Travel

Evgenia Shapiro
Kiev
Ukraine
Interviewer: Elena Zaslsvskaya
Date of interview: November 2002

Evgenia Shapiro is a very sociable and attractive lady. She enjoys being interviewed. Her apartment is furnished with furniture from the 1960s. It is very clean and tidy. There is a very warm and friendly atmosphere in her apartment. One can feel that all family members love and care about one another. They have a very hospitable home.

All I know about my great-grandparents on my father's side is that they were born and died in the small town of Borisov, Belarus. In the 1990s I started research on the Jewish history of Borisov - it wasn't possible to do it earlier, as anything associated with the Jewish way of life was persecuted in the USSR. I managed to get some information. There were over 3,000 Jews in Borisov in the 1850s. Jews had lived in Borisov since the 16th century. They were selling bread and timber to Riga transporting it on the Zapadnaya Dvina River. There were seven synagogues in the town in the middle of the 19th century including Hasidic 1 synagogues. At the end of the 19th century there were tailors and weavers and traders of agricultural products in town. Jews owned sawmills and a match factory - the biggest enterprise in Borisov. There was a Jewish school, in which all subjects were taught in Russian. A Jewish hospital was opened at the beginning of the 20th century. There were private trade schools in town. The town was divided into two parts - a Jewish and a Belarus neighborhood, separated by the Berezina River.

My great-grandfather on my father's side, Juda Shapiro, was a hay-dealer in Borisov. He purchased hay from farmers traveling around the neighboring villages on his horse-driven cart. He wasn't wealthy. Prices for hay were low. Besides, it was a seasonal job. He died in Borisov before 1917 and was buried in the Jewish cemetery. My great-grandparents were very religious and celebrated Jewish holidays. They went to the synagogue.

My grandfather on my father's side, Isaac Shapiro, was born in Borisov in 1876. He was deaf and dumb and had no education. He was a tailor. He was a very good tailor, but he didn't have many clients, as it was difficult to communicate with him. He made men's clothes. According to Jewish religious rules a man wasn't supposed to even look at a woman if they weren't acquainted, and so my grandfather never made women's clothes. He observed all religious traditions and celebrated Sabbath and Jewish holidays, although he wasn't fanatically religious. He didn't wear a hat or have a beard. He was a very kind and nice man - one could see it in his eyes. My grandfather had a drinking problem, though. My father often told me how his mother took him by the hand in the evening and how they went from tavern to tavern looking for my grandfather. By the time they found him he was usually dead drunk. They often found him on the roadside. He felt different from other people because he was deprived of their capability to hear and talk. Drinking helped him to forget about it for a short time.

Their family was poor. There were two rooms and a small hallway in their house. There were holes in the floor through which mice came into the house in winter. There were two beds, a cupboard and a big table in the rooms. All children slept near the stove. There were no books in the house.

My other great-grandfather, my paternal grandmother's father, Alter Dokshytskiy, was born in Borisov in the 1850s. He was a tinsmith. His family lived in the basement of a house. The dwelling was damp. There was no furniture in their dwelling. Children were born every year. Every afternoon their parents put a bowl of potatoes on the floor that served as a meal for the children. They didn't have many clothes - perhaps one dress or a pair of pants among the three of them. My great-grandparents had no education and didn't care about giving education to their children.

Their family was religious. They all spoke Yiddish. My great-grandfather went to the synagogue on Saturdays and on holidays and prayed at home on weekdays. They observed traditions and celebrated holidays as best as they could - they were so poor that they could hardly afford any special meals on holidays. They sometimes couldn't even afford candles.

My great-grandmother lost her sight when she grew older. In the last years of her life she either slept or sat on the floor of the hut. That's all I know about her. She lived a long and hard life. My great-grandparents died in Borisov before the revolution and were buried in the Jewish cemetery.

I only have some information about my grandmother, Nehama Shapiro [nee Dokshytskaya], and her brother Gdalia Dokshytskiy. Gdalia was born in Borisov in 1888. He was a copper worker. He moved to America in 1910.

My grandmother was born in Borisov in 1890. She could read and write a little. Her parents forced her into marriage in 1907 when she was 17. They were very poor and so they were keen to see their daughters married off at a young age. They made Nehama marry the first man that agreed to marry her. Her wedding party was small. It was a traditional Jewish wedding with a huppah. They borrowed a gown for the bride and a suit for the bridegroom from their neighbors. My grandfather was 14 years older than my grandmother. They had three children: my father Jacob, Lipa and Rebecca.

Lipa Shapiro was born in Borisov in the 1910s. He studied in cheder and finished Russian grammar school. In the late 1920s he moved to Leningrad where he worked and studied. I have no information about his occupation. He lived in a small room that he received from the office where he was working. He was recruited to the army in 1941 and got in German captivity the same year. The Germans executed him by tying him to two tanks that went in opposite directions. My father heard this story from somebody that witnessed this execution.

Rebecca Shapiro was born in Borisov in 1917. She finished Russian grammar school in Borisov. My father studied in Leningrad at the time. He received an apartment, and Rebecca and their parents moved in with him. She was impressed by the Soviet propaganda of equal possibilities for men and women and took to men's professions. She worked as a carpenter at a plant in Leningrad and then learned to drive vehicles. At the end of the 1930s she was a driver for the secretary of a district party committee in Leningrad. In 1938 she married Vladimir Rudnitskiy, a Jew. He was a pilot. In 1939 their older daughter, Ludmila, was born; in August 1941 Ella followed.

In October 1941 the blockade of Leningrad 2 began. Rebecca's husband was recruited to the front. Rebecca got a job with a crew of undertakers. She drove a car picking up corpses and received 50 grams of bread, which was more than the standard ration. When the 'Road of Life' 3 was opened, Rebecca and her daughters were moved to Siberia. After the war they all returned to Leningrad. Rebecca's husband also returned from the front. Rebecca was a shop assistant. Her parents survived in the blockade. Rebecca had another daughter, Galia, after the war. Rebecca's older daughter, Ludmila, finished a Russian school in Leningrad. She married Isaac Kozinets, a Jew, captain of the North Sea Navy. She lived in Severomorsk for several years. In the early 1970s she got divorced and returned to Leningrad with her two children, Julia and Michael. She worked as a guide in Leningrad. Now she's retired. Her daughter is an accountant, and her son is a construction engineer.

Rebecca's younger daughter, Elia, finished Russian secondary school and graduated from the Construction Engineering Institute in Leningrad. She worked as an engineer at design institutes in Leningrad. She's single.

Galia, the youngest daughter, was born in Leningrad in 1947. She finished Russian secondary school and married a sailor of the Navy. They moved to Severomorsk. Galia died when she gave birth to her baby-girl Gulia in 1970. Rebecca's other daughter, Ella, was raising her until the girl turned 2. At this time the father of the girl married a very nice and kind woman who became Gulia's new mother.

In the early 1970s Rebecca's husband died. After his death Rebecca spent three years lying on the sofa with her face turned to the wall. She didn't say a word in all this time and had hardly anything to eat. She died in 1977. They were both buried in the Jewish cemetery in Leningrad. Rebecca, her husband and their children weren't religious and didn't observe any Jewish traditions.

My father, Jacob Shapiro, was born in Borisov in 1908. When he turned 6 he went to cheder where he studied Hebrew, Torah and prayers. My father was successful with his studies and the council of Borisov that mainly consisted of Jews collected money for him to pay for his education at the Russian grammar school in Borisov. This wasn't common at all. Some of their non-Jewish neighbors solicited for my father's admission to the Russian grammar school. There were two or three other Jewish students besides my father. There was no negative attitude towards them. The only difference was that they were released from attending classes in Christian religion.

In 1917 the proletariat revolution took place. The post-revolutionary propaganda had great impact on my father. He was very enthusiastic about the ideas of equality and friendship of all nations and equal opportunities for poor people. My father was one of the first to become a Komsomol 4 member in 1919. He was authorized to organize the first pioneer units in Borisov. He completed his assignment successfully.

He began to work at the age of 14 to support his family. He was a court courier. He got 5 rubles and a food package (herring and bread). In 1920 he finished grammar school, and in 1922 he volunteered to the Red Army. He served in the courier unit until 1923. From 1923-1928 my father was an electrician, and in 1928 the Komsomol unit of Borisov gave him an assignment to study at Rabfak 5 at the Polytechnic Institute in Leningrad. He worked as an electrician during the day and attended evening classes. In 1931 he finished Rabfak and was mobilized to the army by the so- called Lenin's call. His authorities in the army sent him to study at the Military Communications College in Leningrad. He completed his studies in two years and got an assignment in the Far East where he was commander of a special radio unit. This unit was responsible for the receipt of information from Soviet intelligence officers, who were working in many countries around the world, and transmitting it to Moscow.

My father got married in 1932 when he was a military student. In the same year he became a member of the Communist Party. My father and mother had known each other for a long time. They were neighbors and used to play with other children near the Berezina River when they were teenagers. They went to pick mushrooms and berries in the forest and my father noted how pretty my mother was.

My great-grandfather on my mother's side, Gertz Gershenovich, was born in Borisov in the middle of the 1860s. He had a very good voice and was a cantor in a synagogue in Borisov. He was very religious. He wore a long jacket and had a beard and payes. He always observed traditions and celebrated Sabbath and holidays. He died in Borisov in 1917 and was buried in the Jewish cemetery.

My grandfather on my mother's side, Yuri Gershenovich, was born in Borisov in the early 1880s. He was an educated man, but I don't know where he studied. He owned a haberdashery store. He brought goods for his store from Warsaw and other Polish towns. His family resided in a nice two-storey house. The store was on the first floor and their apartment was on the second floor. There were three rooms, a kitchen and a hallway. They were nicely furnished. There was a table and a cupboard in the living room and comfortable beds in the bedroom. There were many religious and non- religious books in Yiddish in their home that my grandfather used to bring from Warsaw. They spoke Yiddish in the family, but all of them could understand and speak Belarus. My grandfather also spoke Polish and Hebrew. They kept a cow and had a housemaid to take care of the cow. She also cooked and looked after the children.

My grandmother on my mother's side, Fania Gershenovich, was born in Borisov in the 1880s. I have no information about her education, but I know that she could read and write. She was a cashier in the store. She didn't spend all her time there - she went upstairs to do things around the house from time to time. When a client came he would call her through a window. My grandfather spent most of his time on business trips. When he was at home he used to read the Torah and other books and spent time with the children. He went to the synagogue on Saturdays.

Their family wasn't fanatically religious. They didn't consider religion to be the most significant part of their life. They read many religious and fictional books and tried to give their children professional education rather than a religious one. They observed all Jewish traditions, but it was more a tribute to history than their conviction. They went to the synagogue on Saturdays and on holidays, as a tribute to traditions and a possibility to see their friends and acquaintances.

After the revolution of 1917 my grandfather worked as an accountant in an office in Borisov. My grandmother was a housewife. They stopped observing traditions after 1917. They were influenced by the Soviet propaganda speaking of the equality of all people and stating that religion was something people didn't need.

My grandparents perished in 1941 when the Germans exterminated the Jewish population of Borisov. All Jews were taken to the outskirts of the town and shot. Their bodies were thrown into a freshly dug pit.

My grandparents had six children: five daughters and a son. My mother's older sister, Tenia Gershenovich, was born in Borisov in 1906. She finished Russian grammar school in Borisov and graduated from the Institute of Economy in Moscow. During the war she was in evacuation in Zlatoust in the Ural. Her husband, David Mezo, was a rich timber merchant. He was a playboy and liked nice clothes, drinks and women. That's all I know about him. I only saw him twice when I was small. David later worked at the Mosgas gas supply agency in Moscow. Their daughter, Ella Zolotaryovskaya, lives in Israel. Tenia and David died in Moscow in the late 1970s and were buried in the Jewish cemetery. They never observed any Jewish traditions in their family.

My mother's sister, Faina Gershenovich, was born in Borisov in 1909. She finished grammar school in Borisov and an accountancy college in Moscow. She never got married. Her daughter Inna, born in 1936, graduated from the Institute of Chemical Industry in Moscow. During the war she was in evacuation in Cheliabinsk region, Zlatoust in the Ural. Inna is a pensioner now. Faina died in Moscow in 2001 at the age of 92. She was buried in the Jewish cemetery. She never observed any Jewish traditions.

My mother's third sister, Alexandra Litvin [nee Gershenovich], was born in Borisov in 1915. She finished Russian school in Borisov. During the war she was in evacuation in Zlatoust. She was a housewife. In 1973 she and her husband, Professor Fyodor Litvin, a Jew, moved to the US. Fyodor Litvin is a Doctor of Physics and still gets invitations to hold lectures in various countries all over the world. They live in Chicago and have two children. Their daughter is a doctor and their son is a programmer.

The next child, Ida Podolskaya [nee Gershenovich], was born in Borisov in 1917. She finished Russian school and graduated from the Faculty of Microbiology at Moscow University. During the war she evacuated to the Far East along with her laboratory. After the war she returned to Moscow. She was married to Daniel Podolskiy, a Jew. They have two sons. Her older son, Boris, is chief engineer for the reconstruction of Tsarskoye Selo and Pushkino [historical places in the outskirts of Leningrad]. Ida and her younger son, Mark, moved to New York in 1990. Mark graduated from the Institute of Shipbuilding in Moscow. He works for a big company in the US.

My mother's youngest sister, Sophia Ziskind [nee Gershenovich] was born in Borisov in 1919. She finished Russian secondary school in Borisov and graduated from the Optical-Mechanic Institute in Leningrad. During the war she was in evacuation in Zlatoust. She worked at optical institutes in Leningrad. She was married to David Ziskind, a Jew. She was his second wife. His first wife was shot by the Germans in Bobruisk, Belarus. David was a very nice and wise man. He died in Leningrad in the late 1970s. Sophia died in Leningrad in 1978 and was buried in the Jewish cemetery. They never observed any Jewish traditions. Their daughter Irina and their son Michael live in the US.

My mother's brother, Samuel Gershenovich was born in Borisov in 1921. He finished Russian secondary school in Borisov. In 1937 he entered the Moscow Institute of Energy. In 1943 he went to the front where he was shell- shocked. He had to stay in hospital for some time and his hearing became worse as a result of the injury. He returned to Moscow and married a very imperious woman. Her name was Salia. She was Jewish and worked as a military surgeon. They moved to Minsk where she was working. He worked at the machine tool factory in Minsk. He was talented and invented many things. He died in Minsk in the 1980s and was buried in the Jewish cemetery. They never observed any Jewish traditions in the family.

My mother, Anna Shapiro [nee Gershenovich], was born in Borisov in 1910. She finished Russian grammar school in Borisov in 1923. At school she got inspired by revolutionary ideas and became a Komsomol member. Later she became a candidate for the party membership. My mother never observed any Jewish traditions. She spoke Russian, although her mother tongue was Yiddish.

In 1923 my mother went to work in a shop in Borisov. I don't know which one. She was also involved in Komsomol and party activities. She was responsible for the organization of the party meetings and conducting communist propaganda about equality and friendship of all people. She was also responsible for the distribution of the party literature. During this period she russified her last name to Gershanova. In 1931 she went to Leningrad to study at the School of Economics.

My parents got married in 1932. They had a civil ceremony at the registry office. They didn't have a wedding party. My father received an apartment when he was a student at the Communications College, and they lived in this apartment. I was born in Leningrad in 1933.

In 1934 my father got a job assignment in the Far East [35,000 km from Kiev]. We lived in a military town in the taiga, without a name, but a number. There was one apartment building for officers and their families, and barracks for soldiers. Life in the taiga was very hard. It was only possible to take a dirt road across the taiga to move to another location. These roads became impassable in rainy seasons. The forest was too thick to walk in it. There was also elfin wood in the taiga that made it impossible to walk. Summers in the taiga were short and cold: they only lasted one or two months, and the temperature was 20 degrees above zero maximum. There were swarms of mosquitoes and midges in the taiga. In winter the temperatures dropped to minus 40. Deep snow covered the land. Settlements were at great distances from one another and their population was few in number.

I was very thin, and my mother was very upset about it. She forced me to eat. I hated eggs, because my mother overfed me with them. She believed they were very good for me, but I had had too many and wanted a change. I wanted all chickens in the town to be dead. I had very thick hair and once my mother found a tick in it. Ticks were very dangerous carriers of infections, so my mother shaved my head.

When I was 5 I began to develop an ear for music and singing. We had a gramophone and records with popular songs. When my parents left me alone at home they turned on the gramophone for me to listen to records. Before they came back home I was fast asleep on the floor near the gramophone. They also left me with our neighbors when they needed to go to a neighboring village on business. My mother also looked after our neighbors' children when their parents were busy. I learned to read at 5. I read many children's books by Soviet writers. My father brought books from Khabarovsk where he went on trips.

The arrests of the 1930s 6 didn't affect our small habitation in the taiga. We heard about arrests of millions of people that were 'enemies of the people', but my parents didn't believe it. There were two or three people arrested in the Far East. One of them returned. His name was Petrovskiy. When he returned he was hiding at his friends' apartments, although he had been released from a camp. He had to follow residential restrictions and was supposed to stay at a specified location. He wasn't supposed to travel around, but he wanted to see his friends and came to see us illegally. My parents met him later in Kharkov, in 1957. He was a lawyer and awarded the title of 'Honored Lawyer'. He was grateful to my parents that they gave him shelter at a time when he needed it.

I went to school in a village a few kilometers from where we lived. In winter we were escorted to school by two soldiers, one of whom was plowing our way through the snow and one was watching us. I had a very good teacher, Raissa Mikhailovna. She was very nice and kind, but I took no interest in studying. I was bored at classes. I didn't like writing and received bad marks. My mother used to cry when she looked at my notebooks with 'bad' marks in them. I said to her, 'Why cry? It's only 'bad' and not 'very bad'.' The other children knew that I was a Jew, but there was no negative attitude. There weren't many Jews in the Far East, and there was no anti-Semitism.

In 1939 my sister Rina was born. In 1941, when the Great Patriotic War 7 began, we were evacuated to Evgaschino village in Siberia. We were evacuated from the Far East because the headquarters of the armed forces in the Far East were concerned about a possible attack by the Japanese army. My father served in the unit that was receiving reports from Richard Zorge 8, a legendary Soviet intelligence officer. They were all deciphered in Moscow. When they received information that the Japanese weren't planning any military actions they ordered us to return to the military unit. On our way back Rina got measles and this resulted in pneumonia. We couldn't get any medication, and Rina got meningitis. She was taken to hospital in Khabarovsk where she died in 1942.

Until July 1943 my father was a military commissar of the radio unit of the Far East front, and later he became head of this unit. He was the only Jewish head of the communications unit in the Red Army. My father had organizational skills and was a professional.

In 1942 the Eastern front headquarters transferred my father to the position of a commander of the communications battalion in Saratov. My mother and I followed him, but children weren't allowed to be with their parents during the war. I remember hiding in a bag. Other children were also transported in bags. When the train was inspected by the conductor's crew its passengers pretended they were having a snack on 'sacks full of potatoes'. I believe the head of the crew knew that there were children in those sacks, but he never made any comments in this regard.

In 1944 my father went to the front. We stayed in Saratov. My mother was a typist in a military unit. We lived in a small room in a barrack with two beds, a table and a couple of chairs. We didn't have any personal belongings - it was all army property. My mother received food packages, and I don't remember any lack of food.

I went to school in Saratov, but I don't have many memories about it. There was no anti-Semitism. I got along well with my teachers and schoolmates. Children went to the hospital after classes to help patients write letters to their families or fetch them water. I also went to the hospital. Nurses put me on a stool and told me to sing to patients. I sang popular romances by Izabella Yurieva and Claudia Shulzhenko. [Both of them were Russian pop singers and People's Artist of the USSR.] The patients enjoyed my singing and applauded me.

In 1944, when Kharkov was liberated, my father got an assignment to form a military unit in Kharkov. My mother and I followed him to Kharkov. I went to school there, but I don't remember anything about it because we only stayed there for a few months.

At the end of 1944 my father got an assignment in Kiev for half a year, and from there he was sent to be commander of the battalion in Ploiesti, Romania. My most vivid memory from our short stay in Kiev is the march of German captives along the streets of Kiev. They were dirty and shabby, these people. They could hardly walk and supported one another. A street- cleaning vehicle followed them, washing the streets.

When my father left for Romania my mother and I moved to Lvov. Families of the military weren't allowed to stay at military units located abroad. We lived in a room in a communal apartment in the center of town. It belonged to a military unit, and our neighbors were families of military. Within a few months all Polish inhabitants of the town were allowed to leave for Poland, and we received a three-bedroom apartment with luxurious furniture, all kinds of utensils and a grand piano from its former tenants. When we entered this apartment for the first time my mother slid down to the floor, overwhelmed by the luxury of it.

I remember one incident during our stay in Lvov. Lvov and Western Ukraine joined the USSR in 1939. The Ukrainian nationalists were against this union. The nationalists struggled against it on the side of the Germans during the war. On the day of the first elections of Soviet authorities my mother, who was taking part in all arrangements as a party activist, left home around 6 am and saw six corpses on the pavement near our house with signs on them, reading, 'That's what's going to happen to all that plan to vote'. This was a challenge to the Soviet power triggered by the Ukrainian nationalists. The elections took place nonetheless, and the majority of the population supported the Soviet power.

On 8th May 1945 we had guests. When, on the morning of 9th May, we heard the announcement on the radio about the capitulation of Germany, my mother and our guests began to hug one another and danced even though we were all wearing our nightgowns.

We stayed in Lvov until 1947. My mother worked as an economist. I went to school and got along well with my schoolmates. I had many friends. They were Ukrainian and Jewish children. I don't remember any anti-Semitism at the time.

In 1947 my father returned from Romania and got a job in Kharkov. My mother and I followed him to Kharkov. We lived in a small room at the military unit and later got a room at the Red Warrior hotel. After a year and a half my father received a three-bedroom apartment.

From the late 1940s to the early 1950s it was the period of the struggle against cosmopolitism 9 and the Doctors' Plot 10. Many of my parents' acquaintances were doctors of Jewish nationality. They were fired and suffered a lot under this campaign. My parents knew some doctors that were fired and deported from bigger towns to smaller ones. I didn't quite understand the situation. I believed everything the Soviet propaganda was saying. My parents didn't share their views with me. They were afraid that I might blurt something out and the whole family might suffer from consequences. My parents understood a lot more about Stalin and his regime, but this understanding didn't break their faith in communist ideals. My father was highly respected at his work although he was a Jew. My father always kept everything in order. He didn't drink or smoke. He was smart and well organized.

In 1948 my sister Margarita was born. I was very happy about it, as I always wanted a sister or a brother after Rina died. I finished secondary school in 1950 and decided to enter the Polytechnic Institute. At the time it was impossible for a Jew to enter a higher educational institution due to the state policy of anti-Semitism. It was also hard for Jews to find a job. I passed all exams successfully, but wasn't admitted. My father went to see the rector of the institute, but his secretary told him that the rector was busy and couldn't receive him. My father asked the commanding officer of his military unit to help. The commanding officer called the institute asking them why I wasn't admitted. It turned out that we had to give the secretary of the rector an expensive gift. She wanted an expensive woolen shawl. We found it and gave it to her. After this I was admitted to an evening department on the condition that I would be transferred to the daytime department if I studied at this department for a year with the highest grades. I did, but after a year I was admitted to the first year of the daytime department. So I had to do the first year again.

In the early 1950s my parents went to Borisov hoping to find the grave of my mother's parents. They couldn't find anything. There was a monument installed on the site of the mass shootings of Jews in Borisov.

In 1954 my father's father from Leningrad visited us in Kharkov. I couldn't communicate with him, but my father could using deaf-and-dumb language. We lived near the central park in Kharkov. My grandfather liked to sit on a bench in the park watching young women. Later he told my father about how many beautiful women there were in Kharkov and how happy he was to have seen them.

In the middle of the 1950s my grandfather was awarded the title of the 'Best fitter in Leningrad'. He was working at the garment factory and participated in a contest. His portrait was placed on the Board of Honor of the factory. My grandfather died in the late 1960s. My grandmother died some time before. They were both buried in the Jewish cemetery in Leningrad.

My future husband, Vladimir Vassiliev, was our neighbor and my classmate. He hated the Soviet power, and, arguing with my mother, he said, 'All those supporting the Soviet power should be hanged and its leaders killed'. When he visited us my mother closed all windows so that our neighbors couldn't hear us. My mother kept sighing saying that he was a bandit. He replied, 'Bandit or not, I will marry your Evgenia anyway'. My husband wasn't a Jew, but my parents had no objections to our marriage, because they didn't care about nationality.

My husband's father, George Vassiliev, was a Don Kazak. He was a professional military. My husband's mother was Ukrainian and had no education. She was a housewife and a nice and kind woman. My husband was born in Kharkov in 1933. After finishing secondary school he graduated from the Kharkov Construction Institute and became a civil construction engineer. He was a very intelligent and educated man. I loved him.

We got married in 1957. We had a civil ceremony at the registry office and then a big party. The following morning I moved to my husband's apartment in the same building. My parents and sister moved to Kiev where my father got a new job a few months after I got married. My husband's family didn't really like me. They never told me that they didn't like me because I was a Jew, but I could feel it. They were very correct, but very cold and reserved with me. They died in 1958-1959. My husband took good care of me.

In 1958 I graduated from the Kharkov Polytechnic Institute and became a mechanic engineer. I got a job with the Oxygen plant in Kharkov. I was head of shift at the plant that was located far from the city center. I had to cross an abandoned area on my way to work. I often worked nightshifts and once I was robbed: some bandits stole my watch. Another time they beat me. I quit my job at this plant. It took me nine months to get another job. Again I had problems due to my Jewishness. My husband went to the town party committee to explain the situation and complain about the fact that every time his wife filled in a questionnaire and the management found out that she was Jewish she was refused. They didn't believe him at the party committee and told him that it couldn't be true and there was nothing to worry about. Only when my mother came and asked her comrades to help me was I employed by Giproenergoprom, a design institute, at the technical information department. After seven years I went to work at the wiring factory where I was manager of the department of technical information until 1971.

In 1960 our daughter was born and named Tatiana after my mother's older sister Tenia. She wasn't raised Jewish. My husband wasn't a Jew and I wasn't raised Jewish either. In 1971 I divorced my husband and left for Kiev with my daughter to live with my parents. He died of cirrhosis in Kharkov in 1980.

In the 1970s many Jews were leaving the Soviet Union. My mother sympathized with them and used to say that she wouldn't mind moving either, but my father was strictly against it. One could see in his eyes that he believed all these people betrayed their motherland and communist ideals. Besides, he would have never been allowed to leave the country. He dealt with sensitive information at his work. He lectured on the coding of radiograms at the KGB intelligence department. When my mother's sister Alexandra moved to the US my father shouted that she was a traitor and he didn't even want to hear her name. But she wrote letters to us, and he read these letters with great interest. He also listened to Western radio, especially programs about Israel. During the Yom Kippur War 11 in 1973 my parents were stuck to their radio and very concerned about the situation.

We didn't observe any Jewish traditions. My parents were devoted communists and everything about religion seemed to be a vestige of the past to them, but my mother and father often talked in Yiddish.

My parents arranged parties at home on Soviet holidays. Most of their friends were Jews. They discussed quite a few Jewish issues like the departure of Jews from the Soviet Union, anti-Semitism and the situation in Israel. There were no religious Jews among their friends. They were all Soviet people and many of them were members of the Communist Party.

