ők szervezték a zsidó diákok megverését, 1927-ben hevesen tiltakoztak a numerus clausus megszüntetése ellen (aztán majd 1941-ben a numerus nullus bevezetését követelték). – A szerk.]. Amikor az édesanyám eljött [Vásáros]Naményba, a tanár megdicsért engem, és azt mondta, hogy nagy jövő elé nézek. Milyen jövője lehetett akkor egy zsidónak?! Az iskolában megünnepeltük Horthy Miklós születésnapját, és Trianont [lásd: trianoni békeszerződés] is meggyászoltuk, de különösebb politikai rendezvényekre ezeken kívül nem emlékszem.

[Vásáros]Namény Ilknél sokkal nagyobb hely, majdnem város volt. Volt több imaháza is, hiszen 180 zsidó család élt ott. Nem volt közülük neológ egy sem [lásd: ortodox és neológ hitközségek Magyarországon], ám volt, aki vallásosabb volt, mint a többi. Ízlés és ismeretség szerint oszlottak széjjel az imaházak között. Arra is emlékszem, hogy a fiataloknak külön imaházuk volt. Vásárosnaményban komoly hitközség volt, sakterral, rabbival, jesivával és főleg – ami miatt odamentünk – heiderrel [héderrel]. Reggel fél hatkor keltünk, imádkoztunk, és kezdtük a tanulást. Nyolcra már benn ültünk a református iskolában, és délután megint a heiderben tanultunk. Az ottani zsidó közösség látott el bennünket. Egy kereskedőnél helyeztek el, nála aludtam, de enni minden nap máshol ettem. Be voltunk osztva, hogy az ilki zsidó gyerekek melyik napon kinél ebédelnek. Tórát és Talmudot délután tanultunk, hogy a zsidóságban is előre haladjunk. Vásárosnaményból kéthetente jártam haza. Olyan szegények voltunk, hogy gyalog mentem [A két települést ma összekötő országúton ez kb. 8–10 kilométer. – A szerk.]. Az volt a szórakozásom, hogy volt egy szekérkerék, és azt hajtottam egy pálcával magam előtt. Sábeszkor jöttek a városba olyan zsidók, akik egy kicsit többet tudtak a zsidóságról, és kikérdeztek bennünket. Minden héten levizsgáztattak bennünket.

Három osztálynál többet is járhattam volna, hiszen a jó tanulmányi eredményem alapján ösztöndíjat kaptam. Az apám azonban a csökkentett tandíjat sem tudta kifizetni. Így maradt a szabóság. Még [Vásáros]Naményban tanultam ki tanoncként a szabómesterséget. A bátyám, Jenő is Vásárosnaményban járt iskolába, és ott tanulta ki a szabászatot-varrászatot is. Mindhárman ugyanazt az utat járták be, mint én [azaz a három fiútestvér: Jenő, Ernő és Béla]. Vásárosnaményban tanulták ki tanoncként az apai mesterséget. Jenő 1930-ban ment fel Pestre, és nyitott a Baross utcában egy szabóműhelyt. Pedig akkor Ilkről senki még csak ki sem mozdult. Ilk elmaradott község volt, és kiátkozták, hogy otthagyta a falut. Ő volt a családunk jótevője. Ügyes ember volt. Jól ment neki, így rövidesen már küldött is nekünk haza pénzt. Amikorra Ernő és én is kidolgoztuk a tanoncéveinket, már ott várt bennünket a postán a pénz a vonatjegyre. Mindannyian csatlakoztunk hozzá, és testvérként együtt dolgoztunk. Havonta küldtünk pénzt haza, hogy a szüleink és leánytestvéreink se nélkülözzenek semmiben. Én 1937-ben csatlakoztam két idősebb testvéremhez Pestre. Nagyot néztem, amikor megérkeztem Pestre, hogy a testvéreim tréflit esznek. Mindketten Budapesten változtatták meg Schwartzról Szabadosra a nevüket, Jenő 1936-ban, Ernő 1937-ben.

[Vásáros]Naményban és Ilken elsősorban zsidó gyerekekkel barátkoztam. Amikor azonban felkerültem Pestre, már keresztény barátaink is voltak. A kóserságot sem tartottuk. Nem volt velünk anyám, hogy ügyeljen erre. Amíg el nem kerültem munkaszolgálatba 1941-ben, eljártunk kirándulni, moziba és tánciskolába is. Bár a barátaink többsége a zsidók közül került ki, keresztényekkel is barátkoztunk. Ez nem volt kizáró ok, mert mindenkiben az embert néztük. És ha tisztességes volt, barátkoztunk vele.

A munkába azonban bele nem szokhattam, mert 1941. október 13-án bevonultam munkaszolgálatba az V/2. kmsz. [közérdekű munkaszolgálatos] századhoz Hódmezővásárhelyre. Katonaruhát kaptunk, de rövidesen feltettek ránk egy sárga szalagot, megkülönböztetésül, hogy zsidók, nem teljes jogú magyar állampolgárok vagyunk. Később vették le rólunk az egyenruhát központi utasításra. Így aztán mindenki civilbe öltözött. A sapkát azt meghagyták, de volt rajta egy nemzeti színű gomb, azt levették róla, hogy ne szentségtelenítsük meg a magyar nemzeti színeket [lásd: muszos ruházat]. Már ott a hadtápra és a varróműhelybe kerültem. Innen 1941 novemberében Kőrösmezőre, Ukrajnába [ez akkor Magyarországhoz tartozott, lásd: Kárpátalja elfoglalása] vittek, ahol tankcsapdákat, hidakat építettünk. 1942 őszén (talán szeptemberben) visszamentünk Hódmezővásárhelyre. Attól kezdve az ország különböző helyein dolgoztattak bennünket egészen 1944 szeptemberéig. Voltunk Orgoványban, Páhiban, Csengődön, ahol katonai gyakorlóteret építtettek velünk. 1944 elején Szegedre kerültünk. Amikor az orosz csapatok elérték a várost 1944 szeptemberében, bennünket Sándorfalván, Baján, Mohácson és Pécsen keresztül gyalog hajtottak egészen Körmendig. Körmendről 1944. október elején Eberauba, Ausztriába deportáltak [Eberau, az egykori Monyorókerék az osztrák–magyar határon van. – A szerk.]. Grazban a liebenaui lágerben voltam, ahonnan áprilisban Hitzendorfba [Stájerország, Ausztria] vittek, ahol 1945 májusában, a háború végén szabadultam fel. [Ez a gyalogút hozzávetőlegesen, a mai útvonalon a következő távolságokat jelentette: Szegedről Sándorfalváig 14 kilométer; Sándorfalváról Bajára 102 kilométer; Bajáról Mohácsra 36 kilométer; Mohácsról Pécsre 39 kilométer; Pécsről Körmendre 203 kilométer. Az ausztriai pontos helyszíneket nem sikerült rekonstruálni. – A szerk.]

Hódmezővásárhelyen barátkoztam össze egy Ehrlich Annus nevű lánnyal. Mielőtt deportálásra került volna, átadott nekem egy imakönyvből néhány oldalt, és arra kért, hogy érte is imádkozzak. Egy ékszerdobozt is át akart adni nekem, de nem volt szívem átvenni tőle. Azt mondta, ha nem jön vissza, akkor az enyém lehet. Tudtam, hogy az első alkalommal a csendőrök elveszik tőle, mégsem tudtam elfogadni. Ma sem tudom, mi lett vele.

Hódmezővásárhelyen egy fasiszta banda lakott. Az újságcikkekben azt írták rólunk, hogy nem dolgozunk. Csak lógunk, és a magyar lányokat molesztáljuk. Mindenbe belekötöttek. Akkorra a város már kiürült, páran maradtunk sárga szalaggal. Behívtak a zászlóalj-parancsnoksághoz, és elmondták, hogy az alezredes szavára ne hallgassunk. Nehogy valamit dolgozzunk neki, varrjunk neki, mert azonnal a fronton leszünk. S alig telt el pár nap, hívat bennünket az alezredes, hogy varrjunk a fiának egy ruhát. Na most hát mit csináljunk? Nem mondhatjuk, hogy nem. A szállásunk mellett ráadásul állt egy ház, amelyben zsidók laktak, és azokat az éjjel elvitték. Éjszaka megvarrtuk a ruhát a fiának. Ha nem varrjuk meg, akkor tényleg elküldtek volna minket a frontra. Azt mondta a parancsnok, hogy csináljuk meg a ruhát a fiának, mert ő is tett nekünk szívességet. Annyit tudatott velünk, hogy neki köszönhetjük, hogy nem vittek el bennünket. Most honnan adódott ez a nagy barátság? Egyszer megkérdezte, hogy hova való vagyok. Mondom neki, Szabolcsból, és ő is onnan származott. Elég volt ez a szó, hogy ne vitessen ki a frontra.

Munkára Orgoványra, Páhira és Csengődre vittek. Ezek a falvak Kecskeméthez fekszenek közel. Ezeken a helyeken a páncélosok ellen építettünk csapdát és árkot, hogy a tankok ne tudjanak bejutni. Az akadályt fából építettük, és földet hordtunk rá. Az erdő úgy 15-20 kilométerre esett, onnan kellett fát hozni a munkához. Az egész 2-3 méter magas volt. Később Németországban is ezt csináltuk. Reggel öt órakor volt az ébresztő, kaptunk egy kis fekete vizet, kávé helyett. Gyalog mentünk odáig. Ott rátettek egy-egy fát két ember vállára, hosszú fát, azt ott gyalog kellett a helyszínre vinni. Odamenni, és visszajönni egynapi munka volt. És fogtunk egy fát, nem a legnagyobbat igyekeztünk megfogni, fiatal srácok voltunk, kisebbet vettünk. Az egyik őrmester ezt észrevette: „Kis gallyat akartok vinni, kis ágat?” Ránk tett egy akkora gerendát, hogy majd összecsináltuk magunkat. Éjszaka 12 órára értünk vissza. Lefeküdtünk, de hajnalban ismét kelnünk kellett, és újból elmentünk fát hozni. Füves földet is telepítettünk. Úgy kellett elültetnünk, hogy öt centi mélyen le kellett ásnunk, ki kellett vágni a kockákat, amit a fű tartott össze. És azokat kellett egymásra rakni. A parancsnok kiszámolta, hogy egy embernek hány köbmétert kell naponta megcsinálni. Ha nem csináltuk meg naponta, akkor elkezdett bennünket „csikóztatni”. Vagyis munka után gyakorlatoztatott bennünket. Fuss, feküdj, és békaugrás meg ilyesmi. A nyelvünk is kilógott, annyira hajszolt bennünket.

1944 elején kerültünk Szegedre a zászlóalj-parancsnokságra. Négy hónapot töltöttünk el Szegeden. Három zsidó és egy keresztény század. Katonák őriztek bennünket. A három századból válogatták ki az embereket, hogy a frontra vigyék ki őket. Volt, aki azt mondta, na, „K” betűtől mindenki megy. Akiket kiválogattak, azok Hódmezővásárhelyre mentek, és onnan kivitték őket a frontra. Később pár hónapra megint egy ilyen csoportot, ugyanígy kiválogattak. Én mindig maradtam, és akkor már egy század sem maradt, és akkor föltöltöttek bennünket fiatalabbakkal. Na most onnan ment egy század, megint akart egy század indulni, de akkor azt mondták, hogy aki akar, megy, aki akar, nem megy. Mindent elkövettem, hogy ne menjek. Tulajdonképpen azért, mert egy nagyon rendes parancsnokom volt, egy százados. Mindenki azzal akart menni, ha úgyis rákerül az emberre a sor, akkor legalább egy rendes emberrel menjünk ki. Elmentek, és szerencsétlenek odamaradtak. Hazajött a százados úr a névsorral, hogy ki hol halt meg.

Szegeden dolgoztunk, és ott voltunk elszállásolva. Négyen dolgoztunk a szabóműhelyben. Jött egy ünnep, nem tudom már, milyen, talán húsvét vagy micsoda, és azt mondták akkor, hogy szabadságolnak minket, de valakinek, egy szabónak ott kell maradnia, mindenki nem mehet el. Egy fiú meg én, ketten voltunk, és akkor veszekedtünk, hogy ki jöjjön először. Ott volt egy bajtárs, azt mondta, hogy nem lehet eldönteni, mert mindketten haza akartunk menni. Arra hivatkoztam, hogy anyukám egyedül van otthon. Sorsot húztunk, és én nyertem. Otthon voltam egy hétig, azután visszatértem. Amikor az édesanyámat otthon utoljára láttam, nem tudtam elszakadni tőle. Úgy szorított magához, hogy nem bírtam kiszabadulni tőle. Nem is találkoztunk többet. Tudat alatt valahol éreztük, hogy utoljára látjuk egymást.

Édesanyám akkor még, 1944 elején otthon volt. Hazamentem, mire visszaértem, a másik fiú már elment, kereszteztük egymást. Kaptam egy parancsot, hogy jelentkezzek Szilágyi főtörzsőrmesternél. Vissza kellett menni Hódmezővásárhelyre. Nem nagyon akartam elmenni. Könyörögtem: ne vigyenek engem. De nem, menni kellett. A levetett ruhákat javítottuk tovább. Tudni kell a törzsőrmesterről, hogy a világ leggonoszabb gazembere volt. Antiszemita volt, egy rettenetes rossz ember. Nemcsak a zsidókhoz, mindenkihez, még a családjához is gonosz volt, mondhatni, egy gyilkos. Nem akartam hozzá menni. Jelentkeztem nála. Jól letolt engem. Mindennek elmondott, és lehordott nagyon. Elkezdtünk ott dolgozni ezzel az őrmesterrel. Már elég jól kijöttünk vele. Hódmezővásárhelyen állomásoztunk, de ő Szegeden lakott. Egyszer megparancsolta, hogy vigyem ki a csomagját a pályaudvarra. Már akkor a többiek azt mondták, hogy én már be vagyok vágódva. Ha kér valamit tőlem, akkor bevágódtam ennél az embernél. Elég az hozzá, hogy egyszer elkerültem Szegedre havat lapátolni. Szörnyű körülmények között laktunk és étkeztünk, de nem engedett vissza Hódmezővásárhelyre, nehogy elvigyenek. Ez már egy nagyon nagy szó volt nála. Hát, hogy milyen volt, még alátámasszam, el kellett menni a parancsnokságra valamiért. Engem küldött el, hogy menjek, jelentsek az alezredesnek valamit. Egy fél napig gyakoroltatta velem, hogyan jelentkezzek és tisztelegjek, mit és hogyan mondjak neki.

A GH-nak dolgoztunk szabók, cipészek, asztalosok, és mentünk, amerre a zászlóalj ment. Ez egy hadtápegység volt, amely rendben tartotta az alakulat felszerelését és ruházatát. Megvarrtuk a ruhákat, a cipészek pedig megjavították a katonák bakancsát. Elég az hozzá, hogy bejött egy vagon liszt, amit a zsidók és a minket őrző katonák élelmezésére szántak. Megjött a kocsi, és nekünk kellett felvinni a zsákokat a padlásra, és behordani a kamrákba. Egyszer rizs érkezett, és a padlásra kellett felvinni, de olyan padlásra, ahova nem lépcsők vezettek, hanem csak amolyan a falnak támasztott létra. Mire a teherrel a vállunkon fölértünk?! A zsákot nem volt hol megfogni, és a létra is inogott velünk. Fölvettem egy ilyen rizses zsákot. Rettenetesen nehéz volt, nem olyan, mint a liszt vagy a kukorica. Úgy kellett vinni, hogy a zsáknak a szája fölfelé legyen, nehogy kihulljon hátul, és valahogy a munka közben elfeledkeztem erről. Fölvettem, de a zsák szájjal lefele volt. Mentem fölfelé, alig bírtam, a derekam majd letörött, amikor kinyílt a zsáknak a bekötött vége, és kihullott belőle a rizs. Hú de megijedtem. Az őrmester azt mondta nekem, hogy te hülye zsidó, mondtuk, hogy szájjal fölfelé kell vinni azt a zsákot. Ostorral, szíjostorral verte a lábamat. Megvert, mert kifolyt a rizs a zsákból. Úgy hívták, hogy Ébner János. Századparancsnok-helyettes volt. Hamar orosz fogságba esett. Szerencséje volt, és nagyon jó helyre került. Tudott oroszul, és megtették tolmácsnak. Amikor a foglyokat kihallgatták, ő tolmácsolt. Fölismertem, és elmondtam az oroszoknak, hogyan bánt ő a zsidókkal. Rögtön leváltották, elválasztották a többitől. Amikor kihallgatták, mellette állt egy orosz katona. Hirtelen kikapta a pisztolyt az övéből, és agyonlőtte magát.

Az egyik századparancsnokunk egy félszeg, kancsal kis igénytelen ember volt. Szegeden voltunk, és este kiszöktem. Már takarodó volt, lefeküdtek, fölolvasta a névsort. Tíz ember hiányzott a kétszázból. Olyan süket, hogy nem is hallotta, ki van itt, és ki nincs. Az öcsém jött meglátogatni Szegedre, és ő befeküdt a helyemre. És akkor leginkább ő jelentkezett. És kigúnyoltuk.… Mikor elhelyezték tőlünk, akkor csináltunk egy sorakozót, és akkor elmesélte, hogy ővele mit csináltunk mi. Mindenről tudott, hogy lógtunk, és nem csinált belőle ügyet. Rendes volt.

És akkor készülődni kellett, hogy menni kell Borba [lásd: bori rézbányák]. Bor Jugoszláviában volt és már sok rosszat hallottunk róla, mondanom sem kell, hogy összeroskadtunk. Azt kérdeztük magunktól: mi lesz most velünk. Rossz híre volt. A munkaszolgálat alatt csak egyszer, 1944 elején engedtek haza. A kapcsolatot levélben tartottuk. Csak egyszer táviratoztam, ekkor, hogy hozzák a ruhámat Hódmezővásárhelyre. Akkor legyen bakancs meg mit tudom én. Tudtam, hogy kedden indul a csoport hajóval. Hajóra szálltak a Tiszán, és ott átszálltak a Dunára. Szilágyi főtörzsőrmester akkor odahívott magához, persze először leellenőrzött, hogyan tisztelegtem. Egy igazi gazember. Azt mondja nekem, hogy ha elvonul a század, én csak varrjak fel valamit a ruhájára. De ne tegyek rá díszt, csak a csillagot varrjam rá. Szöget ütött a fejembe. Ezek szerint elintézte nekem, hogy ne kelljen a századdal együtt Borba mennem, csak azért, mert én is, ahogy ő mondta, krumplizabáló szabolcsi vagyok. Mindenesetre hazatáviratoztam ismét: ne hozzák a ruhámat.

Voltunk harmincan, akik úgy volt, hogy nem mennek, azokat is megbízta valamivel. Na akkor jöttek, hogy a transzportból hiányzik két ember. Elvittek két embert, de utána megint öt ember hiányzott. Féltem, hogy rövidesen rám kerül a sor. A másik [szabó] fiúnak megparancsolta, hogy vegyen mindent leltárba a szállásunkon, amíg a század elvonul. Állapítsa meg, hogy hány ablak tört be, mekkora a kár. Elment a zászlóalj, mindössze csak heten maradtunk. Abból a hétből öten olyan gazdagok voltak, hogy lefizették a jóistent is, hogy ne vigyék el őket. Ketten voltunk szabók, én és a barátom, aki később Ausztráliában telepedett le, akik nem fizettek, mert nem volt egy vasunk se. Később derült ki, hogy a Szilágyinak volt egy alezredes parancsnoka, aki még nála is nagyobb gazember volt. De a házban, ahol lakott, élt egy elvált zsidó nő, és az alezredes abba szerelmes lett. Teljesen a nő befolyása alá került, még egy zsidó is a barátja lett. A század az ő parancsnoklásával vonult el, és a zsidó barátnő miatt viszonylag jó dolguk volt, annak ellenére, hogy Borba vitték őket. Egészen addig, amíg éppen emiatt le nem váltották őt. Helyére egy Darányi nevű alezredes került. Ez egy olyan gyilkos volt, hogy a háború után ki is végezték.

Hódmezővásárhelyre betörtek az oroszok. Hódmezővásárhely és Szeged között pedig van egy híd. Átvittek bennünket a hídon, amelyről már lógtak a bombák, alig értünk át a híd másik felére, felrobbantották a szegedi Tisza-hidat Algyőnél. Utána átmentünk egy faluba, Sándorfalvára. Amíg Sándorfalván voltunk, ide-oda elvittek árokásási munkára bennünket. Már azt sem tudom, hogy mely falvakban dolgoztunk, még Szabadkán is voltunk.

Elvittek bennünket Körmendre 1944 vége felé. Ezen a helyen csupa sváb lakott, a házakon pedig ott lógott a horogkereszt. Volksbundisták voltak. Egy emeletes házban levetkőztettek bennünket, és alá kellett írni, hogy egészségesek vagyunk, és nincsen semmi bajunk. Mikor jöttünk le az emeletről, a lépcsőn álltak katonák bajonettes puskával. És ahogy jöttünk lefelé, pif-paf, addig vertek bennünket, amíg leértünk a földszintre. Én is kaptam verést, ott is szerencsém volt, nem a fejemet, hanem a vállamat ütötték, de szerencsém volt, mert legalább nem tört el.

1944 tele volt. Esett a hó, és az épületnek nem volt teteje. Bezártak egy helyiségbe minket. Nem volt teteje, és majd megfagytunk. Aztán elvittek bennünket Körmenden egy föld alatti bunkerbe. Felette istálló volt, és mélyen le kellett menni. Az embernek az volt az érzése, mintha siralomházban lenne. Siralomház is volt. Tele volt zsidó fiúkkal. Az őrök arra próbáltak rávenni bennünket, hogy adjuk oda nekik a csomagjainkat. A ruhákat, a jobbikat adjuk oda a szegény fiúknak, mert úgyis leveszik rólunk. Az imakönyveket dobjátok el – mondták –, rejtsétek el, hogy ne találják meg. Akadt közülünk, aki a falra vésve megtalálta az öccse nevét. Az őrök a pénzünket is el akarták venni. Azt mondták, hogy jók lesznek hozzánk, ha odaadjuk nekik az összes pénzünket. Mindegyik gazember volt. Csak a pénzünk kellett nekik. Nagy volt az elkeseredés.

Akkor elvittek bennünket Körmendről, előbb Ausztriába vonattal. Kiszálltunk egy pályaudvaron. Jött velünk szembe egy vonat, és minden jó kaját hoztak nekünk, és oda is adták. Német katonák voltak, ilyen Hitlerjungedek. 12 éves kölykök, de beöltözve fegyverrel mind. Szidtuk a magyarokat, hogy a rosseb egye meg, de jó, hogy elhoztak bennünket, itt milyen jó dolgunk lesz. Igen ám, de kiszálltunk egy pályaudvaron, ahol kupacokban zsidók voltak összerakva – így egy sor, meg így egy sor, s föl magasra s ilyen sok. Végig a pályaudvaron. Halottak voltak mind. Akkor összecsináltuk magunkat, azt hittük, végünk van. Elvittek munkára bennünket egy kis falucskába, Eberau nevű faluba, a határhoz közel. Műszaki alakulat, és nem katonai SS vigyázott ránk  Eberauban. A zsidók páncélzárókat és tankcsapdákat készítettek. Hogyha jönnek az orosz tankok, akkor egy nagy fallal találkoznak, és nem tudnak továbbhaladni. A lakosság nem volt rossz. Még főztek is nekünk ott. Éppen vacsorázni, vagyis moslékot enni mentünk. És hallok egy halk, vékony hangot, hogy nincs-e itt véletlenül egy Schwartz Feri nevű személy.

Szerencsétlen, kis törékeny vallásos zsidó volt, aki mindig imádkozott. Egy gödörben ült ott szegény, emlékszem. Az is jött Borból haza. Együtt voltunk munkaszolgálatban, csak őt kivitték Borba, engem pedig nem. Egy szegedi fiatalember volt, Reiter Gyurinak hívták, ügyvéd volt. Még arra is emlékszem, mikor meglátott, elkezdett sírni. Azt mondta, hogy te, Feri, olyan szerencsés voltál, hogy nem kellett Borba jönnöd. És azt is mondta, hogy ha veled leszek, akkor biztos én is megúszom Később megrühesedett. Viszketett mindene, és tele volt kiütéssel. Majd szétkaparta magát, úgy viszketett mindenhol. Egy iskolában szálltunk meg, ahová németek jöttek. Egy félkarú német tiszt vezette őket. Elmondták, hogy a betegeket elszállítják olyan helyre, ahol zsidó orvosok fogják őket gyógyítani. Mi még örültünk is neki. Voltak köztünk olyanok is, akik már gyöngélkedtek, nem bírták ezt a strapát. Ezeket elvitték másnap. Ez a barátom is betegnek jelentkezett. A munkába menő fiúk messziről látták, hogy a betegekkel megásatták a sírjukat, és agyonlőtték őket.

Egyszer ebben a kis faluban riadót fújtak, hogy azonnal csomagolni kellett. Útnak indítottak minket nyugat felé, több ezer embert, de nem az országúton vittek bennünket. Kimentünk a faluból, és akkor neki egy hegynek, hegyen keresztül mentünk egy napig, és a hegynek a másik oldalára értünk azért, hogy ne a falvakon keresztül menjünk. Úgy látszik, nem akarták, hogy lássanak bennünket. És hajtottak, gyilkoltak minket. Mikor vittek nyugat felé, ott volt egy tábor. Oda akartak minket bevinni. De az a tábor csak ideiglenes volt, aztán mindenkit kinyírtak. Mire odaértünk, a tábor üres volt. Aztán végül is végigmentünk a falvakon. Mindenhol voltak ilyen munkás SS-ek, hajtottak bennünket tovább, tovább. Azok, akik minket még a lágerig vittek, egyszer csak eltűntek. Akkor már a németek menekültek, borzasztó tankokkal mentek, bajban voltak. Vártuk, hogy az oroszok megérkezzenek. Sokan azt hitték, hogy az oroszok majd kedvelik a zsidókat. Pedig elvitték őket fogságba.

Mi még mindig mentünk. Erdőkben aludtunk. Döglött lovakat ettünk, mindent megettünk, ami emészthető volt. Jelentkeztünk az úton egy lágerben, Graz mellett Libenauban. Azt mondtuk, hogy magyarok vagyunk, és erődépítésre jöttünk, és szeretnénk munkába állni. Nem árultuk el, hogy zsidók vagyunk. Az ottani SS-parancsnok – hála istennek – megtiltotta, hogy belépjünk. Azt mondta, magyarok nem jöhetnek be, mert a táborban tífuszos zsidók tartózkodnak. Továbbküldött bennünket. Mi nagyon boldogok voltunk, mert sikerült túljutni ezen a legveszélyesebb ponton. Kívülről láttuk azokat a fiúkat a lágerben, akik korábban megszöktek tőlünk. Akkor továbbmentünk, pontosabban továbbhajtottak bennünket. Minden községben akadtak gyilkosok, akik azonban szerencsénkre nem állítottak meg bennünket, inkább továbbhajtottak.

Akadt a németek között egy parancsnok, valami beosztott parancsnok. Nem SS, hanem csak egyszerűen behívták katonának, és a zsidók mellé tették. Vele lehetett beszélni. Elmondta nekünk, hogy a helyzet veszélyes. Közölte, nem tudja, mi lesz velünk. Azt is elmondta, ne menjünk hozzá, mert ha észreveszik, hogy beszél velünk, akkor rögtön elmozdítják, és kapunk helyette egy gyilkost. Igyekeztük őt elkerülni. Ennek a parancsnoknak volt valami üzeme, asztalosüzeme 15 kilométerre a házától, Hitzendorfban. Egy makói fiú tudta, hogy hol helyezkedik el az a falu, ahol ez a parancsnok lakott. Amikor odaértünk Hitzendorfba, ez a magyar katona elment hozzá, megkereste, és mondta neki, hogy itt vagyunk. Az ottani nyilasok, azaz az SS-ek piszkálták ezt az embert, hogy hol vannak a zsidói. Téged a zsidókhoz tettek – mondták neki –, akkor hol vannak a zsidók? Nem tudom, mit mondott, mit hazudott. Elhelyezett az üzemben bennünket. Ott feküdtünk az üzemben, nem dolgoztunk, nem volt akkor már mit csinálni. De onnan is kivittek munkára bennünket, és kérdezték tőle Grazból jövő SS-ek, hogy kik ezek. Nem mondták meg nekik, hogy zsidók vagyunk. Azt mondták, hogy erődépítő magyarok, nagyon jó munkások és nagyon németbarátok. És akkor továbbmentek.

De már akkor a németek is szétestek. Olyat is láttam, hogy sorakoztak a német katonák, és jött egy másik fegyveres banda, és lelőtték őket. A végén a helyzet teljesen zűrzavarossá vált, már szöktek, amerre lehetett, mindegy volt nekik, merre. Felszabadultam, se a németek, se az angolok nem jöttek be, de az oroszokat láttuk elmenni. Ők sem jöttek be az üzembe, mi se mentünk ki. Arrébb húzódtunk, voltunk úgy nyolcvanan. Mikor ez megtörtént, akkor az összes környékbeli falubeliek, vezetők, polgármesterek, mit tudom én, milyen rangban voltak ott ezek a hivatalnokok, mind odajött ehhez a fagyároshoz. Azt hitték, ha a zsidók mellett lesznek, nem eshet bajuk. Ennek is volt köszönhető, hogy a zsidót velük együtt ugyanúgy elvitték az oroszok. Nem nézték azok, hogy kik zsidók, és kik nem. Mi örültünk neki, hogy mindegy minden, csak jöjjön valaki. És akkor ott felszabadultunk, ott voltunk vagy tíz napig az asztalosüzemben.

Az oroszok, amit lehetett, mindent elraboltak tőlünk. Lehúzták rólam is a bakancsot. Velem volt egy barátom, aki nemrégen halt meg Szegeden. Volt egy órája. Azt gondoltuk, majd az oroszoknak eladjuk, és abból majd veszünk hazafelé vonatjegyet, és hazamegyünk. De amikor a zűrzavarban az orosz megjött, meglátta a karórát, rögtön elvette. Már nem érdekelt bennünket semmi. Csak az, hogy jöjjön valaki, és legyen vége már ennek.

Hogy jutottunk haza, azt is elmesélem. Nem volt egyszerű. 1945 májusában tizenöten indultunk haza. Hazafelé Grazon kellett keresztül jönnünk. Találkoztunk orosz kiskatonákkal. Olyan egyszerű emberek voltak. Körülfogtak bennünket, és bevágtak a többi fogoly közé, fogságba akartak vinni bennünket. A ruszkik között is akadtak zsidók, és megismertünk egy orosz tisztet is, mégpedig zsidót. Mégpedig magas rangú tisztet. Odamentünk hozzá. Elmeséltük neki, hogy mi zsidók vagyunk, és az orosz katonák fogságba akarnak vinni bennünket. A tömegben ki tudta, hogy zsidók vagy nem zsidók, meg aztán nem is érdekelték őket. Odajött ez a zsidó tiszt, kivett bennünket, tizenhatunkat, és elhelyezett egy iskolában. Azt mondta, ki ne mozduljatok, mert elvisznek benneteket, és soha többet nem juttok haza. És amíg álltunk, vártunk, már éhesek voltunk, mégiscsak elindultunk. Akkor fogott el bennünket az orosz, és kerültünk a vasúthoz. Voltak ott franciák, angolok, németek és mindenféle [nemzetiségű] zsidók. Mindenkit összeszedtek, és elvittek bennünket a grazi pályaudvarra, mert a vasutat korábban felrobbantották, és azt kellett nekünk rendbe szedni. Még az oroszok maguk is dolgoztak ott, mint a lovak. Amikor megjavítottuk a vágányokat, jött egy vonat, amire mindenki fölszállt. A jugoszlávokat, cseheket, lengyeleket elengedték. A magyarokat, mikor megtudták, hogy magyar zsidók, elvitték fogságba. Adtak egy darab kenyeret. Egyetek, aztán gyerünk, menjünk. Grazba is bevittek bennünket, az oroszok egy zongorát cipeltettek velünk, mert vitték haza vonattal Oroszországba.

A pályaudvaron estére, amikorra kész volt az a vasút, amit rendbe kellett hozni, jött egy vonat. Aki tudott, felugrott rá. Azt mondták, Szombathelyre megy. De ott se volt szabad mondani, hogy magyarok vagyunk, mert akkor kivittek volna bennünket fogságba. Egy láger mellett mentünk el. Akkora láger volt ott, hogy amerre a szem látott, tele volt foglyokkal. Ha azok bevágnak bennünket oda, senki nem hoz ki onnan! Átjöttünk a magyar határon. Minden vagonra ki volt téve a szerb meg cseh zászló, mi tettünk egy zsidócsillagot – nem tudtuk, hogy milyen antiszemiták az oroszok is. Megérkeztünk Szombathelyre. A lakosság azt mondta, hogy el ne induljatok, mert elvisznek az oroszok benneteket krumplit pucolni, sose mentek haza. Az oroszok akkor már Magyarországon voltak, hiszen már vége volt a háborúnak. Özönlöttek az oroszok, annyian jöttek, annyi volt belőlük. Aztán fölszálltunk egy vonatra, és éjszaka megérkeztünk a Keleti pályaudvarra. Onnan kimozdulni nem lehetett, mert kijárási tilalom volt. A város tele volt oroszokkal mindenütt, úgyhogy lefeküdtünk a motyónkra, megvártuk a reggelt. Őrséget állt mindig valamelyikünk, nehogy megöljenek bennünket az oroszok. Reggel hazamentem a műhelybe, és a Koszorú utcai lakásba, ahol albérletben laktunk. De nem találtam ott senkit. A családról nem sokat tudtam. Azt láttam, hogy Hódmezővásárhelyről elvitték a zsidókat, de nem tudtam többet. Talán a nővérem írt egy levelet [még 1944-ben], hogy anyánkról nem tud semmit. Mire válaszoltam neki, már őt is elvitték Mátészalkára a gettóba, majd Beregszászra a két pici gyerekkel. Visszamentem a szülőfalunkba, Ilkre, mert az öcsém, Béla a munkaszolgálat előtt a faluban lakott. Meg is találtam Bélát Ilken. Azt mondták az öcsémnek, hogy engem kivégeztek valahol. Örültünk egymásnak, hogy vagyunk. Egyesek nem adták vissza, amit elraboltak tőlünk a házból. Akadt azonban olyan is, aki rendes volt, mert visszaadta a ruhám. Ez utóbbiak a háború előtt is, ha Pestre jöttek, mindig nálunk szálltak meg, és hoztak mindig egy kövér libát. Szóval jóindulatúak voltak. Bélával együtt felmentünk Pestre. Összeszedtem egy zsák szalonnát, és azt adtam el Pesten. Egy büdös vasam sem volt. Hozzáláttunk dolgozni Béla öcsémmel. Emlékszem, kettőnknek volt összesen egy nadrágja.

A lánytestvéreink, Éva és Berta nem jöttek vissza. Berta a két gyermekkel koncentrációs táborban, Auschwitzban pusztult el, de a férje, Sámuel visszajött a munkaszolgálatból. Úgy tudom, hogy az orosz frontra került ki, de valahogy hazavergődött. 1957-ben kiment Izraelbe, ahol ismét megnősült, és az új feleségétől négy gyermeke született. Ennyi a történetük, többet nem tudok róluk. Ernőt és Jenőt Esztergomba hívták be munkaszolgálatra 1942-ben. Onnan előbb Vácra, majd Budapestre kerültek. Innen vitték ki őket Ausztriába. Jenő lelkileg erősebb volt, és Ernő neki köszönhette, hogy túlélte a munkaszolgálatot. Mauthausenben szabadultak fel. Ernő Jenő nélkül bizonyára elpusztult volna. Ha kellett, a hátán vitte, ha kellett, élelmiszert lopott neki, és ő tartotta benne egyébként is a lelket. Ezt onnan tudom, hogy Ernőnek sikerült hazavergődnie. Jenőt azonban még Ausztriában lelőtte egy részeg orosz katona. Nem a bátyám volt az egyetlen áldozata. Ernő utód nélkül halt meg. Béla öcsémet, akinek két fia él még, öt éve búcsúztattuk el. A kádist egy éven át mondtam neki, és azóta járok ismét zsinagógába is. Az édesanyámat otthonról vitték el Auschwitzba. Nem tért haza. De a faluba sem jött vissza senki rajtunk kívül: a két testvéremen kívül még két unokatestvérem is megmaradt. A két unokabátyám a faluba, Ilkre ment vissza, és ott éltek 1956-ig, amikor a falubeliek életveszélyesen megfenyegették őket. Elkezdtek a faluban zsidózni, ami korábban ott ritkábban fordult elő. Az egyikük Kanadába, a másik pedig Izraelbe ment 1956 decemberében, amikor még el lehetett hagyni az országot.

Huszonévesek voltunk, még dolgozni se tudtunk, amikor munkaszolgálatra bevittek bennünket. Alig szabadultunk fel szabóként, máris menni kellett munkaszolgálatra. Mikor megtudtam, hogy az egyik bátyám és az öcsém is megmaradt, gondoltuk, hogy együtt kellene kezdeni valamit. Ernő bátyámmal és Béla öcsémmel kezdtünk együtt dolgozni Pesten. Jenő a környéken még a háború előttről ismert szabó volt. Ha elmentem valahová, és megmondtam, hogy a Jenő testvére vagyok, mindenütt kaptam hitelt, mindent. Így átvergődtünk, nem azt mondom, hogy meggazdagodtunk, de megértünk sok mindent, és végigcsináltuk, amit kellett.

A Baross utcában volt egy műhelyünk, ahol a testvéremmel, az Ernővel együtt dolgoztunk továbbra is. Politikával nem foglalkoztam sose. A pártba nem léptem be, annak ellenére, hogy a kommunisták szabadítottak fel bennünket. Voltak pártgyűlések, de azokon sohasem vettem részt, mert a bátyámmal ketten dolgoztunk. Ernőnek volt kisiparos engedélye. Én pedig alkalmazottként voltam nála bejelentve. A háború után két-három évvel, úgy 1947 és 1949 között tartottak nálunk házkutatást. Azt mondták, hogy burzsujok vagyunk. Igen, és az udvart el akarták venni. Államosítani akarták a házat, de aztán sikerült visszaperelni. Meg bejöttek, el akarták foglalni a lakást meg mindent. Azt állították, hogy gazdagok vagyunk. A műhelyben azzal foglalkoztak, hogy nekünk milyen gyönyörű cipő van a lábunkon. Képzelje, milyen gyönyörű cipő lehet az ember lábán, ha meztelen!

Húszéves koromban odavoltam 4 évig. Az akkor olyan kiesés volt, még amit tanultam is, elfelejtettem. Mégis nem volt probléma, hogy milyen munkát végezzek és hol. A magunk urai voltunk, és nem kellett egy főnökhöz alkalmazkodnunk. Azért, mert maszekok, zsidók és magánemberek voltunk, olyan adót vetettek ki ránk, hogy nem a megélhetést, még annak 1 százalékát sem tudtuk megkeresni, amit ők tőlünk adóba kértek. Ezzel be akartak a szövetkezetbe kényszeríteni [lásd: kisipari termelőszövetkezet; a fordulat éve; államosítás Magyarországon; Rákosi korszak.] Ha beálltam volna a szövetkezetbe, akkor elengedték volna ezt az adót. Meg is mondták, lépj be, akkor elengedjük. Na most, ezekkel szembeszálltunk, mert nem akartunk bemenni. Ott, ezekben a kis gyárakban [azaz a kisipari szövetkezetben] a kisemberek voltak, de nem voltak igazi szakemberek. Ám ha pártember volt, akkor azt megtették vezetőnek. Sajnos a Béla öcsémnek el kellett mennie dolgozni, mert különben az államosítás veszélye fenyegetett volna bennünket. Szegény, a Május 1. Ruhagyárban talált munkát, és nagyon keservesen dolgozott. Éjszaka, két meg három műszakban is dolgozott. [Május 1. Ruhagyár – 1913-ban eredetileg katonai varroda és ruharaktár funkcióval hozták létre a gyártelepet a VIII. kerület, Elnök u. 1. szám alatt. 1930-ban megalakult az Országos Ruházati Rt., és ruhagyárat alakított ki. 1948-ban a gyárat átnevezték Egyenruházati Nemzeti Vállalatra, majd 1952 és 1968 között Május 1. Ruhagyárra. – A szerk.] Este bement 10-re dolgozni, reggel úgy jött haza mindig, mint aki részeg. Lépjél be a pártba, rögtön kiemelünk vezetőnek – mondták neki. Nem tudta megtenni azért a pár krajcárért, és inkább végigcsinálta a gyárat. [A ruházati ipar átszervezésével az egyedi szabóságok száma a korábbi töredékére csökkent: a Magánkisipari adattár 1938–1971 (KSH, Budapest, 1972) adatai szerint szerint az államosítás, valamint a kisipari termelőszövetkezetek szervezése következtében a textilruházati iparban 1948-ban dolgozó 57 384 iparosból 1953-ra mindössze 9433 maradt. – A szerk.]

Nagyon föllazultak a vallási dolgok, amióta hazajöttünk. Nem az volt a gond, hogyan tartsuk a vallást, hanem az, mit fogok enni holnap, és milyen rongyot fogok fölvenni holnap. Hazajöttem sortban, és semmim sem volt. Vállaltam egy kis munkát, amikor hazajöttem, és akkor kezdtem elrendeződni. Még egy ollóm sem volt, hogy kiszabjak egy nadrágot. Akkor volt az a nagy infláció. Volt idő, hogy milliók voltak. Elromlott a redőnyöm a műhelyben, hívtam egy kisiparost, nem tellett ki a javítás a milliókból. Nem bírtam beleilleszkedni. Kaptam a határon, amikor hazajöttem valami ezer pengőt, azt hittem, milliomos vagyok. Tudja, mit kaptam ezer pengőért? Mire Pestre értem, akkora infláció volt, semmit sem ért az a pénz [lásd: a forint bevezetése]. 

Megszűnt a Horthy-rendszer [lásd: Horthy-rezsim], a kommunisták nem beszéltek az antiszemitizmusról. A kommunista időszak alatt egy szó sem hangzott el, hogy mi történt a zsidókkal. Nem beszéltek róla, de a Rákosiék [lásd: Rákosi korszak] ennek ellenére nagy gazemberek voltak. A Gerő meg a többi zsidó egyszerűen nem vette tudomásul, hogy ők is zsidók voltak. Mégis állandóan félnünk kellett attól, hogy kitelepítenek bennünket. Volt egy idő, amikor azt mondták nekünk, hogy én és a feleségem költözködjünk el hazulról. Költözzünk el gyorsan, mert ha itt találnak, minket is elvisznek. Ilyen világ volt. Akik hazajöttek, utána sokukat kitették a házukból, és még ki is telepítették őket [lásd: kitelepítés]. De itt egy szó nem esett a kommunizmus alatt arról, hogy a zsidókkal mit tettek. Ma már sokan letagadják. Azt mondják: nem volt igaz.

Sosem szerettem a pártembereket, de a pártoskodást sem. Sokan, akik 1945-ben hazajöttek, a családjukból nem találtak senkit. Hát a legtermészetesebb volt, hogy odasodródtak az ÁVÓ [lásd: ÁVH] felé. A kommunistákhoz mentek, nem is a Nyilas Pártba [lásd: Nyilaskeresztes Párt]. Azt nem tudják megérteni, hogy nekünk mindegy volt, mi jön, csak ez [mármint az üldöztetés] múljon el. Volt egy barátom, aki megmondta, hogy azért élt a pártból, hogy ezeket a gyilkosokat eltegye láb alól. Nagyon sokat ki is fúrt az állásából. Ezért élt.

Amikor Izrael megalakult, az mondhatom, hogy a legnagyobb örömeim közé tartozott. Először is a szavazás [lásd: Izrael Állam megalakulása]. Éjszakákon át nem aludtunk, fönt voltunk, vártuk az eredményeket. Izraelt és a Szabad Európát [lásd: Szabad Európa Rádió] korábban tudtam magyarul fogni. A magyar hírekben mindig az arabok győztek. [A szocialista időszakban a Szovjetunió csatlósállamai arabbarát politikát folytattak a Közel-Keleten. Magyarország az 1967-es hatnapos háború után a diplomáciai kapcsolatot is megszakította Izraellel. – A szerk.]. Aztán meg azt hallottuk, hogy milyen szemétség az, hogy egymillió egyiptomi katonát bezárva tartanak, nem adnak nekik enni. Még szerencse, hogy Nasszer meghalt. Az utódját, Szadatot lelőtték, mert megbékélt Izraellel, és Jeruzsálembe is ellátogatott. 1946-ban a jordán királyt is meggyilkolta egy palesztin. Hogyan lehetséges az, hogy felnőtt egy újabb nemzedék és utána egy másik, és még mindig ki akarják onnan szorítani Izraelt?! Még azt is átveszik, amit Hitler a zsidókról mondott. Ha a holokauszt nem lett volna, akkor Izrael sem születik meg. Izrael születéséhez a holokauszt nagyban hozzájárult. Az ENSZ-ben nem szavazták volna meg.

A feleségem édesapja, Miklós Sándor 1930-ban vette fel ezt a nevet. Előtte Weisznek hívták. A Ganz-MÁVAG-ban dolgozott főkönyvelőként, de 1920-ban a zsidósága miatt kitették. Nem tudott sehol sem elhelyezkedni, és emiatt konzervüzletet nyitott. A feleségem édesanyjával, Rákosi Antóniával, káposzta-, uborka- és tökkonzerveket készítettek, és ebből éltek. A háború kezdetekor csillagos házban laktak. [Természetesen nem a háború kitörésére gondol itt az interjúalany, hanem 1944 tavaszára, ugyanis sok budapesti számára a háború lényegében a német bevonulással kezdődött, addig tőlük távol zajlott. – A szerk.] Apósom a ház pincéjében bujkált. Az anyósomnak árja papírjai voltak. Ebben a házban tényleg szegény emberek laktak. A háború előtt a feleségemékhez jártak, ingyen káposztát meg savanyút adott nekik az anyósom. Hogy azok között mennyi volt a nyilas érzelmű! A szemközti iskolában csendőröket szállásoltak el. Rendőrruhában jártak, és ezek deportálták a pesti zsidókat, és vitték a zsidókat munkára. [Budapesten nem működött csendőrség, de a deportálást lebonyolító csendőrök megfordultak a fővárosban, van arra utalás az irodalomban, hogy a Józsefvárosi pályaudvaron működtek, igyekeztek hasznot húzni a deportáltakból, és pénz és értéktárgyak fejében adtak nekik például vizet. – A szerk.]. S ezek a csendőrök ide jártak, itt mosattak meg manikűröztettek meg mindent, mert kihasználták, hogy a ház zsidó volt, és mindent olcsón megkaphattak. És még azt is mondták, hogy ha elviszik a feleségeméket, egy párnával több jut majd nekik. A zsidóknál nem lehetett nyitva az ablak. A szomszédok feljelentettek a feleségeméket, hogy nyitva van náluk az ablak [lásd: csillagos házak].

Az apósomat a zsidó férfiakkal 1944. november 15-én vitték el. Elvitték Ferihegy környékére, Szentimrére, hogy ott lőjék agyon. De nagy szerencséje volt. Árut szállított a hentesüzletekbe. Karácsony táján mindig adott a henteslegényeknek kölnit meg valami ajándékot, savanyúságot, hogy jobban csomagolják a hentesárut. Az egyikük, egy hentes amolyan főnyílas volt, az apósomat félreállíttatta. Így menekült meg. A többieket kivitték a Kiserdőbe agyonlőni. Tömeggyilkosságokat rendeztek ott, de sose hallottam, hogy beszéltek volna róla vagy a tömegsírokat valaki felfedezte volna. Az apósom a háború végéig az erdőben bujkált.

A feleségemmel, Miklós Gabriellával, aki 1928-ban született Budapesten, 1945 májusában ismerkedtünk meg., nem sokkal a hazajövetelünk után. Nekem lakott itt egy rokonom a szomszéd házban. Mivel senkim sem volt, eljöttem hozzá, és ahogyan mentem föl, szembetalálkoztunk. Így ismertük meg egymást. Már menyasszony és vőlegény voltunk, mikor az édesapja meghalt [1949-ben], és utána egy-két hónappal házasodtunk össze. Az esküvőnk csak polgári volt, nem csináltunk belőle ügyet. Úgyhogy nem volt vallási ceremónia, mert meg kellett volna várni akkor a gyászidőszak leteltét [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Nem volt illő, és még féltünk is.

Nekem feltétlenül fontos volt, hogy a házastársam zsidó legyen. A vallást nem túlzottan tartottuk. Néha-néha gyújtottunk gyertyát sábeszkor, de nem túl gyakran. Inkább csak a nagyobb ünnepeket tartottuk meg. Kóser háztartást nem vezettünk, és ma sem vezetünk. Pészahkor, sátoros ünnepkor és Jam Kiperkor [Jom Kipur] elmentem a templomba. Pészahkor például vettem maceszt, de kenyeret is ettünk. A karácsonyt juszt se tartottuk, azért voltunk annyira zsidók.

A házunk most is úgy néz ki, mint akkor. Mindig is két és fél szobás volt A házat át kellett alakítani, hogy ne legyen három szoba, mert akkor még más baj volt, akkor államosították. Olyan rendelet jött ki, hogy bizonyos létszámra csak meghatározott szobaszám maradhatott a család tulajdonában. Akiknek nagyobb lakásuk volt a megengedettnél, azokat kisebb lakásokba költöztették át [lásd: lakásrendeletek]. Akkor még az anyósom itt lakott velünk. Övé volt ez a ház itt a nyolcadik kerületben. Egy önálló ház udvarral. A háború után rengeteget dolgoztunk. Spórolgattunk, amint lehetett. Aztán később már rendeződött a dolog, és egy kocsit is tudtam venni. De az már jó későn volt, 1965-66-ban vettünk egy Wartburgot. Akkor nem volt olyan választék; Wartburg és Trabant között lehetett választani. Akkor még nem úgy volt, hogy megvan a pénzem és megveszem, hanem befizettük, vártunk évekig, amíg sor kerül ránk [1965-ben 83 ezer, 1966-ban 100 ezer gépkocsi volt magántulajdonban, azaz minden 122., ill. 102. magyar állampolgárra jutott egy személyautó. Márka szerint valóban Trabantból futott a legtöbb, utána következett a Wartburg, de „be lehetett fizetni” Skodára és Moszkvicsra is. – A szerk.]. Akkor aztán elmentünk a kocsival kirándulgatni is már. Az ország majdnem minden részét bejártuk. Ahova lehetett, elmentünk. Nem volt drága a benzin. Három forint volt egy liter benzin, és még 200 kilométerre, strandra is leutaztunk. Aztán már átmentünk Bécsbe, amikor már háromévenként lehetett Nyugatra utazni. Kaptunk 50 dollárt, és elmentünk Franciaországba. Franciaországban háromszor is jártunk. De jártunk még Olaszországban és egy kicsit Jugoszláviában is [lásd: kék útlevél].

A francia unokatestvéremmel állandó volt a kapcsolat. A papám testvérének, Amáliának volt a fia József, aki 1928-ban Franciaországban telepedett le. Franciaországban nagyon rossz helyzet volt a háború után, és ez a Rudi unokaöcsém [József fia] meg a húga akkor még gyerek volt, az egyik tizenhat, a másik tizenhárom éves volt. Az apjuk ide küldte őket 1947-ben három hónapra, és akkor itten istápoltuk őket. Rudi Lyonban él. Évente jönnek látogatóba, és mi is voltunk náluk vagy háromszor. Levelezés van minden héten. Sőt néha telefonálunk is.

Izraelben egyszer, 1990-ben jártunk. Ahogy megnyíltak jobban a kapcsolatok, akkor már mentünk. Kint élnek rokonaink, az unokaöcsémnek a fia. Fiatal gyerek volt, mikor elment, mi is fiatalok voltunk. Az izraeliekkel sokáig nem tudtuk a kapcsolatot tartani. Nem volt ajánlatos levelezni Izraellel. Mert akkor az elhárítás foglalkozott az emberrel. A Mirjamék elmesélték Izraelben, hogy milyen nagyon nehezen jutottak ki az országba. Feketén mehettek csak Bécsen és Olaszországon keresztül. 1948-ban érkeztek az országba, amikor az ENSZ-ben a függetlenségről szavaztak [lásd: Izrael Állam megalakulása]. Eleinte a haifai kikötőben zsákoltak a hajókra. Nem kaptak cserébe semmit, csak éppen enni. Latrun közelében laktak, ahová az arabok mindig odalőttek. 1990 óta írunk egymásnak, de addig nem tartottuk a kapcsolatot [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.].

Annak idején gondoltam rá, hogy mi is alijázzunk, de a feleségem édesapja 1949-ben meghalt. Egyedül maradt az édesanyja, és nem akartuk őt egyedül hagyni. Amikor ez a dolog szóba került, az anyósom kétségbeesett, hogy ne hagyjuk itt egyedül. Utólag már jobban megértem, mint akkor. Ugyanis [később] megjelent egy könyv vagy valami hirdetés, hogy lehet Amerikába vagy talán Kanadába kivándorolni.

Barátaim nem nagyon voltak. Akik voltak, zsidók voltak. De korán és fiatalon meghaltak. Egyikükkel, a Kádár Miklóssal együtt voltam munkaszolgálatos, de ő is meghalt. Egy másik fiú, akivel együtt voltam, még él. Ausztráliában nagyon nagy karriert csinált. Szabó volt a Sanyi, és szabászatból élt. Eleinte nagyon szegényen élt, de aztán meggazdagodott. Pedig nem volt neki többje két eleminél, de olyan befektetést csinált, amivel meggazdagodott. Befektetett, vett lakásokat, és azokat kiadta. Elmesélte nekem, amikor itthon járt. Egyszer kaptam tőle egy telefont, hogy keressem fel a szállodában a [Margit-]szigeten, mert hozott nekem valamit. Adott nekem 50 vagy 100 dollárt. Nagyon ügyes ember volt. Szabóként is rendkívül ügyes volt. Amellett olyan erős ember volt fizikailag, hogy a munkaszolgálatban a birkózásban az összes magyar katonát földhöz vágta volna. A szakasznál összesen csak két szabó maradt meg. Én meg ő. Volt ott egy kerékgyártó műhely, ahol kocsikerekeket csináltak. Egy kézzel kellett fölemelni, és 400 magyar katona közül egy se tudta fölemelni, csak ő. Egyszer két gyilkos csendőr, amint a zsidó templomból kiléptünk, elvitte őt. Amikor elengedték, a képéről nem ismertük meg. Annyira összeverték, hogy csak a hangjáról ismertük fel. És csak annyit mondott, hogy örüljetek, hogy nem ti voltatok, mert ti ezt nem bírtátok volna ki. És igaza is volt, tényleg nem bírtuk volna ki.

Amikor 1989-ben a kommunizmus megbukott, az igazán már nem érintett bennünket. Már 1980-ban nyugdíjba mentem, bár még utána is dolgoztam. Ha nem bukott volna meg a szocializmus, akkor most előbbre tartanánk. És merem állítani, hogy a magyar munkások jó melósok. Soha az életben nem volt olyan jó világ, mint akkor. Fillérekért lehetett nyaralni. A feleségem gyors- és gépíróként dolgozott a pénzügyminisztériumban. Ez nem olyan nagy rang, de mégis jó munka és elegendő pénz származott belőle. A franciaországi rokonokkal elmentünk nyaralni. A négy rokonnal, négy személy meg mi filléreket fizettünk. Még előkelő helyre is számtalanszor beülhettünk. Szóval jó volt a melósnak. 1956 [lásd: 1956-os forradalom] után pedig bennünket, a maszekokat is békén hagytak. 1956 után már nem kellett félni, ha az ember maszek volt vagy magán. 1956 után megváltozott a helyzet. Egész jó világ volt. Ezek most mindent összehazudnak, ami akkor nem volt igaz.

A Nagy Fuvaros utcába járok imádkozni. Ha nem megyek, már ideszólnak telefonon, hogy hol vagyok. Sajnos elsősorban idősebbek járnak oda. Néhány fiatal is akad persze. Akkoriban a Raj Tamás volt ott a rabbi, egy dinamikus, de nem bigott ember. Ő kezdett el igazából a gyerekekkel és a fiatalokkal a körzetben foglalkozni. A hitközségnek fizetek adót, tíz-tizenötezer forintot, de a szolgáltatásaira nem szorulok rá. Amit adok, azt a templomnak adom. Annak idején a faluban még mindenki járt a templomba. Rendkívüli eset volt, ha valaki nem ment. Ez a háborút követően meglazult egy kicsit. Ehhez a nyomorúság is hozzájárult. A kommunizmusban pedig nem számított dicsőségnek, ha valaki zsidó volt. Izraeliekkel pedig kifejezetten veszélyesnek bizonyult levelezni. Csak közvetve lehetett levelet küldeni, így zsidóztak a kommunisták. Most legalább szabad szólni.

Ma én majdnem mindennap bemegyek a templomba, de ez csak azóta van így, amióta a bátyám öt évvel ezelőtt meghalt. A kádist elmondtam érte egy egész éven át. Vannak itt a templomban kárpátaljai zsidók. Tudom némelyikről, hogy vallásos zsidó, és ma is templomjáró zsidó, sőt előimádkozik. De ha kijön a templomból, fölszáll a villamosra, és úgy megy haza [Mármint szombaton. – A szerk. Lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Ez a helyzet. Most gyújtok már gyertyát, azaz a feleségem, Gabi gyújt.

A kárpótlás engem rettenesen felizgatott. Mindig is mondtam a feleségemnek, hogy hagyjatok, én nem akarok, nem akarnék hasznot se belőle. Éppen most is kaptam fél milliót a szülők után. Én abból vegyek magamnak még egy morzsát is?! Szó sem lehet róla! Annyira földúl engem. És most hogy megöregedtem, még sokkal jobban. Inkább odaadtam a gyerekeknek. 

Életrajz

Somogyi Imréné 1921 óta él Paulay Ede utcai lakásában. A lakásba belépő számára már az első pillanatban feltűnik, hogy ebben a lakásban megállt az idő. A falak, a bútorok, a tárgyak és Vilma néni 104 éve, egy letűnt kor szépségét és emlékét idézi. Vilma néni eleganciája, kedvessége, kiváló memóriája még most is lenyűgöző.

Az apai nagyapám tanító volt Székesfehérváron, de a család eredetileg veszprémi volt. A nagypapát Krausz Márkusnak hívták. Ha jól emlékszem elemi iskolában tanított Fehérváron [Székes]. Egy tanítónak már a múlt században sem volt nagy a fizetése, ezért nagyapám mellékfoglalkozásként, törvényszéki hites német tolmács is volt. Így már elég szép fizetést kapott, úgyhogy ebből a kiegészítő fizetésből, már el tudta a gyerekekeit tartani. Tíz gyereke volt, öt fiú és öt lány. Nem nagyon tanultak a gyerekek- a lányok közül, csak a legfiatalabb érettségizett le.

Az apai nagymama Krausz Márkusné volt, de a lánykori nevére már nem emlékszem. Ő háztartásbeli volt, otthon volt ezzel a sok gyerekkel. A Krausz család, ahogy már meséltem Székesfehérváron élt.  A nagyszülők, még az első világháború előtt meghaltak. Idősen haltak meg, 70-80 év körül lehettek. Székesfehérváron vannak eltemetve zsidó temetőben. Én egyszer találkoztam velük, náluk Fehérváron [Székesfehérvár]. Nem nyaralni voltam, hanem apámmal egyszer mentem pár napra látogatóba hozzájuk. Egy csukott kocsival, ún. batárral [(franc.: bátard), osztrák franciasággal még hozzánk is átjött, a hintót jelenti.] vagy más néven hintóval mentünk a székesfehérvári állomásról be a városba, hozzájuk. Két ülése volt a hintónak, és teljesen be volt fedve.

A nagyszüleim egy földszintes kertes házban laktak. Elég nagy ház volt négy szobával, talán fürdőszoba is volt. Ennyi volt az összes kapcsolatom velük. Amikor én születtem [1904] már ők öregek voltak. A nagyszülők neológok voltak, kóser háztartást vezettek. Rendes zsidó életet éltek. Gyertyát gyújtottak péntek este, és az ünnepeket is megtartották.

Apámék tízen voltak testvérek. Akire én emlékszem, az a Rózsi néni, aki Tatabányán lakott. Ő volt a legfiatalabb, ő érettségizett egyedül a lányok közül. Négy gyereke volt, három fiú és egy lány. A lányt Macának hívták. Ő még a háború előtt kiment Londonba. A fiúkat Bélának, Pistának, és Gyurinak hívták. Béla és Pista a háború alatt eltűntek. Gyuri Pesten volt adminisztrátor, ő túlélte a háborút.  Róluk ennyit tudok.

Apám testvére volt egy Katica néni is, aki Pécs mellett lakott. Oda ment férjhez. Tancer Mór volt a férje, aki a pécsi vasútnál dolgozott. Nekik nem volt gyerekük. Őket Pécsről deportálták, nem tudjuk hogy hova. Soha nem tértek haza.

Volt egy Laura néni is, a testvérek közül. Laura fiatalon megvakult, mert 18 éves korában elment színházba és ott huzatot kapott a szeme, ami később csúnyán begyulladt. Elment szemorvoshoz, aki jeges borogatást rendelt a szemére és ettől még rosszabb lett a dolog, végül teljesen megvakult. Emlékszem, járt egy vakoknak felállított intézetbe Budapesten, ahol megtanították pár dologra. Azt viszont már nem tudom, hogy hol volt helyileg ez az intézet.  Amikor Rózsi néni férjhez ment, akkor náluk lakott, ő vette magához. Emlékszem, egyszer ott voltam Tatabányán, és Laura öltöztette a Rózsi néni gyerekeit. Úgy vakon is megtalált mindent, és nagyon ügyesen tudott közlekedni a lakásban. Őket mind deportálták.

Hermin néni is apám testvére volt. Nem volt férjnél. Őt is deportálták. Valahol a Dunántúlon élt. Róla többet nem tudok.

Aztán volt három kereskedő fiú, Adolf, Miksa, és Ármin. Nem volt boltjuk, de nem tudom, hogy mivel kereskedtek. Adolfról és Miksáról semmit nem tudok.

Ármin, ő volt a legfiatalabb a testvérek közül. Francia-német szakos tanár volt Székesfehérváron. Ármin ragaszkodott hozzá, hogy a testvéreinek a gyerekei tanuljanak és igyekezett gondoskodni róluk ott Fehérváron. Ő még a háború előtt meghalt, így őt már nem érintette a holokauszt. Árminnak nem volt gyereke.

A tíz gyerek közül kettőnek még a nevét sem tudom, semmit nem tudok róluk.

Apám Krausz Oszkár, volt a legidősebb a testvérek közül. Ő 1866-ban született Adásztevelen. [Község Veszprém megyében, a Pápai kistérségben.- A szerk.] 53 éves volt, amikor meghalt 1919-ben. Édesapám Algyógyon (a történetet lásd lejjebb. A szerk. ) halt meg. Tüdőgyulladást kapott. Ott is van eltemetve.

Az anyai nagymamám, az egy nagycsaládból, a báró Hatvany családból származott. Deutsch Jozefin volt a neve. A család először Deutsch volt, később Hatvany Deutsch lett, még később pedig csak a Hatvany nevet használták hivatalosan. A Deutschot elhagyták, amikor megkapták a bárói rangot. Akkor már csak a báró Hatvany nevet használták. A nagymama 1913 körül halt meg. A Fejér megyei Válban. [Fejér megye északkeleti részén, a Váli-völgy közepén található település. Budapest 45 km, Bicske 18 km, Baracska 9,5 km, Alcsútdoboz 8,5 km távolságra található. A szerk. ] van eltemetve.

Deutsch Ignác, aki a hatvani cukorgyárat alapította, nagyanyám nagybátyja volt. A hatvani kastély, az övé volt. [1889-ben létesült a Hatvani Cukorgyár, amely korában termelés mennyiségében Európa egyik vezető gyára volt. A szerk.] Jól prosperált a cukorgyár, és akkor kapta a család tulajdonképpen a Hatvany előnevet. Így lett Hatvany Deutsch. Ignác [A kiegyezést követő évtizedekben a város gazdasági életében a legjelentősebb szerepet a Hatvany család játszotta. 1867-ben vásárolta meg Deutsch Ignác az egykori Grassalkovich uradalmat a kastéllyal együtt. A több mint 3000 holdas birtokon a legkorszerűbb módszerekkel gazdálkodtak. A fia Deutsch Bernát kezdeményezésére 1889-ben létesítették Európa legnagyobb cukorgyárát, majd a gőzmalmot. A Deutsch család tagjai a gazdasági élet fejlesztésében kifejtett érdemeik elismeréséül nemesi, majd bárói címet kaptak, és felvették először a Hatvany-Deutsch kettős nevet, később pedig a Hatvany nevet.A szerk.]

A család több írót nevelt ki, ezek közül Hatvany Lili [Hatvany Lili (Hatvan, 1890. jún. 8. – New York, 1968. okt. 7.): író. A Színházi Élet kritikusaként működött a húszas években. Regényeket, színdarabokat publikált, amelyekben a nagypolgárság életét, jellegzetes alakjait ábrázolta. Színművei német és olasz nyelven is megjelentek. A harmincas évek végén Amerikába emigrált. New York-ban telepedett le; sem írói, sem politikai tevékenységét nem folytatott. A szerk.] és Hatvany Lajos írók voltak a leghíresebbek. Lili anyámnak unokatestvére volt. Két férje volt. Ezek közül a másodikra emlékszem, ő báró Madarassy Beck ? nevezetű volt. Egy fia és egy lánya volt. Hatvany Lili lánya Amerikába ment férjhez egy ügyvédhez. Az édesanyja is utána ment, még a háború előtt.

Hatvany Lajos is író volt, aki Deutsch Sándor fia volt. [Hatvany Lajos, hatvani báró Gazdag gyártulajdonos családban nőtt fel, ahol szerették és támogatták a magyar kultúrát.] 1908-ban Ignotusszal és Fenyő Miksával megalapították a Nyugat című folyóiratot, mely a 20. század első harmadában a legnagyobb hatású irodalmi lap volt. 1911-ben Osvát Ernővel való személyes összetűzése miatt megvált a Nyugattól, és több évre Berlinbe költözött. A szerk.]A családban azt beszélték, többször találkozott Thomas Mannal, aki egy időben járt Budapestre. Barátság alakult ki közöttük. Thomas Mann nem volt zsidó, mégis Hitler elől Amerikába menekült. Részleteket azonban nem tudok.

Egyszer, amikor mentünk Lilafüredre akkor láttam a kastélyt, de ez már a háború után volt. A nagymamám járt a kastélyban, azt tudom. Nem tudom, hogy megmaradt-e zsidónak a család ezen ága, vagy kikeresztelkedtek-e.

Az anyai nagyapám Troppau-i osztrák származású volt. Lichtwitz Ferdinándnak hívták. Az ő édesapjának, tehát az én dédapámnak volt Troppauban likőr és posztógyára. Dédapának volt három gyereke, két lány és egy fiú. Meghalt korán a felesége, és ő elvette a gyerekek nevelőnőjét. A nevelőnőtől lettek újjabb gyerekek is. De ezekkel a nem saját gyerekekkel nagyon rosszul bánt a nevelőnő. Ezért a nagyapám, amikor elvégezte a középiskolát, megszökött Budapestre. Budapestre nyelvtudás nélkül érkezett, nem sok pénze volt, otthonról nem nagyon tudott pénzt hozni, mit tudott mást csinálni, elszegődött szabóinasnak. Abban az időben az inasok ott laktak a munkaadónál, és kosztot is kaptak. Így tudta megoldani az életét. Ott kitanulta a szabászatot, és elment dolgozni. Azt nem tudom, hogy nagyanyámmal hol ismerkedtek meg, mert a nagyanyám érdi volt. Érden laktak, amikor összeházasodtak.

A nagyapám Érden lett később szabó. Nem sokkal ezután átjöttek a Fejér megyei Vál községbe. Ott is szabó volt, ebből tartotta el a családját. Otthon dolgozott, ott volt kialakítva a varróműhelye. Nem tudom, hogy kiknek varrt, milyen vendégkörnek. A nagyapám korábban meghalt. 1910 körül halt meg. Nagyanyám még utána sokáig élt, mert emlékszem apámat áthelyezték Szilágycsehbe, és akkor a nagymamám még oda eljött látogatóba. Érden vannak eltemetve mindketten zsidótemetőben.

Deutsch Lajos nagyanyám Deutsch Jozefin testvére volt. Lajos bácsi nagyon jóképű férfi volt. Volt neki egy bérháza Budapesten a Szépvölgyi úton. Ő maga is ott lakott, a bérház többi lakást pedig bérbe adta. A felesége egy nagyon szép asszony volt a Zseni néni. Tuszkay Zseni volt a teljes neve. Zseni néni, egy nagyon gazdag „finom” családból származott. A bátyja Karlsbadban volt fürdőorvos.

De még ez előtt Lajosnak, Szolgaegyházán. [Szabadegyháza (régi nevén Szolgaegyháza) község Fejér megyében, az Adonyi kistérségben. A  szerk.] volt egy kis birtoka meg egy háza is. Bérelt hozzá földet is, és két fiával ott gazdálkodott. Zseni néninek viszont nem volt kedve ehhez a vidéki élethez, és inkább Székesfehérváron lakott a lányánál a Bözsinél. A lánya egy irodában dolgozott, ahol összeismerkedett egy fiatalemberrel, akivel nagy szerelembe esett. Akkor még 24 év volt a nagykorúság, és nem tudtak összeházasodni, mert az apja (Lajos bácsi) nem adta a szülői beleegyezést az esküvőhöz. A fiú keresztény volt, így ebből volt némi konfliktus. Bözsi mégis hozzáment, a fiúhoz, Medgyesi volt a neve.  Ebből a házasságból született egy fiú a Feri, aki orvos lett. Később Bözsiék elváltak, és másodszor férjhez ment egy Erdélyből (Székelyföld) származó férfihez. Ez a férfi olyan rendes volt, hogy amikor a Bözsi terhes lett tőle, megváltoztatta a nevét Medgyesire, hogy ha megszületik a gyerek, ne legyen a két testvérnek különböző neve.