I was an engineer at a construction company in Kiev. I was responsible for the selection and preparation of sites for housing construction. For ten years I went to work in Nefteyugansk [3,000 km from Kiev]. My daughter stayed with my parents in Kiev. Engineers and workers had an opportunity to get a job in the North where salaries and wages were higher due to the severe climate and work conditions. It was also difficult to cope with the hardships of life there because of the polar night that lasts half a year and when there is no sun. People signed contracts for several years to make a significant amount of money. There were oil deposit developments and construction sites in the North. So, work in the North was better paid, and I wanted to earn a little before my retirement. I had the time of my life in the North. I worked with nice people. We were a great team. I lived in a room with a fridge and a TV. We celebrated holidays and birthdays together. We flew a helicopter to pick mushrooms. We put on our rubber boots and anti- mosquito nets and went to pick red bilberries. I enjoyed it very much there. I returned to Kiev in 1984 when my daughter decided to get married. I still keep in touch with my former colleagues from Nefteyugansk.

My mother became a housewife after my sister was born in 1948. My mother was a very sociable and easy-going person. She got along well with people. In the late 1970s she had a stroke and couldn't walk anymore. The janitor of the house (he wasn't a Jew) made a bench for her in the yard and handrails at the entrance so that she could come out to sit in the yard. All our neighbors kept her company whenever they could. She died in 1986 and was buried in the Jewish cemetery in Kiev.

My father retired from the army in 1959. He got a job as a senior engineer at the equipment department in Montazhspetsstroy. This company was involved in the preparation of construction sites. My father worked there until 1994 when he turned 86. My father lived with me and my daughter.

In the early 1990s, when Jewish life in Ukraine began to revive, my father used to watch TV programs about Israel. He said that he might have done well if he had moved to Israel. We discussed departure but my father kept saying that he couldn't leave his wife's grave. We subscribed to Jewish newspapers and went to Jewish concerts. My father said that he would have attended the Jewish community, but that he was too old for any activities of this kind. He was 90. In his last days he only spoke Yiddish. We couldn't understand what he wanted, but he didn't say a single word in Russian during the last week of his life. A few days before he died he began to sing prayers. My father died at the beginning of 2001. He was buried in the Jewish cemetery in Kiev.

My sister, Margarita, finished secondary school in Kiev and graduated from the Construction Institute in Rovno. She worked as construction engineer in design institutes in Kiev for many years. Her husband, Andrei Gurin, isn't a Jew. They have two sons: Alexei and Anton. They all moved to Germany in 1997. They live in Berlin. My sister is a pensioner and her older son works at a tram depot. Her younger son studies. They have everything they need and are happy about it. My sister misses Kiev. She often calls me and sometimes comes to see me.

My daughter Tatiana finished secondary school in Kiev and graduated from the Construction Institute in Kiev. She is a construction engineer and works at a design institute. In 1984 she married Evgeniy Yakushko. He isn't a Jew. They have two children: Yuri, born in 1985, and Anna, born in 1988. Anna is finishing school now and Yuri studies at the Faculty of Biology at Kiev State University. Tatiana's husband died of cancer in 2001. It was a tragedy for all of us. He was such a wonderful man.

I am very pleased that Jewish life has revived in Ukraine. I don't take part in it, as I'm very busy at home taking care of the housework and looking after my grandchildren. But I always enjoy going to a concert of Jewish music or some other performances. I receive food packages from Hesed.

We won't move to Israel. My daughter wouldn't be able to find a decent job there. Besides, she isn't very good at languages and wouldn't be able to learn Hebrew. My grandchildren also want to live and study in their hometown.

Glossary

Életrajz

Feldmár Sándor együtt él feleségével, Feldmár Irénkével egy takaros kis családi házban Dunaszerdahelyen. A folyosó és a konyha falain elhelyezett családi fényképek sokat elárulnak Feldmárék boldog családi életér?l és a szeretetr?l, amelyet az öregecske házaspár a gyermekei, unokái és dédunokái iránt táplál. Feldmár úr nagyon kedves és vidám ember. Magas kora ellenére is nagyon élénk, és szinte pezseg benne az élet. Boldog házasságban él, feleségével kiegészítik egymást. Feldmár úr nyitottan beszélgetett velünk minden témáról. Az interjú három ülés alatt készült.

Apai nagyapám, Feldmár József Vámosfaluban született, nem emlékszem, mikor [Vámosfalu - az egykori Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásában lév? kisközség volt, Trianon után Csehszlovákiához került; ma: Horné Mýto. - A szerk.]. Az apai nagyanyámat, Feldmár Józsefnét lány korában Feldmár Johannának hívták. Nagymama Csallóközkürtön [Pozsony vm., szlovákul Ohrady. - A szerk.] született, valószín?leg 1860-ban. Nem tudom, hol ismerkedtek össze, de összeházasodtak, és Vámosfaluban telepedtek le.

Nagyapám egy kis f?szerüzletet nyitott Vámosfaluban, a családi ház utolsó helyiségében. A boltocskában élelmiszert és f?szereket árultak. Emlékszem, hogy a f?szert kis fiókokban tárolták. Az árut Dunaszerdahelyr?l hordták Vámosfaluba. Többnyire a nagymama dolgozott a boltban. El?ször elég jól ment nekik, mert ez volt az egyetlen f?szerüzlet a faluban. Kés?bb nyílt egy másik bolt is. Nagypapa tágas udvartartásról gondoskodott. Körülbelül másfél hektár szántóföldön leginkább gabonát, kukoricát és árpát termelt [lásd: a földm?velés szerepe]. A búzából lisztet ?röltek saját használatra, a maradék gabonával pedig a baromfit etették.

Az apai nagyszüleim egymással németül, de a gyermekeikkel kizárólag magyarul beszéltek. Sajnos, az apai nagyapámat nem ismertem, azt sem tudom, hogyan nézett ki. Korábban halt meg, az els? világháborúban esett el. Nagymama alacsony, er's termet? zsidó asszony volt. Nagyon egyszer? falusi öltözetet viselt. A blúzát mindig a szoknyájába t?rte. Alsószoknyát is viselt. Amikor zsidó templomba vagy imaházba készült, rendszerint bekötötte a fejét kend?vel, ugyanis zsidó férfiak és n?k sosem mentek zsinagógába hajadonf?vel [lásd: paróka]. Öregkorában is nagyon tiszta, szorgalmas és egészséges volt.

Feldmár nagyszüleim egy sarokházban laktak, amely az egyik névtelen vámosfalusi utca elején épült. A házban egy kis folyosó kötötte össze a két szobát a konyhával. A végében egy üzlethelyiség volt. Nagyapám halála után öten lakták a házat: nagymama és lánya [Haár Móricné, született Feldmár Rozália] a férjével, Haár Móriccal és két gyermekével - Irénkével és Jóskával. A háznak nagyon egyszer? berendezése volt. A konyhában egy asztal állt székekkel. Az ágyat esténként széthúzták, és a két kisgyerek ott hajtotta le a fejét. Azt hiszem, nagymama is a konyhában aludt, vigyázott a gyerekekre. Rózsi néni a férjével együtt a hálószobában pihent meg. A második világháború el?tt még fával f?töttek a t?zhelyen. Haár Móric részért vágta ki a fát az erd?ben, amely az uradalom tulajdonában volt. A favágó kapta a r?zsét, amellyel aztán egész télen tüzelt. A fa törzsét a vastag ágakkal együtt az uradalom tartotta meg magának. A második világháború el?tt kizárólag petróleumlámpával világítottak. Fürd?szoba híján az el?szobában mosakodtak mindannyian. Az udvaron egy nyitott kút állt, onnan hordták a vizet. A mellékhelyiség is kint állt a szabadban. Nagyszüleim szegény emberek voltak. Nem volt cselédjük vagy szolgájuk, maguk gondoskodtak az udvartartásról és másfél hektáros szántóföldjükr?l.

Nagyapám nem volt nagyon vallásos. A feleségét?l és az édesapámtól tudom, hogy egyszer? neológ zsidó ember volt. Nagymama vallásosabb, istenhív? asszony volt. Minden reggel és este imádkozott. A nagyszül?k betartották a kóser konyhát. Csak az a baromfi számított kósernak, amelyet helyesen, a zsidó törvények szerint vágott le a sakter. A sakter egy nagyon éles pengével, egy mozdulattal elvágta a baromfi torkát, hogy ne szenvedjen. Vámosfaluba, [Csallóköz]Kürtre és más környez? falvakba hetente vagy kéthetente bejárt Dunaszerdahelyr?l egy alistáli származású sakter [Alistál - Pozsony vm.-ben lév? kisközség volt, szlovákul Dolný ?tál - A szerk.]. Ezenkívül a falusi zsidók a dunaszerdahelyi "sachtplatzra" is hordták az állatokat. A saktert a zsidó hitközség alkalmazta, amelynek minden tag adót fizetett, de rendszerint minden levágott baromfi után is kapott egy kis pénzt a zsidó emberekt?l. Nagymama külön zsíros és tejes edényeket használt, amelyeket egymástól elkülönítve tároltak a kredencben [lásd: étkezési törvények; kóser háztartás]. Ezenkívül volt egy külön pészahtálja is [azaz: szédertál; lásd: Pészah; széder], ami csak Pészah alatt került le a padlásról. Ez az edény formájában nem különbözött a többit?l, viszont csak a Pészah alatt tálaltak benne. Nagymama sosem evett közvetlenül zsíros étel után tejeset és fordítva [A húst és a tejfélét a kóser háztartásban szigorúan elkülönítik, hús és tejnem? fogyasztása között el kell telnie bizonyos id?nek. Hogy mennyinek, az helyenként változó ("Minden folyónak megvan a maga sodra" - áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak el? a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) - mivel azok hamarabb megemészt?dnek - fél órával következhet húsos étel. - A szerk.].

Az apai nagyszüleim rendszerint megtartották a zsidó ünnepeket. Minden pénteken este a nagymama gyertyát gyújtott az ünnepi vacsora el?tt, így üdvözölte az eljövend? szombatot. Az ünnepélyesen megterített asztalnál helyet foglalt az egész család. Szombaton sosem gyújtottak tüzet, gyertyát és lámpát sem [lásd: szombat; szombati munkavégzés tilalma]. Ezen a napon nem végeztek nehéz munkát, nem dolgoztak a földeken, csak azt tették, ami a legszükségesebb volt a házon belül. A leggyakoribb szombati étel a húsleves volt, amelyb?l kivették a megf?tt szárnyasaprólékot, és petrezselyem- vagy paradicsomszósszal tálalták. Sólet csak néha került az ünnepélyesen megterített asztalra. Inkább a dunaszerdahelyi zsidókra volt ez jellemz?. Vámosfaluban a sóletot otthon sütötték a süt?ben. El?ször megf?zték a babot, majd egy tálban megkeverték tojással, baromfinyakakkal vagy füstölt hússal, és megsütötték. Vámosfaluban csupán két zsidó család élt. El?fordult, hogy nagymamám pénteken vagy szombaton vendégül látott valamilyen szegény zsidó embert. A második világháború el?tt több ruszin zsidó [lásd: Kárpátalja] koldus élt Dunaszerdahelyen és a környékén [lásd: snorrer].

Az apai nagyszüleim nagyon ritkán jártak zsinagógába, mert a faluban nem épült zsinagóga és zsidó imaház sem. A nagyünnepek alatt a vásárúti zsidó imaházat látogatták [Vásárút - Pozsony vm. Dunaszerdahelyi járásában lév? kisközség volt. Szlovák neve: Trhové Mýto. - A szerk.]. A vámosfalusi zsidók a nyárasdiakkal együtt gyalog tették meg az utat a vásárúti imaházba [Két egykor Pozsony vm.-ben, majd Komárom vm.-ben lév? kisközség, Alsónyárasd és Fels?nyárasd 1940-ben végrehajtott egyesítéséb?l jött létre Nyárasd, szlovákul Topo?níky. - A szerk.]. Jeles ünnepnapon vagy böjt alatt a nagymamám már el?z? nap elment Vásárútra, és az imaházban ülve töltötte az éjjelt. Jom Kipur alatt böjtöt tartott egész nap. A nap nagyobb részét az imaházban töltötte. Újév [Ros Hásáná] napján is imaházba mentek a nagyszül?k. Purim alatt nagy ünnepséget tartottak az imaházban, és a zsidó gyerekeket rendszerint almával ajándékozták meg.

A nagypapa egyszer? parasztember volt, nem volt tagja semmilyen politikai vagy kulturális szervezetnek. Sajnos nem tudom, milyen politikai nézeteket vallott, mert nem ismertem, és a nagymamám sosem mesélt ilyesmir?l.

Az apai nagyszüleimnek csak jobb oldalról voltak szomszédjaik, mivel sarokházban éltek, az els? házban az utcában. Jávorcsikékra még én is emlékszem. Keresztények voltak, de nagyon jól kijöttek a nagymamával, gyakran meglátogatták egymást. Jávorcsik bácsi munkásember volt. Ezenkívül nagymama a férje testvérével, Feldmár Lipóttal tartotta a faluban a kapcsolatot. Hetente egyszer összejöttek beszélgetni. Amikor valamelyikük megbetegedett, akkor meglátogatták egymást. Feldmárék [azaz: Feldmár Lipóték] vendégl?t nyitottak Vámosfaluban. Több hektár szántóföldön gazdálkodtak. A holokauszt alatt megszöktek Kanadába. A gyermekei közül Feldmár Ignácra emlékszem, aki az önkéntes t?zoltókat támogatta. Úgy tudom, a lánytestvére, Feldmár Sára egy Sánta nev? fiatalemberhez ment férjhez. Fiuk, Sánta Pál Budapesten tanult pedagógiát.

Az apai nagyszüleim testvéreire sajnos nem nagyon emlékszem. Olyan régen volt már, hogy nem tudom ?ket egyáltalán visszaidézni. Apai nagyanyám, Feldmár Józsefné gyakran emlegette, hogy a nagypapa az els? világháborúban harcolt, és elesett valahol a fronton. Nagymamámat deportálták, Auschwitzban halt meg 1944-ben. 84 éves volt.

Az anyai nagyapámat Gross Jánosnak hívták. Dunat?késen született, de sajnos nem tudom, mikor [Dunat?kés - Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásában lév? kisközség, melynek 1910-ben mindössze 220 lakosa volt. Ma: Dunajský Klatov - A szerk.]. A nagymamámat Gross Helenának hívták. A lánykori nevére sajnos nem emlékszem [Megjegyzend?: Gross Helena, azaz Helena Gross az asszonyneve volt a szlovák névhasználati szokásnak megfelel?en, azaz az asszonynév a férj vezetéknevéb?l és az asszony keresztnevéb?l áll össze. - A szerk.]. Gross nagypapa földm?veléssel foglalkozott, saját maga gondoskodott kis udvartartásáról és a földekr?l. Nagymama háztartásbeli volt.

Az anyai nagyszüleim magyarul beszéltek egymással, de tudtak németül is. Nagyapámat nem ismertem, és nagyanyámra sem emlékszem nagyon, mert kisgyerek voltam, amikor meghalt. Öregkorában kis termet?, soványka asszony volt, körülbelül 55-60 kilós lehetett. Sokat betegeskedett a karjával, Pozsonyban is kezelték. Csak arra emlékszem, hogyan mentünk érte a dunaszerdahelyi állomásra konflissal [lovas kocsival - A szerk.], amikor hazaengedték a kórházból. A nagymamám nagyon egyszer? ruhát viselt, mindig szoknyában járt. Amikor zsinagógába vagy imaházba ment, rendszerint bekötötte a fejét kend?vel.

Az anyai nagyszüleim [duna]t?kési házáról sajnos nem tudok mesélni, mert sosem jártam ott. Nagyapám halála után nagymama Nyékvárkonyra [Ma: Vrakú?. - A szerk.] költözött a szüleimhez.

Fogalmam nincs, mennyire volt vallásos zsidó az anyai nagyapám, mert nem ismertem. Anyai nagyanyám, Gross Helena nem volt annyira vallásos asszony, mint a dunaszerdahelyi zsidó asszonyok. A szombatot és a többi jeles zsidó ünnepet biztos megtartotta. Kóser konyhája volt, és külön zsíros meg tejes edényeket, de húsvéti [pészahi] edényt is használt. Több mint valószín?, hogy Dunat?késre is járt egy sakter, de az anyai nagyszül?k életmódjára nem emlékszem annyira. Dunat?késen kevés zsidó élt, és a faluban nem épült imaház. Ezért a nagymama ritkábban látogatott el zsinagógába vagy imaházba. Sajnos, fogalmam nincs, melyik városban vett részt az ünnepi szertartásokon.

Az anyai nagyszüleim testvéreire nem emlékszem. Anyai nagyapám, Gross János otthon halt meg az els? világháború alatt. Azt sem tudom pontosan megmondani, mikor halt meg az anyai nagyanyám, Gross Helena. Az anyai nagyszüleimet a dunaszerdahelyi zsidó temet?ben temették el [lásd: temetés; temet?]. A sírkövükön magyar és héber felirat olvasható. A héber szavakat nem tudom elolvasni, mert pontok nélkül írták, és ez a fajta írás idegen számomra. [A héber írásban nem jelölik a magánhangzókat. Amikor a héber írástudás er?sen hanyatlani kezdett azután, hogy a rómaiak az 1. században ki?zték a zsidókat Izraelb?l, a rabbik az olvasás megkönnyítése érdekében kifejlesztették az ún. nikkudimokat, azaz pontok rendszerét. A mássalhangzók fölé vagy alá írt pontok jelzik az ejtend? magánhangzókat - az ilyen szöveget pontozott szövegnek hívjuk. - A szerk.] Egy ismer's árulta el nekem, hogy a nagypapa sírkövén az áll, hogy igazságos és adakozó ember volt.

Nyékvárkonyon n?ttem fel [Nyékvárkony - Az interjúalany születése idején, 1915-ben ilyen nev? község még nem létezett. 1940-ben jött létre Csallóköznyék és Várkony egyesítésével, és ekkor Komárom vm.-hez tartozott. Az 1910-es népszámlálás idején Csallóköznyék Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásához tartozott, lakóinak száma 650 f? volt; Várkony ugyancsak Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásához tartozott, valamivel népesebb, 870 lakossal rendelkez? kisközség volt. - A szerk.]. A zsidó lakosság nagyobb része városokba tömörült, vidéken eléggé szétszóródottan éltek a zsidók. Nyékvárkonyon csak két zsidó család telepedett le: a Feldmárok [az interjúalany családja - a szerk.] és Spinnerék. Spinnerék közel laktak hozzánk, olyan 30-40 házzal odébb. Hasonlóan mint az apám, földm?veléssel foglalkoztak, és tágas udvartartásról gondoskodtak. Nem voltak annyira vallásosak, a nagyünnepeket megtartották, de nem éltek szigorúan a zsidó hagyományok és törvények szerint. A Spinner szül?k a holokauszt alatt haltak meg valamelyik koncentrációs táborban, de a gyermekeik túlélték, és Izraelbe emigráltak.

A falusi zsidóság nem tartotta be szigorúan a zsidó hagyományokat, mert nem is volt annyira módja hozzá. Imaházba vagy zsinagógába csak B?sre vagy Dunaszerdahelyre járhattak be [B's Pozsony vm.-ben lév? nagyközség volt 2800 f?nyi lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, Gab?íkovo. - A szerk.]. A távolság miatt többnyire csak a nagyünnepek alatt látogatták meg a várost. A gyerekek Dunaszerdahelyen tanultak héberül imádkozni. Egy szegény zsidó tanárhoz jártak, aki az imádságon kívül zsidó történelmet is tanított nekik egy kis pénzért.

Néha ellátogattunk a dunaszerdahelyi imaházba is, amely a mostani Komenského utcán állt. Dunaszerdahelyen a zsidók többsége ortodox volt, de a városban éltek neológ zsidók is. Az ortodox zsinagóga a Juda Aszád téren állt [lásd: Dunaszerdahely]. Juda Aszád egy nagyon híres rabbi és tudós volt. Én nem ismertem, sokkal öregebb volt nálam. Az ortodox zsinagógában el volt különítve a férfi rész a n?it?l. A n?k az emeleten imádkoztak, ahol körülbelül négy padsorban ülhettek. A második világháború alatt az épületet lebombázták, és a lakosok széthordták a téglákat. Az imaház kés?bb épült ebben az utcában [Komenského utca]. A második világháború alatt cip?raktárnak használták, és a háború után szétbontották. Az építész, aki a környez? üzleteket tervezte, a templom gömböly? formáit beletoldotta az épületekbe. A mikve szintúgy a mostani Juda Aszód téren volt. A városi zsidó fiúk a héderben tanultak fels?bb fokon vallástant. Többnyire olyan családokból származtak, amelyek meg tudták fizetni ezt az iskolát, de akadt köztük szegényebb gyerek is. Aki a héderben tanult, az kés?bb nagyon vallásos zsidó, rabbi vagy sakter lett. A zsidó iskola csak annyiban különbözött az állami iskolától, hogy a diákok ivritül is tanultak, és megismerkedtek a zsidó történelemmel is. A zsidó gyerekek ugyanúgy részesültek magyar és szlovák oktatásban, mint azok a gyerekek, akik állami iskolába jártak.

A második világháború el?tt több rabbi tevékenykedett Dunaszerdahelyen. A rabbik általában egy házban laktak a zsinagóga mellett a Juda Aszád téren. Katz rabbira tisztán emlékszem [Oser Anszel Katz a dunaszerdahelyi ultraortodox zsidó hitközségnek, más néven Ádász Jiszráelnek volt a rabbija. Smuel Lévi Weinberger rabbi halála után a dunaszerdahelyi ortodox hitközségen belül 1927-ben vita keletkezett utódja ügyében. A tagság egy része az elhunyt rabbi fia, Hillel Weinberger mellett kardoskodott. A hitközség néhány tagja azonban nem volt teljesen meggy?z?dve Hillel rabbi vallásosságáról, ezért az eddigi egységes dunaszerdahelyi zsidóság két ortodox községet alakított. Az eredeti ortodox hitközség élén Hillel Weinberger, az újonnan megalakult ultraortodox hitközség élén pedig Oser Anszel Katz állt. - A szerk.]. Stramm, szakállas ember volt, és pajeszt is hordott. Kaftánban járt, kapedlit és az utcán fekete kalapot viselt. A szertartást héberül tartotta [lásd: bibliai héber], de beszélt ivritül, magyarul és németül is. Dunaszerdahelyen lakott, mégpedig ott, egy blokkban. A ház pincéjében rendszerint bóherok sütötték a maceszt az egész hitközség részére. Én is jártam abban a pincében. Az egyik bóher hajtotta a gépet, a másik meg rakta bele a tésztát. A bóherok pajeszt viseltek. A zsidó vallást tanulmányozták, rabbinak tanultak.

Dunaszerdahelyen több sakter lakott, nem tudom pontosan, hogy hány. Némelyik sakter betöltötte a kántor tisztségét is, ? is el? szokott imádkozni a zsinagógában vagy az imaházban. A dunaszerdahelyi zsidó hitközségeknek volt ellen?rz? bizottsága, pénztárosa és szolgája, aki a postát kézbesítette. Ezek a tisztvisel?k rendes fizetést kaptak. A zsidó hitközség tagjai hitközségi adót fizettek, amely felért a háború el?tt körülbelül 20 koronával [lásd: kile].

A második világháború el?tt a dunaszerdahelyi zsidók általában kereskedelemmel foglalkoztak. A F?utcán több volt a különböz? zsidó bolt, mint a nem zsidó, de a keresked?k között nem volt vita, hiszen a vev? szabadon választhatott, hol fog vásárolni. A városba még a második világháború el?tt bevezették a villanyt, a vizet csak kés?bb. Úgy emlékszem, hogy a háború el?tt kinti vécét használtak a lakosok. Nyékvárkonyon a második világháború el?tt petróleumlámpával világított a falusi nép, és kútból húzta a vizet. Nyékvárkonyon keresztül egy betonút vezetett B?sre, ez volt az egyetlen a járásban. A mellékutak természetesen földutak vagy kövesutak voltak. Amikor inaskodtam Dunaszerdahelyen, kövesúton jártam a városba, kerékpáron vagy gyalog. Az út mellett villanypóznák álltak, én pedig az egyik póznáig futottam, aztán gyalogoltam, megint futottam, és megint lassan mentem, amíg el nem értem a várost. Ha jól emlékszem, a második világháború el?tt nem közlekedtek autók a faluban, de egy autóbusz járt B?sr?l Nyékvárkonyon keresztül Dunaszerdahelyre. A falusi emberek többnyire lovas kocsival, kerékpárral vagy gyalogszerrel közlekedtek.

Nyékvárkonyon nem volt piac, csak egy kocsma meg f?szerüzlet, ezért Dunaszerdahelyre jártunk bevásárolni. A dunaszerdahelyi piac a Vásártéren volt. Lovakat, teheneket, élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt, bort és más portékákat árultak ott. A szüleim többnyire olyan árut vásároltak, amit nem tudtak saját maguk kitermelni vagy elkészíteni - például cukrot, sót, ruhanem?t. Amikor egy dunaszerdahelyi divatáruboltban inaskodtam, természetesen ott vették meg a ruhát és a méterárut.

Édesapám, Feldmár Miksa (Maximilián) 1888-ban született Vámosfaluban. A zsidó nevére sajnos nem emlékszem. Az édesanyámat lány korában Gross Katalinnak hívták. 1876-ban született Dunat?késen [Dunajský Klatov].

Az apám nyolc évig a vámosfalusi elemi iskolát látogatta, majd Tatán tanult. Inasiskolába járt, és egy hentesüzletben inaskodott [Az 1888-ban született apa vagy a hatosztályos elemi iskola után ment tanoncnak, vagy négy elemi elvégzése után polgári iskolát végzett, és utána ment tanoncnak. Lásd: ipariskolák; polgári iskola. - A szerk.]. Nem tudom, hogyan ismerkedtek össze az édesanyámmal, de tény, hogy Vámosfalu nem esett messzire Dunat?kést?l. Valószín?leg a dunaszerdahelyi zsinagógában esküdtek.

A szüleim magyarul beszéltek egymással, de tudtak németül is. Apám nagyon egyszer? zsidó paraszt volt. Parasztruhát viselt, és csizmában járt. Zsinagógába vagy imaházba sosem ment hajadonf?vel, kalapot tett a fejére. A kapedlijét a zsebébe csúsztatta, és csak a templomban rakta a fejére. Édesapám beszédes ember volt. Faluhelyen hosszúnak t?ntek az esték, és hozzánk gyakran betértek a szomszéd gazdák. Ilyenkor többnyire a gazdaságról és földm?velésr?l beszélgettek. Nem hallottam ?ket politizálni.

Apám sokszor mesélte, hogy az els? világháborúban Doberdóban volt katona. Majdnem az életét vesztette, de szerencsére a bajtársai valamilyen úton- módon megmentették. Apám sérülés nélkül tért haza a frontról.

Apám jószív? ember volt, a falusi nép is szerette. Anyám rendszerint bekötötte a fejét kend?vel, amikor imaházba készült. Szigorúbb volt, mint az apám. Legénykoromban imádtam motorozni. Amikor Dunaszerdahelyen inaskodtam, egy ismer?söm kölcsönadta a motorkerékpárját, és azzal hajtottam haza Nyékvárkonyra. Fiatal srác voltam, "ugrificki", olyan, mint most. Anyám kijött az utcára, meglátta, hogy motorkerékpáron ülök. Utánam vágta a sepr?t, soha el nem felejtem. Azt kiabálta utánam, hogy "Összetöröd magad, ne próbálj még egyszer azzal hazajönni!".