Lajos bácsi 1944-ben már Pesten volt, mert ki kellett költöznie a Szépvölgyi útról a csillagos házba a Hegedűs Gyula utcába (akkor az Csáky utca volt). Zseni néni is ment vele. Ott vészelték el a háborút. Zseni néni közben meghalt de részleteket nem tudok, és Lajos bácsi pedig elvette a házvezetőnőjét. Sokáig élt, 90 éven felül volt, amikor meghalt. Lajos bácsinak volt még két fia is, Vili és Andor. Andornak volt Budapesten a Haris közben egy boltja. Férfi és női blúzokat, ingeket fehérneműt készítettek és ott is árulták. Volt ott egy műhely, meg bedolgozó varrónők. Kicsi volt maga a műhely és az üzlethelység. Volt egy leválasztott belső raktár része, ami függönnyel volt leválasztva. „Lord” volt a bolt neve. Az Andor vezette az üzletet. Volt ott egy alkalmazott, a tatabányai nagynénimnek a fia, a Pista. Amikor megnősült az Andor, akkor a felesége a Juci is ott dolgozott. Nagy polcos szekrényekre emlékszem. Én többször voltam ott. Én is rendeltem ott frottírköpenyt, pizsamát, ingeket. Férjem mindig hálóingben aludt. Nyáron mindig a hőségben is pizsamában járt otthon. Aztán én „ekomendáltam”a boltot, ajándék üzlet lett belőle. Közel van a Váci utcához. Mi nagyon jóban voltunk a Lajos bácsival. Minden vasárnap jártunk őt látogatni, hosszú évekig.

A család anyai ága neológ volt, és teljesen kóserek voltak. Az anyai nagyszüleimnek öt gyereke született. Három lány és két fiú. Gyula, Miksa, Róza, Teréz, Antónia.

Gyulának három fia és egy lánya volt. Őt nem deportálták. Gyula bácsi vidéken élt. Kereskedő volt, de nem tudom, hogy mivel kereskedett. Feleségét Rózának hívták. Egy lánya volt Piroska, és három fia, Ernő, Imre és Sanyi. Gyula meghalt még a háború előtt. A borzalmakat megúszta.

Miksának egy gyereke volt a Feri, akit két évesen hagyott árván. Feri Kanadába került, semmi mást nem tudok róla. Miksa 1914-ben a háborúban, az első harcoknál hősi halált halt valamelyik fronton. Lőwy Gizella volt a felesége. Gizus néni följött Pestre az 1920-as években, és a Kálvin téren a templom mellett volt egy kelmefestő- ruha tisztító boltja. Őt nem deportálták. Még a borzalmak előtt ő is meghalt.

Aztán volt a Róza néni. Neki volt három fia, Jenő, Lajos, Vili és két lánya. Neuhorn nevezetű volt a férje, de Nádasra magyarosították a nevüket. Róza néni és a férje, még a háború kitörése előtt meghaltak. A bicskei temetőben vannak eltemetve. A férj közjegyző volt Válban. Amikor a bíróságot megszüntették, és bevitték Bicskére, akkor oda költöztek. A legidősebb fia a bírósághoz került, onnan elhelyezték Fiuméba. Ott lett a fiumei börtön vezetője.  Ő volt a Nádas Jenő.

Nádas Lajos Bicskén lakott, és neki üzlete volt. Megnősült, és volt egy kislánya és volt egy fia is. Lajost deportálták az egész családjával. Nem jöttek vissza, soha többet. Nem tudjuk, hogy hova deportálták őket. A Lajos feleségének a testvére katolikushoz ment férjhez. Mielőtt őket deportálták volna, akkor ők elásták a pincébe az ékszert, és állítólag ezek a keresztény rokonok kiásták, és amikor vége lett a háborúnak, a Vili a legfiatalabb testvér jelentkezett náluk, de nem adtak neki semmit.

A Vili Pestre került, de őt nem deportálták. A Vilinek üzlete volt, a Szent István krt.-on (ott ahol most a Rotschild van). Élelmiszer és fűszerkereskedése volt.

Aztán volt anyám Teréz, és Antónia (Tincsi néni). A Tincsi néni Érden lakott, és őket is deportálták. A fiát, a menyét, férjét, unokáit, mind elvitték. Senki nem jött vissza.

Az első világháború előtt a Monarchiában, nyugodt jó élet volt. Akkor még nem sejtettük, hogy mi vár a világra, és ránk, zsidókra. Éltük az életünket, egy sok munkával teli, de egy viszonylagos jólétben. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a Monarchia területén belül hol az északi, hol az erdélyi részeken éltünk. Akkoriban mások is többet költöztek, nagyon „mobilisak” voltak az emberek.

Az én édesapám Krausz Oszkár, Adásztevelben [község Veszprém megyében, a Pápai kistérségben- A szerk.] született Veszprém megyében 1866-ban. Apám tanult, leérettségizett Székesfehérváron, és járt két évet az egyetemre. Budapestre, az építészmérnöki karra járt. Aztán beteg lett, és nem tudott tovább tanulni. Azért betegedett meg, mert tízen voltak testvérek, és nem volt elég pénzük a gyógykezelésre. A tüdeje volt beteg. Akkor elvégzett egy szaktanfolyamot és elment a bírósághoz dolgozni, végül bírósági telekkönyvvezető lett. Apám nagyon rendes ember volt, jó családapa és jó férj. Az akkori divatnak megfelelően, öltönyben és kalapban járt. Péntek este mindig kiddust csinált a gyertyagyújtásnál. Hanukakor meggyújtotta mindig a hanuka gyertyát is, amit mi az ablakban tartottunk. Pajesza nem volt. A bírósághoz nem járhatott be pajesszal. Apám 53 évesen Algyógyon halt meg váratlanul 1919-ben. Ott is van eltemetve, de a temető ma már nincs meg. Apám nem volt katona.

Anyámat, Lichtwitz Teréznek hívták. Ő 1868-ban született Érden. [Érd  megyei jogú város a budapesti agglomerációban, Pest megyében. Érd 1978 óta város, 2006 óta megyei jogú város. A szerk.]. Budapesten halt meg, pontosan nem tudom, de a háború után, 1950-körül. Nem tudom apámmal, mikor házasodtak össze, de ők Válban kezdték az együttélésüket. A nagyszüleim Érdről odaköltöztek Válba, és aztán apámék is ott éltek egy ideig. A szüleim 1890-ben kötöttek házasságot. Apám Válban dolgozott a bíróságon. Közben apámat áthelyezték Szilágycsehbe. [Szilágycseh (románul Cehu Silvaniei) város Romániában Szilágy megyében, Zilahtól 31 km-re észak-északkeletre. Mutos, Oláhhorvát, Szilágynádasd és Völcsök tartozik hozzá. A szerk. ] Ez 1910-ben volt, de akkorra már megszülettek a gyerekek is. Elsőnek született a bátyám Jenő, aki 13 évvel volt idősebb nálam, tehát 1891-ben született. 1896-ban született az Irma, majd a Sári 1897-ben. Én születtem [Krausz Vilma] legutoljára, 1904-ben. A zsidó nevem Malka bat Rifke. Mindenki közülünk Válon született.

Apámat Szilágycsehből áthelyeztek Algyógyra. [Város Romániában (Geoargiu), Erdélyben, Hunyad megyében. A szerk.] Ez Dévához van közel. Itt egy meleg szénsavas fürdő van a faluban, fönt a hegyen. 1914-ben helyeztek minket Algyógyra, és hat évig éltünk ott. 1918-ban Romániának ítélték Erdélynek ezt a részét, és ekkor apámtól és a vezető járásbírótól kértek a románok esküt. Ők viszont nem akartak esküt tenni, és apám nagyon jóban volt a járásbíróékkal, és ők nagyon jól tudták, hogy anyám viszonylag gyakran szokott jönni Budapestre, és mondták, hogy jöjjön föl Pestre az igazságügy miniszterhez és kérje ki a véleményét, hogy tegyenek-e esküt. És anyám, meg a fiatalabb nővérem följöttek Pestre, elmentek az Igazságügy minisztériumba a Markó utcába, és az igazságügy miniszter nagyon kedvesen fogadta őket, és azt mondta, hogy ne tegyenek esküt, mindenki jöjjön Budapestre és itt majd elhelyeznek mindenkit. Akkor, nem tettek esküt és akkor nem is maradhattak ott, el kellett jönniük. Közben apám hirtelen meghalt, és csak hárman anyám, Sári testvérem és jómagam jöttünk fel végleg Budapestre 1921-ben. Ám de nem lehetett csak vagonban jönni. Nagyszebenben voltak a minisztériumok akkor, és akkor a két nővérem (mert mi négyen voltunk) elment oda, az egyik dévai ügyvédhez a Vlad Aurélhoz, apám jól ismerte, mert járt ki a bírósághoz, hogy legyen segítségünkre, hogy tudjunk vagont kapni. Ő el is intézte, és így kaptunk két vagont, hogy majd vagonba jövünk. Közben azonban lezárták a határt. Akkor az idősebb nővéremnek akkor már udvarolt a férje, és akkor ő azt mondta, hogy legyen meg az esküvő, mert később nem tudja hogy mikor tudnak találkozni. Amikor jöttünk Pestre nem jöhettünk, csak két napig Szalyolban voltunk a vagonban. Anyámnak föl kellett jönnie, hozni igazolást, hogy van itt lakás, ahova beköltözhetünk. Tele volt a pályaudvar vagonokkal, így nem engedtek be minket, csak két nap múlva. Anyám akkor följött, és apám öccse, aki itt lakott, adott egy helyhatósági bizonyítványt, hogy náluk van hely a lakásban. Átadtak nekünk egy szobát.

Legidősebb bátyám Krausz Jenő az első világháborúban rendes katonaságát töltötte. Amikor leszerelt, akkor a vasúthoz került Budapestre. Ezt nem nagyon szerette, és elkerült a filmszakmához először a Projektograph filmkölcsönzőhöz, ott lett kölcsönosztály vezető. Volt neki egy bajtársa a háborúban, és milyen kicsi a világ, ahogy egyszer beszélgettek kiderült, hogy az én anyám és az ő anyja fiatal korukban barátnők voltak. Amikor a bátyám leszerelt, és itt Pesten a nagynénéméknél lakott a Pannónia 21-ben, ők meg laktak a Csanády utca 7-ben, a két család megint barátkozni kezdett.

Jenőnek egy Palotai Vilma nevű zsidó nő lett a felesége. A Gozsdu udvarban laktak, a Dob utcai oldalon. Volt az apjának a Károly Krt.-on egy férfi konfekció üzlete, amit még az apa a szüleitől örökölt meg. Jenőéknek egy gyerekük született Hédi. A Jenő később az Universál filmgyárnak lett a budapesti igazgatója, nagyon szép állása volt. A háború alatt már nem volt fiatal, állása sem volt már, és bement egy szeretetotthonba vidéken, és ott is halt meg.  Kettőben is volt, de nem tudom már hogy hol. A háború után halt meg. A felesége él még, ők még fiatalon elváltak. A feleségét nem deportálták. Egy darabig a kislány is járt ide, anyám nagyon szerette. Egyszer aztán azt mondta a kislány, hogy ő nem akar hazamenni. Mi mondtuk neki, hogy azt nem lehet, és hazavittük. A következő héten, amikor mentem érte, már nem engedte az anyja, többet nem jött hozzánk. A bátyám még az első világháborúban volt katona.

Krausz Irma Romániában lakott Algyógyon. Ő ott ment férjhez. A férjének üzlete volt és rengeteg földjük is volt. Mahler Benőnek hívták a férjet. Nekik egy fiuk és egy lányuk született. Rózsi és István (Pityu). Pityu Temesváron tanult. Őket ugye nem deportálták, csak beköltöztették, mint zsidókat a megyeszékhelyre Dévára. Az apósának a bátyja Déván lakott, a polgármesteri hivatalban volt főtanácsos, és épített magának egy gyönyörű villát. A személyzeti szobák közül kialakítottak egy lakást és oda mentek lakni. A személyzeti szoba lett a konyha, és az egyik gyerekszoba és még egy szoba lett a lakótér. A villába be volt vezetve a vezetékes víz, és volt fürdőszoba is. A fürdőszobában bojler volt, fával fűtötték fel, nem volt akkor villanyvezeték. A konyhában volt egy falikút. A konyhában volt egy mosdó, de csak hidegvíz folyt belőle. Amikor mi utaztunk oda látogatóba, be kellett menni Dévára, a „sicurantahoz” bemutatni az útlevelet.

István (Pityu), és a lány Rózsi (Csibi), mind a ketten kimentek Izraelbe 1960-as években. Irma a nővérem is később kiment Izraelbe. Ott haltak meg mind. Irma asztmás volt, és egyszer, amikor itt járt Pesten, én elvittem egy orvoshoz. A Jókai térnél lakott, és az adott neki gyógyszert, de azt mondta, hogy nem fog használni, mert az orvos kolozsvári volt, és tudta, hogy nem fog jót tenni az erdélyi levegő. Javasolta, hogy ki kellene menni Palesztínába. A Csibiék akkor már kint voltak. A szülők később mentek. A sógorom nem akart kimenni, de amikor látta hogy jót tesz neki a kinti levegő, belátta, hogy jobb kimenni. Először ment Csibi 1961-ben, utána Pityu később ment ki 1963 körül, és végül a szülők. Ber-Sheván laktak. A Pityu is már meghalt, de a felesége a Rózsi, minden pénteken fölhív engem most is. Csibi is meghalt és a férje is, a Laci.

Sári velünk jött Budapestre. Ő elment egy biztosító irodába dolgozni. A „La Fonciere Biztosítónál” dolgozott, könyvelt. Sári férjhez ment, egy gépészmérnökhöz. Tímár Pálnak hívták. Ez egy magyarosított név volt, de nem tudom, hogy miből magyarosított. Én már csak Tímárnak ismertem. Palit először nem vették föl az egyetemre, és akkor végül is Münchenben végezte el. A férj szülei, a Rumbach Sebestyén utcában laktak. A Kossuth Lajos utcában, a volt Úttörő Áruház helyén volt egy női divatszalon. Nagyon híres áruház volt, és ott volt a Sári anyósa „directrice” vagyis igazgatónő. A férje, mivel Münchenben végzett, nem volt otthon érvényes a diplomája. Ahhoz, hogy elfogadtassa, kellett volna egy évig itt Budapesten is járnia az egyetemre, de valahogy nem fűlt rá a foga. Erre inkább németből fordított, és aztán ő is a filmszakmában helyezkedett el. Filmfeliratokat fordított. Sáriék az Akácfa utca 6-ban laktak. Két szobás lakásban. A Dohány utcában volt az esküvőjük. Az Akácfa utcai lakás akkor még egy újépítésű lakás volt, és nem volt teljesen kész, így egy ideig még albérletben laktak a Nagymező utcában. Később Sáriék elváltak. Az anyósa még egy ideig próbálta meggyőzni Sárit, hogy menjen vissza a férjéhez, de valamiért megharagudott rá nagyon, és soha nem akart a Palival együtt élni. Amíg együtt voltak, addig itt étkeztek nálunk. Reggelit azt megcsinálta otthon, de ebédelni már nálunk ettek. Sáriéknak, nem volt gyerekük.

Én Válban születtem Fejér megyében, 1904. október 23.-án. A ház ahol laktunk a következőképp nézett ki. Volt egy szoba, ami az utcai frontra nézett két ablakkal, onnét nyílott egy rész, aminek az első része ilyen előszobaszerűség volt, függönnyel volt leválasztva. Ott volt a konyha, onnét nyílott a nagyszoba, az volt anyámék hálószobája. Abból nyílott egy kisszoba, hátrafele. Ez volt a gyerekszoba. Onnét nyílott a nyári konyha. Annak volt egy része leválasztva, egy kis fallal. Ott volt egy nagy üstház, és abba melegített mindig anyám vizet a fürdéshez. Amikor mosás volt, a ruhát, amit kellett kifőzni, ott intézték. Tulajdonképpen mosókonyha is volt egyben. Általában itt is tisztálkodtunk, nem a konyhában. Nem volt tornácos a ház. Volt egy szép udvarunk és nagy kertünk gyümölcsfákkal. Cselédet is tartunk természetesen. A háztartási alkalmazott nem váli volt, de valahonnan a környékbeli falvakból jött, de nem tudom már, hogy melyikből. Volt még egy nagy spejzünk is, az a kertre nyílott, nagy ablaka volt emlékszem. Az udvaron volt egy filagória, ami deszkából volt, lyukacsos volt. Az udvaron volt egy különálló épület, ahol a fát tartottuk, és ott volt kialakítva a cselédnek egy lakótér. A cseléd takarított, krumplit és zöldséget pucolt, mosogatott. Szombaton nem volt főzés, akkor ő rakott tüzet, meg máskor is. Mindennap kellett. Mivel mi kóserek voltunk, anyám megtanította cselédlányt a fontos szabályokra. Ettől nem volt szabad eltérnie. Betartotta, rendes volt a lány nagyon. Volt külön mosónőnk is, egy falubeli asszony. Nem jártak népviseletben Válban, nem emlékszem ilyesmire. Én még a mai napig kóser vagyok.

19101-ben áthelyezték szegény apámat Szilágycsehbe [Szilágycseh (románul Cehu Silvaniei) város a mai Romániában Szilágy megyében]. 6 éves lehettem akkor. Apám először előrement, hogy megnézze a falut, meg hogy lakást keressen. De csak úgy tudtunk lakást szerezni, hogy anyám mindent eladott, kivéve a hálószobabútort, azt egyedül megtartotta. Arra szükség volt. Apám a jegyzőnél lakott, amíg mi nem költöztünk oda. Azoknak volt egy szép házuk, és ott egy szobát apámnak kiadtak. Ahogy beléptünk a házba, volt ott egy üvegveranda és ott volt rögtön egy szoba, itt lakott apám. A veranda végén kezdődött a jegyző, különálló lakása.  Apám ott három hónapig lakott. Közben a főutcán épült egy ház és akkor azt apám rögtön kibérelte és odaköltöztünk. Volt ott egy műbútorasztalos, ott rendelt anyám egy ebédlő bútort az utcai szobába, mert két utcai szoba volt és egy udvari. Az egyik az egy egyablakos kisebb utcai szoba volt a mi szobánk, hármunk szobája, onnét nyílott az ebédlő, ez volt a másik utcai szoba, és az udvari volt a háló, jó nagy volt az is. Ott volt egy tapétaajtó, és ott lehetett kimenni a konyhába. De volt egy nagy veranda is, nyáron ott ebédeltünk. A verandán volt egy asztal, székekkel. A verandáról kilehetett menni az udvarra. Onnan egy téglajárda vezetett a kapuig. A kert magasan volt, lépcsőn kellett fölmenni a kertbe. Ott is volt nagy kert, egy nagy almafára emlékszem, meg egy cseresznyefára. A járdáról lehetett a konyhába menni. A konyhából nyílott a spejz, és volt egy nagy ablaka, úgyhogy át lehetett nézni a szomszéd a házra. Itt is volt cseléd. Ő a konyhában lakott, de itt is volt külön mosónő is. A cselédek Szilágycsehen is magyarok voltak.

Szilágycseh egy nagyon ortodox-vallásos hely volt. Volt templom, rabbi, jesiva, sakter, és mikve is. Én Szilágycsehben kezdtem iskolába járni állami elemi iskolába. Óvodába nem jártam. Egy idős asszony tanított hébert, és oda jártam hozzá hébert tanulni és imádkozni is tanított. A fiú testvérem 13 évvel idősebb volt nálam 1891-ben született. 1914- ben katona volt 1918-ig. Szilágycsehbe csak három testvér került. Én négy évig jártam elemi iskolába. Állami iskola volt.

Volt ott egy nagy piactér, és ott volt egy artézi kút, onnan hoztuk a vizet. Az ortodox zsinagógába jártunk imádkozni, mert csak az volt. Anyám szombatonként ment, apám meg pénteken, mert szombaton dolgozott, akkor nem volt szabad szombat. Az ünnepekre mindig kivett apám szabadságot. Itt 4 évig éltünk.

1914-ben áthelyezték apámat Algyógyra [Algyógy (románul Geoagiu, németül Gergesdorf, római neve: Germisara, később Thermae Dodonae): város a mai Romániában Hunyad megyében.], ott nem volt polgári iskola. Két évig jártam Szilágycsehre, utána két évig Algyógyra elemibe. Ott fejeztem be az elemi iskolát. Az rendes állami magyar elemi iskola volt. A szomszéd kisváros az 12 km.-re volt Algyógytól, Szászváros [Szászváros (románul Orăştie, németül Broos, latinul Saxopolis): város Romániában Hunyad megyében.] volt a neve. Algyógyon lakott egy Kun Kocsárd nevű gróf, akinek egy nagy birtoka volt kastéllyal Szászvárosban. A kastélyban volt egy nagy bálterem, és sok gazdasági épület. Ezt az államra hagyta, és ott csináltak egy gazdaiskolát úgy hívták, hogy EMKE. Ebben az iskolában gazdatiszteket képeztek ki. Itt volt az ún. Kun kollégium. Ezt is a gróf alapította. Én oda jártam, de csak mint magántanuló, mert lányokat oda nem vettek föl. Nem voltak vegyes osztályok. Az órákra bejárhattunk, ha volt éppen lehetőség Algyógyról eljutni Szászvárosba. Vizsgázni lehetett. Ez egy gimnázium volt. Volt bentlakásos része is. De én nem laktam ott. Hárman voltunk az én osztályomban lányok. Rendszertelenül jártam be, éppen amikor valaki kocsival (lovas) ment be, akkor mentem vele. Akkor még nem volt autóbusz járat. Ez azt jelenti tulajdonképpen, hogy a 4 elemi elvégzése után, nem rendszeresen jártam iskolába.

Az igazgatónak egy villaszerű lakása volt. Volt ott mintagazdaság is, ahol tehenek, disznók, bárányok voltak. Egy nagy üvegház is volt felépítve. Az igazgató lányaival a Margóval és a Lilivel nagyon jóban voltunk. A nagyobbik leány akkor tanult lovagolni, nagy szenzáció volt az akkor, hogy a Margó „pricseszben” és rendesen, nem oldalt ülve ülte meg a lovat.

1916-ban ott Algyógyon, amikor kitört Törökországban kitört a török háború, a jobb módú török családok Törökországból nem akarták, hogy a fiaikat elvigyék katonának, odaküldték őket a mezőgazdasági iskolába. Hat ilyen török fiú lakott akkor ott. Gazdászoknak képeztek ki. Nagyon hamar megtanultak magyarul. Ott laktak a kollégiumban.

Ők vezették be az ún. cukorka ünnepet, amit az Emke udvarán tartottak meg. A Ramadani böjt végén van egy nagy ünnepség, ez az ún. cukorka ünnep. Meghívnak embereket és kínálják a cukorkát. Mindeki aki böjtölt, annak egy hónap alatt leesett a cukor szintje, meg általában kicsit ki is van száradva. A nagy böjtöles utáni ünnepet úgy találtak ki, hogy ez pótlodjon. Egy hetig tart, az elsö három napban a rokonok, barátok, családok meglátogatják egymást, ajándékoznak is egymásnak de főleg a gyerekeknek. A gyerekeknek kezet kell csókolni az idősebbeknek, ez a tiszteletet mutatja..

Algyógyon kis templom volt, de csak pénteken és szombaton volt nyitva. Nem volt rabbi, hanem a sakter tartotta az istentiszteletet. Rabbi csak Szászvároson volt, ami 12 km.-re volt a falutól. Az ottani rabbival, mi nagyon jóban voltunk. Neológ rabbi volt, Friedmann volt a neve. Oda jártunk vendégségbe, de ők is jöttek hozzánk Algyógyra. A hittankönyvből mindig kijelölt egy szakaszt vizsga előtt a rabbi, és azt megtanultam, és azt kérdezte a vizsgán. Nála vizsgáztam. Aztán ők elmentek, és akkor a dévai rabbinál vizsgáztam. Amikor apám meghalt, akkor már a dévai rabbi temette, és a testvérem esküvőjét is ő tartotta ott Algyógyon. Az udvarban volt felállítva a hüpe. November 9-én volt az esküvő, de szinte nyári meleg volt emlékszem.

Jenő bar micvája nem tudom pontosan hogy hol volt, mert 13 év korkülönbség volt közöttünk. Algyógyon hat évig voltunk. Volt ott egy fürdő, ahová vezetett egy rövid gyalogút. Szerpentin is vezetett fel, föntről a Marost lehetett látni. Meleg szénsavas fürdő volt, csak úgy habzott. Nagyon jó volt reumára. Természetes meleg víz volt. Híres volt abban az időben, még Pestről is jöttek rendszeresen vendégek. Volt ott egy kicsi, egy emeletes szálloda, de a falubeliek is sokan kiadtak szobákat. Sokszor mentünk oda mi is fürödni nyáron. Volt ott egy nagy uszoda, én ott tanultam meg úszni. Még a férjemmel is voltam ott, később is, amikor a nővéremet látogattuk meg.

Algyógyon nem sok zsidó volt. Emlékszem, lakott ott akkoriban egy ügyvéd, akinek volt egy háromkerekű nagyon kezdetleges autója. De ez akkor nagyon nagy szám volt.

Hatodikba kellett volna járnom, amikor eljöttünk Budapestre. Akkor én 16 éves voltam. Sajnos nem érettségiztem le. Akkor a Pannónia utca, ahol először laktunk 5. kerület volt, nem mint most. Anyám ezért elment a Markó utcai fiú gimnáziumba és azt mondta az igazgató, mert minket úgy kezeltek ott, mint erdélyi menekülteket. Szóval azt mondta az igazgató, hogy mint menekülteket minket fölvesz arra az évre januártól, de szeptemberben vizsgázhatok a magántanulókkal. Persze lányok oda sem járhattak, engem csak mint menekült vett fel, és a hatodikat így ott folytattam. De ősszel kellett volna vizsgáznom. Utána pedig azt mondta, hogy anyám menjen el az Andrássy úti leánygimnáziumba, hogy ott folytassam tovább. Varga Katalin állami gimnázium. Elmentünk oda is, azt mondta az igazgató, hogy fölvesz, de különbözeti vizsgát kell tennem. Egy évet adnak rá. Ez teljes képtelenség volt. Én ott elsőtől latint tanultam, itt meg francia volt. Hat év anyagát képtelenség lett volna megtanulni egy év alatt. Így nem tudtam leérettségizni. A Markó utcába szeptemberig jártam. Ott sikerült vizsgáznom.

Akkor egy darabig nem voltam sehol, majd tanultam gyors és gépírást. Az Alkotmány utcai Kereskedelmi Akadémián levizsgáztam gép és gyorsírásból nagyon jó eredménnyel. Egy évet jártam oda. Olyan 17-18 éves lehettem, amikor megkaptam ezt a bizonyítványt. Egy ügyvédi irodában kezdtem dolgozni, a Falk Miksa utcában. Dr. Pongrácz Jenő volt az ügyvéd, aki egy nagyon rendes zsidó ember volt, a családjával együtt.

Akkor már férjnél voltam, amikor a sógornőm a Lázár utcában dolgozott. Dr. Besnyő ügyvédi irodájában. Az Andrássy útra néztek pont az ablakok a Lázár utcából, és akkor a sógornőm elment szabadságra, és azt mondta, hogy addig helyettesítsem őt. Én oda mentem két hétre helyettesíteni, és akkor azt mondta főnököm, hogy maradjak ott, (a sógornőm úgyis el szeretett volna menni tőle). Nagyon helyes emberek voltak, aztán a Révay utcába költöztek át. Itt elég sokáig, kb. 5 évig dolgoztam. Utána is nagyon jóban voltunk velük, egészen amíg éltek. Volt egy gyerekük, olyan 3-4 éves lehetett, nagyon szeretett engem. Mindig beült az ölembe, átölelt egyszer a kis karjával, és azt mondta, imádom a Dusi nénit. A háborút túlélték. A feleség vidéki volt, a gyerek mellett volt egy fraulein. Amikor kinőtte a nevelőnőt, akkor lementek a nagymamához Kalocsára. A nagymama kóser volt.

Mi áprilisig voltunk a Pannónia utcában (decemberben érkeztünk 1920-ban). 1921-áprilisában költöztünk a Paulay Ede 39. utcába, azóta itt lakom.  A lakást a bátyám ismeretsége révén vettük meg. A bátyám, mikor katona volt, volt egy bajtársa, akiről kiderült, hogy az anyám meg az ő anyja ismerik egymást. Ők a Csanády utcában laktak, az utcán véletlenül találkoztak. A fiúnak volt három lánytestvére, hívta őt, hogy menjen el hozzájuk. Nagyon szívesen fogadták, és az egy lánytestvér, aki a Láng gépgyárban dolgozott, az anyjuk is áthívott minket. Jóba lettünk. Ez a lány tehát azt mondta, hogy az egyik kollégája mondta, hogy egy ismerőse megy ki Amerikába és eladja a Paulay Ede utcai lakását. Kérdezte, hogy ez nekünk megfelelne-e? Mondtuk, hogy először megnéznénk, és akkor anyám, a nővérem, meg a bátyám idejöttek azzal a valakivel, és megnézték a lakást. Összesen három szoba volt, és megfelelt a lakás. Volt cselédszoba is, de nekünk akkor már nem volt cselédünk, inkább bejárónőt alkalmaztunk. Háromszor egy héten jött, takarított, beeresztette a parkettet. Budapestről külső kerületéből járt, de már nem tudom, hogy honnan.

Anyám hirtelen halt meg. Már a háború után, de nem emlékszem a pontos dátumra. Az 1950-es évek elején. Beteg volt, és volt nekünk egy nagyon jó orvosunk, a dr.Grozilla, az volt a körzeti orvos, aki az Andrássy úton lakott. Egy este rosszul lett anyám, és telefonáltunk neki, megvizsgálta és adott neki injekciót és mondta, hogy reggel szóljunk majd. Később aztán elmondta, hogy éjjel 3-kor fölébredt és mondta a feleségének, hogy szegény Krausz néni már nem él. Nekünk nem mondta meg, hogy ilyen rossz állapotban van. Amikor észrevettük, hogy már nem él, akkor itt a második emeleten lakott egy család, Frankel család. Ők nagyon vallásosak voltak, meg gyáruk is volt, ortodoxok voltak. Járt hozzájuk egy zsidóasszony háztartást vezetni, akivel mi jóban voltunk. Akkor fölszaladtam, hogy jöjjenek le, és lefektették anyámat a földre, itt nem volt szalma. Letakarták. Elmentek, utána kijöttek megnézni, és jöttek a hitközségtől, és a kocsival elvitték. A sarokig el kellett kísérjük, aztán befordult a kocsi, addig mehettünk. Olyan 80 körül lehetett anyám, amikor ez történt vele. A mosdatáson senki nem volt ott a családból. A Kozma utcában van eltemetve. Mellé került a Sári nővérem később, a harmadik hely nekem van fenntartva a családi sírban.

26 éves voltam, amikor férjhez mentem. A férjemet Somogyi Imrének hívták. Ez már egy magyarosított név, az eredeti neve Flesch volt, őt még így anyakönyvezték. A férjem 1900-ban született. A nevet még az édesapja magyarosította 1906-ban, mert akkor született a sőgornőm, az Ilonka, és ő már Somogyinak született. A család kaposvári volt. Ott is született a férjem. (Somogy megye). Anyósom fivére ott ügyvéd volt. Nagyon szép háza volt a Korona utca 15.-ben. Dr. Balázs Árminnak hívták.

Kaposváron éltek, de a család még a 20. század elején följött Budapestre. Apósom férfiszabó volt. Otthon varrt, nem volt üzlete. Az, hogy én hogy ismerkedtem meg a férjemmel, az egy hosszú és érdekes történet.

Anyámnak élt Bécsben öt unokatestvére, Huppert volt a családnevük. 2 lány (Annie és Paula) és három fiú.

A lányok férjhez mentek, az egyik Pozsonyba. Tante Annienak híres színésznő lett a lánya, akit Hédy Lammarr néven vált világhírűvé. Hédy 19 éves korában férjhez ment egy osztrák fegyvergyároshoz. Gyönyörű nő volt, aki később Amerikában híres filmcsillag lett. Szépségével mindenkit lenyűgözött. Egy ausztriai villában élt elzártan, ahonnan megszökött, és meg sem állt Hollywodig, ahol sztárkarriert csinált. A második világháború idején felajánlotta  szolgálatait egy amerikai katonai fejlesztő laboratóriumnak, ahova bevitte azokat a tervrajzokat, amiket férjétől, az osztrák villából „emelt” el. Lamarr ekkor már tudósa volt a jelzőrendszereknek, amelyek repülőgépekről ellenséges hadihajókra vezettek távirányított bomákat. Később egy fizikus-kutatóval feltalált egy olyan rendszert, amely kiszűrte az ellenséges vízi járműveket irányító rádióhullámokból azokat a zavaró jeleket, amelyeket a célzást akadályozták. Így a hajókat sokkal könnyebb volt eltalálni. Az ötvenes években Lamarrék technikai ötletét alkalmazták, más katonai járművökön is (chipekben). Ezt a szabadalmat viszont a világ, 1985-ig nem ismerhette meg, mert titkosították. A pozsonyiakkal nem tartottuk annyira kapcsolatot, de nem tudom, hogy miért.

Paula néni volt a másik lánya. Paula néni Bécsben ment férjhez, azokkal jóban voltunk. Volt egy nagy áruházuk Kirschlagban. Mindenfélét árultak. Azt később eladták, és Bécsbe költöztek, és ott a Kartner Strassen nyitottak egy cukorka és csokoládé üzletet. Nagyon elegáns volt ez a bolt. Ő anyámnak első unokatestvére volt.

Jetti, Paula testvére volt, de nem tudok róla semmit. Volt még egy Károly, Oszkár, Leó is a testvérek között. Ők mind Bécsben éltek. Károly egy gyárnak volt a képviselője. Sokat járt Bucarestbe, és akkor mindig elment Algyógyra a nővéremékhez. A sógorom perfekt beszélt németül. Leóval nem tartottuk a kapcsolatot. 

Egyszer mentek Abbáziába. Oszkár jött Pestre, vegyészmérnök volt és volt egy találmánya, azt akarta szabadalmaztatni. Az újpesti Wolfner bőrgyárban, akarta szabadalmaztatni. Akkor eljött hozzánk is meglátogatni, emlékszem. Anyám nem volt itthon, csak én, és hallom, hogy csöngetnek. Kimentem, hogy megnézzem, hogy ki az, látom, hogy egy magas, nagyon csinos férfi prémes bundában áll az ajtó előtt, ez január vége volt. Kérdezte, hogy Vilma? Mondtam igen, ő azt válaszolta, Huppert Oszkár vagyok Bécsből. A beszélgetés persze németül folyt. Beengedtem, anyám éppen a csarnokban volt vásárolni. Azt mondta nekem, vicceljük meg, és mondjuk azt, hogy ötórai teán ismerkedtünk meg, és eljöttem vizitelni. Megjött anyám, látta a bundát az előszobában nem tudta elképzelni, hogy ki lehet az. Amikor bejött a szobába, az Oszkár fölállt, meghajolt és azt mondta: Kezét csókolom nagyságos asszonyom. Azt mondja erre anyám, azt hiszed, hogy nem ismerlek meg te csibész! Nevettünk jókat ezen.

A férjhez menetelem története valahol ennél a pontnál kezdődik. A Paula néni a férjével mentek Abbáziába, de előtte még meglátogatták a pozsonyi rokonokat. Onnan jöttek Pestre hozzánk. Akkor meséltek a pozsonyi rokonokról. Ahogy így beszélgettünk, anyámat jól letolták, hogy nem járok sehova, micsoda dolog ez. Akkor aztán volt egy tánciskola az Andrássy úton a Dexner-palotában. Elmentek és beirattak a tánciskolába. Én először nem akartam menni, de hát kellett. Összebarátkoztak, és rábeszéltek. Aztán persze jól éreztem magam. A nővérem akkor már elvált a férjétől, és ő gardírozott engem.. Volt ott egy nagyon helyes fiú, aki sokat táncolt velem. De én nem tudtam, hogy ő udvarol a másik csoportból egy lánynak. A mi csoportunkba kevés fiú volt, így mindig átjöttek hozzánk. Mikor már látták, hogy nagyon sokat foglalkozik velem, az apja Fehérváron volt állomásfőnök egyébként, ő pedig mérnök volt és a Ganz-Mávagban dolgozott. És elmondták a lánynak, hogy sokat foglalkozik egy szép szőke leánnyal- ez voltam én. A lány egyszer megjelent a nagynénjével, és pont szünet volt, mi meg sétáltunk épp a fiúval. Mikor ezek bejöttek, megszeppent a fiú, és odament hozzájuk és bemutatott nekik. De nem álltak velem szóba. A későbbi férjemnek egy osztálytársa járt ebbe a tánciskolába, a mi csoportunkba. Ő is sokszor felkért táncolni. Egy héten egyszer volt a tánciskola. A férjem és ez a fiú az Izabella utcai kereskedelmi iskolába járt, és ott is érettségiztek. Volt az öregdiákoknak egy egyesületük, „Izabellisták” így hívták őket. Pont akkor, pont arra a napra esett az izabellisták ünnepsége mint a tánciskolai (ez karácsony tájékán volt), és nem ment ez a fiú el az öregdiákok találkozójára. Két hét után a későbbi férjem megkérdezte hogy miért nem volt ott? Azt mondja ez a fiú, nagyon jól érzem magam a tánciskolában. És mondta neki, hogy „gyere Te is, nagyon helyes lányok vannak ott. Hívta őt. Nem kellett sokat mondani neki, el is jött, és hát kiszúrt engem, és nagyon sokszor felkért táncolni. Sokszor haza is kísértek, hiszen nagyon közel laktam. Amikor volt a vizsgabál, én elhívtam két unokatestvéremet. Volt ott egy fiú, aki senki mással nem táncolt csak velem. Volt ott egy férfi is, aki a nőkkel foglalkozott- tánciskola tulajdonosa. Soha nem kért fel, és amikor beléptünk intett a zenének, megszólalt a zene és odajött, felkért és velem nyitotta meg a bált. Ezen jót mulattam. De a fiú, akinek a barátnője volt, csak jött mindig hozzám, kérdeztem is tőle, miért nem foglakozik az Incivel? Erre ő, úgy örülök, hogy az Inci jól mulat.

A tatabányai unokatestvérem nagyon összebarátkozott az Évivel, és ő őket kísérte haza. A másik unokatestvérem az anyjával ment haza.. Imrém is elköszönt, kezét csókolom, majd jelentkezem! Mondtam jó, de egész héten nem jelentkezett. Péntek este idejön a Kleinné meg az Évi velük ott a tánciskolában barátkoztunk össze, azt mondják, most már tudtok táncolni, menjünk valahova el este. Az évi megbeszélte a Gyurival, fölfogja hívni a Gutzmann elszakíthatatlannál dolgozott, ez volt a reklámja, ez egy munkaruha nagykereskedés volt. Ott könyvelt. A Rákóczi úton volt ez a bolt. Én fölhívom a Gyurit, Te pedig a Somogyit-mondta. Én a Somogyit? –kérdeztem, hát hogy képzeled, mondtam én. A Somogyi azt mondta felhív, mégsem hívott. Nekem pedig semmi szükségem nincs arra, hogy azt mondja nagyon sajnálom,de más programom van. Azt mondja erre, én fölhívom, de engem hagyj ki a dologból légy szíves- mondtam. Erre fölhívta a leendő férjemet, hogy az én megbízásomból hívja fel. Jövök ki a szobából, csöngetnek. Nyitom az ajtót, az Imre volt. Kérdeztem, hát maga mit keres itt? Erre ő, hát maga miért van úgy meglepve, hiszen maga üzent. Mondtam itt valami félreértés van. Jöjjön be, tegye le a kabátját, majd tisztázzuk. Félrehívtam az Imrét és az Évit, és mondtam Évinek, hogy mesélje el, hogy mi történik itt tulajdonképpen. Őszinte volt Évi és elmondta. Én meg mondtam Imrének, hogy én meg nem akartam hogy visszautasítson. Imre azt felelete, hogy elárulom magának, hogy volt programom szombat estére, de lemondtam, amikor Évi telefonált, hogy maga üzent. Szombaton elmentünk a Gellértbe. Jött velünk a Sári nővérem, Évi, a mamája, a Gyuri és Imre. Táncolni mentünk. Hazakísértek, nagy szerelem volt a Gyuri meg az Évi között. Gyuri levitte Évit Tatabányára a szüleinek bemutatni, de a szülőknek nem tetszett, és szakítottak. Akkor Imre hazakísért. Aztán jelentkezett telefonon. Addig volt telefonunk, amíg a zsidóktól el nem vették. Eljött hozzánk, és kezdtünk járni. Az esküvőnk 1931-ben volt a Dohány utcai zsinagógában. Mentünk péntek este a Dohány utcába imádkozni, és aztán megtudta, hogy én odajárok, és a munka után ő is odajött mindig.

Imre egyébként az Anger Biztosítónak volt a főkönyvelője. Aradi utcában lakott a szüleivel. Elég hamar fölkerültek a szülők is Budapestre. A férjemnek volt egy testvére az Ilonka. És volt egy öccse a Jóska. A Jóska szegény állt a belvárosban a peronon, várta a villamost, előírás szerint csillaggal. Jöttek a nyilasok, és elvitték Auschwitzba. Nem élte túl. Ilonkáék hamis papírokkal megúszták valahogy.

A férjemet többször elvitték munkaszolgálatra. Először Budakeszin volt, és később Győrre emlékszem utoljára, onnan írt nekem egy nagyon szép levelet, szegény bízott benne még, hogy haza kerül. Ez volt az utolsó levél. Katonának is behívták, és amikor leszerelt, munkaszolgálatra kellett volna jelentkeznie. Leszerelték, itthon volt két napig. Harmadik nap korán reggel csöngettek. Én mentem ki, láttam hogy egy rendőr. Azt mondta, Somogyi Imrét keresi. Kérdeztem miért? Azt mondta azért, mert nem vonult be munkaszolgálatra. Megmutattam a hivatalos papírt. A rendőr erre azt mondja, mi nem mehetünk be a lakásba, csak akkor, ha nekünk erre külön papírunk van. Akkor mi kihoztuk az ajtóhoz a papírt. Megmutattuk, azt mondja a rendőr, bocsánatot kérek, minden rendben van. A férjem még azt is mondta neki, hogy nem kell magának bocsánatot kérnie, hiszen maga parancsot teljesít. Aztán azt mondta a rendőr, hogy holnap akkor reggel nyolc órakor jelentkezzen itt és itt. A férjem el is ment. Mindenestre örültük ennek a pár napnak. Nem egész 13 évig éltünk együtt. Aztán deportálták Bergen-Belsenben és februárban halt meg 1945-ben. Kaptam a minisztériumból egy értesítést, hogy meghalt. Az unokatestvére az is Belgen-Belsenben volt, de visszajött. És valahogy akkor jóban voltunk, és akkor nem is kérdeztem rögtön, hogy mit tudott a férjemről. Aztán amikor vége volt a háborúnak, szaladgáltam ide-oda. Megszólítottam utcán munkaszolgálatosokat, hogy nem tudnak-e hírt a férjemről. Aztán kaptam egy címet, az Irányi utcában volt egy panzió. Ott volt egy illető, aki sokáig vele volt a táborban, és akkor a nővéremmel odamentünk, vittünk neki ennivalót és kérdeztük, hogy mit tud Imréről. Azt mondta, hogy amíg ők együtt voltak, addig jól volt a férjem, járt dolgozni. És akik jártak dolgozni, azok egy kicsit többet kaptak enni. Aztán ő kórházba került, és nem tudja mi lett vele. Aztán egyszer a sógornőm szegény az Ilonka mondja, hogy találkozott valakivel az utcán, aki együtt volt utolsó napjaiban a férjemmel. Az illető csak annyit mondott, jobb ha nem kérdezi, hogy mi lett vele. Végül is nem tudom, mi az igazság, lehet, hogy csak nekem nem akarták elmondani.

Amikor Imre itt volt munkaszolgálatos a Timót utcában mi meg a védett házban, eljött oda és mi mondtuk neki, hogy maradjon ott. De ő azt mondta, nem marad, mert az egész munkaszolgálatos csapatnak megvan a védettsége és a századparancsnok megígérte nekik hogy bemennek egy védett laktanyába. Amikor én megkaptam a védettséget, akkor a férjem is megkapta. Ennek ellenére elvitték, ő nem használta fel ezt a levelet, mert azt hitte hogy védett a század által. A férjem nem vett virágot soha, csak levelet írt. Az Imre családja neológ volt. Kóserek voltak az biztos, úgy ahogy mi is, a ma napig.

A háború alatt védett házban voltunk a Tátra u. 4-ben, svájci „Schutzpass”-unk volt. Úgy sikerült szereznünk, hogy én egy ügyvédi irodában dolgoztam, és a főnököm feleségének az unokatestvérei, akiket én is ismertem, itt laktak a Király u. 38-ban, azok a svájci követségen dolgoztak. Mindig küldtek hozzájuk egy embert, aki vitte nekik a holmit, amit kimostak, gyümölcsöt, süteményt, és ők intézték el nekünk. Először én és a férjem kaptuk meg. Mondták, hogy a nővérem is meg fogja a kapni, de mi vagyunk a fontosabbak, mert mi voltunk a fiatalabbak, minket biztosan deportálnának. Nővérem nyolc évvel idősebb volt nálam. De elvittek minket a téglagyárba. Sári a Kozma utcában van eltemetve az anyám sírjában. Sári sokáig élt még a háború után.

Sátoros ünnepeket megtartottuk. Amikor Válban laktunk, ott volt az udvaron egy virágoskert és ott volt egy rácsos szaletli. Nyáron ott ebédeltünk, és azt apámék megcsinálták sátornak. Fel volt díszítve. Belül abrosz volt, meg gyümölcs, meg virág ilyesmi. Képek is voltak, vallási képek is. Papírlánc is volt. Ezt a nővéreim csinálták. Apám csinálta az imádkozást. Jöttek a rokonok, anyám testvére aki ott lakott a Róza néni. Neki volt három fia. Ott volt a nagyanyám is. A tetejét náddal borítottuk be. Hogy miket ettünk, már nem tudom. Csirkét, süteményeket flódnira emlékszem. Szilágycsehen nem tudtunk sátrat csinálni, mert ott ugyan volt egy nagy terasz de az be volt építve. Ott volt egy nagyon szép zsinagóga, és mi odamentünk a sátoros ünnepekkor. Algyógyon megint volt sátor az udvaron.  Úgy emlékszem, hogy ott más családokkal csináltuk közösen, de apám imádkozott.

Budapesten a Dohány utcai zsinagógába mentünk sátoros ünnepekkor, később a Vasvári Pál utcába. Nagyon jóban voltunk a Herskovics rabbiékkal. Elvitték őket azzal a vonattal, amiről azt mondták, hogy svájcba viszik őket. Volt három fiuk volt és egy lány. Az egyik fiú akkor már kint volt Palesztínában.

Hanukakor fánkot sütöttünk. Purimot is ünnepeltük. Anyám sütött kindlit. Ez egy vidám ünnep. Jelmezbe nem öltöztünk, de jöttek vendégek. Nem rokonok, mert ott nem voltak, Szilágycsehen és Algyógyon.

Pászkagombócot húsvétkor csináltunk. Pészachot is mindig megtartottuk. Az apám tartotta a szédert. Főt húst ettünk mártással, fokhagymamártással. Macesztortát is csináltunk.

Töltött halat nem csináltunk, mi azt nem szerettük. Hremzlit néha csinált anyám. Anyámnak híre volt, hogy milyen gazdasszony. Spenót, zöldbab, tökfőzeléket, kelkáposztafőzeléket kíválóan csinálta. Mindig változatosan főztünk. Amire még emlékszem, az a csirkepaprikás, paradicsommártás.

A Hunyady téri csarnokba járt anyám, fiatalabb korában pedig a nagycsarnokba vásárolni. A Dob utca 15-ben volt a kóser mészárszék. Húsért odajártunk, és baromfiért a Kazinczy utcába, ott kéthetente lehetett kapni. Ott volt egy üzlet, pénteken barcheszt is lehetett kapni. Ez már a háború után volt. Háború előtt a Klauzál térre jártunk. Ott volt egy mészárszék, meg ott volt egy sakter.

Újévkor a nővéremmel kimentünk a Lehel piacra ott lehetett élő kakast kapni, ezt otthon körölvertük (kapores), és aztán elvittük a Klauzál térre levágatni. A Dob utcában a mészárszék szuterénjében volt egy hosszú asztal, ott voltak imakönyvek és voltak csirkék és kakasok. Ki lehetett választani, meg lehetett mosni a lábukat, volt ott spárga, össze lehetett kötni a lábukat, az imakönnyvel lehetett imádkozni, akkor levágták, megkopasztották, fölbontották, levágták a fejét és a lábát. Ez a háború után volt. Amíg apám élt csinálta  a kaporeszt a kakassal.

Sakter volt Válban is és Algyógyon is. Most én pénzzel csinálom, ezt Izraelbe tanultam. Ez Hosszúnap előtt van. Van egy kis perselyem oda teszem a pénzt. Hosszúnapkor természetesen böjtöltünk. Én most már nem. Mi nem csináltunk almát, a tempolmba odahoztág a birsalmát amibe szegfűszeget szúrtak. Etrog is volt, Szilágycsehbe hozták a házba a. ún. bóherok, imádkoztunk minden reggel. Bejöttek hozzánk, akik ún.napokat ettek nálunk. Ketten voltak Szegény ortodox szülőkkel, a fiuk ott volt a jesivában. Ez Szilágycsehen volt, de Algyógyon nem volt szokás, ott nem voltak ortodox zsidók.

Amikor én fiatal voltam, a legidősebb nővérem az Irma nagyon szépen cimbalmozott. Vettünk egy nagyon szép cimbalmot, azon játszott. Ő Szilágycsehbe tanult meg cimbalmozni,  egy magyar keresztény nőtől, az tanította. A Sári is tudott, de ő énekelt is, mert nagyon szép hangja volt. A sógorom a Lajos Hátszegen járt a kereskedelmibe. Ő szépen hegedült. Szünidőben mindig eljött hozzánk, hozta a hegedűt, a nővérem cimbalmozott a Sári énekelt. Magyar nótákat játszottak. Be volt csukva az ablak, de megálltak az emberek hallgatni, olyan szépen játszottak. Zsidó dalokat nem játszottak, ez Algyógyon volt.

Sóletet főztünk szombaton. Pékhez vittük. Mindenhol, ahol lehetett. Algyógyon nem volt pék, így ott a sütőben sütöttük. Itt Pesten sem vittük pékhez, otthon sütöttük meg.

A háború előtt nem voltunk kapcsolatban a cionista mozgalmakkal. Én először 1966-ban voltam Izraelben, azóta pedig nyolcszor voltam. A jom kippuri, és az öböl háború idején is ott voltam. Tel Avivban és Beer Shéván vannak rokonok, Jahvnen lakik a nővérem lánya. Volt egy idő, hogy szerettem volna Izraelbe letelepdni. El is mentem a szochnuthoz, mondták, hogy adnak lakást, meg nyugdíjat. Aztán, nem tudták megmondani, hogy hol kapok lakást. Arra gondoltam, hogyha messze a rokonoktól kapok lakást, akkor nem szívesen maradok ott. Pesten volt lakásom, nyugdíjam, meg minden ideköt, így úgy döntöttem, hogy nem telepedek le végül Izraelben. A nyelvet nem tudtam. Mi otthon magyarul beszéltünk. Tudtam németül. Anyám jól beszélt jiddisül, apám csak németül. Ők egymás között magyarul beszéltek.

Még a háborúelőtt itt Budapesten, a férjemmel angol órákat vettünk. Egy magántanárnál tanultunk. Sokáig tanultunk, mert készültünk ki Amerikába. Én a munkából kifolyólag sokat jártam a Szabadság téri postára, és ott volt az amerikai követség. Amikor kezdődtek a zűrök, én egyszer fölmentem és jelentkeztem, hogy ki szeretnék vándorolni. Egy idő múlva kaptunk egy értesítést, hogy adjuk be a papírokat. Szegény férjemmel egymásra néztünk, és egyszerre mondtuk azt, hogy nem. Akkor még éltek a családtagok, nem volt szívünk itt hagyni őket.

A férjem halála után, soha nem akartam férjhez menni, pedig voltak kérőim. Én nem jártam senkivel, csak úgy megláttak és időnként üzentek, hogy meg szeretnének ismerkedni velem. Ilyen történetet most elmesélek.

A nővérem 1946-ban ment férjhez.. Algyógyon laktak, de a megyeszékhelyre bevitték a zsidókat, de nem deportálták. Ők Déván laktak. 1947-ben Mentünk Temesvárra, a férjét nagyon szerettük. Négyszobás lakásuk volt. Ádesanyja Buziásson nyaralt éppen. Csibi az Irmának a gyereke volt. A Laci azt mondta, hogy ne szakítsa meg a kúráját, nekünk az egy szép kirándulás lenne Buziássra menni, majd  mi megyünk. Reggel el is mentünk. Az egyik orvosnak megtetszettem ott a fürdőben. Pár szót váltottunk vele. Este hazamentünk. Aztán elmentünk Dévára. Pár hét múlva írta a nővérem egy levelet, hogy az orvos feleségül akar venni. És ha nem akarok Nagybányára menni, akkor eladja a nagybányai házát, és vesz Temesváron egy lakást, mert arra gondolt, hogy a rokonok miatt esetleg én szívesebben mennék oda. De még Pestre is hajlandó eljönni miattam. Hát én nem voltam hajlandó.

Később a vállalatnál is volt egy osztályvezető, aki próbálkozott nálam, de én hajthatatlan voltam.

1956-ban nem mászkáltunk ki a lakásból. Otthon ültünk. Én senkivel nem vesztem össze a vállalatnál. Mindenkivel jóban maradtam. Rólam tudták, hogy zsidó vagyok. Voltak ott mások is zsidók, igaz nem sokan. Antiszemita megnyilvánulás nem ért. De azért hallottam egyet mást.

A háború után amikor visszajöttünk a lakásba mind a három szobában külön családok laktak, ide behelyezték őket. Elloptak sok mindent, pl.a függönyöket ellopták. Amikor jöttünk vissza, akkor az egyik épp a mi lakásunkból pakoltak egy kocsira. Azt láttuk, hogy rengeteg ágyneműt pakolnak föl, de nem tudtuk, hogy a mi lakásunkból viszik azt éppen.

A házban csak zsidó lakott, egy kivételével, aki dr. Almássy nevű járásbíró volt. Ő volt az egyedüli keresztény a házban a második emeleten lakott. 3 emelet volt a házban. Minden emeleten öt lakás volt. Mellettünk a sarokban lakott egy család, velük nagyon jóban voltunk. Két lányuk volt. Az egyik olyan szép volt, mint egy messeni figura. Őt valaki a Dexner palotában bújtatta a háború alatt. El is vette a háború után. A fiatalabb elmenent  Debrecenbe, ott bújkált, aztán kiment Palesztinába (Izraelbe.)

A második emeleten laktak a Frankelék. Nekik frottír törülköző gyáruk volt. Volt egy üzletük a Káldy Gyula utcában, az régen Ódon utca volt. Nagy üzlet volt. A Paulay és a Király utca között volt. Ott nagyban árultak. Ők ortodoxok voltak. De nem járt a férfi pajeszben és kjaftánban. De nagyon vallásosak voltak. A harmadik emeleten lakott egy család, nekik kóser éttermük volt a Révay utca sarkán. A nő férjét deportálták, és nem jött vissza. Az étteremet bezárták. Később a Moszkva téren nyitott egy kis bódét, aztán abbahagyta. A Frankelék Izraelbe mentek. Arra már nem emlékszem, hogy a házból deportáltak-e valakit, de sokan még előtte elmentek Amerikába és Izraelbe. Anyám a fiútestvéremmel bementek a gettóba. Anyám nem volt a védett házban, nem akart jönni. Ott szabadult föl. Anyám nagyon kényes volt, csak azt ette meg, amit ő maga főzött. Még a gettóba is bevitt amit tudott krumplit, meg mást otthonról. Ott főzött magának, és amit kaptak kosztot ott bent, a bátyámnak adta az ő részét is. A gettóban kóser volt minden. De még a kóser péktől sem evett meg semmit, otthon sütötte a kenyeret meg a barcheszt.

Anyám vörös göndörhajú volt. Nagyon jó gazdaszony volt. Nálunk mindig sok vendég volt- Altonából hozatta a kávét, ez egy tengeri kikötőváros. Négy féle kávét hozatott mindig: „cuba”, „gyöngy”, „aranyjáva” és „maragucci”. 5 kg.-os zsákokban küldték mindig leplombálva utánvétellel. Válba küldték ezt még, erre nagyon emlékszem. Mindig elosztotta a család. A nagyanyám, a Róza néni, Tincsi néni és anyám között. Postán jött a csomag Olaszországból. Ő pörkölte mindig és nem tett cukrot bele, úgy itta. Nekem is volt pörkölöm. Anyám nagyon művelt volt. Beszélt németül, szerbül, mert Érden rácok voltak, meg tótul, de nem tudom honnan, beszélt jiddisül is.

Mi jártunk színházba. Operabérletünk volt. Háború után volt ez. Háború előtt a Vígszinházba jártunk. Férjemmel két évig volt oda bérletünk. Erkelbe is jártunk.. A Nabuccó pl. idejött a milánói scalaból egy híres énekes. Én voltam Milánóban már később, amikor sokat utatzatam. vOltam Spanyolországban is. Silveri meg a lánya láttuk a Rigolettóban az Erkelben láttam. Rendszeresen nem de jártunk a Vasvári utcai zsinagógába uzsonnadélutánra, ahol tartottak kultúrelőadásokat. Bálint házba is jártunk a háború után teadélutánra, meg születésnaőpokat is ünnepeletünk ott. A hunyay téri templomban voltam uzsonnadélutánok..

Volt barátnőm Alexander Klotild. Az Andrássy és a Csengery utca sarkán lakott. A nagynénim férjének a rokona elvette ennek a barátnőmnek a nővérét. És így megismertem a hugát. A Klotilddal eljártunk esténként az Edison kávézó szuterénjében volt. A Körút és az Aradi sarkán volt. Ott volt az Abbázia is. A Liszt Ferenc tér sarkán volt egy kávéház Fészek volt a neve. Odajártak a művészek, szinészek írók.. A lányt deportálták, nem jött vissza. Láttam a sirkővét a Kozma utcában. Keresztényekkel is barátkoztam, engem ez nem zavart.

Algyógyon pl. a főszolgasbíróék nem voltak zsidók. Amikor új lakó érkezett a falkuba, akkor az volt a szokás, hogy mentek vizitelni, bemutatkozni a falu elöljáróinak. Azt mondták a szüleimnek, hogy a Pogányékhoz, a főszolgabíróékhoz ne menjenek csak egyszer, mert nem szeretik a zsidókat. Másidik vizite így nem mentek anyámék. Volt ott egy  földbirtokos család, neki volt egy nőtlen fia. Volt két malmuk. A Raffael néni mindig szervezett a fiataloknak zsúrokat. Volt már akkor fürdőszobákuk is. A nővéreim oda fölmentek hozzá. Nem volt otthon, a Pogányéknál volt éppen. A fia meg átszaladt az anyjáért, hogy majd jönnek máskor jönnek mondták a nővéreim. A Pogányné azt mondta, hogy a Miksa vigye oda hozzájuk a nővéreimet. Egyszer eljött hozzánk a Pogányné, és mondta anyámnak, hogy maguk nem jöttek hzzánk második vizitnek. Anyám meg megmondta neki őszintén, hogy azt hallotta a faluban, hogy nem szeretik a zsidókat. Azt mondja, zsidó és zsidó között különbség van- mondta ő, és attól kezdve legjobb barátságban voltunk. Ők beköltöztek Szászvárosba. Mikor meghallották, hogy az apám meghalt, kijöttek Algyógyra a temetésre. Volt lovaskocsijuk, azzal jöttek. Itt Pesten is voltak keresztény ismerősök. Karácsonyfánk soha nem volt, soha. Izraelben Hanukakor iszonyú vásárlás van. Amikor kicsi voltam nem kaptunk ajándékot. De az őszi ünneprekre mindig kaptunk új ruhát, ez fontos volt.

A háború után nem politizáltam. Valahogy nem érintett meg engem ez az egész. Tettem a dolgom, dolgoztam. Az 1956-os eseményeket is inkább próbáltam kikerülni és nem foglalkozni vele, persze azért féltem is.  Többen próbálták megkérni a kezemet, de én a férjemet szerettem, soha nem akrtam utána se mást. Valahogy megszoktam a magányt. Mindig igyekeztem csinosan öltözni, és adni magamra.

Én minden pészachkor bemegyek a szeretetkórházba. Minden húsvéti edényem megvan, de főzni már tudok,ezért nem használom őket. A háború után 30 évig dolgoztam a budapesti húsipari vállalatnál a Gubacsi úton mint titkárnő. Ez egy disznó vágóhíd volt. Onnan mentem nyugdíjba.

Életrajz

Schwarz Miklós középmagas, görnyedt hátú férfi. Hosszú, ősz haja van. Annak ellenére, hogy rosszul érezte magát, szívesen beszélt a családjáról, az életéről. A hallása nagyon rossz, ez kicsit megnehezítette az interjút. De szívesen mesélt és nagy élvezettel. Egyedül él egy egyszobás, szabványos panellakásban. A lakás nagyon tiszta, ez a szociális nővér érdeme, aki a Heszedből jön minden nap, és megcsinálja a háztartási munkákat. Nyikolajnak súlyos cukorbetegsége van, ezért most már nem jár el otthonról, és nem tudja ellátni magát. A lakásban csak a legszükségesebb bútorok vannak: a házigazda ágya, egy asztal, melyet beborítnak az orvosságos dobozok, a falak mentén pedig végig könyvespolc, rajta könyvek különböző nyelveken: magyarul, csehül, jiddisül, héberül, angolul. Nyikolaj már nehezen olvas, a látása megromlott, mégis igyekszik minden nap elolvasni legalább néhány oldalt, hogy meg ne romoljon végképp a látása.

Mindkét szülőm családja Kárpátalján élt. Nagyanyáimat, nagyapáimat nem ismertem. Csak egy családi történetre emlékszem, amelyet néha elmesélt apám. Az ő apja, vagyis a nagyapám az erdőgazdaság vezetőjeként dolgozott Zsigmont bárónál Nagyszőlősön, ma Vinogradovénak hívják. Nagyapa az első világháború idején elhagyta a házát, a családját, és elutazott Magyarországra. Arra kérte a háziakat, ne zárják be az ajtót, amíg vissza nem jön. De nem jött haza, és senki sem tudta, mi történt vele. A nagymamám még a születésem előtt meghalt, így hát mégsem várta meg őt. Apám csak a nagymamám halála után zárta be az ajtót.

Apám, Schwarz Izidor Nagyszőlősön született. A születési évét nem tudom. A zsidó neve Izsák volt. Apámnak volt még két bátyja. Az 1900-as évek elején mindketten elutaztak az Egyesült Államokba, többet nem tudok róluk. Nem leveleztünk velük.

Nagyszőlős, mint sok más Kárpátaljai település, elsősorban zsidó város volt. A lakosság ötven százalékát zsidók tették ki. Ezenkívül voltak még magyarok, csehek és kárpátaljai ukránok [Azaz rutének (ruszinok) – Galíciában és Kárpátalján, valamint Bukovinában élő, ukrán nyelvjárást beszélő keleti szláv népcsoport. – A szerk.]. A zsidók többnyire a városközpontban laktak. Ott a házak nagyon közel voltak egymáshoz. A föld drága volt, ezért a házak körül nem voltak nagy telkek. A ház körüli terület csak a gazdasági épületekhez volt elég. A fő mezőgazdasági növénykultúra a szőlő volt. Jó kis szőlő volt ott és sok. A szőlőtermesztés és a borkészítés volt a fő foglalkozása Nagyszőlős nem zsidó lakosságának. A zsidók pedig hagyományosan iparosok, kereskedők voltak. Igaz, voltak zsidó szőlészetek és borászatok is. Nagyszőlősön nem csak Kárpátalja lakosainak készült kóser bor. Nagyobb tételekben vásároltak Csehországba is.

Volt néhány zsinagóga Nagyszőlősön, pontosan nem emlékszem, mennyi. Volt hászid zsinagóga. A hászidok igyekeztek elkülönülni nemcsak a nem zsidó lakosoktól, de azoktól a zsidóktól is, akik nem voltak hászidok. Saját héderük volt, ahová csak az ő gyerekeik jártak. Saját sajhetjük is volt [lásd: sakter]. A szüleim hívő emberek voltak, de nem hászidok. Az a zsinagóga, ahova a szüleim jártak, közel volt hozzánk, egy nagy és szép zsinagóga volt. Voltak kisebbfajta, egyemeletes zsinagógák is. Úgy helyezkedtek el, hogy akárhol is lakik az ember, feltétlenül legyen a közelében zsinagóga. De a nagy zsinagógába még olyanok is jártak, akik messzebb laktak tőle. Nagyon jó volt ott a házán [lásd: kántor], az emberek messziről is eljöttek, hogy hallják. Nagyszőlősön minden zsidó hívő volt. Voltak, akik naponta jártak zsinagógába, de a többség csak sábátkor és a zsidó ünnepeken. Olyanok azonban nem voltak, akik egyáltalán nem jártak zsinagógába. Mindenki tiszteletben tartotta a zsidó tradíciót. Minden zsidó családban sok gyerek volt, még a legszegényebben is. Szültek, arra meg nem gondoltak, miből fogják etetni a gyerekeket. A szegényeket az obscsina, a faluközösség segítette. A faluközösség munkatársai egyszer egy héten körbejárták a zsidó házakat, és pénzt gyűjtöttek a szegényeknek sábátra. Nem volt meghatározott összeg, mindegyik család annyit fizetett, amennyit tudott.

Nagyszőlősön nem volt antiszemitizmus, az embereket nem a szerint osztályozták, hogy melyik nemzetiséghez tartoznak. Kárpátalján sok emberöltőn keresztül éltek egymás mellett különböző nemzetiségek. Megszokták, hogy tiszteljék mások vallását, szokásait. Soha nem volt zsidó pogrom, soha nem fordult elő zsidó temetők meggyalázása vagy ilyesmi. Sem hétköznapi, sem állami antiszemitizmus nem létezett. A zsidók állami tisztségeket láttak el, katonaként szolgáltak.  Ez volt a dolgok rendje.

Édesanyám, Sziréna Schwarz, lánykori nevén Feuerstein Szeréna, ugyancsak Kárpátalján, Irsave [Ilosva] városában született az 1890-es évek elején [Az Ungvártól 70 kilométerre lévő, Bereg vm.-i Ilosva kisközség volt, lakosainak száma az 1910-es népszámlálás szerint alig haladta meg az 1900 főt. – A szerk.]. Anyám tizenéves volt, amikor a szülei meghaltak, és a gyerekeket a rokonokhoz adták. Bizonyára nem volt neki könnyű. Nem szeretett a gyermekkoráról mesélni, ezért én nem is tudok semmit a gyermekkoráról, testvéreiről. Nem tudom, hol szerezte a zsidó műveltségét, de nagyon vallásos volt, tudott olvasni héberül, ismerte az imákat.

A szüleim 1914-ben házasodtak össze. Nem tudom, hogyan ismerkedtek meg. Gondolom, sahten [lásd: sadhen], leánykérő hozta össze őket. Azokban az időkben a zsidók többsége menyasszonykérők segítségét vette igénybe. A vőlegény és a menyasszony általában nem is ismerték egymást, az esküvőn találkoztak először. Annak alapján, hogy mennyire vallásosak voltak a szüleim, biztos vagyok benne, hogy tradicionális zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az esküvő után az ifjú pár beköltözött az apám házába, amelyet örökségként kapott a szüleitől. Ez egy tágas és jó minőségű ház volt, vályogból készült. Kárpátalján a házak többsége vályogból épült. Apróra vágják a szalmát és elkeverik agyaggal. Ebből a masszából téglákat formáznak, és kiszárítják a napon. A vályogtéglák könnyűek, tartósak és jó hőszigetelők. Voltak Nagyszőlősön téglából épült házak is, de azok vagy állami épületek voltak, vagy a helybéli gazdagok házai. A házunk tetejét tetőfedő bádog borította. A bejárati ajtó előtt, ahogy a legtöbb zsidó házban, mezuza függött. A ház három szobából és egy konyhából állt. Az egyik szoba a szüleim hálószobája, a másik a fiúké, a harmadik a lányoké volt. Kályhával fűtöttünk. A kályhák a válaszfalak mellett álltak, így mindegyik kályha két szobát fűtött. Fával tüzeltünk, a kőszén ritkaság volt Kárpátalján. A szenet messziről kellett hozni, de egész Kárpátalján sok erdő volt.

Apám nyergesmester volt, lószerszámokat készített. Akkoriban a ló volt az egyetlen közlekedési eszköz. Hozzáépített egy szárnyat a házhoz, és ott rendezte be a műhelyét. Egyedül dolgozott, nagy néha voltak inasai. A tanításért nem fizettek a szülők, de az első tanulóév után az inasok már segítettek apámnak. A képzés három évig tartott. A munkájukért semmit nem kaptak, apám csak élelmezte őket, de a tanítás utolsó évében már önállóan tudtak dolgozni, és apámnak több lett a keresete. Nem sokat keresett, de meg lehetett élni belőle. Anyám nem dolgozott, elég volt neki az otthoni munka.

Anyám a zsidó hagyomány előírásai szerint öltözködött. Emlékszem, zárt nyakú, sötét színű ruhájára. Még nyáron is hosszú ujjú ruhát viselt. Parókát hordott. De otthon levette, és kendővel takarta be a fejét. Apám az akkoriban szokásos öltözékben járt, fekete öltöny, kalap. Otthon kipát hordott. Se szakálla, se pajesza nem volt. Otthon két nyelven beszéltünk, jiddisül és magyarul. Mi, gyerekek jól beszéltünk csehül is, de a szüleink nem tudtak megtanulni csehül, csak a legszükségesebb szavakat ismerték [lásd: Kárpátalja].

A gyerekek közül a legidősebb Klára nővérem volt, a héber neve Haja, 1915-ben született. 1916-ban született a második lány, Erzsébet. Az ő zsidó neve Lea. Én 1918-ban születtem, még mielőtt Kárpátalja csatlakozott volna Csehszlovákiához. A magyar születési anyakönyvi kivonatomba a Miklós név van beírva, a zsidó nevem pedig Mojse. Otthon Mikinek becéztek. Még két gyerek született utánam, de kiskorukban meghaltak, a nevükre nem is emlékszem. A legfiatalabb testvérem Ernő, zsidó nevén Áron, 1928-ban született. Rajtam is és az öcsémen is elvégezték a körülmetélést, ahogy a zsidó hagyomány előírja. Az öcsém brit milájára nem igazán emlékszem. Természetesen nem engedtek be a szobába, ahol a szertartás folyt. Néhány feketébe öltözött  zsidó gyűlt össze ott, fekete kalapban. Volt velük egy rabbi is. Az udvaron anyám előkészítette az öcsém bölcsőjét, amelybe mindenféle nyalánkságok voltak rakva, bonbon, kandiscukor, keksz, mogyoró. Sok gyerek volt. Ringattuk a bölcsőt, és összeszedtük a kiborult édességeket. Amikor a férfiak kijöttek a szobából, anya az ünnepi asztalhoz invitálta őket.

Kenyeret lehetett volna venni a boltban is, de anyám jobban szerette, ha ő maga süti meg. Már péntek reggel betette a kelesztenivaló tésztát egy nagy dagasztóteknőbe. Egy hétre sütött kenyeret, többnyire eltartott a következő péntekig. Nagy, kerek mézeskalácsokat sütött és nagyon finom kenyeret barna lisztből. A sábátra pedig két barheszt fehér lisztből. A házunkkal szemben volt egy sütöde. Anyám két nagy cipót formázott a tésztából, kalácsot font belőle, az egészet belerakta egy fonott kosárba [szakajtóba], és átküldött a pékhez. Ő kisütötte a kenyeret, kalácsot, péksüteményt, én pedig érte mentem. Ha nem volt elég a kenyér péntekig, anyám vásárolt a pékségben. A sábátot mindenképpen családi körben töltöttük. Még ha apám éppen úton volt is, mindig igyekezett hazaérni sábátra. Anyám mindig sokat főzött a sábátra, mivel két napra kellett főzni, és nagy család voltunk. Pénteken tyúkhúslevest főzött házi metélttel vagy csipetkével, és volt persze az elmaradhatatlan töltött hal, reszelt [fekete]retek hagymával és libazsírral, cimesz [A cimesz lényegében köretféle: libazsírban kissé megpirított gersli, amelyet vízben főznek meg borssal és szerecsendióval ízesítve, sárgarépával és krumplival, valamint pici cukorral. – A szerk.]. Amikor minden elkészült, anyám föltette a tűzhelyre a sólettel telt agyagedényt. Jó alaposan bezárta a kemence ajtaját, és a sólet ott párolódott. Az agyagedényben sokáig forró maradt. Pénteken, még a sábát beállta előtt mindenkinek el kellett mennie a mikvébe. Utána apám átöltözött ünneplőruhába, és ment a zsinagógába. Mire visszaért, anyám megterítette az ünnepi asztalt, elhelyezte a szombati barheszt, meggyújtotta a gyertyákat, imádkozott fölöttük, aztán mindannyian leültünk vacsorázni. A vacsora után már semmit sem szabadott csinálni, az ember nem tarthatott pénzt a kezében, nem volt szabad tüzet gyújtani. Az utcán már vártak rám a pajtásaim, zsidó fiúk. Sétáltunk az utcán, és beszélgettünk. Másnap korán reggel mentünk a zsinagógába. Szombaton anyám is jött. Az imádság körülbelül tizenegyig tartott. Miután visszajöttünk, megebédeltünk. Ebéd után apánk imádkozott, aztán leült, és olvasott a Tórából. Mi elmentünk sétálni, apa pedig egész hávdáláig olvasott, amíg meg nem jelent az első csillag az égen. Addigra minden gyereknek haza kellett érnie. Apám elvégezte a hávdálát, amely a szombatot elválasztja a hétköznapoktól. Meggyújtotta a gyertyákat, de nem olyanokat, amilyeneket pénteken szoktunk gyújtani, hanem kisebbeket [lásd: gyertyagyújtás]. Mindenkinek töltöttek bort, még a legkisebbeknek is. Apa imádkozott, azután kiöntött egy kis bort a tányérba, és eloltotta benne a gyertyát. Ezzel véget ért a szombat.

Apám szombatonként és az ünnepeken járt a zsinagógába. A többi napon otthon imádkozott. Volt tálesze, tvilije [lásd: tfilin], imakönyve – szóval minden, ami kell. Mindannyian tudtuk, hogy amikor imádkozik, nem szabad elterelni a figyelmét. Imádkozás közben persze nem tudott ránk szólni, ha rakoncátlankodtunk és zavartuk, de ima után alaposan ellátta a bajunkat. Anyám csak ünnepnapokon ment a zsinagógába, amiként a többi asszony is. A gyerekek ötéves koruktól az anyjukkal mentek a zsinagógába. Amikor a fiúk betöltötték a tizedik évüket, akkor már az apjukkal mentek.

Otthon megtartottunk minden zsidó ünnepet. Már jó korán elkezdtünk készülni a Pészahra. Nagytakarítást csináltunk, mert az ünnep előestéjére egy morzsányi kenyér sem maradhatott. Anyám ide is, oda is kenyérdarabokat dugott, apám pedig gyertyával a kezében kereste őket. Amikor megkerült az utolsó darab is, az egész hümeszt papírba csavarták, és elégették az udvaron [lásd: homecolás]. Akkor aztán már be lehetett vinni a házba a húsvéti edényeket, amelyeket egész évben a padláson tartottak. Anyám hagyományos húsvéti ételeket főzött, mint a tyúkhúsleves maceszgombóccal, a töltött csirkenyak, halat, krumplilepényt. A pékségben vettek maceszt a Pészah minden napjára. Az első Pészah estén apa vezette a szédert. Anya előkészített az asztalra mindent, ami kell: egy kemény tojást, egy darab sült húst, zöldségeket, egy kis tormát, egy csészealjat sós vízzel. Apám az asztalfőn ült, párnák között. Mindenkinek saját borospohara volt. Széderestén mindenki ivott bort, mindenkinek négy pohárral kellett innia. Az asztal közepén állt a legnagyobb, legszebb pohár Illés prófétának. Az ajtót nyitva hagytuk, hogy be tudjon jönni. Apám elrejtett egy maceszdarabot, az afikóment. Valamelyik gyereknek el kellett lopnia, azután átadni atyánknak megváltás fejében. Ő persze csak úgy tett, mintha nem látná, hogy ellopták az afikóment – erre szükség volt a szertartáshoz. Aztán föltettem apánknak a négy tradicionális kérdést ivritül, ő meg válaszolt nekem. Azután mindannyian vidám húsvéti dalokat énekeltünk kórusban. A gyerekeknek ott kellett ülniük majdnem egész éjszaka. Néha elaludtunk az asztalnál, de apánk nem engedte, hogy ágyba feküdjünk.

Ros Hásánakor mindannyian elmentünk a zsinagógába. Miután hazajöttünk, anyám az asztalra tett egy almát egy nagy tál mézzel. Az almát bele kellett mártogatni a mézbe és megenni, hogy az új év jó legyen és édes.

Jom Kipur előtt otthon mindig bemutattuk a kápóreszt, az engesztelő szertartást. Anyám nem tartott tyúkot, hanem a piacon vett. Neki és a lánytestvéreimnek fehér tyúkot vettek, nekem, az öcsémnek meg apának fehér kakast. Összekötötték a lábát. A lábánál fogva kellett tartani a tyúkot, megpörgetni a fejünk fölött, és háromszor elismételni ezeket a szavakat: „ Te leszel az én váltságdíjam, engesztelő áldozatom.” A kápóreszt reggeltől tartottuk a Jom Kipurt megelőző estéig, este pedig, amíg az első csillag föl nem bukkant, jó alaposan meg kellett vacsorázni. A felnőtteknek egy teljes napot kellett böjtölni a következő nap estéjéig. A nyolc évesnél kisebb gyerekek nem, de a tizenhárom év felettiek már egész nap böjtöltek, mint a felnőttek. Jom Kipur napján reggel mindenki elment a zsinagógába. Rendszerint a gyerekeket is vitték magukkal. A zsinagógában imádkoztunk egész nap a csillagok feljöveteléig. A forró gyertyáktól émelyítő füst volt a zsinagógában, és előfordult olyan is, hogy az éhes emberek elájultak. Amikor pedig az égen megjelent az első csillag, haza lehetett menni, vacsorázni. A rákövetkező nap elkezdtük építeni a szukkát, a sátrat. Minden zsidó házban volt szukka. Lécekből, deszkákból építettük. A gazdag emberek a lakásukban csináltak egy elhúzható tetőt, és Szukkot ünnepén az előszobát használták szukkaként. A tetőt gallyakkal fedtük be, levelekkel vagy sással. A gyerekek díszeket készítettek papírból a szukkának. A szukkába beraktak egy asztalt, és a Szukkot egész ideje alatt a sátorban kellett enni és imádkozni. A Szukkotot ősszel ünneplik, amikor gyakoriak az esők. De mi mindig a szukkában ettünk, még akkor is, amikor sugárban ömlött az esővíz a tányérunkba. Apa elmagyarázta, hogy erre szükség van, hogy emlékezzünk rá, milyen kunyhókban laktak a zsidók, amikor kivonultak Egyiptomból. 

Télen ünnepeltük a Hanukát. Mindenki, aki eljött hozzánk vendégségbe, pénzt adott nekünk, gyerekeknek, ez volt a hanuka gelt. A hagyomány szerint ennek a pénznek az volt a rendeltetése, hogy szerencsejátékot játsszunk vele [Ezt a „szerencsejátékot” a denderlivel játszották. Lásd: denderli. – A szerk.]. De mi inkább édességre költöttük, nem játékra. Nem voltunk gazdagok, ritkán jutottunk hozzá cukorkákhoz, dióhoz. Van még egy vidám ünnep, a Purim. Házról házra jártak a Purim spiel szereplőinek beöltözött gyerekek, és kis jeleneteket adtak elő. Ezért minden háznál adtak nekik aprópénzt, édességet. Purimkor az volt a szokás, hogy kóstolót [sláchmónesz] küldtünk a barátoknak, rokonoknak. A gyerekek egyik háztól a másikig szaladgáltak, és tálcán vittek mindenféle nyalánkságot. Amikor a gazdasszony visszajött az üres tálcával, mindig rakott rá néhány érmét. Nekünk nem voltak rokonaink, anyám a sláchmóneszt a barátainknak, a szomszédoknak küldte el.

Amikor öt éves lettem, apa beadott a héderbe. A mi osztályunkban tizenöt fiú volt. Szombat kivételével minden nap volt tanítás a héderben. Az osztályban volt egy hosszú asztal, amögött ültek a tanulók. A rebbe pedig velünk szemben ült egy kis asztalnál. Csak jiddisül szólt hozzánk. Kora reggel mentünk a héderbe, és ebédig ott maradtunk. Aztán a rebbe hazaengedett minket ebédelni. Ebéd után visszamentünk a héderbe, és ott voltunk egészen estig. Aztán otthon még meg kellett csinálni a másnapi házi feladatokat. Én nagyon elfáradtam, és állandóan aludni akartam. Az első osztályban tanultuk a héber ábécét [lásd: alef-bész]. A rebbe hozott magával egy nagy plakátot, amelyen rajta volt az ábécé összes betűje. Aztán egy pálcával rámutatott az egyik betűre, és megkérdezte, hogy hívják. Ha valaki nem tudott válaszolni, bambuszpálcával verte el. Mindig nála volt ez az ujjnyi vastag, kábé egy méter hosszú pálca. Ha az osztályban susmogni kezdtünk, a rebbe csak az asztalra csapott vele, és nyomban elhallgatott mindenki. Tudtuk, hogy a következő nem az asztalon, hanem valakinek a hátán fog csattanni. A második osztályban kezdtünk el imákat olvasni és héberről jiddisre fordítani. Apám büszke volt rám, kérte, hogy otthon is olvassak imákat, ő pedig a fejét a kezébe támasztva, mosolyogva hallgatta. A harmadik osztályban már elkezdtük tanulmányozni a Tórát. Minden osztálynak volt egy melamedje, aki kifejezetten ennek a tantárgynak az előkészítésével foglalkozott

Nagyszőlősön a lányok számára is volt héder. Mind a két lánytestvérem járt héderbe. A lányoknak kevesebb volt a program, mint nekünk. Megtanították őket a héber ábécére és héberül olvasni. De a szavak jelentését nem tudták, nem tanultak héberről jiddisre fordítani. Ezért ők csak olvasták hangosan az imákat, de hogy mit jelent, azt nem értették.

Nem tudom, miért, de én gyerekkoromtól kezdve kritikusan viszonyultam a valláshoz, a zsidó hagyományokhoz. Vallásos családban nőttem fel, és a húgaim úgy fogadták ezt az egészet, mint aminek így kell lennie, én viszont lenéztem ezeket a dolgokat, a felnőttek játékának tartottam. A héderben a legtöbb fiúnak hosszú pajesza volt. Apám ragaszkodott ahhoz, hogy én is viseljek pajeszt. Én sírtam, és azt ordítottam, hogy nem akarok pajeszt viselni. Hát még amikor nyolc éves lettem, és rutén iskolába mentem tanulni, és lettek nem zsidó barátaim! Láttam, hogy azokat a fiúkat, akik hosszú pajeszt hordanak, néha csúfolják, megcibálják a pajeszukat. Én meg igyekeztem elkerülni ezt. Titokban akkorára vágtam le a pajeszomat, hogy egészen kicsi legyen, hogy szinte ne is lehessen észrevenni. Apám csak csodálkozott, hogy lehet az, hogy a pajeszom egyáltalán nem nő. Az iskolában nem tanultam rosszul, pedig szinte semmi időm nem maradt készülni az órákra. Reggel hatkor mentem a héderbe, és két órát tanultunk. Aztán elmentem az iskolába, amikor befejeződött a tanítás, hazaszaladtam ebédelni, és aztán visszamentem a héderbe. A héderben este hétkor ért véget a tanítás. Amikor hazaértem, meg kellett csinálni a héder és az iskola házi feladatait is. A rebbe sokat adott fel, nem zavarta, hogy mi még az iskolában is tanulunk. Az iskolában a tanárok sajnálták a zsidó gyerekeket, és azon voltak, hogy minél több dolgot át tudjunk venni az órán, és minél kevesebb tanulnivaló maradjon otthonra. Miután kijártam a negyedik osztályt a rutén iskolában, egy cseh iskolába kerültem. A szüleim úgy gondolkoztak, hogy Csehszlovákiában élvén, meg kell tanulnom az állam nyelvét. Otthon magyarul beszéltünk, más hely meg nem volt arra, hogy megtanuljak csehül. Velem együtt átjött abba az iskolába több osztálytársam is, úgyhogy nekem kevés dolog változott meg.

Három évig tanultam a héderben. Nagyon szerettem focimeccsekre járni. A stadionban voltak a meccsek minden vasárnap ebéd után. A héderben vasárnaponként kezdtünk bele a Tóra újabb szakaszába, amelyet aztán egész héten tanultunk. Arra gondoltam, hogy ha egy órát ellógok, még van egy hetem, hogy behozzam a lemaradást. Az egyik vasárnap délig maradtam a héderben, aztán mondtam a rebbének, hogy ebéd után nem tudok visszajönni, mert szurkolnom kell a stadionban a kedvenc csapatomnak. [Lefordíthatatlan szójáték: „В одно из воскресений я был в хедере до обеда, и предупредил ребе, что после обеда не смогу придти. Он спросил, почему, и я ответил, что буду болеть. Ребе разозлился, и сказал, что я здоров. Я объяснил ему, что буду болеть на стадионе за свою любимую команду.” Azaz: Kérdezte a rebe, miért, én pedig azt feleltem „budu bolet’” (beteg leszek). Dühbe gurult, és azt mondta, hogy egészséges vagyok. Én elmagyaráztam neki, hogy „budu bolet’ za ljubimuju komandu”  (így már azt jelenti: szurkolni a kedvenc csapatomnak). – A szerk.] A rebbe elkezdett ordítani és fenyegetőzni. Mégis elindultam a focimeccsre. Másnap a rebbe kihívott, az asztalára fektetett, és az osztály előtt elnáspángolt a bambuszpálcával. Bőgve mentem haza, és mondtam apámnak, hogy soha többé nem megyek a héderbe, mert a rebbe megvert, amiért focimeccsre mentem. A szüleim megnézték a hátsó felemet, amelyen ott vöröslöttek a verés nyomán a hurkák. Anyám sírva fakadt, apám csak a fejét csóválta. Este meglátogatott minket otthon a melamed, és elkezdett panaszkodni rám. Apám megkérdezte a rebbét, ki engedte meg neki, hogy megüssön. A rebbe azt mondta, hogy rendre kell szoktatni engem. Apám azt felelte, hogy egyedül neki van joga megütni engem, és hogy többet nem engedi a fiát olyan héderbe, ahol ilyen tanárok tanítanak. Aztán elszámolt a rebbével, az egy hónapnyi tandíjat kifizette, és többé nem küldött a héderbe. Egy szegény diák járt hozzánk a jesivából. Akkoriban az volt a szokás, hogy a szegény diákok minden nap más családnál ebédeltek. Ő pénteken és szombaton jött hozzánk. Apám megkérte, hogy tanuljon velem, és megígérte, hogy fizetni fog az órákért, ő pedig hetente kétszer eljött. Tanultuk a Tórát és mindent, amit tanítottak a héderben, azután fölkészített a bár micvóra. Nagyon sokat segítettek ezek az órák, lett időm az iskolai órákra is, és arra is, hogy a barátaimmal játsszak.

Amikor betöltöttem a tizenharmadik évemet, megcsinálták a bár micvómat. A születésnapom utáni első szombaton apámmal elmentem a zsinagógába. Fölhívtak a Tórához, én meg végigolvastam egy szakaszt a Tórából. Életemben először vettem föl táleszt. Apám finomságokat vitt a zsinagógába minden jelen levőnek. Este pedig ünnepi vacsora volt nálunk. Meghívtuk rá a szüleim barátait, és természetesen a rabbit meg a mi diákunkat, aki fölkészített a bár micvóra. Mindenki gratulált, én pedig felnőtt férfinak éreztem magam.

Volt egypár cionista szervezet Nagyszőlősön. A Hasomér Hacair volt a fiatal kommunisták szervezete, aztán volt a Maccabi. Engem a Betár vonzott, amelyet 1923-ban alakított meg Rigában a helyi ifjúság [lásd: Betár Csehszlovákiában]. Majdnem ugyanakkor alakultak meg a Betár tagozatai más országokban is. A mozgalom vezetőinek első kongresszusát 1928-ban tartották Varsóban, az első nemzetközi Betár-kongresszust pedig 1931 júliusára hívták össze Danzigban [Gdańsk]. 1934-ben a mozgalomnak huszonnégy országban körülbelül negyvenezer tagja volt, az volt a céljuk, hogy Palesztina földjén egyesítsék a világban szétszórt zsidóságot, és zsidó államot hozzanak létre. A Betár ma is létezik. Fasiszta szervezetnek nevezték, azért, mert a Betár tagjai úgy gondolták, hogy Palesztinát fegyverrel kell megvédeni, és nem diplomáciai lépésekkel kell megteremteni a békét. Amikor betöltöttem a tizenharmadik évemet, beléptem a Betárba. A Betárnak saját épülete volt, saját előadóterme, sportklubja. Az a rangidős betáros, aki a mi csoportunkkal tanult, Munkácsról jött Nagyszőlősre, ott végezte a gimnáziumot. Összesen öt rangidős volt a mi Betár-csoportunkban. Minden szombaton találkoztunk a Betár helységében. Ott mindig volt valami érdekes. A rangidős mesélt nekünk arról, hogy mi zajlik a világban, beszélt a céljainkról, feladatainkról. A Betár területi központja Pozsonyban volt. Ott volt a titkárság, ott nyomtatták az újságokat, és szétküldték minden városba, ahol volt Betár-szervezet. Onnan hozták a rangidősek az újságokat Zsabotinszkij és más jelentős Betár-aktivisták cikkeivel, amiket a rangidősek felolvastak nekünk. Ez is érdekes volt, de mi nem csak azért gyűltünk össze, hogy őket hallgassuk. A tornateremben vívni tanultunk, de persze botokkal vívtunk. Volt saját viseletünk, barna egyenruha és ellenzős katonai típusú sapka.  Klára, a nővérem varrni tanult, és nagyon szép egyenruhát varrt nekem. Ezt az egyenruhát viseltem minden ünnepélyen.

1934-ben a világon mindenhol infláció volt [lásd: az 1929-es gazdasági világválság]. Az élet az egész világon nehezebb lett, Csehszlovákia sem volt kivétel. A családunk a szegénység szélére sodródott. 1935-ben végeztem el az iskolát, és nem tudtam, mihez is kezdjek. Nagyon nehéz volt munkát találni. Úgyhogy nagyon megörültem, amikor egyszer a Betár-rangidős megemlítette, hogy elutazhatnék Ostravába, Morvaországba, és felvételizhetnék az Aštar ipari iskolába. Az iskolában nincs ugyan tandíj, de nyilván nehéz lesz. Habozás nélkül belementem, nagyon szerettem volna minél gyorsabban olyan szakmát tanulni, amivel pénzt tudok keresni. Rajtam kívül még két Betár-tag jött Nagyszőlősről.

Miután megérkeztünk Ostravába, azonnal elmentünk a Betárba. Beutaltak minket az iskola diákszállójába, ahol a gondnok helyezett el bennünket. Engem a második emeletre irányítottak. Minden szobában hat tanulót helyeztek el. A szobáknak közös ajtaja volt, de a szoba maga válaszfalakkal föl volt osztva hat fülkére, mindegyik lakónak jutott egy fülke. Mindegyik fülkében volt egy vaságy, egy asztal és egy asztali lámpa, egy szekrény és egy fogas a ruháknak. A kollégium gondnoka, egy Waloch nevű német átadott nekem egy papírt a felvételi vizsgára. A felvételi vizsgák abban a nagy gépgyárban folytak, ahova az ipari iskola tanulói szakmai gyakorlatra jártak. Két írásbeli vizsgát kellett letenni, az egyiket matematikából, a másik pedig egy speciális pszichológiai teszt volt. Ezek után még be kellett mutatni, hogyan tudja használni az ember a kezét a munkában, milyen fejlett a mozgáskoordinációja. Megkérdezték, hogy mi akarok lenni: műszerész, esztergályos, villanyszerelő vagy mintakészítő. Azt feleltem, hogy esztergályos szeretnék lenni. Odavezettek egy másolóasztalhoz, amin egy papírlap volt kiterítve bonyolult görbe vonalakkal. Végig kellett vezetnem a ceruzát ezeken a vonalakon, úgy, hogy milliméternyit se térjen el. Nekem sikerült, jól vizsgáztam, összesen 99 pontot kaptam a 100-ból. Kilencven pont volt a ponthatár. Azt a két fiút, aki velem együtt jött Nagyszőlősről, nem vették fel, úgyhogy hazautaztak. A jelentkezőknek csak tíz százalékát vették fel az iskolába. Beosztottak a tanuláshoz. A mi tanulócsoportunkban harminc emberből én voltam az egyetlen Betár-tag, a többiek maccabisok vagy hasoméresek voltak. Gúnyolódtak rajtam, fasisztának neveztek, azt mondták, követelik, hogy tisztítsák meg tőlem a csoportot. Néhány nap múlva behívtak az igazgatói irodába, és azt mondták, hogy be kell mutatnom valamilyen dokumentumokat, amelyek igazolják, hogy csehszlovák állampolgár vagyok. Nekem még nem voltak papírjaim, nem voltam nagykorú, és megígértem, hogy megkérem a szüleimet, küldjék el nekem az ő papírjaikat. Írtam haza, és kiderült, hogy a szüleimnek nincs csehszlovák állampolgárságuk, egyszerűen nem állíttatták ki. Csak olyan irataik voltak, amelyek még az Osztrák–Magyar Monarchiából maradtak meg. Az iskola központja az állami gépgyártóüzem volt, ezért az iskolában csak csehszlovák állampolgárok tanulhattak. Kilátástalannak látszott a helyzet, és a betárosokhoz fordultam segítségért. Azt tanácsolták, hogy forduljak egy Betár-taghoz, Merz ügyvédhez, hogy járjon közben az állampolgárságom érdekében. Ügyvédi tiszteletdíjra természetesen nem volt pénzem. Merz hajlandó volt ingyen segíteni. Először is fölhívta az üzem igazgatóját, és kérte, hogy a kollégiumban maradhassak addig, amíg az állampolgárságom tisztázódik. Ez alatt az idő alatt végig a Betár-tagok segítettek. Élelmiszert a saját pénzemből kellett venni. Azok a tanulók, akik a gyárba jártak, kaptak fizetést a munkájukért. Nekem azonban nem engedték meg, hogy részt vegyek az oktatásban, amíg meg nem kapom az állampolgárságot, úgyhogy pénzem az nem volt. A szüleim sem tudtak pénzt küldeni. Éheztem. Elszakadt a zoknim, de nem tudtam újat venni, hanem meg kellett tanulnom stoppolni. Három betáros megbeszélte egymás közt, hogy járjak hozzájuk enni. Így vészeltem át három hónapot, amíg meg nem jött Brnóból az ideiglenes tartózkodási engedélyem, úgy is, mint jelöltnek a csehszlovák állampolgárságra. Ezzel még nem volt vége, még sok időbe tellett, amíg megkaptam az állampolgárságot. De az ügy el volt intézve, beadtuk a minisztériumba. Most már megengedték, hogy részt vegyek az iskolai órákon, és hogy bejárjak szakmai gyakorlatra az üzembe. Sokat kellett dolgoznom, hogy behozzam a kimaradt időt. Kezdtem fizetést kapni, és járhattam az üzemi étkezdébe. Az üzemben négyműszakos munkarend volt, ezért az étkezde éjjel-nappal nyitva tartott. Jól főztek, és nem volt drága. A betárosok vettek nekem étkezési jegyet, ami háromszori étkezésre szólt a kantinban. Ingyen reggelizhettem, ebédelhettem és vacsorázhattam. Most már semmi nem gátolt a tanulásban, és kitűnő tanuló lettem. Nagyon szerettem tanulni. Az üzem óriási volt, harmincezer ember dolgozott benne, modern gépekkel volt fölszerelve, az egész üzem gépesítve volt. Az iskolában sok vallásos diák volt. Nyugodtan járhattak zsinagógába. Szombaton szünnap volt a gyárban. Azokban az üzemrészekben, amelyeket nem lehetett leállítani, például a kohászatin, szombatonként csak nem zsidók dolgoztak. De én addigra már teljesen eltávolodtam a vallástól és a zsidó tradíciótól. Mindez olyan középkorinak tűnt.

Amikor már az Aštar iskolában tanultam, 1936-ban, a Betár-bizottságban mondták, hogy hamarosan lesz a Betárnak kongresszusa Bécsben, és fölajánlották, hogy elutazhatok a kongresszusra. Egy nagy autóbusszal utaztunk a bizottság listája szerint. A kongresszust a tizennyolcadik kerületben tartották, fél évvel voltunk az Anschluss előtt, vagyis azelőtt, hogy Hitler megszállta Ausztriát. Magammal vittem a betáros ünneplőruhát, gondoltam, jól jöhet még. Az út csodálatos volt. Megérkeztünk Bécsbe. A küldöttek többségének volt hol megszállnia, voltak rokonaik, barátaik. Én pedig kaptam egy beutalót a diákszállóba. Négy fiúval laktam egy szobában, akik szintén a Betár-kongresszusra jöttek Ausztriából és Lengyelországból. Három nappal a megérkezésünk után kezdődött meg a kongresszus. Korábban érkeztünk, hogy segítsünk előkészíteni a helyiséget. Elő kellett készíteni az állványokat a szemléltető előadáshoz, sok munka volt. Én voltam a kongresszus legfiatalabb résztvevője, mindenki engem kért meg segíteni. Kifüggesztettem neves cionista személyiségek fényképét, plakátokat, és feliratoztam őket. Este kellett kezdődnie a kongresszusnak, és volt munka rengeteg. És akkor a szobába, ahol másodmagammal dolgoztam, egyszer csak belépett Zsabotinszkij a feleségével. Zsabotinszkij azt kérdezte németül: „Ki ez a fiatalember?” – és rám mutatott. Mondták neki, hogy ez itt a legfiatalabb Betár-küldött. Zsabotinszkij odalépett hozzám, megsimogatta a fejemet, és azt mondta jiddisül: „Zájer git!” vagyis nagyon jó. Aztán végigjárta a szobákat, mindent szemügyre vett, és kiment. Este volt a megnyitó, Zsabotinszkij mondott beszédet. Az erkélyen ültem a többi nagyszőlősi betárossal együtt. Amikor elutaztam Bécsbe, a barátaim arra kértek, feltétlenül jegyezzem föl a kongresszus minden eseményét. Több betáros is fellépett, érdekes volt. Mindent följegyeztem. Hanem amikor megjelent a színen Zsabotinszkij, nem tudtam jegyezni a beszédét, nem tudtam elszakadni tőle. Több mint két órát beszélt. Jiddisül beszélt enyhe német akcentussal. Arról beszélt, milyennek képzeli el az eljövendő Palesztinát, azt mondta, hogy létre kell hozni egy zsidó–arab államot. A teremben voltak idősebb emberek is, akiknek nehezükre esett ilyen sokáig ülni. Levették a cipőt a megdagadt lábukról, hogy ne kelljen kimenniük a teremből, nehogy elmulasszák Zsabotinszkij egyetlen szavát is. A következő nap Zsabotinszkij barátai és szimpatizánsai tartottak előadásokat. A kongresszus három napig tartott. Azután mi visszatértünk Ostravába.

Az ipari iskolában három évig tartott a képzés. Utána volt még egy év szakmai gyakorlat az üzemben. Akkor már nem három órát dolgoztunk a gyárban, mint a tanulóidőben, hanem nyolcat. Önállóan dolgoztam a munkapadon, teljesítettem az üzemrész megrendeléseit. A szakmai gyakorlat befejezése után megkaptuk a bizonyítványt arról, hogy elvégeztük az ipari iskolát. A maccabis srácok, akik velem tanultak, a szervezetük megbízásából elutaztak Palesztinába. Akkoriban még legális úton is lehetett Palesztinába utazni, Bulgárián keresztül, a várnai kikötőből a Fekete-tengeren át. Ők elutaztak, de én hová mehettem volna egyedül? A Betárnak nem volt arra hatósági engedélye, hogy fiatalokat küldjön Palesztinába. Éppen akkoriban indult Prágában a zsidók emigrációs akciója San Domingóba. Gazdag zsidók utaztak oda, akiknek voltak elég pénzük, hogy lakásépítésbe fektessék be, és olyan szervezetekbe, amelyek munkahelyeket teremtenek. Az emberek töméntelen mennyiségű pénzt vittek, hogy beutazhassanak. Megértették, hogy Hitler már megkezdte a háborút, és igyekeztek biztonságos helyre utazni, és kimenteni a tőkéjüket. Az egyik inastársamtól tudtam meg mindezt, akinek az apja szintén el akart utazni, ezért jött Prágába. Nagyjából háromszáz ember gyűlt össze. Nem volt egy vasam se, de szerencsém volt, fölvettek a szervezetbe. Úgy tervezték, hogy először odautazik hetven fiatal ember, hogy megépítsék a lakóhelyeket, ahol majd a többieket elszállásolják. Az ő részüket a szervezet tagjai vállalták magukra, ők fizették be. Természetesen elsősorban építőipari munkásokat vittek oda, de vittek engem is. Elkezdtem tanfolyamokra járni, spanyolul és angolul tanultam. Mindenki sietett, a német hadsereg már behatolt Lengyelországba, és áthaladt Csehszlovákián. Az emberek megértették, hogy Csehszlovákiára is ugyanaz a sors vár. A pénz, amit az emberek behoztak, a bankokban feküdt. Csakhogy közben Hitler megszállta Csehszlovákiát, és minden bankbetétet zárolt [lásd: Cseh–Morva Protektorátus]. Nem lehetett pénzt szerezni a banktól, és nem volt miből utazni. Ez a terv összeomlott. [A Dominikai Köztársaság tekintélyes méretű askenázi népességet (elsősorban németországi és ausztriai zsidó menekültet fogadott be az 1930-as évek végén. Különböző egyesült államokbeli zsidó szervezetek igyekeztek földet vásárolni a növekvő közép-európai antiszemitizmus miatt várható zsidó menekülthullámra számítva. (Így például Sosúa város környékén 1940-ben 350 zsidó család települt le és kezdett mezőgazdasági termelésbe. A föld az 1920-as évek végéig a United Fruit birtokában volt, Rafael Trujillo olcsón fölvásárolta, és eladta ezeknek a menekült zsidók letelepítését bonyolító szervezeteknek. Egyébként e családok leszármazottainak többsége a hatvanas években az Egyesült Államokba, ill. Izraelbe települt át.) S. B. Beit-Zvi (Post-Ugandan Zionism On Trial: A Study of the Factors that Caused the Mistakes Made by the Zionist Movement during the Holocaust, Tel-Aviv, Zahala, 1991) azt állítja, hogy a cionisták minden olyan mentési kísérletnek ellenálltak, amely nem Palesztinát célozta meg, és ez vezetett ahhoz, hogy kudarcba fulladt az 1938-as eviani konferenciának a zsidók San Domingóba való kivándorlását támogató döntése. – A szerk.]

Amikor Csehországot elözönlötték a fasiszták, rádöbbentem, hogy el kell menni. Tudtam, hogy Kárpátalja magyar terület lett [lásd: Kárpátalja elfoglalása], és hallottam, hogy ott sanyargatják, üldözik a zsidókat. Semmi kedvem nem volt odautazni, elkezdtem más lehetőségeket latolgatni. Szlovákia akkor már önálló állam volt [lásd: Szlovákia 1939–1945]. Akkor én és egy kárpátaljai barátom Técsőről próbálkozni kezdtünk, hogy eljussunk Szlovákiáig. Sikerült elutaznunk Pozsonyba. Prága megszállása után a német városparancsnoksághoz kellett fordulnunk. Ott kiállították nekünk a német útlevelet, amelynek a fedőlapján egy nagy nyomtatott J volt, vagyis Jude. Az útlevéllel elmentünk egy prágai utazási irodába, ahol kiállították nekünk a Szlovákiába szóló vízumot. E szerint három hónapot tölthettünk Szlovákiában. Mi pedig törvényes úton, minden titkolódzás nélkül elutaztunk Pozsonyba. A cuccainkat ellenőrizték a határon, le se kellett szállni a vonatról. Bejött a kupénkba egy német katona, és ránk parancsolt, hogy nyissuk ki a bőröndöt. Kérdezte, hová utazunk, és amikor mondtuk, hogy Pozsonyba, azt mondta: „Tudom, hogy Palesztinába akartok menni, de mi oda is utánatok megyünk.”

Azt hittük, hogy találunk munkát, és élhetünk Pozsonyban. De ott is fasiszták voltak, csak nem németek, hanem szlovákok. A szlovákok megkezdték a zsidók üldözését, munkatáborokba gyűjtötték őket [lásd: Zsidó Kódex]. A nővérem elküldte nekem a lakónyilvántartó könyv egy oldalának a másolatát, amelyből kitűnt, hogy én a szüleimmel együtt Nagyszőlősön lakom, Magyarországon, és a szüleim magyar állampolgárok. Ennek alapján mondtam én azt, hogy én is magyar állampolgár vagyok. A barátom Pozsonyban maradt, én pedig úgy döntöttem, hogy hazautazom. A magyar nagykövetségen elutasították a magyar útlevélkérelmemet, de adtak egy fényképes igazolványt, amely az útlevelet helyettesíti, és tanúsítja, hogy a Kárpátalján lakom. A Prágában kiállított útlevelem elvették a nagykövetségen, és adtak egy egyszeri hazaútra jogosító úti okmányt. Budapestre utaztam, ahol ugyan nem volt senki ismerősöm, de abban reménykedtem, hogy sikerül munkát találnom. A vonaton az iratokat ellenőrző magyar határőrök elvették tőlem ezt az úti okmányt, amelyet a magyar követségen állítottak ki. Amikor megkérdeztem, hogy mihez kezdjek iratok nélkül, azt felelték, hogy három nap múlva visszakapom majd Budapesten a külügyminisztériumban. A szállodában nem akartak elszállásolni iratok nélkül. Könyörögni kezdtem a portásnak, hogy engedje meg, hogy ott éjszakázzam a kis szobában, közvetlenül a tető alatt. Reggel el kellett mennem. Először voltam Budapesten, elkezdtem lófrálni az utcákon, nézelődni. És váratlanul találkoztam Klára nővérem barátnőjével. Azt javasolta, hogy lakjam a rokonainál, és el is vitt hozzájuk. Egy kis szobát adtak ággyal, szekrénnyel. A házigazda nem akart elfogadni tőlem pénzt, mondta, hogy fizetés helyett inkább tanítsam a fiát héberre és angolra. A fiú egy boltban dolgozott, ahol könyveket és irodaszereket árultak. A bolt alagsorában pedig egy fénymásoló működött. A xeroxos típus akkor még nem volt, a fotokópiát fényérzékeny fotópapírra csinálták. A tulajdonos, aki zsidó volt, felvett engem. Megtanultam fénymásolatot csinálni. Úgy egy fél évig dolgoztam ott. Magyarországon már bevezették a zsidóellenes törvényeket [lásd: zsidótörvények Magyarországon], de különösebb zaklatásokra nem került sor. Budapesten működtek a zsinagógák, zajlott a zsidó élet. Később megtudtam, hogy Magyarországon a zsidóknak sokkal könnyebb volt, mint Kárpátalján, ahol akkoriban már sokkal jobban üldözték a zsidókat.

Fél évvel azután, hogy Budapestre érkeztem, 1941 tavaszán, értesítést kaptam a hadkiegészítő parancsnokságról, miszerint három hónapot kell dolgoznom munkatáborban [lásd: munkaszolgálat]. Leírták, hogy milyen holmit kell magunkkal vinnünk. A gyűjtőpontról minket, kétszáz embert elvittek Nyíregyházára, ez egy magyar város, nem messze Ungvártól. Tehervagonokban utaztunk. Nyíregyházán, a lőtéren nagy homokhegyet építettünk, piramishoz hasonlót, hogy fölfogja a lövedékeket. Három hónapot töltöttünk ott. Miután befejeztük az építkezést, hazaengedtek minket, hogy találkozhassunk a rokonainkkal, azután, az volt a parancs, jelentkeznünk kellett Budapesten. Hazautaztam.

Klára nővérem 1936-ban ment férjhez egy Weinberger Áron nevű helybélihez, akinek saját borászata volt. Hagyományos zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Klára első gyermeke, Tibor 1937-ben született. A kisebbik, László még csecsemő volt, amikor hazalátogattam. Klára már nem a szüleimnél lakott, hanem a férjével és a gyermekeivel. A fiatalabbak, Erzsébet és Ernő a szüleinkkel laktak. Nagyjából egy hónapot töltöttem otthon. Akkor még nem tudtam, hogy apámat, anyámat, Klárát és a családját utoljára látom. Vissza kellett térnem a munkatáborba [azaz: a munkaszolgálatba]. Budapestről vonattal vittek minket Erdélybe, román területre [Nyilvánvalóan a második bécsi döntéssel visszacsatolt területre vitték a munkaszolgálatos egységet. – A szerk.]. Ott éppen keskeny nyomtávú vasútvonal építése folyt, és minket oda irányítottak. Hordani kellett a kavicsot a csillék alá, és szétteríteni az útvonalon. Amikor az építkezés befejeződött, megint bevagoníroztak minket, és kivittek a Szovjetunióba. Itt éppen csak elkezdődött a Nagy Honvédő Háború. A német és a magyar hadsereg is használt munkaszolgálatos zászlóaljakat a frontvonalon fedezékek, lövészárkok építéséhez. A lapáttal fölszerelt fegyvertelen emberek kitűnő céltáblának bizonyultak. Hiszen a szovjet katonák nem tudták eldönteni, hogy munkaszolgálatos zászlóalj van-e előttük vagy reguláris hadsereg. Még Lengyelország területén egy egész órát várakozott a tehervonatunk. Arra használtuk föl az időt, hogy fodrászhoz menjünk, megnyiratkozzunk, megborotválkozzunk. Aztán az egyik házban kértem meleg vizet a mosdáshoz. Azon voltam, hogy mindig tiszta legyek, és még a munkaszolgálatban is volt velem egy összecsukható ágy, és egy gumiból készült mosdótál. Ugyanennél a háznál kértem némi élelmiszert is. Adtak pár darab szép nagy szalonnát és egy kis zsák lisztet. A sálat, amit a nővérem kötött nekem, elcseréltem egy kis szánkóra, hogy ne kelljen a kezemben cipelnem a csomagokat. Vonattal érkeztünk meg az ukrán határ közelében lévő oroszországi Belgorod városba. Ott kirángattak a vagonokból, ránk parancsoltak, hogy rendeződjünk oszlopokba, és induljunk el gyalog Sztarij Oszkolba, ami körülbelül 120 kilométerre volt. Már havazott, hó borított mindent. A szabad ég alatt, a földön töltöttük az éjszakát. Sztarij Oszkolban egy moziépületbe hajtottak be minket. Szalma fedte a földet. A konyha a folyó partján volt, naponta kétszer, rendezett sorokban hajtottak oda minket enni. Egyszer, amikor a parton voltunk, észrevettük, hogy egy lóval vontatott katonai szállítóeszköz, amely éppen átkelt a jégen, a jégtábla alá került. Kiadták a parancsot, hogy menjünk be a vízbe, és húzzuk ki a járművet. De senki nem akart bemenni a jeges vízbe. Akkor sorba állítottak minket, és minden tizediket kikergették a sorból. Nagyon féltem, hogy én is közéjük kerülök, mert nem tudtam úszni. Nagyjából tíz embert kergettek ki, bementek a folyóba. Sikerült elúszniuk a szekérig, azután úszva a partra húzták.

Olyan egy hónapot töltöttünk Sztarij Oszkolban. Az 1942-es évben késő ősszel kiválogattak negyven embert, köztük engem is, és átirányítottak minket Jugyino faluba a Don folyó partjához. Volt ott egy munkatábor, amelyik a német hadsereg parancsnoksága alatt dolgozott. A munkaszolgálatosok gödröket ástak, eltakarították a havat. A halálozási mutató ott nagyon magas volt, azért hajtottak minket oda, hogy pótoljuk a meghaltakat. A falu korábbi lakosai mind elmenekültek, csak német és magyar csapatok voltak ott. Harminc-harmincöt fokos hideg volt. Azt mondták, keressünk magunknak lakhelyet. Igyekeztem együtt maradni a két másik kárpátaljai fiúval. Az egyikük técsői volt, Ignácnak hívták, a családnevére nem emlékszem. A másik Singer Henrik volt, egy ungvári szabó. Találtunk egy félig összeomlott kalyibát, se ajtaja, se ablaka nem volt. Megengedték, hogy egy napig ne menjünk munkába, azalatt rendbe hozhatjuk a házat. A többiek mentek dolgozni a Don partjára. Valakinek az utánpótlásból sikerült átkúsznia a jégen a Don túlpartjára, ahol a szovjet csapatok álltak. Nem vették észre, csak akkor fedezték föl a távollétét, amikor visszaértünk a lágerbe. Megint sorba állítottak minket, kiállították minden tizediket, és agyonlőtték a sorfal előtt. Most majd megtanuljátok, érdemes-e átszökdösni az oroszokhoz! Minden nap kivittek minket munkára. El kellett takarítani a havat, mert a német tankok támadásba lendültek. A magyar gyalogság követte őket. Hajnaltól sötétedésig dolgoztunk. Ruhástul aludtunk, a cipőnket se vettük le. Minden nap abban reménykedtünk, hogy jönnek az oroszok. Amikor a Don átellenes partján láttuk a katyusák torkolattüzét, úgy hívtuk ezeket, hogy „Sztálin-gyertyák”, elkezdtünk reménykedni [A szovjet fejlesztésű, „katyusa” vagy „Sztálin orgona” néven emlegetett fegyver (BM 13) valójában egy ún. kisrakéta-sorozatvető tüzérségi fegyver volt. Pontcélok elleni bevetésre a rakéta nagy szórása miatt nem volt alkalmas, ezért a készletet (kb. 40 rakétát) egy sorozatban lőtték ki. Mivel teherautóról lehetett működtetni, mozgékony volt, és nehezen lehetett bemérni. – A szerk.]. Megkezdődött az orosz támadás, a tűzharc már a mi partunkon volt, egészen a közelünkben. De nem volt szerencsénk, a szovjet csapatok megkerülték Jugyinót. Ott töltöttük az éjszakát, reggel pedig sorba állítottak minket, megparancsolták, hogy vigyük magunkkal a lapátokat, és menjünk oda, ahol a magyar csapatokat elhelyezték. Ragyogóan sütött a nap, visszaverődött a fénye a fehér havon. Eleinte csak szikrák villództak a szemem előtt, azután elveszítettem a látásomat. A barátaim karon fogva vezettek. A menetoszlop végére kerültünk. Úgy döntöttünk, hogyha meglátunk egy falut, elszakadunk a századtól, és megpróbálunk elszökni. Szerencsénk volt, még az éjszaka beállta előtt, amikor valamilyen kisebb falu mellett haladtunk el, sikerült megszöknünk. A faluban csak helyiek laktak. A németeket, akik ott voltak, már kiverték a szovjet csapatok. Megengedték, hogy ott éjszakázzunk. Hármunk közül egyedül én beszéltem ruténul. A rutén persze különbözik az orosztól, de megértették, mit mondok. Azt mondták, hogy a hátországba kell menni, és mutattak valami iratot. Mi azt hittük, hogy a hátország [’тыл’] egy falu vagy város neve. A Don egyik ágán átkeltünk egy kis fahídon, amit az orosz csapatok építettek az előrenyomuláskor, aztán továbbmentek. Éjszakára megint bekéredzkedtünk az egyik viskóba. Jóllehet a helyiek szemében mi ellenséges lakosok voltunk, fasiszták, beengedtek a házukba, és adtak nekünk héjában főtt burgonyát. Nagyon szegények voltak, de mindenüket megosztották velünk. Igaz, hogy mielőtt lefeküdtek aludni, azért a biztonság kedvéért elvették a késeinket, de reggel visszaadták. Így mentünk csak egyre, de magunk sem tudtuk, hova. Egyikünk, az ungvári Singer Henrik szabó volt. Amikor beengedtek valahová, hogy ott töltsük az éjszakát, ő hálából ruhát szabott a házigazdáknak. Én meg az egyik háznál megjavítottam egy varrógépet. Cserébe kaptunk ennivalót, időnként még az útra is adtak valamit. Állandóan éhesek voltunk. Néha szerencsénk volt. Ott, ahol áthaladt a front, egyszer találtunk egy teherautót, amelynek a vezetőfülkéjében ott volt a halott sofőr. Kétszersültet találtunk a zsebében. Néhány helyen meg lelőtt lovak tetemei hevertek. Olyan hideg volt, hogy a húsuk kőkeményre fagyott. Kivágtunk egy darab lóhúst, és a tábortűznél valahogy megfőztük magunknak. De ilyen mázlink ritkán volt.

Egyszer egy kisebb faluban jártunk épp, és bekéredzkedtünk éjszakára. A gazdasszony éppen egy köpönyeget terített az asztalra, és megpróbált valamit kiszabni belőle. Singer fölajánlotta, hogy segít neki. Egy férfikabátot szabott ki a köpenyből, és nekiállt kézzel megvarrni. Ennek köszönhetően hosszabb időt eltölthettünk ebben a faluban. Singer varrt, a háziasszony pedig főzött ránk. Singer nem nagyon sietett, hogy ez a kis pihenő minél hosszabb legyen. Amikor már mindennel elkészült, a háziasszonyunk mondta, hogy a tanítónő arra kért minket, hogy menjünk át hozzá is varrni. A tanítónő kettesben lakott a nővérével. Ott maradtunk náluk. Singer varrt, én pedig megjavítottam az elromlott dolgokat.

Szovjet katonák járták a falut, bujkáló németeket kerestek. Abba a faluba is betértek, amelyben mi laktunk. Történt egyszer, hogy a nő, akinél Singer köpenyből varrt kabátot, megkért minket, hogy menjünk át hozzá, aprítsuk föl a fát. Ignác és Singer átment hozzá, az orosz katonák meg elfogták őket. Az asszony ideszaladt a tanítónőhöz, és mondta, hogy a barátaimat letartóztatták. A tanítónő az éléskamrában bújtatott el. Amikor a katonák bejöttek a házába, azt mondta, hogy nincsenek idegenek a házában. Egyedül maradtam, a barátaim le voltak tartóztatva. 1943 tavaszáig maradtam ebben a faluban. Aztán a tanítónő mondta, merre menjek tovább, én meg útnak indultam. Időnként persze meg kellett kérdeznem az utat a helyi lakosoktól. Az egyik városkában odafordultam egy járókelőhöz. Nem tetszett neki a kiejtésem, és rendőrt hívott. Papírjaim nem voltak, bevittek a rendőrségre. Természetesen semmiféle bizonyítékuk nem volt arra, hogy én kém vagyok. De aki keres, az talál. Kiállt egy szög a cipőtalpamból, és állandóan fölsebezte a lábamat. A táskámban volt pár papírkötésű olcsó regény magyar nyelven. Az egyiket többrét hajtva a cipőmbe csúsztattam, a sarkam alá, hogy elfedje a szöget. De már olyan sokáig volt a cipőmben, hogy nem látszott abból egy betű sem. Amikor a rendőrségen levetkőztettek, és fölfedezték, gyanakodva olvastak bele. Azt mondták, biztos, hogy spion vagyok. Átvezettek egy magánzárkába, és rám zárták az ajtót, nehogy megszökjek. Tíz napot töltöttem ott, azután jött valami katona, és mondta, hogy átvisznek egy lágerba. Gyalog mentünk az állomásig, aztán vonatra szálltunk. A katonánál fegyver volt, de a nélkül is megértettem, hogy értelmetlen megszökni, úgysem jutnék messzire. Megérkeztünk Voronyezsbe [Moszkvától kb. 500 kilométerre, délnyugatra]. Ott, a hadkiegészítő parancsnokság udvarán már várták a hadifoglyok, hogy útnak indítsák őket a lágerba. Sok SS-tiszt volt ott, magyarok is. Néhány napig karanténban tartottak minket, amíg össze nem gyűlt elég ember a szakaszhoz, aztán átvittek bennünket Uszmanyiba [Moszkvától  kb. 400 km, délkeletre]. A hadifogolytábor egy hajdani kolostorban volt, óriási területen. Engem a többiekkel együtt egy szögesdróttal elkerített udvarra vittek. Ültem a földön. Egyszer csak valaki a nevemet kiáltotta a szögesdrót mögül, és megláttam azt a két fiút, akik egész idő alatt velem voltak, és még néhány zsidót. Annak ellenére, hogy egy lágerben találkoztunk, és nem tudtuk, mi várhat még ránk, nagyon megörültünk a találkozásnak. Már nem voltam olyan magányos. Beszélgetni kezdtünk, elmondták, hogy lágerben dolgoznak, és hogy az oroszok jobban bíznak a zsidókban, mint a magyarokban és a németekben. A zsidóktól, akik a konyhán dolgoztak, kaptam amerikai amerikai sertéshúskonzervet, amellyel az Egyesült Államok látta el a hadifoglyokat, egy falat kenyeret és egy kanalat. A németek körém gyűltek, és kunyeráltak egy kis ételt. Az egyikük kezdte lehúzni az ujjáról a jegygyűrűjét, hogy odaadja nekem. Már nem is emlékeztettek azokra az érinthetetlen, kíméletlen SS-tisztekre, akiket a fronton láttunk. Odavetettem nekik a földre néhány falat sertéshúst, ők pedig rávetették magukat. A zsidók, akik az ételt hozták nekem, megsértődtek, amiért a fasisztákat etetem.

Még mielőtt én ide kerültem, Singer szabóműhelyt nyitott a lágerben. A lágerlakók ott javíttatták a ruhájukat, és csináltattak egyszerűbb dolgokat. Németek is, románok is dolgoztak ott. Singer kérésére fölvettek dolgozni a szabóműhelybe. Ez némi előjogokat biztosított: jobb volt az élelmezésünk, szabadabban mozoghattunk a lágerben. Aztán a szabóműhely mellett nyitottak egy csizmadiaműhelyt, ahol szintén a foglyok dolgoztak. Lábbeliket javítottak, meg olyan cipőket csináltak, amiknek a felső része lenvászonból volt, a talpa meg fából. Ilyenekben jártak a lágerlakók. Barakkokban laktunk. Minden barakkban kétszáz ember volt. Kétemeletes priccsek voltak. Éjszakára kívülről bezárták a barakkokat, és az ébresztőig tilos volt kijönni. Nem volt rossz a kaja a lágerben. A Vöröskereszt küldött ide élelmiszert, orvosságot. Nem emlékszem, mennyi időt töltöttünk Uszmanyiban. Innen átvittek minket egy másik lágerba, Voronyezsbe. Voronyezsben aztán, rögtön a megérkezésünk után elvittek minket a fürdőbe. A ruháinkat fertőtlenítették és visszaadták. Az is egy nagyon nagy láger volt. És ott is voltak németek, olaszok, románok, magyarok. Nagy fabarakkokban laktunk. A barakk fala mentén fapriccsek húzódtak két sorban. A kaja nem volt rossz. A lágerba állandóan érkeztek az amerikai küldemények, küldtek lencsét csirkehússal. Amerika a nemzetközi szerződéseknek megfelelő csomagokat küldött a foglyoknak. Voronyezsben sokkal jobb volt a fogság, mint Uszmanyiban. A koszt elég jó volt, lehetett mosakodni. A lágerben voltak zsidók, de a zsidó hagyományt senki nem tartotta, pedig voltak hívő zsidók is, az én barátom, Singer például hívő volt. Természetesen disznóhúst ők nem ettek, de ez az egyetlen, amit tehettek. Ez egy másik világ volt, és mi el voltunk vágva a megszokott valóságtól. Singer Voronyezsben is nyitott egy szabóműhelyt, de ez már egy igazi, jóféle szabóság volt. Újabb dolgokat varrtak ott: orosz tisztek katonai egyenruháját, női ruhákat, ruhajavítást is vállaltak. A németek között sok volt a jó szabó, és Singer fölvette őket a szabóságba. Ez nekem nagyon nem tetszett, és visszautasítottam, hogy velük dolgozzak. A varroda mellett volt egy cipészműhely, ott dolgoztam. Mindkét műhely a csapattörzs kétemeletes házában volt. A második emeleten lakott a törzsparancsnok, egy alezredes, a műhelyek pedig az elsőn voltak. Singernek meg nekem megengedték, hogy ne barakkban lakjunk, hanem egy kis szobában a műhely mellett. Az életünket megkeserítették a poloskák, a barakkban nem voltak, de ebben a szobában egyszerűen nyüzsögtek. Mielőtt lefeküdtünk aludni, körültekertük az ágy lábait nedves rongyokkal, hogy a poloskák ne tudjanak fölmászni az ágy lábán. De azért, a poloskák ellenére is, mindez szinte az otthon illúzióját keltette bennünk. Az utca túloldalán egy lakóház állt, este gyakran elnézegettük a kivilágított ablakokat. Az egyik lakásban egy nagy család lakott. Az ablakukban gyakran láttunk egy fiatal lányt. A tábor mögött egy kis folyócska folydogált, és ott volt a csap, odajártak vízért az emberek. Ez a lány is minden nap elment oda a vödrökkel. Singer ott ismerkedett meg vele. Idevalósi volt, itt született, és Szofija Belinszkajának hívták. Végül Singer felesége lett. Amikor Singert kiszabadították a fogságból, 1946-ban, a lány vele ment a Kárpátaljára. Most Ungváron laknak. Gyakran találkozunk. Singer egyike ifjúkorom azon kevés barátjának, akik megmaradtak nekem.

1945. május  kilencedikén közölték velünk, hogy vége a háborúnak, és hogy Németország kapitulált. Nagy öröm volt ez nekünk. Még a németek is, akik a lágerben voltak, örültek, hogy véget ért a háború. Mindannyian reménykedtünk, hogy hamarosan hazaengednek minket. De a foglyok szabadon bocsátása csak 1946 nyarán kezdődött meg. Nem tudom, milyen elv vezette a lágerparancsnokságot a foglyok szabadon bocsátásával kapcsolatban. Singert és a másik barátunkat, Ignácot 1946 szeptemberében bocsátották szabadon. Ők elhatározták, hogy hazatérnek Kárpátaljára. Már hallottunk arról, hogy Kárpátalja a Szovjetunió része lett. Megértettem, hogy hadifogolytáborok alapján nem lehet megítélni az egész Szovjetuniót. Én is úgy döntöttem, hogy hazatérek, bár nem tudtam, találok-e még ott valakit a családunkból. Megadtam Singernek a nagyszőlősi házunk címét, és megkértem, próbáljon megtudni valamit a családom sorsáról.

Annak köszönhetően, hogy négy évig tanultam ukrán iskolában [Föltehetően nem ukrán, hanem rutén nyelvű iskoláról van szó. – A szerk.], nem csak latin, de cirill betűkkel is tudtam írni. Elkezdtem írni rutén nyelven Sztálinnak, Berijának, Molotovnak. Választ nem kaptam, de azért továbbra is írtam. A lágerben már csak SS-tisztek maradtak, és valami miatt engem is ott tartottak, velük együtt. Már beköszöntött az 1947-es év. Tavasszal egyszer csak magához hivatott a táborparancsnok. Megkérdezte, írtam-e Sztálinnak. Azt feleltem, hogy írtam, és nem csak Sztálinnak. Akkor mutatott egy levelet Moszkvából: „Utasítás a fogolytábor parancsnokának, Korzetov alezredesnek. Javaslom a táborból mihamarább szabadon bocsátani Svarc Nyikolaj Izidorovics hadifoglyot és lakóhelyére irányítani.” A parancsnok elrendelte, hogy szedjem össze a holmimat, és készülődjek az utazáshoz. A szobámba belépett egy őrmester, és azt mondta, azért jött, hogy hazavigyen.

Az őrmester Ungvárig vitt, de nem engedett haza, hanem átadott a rendőrségnek. Mint a legtöbb hazatérőnek, nekem sem voltak papírjaim, csak a szabadulásomat tanúsító okmány. A rendőrségen meg, ahogy illik, jegyzőkönyvet vettek fel, és eljárást indítottak ellenem. Hiszen kémkedés vádjával kerültem lágerba. Egy hétig tartottak a rendőrségi cellában. Egész idő alatt azt követelték, hogy nevezzem meg azokat az embereket, akik  fölismerhetnek, és megerősíthetik, hogy ez tényleg én vagyok. Nagyszőlősön, melyet a Szovjetunióban Szőlősnek kezdtek hívni, senki sem maradt a családomból. Nem volt ott a sok-sok gyerekkori barát. Voltak, akik a munkaszolgálat idején pusztultak el meg a koncentrációs táborokban, mások meg a háború vége után nem nagyon akartak visszamenni a szovjet Kárpátaljára, és külföldre mentek. Végül eszembe jutott az az ukrán katolikus nő, aki sábátkor mindig járt anyámhoz segíteni a mosogatásban. Marinának hívták, és a kosztyjollal, a lengyel katolikus templommal szemben lakott Nagyszőlősön. Már nagyon öreg volt, nem tudtam, él-e még. De a másnap behozták a rendőrségre. Marina megismert, átölelt, és csókolgatni kezdett. Tanúsított mindent, amit magamról és a családomról elmondtam. Kiengedtek. Visszamentem Nagyszőlősre, de nem bírtam a magányt, és a rám zúduló emlékeket. Egyedül éltem az üres házban, ahol azelőtt az egész családunk élt. A szomszédok elmondták, hogy 1944-ben az egész családot elvitték az auschwitzi koncentrációs táborba, és mindannyiukat megölték. Szerencsére később kiderült, hogy a családunkból nem mindenkit öltek meg. A szüleim, Klára húgom a férjével, a két fia és a férje szülei tényleg meghaltak Oszvencimben, de Erzsébet nővérem és Ernő öcsém életben maradt. A megmenekülésük történetét csak jóval később ismertem meg, amikor már Ungváron éltem. 1948-ban utaztam oda, egy gyerekkori barátom meghívására, aki a második világháború előtt fejezte be Munkácson a kereskedelmi akadémiát, és az ipari részleg területi végrehajtó bizottságának a vezetője volt. Nekem az ipariskolán kívül semmiféle végzettségem nem volt. De akkoriban még ezt a végzettséget is becsülték, azonkívül tudtam beszélni oroszul is és ukránul is. Nem sok ember volt akkor a Kárpátalján, aki beszélt ezeken a nyelveken. Miután a Kárpátalja egyesült a Szovjetunióval, az orosz lett a hivatalos nyelv, oroszul folyt a hivatalos levelezés és a dokumentáció. A barátom vezető állást ajánlott nekem, anyagbeszerzési osztályvezetőséget az ungvári gépgyárban. Kapcsolatot kellett tartani más gyárak és vállalatok igazgatóival, a többségük a Szovjetunióból jött, és oroszul beszélt. Elkezdtem dolgozni, és hamar belezökkentem az ügymenetbe. Az egész városban tiszteltek, a főnökség is épített rám.

Sok minden, amit a szovjethatalom csinált, vadnak és értelmetlennek tűnt. Szigorú és kíméletlen harcot hirdetett a vallás ellen. Kárpátalja lakosságának túlnyomó többsége, a zsidók is, a nem zsidók is vallásosak voltak. Az emberek megszokták, hogy a vallás az élet fontos része. A szovjethatalom elkezdte bezárni a templomokat, letartóztatta az egyházi személyeket. Ungváron a központi kivételével bezárták az összes zsinagógát. Az az Ung [Uzs] folyó partján állt. Később ezt a zsinagógát is bezárták, és itt helyezték el a filharmóniát. Az emberek össze voltak zavarodva. Tilos volt zsinagógába vagy pravoszláv templomba járni, megtartani a vallási ünnepeket. Ezért az embert kipenderíthették a munkahelyéről. Csak az öregek jártak zsinagógába. Nekik már nem kellett félniük semmitől. Sem a csehszlovák kormányzat idején, de még a magyar alatt sem volt ilyen. Nyomasztó volt az antiszemitizmus is, amely a szovjethatalom megjelenésével együtt terjedt Kárpátalján. Antiszemitizmus természetesen volt a fasiszta Magyarországon is, de senki sem gondolta volna, hogy abban az országban is, amely harcolt a fasizmus ellen, és elítélte, létező dolog. Eleinte csak hétköznapi szinten jelent meg: a „bibsi” kifejezést az utcán, a járműveken csak azoktól hallottuk, akik a Szovjetunióból települtek be. Aztán állami szintre emelkedett az antiszemitizmus. A zsidóknak már az 1940-es években nehéz volt munkát találniuk, bekerülniük a felsőoktatásba. És a Szovjetunióból betelepültek vakhite a párt és Sztálin tévedhetetlenségében egyszerűen megrémített. A Szovjetunióban 1948-ban elkezdődött kozmopolita perek alig érintették Kárpátalját [lásd: kozmopolitizmus elleni harc a Szovjetunióban]. De ijesztő méretűek voltak. Olvastam a szovjet újságokat, és nem értettem, miért tartóztatták le ezeket az embereket. Az 1953-as év januárjában elkezdődtek az orvosperek. Biztos vagyok benne, hogy az ungvári orvosok többsége zsidó volt. A tősgyökeres kárpátaljaiak nem törődtek az újságcikkekkel, és továbbra is ezekhez az orvosokhoz jártak. Ha a zsidó orvosoknál várakozók között elhangzottak olyan szavak, mint „méregkeverők”, „gyilkosok”, biztos, hogy betelepültektől származtak. Emlékszem az 1953-as év március ötödikére, Sztálin halálának a napjára. Számomra nagy megkönnyebbülés volt. Egyik barátomtól már hallottam arról, hogy tervezik a zsidók kitelepítését a Kárpátaljáról Birobidzsánba, Szibériába. Megértettem, hogy csak Sztálin halála menthetett meg minket a kiűzetéstől. A hivatalok, az utcák aznap tele voltak Sztálint sirató emberekkel. Persze mind a Szovjetunióból jöttek át. Szerintem sokan közülük a saját rokonaik, szeretteik halálát nem élték át annyira, mint Sztálinét. Egyáltalán nem értettem ezt az egészet, de igyekeztem minél távolabb tartani magam tőle. Ugyanígy viszonyultam mindenhez, ami a Szovjetunióban történt a huszadik kongresszust követően [lásd: az SZKP XX. kongresszusa]. Ez nem tartozott rám, nem érintett engem.

Ungváron nem volt hol laknom. Albérlő lettem. Azután az ismerőseim, akik áttelepültek Magyarországra, fölajánlották nekem az itt maradt lakásukat. Elmentem a végrehajtó bizottsághoz, és kértem, hogy írják át a lakást a nevemre. Meghallgattak, elvették a lakást, és elhelyezték benne a végrehajtó bizottság egyik tagját. Följelentettem a végrehajtó bizottság elnökét. El se jött a bírósági tárgyalásra, csak az ügyvédje volt jelen. A bíró mindkettőnket végighallgatott, és azt a döntést hozta, hogy föl kell venniük a lakáskiutalásra várakozók listájára. Minden végrehajtó bizottságban volt ilyen lista, és hosszú évekig elhúzódott, amíg a várakozók lakáshoz jutottak. És így is történt, albérlő voltam egészen öregkoromig. Önálló lakást akkor kaptam, amikor a házat, ahol albérlő voltam, lebontásra ítélték, és elkezdték kiköltöztetni a lakókat. Ez 1989-ben volt.

A szovjet ünnepeket otthon nem tartottuk meg. A munkahelyen mindig rendeztek bankettet, nem tudtam kihúzni magam. De számomra ezeknek az ünnepeknek semmilyen jelentősége nem volt. A pártba se léptem be. Eleinte mondogatták, hogy be kellene lépnem, de az, hogy hadifogolytáborban voltam, akadályt jelentett, úgyhogy aztán nem is nagyon próbáltak rábeszélni. Én meg nem törtem magam, hogy párttag legyek, mert nem nagyon tudtam beleélni magam ebbe az egészbe.

Egy véletlen hozott össze a feleségemmel. Nem sokkal az után, hogy Ungvárra költöztem, sárgaságot kaptam. Nem volt, aki ápoljon. Egy barátom, volt iskolatársam, aki Nagyszőlősön maradt, megtudta, hogy beteg vagyok, és azt ajánlotta, hogy menjek át hozzá. A felesége ápolt. A szomszédban lakott egy fiatal orosz nő, aki a Szovjetunióból települt be, és gyakran benézett a barátom feleségéhez. Magas volt és szép szőke. Nagyon érdekelt, amit mesélt a Szovjetunió életéről. Ezek a beszélgetések nagyon jó nyelvgyakorlatok is voltak. Nyina Ivanovna Leningrádban (ma Szentpétervár) született. A leningrádi egyetemen végzett. A háború idején Leningrádban maradt, és átélte a leningrádi blokádot is. Egyike volt azoknak, akiket az „Élet Útján” kihoztak az ostromgyűrűbe zárt városból. [A leningrádi blokád alatt a befagyott Ladoga-tavon keresztül mentettek ki embereket a városból. Ezt az utat hívták az „Élet Útjának”. – A szerk.] Nyina újságíróként dolgozott, a RATAU [az Ukrán Rádió- és Televíziótársaság rövidítése] kárpátaljai tudósítója volt. Volt otthon telefonja is, és egyszer bementem hozzá, hogy Ungvárra telefonáljak. Egy magyar családnál lakott albérletben. A szoba kicsi volt, csak a legszükségesebb bútorok voltak benne: vaságy, asztal, szék. Én még nem gyógyultam meg egészen, és elájultam. Nyina ragaszkodott hozzá, hogy nála maradjak. Orvost hívott, gyógyszert vett. Nála laktam, amíg meg nem gyógyultam. Utána el kellett utaznom Ungvárra. Egyáltalán nem gondoltam úgy Nyinára, mint lehetséges feleségemre. Más-más világban éltünk, nem volt bennünk semmi közös. Akkoriban egyáltalán nem gondoltam házasságra, egy kicsit élni akartam a láger után. De a leendő feleségemet úgy képzeltem el, hogy ha nem is zsidó, de tősgyökeres kárpátaljai legyen. Visszautaztam Ungvárra. Nyina nemsokára meglátogatott, és mondta, hogy áthelyezték Ungvárra. Aztán ott maradt, nálam lakott az albérletben. Nem jegyeztettük be a házasságunkat, jól megvoltam a formaságok nélkül. Szabad akartam maradni, arra gondoltam, hogy esetleg még kivándorolhatok. Így éltünk, amíg teherbe nem esett. A háború után kevés férfi volt, és sok szovjet asszony férj nélkül is hajlandó volt gyereket szülni. Nyina győzködni kezdett, hogy ő semmit nem akar tőlem, elutazik Leningrádba, és ott fog élni, ott fogja nevelni a gyereket. Ebbe természetesen nem mehettem bele. Bár nem tartottam a feleségemnek, de a gyerek az más dolog. 1952-ben Nyina fiút szült. Alekszandrnak neveztük el. Igyekeztem megkönnyíteni Nyinának a gyerekgondozást. Volt egy nő, aki mosott és sétált a fiammal. Azután megtudtam, hogy Nyina a saját nevén anyakönyveztette a fiunkat, Ivanovként. Azt mondta, csak azért, hogy ne kelljen majd megszenvednie az antiszemitizmust. Nekem ez nagy megrázkódtatás volt, már nem voltam képes azt a szeretetet érezni a gyerek iránt, mint azelőtt.