Apám Nyékvárkonyon hentesmesterséggel és földm?veléssel kereste a kenyerét. A nyékvárkonyi házunk udvarán épített egy kis fabódét, ahol a keresztényeknek mérte ki a húst, amely nem volt kóser. Apám B?sr?l hozatta a húst, ? csak földarabolta és kimérte. Minden csütörtökön jöttek a vásárlók, fél, negyed kiló húst vettek általában, de volt, aki tíz dekát vásárolt. Apám ezenkívül húsz hold földön gazdálkodott [Az interjú kés?bbi részéb?l kiderül, hogy a föld saját tulajdonuk volt. - A szerk.]. Leginkább búzát, árpát és kukoricát termelt, egy részt saját használatra, másrészt eladásra is. Az édesanyám háztartásbeli volt, de a f?szerüzletünkben is árult. Keményen dolgozott egész életében, hamarosan reumát kapott. Aztán már nem gy?zte annyira a házimunkákat. Janka n?vérem gondozta, és vezette a háztartást.

Szüleim az esküv? után egy ideig Dunat?késen éltek, majd Nyékvárkonyon telepedtek le. Egy hosszú családi házat vettek meg, amelyben több szoba és egy konyha volt. Az egyik helyiséget el?ször átalakították kocsmának, majd f?szerüzletet nyitottak benne. A f?szerüzlet után következett az ebédl?szoba, aztán a konyha, két hálószoba, kamra és végül az istálló. Én a bátyámmal, Jen?vel [Jen?, szlovákul Eugen. - A szerk.] aludtam egy szobában. A második világháború el?tt petróleumlámpával világítottunk, a villanyt csak a háború után vezették be. Fával tüzeltünk. A konyhában eredetileg kemence állt, amelyet kés?bb t?zhelyre cseréltek ki a szüleim. A szobákban kályhákban f?töttünk. A második világháború el?tt nem volt fürd?szobánk sem. Egy helyiségbe hordtuk be a kútról a vizet, amellyel mosakodtunk. A háznak tágas udvara volt. Apám az udvaron épített kemencét, amelyben finom kenyeret sütöttünk.

A második világháború el?tt tágas udvartartásról gondoskodtunk a szüleimmel és testvéreimmel. Teheneket, lovakat, birkákat és baromfit neveltünk. Apámnak volt egy vagy két lova, mikor hogy, mert lovas kocsival közlekedtünk, és lovakkal szántottuk a földet. Én és a bátyám, Jen? sokat segítettünk legénykorunkban az apámnak. Szántottunk, vetettünk, gondoztuk az állatokat. Minden nap hajnali négy-öt órakor keltünk. Általában két- három tehenet tartottunk. Édesanyám hajnalban megfejte ?ket, a tejet szétöntöttük két-, három- és ötliteres alumínium tejeskannákba, és lovas kocsival szállítottuk Dunaszerdahelyre. Egyik helyen öt litert, másik helyen tíz litert vettek, általában tíz-tizenöt litert tudtunk naponta eladni. Apámnak harminc-negyven birkája is volt. Akolban aludtak, ott is teleltek, mert a birka nem fázik. Amikor már megn?tt a bundájuk, apám kihívatott egy embert, aki megnyírta ?ket. A lenyírt gyapjút rendszeresen eladtuk. Birkáinkat egy pásztor ?rizte. Szedlák Ignác negyven-negyvenöt éves korában került hozzánk. Szellemileg egy kicsit visszamaradt. A házban lakott egy kamrában, és velünk étkezett. Koszt, szállás és ruhanem? volt a fizetsége. Amikor deportáltak minket, a községnél dolgozott meg kéregetett a faluban. A második világháború után hazajöttünk Jen? bátyámmal együtt és visszafogadtuk. Ignác hetvenöt éves korában halt meg. Eltemettettük a nyékvárkonyi katolikus temet?ben, saját magam öntöttem neki sírkövet.

Az összes bevételt élelemre, ruhanem?re költöttük, föléltük. Legjobban akkor éreztük meg a szegénységet, amikor anyám állapota romlani kezdett, és nem volt pénzünk, amivel megfizettük volna a kezeltetést. A testvéreimmel sokszor kértük a szüleinket, hogy adjunk el a földekb?l, és küldjük kórházba az anyukát. A szüleim viszont nagyon ragaszkodtak a földekhez, mert apai örökség volt. Nem kívánták, hogy felaprózódjon. A harmincas években egyre nehezebb volt a megélhetés. Nem esett, nagy volt a szárazság, így nagyon rossz termésünk volt, olyan rossz termés nem volt azóta sem. Amikor életbe léptek a zsidóellenes törvények, elvették t?lünk a bevetett földeket, és más aratta le a búzát [1938 novemberében, az els? bécsi döntéssel a Trianon el?tti Pozsony vm. egy része - így Dunaszerdahely és környéke is - visszakerült Magyarországhoz, Komárom vm.-hez, ilyenformán a Feldmár családot a magyarországi zsidótörvények sújtották. Lásd: zsidótörvények Magyarországon - A szerk.]. Annyira rossz anyagi helyzetben voltunk a második világháború el?tt, hogy hitelbe csináltattuk meg a háztet?t, mert beesett az es?. Csak a második világháború után tudtuk a bankban törleszteni az adósságunkat.

Szüleim hébe-hóba átlapoztak valamilyen érdekesebb könyvet, de inkább újságot olvastak. A "Csallóközi lapok" [hetilap] ingyen jártak nekünk, mert Jen? bátyám nyomdász volt. Szüleim héber imakönyvekb?l imádkoztak, szekrényben tartották ?ket. Nem nagyon jártak bálokba vagy színházba. Szívesen megnézték a színdarabot, amelyet a helyi iskolások adtak el?. Rendszerint a tanár vezette a gyerekeket. A bátyám is föllépett egy színdarabban, talán a János vitézben. Az el?adások nagy eseménynek számítottak. A tanulók az iskolában léptek fel, ahol összejöttek az el?adásra a falusiak.

A szüleim neológ zsidók voltak. Édesapám egyáltalán nem volt vallásos. Egyszer? zsidó ember volt. Nem imádkozott rendszeresen, minden reggel. Néha Nyékvárkonyra érkeztek a dunaszerdahelyi zsidó tyúkászok, akik a baromfit vásárolták fel. Ezek általában nagyon vallásos emberek voltak. Már hajnalban járták a falut, miel?tt a tyúkokat kiengedték volna a parasztok. Betértek apámhoz is, és együtt imádkoztak tfilinnel. A családban mindenki tudott héberül imádkozni. Édesanyám sem volt túl vallásos. Természetesen a kóser konyhát betartották. Anyám külön tejes és zsíros edényt használt. Engem is gyakran elküldtek a tyúkkal vagy a libával a dunaszerdahelyi sachtplatzra, ahol sakter vágta el éles pengével a baromfi torkát. Csak az az állat számított kósernak, amely azonnal, szenvedés nélkül pusztult el [Ez szép megközelítése annak, hogy mely állat számít kósernak étkezés szempontjából, de a kóserségnek vannak még egyéb kritériumai is. Lásd: étkezési törvények; tréfli; halételek. - A szerk.]. A szüleim minden nagyobb zsidó ünnepet megtartottak. Pénteken este gyertyát gyújtott az anyukám. Úgy emlékszem, két gyertyát gyújtott, de ha valaki meghalt közben, annak az emlékére is gyújtott egyet. Édesanyám barheszt sütött a süt?ben. Pénteken este felvágták gyertyagyújtáskor, apám mindegyik családtagnak adott egy majszet [darabot], és kellemes szombatot kívántunk egymásnak. Nyékvárkonyon hajdanán koldusok is jártak a falut [lásd: snorrer]. A zsidó koldus általában megkérdezte a faluban, hol laknak zsidók, és csak azokhoz mentek. A ruszin [rutén] zsidók nagyon szegények voltak. Emlékszem, hogy egyszer pénteken este nálunk is vacsorázott egy ruszin koldus. Amikor befejeztük az étkezést, ütögette a hasát, majd a kezével a feje felé mutatva dicsérte a vacsorát: "Így jóllaktam." Gazdagabb zsidók pénzt is adtak a koldusoknak. Szombaton sosem dolgoztunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Apám rendszerint havdóléval [hávdálá], azaz egy búcsúimával zárta le a szombati ünnepnapot. A szüleim sosem használták a dunaszerdahelyi mikvét. Gyerekkorunkban nagyon szerettük az ünnepeket, mert ilyenkor összejött az egész család, és az édesanyám finomságokat készített.

Jom Kipur el?estéjén kezd?dött a böjt, amely az ünnepnap estéig tartott. A feln?ttek nem ettek egyáltalán semmit, de a gyerekek is hamar megszokták az étkezés tilalmát [A gyerekeknek a rituális feln?tté válásukig (lásd: bár micvá és bát micvá) nem kell böjtölniük. 9-10 éves koruktól azonban fokozatosan hozzá lehet szoktatni ?ket, úgy hogy a nap egy részében böjtölnek. - A szerk.]. Jom Kipur alatt nem végeztünk semmilyen munkát. A nap nagyobb részét a b?si imaházban töltöttük, imádkoztunk.

Újév napján [Ros Hásáná] nem dolgoztunk, imaházba mentünk és imádkoztunk. Otthon ünnepi ebédet és vacsorát ettünk. A sátoros ünnep [Szukot] alatt néha az én szüleim is építettek sátrat, azaz szukát az udvaron. A sátor fából készült, és a tetejére zöld ágakat raktak. Az ünnepi fogásokat a sátorban, kint a szabadban tálalták. Ha valamilyen zsidó járt a faluban, akkor vendégül láttuk a sátorban.

Pészah ünnepére összejött a szül?i házban az egész család. Ilyenkor Jen? bátyám is hazajött, aki legénykorában már nem lakott Nyékvárkonyon. Apám szédert készített, és mesélt nekünk arról, hogyan mentek el a zsidók Egyiptomból. Valamelyik gyerek mindig feltett neki egy kérdést a zsidó történelemb?l, és ? válaszolt rá. A széderedényre [szédertál] petrezselyemzöldet, tojást, sült húst, reszelt almát, diót és tormát raktak külön-külön a szüleim. A torma a zsidók keser? életét jelképezte. A tál közepére sós vizet öntöttek. Édesapám általában magyarul olvasott az Hagadából, hogy mindenki megértse. Pészah alatt maceszt, maceszgombócot és süteményt ettünk. A maceszt a dunaszerdahelyi hitközségt?l vásároltuk minden húsvétkor [A Pészahkor fogyasztott macesz vagy pászka különösen szigorú szabályok szerint készül, ezért vásárolták a hitközségt?l. Lásd: smire macesz. - A szerk.].

Télen ünnepeltük a Hanukát, amely nyolc napig tartott [Hanuka ünnepe a Gergely naptár szerint novemberre vagy decemberre esik. - A szerk.]. Minden este gyújtottunk egy-egy gyertyát. A gyertyatartót az ablakban helyeztük el. A szül?k általában almával, édességgel meg egy kis pénzzel ajándékozták meg a gyerekeket.

Nyékvárkonyon nem épült imaház, ezért a szüleimmel B?sre vagy Dunaszerdahelyre jártunk, de csak a nagyünnepek alatt. A b?si imaház a falu elején állt, jelenleg pékség van az épületben. A b?si imaházat a b?si, nyékvárkonyi és nyárasdi zsidók egyaránt látogatták, mert a zsidó törvény szerint legalább tíz zsidó férfi szükséges az imádkozáshoz és a szertartás levezetéséhez [lásd: minján]. A férfiak egy kisebb helyiségben imádkoztak, egy sakter vezette a szertartást. Ismertem néhány b?si származású zsidót: Steckler, Glatz, Kohn... A szüleim néha Dunaszerdahelyre is ellátogattak, többnyire gyalogszerrel mentek. Természetesen a gyerekeket is magukkal vitték. Amikor inaskodtam Dunaszerdahelyen, magam is eljártam az imaházba.

Nyékvárkonyon keresztény szomszédjaink voltak, egyszer?, jóindulatú, rendes emberek. Gyakran meglátogatták egymást a szüleimmel. A bátyámat bújtatták a padlásukon, amikor megszökött a lágerb?l. Nem árulták el akkor sem, hogy zsidó van a háznál, amikor nyilasok jártak náluk. A szüleim ritkán jártak össze a rokonokkal. Nagyobb ünnepnap alatt sosem utaztunk, inkább köznapon vagy kisebb ünnep alkalmából találkoztunk. Akadtak zsidó ismer?seik B?sön is, ahol az imaházat látogattuk. Néha meglátogattuk ?ket. A feln?ttek az ünnepr?l vagy a gazdaságról beszélgettek. A szüleim sokat dolgoztak, sosem mentek nyaralni vagy kirándulni. Nem is volt erre nagyon pénzünk. Más volt akkor a világ.

Édesanyám 1940-ben halt meg Nyékvárkonyon. Dunaszerdahelyen temették el a zsidó temet?ben. Sajnos nem tudtam a temetésén részt venni, mert nem engedtek haza a munkatáborból [lásd: munkaszolgálat (musz)]. Apám Auschwitzban halt meg 1944-ben.

Apámnak egy bátyja és két lánytestvére volt. Feldmár Ferenc, apám bátyja egy pesti hotelban dolgozott mint szakács. N?tlen volt. Az els? világháborúban t?nt el valamelyik fronton. A vámosfalusi katolikus templomban egy emléktáblát állítottak az elesett katonák emlékére, ott szerepel a neve. Az apai nagymamám kapott utána valami segélyt, amelyb?l kés?bb a többi gyermekeit és unokáit támogatta.

Feldmár Berta, apám húga az 1890-es években született Vámosfaluban. Egy nagyon vallásos zsidóhoz ment férjhez Albárra [Pozsony vm.-ben lév? kisközség volt, 1910-ben 500 f?nyi lakossal. - A szerk.]. Grünfeld úr minden reggel, este imádkozott. Hét gyermekük született, de csupán négynek a nevére emlékszem: Lina, Rozália, Henrik és Ignác. A gyermekek zsidó nevelésben részesültek. Berta néni háztartásbeli volt. Albáron nyitottak egy f?szerüzletet, de nagyon szegények voltak. Egyik fiuk beállt egy gazdához szolgálni. Grünfeldéket 1944-ben deportálták. A hét gyerek közül csak néhányan tértek vissza a koncentrációs táborból. Lina, Rozália, Heinrich és Ignác 1948-ban Izraelbe emigrált, és különböz? helyeken telepedtek le. Lina Jeruzsálemben él, Rózsiék meg valamilyen vallásosabb helyen élnek.

Feldmár Rozália 1899-ben született Vámosfaluban. Nyárasdi származású zsidóhoz, Haár Mórichoz ment férjhez. Móric bácsi Bécsben tanulta ki a képkeretez? szakmát. Vámosfaluban nyitott egy kis f?szerüzletet, ezenkívül csépl?gép mellett is dolgozott. Tagja volt a vámosfalusi t?zoltó egyesületnek. Haáréknak két gyermekük született, 1924-ben Haár Jóska és 1926-ban Irénke, a leend? feleségem. Az egész családot Auschwitzba deportálták. Jóskának sikerült megszöknie, Vámosfalun bujkált a háború végéig. Irénke is hazatért a második világháború után. Szülei a koncentrációs táborban pusztultak el. 1946-ban feleségül vettem Haár Irénkét, és Vámosfaluban telepedtünk le. Egy ideig velünk élt Jóska is. Egy nagy raktárban dolgozott. Kés?bb megn?sült. A feleségével, Szekács Irénnel Dunat?késen [Dunajský Klátov] telepedtek le. Két fiuk született, 1954-ben József és 1957-ben Tibor. Jóska Dunaszerdahelyen halt meg 2000-ben.

Édesanyámnak, Feldmár Miksánénak három lánytestvére volt. Mindannyian [Duna]T?késen születtek. Gross Mária, akit Mariska néninek szólítottunk, egy [duna]t?kési zsidó gazdához, Hecht Jánoshoz ment férjhez. Úgy emlékszem, nem voltak nagyon vallásosak. Mariska néni háztartásbeli volt. Még a második világháború el?tt megözvegyült. 1944-ben deportálták, és valószín?leg Auschwitzban halt meg. Anyám következ? testvérét csak Steinernéként ismertem. A férje biztosító ügynök volt. Négy gyermekük született: Zsiga, Imre, Vilmos és Erna. Steinerné Auschwitzban pusztult el 1944-ben. Anyámnak volt még egy testvére, akit csak Pepi néninek szólítottunk. Egy zsidó f?szereshez ment férjhez, akit Weisznek hívtak. Pepi néni a háztartásról gondoskodott. Hamarosan két fiuk született, az egyik Péter volt. Weiszék sem tartoztak az ortodox hitközséghez. Pepi néni szintén Auschwitzban halt meg.

1915. április 15-én születtem Nyékvárkonyon. Nyolc éven keresztül a nyékvárkonyi katolikus elemi iskolába jártam [lásd: csehszlovák oktatási rendszer]. Többen is voltunk zsidók az iskolában. A Spinner gyerekek is oda jártak, de kés?bb, azt hiszem, Pozsonyban tanultak, és én maradtam az egyetlen zsidó gyerek az iskolában. Ennek ellenére sosem éreztem ellenszenvet az osztálytársaim részér?l. Egyáltalán nem számított, kinek milyen vallása van, nagyon jó haverokat szereztem. Egyszer vagy kétszer hetente egy katolikus pap tartott az osztályban hittanórát. A katolikus hittan természetesen nem volt kötelez? zsidók számára. Szabadon dönthettem, ott maradok-e az órán. A falusi zsidó gyerekek Pozsonyban vagy Dunaszerdahelyen tanultak meg héberül imádkozni. Apám hetente egyszer elkísért egy dunaszerdahelyi szegény zsidóhoz, aki a héber imádságot és a zsidó történelmet tanította nekem. Órabért fizetett neki. Nem nagyon szerettem tanulni, gyakran gondoltam, bár d?lt volna össze az iskola.

Délel?tt iskolába jártam, délután meg a libáinkat ?riztem. Minden nap kihajtottam ?ket egy közös legel?re. A többi haver is kijárt oda, labdáztunk meg futballt játszottunk. Egy libánk sem veszett el soha. Néha a birkákkal is kimentem.

Amikor betöltöttem a tizenharmadik évet, a dunaszerdahelyi imaházban megtartottuk a bár micvámat. El?ször hívtak fel a Tórához, és el?ször szólítottak zsidó nevemen: Simon. El kellett olvasnom egy zsidó olvasmányt [Ilyenkor a Tórából olvasnak föl egy részt a hetiszakaszból. - A szerk.], majd imádkoztunk. Otthon egy kis ünnepélyt rendeztek a szüleim. Ünnepélyes vacsorához ültünk a nagyszüleimmel és az unokatestvéreimmel együtt. Sajnos már nem emlékszem, kit?l kaptam ajándékot. A bar micvám óta jeles ünnep alatt rendszeresen felszólítanak a Tórához, ez megtiszteltetés számomra.

Az elemi iskola után három évig inasiskolába jártam Dunaszerdahelyen. Az iskola épülete a Juda Aszád téren állt a zsidó templom mellett. Zsidók és keresztények is látogatták, ott tanultak ki eladónak, péknek, asztalosnak, borbélynak... Az inasiskolában sem találkoztam az antiszemitizmus megnyilvánulásaival. Senki sem csúfolt zsidónak vagy hasonló. Nem voltam valami nagy iskolabarát, nem mondhatnám, hogy lett volna kedvenc tantárgyam. Az osztálytársaimmal folyton valami huncutságon járt az eszünk. Egyszer a suszter tábláját kicseréltük a bábaasszonyéval. Máskor meg a temetkezési vállalat reklámtábláját csentük el, és nekitámasztottuk egy családi ház bejárati ajtajának. Amikor az illet? kinyitotta az ajtót, a tábla bed?lt. Jót mulattunk rajta. Nagyon rendes tanáraink voltak, egyik sem volt zsidó. Egy fiatal, stramm tanárt kedveltem a legjobban, akinek a nevére sajnos nem emlékszem. Különböz? kereskedelmi szaktantárgyakat tanított, és olyan magas volt, hogy alig fért be az ajtón. Jókép? ember volt, és gyakran viccel?dött.

Amikor Dunaszerdahelyen tanultam, albérletben laktam az egyik barátommal, közel az iskolához. A kis szobába alig fért be a két ágy. Az inasiskolában rengeteg havert szereztem, zsidót, keresztényt, volt köztünk egy cigány gyerek is. Nekünk nem számított a vallás. Az osztálytársaim többnyire egyszer? falusi fiúk voltak. Mindannyian inaskodtunk valamilyen boltban. Este nyolc órakor bezártuk az üzletet, és mentünk csavarogni a városba. Éjjel a pékségbe szoktunk betérni friss kiflire, zsemlére. Cukrászdában meg kávéházban is össze-összejöttünk. Jó sorunk volt, mert általában mindegyik helyen inaskodott valamelyik iskolatársunk. Szombaton zárva voltak az üzletek, így otthon, Nyékvárkonyon tölthettem a hétvégét. Szabadid?ben azért elsétáltam a haverokkal Dunaszerdahelyre a lányokhoz.

A nyári szünet alatt apám földjein és a gazdaságunkban dolgoztam. Nem volt nyaralás. Akkor nem úgy éltünk, mint a mostani fiatalok, akik hol itt alusznak, hol ott alusznak. Az apai nagyanyámat félévente kétszer látogattuk meg, leginkább köznapon. Nyékvárkony körülbelül tizenkét kilométerre esett Vámosfalutól, ahol a nagymama lakott. A második világháború el?tt gyalog, kerékpárral vagy lovas kocsival közlekedtünk, így a tizenkét kilométer is nagy távolságnak számított.

Három évig inaskodtam a F?utcán egy dunaszerdahelyi divatáruboltban. A tulajdonosok, Baumel Salamon és Rosenbaum Miklós szintén zsidók voltak. Nagyon kevés keresztény üzlet nyílt a F?utcán, emlékszem, az egyiknek Kovács úr volt a tulajdonosa. A keresztény keresked?k jól kijöttek a zsidókkal. Kés?bb jobb ajánlatot kaptam, és elmentem segédnek egy nagymegyeri méteráruüzletbe [Nagymegyer (Velký Meder) - Komárom vm.-ben lév? nagyközség volt, 1938-ban átmenetileg szintén visszakerült Magyarországhoz az els? bécsi döntéssel. - A szerk.]. Magasabb fizetést kaptam. Ott is zsidó volt a f?nököm, de már nem emlékszem a nevére. A második világháború alatt a zsidó üzleteket bezárták. A zsidóellenes rendeletek szerint zsidó ember nem foglalkozhatott kereskedelemmel [lásd: zsidótörvények Magyarországon].

Dunaszerdahelyen egy ifjúsági szervezetnek voltam a tagja, amelynek a nevére nem emlékszem. Táncestéket, összejöveteleket, el?adásokat és más szabadid's tevékenységeket szerveztünk.

Hárman voltunk összesen gyerekek a családban. Feldmár Jana n?vérem, akit Jankának szólítottunk, 1911-ben született Nyékvárkonyon. Gyermekkoromban több id?t töltöttem vele, mint Jen? bátyámmal. Én voltam a legkisebb gyerek a családban, gyakran vigyázott rám. Amikor fölcseperedtem, sokszor kisegítettük egymást. Janka nyolc évig látogatta a nyékvárkonyi katolikus elemi iskolát. Aztán otthon maradt, nem folytatta a tanulmányait, mert rengeteg munka akadt otthon. Szegény anyám nem gy?zte egyedül a házimunkákat, mert reumás volt. Janka ápolta haláláig.

Jana feleségül ment egy dunaszerdahelyi zsidó fiatalemberhez, akit Reisz Bélának hívtak. A dunaszerdahelyi zsinagógában tartották meg az esküv?t [lásd: házasság, esküv?i szertartás], valószín?leg 1939-ben. Hüpe alatt adta össze ?ket egy pozsonyi rabbi, akinek a nevére már nem emlékszem. A lakodalmat Nyékvárkonyon tartották a szül?i házban. Csak a legközelebbi rokonságot hívták meg. A háború már dúlt, úgyhogy nem volt él?zene. Az ifjú házaspár egy háztartásban élt a szüleimmel Nyékvárkonyon. Az édesanyám már nagyon reumás volt akkoriban, és Janka végezte a legtöbb házbeli munkát. Béla marhakeresked? volt, felvásárolta a marhát, majd továbbadta. Apám nyékvárkonyi istállójában tíz tehén is elfért egyszerre. 1940-ben Jankának és Bélának fiuk született, Janika. Reiszék nem voltak vallásosak, ugyanazokat a zsidó hagyományokat tartották be, mint a szüleim, hiszen egy háztartásban éltek.

1944-ben apámat, bátyámat, n?véremet a kisfiával együtt a dunaszerdahelyi gettóba zárták. El?ször külön utcákban volt a gettó, aztán az összes dunaszerdahelyi és környékbeli zsidót átvitték a zsinagóga udvarába. 1944- ben Auschwitz-Birkenauba deportálták ?ket. Janka és a kisfia, Janika gázkamrában pusztult el. Apám is Auschwitzban halt meg. Reisz Béla munkaszolgálatos [lásd: munkaszolgálat (musz)] volt a második világháború alatt. Fogalmam sincs róla, hol halt meg a n?vérem férje, nyomtalanul elt?nt.

Jen? bátyám 1912-ben született Nyékvárkonyon. Nyolc évig a nyékvárkonyi katolikus elemi iskolát látogatta. Azután Dunaszerdahelyen járt három évig inasiskolába. A második világháború el?tt Jen?t a Goldstein nyomdában alkalmazták. A Goldstein nyomda nyomtatta a "Csallóközi lapokat" [hetilap].

A bátyámat is deportálták, de ? hazaszökött. A nyékvárkonyi szomszédunk padlásán bujkált egy ideig. A szomszéd ellátta élelemmel is. A falusi nép nagyon rendes volt, senki sem jelentette fel ?t. Néhány hónapon keresztül bujkált a faluban. Több férfit ismertünk, akik beálltak nyilasnak. Egyikük segített Jen?nek. Lehet, hogy azt remélte, hogy a háború után a bátyám megmenti a b?rét. Összesen négy zsidó gyerek bujkált a faluban a bátyámmal együtt. Kiszöktette ?ket egy mez?gazdasági telepre, ahol ástak egy gödröt, és fát meg trágyát hordtak rá. A háború végéig ebben a gödörben húzódtak meg. Egy jó haverunk hazajött a frontról szabadságra, és megkereste a bátyámat. Úgy döntött, nem megy vissza a frontra, ? is a zsidókkal bujkál. Éjjel élelmet hordott nekik hazulról, meg is f?zött. Ritkán merészkedtek ki a gödörb?l, mert a közeli telepen egyfolytában mozgást észleltek. Csak a felszabadulás után derült ki, hogy azok is szökevények voltak.

Jen? a második világháború után a dunaszerdahelyi Jednotában dolgozott, mint hidegkonyha-vezet?. Onnan ment nyugdíjba. Feleségül vette a sógorom, Reisz Béla lánytestvérét. Reisz Janával, akit csak Jankinak szólítottunk. Dunaszerdahelyen ismerkedtek össze. A második világháború el?tt csak polgári esküv?t tartottak, de a háború után megesküdtek Dunaszerdahelyen, a neológ templomban [A második világháború utáni Csehszlovákiában Szlovákia területén hivatalosan csak ortodox templomok léteztek, ami azonban nem felelt meg a valóságnak. - A szerk.]. A rabbi a hüpe alatt adta össze az ifjú párt. A második világháború után a sógorn?m is a dunaszerdahelyi Jednotában dolgozott mint pénztárosn?.