A háború után semmit nem tudtam Erzsébet nővéremről. Ő bukkant a nyomomra 1950-ben. Egyszer egy nő keresett otthon. Én akkor éppen munkában voltam, úgyhogy csak üzenetet hagyott és egy csomagot. A csomagban egy kézzel kötött mellény volt, a papíron pedig az asszony huszti címe lakott [Huszt 50 kilométerre van Ungvártól]. Odautaztam. Az asszony elmondta, hogy az ajándékot a nővérem küldte, akivel együtt volt egy svédországi táborban, egy Hemsö nevű városban [Hemsö (Hemsön) közel 400 kilométerre északra van Stockholmtól, a Botteni-öböl partján. – A szerk.]. Elmesélte Erzsébet történetét. Amikor a zsidókat a Kárpátaljáról Oszvencimbe [azaz: Auschwitzba] hurcolták, a nővérem is lágerbe került. A szelektálásnál öt évvel fiatalabbnak mondta magát, és 1916 helyett 1921-et diktált be. Ennek köszönhetően nem ölték meg, hanem munkatáborba küldték Oszvencimbe [Auschwitzba]. Amikor 1945 tavaszán a szovjet és az amerikai csapatok folytatták az előrenyomulást, a németek a legyengült és beteg foglyokat megölték, a többi foglyot pedig – beleértve a nővéremet is – a mauthauseni haláltáborba szállították. Néhány nap múlva a tábort fölszabadították az amerikai csapatok. A lágerbeli életéről nem szívesen mesélt. Csak annyit tudok, hogy egyszer gázkamrába küldték. Ott álltak az emberek meztelenül, és várták, mikor engedik rájuk a gázt. És hirtelen kinyílt az ajtó, és egy német tiszt azt mondta nekik, hogy menjenek ki. A gázkamra mellett lengyel zsidók dolgoztak. Adtak neki mindenféle rongyokat, hogy magára kapja. Visszatértek a barakkba. Néhány nap múlva a koncentrációs tábort fölszabadították az amerikai csapatok. A nővérem úgy döntött, hogy semmiképpen nem tér haza. Tudta, hogy Kárpátalja szovjet lett. Azt kérte, hogy küldjék Svédországba. Így került Hemsőbe, ahol megismerkedett azzal az asszonnyal, aki átadta nekem a csomagot. Svédországban, majd Amerikában Elisabethnek hívták, aztán majd Izraelben Lisának. Nem tudott megbirkózni a svéd nyelvvel, és úgy gondolta, hogy nem tud hozzászokni Svédországhoz. Amikor a láger után már elég erősnek érezte magát, azt kérte, hogy küldjék az Egyesült Államokba. Abban reménykedett, hogy talán megtalálja apánk fivéreit, akik a [20.] század elején utaztak oda. El sem tudta képzelni, mekkora ország az Egyesült Államok, nem gondolt bele, hogy apánk testvérei megváltoztathatták a családnevüket, esetleg továbbutaztak egy másik országba. Nem is sikerült fölkutatnia őket. Az asszony, aki a csomagot átadta nekem, úgy döntött, hogy visszajön Kárpátaljára. A nővérem arra kérte, hogy keressen meg engem, és mondja el, hogy él. Erzsébet megkapta a beutazóvízumot az Egyesült Államokba, és kapott repülőjegyet is. Mindenkinek, aki az Egyesült Államokba utazott, adtak egy táskányi ruhát az első időkre. Erzsébet megérkezett New Yorkba. Senkit nem ismert, nem beszélt angolul, és csak ült a repülőtéren, nem tudta, mitévő legyen. Odament hozzá egy férfi, egy zsidó, és megkérdezte jiddisül, hogy vár-e valakire. A nővérem elmondta neki a történetét. Ez az ember talált neki lakást, és segített munkát keresni. Erzsébet eleinte egy gyárban dolgozott futószalag mellett. Megjelentek az ismerősök, barátok, akik Magyarországról jöttek. Megismerkedett egy zsidóval, Chaim Kleinnel a kárpátaljai Szolyváról [50 km-re Ungvártól]. Chaim még a háború előtt elvégezte a jesivát Pozsonyban. A háború alatt munkaszolgálatos volt Ukrajnában. A magyar csapatok visszavonulása után Olaszországba került, onnan az Egyesült Államokba. 1949-ben összeházasodtak. Hagyományos zsidó esküvőjük volt. A nővérem is és a férje is egész életüket a zsidó tradíció szerint élték le. Gyerekük nem volt.

1953-ban letartóztattak. Én írtam alá a fuvarleveleket, amikor a raktárból kiszállították a késztermékeket. A gyárban ellenőrzést tartott az OBHSZSZ [a Belügyminisztérium egyik alosztályának a rövidítése: a szocialista vagyon kártevői elleni harc alosztálya]. A raktárban hiány volt a késztermékekből. Azután fölfedezték a fuvarleveleket, amelyeket én írtam alá. Ezek szerint a fuvarlevelek szerint az áru egyáltalán nem annak lett kiszállítva, akinek kellett volna. Annak ellenére, hogy a fuvarleveleken lévő aláírás alig hasonlított az enyémre, és abban az időpontban, amikor a fuvarleveleket kiállították, én éppen szolgálati úton voltam, letartóztattak. Vagy a nyomozó akarta minél előbb lezárni az ügyet, vagy a valódi bűnösök kenték meg – nem tudom. Meg se hallgatta, amit a mentségemre elmondtam. Nem volt írásszakértői vizsgálat, senki nem törődött vele, hogy a fuvarlevelek kiállításának napján én Ungvár határain kívül voltam, Harkovban [Kelet-Ukrajana, 1100 kilométernyire fekszik Ungvártól]. Az ügyet átadták a bíróságnak, és hét év javító-nevelő munkára ítéltek. A Lvov megyei Drogobicsbe vittek, az ottani munkatáborba [120 kilométerre fekszik Ungvártól]. Kétségbe voltam esve, úgy tűnt, hogy vége az életemnek. A munkatáborból elkezdtem panaszleveleket írni a legfelső bíróságnak, leírtam, hogyan folyt le a nyomozás. Egy évig nem kaptam választ. Azután fölkeresett egy ügyvéd a legfelső bíróságtól, és részletesen kikérdezett az üggyel kapcsolatban. Miután kihallgatott, azt mondta, követelni fogja az ügy kivizsgálását. Mikor sor került a második kihallgatásomra, a bíró egy sor hibát és hamisítást fedezett föl a nyomozás menetében. Elfogták a valódi bűnösöket, a főpénztárost és a raktárost. 1955-ben bűncselekmény hiányában szabadon bocsátottak. Később megtudtam, hogy a nyomozót, aki az ügyemet kivizsgálta, lefokozták. Engem visszavettek az előző munkahelyemre. De ez nem adhatta vissza azt a két évet, amit kitöröltek az életemből. Rettenetesen szerettem volna elhagyni a Szovjetuniót, de ez akkoriban lehetetlen volt.

A letartóztatásom után Nyina másik lakásba költözött. Mivel nem éltünk hivatalos házasságban, nem volt rá szükség, hogy elváljon tőlem. Az alatt a két év alatt, amíg börtönben voltam, egyetlen levelet sem írt nekem. Nem tudom, hogy azért-e, mert elhitte, hogy bűnös vagyok, vagy azért, mert csak a saját biztonságával törődött. Mikor hazajöttem, egyedül élt, egyedül nevelte a gyereket. A fiam úgy nőtt fel, hogy semmit nem tud a zsidó hagyományokról, a zsidó történelemről. Nyina pánikszerűen félt még a szótól is, hogy zsidó. Természetesen segítettem anyagilag, és igyekeztem minél több időt tölteni a fiammal. De ahhoz semmi kedvem nem volt, hogy Nyinával újra együtt éljek. Voltak barátnőim, de soha nem voltam nős.

1965-ben találkoztam a nővéremmel. Kért beutazási engedélyt a Szovjetunióba, de nem kapta meg, úgyhogy eljött Budapestre. Akkoriban a kárpátaljai lakosoknak sokkal egyszerűbb volt Magyarországra utazni, mint azoknak, akik a Szovjetunió más részein laktak. Sikerült elutaznom Budapestre, és csaknem egy egész hónapot eltöltöttünk ott a nővéremmel. Erzsébet és a férje, miután nyugdíjba mentek, úgy döntöttek, hogy kivándorolnak Izraelbe. 1986-ban költöztek át Izraelbe.

Erzsébet örömteli hírt hozott: Ernő öcsénk életben van. Kiderült, hogy Erzsébet és Ernő már régóta tartják a kapcsolatot. A második világháború után Ernő egy inasiskolában tanult Budapesten. A magyar fasiszták a Magyarországon élő zsidókkal sokkal lojálisabbak voltak, mint a kárpátaljai zsidókkal. Amikor Budapestet megszállták a németek [lásd: Magyarország német megszállása], Ernő és még ötven fiú, az inasiskola tanulói a svájci nagykövetségen leltek menedékre. Ott bújtatták őket egészen a háború végéig. Budapestről aztán átmentek Romániába, és más fiatalokkal együtt megpróbáltak hajóval eljutni Palesztinába. A hajót lefoglalták az angol katonák, őket meg Krétára vitték. Elég sokáig tartották ott őket, amíg végül a helyi halászok halászbárkákon át nem vitték és titokban partra nem tették őket Palesztinában. Ernő egy kibuc tagja lett, elvégzett egy építőipari szakiskolát, és rögtön visszament a kibucba. Megnősült, egy Palesztinában született lányt vett el. A feleségét Johevednek hívták, pedagógus volt. Az öcsém részt vett a hatnapos háborúban, a háború után pedig továbbra is a kibucban dolgozott. Ernőnek és Johevednek nem volt gyereke. Egyszer találkoztam az öcsémmel. Ő is, mint Erzsébet, eljött Budapestre, mert a Szovjetunióba nem kapott beutazási engedélyt. Egy hetet töltöttünk együtt, aztán az öcsém visszatért Izraelbe. 1983-ban halt meg. Nem voltam a temetésén, akkor még a Szovjetunió állampolgárai nem utazhattak külföldre. A nővérem repülővel odaért az öcsém temetésére. Megírta, hogy Ernőt zsidó hagyomány szerint temették el [lásd: temetés]. 

A szovjet csapatok magyarországi bevetését 1956-ban és a csehszlovákiait 1968-ban úgy ítéltem meg, mint próbálkozást, hogy minden országot a szocialista táborban tartsanak, a szögesdrót mögött. Természetesen a Szovjetunió nem engedhette meg, hogy akár egyetlen ország is elutasítsa a szocializmust, hiszen akkor biztos, hogy a példát sokan követték volna. A Szovjetunió mindenkire rátámadt, akár nyílt agresszióval is, hogy az irányítása alatt tartsa őket. Pont, mint a börtönben, még a szökés kísérletétől is el kell venni a kedvüket, különben mind rákapnak.

1982-ben mentem nyugdíjba. Megpróbáltak rábeszélni, hogy maradjak még egy kicsit, de akkoriban már súlyos beteg voltam. Cukorbetegségem volt, és szigorú napirend szerint kellett élnem, diétáznom kellett. A munkahelyemen nehéz lett volna betartani. A nővérem rábeszélt, hogy utazzak ki hozzá. De úgy láttam, nincs ott semmilyen perspektívám. Előbb kellett volna elutazni, amíg még tudtam dolgozni. Mert minek is vándoroljon ki egy beteg, magányos öregember? Nem szoktam meg, hogy ingyenélő legyek, és olyasmit kapjak, amit nem nekem szántak. Itthon dolgoztam meg a nyugdíjamért, a Szovjetunióban, és nem akartam, hogy alamizsnát kapjak az Egyesült Államoktól.

Alekszandr fiam elvégezte az ungvári egyetem gépészmérnöki szakát. Miután befejezte a tanulmányait, feleségül vette az egyik évfolyamtársát, egy orosz lányt, Galinát, akinek a szülei a háború után költöztek Kárpátaljára a Szovjetunióból. 1982-ben született Jelena lányuk, 1985-ben pedig Nyikolaj fiuk. A fiam és a menyem sokat dolgozott, én pedig sok időt töltöttem az unokáimmal.

Az 1980-as évek végén a Szovjetunióban elkezdődött a peresztrojka [lásd: Mihail Gorbacsov]. Eleinte ez is, mint minden, amit a szovjethatalom csinált, teljesen hidegen hagyott. Semmi közöm nem volt ahhoz, hogy jobb életet ígérgetnek, ezt már hallottam 1947-ben, amikor visszatértem a lágerből. Később észrevettem, hogy mégis sok minden elkezdett jobb irányba változni. Gorbacsov engedélyezte a magánvállalkozást, ami a Szovjetunióban egész idő alatt tiltva volt. Egyre több ember csinálta a saját bizniszét, magának dolgozott. Sokan azok közül, akikkel együtt ültem – őket annak idején fusizásért ítélték el –, jó vállalkozók, jó gazdák, köztiszteletben álló emberek lettek [A fusi föltehetően a Szovjetunióban is ugyanígy zajlott. – A szerk.]. A szólásszabadság, amit Gorbacsov ígért, lassan valóra vált. Már nem kellett a nyugati rádióadókat hallgatni ahhoz, hogy az ember megtudja, mi történik a Szovjetunióban. Az újságok és magazinok lassan kezdték megírni az igazságot a múltról is, a jelenről is.  Vallásszabadság lett. Járhattunk szabadon templomba, megtarthattuk a vallási ünnepeket. De a szovjethatalom éveiben az emberek annyira elszoktak ettől, hogy az első időkben a zsinagógába olyan kevesen jöttek el, ami még a minjenhez [lásd: minján] is kevés volt. Csak kevesen ismerték az imákat és tudtak imádkozni. Az ungvári zsidó közösség képviselője azt javasolta, hogy járjak zsinagógába. Csak a társaság kedvéért kezdtem el járni, és hogy össze lehessen gyűjteni a minjent. Később szokásommá vált, majd szükségletté. Hiszen a vallás egész gyermekkoromban fontos része volt az életünknek. Amikor imádkoztam, visszaemlékeztem a szüleimre, a gyermekkoromra, a testvéreimre. Minden évben kaddist mondtam a koncentrációs táborban meghalt szeretteimért és az öcsémért.

A peresztrojka idején a Szovjetunió lakosai számára lehetővé vált, hogy tartsák a kapcsolatot külföldön élő barátaikkal, rokonaikkal. Szabadon lehetett levelezni, eltörölték a levelek cenzúráját. Lehetett külföldre utazni vagy külföldieket meghívni. 1987-ben voltam a nővéremnél. Természetesen nagyon tetszett Izrael, de eszembe sem jutott, hogy ott maradjak, idegennek éreztem magam, honvágyam volt, vágyakoztam a barátaim után, meg aztán az ivrittel sem fogok már megbirkózni. Többé nem utaztam a nővéremhez, nem nagyon jöttem ki a férjével. Nem kedveltük egymást, én pedig nem akartam konfliktusforrás lenni a nővérem és a férje közt. Izraelben volt egy eset, ami különösen kiélezte a viszonyunkat. A nővérem és a férje tiszteletben tartották a zsidó szokásokat, megtartották a kasrutot [lásd: étkezési törvények]. Chajim soha nem járt fedetlen fővel [lásd: kápedli]. Én ezt nem éreztem magamra nézve kötelezőnek, és se kipát, se kalapot nem hoztam magammal. Fejfedő nélkül jártam. Egyszer Chajimmal autóbuszon utaztunk. Én a busz közepén ültem, ő pedig a sofőr mellett. Az egyik megállóban fölszállt a buszra egy rabbi. Kiderült, hogy Chajim ismerőse még New Yorkból, egy zsinagógába jártak, és együtt vitatták meg a Tórát. Izraelben is rendszeresen találkoztak, olvastak, megvitatták az olvasottakat. A rabbi meglátta Chajimot, biccentett neki, ő meg egyből rám ripakodott: „Tedd föl azonnal a kipát!” Nekem nem volt kipám, és nagyon kínosan éreztem magam. Még a rabbit is kényelmetlenül érintette a dolog, elfordult Chajimtól, és úgy tett, mintha semmit sem hallana. Amikor leszálltunk az autóbuszról, Chajim tovább kiabált, szememre hányta, hogy nem tisztelem a helyi szokásokat. Én meg ellentmondtam neki, távolról sem mindenki hord Izraelben kipát, ha pedig ő ezt kötelezőnek tartja, igazán figyelmeztethetett volna előre. Ezt követően a kapcsolatunk végképp megromlott, és én igyekeztem valamilyen jó kifogással hazautazni, nehogy megsértsem a nővéremet. Utoljára 1996 júliusában láttam a nővéremet, amikor eljött Ungvárra. Három évvel azelőtt halt meg a férje.

Amikor megkaptam a nővérem halálhírét [1996], elmentem Kijevbe, az izraeli nagykövetségre. Október huszadikán kellett eltemetni a nővéremet. Az amerikai barátai közül is sokan készültek a temetésére. Fölhívtam az izraeli nagykövetséget, és azt ígérték, hogy gyorsan kiállítják a vízumot. Kijevbe utaztam. Idézésem nem volt, de megmutattam a táviratot, és arra kértem őket, tegyék lehetővé, hogy ott lehessek a nővérem temetésén. Néhány napot Kijevben töltöttem, vártam a vízumot. Amikor megint elmentem a követségre, közölték, hogy a vízumkérelmemet elutasították. Minden határidő lejárt, nélkülem temették el. Az ungvári zsidó közösség megszerezte nekem a vízumot Izraelbe, Budapestre. Néhány amerikai barátja ott maradt Jeruzsálemben, hogy találkozzanak velem, és elvezessenek a temetőbe. A jeruzsálemi barátai és barátnői is ott voltak. Végigolvastam a kaddist Erzsébet sírja felett, gyertyát gyújtottam. Néhány napot még eltöltöttem Izraelben, aztán hazautaztam.

Miután Ukrajna független lett [1991], az ungvári zsidó élet is megélénkült. Megerősödött a zsidó közösség. Az emberek többé nem titkolták, hogy zsidók. Igaz, ez nem a tősgyökeres kárpátaljaiakra vonatkozik – ők sosem titkolták –, hanem azokra a zsidókra, akik a Szovjetunióból települtek be. Egyre többen kezdtek el járni a zsinagógába. Őszintén szólva, szerintem ők nem igazi zsidók. Héder nélkül nincs zsidó. Ezeket a jövevényeket csak az ukránok hívják zsidóknak, bibsiknek, számomra ők nem zsidók. Nemhogy héberül nem tudnak, de még jiddisül se, nem tudnak imákat olvasni, nem tudják, hogy ha belépnek a zsinagógába, nem levenni kell a sapkát,  mint a pravoszláv templomban, hanem föltenni. Még szerencse, hogy a mai fiatalokat már megtanítják erre a zsidó iskolában is, a Heszedben is. Legalább az unokáink tudni fogják azt, amitől a szovjethatalom a gyermekeinket megfosztotta. A Heszedben vannak tanulókörök, hébert, zsidó hagyományokat, történelmet tanulnak. És nagyon sok fiatal fiú és lány látogat el oda. Sajnos a fiam és az unokáim nem érzik magukat zsidónak, és nem vesznek részt ilyesmiben.

A Heszed nagyon sokat tesz az ukrajnai zsidóság újjászületéséért. Nekünk, időseknek pedig még megélni is segít. Mostanában nem nagyon járok el itthonról. Egyedül élek, állandó segítségre van szükségem. A fiam dolgozik, nem tud sok időt velem tölteni. Reggel munka előtt benéz hozzám, hoz ennivalót, és már megy is. Ha nem segítene a Heszed, nem is élnék. Naponta jön hozzám a nővér, és hetente a doktor. Házhoz hozzák az ebédet, megvásárolják a gyógyszereket. Hoznak zsidó újságokat, magazinokat. És én nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik segítenek nekem.

Életrajz

Székely Sára nyugdíjas korában kapcsolódott be a kolozsvári Zsidó Hitközség adminisztratív és karitatív tevékenységeibe. Minthogy ortodox zsidó környezetben nevelkedett, ismeri a vallási előírásokat, ismereteit megosztja mind a hitközség fiatal tagjaival, mind pedig lányával és unokájával. Lakása a központi Sétatér közelében van. Magas íróasztalánál ülve, az édesanyjáról, a háborúról, az árvaházról és sok-sok szeretetről mesélt. 

Apai nagyapámat nem ismertem. Anyanyelve vélhetően a jiddis volt – nem is lehetett más, mivel minden gyermeke ezen a nyelven beszélt –, és mindenképpen vallásosnak kellett lennie – de hát nem ismertem. Apai nagymamámat Tabák Lenkének hívták. Nem tudom, mikor született, 1935-ben halt meg, Gyergyószentmiklóson. Nagymamám Láju néniéknél halt meg – Láju zsidó, jiddis név [Kárpelesz Áronné (szül. Tabák Ilonáról) (Helénről) van szó, annak a Kárpelesz Leopoldnak (Rudolfnak) az anyjáról, akivel a Centropa készített már interjút. – A szerk.] –, nem tudom, hogy esett össze, szívszélhűdése volt, nem tudom, mitől, nem ismertem. Sem nagyapát, sem nagymamát nem ismertem [Karpelesz Leopold némileg több mindenre emlékszik a nagyapjával kapcsolatban: Tabák Izsáknak hívták, Borsabányán, majd 1920-tól Toplicán, később pedig Maroshévízen élt, itt is halt meg, 1922-ben. Kályhás volt, vallásos, szakállas ortodox zsidó. A család többi tagjára vonatkozóan is kiegészítettük Karpelesz Leopold közléseivel Székely Sára visszaemlékezését. Ezeket a részeket „K. L. közlése” jelzéssel láttuk el. – A szerk.].

Apámat Tabák Ferencnek hívták, 1906-ban született, gondolom, hogy Borsán, Máramarosban, az Osztrák–Magyar Monarchia idején. Jiddis volt az anyanyelve, de románul is jól tudott, és magyarul is elég jól. Írástudatlan volt, csak a héderbe járt, a városban levő zsidó iskolába, ahol csak héberül oktattak – így volt ez mindenütt, falvakon is. Ennyiből állt az oktatás. A hitközség fizetett egy tanítót. Hároméves kortól jártak a héderbe, senkit sem buktattak meg, nem tudom, hány éven át, négy, öt vagy hat, amíg aztán munkába nem állt. Szombaton is tanultak. Csak héberül tudott olvasni és imádkozni, és nagyon vallásos volt, de nem tudott írni. Nem tudom, hogy jiddisül tudott-e írni. Nem emlékszem, mert nagyon kicsi voltam. De tudom, hogy magyarul és románul nem tudott írni. Ezt mások mesélték, meg aztán tudom, hogy a többiek [vagyis az apjához hasonlók] milyenek voltak. Apám volt katona is, de én erre nem emlékszem. Volt, minthogy ez kötelező volt. Azt hiszem, hogy ez már a román hadseregben volt, huszonegy éves korban hívták be őket, tehát 1927-ben.

Apa legnagyobb nővére Kárpelesz Ilona, Láju volt, nem tudom, hogy hol és mikor született [A Máramaros vármegyei Borsabányán született, 1898-ban. – K. L. közlése.]. Mi Láju néninek szólítottuk, nagyon szerettem őt. Háztartásbeli volt. A férje újságárus volt, valahonnan Marosvásárhely környékéről származott. Ő nem erdőmunkás volt, egyike volt azon kevés rokonunknak, akik nem favágásból éltek [A Maros-Torda vármegyében lévő Palotailván született, az 1930-as évek elején lett újságárus, amikor a fűrészüzemben a válság miatt sok embert elbocsátottak. Addig ő is erdőmunkás, ill. gyári munkás volt. 1937 körül a család Marosvásárhelyre költözött. – K. L. közlése.]. Tudom a gyermekeinek a nevét is. A legnagyobb gyermek Kárpelesz Izsák volt, valamikor 1921 tájt született, nem tudom, hol [1923-ban született Ditrón, Romániában. – K. L. közlése.]. Szobafestő volt. A munkaszolgálatban halt meg, a magyaroknál. A következő volt Leopold – Rudolf, Rudi néven ismertebb –, aki az egyetlen ma is élő unokatestvérem apai ágról, Marosvásárhelyen él, ő egy ismert személy a kevés zsidó között. Rudi 1923-ban született, nem tudom, hol, talán Gyergyószentmiklóson [Kárpelesz Leopold szintén Ditrón született, 1924-ben. – K. L. közlése.]. Ő is szobafestő és mázoló, három lánya van, ketten Izraelben vannak, a nevüket is megmondhatom, de nem tudom, talán megváltoztatták, az egyik 1951-ben született, zenetanárnő Izraelben, ez Anna, a második Éva, 1953-ban született, fogorvos, Izraelben él. A harmadik, Zsuzsa, aki építő almérnök, 1959-ben született [helyesebben: 1954-ben], és Marosvásárhelyen él. Mindegyiknek vannak gyermekei. Tehát Rudinak dédunokái is vannak. A felesége nem zsidó. Láju néni harmadik fia, Kárpelesz Samu valamikor 1925-26-ban született, nem tudom pontosan [Samu – más néven: Mihály – 1926-ban született, Ditrón. – K. L. közlése.]. Cipész volt, suszter, deportálták, nem tért vissza [Mihály Karpelesz Leopold elmondása szerint fémöntést tanult, inas volt a deportálás idején. – K. L. közlése.]. Aztán a velem egyidős, szeretett unokatestvérem, Kárpelesz Izidor 1930-ban született, tanuló volt 1941-ben, negyedikes, 1944-ben talán már inas volt, úgy tudom, hogy iskolás volt, deportálták, nem tért vissza. Láju néni sem tért haza a deportálásból.

Láju néni után következik Tabák Idl, róla sem tudom, mikor és hol született, szintén erdőmunkás volt, a felesége szintén zsidó volt. Két fia volt, nem tudom a nevüket, nem ismertem őket, nagyon vallásosak voltak [Tabák Idl 1897-ben született Borsabányán, majd a romániai Bákó megyében lévő kisközségben, Gyimespalánkán élt, faszortírozó volt. – K. L. közlése.]. A következő testvér Tabák Tóbiás, [gyergyói] erdőmunkás, zsidó felesége volt, aki tulajdonképpen édesanyám húga – ez kétszeresen volt nagybátyám, két nővér ment férjhez két fivérhez, nem volt gyermekük. Az egyetlen olyan nagynéném volt, akinek nem volt gyermeke. Nagyon vallásosak voltak, mindketten elpusztultak a deportálásban. Apám következett, majd Geller Frida, született Tabák Frida, aki varrónő volt, ő varrta mindig a ruhácskáimat, maradék rongyokból. A férje [Geller Márton] zsidó volt, erdőmunkás, három gyermekük volt. Tudom a nevüket, kettejükről van fényképem is. Az egyik Geller Sára volt, Surinak [Sure] hívtuk – valamikor 1925 tájt született, varrónő lett [Sára valószínűleg Geller Márton nővérének a lánya volt, akit Geller Márton és a felesége nevelt. – K. L. közlése.]. Nem tért vissza a deportálásból. Geller Izsák valamikor 1932 tájt – mindez bizonytalan, nem emlékszem pontosan –, tanuló volt, deportálták, nem tért vissza. A harmadik Geller Rivcsu, így hívtuk, nem tudom, mi volt a neve, talán Rivka, 1934-ben született, tanuló volt, nem tért vissza a deportálásból.

Apa hatodik testvére Tabák Herman, aki visszatért. Ő volt a legkisebb, 1913-ban született, 1938 tájt volt katona. Fűrészáru-válogató volt, tehát szintén erdőmunkás, de ő szakképzett volt, tanult is volt, tudott írni – a többiek nemigen. Herman Izraelben él, visszatért a lágerből, a feleségét és a két gyermekét nem ismertem, Naszódról deportálták őket, és nem tértek vissza [Naszód – nagyközség volt Beszterce-Naszód vm.-ben, 1891-ben 2700, 1910-ben 3500 román, német és magyar lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, kir. közjegyzőség, adóhivatal, görög katolikus főgimnázium). Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Herman újra megnősült, egy zsidó nővel, volt deportálttal, két lánya van, ők is Izraelben élnek, az egyik Terike, a másik Zsuzsa [Ibolya?], de sose láttam őket, az unokatestvéremtől hallottam róluk, mert én megszakítottam a kapcsolatokat. Herman most kilencven éves, de nem tud magáról, az unokatestvérem volt ott, nem ismerte meg. Apám minden fivére és nővére nagyon-nagyon vallásos volt. Nem tértek vissza a deportálásból.

Az anyai nagyapámat Fischer Mózesnek hívták. Máramarosban született, a tizenkilencedik század végén [valamikor az 1870-es években], nem tudom pontosan, hol. Lehet, hogy iskolázott volt, még az is lehet, hogy jesivába is járt, mert nagyon tanult volt. Jiddisül beszélt, értette az imakönyveket is, románul is nagyon jól tudott, magyarul is beszélt, nem tudom, hogy más nyelven is tudott volna. Lehet, hogy ha Lengyelországból jött vagy egyebünnen, tudott, de én nem hallottam. Mi mindannyian jiddisül beszéltünk, amikor otthon voltunk. Ő is erdőmunkás volt, azt hiszem, hogy Borsán, Máramarosban vagy Máramarosszigeten, ott nagyon sok zsidó volt. Azt hiszem, hogy a magyar hadseregben szolgált az első világháború idején. Nagyon festői jelenség volt, szakállas, én már öregemberként emlékszem rá, nagyon tréfás kedvű volt, sok-sok mesét tudott. Idős korában elköltözött nagymamától. Nem váltak el hivatalosan, de nem laktak együtt. Nem tudom, miért, nem értették meg egymást. Elköltözött nagymamától, és Marosvásárhelyen lakott valamilyen idősotthonban. Az egész otthon a zsidóké volt, és minthogy nagyon jól tudta az imádságokat és a szokásokat – naponta ment a sílbe [lásd: sul] –, másod-harmadmagával meghívták olyan falukba, ahol nem volt tíz férfi, hogy kiteljen a minján. Olyankor, nem tudom, miképpen, nagymama mindig tudta, hogy mikor ér Gyergyószentmiklós közelébe, mindig szépen felöltözött, és találkoztak, és beszámoltak a gyerekekről – de nem lakott nagymamánál. Én gyerekkoromban örökké arról álmodoztam, hogy vele utazzam szekéren, és szegény feje örökké ígérte, hogy egyszer engem is elvisz, de hát nem volt ott helye gyereknek. Nagyon vidám, különleges ember volt, minden gyermek szerette. Haszid volt, én azt hiszem, mert vidám is volt, és táncoltak. Csak ő volt haszid a családban, lehet, hogy nagymama emiatt költözött el mellőle, de én akkoriban nem értettem, hogy az mi.

Semmit sem tudok a nagyapám testvéreiről, nem ismertem őket. De Erdély átmenetileg elfoglalt területén éltek [A második bécsi döntés utáni időszakról van szó. – A szerk.], azaz Máramarosban, valószínűleg mind elpusztultak. Nagyapát, szegényt, szintén deportálták Marosvásárhelyről, és nem tért vissza. Gondolom, hogy hatvanöt év körüli volt az életkora, amikor elvitték, és nagymamámnak úgyszintén. 1944-ben halt meg, Auschwitzban.

Nagymamát Fischer Rivkának hívták, lánykori nevén Stern Rivka volt. Nem tudom pontosan, mikor született, úgy tudom, hogy a tizenkilencedik század végén [valamikor az 1870-es években]. Írástudatlan volt, de az imádságos könyveket tudta olvasni – az asszonyok is tudták. Nem hiszem, hogy járt volna iskolába, minthogy nekem diktálta a leveleit, amiket a Máramarosszigeten élő lányának küldött. A legkedvesebb lánya Sára [Markovits Sára, szül. Fischer] volt, aki messze élt, [Máramaros]Szigeten [Gyergyószentmiklós és Máramarossziget között légvonalban is kb. 160-170 km. távolság van. – A szerk.]. Suri néninek négy fia volt, a férje pék volt, nem tudom, hogy saját pékségben, vagy valahol dolgozott. Nagymama vásárolt egy-egy levelezőlapot, és hetente elmondta, mit írjak Suri néninek. Én másodikos voltam, harmadikos, mit tudtam én – szépen megvonalaztam a levelezőlapot, kicsi voltam, és írtam: „Kedves lányom, Suri” – ilyesformán –, aztán írtam, hogy „Hála Istennek, egészséges vagyok, amit neked is kívánok”, meg egyebeket, majd aláírtam: „Nagymama diktálta, írta az Éva Surija.” Jött a válasz – Suri néni se tudott írni, és diktált, négy fia volt, a legnagyobb Mendi volt, aki boltosinas vagy segéd volt, ő írt: „Kedves édesanyám, nővéreim és fivéreim, megkaptam a levelet, köszönöm, mi is egészségesek vagyunk”, aztán még írt egyebeket, hogy az egyik fiú beteg volt… szóval, ami felfért egy levelezőlapra, nem sok, de ez volt a legolcsóbb levelezési mód. És aláírta: „Diktálta édesanyám, írta Mendi.”

Nagymama háztartásbeli volt, de érdekes módon, háziasszonyként, öregasszonyként, ahogy emlékszem rá, nem volt nyugdíja, akkoriban nem volt olyan, hogy a férj után kapj. Minthogy akkoriban az emberek sok ludat tartottak (olaj nemigen volt, drága is volt, libazsírral főztek, és a libáktól sok toll volt), nagyanyám, szegény – egy kis földes padlójú kamrácskában lakott –, vett egy-egy zsák libatollat, adtak neki, nem tudom, mennyiért, nagyon kevés pénzért, pihét készített ebből. Megtisztította, egy rostába gyűjtötte. Szegényke, sokszor tele volt pihével a szobácskája, amikor elmentem hozzá! A párnákat és a dunyhákat ilyen pihével töltik meg. Akkoriban nem takarók voltak, hanem dunyhák, mert nagyon hideg volt Gyergyószentmiklóson és Máramarosban is, és a dunyha olyan, mint egy párna, csak éppen nagy, mint egy paplan. Nagyon keveset kapott ezért, pár lejt. Aztán voltak asszonyok, akik jártak dolgozni, és ha voltak kisgyerekeik, megkérték, hogy délelőttönként üljön velük, ezért is adtak neki valamit. Meg voltak módosabb házak, emlékszem például egy úriasszonyra, egy gyáros feleségére, aki minden csütörtökön vagy pénteken azt mondta, hogy „gyere el hozzám”, és adott neki vagy tízezret, valamennyit, támogatásképpen. Általában a zsidók segítették egymást, és Gyergyószentmiklóson sok zsidó volt – nagyon sok, nagyon szegények, de voltak módosabbak is, és azok, akik egy kissé vallásosabbak voltak, jobb lelkűek, megtalálták a módját, hogy támogassák azokat, akiknek nem volt, amilyen nagymama is volt. Jött hozzánk is, evett nálunk, de mi is nagyon szegények voltunk. De anyám dolgozott, és csak mi ketten voltunk. Ha valamilyen ünnep volt, akkor anyám vagy Eszti néni elhívta, eljött, és amikor elment, adtak neki egy darab kenyeret, ha jutott. Hát így, nagyon szegény volt.

Érdekes, hogy úgy öltözködött, mint a máramarosi parasztasszonyok, olyan bő, ráncos szoknyába, elöl egy köténnyel, felül blúzzal. Igen sokat járt mezítláb, és örökké mesélt Máramarosról, hogy voltak juhaik és tehenük és szekerük és földjük, és a falujukban volt kóser mészárszék. Volt még egy fia, Bura bácsi, Fischer Bernát, aki nem Gyergyószentmiklóson lakott, hanem Maroshévízen, valami faraktára volt, tehát vállalkozó volt, tanult is volt, nagyon szép férfi. Nagyon büszke volt nagymamára, és örökké mondta: „Anyám, miért jársz mezítláb?” Ő meg mondta, „Hát, így szoktam meg”. Nyáron, az utcán is mezítláb járt. Erre Bura bácsi azt mondta: „Van neked szép cipőd, vedd fel…” De nagymama nagyon aranyos volt, kicsike, nem volt kövér, és minthogy azt a ráncolt máramarosi szoknyát viselte, szép lábai voltak, nagyon kedves látvány volt. Az asszonyok feje beretvált volt, ez volt a szokás a zsidóknál. Aki módosabb volt, vásárolhatott magának parókát, de az én családomban senkinek sem volt parókája, kis kendőt viseltek vagy valamiféle turbánt. Így járt nagymamám is. De nagymamám fantasztikus volt, mert nem tudom, honnan vásárolta, de ünnepekkor mindig volt rajta kendő. Mintha most is látnám, elöl kötötte meg, krémfehér, csillogó egyforma színű csíkokkal, nem tudom, honnan vette. Aztán voltak különböző kendői, nem tudom, hány éven át, szépen összehajtogatta. Minden nap használatos volt a kék kendője, szilvaszínű, sötétkék és világoskék között, ritka vörös pettyecskékkel, aprókkal, mint a rizsszemek. Nagyanyámnak mindig volt kendője, vásárolta… Anyám olyanokat vett, amilyeneket éppen kapott, de nagymamámnak mindig ilyen egyedi kendői voltak.

Tehát volt ez a Bernát nagybátyám, aki jött, és hozott különböző dolgokat – adott pénzt neki, vagy ennivalót hozott, lisztet, valamit, meglehetősen titokban. Azt gondolom, hogy a felesége nem kedvelt bennünket. De olyankor megkérdezte: „Hány éves vagy, anyám?” – de jiddisül. Nagymama pedig azt mondta, hogy hatvanhárom. Amióta csak ismertem, mindig hatvanhárom éves volt, de azt hiszem, hogy idősebb volt, amikor deportálták. Ki tudja, én nem tudom. Kedves volt. Nagymama annak ellenére, hogy az összes lánya vallásos volt, és kóser konyhát tartottak, mégis mindig azt mondta, hogy nem eléggé vallásosak, és mindig megfeddett valakit, különösen anyámat és Esztit. Minden péntek este ő is meggyújtotta a péntek esti gyertyákat, mint ahogy az anyám is és az összes zsidó asszony [lásd: gyertyagyújtás]. Kis, földpadlós szobája volt – az utolsó lakása. Azelőtt ő is a gyár területén lakott. Az utolsó lakása egy udvaron volt, a főutcán, valamilyen fuvarosoknál, akiknek volt egy cégük, nagy lovakkal, stráfszekerekkel deszkát fuvaroztak a gyárakból meg bútort. Laxnak hívták a családot, zsidók voltak ők is. Náluk, az udvaron volt egy kis különálló szoba, ők az utca felől laktak. Nagymama takarított náluk ennek fejében, vagy bért fizetett, nem tudom… Onnan is deportálták. Volt egy ágy, asztal, két polc – ez nálunk is így volt, nem volt konyhaszekrény, mert szegények voltunk, tehát szép, festett polcok, egyiken a tejnek való edények, a másikon a húsnak valók. Általában a tejnek valók mindenkinél kékek voltak, a húsnak valók meg pirosak. Meg néhány porcelánedény, nem volt hat egyforma. Nagymamánál is megvolt ez a két polc, meg két vizesvödör egy lócán és egy szekrény. A szekrénynek, most is látom, egy ajtaja volt, a tetején pedig mindig tartott diót és mogyorót. Mindig mondta nekem: „Írsz levelet Szigetre, és adok diót.” És adott diót vagy mogyorót, nem tudom, honnan volt neki, de volt, ott fent. Már megszáradtak, de volt neki, és adott az unokáinak.  

Érdekes, hogy én olyan nagyon szerettem nagymamát, de ő nem minden unokáját szerette egyformán. Itt van például Suri [az anya fivérének, Fislnek a lánya], aki velem együtt szabadult fel az árvaházban, Budapesten, akit jó néhány évvel a felszabadulás után talált meg Mendi [Mendel] Izraelben. Markovits Mendel, Markovits Sára fia nagyon hasonlított a viselkedésében nagyapára [az anyai nagyapára, Fischer Mózesre], nagyon vidám, tréfás kedvű volt. Félkarúan tért vissza a deportálásból. Máramarosszigeten halt meg a forradalom előtt [lásd: 1989-es romániai forradalom]. Nem adta ide a címet, mert akkoriban nemigen volt szabad külföldi rokonnal tartani a kapcsolatot, és mi – én és a férjem, aki egyetemi tanár volt – az oktatásban dolgoztunk. Aztán később egy másik barátunk, Frits Márton megtalálta Surit Izraelben. Eljött a férjével látogatóba, hogy találkozzunk, és amikor leszállt a repülőről, és beültünk a kocsiba, azt kérdezte: „Emlékszel a nagymamára?” Mondom: „Hát hogyne emlékeznék!” Azt mondja: „Igen! Örökké ígérgetett…”, én meg mondtam: „Diót, ezt meg azt”, és a vejem úgy elkezdett nevetni, hogy vezetni sem tudott a nevetéstől, mert tudta az én meséimből. Azt mondta Suri: „Igen, neked adott, nekem sose akart adni.” Mondom: „Te nagyon rossz voltál (ő kisebb volt). Rossz voltál, és ritkán jöttél nagymamához, mert nem beszéltetek…” Azt mondja: „Legyen neki könnyű a rög, sokat kínlódott velem.” Tehát ez volt az első dolog, amire emlékezett nagymamával kapcsolatban – nagyon érdekes. 

Nagymama jiddisül beszélt, elsősorban jiddisül és románul, nagyon gyengén tudott magyarul, nehezen beszélt. Amikor bejöttek a magyarok [1940-ben, lásd: „magyar idők”], minthogy én voltam a legértelmesebb az unokák közül, magával vitt a boltba, ahol a bevásárlásait intézte, és mindig lejben számolt, és nekem kellett átszámítani. Már nem emlékszem, mennyi volt egy lej, harminc pengő vagy tíz. Megkérdezett, „Hány lej ez?”. Én meg kiszámítottam, hány lej az, és azt mondta, hogy „Drága, nincs annyi pénzem”, vagy pedig megvásárolta. Amikor bejöttek a magyarok, szegényke…, ő az első világháborúra emlékezett, amikor megvoltak már a gyermekei, és mondta: „Jönnek a magyarok, háború lesz.” Azt mondja: „Legyen szappan, legyen olajunk, legyen gyertya itthon. Ha lehet, petróleum is a lámpába” – mert emlékezett, hogy a háború idején ott, abban a máramarosi faluban, nem volt villamos áram [„Abban a máramarosi faluban” alighanem egyáltalán nem volt villany az első világháború előtt, nyilván gyertyával, olajmécsessel és petróleumlámpával világítottak. Ezért kellett volna olajat és petróleumot tartalékolni. – A szerk.]. Nagyon nyugtalan volt, hogy háború lesz. Nekünk, gyermekeknek, fogalmunk sem volt arról, hogy mi a háború. „Nagymama megint bolondságokat beszél.” Szegényke, dehogy beszélt bolondságokat, később megértettem, hogy mitől is félt. Tanulatlan asszony volt, de kijárta az élet iskoláját.     

Nagymama módosabb családból származott, mesélt a fivéreiről, akik ott maradtak [Máramarosban], és valószínű, minthogy sohasem láttam őket, mind ottpusztultak Auschwitzban. Stern volt a leánykori neve, tehát a fivérei is Sternek voltak, nagyapám neve után hívták Fischernek. Nem tudom, hányan voltak testvérek, legalább négyről mesélt, de nem ismertem őket. Mindegyiknek voltak gyermekei… Az 1970–80-as években, amikor elkezdtem komolyabban keresni a gyökereimet a lányom nógatására, aki nem tudta, kik voltak a nagyszülei és a rokonai, elmentünk egy máramarosszigeti unokatestvérhez, Markovits Sára fiához, Markovits Mendelhez – ő is kereste őket, jobban ismerte [a családot]. Elmentünk a faluba, Szurdokba és Barcánfalvára is [Szurdok – nagyközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 2700, 1910-ben 3300 román és német lakossal. Trianont követően Romániához került, román neve Strâmtura. Barcánfalva – kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 2600, 1910-ben 3400 román és német lakossal. Trianont követően Romániához került, román neve Bârsana – A szerk.]. Csak a szomszédok meséltek róluk, ők már nem léteztek. Elmondták, hogy deportálták őket. A gyermekeiket is deportálták, és nem tértek vissza, persze azok a gyermekek már nem voltak kicsik, a szüleim, nagybátyáim, nagynénéim korosztálya, valószínűleg azoknak is voltak gyermekeik, tehát senki sem tért haza közülük, senki. Abból az egész Máramarosból [azaz a máramarosi rokonságból] egyetlen unokatestvérem tért vissza, Markovits Mendel, a Fischernek született Markovits Sára fia, Máramarosszigetről. Fischer Rivkát, anyai nagyanyámat Gyergyószentmiklósról deportálták Auschwitzba 1944-ben, és nem tért vissza.  

Anyámnak nyolc testvére volt. Mindnek tudom a nevét és a gyermekeikét is. A legidősebb nővér Markovits Sára [született Fischer Sára] volt. Születési évét nem tudom, mindenesetre vagy a tizenkilencedik század végén, vagy a huszadik század legelején született, háztartásbeli volt. A férje pék volt, zsidó. Nagyon vallásosak voltak. A deportálásból a négy fiúból egy tért vissza [a már említett Markovits Mendel] és a férj. De a fia már meghalt. Unokatestvérem volt, [Máramaros]Szigetre tért vissza. Markovits Sára nem tért vissza.

Következett Fischer Lajos, szakképzett erdőmunkás, nagyon jó volt a mesterségében, a felesége háztartásbeli volt, vallásosak voltak. Vagy öt gyermekük volt, nincs tudásom mindegyikről. Nem tértek vissza a lágerből, senki ebből a családból.

Tabák Eszter [született Fischer Eszter], háztartásbeli, erdőmunkás volt a férje, zsidó, vallásosak voltak, nem volt gyermekük.

Fischer Bernát [mai szóhasználattal azt mondanánk,] faipari kisvállalkozó volt, ilyesmi… Módosabb feleséget választott, én nem kedveltem. A felesége háztartásbeli volt, két fiuk volt, senki sem tért vissza ebből a családból sem.

Fischer Ábrahám erdőmunkás volt. Munkaszolgálatban volt Ukrajnában, orosz fogságba esett, és csak 1950-ben tért haza. Egy rézbányában dolgozott. Aktív magyar katonának tekintették, pedig ő munkaszolgálatban volt. Zsidó felesége volt, és volt egy kislánya, Magda, a legkedvesebb. A szomszédaink voltak, a vállalat területén egymás szomszédságában laktunk. Magdát deportálták, és nem tért vissza. Fischer Ábrahám visszatért, eljött Gyergyószentmiklósra, de én már nem voltam ott, nem találkoztam vele. Az egyik unokatestvérem találta meg később Brassóban. Fischer Ábrahám azért ment Brassóba, mert Rózsi néni, a húga [Tesler Rozália, született Fischer Rózsi] ott élt. Fischer Ábrahám másodszor is megnősült, én az 1970-es évek végén tudtam meg, hogy Brassóban van, és fölkerestem. Ő mesgiách volt a hitközségi étkezdében, mert nagyon értett a valláshoz, tudta, hogy miként kell működnie egy rituális étkezdének. Brassóban halt meg, ott is temették el, tavaly is voltam a sírjánál. A felesége is meghalt, másodszorra már nem voltak gyermekei. Ez is egy festői személyiség volt, hasonlított nagyapára, ő is olyan tréfás volt, nagyon szerettem, nagyon örvendtem, hogy újra összetalálkoztunk a háború után. Nagyon későre tudtam meg, hogy ott van. Ő nem keresett engem.

Fischer Fisl őr volt a fűrészgyárban, a felesége nem dolgozott, négy gyermekük volt, közöttük egy lány. Én mentettem meg az árvaházban Surit, Izraelben él. Tehát egy gyermek tért vissza, a család többi tagja odaveszett, ez a kislány hazatért.

Sajátos eset volt anyám kisebbik húgának, a Fischer Pepi nagynénémnek az esete (Lőrincz a férje után), aki szintén háztartásbeli volt. Szerelmes lett egy keresztény magyar férfibe, akit Jenő bácsinak hívtak, akinek mint özvegyembernek volt már két gyermeke. Minthogy nagymama és az egész család nagyon rosszallták, hogy rabbi nélkül házasodtak, csak állami esküvővel, elköltöztek egy Szováta melletti faluba. Azért persze kaptunk híreket róluk. De a legrettenetesebb az volt, hogy őt deportálták a két, Lőrincz Jenőtől való gyermekkel, egyikük sem tért vissza, és a férfi megbolondult. A deportálás után valaki megkereste, egy unokatestvérem, Sárának, anyám legnagyobbik nővérének a fia [Markovits Mendel], megkereste, és nem volt normális. Volt négy gyermek, tehát az ő két gyermeke és a közös gyermekek, és nem hagyták életben, deportálták a két fiúval, és nem tért vissza. Fantasztikus egy tragédia, az volt.  

Aztán következik Fischer Rózsi, aki a férje után Tesler Rozáliára változtatta a nevét. Ez egy másik tragédia volt. Ő életben maradt Brassóban, mert onnan nem voltak deportálások [Brassó ugyanis Dél-Erdélyben volt, román fennhatóság alatt. – A szerk.], de a kislánya nálunk volt, elvitték, és nem tért vissza. Tehát ő megmaradt a férjével, de amikor bejöttek a magyarok, a kislánya, Gitu – ez nagyon fontos – a nagymamánál volt. Rózsi [az anyja] Romániában maradt, mi Magyarországon, és a kislányt a nagymamával deportálták 1944-ben, és nem tért haza. Vagy öt éves volt. Ez nagyon fontos. Tesler Gitu – ott a neve a gyergyói deportáltak névsorában. A nagynéném később szült egy lányt, aki Izraelben él, elment a szüleivel, a szülők meghaltak, ő ott él, nem tudom, mivel foglalkozik.  

Tehát senki sem él az anya testvérei közül. Ha elemezzük az anyai nagymamám kilenc gyermekének a szülőhelyeit vagy az apa testvéreiét, Máramarosban kezdődtek a születések, és mindenütt, ahol fakitermelés folyt, született egy-egy gyerek. Tehát amikor Gyergyószentmiklósra jutottak, már volt kilenc gyermekük, akik közül a legkisebb 1915-ben született, azt hiszem [a valóságban 1914-ben].

Apám sokfelé lakott: [Ó]Radnán, Naszódon, Máramarosszigeten, de nem tudom az évszámokat [Radna – Óradna: nagyközség volt Beszterce-Naszód vm.-ben, 1891-ben 3600, 1910-ben 4700, 1920-ban 5200  román, magyar és német lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, m. kir. bányahivatal. Kincstári arany-, ezüst- és ólomércbányák, valamint fémkohó). A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.].

Édesanyámat Tabák Évának hívták, a lánykori neve Fischer Éva volt. Ő Szurdokon született, Máramarosban, 1908-ban. Tudott jiddisül, románul jól, magyarul jól. Tudta olvasni az imádságos könyvet, és én tanítottam meg írni, amikor elmentem az árvaházba. Édesanyám Szurdokon élt, aztán [Máramaros]Szigeten – ott ismerkedett meg apámmal, tehát jöttek lefelé, dolgozni. Anyám kislánykora óta szolgált [Máramaros]Szigeten, apám pedig munkás volt a fűrészgyárban ugyanott, Máramarosban, és ott voltak a házasságközvetítők, sádhen volt a nevük. Tudták, hol vannak szorgalmas lányok, gondolom, hogy így ismerkedtek meg. Nem hinném, hogy nagyon boldogok voltak. Anyám családjában becsvágyóbbak voltak. Szegények voltak, de ki akartak szabadulni a szegénységből, el akartak érni valamit. Az apám családjában nagyon jó emberek voltak, csendesek, békések, elégedettek azzal, ami van. Nagyon nehéz munkát végeztek a fűrészüzemben, a favágásnál az erdőben, de csendesek, szelídek voltak. Tudom, hogy 1930-ban eljutottak Gyergyóhódosra [A trianoni békeszerződés előtt Csík vm.-ben lévő kistelepülés volt. – A szerk.], amikor megszülettem, ott házasodtak össze. Anyám cseléd volt különböző családoknál [Máramaros]Szigeten a férjhezmeneteléig, azután háztartásbeli volt úgy 1932-33-ig, majd elkezdett bejárónőként dolgozni különböző családoknál, a gyár irodáit is takarította.

A születésem után pár hónappal a szüleim beköltöztek Gyergyóhódosról, Salamás mellől Gyergyószentmiklósra, ami ma Hargita megyében van. Itt a „Darvas Mór és Fiai” fűrészgyár területén laktunk, ahol magyarok is voltak, és nagyon sok zsidó. Zsidók voltak ezek, akiknek volt fűrészgyáruk négy gáterrel – a gáter az a gép, ami a rönkökből deszkát vág – és körfűrésszel. A gyárnak legalább száz–százharminc munkása volt, akiknek körülbelül a fele volt zsidó – máramarosiak vagy már a Székelyföldön születettek. A városban öt-hat ilyen gyár volt, mindnek zsidók voltak a tulajdonosai, és mindegyikben a munkásoknak legalább a fele zsidó volt. Nem mindegyikben volt lakótelep. A Rubin-telep volt a legnagyobb, a főutcán. Mi az állomáson túl voltunk, a Darvas-telepen – nincs már semmi sem ott, megnéztem.

A gyár területén szolgálati lakások voltak, ahogy most mondanák, tehát faházak, barakkszerűek, jól kifűthetők, mindegyik előtt kis kertecske. Volt bennük konyha, szoba, kamra, többgyerekes családok kapták. Volt egyszobás lakás is – elég nagy szoba – elég nagy kamrával, a gyermektelen vagy egygyermekes családoknak, amilyenek mi is voltunk. Kétfelől lehetett bemenni: tehát, mondjuk, egyik felől hat lakás, a másik felől nyolc lakás. Sok ilyen épület volt, a gyár területének különböző részein. Mi a gyár végében laktunk. Az egész terület be volt kerítve. Mindegyik épület mellett volt kút, onnan vettük a vizet, elöl vagy hátul volt az illemhely, olyan faluról ismert budik, fából voltak, de nagyon tiszták, mert az asszonyok nagyon rendszeretők voltak, nagy volt a tisztaság mindenütt, a zsidóknál is, a székelyeknél is. És volt egy nagy fáskamra. Az egyetlen jó dolog a gyermekkoromban az volt, hogy azon a hírhedten hideg vidéken sohasem fáztam. Mindig volt tűzifánk. Nem volt különösebben jó minőségű fa, de volt elég, miután a rönköket fölvágták fűrészárunak, maradt hulladék. Azt szabad volt fölhasználni. Egész nyáron mindenki gyűjtötte, megtöltöttük a fáskamrákat, azzal fűtöttünk, és gyűjthettünk fűrészport is. Gyergyószentmiklóson még sok házból hiányzott a villanyáram. Mi szerencsések voltunk, mert a gyár területén laktunk, és a gyárnak saját generátora volt. Emlékszem, ahogy hozták, vagy hat pár ökör húzta, aztán beszerelték, én kicsike voltam akkor. Tehát amikor működött a gyár, volt villanyáramunk a házban. Amikor szünetelt a munka – ünnepekkor például –, akkor nem volt villany.

Ábrahám nagybácsi [az anya fivére] közvetlenül mellettünk lakott, Eszti néni pedig Tóbiással, a férjével a másik oldalon lakott. De ugyanabban a tömbben laktak románok is, magyarok is. Itt lakott a hozzánk legközelebb álló család is, akikkel nagyon jó viszonyban maradtunk mindaddig, amíg a gyár területén éltünk, a Csergő család, még most is levelezem a legjobb barátnőmmel, aki ma is Gyergyószentmiklóson él. Ott is volt vagy hat gyerek, fiúk és lányok, nagyobbak, mint én, ez az Évi, a barátnőm volt a legkisebb. Aztán volt a Blénes család. Egy másik ilyen többcsaládos házban, barakkban lakott egy Bătrân nevű család, a családfőt Bătrân bácsinak szólítottuk, ott is volt egy csomó gyerek. Aztán a Gluzer család meg a Berkovits család. Nem minden rokonunk lakott a Darvas-telepen. A Rubin-telepen is sok rokonunk élt, például a marosvásárhelyi unokatestvérem, Kárpelesz, vagyis a nagynéném [az apai nagynéni, Láju néni] és a nagymama [a Fischer nagymama, azaz az anyai nagymama]. Később költözött nagymama abba a kicsi szobácskába, amiről már beszéltem. Amikor kicsi voltam, a Rubin-telepen lakott azzal a két lányával, akik még hajadonok voltak: a Pepi nénivel és a Rózsi nénivel, Lehet, hogy akkoriban még dolgozott.

Én nagyon alacsony környezetből származom. Apám szakképzetlen erdőmunkás volt, különböző fakitermeléseknél és fafeldolgozó gyárakban dolgozott. Nem volt becsvágyó, anyám egyfolytában ki akart törni a szegénységből, és emiatt nagy veszekedéseik voltak. Anyám mondta: „Tanulj te is, hogy szortáló [faszortírozó] lehess.” Apámnak elég volt az, ami volt. Ő csendes volt, nyugodt, sohasem vert meg. Anyám, amilyen ambiciózus volt, a semmi kis pénzünkből is félre tudott tenni. Arról álmodozott egyfolytában, hogy többé ne lakjunk a gyár területén, mert ott rendetlenség volt. Sikerült is vásárolnia: egy utcában, ahol nemigen laktak zsidók, talált egy eladó házacskát. Szoba-konyha és az udvaron nyári konyha, amiben volt kenyérsütő kemence is – a kenyeret akkoriban otthon sütötték. Nagyon tetszett nekem. A ház mögött folyt egy patakocska. Talán részletre vette, mi sose költöztünk be, de bérbe adta, onnan is jött egy kevéske pénz, és nagyon büszkék voltunk, hogy van házunk, és bármikor elköltözhetnénk.

Apám nagyon vallásos volt. Tulajdonképpen emiatt is halt meg: a [Tabák] nagymama 1935-ben halt meg, és apa minden este elment abban a nagy hidegben, nem tudom, hány kilométert, a sílbe, a zsinagógába, hogy kádist mondjon az édesanyjáért. Meghűlt, kétoldali tüdőgyulladást kapott, akkoriban pedig még nem voltak antibiotikumok. Kellett naponta jönnie valakinek, hogy injekciózza – ez sokba került. Anyám akkor zálogba adta a házat, kölcsönt vett fel, és fizette az orvost. Nem kapott sokat, de az [az orvos] a biztosítótól, azt hiszem, hogy antiszemita volt. Csíki doktor nem akart minden nap jönni, és anyám szégyellte, hogy annyira szűken lakunk. Ekkor Kárpelesz nagynéném, a legnagyobb testvér, nagyon jólelkű volt (neki nagy konyhája volt, nagy szobája, a Rubin-telepen, ami a főutcán volt), azt mondta, hogy mindnyájan – négy kisfia volt, kisebbek –, tehát mind a konyhában fognak lakni, és apa legyen a szobában, és jöjjön oda a doktor.

Én is megbetegedtem, ősz volt, mandulagyulladásom lett, és jött az orvos. Eszti néni Tóbiás bácsival, tehát az én „dupla nagynéném”, akkor ők már a Rubin-telepen laktak. Nekik egy szobájuk volt, és minthogy nem volt gyermekük, magukhoz vettek – ott feküdtem, betegen, apa meg a másik nagynéninél. Anyám este odajött, és velem aludt az ágyban. Egyszer csak látom, hogy jön Mariska – egy másik unokatestvérem, akivel ugyanazon a telepen laktunk, nagyobb volt, mint én, apa egyik fivérének volt a lánya –, és elfüggönyözte az ablakot. Kicsi ablak volt, valami törlőkendőt tett oda vagy mit, hogy ne nézzek ki. De nagy zaj volt, és én hallottam, hogy ütnek valamit. Aztán láttam Idl bácsit, apa fivérét, aki nem lakott ott, és akiről nagyon keveset tudok, hogy nagyon nyugtalanul jár fel-alá, és még egy fivért. „Mi van, Mariska?” „Ősz van, és kalapálnak…” „Mit kalapálnak? Miért kalapálnak?” „Krumplisládákat készítenek, most az ideje, hogy fölszedjék a krumplit a földről.” Én meg tovább kérdeztem: „De miért?” Nagyon különösnek találtam, hogy sokan ideutaztak, akik nem laknak Gyergyószentmiklóson. Azután este hazajött anyám és Eszti néni és Tóbiás bácsi. Anyám szomorú volt, és elkezdett sírni, hogy csak én maradtam neki, de én akkor sem értettem, hogy mit történt, öt és fél éves voltam.

Másnap megvolt a temetés, a zsidóknál nagyon hamar temetnek. Apám Gyergyószentmiklóson halt meg, 1936-ban, harminc éves volt. Édesanyám huszonhét évesen özvegyült meg. Ő is sívát ült [lásd: gyász, süve], és a rokonok is. Letesznek egy kispárnát vagy egy szőnyegecskét, leülnek a földre, és jönnek a rokonok és az ismerősök, és hoznak ételt. Nyolc napon át, kivéve a szombatot, az nincs beleszámítva. És mesélnek, vigasztalnak, nagyon szép ez a szokás, de néha nehéz elviselni, hogy egyesek túl sokat beszélnek. Ez volt. Ezt tette anyám is, de nem emlékszem, hogy nekem is le kellett ülnöm. A házban voltam, de lehet, hogy még beteg voltam, már nem emlékszem. Nem tudom, milyen a szokás, hány éves kortól kell leülni. Akkor kezdődtek a bajok, hogy többé nem volt jövedelmünk.

Van egy fényképem édesanyámmal, amikor még élt apám, és azutánról, amin egy kendő vagy valamiféle turbán van a fején. Anyám, miután özvegy lett, hagyott egy kis hajat, de kendő mindig volt rajta.

Apám halála után, 1936 után, édesanyám a ládagyárban dolgozott, Gyergyószentmiklóson meg a Darvas-féle gyárban, ugyanott, a fűrészüzemben. Tehát miután apám meghalt, anyám elkezdett munkát keresni, és jelentkezett a gyárnál ugyancsak szakképzetlen munkásként, nagyon nehéz munkára, fűrészport hordani. A gyár nagyon jól ment, fűrészáru készült külföldre. Tehát amint ment előre a farönk a futószalagon, vagy tolva, átment a gáter alatt, és deszkákra vágták. Mindegyik gáter alá tettek egy ládát, kábé másfél méter hosszú és egy méter széles, mindkét oldalán fogóval, és azt úgy kellett tartani. Egyáltalán nem volt könnyű, de ez csak az asszonyok munkája volt. S amikor megtelt a láda, két asszony kivette, és másik ládát tett a helyére, de időközben mind a négy gáter alatt hullott a fűrészpor, és vitték [a megtelt ládát] a gyűjtőhelyre. Egy nagy fűrészporhegy volt, de nem volt szabad melléje tenni, fel kellett rá mászni, és ott, a tetején kiüríteni. Amint fordult vissza, ment a másik gáterhez, cserélte. Nagyon nehéz munka volt, nyolc órát dolgozott, három váltásban. Vagy reggel dolgozott, vagy éjjel, vagy délután. Tehát ott, ha a gyár nem dolgozott, anyám nem dolgozott. Egy másik asszonnyal, egy kereszténnyel ezt a munkát végezte néhány éven át.

Amikor délelőttös volt, délutánonként ment takarítani, mosni családokhoz, vagy egész vasárnapra alkalmazták, hogy egy család számára tésztát készítsen. Kiváló szakembere volt ennek, akkoriban nemigen árultak száraztésztát az élelmiszerüzletekben, és ősszel tették el. Anyám vékony tésztát készített, nagyon véknyat, és kis kockákat és tarhonyát is. És egyszer nagy cirkusz lett, mert anyám mondta: „Gyere, ülj te is velem egy kicsit. Egész nap ezt csinálom, megtanulod te is.” Elmentem vele én is ehhez a családhoz, ahol anyám minden évben egy-két napig dolgozott. Zsidók voltak, volt egy lányuk, aki sokkal nagyobb volt, mint én, és két fiú. Én játszottam ott a lány valami babáival, és nagy cirkuszt rendezett a nő az anyámnak: „Hogy merészelt az Éva játékaival játszani?” És anyám azt mondta: „Asszonyom, nem rontotta el, nem történt semmi. Unatkozott, játszott. Nem is nagyon vettem észre, mert meg is tiltottam volna neki. De hát maga megeszi az én munkám eredményét, tehát tudja, hogy tiszta vagyok, és a lányom is az. Én többet nem is jövök magához.” És anyám többé sose ment ahhoz a családhoz. Ez nem sokkal az apám halála után volt, hogy anyám nem bírta már a munkát a gyárban, visszere volt. Más munkahelyet keresett, és akkor elköltöztünk a Darvas-telepről.

1937-ben kezdtem iskolába járni. Nagyon szép iskolát építettek akkor, nagyon imponált nekem, emeletes volt, tornateremmel, arrafelé nem volt még egy ilyen szép iskola. Két nagy iskola volt Gyergyószentmiklóson, ez volt az új, 1937-ben adták át. Román osztály volt, akkor váltunk el először, többé nem voltunk egész nap együtt Csergő Évivel, minthogy ők egy magyar nyelvű katolikus iskolába mentek, ahova engem nem vettek föl. Minden zsidó az állami román iskolába ment. De én egy szót sem tudtam akkoriban románul. Román gyermek kevés volt, a székelyek közül sem jutott be mindenki a katolikus iskolába, úgyhogy köteleztek bennünket, hogy románul beszéljünk, és a tanítónőnk, egy bizonyos Szabó Emma – kisasszony volt, igen jó családból, szép háza volt – románul oktatott. Ott jártam három osztályt, 1940-ig. Voltak szegényebb gyermekek is, módosabbak is. Nagyon szépen bántak velem, minthogy – mondhatom – én tanultam a legjobban az osztályban, és a gazdagabb szülők azt akarták, hogy barátkozzam a gyermekeikkel, mert jó hatással voltam rájuk.

Ott ismerkedtem meg a legjobb barátnőmmel, Deutsch Erikának hívták, először náluk voltam szép és jó lakásban, mert meghívtak. Az apja ügyvéd volt, az édesanyja meg zongoratanárnő. Volt egy testvére, Bogika, aki nagyobb volt, de fogyatékos – furcsán járt, és nem tudott jól beszélni, de velünk volt az osztályban. Ezt a családot egészében deportálták, senki sem tért vissza, sem Laci bácsi, sem Magdi néni, a szülők, sem a két lány. Most is jól emlékszem, hogy november harmadikán volt Erika születésnapja, minden évben meggyújtok egy gyertyát azon a napon. Volt még egy család, Halászék, gazdagok voltak, szeszgyáruk volt, Etának hívták a lányukat. Ebből a családból sem tért vissza senki. Amikor visszatértem 1945-ben Gyergyószentmiklósra, a Halász család házában volt a Deportáltak Otthona – nagy, emeletes házuk volt, a szeszgyár mellett.

Nagyon sovány voltam, de nem a táplálkozás miatt. Rossz voltam, szófogadatlan, csak a fiúkkal játszottam. De rendkívüli játszóhelyeim is voltak! A gyár területét behálózta a keskenyvágányú sínhálózat, amin kis kocsikon szállították a fűrészárut és a rönköket, és amikor éppen nem dolgoztak, ott játszottunk. Néha lefeküdtem a sínek közé. Sovány voltam, tudtam, hogy kell középre húzódnom, a többiek meg átmentek fölöttem a kocsival – lábbal kellett hajtani. Aztán a gyárban a deszkákat összeválogatták, és rakásokba rakták. Megvolt annak a tudománya, hogy eső vagy havazás után a víz lefolyjon róluk. A legfelső réteg másféle, szürke deszkából volt. Nem tudom, miféle deszkák voltak ezek, lehet, hogy kezelték őket valamilyen anyaggal, alattuk nem vizesedett meg a többi deszka. Na, azokra másztunk fel, amikor anyám hívott lefeküdni. Nagyon jól lehetett csúszkálni rajtuk, amikor havasok, jegesek voltak. Fent voltam, és anyám kiáltott: „Gyere lefeküdni!” „Nem! – pálca volt nála – Nem, mert megversz!” „Nem verlek meg.” De bizony megvert. Nagyon szeretett, de én szófogadatlan voltam, és nem akartam este lefeküdni, hanem játszottam. Tehát bőven volt játékra lehetőség, szép gyermekkorom volt. Testvérem nem volt.

A szüleim vallásos ortodoxok voltak. Apám nagyon vallásos volt, de nem mehetett naponta a zsinagógába, mert dolgozott a gyárban, csak péntek este és szombaton ment. Odahaza kóser módon étkeztünk, a háztartásra vonatkozó minden vallásos előírást betartottunk [lásd: étkezési törvények]. Külön edényeink voltak a tejtermékekre, a húsételek számára, valamint húsvétra [lásd: Pészah]. Húst csak a kóser mészárszékben vásároltunk. Ámbár egyetlen szobánk volt, amiben laktunk, külön mosogatóedényeink voltak a tejes és a húsos edényeknek. Tudtam az imádságokat, amiket a kenyérevés meg a vízivás előtt kellett mondani [lásd: áldások], ezeket mind héberül tanultam meg – nem értettem, mit is mondok, de mondtam, ma sem tudom a jelentését. Ma is sok mindenre emlékszem, pedig tíz éves voltam, amikor elmentem édesanyám mellől. 