Két fiuk született, 1946-ban Feldmár László és 1950-ben Feldmár Tibor. Lacika beteg, szellemileg nincs rendben. Megvizsgálták, nem képes el?re gondolkodni, mindent mondani kell neki. Máig az anyjával él itt a szomszédban [Dunaszerdahely]. Tibor Pozsonyban tanult az orvosi egyetemen, sikeres ember, n?gyógyász lett bel?le. Vallásosabb, mint a többi családtag. A dunaszerdahelyi hitközség vezet?ségének a tagja. Mélyrehatóan tanulmányozza a zsidó vallást. Egy galántai zsidó származású leánnyal n?sült meg. Dunaszerdahelyen laknak. Egy fiuk született, aki zsidó nevelésben részesült. Feldmár Péter apja nyomdokaiba lépett, és ? is Pozsonyban volt orvostanhallgató. Jelenleg egy katonai kórházban dolgozik Prágában. Feln?tt korában "malenolták" [lásd: körülmetélés], ugyanis a kommunizmus alatt a szülei ezt nem merték megtenni.

Jen? bátyám 2001-ben halt meg Dunaszerdahelyen. A helyi zsidó temet?ben temették el. Én nem ültem süvet [lásd: gyász, süve], de a felesége és fia nagy valószín?séggel megtartották a gyászt.

A harmincas években már hallottunk Hitlerr?l. Hozzánk is eljutott a hír, hogy Németországban elfogták a zsidókat. Természetesen féltünk, hogy hasonló sors vár ránk, de még mindig bíztunk abban, hogy a helyzet mégis valahogy kialakul, és az országunk ellenáll majd. Ha el?re tudtuk volna, mi fog bekövetkezni, biztos védekeztünk volna. Hitlerék nagyon rafináltan oldották meg a zsidókérdést. El?ször a fiatal zsidókat munkaszolgálatba toborozták, és a védtelen öregeket és gyerekeket, akik otthon maradtak, ellenállás nélkül deportálták.

1937-ben bevonultam katonának. Egy évig voltam gépkocsivezet? Olomoucban, Csehországban [akkoriban Csehszlovákia - A szerk.]. 1938-ban bevonultam a magyar hadseregbe Orosházára. Kés?bb Gy?rbe kerültem, ahonnan Erdélybe vezényeltek. Az egyik hónapban el?léptettek, Újfehértónál [Szabolcs vm.] meg leszereltettek, mert Magyarországon a nyilasok kerültek hatalomra [A nyilasok 1944 októberében kerültek hatalomra, ?t azonban nyilvánvalóan évekkel korábban, a munkaszolgálat megszervezésekor, valószín?leg 1939 nyarán min?sítették át sorozott honvédból munkaszolgálatosnak. Lásd: munkaszolgálat (musz). - A szerk.]. Egy magyar tiszt közölte velem, hogy nagyon sajnálja, de egy új rendeletet adott ki a kormány, amely szerint a zsidókat nem megbízható katonáknak nyilvánították. Attól a perct?l munkaszolgálatos lettem. Akkor éreztem meg el?ször az antiszemitizmust. Egy ideig Dunaszerdahelyen tartottak fogságban. Bezártak minket egy barakkba, ahol korábban lengyár volt, a kastély mellett, ahol múzeum nyílt a második világháború után. Szalmán feküdtünk. Valamilyen tiszt megvert egy munkaszolgálatost, és néhányan nekimentünk. Az egész századot felsorakoztatták, és felszólítottak minket, hogy jelentkezzen önkéntesen az, aki a verekedést kezdte. Persze, nem állt ki senki. Kiválasztottak tíz embert, akiket [Székes]Fehérvárra vittek a börtönbe. 1939-ben Budapestre kerültem a többi zsidó munkaszolgálatossal együtt. Tél volt, és mi az utcákon söpörtük a havat. Budapestr?l még akkor nem deportálták a zsidókat. Néhány lakó megszánt bennünket, és az emeletes házak ablakaiból élelmet dobáltak le nekünk.

Budapestr?l Szentkirályszabadjára [Veszprém vm.] kerültem. Nagyon nehéz volt ott az élet. Voltak jószív? magyar tisztjeink is, de akadtak nagyon rosszak is. Az én véleményem szerint ezt nem lehet általánosítani, mivel gonosz ember ugyanúgy akad a magyarok, mint a szlovákok és a németek között is. Az egyik tiszt abban lelte örömét, hogy az embereknek megkötözte hátul a kezét, és aztán felhúzatta ?ket a kezüknél fogva [Ez az ún. kikötés. - A szerk.]. Én még úgy-ahogy tudtam ezen az embertelen helyen létezni, mert beosztottak szerszámot javítani. Kellett a lapát, mert Szentkirályszabadja közelében repül?tér épült. Kés?bb traktort vezettem, mert még 1937-ben megszereztem a hajtásit [jogosítványt]. Könnyebb volt az életem, mint azoknak a munkaszolgálatosoknak, akik a lövészárkokat ásták. A munkaszolgálatos tábor szörny? egy hely volt. Az emberek latrinákra jártak, mély árokba piszkítottak, amely el?tt csak egy rúd volt két karóra kifeszítve. Ha beleesett egy gyengébb vagy beteg ember, az ott is pusztult el. Senki sem tör?dött az emberekkel, pedig magyar katonák felügyeltek ránk. Nagyon sok ember halt meg már ott, Szentkirályszabadján.

Néha számomra értelmetlen dolgok is el?fordultak a munkatáborban. Miel?tt elvittek munkaszolgálatba, egy komáromi ember megszólított, hogy vegyek neki Dunaszerdahelyen kölest az állatoknak. Mondtam neki, hol van a városban eladó köles, és ? megvette. Ebb?l az ártatlan történetb?l keletkezett Szentkirályszabadján egy z?rzavaros helyzet. Ezt az embert a csend?rök Komáromban kihallgatták. Amikor elárulta nekik, kit?l vásárolta a kölest, felel?sségre vonták. Fel is kerestek Szentkirályszabadján a magyar csend?rök, hogy mertem valakinek kölest szerezni. Jól megpofoztak, örök emlék maradt. Nem tudom, miért csinálták, de olyan világ volt. Megkérdezték: "Vettél kölest?!" Miel?tt válaszoltam volna, akkora pofont kaptam, hogy nekiestem a falnak. A végén a csend?r seggbe rugdalt és elküldött.

A szüleim Nyékvárkonyon maradtak. Nem tudtam velük sehogy sem kapcsolatot tartani, ugyanis megtiltották nekem ezt a köles-ügy miatt. Egyszer csak megéreztem, hogy az édesanyám meghalt. Haza szerettem volna utazni, de a tiszt nem engedett. Utólag kaptam ugyan valamilyen úton-módon értesít?t az anyám haláláról, de már kés? volt, nem tudtam hazamenni a temetésre.

Szentkirályszabadján még elég jó kondícióban voltam a többi munkaszolgálatos emberhez képest. Egy Borsodi nevezet? százados megszánt, és értem küldött éjjel a barakkba egy katonát, aki elkísért a második zászlóaljba, ahol katona-egyenruhát kaptam. Reggel bemutatkoztam a második zászlóalj parancsnokának, aki a jótev? tiszt ismer?se volt. A második zászlóaljban mindig változott a katonák száma, egyszer voltunk százan, másik nap meg tízen. Mindig összeszedték a frontról a férfiakat, majd beosztották ?ket jobbra-balra. Elég jól tartottam magamat, mivel én hordtam az élelmet a bajtársaimnak, ezért tudtam rendszeresen enni. Ez mentette meg talán az életemet. Egyszer felsorakoztatták az egész zászlóaljat egy téren, ahol Szálasira kellett esküdni [Szálasira 1944. október 15., a nyilas hatalomátvétel után kellett felesküdni. - A szerk.]. Mindegyik katonától elkérték a katonakönyvét, csak nekem nem volt. A tiszt, aki engem a zászlóaljban hagyott, szabadságra ment éppen. Az új parancsnok sajnálattal közölte velem, hogy a szigorú rendeletek miatt nem szolgálhatok nála, hogy a legközelebbi transzporttal nekem is mennem kell. Mindennek ellenére azt javasolta nekem, hogy annyi élelmet vigyek magammal, amennyit csak elbírok. Egyik este értem is eljött egy katona, kivitt az állomásra. Amikor odaértünk, egy [duna]szerdahelyi ismer?söm nézett ki a marhavagonból. Felszálltam abba a vagonba. Rettenetes volt a látvány. A férfiak nagyon rossz állapotban voltak, a frontról, a lövészárkokból szállították ?ket. Az élelemmel teli táskám pillanatok alatt kiürült, annyira éhesek voltak ezek az emberek. Minden állomáson, ahol megállt a vonat, a vagonból ki kellett dobálnunk a halottakat. A transzport Mauthausenba tartott.

Éjjel értünk be a mauthauseni koncentrációs táborba, szállást sem kaptunk. Nappal sátrat állítottak, amelyben meghúzódhattunk. Felsorakoztattak minket, és kiválasztották az er?sebb férfiakat különböz? munkákra. Engem ismét megbíztak az ebédhordással. Az alsó lágerban a politikai ellenségek, kommunisták és orosz foglyok laktak. Ott f?zték a kosztot - répalevest, amelyben a répán kívül nem volt semmi. A levest fémedényekben hordtuk szét a táborban. Szereztem magam mellé egy kollégát, aki kábé olyan er's lehetett, mint én. Mindegyik rab egy mer?kanállal kapott a levesb?l. Mindenhol volt egy ember, aki az élelemért volt felel?s, és a többieknek ? osztotta szét a napi adagot. Az egyik lágerban csak tizenkét-tizennégy éves gyerekek laktak. Olyan éhesek voltak, hogy kidöntötték a bajtársam kondérját. Ezért a németek úgy összeverték a haveromat, hogy vérben feküdt, a fejéb?l és az összes végtagjából d?lt a vér. Rajtam is egy-kétszer végigvágtak egy vastag fával. Azt gondoltam, hogy a barátom belepusztul a verésbe, egy fillért nem adtam volna az életéért. A lágerunkban akadt egy zsidó orvos is, aki valahogyan mégis kezelgette a barátomat, aki végül felépült. Aki tehát életre van ítélve, az életben is marad. Ez a haverom most kint él Izraelben. Nekem is megadatott élni. Egyik napon kimentünk egy másik haverommal vizelni. Egyszer csak látom, hogy a földre zuhan, agyonl?tték mellettem. Úgy húztam el onnan. Mauthausent sikerült valahogyan túlvészelnem. Onnan 1945 februárjában Gurtzkürchenbe kerültünk [A günskircheni lágerr?l van szó, amelyet azonban nem februárban, hanem 1945. március 12-én létesítettek. Lásd a szócikket . - A szerk.].

Gurtzkürchenbe [Günskirchenbe] körülbelül húsz-huszonöt kilométert meneteltünk. Menetelés közben mellém lépett egy német tiszt, és azt mondta nekem, hogy vigyázzunk magunkra, mert nemsokára itt lesz az amerikai és az orosz hadsereg, amely felszabadít bennünket. A németek között is akadtak jó emberek, de akadtak természetesen kegyetlenek is. Útközben egy erd?részen mentünk át, ahol a német katonák két oldalról agyoncsapták azt, akit tudtak, hogy minél kevesebben legyünk. A nácik agyonverték a szegény embereket, széthúzták a lábukat, rugdalták, és puskatussal verték ?ket. Hallottam a távolból az ordítást. Több fiatal zsidóval meg egy leánnyal kikerültük ezt a helyet. Kés?bb újra csatlakoztunk a csoporthoz. Gurtzkürchen [Günskirchen] egy "kriminális" hely volt, rosszabb, mint Mauthausen. Még sosem jártam olyan helyen, ahol mindig esett volna - a táborban szinte szakadatlanul esett az es?. Gömbhátú épületekben laktunk, amelyeknek nem volt ablaka, ajtaja sem. Beosztottak ebédet hordani a fert?tlenít?be. A konyhán csak egy kis répalevest meg tíz deka kenyeret osztottak ki fejenként. A rabok már nagyon le voltak rongyolódva, én miniszter voltam hozzájuk képest, mert jó er?ben voltam. Amikor bementem a konyhára az élelemért, mindig tudtam többet hozni, "szajréztam", úgyhogy néhány havernak is tudtam valamivel többet adni. Volt egy rohadt német tisztünk, aki azt élvezte, hogy a beteg vagy a gyenge emberekre uszította a rövid fül? farkaskutyáját. A kutya meg legtöbbször széttépte a szerencsétleneket.

Mivel aránylag er's voltam, járkálhattam a táborban. Rengeteg halott volt. Sokan csak bed?ltek a sárba, és ott pusztultak el a földön, senki sem tör?dött velük. Egyszer csak látom - hasra voltak fektetve a hullák, és a hátsó részükb?l meg a combjukból ki volt vágva a hús. Odébb meg néhány rab azt sütötte. Annyira éhesek voltak, hogy emberhúst ettek. Aki megette, az életben maradt. Mindenféle embert összehajtottak oda, lövészárkokból, a frontokról. Nagyon siralmas volt már a helyzet.

Amikor már közeledett az amerikai hadsereg, az a tiszt, aki az emberek kínzásában lelte az örömét, megparancsolta, hogy szedjük össze a halottakat. Hát nem akadt összesen húsz ember a több ezerb?l, akinek maradt volna annyi ereje, hogy valakit is fel tudott volna emelni. Amikor elkezdett cigarettát és kenyeret osztogatni, már sejtettük, hogy megváltozott a világ. Egyszer csak kit?zték a fehér zászlót. Több német megszökött. A rabok elszedték a maradék tisztekt?l a fegyvereket, és sorban agyonl?tték ?ket. Kinyitottunk egy hatalmas raktárt, els?ként bementem oda. Ott állt egy ?r: "Vigyázni kell a raktárra, mert a beteg zsidóknak szükségük lesz majd az élelmiszerre." "Most tör?dsz a beteg zsidókkal?!" Ellöktem, kitörtem az ajtót, és kidobáltam az ablakokat. A raktárban rengeteg csokoládé, s?rített tej, s?rített f?zelékek, húsok voltak. Az élelmet a Vöröskereszt küldte, de természetesen nem kaptunk bel?le semmit. Ledobáltunk a népeknek, amit csak tudtunk. Az volt a baj, hogy az emberek kilencven százaléka tífuszt kapott attól, hogy jóllaktak. Addig nem volt mit enniük, és a hirtelen elfogyasztott nagy mennyiség? ennivalótól megbetegedtek. 1945. május 5-én az amerikai katonák felszabadították a gurtzkürcheni [günskircheni] tábort.

Én is megkaptam a tífuszt. A Hörsching táborba szállítottak. A kórházban levetk?ztettek anyaszült meztelenre. Sokáig feküdtem eszméletlenül. Csomóban hullott ki a hajam. Egy magyar katona takarított ott. Pesti származású volt, én pedig egy darabig munkaszolgálatos voltam Budapesten. Nem tudom, mit talált rajtam. Hát annak köszönhetem az életemet. Ellátott mindig egy kis fölös élelemmel. Mindenhol takarított, így könnyen hozzájutott. Lassan lábadoztam. A magyar katonának volt egy terve, hogyan jussunk haza. Egy vöröskeresztes autóbuszt akart ellopni, ugyanis Hörsching táborban parkoltak a hatalmas röptéren. Egyszer csak jön, mondja: "Már kinéztem egy autóbuszt." Meg is mutatta, nagy vörös kereszt volt rajta és egy vas, amelybe bele kellett kapaszkodni, ha fel akart szállni rá az ember. Csak naftát kellett szerezni. Megtudta, hogy zsidó gyerekek felel?sek a hajtóanyagért. Egy bizonyos id? után sikerült egy hordó naftát szereznem, minden nap gurítottam egy darabon, amíg nem jutottam el a buszhoz. Eljött a nagy nap, amikor a haverom szólt nekem: "Mehetünk, már be is gyújtottam a motort. Vagy jössz velem, vagy maradsz." Hát nem volt mindegy. Amerikai katonák vigyázták a kifelé vezet? utat. Ahogy közeledtünk hozzájuk, az egyik katona felállt és intett, hogy mehetünk, mert a vörös kereszt ott volt az autóbuszon.

Eljutottunk Linz városába. Engedélyt szerettünk volna szerezni, hogy útközben ne állítsanak meg, mivel az autóbuszt elloptuk. Érdekl?dtünk, mivel tudnánk hazamenni. Felkerestük a magyar konzulátust, ahol azt mondták nekünk, a vonatok tele vannak, és nem tudnak nekünk semmilyen járm?vet biztosítani. Erre azt feleltem, hogy egy autóbusszal jöttünk ide. A referens felajánlotta, hogy hozzak neki egy névsort, és hazamehetünk. A konzulátus el?tt egy magyar csoporttal találkoztunk. Sokan engedélyre vártak, hogy hazamehessenek, és majdnem összetapostak, amikor kijelentettem, hogy iratkozzanak be a névsorba, mert én hazaviszem ?ket. Körülbelül negyven ember szállt fel az autóbuszra. Egy Karcsai nev? csend?rt is vittünk, aki azt állította, hogy ismerte az édesapámat. Felváltva vezettük a buszt a pesti haverommal. Útközben kétszer is el akarták kobozni a járm?vet, de mivel nem tudták a sok utast máshol elhelyezni, továbbengedtek. Mindegyik faluban, ahol megálltunk, megraktak élelemmel. A haverommal megbeszéltük, hogy otthon szerzünk engedélyt, és fuvarozással keressük majd a pénzt. Nem is sejtettük, hogy a kommunista rendszer ebben akadályozni fog. Amikor Pozsonyba értünk, megláttam, hogy az utcán az unokatestvérem, Haár Irénke gyalogol a barátn?jével együtt. Ócsáig [Nemesócsa, Zemianska Ol?a] sikerült eljutnunk, ott aztán elkobozták t?lünk az autóbuszt. Én hazatértem Nyékvárkonyra, a barátom meg Pestre.

Jen? bátyám a háború végéig a faluban bujkált. A szül?i ház üresen várt bennünket, kirabolták, nem hagytak semmit. Néhány komolyabb holminkat egy rendes falusi ember meg?rizte a holokauszt alatt, és a háború után odaadta nekünk. Pozsonyban egy Vöröskereszthez hasonló szervezet segítette a zsidókat. Kaptunk élelmiszerjegyet, egy kis pénzt, fehérnem?t és öltönyt is. Lassan újból elindult az élet. Visszakaptuk apám húsz hold földjét, és azon próbáltunk gazdálkodni. Nagyon gyenge voltam, talán csak negyven kiló, alig bírtam a nehéz munkát. Hamar rájöttünk, hogy nem érdemes mez?gazdasággal foglalkozni, és a földeket kiadtuk bérbe a helyi szövetkezetnek. A bátyám a Jednotához ment dolgozni, én pedig az RSD-hez, a gabonafelvásárló üzembe [A Ro?nicke skladi?tné dru?stvo (Földm?ves raktárszövetkezet) célja segítséget nyújtani a termel?knek a termények - f?leg a gabona - raktározásánál és értékesítésénél. A földm?ves raktárszövetkezetek hálózatának kiépítése, m?szaki berendezése azonban korántsem felelt meg a földm?ves-szövetkezetek igényeinek. 1925-ben Szlovákia területén 12, 1945-ben 19 raktárszövetkezet m?ködött, és az ún. Központi Szövetkezetben tömörültek. Ez 1936-ban egyesült a Földm?ves- szövetkezeti Gabonaraktárakkal, és így megalakult a Gazdasági Szövetkezetek és a Nyilvános Gabonaraktárak Szervezete. A raktárszövetkezetek munkatársainak kiválasztása teljesen a Szervezett?l, tehát az agrárt?késekt?l függött. Az agárt?két pedig az agrárpárt, 1939 után pedig Hlinka-párt segítségével saját politikai ambícióik elérésére is fölhasználták. 1948. január elsejéig a Szervezetnek 28 kirendeltsége és 12 földm?ves raktárszövetkezete volt. A kommunista párt februári gy?zelme után nemzetgondnokság alá helyezték. 1949 végén már 89 raktárszövetkezet volt Szlovákiában. A földm?ves raktárszövetkezeteket 1953-ban államosították. - A szerk.].

Amikor elvitték nagymamámat és Haárékat lágerba, apai nagyapám, Feldmár József másfél hektár földjét szétosztották a vámosfalui keresztény lakosság között. A földet a háború után sem kaptuk vissza. A háború után vissza kellett volna íratni az apai nagyszüleimre és azután a mi nevünkre. Nem tartottam érdemesnek azt a sok utánajárást e csekély föld miatt, úgyhogy nem is kaptuk vissza.

Sokan Izraelbe menekültek. 1948-ban egy ifjúsági transzport indult a frissen megalakult zsidó államba [lásd: Izrael Állam megalakulása]. Én úgy döntöttem, hogy Csehszlovákiában maradok. Izraelben nem élt semmilyen közvetlen rokonom, akihez kimehettem volna. Egy volt zsidó származású inastársam emigrált Izraelbe, de azzal nem tartottuk a kapcsolatot.

A jövend?beli feleségemmel, Haár Irénkével kicsi korunk óta ismertük egymást, hiszen unokatestvérek voltunk. Apám és Irénke anyja [Haár Móricné, született Feldmár Rozália] testvérek voltak. A háború el?tt szórakoztam természetesen más lányokkal is. Fiatal voltam. 1945-ben a bátyámmal laktam Nyékvárkonyon, de gyakran elmentem Vámosfalura meglátogatni az unokatestvéreimet, akik szintén minden nélkül tértek haza a lágerból. Irénke megtetszett nekem, és megbeszéltem a bátyámmal, hogy elveszem feleségül. 1946-ban házasodtunk össze. Pozsonyban esküdtünk, a zsinagóga udvarában felállították a hüpét. Azt hiszem, húsz pár is esküdött akkor egymás után. A rabbi egy-kett? elintézett minket. Sajnos már nem élt szül?, aki a menyasszonyt a hüpe alá vezette volna a zsidó szokás szerint [lásd: házasság, esküv?i szertartás]. Nem volt pénzünk, hogy lakodalmat szervezzünk, hiszen alig akadt ennivaló. Csak egy kis segélyt és ruhát kaptunk a Joint szervezett?l. Eléggé fontosnak tartottam, hogy zsidó származású legyen a párom. Többnyire zsidó társaságban mozogtam, apám, anyám zsidó volt, tehát úgy határoztam, hogy zsidó leánnyal n?sülök meg. Ötvenkilenc éve boldog házasságban élünk.

A feleségem, Irena Haárová, 1926. május 22-én született Vámosfaluban. Szül?falujában nyolc elemi osztályt végzett, majd szülei f?szerüzletében segített árulni.

A feleségem bátyját Haár Józsefnek hívták. 1924-ben született Vámosfaluban. Jóska a háború el?tt gazdatiszt volt, a háború után nagyraktárban, az állami gazdaságnál dolgozott [A feleséggel készített interjúból kiderül, hogy az 1924-ben született báty a háború el?tt még tanult, gazdatisztféle a háború után volt: egy állami gazdaságban felügyelt a munkásokra. - A szerk.]. A második világháború alatt Gy?rben szolgált a magyar hadseregben, majd elvitték munkaszolgálatra. 1944-ben felszállították egy vonatra, amely Auschwitzba tartott. Jóska megszökött egy [érsek]újvári fiúval együtt. Menekülés közben utánuk l?ttek, és az [érsek]újvári fiút eltalálták, meghalt. Jóska hazaszökött Vámosfaluba, és a háború végéig ott bujkált. Egy keresztény család elszállásolta és élelmezte. Nem jelentették fel. Húga [a jövend?beli feleség] és szülei már Auschwitzban voltak. A feleségem mesélte, hogy egy fiatalokból álló transzport érkezett a táborba, és a rabok kiabáltak a vagonról, hogy Haár Jóska megszökött. Így tudta meg, hogy a testvére megmenekült. Jóska egy darabig közös háztartásban élt velünk az apai nagyszüleim házában, Vámosfaluban, majd Dunat?késre n?sült. A felesége, Szekács Irén keresztény családból származott. Jóska anyósa azt kívánta, hogy térjen át a katolikus hitre. Azt szerette volna, hogy az unokái keresztények legyenek, és együtt tartsa meg a keresztény ünnepeket az egész család. Jóska teljesítette a kívánságát. 1947-ben vagy 1948-ban esküdtek meg Irénnel a t?kési római katolikus templomban. A lakodalmat Szekácsék házában tartották meg. Két fiuk született, József 1954-ben és Tibor 1957-ben. Mind a kett?t katolikus templomban kereszteltették meg. Haár Józsefné ötvenéves korában halt meg.

Az esküv? után egy ismer?söm beszerzett a felvásárlóüzemhez raktárosnak, gabonafelvásárlónak Vámosfaluban. Százalékra vásároltuk a gabonát, és a feleségem vezette a könyvelést. Rövidesen Vámosfalun kívül Vásárútra, Kürtre, Albárra, Dunaszerdahelyre és Pódafára is kiterjedt a megbízatásom. Nap mint nap motorbicikliztem. Amíg a felvásárlóüzemnek dolgoztam, kilenc raktárost csuktak le. Két táska lopott gabonáért is megbüntették az embert. Szerencsém volt, mert a feleségem nem hagyott hozzányúlni semmihez, ami nem a saját tulajdonunk volt. A többletet is rendszerint leadtuk az üzemnek, mert nem hagyta, hogy eladjuk. Irénke látta, hogyan zárják be egymás után az embereket, és nem akarta, hogy engemet is letartóztassanak. A harminchat év alatt, amit a felvásárlóüzemben ledolgoztam, tizenkét igazgató cserél?dött. Kés?bb Dunaszerdahelyre kerültem, és vezet? beosztásban dolgoztam. A munkásszakszervezetnek voltam a tagja. Magasabb bért és nyolcórás munkaid?t követeltünk. Több kitüntetést is kaptam a cégt?l a példás munkámért. 1980-ban mentem nyugdíjba.

A kommunizmus alatt egyáltalán nem vihettem el csak úgy saját használatra gabonát az üzemb?l. Szigorúan megbüntettek volna. Disznót neveltem, kellett a gabona etetésre. Egyszer beleraktam az autó kofferjába egy mázsa búzát, hogy hazaviszem. Lassan vezettem, egyszer csak kigurult az egyik autókerék. Most mi legyen? Féltem, hogy valami csend?r leáll mellettem, és baj lesz. Egyszer csak megállt mellettem egy kerékpáros fickó: "Mi baja van, Feldmár úr?" Mondom: "Ményk? megvágott, kigurult a kerekem, kicsavarodtak a csavarok." Felajánlotta, hogy segít nekem, és felemeli a kocsit. Mondtam neki, hogy nagyon nehéz. Azt mondta: "Fölemelem én a kocsit, föl is fordítom." Megemelte, gyorsan visszahelyeztem a kereket, visszaraktam a két maradék csavart és leengedte. Azt mondja: "Ez egy rendes kapitalista kocsi. Ebben acél van. Hát alig tudtam megemelni az elejét." Gondoltam magamban, persze hogy nehéz, mikor egy mázsa búza van benne.

A feleségem a felvásárlóüzemnek könyvelt. Én vásároltam fel a gabonát, zöldséget, gyümölcsöt és ? könyvelt. Vámosfaluban a feleségem végezte a könyvelést, egy másik faluban pedig egy fiatalember. Este összeültek, és összegezték az adatokat. Mindig jöttek minket ellen?rizni, de soha nem találtak semmi hiányt. Rengeteget dolgoztunk. Ez egy állami felvásárlóüzem volt, és ahhoz tartozott minden. A gabonán kívül tejet, tojást és más élelmiszert vásároltunk fel. Az eszünk majd elment. Sok pénz forgott a kezünkben. Amikor már Dunaszerdahelyen laktunk, Irénke egy helyi kristályüzletben dolgozott mint eladón?. A bolt valamilyen állami szövetkezethez tartozott. A munkások kicsiszolták a kristályt, majd Dunaszerdahelyen árusították. A feleségem a kristályüzletb?l ment nyugdíjba 1982-ben. Azóta is dolgozunk, húsz vagy harminc éve foglalkozunk diófelvásárlással. A kommunizmus alatt a Jednota részére, most meg különböz? üzemeknek vásároljuk fel a diót. A télen olyan tizenöt mázsát vettünk és adtunk tovább. Tízkilónként rakjuk ládákba, és a cég elviszi.

Két gyermekünk született, egy lány meg egy fiú. A lányom, Katarína Feldmárová, akit Katinak szólítunk, 1952-ben született Vámosfaluban. A dunaszerdahelyi szlovák alapiskolába [általános iskola] írattuk be. Úgy gondoltuk, ha f?iskolára akar majd menni, akkor meg kell tanulnia rendesen szlovákul beszélni. Az alapiskola után Modrán tanult pedagógiát. Amikor befejezte a tanulmányait, tanítón?ként dolgozott. Jelenleg rajzot is tanít. Jó fizetést kap Pozsonyban.

A fiam, Feldmár Zoltán 1955-ben született Dunaszerdahelyen. Hét-nyolc napos korában körülmetéltettük a pozsonyi zsidó kórházban. Szlovák tannyelv? alapiskolát végzett Dunaszerdahelyen, utána a pozsonyi STU-n [Slovenská Technická Univerzita - Szlovák M?szaki Egyetem - A szerk.] tanult ki villamosmérnöknek.

Amikor betöltötte a tizenharmadik évét, Budapesten tartottuk meg a bar micvóját. A zsinagógában Jákob néven szólították a Tórához. Anyai dédapját hívták [Haár] Jákobnak. Otthon, Dunaszerdahelyen szerveztünk egy kis ünnepséget, ahová a legközelebbi rokonok voltak hivatalosak: Jen? bátyám és családja meg a sógorom, Haár Jóska a feleségével és gyermekeivel együtt. Zolikának a bar micvó alkalmából egy aranyláncot ajándékoztunk. "H" bet? lógott rajta, megvan még most is.

Zolinak sok barátja volt. Az egyik iskolatársát ?ubomír Dolgo?nak hívták, feln?tt korában matematikát és fizikát tanított a Komenský Egyetemen, Pozsonyban. Egy ideig miniszter [Munkaügyi és a szociális ügyek minisztere Szlovákiában. - A szerk.]. is volt, nemrég halt meg autóbalesetben. Az egyik nyári szünetben Zolink hazajött a bécsi munkaszolgálatos bajtársamtól, akinél a német nyelvet gyakorolta.

Kiskoruk óta mesélünk a gyermekeinknek a holokausztról. Amikor gondoltuk, hogy már felfogják, elmeséltük nekik, mi történt velünk a második világháború alatt. Most is gyakran emlegetjük, hogy a nagyszül?k [Feldmár Sándor apja és Feldmár Sándorné szülei] koncentrációs táborban pusztultak el. Gyermekkorukban sokszor kérdezték: "Nagymamánk nincs?" Amikor Dunaszerdahely perifériáján éltünk, a szomszédban lakott egy kisfiú, aki egyid's lehetett a mi fiunkkal. Együtt játszottak. A szomszéd fiúnak volt egy nagymamája, aki mindig csomagot küldött neki. Zolika gyakran mérgel?dött: "Mikor fogok én a nagymamámtól csomagot kapni?!" Mindig azt követelte. Persze, mondtuk neki, hogy nincs nagymamája.

A gyerekekkel magyarul beszéltünk és beszélünk is otthon. Mivel szlovák alapiskolába járattuk ?ket, megtanultak perfekt szlovákul és németül is. A bécsi munkaszolgálatos ismer?sömnél is gyakorolhatták a német nyelvet. Nagyünnepeken elvittük ?ket a dunaszerdahelyi imaházba.

1946-tól Vámosfaluban laktunk a feleségemmel és a bátyjával, Jóskával az apai nagyszüleim házában. A két szobát és a konyhát folyosó kötötte össze. Petróleumlámpával világítottunk. A villanyt csak néhány évre rá vezették be. Az ötvenes években eladtuk a vámosfalusi házat, és Dunaszerdahelyre költöztünk, mert meg akartuk könnyíteni a gyerekek dolgát. Azt szerettük volna, ha Dunaszerdahelyen végzik az elemi iskolát. Vámosfaluban nem volt túlságosan jó a közlekedés, alig akadt buszjárat, ezért vettünk egy kis házat a város szélén. A házban elöl volt egy szoba, azután következett a konyha, és megint egy szoba. A házikóhoz egy kis udvar is tartozott. 1966- ban, amikor már jobban kerestem, egy dunaszerdahelyi keresztény orvostól megvettem ezt a háromszobás házat, amelyben máig lakunk. A házban egy hálószoba, konyha, fürd?szoba, ebédl? és egy gyerekszoba volt. A konyhához hozzáépítettünk egy kis mellékhelyiséget. Zolika fiunk a gyerekszobában aludt, a lányunk meg az ebédl?szobában. Ritkábban tartózkodott otthon, amikor már Modrán [magyarul: Modor - a szerk.] tanult.

Személyesen nem voltam nagy könyvrajongó, de a feleségem azért szeretett olvasni. A kommunizmus alatt Irénke tagja volt a magyar könyvbarátok klubjának. Minden hónapban küldtek neki valamilyen magyar könyvet, kortárs irodalmat. Egyszer elolvasta, aztán félre lett rakva. A regényeket kedvelte leginkább. Magyar újságot, az "Új Szó"-t fizettük el?. A szlovák újságokat is néha-néha átfutottuk, és az érdekesebb cikkeket elolvastuk. Jelenleg is az "Új Szó"-t olvassuk, a szlovák újságok közül pedig leginkább a SME napilapot.

Nagyon ritkán mentünk el szórakozni, színházba, mert sokat dolgoztunk. Amikor Vámosfaluban laktunk, többször néztünk meg Dunaszerdahelyen egy színdarabot, mint amikor már a városban éltünk. Olyan kis bricskán jártunk be Dunaszerdahelyre. Egyszer voltam a dunaszerdahelyi moziban, akkor már itt laktunk a város szélén. Magam ültem az egész moziban meg hat cigány gyerek, aki úgy szökött be. A fiamat minden évben elküldtük pionírtáborba. Amikor a Zoli már nagyobb lett, eljártunk a feleségemmel együtt autóbusszal Balatonalmádiba.

A kommunizmus alatt legalább tizenkét autót cseréltem ki egymás után. Imádtam motorozni meg autót vezetni. 1937-ben szereztem meg a hajtásimat. Többnyire használt autót vettünk, mert újra sosem jutott pénzünk. Rosszabbnál rosszabb járgányok voltak: ?kodák, Renault... Az els? autómat el nem felejtem - Praga Piccolo. Az egyik autómnak minden ?sszel berakattam az ablakait, nyáron meg kivertem az üveget, mert nem lehetett lehúzni. Olyan autót is vettem, ami egytengelyes volt, nem volt sebességszabályozója. Középett volt egy fogaskereke, azt hajtotta a motor. El?fordult, hogy eltörött a tengely egyik fele, mert ahogy tértem, meg- megfeszült, és letörött az egyik kerék. El?re néztem, csodálkozok, mi gurul el?ttem. Hát a saját kerekem volt. Máskor meg siettem reggel a munkába, Topolino autóm volt. Elöl volt a haubnija [Föltehet?en a 'Haube' szó változata, a motorház fedele. - A szerk.], ami letakarta a ventillátort. Nem akart begyúlni a motor, hiába kurbliztam. "Nahát, fél hét van, mennem kell!" Hétre az állomáson kellett lennem, mert én osztottam el a munkát. "A mennyk? üsse meg!" Nem gyulladt be. Ott laktunk a város szélén, messze volt az állomás. Kurbliztam, levettem a haubnit, letettem az autó elé. Végül mégiscsak beugrott a motor. Beszálltam gyorsan a kocsiba, és ahogy elindultam, átmentem a haubnin, jól összegörbítettem. Betettem a járgányba, és úgy siettem munkába. Aztán a munkások kalapácsolták ki nekem a haubnit.

A háború után kevés rokonunk maradt. Adlerékkal tartottuk a kapcsolatot. Második unokatestvéreim voltak, Nádszegr?l [Trstice] származtak, de elmentek Galántára, ahol hentesüzletet nyitottak. Amíg éltek, néha összejártunk. Legtöbb barátomat a munkahelyemen szereztem, a dunaszerdahelyi felvásárlóüzemben. Az emberek ismertek, mert Nagymegyert?l Somorjáig jártam el?adásokat tartani a szakszervezett?l. Havonta egyszer beszéltem a munkásoknak mez?gazdaságról és felvásárlásról. Többen ismernek meg az utcán, mint amennyi embert én felismerek. Öt éve Pozsonyba vagy Komáromba szoktam utazgatni. Van egy nyugdíjazott mérnök barátom, aki Somorja mellett lakik. Együtt utazunk Pozsonyba ilyen börzére, amely pénteken szokott lenni. Körbenézünk, ? vásárol egy kis zöldséget, és hazajövünk. Nemrég egy használt rádiót vettem ott csupán 50 koronáért [50 szlovák korona a mai (2005) árfolyam szerint kb. 350 forint - A szerk.].

A háború után a feleségemmel az alapvet? zsidó hagyományokat úgy-ahogy betartottuk. Ma már nem tartjuk be szigorúan a kóser étkezést. Kizárólag szárnyashúst fogyasztunk, nem eszünk disznóhúst. Megtartjuk a nagyobb zsidó ünnepeket, a húsvétot [Pészah], Hanukát, Jom Kipurt... Rendszerint megemlékezünk halott szüleinkr?l is [lásd: jahrzeit]. Pénteken gyertyagyújtással üdvözöljük az eljövend? szombatot. Általában négy gyertyát gyújtunk - kett?t az én szüleim, kett?t a feleségem szülei emlékére. A gyertyagyújtás alatt szétosztom a barheszt a jelen lev? családtagoknak, mindenki kap egy majszet [darabot]. Jom Kipur napján rendszerint böjtölünk. Ilyenkor a nap nagyobb részét a dunaszerdahelyi imaházban töltjük. Csak a nagyon id's zsidók - mint például én - térnek haza hamarabb. A Pészah alatt rendszerint ellátogatott hozzánk a feleségem bátyja, Jóska is. Mivel ? ismerte legjobban a zsidó szertartásokat, ? szokta nálunk vezetni a szédert [Emlékezzünk rá: Jóska sógora kitért, és anyósa kívánságára fölvette a római katolikus vallást. - A szerk.]. Néha Izraelb?l is eljöttek a rokonok, el?fordult, hogy hatan ültek az ünnepien megterített asztalnál. Nagyon szép szédertálunk van. A nagy tálcán kisebb edénykéket helyezünk el. Ezekbe sült húst vagy csibenyakat, tojást, petrezselyemzöldet rakunk, almát és tormát reszelünk. Az almát dióval keverjük össze, így készül a hároszet [lásd: máror; széder]. A tál közepére sós víz kerül. A szédert máig megtartjuk. A feleségem általában húslevest tálal maceszgombóccal.

A Jahrzeitot mindig megtartjuk, összejövünk az imaházban, és a halottakért imádkozunk. Kimegyünk a zsidó temet?be, és mécsest rakunk a sírra. Otthon is gyújtunk gyertyát a halottaink emlékére. Amikor valaki meghal, egy galántai zsidó készíti fel a halott testét a temetésre [lásd: holttest el?készítése a temetésre]. Dunaszerdahelyen egyszer? fakoporsóban temetik az elhunytakat [A mai temetkezési szokás annyiban különbözik a közelmúltban még él? hagyományos szertartástól, hogy az elhunytat gyalulatlan fából készült koporsóban helyezik nyugalomra, nem pedig egyenesen a kiásott sírgödörbe teszik. A koporsó aljából hiányzik egy deszka, így a zsidó hagyományoknak megfelel?en az elhunyt teste érintkezik a földdel. - A szerk.]. A keresztények virágot visznek a temet?be, a zsidók pedig követ helyeznek a sírra. Hajdanán a zsidók ugyanis olyan helyre temetkeztek, ahol a homokot szétfújta a szél, ezért raktak a sírokra követ. A zsidóság ezt a szokást máig is tiszteletben tartja.

Jeles ünnepnapokon rendszerint elmegyünk a dunaszerdahelyi imaházba. Az imaház épülete a Bacsák utcában található, még a második világháború el?tt épült. Ebben a nagy imaházban a férfi és a n?i rész külön van. Egy pozsonyi rabbi vezeti a szertartást.

Katalin lányom 1973-ban egy zsidó fiatalemberhez ment férjhez. Pavol Kovár jobban beszél szlovákul, mint magyarul. Dunaszerdahelyen csupán a polgári esküv?t tartották meg. Az egyik munkaszolgálatos barátom segített elintézni, hogy a pesti zsinagógában is megesküdhessen a fiatal pár. Rabbi adta ?ket össze hüpe alatt, de sajnos a nevére már nem emlékszem. Magas, szép ember volt. A menyasszonyt az édesanyja és a jövend?beli anyósa vezette a hüpe alá. Lakodalom helyett csak vacsorát szerveztünk valamelyik pesti szállodában. Az ünnepi étel nem volt kóser, mert akkoriban már nem tartottuk be a kóser konyhát.

Az esküv? után egy darabig Dunaszerdahelyen laktak, Kati a helyi alapiskolában tanított. A vejem a pozsonyi BEZ-ben kapott állást [BEZ, azaz Bratislavské elektrotechnické závody - Pozsonyi Elektrotechnikai Vállalat - A szerk.]. Az üzem transzformátorok gyártásával foglalkozik, Pali jelenleg vezet? beosztásban van. A vejem az üzemt?l lakást kapott a pozsonyi Petr?alkában [magyarul Ligetfalu - a szerk.], elköltöztek. Huszonkét éve laknak Pozsonyban. A lányomnak jó állása van, egy alapiskolában dolgozik. Rajzot is tanít.

A lányomék Pozsonyban beiratkoztak a zsidó hitközségbe, és fizetik a hitközségi adót. Pészah alatt maceszt és kóser bort kapnak a hitközségt?l. Nagyünnepek alatt elmennek imaházba. Tavaly [2004-ben] mi is Pozsonyban tartottuk a húsvétot. Befizettünk a pozsonyi hitközségbe, ünnepi vacsoránál imádkoztunk a többi résztvev?vel. Nagyon jól éreztük magunkat, és úgy döntöttük, hogy idén is a lányommal ünnepelünk. A pozsonyi hitközségbe többnyire nálunk fiatalabb zsidók járnak. Nekünk viszont vannak a városban ismer?seink, akiket szívesen meglátogatunk.

Katinak két lánya született. Andrea harmincegy éves, Rita huszonhárom éves. Az unokáim zsidó nevelésben részesültek. Az id?sebbik unoka, Andrea Svájcban él. Egy jugoszláv lakástervez?höz ment hozzá, akit Slavni?nak hívnak. Nem élnek a zsidó hagyományok szerint, ha jól tudom. Andrea gyógytornász. Két gyereke született: Maximilián három éves, a fiatalabbik, Charlie pedig tíz hónapos. A férjével németül és szlovákul beszél.

A fiatalabbik unokám, Kovár Rita Pozsonyban tanul pedagógiát. Vallásosabb, mint a n?vére, betartja a kóser konyhát. Egyáltalán nem eszik húst, és a zsíros ételt sem keveri tejessel.

A fiam elektromérnökként dolgozott a dunaszerdahelyi lengyárban, ahol kés?bb igazgatóhelyettes lett. Egy alkalommal a cég kiküldte Németországba gépekért. Zoli megvette a gépeket, hazaküldte ?ket, ? meg külföldön "felejtette magát". Már huszonhárom éve él Németországban [1982-ben disszidált], Kölnben telepedett le. Nem is sejtettük, hogy ez lesz a vége. Nem árulta el nekünk, hogy mit forgat a fejében, mert nagyon szeretett bennünket, és meg akart kímélni a szomorúságtól. Amikor kint maradt Németországban, kicsit nehezteltek rám a munkahelyemen. A n?vérének azért elárulta, és a sógorom, Jóska fiai is tudtak róla, mert kölcsönkérte t?lük a motorbiciklit, hogy elbúcsúzhasson a haverjaitól. Bíróságra hívtak minket az ügy miatt. Zoltánt egy évre ítélték, és elkobozták a kis Fiat autóját is [A disszidenseket Magyarországon is és Csehszlovákiában is elítélte az igazságszolgáltatás, távollétükben is. A nagyobb érték? ingóság elkobzása mellett - legalábbis Magyarországon - ingatlanvesztésre is ítélték ?ket, vagyis hátrahagyott lakás- és egyéb ingatlanuk az államra szállt. - A szerk.]. Nem kaptunk kiutazási engedélyt. Zolival telefonon tartottuk a kapcsolatot. Hosszú id? után találkoztunk Balatonon, Magyarországon. A feleségemmel és Zita menyem szüleivel együtt kiengedtek minket Magyarországra. Kay unokám még nem volt a világon.

Fiamnak volt egy barátn?je, Zita, aki mint gyógytornász dolgozott a dunaszerdahelyi kórházban. Egy alkalommal két hétre Jugoszláviába mentek a kórháztól. Zita megismerkedett egy német házaspárral. Odaadta nekik minden értékes holmiját, aranyat, mindent, hogy vigyék Németországba. Kiutazott a házaspárral, és felhívta a fiamat. Zoltán elment érte, és együtt éltek aztán egy táborban. Rajtuk kívül több lengyel lakott azon a helyen. Kaptak külön szobát, nagyon lassan tudtak lábra állni. Zita el?ször pékségben dolgozott éjjelente, mert nappal nem adtak munkát a bevándorlóknak, majd egy mosodában dolgozott éjjelenként. Nem volt egyszer? az életük. Az utcán hentereghettek volna, nem érdekelt volna senkit. Senki sem kérdezte, mit esznek. Zita hamarosan elhelyezkedett egy kórházban mint gyógytornász. Zoli viszont négy évig járt iskolába, tovább kellett képeznie magát. Aztán felvették a Bayer cégbe gépeket gondozni. Legalább egy évig tanította a német mérnököket. Én is jártam abban az osztályban, ahol tanított. A gyárban volt egy hatalmas helyiség, amelyben huszonnégy mérnök fért el. Az üvegfalú irodájából irányította az embereket. Sokat gürcölt, míg ezt az állást megszerezte. Nagyon jó fizetést kapott. Nagyon jó állás volt, csak az volt a baj, hogy azt hallgatta, hogy egy bevándorolt dirigál a németeknek. Egyszer elhatározta magát, hogy otthagyja ezt a munkát, és önállósítja magát, vagy beáll más munkahelyre. Fölmondott, de egy éven keresztül nem tudott állást szerezni, csak a felesége keresett. Jelenleg vállalkozik. Automatizációs projekteket készít. Többen is beadnak valamilyen projektet az üzembe, de csak egy kapja meg a munkát.

A fiam és a menyem talán Belgiumban vagy Hollandiában házasodtak össze, mert valamilyen oknál fogva Németországban nem tehették meg. Most már német állampolgárok, de a szlovák állampolgárságot visszavonták t?lük. A fiuknak viszont szlovák állampolgárságot írtak be a németek, amikor megszületett. Zita anyja katolikus, apja meg református volt. Megegyezett a fiammal, hogyha lányuk születik, megkereszteltetik, de ha fiuk lesz, ? zsidó lesz az apja után.

Az unokám, Kay Feldmár Kölnben született egy zsidó kórházban, azt hiszem, 1987-ben. Egy rabbi rögtön "megmalenolta" [körülmetélte]. Amikor be akart lépni a zsidó hitközségbe, a pesti zsidók nem ismerték el a brit miláját [körülmetélés]. Újra kellett hogy megm?tsék Budapesten. Az unokám bár micvóján sem vehettünk részt a kommunizmus alatt, mert nem kaptunk kiutazási engedélyt. A feleségemmel aranyláncot küldtünk neki ajándékba.

Kay olyan óvodába járt, ahol többségben voltak a zsidó gyerekek. Az alapiskola után német tannyelv? állami gimnáziumot látogatott. Még nem döntötte el, milyen f?iskolára fog menni. Eredetileg orvos akart lenni, de azt mondta a feleségemnek, amikor itt volt utoljára, hogy megváltoztatta a véleményét. Németországban ugyanis elbocsátják a német orvosokat, mert a bevándorló orvosok kevesebb pénzért elvállalják ugyanazt a munkát. Kay nagyon jó tanuló, ügyes srác. Több nyelven beszél: magyarul, németül és angolul. Magyarul olyan szépen beszél, mint a pestiek. A zsidó történelmet ugyanis Budapesten tanulta.

Az unokám rendszerint elkíséri az apját a zsinagógába. A fiam zsidó, a felesége pedig keresztény templomba jár. Néha betérnek a párjuk templomába is. Kay tudatában van, hogy az édesapja zsidó és az édesanyja keresztény. Az édesanyja minden péntek este gyertyát gyújt. Az unokám vezeti apjával együtt az imádságot. Megtartják a keresztény ünnepeket is. A karácsonyt rendszerint Dunaszerdahelyen, a menyem anyjánál töltik, ahol karácsonyfát díszítenek. Természetesen meglátogatnak minket is, nálunk megünnepeljük a Hanukát.

Kay tíz-tizenegy éves korában tért át a zsidó hitre. Több mint egy évig tanult Budapesten a rabbi intézetben [rabbiképz?]. Nagy nehezen fogadták be a zsidók. Izraelben kellett vizsgáznia a zsidó történelemb?l és vallástanból. Az imádságot kívülr?l-belülr?l kellett tudni. Kay szorgos volt, nagyon szerette volna, hogy befogadják. Végül sikerült neki. Kölnben több zsidó fiúval, lánnyal járt össze. Többször töltötte a nyarat Szarvason, egy zsidó ifjúsági táborban. Most már ? vezeti Kölnben a gyerekeket a zsidó hitközségben.

Az unokáink el?tt sem maradt titok, hogy a második világháború alatt lágerban voltunk, és hogy több családtagunk ott halt meg. A kis hároméves dédunokánk [Maximilián] is minden alkalommal követeli a feleségemt?l, hogy mutassa meg a karját, amelyre egy sorszám van tetoválva. Aztán meg kell mutatnia a másik karját is, és mindig el kell neki magyarázni, miért nincs tetoválás a másik karján is.

Az 1948-as kommunista hatalomátvétel egyáltalán nem érintett. Nem volt számomra meglep?. Az ember megszokta, az élet ment tovább. 1948-ban megalakult a zsidó állam. Személyesen nem nagyon érintett minket, mert nem állt szándékunkban Izraelbe menni. Semmilyen közeli rokonunk nem élt kint, aki várt volna minket. Azért a zsidó állammal kapcsolatos híreket mindig meghallgattam, és máig követem a rádióban vagy a tévében. Ez minden, nem szoktam politizálni. Az 1968-as események sem foglalkoztattak különösképpen [lásd: Prágai tavasz (1968)].

Volt egy Zoltán nev? zsidó kollégám, aki hivatalnokként dolgozott a Dunaszerdahelyi Gabonafelvásárló Központban. Legényember volt, és nem tartozott a vallásos zsidókhoz. 1968-ban megnyílt egy rövid id?re az osztrák határ. Ez a Zoli fogta magát, és kiment Izraelbe. Kirijat Moskirban telepedett le. El?ször m?trágyagyárban dolgozott mint munkás. Kés?bb megtanult ivritül, iskolába járt, és vezet? beosztásba került. Jól keresett, onnan ment nyugdíjba. Még mindig dolgozik, egy kórházban nyilvántartást vezet a betegekr?l. Teljesen ingyen csinálja, csak azért, hogy elfoglalja magát. Egyedül él, mert a felesége meghalt. Máig is tartjuk a kapcsolatot. A feleségemmel 1987-ben [Mint a feleséggel készített interjúból kiderült, az 1987-es úton nem vett részt a feleség. - A szerk.] és 1996-ban utaztam ki Izraelbe. El?ször Kölnbe mentünk a fiamhoz. Németországból repültünk Izraelbe, mert akkoriban tilos volt Csehszlovákiából a zsidó államba utazni. Összesen kétszer látogattam meg Zoltán barátomat. Jóformán az egész országot bejártuk, ? fizetett mindent. Mivel nem annyira ismerte Izraelt, elintézett számunkra egy taxit, amelyet egy bennszülött sof?r vezetett. A taxisof?r mindent megmutatott nekünk, amit érdemes volt Izraelben megtekinteni. Megnéztük az emlékm?veket, jártunk a Jad Vasemben [lásd: Jad Vasem Intézet] és a Siratófalnál Jeruzsálemben. Meglátogattuk a szent helyeket [lásd: szent helyek], a Jordán folyónál és a Holt-tengernél is voltunk. Izraelben vannak olyan helyek, ahol többnyire magyar zsidók élnek. Kibucban is jártunk. A kibuc egy önellátó szövetkezet, amelyben az emberek felváltva különböz? munkákat végeznek. A koszt, a ruhanem?, a szállás és az orvosi ellátás biztosítva van. Tetszett, ahogyan étkeznek ott a zsidók. Több asztalról lehetett választani a gazdag kínálatból. Burgonyát, tésztát, különböz? fogásokat tálaltak. Annyit ehetett az ember, amennyit csak akart, és abból, amit kívánt. Az emberek önállóan, szabadon, komolyabb gond nélkül élhettek a kibucban. Sokan kibucban kezdték az új életet, és amikor jobb állást találtak, eltávoztak onnan. Zoltán kollégám egy jól men? kibucban lakott és dolgozott eleinte, de nem bírta ezt az életmódot. Személy szerint sem tudom elképzelni, hogy én ott élnék. Véleményem szerint a kibucban nem tudják a munka eredményét teljes mértékben értékelni. Nem mindenki alkalmas mindenfajta munkára. Nem érthet mindenki például a fejéshez.

Izraelben akkor él jól az ember, ha szerencséje van. Ha nekem is szerencsém lenne, én is el tudnám képzelni, hogy ott telepednék le. Minden azon múlik, hogyan érvényesül az ember, mihez ért. Izraelben is élnek rossz emberek, jó emberek, betör?k, úgy, mint máshol. Viszont ott nem láttam annyi részeg embert, mint másutt, mert a zsidók nemigen isznak.

Az 1989-es fordulat [lásd: bársonyos forradalom] már nem nagyon érintett engem, mert már régen nyugdíjas voltam. Azt gondoltam, hogy a szegény ember továbbra is szegény marad, és a gazdag ember ugyanúgy gazdag lesz. Ez így volt mindig. Ma is van egy olyan osztály, amelyik gürcöl, és van egy olyan réteg, amelyik nagyon jól él. A fordulat után szabadabbak lettek az emberek, szabadon utazhat az ember külföldre. A kiutazás tilalma nagy marhaság volt mindenesetre. Most aztán utazhat az ember, csak esetleg nincs pénze hozzá. A kommunizmus alatt az átlagkereset, a megélhetés jobb volt, a nép jobban el volt látva. Könnyebben hozzájutott a pénzhez, és ha nem jutott hozzá, akkor hozzálopta, de volt neki. Egypár embert becsuktak, mert b?nöz?k voltak. Akár a szövetkezetben, akár nálunk az üzemben mindegy volt, hogy 3000 korona fizetést kapott az illet? vagy 2000 koronát, egyforma elegánsan próbálták a gyerekeiket öltöztetni. Mindenki úgy osztotta be a pénzét, és úgy igyekezett, hogy ne maradjon le a másik után. Az átlagember jobban élt akkoriban. Most meg van egy olyan osztály, amelyik nagyon nehezen él. Vannak olyan szegény emberek, akiknek nincs lakásuk se.