Az ünnepeket nagyon komolyan betartottuk, nagymama ellenőrizte minden gyermekénél, hogy minden rendben legyen. Ha valahol hibát fedezett föl, azonnal közbelépett, ha egy kést véletlenül nem rendeltetésszerűen használtak [azaz például a húsos késsel tejet tartalmazó ételt vágtak], azonnal a földbe szúrta, és huszonnégy órára ott hagyta… Ez volt a szokás, így tett, én ezt láttam. Tehát kiment belőle a tréfli, ismét használni lehetett. A poharakat is, ha valami történt velük, huszonnégy órán át üresen hagyták. Nehéz volt betartani ennyi feltételt, mert nagy volt a szegénység, apa szakképzetlen munkás volt, anya bejárónő volt, mosott, takarított, főzött különböző családoknál, míg élt apa. Tehát addig erősen tartottuk a vallásos előírásokat. Miután meghalt apám, nagyon igyekezett anyám mindent tiszteletben tartani, de aztán jött a háború, és nagyon nehéz volt, és akkor előfordult, hogy egy olyan edényben készített számomra valamilyen ételt, ami nem volt éppen kóser. Szegényke mondogatta is, „Jaj! Nehogy jöjjön nagymama, és meglássa, én magamra veszem a vétket, csak te ne éhezz”. Nehéz idők voltak akkor…

Megtartottuk a szombatot, nem dolgozott senki [lásd: szombati munkavégzés tilalma], péntek este édesanyám meggyújtotta a sábbáti gyertyákat – kötelező módon. Húsvétkor nagytakarítás volt, abszolút mindent meg kellett mosni, mindent el kellett mozdítani, azt mondták, hogy „meg kell tisztítani a hamectől” [lásd: homecolás] – így mondták, sehol sem maradhatott egy kenyérmorzsa sem. Ismétlem, egy szobánk és egy kamránk volt, és nagyon nehéz volt, a húsvéti edényeket év közben a padláson tartottuk, becsomagolva, míg aztán anyám lehozta, amikor a lakás ki volt takarítva. Volt egy nagyon érdekes szokás, nagyon tetszett, sajnáltam, hogy nem végezhetem én: a férfi, a családfő kezébe vett egy gyertyát, meggyújtotta, és benézett minden sarokba, az ágy alá is, mindenhol megnézte, hogy nem maradt-e egy icipici piszok, különösen kenyérmorzsa. A kenyér nagy tiszteletben állt – általában tilos volt a morzsára rálépni. Nem tudom, hogy ez nagyanyámról maradt hagyomány volt, aki parasztcsaládból származott, vagy pedig vallási előírás volt-e, én kicsi voltam, de tudom, hogy eldobni sem volt szabad a kenyeret. Ha például egy darab kenyeret elvittem az iskolába, és nem ettem meg, nagy bűn volt, nem engedték sose eldobni. Gyergyószentmiklóson volt maceszgyár, anya a gyárban dolgozott, és vett maceszt – nem úgy volt, mint most, hogy hozzák –, kézzel készült, kerek volt, vastagabb.

Húsvétra, ez is érdekes volt, libát hizlaltak. Megvették, majd megtömték, minthogy az olaj drága volt, nem is nagyon volt, és általában a receptek, a főzés a zsidóknál libazsírral volt. Emlékszem, anyám hozta az ólból a libát, kis szőnyegeket tett le, leült, és a libát így a térde alá tette. Tehát leült, maga mellé húzta a lábát, és a térde alá fogta a libát, de nem nyomta, kinyitotta a csőrét, a kukoricát azelőtt beáztatta, hogy a liba ne fulladjon meg, és beletömte. Ámulva néztük. Azután levágták, hatalmas mája volt, nagyon finom, de szinte mindig eladtuk – szegények voltunk, ott volt a gyártulajdonos, ott voltak a gyár hivatalnokai, és előre megmondták: „Éva néni, ha nem kell a libamáj, mi megvesszük.” De volt úgy is, hogy két lúdja volt édesanyámnak, akkor az egyik máj nekünk maradt. Ez volt a legfinomabb étel. Emlékszem például, hogy szinte minden szombaton töltött lúdnyak készült. Miután elkerültem édesanyám mellől, többé nem ettem. Levágták a liba nyakbőrét, a máj egy részéből, kenyérből és nem tudom, még miből egy töltelék készült, azzal megtöltötték, majd megfőzték [megabálták] és megpirították libazsírban [A halsliba vagy töltött libanyakba általában inkább a liba húsából készítették a tölteléket, esetleg kenyér helyett krumplit raktak bele, valamint hagymát és fűszereket. – A szerk.]. Aztán készült libaszalonna [inasz]. Azt hiszem, hogy nem olvasztották meg az egész zsiradékot, és minthogy Gyergyóban igen hideg volt, kiakasztották a levegőre, és ott kifagyott.   

Amikor a mi Pészahunk volt, vittünk pászkát a szomszédoknak, amikor az ő ünnepük volt, az tiszta cirkusz volt nagymama miatt, de behívtak, és bevittek a kamrába, és adtak beiglit, mondván, hogy „Most van, most gyertek, gyerekek, egyetek…”. De megjelent nagymama, meglátta a mákszemeket a fogaink közt, és odament, és megszidta az asszonyokat, hogy „Nem szégyellitek magatokat, ti biztos disznózsírral sütöttétek, és a zsír mellé tejet is tesztek, és ezt nem szabad”. De mi nagyon boldogok voltunk, és megettük, nem értettük. Édesanyám azt mondta, hogy „Magamra veszem! Magamra veszem! Hagyd enni a gyereket, nem látod, hogy nem eszik?”. Nagyon rossz volt, amikor egybeesett a két húsvét, mert akkor nem volt szabad Csergő néninél vagy Blénesi néninél enni. Húsvétra mindig kaptam valami újat – egy ruhadarabot –, jött már a tavasz, és mi, ha már egy kicsit is enyhült a nagy hideg, mi már vetkőztünk le. Két kisasszonytól származtak (Aliztól és Edittől, nagyobbak voltak, mint én), egy olyan család lányai, akiknek mi eladtuk a libamájat – a szülők az irodáknál laktak, a kőházban, a családfő valami főnök volt az irodán, de nem volt tulajdonos, és mindig, ha valami ruhadarab nem volt jó nekik, ideadták.

A Purim, na az nagyon érdekes volt. Nagyon szép ünnep volt, nagy vidámság, akkoriban kicsi voltam, nemigen tudtam, mi az értelme és a jelentése, de tudom, hogy a szegény családokban is sokféle süteményt készítettek, és szépen elrendezve egy tányéron küldtek a rokonoknak és barátoknak. Süteményeket, egy fehér szalvétával letakarva, a gyermekek is vittek [sláchmónesz]. Mi örvendtünk, mert valami aprópénzt is adtak, nem lejt vagy pláne ezrest, hanem huszonöt banit, valamit, akinek vittük. Annyi sütemény összegyűlt, hogy előfordult, hogy ugyanaz a süti visszajutott hozzánk. Szép dolog volt. Emlékszem valami különleges, Purimra való süteményekre… A hámántáskán kívül készült még kétféle süti, fluoren, ami valami baklavaféleség volt sok mézzel, és egy másik, kindli, dióval, nem kellett megdarálni [A hámántáska vagy humentás kelt tésztából készült sült tészta. Négyszögletesre vágott, majd félbe hajtott táskácskák, szilvalekvárral vagy cukros mákkal töltve. A hagyományos purimi kindli lényegében ugyanolyan tésztából készül, mint a beigli, csak zsiradéknak libazsírt használnak, nem vajat. Fűszeres dió- vagy máktöltelékkel töltik meg, és fölcsavarják. A diót persze legalábbis késsel összevágják. – A szerk.]. Édesanyám nagyon jó háziasszony volt, sok család számára sütött kalácsot.

1940-ben, ősszel, a bécsi döntés után bejöttek a magyarok [lásd: második bécsi döntés]. Mi is kimentünk, mindenki, fogadni a hadsereget, a katonák bejöttek, és – sose felejtem el – kicsi voltam, vagy tíz éves, elöl állhattam, és néhányan elkezdték kiabálni, hogy „Horthy, Csáky, Teleki, minden zsidó menjen ki!”. Horthy volt az államfő, Csáky [lásd: Csáky István gr.] és Teleki [lásd: Teleki Pál gr.] miniszterek voltak. Most is sírás fojtogat, nagymama és édesanyám elhúztak onnan, nehogy valami bajom történjen. Tehát már az első este zsidóellenes tüntetés volt, pedig ismerősök között laktunk, kisváros volt. De akkor semmi bántódásunk nem esett.

Az első fájdalmas dolog nekünk, gyerekeknek, akik ebbe az iskolába jártunk, hogy a szép épületet elfoglalta a [magyar] hadsereg, és át kellett vágnunk a földeken, és vagy három kilométert gyalogolni a belvárosi iskolába, negyedik elemibe. Az oktatás nem románul folytatódott, átmentünk magyar oktatásba. De nem tudtam a nyelvtant, tökéletesen beszéltem, nagyon jól, mondtam már, hogy anyanyelvem a jiddis volt, és párhuzamosan használtam a magyar nyelvet, amit nagyon jól tudtam, mert úgy beszéltek a környezetünkben. De nem tanultam magyarul addig, és a negyedik osztály, különösen az elején nagyon nehéz volt. De hát megszoktuk. Ott ismét együtt voltunk Csergő Évivel, ő is elhagyta a katolikus iskolát – nem tudom, működött-e még egyáltalán. 1941-ig, amikor befejeztem a negyediket, továbbra is jól tanultam.

1941-ben csak egy leánygimnázium volt Gyergyószentmiklóson, szintén a katolikus apácáknál, nem vettek fel egyetlen zsidó gyermeket sem [A második bécsi döntéssel visszakerült Észak-Erdélyben nagyon megnehezítették a zsidók számára az iskolázást. „Az állami gimnáziumokból és felsőfokú tanintézetekből elbocsátották a zsidó tanulókat, szinte teljesen kizárván őket az állami oktatási rendszerből. A numerus clausust oly mértékig hajtották túl, hogy a legtöbb visszacsatolt vármegyében gyakorlatilag a numerus nullus érvényesült. (A csíkszeredai gimnáziumba egyetlen zsidó tanulót sem vettek föl, a gyergyószentmiklósiba is csak négyet. Egyikük kivételezett volt, a másik három pedig kikeresztelkedett.) Az erdélyi zsidóság vezetői ezt a problémát úgy hidalták át, hogy Kolozsvárott és Nagyváradon zsidó felekezeti gimnáziumot létesítettek” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, 145. oldal, 161. oldal). Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. A módosabb zsidó gyerekek mellé alkalmaztak egy kisasszonyt, hogy az tanítsa őket, felkészítse őket, különösen a lányokat, már nem emlékszem, mi lett a fiúkkal, hogy volt velük, de azt hiszem, hogy hasonló módon. És a leggazdagabbak, akik elvihették a gyermekeiket rokonokhoz vagy albérletbe, elküldték őket a Kolozsváron létrehozott zsidó gimnáziumba [a Zsidlicbe – lásd: Kolozsvári Tarbut Zsidó Líceum.]. Akik közepes szinten voltak, magánvizsgára készültek a kolozsvári vagy nagyváradi zsidó gimnáziumba – kinek hol felelt meg jobban [A nagyváradi (kongresszusi) hitközség 1920-ban létesített egy fiú reálgimnáziumot (líceumot), 1940-től magántanulóként járhattak ide lányok is, minthogy a város többi középiskolájába nem vették föl őket – ők délután látogathatták az iskolát, és külön vizsgáztak. – A szerk.]. Herskó Blankával (házassága után Erős Blanka) napi négy vagy hat órát készültünk. És minthogy én jó diák voltam, Blanka azt mondta, hogy engem is bevesz, nem kell fizetnem, de édesanyám nem vállalhatta a költségeket egy felutazásra Kolozsvárra, meg hogy lakjam valakinél, nem volt senki rokonunk vagy ismerősünk. És volt egy hölgy, Horváthné, Lili néni, aki gyártulajdonosné volt, a gyergyó[szentmiklós]i ládagyár tulajdonosának a felesége – nagy gyár volt, úgy száz munkással. Édesanyám járt hozzájuk főzni és takarítani, és szerettek engem. Mindig, amikor megkaptam a bizonyítványt, mondták, hogy menjek el hozzájuk is, és mutassam meg. Ilyenkor adtak valami ajándékot. Volt egy lányuk, vagy nyolc évvel volt idősebb nálam, aki akkoriban jutott be valamilyen egyetemre Budapesten. Én sírva mentem el hozzájuk, hogy nem tanulhatok tovább, csak az általános iskolában [Vagyis akkor: az elemi iskolában, az ún. népiskolában. – A szerk.]. Horváth néninek volt egy nővére Budapesten, egy ügyvéd felesége, és írt neki rólam. Az a néni eljött néha látogatóba ezekhez, és benne volt a Budapesti Zsidó Hitközség Nőszövetségének a vezetőségében. Ennek volt egy árvaháza. Nagyon nehéz volt oda bejutni, mert főleg az azelőtti Magyarországról vettek föl gyermekeket, nem voltak fölkészülve arra, hogy Erdélyből is fogadjanak – és az a hölgy tudta, hogy édesanyám nagyon jó bejárónő, gazdasszony, és azt mondta, hogy megpróbálja elintézni, hogy bejussak abba az árvaházba, és járhassak gimnáziumba. De azt akarta, hogy édesanyám odamenjen hozzá dolgozni. És addig is, amíg megoldódik, próbaidőre édesanyámnak oda kellene mennie, hogy lássa, elbír-e egy akkora nagy házzal. Édesanyám odautazott, két hónapig ott volt, de nem bírta, hazajött. Én azt gondoltam, hogy nem intézik el nekem, de mégis, írt a néni nekem egy levelet, egy levelezőlapot, ironikusat, de kicsi voltam és nem értettem, később értettem csak meg: „Bár édesanyád nem szedte össze magát, hogy egyfolytában veled lehessen, ha te bejutsz az árvaházba, értesítlek, hogy jelentkezz, mert elfogadtak az árvaházba. De a numerus clausus már betelt, tehát nem mehetsz gimnáziumba, csak az általános [elemi] iskolába.” [1941-ben – a történet ekkor  játszódott – Székely Sára az elemi iskola négy osztályának elvégzése után mehetett volna a nyolcosztályos gimnázium első osztályába. Mivel azonban ide – mint látható – nem jutott be, a tankötelezettség miatt vagy az elemi iskola (népiskola) ötödik osztályában vagy a polgári iskola első osztályában kellett folytatnia iskolai pályafutását. Egyébként a numerus clausust hivatalosan 1928-ban visszavonták, de sok középiskolába, bár hivatalosan ott soha nem vezettek be numerus clausust, nem vettek fel csak bizonyos számú zsidót. A középiskolai numerus clausus 1939-es bevezetését Karády Viktor is említi egy tanulmányában, de nem hivatkozik sem törvényre, sem rendeletre: a numerus clausus az újonnan beiratkozókat sújtotta, a felsőbb osztályokba járó zsidó tanulók megmaradhattak iskolájukban. – A szerk.] Elkezdtem sírni, és mama azt mondta, hogy akkor nem enged, mert elemi iskola Gyergyószentmiklóson is van, és neki senki más nincs, csak egy kislánya, és nem enged. Sírva mentem az utcán, és találkoztam annak az iskolának az igazgatójával, ahova addig jártam – ez egy „vitéz” volt [lásd: vitézi rend], nagy magyar, egy magyar nemes, nem tudom, honnan származott, az első világháborúban kitüntették, híres ember volt. Végül is ő írt rólam oda, az árvaházba, hogy árva vagyok és szegény, és nagyon jól tanulok, és kéri őket, ha lehetséges, fogadjanak. Aztán értesítették Horváth nénit, hogy menjek, mert elfogadtak a gimnáziumba, ahova az árvaházi gyermekek járnak. Az árvaházban ugyanis nem volt iskola, az árvaházi gyerekek a legközelebbi iskolába jártak.

Kevesen voltunk, tehát az egyidősöknek pici kis csoportja járt középiskolába, a többiek mind az általános iskolába jártak [A nyolcosztályos általános iskolát mint olyat – az 1940. évi XX. törvénnyel (Az iskolázási kötelezettségről és a nyolcosztályos népiskoláról) elrendelt nyolcosztályos népiskola utódját – csak 1945-ben hozták létre rendeleti úton. – A szerk.]. Az általános iskolába akkor vagy tizenhét árvaházi gyermek járt, a középiskolában pedig öten voltunk osztálytársnők – tehát csak azok, akik nagyon jól tanultak. Nagyon bonyolult volt, mert édesanyámnak kellett szereznie pénzt, valamennyit Horváth néni is adott. Volt egy varrónő nagynéném, édesanyám nővére, Geller Frida, nagyon szép hálóinget varrt és egy pongyolácskát, amilyen addig sose volt nekem. És magamhoz vettem a Herman bácsitól kapott órát, és nagyon szép copfjaim voltak – mindig befonva, piros vagy fehér szalaggal.

Elmentünk édesanyámmal Budapestre. Másnap, nagy nehezen, mindenki magyarázta az utat, eljutottunk az árvaházhoz [A leány árvaházat Meisel Farkas Alajos, a Dohány utcai zsinagóga első rabbija alapította 1867-ben (ekkor a Damjanich utca 26. szám alatt volt, majd a Jókai út 5. /ma: Uzsoki utca 29., az Uzsoki utcai kórház épülete/ szám alatt, végül pedig, 1926-tól a Hungária körút 149-ben). Fenntartásáról – a Fiú és Leány Árvaház ingatlanainak bérbeadásából befolyt jövedelem révén – a Pesti Izraelita Nőegylet gondoskodott. Az épület első és második emeletét foglalta el az árvaház (120 férőhely), a harmadik emeleten a Báró Hirsch Leánymenhely volt egyedülálló zsidó leányok számára (40 férőhely). A Hungária körúti épület belövésektől súlyosan megrongálódott. (1951 óta az épületet a Budapesti Rendőr-főkapitányság használatában van.) (Forrás: A zsidó Budapest. – A szerk.]. Ott jelentkeztünk az igazgatónőnél, aki elmagyarázta édesanyámnak, hogy elsősorban el kell mennem a fodrászhoz, hogy levágják a copfomat, vigye haza az órát, nem lehet nálunk pénz, nem kell semmi, hálóing sem, mert van ott, a gyönyörű háziköpeny sem, amit Frida néni varrt. Édesanyám sírt, én is sírtam, kétségbeesve a szép copfjaim miatt. Édesanyám elvitt, hogy levágják rövidre a hajam, hogy olyan legyen, mint a többi lánynak. Az épület nagyon imponált, nagyon szép volt, négy emeletes [négy szintes], lent az ebédlőterem és az öltöző, az első emeleten a tanulószobák, majd feljebb a hálószobák – nagyon érdekes volt, hogy kettőnként voltak, egymással derékszögben, és a sarokban egy szoba a nevelőnőknek. Nagy hálók voltak, tizenhat-tizennyolc ággyal, két sorban, nagyon tiszták, fehérek, vasból, de nagyon szépek. És minden hálóban fehér ágynemű, eltérő csíkozással – az egyikben vékony rózsaszín csíkkal, nálunk két vékony kék csík, egy másikban lila. Az alagsorban mosoda volt, mindig lehetett tudni, melyik háló ágyneműjét mossák. Elég kemény volt a párna. Az ágyak hátul voltak – volt hely a falig vagy az ablakokig úgy egy méter, és elöl, az ágyak között volt egy-egy kék éjjeliszekrény, abban tartottuk a papucsainkat és esetleg egy könyvet, de könyveket nemigen volt szabad fölvinni, mert lent tanultunk a tanulószobákban.

Igen nagy rend volt. Reggel a nevelőnő csengetett, mi kipattantunk az ágyból. Először is szétbontottuk az ágyneműt. Leszedtük a lepedőt is, hogy szellőzzön, kinyitottuk az ablakokat, és rohantunk a mosdóba. Ott voltak olyan kis mosdók, hideg-meleg vízzel, nagyon jó volt, mindenünk megvolt, volt egy hosszú asztal, ott mostunk fogat. Addig kiszellőzött a háló, majd bementünk, megvetettük szépen az ágyat, mint a katonaságnál. Miután megmosakodtunk és elrendeztük az ágyakat, a vízcsapokat is szépen le kellett törülni, mert mosakodáskor lespricceltük őket, ellenőrizni kellett, hogy mindenütt rend legyen, mindenkinek megvoltak a feladatai, minden gyereknek voltak kötelességei, mindennek volt egy felelőse, és amikor mind elmentünk, még egyszer utoljára ellenőrizni kellett a dolgokat. Ismét kezet mostunk, és kettős sorban lementünk az étkezőterembe, a mi hálónk a harmadik emeleten [szinten] volt. Nagy asztalok voltak, és amíg el nem romlott a helyzet a háború miatt, tejeskávét kaptunk egy darab vajas vagy lekváros kenyérrel.

Reggel házi ruhácskákba és kötényekbe öltöztünk, utána lementünk az öltözőbe, ami ugyanott volt a földszinten, mindenkinek volt egy száma, én voltam a negyvenötös, és fogasok voltak, mindenki számával. Az öltözőben volt az iskolai öltözék. Levetkeztél, fölvetted az egyenruhát, ami sötétkék szoknyából állt, kis blúzzal, ami sötétkék volt, ha nem volt ünnep – inkább télen, nyáron kockás volt, és kötény járt hozzá, minden gimnáziumban másféle kötény volt. A mienk kék volt, nagyon szép, hátul kellett megkötni. A gimnáziumi első osztályban nem volt rajta hímzés, de azután, attól függött, hogy milyen hímzés volt rajta, hogy milyen jegyet kaptunk kézimunkából: tehát akik egyest kaptak (ez volt a legjobb jegy), azoknak egy nehezebb mintát kellett hímezniük. Egy egész évharmadon át hímeztük azt a szalagot, ami itt, a mellen volt feltűzve. A kettest kapott lányoknak könnyebb mintát kellett hímezniük, a hármas lányoknak még könnyebbet, tudni lehetett, kinek-kinek milyen jegye volt kézimunkából. De a kötény is nagyon szép volt, rakott volt. Lent volt a mosó- és vasalószoba, de nem mi mostunk és vasaltunk. Nagyon ritkán engedtek oda be bennünket, ott voltak azok a nagy gépek, játszani sem volt ott szabad.

Volt fogászati rendelő is, ahova némi rendszerességgel jött fogorvos, ellenőrizte, illetve kezelte a fogainkat. Nagyon lenyűgözött az egész, összehasonlítva azokkal a körülményekkel, amikben én azelőtt éltem. Mindegyik a nagyobb lánykák közül – a „védelmezők”, amilyen én is voltam – egy kisebbre vigyázott, akit „védelmezettnek” neveztek. Ha leszakadt egy gomb, fel kellett varrnom, ha nem volt jól megfésülve a haja, megfésültük, tehát olyan volt, mintha a mi gyermekünk lett volna, vigyáznunk kellett rá. Olyan erős, testvéri kapcsolat alakult ki a védelmező és a védelmezett között… Az árvaházban az volt a szokás, hogy amikor elindultunk az iskolába, a nevelőnő – volt vagy négy-öt csoport, a mi csoportunknál Marika néni volt – ellenőrzött bennünket: hogy minden gomb a helyén legyen, hogy legyen zsebkendőnk, hogy tiszta legyen a körmünk, a kezünk, hogy legyen nálunk tízórai, és ha tornaórás nap volt, velünk van-e a tornazsák. A leckéket előbb piszkozatban kellett megírni, ő ellenőrizte, megmondta, mit kell kijavítanunk, azután átírhattuk, és ha valamit meg kellett tanulni, azt fölmondtuk neki. Azután volt szabad játszanunk vagy varrni valamit, vagy kézimunkázni, mert a tanulószobában is voltak játékok. De a hálóban is volt egy nagy asztal, tele játékokkal.

Az iskola a Hungária körúton volt, a 140. szám alatt, már nincs meg, lebombázták. Volt egy rendkívüli osztályfőnöknőnk. Körösi Margitnak hívták, kisasszony volt, mi Édeskének neveztük, ő tanította a magyart és a németet, egy nagyon kedves ifjú hölgy volt, és nem volt antiszemita. Három párhuzamos osztály volt, az A osztályba csak katolikusok jártak, a B-be reformátusok és mások, a nem katolikus keresztények. A C osztályban ismét katolikusok voltak, mert ők voltak a legtöbben ebben az iskolában, és zsidók. Tehát voltunk mi, öten az árvaházból, és még voltak a városból vagy hárman-négyen zsidó kislányok, módos családokból. Mi inkább visszahúzódók voltunk. De a végén összebarátkoztunk, és az osztály nagyon szépen fogadott, nem voltak gondjaink amiatt, hogy zsidók vagyunk. Ez az elosztás azért volt így, mert jöttek a papok, akik a hittanórát tartották, a katolikusokhoz egy katolikus pap, tőlünk a katolikus lányok mentek hittanórára a másik osztályba, hozzánk meg jött egy rabbi. Fiatal, nagyon rokonszenves rabbi volt, valószínűleg nem volt ortodox, nem volt olyan vakbuzgó. Tanultunk olvasni és fordítani az imádságoskönyvekből – én már tudtam egy kicsit Gyergyóból. Voltak olyan imakönyvek is, ahol a fordítás is ott volt, és tanultunk a zsidó szokásokról. Ezeket tudtuk az árvaházban is, az árvaházban kóser konyha volt, külön mosogatták el a tejes edényeket és a húsnak valókat – a konyhában naposak voltunk, tudtuk ezeket a dolgokat. Tehát jött az a fiatal és szép rabbi, voltak kislányok – utána a második, a harmadik osztályban ugyancsak ő jött –, akik szerelmesek lettek bele, nagyon kedves volt.

Az árvaházban volt egy zsinagóga is, orgonával, ahova bejártak a kerületben lakó zsidók is. Jött egy-egy úriasszony, voltak zsidó bárónők, akik, ha a fiaiknak vagy az unokáiknak a bár micvója volt, nálunk, a zsinagógában adtak kidust. Olyankor hoztak süteményt és bonbont. Kórus nem volt, de péntekenként mindig előbb be kellett fejeznünk a tanulást, felöltöznünk szépen, és lementünk a templomba. Két-három lánynak az orgonához kellett mennie, mert pedálos volt [vagyis fujtatós], a lábunkkal biztosítottuk a levegőt. Szerettünk odajárni, még tudtunk tanulni egy kicsit, mert szombaton nagyon nehéz napunk volt, és mentünk az iskolába. Kezdetben engedték, hogy szombaton ne menjünk, de sokkal többet kellett tanulnunk. Voltak órák, amikre sokat kellett tanulni, mint a természetrajz, földrajz, magyar nyelv, történelem, nem tudom, miért, de a péntek és a szombat mindig nehéz volt.

A Hanuka nagyon szép volt, akkor mindig volt ünnepség. Például – sose felejtem el – volt egy kis színdarab a gyertyákkal. Nyolc kislány, nagyjából egyforma magasak, mi voltunk a gyertyák. És kellett mondanunk valami versikét, a fejünkön volt, kartonpapírból kirajzolva a láng, be voltunk göngyölve fehér lepedőbe, a karunk a testünkhöz szorítva, olyanok voltunk, mint a gyertyák. Én nemigen értettem a színészkedéshez, verseket még mondtam, de nem voltam nagyon törekvő. De például Margó, Lövith Egon szobrásznak a felesége [A Centropa készített interjút Lövith Egonnal is. – A szerk.] nagyon szépen táncolt, és volt egy húga, egy évvel idősebb, mint én. Egy alkalommal a „Babaház” volt – ez egy színdarab –, nagy dobozok voltak, mindegyikben egy-egy baba. És amikor a mesélő mesélt, hogy most ilyen meg olyan baba jön, kilépett és táncolt, a magyar baba magyar táncot… Tudom, hogy Margó és a húga kozák lánynak öltözött. Egy szenzációs kozák táncot jártak, nagyon szépet – jött egy tanárnő, aki mindenkinek betanította a táncot. Az ünnepségre eljöttek elsősorban a hitközség elöljárói, a Zsidó Nőszövetségben levő hölgyek, hoztak narancsot és csokoládét – nagyon szép volt a Hanuka. Húsvétkor nemigen voltam az árvaházban, hazautaztam, szünet volt, tehát a húsvéti szokásokra nem az árvaházból emlékszem.

Nagyon szép szokás volt az árvaházban, én már ott találkoztam ezzel – mindig tudták, kinek mikor van a születésnapja. Akkor az illető lányt elhívták valahova. Vagy megegyeztek a nevelőnővel, vagy egy másik hálóban lakó lánnyal, vagy valami egyebet találtak ki, hogy kimenjen, és akkor földíszítették az ágyát. Mindenki azt tett oda, amit ajándékba szánt: egy bonbont, egy játékot vagy könyvet, utána odaálltak az ágy mögé, jött az ünnepelt, ki kellett találnia, hogy melyik ajándékot kitől kapta – nagyon szép szokás volt. Volt, aki ilyenkor csomagot kapott otthonról, és akkor mást is lehetett enni, mint az árvaházi kosztot. Egy másik szokás az volt, hogyha nagyon jó voltál, kaptál egy piros pontot. Ha rossz, akkor feketét. Aztán később, két-három havonta megszámolták a pontokat. Ajándékokat tettek az asztalra – adakozóktól származtak: babát, könyvet, ceruzát, nagyon sok mindent. A fekete pont semlegesített egy pirosat. De ha maradt a pirosakból, kiszámították, kinek van a legtöbb, az választhatott elsőnek, babát, könyvet, bármit. Mindegyikünknek volt egy szekrénykéje – kicsi, de ott tarthattuk a kincseinket. Azok közül adhattunk születésnapi ajándékokat is. Be nagy öröm volt! 

Jöttek levelek a családtól, rokonoktól, mindig ellenőrizték őket – ezt nem szerettük –, mert nem volt szabad pénzt birtokolni. De ha küldtek levelet, tettek bele két-három pengőt, hogy vegyünk rajta perecet, apróságokat. A pénzt kivették, és mondták a gyerekeknek: „Volt ott három pengő, odatettük a pénzedhez.” Édesanyám nem tudott írni se magyarul, se románul, és mielőtt elmentem volna az árvaházba, azon a nyáron megtanítottam írni – a negyedik elemi után voltam. Voltak a falon feliratos falvédők, kihímezve, mindig valami a háztartással kapcsolatban. Onnan vettük a betűket, és megtanítottam. Diktáltam, de ő néha három szót is egybeírt. Mikor először kaptam tőle levelet, fölbontották, később már fölbontatlanul adták oda. Egyszer, később, meg is kérdeztem az igazgatónőtől, miért nem bontják föl. Azt mondta: „Rajtad kiül senki sem tudja kiolvasni, hogy mit ír ott.”

Kéthetenként elvittek moziba – Homérosz volt a neve, nem volt messze a Vakok Intézetétől –, olyan filmekhez, amiket gyerekek is megnézhettek. Nem tudom, milyen alapon, vagy fizetett az árvaház, vagy beengedtek ingyen. Az árvaháznak volt indulója is, emígy: „Árvaház, árvaház, / engemet a hideg ráz, / hogyha arra gondolok, / amit most majd elmondok. / Reggel hatkor szól a vekker, / Angyalom, ragyogóm, csillagom…” És így tovább, az egész nap programja benne volt, ha jött valaki látogató, egy bárónő, elénekeltük. Volt egy Friedmann bárónő, nagyon szerettük, úgy neveztük, hogy „a mi drágánk”. Nagyon kedves volt. Nagy volt a vidámság az iskolában is, az árvaházban is, nagy szeretettel emlékezem az ott töltött évekre.

A baj akkor kezdődött, amikor Magyarországot elfoglalták a németek [lásd: Magyarország német megszállása], harmadikos voltam, 1944-ben, március elején [19-én]. 1943-ban már a téli szünet is meghosszabbodott, mert nem volt tűzifa. Aztán az utolsó nyári szünet is meghosszabbodott – vakációban hazautaztunk –, 1943 őszén az oktatás november harmadikán kezdődött. Akkor láttam utoljára édesanyámat, november elsején, van egy fényképem, abban az évben készült, nyáron. Visszatértünk az iskolába, és akkor kezdtük érezni, hogy egyes tanáraink egyenesen fasiszták. Volt egy nagyon gonosz rajztanárnőnk, nem adott olyan jegyeket, amiket érdemeltünk volna, és „büdös zsidóknak” nevezett minket. A tanév néhány nappal a németek bejövetele után véget ért, és akkor kellett a sárga csillagot is föltűznünk.

De az osztályfőnöknőnk nagyon rendes volt. Bejött az osztályba, félrehívott bennünket, zsidó gyerekeket, és azt mondta: „Ti ne jöjjetek. Nem akarom, hogy a többiek csúfolkodjanak veletek, mert akkor csillaggal kell jönnötök. Gyertek el hozzám délután, ha akar, Marika néni is – ő volt a nevelőnőnk – jöjjön veletek, és az ellenőrzőket hazaviszem magamhoz.” Megmondta a címét, addig sose jártunk nála, nem lakott messze az árvaháztól. És mi elmentünk. Tejes kakaóval várt, valamit enni is adott, pedig elég nehéz viszonyok voltak, ideadta az ellenőrzőket, sikert kívánt a további életünkhöz, de ő is nagyon szomorú volt. A Gyarmat utca 20. alatt lakott, örökre megjegyeztem, mert az 1960-as években, amikor már lehetett Magyarországra utazni, annyit meséltem a lányomnak az árvaházról, hogy együtt elutaztunk Budapestre, és megkerestem. Élt, nagyon szépen fogadott, nem felejtem el. Egy sugárzó ember volt, sugárzott belőle a jóság és a melegség. Ez egy szép emlékem az iskoláról. És még volt egy, hogy az egyik lány, aki jól tanult, akivel állandóan versengtem, katolikus, egyszer, amikor már a németek ott voltak, és nagyon rossz helyzetben voltam, találkozott velem – valamilyen magas rangú hivatalnoknak volt a lánya –, és azt mondta: „Ha akarod, én ellopom otthonról az irataimat, és odaadom neked, hogy élhess valahogy, [hogy mondhasd, hogy] nem vagy zsidó.” Soknak sikerült így megmenekülni. Én azt mondtam, hogy vajon mi lesz az árvaházzal, nincs hova mennem, és hogy nagyon szépen köszönöm [de nem fogadhatom el]. Utólag kerestem, de sose bukkantam a nyomára.  

Minden nagyon szép volt, míg be nem jöttek a németek. Nagyon nehéz korszak kezdődött, de a bombázások már előbb elkezdődtek [lásd: Budapest bombázása]. A leányárvaháznál mind azt a sarkot bombázták, ahol a felvonó volt. Mi a lépcsőn jártunk, azóta, mindmáig, bármilyen épületben járok, ha van lépcső, megszámolom a lépcsőfokokat, amikor felfelé megyek, hogy a lemenetkor tudjam, mivelhogy én mentem elöl és mondtam: „Most a harmadik emeletről megyünk” – az alagsorba kellett menni –, tehát azt mondtam: „Most figyelem, gyerekek…” de aludtunk [álmosak voltunk], mert éjszaka volt. Tehát bombáztak az árvaház fölött is. Ha az oroszok jöttek, nem féltünk annyira, mert kis bombák voltak, de ha az angolok és amerikaiak jöttek, a bombák láncokkal össze voltak kötve. És mentünk az alagsorba, és akkor mondtam: „Kilenc lépcsőfok, öt lépcsőfok. Megállunk, kilenc lépcsőfok, öt lépcsőfok” – itt is tudom, hány lépcsőfok van, bármerre járok, most is megszámolom a lépcsőket. Ez megmaradt bennem. Hogy bombáztak, hallottuk a becsapódásokat, de főleg amikor átmentünk a fiúárvaházba, akkor már háború volt [Magyarország német megszállása után a Fiú és Leány Árvaház egyetlen épületbe húzódott össze (Vilma királynő /ma: Városligeti fasor/ 25–27), kb. 130 fiú és 60 lány, és sok elhagyott gyermek. 1944 nyarának végén vissza tudták szerezni a Fiú Árvaház Munkácsy utca 5–7. sz. alatti épületét is. A kapuk fölött a Nemzetközi Vöröskereszt táblája volt kitéve. Szeptember 18-án a Vilma kiránynő úti épület egy része bombatalálat miatt romba dőlt. December 24-én egy nyilasosztag hatolt az épületbe, több gyermeket lelőttek, másokat elindítottak a Duna-part felé. Viszontagságos órák után a gyerekek egy része (Gidófalvy Lajos őrnagy és a XIII/1. kisegítő honvéd karhatalmi zászlóalj katonáinak segítségével) megmenekült, egy kisebb részüket azonban a nyilasok másnap a Dunába lőtték (A zsidó Budapest). – A szerk.].

Késő ősszel kezdődött. Pár nappal később ki kellett ürítenünk a szép, négyemeletes [helyesebben: háromemeletes, vagyis négy szintes], tiszta árvaházunkat, és átköltöztettek bennünket a fiú árvaházba, ami szintén a Budapesti Zsidó Hitközséghez tartozó Zsidó Nőbizottságé volt, a Vilma Királyné út 25–26 alatt. Nagy árvaház volt, ott is volt templom, de már mindenféle egyéb intézményből odagyűjtöttek kisgyerekeket… Az épület egyik szárnyát adták ide, volt egy udvar, de nem olyan szép, mint a mienk, és akkor azt javasolták, hogy azok a gyerekek, akiknek vannak rokonaik, vagy akik félárvák (él az apjuk vagy az anyjuk Budapesten), próbáljanak hazamenni az árvaházból, mert nem volt hely. Úgyhogy voltak, akik elmentek. Nekem nem volt hova mennem, nem volt semmilyen rokonom, a deportálások pedig  már megkezdődtek vidéken. Megtudtam a nevelőnőktől, hogy a vidéki zsidókat deportálták. És arra gondoltam, hogy édesanyám csinált valamit, elrejtőzött, nem akartam elhinni, hogy deportálták, de nem tudtam, mi történt vele, nem kaptam tőle semmilyen életjelt, de nem volt hova mennem, és ott maradtam. Voltak gyerekek, akik elutaztak vidékre, őket is deportálták. De az ő helyükbe sok gyermeket beadtak, hogy hátha így megmenekülnek. 

Egy adott időszakban igen sok gyerek volt ott a fiúknál [„Az Árvaházban a nyilaskeresztes uralom idején mintegy 1200 zsidó gyermek vészelte át a Vészkorszakot” (A zsidó Budapest, 574. oldal). – A szerk.]. Játszottunk is az udvaron, a fiúk és a lányok együtt, a nevelők a mi nevelőnőinkkel politizáltak, tréfálkoztak, ha jó volt a nap. Tudom, hogy minket, lányokat rövidebbre fogtak, egyáltalán nem engedtek kimenni az árvaházból, a fiúk azonban néha kimentek. Voltak néhányan nagyobbak is, mert ott szakiskola is volt, voltak nagyobb gimnazisták, hetedikesek, nyolcadikosok, és ők mondták el, hogy mi történik a városban, hogy valószínűleg lesz gettó Budapesten is. Voltak gyerekek, akiket Szlovákiából hoztak oda, hozzánk. A lányok között fölbukkantak nagyobb lányok is, az egyiket úgy hívták, hogy Gárgony Aliz, a másikat Fischer Áginak talán, nem mernék megesküdni, de Gárgony Alizra pontosan emlékszem. Láttam, hogy nagyobb, sokkal nagyobb, mint én (én voltam a legnagyobb az árvaházban, tehát a harmadikosok között a gimnáziumban, az én csoportomban én voltam a legnagyobb). Őt oda osztották be. És láttam – mert mentünk mosakodni –, hogy leszorítja a mellét, hogy ne látszódjék, de látszott az arcán, hogy nagyobb [vagyis idősebb]. Aztán elmesélte, hogy pozsonyi, hogy ott összegyűjtötték őket, hogy 1922-ben született, tehát akkor huszonkét éves volt, én tizennégy, ott az ő évjáratához tartozó zsidó lányokat összegyűjtötték, és bordélyházba vitték, a frontra, a németekhez, és ő megszökött Magyarországra, Budapestre, ahol egy nagynénje élt, és az édesanyját vitték el őhelyette – ilyesmit mesélt. Mindenesetre erősen összebarátkoztunk, sok mindenre tanított. Például amikor először… akkoriban jött meg először [a havivérzése]… nagyon megijedtem, nem tudtam, mi van velem, ő pedig megmagyarázta, és elvitt a nevelőnőhöz. Vele és azzal az Ágival mostuk a ruhákat – itt, a fiúknál már nem volt mosókonyha –, mostuk a ruhát és főleg a zoknikat annak a töméntelen sok gyereknek. Volt valamiféle szappan – nemigen volt akkoriban –, ahogy nagymama mondta, valamilyen folyékony szappan, szegény fejünk, csupa seb volt a kezünk a mosás után. Csak zokni volt vagy háromszáz-négyszáz pár. Jött Mária néni, aki az árvaházban nőtt fel, ő is segített. Nehéz idők voltak, nem volt többé élelem.

De a legnehezebb október tizenötödike után lett, amikor Horthy bejelentette, hogy át akar állni, ne legyen többé a németek oldalán, átáll az angolok–amerikaiak és az oroszok oldalára. Volt egy nyilatkozat [lásd: Horthy-proklamáció], hallottuk a fiúktól, akik a városban jártak, levették a csillagot [a ruhájukról], nagyon élelmesek voltak. Másnap láttad, ahogy a házakról mindenki leszedte a sárga csillagokat, és mindenki boldog volt, hogy vége a háborúnak. Miután átvették a hatalmat a szálasisták [lásd: nyilas hatalomátvétel], akik a magyar vasgárdisták voltak, tehát fasiszták, akkor kezdődött a nagyon nehéz időszak. Megkezdődött Budapest gettósítása – nálunk, az épület előtt mentek el [a nyilasok] –, és kezdődtek akkor a harcok Budapestért. És akkor minden tizenhat és nem tudom, talán ötven év közötti budapestinek mennie kellett dolgozni, lövészárkot ásni… tehát megkezdődött a nagyon-nagyon rossz időszak [Több alkalommal is fölszólították a budapesti zsidókat munkára: 1944. október 22-én hirdetményeken szólítottak föl minden 16–60 éves zsidó férfit és 18–40 éves (tehát 1904 és 1926 között született) zsidó nőt, hogy jelentkezzenek „sorozásra”. Október 26-ig mintegy 35 000 zsidót, köztük mintegy 10 000 nőt mozgósítottak. Sietve munkaszolgálatos századokba szervezték, és árokásásra vagy védelmi erődítmények építésére vezényelték őket a főváros déli és délkeleti peremvidékére (Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2003). 1944. november 2-án a 16–50 éves (tehát az 1928 és 1894 között született) varrni tudó nőket szólították munkára; november 3-án elrendelték a 16–40 éves női korosztály összeírását „a nemzetvédelemmel összefüggő munkaszolgálatra” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/.). – A szerk.].

Nekünk nemigen volt élelmünk, a bombázások miatt állandóan az óvóhelyen ültünk az alagsorban, voltak padok. Megszakadt a vízszolgáltatás, nem volt tűzifa, éjjelente kimentünk az udvarra, hogy havat gyűjtsünk, azt megolvasztották, öt-hat napon át csak főtt babot ettünk. Egy idő után nem volt többé só sem, tehát elkezdtünk éhezni. A gyerekek, a fiúk még ki-kijártak, és valahonnan hoztak ezt-azt, nem tudom, lopták-e vagy adtak nekik pénzt, vagy segített a hitközség… Később olvastam könyveket arról, hogy volt szervezett támogatás, de nagyon nehéz volt. És elkezdtük az emeletekről lehurcolni a bútort, fölvágták és eltüzelték, mert a központi fűtés többé nem működött, nagyon rossz volt.

Az utcánkban nagy tankok jártak, valami különleges német nevük volt, Tigrisek, és a szálasisták [nyilasok] tudták, hogy ott zsidó gyerekek vannak, és be-bedobtak egy-egy gránátot, és több gyerek megsebesült. Volt egy unokatestvérem ott, Gyergyóváraljáról, akit én mentettem meg. Ő is megsebesült egy alkalommal egy gránáttól. Azután az igazgató fölvette a kapcsolatot a hitközséggel, ami szintén félig illegalitásban volt, már nem tudom, hogy, és kitettek egy jelet, egy táblát, az árvaházra, hogy a Svéd Vöröskereszt védelme alatt vagyunk, de annak ellenére csak bejöttek a németek [A nyilasok nyomultak be az árvaházba, nem a németek. Forrásaink szerint egyébként a Nemzetközi Vöröskereszt táblája volt kitéve a kapu fölé. – A szerk.]. Mindannyian viseltük a sárga csillagot.

Egy délután mindannyiunkat lefényképeztek, megvan a kép, az igazolványkép. Adtak valamilyen igazolványt, amin az volt, hogy a Svéd Vöröskereszt védelme alatt vagyunk, és ez az igazolvány útlevél helyett van, mert az első vonaton, ami elindul Svédországba, azon van helyünk, és Svédországba visznek. Ez a híres Wallenberg [lásd: Wallenberg, Raoul], egy svéd, aki nagyon sok zsidót megmentett. A kommunista időkben levettem a képet, és eldobtam a papírt, azaz az igazolványt, mert féltem, nehogy azt mondják, hogy volt valami dolgom a svédekkel, de a kép megvan, és kivehető még a nyoma a pecsétnek. És a bejáratnál kiírták, hogy ezek a gyermekek a Svéd Vöröskereszt védelme alatt vannak. Ez a Wallenberg valószínűleg küldött valami élelmet is, minden esetre nem haltunk éhen, de igen nehéz időszak volt.

Egyszer csak jöttek a nyilasok, összegyűjtötték a gyerekeket, és elindultak velünk – már tél volt, december –, és bevittek a gettóba [Lásd: budapesti gettó. Ez az akció talán december 12-én lehetett, amikor bevitték a gettóba az első 500 gyereket abból a 6000-ből, akik a Vöröskereszt védelme alatt voltak, és akiket a gettóban kellett elhelyezni. – A szerk.]. A gettóban – ezek házak voltak, egy egész budapesti negyed, a hajdani zsidónegyed, gondolom – volt egy csarnok [A Klauzál téri csarnokról van szó. – A szerk.], és bevittek egy csarnokba, amiben volt egy hatalmas láda, és azt mondták, hogy minden értéktárgyunkat – milyen értéktárgyaink lehettek? – dobjuk be: pénzt, gyűrűket, bármit. Nekem volt egy gyűrűcském egy fiútól. Mielőtt elvittek volna, jött három fiú, két-három évvel nagyobbak. A fiú árvaházat már bombázták a nyáron, és egész nyáron a törmelék eltakarításánál dolgoztam a porban, hogy még megmentsünk valami ruhadarabokat. A zsinagógát bombázták meg a ruharaktárt, és onnan szedtük ki, amit lehetett, egész nyáron dolgoztunk. És ott a fiúk nehéz munkát végeztek, mi gyűjtöttük össze a ruhaneműt, ők ástak, tehát nehéz munka volt a törmeléket eltávolítani, és akkor összebarátkoztunk. Volt nekem egy barátom, Dönci, aki a tanítóképzőbe járt, és kétségbe volt esve, hogy a templom összeomlott, mert ott énekelt, ő volt a kántor, nagyon szép hangja volt. Valahogy összebarátkoztunk, és ő adta. Eljött hozzánk, lányokhoz, és azt mondta, „Sári, találtunk a romok között egy helyet, ahova elrejtőzhetünk. Mi – három vagy négy fiú – nem hagyjuk magunkat, és nem megyünk el. El fogunk rejtőzni. Gyere te is”. De én gyűjtöttem a ruhákat a gyerekeknek. Minden gyerek kisebb volt, csak Aliz, Ági és én voltunk nagyobbak. És két nevelőnőnk volt – mert egyesek elmentek, az igazgatónőm elhagyott, elmenekült, többé nem volt velünk, és volt két görnyedt asszony, Juliska néni és Sári néni, ők maradtak a gyerekekkel. És Sári néni ismerte ezeket a fiúkat, és azt mondta: „Dönci! Elviszed Sárikát, és csak mi maradunk ezekkel a kisgyerekekkel?” Szegény, nézett rám, és azt kérdezte: „Elmész és elrejtőzöl?” Azt mondtam, hogy nem. És elmentek. Nem tudtam akkor róluk semmit, minket pedig bevittek a gettóba. És ott, amikor azt mondták, hogy minden értéktárgyat…, volt egy gyűrűcském tőle, azt betettem a bakancsomba. Nem motoztak meg, úgyhogy a gyűrűt megmentettem. De a többi gyerek mindent, ami volt nekik, ha volt egy szebb fésűjük vagy egy értéktelen láncocska, mindent odatettek. Ezek lökdöstek, ránk kiabáltak, és bevittek egy házba.

Nemsokára megjelent két magyar tiszt néhány katonával. Nagyon szépek, valami karszalaggal, és azt mondták, hogy az árvaházat vissza kell vinni, mert a Svéd Vöröskereszt védelme alatt van. És visszavittek az árvaházba! A tisztek eltűntek, a fiúk levették az egyenruhát – máig sem olvastam sehol, kik voltak ők –, zsidó fiúk voltak, akik éjjelenként kimentek, és ha elkaptak egy fasisztát, megölték, és visszajöttek. És őriztek bennünket. Ezekről eddig még semmilyen könyvet nem láttam, nem tudom, kik voltak, egy illegális szervezet, valószínűleg, amelyik védte a gyerekeket. Tudtak magyarul, de nem nagyon jól. Mindenesetre nyugodtabbak voltunk velük [Baloldali cionista fiatalokról van szó, a főként szlovákiai zsidó fiatalokból álló Hasomér Hacair és a lengyelekből verbuválódott Dror tagjairól. Külföldre (Szlovákia, Románia, Jugoszlávia) menekítés („kirándulások”) megszervezése, hamis iratok gyártása mellett a fentihez hasonló mentőakcióikról is tudunk. A megszállás után szorosan együttműködtek a svájci védleveleket kibocsátó „Üvegház” mellett a Nemzetközi Vöröskereszt „A” osztályának munkatársaival (Komoly Ottó) is. Egyik legfontosabb feladatuk a gyermekotthonok létrehozása és védelme volt, és közreműködtek a gettó és a csillagos házak élelmezésében is. Valóban többször menekítettek ki a nyilasok által elhurcolt embereket. Ronén szerint 32–40 otthonban 5-6 ezer gyerekről gondoskodtak (Ávihu Ronén: Harc az életért. Cionista ellenállás Budapesten – 1944, Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1998). A KISKA (kisegítő katonai szolgálat) mellett katonai, levente stb. egyenruhával is fedezték magukat. Egy egész alakulat (XIII. 1. KISKA zászlóalj) jött létre illegális, „árjásított” tagokból. Lásd még: haluc fiatalok. – A szerk.]

Megbetegedtem, tífuszgyanús voltam. Egy különszobában voltam – már nem úgy volt, mint a leány árvaházban –, de elkülönítettek még két-három másik lánnyal, akik betegek voltunk, mert nagyon magas lázunk volt, de Mária néni nem mondta meg, hogy mennyi. Egyszer csak üvöltést, kiabálást hallottam, hogy tíz percen belül gyűljünk össze az udvaron. És Mária néni jött, és mondta: „De hát ezek a gyerekek betegek!” „Nincsenek betegek, csak élők vagy holtak. Jöjjenek ők is.” Felöltöztünk mi is, Mária néni sírt, időközben tudom, hogy lelőttek egy kisfiút a másik részről, aki sánta volt, és még valakit, tehát nagyon kegyetlenek voltak. Kimentünk, december huszonnegyedike volt, karácsonyeste. De nagyon kegyetlenek voltak velünk. És abban az egyenruhában fáztunk, egy-egy hátizsák a hátunkon, azt hiszem, hogy vászonból volt, az mindig elő volt készítve, a kezünk ügyébe. Fölvettem két-három réteg ruhát, ahogy tudtam, és vittek, és vittek, és a hidak le voltak bombázva vagy fölrobbantva, és azt hiszem, hogy egy pontonhídon vittek át. Azt hiszem, hogy egy ilyen napot nem kívánok senkinek, amilyen az volt. Nagyon le voltam gyengülve.

Közben visszajött az igazgatónő, mert nem akart többé a gettóba menni, ahol a lakása volt. Amikor elindultunk, odajött hozzám, és azt mondta: „Te, Sári, te annyira találékony vagy, odaadom a nagymamát, vigyázz rá.” A nagymama az igazgatónő anyja volt, aki szokott hozzá jönni a szünetekben. Egy kicsi, aranyos öregasszony, aki a vakációk idején szokott jönni Olga nénihez, a nagyárvaházba, a lányokhoz. Szerettük, Nagymamának szólítottuk. Ő is tanítónő volt. Azt mondta: „Vigyázz rá, te feltalálod magad, meglátod.” Beteg is voltam. És jött Nagymama, és ment, ment, de nem tudott. Idős lehetett, nekem nagyon öregnek tűnt, nem tudom, hány éves lehetett, Olga néni lehetett úgy negyven éves. [A nagymamának] Volt egy retikülje, bűbájos volt, mondta: „Kérem, hozzanak egy konflist! Én magyar tanítónő vagyok! Én magyarosítottam el Szlovákiát! Nekem különleges jogaim vannak! Ne hurcoljanak meg!” – de mindezt kiáltotta. És én mind maradtam le. Rám akaszkodott, mintha egy esernyő lett volna a karomon, vittem őt – de hát tizennégy éves voltam, épp akkoriban, december tizenharmadikán töltöttem be. És mind maradtam le, és néhányszor jött egy ilyen nyilas, egy fasiszta, és kiabált, mert a ruhám alapján tudta, hogy az árvaházból vagyok, de az árvaház már messze volt tőlünk, én nem tudtam tartani a lépést így. Hátul jött a Zsidó Fogyatékosok Intézete, meg a Zsidó Vakok Intézete… tehát mindenkit kihajtottak az otthonából. Hosszú sor volt, és mentünk. És üvöltöttek ránk, valamilyen főnök kellett hogy legyen, mind kiabált rám, hogy „Te meg akarsz szökni!”. De én nem tudtam menni ezzel az öregasszonnyal, nem tudtam, mi lesz velünk. Kiáltott egyszer, kétszer, harmadszor azt mondta: „Ha nem éred utol az árvaházat, lelőlek!” Mentem tovább. És jött egy másik fasiszta, és megkérdezte: „Hol van Éva néni?” – Éva néni volt az én harminchat éves édesanyám. Mondom: „Nem tudom, hol van.” Azt mondja: „Ne félj, Szurika, mert én megmentelek.” Engem Budapesten senki sem szólított Szurikának, én ott Sári voltam. Csak otthon voltam Szuri. Megkérdeztem: „De hát ki tetszik lenni?” Azt mondja: „Ne törődj azzal, semmi közöd hozzá, én megmentelek, ezzel az öregasszonnyal együtt.” És hátrament, és hozott két erős fiút, vakokat. Megfogták az öregasszonyt a hónaljánál, és azt mondta ez az ember: „Fogd kézen az egyiket [a vakok közül], és szaladj, amíg elérsz az árvaházadhoz.” Úgy tettünk. Odajutottam az enyéimhez, és ott maradt ez a két fiú a nagymamával is, és mentünk tovább.

És mind mentünk, és már nem bírtam. A kisgyerekeknél ott volt az éjjeliedényük is, meg kellett állniuk. És nem lehetett, nagyon sok kisgyerek volt – amikor a zsidókat gettóba vagy munkaszolgálatra vitték, és az árvaház épülete előtt elmenve, látták, hogy az a svédek védelme alatt van, bedobták a gyerekeket. És a vezetőségünk megmentette őket. Kisgyerekek is voltak – az árvaházban csak iskolások voltak, de odajutottunk, hogy már három-négy éves gyerekeink is voltak, szegények, nem tudjuk, mi történt a szüleikkel. És akkor estefelé eljutottunk egy laktanyához, nem emlékszem a nevére, de sokan átmentek azon a laktanyán, vitték be az embereket, megverték, láttuk, hogy dobják ki őket [A gyerekek menetét a Ferenc József hídon /ma: Szabadság híd/ át az akkori Pálffy-téren /ma: Bem József tér/ álló Radetzky-laktanya felé hajtották, ott volt a nyilaskeresztes Halálfejes légió székhelye. Itt kapták egy oldalkocsis motorkerékpáron érkezett, háromtagú járőrtől azt a parancsot, hogy hajtsák a gyerekeket a Síp utcába – ami a gettó területén volt. A nyilasok a Síp utcát Szív utcának értették, így kerültek a gyerekek a Szív utca 33. és 46. sz. házakba. Másnap azonban egy gyerekcsoportot más nyilasok mégis a Duna-partra hajtottak, és ezeknek a gyerekeknek a többségét agyonlőtték. – A szerk.]. De karácsonyeste volt, és amikor ránk került volna a sor, valószínűleg a fasiszták haza akartak menni, megünnepelni a karácsonyt, azt mondták: „Ezek a csoportok [menjenek] – már nem vagyok biztos –, a Szín utcába vagy Sín utcába!” Az utca, amit mondtak, a gettón kívül volt, egy olyan zónában, ahol svédek és svájciak által védett házak voltak – a semleges országok adtak az embereknek olyan okmányokat, hogy az ő alattvalóik. Sok pénzt fizettek, vagy voltak hamis papírok is. Megálltunk egy utcában – ez az egész nagy csoport, az árvaház is, mások is –, és akkor ismét odajött ez a fasiszta, aki Szurikának nevezett, és mégis megkérdeztem: „De honnan tetszik ismerni?” Én 1941 után nemigen jártam haza, nem tudtam, hogy kicsoda. Azt mondja: „Egy faluból jártam dolgozni a Darvas-telepre, és hoztam otthonról az ételt, télen megfagyott, és Éva néni, azaz édesanyád – pedig nektek kóser háztartásotok volt – megengedte, hogy a kályhátokra tegyem, és fölmelegítsem az ételemet, éveken át. Én ezt nem felejtettem el. És ezért segítettem neked. De most nagyon figyelj: nehogy kis házba menj. Erőszakkal benyomnak majd egyik ház után a másikba, de te nagy házba menj!” A háznak több emelete volt, most az öregasszony ismét mellettem volt, és a fiúk is. „Nehogy kis házba menj!” De én nem tudtam, hogy miért. Egymással szemben voltak a házak, mi az utca közepén voltunk.

Megmentettem egy unokahúgomat is, Fisl bácsi lányát, Fischer Sárit – mondtam a fasisztának, hogy van ott egy unokahúgom, és őt is idehozta. Betettek különböző szobákba, házakba, lakásokba, ahonnan látszott, hogy az embereket hirtelen vitték el – ott is zsidók laktak azelőtt. Voltak ilyen-olyan törmelékek, ételmaradékok, de az ágyakban már nem voltak matracok, az emberek mindent elloptak. Karácsonyeste volt, tudtam, hogy talán egy-két napig békén hagynak, mert ünnepelni fognak. Azon az éjszakán meghalt Nagymama, az első halott, akit láttam, nem is tudom, hogy temették el, mit tettek vele, nem emlékszem. És este följött két férfi és egy asszony a házból, akik valószínűleg ott laktak, egy mosófazék levessel és egy merítőkanállal. Nem gondoltak arra, hogy nekünk nincsenek kanalaink. Meleg levest hoztak, nem tudom, kik voltak – ottani lakók, mert aztán az ember elment, mondta, hogy a felesége várandós, nem szeretné, hogy valami baja legyen, vigyázzunk rá, ha lehet, a háború után, mert neki el kell mennie a háborúba, behívták, és elment. Megettük azt a levest a merítőkanállal, letérdeltünk a fazék mellé, ittuk a merítőkanálból a levest. Sorban álltak a gyerekek. 

Vagy két napig voltunk ott, nagy gyötrelemben, és egy reggel, nagy zaj hallatszik, hogy legyünk azonnal az udvaron. Ott volt egy olyan kakastollas csendőr. A magyar csendőrök nagyon gonoszak voltak. Tehát nem nyilasok voltak, hanem csendőrök, és néhány katonával, szintén csendőrökkel, kiáltozták: „Büdös zsidók, viszünk egyenesen Németországba, ott megfegyelmeznek…” Jaj, hogy viselkedtek velünk, mind reszkettünk. Időközben ezek a fiúk, akik nem tudom, kik voltak, tizennyolc-húsz évesek, jöttek és mondták: „Ha valaki kérdi útközben, ti mondjátok, hogy erdélyi menekültek vagytok. De semmi egyebet ne mondjatok.” És elindultunk, láttuk a nevelőnőinket, mindnek vöröskeresztes fityulája volt, a sor mellett jöttek, és visszavittek az árvaházba. Meg vagyok győződve róla, hogy valamilyen titkos szervezetnek voltak a tagjai, akik vittek vissza. Amint visszaértünk az árvaházhoz, ott találtuk ezeket a fiúkat, akik fekete kenyeret hoztak, hogy legyen. Ez december huszonhetedike-huszonnyolcadika táján lehetett. Tehát ilyen történetek… Ha nem lettem volna ott, és más mondaná el [én sem hinném]… És akkor tudtam meg, hogy a kis házban egy légvédelmi felelős volt vagy mi, és az újra értesítette a nyilasokat, hogy gyerekek vannak ott, és zajonganak, és a Dunához vitték őket. Néhányat belelőttek a Dunába – Csillag tanítót és párat a gyerekek közül, de főleg fiúkat, nem tudom, hogy talán inkább fiúk mentek oda. Fellőttek egy rakétát, és a többiek visszafutottak az árvaházba. És ők mondták el, mi történt azon az éjszakán azokkal, akik a kis házban voltak.

És ott maradtam az árvaházban, azoknak a fiúknak a védelme alatt, még jöttek a nyilasok, még kiabáltak ránk… Január tizenharmadikán az alagsorban voltunk, és volt egy vészkijárat hátul, amit sohasem használtak, és csak néhány csizmát láttunk, olyanokat,  amilyeneket addig sohasem, és géppuskákat és orosz sapkákat. Elkezdtünk ordítani, rettenetesen féltünk, minket úgy neveltek, hogy az oroszok nagyon rosszak. És ők hallották ezt – sötét volt lent, a hóból jöttek – tartották a puskájukat, és mi mind bőgtünk a félelemtől, mint a bolondok. És előbukkant az igazgató a fiúktól – mert hozzánk jöttek elsőnek ezek, mi voltunk az utca felől –, tudott oroszul, mert az első világháborúban hadifogoly volt, és megtanult. Jött, elmagyarázta, hogy mi egy zsidó gyermekcsoport vagyunk, és meg vagyunk rémülve, mert annyi minden történt velünk. Akkor ők leeresztették a fegyvereiket, és sokat beszéltek az igazgatóval, és a végén mégis azt mondták, hogy ellenőrizniük kell az egész házat, hogy ne rejtőzködjenek ott németek. És az igazgató velük ment, végigkutatták az épületet, nem találtak sehol senkit. Azt mondták, hogy van néhány sebesültjük, és megkérdezték, hogy az igazgató megengedi-e, hogy odahozzák őket közénk. Megengedte, és tudom, hogy jött egy orosz kiskatona, nem volt se keze, se lába, és énekelt, nagy fájdalmai voltak, mi sírtunk, mert nagyon sajnáltuk, aztán hoztak egy másikat és még többet. És megjelent egy magasabb rangú tiszt, nem tudom, mi volt a rangja, és azt mondta, hogy mellettünk van egy Offizierheim, tehát német tisztek otthona, és azt a házat még nem foglalták el – utcai harcok folytak. És azt mondta, hogy nem tudja, hogy itt biztonságban vagyunk-e, de hogy ő őrséget állít mellénk, és hogy jobb lenne, ha átmennénk abba a zónába, amit már karácsony előtt fölszabadítottak – ez január tizenharmadikán volt. Át kell mennünk a Városligeten, Zuglóba, egy olyan negyedbe, ahol egykor az árvaházunk volt. Azt mondta, hogy ott az orosz parancsnokság már jól beilleszkedett, és valahova elhelyeznek bennünket. A nevelőnők meg az igazgató megtanácskozták, és azt mondták, hogy jó, elmegyünk onnan.

És elmentünk, gyalog, a gyerekek sötétkék egyenruhában azon a fehér havon, a parkon keresztül. És fent repültek a repülőgépek, és akkor – nem tudom, hogyan – megtanultuk mindnyájan, hogy amikor jött a repülő, hogy ránk lőjön a géppuskával, mi forogjuk a fa körül, és feküdjünk le a hóba. Senki sem sebesült meg, és elvittek a tizennegyedik kerületbe, Zuglóba, közel az árvaházunkhoz. Adtak egy üres villát, őrséget állítottak az oroszok, és megengedték, hogy kijárjunk. Itt már béke volt, mert már karácsony előtt fölszabadították, tehát már vagy három héttel azelőtt. Minden üzlet fel volt törve és kifosztva, és mi, gyerekek, elkezdtünk járni, hogy találjunk valamit. Olyanok voltunk, mint az utcagyerekek, tudom, hogy bementünk egy volt csokoládégyárba, ahol már nem volt semmi, de a gépeken, ahol sajtolták vagy keverték a csokoládét, még volt odaszáradt maradék, és mi elkezdtük lekapargatni azt a csokoládét és enni, amennyit lehetett, mert meg is volt fagyva. Aztán odamentünk az orosz tisztek vagy katonák konyhájára, és adtak valamit, kevéske kenyeret.

Buda felszabadításáig maradtunk ott, februárig – nem tudom, február hányadikán szabadult fel Nagy-Budapest [lásd: Budapest felszabadítása]. Akkor elvittek egy másik épületbe, szintén a hitközségé volt, egy kisebb épület. Azok a gyerekek, akik megtalálták a rokonaikat, elmentek – jött néhány olyan apa, aki munkaszolgálaton volt. Nem maradtunk sokan, sok gyermek meghalt ilyen körülmények között. A fiúk visszamentek az otthonukba, mi nem mentünk vissza a mi árvaházunkba, legalábbis amíg én még ott voltam. Nem tudom, később mi történt. Aliz – az a nagy leány – megtalálta egy nagynénjét, aki éhezett, Dönci meg, a barátom, megtalálta az édesanyját a városban vagy a gettóban. Aliz azt mondta, hogy el kell utaznunk az ország belsejébe, vonattal, mert ott már régebb óta béke van. Összegyűjtött valamennyi ruhát, mert akkoriban cserekereskedelem folyt, kaptál élelmet vagy pénzt falun, ha volt nekik [lásd: feketézés, cserekereskedelem]. Én azt mondtam, hogy haza akarok jönni Erdélybe, hogy lássam, mi van édesanyámmal és a rokonaimmal, Aliz és én elhatároztuk, hogy megszökünk az árvaháztól – Dönci már a városban lakott, az édesanyjával. És megszöktem Alizzal. Aztán én folytatni akartam az utamat Erdélybe, ők pedig vissza akartak térni Budapestre az élelemmel.

Elmentünk a Nyugati pályaudvarra vagy a Keletire… ahol sok ezer ember volt, de vonatok nem voltak. A pénztár nem működött. Aztán hallottam a mendemondát, hogyha kimegyünk Kőbányára, akkor oda fog jönni egy vonat, és erővel feltartóztatják, hogy ne jöjjön be Budapestig, és megfordítják, hogy vidékre menjen. Kigyalogoltunk, csomagunk nem volt – nagy tömeg volt, sokan voltak kisgyerekekkel, menekültek más vidékekről meg budapestiek, akik el akartak menni Budapestről. Ahova mentek a többiek, oda mentünk mi, hárman is – én legalábbis nem ismertem azokat a helyeket, amerre mentünk –, és kijutottunk Kőbányára. Ott sem jött vonat, fáztunk, láttunk embereket csirkehúst enni és fehér kenyeret, és nekünk abszolút semmi ételünk nem volt. Nem ettünk, senki sem adott egy falatot, semmit. Egyszer csak megjelent egy orosz őrjárat – mindenki megijedt –, és egyre csak mondtak valamit, az emberek meg hallgattak. Aliz, minthogy pozsonyi volt, tudott csehül, szlovákul, és megértette. És az egyik orosz katona elmagyarázta, hogy ők segíteni akarnak, és lezavarják őket [azokat, akik majd a vonaton ülnek], de meg kell rakni a mozdonyt, szenet kell tenni, és szüksége van néhány férfira, akik menjenek, és végezzék el ezt a munkát, segítsenek nekik. Senki sem jelentkezett, féltek az oroszoktól. És Aliz megkérdezte: „Nők nem mehetnek?” Alizra nézett, és azt mondta, hogy de igen. Én odaálltam melléje. Ketten voltunk, nők. Aztán jöttek még magyar asszonyok, nem tudom, hányan, és Dönci, aki tizenhat éves volt. És Aliz kérdezte, vajon nem hibáztunk-e, vajon nem visznek-e el valahova – féltünk [lásd: málenkij robot]. Messzire vittek, az állomás mellett egy fülkébe. Bent jó meleg volt, hoztak teát, mondtak valamit, és Aliz mind bólogatott, mi, a többiek pedig semmit nem értettünk. Az egyik asszony, aki önkéntesnek jelentkezett, adott egy darab kenyeret is. Vártuk, hogy vigyenek dolgozni. Sokáig ott voltunk, és a vonat csak nem jött. Aztán végre megérkezett, az orosz katonák mindent elvégeztek, nem vittek bennünket is dolgozni, és azt mondták, hogy elsőnek mi szálljunk be a kocsikba. Bementünk az első kocsiba, ami ott volt mellettünk. Jöttek, és elmagyarázták, hogy az ablak ki van törve, hogy hideg van, hogy vannak jobb vagonok. Mi nem mozdultunk onnan. Elment, jöttek az emberek, taposták le egymást: mi ültünk, jöttek gyerekekkel, mi miért ülünk, és ők nem…   

Szinte egy hétig utaztunk, nem ezzel a vonattal, mert ez ment egy kicsit, aztán le kellett szállnunk, de úgy egy héttel később megérkeztünk Nagyváradra. Nem éppen [Nagy]Váradra, mert mégis találtunk valahol [Nagy]Szalonta táján egy orosz vonatot orosz katonákkal, orosz fegyverekkel, és az emberek fölmásztak a vonat tetejére. Én kislány voltam, és néhány emberrel együtt két kocsi között voltam. Jöttek az orosz katonák, és kérdezték, mi van velünk. Én voltam a legkisebb, és nem tudom, milyen nyelven, de megértették, hogy az árvaházból jövök, hogy nem tudom, mi van édesanyámmal és a rokonaimmal: Hoztak teát, „kipitok” [kipjatok] volt a neve – ez egy különleges ital, tulajdonképpen forralt víz. De le kellett szállítaniuk a vonatról [Nagy]Várad előtt, mondták, hogy jönnek a parancsnokok, és többé nem szabad, és gyalog kellett mennünk Nagyváradig mindannyiunknak, akik a vonaton voltunk.