Jelenleg tagja vagyok a dunaszerdahelyi zsidó hitközségnek. Régebben segítettem a szervezési munkákban is, de ma már öreg vagyok ehhez. A hitközségnek természetesen adót fizetünk. Húsvétkor maceszt és kóser bort biztosítanak nekünk.

A feleségemmel egy közeli nyugdíjasklubba is jártunk. Zsidók és keresztények egyaránt összejártak ott. Ma már oda sem megyünk el, mert az öregebbek meghaltak, a fiatalabb nyugdíjasokkal meg nem tudunk annyira beszélgetni.

A Jointtól kaptam egy kis kárpótlást az elszenvedett üldözésért és rabságért a holokauszt alatt. A Claims Conference és Magyarország is fizetett kárpótlást az apámért és a feleségem szüleiért. A legutóbbi népszámláláskor természetesen kitöltöttem az ?rlapon, hogy zsidó vagyok.

Az unokáimmal gyakran találkozom. A gyerekeim minden reggel vagy este felhívnak, hogy vagyunk, hogy telt a napunk. Katival minden héten találkozunk. Zoli az ünnepek között megjelenik Dunaszerdahelyen. Képes 1500 kilométert levezetni, hogy láthassa a szüleit. A gyerekek megegyeztek, hogy mivel a lányom itt, Szlovákiában lakik, minden héten köteles a szüleit meglátogatni. Kay unokám, aki Kölnben él, karácsonykor, húsvétkor és a nyári szünetben rendszeresen meglátogat bennünket. Különben vele is szoktunk telefonálni, amikor az apja felhív minket. A dédunokáim Svájcban laknak, ezért többnyire karácsonykor, de hamarabb húsvétra jönnek. A múltkor tíz napot töltöttek nálunk.

Köztünk és a gyerekek között nincs semmilyen konfliktus. Úgy nevelik a gyerekeiket, ahogy akarják. Mi például nem nagyon utazgattunk, nem kirándultunk. A fiam meg azt mondja: "Ha most nem megyek, apám, akkor mikor menjek? Most van valami kis mód rá, elmegyünk." Nem jó, ha belebeszél az ember a gyerekek dolgába, mert azoknak már más nézeteik vannak. Egy zsidó ismer?söm szokta mondani: "Megtanítottam a gyerekeket beszélni, azok meg megtanítottak engem hallgatni."
 

Életrajz

Előzetes megbeszélés után  mentem el Kovács úrhoz elkészíteni az interjút. Feleségével, Annával együtt nagyon barátságosan fogadtak. Először gyümölcslével és kitűnő házi készítésű süteménnyel kínáltak. Csak ezután mondta Kovács úr, hogy kezdhetjük az interjút. A szobában szép fa asztal áll hat székkel. Egymással szemben ültünk le, és belekezdtünk a múlt történetébe.

Találtam dokumentumokat, amelyek szerint őseim a 19. század eleje óta itt éltek Bácskában, a  Vajdaságban. Mindannyian innen vagy Szlavóniából származnak. [Ma ez a terület Horvátország és Szerbia között oszlik meg. Szlavónia a Dráva, Duna és Száva folyók között terül el. – A szerk.] Nem emlékszem a dédapáimra, sem az apai dédanyámra. Csak az anyai dédanyámról vannak emlékeim. Valamikor 1840 körül született, és körülbelül 92 éves volt, amikor 1932-ben meghalt. Valahol itt született, Bácskában. Nem tudom, pontosan hol. Semmit nem tudok sem az anyagi helyzetükről, sem az életvitelükről. Valószínűleg szegények voltak, mint mindenki más abban az időben. Vallásosnak kellett lenniük, mint akkortájt minden zsidónak ezen a környéken. Nem úgy gondolom, hogy ortodoxok voltak, de valószínűleg megtartották az ünnepeket, amelyeket egyébként is ünnepeltek.

Azt tudom, hogy dédapám, nagyapám apja, kétszer nősült. Az első házasságából sok gyereke volt, aztán meghalt a felesége. Később újra házasodott, és a második feleségétől is sok gyereke született. A feleségének már sok gyereke volt azelőttről is, így összesen mintegy 15-16 gyerekük volt. Nagyapám kivételével mind – kivéve azokat, akik már előbb meghaltak – kivándoroltak Amerikába. A második világháború alatt a kapcsolatok megszakadtak, így semmi kapcsolatom sincs egyikkel sem.

Apai nagyapám és nagyanyám már tíz évvel vagy még régebben a születésem előtt meghaltak. Nagyanyámat Grün Júliának hívták, nagyapámat Kovács Adolfnak. Bácskeresztúron született. [Bácskeresztúr – Bács-Bodrog vm.-ben lévő nagyközség, melynek lakossága – 1910-ben nem egészen 5000 fő – túlnyomórészt (94%) rutén volt. – A szerk.] Kohn néven született, később változtatta meg a vezetéknevét. 1896-ban, amikor a magyarok Pannóniába érkezésének ezeréves évfordulóját ünnepelték, a zsidók a nevüket kollektíven magyar családnevekre változtatták. [Magyarországon soha sem volt kollektív névmagyarosítás. Igaz azonban, hogy az önkéntes névmagyarosítás felgyorsult a 19. század vége felé, és az 1896-os millenniumi kiállítás, amelyet Budapesten rendeztek, lökést adott az ilyen törekvéseknek. – A szerk.] A családi nevek magyarosítása az ehhez a környezethez való tartozást jelezte. Így juttatták kifejezésre hálájukat a magyar nemzet felé a zsidók, a felé a nemzet felé, amely elismerte a zsidók egyenlőségét. Akkor először történt meg a kétezer éves zsidó történelemben Magyarországon, hogy a zsidók teljes egyenlőséget kaptak [lásd: zsidó emancipáció az Osztrák–Magyar Monarchiában és Romániában]. A dualista monarchia magyar része etnikailag olyan vegyes volt [lásd: a lakosság nemzeti megoszlása Magyarországon], hogy a magyarok a népesség alig 50 százalékát tették ki. A többiek szerbek, horvátok, szlovákok, románok, rutének, ukránok voltak. A magyarok örömmel fogadták a zsidók lojalitásának ilyen kifejezését. 1896-ban a nagyapám a családi nevét Kovácsra változtatta.

Nem tudom, milyen iskolai végzettsége volt a nagyapámnak. Azt hiszem, héderbe és zsidó elemi iskolába járhatott, mint minden más zsidó akkoriban. Mindennel foglalkozott. Azt tudom, hogy egy ideig Paragovóban a kőbánya vezetője volt, és Paragovóban vagy Kamenicában [Kamenica – Szerém vm.-ben lévő község volt, 1910-ben 1500 főnyi szerb, horvát és magyar nemzetiségű lakossal. – A szerk.] lakott. Emlékszem, hogy a háború előtt találtam egy receptet, amit Jovan Zmaj írt fel nagyapámnak [Jovan Jovanovic Zmaj (1833–1904), ismert szerb fordító, orvos és tudós. – A szerk.]. Nem emlékszem, melyik évből való volt. Nagyapám náthás volt, és valami szirupot írt fel köhögés ellen. Ebből tudom, hogy Kamenicában vagy Paragovóban élt. Nagyapám mérsékelten volt vallásos, nem volt ortodox, elég messze állt attól. Nem tudom, mi volt az anyanyelve. Nem jiddis, az biztos. Valószínűleg magyar. Németül is tudott. Apám mondta, hogy nagyapám hosszú ideig szolgált a hadseregben. Nem tudom, mennyi ideig, és azt sem tudom, hogy hol. Néhány nappal az első világháború kitörése után halt meg, ami azt jelenti, hogy valamikor 1914 augusztusában. A testvéreiről semmit nem tudok.

Apámat Árpádnak hívták, 1893. február 27-én született Pincéden [Pincéd – Bács-Bodrog vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 5000 főnyi lakossal. A lakosok 60%-a szlovák, 28%-a szerb, 6%-a német és 4%-a magyar ajkú volt. – A szerk.]. Ez egy bácskai falu. Itt, Újvidéken érettségizett, a szülei Újvidékre költöztek, amikor még kicsi volt. Nagyapám akkor Paragovóban, a kőbányában dolgozott. Apám mindhárom nyelven jól beszélt: magyarul, szerbül és németül. Franciául is nagyon jól tudott. Apám nem volt vallásos, egyáltalán nem. Itt, Újvidéken járt iskolába, de Pesten is tanult. Miután elvégezte a jogi iskolát, másfél évig Titelben [Titel – Bács-Bodrog vm., nagyközség 5800 lakos 1910-ben. – A szerk.] dolgozott ügyvédként. Azután kitört az első világháború, és ő bevonult a hadseregbe. A háború után visszajött, és irodát nyitott Törökkanizsán, ahol én is születtem [Törökkanizsa – Torontál vm.-i nagyközség, 1910-ben 4900 főnyi vegyes – magyar és szerb – lakossággal. – A szerk.].

Két fiú- és két lánytestvére volt. Egyik nagybátyám, apám bátyja, doktor volt, Kovács Bódognak hívták. Ügyvédként működött itt, Újvidéken, a Mileticeva utcában. Körülbelül 7-8 évvel idősebb volt apámnál, valahol a Bánság középső részén született. Azt hiszem, Kucurban született [Kucora/Kucura – Bács-Bodrog vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 4100 főnyi rutén (60%), német (25%) és magyar (15%) lakossal. – A szerk.]. Szélütésben halt meg 1939-ben. A lánya Belgrádba ment férjhez.

Bódog felesége és lánya Sajmistében pusztult el a belgrádi és bánsági zsidókkal együtt. Fia élelmiszer-ipari technológiát tanult Németországban. 1933-ban kapta meg a doktori diplomáját, amikor a nácik hatalomra kerültek, ekkor ment el Palesztinába, ahol túlélte a háborút. 10-15 évvel ezelőtt halt meg. A felesége is meghalt. Egy fia van, aki Tel-Avivban az egyetemen dolgozik mint fizikus. Valószínűleg már ő is nyugdíjban van, és neki is van egy fia és két lánya. Az ő nevüket nem tudom.

Apám idősebbik nővére ügyvéd volt. Igen jómódúak voltak, Újvidék leggazdagabb polgárai közé tartoztak, nem csak a zsidók között, de az összes polgár között, mindenük megvolt. Volt egy gazdaságuk Karlócában, amit még ma is az ő neve után hívnak, bár már több mint hatvan év telt el azóta. Megmenekültek, az apám nővére röviddel a háború után halt meg 1946-1947-ben, Újvidéken temették el. Három lányuk volt. Egyikük öngyilkos lett röviddel a deportálás előtt, nem tudom, hogyan követte el.

A másiknak, Piroskának sikerült férjével és kisgyerekével együtt valahogyan kijutnia Magyarországról Angliába. Angliába jutni akkoriban nem volt valami könnyű. Később Angliából Chilébe mentek. Fia, György újságíró lett, és mint hallom, egy spanyol folyóiratot vagy hetilapot ad ki Amerikában. Chilében nőtt fel, úgyhogy a spanyol a harmadik anyanyelve. György készítette az utolsó interjút Che Guevarával. Sikerült bejutnia Che Guevarához, amikor megtámadták, és rávette, hogy interjút adjon neki. [1967-ben, mikor Che Guevara sikertelen gerillamozgalmat irányított Bolíviában, elfogták, és később a kormánycsapatok kivégezték. – A szerk.] Az újságok itt beszámoltak újvidéki emberünk sikeréről. Egyszer felhívott, onnan tudtam, hogy él. Most nincs kapcsolatom vele. György apját, Piroska férjét, Rothnak hívták. A szüleinek textilüzlete volt, ezért Stof Rothnak (textiles Rothnak) hívták őket. Ez a Stof Roth néhány évvel ezelőtt még élt Chilében. Úgy hallottam, öt-hat évvel ezelőtt halt meg. Sikerült kijutnia feleségével és hároméves gyerekével Újvidékről Angliába. Először Svájcba mentek, Svájcból Portugáliába, aztán Portugáliából Angliába.

A harmadik, a legidősebb lány orvos volt. Neki úgy sikerült a túlélés Budapesten, hogy magyarnak adta ki magát. Nyelvtehetség volt, akcentus nélkül beszélt számos nyelven. A kinézetéből könnyű lett volna felismerni, hogy zsidó, de valahogy sikerült túlélnie. A háború után mindannyian találkoztak. A három nővérnek volt egy fivére is. Ő munkaszolgálatos volt, de túlélte, és visszajött Újvidékre. Valahol Szeged környékén volt. Mivel Szeged előbb szabadult fel, mint Újvidék, majdnem azelőtt ért Újvidékre, hogy a magyarok elhagyták volna a várost [A trianoni békeszerződések értelmében Újvidék 1920-tól Jugoszláviához tartozott, 1941-ben azonban átmenetileg ismét visszakerült Magyarországhoz. Lásd: a Délvidék megszállása. – A szerk.]. Megszökött Jugoszláviából, az a nővére pedig, aki orvos volt, legálisan hagyta el Jugoszláviát, és mindannyian Chilében találkoztak.

A másik nővér, Ernesztina néni, nagy cionista volt, akárcsak apám öccse, Bálint, a nagybátyám.  Egyszer a nagynéném és a nagybátyám Palesztinába utazott meglátogatni a nagybátyám fiát, aki ott élt. Akkoriban ez nagy kaland volt. Hajóval mentek, mert akkor más mód nem volt. Ernesztina néném egy Almai Ede nevű bírósági tisztviselőhöz ment feleségül. Ennek az Almainak különösen szép kézírása volt. Amikor a Zsidó Kultúrotthon épült a Petra Drapsina utcában, készített egy oklevelet. Ezt a papírt, amin a kézírása is volt, betették egy bélelt kazettába, és beépítették az épület alapjába, ma is ott van. Ernesztina családja a Pap Pál utca 19-ben vagy 17-ben lakott. Mindkettejüket Auschwitzba deportálták és megölték. Ma a ház félig romba dőlve áll. Volt egy lányuk, akiről azt hallottam, hogy a második világháború alatt tébécében meghalt. Az újvidéki zsidó temetőben temették el. Néhány évvel ezelőttig a sírkövén rajta volt a rávésett fényképe. Nem tudom, hogyan, de hirtelen eltűnt a kép.

Bálint nagybátyám a Mileticeva utcában lakott, a másik [Bódog] a mai Jevrejska utca és a Bulevar sarkán, ott ahol a Sveca butik található; festéküzlete volt itt. Röviddel a második világháború előtt halt meg. Szívrohamot kapott. Nincs róla más információm.

Anyai nagyapám, Berger Adolf Verbászon született 1862-ben, itt, Bácskában [Verbász – Óverbász és Újverbász Bács-Bodrog vm.-ben lévő nagyközségek voltak. – A szerk.]. Nem magyarosították a családnevüket. Nagyapám meglehetősen befelé forduló személyiség volt. Az Adolf nevet akkoriban skandináv névnek tartották. Hitler akkor még ismeretlen volt, így sok zsidónak is adták ezt a nevet. Vallásos ember volt, minden pénteken és szombaton eljárt a zsinagógába. Ennek ellenére nagyapám nem viselt szakállt, nem hordott kipát vagy kalapot. Rendszeresen figyelték a híreket, és rádiót hallgattak. Magyarul és németül is olvasott. Előfizettek a „Politiká”-ra [Napilap, amely még ma is létezik Szerbiában és Montenegróban. – A szerk.]. Nagyapám semmiféle politikai szervezetnek nem volt a tagja.

Nagyapámnak sok testvére volt: hét nővére, de egyetlen fivére sem. Egy kivételével az összes nővér Szabadkán lakott, de nem sokkal a háború [azaz: az első világháború után] után lassacskán mind Újvidékre költözött. Mindannyiukat elpusztították. A nevüket és a születésük dátumát nem tudom megmondani.

Nagyanyám és nagyapám lakása a mai Avgusta Cesacra utcában volt, azt hiszem, a 6-os számban. Két szobájuk volt, mindkettő a hátsó udvarra nézett. Úgy nézett ki, mint egy családi ház a város közepén. A víz és a villany be volt vezetve, a házat szénnel és fával fűtötték. Kertjük is volt virágokkal és zöldségfélékkel, de állatot nem tartottak. Főleg csak a szomszédokkal voltak kapcsolatban és zsidókkal. Tudomásom szerint nem volt más barátjuk. Jártak nyaralni, mert nagyapám a vasútnál dolgozott, és ingyen utazhatott. Azt nem tudom, hogy anyámat magukkal vitték-e a vakációkra.

Nagyanyám és nagyapám gyerekkoráról semmit sem tudok. Csak azt tudom, hogy amikor nagyapám még középiskolába járt, az édesanyja meghalt. A dédapám később újra megnősült. Az új mostohaanya nem volt valami anyatípus. Nagyapám Baján fejezte be a középiskolát, és Bécsben íratkozott be az orvosi karra. Abban az időben az orvostudományok oktatása Bécsben a legjobbak közé tartozott az egész világon. Nem volt elég pénze a tanulmányai fedezésére, úgyhogy egy év múlva kimaradt, és abbahagyta a tanulmányait.

Nagyapámnak nagyon nehéz élete volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia gazdaságilag növekedett és erősödött, kiterjedt vasúthálózatok épültek, és állandó igény volt vasúti személyzetre. A nagyapám elvégzett egy tanfolyamot, és a vasútnál [Magyar Államvasutak] helyezkedett el. Rövidesen állomásfőnök lett Dáljában, majd Borovóban [Dalja (Dalj) – Verőce vm.-ben (Horvát-Szlavónország) lévő település volt 1910-ben 6000 (59% szerb, 22% horvát, 11% magyar, 8% német) lakossal. Jelentős vasúti csomópont volt. Borovó – Szerém vm.-ben (Horvát-Szlavónország) lévő község, 1910-ben 1900 főnyi szerb lakossal. – A szerk.]. 1918-ban vége lett a háborúnak. Nem sokkal később áthelyezték a vasút főirodájába, Szabadkára, és onnan ment nyugdíjba. Nyugdíjazása után Újvidékre jött, és itt vettek egy házat. Nagyapám nem volt katona, mert a vasútnál dolgozott, és a vasúti alkalmazottakat felmentették a katonai szolgálat alól.

Anyai nagyanyám Szlavóniában, Dáljában született a Duna mellett, 1874-ben. Veltman Irmának hívták, és Berger lett, miután összeházasodott a nagyapámmal. A Veltmanok Csurogról származtak [Csurog Bács-Bodrog vm.-i település. – A szerk.]. Néhány évvel ezelőtt valaki azt mesélte, hogy ma is van egy ház Csurogon, amit Veltman-háznak hívnak. Egy Veltman, Veltman Márton 1938-ban kivándorolt Palesztinába. Előtte ügyvéd volt Újvidéken. Palesztinában felvette a Meir Tuval nevet. A háború alatt a Meir Marcika nevet használta. A Szochnut képviselője volt Isztambulban, ahol azzal a feladattal bízták meg, hogy nyújtson segítséget az európai zsidóságnak, amennyire ez lehetséges. Van egy fia, és azt hiszem, van egy lánya is, de ebben nem vagyok biztos. A fiát Sadijának hívják, a politikai tudományok professzora volt több egyetemen is, többek közt Tel-Avivban és Washingtonban. Leginkább a háborúban álló felek között próbált békét teremteni és békeszerződést kötni. Tanulmányt írt Szomáliáról, és járt is ott. Egy csurogi zsidó unokájából Szomália-szakértő lett… Még ma is jól beszélnek szerbül.

A nagyszüleim otthon főleg németül és magyarul beszéltek, de szerbül is folyékonyan beszéltek. Nagyanyámnak nem volt parókája, nem volt olyan vallásos, de kóser konyhát vezetett. Tartották a sábeszt, és minden pénteken meg szombaton és természetesen az ünnepeken elmentek a zsinagógába. Sem nagyanyám, sem nagyapám nem politizált sokat. Nagyanyám azonban meglehetősen aktív volt a nők cionista szervezetében.

Anyám volt az egyetlen gyerekük. Berger Olgának hívták. Anyám vallásos volt. Péntekenként rendszeresen gyertyát gyújtott. Ünnepeken elment a zsinagógába. Nekünk, gyerekeknek sem engedte, hogy disznóhúst együnk, kóserül étkeztünk. Amikor apámmal szalonnát és tepertőt ettünk az irodájában, anyám úgy tett, mintha nem látna minket. Apám nem volt vallásos, azonban a zsidó ünnepeket együtt tartottuk. Anyám háziasszony volt.

A szüleim úgy ismerkedtek meg, mint mindenki más abban az időben, sádhen, vagyis házasságközvetítő révén. 1912. december 10-én házasodtak össze Bródban [Bród – Pozsega vm.-ben (Horvát-Szlavónország) lévő város, 1910-ben 10 000 főnyi (47% horvát, 25% magyar, 15% német) lakossal. – A szerk.]. Úgy tudom, hogy az esküvőjük [lásd: házasság, esküvői szertartás] zsinagógában volt. Emellett polgári esküvőjük is volt.

Tudomásom szerint apámnak nem volt hivatala a zsidó hitközségnél. Politikailag nem voltak elkötelezettek, egyik pártnak sem voltak tagjai. Apám az első világháború alatt a hadseregben szolgált, és azt hiszem, egyszer azt mondta, hogy hadnagyi rangig is eljutott.

A szomszédokkal nemigen tartottak kapcsolatot. A szüleim főleg zsidókkal jártak össze. Az egyik szomszéd gazdálkodó volt, és volt egy lovas kocsija. Egyfajta vidéki fuvaros volt. A másik szomszéd szabó volt. A szüleim néha utaztak csak el nyaralni. Abban az időben leginkább csak gyógyfürdőkbe jártak, de oda sem gyakran. Tartották a kapcsolatot a rokonokkal, de a falunkban nem lakott egy sem. A rokonok főleg Újvidéken laktak, Újvidéken kívül csak alkalmanként találkoztak.

Az öltözködésük olyan volt, ahogy annak idején a középosztálybeli polgárok általában öltözködtek. Úgy emlékszem, nem voltunk gazdagok, de szegények sem. Emlékszem, hogy apám vett egy házat 1928-ban [Ekkor már Törökkanizsán laktak, ahova a szülők az első világháború után költöztek. – A szerk.], majd később hozzáépített valamit. Falusi körülmények között egészen nagy háznak számított elég nagy telekkel, ami az utcára nézett. Emlékszem arra, amikor bevezették a vizet. Arra is emlékszem, amikor megépítették a fürdőszobát is. Ez akkor történt, amikor iskolába jártam. Törökkanizsán artézi kutak vannak, és egy ilyen kút közel volt a házunkhoz: olyan bőségesen jött belőle a víz, hogy körülbelül 15-20 házat rákapcsoltak, és hidrofor nélkül tudták ellátni ezeket a házakat vízzel. Csak nyári délutánokon esett le a nyomás, amikor a kerteket locsolták, egyébként bőségesen volt vizünk. Volt egy kertünk, mindenfélét termesztettünk. Voltak háziállataink, egy kutyánk és egy macskánk, ahogy az jellemző volt. Nekem volt egy mókusom és egy sündisznóm is. Voltak cselédjeink, egy asszonyra emlékszem tisztán. A házban voltak könyvek, de nagy rendetlenségben tartottuk őket. Nem voltak vallásos könyveink. Emlékszem, hogy egy nyáron magam tettem rendbe mindent a könyvtárban, aztán katalogizáltam őket, körülbelül száz könyvünk volt, főleg regények. Újságok rendszeresen érkeztek. A faluban nem volt könyvtár.

Egy bátyám van, Károly, aki úgy 9 évvel idősebb nálam. 1914-ben született Titelben, három héttel az első világháború kitörése előtt. Ezután apám bevonult katonának. A bátyám jogot tanult, és ügyvéd lett. Most Újvidéken lakik.

Én 1923. április 24-én születtem Törökkanizsán, ami egy viszonylag kis hely a Bánságban. Ennek ellenére a megye székhelye. Akkoriban Törökkanizsán még nem voltak széles utak, a kövezet olyan volt, mint a többi vajdasági faluban [Azaz macskakő. – A szerk.]. Villanyáram csak időszakonként volt. Eleinte csak déltől éjfélig volt villany, vagy volt, hogy este 10-ig, 11-ig, aztán később egész nap lett.

Törökkanizsán sok zsidó élt, összesen mintegy 70 ember az egész helységben. A zsidók, mint a Vajdaság többi részében is, főleg kereskedők voltak. Az én apám ügyvéd volt, volt még egy zsidó doktor és egy bankár is a faluban. Volt egy kis zsinagóga, amit a németek a második világháború alatt raktárnak használtak, és a háború után is így hasznosították. Nem volt rabbi, sem mikve, sem Talmud-Tóra, sem jesiva. Ha a szüleim nem kényszerítettek volna, én nem jártam volna zsinagógába. Ennek ellenére volt bar micvám.

Nem emlékszem, mi volt a kedvenc tantárgyam az iskolában. Az első és második osztályban csak egy tanító volt. Úgy emlékszem, hogy ő jó tanár volt. Érdekes, hogy ez az ember néhány évvel ezelőtt halt meg, 98 vagy 99 éves volt. A harmadik osztályban egy tanítónő tanított, a negyediket egy másik tanítónő. Az, aki a negyediket tanította, szintén hosszú életű volt, amikor meghalt, én még dolgoztam, de már épp nyugdíj előtt álltam. Jó tanárok voltak általában. Jártam különórákra is az iskolai tanításon kívül, zenére taníttattak, de hamar meggyőződhettek róla, hogy ez teljesen hiábavaló, mert semmiféle érdeklődést nem mutattam.

Az iskolában nem jelentett problémát, hogy zsidó vagyok. Az osztályban ugyanúgy volt az arány, mint Újvidéken: szerbek, magyarok, szlovákok, németek és zsidók jártak oda is. Gyerekként nem emlékszem antiszemitizmusra, ez még Hitler előtt volt ugyebár. Emlékszem, hogy a szülőhelyemen egy bolt épp szemben volt a házzal, ahol laktunk. A tulajdonos egy szerb kereskedő volt, a felesége pedig félig német, félig román. Rosszul beszélt szerbül, gyakran jött össze az anyámmal, és akkor németül beszélgettek.

Számos vendéglő volt Törökkanizsán, ezek közül az egyik tulajdonosa egy zsidó volt, akit Jelineknek hívtak. Ez kaszinó volt, a nemesek, előkelők vendéglője. A másik vendéglő egy magyaré volt, mi oda jártunk. A hölgyek és az urak [azaz a középosztálybeliek] főleg a kaszinóba jártak.

A háború előtt a szülőfalumban jártam iskolába, de ott csak egy négyosztályos elemi iskola volt. A nyolcosztályos középiskolát itt végeztem, Újvidéken. Törökkanizsa 130 kilométerre fekszik Újvidéktől, úgyhogy lehetetlen lett volna naponta odautazni. Újvidéken az anyai nagyanyámnál és nagyapámnál laktam. Amikor Újvidéken kitört a háború [1941. április], én végzős diák voltam; a megszállás alatt végeztünk.