Jöttek az asszonyok – kora reggel hozták a tejet, a piacra –, a nyomukba szegődtem, aztán bementem a városba, ahol jártak a villamosok. Fölszálltam a villamosra, és kellett volna vennem jegyet, de nem volt egy fillérem sem. Mondtam, hogy nincs pénzem, épp megyek a rendőrségre. Kérdezték, hogyhogy nincs pénzem. Mondták, hogy szálljak le. Mondtam: „Nincs pénzem, a háborúból jövök”, és nem szállítottak le, és megmondták, hol a rendőrség. Elmentem oda, tele volt menekültekkel, akik a németek vagy az oroszok elől menekültek, és most tértek haza, akartak okmányokat, ahogy beléptek az országba – gyerekek, felnőttek. Mondtam, hogy a parancsnokhoz akarok menni. Odamentem, volt nála vagy négy-öt ember, fiatal férfiak, elkezdtem mondani, hogy az árvaházban voltam, hogy zsidó kislány vagyok, szeretnék lakni valahol, amíg folytathatom az utamat tovább, Gyergyószentmiklósra. Megkérdezték: „Hogyan, honnan jössz, milyen árvaházból?” Volt ott két férfi, akik már hazaérkeztek, Erdélyben voltak munkaszolgálaton, vagy megszöktek a munkaszolgálatból, és a rendőrségen dolgoztak. De akkoriban a rendőrség civil volt, nem tudom, miért, olyanok voltak, nem viseltek egyenruhát. Február volt, nagy hideg, és úgy voltam felöltözve, mint egy kisfiú, féltem az oroszoktól, mert azt mondták, hogy ki tudja, mit tesznek velünk, nőkkel – magamat is felnőtt nőnek számítottam –, de sose történt semmi velünk, jól bántak a gyerekekkel. Az egyik azt mondta: „Várj, hozatunk neked a cukrászdából, jaj, nem ettél semmit, hozatunk kakaót és süteményt.” Azt válaszoltam: „Nem kell, nem eszem semmit, amíg nem tudom, hol fogok aludni.” Nagyon konok voltam. „Hát hol aludjál? Jöhetsz hozzám, jöhetsz hozzám…” – mondta. „Nem, én egy komoly [megbízható] helyre akarok menni.” És elmentem a zsidó hitközségre.

Ott volt a titkár, a hitközség egyik vezetője, egy kábé negyvenéves ember, Miki volt a neve, nem tudom, milyen Miki. Én voltam az első zsidó kislány, aki a deportálások után megérkeztem Nagyváradra. De nem voltam onnan való. Elkezdtek kérdezősködni, hogy voltam árvaházban. Elmeséltem, amit tudtam, és egyre azt kérdezgettem, hogy hol fogok aludni. A rendőrök visszamentek a munkahelyükre, az elnök meg behívott, hogy amíg gondolkodunk, ebédeljek meg. A hitközségnek volt egy nagy épülete és egy kantinja, mesebelinek tűnt, nagyon szép volt, az asztalon volt néhány piros alma, és amikor megláttam – azt hiszem, hogy már egy éve nem láttam almát –, csak bámultam. Az elnök mondta, hogy „Vegyél egyet”. Azt válaszoltam: „Nem, nem eszem, mert nem tudom, hol fogok aludni.” Egészen belebolondultam ebbe, ha ma elgondolom. És akkor azt mondta: „Fogunk találni egy helyet – nem mondta, hogy hozzá menjek –, várj türelmesen, még csak ebédidő van, estig találunk.” A zsidó férfiak, akik a kantinban ettek, odajöttek az asztalunkhoz, és kérdezték: „Ki ez a kislány?” „Honnan jött?” Odajött egy úr, aki azt mondta, hogy volt ott, a budapesti árvaházban egy unokahúga. „Én vagyok a nagybátyja” – és mondta a nevét. Én meg mondtam, hogy „Él, él, én voltam a gondozója”. És elmondtam, hogy hagytam el az árvaházat. Nagyon boldog volt, hogy megtalálta az unokahúgocskáját, a Jutka nevű kislányt – ma Izraelben él, elsős volt, sokkal kisebb, mint én, nem emlékszik semmire sem az árvaházból. Aztán jött két férfi – egy kábé huszonhat éves fiú és egy másik, aki úgy harminckét-harminchárom éves volt. Ők voltak a Burger fivérek. Megkérdezték, mi a nevem, és azt mondták: „Miki, mi magunkkal visszük ezt a kislányt, hogy lakjon nálunk.” Én azt mondtam, hogy én nem megyek két fiúhoz. Miki erre azt mondta, hogy ők [azaz a Burger fivérek] találtak egy régi lakást, és ott laknak egy úriasszonnyal, akinek van egy hároméves unokája. Az asszony főz, ott lakik, hogy gondozza őket, és olyanok, mint egy család. Odamentem ahhoz a hölgyhöz. Vettek nekem egy ruhát. Ők sem voltak valami gazdagok, akkoriban tértek vissza. Volt egy velem egyidős húguk, és ezért ragaszkodtak ahhoz, hogy odavigyenek. Nagyon kedvesek voltak hozzám.

Elmentem az ifjúkommunistákhoz – ők is oda jártak –, eljött május elseje, elmentünk a kivonulásra. Május kilencedikét ott éltem meg, [Nagy]Váradon, megvan az a fénykép is, ami a háború befejezésekor készült [1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. – A szerk.]. Akkor a zsidók és a város lakosai bementek a városközpontba, és nagy ünnepség volt, megjött a román hadsereg is, és ott voltak az oroszok is, és emlékművet állítottak az elesett katonák tiszteletére. Ott voltam – a csoportképen én is látszom. 

Ott laktam, és írtam Gyergyószentmiklósra, már tudtam, hogy mindenkit deportáltak, és még senki sem tért vissza. Írtam Csergő néninek, Évi édesanyjának, a szomszédainknak, ahol laktunk, amikor kisebb voltam. Csergő néni válaszolt, hogy Csergő bácsi – a férje – meghalt, hogy nem tudja, hogy az a két fia, aki a fronton volt, hol van, és hogy a lányok nincsenek otthon. Csak Sanyi és Éva volt otthon, az utolsó előtti fiú és a legkisebbik kislány, aki az osztálytársam volt. Azt írta, hogy jöhetek én is Gyergyószentmiklósra, hogy velük lakjam, amíg vissza nem tér valaki a rokonaim közül. Ezek a [nagy]váradi fivérek nem akartak elengedni, azt akarták, hogy maradjak az ő húgocskájuk, de azért elkísértek az állomásra. Nyár volt, azt hiszem, úgy augusztus lehetett [1945]. Itt, Erdélyben már rég véget ért a háború. Elutaztam Gyergyóba. Hazamentem, az állomáson várt az ottani rendőrség főnöke, a demokratikus rendőrségé. Eljött Csergő néni és még sokan, hogy fogadjanak, nagyon szépen fogadtak. Csak egy vagy két éjszakát aludtam Csergő néninél, azután elmentem egy másik családhoz, Friedmannékhoz. A fiuk, aki egy évvel volt idősebb, mint én, színművész lett Marosvásárhelyen. Küllő Béla, született Friedmann, az apja zsidó volt, az anyja magyar, és ő, amikor művész lett, fölvette az anyja nevét. Friedmann bácsi hazatért a munkaszolgálatból, és kibérelték a szállodát és az éttermet, és ott is laktak.

Nemsokára visszatért Horváth néni, aki annak idején tulajdonképpen elintézte, hogy az árvaházba kerüljek. Amint hazaért, utánam jött, magához vett, már igen közel kerültünk egymáshoz. Megtalálta a házát – az övéké volt a gyergyószentmiklósi ládagyár –, és hozzáfogott a nők megszervezéséhez. Harcias antifasiszta volt, és magával cipelt – megvan a bizonylat, hogy a Demokratikus Nőszövetség tagja voltam, tizennégy és fél évesen [A ROSSZ015. számú kép tanúsága szerint Székely Sára voltaképpen az Antifasiszta Nők Romániai Szövetségének volt a tagja. – A szerk.]. És akkor a néni azt mondta, hogy elvégeztem három gimnáziumi évet, be kell fejeznem a negyediket is. És beíratott. Elment az igazgatóhoz. Gyergyószentmiklóson egyetlen gimnázium volt, a fiúgimnázium. Magyar iskola volt, magyarul tanítottak. Horváth néni elment az igazgatóhoz, és elmondta, hogy „Nézze, egy zsidó kislány, visszatért, el kell végeznie [az iskolát], Budapesten három osztályt végzett el, el kell végeznie a negyediket!” – négy osztállyal már munkába állhattál akkoriban, ez közepes végzettségi szint volt [Ez a négy osztály a nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztálya volt. – A szerk.]. Az igazgató azt mondta: „De hát hogy vegyek fel egy lányt, hisz ez fiúiskola, nem tehetem.” Horváth néni kitartó volt, és mondta: „Nem lehet, neki végeznie kell, és majd meglátja, hogy jól tanul, és segíteni fogjuk a tanulásban, és a záróvizsgát is le fogja tenni” – akkoriban kisérettséginek nevezték, tulajdonképpen az volt, ami most van a nyolcadik osztály után. Nagyon nehezen ment bele, de beírt. Bementem az osztályba, és az első padban ült egy velem egyidős kislány, magasabb volt, mint én, nézett rám, én néztem rá, ismét rám nézett, majd a harmadik szünetben azt mondta: „Szervusz, Tabák Surika, én Mărioara Drulea vagyok.” Egykori osztálytársnőm volt az elemi iskolából, egy vasutas lánya. Amikor elmentek a románok [1940-ben], kilakoltatták őket, elküldték vonaton Romániába, mint az összes vasúti alkalmazottat és mindazokat, akik nem voltak helybeliek. Ő román volt, és 1944 augusztusában már elkezdtek visszajönni Erdélybe [1944. augusztus 23-án a román ellenzéki erők a hadsereg segítségével és I. Mihály vezetése alatt puccsot hajtottak végre, Románia hátat fordított Németországnak, és csatlakozott a szövetségesekhez. – A szerk.]. Nagyon örvendtünk, meglátogattam Drulea bácsit és nénit, örültek, hogy látnak, nagyon kellemes találkozás volt.

Gyergyószentmiklóson végeztem el, jó jegyekkel, az általános iskolát. Ez júniusban vagy júliusban volt. És akkor nem tudtam, mit csináljak a továbbiakban. Dolgozni akartam, hogy pénzt keressek, mert bár eltartottak, ez nem volt kedvemre. Beálltam dolgozni egy kenderzsákgyárba. Nem volt éppen gyár, mert csak tíz munkásnő volt, de naturista termelés volt, ott fonták a kendert. Bálákban hozták, megtanultam kendert fonni, kenderszálat készíteni, amiből a krumpliszsákokat szőtték. Megtanultam, és nyolc órát dolgoztam. Időközben megjelentek az első faliújságok, elkezdtem ott aktiválni, amellett, hogy mentünk a falukba Horváth nénivel szervezni a demokratikus nőket. És kerestem valamennyi pénzt is.

Időközben megtudtam, hogy hazaérkezett az egyik nagybátyám, apám legkisebbik testvére, Tabák Herman. Egy közeli faluban lakott, Szárhegyen vagy Alfaluban, faüzemben dolgozott, és eljött Gyergyószentmiklósra. Ő, szegény, Óradnán nősült meg, volt két gyermeke és felesége. Eljött, nagyon örvendett nekem, de nem tudott magával vinni a falujába. Elmondta, milyen gondja van, hogy nem találta meg a kislányait és a feleségét. Nemigen foglalkozott velem

Kérdi egyszer a gyergyó[szentmiklós]i gimnázium igazgatója vagy Horváth néni, hogy nem akarok-e óvónő lenni. Akkor kezdtek óvodákat szervezni a munkások gyermekei számára, és nem volt elég óvónő. Volt ugyan egypár, de rosszul bántak a munkások gyermekeivel, én viszont egy szegény családból származom, és demokratikus nézeteim vannak. Megvan az ajánlás, amivel eljöttem Kolozsvárra, az iskolába. Elküldtek a Pedagógiai Intézetbe vagy Líceumba [Egyetemi fokú Pedagógiai Líceum, ma ilyen intézmény már nem létezik. – A szerk.]. Felvételiztem, sikerült az elméleti rész, de nem tudtam énekelni, és nem vettek fel. Akkor Horváth néni azt írta, hogy menjek vissza Gyergyószentmiklósra, mert találnak számomra valami más munkát ott. De én már itt, Kolozsváron beléptem a Demokratikus Ifjúság Szervezetébe, és nem tértem vissza, már semmi sem kötött oda. Itt nagyon sokan voltak, már hazatértek a deportáltak, és viszonylag sok fiatal volt. Megvolt a saját szervezetünk, a zsidó demokratikus ifjúságé, ahol egyesek, akik idősebbek voltak, megmondták, mit és hogyan kell tennünk. Azután megválasztottuk egymást, én nagyon tevékeny voltam. Jelentkeztem egy tanoncotthonba, a Párizs utca 47–49 alatt – zsidó tanonclányok otthona volt. Már a háború előtt is megvolt ez a két tanoncotthon a zsidó gyerekek [fiúk és lányok] számára. Ott laktam.

Az O.T.D.E [Organizaţia Tineretului Democrat Evreu / Zsidó Demokratikus Ifjúság Szervezete] keretében kulturális meg politikai tevékenységünk is volt, jártunk táncolni, kirándulunk a Hójába, a Bükkbe [Kolozsvár környéki erdők. – A szerk.]. Tehát nagyon szép szervezeti élet volt. Leginkább az én korosztályom, de a jövendő férjem is ott volt, aki nyolc évvel volt idősebb nálam. Dolgoztam, jártam a béketüntetésekre. Az egész kommunista táborban voltak ilyen kivonulások, épp akkoriban beszéltek egy harmadik világháborúról, hogy jönnek az amerikaiak stb., így mozgósították az ifjúságot [lásd: hidegháború]. Nagyon szép korszak volt az a fiatalok számára. Az étel nagyon gyenge volt, de naponta háromszor mégiscsak ettünk az otthonban. Azt hiszem, hogy a Joint segített, mert a hitközség akkoriban nagyon szegény volt. Hoztak ruhaneműt is, tudom, hogy a férjem egy időben magasított sarkú női cipőben járt, mert nem volt más, ami megfelelt volna az ő méretének. Nagyon nehéz volt, de mindnyájan együtt voltunk, és akik még élünk, barátok maradtunk azóta is. Lehet, hogy bizonyos dolgokat a mai eszem szerint nem kellett volna megtenni, túl nagy lelkesedéssel fogadtuk az új dolgokat, utóbb csalódások is értek, de nem sajnálom, hogy megéltem azokat az időket, szép szakasza volt az életemnek.

Egyszer az otthonban lakó lányok – ha jól emlékszem, vagy tizennégyen-tizennyolcan voltunk a mi hálónkban, és volt egy zuhanyozó – azt mondták: „Nem látod, hogy Székely Imi egyfolytában körülötted van?” Én jó barátságban voltam mindenkivel, valóban, amikor páran fölhívták a figyelmemet… [észrevettem én is]. Imi nyáron folyton hívott a strandra. Nem tudtam úszni, és mondtam, hogy nem megyek, mert nincs fürdőruhám. Erre a barátnőm [Lövith Margó], aki vagy öt évvel idősebb volt, mint én – Lövith Márk Egon szobrász felesége, aki együtt volt velem az árvaházban, és ott kitanulta a fehérnemű-varrónői mesterséget –, varrt nekem fürdőruhát egy szoknyából, amit a Jointtól kaptunk. Rózsaszínű szoknya volt, nagy ezüstszínű virágokkal. Szólt Iminek, hogy most már van fürdőruhám. Úgyhogy elmentünk a cipőgyár sporttelepére, ahol volt úszómedence. Fürödtünk, aztán mondtam, hogy napozni akarok. Ott üldögéltünk, beszélgettünk, egyszer csak Imi azt mondta: „Sárika, mi lenne, ha hozzám jönnél feleségül?” Erre én: „Jaj, Imi, de hát tudod-e, hogy mennyi idős vagyok?” Kérdi: „Mennyi?” „Hát – mondom – vagy tizenöt és fél.” [Vagyis 1946 nyaráról van szó. – A szerk.] Azt mondja: „Akkor is házasodjunk össze.” Azt válaszoltam, hogy még gondolkodnom kell ezen, tanácsot kell kérnem valakitől. Persze hogy szerettem volna, de úgy olvastam valahol a könyvekben, vagy hallottam a lányoktól, hogy ezt így kell. Visszamentünk a vízbe, és délután, jó későn, már jól leégve, amint jöttünk az otthon felé, azt mondtam neki: „Tudod, mit, Imi, én összeházasodom veled.” Nyolc évvel volt idősebb, mint én, huszonnégy éves, komoly fiú. 

A jövendő férjem felelt a szakmunkáért [a szakképzésért], már 1934 óta dolgozott a Dermatánál (a későbbi Herbák, illetve Clujana cipő- és bőrgyár), és munkahelyeket keresett, győzködte a fiúkat és lányokat, hogy tanuljanak szakmát, vagy iratkozzanak be iskolába. Elmentem én is a Dermatába, lakatostanoncnak. Az első lakatostanonclány voltam Kolozsváron, egy barátnőm, Rosenfeld Zsuzsi pedig az esztergályosoknál volt. Egyetlen voltam az emeletemen, a részlegünkön – ott volt a lakatosműhely –, egyetlen lányka voltam, már tizenöt és fél éves. Szólt a csengő, pontosan ott kellett lenni, kezdődött a munka. De mire megszólalt, addigra a szerszámokat szépen ki kellett készíteni az asztalra. Volt egy rövid ebédszünet, nekem nemigen volt mit ennem, a többiek hoztak otthonról szalonnát és tejet, mindenfélét, néha adtak nekem is, és szégyelltem magam, nem volt mit ennem, nekünk nem adtak uzsonnát. Ott dolgoztam, és miután 1947-ben férjhez mentem, beiratkoztam az esti líceumba,  ez volt az első évfolyam az esti líceumban.

Iminek egy nagynénje és néhány unokatestvére visszatért a lágerből, Krasznán laktak, Szilágy megyében. A nagynéni elvesztette a lágerben a két gyermekét és a férjét, és néhány unokahúgával tért haza, akikkel végig együtt volt a lágerben. Olga néni rendszeresen eljött, és néha hozott Iminek kenyeret vagy egyebet – ő is szegény volt. Imi bemutatott neki, és mondta, hogy el akar venni feleségül. „Te, Imi, ez még gyermek! Nincs semmije, szegény, bentlakásban lakik. Te tanult fiú vagy, mesterséged van, jóképű fiú vagy, találhatsz magadnak olyan lányt, akinek van valamije, akármilyen kevés, de valami mégis, hisz neked sincs semmid.” Imi azt válaszolta: „Olga néni, én nem a véleményedet kértem, én tudattam veled.” „De hát nekem mégis az a véleményem, hogy még nem kell összeházasodnod vele, hagyd, hogy még nőjön…”

Aztán Olga néni elutazott, Imi meg megharagudott rá. Nem is tudom, ő mesélte-e el mindezt vagy az öccse, Laci. Aztán újra eljött Olga néni, és azt mondta Iminek: „Imike, drága, igazad van. Ha úgy hiszed, hogy ez a lány megfelel és szereted, semmi kifogásom. De van egy kérésem. Gyertek el Krasznára, hozzánk, és csináljunk vallásos esküvőt – rabbink is van.” Imi nem válaszolt, ő inkább forradalmár volt, azt mondta, amikor ilyesmik történtek a zsidó családokkal, hol volt az Isten, és nagyon úgy gondolta, hogy nem kell semmilyen vallásos esküvő. Mi akkoriban mind ateisták voltunk, és nagy kommunisták. Tanakodtam, mit is tegyek, aztán azt mondtam: csináljunk vallásos esküvőt, miért is ne? Imi elhívott oda, Olga nénihez. Kérdeztem, hogy én is hívhatom-e Bertuska nénit, aki a bentlakás főnöke volt, hogy jöjjön el ő is. Aztán ott volt Erzsi néni (néhány fiú nála lakott, mert a fiát deportálták) meg Friedmann-né… Azt mondtam: „Nekem is van kit meghívnom, nemcsak neked vannak rokonaid, hívok én is, és ha Olga néni ezt akarja, hát megyünk, és csinálunk hüpét” – azt a baldachint. Elmentünk, Olga néni szerzett fehér ruhát, és bekötötték a fejemet meg minden, és összeházasodtunk a vallási előírás szerint ott, Krasznán [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Volt zsidó hitközség, volt egy rabbi is, vagy hoztak valahonnan. Nem emlékszem, hogy kaptunk volna valamit, úgy tértünk vissza, ahogy mentünk: szegényen, de volt díszebéd, ettünk… Ez 1946-ban volt, augusztus huszonkettedikén vagy huszonharmadikán.

Aztán hivatalosan is össze kellett házasodnunk: elmentünk a városházára, de ott azt mondták, hogy nem házasodhatok meg, csak a gyám aláírásával, mert nem vagyok nagykorú. Csakhogy nekem nem volt gyámom, egyikünknek sem volt. Iminek volt egy szobája, együtt az öccsével, és odaköltöztem hozzá, a felesége voltam, de nem házasodhattunk össze hivatalosan. Én továbbra is Tabák Sári maradtam, de mindenki tudta, hogy a felesége vagyok. Aztán visszatért egy nagyon jó barátja, és ez a Janke Heimlich eljött, és bejelentette, hogy ő az én gyámom. Csak 1947. december huszonhetedikén házasodtunk össze hivatalosan. Egyenesen a gyárból mentünk [a városházára], nem volt már olyan ünnepélyes, mint ami a falusi rokonoknál volt. Ekkor kaptuk meg a házasságlevelet, még Mihály király nevében adtak össze bennünket, a hivatalnok még a királyi címert viselte. 

A férjemet úgy hívták, hogy professzor doktor Székely Imre. 1922. augusztus hatodikán született, Alsóbánban, Szilágy megyében [Alsóbán (románul Bănişor) – kisközség volt Szilágy vm.-ben, 1910-ben nem egészen 1000 főnyi román lakossal. Trianont követően Romániához került. – A szerk.]. Zsidó volt, az egész család ortodox volt, de modernebb, mint az enyéimek. A szülei már korábban összeházasodtak, az apja [Gyergyó]Tölgyesen született [Gyergyótölgyes – kisközség volt Csík vm.-ben, 1891-ben 2800 magyar és román, 1910-ben 3900 magyar, román és német lakossal, a járási szolgabírói hivatal székhelye volt. Trianon után Romániához került, 1920-ban 3500 lakosa volt. – A szerk.], de már ifjúkora óta Kolozsváron élt. Itt laktak, és amikor meg kellett születnie – akkoriban még nem szültek kórházban –, az anyja elutazott a férjem nagyszüleihez, akik Alsóbánban laktak, és ott szülte meg Imrét. Egy idő után aztán eljött vele Kolozsvárra, tehát ő tulajdonképpen kolozsvári, itt járt a Tarbutba, a zsidó iskolába. Még él két iskolatársa, Müller úr [Müller Béláról van szó, a Centropa készített vele is interjút. – A szerk.], valamint Vigdorovits úr – ugyanabba az osztályba jártak a Tarbutban, a kolozsvári zsidó elemi iskolában [lásd: Tarbut Romániában]. Akkoriban volt a gazdasági válság [lásd: 1929-es gazdasági világválság], az apja hivatalnok volt egy bankban, a bank csődbe jutott, az apja meg munka nélkül maradt. Akkor a férjemet magukhoz vették a nagyszülők, mert félig parasztok voltak, tehát volt valamennyi földjük is, és volt egy boltocskájuk, amilyen minden faluban volt: begyűjtötték és eladták a tojást, vitték be Nagyváradra. Négy zsidó család élt ott Alsóbánban, a család többi tagja, a rokonok, Krasznán éltek, ami egy község volt, pár kilométerre Alsóbántól [A két település között 8 km van. Kraszna nagyközség volt Szilágy vm.-ben, 1891-ben 3300, 1910-ben 3900 magyar lakossal, (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). A trianoni békeszerződés után Romániához került. Lakosainak száma 1920-ban közel 4000 fő volt. – A szerk.]. A férjem negyedikes volt, amikor elküldték a nagyszülőkhöz. Ott [Krasznán] nagyon érdekes volt az iskola, gyakran mesélte, hogy minden osztályt ugyanaz a tanító tanította, egyetlen helyiség volt [Vagyis osztatlan iskola volt. – A szerk.], és telente mindenkinek kellett egy-egy tűzifát vinnie otthonról. Tehát ő negyedikes volt, ketten voltak hetedikesek, volt egy ötödikes is, így mesélte. És amíg az egyik elmondta a történelmet, a többiek írni tanultak. A negyedik osztályt nagyon jó jegyekkel végezte el, és beíratták a Bariţiuba, egy kolozsvári gimnáziumba, első osztályba. Kellett valami tandíjat fizetni, a szülők nagyon nehezen fizették, nem volt nagy összeg, de mégis… A romántanár volt az osztályfőnök. Tehát végül is elvégzett ott négy osztályt [Vagyis 14 éves korára elvégezte az akkoriban Romániában is nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztályát. – A szerk.], és azután villanyszerelő akart lenni. De nehéz körülmények között éltek, és a szülők nem tudták tovább taníttatni.

A családja vallásos volt, de nem olyan vakbuzgó, mint az enyémek. Kóser háztartás volt, péntek este az apukája kézen fogta, és elmentek a templomba, és szombaton is. Amikor hét éves volt, született egy testvére, és akkor még nehezebb volt, mert az édesanyjuk megbetegedett. Úgy érezték, akkor szegényedtek el igazán. Gyakran költözködtek, szoba-konyhás lakásaik voltak, nem volt folyóvíz a lakásban, nehezen éltek, de az apja értelmiségi volt. Megtartották a húsvétot [Pészah], mindent megtisztítottak a humectől [hámectől], az anya haja le volt vágva, és kendőt viselt. De modernebbek voltak, azaz inkább értelmiségiek, mint az enyémek. A papa erős dohányos volt, a mama különleges asszony volt, de beteges. Lacika születése után érgyulladása lett. Vagy fél évig volt egy boltocskájuk is, de nem ment, és nagyon nehezen éltek.

A férjemnek van egy öccse, Székely László, aki 1929. április huszonnyolcadikán született. Szállítási mérnök, Kolozsváron él. Deportálták, ő is visszatért, most nyugdíjas. A feleségét Székely Lenkének hívják, Kolozsváron született, 1938. február huszonharmadikán. Nem zsidó. És van egy lányuk, Székely Erika, könyvelő, valamikor 1960 körül született. 

A férjem a nyári szünetekben – mindaddig, amíg munkás nem lett, tehát amíg diák volt –, az egész nyarat az öccsével együtt Alsóbánban töltötte a nagyszüleinél, és eljártak a héderbe. Tehát megtanultak mindent, amit kell. Az apja néha talált alkalmi munkát, tudom például, hogy egyszer fa cipősarkakat készített. Mesélte a férjem, hogy az apja, aki azelőtt hivatalnok volt, berakta egy zsákba, nem tudom, hogy készültek ezek a sarkak, és vitte a boltokba meg a cipészműhelyekbe. A férjem még kisgyermekként diót tört és bontott, a boltokban adtak nekik diót, hogy törjék meg. A két gyerek megtörte, és amikor átvették, megmérték külön a dióhéjat, külön a dióbelet, úgyhogy ők egész délután – vagy három, diótöréssel eltöltött délután során – nem mertek egy darabot sem megenni. Vagy teát csomagoltak. Mindezért kaptak pár banit, nem lejt, hanem banit [A bani a lej váltópénze volt. – A szerk.]. Ezután három évig volt tanonc, majd segéd lett. Attól az évtől fogva, gondolom, hogy ez 1937-ben volt [Amennyiben 3 évig volt tanonc, akkor inkább 1939-re végzett. – A szerk.], tulajdonképpen ő tartotta el a fizetéséből az egész családot. A férjem mindenáron villanyszerelő akart lenni, villanyszerelő-tanonc akart lenni. Az édesanyja elment, és beszélt a főmérnökkel, és mondta, hogy jó gyermek, és kéri, vegye föl tanoncnak a Dermatába [A dr. Farkas Mózes és Farkas József Dermata Bőrgyár és Cipőüzem Kolozsvár egyik legnevesebb bőripari vállalkozása volt, a mai Clujana cipőgyár elődje. – A szerk.]. Az volt a szokás, hogy lehetőleg fölvegyék azok gyermekeit, akik ott dolgoznak, és akikkel elégedettek voltak a gyárban. Tehát munkásdinasztiákat akartak létrehozni a Dermatában. Úgyhogy fölvették. Volt egy főmérnök, Schönberger, egy zsidó ember, és levizsgáztatták a férjemet. Sokan voltak, fölvették, de nem a villanyszerelőkhöz, hanem a precíziós lakatosokhoz. Rettenetesen szenvedett, mert ő villanyszerelő akart lenni, és becsapták! De akkor úgy döntött, hogy semmi baj, tovább fog tanulni látogatás nélküli szakon, és gépészmérnök lesz. Beiratkozott gimnáziumba, látogatás nélkülire, nem tudom, hova. Az utolsó két osztályt a kolozsvári zsidó gimnáziumban végezte el, ugyancsak magánúton, tehát rajta volt azon a listán, ahol a magánúton vizsgázók nevei voltak. Ugyanott, a zsidó gimnáziumban érettségizett.

A férjem elég jól keresett, amíg a magyarok bejövetele után, 1942-ben ki nem tették a gyárból. A zsidó fiúkat kitették, behívták munkaszolgálatra 1942-ben, és 1944-ig ez volt. Volt munkaszolgálaton Ukrajnában, 1942-ben. 1944-ben pedig Nagybányán volt az egysége, ahol egy nagyon rendes ember volt a parancsnok, olyanokat is fölvett, akik nem tartoztak oda, könyvet is írtak róla, nem tudom a nevét, ezredes volt, és nagyon szépen viselkedett [lásd: Reviczky Imre].

A férjemnek feldagadtak a nyirokmirigyei a nyakán, és beutalták a katonai kórházba, 1944-ben, a deportálás előtt. De nem olyan betegsége volt, amilyenre gondoltak, hanem egy nagyon súlyos meghűlés, és három nap után kiengedték a kórházból. Hazament – itt laktak, a Kemény Zsigmond utca 29. szám alatt. Szerzett olyan okmányokat, hogy leszerelték őt is, az öccsét is, mert elkezdődött már a zsidók begyűjtése a gettóba. Mindketten a városban voltak, és amikor hazaértek, a szülők már egy teherautón voltak néhány holmijukkal, de az anyja jelezte, hogy ne menjenek közelebb. Látták, amint elvitték a szülőket a gettóba. Akkor egy éjszakát a szabad ég alatt töltöttek – albérletben laktak egy asszonynál, akivel elég jó viszonyban voltak, és ő azt mondta nekik, hogy fél, mert lepecsételték a lakást, fél beengedni őket a lakásába, vagy leszakítani a pecsétet. Adott valami takarót nekik, és kint aludtak a tornácon.

Másnap úgy határoztak, hogy elmennek a vasútállomásra. Ez a Kemény Zsigmond utca a Györgyfalvi út közelében volt, és amint ereszkedtek le a Györgyfalvi úton, találkoztak egy hadnaggyal, egy svábbal, aki ismerte a férjemet. Imi egy mozdulattal előreküldte Lacit. A hadnagy elkezdett kiabálni vele, hogy „Mit keresel itt, zsidó, miért nem vagy az egységednél?”. Nem tudom, hogyan, de már nála voltak az okmányok, hogy leszerelték, és az utazáshoz szerzett valami hamis iratokat. Mondta, hogy kórházban volt, és most oda megy [az egységéhez]. [A hadnagy] eltépte a kórházból kapott elbocsátó papírt, és azt mondta: „Jelentkezz, mert szökevény vagy, és át kell hogy adjanak a katonai törvényszéknek!” Eljutottak Nagybányára, bezárták Lacival együtt, mert Lacinak nem volt hova mennie nélküle. A börtönben összekerültek egy románnal, akit politikai okokból zártak be, és egy zsidóval, bizonyos Bruderrel, aki valamikor, még Románia idején képviselő volt a román parlamentben a szociáldemokrata párt részéről – amikor még törvényes volt itt a szociáldemokrata párt. A börtön parancsnoka hallgatta ki őket. A két fiú azt mondta, hogy „Leszereltek bennünket, nem tudjuk, miért vagyunk itt, kérjük szépen, engedjenek haza”. Már tudni lehetett, hogy Erdélyben folynak a deportálások, és Magyarország területén is. A parancsnok meghallgatta őket, és azt mondta: „Jól van, menjetek.” Ezek meg azt mondták: „Jó, elmegyünk reggel. Most, késő este, hova menjünk?” És reggel megjöttek a kakastollas csendőrök meg a németek: „Minden zsidót deportálni!” Azok ketten térdre estek, és könyörögtek, hogy engedjék el őket, mert nincs semmi vétkük, ők nem zsidók, Bruder ki volt keresztelkedve, a másik meg román volt. Ezek [Imi és a testvére] azt gondolták: „Ami a többiekkel [zsidókkal] történik, az lesz velünk is”, és őket külön deportálták Nagybányáról, tehát nem a szüleikkel.

A lágerben, amikor eljutottak Auschwitzba, Mengele balra irányította őket [Székely Sára arra utal, hogy Mengele válogatta őket, ami gyakori vélekedés, de ők akkoriban nem tudtak Mengeléről, és nem is biztos, hogy ő volt, aki éppen szelektált. – A szerk.]. Tehát életben maradtak, a férjem huszonhárom éves fiatalember volt, Laci tizenöt éves, sportolt, és az élőkhöz sorolták őket, nem az elgázosítandókhoz. A szülőkről semmit sem tudtak, mivelhogy őket Kolozsvárról vitték el, tehát nem ugyanabban a szállítmányban voltak. És akkor elkezdték szólítani a szakmunkásokat – kellett húsz szabó, a németek csak annyit mondtak: „Aki szabó, lépjen ki!” Kiléptek a szabók, majd azt mondták: „A lakatosok lépjenek ki!” A férjem azt mondta az öccsének, „Laci, gyere velem, helyetted is dolgozni fogok, és megtanítalak”, és Laci is kilépett, de azután elkezdtek a németek üvölteni, hogy aki idejön és nem lakatos, agyonlövik. Imréék tudtak egy kicsit németül a gimnáziumból, Laci megijedt és visszalépett, és így váltak el.

A férjem addig maradt ott, amíg ki nem ürítették az auschwitzi tábort. A táborban használt traktorok javítóműhelyében dolgozott, tehát elég jó munkája volt. Németek is voltak, tehát politikai foglyok vagy homoszexuálisok, azok voltak a mesterek. De szót értett velük. Egyszer odament hozzá a műhely főnöke, aki SS volt, ott lakott a tábor területén, és látta, hogy ért a számtanhoz. Elhozta a fia számtanpéldáit, hogy oldja meg. És szabad volt neki egy SS-katona kíséretében a táborban járkálnia, hogy megkeresse, hol vannak a még le nem szerelt traktorok, ahonnan a cserealkatrészeket szerezték. Mindig, amikor jött egy csoport nő a fürdőből vagy máshonnan, és hallotta, hogy magyarul beszélnek, megkérdezte: „Kolozsváriak nincsenek közöttetek?” Nem voltak. Egyszer ment ezzel az SS-katonával, aki nem bánt vele rosszul, mert jó szakember volt, és… egy asszony odaszaladt hozzá, kopasz, kicsike, sovány, és azt kérdezte: „Maga nem Székely Imi Kolozsvárról?” Mire ő mondta, hogy „De igen”. Erre ő: „Imike, anyuka vagyok!”. Tehát az édesanyja volt, aki megismerte, de akit ő nem ismert meg, úgy nézett ki, szegény. 1901-ben született, tehát negyvenhárom éves volt. Az első kérdése az volt, „Hol van Lejbi?”, mert otthon így hívták Lacit zsidóul [Valószínűleg a Lejbe becézett formájáról van szó. – A szerk.]. Ő meg mit mondhatott, azt mondta: „Velem van, jól van, anyuka.” Az édesanyjának visszere volt, nyílt sebek voltak már a lábain emiatt, tudta, hogy kell valamilyen por, hogy oldatot készíthessen, éjszakára be kell kötni olyan rongyokkal, amiket abba az oldatba mártott. Imi szerzett port, és szerzett valami rongyokat is kendőnek, meg kanalakat, mert egy kanállal hárman-négyen-öten ettek. Kis batyukat készített, és átdobálta – több napon keresztül dobálta át őket a drótkerítés fölött az édesanyja és a többi nő számára. Imi édesanyja azt mondogatta, hogy ha dolgozni mennek, és ha őt még kiválasztják munkára, nem fog elmenni, mert a két fia itt van, Auschwitzban, és lehet, hogy még találkozik velük. Aztán elvitték máshová, egy gyárba dolgozni, és valószínűleg ott halt meg.

A férjemet aztán elvitték más lágerekbe, minthogy Auschwitz [1945.] januárban fölszabadult. Nehéz menetelés volt, nagyon sok ismerősét és barátját lelőtték útközben, gyalog vitték őket, sok-sok kilométeren át. Aztán az utolsó hónapban elértek Buchenwaldba. Itt egy ismerőse azt mondta: „Imi, Buchenwaldban vagy! Laci is itt van.” És találkoztak. Laci nem betegedett meg, jó erőben volt, Buchenwaldban valamiféle illegális szervezetek voltak, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy megmentsék a gyerekeket, és Laci akkor tizenöt éves volt, és valahogy betették az SS-katonák étkezdéjébe, ahol krumplit kellett hámoznia, de megvolt az étele. Tehát Lacinak az utolsó hónapokban emberibb körülményei voltak. Imi megbetegedett, kiütéses tífuszban [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Lefogyott huszonkilenc kilóra, a felszabadulása után is nagyon beteg volt. Az orvosok, élükön Herskó Adolffal, akit most Mureşan Petrének hívnak, és Bukarestben él, sietve kórházakat szerveztek, és sokakat megmentettek ezekből a betegekből. Imre azt mondta, hogy nem tudott járni sem.

Lassan elkezdtek visszatérni, egyesek Franciaországba mentek, mások Izraelbe, és egy nagy csoport ember azt mondta, hogy Romániába jönnek, először körülnéznek, mi van itt. Júliusban vagy augusztusban [1945] jöttek haza, remélték, hogy valaki itthon van, de az apjuk sem jött haza.

A felszabadulás után a férjem nagyon hamar visszatért a gyárba, a Dermatába, már 1945 őszén munkába lépett, tovább dolgozott ugyanabban a műhelyben. 1948-ban volt néhány ösztöndíj – mindenki tudta, hogy mérnök akart lenni, és akkoriban még nem volt itt műegyetem. Akkor ősszel alapították meg a kolozsvári Mechanikai Intézetet, amikor ő elment Leningrádba [ma: Szentpétervár]. Behívatták a személyzeti osztályra, és megkérdezték, hogy akar-e menni tanulni. Persze hogy akart, és 1948 őszén elment. A leningrádi műegyetemre irányították, amit dicsérő oklevéllel végzett el, 1954 tavaszán [Szinte bizonyos, hogy vörösdiplomával végzett. A Szovjetunióban és nyomában más szocialista országokban is ilyen minősítésű diplomát kaptak azok, akik egyetemi tanulmányaikat végig kitűnő eredménnyel abszolválták. – A szerk.]. Kihelyezték tanársegédnek a [kolozsvári] műegyetemre, majd két év múlva elküldték doktorálni a Szovjetunió akkori legnevesebb intézetébe, a Bauman [Technikai] Intézetbe [Moszkva]. A doktori fokozat megszerzése után visszatért Romániába, a kolozsvári műegyetemen dolgozott 1987-ig, amikor nyugdíjazták. Mérnök, docens doktor, professzor, tanszékvezető, dékánhelyettes volt, meg doktorátusvezető. A nyugdíjaztatás után konzulens professzor volt a tanszéken, és doktorátusvezető. Ötvenhárom év házasság után szakadtunk el egymástól, amikor 1999-ben meghalt.

Egyetlen gyermekem van, egy lány, Ghiţă (született Székely) Andrea Júlia. 1952. augusztus huszonharmadikán született, Kolozsváron. Fizika szakot végzett a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 1975–79 között a kolozsvári „Institutul de Calcul” intézetben dolgozott, aztán nem tudom, hány évig tanársegéd volt a műegyetemen. 1992 óta szerkesztő a Román Nemzeti Televíziótársaság kolozsvári szerkesztőségében. A lányom zsidónak vallja magát, pedig nemigen neveltem annak, ez az én hibám. Egészen más a természete, mint nekem, és igyekszik jó zsidó és jó állampolgár lenni. Nagyon demokratikus gondolkodású, demokratikusabb, mint én, tehát sokkal nyitottabb mindenre. Amikor szerelmes lett egy román fiúba, nem szóltam semmit, sem én, sem a férjem, sem a fiú szülei – hiszen ugyanolyan probléma keresztény részről is, ha zsidóval házasodsz. A vejem szülei Tordán éltek (most már csak az édesanyja él), és nem ellenkeztek. A tanácsnál kötöttek házasságot, nem voltak templomban. Nekem lányom volt, nem volt szükség körülmetélésre, tehát ilyen gondunk nem volt, hogy megjelöljék őt a zsidósága miatt. De az unokánk zsidó volt, mert nálunk a nő [vagyis az anya] után számítják, és mi úgy gondoltuk, hogy majd felnőtt lesz, és megtudja, mi az, és a szerint dönt. Tehát a gyerek szülei is és mi is ezt mondtuk. De az apatársunk, amikor hozzánk jött, vagy mi mentünk hozzájuk, kérdezte, mikor lesz a keresztelő. Mi mindig azt mondtuk, hogy kérdezze meg a gyerekektől. De mindig bennünket kérdezett, valószínűleg azt gondolta, hogy mi valamit meg akarunk akadályozni, minthogy mindketten zsidók vagyunk. És egyszer, amikor ismét megkérdezte, a férjem azt mondta: „Figyelj, mi nem tesszük zsidóvá, ő majd felnő, az lesz, ami lenni akar, mi semmit sem teszünk.” Valószínűleg tudat alatt azt gondolta, hogy mi talán zsidót akarunk csinálni belőle. Akkor megnyugodott, és a gyerek a „senki földjén” maradt. Nem tudom, mit fog mondani, az ő dolga. De megtanult héberül, megszerzett egy magiszteri fokozatot a Judaisztikai Intézetben, a zenetudományi magiszteri fokozata mellett, tehát érdekli. És mindig kérdez, hogy volt, mi volt, milyenek a szokások – valószínűleg a másik nagyanyját is. A lányomnak ez az egyetlen fia van. Zenetanár, Kolozsváron született, 1974-ben. És ő is zsidónak tekinti magát! 

[Miután férjhez mentem,] elvégeztem magánúton a Református Leánygimnáziumot, minthogy elhatároztam, hogy folytatom a tanulmányaimat. Miután leérettségiztem, elmentem a Haladó Ifjúság székházába [A szervezet neve akkoriban Ifjúmunkás Szövetség, IMSZ, románul Uniunea Tineretului Muncitor, UTM volt. – A szerk.], minthogy időközben levelezője is voltam az „Ifjúmunkás”-nak – volt egy ilyen lap Bukarestben, én voltam a kolozsvári levelező. Két állásom volt. Szinte semmit sem kerestem, de szerettem, hogy jártam a fiatal munkásokhoz, gyárakba, és küldtem a cikkeket. Így találkoztam Lustig Olivérrel [Lustig Olivér – író. Deportálták Birkenau-Auschwitzba, családjának egyetlen túlélője. Könyvei: „A krematórium árnyékából” (1960), „Élet a halál birodalmában” (1969), „Véráztatta napló” (1987), „Lágerszótár” (1982). – A szerk.] és egy Hutira nevű személlyel, aki most egyetemi tanár, közgazdaságtant tanít, akkoriban ő volt a titkár a Haladó Ifjúságnál. Lustig megkérdezte, amint meglátott: „Mitől ragyogsz így, miért vagy ennyire vidám?” „Hát, mondom, leérettségiztem.” Egymásra néztek, és megkérdezték, nem akarok-e tovább tanulni. Mondom: „Akarok, de mit?” Azt mondja: „Elküldünk téged is a férjed után, tanulni. Megírjuk az ajánlást. A felkészítő már a tavaszi érettségi után elkezdődött, de még kértek néhány fiatalt, és mi ajánlani fogunk, lehet, hogy te is menni fogsz.” Jóváhagyták, és elmentem a felkészítőre, együtt a sógorommal, Imi öccsével, aki tavasszal érettségizett – egy évvel volt idősebb, mint én, szintén esti tagozaton végzett.

Elmentem a felkészítőre, ahol azt javasolták, hogy újságírást tanuljak. Persze a felkészítőn levők már beszéltek oroszul, mert már két hónapja ott voltak, és komolyan tanultak, de én csak az ábécét tudtam, mert akkoriban kezdték bevezetni az orosz nyelvet, a tanügyi reform után [A román közoktatásba az 1948-as tanügyi reformmal vezették be az addig hagyományos francia- és olasznyelv-oktatás rovására az orosz nyelvet: a negyedik elemitől kezdve volt kötelező. 1964-ben viszont – Románia Szovjetuniótól való eltávolodásának egyik jeleként – megszüntették az orosz nyelv kötelező státuszát, és a többi választható nyelv (angol, francia, német, spanyol) egyikévé tették (Victor Frunză, Istoria stalinismului în România, Bucureşti, 1990, 377., 456. oldal). – A szerk.]. Részt vettem tehát a felkészítőn, és elmentem a Szovjetunióba, Leningrádba. Vagy százan mentünk akkor, tehát egy nagyobb csoport, ez volt a második vagy harmadik csoport. Ott volt még egy bizottság, amelyik ismét elosztott minket. Amikor a bizottság elé kerültem, látták, hogy az újságírásra javasoltak, megkérdezték, hova akarok menni. Azt válaszoltam, hogy „A férjem Leningrádban van, a műegyetemen, engem újságírószakra küldtek, de én Leningrádot választanám.” „Leningrádban nincs újságíró szak külföldiek számára, csak Moszkvában.” A bizottságban volt egy orosz nő is meg románok a nagykövetségről. Azt mondtam: „De én a férjemmel akarok lenni, Leningrádban.” „Leningrádban nincs újságíró szak”, és a mieink a bizottságból azt mondták: „Hát hogy képzeled?! Ha az újságíró szakra küldtek, az azt jelenti, hogy a hazának arra van szüksége, hogy újságírónak tanulj.”. Elkezdtek győzködni, de én azt mondtam: „Leningrádba akarok menni, a férjemhez.” Az orosz nő a bizottságból megkérdezte, miről van szó. Lefordították, mert én románul beszéltem, és azt mondta: „Jó, akkor mit tehetünk, hova menjen?” Elmondtam, hogy lakatos voltam, elvégeztem a gimnáziumot, jó jegyem volt matematikából és fizikából, és a műegyetemre akarok menni. A hazai bizottság nagyon haragudott rám, de a nő azt mondta: „Lehet, hogy találunk valakit, akit műegyetemre küldtetek, és újságírószakra akar menni, lássuk csak, hiszen ő az elsők között jött be.” A nő nagyon helyes volt, és amikor megtudta, hogy lakatos voltam, megváltozott. Tehát Leningrádba küldtek a műegyetemre, Imivel egy szakra.

Ott előkészítő évre jártam, mert a csoportunk később jött, tehát a tanév megkezdődött már, és nem bírtuk volna. Elvégeztem az előkészítő évet a műegyetemen, nyelvet, matematikát, fizikát és vegytant tanultunk. Egy fél évig csak orosz nyelvet tanultunk, napi hat-hét-nyolc órát, kiváló tanárokkal, gyorsan tanultam, a második félévben pedig négy oroszóra volt meg a többi. Aztán másfél évet tanultam – nagyon jó volt, kaptunk a házaspárok kollégiumában egy szobát, a folyosó végén volt a konyha, a szobában két vaságy volt, nem volt szekrény, a háború után voltunk, alig építették újjá a kollégiumokat, de nagyon jó volt. Az ösztöndíj elég jó volt. Nem szerettem a műegyetemen, nem volt térlátásom, és rájöttem, hogy más szakra kell mennem, de ezt nem lehetett, miután annyit harcoltam. Persze én Leningrádért harcoltam, nem a műegyetemért.

1949-től 1952-ig voltam Leningrádon. És 1952 januárjában, szilveszter után két vagy három nappal rosszul lettem. A valóság az, hogy állapotos voltam. Terhességi mérgezés lépett föl, hónapokon át voltam kórházban, és rájöttem, hogy zavarom [a férjemet] a tanulásban. A Román Diákok Szervezete úgy döntött – mert volt ott egy szervezetünk, Iliescu úr [Ion Iliescu, Románia elnöke 1990–1996 és 1996–2000 között. – A szerk.] volt a vezetője –, hogy térjek vissza az országba. Akkor egy barátnőmmel hazajöttem. Neki, szegénynek, egészségügyi okokból nem volt szabad szülnie, és hazajött terhességmegszakítás céljából, ő is férjnél volt. Én meg azért jöttem, hogy megmentsem a terhességemet. Ő bukaresti volt, én is Bukarestbe mentem, egy orvos barátunknál laktam, majd eljöttem Kolozsvárra, ahol egy másik barátunknál laktam, mert ez akkoriban így volt, nem volt lakásunk. És végül sikerült megmenteni a terhességemet, a lányom egy kiló harminc dekás volt, ami akkoriban elképzelhetetlen volt. Manapság már hatszázötven grammos gyermekeket is megmentenek. Szóval én a terhességem miatt megszakítottam a műegyetemi tanulmányaimat. De nem is tanultam jól, noha szerettem, de nem voltam olyan ragyogó, mint a férjem. Végül is inkább újságírást tanultam volna, de a külföldiek ezt Moszkvában tanulták. 

Otthon, Kolozsváron beiratkoztam a bölcsészkarra, és a Babeş-Bolyain oroszt tanultam [1959-ben összevonták a kolozsvári magyar Bolyai egyetemet a román Babeş egyetemmel, és így lett a mai Babeş-Bolyai egyetem. A magyar és a román szakokat összeolvasztották. Székely Sára 1959 előtt a két egyetem valamelyikén tanult.– A szerk.]. Nagyon lassan végeztem el az egyetemet. Amikor visszatértem Kolozsvárra, megszületett a lányom. Augusztusban született, és ősszel már beiratkoztam a bölcsészkarra. A szünetben szaladtam haza, a szobába, ahol laktam, megszoptattam, majd bezártam, mentem vissza, de amikor kezdett felülni, már féltem magára hagyni. 1953 teléig nappali tagozaton jártam, volt ösztöndijam, nagyon kevés, még a lakbért sem tudtam belőle fizetni, bár állami lakás volt, de az öszöndijat a tanulmányi eredményeim és a szociális helyzetem alapján kaptam. Aztán behívtak a katonasághoz, jött valami szovjet tanácsadó, egy tábornok, és minthogy én nagyon jól tudtam oroszul, odahívtak, hogy tolmácskodjam. És akkor félbeszakítottam a tanulmányaimat. Aztán újra beiratkoztam, a látogatás nélküli szakra, és 1960-ban befejeztem az egyetemet, államvizsgával, jó eredménnyel. Akkor már nem akartam többé fordítóként dolgozni, úgyhogy versenyvizsgáztam, és bejutottam a bölcsészkarra, tanársegédnek az orosz tanszékre. 1962-ig dolgoztam ott. 

A férjem 1960-ban jött vissza, 1962-ben a műegyetemen volt. Akkoriban Domşa Alexandru volt a rektor, akinek a felesége tanárom volt a bölcsészkaron, és aki tudta, hogy én egy ideig orosz nyelven tanultam a műegyetemen. Azt mondta, hogy a műegyetemen a „Piroska és a farkast” oktatják, és más meséket, nem pedig a műszaki szakszavakat. Mondta a férjének, hogy van egy volt diákja – nem tudta, hogy a férjem a műegyetemen dolgozik. Akkor a rektor hívatta a férjemet, aki már visszatért a doktorátusról – mérnökdoktor volt, az első a műegyetemen, előtte még senki sem volt mérnökdoktor és docens doktor –, és azt mondta neki: „Van egy feleséged, aki oroszt végzett, aki valameddig műegyetemre is járt, tud oroszul, fordító is volt, tolmács is. Ide kellene hoznunk.” A férjem – különben ő elég szigorú volt – azt mondta, hogy „Úgy gondolom, hogy ő jó helyen van ott, ahol van, végzi a dolgát, szereti a munkáját, szereti a munkaközösséget, nem kellene a műegyetemre jönnie, ahol én is vagyok”. Erre a rektor azt mondta, „Jó, de hát az idegen nyelvi tanszék az építőmérnöki karon van, semmiféleképpen nem lesz alárendeltségi viszonyban önnel, és én azt akarom, hogy jöjjön ide”. Akkor a férjem azt mondta: „Rektor elvtárs, ahogy gondolja, de én nemigen mondanám, hogy jöjjön.” De Domşa elkészíttette a szükséges okmányokat, és átmentem a műegyetemre. Itt két év múlva én lettem az idegen nyelvi tanszék vezetője, nagyon jó munkaközösség volt, tanítottak oroszt, franciát, angolt és németet, tehát minden nyelvre volt, amikor odamentem, két oktató, aztán valamennyire kibővítették, és vagy tizenötre emelkedett a számunk.

Nagyon sokat foglalkoztam nevelési kérdésekkel, szakvezető voltam, csoportfelelős is, jártam kirándulni a diákokkal, velük együtt dolgoztam a kar új épületeinek az építésénél is. Most is, ha egykori diákjaimmal találkozom, mind köszöntenek, és ha Gyergyószentmiklóson vagy Marosvásárhelyen jártam, és találkoztunk az utcán, kissé elcsodálkoznak, mennyire megöregedtem azóta, de kedvesek, és ez nagy dolog egy oktatónál, ha egy hajdani tanuló vagy diák megismeri utólag, és köszön.

A barátaink között zsidók is voltak, de nem ez volt a barátság kritériuma. Nemigen követtük a hagyományokat a háború után, de a zsidó szokások és előírások szerint házasodtunk. Tudtam, mit kellene tennünk, de nem voltak meg az ehhez szükséges feltételek. Péntek esténként meggyújtottam a szombati gyertyákat. Leningrádban nem, amíg diák voltam, de később meggyújtottam. És elvből nem keverem a tejtermékeket a hússal, soha sem tettem tejfölt a töltött káposztára – erre emlékeztem még otthonról, hogy ezt nem szabad. És valahogy az étrendünk sohase tartalmazta a disznóhúst. De például hentesárut vásároltunk. Mindig tudtam, mikor vannak az ünnepek, és tudtam, hogy kell tennem valamit a fejemre, vagy kalapot, vagy kendőt, amikor meggyújtom a gyertyákat, tehát ismertem a szokásokat, nem felejtettem el, de nem gyakoroltam a vallást. A zsinagógába csak az ünnepek alkalmával megyek, valamint a férjem halálának az évfordulójára, a zsidó naptár szerint [lásd: jahrzeit]. Megtartom a férjem halálának az évfordulóját, hozok valami kidust, elmondunk egy imádságot. Eleinte az unokám mondta. Jön az egész család, tehát a vejem is, az unokám is, a lányom is, és a zsinagógában tartjuk ezt, a zsidó naptár szerint. Feltétlenül elmegyek az ünnepekkor is. Böjtöt, nem tartok… Tudom, hogy vannak kivételek is, nagyon magas a vérnyomásom, gyógyszerezem magam, néha szívgyógyszereket is szedek, kell innom vizet olyankor, többet is, és nem bírom ki délig a böjtölést, mert elszédülök. Gyermekkoromban néha böjtöltem, akkoriban betartottam minden előírást, ott volt nagyanyám, anyám is, szegények voltunk, sok zsidó volt, mindenki betartotta az előírásokat a környezetünkben. Most megpróbálunk egy-egy dolgot, például van egy-egy fiatal lány, aki mondja, hogy „Szeretnék tudni valamit”. Hozok neki egy könyvet, olvassa el, vagy elmondom neki, ha megkérdi, hogy ez és ez miért nincs abban az ételben. Akkor elmondom, hogy a zsidó rítus szerint nem teszünk tejfölt a töltött káposztára, hogy nem tudjuk most betartani, a konyhánkban nincsenek meg a feltételei annak, hogy tejes dolgokat is külön főzzünk, hogy külön edények kellenének, külön kell elmosogatni, és nem lehet. Elmagyarázom ott, az étkezdénkben, minthogy jönnek olyanok, akik nem tudják ezeket a dolgokat, nagy örömmel mesélem, hogy nem rossz az, ha nem feledjük el, azaz jó lenne, ha nem felejtenénk el teljesen. De vannak dolgok, amelyeket nagyon nehéz betartani a mostani viszonyok között. Megvan a szokása a péntek esti gyertyagyújtásnak, de ha nagyon szigorúan betartanád a hagyományt, nem lenne szabad a villanyt sem felgyújtani [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és a telefonhívásra sem volna szabad válaszolni.

1988-ban voltam New Yorkban, egy zsidó negyedben, Brooklynban, ott szól a sziréna, amikor meg kell gyújtani a gyertyákat, minthogy kizárólag zsidók laknak ott, sok a fiatal család, nyolc-kilenc-tíz gyermekkel, és nagyon vallásosak. Van, amit mi is betartottunk ott, hisz az első dolog, amit vásárolt a férjem, egy kalap volt, egy szalmakalap, hogy ne járjon hajdonfőtt. Evés előtt imádkoztak… Láttam, hogy leültem az asztalhoz, és nem tudtak imádkozni, rájöttem, hogy azért nem, mert fedetlen volt a fejem. Az asszonyoknak ott nagyon rövid a haja, és parókával járnak – nem öregednek, minthogy nem készül ősz paróka. Akkor én is járkáltam, vásároltam térdzoknit – harisnya nélkül sem szabad járni, van egy sor nagyon szigorú előírás. De azért az ifjúság ott is divatot teremt, a fiatalasszonyok kalapocskát viselnek, és nekem egy nagyon modern parókát vásároltak, de amikor csak a férjemmel mentem valahová, levettem, mert nagyon meleg és kellemetlen. De megpróbáltam nem akadályozni őket a dolgaikban. Nagyon nehéz vallásos zsidónak lenni.

Nem gondoltunk arra, hogy kivándoroljunk Izraelbe. Sok barátunk elment. A férjem nagyon ragaszkodott Kolozsvárhoz, itt nőtt fel – a szülei is Kolozsváron laktak a születése előtt. Néhány barátunk cionista volt, mi megértettük őket, tartottuk a kapcsolatot velük, de nem gondoltunk arra, hogy elmenjünk az országból. Valahogy azt gondoltuk, hogy itt nagyon jó lesz, hogy semmi bántódásunk nem lesz többé, hogy demokrácia lesz. Teljes lelkünkből hittük ezt. Amikor elhatározták, hogy legyen zsidó állam, megünnepeltük itt, tehát minden eseményről tudtunk, és kikísértük a távozókat (azokat is, akik hivatalosan mentek el, és a disszidálókat is). Voltunk Izraelben, kétszer is 1989 után. Most is nagyon jó a kapcsolatunk azokkal, akik elmentek, de nem gondoltunk a végleges távozásra.

A nyugdíjaztatásomig nemigen vettem részt a zsidó hitközség életében. Nem is lett volna szükség rám, mert még sokan voltak itt. Csak a nyugdíjaztatásom után lettem a hitközség tagja. 1986-ban vonultam nyugdíjba, és akkor beiratkoztam. Nem örvendtek túlságosan nekem, nem tudom, miért. De azért beiratkoztam, vettem maceszt húsvétra, és amikor 1999-ben, a férjem halála után két héttel megkértek, hogy végezzek önkéntes munkát, elvállaltam, és ezt mindmáig végzem, majdnem öt éve. Pénztáros vagyok a hitközségi étkezdében, kapok ebédet, de ha nem adnák, akkor is mennék. Ezen kívül cenzor [pénzügyi ellenőr] vagyok, harmadmagammal, tehát ellenőrizzük az okmányokat, és számba vesszük a leltárt, egyszer-kétszer évente. Az elején segítettem a könyvtár megszervezésében a hitközség székhelyén, de aztán találtak embereket, akiknek ez a szakmája, nem úgy, mint nekem. Most tagja vagyok a felügyelő bizottságnak is, megválasztottak a legutóbbi választáskor. Megyek a magányos öregasszonyokhoz, segítek különféle gondjaikon, vásárolok nekik gyógyszert, kifizetem a számláikat. Igyekszem megkönnyíteni az emberek életét, azokét, akik segítségre szorulnak. Van, akinek senkije sincs, voltam két magányos, idős hölgynél, megoldottam a pénzügyi problémáikat. De egyre kevesebb az öreg. Sajnos sokan nem kérnek segítséget, de van, aki túl sokat kér, vannak esetek, amikor túl alaposan ellenőrizzük, hogy mennyire zsidók, tehát vannak emberek, akik talán igényelnék, de nem biztos, hogy a zsidó törvények szerint zsidók. Tehát részt veszek a közösségi életben, ha valamilyen akció van, vagy konferenciák, igyekszem segíteni.

Mark Abramovich lives in a distant northern part of town in a modern multi-storied building in the apartment of his elder son.
From the window you can see a large field, Koroleva Street and the adjacent apartment blocks, very similar to the one in which Mark Abramovich lives.
The Meilakhs’ apartment is on the sixth floor. Standing on the balcony, Mark Abramovich showed me a children’s library not very far from his house and
said that two years ago he was still able to go there almost every day and read newspapers.
 

Kids visiting the library, having learned that Mark Abramovich was a historian, consulted him on their lessons and essays in history,
and the kind, old man enjoyed helping everybody. For quite some time now Mark Abramovich hasn’t left his home,
only moving around the small three-room apartment. A small, ten square meter room is both his study and bedroom.
All wall-cases from the ceiling to the floor are filled with books on history.
 

On his desk there are a lot of papers and folders with written works and articles by our interviewee and scientific literature that he reads.
Centrally located on his desk is a big color portrait of his spouse, taken when she was young, that inspires Mark Abramovich and helps him in his work.
There are several bottles of medicines on the table, but there is no smell of old age in the room
– everything is clean and tidy and looks natural and cozy. Mark Abramovich is used to working in simple surroundings.
He possesses a wonderful sense of humor and is joking a lot during our interview, smiling at me with his kind and clear, gray eyes.
He has a vivid expression and a high, wrinkled forehead. I was surprised by his hands,
as they don’t look like those of a 93-year old man: he has long fingers of a strong man’s hand with large accurate white nails.

Family

Life of Jews in Russia

My parents

Childhood and youth

In exile

Life under the communist regime

Glossary

Family

I was named in honor of my deceased insane uncle. My officially registered name is Motel Avrumovich, but in everyday life people used to call me Mark Abramovich 1.

My paternal grandfather, Gersh Meilakhs, died in 1923 in the town of Tyrlitsa, Monastyrischi district, Lipovetsky region of Kiev province. In his childhood my grandfather studied in a сheder. All Jews without exception studied there. If it was a son of a poor man, the community paid for his schooling. And what was paid to the teachers was considered to be money just to support them, not payment for the schooling itself. Because money can’t be taken for the word of God. Children were taught free-of-charge. Grandfather wore everything that tradition required: a beard, payes, a long frock coat, a lapserdak [upper man’s coat; an old-fashioned long frock coat made of cheap rough wool] and a hat.

Grandfather and Grandmother were especially religious, they observed absolutely all Jewish traditions: kosher food, Sabbath, they went to the synagogue every day. My grandmother didn’t wear a wig, it wasn’t generally accepted then; women would just cover their heads with kerchiefs. Men would wear caps or hats. There was only one cap-maker in Tyrlitsa, and hats would be brought from the town and sold in the settlement. Also, they celebrated absolutely all Jewish holidays at home. Nobody in their family ever changed their names [to Russian ones].

Grandfather couldn’t read or write Russian and didn’t think of politics. The only big boss for him was the policeman. He paid him three-five rubles bribe each month for him not to shut down his store. When Jews were prohibited from running stores, the license was registered in the name of a peasant they knew. He got ten rubles a year for it. And on market days the peasant’s son used to sit in the store, a twelve-year-old boy, who thought it was his store. That’s how they deceived Nikolai II [Russian Emperor]. Their relations with neighbors were very good. In our settlement there were only Jews. And the Ukrainians lived all around us. The attitude towards each other was really very warm. And in time of pogroms 2 they protected us. We ran to the peasants and they hid us and then they would go out and ask the bandits to leave.

People had rest only on holidays. Holidays and Saturdays were strictly observed, it was a rule. On Friday absolutely everyone attended a banya [steam-house; it was not a mikveh or a ritual bath]. If it was a summer day and the market place was close by, say, in the next village, people went there, but tried to return in time for the banya, and in time for the synagogue. Every regulation was observed very strictly. It was engraved in my memory from the age of eight-ten. Children weren’t taken to other settlements. They would study in сheder from five in the morning.

I don’t know whether Grandfather Gersh served in the army or not, there is no information about that. I have no detailed data on Grandfather’s family, because since 13 years of age I lived outside my family, being a student. Grandfather helped Grandma to keep the house and manage the store. They spoke Yiddish and Ukrainian with each other. The topics of conversations were mainly domestic. They read nothing; they were illiterate. They only knew all prayers by heart.

My grandmother Meilakhs, obviously, was born in the same place, in the town of Tyrlitsa, Monastyrischi district, Lipovetsky region of Kiev province. Grandmother died approximately in 1927. She lived about one hundred years. That means she was born in about 1827. She never heard of doctors, never was sick with anything. I have no information about her relatives. She had no education; girls weren’t accepted for schooling. She was very religious: celebrated all holidays, read prayers. The prayers were in Hebrew, but the women didn’t know the translation. They understood only Yiddish, and what they read in Hebrew they didn’t understand. It’s not a joke, it’s a real fact. On one side of the synagogue there was the men’s part of the hall, and on the other – the ladies’ part. There were prayers, during which it was necessary to weep. So when these prayers were ending, the men’s part was already making merry, and women, before it got to them, would still cry.

Grandmother Meilakhs was a housewife, she spent all day long by the Russian stove 3: cooked galantines of hot and salty fish, prepared hors-d’oevres for vodka from salty fish or beef legs, sold vodka. Grandmother put on the simplest long clothes. I can remember that usually on the eve of Sabbath, on Friday morning, white bread would be baked for Saturday and Sunday. On Monday rye bread was baked for the whole week.

The house was like this: a large room, where vodka was sold, a small bedroom, a small kitchen, behind which there was a large room, where visitors spent the night, because the house also served as an inn, and the countrymen led their horses in the big courtyard, and slept on the straw. Four rooms without cellars. Earth floor. Furniture – tables and benches – was made by the local joiners. There was no water supply or electricity. In the settlement there was a water-carrier, and he brought water. The house was heated by firewood. Firewood was bought at the market. There was neither garden nor animals, because houses were built very close to each other and there was no free space. There were no maids or assistants either.

When and where my maternal grandfather Peisakh was born, I don’t know. He died in the settlement of China-Town in Vinnitsy district, in the 1920s. He didn’t receive any education, except for сheder. He never attended a yeshivah. Yeshivah gave you a professional schooling, they taught boys who prepared to be rabbis. His level of religiosity was very high. He prayed every day. I remember, how I stayed at his place as a boy of eight or ten, on a visit. I remember how traditions were observed. His business was to make and sell wine made of raisins. He sold it by wineglasses, he didn’t sell by bottles. Wine was consumed right there, on the spot. Countrymen didn’t like to take wine home, because their wives could beat them for drunkenness. There is no information about his brothers or sisters. He had hardly served in any army. Peisakh’s mother tongue was only Yiddish.

My maternal grandmother Dvoira died in the 1920s, in the settlement of China-Town. She was buried there. Where she was born, I don’t know. It is only known that she lived to be over eighty years old. It means that she was born in the 1840s. Grandmother Dvoira received a home education. The level of her religiosity was high. She knew all prayers and regularly prayed, and she could read Hebrew. She helped my grandfather, her husband, and was engaged in housework. Her mother tongue was only Yiddish. I have nothing to say about her brothers or sisters.

Life of Jews in Russia

Their house survived, there were no pogroms in the area. The local peasants understood that Jews brought them profit, because the Jewish settlement provided the villagers with craftsmen. In the Ukrainian villages there were no smiths, or coopers, or shoemakers, or tailors. All these services were provided by the settlement. Therefore they understood the advantage of the existence of the Jewish population. And Stolypin 4 reported to the Tsar that in areas of Jewish settlement local peasants lived better than in those places, where there were no Jews. Because, as he explained, Jewish settlements gave them the handicraftsmen, and bought natural products from them. The Jews didn’t keep cows, sheep, or kitchen gardens, they bought all of these. So they provided both the demand for food products and the supply of labor.

That is why Stolypin reported the situation to Nikolai II and suggested, ‘It is necessary to cancel the settlement boundaries for Jews 5, because in settlements there is an abundance of shoemakers who need jobs, they have nothing to do, whereas outside settlement limits there is hardly anybody to repair your boots.’ The Tsar answered, ‘I agree with you, but my heart does not allow me to do so. And my heart never deceives me.’ [Editor’s note: In December 1906 P. A. Stolypin signed a government decree on partial withdrawal of legal limitations for Jews, directed at the achievement of complete equality in future. However, Nikolai II answered: ‘In spite of really convincing arguments for such an enterprise, my inner voice keeps telling me not to assume the responsibility for this decision’ (Correspondence between N. A. Romanov and P. A. Stolypin. The Red Archive, v.5. Moscow, 1924, page 105).]

Everyone in the settlement was very closely connected to each other. Some distinction was only between the handicraftsmen and the traders. The handicraftsmen concluded marriages between themselves, traders between traders. Trade dealers in our settlement lived in the center, and handicraftsmen lived on the outskirts. Why on the outskirts – because clients came to them from villages. With their craft they served five neighboring villages in a radius of three-five kilometers. And consequently it was better for them to live on the outskirts.

It means that the government had already selected our district as an official Jewish settlement. One or two Jews lived in each village before the revolution 6. As a rule, they were small traders. A trader rented a house and kept salt, sugar or kerosene for sale in one room – all the most necessary things for the villagers. The dealers felt themselves in a completely special position. And on holidays, on Rosh Hashanah, on Pesach they came to the settlement. And I don’t remember that before the revolution there was any fear. Everything was completely quiet. When the revolution began, all of them fled from their villages at once, though nobody had touched them by then.

The typical occupations of the Jews in that area were commerce and craft. Dealers made up to 30 percent of settlement’s population, handicraftsmen – 40 percent: smiths, shoemakers, tailors. Craftsmen made carts, coopers made barrels. And they serviced five villages. And peasants themselves had no time to do all this work. But they sold their produce in the settlement’s market place. When Stolypin reported to Nikolai II, he underlined, that in Jewish settlement areas peasants always paid taxes in time. And outside of settlement limits there were tax shortages, because countrymen had no one to sell their produce to.