Valamikor 1933-ban hallottunk Hitlerről és a hitlerizmusról. Jugoszláviában csak 1940-ben vezették be a zsidóellenes törvényeket a főiskolák és egyetemek első évfolyamán. Ugyanebben az időben vezettek be egy olyan törvényt is, amelynek értelmében a zsidóknak megtiltották, hogy fűszeráruval kereskedjenek, így ez nem csupán az oktatásra vonatkozó törvény volt. Ez volt az első és egyetlen zsidóellenes törvény Jugoszláviában [lásd: zsidótörvények Jugoszláviában].

Nagyon jól emlékszem arra, amikor Hitler hatalomra jutott. Szintén pontosan emlékszem a második világháború kezdetére. Még a spanyol polgárháborúra is jól emlékszem meg a japán invázióra Kínában, és az Anschluss is élénken él az emlékezetemben.

Károly bátyám 1937-ben már ügyvéd volt, gyakornoki idejét apám irodájában kezdte, és ekkor tette le a vizsgákat. Éppen amikor befejezte a vizsgákat, akkor tört ki a második világháború. Tartalékos tisztként nem volt háború esetére vonatkozó beosztása, így abban a káoszban az egyik egység ide küldte, a másik meg oda. Amikor visszaérkezett Újvidékre, egy menetoszlophoz vezényelték, ami éppen elhagyta a várost. Este elszállásolták a laktanyában, ahol néhány napig maradt, aztán a menetoszlop átment a hídon Fruska Gorába, hosszú menetoszlop volt, és az utolsók a levegőbe röpítették a hidakat. Egész éjjel teljes összevisszaságban mozgolódtak, aztán megérkeztek Rumába. A németek már itt voltak, vagonokba zárták őket, hogy fogolyként szállítsák őket tovább. A németeknek nem volt elég emberük, a vagonok őrizet nélkül maradtak, és amikor a vonat Ruma után először megállt, a bácskai foglyok mind leszálltak, és bementek Ilokba. Ilokban átkeltek a Dunán, megérkeztek Palánkára, így Károly visszakerült Újvidékre, és utána már itt is maradt.

A holokauszt alatt két nap híján 3 évet és két hónapot töltöttem különböző táborokban a bátyámmal, Károllyal együtt. Néhány rövidebb időszaktól eltekintve gyakorlatilag végig együtt voltunk. Együtt fogtak el bennünket, és együtt is szabadultunk fel.

Bánság volt Európában az első hely, amit a helyi németek közreműködésével megtisztítottak a zsidóktól. Nagyon büszkék voltak rá, hogy Bánság judenrein, zsidómentes övezet lett. Alig négy hónappal azután, hogy a német csapatok átlépték a Bánság határát, itt már nem volt több zsidó. Mindenkit deportáltak. A férfiakat a deportálás után rövid idővel megölték, a nők Sajmistén voltak, Belgrádban. Ha nem pusztultak el a hideg télen, gázzal ölték meg őket teherautókon. A gázt bevezették a teherautóba, ahová a zsidó nőket bezárták. Megfulladtak. [lásd: a jugoszláviai zsidóság a második világháborúban]

A szüleim mindketten elpusztultak. Anyámat a bánsági zsidókkal együtt deportálták. Törökkanizsa a Bánságban van. [Jugoszlávia megszállása után, 1941-ben a Bánság közvetlen német katonai irányítás alá került. – A szerk.] Apámat a bánsági zsidókkal együtt először Becsére vitték, itt egy raktárban voltak. Körülbelül öt hétig maradtak itt. Innen uszályokon vitték őket Belgrádba. Belgrádba deportálták. A nőket elengedték, a férfiakat Belgrádban Topovske Supéba szállították, innen néhány hét múlva csoportonként vitték el őket. Legtöbbjüket, valószínűleg apámat is Torontálalmásban, Pancsova közelében ölték meg, 1941-ben október 12-13-a körül. Egy kisebb csoportot, körülbelül 50-60 főt Deliblatska Pescarában [tájegység a Vajdaság délkeleti részén – A szerk.] gyilkoltak le, de a legtöbbjüket Jajinciban ölték meg [1941 őszén a németek minden egyes elpusztított Wehrmacht-katona után, akit a partizánok öltek meg, 100 zsidó és cigány férfit gyilkoltak meg. – A szerk.]. Jajinci a háború előtti időkben lőtér volt, és az embereket itt egyesével gyilkolták le. Nem tudom, apámat hol ölték meg, valószínűleg Torontálalmáson [Jabuka]. Ez egy elszigetelt hely, nincs semmi a közvetlen közelében, alatta nagy kiterjedésű mocsár, felette pedig védőgát található. Onnan nem lehet sehová szökni, ha valaki megpróbálkozott is a szökéssel, nem volt hová mennie, oldalról le volt zárva, alatta víz volt, fölötte pedig egy település. Ott helyezték el őket, aztán mindet kivégezték. Cigányok temették el őket. Emlékművet állítottak a helyén. A nőket és a 14 éven aluli gyerekeket eleresztették, boldoguljanak, ahogy tudnak. Nem hagyhatták el Belgrádot, mindenkinek úgy kellett megbirkóznia a helyzettel, ahogy tudott. Azokat, akiknek nem volt kihez menniük, a zsidó hitközség helyezte el különféle szállásokon: két zsinagógában, helyezték el őket. Anyám a nagybátyám, Bálint nővéréhez ment. Neki van egy lánya, aki Belgrádban élt, és anyám nála helyezkedett el. Aztán december 10-én összegyűjtötték ismét és Sajmistébe szállították őket, ahová a belgrádi zsidó nőket is vitték. Februárban minden nap egy vagy két transzportot vittek. Teherautókon gázzal gyilkolták meg őket Jajinciban. Eleinte eltemették, majd exhumálták és elégették őket. Anyám, mint mondtam, már valószínűleg itt pusztulhatott el.

A fivérem és én túléltük, a szüleink nem. Apám két fivére meghalt még a háború előtt. Az egyik nagybátyám egész családját (az özvegyét, fiát, lányát, sógorát, nyolcéves unokáját) az újvidéki vérengzés során ölték meg. A másik nagybátyám lánya, az unokatestvérem Belgrádban maradt, és ott pusztult el, gondolom, együtt volt az anyámmal, és a Sajmistén ölték meg őket. Elég későn ment férjhez, gyereke nem volt. A férjét valószínűleg az apámmal együtt ölték meg ott, a Topovske Supén.

Nagyanyám háza itt, Újvidéken megmaradt. Amikor gimnáziumba jártam, én is itt laktam. Emlékszem, amikor visszamentünk oda. Volt egy asszony, aki a nagyanyámnál lakott, ő már akkor ott volt, amikor nagyanyám és nagyapám megvette a házat, miután 1920-ban Szabadkáról ide kerültek. Ez a lakó még itt volt, amikor visszajöttünk Újvidékre egy nappal karácsonyest előtt, 1945 januárjában. [Az ortodox keresztény karácsony január 6-án van. – A szerk.] Kopogtunk az ablakán, de nem nyitotta ki, mert félt. Az egész város le volt sötétítve, még folyt a háború, egyedül volt otthon, és nem nyitott nekünk ajtót. Valahogy sikerült megőriznem nagyanyám házának kapukulcsát. A bátyámmal kinyitottuk a kaput, bekopogtunk a hátsó ajtón, és megmondtuk, kik vagyunk. Kinyitotta az ajtót, és majdnem elájult, amikor meglátott bennünket. Azt mondta, valami magyarok laknak a házban, akiket a magyar hatóságok költöztettek be. Újvidéket nem bombázták, csak néhány bomba hullott a városra. Sok ház közül, amely megrongálódott, néhány magyaroké volt. Miután a nagyanyámat elvitték, ezeket a magyarokat beköltöztették a házba.

Amikor 1945 januárjában visszajöttünk, minden meg volt fagyva, a bátyám bement a városba, nekem pedig megmondta, hová ásta el a papírjainkat még mielőtt elvittek minket, és én elindultam kiásni őket. Nem volt mivel ásni a megfagyott talajt, egy késsel próbálkoztam, azok az emberek [a magyarok, akik beköltöztek] pedig az ablakon keresztül figyeltek, és amikor látták, hogy valamit ki akarok ásni, azt mondták: „Tudja, vettünk szenet a pincéből és tűzifát.” A nagyanyám ezt még a deportálás előtt szerezte be, természetesen nem lehetett tudni, hogy deportálni fogják, de ő kora tavasszal mindig beszerezte a tüzelőt a következő télre. És folytatták: „De nem mondták nekünk, hogy az a maguké. Észrevettünk a földön ásásnyomokat, hogy még azelőtt eláshattak valamit a földbe, hogy mi ideköltöztünk. Megtaláltunk aztán a földben néhány dolgot, és kivettünk néhány speciális bödönt, amiben zsírt tarthattak.”

Gondolom, nagyanyám valamit beletett azokba a bödönökbe, de nem tudtuk, hogy mit. Nem tudom, mit lophattak el. „Nézze – mondták –, ezeket visszaadjuk magának.” Megijedtek, mert észrevették, hogy ásunk, ami azt jelenti, hogy keresünk valamit, gondolták, tudjuk, hogy mit kell keresni. Elmentek, mert azt hitték, gyanakszunk rájuk. A következő napon el is hagyták a házat, üresen maradt. Két-három évvel ezelőtt hagytam fel azzal, hogy itt-ott dokumentumokat gyűjtsek, amelyekről még tudtam, hogy létezhetnek. A bátyám papírjait kiástam, ezek nem sérültek meg, csak a nedvesség okozott károkat. Valamikor 1959-ben kaptunk némi pénzt a házért.

A bátyám, aki ügyvéd, és ez a foglalkozás abban az időben igen ritka volt, a katonai igazságszolgáltatáshoz került. Itt maradt Újvidéken.

Én csak a háború után lettem végzős diák. Otthagytam a hadsereget, és az újvidéki főhadiszálláson jelentkeztem. Ez 1945 júliusában vagy augusztusában történt, amikor Tito, illetve az állam kibocsátotta a háború befejezéséről szóló rendeletet, és minden végzős diákot a tanulmányai érdekében a rendelet alapján le kellett szerelni. Én a leszerelésem miatt mentem a főhadiszállásra. Átnyújtottam a papírjaimat Jure Mihajic főhadnagynak, akiről később azt olvastam az újságban, hogy jugoszláv katonai attasé volt Bukarestben. Azt kérdezte tőlem: „Mivel foglalkozik?” „Semmivel, várom, hogy megkezdhessem a tanulmányaimat.” „Hol lakik?” „Nem tudom, majd csak lakom valahol, megtalálom a módját.” „Maradjon itt, és segítsen nekem a leszereléseknél!”

Így még hat hétig ott maradtam, hogy segítsek a leszereléseknél, mert abban az időben még sokkal ritkább volt a végzős diák, mint ma, kevesebben voltak azok, akiknek egyetemi végzettségük volt. Több százat is leszereltem, hogy segítsek a főhadnagyomnak. Becsületes ember volt.

Belgrádban később a zsidó diákok szállásán laktam. Az első naptól kezdve ott laktam egészen addig, amíg megkaptam a papírjaimat a diplomához. A végzés után habozás nélkül Belgrádban maradtam volna, de nem volt lakásom, és abban az időben lakást szerezni kilátástalan feladat volt. Nem olyasmi, amire érdemes lett volna várni. Amikor elvégeztem az orvosi egyetemet, megnősültem, és elmentünk Belgrádból, mert nem volt lakásom. Egy évvel ezután vidékre költöztünk le, és pontosan két évig maradtam ott. 1957-ben ide jöttem Újvidékre, mert felmerült, hogy kapok egy lakást, és azóta is itt vagyok. Ennek már 46 éve. Orvos voltam, és orvosként dolgoztam.

Nem léptem be a pártba, és a rendszerről az volt a véleményem, mint mindenki másnak, akit a politika nem emelt ki. Sztálint sosem állhattam, már gyerekkoromban is sok rosszat hallottam róla, emlékszem a borzasztó hírekre Oroszországból. Sztálin minden társa idővel kém lett vagy külföldi hatalmak ügynöke, ez pedig már gyerekként sem tetszett. És amikor a háború előestéjén megállapodást kötött Hitlerrel, nekem is bajt okozott, végképp megutáltam őt.

Nem mondhatom, hogy csak azért, mert zsidó vagyok, voltak a problémáim. Nekem mindig voltak problémáim. Problémáim voltak azért, mert nem voltam párttag. Valószínűleg többre vihettem volna, ha párttag vagyok, de ez engem nem zavart. Lementem a falunkba, hogy utánanézzek, tudunk-e valami pénzt kapni a házért, mivel nem államosították, hanem a társadalom részére, fontosabb célokra kisajátították. A házat lebontották, és elrendelték valami csekély összeg kifizetését. Abban az időben még ez a kevéske pénz is sokat jelentett nekem. Elmentem a párttitkárhoz. Először azt mondták, hogy értekezleten van, de amikor hallotta, hogy Újvidékről jöttem, kijött hozzám. Alacsony ember volt. Mondtam neki, hogy eljöttem, és fizetnie kell a házért. Először rám nézett, majd azt mondta: „Mit akar, örüljön, hogy élve megúszta!” Felháborodtam, és meg akartam ütni. Ebben az időben hozta meg az Informburo a Határozatokat [A Tájékoztató Iroda határozata: A Moszkvában működő Tájékoztató Iroda 1948-ban határozatban ítélte el a jugoszláv kommunista párt politikáját. Ezt követően a Szovjetunió és a többi szocialista ország megszakította kapcsolatait Jugoszláviával, amely így nyugaton keresett gazdasági kapcsolatokat. Tito titkosrendőrsége sok olyan kommunistát, aki egyetértett a Tájékoztató Iroda határozatával, letartóztatott, és a Dugi Otok szigetén lévő börtönbe zárt. – A szerk.], ő pedig ízekre szedett volna engem, úgyhogy káromkodtam egyet, és otthagytam. Ez antiszemita eset volt, máskülönben nem tapasztaltam antiszemitizmust.

Ez a mostani a második házasságom. Az első feleségem, Vera szerb volt. Mint a legtöbb szerb, a háborút otthon, a Szerémségben élte át. A lányom az első házasságomból való. A második házasságomból nincs gyerekem. A második feleségem, Anna Újvidéken született. A kórházban dolgozott, ahol én is. Nem ismertem a szüleit. Mindketten nyugdíjasok vagyunk. Én a zsidó hitközségnél dolgozom, amennyit csak tudok. Egy időben még tisztségem is volt a hitközségnél.

Mindig is különös érzékenységgel gondoltam Izraelre, és még ma is ugyanígy érzek. Eddig már tizenháromszor vagy tizennégyszer jártam Izraelben. A feleségem körülbelül négy hónapig dolgozott Izraelben, amikor nyugdíjba ment. A véletlen műve volt, hogy Izraelben kaptunk munkát, így mind a ketten ott dolgoztunk a Holt-tengernél.

Van egy lányom, Olga. Részben zsidóként neveltük, és azt mondja, annak is érzi magát. 1952. augusztus 2-án született Belgrádban. Óvodás kora óta Újvidéken lakik. Orvosi egyetemet végzett, szakterülete a biokémia lett, és biokémikusként dolgozik egy laboratóriumban az orvosi fakultáson. Unokáim nincsenek.

Én orvos vagyok és ezt a hivatást gyakoroltam egész életemben. Nem vagyok vallásos. Inkább cionistának érzem magam, hiszen fiatal koromban a Hasomér Hacair ifjúsági mozgalomban nevelkedtem, és ez nem volt vallásos szervezet [lásd: Hasomér Hacair Jugoszláviában] A hadseregben a háború végén szolgáltam, mindössze néhány hónapig. Kétnyelvű vagyok, a magyar és a szerb az anyanyelvem. Ezenkívül beszélek németül és egy kicsit angolul.

A kommunizmus bukása óta semmi nem változott, amikor leomlott a berlini fal, semmi sem változott. Szekularizált a hitközségünk, nincs különösebb vallási élet. Ennek ellenére Ros Hásánát és még néhány ünnepet megtartunk. Nehéz kérdés, hogy miért nem vándoroltam ki Izraelbe. Magam sem tudom, miért nem mentem. A bátyám úgy gondolta, hogy egy ügyvédnek nincs ott perspektívája. Én akkor még csak diák voltam, mivel foglalkoztam volna. Ő nem ment, én sem mentem. Így hát itt maradtunk.

A svájci jóvátételi alaptól és a Claims Conference-től kaptam kárpótlást.

Melitta Seiler
Brasov
Romania
Interviewer: Andreea Laptes
Date of interview: August 2003

Melitta Seiler is a 74-year-old woman, who lives alone in a one-bedroom apartment in a building that also houses a Christian church. Her apartment, although small, is clean, and on the table you can see one of the macrames she has done herself, and of which she is very proud. Despite the fact that she has suffered a heart attack in 2002 and that she has to take care of her health, she is still a very active woman. She is still a coquette, takes care of her looks, dyes her hair blond regularly and keeps in touch with her friends from the community and with her son, Edward Friedel's family. Her granddaughters are the greatest joy of her life.

My family history
Growing up
During the War
After the War
Glossary

My family history

My paternal grandparents were Polish and lived in Zablotov [today Ukraine], but I never met them. My grandfather was drafted during World War I, and my father, Iosif Seiler, told me he died some time at the end of the war, it must have been in 1917 or 1918. I remember I once saw a photo of him dressed up in the Polish soldier uniform, but it was lost when we were deported. My grandmother was named Melitta Seiler and she died very soon after her husband's death; I was named after her. My father never knew for sure, but rumor had it that she killed herself because she couldn't take my grandfather's death. The Jewish community in Zablotov was rather religious, according to my father, and he was just a child at the time, and her death was not a topic to be discussed with the children.

They had two children, my father, Iosif Seiler, who was born in 1901, and another son, born in 1903; I think his name was Avram or Abraham. After their mother's death, their grandmother raised them. My father was 14 years old by then. I don't know if she had any help in raising them or not, maybe she wasn't very old, in those times people got married young. They fled to Vienna to escape World War I; their grandmother was afraid of the Russian Cossacks 1. I think his grandmother returned with his younger brother to Zablotov, and he remained in Vienna for a while, to learn a job. The grandmother died in Zablotov, I think.

My father's brother lived in Zablotov, he was married and he had three children: two daughters and one son. I don't know what he did for a living, but I think their financial state was rather modest, because they married young. One daughter was called Esther, but I don't remember the names of the others. Two or three years before World War II started, his wife, I don't remember her name, came to Cernauti with two children: one girl was sick, and my father helped her to get into a good hospital under my sister's name. After that they had to go back to Zablotov. My father kept in touch as much as he could with his brother's family. They were all murdered, right at the beginning of the war.

I remember very little about my maternal grandfather, Michael Sternschein. My mother told me that her father lived somewhere near Cernauti, and that he was rather well off. My grandmother - I don't remember her first name - lived in another village, and she was poor, the only child of a poor family, but she was very beautiful. My grandfather fell in love with her, and he kept going on horseback to her village, just to see her, during his courtship. After they married, she gave him beautiful children as well. My grandfather loved his family, and he adored my mother, because she was the youngest of all his children, eight years younger than his youngest son! She was just a child when all the others were already married. My mother told me that he used to get up early, go to the market and buy her fruits; he used to put them by her nightstand, so that she would find them when she woke up. He died in 1931, when I was still a child. I remember my mother said that he died the same year my sister, Erika Esther Ellenburgen, was born. He must have been in his sixties, because he was about 42 years old when my mother was born. He died of pneumonia, he insisted on taking a bath one chilly February morning, fell ill and died soon after that. I know from my mother that he was rather religious, he observed Sabbath very strictly, he didn't work; of course he went to the synagogue on all the high holidays, and all the food in his house was kosher. His father or his grandfather, I don't know exactly, had been a ruv [rabbi]. I don't know what he did for a living.

My grandparents were not dressed traditionally: my grandmother didn't wear a wig, and my grandfather didn't wear payes. They had their own house, but after my grandfather died, my grandmother came to live with my mother, Sara Hudi Seiler. Grandmother was already ill with sclerosis. One time she was in the courtyard, and my sister and I were playing. And she said, 'Melitta, bring me a glass of water!' And when I came back with the glass, she said to me, 'What do you want to give me, poison?' After that, Uncle Max, Max Sternschein, my mother's elder brother, took my grandmother to live with him. His children were already grown up, and he had servants; it was easier for him than it was for my mother. My grandmother died shortly after that, in her sixties, when I was three or four years old. I remember, I was in the room with my mother, and when grandmother died, my mother came to me, took off a string of red beads she was wearing and put them around my neck. She was already in mourning.

My maternal grandparents had six children: the eldest was Toni [Antonia] Bernhart, nee Sternschein, who married a Jew named Bernhart. I don't know when Toni was born, but she was older than my mother, she had been like a mother to her. She died in Transnistria 2 in the 1940s. She had two daughters, Sally and Neti Bernhart, who live in the USA now, but I don't know if they are married. Then there was Grete Knack, nee Sternschein, who married a German Jew; he was a gold merchant and he was rather well off. They lived in Germany. They had no children. There were also three brothers: Moritz Sternschein, who was married. He had one son and two daughters, but he and his family died in Transnistria in 1944. Bernhart Sternschein was also married, and he had two daughters, Marlene and Antonia. And there was Max Sternschein, who was a photographer in Cernauti. He had one son, Vili Sternschein, and one daughter, Ani. She married and fled to Bessarabia 3. She was murdered there with her husband, but I don't know his name.

My father, Iosif Seiler, was born in Nepolokovtsy [Chernivtsi province, Ukraine], in a village near Cernauti, where his mother came to visit some of her relatives, in 1901. His mother tongue was German, and he studied in a school for chef d'hors d'oeuvre [school for preparing appetizers] in Vienna. He stayed there two or three years, and then he went back to Zablotov, but he no longer fit in that small town, so he came to work in Cernauti. He worked in a restaurant, but he didn't cook, he just knew a lot of recipes for fancy appetizers, salads, cold buffets with fish and so on, and supervised everything. And I don't know how, but he knew my mother's sister, Toni. And thus he was introduced to my mother, Sara Hudi Sternschein. She was born in Cernauti in 1905, and her mother tongue was also German. My father liked her very much, she was young, very elegant; she had been to Germany twice to her sister Grete's. The first time she went she was 16, and she stayed for one year. Grete helped her with an eye surgery my mother needed: she had her strabismus corrected at a famous clinic in Dresden. My father was a very handsome man, with black curly hair and dark blue eyes, and dimples. But unfortunately he suffered from paradentosis and lost his teeth when he was still young.

My father needed a passport to stay in Cernauti, and that cost a lot of money, so eventually he had to go back to Zablotov. But my mother's family made her head swim with what a good man he was, that he was an orphan but very hard working, and so on, so my mother eventually gave in and accepted to marry him. My maternal grandmother baked leika - it is some kind of brownish sponge cake with honey that Jews in Bukovina made for every wedding or high holiday. My grandfather took my mother and they went to Zablotov, where the engagement took place. My mother had some jewels with her, jewels she had from her sister Grete. She gave these jewels to my father to sell, so that he would have money to pay for his passport. But she told him that there would be no marriage until he did his military service, which he had to do in 1926, I think. Of course my mother changed her mind several times in this period, but they eventually got married in Cernauti when he came back from the army.

They got married in the synagogue, and then there was an elegant party; my father was dressed up in a tuxedo, and my mother had a very elegant silk dress and a veil, and a wonderful wedding bouquet made up of white roses and white lilac. However, my father never had Romanian citizenship, but he was allowed to stay in Cernauti because my mother was a Romanian citizen. He had to pay a tax every year for his passport, and he did so until World War II broke out.

Growing up

I was born in Cernauti in 1929, and my sister, Erika, in 1931. When I was born, my father hoped it would be a boy, but I came instead. And when Erika was born, he was sure it would be a boy that time, he even prepared his tuxedo! But again it was a girl. For all that, he loved us very much, and we loved him, he was a very good man.

We lived in a rented apartment that was in a two-storied house, and we had running water and electricity. Cernauti had electricity and running water, only in some villages they might have been missing. My grandmother used to have an oil lamp when I was very little, I remember that. Anyway, the house also had a small garden, so my sister and I could play outside as well. The apartment had a hallway, two rooms, a balcony, a kitchen, a pantry and a toilet. We had the box for Keren Kayemet 4 in the house. We had books in the house, some religious ones and many novels because that's what my mother used to read. I don't remember authors, but I know she read good books, classics mainly, all in German; she didn't read cheap novels. She went to the public library in Cernauti regularly, she was very fond of books. My father didn't have so much time for reading, because he was working late. My mother always had two or three servants, at least before my sister was born, after that there was only a woman who came to clean twice a week. They were all Ruthenian Russians. I remember the woman came to do the laundry; she boiled it and then steamed it. Back then we used a pressing iron that was filled with embers, which made the iron hot. The laundry was always starched, and I know the woman went out on the balcony and then back inside, to air the embers and keep them burning.

There were several families living in that house, and I think only one was Jewish. I remember one family, the Bendelas: they were Romanian, and they spoke German beautifully. They lived upstairs, and their son used to tie a candy or a piece of chocolate on a string and lower it down to us, the kids. The owner of the house, an elderly woman, I don't remember if she was Jewish or not, lived downstairs, with her three sons. One of them was a lawyer, who liked my mother very much and used to court her. My mother also had a friend from her youth, but they visited rarely. There was another Jewish neighbor, he lived next to our house, he was a lawyer, and he always wore one of those bowler hats. He liked my mother very much, and us children as well. Whenever he saw me on the balcony on his way to the office, he used to call out in German, as a joke, with a funny accent, 'Melitta, was mache die Mame zu Hause?' instead of saying, Melitta, was macht die Mama zu Hause? [Melitta, what is mother doing?], although he spoke German perfectly. My father might have had acquaintances, but not real friends, he didn't have time for that. We kept in touch with my mother's relatives, especially Uncle Max, who had his own house behind the National Theater. He invited us over often.

Erika and I were allowed to play in the garden when we were a bit older, but my mother never let us wander the streets alone. My sister was always curious and independent; I remember she used to go out into the street, and one time a coach almost ran her over. I was more obedient and closer to my mother.

My mother was a good neighbor, but she didn't have time for visiting: she was busy with us, children, or with her needlework. She listened to the radio - we had no TV back then - or she used to take us out for a walk: usually in Volksgarten, the public park in Cernauti, which was very large, it even had tennis courts, or sometimes in the public park of the metropolitan seat in Cernauti. Our poor father, when he was free on Saturdays or Sundays, took us kids out to Volksgarten as well. I sat on one of his knees, my sister Erika on the other, and we used to comb him, fix his hair, we did all sorts of things to him and his clothes. But he let us have fun; he was a very kind and loving man. And there was no exception, every evening when he came home from work, he came to our room, where we were fast asleep most of the times. He always put something sweet, like candies or chocolate, on our nightstands. First thing in the morning, when we woke up, we would feel up the nightstand, with our eyes still closed, we knew there had to be something! The first question when we woke up was, 'Tata, was hast du uns gebracht?', that is, 'Father, what have you brought us?' He was indeed very kind.

The financial situation of the family was rather good until World War II broke out. My father worked very hard at a restaurant called Beer, after his owner. He worked very late, to pay for our clothes, school and vacations.