Once a week a trade fair was held in the settlement and peasants from the neighboring villages arrived. On such days my father used to put up a tent in the market place, and in this tent he and Mom sold ready-to-wear clothes, which they sewed. They bargained and they ‘shook hands.’ There were many other Jewish tents. And it was only Jews who sold clothes. A little bit aside was another market, where peasants sold meat. Meat was sold only by villagers. Jews didn’t show up there at all. And further away there was a ‘torgovitsa’, a market place in Ukrainian. There they sold cattle and horses. In that market Jews actively participated. There were Jews, who bought cattle for slaughtering, and Jews, who bought horses and then resold them. The Jews bought only kosher meat.

The population of the settlement amounted to a little bit over one thousand men; there were five streets. One-storied houses from east to west, unpaved streets. No conveniences in the houses. No electricity or water supply. In each house there were kerosene lamps for illumination. Toilets didn’t exist. It was everyone’s own business. You could seldom see real floors in a house, usually they were just earthen floors. We had a wooden floor in our house. Furniture: table and stools. And only our family as a relatively well-to-do one had some chairs.

People lived very modestly, without pretensions. Everyone was happy, if he wasn’t hungry, had some clothes and footwear. A suit sewed for a wedding was kept almost to the man’s last day. It would be put on only on holidays. But cleanliness was strictly observed. By the way, an untidy Russian woman was called a ‘slut,’ and an uncleanly Jewish girl was called a ‘shtinka’, stinker. Each house consisted of two-three rooms, and some houses didn’t even have separate bedrooms, because owners couldn’t afford it. There were no two-storied houses. The first two-storied house I’ve ever seen was when we moved to another settlement. Anyway, our house differed very little from those of peasants.

There were three synagogues in the settlement. There was an old bet midrash [synagogue and study house], there was a newly constructed synagogue and a small synagogue for the handicraftsmen. The handicraftsmen went to their synagogue separately from others. This was a tradition. There was a rabbi in the settlement, a very respectable and honest man called Berkhard Berezhansky. The rabbi was above medium height, broad-shouldered, with a thick beard and gentle face, very kind and clever. Many residents of the settlement would seek his advice. He was our neighbor. But it was impossible to live on the income of a rabbi, and his wife was engaged in commerce.

When the rabbi was invited to my sister’s wedding in 1925, he raised a toast and said: ‘Long live the Soviet Power, otherwise how would I be invited to such a great wedding, if not for this power!’ He was a joker and a plain, easy-going person. One of his sons, when religion was subjected to persecutions 7, started to work as a shoemaker with me, as a cutter. He worked as a cutter, joined the Komsomol 8 and then entered a military academy. He reached the rank of lieutenant and was killed in Stalingrad 9. He left for a reconnaissance mission and never came back.

There also was a cantor in the community. A cantor is a singer performing prayers. There was a column in the synagogue, behind which he prayed. And the chorus would sing, repeating after him. He was a self-taught man.

There was a mikveh in the bathhouse, a pool for ritual ablutions. After washing yourself in a bath, you would descend several steps, dip into the water a couple of times and get out. There was a well nearby, and the bathhouse attendant would start bringing water to fill the pool from early in the morning. According to the Jewish law the water must be flowing, but it was impossible. I can remember it very well, because I used to bathe there often, every week on Fridays with my father; we would plunge in and jump out. But everyone was healthy. From the point of view of the Jewish law, the rabbis believed that such a mikveh was better than none.

My parents

My father’s name was Avrum Gershevich Meilakhs. He was born in the settlement of Tyrlitsa, Monastyrischi district, Lipovetski region of Kiev province in 1876. He studied in a сheder, and could write neither Russian, nor Ukrainian, only Yiddish and Hebrew. But he knew the Torah by heart. He was an Orthodox Jew. He observed the kashrut, absolutely all holidays and prayers. Father served in the imperial army between 1897 and 1901. And the commander of their regiment was very insistent in persuading him to get christened. Father was a very good soldier, first in all affairs, and he had constantly heard: ‘Get christened, we will teach you, we will help you’ 10. My parents used to read the prayer ‘Shma’ every day [Shma – a famous everyday Jewish prayer]. Mom and Dad would pray and I would repeat after them. So by the time I learned to speak, at about three-four years of age, I learned to pray as well.

From 14 years of age Father worked as a sales assistant in a shop of a rich Jew. Later my father became a tailor, and was engaged in small trade, and Mom helped him. Daddy worked as a sales assistant for my mother’s uncle, a very well known man called Neller Shlay. Obviously, it is through him that they got acquainted. They got married in a synagogue. Civil marriages were very much condemned at the time. They got married in a synagogue, in accordance with all customs, everything was done as necessary. Their marriage was registered in 1903 in the settlement of Tyrlitsa, and in 1904 my sister was born.

My father was the village headman. All the provisions for the poor, all donations and mutual aid went through him. On Friday morning bread for Saturday was baked in each Jewish family. And each family baked a small bun for paupers. And my granny would send her elder grandson to collect them. When I grew up and was about eight years old, we used to wander with a basket around the settlement from house to house, and the folks gave us those buns. We brought them to Grandmother, from one street, from another, from the third, and then she arranged, who of the beggars the buns should be taken to. And thus, from my childhood I’ve seen enough of the real beggars. Usually they were sick people. In the synagogue you could also meet poor men, but not from the nearby settlements. The beggars would leave their native places not to dishonor their relatives. In the synagogue on Friday night there also were about eight to ten beggars. It was seen to it that each well-off Jew would take a beggar to his home for Friday and Saturday. And in our house, as a rule, there always was a poor man sitting at the table with us on Friday. I saw many of them in our house.

Father was evacuated to Alma-Ata [today Almaty in Kazakhstan] during the war 11. After the war he didn’t get any pension, I supported him. My wife went to see him every seven months and brought him the money. It was impossible to transfer money then. When she visited him, she washed his clothes and helped him about the house. And then she would put the money in his bank account.

During the Holocaust, Mom was evacuated to Alma-Ata too. There she died. Mom had three cousins. One of them was executed with his family by the Germans, shot in 1942 in the settlement of Dashev. I went there to see the mass grave. He lived in the settlement of China-Town where my mother was born. He was also engaged in winemaking: he bought raisins and made wine.

My mother, Neila Skhovof Isaakоvna, was born in 1878 in the settlement of China-Town in Vinnitsa province. What the origin of this name is, I have no idea. It is about 12 kilometers away from Vinnitsa. And she died in Kazakhstan, in Alma-Ata, one year after Father’s death in 1971. She received a home education. Anyway, I remember her sitting and tracing words with her finger in some fairy tales, however, not Jewish ones, but I can’t remember what language it was. And she knew the Jewish language; she read prayers freely. The level of her religiosity was extremely high. She prayed all her life. She knew prayers by heart, and she observed all holidays. She was a very strong believer. And she helped the poor very much. Our family believed that help to the poor was a serious God-pleasing deed. Her mother tongue was Yiddish. She helped my Father in sewing and trade. She went around market places. My mother spoke Yiddish and poor Ukrainian. It was necessary to communicate with the buyers. So Mom learned to read Russian by herself.

On Friday we baked white bread for Friday, Saturday and Sunday. And at the same time we baked a small bun for the poor. On Monday we baked rye bread for all the week. Meat was bought at the market. We bought live hens from peasants, who brought them out for sale in the morning. These hens were cut by the shochet, following all the tricks of the trade, with a prayer, as it was necessary. I carried these hens to the butcher and I remember how he did it and how he said a prayer.

My parents had enough food to eat and enough clothes to put on and were very happy with their life. They never aspired to richness. It wasn’t even discussed. Our house was one of the best in the settlement. Father built it himself. He employed workers to help. A small living room of about three by four meters, a small dining room and a kitchen. Between the living room and the dining room there was a wall with a stove, heated by firewood. And a similar wall separated the bedroom with two wooden beds made by the local joiners. There they slept. The furniture was all made by the local Jewish joiners. Only a couple of chairs had been brought by Father from somewhere else. A big table separated the kitchen and the workshop, where there were three sewing machines. Father would cut, and Mom would sew, and later they hired two Jewish girls, who helped them. And they used to sell their produce. Besides, there was a small store in the same house. And when it was raining and you couldn’t go out, they sold ready-to-wear clothes to peasants in this store.

My father’s elder brother Gershim was three to four years older than him. He died approximately in 1928. He was a beer seller. More precisely, he didn’t sell, his wife did, and he prayed and helped her. She was a very dashing woman. They had a horse, and they delivered beer to villages. They lived in the settlement of Tyrlitsa.

His second brother Motel lived in the city of Lipovets, Kiev province. He was born in 1874, and died in 1919. He was killed by gangsters in the forest, where he worked. He was an expert in wood matters.

Father’s third brother, Akiva, was born in the town of Tyrlitsa. He left for America in 1901. When the war came to an end, he tried to find my father and sent us his address. But at that time I studied in the institute, and any links with foreigners were dangerous 12. Father didn’t reply. Now it is safe. Quite recently, about a year ago, I had a chance to help people from America find their relatives in Russia.

Mom’s elder brother, Nukhom, after being dispossessed, escaped to Odessa and lived there. He was a sales representative. He went through settlements and sold gold things, basically, as an intermediary. The second brother Akiva was religious. He was an accountant in fish farms in Astrakhan. He was killed by Budenny soldiers in 1920. S. M. Budenny was a well-known commander of cavalry troops in the Red Army. Two soldiers came to his house, drunk, he came out to meet them and got killed.

Childhood and youth

I was born on 25th June 1909 in the village Tyrlitsa, Monastyrischi district, Lipovetski region, Kiev province. My mother spent her time going through market places with Father. I had a nurse, Marika, her surname was Kolmiychuk, an Ukrainian girl, who, as I was told, cared very much about me. When pogroms began, I was nine to ten years old and I lived with her. She cared about me so much that she remained in my memory as a close relative. She died during the famine 13. If I hadn’t been so small then, I would have taken all the possible care of this girl, who was so good to me, who actually had brought me up. I would have done my best to save her. Caring for a fellow-human, helping a human is the right of the human soul. And I take pride and pleasure in recollecting that the Ten Commandments were the program of life for my parents.

We had a Derek-сheder for junior students, who were only taught the Torah, and a Gemara-сheder for the seniors, after three years of studies. The Derek-сheder occupied a small room. All teachers were men with full beards, wearing kippot. All boys wore caps. All of us went to the сheder by five or six o’clock in the morning and were released for lunch at eleven-twelve. The school was not far from our homes. An assistant, we called him ‘beelfe,’ would take us home and back. I started to attend сheder at the age of five. I learned the alphabet from the Torah. From the first day I would sit down at a table, open the Torah, and study the letters. The Torah has 52 chapters, and each week we studied one of them. The following year we went through the same chapters with comments of Rashi 14. Each year we studied the Torah: In the first year with one kind of comments, in the second year with another.

Then I passed on to Gemara-cheder. In the сheder for older children they studied the Talmud. [Gemara, a part of Talmud embracing the latest and detailed interpretations of principal laws of Talmud, Mishnah.] That school was located in a small room, which you entered through the kitchen without doors. There was a rough wooden table. Ten boys sat at this table with Talmuds, and the rabbi sat at the head of the table. We read and translated classical Jewish texts. That’s all we did. There were no breaks. If one needed to go to the toilet, he was let out in the street. There were no toilets in the settlement, so we did what we had to directly on the ground. 

You know what I’ll tell you – cheder was a very useful institution not only in the sense of education and studying the Torah, but it helped developing abstract thinking in kids: when children of seven years of age were already thinking about the creation of the world and about God. And the settlement limits, devised especially for Jews, resulted in the appearance of real geniuses! Because people living within these settlement limits couldn’t even dream of acquiring the positions of city executives, of power and riches, they could only think of spiritual life.

In 1918 сheders were closed. The authorities would punish people for illegal teaching and studying the Torah. I went to an elementary school. My first teacher was Vasily Andreevich Meschik, a Ukrainian. In our settlement there were only four grades of elementary school. And then Father took me to another settlement of Dashev, not far from Tyrlitsa. I lived at my uncle’s home and went to school there. It was a seven-year school. There were only Ukrainians there. They liked to stress then, that they were Ukrainians, not Russians. I remember all of them with a warm feeling, especially Maria Sidorovna Samarina, the teacher of Botany. She was very kind and tender. The school was outside of the settlement, one or two kilometers away. And the teacher lived in the settlement too. We watched out for her, boys and girls, when she would leave for school, and joined her. And on the way she would tell us interesting stories, and we would confide our secrets to her as well.

There’s something else I would like to tell you about her. Daddy paid for the first year of my study. Elementary school was free-of-charge, and the seven-year school was to be paid for. So he came twice a year, bought a sack of wheat or rye at the market and took it to the school as a payment. And when I passed over to the sixth grade, my marks were like this: satisfactory, unsatisfactory, and then two goods. I studied rather well and the director called me up and said: tell your daddy not to buy grain any more, we will teach you free-of-charge for your good results. And once we had my uncle visiting, my mother’s brother, and Daddy told him in confidence, so that I wouldn’t hear, that when asked about my progress Maria Sidorovna told him, ‘He will be a professor.’ I overheard that, but I wasn’t especially interested in such things then, I just didn’t know what it meant. Now I am grateful to my destiny that I became a professor at the university and wrote three dissertations.

Absolutely all Jewish traditions were observed in our family. On Sukkot we used to put up a special tent [sukkah]. We sat in this tent in the open air. If you pulled the cords, the roof would open. We ate in this tent. And we celebrated all holidays. Pesach was a special holiday. I went to the synagogue with my father and prayed with him. When the сheder was prohibited, I took Talmud lessons with one almost completely blind Jew. It was done illegally. I couldn’t help admiring this blind Jew in his poor house. As soon as I finished reading a line from the Talmud, he continued citing to the end of the chapter by heart.

Our parents didn’t teach us anything; they were illiterate. Customs had educational influence upon us by themselves. We strictly observed all the traditions, kosher principles and holidays. I can see now: on Saturday Father and I are walking to the synagogue. I have a prayer book in my hand. Father tells me, what I should do. I am 13. Father invited a famous rabbi from Monastyrische, and he carried out the bar mitzvah.

Probably our favorite holiday was Lag ba-Omer, the 33rd day after Pesach. [This day is known as a student’s holiday. Kids in cheders and yeshivahs are released of studies and allowed to play various games.] A sunny day and we, the boys, were in the street. For some reason we were playing with hoops. All this is clearly imprinted in my memory. I also remember how after Yom Kippur we went down to the river, and everyone shook out the contents of their pockets. It symbolized shaking away our sins. It stuck in my memory how the peasants from the neighboring houses jumped out and watched with great respect how Jews were observing the precepts of their God.

I began to give private lessons when I studied in the fifth grade. Neighbors’ kids were in their first and second grades. The requirements then were very serious, no indulgences, only hard work. Our neighbors asked me to practice some Arithmetic with their children. So as early as at the age of 14 years I became a teacher. I had tutors as well. When I was transferred to the seven-year school, to the fifth grade, I was good at arithmetic. But I was one month late for the beginning of the academic year. They were already studying algebra and I didn’t know algebra. So Father agreed with one Jewish student – a student was regarded as an academician in the settlement – and he taught me algebra for one month, until I achieved the required level. Judging from his looks, he wasn’t religious, without a beard. But, most importantly, he wore a student’s uniform and a cap, and was a real student.

My closest friend was Misha Moldavsky. He was from an assimilated family, not religious. My parents didn’t know about it, only my uncle knew. But this family was well educated, and their mother was educated, they were all literate. It was generally appreciated, therefore my uncle didn’t criticize our friendship. The Moldavsky family owned a small factory with 25 workers, an iron foundry. Once Misha invited me to spend the night at his, and his mother invited me to dinner. I was sitting at the table and suddenly I saw a piece of bacon in my borsch [red-beet soup]. I was so terrified. I knew that I was committing a sin, but how could I refuse? And it was my first violation, in the sixth grade. I ate that piece of bacon. I had a strong feeling of guilt for a long time after.

Then I joined the organization of pioneers 15. You know, it was an anti-religious propaganda, carried out by absolutely illiterate people. There was a close ally of Stalin – Emelian Yaroslavsky. His real name was Gubelman. He was the author of a brochure dedicated to the Bible. I read it when I grew up. It was a criminal explanation of the Jewish legends in the literal sense of the word. The Jewish legends, all these records, have a historical value. He didn’t acknowledge even that. And religion, as a matter of fact, had been ousted by force, rather than by propaganda. We were forced to sing such a song. It is a shame to cite it here, but for you to have a better idea about that time [1922], let me quote two lines [the interviewee sings in Russian]:

‘Down with all the monks, rabbis and priests
We’ll climb upon the skies, and we’ll disperse all gods’

Teachers, who we loved and appreciated, stood aside from all this disgrace. Later pioneer leaders appeared at schools, mostly illiterate workers. So these uneducated workers, who came to school to create pioneer organizations, snatched out the best schoolchildren and made them pioneers. With time they made every pupil a pioneer… But I continued to pray up to my seventh year in school. I didn’t turn on the light on Sabbath. I stood at the window. I knew prayers by heart. But it was necessary to hold the prayer book. I would stand at the window, holding the prayer book, and our boys and girls passed by along the street from school and saw me in my vestments. Nobody ever teased me. So all this godlessness was superficial, imposed upon kids by force.

Up to the age of 13 I lived in the family of my parents. Later I moved to my uncle in Dashev. In 1925 I finished a Ukrainian national school simultaneously working as a laborer at a mechanical plant in order to earn my food. In 1926 I moved to my other uncle in the village of Kalnik three kilometers from Dashev, and worked at a mill – chopping firewood and helping around. From that time my official work experience is registered in my documents. Usually after dinner, it was customary in the settlement to have a nap. Frequently we went for a visit to our relatives and friends. In religious families it was very common to read Kohelet, and I remember, that the book was commonly cited in everyday life. When I turned 13, a rabbi arrived and performed a bar mitzvah for me. I regularly prayed until I turned 15. Later religion was so much persecuted that it became simply dangerous to exercise religious ceremonies. 

I never felt any anti-Semitism from the part of teachers or classmates in my whole life. On the contrary, Russians would always treat me very well and even helped me. I checked myself many times on this matter, but no, I’m convinced there wasn’t anything, neither from teachers, nor from students. Why didn’t I experience anti-Semitism in the course of pogroms? Peasants protected us. We had no pogroms, because the priest and the peasants, the parishioners, interceded for us. And at the time of Demidov pogroms, the attacks of Demidov’s gang, Jewish girls used to hide in the priest’s house. Because the gangsters raped the girls, who failed to hide in time.

I remember well the first raid of Volynet’s gang [1918]. My cousin grabbed my hand and dragged me through kitchen gardens to the peasants, where we were given shelter and were fed until the end of the day. The neighbor of the owner came and told him, that the gangsters were riding through the village, shouting: ‘Drive out the Jews, or we will shoot the owner!’ And the landlady, Taraska Kudina, took me from the stove and, calming me down, lead me to the ‘klunya’ and hid me behind the sheaves. A ‘klunya’ is a shed, where they stock sheaves. She left me there and came every half an hour to remind me that I should sit quietly. In a couple of hours she came back and said that the gang had left, and led me to my parents. I also remember a raid of Denikin 16 bandits. All the girls hid in villagers’ houses, and the majority of them ran to the house of our priest, Nikolai Ivanovich Kopeiko. And he gave them shelter and food until the gangsters left.

‘АRА’ stands for ‘American Relief Administration’ 17, an American organization, which helped Jews, victims of pogroms, in the 1920s. They brought food stuff – condensed milk, cabbage, oil – as well as clothes to villages where massacres took place. And those who suffered from pogroms were asked to describe in written form what happened and these records were kept as archives. I worked on ‘АRА’ archives, when I was a post-graduate student. For each document we filed a small card. I remember a description of a terrible massacre. Over one hundred men were executed. And those who escaped hid in peasants’ houses. I met a peasant, who had his house as well as his barn full of Jews at the time of the pogrom. So the local peasants not only didn’t quarrel with, but also tried to rescue Jews.

In 1934 I was a post-graduate student of the Kiev University. We were sent to the Kiev State Archive with a mission to study ‘АRА’ archives in two months. Liberberg was the director of the Jewish Institute. He was shot in times of repressions. I was his assistant. He helped us to get access to those secret materials. When we came, the head of the archive, Shkarovskaya, a Jew, handed us ten huge folders, containing all those ‘ARA’ documents. When help was brought to homes, ten ‘ARA’ representatives would come to families and ask every member to describe personally in his own handwriting what they saw during pogroms, all that they witnessed and remembered. We studied each such sheet of paper, described it as it was adopted in libraries and archives, filing a special card for each one. We spent half a year for this business instead of two months. We read and reread all those papers. Where these archives are now – I don’t know. I don’t think anybody has seen them since then.

My two brothers died in infancy, not having lived to one year of age. My sister Peisya-Ita was born in 1904 in the settlement of Tyrlitsa and died in 2000 in Israel, in the city of Rehovot. She was so sturdy that she went swimming on the day of her death. In 1925 she moved to a Jewish agricultural colony in Odessa district. Then in 1932 she moved to join me in Kiev and then in Alma-Ata. Further on, we didn’t have any contacts.

My sister had a son, Mika, born in 1925, who died at the front in 1943 during the crossing of the Dniepr River. She received a pension from Germany, for her killed son. Then I found out from literature that the division, with which he was crossing the Dniepr, was completely destroyed. And I found the burial place. He is buried in a mass grave, where all his comrades, young guys, are lying. I saw the inscriptions on cast iron plates, the majority of the boys were born in 1925. As I found out from literature, three military academies were joined together and they made a combined division. This division was all lost. The cadets had no time to become lieutenants.

I had no friends outside of school. But, there was an exception. Two boys, the Vinokurs, in the neighboring house, didn’t go to school. A poor family, their father was killed by gangsters. Their mother became a widow. They lived in a basement room. I went to see them sometimes. They were two talented boys. One of them could draw very well. In what way their further life worked out, I don’t know. I was friends with them, came to their house, although we didn’t play any games. We only talked. They read a lot. They were literally self-educated boys. And the first Russian novel they gave me to read was a novel by Zagoskin [Mikhail Zagoskin, 1789-1852, a famous Russian writer and historian]. I can’t remember the title. We read, talked, walked. We probably discussed what we read. But most importantly, I perfectly remember, there never was a bad word or abusive language. Recently I passed by a school, and two schoolboys were swearing. It was impossible in our time.

There never were any toys for boys or girls in our families. I didn’t do anything except for reading. For some reason our life was such, that from the first days spiritual things predominated. There was a different attitude to the material values. Certainly, they were appreciated. Everybody needs, say, clothes or footwear. We took care of these, too. I remember only one game we played. When we had a day off, we would collect stones, which were in abundance there, and make a wall out of them. You’d approach at twenty steps, also with a stone, and throw. This was our game.

Another game we played was ‘buttons.’ We played ‘buttons’ in Tyrlitsa. You dig a hole, and throw a button. And it should fall in the hole. If it doesn’t, you are supposed to drive it there with a flick. If you get the button in the hole with the first flick, it stays there. Then another boy throws. From a preset distance, five to six steps. And he, who is the quickest to get his button into the hole, wins and takes all the other buttons. We didn’t know any other games. And in general we were brought up in a serious way. Serious attitude to life. Life is not a game. When you are seven or eight years old, you should prepare for it thoroughly. They didn’t put it in exactly these terms, but in reality it was what they meant.

In Dashev at Misha Moldavansky’s place I learned croquet. That was the first time that I heard of the game. And I also learned checkers. In that settlement people were more competent, there was a hospital and a drugstore. I saw a real Chekist  18 there for the first time. While I am talking to you here, I clearly see the following picture: I’m coming home from school, and there’s an open carriage rushing towards me – a horse cart, pulled by a pair of horses. In this cart sit Yashka Vozhnikovsky and Levkа Felsher, in military overcoats, with revolvers and rifles. They were returning at night from the neighboring village. Two Jews – Chekists. They were looking for someone there. I regarded them at one time with deep condemnation. Now I can’t condemn them, because they joined the ChK to fight against gangsters. It was later that the ChK started to hunt everybody down without distinction.

We were very close with our parents. We frequently sat down at one table, conversing on religious or domestic topics. Since 1924 I stopped visiting my parents, because they were deprived of their electoral rights, and were referred to as ‘lishentsy.’ I could even have been expelled from school for contacts with them. But I knew everything about them and they had news from me. However all this was done secretly.

It is difficult for the new generation to imagine how illiterate Komsomol leaders destroyed families in those years. They broke off the links of kin. Everything that was ‘class-alien’ was eliminated. A ‘lishenets’ meant that my father was deprived of electoral rights because he had been a small trader. There was such an official concept, that traders are parasites. I remember a book that I read. The author was a certain Nikstein, a Jewish surname. Later I found out that he was the son of a Warsaw banker. He had written a book, a brochure, on ‘who is who.’ I read it and learned that a trader was a parasite. And I was supposed to think of my father, who worked twelve hours a day, that he was a social parasite. And he was really deprived of civil rights. I was lucky to obtain a false reference about my social origin. Without this reference I wouldn’t have been admitted in any educational institution.

The first time I rode in an automobile was in Kiev, most likely in 1929. But I remember another fact from before. It was in about 1918. During a lesson the teacher shouts: all out! And we run outside and into the street. It appears that the teacher saw a car from the window: an automobile appeared in our village for the first time. He wanted us to see it. We ran out of the classroom and rushed after that car. The car was an open one. The driver pulled over. We ran around it like wild, until it left the village. I rode a train for the first time in 1918 to the town of Vinnitsa to see the eye doctor. Father noticed that I was shortsighted, and from that time I wore glasses. I always spent vacations in the settlement among my friends.

The first time I went to a restaurant was when both my sons were students. I was walking with them along Nevsky Avenue, and dropped into a restaurant. I had no idea about restaurants before. But I can very well remember the hungry years. It was in the hungry year of 1932. On Sunday the students of the Jewish sector, boys, went to the quay on the Dniepr before six o’clock in the morning and loaded and unloaded steamships, until twelve at night. And for this we were given a loaf of rye bread.

I was a member of the Spartak youth society [1919-1922]. We were the first pioneers, called ‘spartakovtsy.’ I was even elected the chairman of a ‘spartakovtsy’ group. When I turned 16, I was recommended to enter the Komsomol. I didn’t want to. Why? I would have needed to tell everybody about my father – deprived of civil rights – and I didn’t want to tell lies. I thought it was a shame to lie. Well, there was a meeting to decide on who should be recommended to the Komsomol. And I was named. Well, I couldn’t turn it down. But I had a guilty conscience. How should I tell the truth about my father? And I was accepted and sent to the Vinnitsa regional Komsomol Committee for approval, and there the question didn’t even arise. I was the happiest man. God helped me; I didn’t have to deceive anybody.

At school we sang:

‘We will soon set off to fight for the Soviet Power
And we are all ready to die in this struggle!’

We were forced to sing this kind of filth. There were demonstrations in our town on 7th November 19 and 1st May, and at one of the demonstrations I was forced to make a speech and congratulate the participants on behalf of the school. As a student in Kiev I attended all demonstrations, it was obligatory.

My first workplace was at a cast iron factory belonging to a Jew by the name of Scherba. His daughter now lives in Leningrad. I worked for him as a laborer in a foundry shop. I needed work experience to enter a college. The following year I worked at my uncle’s mill, chopping firewood for the machine, and I acquired another year of labor experience. These two years helped me to enter the institute. I had two years of experience as a worker, and another two as a teacher at a Jewish school. Having five years of labor experience, I could enter an institute. And I was adopted with my false reference, which was issued to me by the secretary of the town council, a friend of mine, stating that my father had electoral rights. Without it I wouldn’t have been allowed to take examinations. But I lived in eternal fear that somebody would report on me.

From 1927 to 1929 I was a teacher at a Jewish school. In 1927, when I was 16, I went to the regional center Uman in Ukraine and passed examinations without attending lectures to be a teacher in elementary school. I received the certificate and came to the regional department of national education. I had an interview with the inspector for Jewish schools. This was the time of the revival of national cultures. He advised me to go to Yustingrad, a Jewish settlement not far from Uman, there was a school there. I was surprised that I had never heard about the place before, although I knew the vicinity very well. I found a cart man at the local market place in Uman to give me a ride to the settlement and the cart man first dropped me at a book-store where I bought some school books with the money provided by the inspector.

The place turned out to be even smaller than my native Tyrlitsa. A terrible massacre took place in Yustingrad in 1920, and only those who hid in the neighboring houses of Ukrainian peasants survived. For two years I lived in Yustingrad and shared a rented apartment with a Ukrainian teacher working in the same school. I was paid a good salary for those times, I got over 50 rubles with all bonuses, and I spent only ten rubles for boarding – accommodation and food. Until that time I was poor and miserable, and in Yustingrad I could afford to buy clothes and footwear and even send something to my parents. Later I bought a good suit and a coat and during winter vacations I went to Kiev to see the town and spent a nice time there, walking and sightseeing. I visited my relatives, too.

In 1929 I read in the Jewish newspaper ‘Shtern’ [Star] that a Jewish sector was soon to be opened at Kiev University. And I rushed there at once without any preparations. I passed all exams and was admitted to the Faculty of History and Economics. But I wasn’t qualified for receiving a state grant for the period of studies, because I lacked half a year of working experience. I had only four-and-a-half years, whereas one needed five. To obtain the grant I had to work as a porter at the doors of the university and it helped me very much in my studies – it was an easy job and I could just sit and scrutinize my textbooks in the porter’s room.

This was the first time when I discovered ‘The Capital’ by Karl Marx. Can you imagine what kind of feeling that was? A Jewish boy from a small settlement was for the first time holding the real legendary book by Marx! I was all trembling with agitation. Of course, I read all of it. In 1930 a new method of teaching was introduced in educational institutions – a ‘team and laboratory method.’ Students were divided into groups of four and used to prepare for lectures and examinations together. I was the team leader. We were to report to a professor and the team received marks as one student.

From 1929 to 1933 I was a student of the Jewish sector of Kiev University, the Faculty of History and Economics. There is one sad fact in my biography. When I was a student of the first year of the Jewish sector, the administration organized a meeting concerning the arrest of the ТКP group. ТКP was a peasant labor party, counting the best agricultural experts of Russia – Chayanov, Kondratiev 20 – among its members. Students of Western agricultural colleges still use their books for study.

So the meeting is going on, and professors and students are delivering speeches. And everyone demands execution, of course. I am sitting behind, in fear as always. My reference on social origin is a false one. And I see the secretary of the Communist Party Committee of the university approaching me. I was sure he didn’t know me, but I knew him. The secretary is the second official position after the rector. He comes up to me. ‘You were the teacher of the Jewish school in the settlement of Yustingrad?’ Well, I calmed down a little bit and I said, ‘Yes, I was.’ ‘You spoke at the meeting in the place of the execution of Jews, shot by Sokolov’s gang?’ I replied, ‘Yes, I did.’ ‘I was at that meeting and heard you speak.’ He took me by the hand and said, ‘Let’s go, now you will address the audience and talk against ТКP.’ And I went with him.

First, I feared that somebody would recognize me. Second, I was wondering what I could say about people, who I knew nothing about. He took me to the stage, where I was given a seat in the presidium. I didn’t want to look like a fool. I am thinking: I should say something. And I remembered the stupidest article in ‘Pravda’ newspaper. I read ‘Pravda,’ as I was interested in politics. But only for fear that politics would sometimes take me by surprise. And some bastard wrote in ‘Pravda’ that this peasant labor party came out against industrialization of the country. Ostensibly they proved that Russia could be heated with straw. And I’m losing my conscience. I am in confusion. The floor is given to a student of the first year of the Jewish sector, me. I step forward and I start to explain that the peasant labor party, illiterate, uneducated people, wanted to heat Russia with straw, and I was greeted by applause. I feel shame to this day. If I hadn’t been put in prison, I would have had to appear at such meetings more than once. One could do nothing about that.

After graduation I was recommended to enter the post-graduate courses of the Institute of the Jewish Culture at the Ukrainian Academy of Sciences. And there I passed candidate’s examinations 21 and wrote a thesis on the history of anti-Semitism in the Middle Ages. This thesis was recommended for defense in March 1936. But on 3rd March I was arrested. I was arrested by two Jews. And I was interrogated by three other Jews. And the reason for my arrest was my thesis. The question of the investigator Borisov – this is a pseudonym – was: ‘Who executed the first Jewish pogroms in the Middle Ages?’ I answered: ‘The crusaders.’ ‘And who were the crusaders?’ I am telling him, ‘Knights and peasants. ‘Oh, peasants? So you are a Trotskist! Lev Trotsky 22 considered peasants to be a reactionary class. You wanted to compromise them here.’

So, the Jewish sector of the university was closed, everyone was put into jail, the Institute of Jewish Culture was shut down. This was the end of Jewish science in Kiev. I spent the years from 1936 to 1941 in Vorkuta. We were making a glade in the woods for the future railroad and I worked in timber cutting. My comrades in the camp were Russians and Tartars and people of other nationalities. We had no national enmity whatsoever.

In exile

In 1937 my father and mother were exiled to Kurgan district, in the village of Chasha, and they remembered all their life, how the local population cared for them. They had no property. Only what was on them. Neighbors brought them a bed, a mattress, someone brought a pillow, another – a few potatoes. My parents remembered these people with big respect and gratitude. Father got a job as a watchman in an agricultural school. Fortunately, after one year the chief of the regional Internal Affairs department came to them and said: ‘You can return to Kiev, you are released from exile.’ Who did it, they didn’t know. They believed that it was the chief’s initiative. He treated them very warmly and attentively. And they returned to Kiev. They were evacuated from Kiev in 1941, when the war began. During the war our settlement Tyrlitsa was completely destroyed. I have been there twice since. There were two houses left. It is hard to think of it. And nobody survived.

From the camp, from Vorkuta, we were allowed to send censored letters every six months, and they performed a very strict accounting of that. I sent a letter every six months. But my parents hadn’t received any letters, and thought that I was dead. I was released from Vorkuta, and that was great luck, because with the beginning of the Finnish war 23 many prisoners wouldn’t be freed at all, and psychologically I was prepared for that. But I was lucky to get my freedom back. It was on 3rd March 1941.

In 1941 I came back to my parents in Tyrlitsa. We were all together exiled to the area of German settlements in Volga region, the village of Gusenbakh. When we came we were allowed to settle in any house! The place was empty, houses open, furniture, home utensils – everything in its place, as if the owners had just come out and would soon be back. Even potatoes remained undug in the kitchen gardens. No people at all except for the exiled like us. All Germans 24 were deported to Kazakhstan by then even without a chance to change clothes. And when the war began in summer 1941, they stopped releasing convicts at once. I returned to Kiev, but I didn’t stay there for long. I had article 39, ‘enemy of the people’ 25, in my passport, saying: ‘Without the right of residence in cities.’

After one year, in 1942, I was arrested again upon the accusation per the same article 39 – ‘enemy of the people’ – and exiled for lifetime to Kazakhstan. My parents remained in the German settlement area of Volga region. As a matter of fact, I had no serious incidents. Even in the prison camp, I enjoyed the warmest attitude from the brigade of porters, which consisted of the dispossessed men. I wouldn’t say that there existed any anti-Jewish, anti-Semitic laws that affected my family and me. The entire official system was such, all of it wasn’t very friendly. We tried to think about it as little as possible. Each of us did our own business, that’s all.

I found myself in the town of Akmolinsk in Kazakhstan for ‘lifetime settlement.’ I wanted to work. I found the regional department of people’s education and tried to find a job there. OBLONO [the regional department of national education] gave me an assignment to Stepnyak. An inspector filled in an assignment for me and I bought a ticket and reached Stepnyak. I didn’t want to work in a school. I didn’t even think of school at all, but if you weren’t going on business you weren’t given railway tickets, and I wanted to leave Akmolinsk as soon as possible. I worried about the possibility of being arrested again. I was scared to start teaching at school! I got used to cutting timber in the woods and working as a loader in the camp. I was very nervous.

In Stepnyak I went to work as a day laborer, in the direct sense of the word, to one party boss. I dug the kitchen garden for him, and chopped firewood, and brought water, and cleaned the toilet. Everybody called me ‘Dekhterenko’s hand.’ He gave me a room, not heated in winter, and a large sack of hay, on which I slept, and an old sheepskin coat, with which I covered myself. I lived in his house for one year. After I got married, we were given a separate room. Other teachers knew that I was exiled, but treated me very warmly, with much sympathy. And I am grateful to them all until today.

From 1942 to 1945 I taught German language in the Stepnyak school, at the same time working as a porter to stay physically fit. In 1942 I got acquainted with my future spouse at school. Lyuba, my future wife, was standing at a school window, that’s how I first saw her. It was love at first sight. Before the war I never thought of getting married, because I was fully occupied with my candidate’s thesis and started to work for a Doctor’s degree. I had already prepared my doctoral thesis, too, with all the materials on the topic ‘Entry of Italy into the First World War.’ The Jewish theme had already lost its urgency by then. You could feel friendship between individuals, not so much friendship between the peoples, however. But it seemed that the issue of anti-Semitism was losing its topicality.

I got married in 1943. My spouse’s name is Lyubov Kuzminichna Kirichenko, she was Russian. She was born in the village of Borovoye in 1918. Her father Kuzma Leontyevich Kirichenko was deprived of his property by the Soviets, and her family kept moving from place to place, afraid of the possible arrest of her father. Lyubov finished ten grades of secondary school, but in different schools for that reason. She finished school in Stepnyak in 1936 and that same year went to Moscow and entered the Physics Faculty of the Moscow Teachers College. She graduated from the institute in 1941. From 1940 to 1943 she worked as a teacher of Physics in different schools.

In our family we didn’t celebrate religious holidays. The father of my wife was an atheist. At first we lived with my wife’s father and later, starting from 1946, with my parents. I am happy to recollect how kind my wife was to my parents. And they literally adored her. In the synagogue father called her ‘tsadekes,’ ‘saint’ in Yiddish, when asked how he was getting on with his Russian daughter-in-law.

In Stepnyak I was friends with Kazakhs, Russians, Ukrainians and Germans, who were deported there. There was a Jewish family of the director of the Mechanical Factory. Certainly, I didn’t try to get acquainted with or visit him. He could be compromised by such an acquaintance. He was a good man, and he was also arrested during the so-called Doctors’ Plot 26 investigation. But he was quickly released, because workers respected him a great deal. When he was arrested, the workers, about 100 of them, tried to defend him as much as they could. And they succeeded. After the war I was on very good terms with the inhabitants of Stepnyak. And when we were leaving, they went out to see us off and were very sorry that we were moving away, and we were sorry, too. The attitude towards us was most friendly. I remember with gratitude the Russians, Ukrainians and Kazakhs.

In Rossosh I worked from 1945 until 1949. I lectured on the history of the Ancient World and Middle Ages at the Teachers Institute. It was there that I defended my doctor’s thesis ‘Entry of Italy into the First World War.’ In 1949 a commission from the regional party committee arrived and they attended my lectures together with the pro-rector Efremov, a remarkable man. After lectures they told Efremov that they were very pleased with my lectures. And at a meeting in the institute they declared that I advocated cosmopolitan ideas 27 at my lectures, and demanded that I be dismissed. Nobody of the institute’s staff supported them. I decided to resign in order not to let anybody down, and return to Stepnyak.

At night two militiamen took me to the state security building, the KGB 28, where I was interrogated, and during the interrogation a guard comes in and says, ‘There are some people there that want to talk to you.’ The guard remained with me, and the chief of the KGB went out to these people. He returned in ten minutes and asked, ‘What shall I do with you?’ I was surprised to hear such a question and said, ‘Give me an opportunity to take my family, my wife and two small children to her parents.’ He answered, ‘I’ll do that, but you promise to leave in the morning!’ It turned out, those were my students who came and asked not to let me go away…. But he released me, and I left that very day. It was the only time when I was persecuted and dismissed as a cosmopolitan. I never had any conflicts whatsoever for being a Jew.

My elder son Lev was born in Stepnyak in 1944. My second son Alexander, Sasha, was born in Rossosh in 1947. Lyuba, my wife, went to work in a school as soon as our children got older. During my whole life I had a rather modest income, so we lived very modestly but amicably. I have two children and a granddaughter, who is a non-believer, an atheist. From the first days of my sons’ conscious life my children knew that I was a Jew, and knew that I suffered from persecution. I tried as much as possible to tell them not only about my life, but also about the society, in which we lived.

Jewish culture is very close to them. They felt their Jewishness right after graduation from the institute. They couldn’t get a job. My younger son Sasha, having a diploma with only excellent marks, except for the History of the Communist Party, and being already an author of his first printed works, couldn’t find a job. He was unemployed for almost a year. All this is described in his novel ‘Confession of a Jew.’ My children very deeply felt and realized that their numerous problems with various officials were caused by their being Jewish. And I was working as a teacher by that time. I was not so much susceptible to such problems.

I remember one interesting fact. A personnel manager once came from the famous Arzamas-16, where they were working on atomic bombs. Her mission was to select the two best students of Leningrad University to work in Arzamas-16. They were asked to arrive at a certain place with their suitcases packed. When the guys arrived, my son was rejected. At the last minute they found out that his father was Jewish, moreover – a person subjected to repressions, and my son wasn’t hired. After that he had no occupation for half a year.

Both my sons had problems entering colleges, Lev less so, but Sasha had quite a hard time with that. In Stepnyak my elder son Lev had a friend, a Tartar. He went to Leningrad one year earlier than Lev and entered the university. Lev came to Leningrad in 1960 and passed examinations, too, but wasn’t admitted. But he applied to the Polytechnic Institute at once and successfully graduated from it. My younger son Sasha went to Moscow in 1965 to enter the Moscow State University, passed all examinations with best marks, but failed to find his name in the list of the admitted. Then he went to Leningrad to join Lev, and passed examinations to the Leningrad State University, the Faculty of Physics and Mathematics. Thus both my sons are mathematicians.

After rehabilitation 29, which was delayed three times, I worked, enjoying respect from colleagues and friends, until 1969, when I retired. I was refused rehabilitation three times because when they first arrested me I hadn’t signed any papers slandering anybody. They remembered that, and were now taking their revenge on me. In Belaya Tserkov [1958] I rented an apartment from one Jewish family, but didn’t stay there for long. After rehabilitation I had a right to return to Kiev and receive an apartment. But I didn’t do it. It is difficult to say why. I decided to remain in Kazakhstan and I moved to the city of Kustanai, to the Pedagogical Institute, where I taught History of the Ancient World. There was a good group of professors there, and I felt fine there and worked until my pension age.

Life under the communist regime

I believed in Marxism-Leninism, as in my childhood I believed in the Torah. I never trusted Stalin. The matter is, that I read a lot of old literature and knew, that Stalin was a worthless man, an adventurer. Besides, in the camp I frequently met an old Trotskist named Verap, mentioned by Solzhenitsyn 30 in ‘Gulag.’ In his time he gave a recommendation to join the Communist Party to such a major political figure as Beriya 31. Verap received 400 grams of bread in the camp, and I, as a porter, earned sometimes more than one kilo. He told me a lot of secret party intrigues. His stories about Stalin had fully convinced me that the man was a dull-witted political adventurer, an intriguer.

Besides, I used to read books known to few people nowadays. There was, for example, a brochure by Trotsky ‘The Lessons of October.’ In this brochure he reproaches Kamenev 32 and Zinoviev 33 for voting against the October revolution. Angered, they later helped Stalin to dismiss Trotsky. Then, when they began to criticize Stalin, the latter was supported by Bukharin, Rykov and Tomsky. Stalin managed simply to push away the shortsighted people. I knew about it very well from books that I read. Later, when I was rehabilitated, I went to Leningrad. I found minutes of party sessions in a library. They, too, helped me to clear up the situation of those times. I have written several articles based on these minutes.

I had never felt a bad attitude towards myself. At that time I lived in Kiev. In 1949 I was approached by an executive of the town party committee, Stanislav Grigorievich Ekimov, who confidentially warned me: ‘You will be dismissed from your job at school, let’s go with me. I will work as a secretary of the regional party committee in a village, 70 kilometers from here. I’ll give you a job in a school there.’

I went with him and we agreed that I would move to that village with my family. I was promised an apartment. The director of that school appeared to be a Jew. I asked him, ‘We have two small children, is there a doctor in this village?’ He answered, ‘We have not only a doctor, we have a professor of medicine! I mean a Jew from Hungary, who survived during Hitler’s occupation. He was hidden by the local doctors. Our Soviet troops arrested him and sent him to this village.’

But when I returned to get prepared for the move, my wife’s father advised us against it. He said, ‘If they decide to put you in jail, they will find you in any god-forsaken hole. Stay here. If you are arrested, Lyuba will remain with the children and with me.’ I stayed where I was, and I taught German and English languages in a school.

Once the head of regional department of education Iskakov came to our school and said that in the party meeting the chief of state security, Kosyanchuk, noted that I, ‘the blatant trotskist,’ was entrusted to teach party sciences: Geography – I taught it in the fifth grade – and Psychology! After that I refused to teach Psychology, though the director insisted that I continue. I proceeded to teach only foreign languages. Such was my persecution…

I continued to lecture at a free-of-charge optional course on pedagogical ethics. In 1982 we came across a possibility of changing our apartment for one in Vsevolozhsk. We wanted to be closer to our kids. So we changed our two rooms in Kustanai for one in Vsevolozhsk – in a communal apartment 34. We lived there until 1992, and then we moved to St. Petersburg.

After the war I didn’t go to the synagogue and didn’t celebrate holidays, however, I educated my sons on traditions, and how holidays were celebrated before. They know about my parents very well and remember them with respect. When we lived with my parents in Kazakhstan between 1946 and 1949, they observed all Jewish holidays. My kids saw all this and they liked it.

The happiest day in my life was a day in 1949, at the beginning of April. My family and I got off the train at the station of Makinka. Earlier, the rector of my institute told my wife, when she was receiving labor cards, ‘Your husband will be arrested on the way. What will you do with your two children? You can continue your work in the faculty, and I shall arrange for your children to be admitted to the kindergarten, please stay!’ But she wouldn’t even hear of that. ‘Well, then, remember that he will surely be arrested on the way! …’ he told her. All through the journey we feared that I would be arrested, but we reached our destination safely. I came out, the sun was shining. My God, how happy I was! Now, I was thinking, you can arrest me whenever you want. My wife will be already in the family of my father, who won’t abandon her. Our elder son was four years old, the younger one was one year old then.

The death of Stalin in 1953 was a celebration for me. My wife was forced to stand as a guard of honor near his portrait, and I passed by her smiling secretly and rejoicing, because her family suffered from Stalinist repressions as well.

Approximately half of my friends were Jews. My closest friends were Moisha Shapiro and Moidansky, the two authors of the Jewish dictionary. They are my most valued friends. In Kiev I hardly had any other friends, except for a few in the Jewish post-graduate courses. And I should tell you that in the Jewish sector of the Kiev University and in the Institute of the Jewish Culture we had the warmest, friendly relations.

After a while the dictatorship had weakened, it was indisputable. This showed in radio and television programs and in the press. At last I was able to receive books in the library, which they wouldn’t give me earlier. For years I was trying to obtain a book by Professor Shtif, who taught Hebrew in the Jewish sector. And I couldn’t get it. They refused under all kinds of pretexts. I kept all of their refusal letters. Once I came to the library again and out of curiosity filed in just another request. At last I was given this book. It helped me very much to gain an understanding of the history of pogroms. It describes only Denikin’s pogroms. And I collected materials on the archives of ‘АRА.’ I have them partly typed by my deceased wife, partly in manuscripts. In particular, I have in manuscripts two valuable works on the history of Jews written by the professors Loktev and Usov. One interesting thing about these books is that they depict the very significant role of Jews in the development of industry and trade in Russia. In spite of what Dostoevsky 35 wrote.

We reacted with much compassion to the wars of Israel of 1967 and 1973. The break of diplomatic relations between the USSR and Israel didn’t touch me personally, but I was worried about those who lived there. I read books about first pioneers in Palestine even before the declaration of the state of Israel 36. It was a heroic work. It is hard to imagine: mountains, bogs. The youth from all over Europe gathered to create this paradise. Their enormous labor created everything, even before the foundation of the state of Israel.

I can very well remember my friends, who left for Israel and for the West. I welcomed their emigration, was very happy for them. But I myself was too old, and it was senseless to leave. I had no plans of emigration. I didn’t even think of it. It would have been an absolutely different atmosphere for me. My sister Sita, as we called her, emigrated with her Jewish husband Zalman or Zema Ryadko for permanent residence in Israel in the 1980s. At first they lived in a hostel and then they were provided with an apartment. We regularly corresponded with her.

She married Zema through matchmakers in 1925 and I was sure that her marriage with him would be a lasting one. I was 15 years old then. Zalman was a small trader. He died in Israel not long after their arrival. Sita lived with her daughter in Rehovot; I can’t remember her name. The daughter was born in 1930, an engineer, graduated from Odessa Flour-milling institute, calls me sometimes, she is now 71. Sita’s elder son died at the front near the Dnieper River in Kirovograd region. She received a good pension for him from Germany. 

My wife Lyubov died in 1997. She had two strokes and she gave up. We lived in Novosibirskaya Street. After that Lev took me to live with him and now I’m staying with his family. My granddaughter Alya lives here, too, she is a student of the Polytechnic Institute, 19 years of age, and my Russian daughter-in-law, Lena. I have very good relations with all of them, but Alya is taking the best care of me. Lena works at school and previously she was employed in the Institute of Space.

I am writing articles on Jews and Jewish history. Here are the titles of some of them: ‘The day of national madness,’ ‘Is it fair to be proud of your nation?’ on national modesty, ‘A month’s work under the motto ‘Jew’,’ ‘On Jewish pogroms,’ ‘Reflections on national issues’ and hundreds of others. Besides, every day I fill in my diaries with what is happening in the world. I don’t stay idle a single day. You see, I am a man from the generation crushed by the world revolution, that’s why my religious life as a Jew came to an end with the establishment of the Soviet Power, as of millions of other Jews. My children don’t attend the synagogue, don’t celebrate Jewish holidays or observe any traditions. They don’t know Hebrew and live secular lives.

I haven’t ever left the borders of the Soviet Union. First, I was prohibited from trips abroad for a long time. And when it became possible to travel, I already was an old man. I corresponded with my sister Peisya-Ita in Israel and with my niece. I could contact them only from time to time. I had an uncle in the USA, and after the war my father received a letter from him through Rostov, asking Father to send his address. Father told us nothing, and wrote to Rostov asking them to answer that they hadn’t found him. Father was afraid. If you had relatives abroad, you could be easily dismissed from work.

The beginning of democratization in the Soviet Union in 1989 was perceived by us with infinite pleasure. We must thank Gorbachev 37 that he undertook the whole business, although pseudo-patriots condemn him for it. Besides, libraries became more open. A lot of publications were released from special enclosed book archives. The most valuable book that I came across was Albert Schweitzer’s ‘Culture and Ethics,’ it had finally superseded the remains of Marxism in me. The basic thesis of Schweitzer is reverence before life.

I am very grateful to the employees of Hesed 38, the place that has become a home for me. I continue to work on the history of Jews. I have always worked on this topic since I retired. I have written an extensively documented history of Jews, containing 990 pages by now. I am looking for a co-author, who could help me finalize it. I offered that to several people, they agreed, but nobody really responded, and I have no habit of pushing people. Besides, I am an author of about two dozen articles written on the history of Jews from ancient time. Some of them are published in the newspaper ‘Ami.’ Hesed helps me very much. From Hesed I receive both humanitarian and psychological help and support. I also received help from the society of rehabilitated citizens, of which I am a member. They handed over to me several parcels with canned food. But that was quite some time before, about eight years ago. I myself don’t really get out of my apartment anymore now.

Glossary:

1 Common name: Russified or Russian first names used by Jews in everyday life and adopted in official documents. The Russification of first names was one of the manifestations of the assimilation of Russian Jews at the turn of the 19th and 20th century. In some cases only the spelling and pronunciation of Jewish names was russified (e.g. Isaac instead of Yitskhak; Boris instead of Borukh), while in other cases traditional Jewish names were replaced by similarly sounding Russian names (e.g. Eugenia instead of Ghita; Yury instead of Yuda). When state anti-Semitism intensified in the USSR at the end of the 1940s, most Jewish parents stopped giving their children traditional Jewish names to avoid discrimination.

Fanya Israilevna is a short woman with young lively eyes. She is very old.
Remaining faithful to her profession, Fanya Israilevna still works
as a volunteer librarian at Hesed Avraam 1.

When she tells her story, events get confused in her reminiscences,
because all this happened a very long time ago.

Fanya Israilevna has many relatives and she makes a
lot of effort to tell me more about their lives as well as about her own fate.
It was a real pleasure for us to work on this particular interview.

Family backround

School and work

During the war

Marriage and later life

Glossary 

Family background

I was born in Kiev [today Ukraine] in 1917. My mother, Maria Maryanchik, nee Slutskaya, came from the village of Anatovka, Kiev province. She was born there in 1892. My father, Srul Avrumovich Maryanchik was born in Brusilov [today Ukraine] in 1889. I don’t know how they found themselves in Kiev. They met each other in 1916. Mother told me that they had a wedding with a chuppah, according to Jewish traditions.

All the relatives of my father – the Maryanchiks – came from Brusilov, Kiev province. I don’t remember my grandfather, Avrum Maryanchik, as he died when I was a small girl, in the 1910s in Kiev. According to my mom, when I was three years old, I saw my grandmother, but I don’t remember her either. My grandmother was my grandfather’s second wife. His first wife died giving birth to a baby. She had six children. His second wife also gave birth to six children; my father was one of them. The family was very big – 14 people. Grandfather was the only one who worked. Father told me that Grandpa worked as an agronomist for a landowner in Brusilov and was engaged in agriculture.

Grandpa and Grandma had big families. Everyone lived in Kiev. It’s difficult for me to describe everyone. They all observed the Jewish way of life and paid visits to each other. I remember that when I was a little girl, before the war started in 1941 2, Mother’s cousins celebrated their weddings. At first one of my mom’s sisters got married, then another, then her third sister celebrated her wedding, and so on and so forth. We were present almost at all the weddings of our relatives in Kiev. 100-150 guests were invited and klezmer musicians played. Mother’s brother Moisha had such a big wedding in January 1927. There was a chuppah installed in the five-room apartment. Aunt Rosa was the bride; she was from the Slutsky family – just a namesake. Cooks prepared food and waiters served the tables.

My maternal grandfather, Berl or Boris Slutsky, came from Anatovka. I came across this name only in literature, because everyone called the place Ignatovka. I don’t know why people gave Anatovka the name of Ignatovka. Ignat is a Slavic name, Russian or Ukrainian. This is probably the reason for giving such a name to this place. As Sholem Aleichem’s 3 character Tevye, my grandfather was a milkman. Sholem Aleichem’s family lived not far from Anatovka. Grandma even told me that she saw Sholem Aleichem and his wife, Olga Mikhailovna.

Milkmen, as is well known, kept cows, produced sour cream and cottage cheese and sold their products at the market place. Grandpa was not as sociable and talkative as Tevye. Once in 1919 Grandpa and his son Mikhul, my mother’s brother, loaded their cart with goods and went to Kiev. As soon as they left Ignatovka, they were attacked by either local or Petliura bandits 4. There were two of them. They killed Grandpa and wounded Mikhul in the head. One of the bandits said, ‘They are still alive.’ Mikhul lay there silently. The other one said,  ‘Leave it, they’ll die.’ The bandits took the horse and the goods and left. Mikhul remained on the road with Grandpa’s dead body next to him. When it got dark, he went to Anatovka and told everyone about what had happened.

After the robbery Mikhul had to undergo medical treatment for a long time, but remained disabled for the rest of his life and worked in commerce from then on. His wife, Yeva Stolyarova, came from the village of Taraschi, Kiev province. They got married in 1931 and had a wedding with a chuppah. Their elder son was born in 1932 and their younger son was born in 1938. They were in evacuation with both their children during the war. Uncle died in 1964. Aunt Yeva died in the 1980s. Their elder son Boris is still alive and lives in Israel now. He called me recently.

My maternal grandmother’s name was Rivka, nee Kholemskaya, she became Slutskaya after marriage. She was born in 1863, also lived in Anatovka and got married there. Grandmother and Grandfather were religious people. They had two sons and five daughters; my mother was one of them. Grandma Rivka had three sisters but I don’t remember their names.

Grandpa died and the Slutsky family moved to Kiev. Grandma stayed with her daughters and sons at 4 Basseynaya Street. It was a single-floor building, where they occupied a three-room apartment without any facilities and with a Russian stove 5. Grandma was illiterate and looked after the house. Her favorite work was to sort out pepper and make pillows.

My grandmother did not attend the synagogue, never wore a wig, however, she observed all ceremonies. Grandma kept everything kosher in her household; there was even a butcher, a shochet in the yard, who cut chicken on Fridays. She made challah every Friday. She baked it in the Russian stove in a special form and it was not twisted. At 5 o’clock Grandma lit the candles, prayed, but there was no family gathering – no Sabbath. The whole family usually gathered only for Jewish holidays, which Grandma always celebrated. I spoke to her in Yiddish. When in 1933 we were not able to buy matzah because it was very expensive, I made it for Grandma myself. Mother’s brothers and sisters’ weddings were celebrated according to the tradition – with a chuppah.

The siblings and cousins lived in peace and friendship. Everyone had a big family. All families observed the Jewish way of life. There were no [Communist] Party members in the family. We were closely in touch and met for holidays, weddings as well as when visiting friends. We were great friends with my father’s cousin Shloima Maryanchik and rented a summer house 6 together in Svyatoshen. Such gatherings were very cheerful. I remember huge tables covered with plentiful viands, especially during summer time. The children helped the adults to set the table and serve the dishes. The children were fed first, so when the grownups had their meal, the children already played in the yard.

My father was born in 1889. He had no education and my mother also only had home-education. Dad served in the tsarist army starting from 1911. In 1916 he was sent to the war [World War I]. But he did not stay long at the front: he began to lose his sight because of gassing, which the Germans started to use during World War I. He was brought to a hospital and soon, in spring 1917, he was sent home. He suffered from optic atrophy. In 1924 he was still able to see, read and write, but little by little he lost his sight completely.

Father had twelve brothers and sisters. Rukhl, the younger stepsister, my grandfather’s first wife’s daughter, left for America before the revolution 7. The next stepsister, Inda, was ill and died in Kiev in 1920. I don’t know why. She had no children. After that her husband married another woman. Later they both perished. Father’s brother Falek Maryanchik, was born in 1893. He was a furniture upholsterer and perished at the front in 1942. The next brother Kiva, born in 1895, was in evacuation with his family in Chkalovskaya region during World War II, retired after the war and died in Kiev in 1953. Grigory Maryanchik, my father’s next brother, emigrated to the USA in 1966. My father’s stepsister Etl Maryanchik was run over by a tram in 1934. I don’t know any details of her life.

In the 1920s and 1930s both Mother and Father were handicraftsmen. Mother worked from home and Father joined the Cooperative Association of Blind People. He knocked up wooden cases and assembled switches. We lived in the center of the city, in Bessarabka  [Bessarabskaya Square – a district in Kiev, where mostly Jewish families lived], across the covered market. The famous actor Mikhail Svetin also comes from this district. When I met him, I asked him, ‘Are you from Bessarabka?’ – ‘How did you know?’ I said, ‘I read about it in a book.’

Mother had a workshop with knitting machines used for knitting stockings, socks, and theater tights and a small store. A lot of interesting people came to the store. For instance in 1928 the famous actor Solomon Mikhoels 8 and his wife visited us after their trip to America. He made orders for his theater. Since I went to a Jewish school, I could speak Yiddish to him and answer questions, which Solomon Mikhailovich asked me. I remember that encounter to this very day.

First we lived in premises attached to the workshop with no facilities. In 1930 the building’s upper floor, which was a hotel, was reconstructed into communal apartments 9 and we occupied one of the rooms. Our neighbors in Kiev were very different people, both Russians and Jews. We all got along very well. Father was respected most of all. He was a very witty and sociable person and always took part in public work – he was a member of the mutual aid fund, when he worked in the Blind People Cooperative. In summer my parents rented summer houses in Boyarka and Svyatoshen. We had a housemaid up to 1930, Aunt Vera, who was a Jewess. Later on she left for Simferopol for her relatives’ place and perished there in 1941.

Mother and Father were very busy working, but they never forgot about their children’s upbringing. Their mother tongue was Yiddish, but they spoke Russian. Mother received a home education. We had a lot of books at home – children’s books and religious books, including prayer books. I cannot remember the names of the books. It is difficult for me to say, how religious my parents were. They never were members of any party, or any Jewish community. I don’t recall my father praying, we never celebrated Sabbath and we did not even know the word. But we celebrated Jewish holidays and attended the Lisatsedikh synagogue on these days.

There were a lot of synagogues in Kiev in those times. There were three synagogues on Malaya Vasilkovskaya alone, where we lived: Lisatsedikh, Brodskogo synagogue, constructed with the use of Brodsky’s money and Kupecheskaya synagogue, constructed by the merchants. [Brodsky – famous sugar manufacturer in Kiev. There was a choral synagogue located on 13 Malaya Vasilkovskaya, built on his donations. Later on the Kievsky Puppet Theater was arranged there.] At the end of the 1930s the synagogues were abolished 10. A sports club was organized in the first synagogue, a children’s theater in the Brodskogo synagogue – now a synagogue is being organized there again – and a club in the Kupecheskaya synagogue. 

School and work

I went to a private Russian kindergarten. In those times, at the beginning of the 1920s, such kindergartens still existed. They taught French there and, moreover, there was a ballet troupe with choreographer Chistyakov as a teacher. Two sisters, who studied together with me, became ballet dancers. Later I was accepted to a ballet school. I acted in 1924 in a ‘Fairy Doll’ ballet performance to the music of Joseph Bayer. I remember my mother bringing me to the theater before the performance and leaving me there. I was walking around there crying. Somebody found my mother in the box, I calmed down and went to put on makeup and get dressed as a doll. All our relatives came to watch the performance. I also remember a circus performance – a Chinese pantomime. I practiced ballroom dances since I was seven and I still dance.

In 1925 I was eight and time came for me to go to school. Mother wanted to send me to a prestigious Russian school, but she failed. There were Jewish schools in Kiev in those times, and the RONO [District Department of Education] directed me to such a school located on Malaya Vasilkovskaya, now it is Rustaveli Street. It was school #85, later #59 11. This school was closed after 1932.

Only Jewish children attended the school. I was accepted to the second grade. First we had to pay three rubles per month. Later we did not pay anything. All subjects were taught in Yiddish: Mathematics, Physics, Chemistry, Biology, Geography and others. I did not like exact science at school, I liked languages better. We were taught Ukrainian, Russian and German. We knew nothing about Hebrew, it was prohibited. There was a Jewish theater at school and a gymnastics group. I loved to dance and do sports. We were not told anything about Jewish traditions and we had classes on Saturdays. There were approximately 30 children in our class. Now I cannot remember exactly what kind of special subjects we had in this school.

My favorite teacher was Zalman Skudinsky, I even read about him in the newspaper. He taught Yiddish. In 1931 he left our school for the Literature Department at the Academy of Sciences. Dora Moiseyevna Epstein was our headmistress. She perished during the war in Babi Yar 12. Her husband worked together with me at the Manuscript Department at the Academy of Sciences Library in Ukraine before the war. I also attended a Jewish Musical College. The headmaster, Moisey Beregovsky, was a famous specialist in Jewish folklore. Owing to him I came to love the Jewish folklore.

I did not feel the political climate at that time. I did not feel any anti-Semitic manifestations. We were brought up as atheists. It was prohibited for us to attend the synagogue; however, we did go there for the Simchat Torah holiday. We went to the theaters, including Jewish ones. There was a Jewish children’s theater in Kiev. We had a pioneer organization 13 at school. I was an activist and member of the Red Cross Society when I was in the 6th grade. Beginning from the 1930s we spent summer in a pioneer camp in Boyarka. The camp belonged to the Society of Disabled and my father was a member of it.

All my school friends were Jews. Fima Burakovsky was also a Jewish boy. We often visited each other, did our homework together, but didn’t play any games. In 1927 he left for America.

My parents wanted to send me to a musical college also, but, alas, I did not really have an ear for music. We had no piano at home and I did not possess any musical talent. My brother Boris, who was three years younger than me, learned to play the violin at the Jewish Musical College. Kholoneiser was his teacher. The college was not far from our house and he went there by tram or walked. I also went to Jewish music concerts with Boris. Boris studied in a Russian school. Mother didn’t want to send him to a Jewish school. He did not know a word of Yiddish. Everyone, including Mom and Dad, were sure that he should study in a Russian Soviet school. He finished Russian school #131 located on Malaya Vasilkovskaya Street. I attended foreign languages courses in that school.

When the Great Patriotic War started Boris wanted to join the army, but he was not accepted because of his illness. He left the city on foot and joined the army as a volunteer. He studied at the Polytechnic Institute and was transferred to the Leningrad Optical and Mechanical Institute during the war. He graduated in 1947 and worked as an engineer. Boris married a Jewish woman, whose name is Rosa Samuilovna. They have a daughter, Maria Borisovna Ivanova. Boris died in St. Petersburg in 2000.

In 1932 I finished the seventh grade of the Jewish school and entered a Librarian College. I studied there for two years. I found out from my friends that the Library of the Academy of Sciences was looking for employees to work at the Exchange Fund Department for the Dnepropetrovsk University. I was accepted to the Library. At the same time the Kharkovsky Institute of Culture with an affiliate in Kiev announced enrollment to the Librarian faculty. Women with a certificate of a gymnasium and even high school education applied for this faculty in order to obtain a librarian education degree certificate. Girls, who already graduated from a librarian college, also took the exams. They invited me to try and enter the Institute with them.

I went to the District Department of Education with a request to be released from the college because I was still a college student by that time. They told me: ‘If you pass the exam we will accept you as if you have secondary education, without a college certificate.’ I passed the exam and thus was accepted to the part-time study faculty at the Librarian Institute, Kharkov affiliate. I studied and worked at the same time. It was in 1934. I was transferred from the Exchange Fund at the Library to the Acquisition Department. I received all literature and distributed it to various departments in the Library. There were around 300 employees at our library. When everybody understood that I was a hard-working employee I was accepted to the library to work on a permanent basis.

I worked at the Academy of Sciences Library and often visited the Jewish Culture Institute at the Academy of Sciences of Ukraine. My schoolteachers worked there: Yiddish teacher Skudinsky and Maidansky, the teacher of Ukrainian. My friends were Ulya Wolfmann, Nastya Adamenko, Barya Pavlova and Vera Turyan. We studied together at the institute and everybody called us ‘academicians.’ We studied in the morning and I had to work in the evening.

The working day was six hours. It remained like that until 1940: there existed a law about the six-hour working day. I was busy with acquisition; later on I was ‘shifted’ to work with the alphabetical catalogue and sorted out catalogue cards the whole day. Later on I worked at the book distribution department, which was more convenient for me: I stayed at the Institute until 1pm and had enough time to have lunch at home, as my department worked between 4.30pm and 11pm. I came back home late at night. I was 17 years old at that time and I actually helped to support the family. Our work at the library was counted as practice. We graduated from the Institute within three years, in 1937.

I became a member of the Young Communist League 14 at the Academy of Sciences. In 1969 the Academy YCL organization celebrated an anniversary and I received an invitation. However, my son was sick and I was not able to go. I sent a long telegram, which was read out during the celebration.

When I graduated from the Institute in 1937, I worked as a Senior Librarian Assistant, later as a Librarian and finally as Senior Librarian. When I started to work as Chief Librarian, I was transferred to the Department of Arts. Its assets were stored at the Vladimirsky Cathedral and I had a key to it. The artist Nesterov arrived unexpectedly and I was told to go see him. He was very surprised and said, ‘Women were never allowed to the altar and suddenly a girl opens the door for me!’ I invited students from the Institute of Arts to meet the famous artist. We usually worked in the Cathedral in summer. During the war the Germans destroyed all assets that were kept there. 

During the war

At 6 o’clock early in the morning in June 1941, when the war started, Mother came from the market place and said to me, ‘Take the gas-mask and run!’  I was a member of the PVO group [antiaircraft defense troops]. On 17th September 1939, the Germans entered Poland and state of siege was announced in Kiev 15. We were on duty at the library, as we were afraid of attacks. We were well prepared for cases of military warning. I remember that the siege lasted for five days. And when in 1941 the Germans crossed our border I told everyone at home that we all had to leave. But Dad said, ‘I will not go anywhere.’ He told us that nothing awful would happen. However, we had already heard about ghettos from those who came from Poland. I wrote in the evacuation reference note for the library that my father, my mother and me were leaving together. However, my parents changed their mind and decided to stay.

We packed precious books urgently at the library to take them out to Ufa. We also took part in digging trenches in June 1941, 30 kilometers from the city. We cut wood there and lived in tents. We were soon told to leave that place. Almost all employees from the library participated in these defense works. We were 100 people and on 11th July, on our way back several people, including me, became detached from the rest. I reached a peasant house and suddenly bombing began and everything was set on fire. I was not sure if we would survive. Everyone managed to come back home before 11pm, except for me. We spent the night in the village and then another bombing started. We were not allowed to go to the city and had to stay with the military in the forest. Later on, when everyone came back to Kiev and went to the library, my mom was there crying: everybody came back, except for me. 

On 26th July I went to Ufa by train together with other library employees, where we delivered the most precious books. Before the evacuation my mother gave me 700 rubles and I was able to rent a room in Ufa. I had to find a job and started working as a timekeeper at a construction site. Later I met some relatives on the Maryanchik side. They were planning to leave for Fergana [Central Asia]. Our uncle lived there. He worked as a superior at the KGB 17 and ‘turned into’ Kuzma Timofeyevich Makarenkov from Abram Maryanchik. [A lot of Jews were forced to change their first, patronymic and last names, since it was easier to find a job and to enter an institute that way] 18. Together with my relatives I went to Fergana where again I had to look for a job; my uncle could not help me. It was the end of 1941.

There was an Oriental Institute in Fergana. I thought I would be able to enter the institute, get a room at the dormitory and some scholarship. But I was not accepted since I had no secondary education certificate. My higher education did not count. So I took a job as a pioneer leader at a children’s home. I never had any conflicts related to my Jewish identity. However I could not stand the Central Asian climate with its sand and heat. It was very difficult to live there because we had no ration cards. Aunt Sima’s husband died and she invited me to come to Sverdlovsk.

Two Mikhalchuk boys worked at that children’s home. Both their mother and their stepmother were Jewish. These Mikhalchuks asked me to hand over a letter to their father who worked in Sverdlovsk in UNIKHIM [Ural Scientific Research Chemical Institute]. I went to Sverdlovsk in 1942 and visited UNIKHIM looking for Boris Vasilyevich Mikhalchuk. He asked me how his children were – they were his children from his first marriage. He also asked me why I had come there. I told him that I had come to visit my aunt and that I was looking for a job. The librarian at their institute was on maternity leave, so I started to work at the UNIKHIM library. I arrived in Sverdlovsk on 25th July and started to work on 1st August. Soon people evacuated from the Leningrad blockade 19 started to arrive and among them was my husband-to-be. He also started to work at the UNIKHIM. He liked me at first sight.

In Sverdlovsk I was very often summoned by the District Committee for various works. Later, in October 1943, I was mobilized by the YCL to work for the KGB. I was asked if I spoke Yiddish. I spoke the language and they offered me a job as a censor for them. I was given letters, which I had to unseal and read. The letters were written in Yiddish. My responsibility was to check if anything bad had been written about the Party or about Stalin. I was a special public official. The result of my check-up, in case I detected nothing discordant with the Soviet Government ideology, was a stamp that said ‘Passed by the censor’ and the check-up date. Letters of anti-Soviet nature were put aside to be checked further by the KGB. That was none of my business. Two Jewish women worked there and all chiefs were Jewish.

However, my previous place of employment did not want to let me go and sued me. I brought a note from the KGB to the court and, certainly, was let go immediately. Later on they tried to evict me from my apartment, but failed: I was working at the KGB and we were placed on a secret list. We worked there for 14-16 hours. I left the apartment at 8am and came back home at 10pm. We had very good ration there 20 as well as good salaries. 

Marriage and later life

I rented a room in a private apartment in Sverdlovsk. My husband-to-be lived in the men’s dormitory in a room for five people. They all left for various places later on. The last one to leave was Abram Aisikovich Chizhik, a colleague of my husband-to-be. By the way, he kept proposing us to each other. Once I was planning to go to the cinema with my friend, but she refused. So I offered the ticket to Abram Aisikovich. He sent Alexander Gavrilovich instead, who started to court me. Everyone at the institute, where I worked at the library, noticed that Alexander Gavrilovich was not indifferent to me. I came home from work at 9-10pm and he already waited for me. In the evening we went for a walk and everybody saw it.

My Russian husband, Alexander Gavrilovich Karandin, was born in Leningrad in 1898 and raised there. His parents also came from Leningrad and in 1912 they built a house in the suburbs of St. Petersburg, in Sablino. Alexander Gavrilovich got university education and worked as an engineer at GIPKH [State Institute of Applied Chemistry]. My husband’s father was a worker. He died in 1917 and his mother, a housewife, died in 1937. He had three sisters and one brother, who was subjected to repression 21. My husband’s sisters got on very well with me. My husband was Russian and I decided to stay a Jew, thus I did not change my last name. My aunts, who came to visit me, were very much pleased with my husband.

However, a fatal tragedy befell our family. I concealed from my husband the fact that our son had a sarcoma. I did not tell him about this disease in order not to upset him, since his mother had died of a sarcoma. His nephew also died of this disease. My son finished school, entered the LEEI, Leningrad Electrical and Engineering Institute. He served in the army between 1964 and 1967. When he returned from the army he worked at the LEEI and studied at the same time. However, at the age of 25 he fell sick very severely and died in 1970. It was a total tragedy for me and we could not do anything to save him.

My husband spent the beginning of the war and the first blockade winter in Leningrad. He was evacuated from Leningrad along the Road of Life 22 in a very grave condition in 1942. He was older than 40 at that time but he looked younger than his age. We got married in 1944 and lived together for 35 years.

We did not really have any wedding. When our baby was born we went to the ZAGS [State institution, which registers acts of civil status – birth, marriage, death] and registered our marriage. We did not celebrate the event and had no feast. Our son Kolya, or Nikolai, was born in 1945 and weighed only 1.6 kilograms. My pregnancy was very painful and I had to stay at the hospital all the time. The labor was very difficult and nobody thought that I would give birth to a baby. There were no gifts because everyone thought I would die. I had nothing to swaddle the baby into. Later on my husband’s sisters sent us some clothes. I quit my job in Sverdlovsk after my son was born. In 1947-1948 I worked as a librarian at the Sverdlovsk Musical College.

My son, Nikolai Alexandrovich Karandin, was not raised as a Jew. He understood his identity as a Jew on his mother’s side, but he was more attracted by the Russian Orthodoxy. He lived in Leningrad, finished the Electrical and Engineering Institute and worked there for some months as a laboratory assistant. But as I mentioned before, he died in Leningrad in 1970 of a sarcoma.

After Kiev was liberated I made an inquiry at the District Soviet [local state authority] about my relatives who stayed in Kiev during the war. I knew that all the Jews, who stayed in Kiev at the beginning of the war, perished at Babi Yar. My mother, father, grandmother Rivka, two of her sisters and her grandson perished there in 1941. I do not know exactly how my parents died. However, I know that it happened at Babi Yar, because our former neighbors, Russians, told me about it. My relatives’ names are not written down anywhere. Though someone told me that he saw their names in some museum, but I couldn’t find them in the books. On my visit to Israel I made an inquiry at Yad Vashem 23, where all Jews, who died during the Holocaust, are being registered. I never received a reply from them.

After the war my uncle Mikhul, my mom’s brother, found out from various witnesses about Uncle Moisha and his wife, Aunt Rosa. They also lived in Kiev and had no children. My uncle came from a butchers’ family. When in 1941 the Germans entered the city the local population gave over my uncle and aunt Rosa’s brothers. When the men were taken away, Aunt Rosa hanged herself in her apartment.

At the end of 1949 I moved to Leningrad with my husband. The Ministry transferred him to GIPKH. He worked as an engineer at the Design Administration. In 1950 we obtained accommodation on Kirovsky Prospekt, which is now called Kamennoostrovsky Prospekt.

In 1953 I wanted to find a job. Those who saw my labor book, which said that I worked as a Chief Librarian in Kiev, were very much surprised and said to me, ‘You’ve reached the position of a library General!’ But when I asked why they did not give me a job, they simply had nothing to reply. The reason was clear: I was a Jewess 24. In 1953 I had been working for two months at the Library of the Botany Institute of the Academy of Sciences of the USSR. Later on, in 1954 I managed to get a temporary job at the Library named after Pushkin 25 in Petrogradsky district. At first I borrowed books there and later on I offered my services. I was asked to prepare a catalogue, which I fulfilled. I worked in this library for 20 years. Later on I organized an affiliate of this library at the Leningrad telephone station, where I stayed to work. From 1982 I was managing the technical library there, which I also organized. After 1994 all pensioners were fired.

I live alone now. My husband died in 1979. I lived for 48 years in a communal apartment. When we came to Leningrad after the war and got a room, it was luxurious for those times, we even had hot water! In 1988 I exchanged my room for a small, separate, bedraggled single-room apartment on Leninsky Prospekt.

I had a lot of relatives on the Maryanchik side as well as on the Slutsky side. Almost all of them have died by now. Many perished in Babi Yar. I am the only one from my generation who is still alive. I keep in touch with my cousins’ grandchildren. Two of my nieces on the Maryanchik side, as well as one cousin on the Slutsky side live in Israel now. In 1994 I visited my niece in Israel. I meet some of my relatives and keep corresponding with my half-cousin. Some of my relatives on the Slutsky side live in America. I liked Israel, though its climate is too hot for me. Besides, I love Leningrad too much and I got used to living here.

I’ve devoted all my life to library science. When I came to Hesed to the Yiddish club and saw the books, I started to work as a volunteer at the library in Hesed. This is how Judaism reveals itself in my life. I never attended the synagogue and I do not attend it now. The life of the Jewish community is very tangible in our city: Jewish music concerts, major holiday concerts. A lot is done for the revival of Jewish traditions. And I think it is good. 

Glossary:

Életrajz

Az apai nagyszülőket alig ismertem, de voltak olyan rokonaim, akik meséltek róluk. A nagyapámról, Deutsch Ignácról van egy anekdota a családban. Ő a Deutsch Lipót első feleségétől való, és mikor újból megnősült az apja, nem fűlött a foga ahhoz, hogy otthon maradjon a mostohával. Mészárosnak tanult, és abban az időben valcoltak, azaz vándoroltak az iparoslegények, és a nagyapám egy munkakönyvvel vagy két évig járta a Monarchiát, és akkor utána úgy gondolta, hogy hazalátogat a szülői házba. És váratlanul megjelent. A második feleség éppen krumplit sütött a sütőben, és szedegette ki. Megállt a tékozló fiú az ajtóban, mondta, hogy ő kicsoda, és hogy hazajött a családhoz. A második feleség nagyon dühös lett. A fiú kimeredt szemmel nézte a krumplikat, mert nagyon éhes volt. Mire az kikapott egy krumplit a tepsiből, s a frissen sült forró krumplit beleszorította a kezébe a mostohafiúnak. A fejleményeket nem tudom, de nem hiszem, hogy sok kedve volt ott maradni. A nagyapám aztán Felpécen [Győr vm., nagyközség, 1910-ben 1500 lakossal. – A szerk.] települt le. Felpécen nem folytatta a mészárosságot, hanem kocsmája volt. A nagyapám fiatalon meghalt. Volt földje is, és az özvegy fölnevelte a gyerekeket úgy, hogy majdnem mind diplomás lett. József [1865–1938] technikumot végzett [Akkoriban nem létezett ez az iskolatípus, valamilyen ipari szakiskolát végezhetett, esetleg felső ipariskolát, lásd: ipariskolák. – A szerk.], Sándor gépésznek tanult, Béla építészmérnök volt, elvégezte az egyetemet, és János jogi doktor volt. És apám is járt két évet az egyetemre. [Nagyjából ez idő tájt, 1910-ben a magyarországi zsidóság körében a férfiak 10,1%-a (a dunántúli zsidóság soraiban a férfiak 8,9%-a) végezte el a nyolcosztályos középiskolát (Karády Viktor számításai). – A szerk. ]

Nagyanyámat, Perl Marit én is ismertem, mert majdnem 100 évig élt. 1841-ben született, és én még ismertem. A nagyanyámnak lehetett valamennyi iskolája, mert olvasni tudott, és olvasott is, főleg az imakönyvet. Teljesen olyan volt, mint egy falusi néni. Engem döbbenettel töltött el, hogy amit nem tudott megenni, arra azt mondta, ez jó lesz a Marinak. És azt ette a cseléd, amit ő otthagyott. A cseléden kívül más nem volt. Legföljebb a béresek feleségei besegítettek, ha nagyon szükség volt rá. Nagyanyám nagyon kemény, kardos asszony volt, de annak is kellett lennie, hogy egyedül elboldoguljon a háztartással, a gyerekekkel és a földdel. Viszont éjjel-nappal az imakönyvet olvasta, és minden imádságot tudott kívülről. Nem emlékszem, hogy ő valaha is mást olvasott volna. Emlékszem, hogy nem volt szemüvege, hanem nagyítóval nézte az imakönyvet. Mindig látom őt a nagyítóval a kezében, de mindig héber betűket látok ott. Nem hiszem, hogy érdekelte volna bármi más. Illetve érdekelte a pletyka.

A nagyanyámnak volt egy utcai szobája, onnan nyílt egy úgynevezett szalon. Itt fogadták az unokanővéreim [Gyula nagybácsi lányai] az udvarlóikat. A szalonnak volt még egy dupla üvegajtaja, amelyik a verandára nyílt. Egy nagy tornác volt, L-alakú, ennek a hosszabbik szárából nyílt a konyha. Két konyha volt: egy nyári konyha és egy téli konyha. A nyári konyha közelebb volt a tornáchoz, én a téliben soha nem tapasztaltam, hogy valami is történik, mert mindig nyáron voltam ott. A konyha háta mögött voltak további szobák, amiknek az ablaka a tornácra nyílt, elég sötétek voltak. És a tornác legvégében volt a budi. Víz nem volt a házban, hanem minden szobában volt egy mosdóállvány lavórral és egy korsóval, és a cseléd gondoskodott róla, hogy a korsóban mindig legyen friss víz. A nagyanyámnak valami csodálatos bútorai voltak, faragott parasztbútorok valami fekete fából, biztos ébenfa. Csodálatosan voltak kifaragva, és benne volt mindegyikben az évszám, ezernyolcszáznegyven vagy micsoda. Ha a tornácról kilépett az ember, ott volt egy udvar, és onnan nyílt két kis drótkerítéssel elkerített virágoskertecske, az egyik az utca felé, a másik az udvar felé. És az udvar végében volt a disznóól.

A nagymamámék egész sajátságosan tartották meg a vallást. Azt tartották meg, amit kényelmesebb volt megtartani. A háztartás nem volt kóser. Megették a disznót, nem szívesen, de megették. Széderestére mindig meg voltunk híva hozzájuk, és ott volt az összes testvér. Az őszi ünnepeket mindenki a saját lakhelyén ünnepelte. A szédert a legidősebb nagybátyám vezette le, és egy darab ideig én tettem fel a kérdéseket, de aztán lett egy nálam fiatalabb is, akkor az. Felpécen nem volt templom, csak imaház. A nagyünnepekkor ott összegyűltek a zsidók. A szomszéd Téten volt néhány zsidó család, és azokkal egymást látogatták.

Anyám egész családja a Felvidéken [ma Szlovákia] élt. Semmit nem tudok róluk, mindnyájan meghaltak, nem maradt senki. A nagyszüleim Kassán éltek. A nagypapa sportos, magas, ápolt, nagyon ápolt ember volt, remekül úszott. Kis bajusza volt. Nem voltak ortodoxok (senki sem volt a családban az), sőt abszolút nem voltak vallásosak. Nem tartották a szombatot, sem a kóserságot, disznót is ettek. Templomba még az ünnepeken sem mentek. Nagyapám nagyon sokgyermekes családból származott. Azt mesélte, hogy hétéves korában azt mondták a szülei: „Na most már eleget tartottunk téged, tartsd el magad te, alászolgája!” És elment egy közeli üzletbe. Teljesen iskolázatlan volt, de ő maga képezte magát. Rendkívül érdeklődő ember volt, rengeteget olvasott, magyarul, németül és szlovákul tudott kifogástalanul. Írt is ezeken a nyelveken. Gyönyörű írása volt – gót betűkkel írt [A gót betű a középkorban kialakított, sajátos, német, hegyes betűtípus. Gutenberg ezt használta első nyomtatványaihoz. A német nyelvterületen a 20. század közepéig rendszeresen használták. – A szerk.]. Azt hiszem, német volt az anyanyelvük. Szerintem jobban, könnyebben beszéltek németül, mint magyarul. Velem magyarul beszéltek, de anyámmal nem. Anyám anyanyelvi fokon tudott németül, és levelezni is németül levelezett. A nagyapám mindig németül írt neki. Nagyapa mindenfélével próbálkozott. Zálogháza volt, aztán szállodája, aztán könyvelő volt. Azt hiszem, kicsit tönkrementek. Amikor én születtem, akkor még volt egy saját ház, úgy látszik, később lepasszolták, mert amikor én odajártam nyaralni, csak egy udvari lakásuk volt. A vécé bent volt. A konyhában volt egy mosdó felállítva, és ott lehetett mosakodni. Egy egyemeletes házban volt ez, besütött a nap az ablakon, s az udvaron leander volt dézsában. A nagymama nem dolgozott, a három lányát fölnevelte, a háztartást vezette. Amikor születtem, volt háztartási alkalmazottjuk, méghozzá mindig szlovák, vagy ahogy akkor mondták, tót. Később, az 1930-as években aztán már nem volt. A nagymama nem volt jó kedélyű, aggodalmaskodó volt mindig. Mindentől félt, mindig rosszra gondolt. Nem is igen tudta az érzéseit sem kimutatni, bizonyára szeretett engem mint unokáját, de én nemigen vettem észre. Nagyon-nagyon remekül tudott sütni-főzni, és ragyogott a lakás. Én utoljára 15 éves koromban voltam ott, azontúl soha. A nagyszüleim a kassai gettóban mérgezték meg magukat, úgyhogy nem deportálták őket. Nyolcvanon felül volt nagyapám, amikor a gettóban meghalt.

Anyámnak két testvére volt.  Olga [1890/91–?] idősebb volt anyámnál három-négy évvel. Egyetemre járatták Pestre, ami abban az időben nagyon nagy szó volt. Tanárnak tanult – nem tudom, milyen szakos tanárnak –, és közölte a szüleivel, hogy ő nem óhajt tanári állásba menni, mert beleszeretett egy egyetemi hallgatóba, és hozzámegy feleségül, és nem is fejezte be az egyetemet. A baj csak az volt, hogy az illető keresztény volt és egy börtönőrnek a fia. Hát rettentő nagy zűr lett belőle, de hozzáment, és a fiú állást kapott Resicabányán, Temesvárhoz közel [Resicabánya akkoriban óriási, 17 000 lakost számláló nagyközség státusú település volt Krassó-Szörény vármegyében – ma Románia –, bányákkal és kohóművekkel. – A szerk.]. Ott egy vasgyárban kapott állást, és odamentek. Egyetlen leánygyermekük született, és négyéves korában kiderült, hogy cukorbaja van. Akkor találták fel az inzulint, és Bécsből repülőgéppel hozattak neki inzulint. Élete végéig inzulinoznia kell magát. Mi valahogy elidegenedtünk egymástól, nem tudok róluk semmi többet.

Anyám húgát, Izabellát, Bellát [1896/97–?] szintén Budapestre járatták egyetemre. Ő is rühellte az egyetemet. Bella nagyon fura nő volt. Azt is úgy adták férjhez [lásd: házasságközvetítő] egy kocsmároshoz. Már nem volt olyan fiatal, bár nagyon csinos volt, és örült, hogy férjhez ment. A férje egy kereskedelmiben érettségizett [lásd: kereskedelmi iskolák] vidéki zsidó ember volt, a Thököly út és a Murányi utca sarkán volt italmérése. Nagyon jó anyagi helyzetben voltak. Bella nem dolgozott, nem szeretett emberek között lenni. Moziba járt meg olvasott. Főzni sem tudott, az anyósa főzött, amíg élt. Gyerekük nem lett sose. A háborút mindketten túlélték. A férje nem volt munkaszolgálatos. Nem szerettem őket, mert borzasztóan éreztették velünk, hogy sokkal jobb anyagi helyzetben vannak, mint mi.

Apámék eredetileg nyolcan voltak testvérek, hét férfi és egy nő. Korán meghalt az egy nő, egy a fiúk közül is 16 éves korában meghalt tüdőbajban. Apám legidősebb testvére Erdős József [1865–1938] volt, aki tizenhét évvel volt idősebb apámnál. Apám tíz éves volt, amikor Deutschról Erdősre magyarosítottak [lásd: névmagyarosítás]. Csak a testvérek magyarosítottak, az apjuk, az én nagyapám nem. Józsefnek gépésztechnikusi képzettsége volt [Ez a képzettség akkoriban még nem létezett, valamilyen ipariskolát végezhetett. – A szerk.], és a Röck-féle gépgyárban kezdte mint gépész [A Röck-féle gépgyárat 1816-ban alapította Röck István (1773–1850) (Pesten, a Szervita téren, mezőgazdasági gépek és eszközök); fia  (István János, 1813–1882) továbbfejlesztette (1857-től: Soroksári út, cséplő- és nyomdagépek, majd lokomotívok is), hazai és külföldi műegyetemeket végzett unokái (István, 1847–1916) és Gyula, 1851–1925) pedig modern gépgyárrá fejlesztették (gőzgép, kazántechnika, jéggyári és hűtőtelepek gépi berendezései stb., 1902-től a gépgyár Kelenföldön működött). – A szerk.], aztán autószerelő lett, és egy autójavító műhelyt nyitott Budapesten. Elég jómódúak voltak. Ő „ágyban, párnák közt” halt meg az 1930-as években, a felesége pedig az ostrom alatt betegségben. Három gyereke volt. A legidősebb gyereke, Rózsi [1897–1961] Bécsbe ment férjhez, a férje borkereskedő volt. A középső gyerek, Miklós [1899–1945?] együtt dolgozott az apjával, aztán átvette a műhelyt. A felesége Dániából származott ide. Nem tudom, milyen nemzetiségű volt. Nem volt magyar, mert németes akcentussal beszélt magyarul, bár tökéletesen. Miklósnak nem kellett munkaszolgálatra mennie, mivel német és magyar katonák javíttatták az autóikat a műhelyben, tehát mentességet élvezett. [A gépkocsikhoz értő személyeket (szerelőket, sofőröket) a honvédség bevonultatta, és a német megszállás előtt még ilyen zsidókat is bevonultattak a reguláris hadsereg kötelékébe (nem csak munkaszolgálatosnak). Valószínű tehát, hogy Erdős Miklós a magyar honvédség kötelékébe tartozott. Az is lehet, hogy valamelyik pártfogója elérte, hogy ne kelljen bevonulnia. Az viszont szinte kizárt, hogy a német megszállás után zsidóként legálisan megtarthatta a műhelyét. – A szerk.] S amikor bejöttek az oroszok első nap, azt mondta, „Hát két hónapja nem voltam az utcán, megnézem, mi van”. Elment, és soha többet nem látta senki. [Valószínűleg málenkij robotra hurcolták. – A szerk.] A legfiatalabb gyerek László [1904–1943] volt. Ő is ott dolgozott a műhelyben. Nagyon csöndes fiú volt. Meghalt munkaszolgálatban.

Utána következett Erdős Sándor [1870–1945], ő megmaradt Nyugat-Magyarországon, ahonnan származnak. Valami köze lehetett a molnársághoz, mert Bősárkányban lett egy hengermalma. De volt malmuk Kapuváron és Hódmezővásárhelyen is. A felesége, Topf Ilona [1877–1937] postáskisasszony volt, amikor Sándor megismerte. Mérhetetlenül okos nő volt. Bősárkányban ő volt a postahivatal vezetője. Aztán persze abbahagyta. Azt mondja a családi krónika, hogy mindent ő tanácsolt a férjének, minden lépését ő mondta meg, vele beszélt meg mindent: mit vegyen, mit adjon el, mindent. Bősárkányban volt nekik egy családi rezidenciájuk [Bősárkány: Sopron vm.-i kisközség, 1930-ban 2200 lakossal. – A szerk.]. Nagyon gazdag volt. Amikor én tíz éves voltam, akkor ott már folyóvíz volt, ami falun ritka volt. A malomtól volt villanyvilágítás, volt rádió, telefon, üvegház palántákkal, teniszpálya, minden. Amikor olyan 12-13 éves voltam, akkor neki már volt autója sofőrrel [1930-ban 13 394 személyautó volt Magyarországon, a többségük persze Budapesten. – A szerk.], és a fiának is volt, aki maga vezette. Nagy flancolás ment ott, és borzasztóan törleszkedett a dzsentrikhez, azokkal barátkozott. Azt mesélte a családi krónika, hogy amikor a Kommün volt 1919-ben [lásd: Tanácsköztársaság], akkor a Szamuely Tibor volt ott az úr, és az begyűjtötte az összes kapitalistákat és agyonlövette őket, és őt is begyűjtötte. [Bősárkányi vérengzésről konkrétan nem lehet tudni, de 1919. június elején Nyugat-Magyarország több településén lázongás tört ki a Tanácsköztársaság intézkedései ellen. Kun Béla utasítására Szamuely Tibor a régióba utazott, és kíméletlen eszközökkel elfojtotta az ellenállást. Kőszegen, Nagycenken, Sopronkövesden és Kapuvárott legalább tíz embert, Csornán nyolc embert végeztek ki. (Gratz Gusztáv: Forradalmak kora, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1935, 141–142. oldal.) – A szerk.] Úgy nézett ki, hogy vagy felakasztják, vagy agyonlövik. Maga elé hívatta és kérdezte, hogy kicsoda-micsoda. Azt kérdezte: „Maga zsidó?” „Igen, az.” Erre leköpte és kirúgta. Télen mindig Pesten éltek, béreltek egy hatszobás vagy négyszobás lakást a Vígszínház utcában. Télen falun nincs élet, itt meg élték világukat, színházba jártak, társaságba jártak. És a családot is kultiválták. Sokszor meg voltunk híva ebédre – de nagyon kegyesen és leereszkedően. Nem voltak nagyon vallásosak, de azért jobban, mint az anyai ág. Úgy emlékszem, hogy péntek este gyertyát gyújtottak, és a nagyünnepekkor templombérletet váltottak. A háború alatt a család Pesten bujkált, és a Sándor néhány hónappal a háború befejezése előtt halt meg, akkor már nagyon beteg és öreg volt.

Sándornak négy gyermeke volt, három lány és egy fiú. A legkisebb lánya meghalt 32 éves korában tébécében [Erzsébet, 1906–1938]. Az akkoriban nagyon gyakori volt. Sándor középső lánya [Klára, 1903–1966] Bécsbe ment férjhez egy bornagykereskedőhöz, és lett egy fia. A férje és a fia meghalt munkaszolgálatban, ő pedig Bécsben halt meg. A legidősebb lány, Rózsi [1901–1944] Pesten élt a férjével, aki a Budapesti Húsnagyvágó Szövetség elnöke volt. A Rózsi gazdag úrinő volt, nagypolgári életet éltek, uszodába járt, úszott, sportolt. Saját házuk volt. Mi csak akkor jártunk náluk, ha meg voltunk híva születésnapra, ilyesmire. Borzasztó véget ért szegény. A Maros utcai kórházban legyilkolták a 16 éves lányával együtt. A férje pedig öngyilkos lett 1944-ben. A fia [Iván, szül. 1926] túlélte, tolmács lett, és ma is él. Erdős Sándor egyetlen fia, István [1898–1986] a malomvállalat igazgatója volt. Nagyon okos, művelt, szellemes világfi volt, elegáns, jóképű és gonosz. Elvette az egri hitközségi elnök leányát, Grósz Magdát, aki akkor jött ki a svájci intézetből. Azok szörnyen gazdagok voltak. Azt elvette, szerelem nélkül, csak mert olyan jómódú volt. Két leányuk született. Nagyon rossz házasságuk volt. Ők is túlélték a háborút, mert az Istvánnak keresztény barátnője volt, és ő mindenkit megmentett. Mérhetetlenül rendes nő. A háború után elvált a feleségétől, és elvette ezt a nőt.

Apám következő testvére Béla [1874–1936] volt, aki építészmérnök volt a vasútnál. Rohanvást menekült el innen 1919-ben, mert a munkások megválasztották őt valami bizalminak a Kommün alatt, és zsidó lévén sejtette, hogy nem fogják azt mondani, hogy köszönöm szépen. Bécsben élt, és egy házkezelő irodát tartott fenn, rengeteg ház házkezelőségét vállalta. Ott is halt meg, ágyban, párnák között. Volt két fia, akiket utoljára tízéves koromban láttam.

Aztán következett Gyula [1876–1944]. Ő nem volt diplomás; otthon maradt Felpécen, a szülői földön gazdálkodott, persze nem egyedül, voltak béresei. Ő egy földet túró paraszt volt teljesen. [Nem derült ki az interjúból, hogy mekkora földtulajdonnal rendelkeztek (vagy esetleg mekkorát béreltek), de figyelembe kell venni, hogy az 1897-ben megözvegyült anya mindegyik fiát taníttatta. Karády Viktor számításai szerint 1910-ben a magyarországi zsidóság 6,7 (a Dunántúlon 5,1%-a) űzött mezőgazdasági foglalkozást. „A dunántúli megyékben … a földműveléssel foglalkozó zsidóság többsége … a földbirtokos réteghez tartozott”, azaz a „földtulajdonos polgársághoz”. – A szerk.] Mindenfélét termelt, zöldséget, búzát, gabonát. Lovai is voltak meg disznai is. Később a bátyja elhívta őt a malmot igazgatni. Gyula két méter magas volt és szőke, és hatalmas bajusza volt, mindennek kinézett, csak zsidónak nem. Teljesen elparasztosodott, egy aranyos ember volt. Cimbalmon játszott esténként, amikor ráért. Egy vidéki iparos családból származó zsidó lányt vett el. A felesége a ház körül dolgozott, a kertben meg az állatokkal, és az alkalmazottakat irányította. Két lányuk volt. Az egyik, Piroska [1905–1944] Vépen, Vas megyében egy állatorvoshoz ment feleségül. Én mindent, azt, hogy valami műveltségem van, nekik köszönhetek. A férje csodálatosan művelt és érdeklődő ember volt. Maga készített rádiót magának. Bámultam és imádtam. Könyvet ő adott a kezembe, hogy ezt olvasd el ezért meg ezért. Ő figyelmeztetett arra, hogy ne legyek olyan életre-halálra szocialista, mert megvan ennek az eszmének a hátulütője is. Mind a ketten elpusztultak. Azt mesélték, hogy Piroska talán túl is élte volna a Mengelét, mert egészséges volt, de szívességből valakinek a kisgyerekét a karjára vette, hogy segítsen neki, mert az asszony roskadozott. És így rögtön a gázba küldték. Gyula bácsi másik lánya, Ilonka [1910–1970] Kapuváron a malomirodán dolgozott mint gépírónő. Az Ilonka férjét megölték munkaszolgálatban, ő hazajött a deportálásból. Újból férjhez ment egy fuvarozóhoz, és 1956-ban szőröstül-bőröstül áttelepültek Angliába, még az utolsó szeneslapátot is magukkal vitték, mert hisz volt lovuk, kocsijuk, teherautójuk. Gyula nagybátyámat is megölték Auschwitzban feleségestül.

Az utána következő János [1878–1944] nagyon jó nevű ügyvéd lett Győrött. A János nagybátyámék szigorúan tartottak mindent. Amikor széder után meghívtak magukhoz Győrbe, ott a Pészah nyolc napja alatt minden nap mentünk templomba. Talán kóserek is voltak, bár erre nem mernék megesküdni, de azt tudom, hogy volt pészahi edényük. Olyankor elrámolták a többit, és elővették azt. Jánost és a feleségét elégették Auschwitzban. A fiuk [Béla, 1914–1943] meghalt a munkaszolgálatban, egyedül a lányuk [Gabriella, 1920] maradt meg, de neki is meghalt a férje a munkaszolgálatban. Amikor hazajött a deportálásból, felköltözött Pestre, gyorsan férjhez ment, és elmentek Szlovákiába, onnan pedig hamar tovább Izraelbe a fiukkal együtt.

Utána jött apám, Lajos [1881–1961]. Ő volt a legfiatalabb. Apám imádta a bátyjait könyvet vezetett arról, hogy a bátyjainak, a sógornőinek, az unokahúgainak mikor van a születésnapja. Így azokkal, akik Budapesten laktak, találkoztunk ünnepkor, születésnapkor, meg néha meghívtak minket ebédre. Tulajdonképpen apám minden testvére gazdagabb volt, mint mi, és nagyon szépen támogatták édesapámat. Akinek malma volt, attól csőstül kaptuk a lisztet.

Apám gimnáziumban érettségizett a Tavaszmező utcában. Nagyon jó volt latinból és görögből, de képtelen volt bármi más nyelvet megtanulni; a német kiejtése is szörnyű volt, annak ellenére, hogy nyugat-magyarországi családból származott, ahol mindenki tudott németül. Érettségi után, azt hiszem, két évig járt a jogra, de elunta. Utána, 21 éves korában, elkerült a postához, és postatisztviselő lett. Az egyik nagy postahivatalban a főpénztárban volt főpénztáros-helyettes. Ez bizalmi munka volt, és nagy felelősség, mert rettenetesen sok pénzzel volt dolguk. Osztálytársa volt a legifjabb Mikszáth Kálmán, a nagy Mikszáth Kálmán fia, és az ő protekciójával bekerült a postához, ami egy elképesztő dolog volt, hogy egy zsidó postatisztviselő legyen [Karády Viktor számításai szerint a budapesti zsidóságnak 8%-a dolgozott állami szolgálatban 1910-ben, az ország különböző régióiban pedig 13% és 18,1% között mozgott az állami szolgálatban dolgozók aránya a zsidók között. – A szerk.].

Postai dolgozóként állami tisztviselő volt, mindazzal az előnnyel, amivel az járt. Arcképes igazolványa volt, ingyen utazhattunk a vasúton, évi, mondjuk, húsz csomagot ingyen kaphattunk. Akkor még a postának saját betegpénztára volt, saját rendelőkkel, saját kórháza nagyon jó orvosokkal. [A M. kir. Posta az 1920-as években az alábbi jóléti intézményekkel rendelkezett: az állami postaszemélyzet segélyző és nyugdíjpótló egyesülete (alapítási éve 1869, főfeladata a lakbérnyugdíj kiegészítése volt); a magyar postaszemélyzet I. Ferenc József országos betegsegélyző egyesülete (alapítási éve 1895), amelynek jól felszerelt ambulatóriuma és mintegy 400 orvosa volt; a postamesterek nyugdíjegyesülete (alapítási éve 1869) állami hozzájárulás mellett nyugdíjazta a kiszolgált postamestereket (a belépés kötelező volt); különböző postai alkalmazotti egyesületek (jogász és mérnök tisztviselők egyesülete; forgalmi postatisztviselők kaszinója, üzemi tisztviselők országos egyesülete, nőtisztviselők egyesülete, postaaltisztek országos egyesülete), melyek Budapesten egyesületi házzal, Keszthely-Hévízen üdülőteleppel rendelkeztek; társas és gazdasági egyesülések: a postaszemélyzet ének- és zeneegyesülete zeneiskolával, a postások kultúregyesülete, a postás sportegylet, házépítő szövetkezetek, fogyasztási szövetkezetek stb. – A szerk.] És volt még egy nagyon érdekes dolog. Akkor kezdett Siófok fürdőhely lenni, amikor én tíz éves voltam, tehát 1928-ban. Siófok fürdőtelepen csak nyáron volt élet, és kitalálták, hogy nyáron legyen ott postahivatal, és három vagy négy megbízható postatisztviselőt odaküldtek, hogy azt a postahivatalt vezessék. Ingyen szálloda, ingyen koszt, ingyen strandbelépő járt vele. Plusz a fizetésük, sőt azt hiszem, még valami plusz is volt a fizetésen felül, úgyhogy mi anyámmal együtt odamentünk, és ott voltunk nyaralni egész nyáron. Nem volt rossz dolog. Aztán még olyan apró előnyök voltak apámnak mint állami tisztviselőnek, hogy hitelképes volt: mindent a világon részletre vettünk. Megkapta a fizetését apuka, mindent kifizetett, megint nem maradt egy fitying sem, kezdődött az egész elölről. De mindent kaptunk hitelre és részletre, mert a posta olyan jó garancia volt. Azért szűkösen éltünk.

Anyám, Brichta Margit 1894-ben született. A kassai felsőbb leányiskolába járt, és összetett kézzel könyörgött, hogy ő is szeretne tanulni, de neki azt mondták: „Nem, te szép vagy, neked férjhez kell menned.” A másik kettő sem volt csúnya, de anyám volt a legszebb. Nem taníttatták. Tanítónőképzőbe járt, az apácákhoz Kassára. [Ebben az időszakban – 1910 körül – a magyarországi zsidóságon belül a nők körében országosan 13,2% volt a 4 vagy 6 középiskolát, és mindössze 1,5% volt a középiskola 8 osztályát elvégzettek aránya. (Karády Viktor számításai). – A szerk.] Anyám, 1914-ben, tehát húszéves korában férjhez ment az édesapámhoz, és Budapestre költöztek. Szerintem úgy hozták össze a partit [lásd: házasságközvetítő]. A háború alatt édesapám mozgópostás volt – úgy hívták azt, aki a vonattal jött-ment –, és hosszabb ideig megtelepedett Marosvásárhelyen. És kapott egy szolgálati lakást, ahol nagyon tisztességes körülmények között laktak. Valami étkezőhelyiségben összejöttek, többen voltak magyar katonatisztek, és ott este ettek meg iszogattak. De lakni egyedül laktak a szüleim. Anyám nem ment el dolgozni, nem is lehetett. Sütött, főzött, ha volt miből. Mindig talált valamit, amit lehetett olvasni. Olvasott. És ott volt a többi tiszt felesége is. Én majdnem ott születtem. Végül aztán Kassán születtem meg 1918-ban. Háború volt és élelmiszerhiány, úgyhogy édesanyám hazament szülni a szüleihez. Aztán nagyon furcsa család lett belőlünk, mert amikor édesanyám 45 éves volt, fogta magát, szült még egy gyereket. Én már 21 éves voltam, és akkor született az egyetlen testvérem, Marika. Amikor beteg lett édesanyám, akkor a húgom tőlem járt iskolába, sőt egy darabig egyetemre is, amíg el nem ment Kubába tanulni.

Az úgy volt, hogy 1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] a húgom elment. Bécsig eljutott. Mert elment egy fiú után, és akkor ott összevesztek, mert kiderült, hogy a fiúnak már megvan a vízuma Angliába, és őneki nem szólt egy szót se, erre a húgom fogta magát és visszajött. Bizony nagyon nehéz volt az élete, mert lett egy priusza, és nem vették fel az egyetemre.

Akkor kötött egy nagyon rossz házasságot egy fiúval, akinek az apja-anyja orvos volt. A fiú húzta az egyik lábát, mert 18 éves korában gyermekparalízist kapott. Nagyon szép lány volt a Marika húszéves korában, nagyon szép volt. Beleszeretett, és a szülei majd a frászt kapták örömükben, hogy ilyen menyük lesz, aki egyrészt egy komoly rendes kislány. És akkor elpanaszolta a Marika, hogy a legnagyobb bánata az, hogy nem vették föl az egyetemre. Hó, hát azt mondják, ez nincs. Volt egy barátnőjük, egy 1919-es [lásd: Tanácsköztársaság] emigrált orosz zsidó nő – egy bűbájos nő volt –, az egész kormányt ő tanította oroszul. Mindenkivel jó barátságban volt. És elmondták, hogy van a Marikának egy ilyen priusza, hogy elfogták és becsukták, mert újból disszidálni akart, miután visszajött. Nem veszik fel. Ó, azt mondja, ez nem jelent semmit. Fölírt minden adatot buzgón, elment a belügyes volt tanítványához, bementek oda, ahol az ilyenek papírjai, személyi papírjai voltak, megfogták azt a börtönről szólót, kiemelték, eldobták, nem volt többé. Fölvették. Így ment ez. És ott, mivelhogy ő volt a legjobb az évfolyamban spanyolból, természetesen kapott egy kubai ösztöndíjat. Nagyon-nagyon tudott tanulni. Marika Kubában szerzett diplomát. Anyanyelvi szinten beszél spanyolul, és mivel ott angolszakos volt, ma angol–spanyol tolmácsként dolgozik.

Anyám tanítani sose akart, nem szerette, a tanítóképzőt is úgy erőszakolták rá. Mindig kitalált valamit, amit otthon csinált. Időnként kitalált valamit, levizsgázott mint szabász, egy-két évig varrt felsőruhákat, volt egy pár alkalmazottja is. És akkor kitalált valami mást. Valamikor az 1930-as évek végén egyszerre csak divatba jött, hogy amikor jön a tavasz, színesre festett szalmafonálból horgoltak sapkákat, és ilyet hordtak. Anyu nagyon hamar észrevette, előbb ő horgolta, aztán már kiadta. Megvette az anyagot és csináltatta, és nagyon jól ment. De már júliusra véget ért a divat. És akkor kifújt az egész. Úgy tíz év múlva azt találta ki, hogy angórából kötött kesztyűt, sálat, mindent.  Akkor már én is kötöttem, sőt  rokkán fontam a nyúlszőrt fonallá.

Hamar észrevettem, hogy apám családja nagyon görbén néz anyámra, mert úgy kilógott abból a családból. Azok mindenben nagyon konzervatívak voltak, zsidó érzésűek voltak; anyám haladó szellemű volt, 1927-ben levágatta a haját bubifrizurára [Fiúsan rövid, körben lenyírt hajviselet. – A szerk.] – ami egy borzalmas cselekedet volt –, és dohányzott. Senki nő erre nem vetemedett apám családjából. Az öltözködése, a magatartása… Divatos volt, nem volt se kihívó, se semmi, csak éppen divatos. Azonkívül ő fiatalabb volt, mint ők. Irigykedtek rá és nem szerették. Anyám nem nagyon jött velünk az ünnepeken a nagymamához. De voltak alkalmak, amikor anyám is találkozott a rokonokkal. Például a leggazdagabb nagybátyámat, a[z Erdős] Sándort, amikor télire kivett egy lakást Budapesten, azt kellett látogatni. Egyszer-kétszer a másik nagybátyámhoz is elment, ezek olyan vizitek voltak: születésnap vagy ünnep. Én apámmal gyakrabban mentem rokonlátogatásra, és tudomásul vettem, hogy ez így van.

16 éves koromig a Klauzál téren laktunk. Nagyon kicsi, kétszobás, nagyon fura lakás volt. Az tetszett nekem benne, hogy a legfölső emeleten volt, és nem volt fölötte padlás. Ennélfogva nyáron valami irtóztató meleg volt, a palatető volt a fejünk fölött. És volt egy különös helyisége a lakásnak, ami padlás volt, de egy szinten volt a lakásunkkal. A lomokat meg a téli almát tartottuk ott. Az egyik szobában volt a két szülői ágy, és a végében keresztbe téve egy dívány, ott aludtam én. Volt még ott ez a két szekrény, ami most itt van nálam, és egy kicsi négyszögletes asztal. Más nem fért oda. A másik szoba kimondottan ebédlő volt, ebédlőbútorral. És ez a könyvszekrény, ami még mindig megvan, ez is az ebédlőben volt. Volt egy elég tágas előszoba, nyáron ott szoktunk ebédelni. Onnan nyílt egy nagyon rendes nagyságú konyha, és abból egy rendes nagyságú spejz. Volt egy összecsukható vaságy, amit este kinyitott, és ott aludt a háztartási alkalmazott [A „háztartási alkalmazott” kifejezés egy 1945 után használt eufemizmus volt a cseléd megjelölésére. – A szerk.]. A házban majdnem mindenkivel jóban voltunk. Zsidó kispolgár volt majdnem mindenki. Alig volt nem zsidó közöttünk.

Minden lakás a körfolyosóra nyílott, és mi, gyerekek mindig itt játszottunk a körfolyosón, és ha túl hangosak voltunk, a házmester ránk kiabált. Sok velem egykorú gyerek volt ott, zsidó gyerekek, és a szülők is mind ismerték egymást, és sokszor be is ugrottak egymáshoz látogatóba. Volt például az ötödiken egy zongoratanár, tőle kezdtem zongorázni tanulni. Nekünk nem volt zongoránk, de az alattunk lakónak volt, és lemehettem hozzájuk gyakorolni.

Két éves voltam, amikor anyám hirdetést adott fel, hogy felvenne egy becsületes, dolgos háztartási alkalmazottat, és erre jelentkezett a Boris. Boris legalább 40 évig szolgált a szüleimnél. 1920-ban jött, és túlélte apámat. Apám nagyon ügyelt arra, hogy minél alacsonyabb rangú volt valaki, annál udvariasabb volt vele. Ha valami probléma volt köztem és a Boris között, mindig neki adott igazat. Boris a konyhában lakott. Szinte családtag volt. Főzött és takarított és vásárolt is. És veszekedett. Mert házsártos vénlány volt. Apám, amikor fölvette őt, bejelentette az OTI-ba [Országos Társadalombiztosító Intézet; az OTI 1929. január elsején kezdte meg működését, elődje az 1907. évi XIX. tc.-kel létrehozott Országos Munkásbetegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztár volt. Magyarországon egyébként 1891-ben tették kötelezővé a munkások betegség elleni biztosítását, és az említett 1907. évi tc.-kel terjesztették ki a betegbiztosítást a biztosítottak családtagjaira. – A szerk.], ami akkoriban nem volt sem kötelező, sem divat. Úgyhogy szép nyugdíjat kapott. A háború alatt visszament Csepelre, és aztán megint visszajött hozzánk.

Én három és fél éves koromban orvul megtanultam olvasni, nem mondtam meg senkinek. Rengeteg mindenféle volt nálunk. Azok az újságok és folyóiratok, amiket nem vettek át az előfizetők, visszamentek a postára, így édesapám garmadával hozta haza a finom olvasnivalót. Engem idegesített, hogy ezzel nem tudok mit kezdeni, úgyhogy amikor sétálni voltunk, kérdezgettem, mi milyen betű, és kezdtem szépen összerakni. Hozta apukám „Az Est” nevű bulvárlapot [„Az Est”: 1910–1939 között megjelenő politikai napilap, délutáni lap, kiadója Miklós Andor; 1919-től az Est-lapok – „Az Est”, „Pesti Napló”, „Magyarország” – egyike. – A szerk.], azt is olvastam elsőtől az utolsó betűig. Amikor négy és fél éves lehettem, mondtam, én tudok olvasni. „Jó” – mondták. „De tényleg tudok olvasni. Bebizonyítsam?” „Mutasd.” „Ez Az Est.” „Jó, hát tudod, hogy ez Az Est.” „Igen?” – mondtam én és fellapoztam. „Baltával feldarabolta vadházastársát.” A szüleim egymásra néztek, khm, mondták, aha. És erre eldugták „Az Est”-et. Akkor a telefonkönyvet olvastam. Apám megsajnált engem, azt mondta, „Ne kínlódjál, én hozok neked könyvet, hogy olvassál”. És elhozta nekem Geréb Józseftől az „Olympos” című görög regéket [Geréb József: Olympos, görög-római mythologia, Budapest, 1898. – A szerk.]. És én mint az őrült elkezdtem olvasni, és olvasok a mai napig.

Apám  az „Orvosi Hetilap”-tól kezdve a „Kertészek Lapjá”-ig mindent hozott haza, volt ott irodalmi folyóirat, „Múlt és Jövő”, „Egyenlőség”, „Nyugat” [1908–1941, a század eleji megújulás szervezője, évtizedeken át a magyar irodalom meghatározó folyóirata. Főszerkesztője Ignotus volt, szerkesztői Fenyő Miksa és Osvát Ernő; Osvát halála után, 1929-től Babits Mihály, Móricz Zsigmond és Gellért Oszkár szerkesztették. – A szerk.]. A reggeli lap volt a „Pesti Napló”, ebéd után „Az Est”, és délután a „Magyarország”. [A „Pesti Napló” (1850–1939), 1920-ban került Miklós Andor tulajdonába, reggeli lap, a két világháború közötti irodalom jelentős fóruma volt; a „Magyarország” (1893–1944) esti politikai napilap, 1918 után a polgári ellenzék lapja, 1920-tól az Est Lapkiadó Rt. adta ki. Az 1930-as években a népi írók sajtóorgánuma, 1939-től nacionalista kormánypárti lap. – A szerk.] Azt is hozta haza. Anyám mindent a világon elolvasott a kertészeti szaklaptól az orvosiig, apám nem. Ő főleg a zsidó jellegű dolgokat olvasta el. Apám csak magyarul olvasott – nem volt nagy nyelvtehetség –, és borzasztóan szerette a klasszikus jellegű dolgokat, az ógörögöt meg a latint. Ógörögöt tudott az iskolából. De olvasott német és  magyar klasszikusokat is. Sajnos amikor 1925-ben kiderült, hogy édesanyám tüdőgyulladásából visszamaradt egy kis tébécés góc, akkor eladta a százkötetes Jókait. Anyám mindent olvasott, németül is. Dr. Langer Norbertnek kölcsönkönyvtára volt az Andrássy úton, oda voltunk beíratva, és onnan kölcsönöztük a könyveket. Édesapám vett is könyveket, de nem annyit, mint amennyit szeretett volna.

Apámnak teljesen elég volt a család társasága. Anyámnak volt egy saját társasága, amelytől engem teljesen távol tartott. Nem tudom, hol találkoztak. Ő nagyon önálló volt. Anyukámnak volt egy nagyon furcsa barátnője – az nem volt zsidó –, még Kassáról, Kolacskovszky Gittának hívták. Egy csúnya, kicsi vénlány rettenetesen furcsa és modern nézetekkel és szabadszájúsággal. Olyan témákról is nyugodtan beszélt, amikről nem szoktak. Apám nagyon dühös volt rá, azt mondta, ő szoktatta rá anyámat a cigarettázásra. Édesapámnak volt egy legeslegjobb barátja élete végéig, aki zsidó volt, akivel, azt hiszem, osztálytársak voltak. A jogra együtt jártak, és aztán mind a ketten a postára mentek állásba, de az Ödön bácsi csakhamar otthagyta, és egy rokonának a nagykereskedésébe ment, mert az anyagilag jobb volt. Állandóan összevesztek, de egymás nélkül nem tudtak élni.

7-8 éves koromtól kezdve az apai nagymamámhoz jártam nyaralni, egészen 14-15 éves koromig. Egész nyáron Felpécen voltam. Nyár elején levittek a szüleim, aztán visszahoztak. Felpécen legnagyobbrészt a padláson ültem a százlábúk között a porban, szörnyű hőségben, és az apám által az első háború alatt odaküldött sajtótermékeket – „Érdekes Újság” és társai, „Nyugat” – és jó magyar írók könyveit olcsó kiadásban [valószínűleg a Gyulai Pál, majd Heinrich Gusztáv szerkesztésében 1875-ben indult Olcsó Könyvtár köteteiről van szó, amely egyébként színvonalas magyar irodalom mellett az elsők között adott az olvasók kezébe Tolsztoj, Taine, Storm, C. F. Meyer, Csehov, Balzac stb. műveket, szépirodalmat éppúgy, mint értekező prózát. – A szerk.], azt olvastam. Én az első világháború kulturális és hadi helyzetéről sokkal jobban voltam értesülve 7-8 évesen, mint arról, ami akkor körülöttem volt, mert a nagyszüleim aktuális sajtót nem vettek. Az újságokon kívül még az állatok érdekeltek. Sokszor kimentem az udvarra, és néztem a csirkéket és tyúkokat, a magatartásukat. Felpécen nem nagyon volt gyerektársaságom. Aztán egyszer-kétszer előfordult, hogy apám otthon maradt, mert nem volt szabadsága, és anyámmal elmentünk Kassára a nagymamához [Kassa a trianoni békeszerződés óta Csehszlovákiához tartozott, ekkoriban, az 1920-as évek vége felé mintegy 70 000 fős nagyváros volt. – A szerk.]. De főleg Felpéc volt. Tízéves koromtól kezdve talán egy-két évig Siófokon voltunk egész nyáron. Aztán megint Felpécen voltam, amíg lehetett [Az apai nagymama, akinél Felpécen nyaralt, 1931-ben meghalt, az ott gazdálkodó Gyula nagybácsi pedig hamarosan Kapuvárra költözött. – A szerk.], és aztán jött Győr.

A nagybátyám, a János, aki Győrött volt ügyvéd, oda is meghívott. Győrött ott volt az unokahúgom, aki két évvel fiatalabb volt, mint én, és annak nagy társasága volt, úgyhogy ott mindig volt program. Ott színház is volt, kirándulás is volt, mindenféle volt ott [Győr törvényhatósági jogú város, Győr-Moson-Pozsony vm. székhelye, az 1930-as években 51 000 főnyi lakossággal. – A szerk.]. Azonkívül a nagybátyámnak volt egy nyaralója egy faluban Győr mellett. És oda átvonultunk, a nyaralóba. Ott folyt a Marcal, oda mentünk fürödni. Ott nem nagyon volt társaság, de nem unatkoztunk. Járt nekünk például „Az Én Újságom” című gyermeklap, és annak mindig voltak pályázatai, azokra mi bőszülten készültünk. [„Az Én Újságom” tekinthető az első irodalmi értékű magyar gyermeklapnak (Móra Ferenc is sokszor publikált benne), Benedek Elek és Pósa Lajos indította 1889-ben. 55 éven át jelent meg, egészen 1944-ig. Benedek Elek kiválása után Pósa szerkesztette a lapot, majd halála után, 1914–1936 között Gaál Mózes. – A szerk.]. Úgyhogy nagyon el voltunk foglalva. Egy hiányzott csak nekem, hogy állatok nemigen voltak.

A Gyula nagybátyám, aki Felpécen gazdálkodott, anyja halála után Kapuvárra költözött. Mondták neki, most már ne túrja a földet, hanem kap valami funkciót a malom irodájában, ami Sándor nagybácsié volt, jöjjön oda. Úgyhogy akkor Kapuvárra jártam nyaralni egészen 18 éves koromig. Külföldre nem jártunk a szüleimmel. 17 éves koromban meghívott engem a Bécsben élő nagybátyám, a Béla, és ott töltöttem két hetet. Hát az nagyszerű volt, el voltam bűvölve. 

Hatéves koromtól kezdve zsidó iskolába jártam. Ott mindent megtanítottak. Azért ide jártam, mert közel volt, és másodikban már nem kellett engem kísérni. A Klauzál utcában laktunk, és ez a zsidó iskola a Wesselényi utcában volt. Az írás-olvasást azt szerettem, a számtant nem szerettem, az egyebet se szerettem. Egy tanító nénink volt, az tanított mindent. A leánygimnázium igazgatójának (Wirth Kálmán) a felesége. Nagyon nem szerettem. Először is nagyon csúnya volt, másodszor is nagyon elfogult volt a gazdag gyerekek javára, harmadszor is, ő se szeretett engem. Élénk gyerek voltam, és nagyon csúnyán írtam. Ez a két rossz tulajdonságom volt. És az órákon nagyon sokszor fordult elő, hogy halálosan unatkoztam, mert mindazt tudtam már, amit ő tanított. Borzasztó dolgokat csináltam: négykézláb mászkáltam a padok között, és belecsíptem a lányoknak a lábába, a nyakukba öntöttem rajzórán a festékes üveget. Hát ez nem tett engem népszerűvé. Az osztálytársaim között voltak azért, akikkel nagyon jóban voltam. Főleg azokkal, akikkel együtt mentünk és együtt jöttünk, mert közel laktak. Azokkal még most is jóban vagyunk.

Én akartam gimnáziumba menni. Amikor elvégeztem a négy elemit, azt mondták a szüleim, hogy én szegény gyerek vagyok, most át kell hogy menjek a kereskedelmi iskolába [lásd: kereskedelmi iskolák], hogy hamar pénzt tudjak keresni. Tomboltam, őrjöngtem, hogy nem akarok irodába menni, nem akarok írógépelést csinálni. Nagyon szerettem tanulni. A zsidó lánygimnáziumba jártam, ami akkor még a Munkácsy utcában volt. Elég rozoga volt az épület, de mi borzasztóan szerettünk ott lenni. Emlékszem, kevesebb volt az osztályterem, mint ahány osztály volt. Ezért valamelyik osztály mindig a templomhelyiségben volt. Ezt imádtuk, mert ha leültünk, akkor az arcunkig ért a pad, nem látszottunk ki mögüle, és azt csinálhattunk, amit akartunk, mert nem látott minket a tanár.

A gimnáziumban nagyon jól éreztem magam. Úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok. Az osztályfőnökünk, Zsoldos Jenő nagy tudós volt, nagyon komoly és szigorú [Zsoldos Jenő (1896–1972) – irodalomtörténész. nyelvész, 1920-tól a Pesti Izraelita Hitközség leánygimnáziumának (később Anna Frank Gimnázium) tanára, 1939–1965 között igazgatója. 30 éven át állandó munkatársa volt a „Magyar Nyelvőr”-nek, főleg szótártörténeti dolgozatokat publikált, a reformkor nyelvével és a munkásmozgalom szókincsének kutatásával foglalkozott. – A szerk.]. Ő már az első nap felfigyelt rám, és attól kezdve a szemét rajtam tartotta – magyar, helyesírás, fogalmazás –, és ez nekem nagyon tetszett. Zsoldos szellemi apánk, mindent neki köszönhetünk: a műveltségünket, azt, hogy tudunk helyesen írni és magyarul beszélni. Magyart és latint tanított. Egy szép fiatalember volt, amikor kezdtük, aztán majd a temetésén is ott voltunk az osztályból, de csak ketten. Hajdu Sámuel volt a hittantanár. Héber szöveget olvastunk és fordítottunk, és a bibliai hébernek a nyelvtanát is tanultuk.

Elég magas tandíj volt, nemigen jártak ide, csak nagyon-nagyon jó tanulók, azok tandíjmentességet kaptak, különben a zsidó elit gyermekei jártak ide. Abban az időben még nem is volt nagyon általános, hogy gimnáziumba járassák a lányokat. Egyébként én nagyon büszke vagyok arra, hogy odajártam [lásd: érettségizettek aránya 1930-ban és érettségizettek aránya 1940-ben].

Amikor harmadikos voltam, akkorra épült föl az Abonyi utcában egy modern iskolaépület [a mai Radnóti Miklós Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola – A szerk.] Teniszpálya is volt, lehetett szabadtéren tornázni, teniszezni. Fizikaterem, kémiaterem, rajzterem. Kényelmes, szép, a kornak megfelelően modern. Nem tudom, hogy a Munkácsy utcába mennyien jártunk, de az új nagy épületben az Abonyi utcában majdnem hétszázan voltunk lányok. Tanultunk főzni, természetesen kóserül. Disznóhús nem volt, majdnem mindig baromfi volt. De nem emlékszem, hogy a tejes és a húsos el lett volna különítve [lásd: étkezési törvények]. Sült csirke volt meg piros káposzta meg húsleves. Erre emlékszem. Sütemény nem volt akkor.

Ez egy ikerépület volt (az egyik felén a lányok, a másikon a fiúk voltak). Az összes emeleten ugyanazon a helyen volt egy ajtó, amely kulccsal volt bezárva, és tudtuk, hogy mögötte vannak a fiúk. No de volt tánctanfolyam délután, és oda jöhettek a fiúk. Volt osztálytársnőm, akinek volt fiúja abból a parallel osztályból. Nekem nem. Nekem, amikor nyaralni mentem családilag Kapuvárra, ott volt egy fiú, 14 éves koromban, aki tartott 18 éves koromig, de csak nyáron. Aztán 18 éves koromban eluntam, és írtam neki egy szakító levelet. Az egyik osztálytársnőmnél, akik nagy társasági életet éltek, ott voltak fiúk, meg nagyon kitűnő emberek voltak ott mindig. A nővére zeneakadémista volt, annak aztán rendkívül érdekes társasága volt. S mivel nagyon közel laktunk, majdnem minden nap ott koslattam. Ugyanazokkal barátkoztam a gimnáziumban, akikkel átjöttünk az elemiből, de volt más is, akivel összebarátkoztunk. A gimnáziumban nem volt  elkülönülés a gazdagabbak meg a kevésbé gazdagok közt, mint az elemiben, de tudtuk. Nem barátkoztam gazdagabbakkal, azoknak megvolt a maguk köre. Én szimpatizáltam velük, de messze is laktak, azok az Újlipótvárosban laktak [A Nagykörút és a Margit híd elkészülte után Lipótváros folytatásaként a körút vonalától északra emelkedő új városrész neve. Budapest kerületei és városrészei mind felekezeti, mind foglalkozási megoszlás szerint némileg eltérő képet mutattak. A budapesti zsidóság túlnyomó része a belső pesti kerületekben élt: a VII. kerületben 35%, az V.-ben 34%, a VI.-ban 32% volt a zsidóság részaránya. A két világháború közötti időszakban kiépülő, az V. kerülethez tartozó Újlipótváros elsősorban a zsidó értelmiség és a zsidó középpolgárság lakóhelyének számított. (Lackó Miklós: Budapest társadalma a két világháború között. In Horváth Miklós /szerk./: Budapest története V., Budapest, Akadémiai, 1980.) – A szerk.].

Érettségi után a Zeneakadémiára mentem volna, de csak magántanuló lehettem, mert rontottam volna az arányt mint zsidó [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Két év után abbahagytam, mert rájöttem, hogy nem vagyok elég tehetséges. Akkor kerültem be a Vándor-kórusba. Ennek a vezetője egy zseniális muzsikus volt, Venetianer Sándor, abból a híres Venetianer olasz zsidó családból, amely rengeteg tudóst és művészt adott annak az országnak, ahol éppen élt [Vándor (Venetianer) Sándor (1901–1945) – karmester és zeneszerző. 1919-ben a forradalmi diáktanácsot szervezte, emiatt 1920-tól az ország valamennyi iskolájából kizárták. Berlinben, Lipcsében tanult, Olaszországban operai korrepetitor volt. 1932-ben tért haza. 1936-ban átvette a Szalmáskórus tagjainak egy részéből alakult énekkar vezetését, később ez az énekkar Vándor-kórus néven vált ismertté. Terjesztette és népszerűsítette Bartók és Kodály műveit, számos József Attila-költeményt zenésített meg. 1944 novemberében a nyilasok Sopronbánfalvára hurcolták, 1945 januárjában belehalt a kínzásokba. (A Budapesti Vándor Kórus napjainkban is működik.) – A szerk.]. Azonkívül ő is lelkes baloldali volt, és baloldali művészek baloldali kórusműveit énekeltük. Itt voltam én szólista. Egy udvarlómon keresztül kerültem ide, és ő beszélt nekem a szocializmusról is. Nagyon lelkes voltam.

Ezen keresztül beléptem a Természetbarátok Turista Egyesületébe,  ami egy baloldali egyesület volt, és Horányban volt turistatelepük. [Természetbarátok Turista Egyesülete: 1910-ben alakult a magyar munkásság természetjáró szervezeteként, az MSZDP és a szakszervezetek irányításával. Célja egyfelől a munkásság szabadidős tevékenységének szervezése, az egészséges élet lehetőségeinek biztosítása, a természet megszerettetése, másfelől a munkásöntudat és a szolidaritás erősítése volt. A tagok menedékházakat, üdülőket építettek (ezek egyike volt a horányi üdülő), gondozták és turistajelzésekkel látták el a turistautakat. Az első világháború utáni években erős kommunista befolyás érvényesült az egyesületben, a szociáldemokrata vezetés nem tudott gátat vetni az új irányvonalnak: a menedékházak, üdülők illegális találkozók színhelyei lettek, a kirándulásokon gyakran tartottak politikai szemináriumot a résztvevők számára. A második világháború előtti években a TTE a munkásság egyik legfontosabb szervezetévé fejlődött, tagjainak száma ekkorra megközelítette a 80 ezret. – A szerk.] Esténként politikai és kulturális előadásokat tartottak nekünk, mindenféléről, magyar irodalomról, világirodalomról. Mindig az adott elő, akinek ez volt a szakja. Kitűnő szakemberek. Aztán meg kirándultunk, énekeltünk együtt. Minden hétvégén volt tábor, és akinek volt ideje, hajóra ült és odament. Nagyon jó volt. Nagyon boldog voltam itt, nagyon jól éreztem magam, egészen a sötét idők kezdetéig [a zsidó törvényekig]. Akkor szétszóródtunk. Itt voltak zsidók és nem zsidók egyaránt, de ez sosem volt téma. Itt mindenki életre-halálra szocialista volt.

Az első férjemmel, Tibor Györggyel a Zeneakadémián ismerkedtem meg. Ő akkor már végzett, és ő hegedűs volt. 1943-ban házasodtunk titokban, mert nem helyeselték volna a szüleim, mert nem volt egzisztenciája, munkaszolgálatos volt. Meg az ő apja sem, mert ő azt akarta, hogy a fiából világhírű hegedűszólista művész legyen, és egy korai nősülés lerántja őt rögtön a hétköznapokba. De kiderült, és akkor kivettünk egy albérleti szobát. Én latinórákat adtam, nagyon jól kerestem, volt vagy húsz tanulóm, a férjem pedig az akkori székesfővárosi zenekarban hegedült. Nem lehetett a zenekar rendes tagja mint zsidó, csak napidíjas volt, de nagyon jól megvolt. Majdnem minden nap el volt foglalva.

1944-ben, amikor a zsidókat összeköltöztették csillagos házakba, a Rózsa utca 48. lett zsidó ház (a szüleim a Rózsa utca 50-ben laktak). Át kellett menni egy szörnyűséges udvari lakásba, és onnan nekem ki kellett menni a KISOK-pályára, és onnan a téglagyárba. Oda kijött Wallenberg, és nekünk volt svéd menlevelünk, úgyhogy kijöhettem. Mi alapítottuk meg a svéd védett házakat a Szent István parkban 1944 novemberében. Hazarohantam a szüleimért, hogy ők is jöjjenek oda. A férjemet sikerült még 1944. novemberben vagy decemberben kihozni a munkaszolgálatból. Borzasztó állapotban volt, és azt mondtam, most pedig te lefekszel, és ha leszakad a plafon, akkor sem mozdulsz onnan, mert súlyos beteg vagy. Az anyámékat elcsábította egy rokon a szomszéd utcába, hogy az a védett ház jobb lesz. A férjem meg én ott maradtunk végig a Szent István parkban. Jöttek persze nyilasok a házba, de nekünk saját nyilasunk volt, és ő megvédett. A házparancsnok egy nagyon ravasz idős ember volt, azt mondta, hogy neki van egy ismerőse, egy borbély, aki belépett a nyilas pártba [lásd: Nyilaskeresztes Párt]. Ha mindenki minden nap ad húsz pengőt (hatszázan voltunk), és ezt összeadjuk, akkor ő ideköltözik, és nem engedi, hogy elvigyenek minket. Meg is történt. Odaköltözött. Minden este össze lett szedve a húsz pengő és megkapta, amit azonmód el is ivott óriási dalolások közepette. Másnap reggel mindig alig bírtunk életet verni bele, hogy kiálljon és elküldje a többi nyilast. Aztán amikor bejöttek az oroszok, a szemközti házmesterné azt mondta, hogy itt van egy nyilas. Mire mi körülvettük a nyilast, és azt mondtuk, ez egy álnyilas, ennek köszönhetjük az életünket, ehhez mi nem engedünk senkit hozzáférni. Megmaradt a nyilas.

A férjem a háború után rögtön jelentkezett az Operaháznál, és rögtön fel is vették a zenekarba. Fizetés nem volt, hanem mindenki kapott olyan élelmiszert, amit az Opera meg tudott szerezni. Aztán az Operettszínháznak lett a hangversenymestere, aztán később a Rádiózenekarban volt. Egy ismerősünk visszament a saját lakásába, és üresen maradt az a lakás, amiben a háború alatt volt, oda beköltöztünk. Kétszobás udvari lakás volt, és sötét. Központi fűtése volt, ami természetesen nem működött. Volt konyha, fürdőszoba. Addig maradtunk, amíg meg nem hallottam, hogy itt, a VI. kerületben – ahova engem mindig húzott a szívem – egy lakás üres lett, ami ugyan szuterén volt, de besütött a nap. És onnan én 1952-ben költöztem ide. Ezt a lakást úgy kaptuk, hogy itt a házmester szabó volt, és a férjem nála alakíttatta és javíttatta a ruháit. Az szólt, hogy itt meghalt ennek a lakásnak a lakója. Ez egy hármas társbérlet volt. Két szoba volt a miénk, közös konyha, közös fürdőszoba, húsz évig. Aztán leválasztottuk egy részét, maradt két szoba, és azt megtartottam a férjem halála után is, hogyha hazajön a testvérem Kubából, hadd tudjon valahol lakni. Egy pillanatig nem lakott itt, s aztán benne ragadtam. 

Az első férjemmel a baráti kör főleg a kollégák, zenészek, muzsikusok voltak. És 1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] a barátaink legnagyobb része elment, aztán mi elváltunk 1957-ben, és nem is igen maradt olyan barát, aki ővele lett volna közös. Azt hiszem, 1960-ban távozott Németországba. Voltunk is nála látogatóban a második férjemmel.

A háború után bekerültem a férjem révén egy egészen más körbe, és akkor kezdtem a kottákkal foglalkozni. A férjem hazahozta nekem – akkor már az Operettszínházban dolgozott – az új darab partitúráját, és abból kellett kiírnom az egyes szólamokat az egyes zenészek részére. Így kezdtem. Aztán fölvett a Szerzői Jogvédő Hivatal, és ott megtanultam megfejteni mindenféle kéziratot, a zeneszerzők írását kiolvasni, és az esetleges hibáikat kijavítani. Később a Zeneműnyomdában, aztán a Zeneműkiadóban dolgoztam. Nagyon jó volt, nagyon szerettem, és jól meg is fizették.

A második férjemet, Andai Ernőt a  Szerződi Jogvédő Hivatalban ismertem meg 1957-ben, ott dolgozott. 1900-ban született Budapesten. Mindenféle iskolát végzett, még két év teológiát is. Én a negyedik felesége voltam, és én voltam az első zsidó felesége. Ő ki volt térve, de az én kedvemért visszatért, mert én nem akartam egy keresztény embernek a felesége lenni. Hitközségi adót fizettünk, de nem jártunk templomba. Amikor megalakult a zsidó gimnázium barátainak a köre, akkor oda fizettem minden hónapban, és nagyon sok találkozót is tartottunk. A férjem a zsidó temetőben van eltemetve.

A holokauszt alatt bujdosott. Minden nap máshol aludt. A barátnői mindig elrejtették. Hét évig úgy élt, hogy délben nem tudta, hol fog aludni aznap este. A Színművészeti Főiskolán [A korabeli intézmény neve: Színművészeti Akadémia volt. – A szerk.] is végzett, és sikeres színműíró volt – a Nemzeti Színházban harminc darabját adták elő. [A Révai Nagylexikon az alábbi szócikket tartalmazza Andai Ernőről: „író, újságíró, szül. Budapest, 1900 júl. 22. 1921–24. a Várszínház színésze és főrendezője volt. Főbb művei: Soha ilyen tavaszt (1927, a Pantheon Mikszáth-díjának nyertese); Álmok asszonya (1927); Tengertánc (1929); Nyári kaland (1932) regények. Porcellán (1931); Aranyfüst (1932) színdarabok.” – A szerk.] Csak aztán a felszabadulás után nem vették fel az Írószövetségbe, mondván, hogy ő az úri osztályt szolgálta ki. És kész. Nem volt hajlandó többet írni. Aztán a barátai behozták a Szerzői Jogvédő Hivatalba, és ott dolgozott nyugdíjig. Nem nagyon volt társasági életünk, mert nem volt időm a munka mellett.