My father never went on a vacation with my mother or with us, as far as I remember, but he sent my mother and us somewhere near Cernauti for at least six weeks every summer. We went to Putna monastery [nunnery, located in Suceava county, 62 km north west of Suceava, built in the 15th century]. I remember playing there, and climbing the mountain from where Stefan the Great sent out his arrow to find the right spot for building his monastery. [Editor's note: Stefan the Great, ruler of Moldavia in the late 15th century, famous for his patriotism and wars against the Ottoman Empire.] We also went to some place, I don't remember the name, near Ceremus [river near Cernauti, today in Ukraine]. It was nothing fashionable, but it was very nice: we stayed in a rented house, and my mother didn't have to cook; my father sent us packages with fine delicacies. And when we came back, he always had a present for my mother. I remember one time he gave her a beautiful watch.

Every spring, before Pesach, or fall, before the holidays, my mother had something elegant ordered at the tailor's for her and for us. She had good taste, and she was a very elegant woman, very up-to-date with the fashion. When she went for a walk, she always wore gloves and a hat. Back then, there was a dress in fashion for young women and children, which came from Vienna I think, a Tyrolean model: the dirndl; it had a pleated skirt and pleated sleeves. It was worn with a small apron. My mother used to make one for us every summer, and she had one as well. When we went out, nobody thought she was our mother, everybody thought she was the nanny or an elder sister.

I used to accompany my mother when she went to the market. She always went on Monday, because Monday was the milchik [Yiddish for dairy products] day. The market place was very picturesque; the peasant women were dressed in their national costumes. I remember the women from Bukovina, from the outskirts of Cernauti, who wore their beautiful hota, their national costume. My mother bought a large piece of butter, wrapped in a bur leaf, and cheese in the shape of a pellet, because it had been kept in gauze. My mother bought poultry on Wednesday, and she took it to the hakham; back then we had no refrigerators, so it had to be well cleaned and well cooked. [In smaller places the hakham assumed several functions in the Jewish community, he acted as shochet, mohel, shammash, etc.] The hakham cut the bird, salted it, put it in water. Only after that it was ready to be cooked. And on Thursday, mother took us to the fish market. It was very impressive for us, because the fish was brought alive. They were swimming in some large tubs filled with water, and mum chose one, and said, 'I want this one!' Then the merchant got the fish out, hit it, and gave it to my mother, who took it home, and made the fish kosher. I don't remember exactly what she was doing, but I know she cleaned it, salted it and washed it several times. Running a household was more difficult back then, there was a lot to do.

My family didn't have a favorite shop; there was one in our street we bought small things from; but I remember, when we needed oil or sugar, father ordered it at the shop and it was delivered to us at home.

My mother was rather religious, she cooked kosher food and baked challah on Fridays; she observed Sabbath, she didn't light the fire on Sabbath, somebody else came to do it. My father was a good Jew as well, but he only went to the synagogue on the high holidays. He was working most of the times. But he provided for his family, and he took care that we had nice presents, my mother and us, the children. On Chanukkah, we always received presents, like this dirndl dress we liked so much. On Pesach, the cleaning was done the day before, there was the searching for chametz, and there was special tableware we kept in a trunk in the attic. My mother used to throw out or give away all food, like flour, which she hadn't bought recently. She cooked on a kitchen range that was built into a wall and on Pesach she cleaned it, rubbed it, and put hot embers all over it, so that it was kosher. My mother always bought one hundred eggs: the hard-boiled eggs were minced together with small cut onion, oil and pepper. This appetizer was served with matzah. There were guests over at our house, or we were invited to my uncles, but I don't remember my father leading the seder. It was too long ago.

We went to the big temple on special occasions, like the high holidays or a wedding, and it was always full, you had to buy seats for this beforehand from the Jewish community: women sat on one side, and men on the other. My parents were always careful to buy seats before any high holiday. But there were several synagogues in Cernauti, apart from the big temple, and on Saturdays my mother took us girls to the one closest to our home. There was no difference made between Neolog 5 or Orthodox Jews, I first heard about it when I came to Brasov.

There were several sweets made on Purim: we cooked the traditional leika. We also did fluden, I think here in Transylvania it is called kimbla. This fluden was somewhat similar to strudel; it was made up of dough that was spread very, very thin on tablecloths in the house, thin as cigarette paper, and left to dry. Then there was a filling of ground nut kernels, mixed with sugar and honey. This filling was wrapped in the dough like a strudel, put in the griddle and cut into pieces before putting it in the oven. It can be served with jam as well, my mother did that when I got married, it was delicious! But it's very hard to make, I never made it. Of course we baked shelakhmones, and we gave them to neighbors; they came to us as well with gifts, even if they weren't Jewish, many Christians knew our holidays and respected them. We usually received eggs from them when it was the Orthodox Easter. I remember vaguely, that on Purim, it was customary for masked people to come to visit. Generally they were well received, people weren't afraid of letting strangers into their house back then. Mother used to tell me that the masks made fun of the hosts, cracked some jokes or were ironic, and the host had to guess who was behind the mask, if it was someone known. I don't remember them coming into our house, it may have happened when my mother wasn't married yet. But there was a lot of joy and celebrating in our house. We kids didn't dress up though, but I remember that there were Purim balls in town, and people were allowed to wear masks in the street.

My mother also baked kirhala, that is some sort of cookie: it was a dough with many eggs, I think, and it was cut into pieces before putting it in the oven. There was sugar sprinkled over them, and when it was done, the sides of the cookie would rise, so the cookie looked like a small ship. They melted in one's mouth, they were delicious.

On Jewish New Year's Eve there were always big preparations, everybody went to the big synagogue, and then we were invited to a party to one aunt or uncle, and there was a lot of food and drinking. Both my parents fasted on Yom Kippur, and so did I when I turned 13. But at that time, we were already in Transnistria, so food was scarce anyway. On Sukkot we went to the synagogue and celebrated, people danced with the Torah in the synagogue's courtyard, but we didn't build a sukkah ourselves. [People dance with the Torah on Simchat Torah, which is the last day of Sukkot.]

The town I grew up in, Cernauti, was large, cultural, very cosmopolitan. There were six or seven cinemas, the National Theater, the Jewish Theater, and other wonderful buildings, like Dom Polski, that is the Polish House; one could even find symphonic music. The Jewish community in Cernauti was very large and powerful; however, I don't know exact numbers. There was the synagogue, very beautiful; I remember I was there for the last time when my cousin, Ani, Uncle Max's daughter, married there before World War II started. The rabbi, I don't know his name, wasn't very old, and he was the same who had married my mother. After the synagogue was razed to the ground during the persecution, before the war, the rabbi was murdered. There were mikves in Cernauti, but we didn't go.

There were several hakhamim in Cernauti, and no Jew ate poultry or veal if it hadn't been butchered by the hakham. There were also many functionaries: hakhamim, shochetim, rabbis. [Editor's note: in smaller Jewish communities the hakham could assume various functions, among them, that of a shochet, however in this case the interviewee probably missed to say shochet.] There were no Jewish neighborhoods in Cernauti, Jews lived scattered across the town. Jews had all sorts of jobs: tailors, watch menders, shoemakers, shopkeepers, doctors and lawyers, they could be anything before 1939, when the persecution under the Goga-Cuza government 6 began. And there was something else: Jewish restaurants, some of them with kosher food. My father worked for a quality restaurant, very central and fancy, where he made up the recipes for cold buffets, and important people came in to have an appetizer. The owner of the place was a Jew named Beer. And there was also a well-known Jewish restaurant, the Friedmann's. I still remember where it was. If I got off the train in Cernauti now, I could still find it, it was 'auf der Russischen Gasse', on the Russian street. It was a lacto-vegetarian restaurant, and everybody in Cernauti, Jewish or not, came to Friedmann's, he had wonderful delicacies with dairy products. It was a fashionable meeting place for ladies, who came there, ate and chatted for two or three hours. My mother also took us there a few times, and we always had maize cake, which was very popular. It was a dish made of corn flour, with a cream cheese filling, and sour cream on the side; it was awesome, I can tell you! There were also other recipes, and all kosher, nothing with meat was served.

We used to go and watch parades, I remember 10th May, the Heroes' Day 7, when King Carol II 8 came to Cernauti with his son, Michael 9. We were pupils in the third grade, I think, and my mother dressed up and came with us; we stayed in the front, and we saw the royal coach and all the royal retinue pass by. King Carol wore a feathered helmet, and Michael wore a beautiful uniform as well as his father.

I didn't have a Fraulein [governess] when I was little; my mother took care of me, with the help of the servants. Then I went to the state elementary school for the first four grades. I did the first grade of high school in the Holy Virgin high school, a nuns' high school. Each high school had a different uniform back then, and each pupil had a number. Half of our class was made up of Jews, and the other half of Romanians and Poles. We had religion classes, and we, Jewish girls, had a teacher of Jewish religion, and anti-Semitism was never an issue back then. All students paid a tax; and they all studied the same subjects in Romanian, except for religion, of course. I remember in high school I had thick, beautiful, chestnut-red hair, and I wore it in two plaits. During the breaks the boys were chasing me and pulling my plaits, saying, 'Melitta, du hast einen Wald im Kopf!', that is, 'Melitta, you have a forest in your head!'

I was good at mathematics, but I especially liked literature and history; I read a lot about famous painters and writers, I enjoyed it. I had friends in school, but not outside of it because my mother didn't let me wander in the town all alone. I don't remember names, it was a long time ago, but my friends were Jewish and Romanian alike.

I never went to cheder. Father told me later that he intended to send us both to an old Jew to learn, but the war broke out and he couldn't do that anymore. I finished my first year of high school in June 1940, and immediately after that the Russians came. We had to repeat the year, they brought new teachers from Russia and every school had to study in Russian. They also imposed mixed classes, boys and girls together. At first we laughed, made fun of the teachers, we didn't know Russian and the teachers didn't know German, so they couldn't understand us. But I never got into serious trouble with my teachers. We went on for a year and I could already speak Russian in 1941.

Father also bought a cottage piano for us girls, and once or twice a week we took piano lessons for two or three years, before the war started. We would go to an elderly Polish lady to learn, and could practice at home, because we had the cottage piano at home.

I went to the Jewish theater only once, when I was little. It was a big event, a very famous artist from the Yiddish theater was going to perform and sing as well, Sidi Tal. My mother took us girls to see her. She also took us to the cinema; we never missed a movie with Shirley Temple. After the Russians came, it was compulsory to go with the school to see Russian plays, Lev Tolstoy especially. I enjoyed them, too.

During the War

In the summer of 1941 the Romanian regime was reestablished, and Antonescu 10 came to power. The times were very troubled, and I remember in November we were told to pack a few things in a bundle and to be ready to go: we were supposed to be already dressed when the Romanian gendarmes would knock on our doors to take us away. The gendarmes came, and we were taken to some part of Cernauti, I don't know exactly to which, that was declared a ghetto. We were crowded, I don't know how many in one room, and we had to stay there for some days; after that, gendarmes with bayonets came and took us to the train station: they forced us to get on cattle wagons, we were so many in one wagon that one could hardly breathe. And this convoy went from Cernauti to Atachi, which was the northernmost point of Bessarabia, right near the bank of the Dnestr. It was a frightful journey and when the train stopped, they wouldn't let us get off right away, but when we did, we had to step in mud, thick mud that went up to our knees, because it was after a flood. Near the railroad there was a hillock, and they forced us to climb it, men, women and children and old people altogether, with everything we had brought. It was terrible, sick or old people fell in the thick mud, others pulled them out. Everybody had to make it to the top with their belongings. When we were on top, they ordered us to leave everything we had packed there, and then they chased us down the hillock again.

Then everybody had to follow a huge convoy that went to the bank of the Dnestr. There were thousands and thousands of people on the bank of the river, because several convoys had arrived, not just ours. It was night, it was dark, and the roaring of the Dnestr was frightening. Families were separated, voices cried out, yelled, called each other. The screams and the cries were terrible in that dark cold November night. Everybody had to cross the Dnestr on those ferries that carry carts and horses; only this time there were people instead. It went very slowly, and my family was there all night until my father gave something he had saved, I don't know what, to somebody and we were finally on the ferry. You could hear shots being fired in the night, the screams of people being thrown in the river; it was terrible.

When we reached the other bank of Dnestr, we were already in Transnistria. We were in a suburb of Mohilev-Podolsk 11; it was a place with small shattered houses, and all looked and smelled like water closets. There were so many people trying to find a spot to rest! We were exhausted, and we just sat quietly near a wall until morning. In the morning the gendarmes told us, 'Everybody must be ready to leave!' A woman, who had probably come there some days before, told us, 'Good people, if you can, hide and don't go with this convoy!' There was a young couple of Jews, a bit younger than my parents and with no children, who had come with us, in the same wagon. When they heard the woman, they immediately set out to leave the building; my sister ran after them, and I after my sister. When we reached the main street, I turned around and saw that my parents weren't behind me, so I went back. I found them in the convoy, surrounded by gendarmes who screamed at people to move.

There were thousands and thousands of people in that convoy, the entire main street was full of people. My mother started to cry, my father cried out, 'Where's my daughter?!'; but my sister had disappeared with that Jewish family. The sentinels guarded the convoy, they were mostly Romanian, but I remember there was a German one as well. And my mother started to cry and plead, in German and Romanian, that she had lost a child, that all she wanted was to find her baby. Nobody looked at her, but she didn't stop crying. At one point, a young sentinel, a Romanian soldier, stopped, looked at us and said: 'Come with me!' We got out of the convoy, and set out for the small street where I last saw the couple of Jews with my sister. We didn't go very far, there were too many people, but we saw the woman coming towards us with my sister Erika. The soldier saw we found the girl, but he was a good soul, he said, as if he hadn't seen anything, 'Go find the girl, and when you do, come back.' That was our great luck, and that is why we survived, because we could stay in the city of Mohilev-Podolsk.

The convoy left the city, and we stayed behind, with some other people who knew it was better to stay. Mohilev-Podolsk was not a concentration camp surrounded by barbed wire, it was a ghetto. In the whole city there were no more Ukrainian Jews, they had all been slaughtered in Odessa and other places [during the Romanian occupation of Odessa] 12. The few Jews living there had been brought from over the Dnestr. After the convoy left and my parents weren't afraid to come out, my father started to look for a place to live. We found a Ukrainian woman who took us in; she was very poor, and full of lice, she was scratching herself all the time. My clean, beautiful mother was appalled, you can imagine. We stayed there only for a little while, and then we found another place. It was also in the ghetto, in the suburb, but the house belonged to some Ukrainians who were well off, they had a garden, and cows. My parents spoke with the owners, and they took us in. They had a little house near the stables, with a small kitchen, and one room, built on the bare ground. However, it was clean, and that's where we stayed.

My parents paid the rent with a few jewels my mother had been able to save: she had sown them in a small pocket in her suspenders. When they took us out of the train, they had no time to do any bodily search. It's said that the Ukrainians were anti-Semites, but it is not a rule, these people were kind for taking us in; moreover, they didn't ask for a high rent, they didn't insult us, and they gave us some milk or a tomato during summer, because we were starving. The hoziaika, that is the owner [in Ukrainian], had two daughters: they were a little bit older than us, but we made friends, they didn't treat us badly; we even played together sometimes.

We lived only on maize flour, and my mother made a gir, some sort of soup, just boiled water sprinkled with maize flour. [Editor's note: The basic meaning of the Akkadian word 'gir' is a grain of carob seed.] Very rarely we could make maize mush, and my sister, who was always spoiled and fastidious about food, was always the first at the table, to make sure that nobody got a bigger piece. We sometimes had army bread, which gave my sister and I jaundice. Not to mention the subnutrition that gave my sister and I furunculous: we were full of puss, and my poor father washed us and dressed our wounds.

We lived there for three years, from 1941 to 1944, and the times were hard. German troops passed our small house several times, but we knew they were coming. I don't know how, but the news about them always spread fast; we were so afraid, we would hide in the small kitchen, and we didn't even breathe hard, for fear the Germans might hear us. I remember, during the winter, my sister and I went to the gate of the house - the house these Ukrainians had seemed a palace to us, although it was just a normal house - we saw carts, full of corpses piled up like boards, they were that thin; I don't know where they took them.

All around Mohilev there were concentration camps, surrounded by barbed wire. My future husband, doctor Jacques Friedel, was in one of them, and so was my mother's elder brother, Moritz Sternschein. He had been to Germany, where he married a German Jewish woman, and they fled Germany and came back to Cernauti when Hitler came to power. But he was deported to one of these camps with his wife and his three children. My uncle and his wife died before the liberation, and when the front came, their children were brought to Mohilev. My parents found them, but they didn't survive, they were all sick, with their bellies swollen. People died during summer because of typhoid fever, and during winter because of the cold and typhus. They wore only rags, they were underfed, you could see them ransacking garbage for a potato peel. The living conditions were disastrous; there were worms and lice everywhere. We never had lice, all that time, and that thanks to my mother: she was a clean, educated woman, and in the small house where we lived, she put a chair in front of the bed, so whoever would come in, would sit on the chair and not on the bed. She also brushed our hair with a small- toothed comb; we, girls, had beautiful hair and my mother didn't cut it. As far as I know there were no mass executions in Mohilev.

Time passed, and we were liberated by the Russian front in April 1944. The Russians installed an anti-aircraft cannon right behind the stable, in the courtyard where we lived. The sound of it was terrible! My father was drafted by force in the Russian army because he didn't hide like others did, and he went with the front to Stalingrad, as he later told us. So after Mohilev was liberated, and the news spread that Cernauti was liberated as well, my mother found herself alone, with two girls and without my father. We had to go back to Cernauti on foot, only when we reached a railway station could we travel by train for a few miles. The Russian convoys didn't care very much, they let us travel in goods trains. We walked and traveled for two weeks, I think, and when we got back home, all three of us had our hair full of lice. We found our apartment; it was completely empty, except for an iron bed, where we all slept. We didn't know, but that apartment was used by some Russians, and one night we just woke up with some of them in the room. We were so afraid that they would rape us; I was already 15 years old, and a beautiful girl, my mother was also a beautiful woman, my sister was rather skinny, but still, we were three defenseless women. We were terrified, but they were good-hearted people, they left us alone.

After the War

Life was very hard during those two years, from 1944 to 1946. We girls went to school and we studied in Russian. My uncle Max Sternschein, who wasn't deported, helped us with what he could. Some permits for Jews to stay in Cernauti were issued by the Romanian authorities, for huge sums of money, and I think my uncle raised that money somehow. And he was lucky, because some Jews were deported later, even if they had paid a large sum of money to stay behind. When the Russians came, in 1940, Ani had just finished high school, she had passed her graduation exam. And Russians imposed that everybody who had graduated from high school was to go to Bessarabia to teach there. Uncle Max was desperate, but he couldn't do anything. So he married Ani in a hurry with a medicine student, one of her pretenders, so that she wouldn't be all alone and with no protection there. But the German front came, and they were massacred there, they weren't heard of again. He was still hoping to hear from Ani, his daughter. Uncle Max sent people to look for them, my mother kept asking everybody who went to or was coming from Bessarabia, and the answer was always the same: no Jews were left alive. Uncle Max had a very hard time accepting this, he adored his daughter.

Mainly we would live on what my mother took from some people. For example, somebody gave her a dress they didn't use anymore, and she went to the market and sold it for a few rubles, and that was our money for bread. Uncle Bernhart, who had been deported, came back with his wife and child; they had another daughter in Cernauti, after they returned, and soon after that they left for Israel. But we couldn't go anywhere; we were waiting for my father. My father managed to send us a package with clothes, and in 1946 he came home.

In the same year we left for Brasov, there was some sort of decree that Jews could go to Romania if they had Romanian citizenship; I remember I turned 17 the day we set foot in this town. We didn't choose the town, we were sent here. We had already experienced the Russians back in Cernauti, we knew what they were capable of, so we didn't hesitate about moving to Romania. We had two examples: the first time they came, in 1940, there were some rich people in Cernauti, some of them Jews, some of them Romanians. They were taken to Siberia [to the so-called Gulag camps] 13, and they were never heard of again. Then, when we came back from Transnistria, in 1944, the NKVD 14 roamed the streets and made raids in houses during the night, taking people to forced labor to the Donets mines. [Editor's note: Donets, or Donbass, as it is also called, is the site of a major coalfield and an industrial region in Eastern Ukraine in the plain of the Rivers Donets and lower Dnieper.] It made no difference to them if you told them that you were a Jew and that you had just come back from deportation; they didn't care.

One night, they came to our house, but as we lived on the first floor, we heard them ringing the bells of the neighbors first. My mother knew who it was, so she immediately ran bare-foot and in her nightgown to the cellar. She hid and I had to open he door. And I was wearing a black silk dressing gown, a gift from my aunt, Grete, and I probably looked like a young woman, so the NKVD wanted to take me away. I told him I was still a pupil; he didn't believe me, but I showed him my notebook and he finally let me go. That fright I will never forget! There were people who were actually jumping off their balconies when the NKVD came to their door, they would do anything not to be taken to Donets, so we had a pretty good idea about who the Russians were. The first chance we got to leave Cernauti, we did.

Life was very hard here in Brasov, because we had to live in a house with some Romanians, and we were so crowded, we had to live several families in one room. We had to share the room with one more family, and we slept on the floor at first, then we managed to build a cot and we slept there. After a year or two the family that lived with us left. My parents continued to stay there, but we girls eventually left: I got married, and Erika went to university in Bucharest, were she studied languages, Russian and English. My parents were never really over the trauma of being deported. All they thought about was our welfare, and not theirs: they wanted us to have good food, clothes, but my father never thought of buying an apartment, although it would have been possible back then, with a loan. Father worked as the manager of a food laboratory, and mother was a housewife.

We wanted to emigrate to Israel, we were a young family; my father filed for it, but he didn't get the approval, and I don't know if he tried again. I don't know the reasons for the rejection. Uncle Bernhart left with his family from Bucharest to Israel in 1947, but I don't know how they did it. Uncle Max left for Buenos Aires with his wife Suzie and his son Vili; they managed to do so because Suzie had some relatives there, and they helped her. Uncle Max died some time in the late 1950s I think. About Vili I only know that he married a Jewish woman who was from Romania as well, and that he became a diamond polisher.

Erika and I finished school here in Brasov. I finished the ten grades of high school in evening classes, and after that, at 19, I got a job. Although we were rather poor, my mother didn't want us to neglect our education. In the first two or three years after arriving in Brasov, we had private lessons of German literature and grammar with a teacher. After that we studied English with a teacher, Mrs. Rathaus. It was rather expensive, but I took those classes for about eight years, I only interrupted them when I was about to give birth to my son.

After she graduated, Erika became a Russian teacher here, in Brasov, and married a Jew, Alfred [Freddie] Ellenburgen in 1959. They had a good marriage, and they have a son, Marcel. Marcel married a Romanian, Iulia, and they live in Israel now, where he has two little boys.

I worked for three years in the bookkeeping department of T.A.P.L., which was the state organization that managed restaurants and the food industry. In the meantime, I took some accounting courses, and Mr. Rathaus, my teacher's husband, who was a pharmacist, helped me get a position as an accountant at Centrofarm. [Centrofarm was a state pharmaceutical company, which operated all over the country.] I worked there for three years, until 1955. I had no problems because of being Jewish in neither of these work places.

I was lucky that I made good friends with the young people from the Jewish community here. They were Pista Guth, Brauning, Loti Gros, and some other high school colleagues of theirs. They liked my sister and me a lot, so they introduced us in their circles and in Gordonia 15, a Zionist organization. They were very friendly, invited us to small five o'clock tea parties and so on. At Gordonia there was a young doctor, Bernhart, who liked me a lot, courted me, and he introduced me to a friend of his, doctor Orosz. He was a Hungarian, not a Jew, but he had many Jewish friends. Doctor Orosz courted me as well, we went out for walks, and during one of these walks we met doctor Jacques Friedel, my future husband. Jacques was born in Campulung Moldovenesc, but he studied medicine in Cluj-Napoca, and he was assigned to Brasov.

We got married in October 1953, in Brasov, in the Neolog synagogue here. It was a beautiful wedding, with a chuppah, the two hakhams from Brasov attended, I had many guests, friends and colleagues from work, three maids of honor, a choir, and the organ played. I remember a jeweler, Weinberger, who came to sing in my honor, he had a beautiful voice. I had a gorgeous dress, and a Biedermeier bouquet, made up of 35 rose buds. The coronet was also made up of small flowers. The party was in a restaurant, there was a band, and only kosher food, of course; my mother cooked, and she even made that famous fluden from Bukovina.

My son, Edward Friedel, was born in 1955. My husband, my son and I lived here, where I live today, in one room, which we received when Edward was one year old. Some time after that, my marriage with my husband fell apart, so we divorced in 1966, I took my maiden name again and I started working at the University of Brasov, the Faculty of Forestry, where I worked as a clerk. I worked there for 28 years, until I retired.

I was never a member of the Communist Party, nobody from the family was. We kept our mouth shut, but we didn't agree, of course, with what was going on. We had to participate in all the manifestations on 23rd August 16 or 1st May, especially because I worked in a university and the accent on propaganda was stronger here. We even had to sow the slogans on the placards, like 'Long live communism' 'Long live Ceausescu 17!'

My son had no problems in school because he was Jewish, we could go to the synagogue and we observed the high holidays at home. But we didn't follow the kashrut; it was too hard. Both my husband and I were religious, I lit candles every Friday and said the blessings, I cleaned the house on Pesach. However, we didn't dress up Edward for Purim. Edward also took some classes of Talmud Torah with somebody from the community, I don't remember with whom. He didn't study with his father, but he had to know a few things for his bar mitzvah.

My son, Edward, was a sincere enemy of the communist regime since he was in high school, and I told him to be careful about what he said or did, because he could get into serious trouble. But he still insisted that he wanted to go to Israel. And, since he was in my care, I told him that he would have to graduate from university first, and after that, if he still wanted to emigrate, I wouldn't stand in his way. He did as I told him, including the military service. I was the one who insisted on that as well, I thought it would make him more of a man, because in his childhood he was rather spoiled, but it was a mistake on my behalf. His father, as a doctor, could have given him some papers saying that he was sick and he would have dodged the military service, but I threatened to denounce him - my ex- husband - if he did so. So after Edward graduated from high school, he was a pontoneer and a sentinel at a prison in Braila. He told me that there were a lot of fights, with knives even, among some militaries. But he managed, and after that he went to the Faculty of Wood Industry here, in Brasov.

All this time, Edward lived with me. But our living conditions were terrible because we didn't have a private toilet or a hallway; so I decided to do something about it, got the necessary approvals and started to build a toilet and a hallway. I sent Edward to live with his father all this time; the mess was so big I couldn't even cook properly. In that time, Edward got involved with a girl, she was a colleague of his from university. Her family was rather well-off, and they ended up living together in her apartment. After Edward graduated, he wanted to marry her. I didn't exactly approve, because she was as vain as she was beautiful, but I was old fashioned: they lived together, they have to get married, I thought. So they did, and they stayed together for two or three years. Meanwhile, she got a job in the dean's office at the university, where she met a lot of foreign students. She ended up with a Greek one, nine years younger than she was, and the marriage ended. Edward was very affected by all this; he had a nervous breakdown. He was in such a bad shape, I had to commit him to a hospital for two weeks, and feed him very well - which back then was a real problem - to heal him. [Editor's note: food was scarce during the last years of the communist regime; bread, milk, meat were given on food stamps.] He also stayed at Paraul Rece [resort and sanatorium in Transylvania] for two weeks, and after that he was okay again.

In 1986, he came to my office, and he said, 'Mama, sit down. I decided to emigrate to Israel, and please remember what you promised!' So as hard as it was to let my only child go away, I did. His father didn't approve at all, but Edward's mind was all made up, and within six months, I think, he was gone. I didn't want to join him, I had my friends here, my life, and he was just getting started.

He settled in Beer Sheva, and in the same year, he met Alice. She was a Sephardi Jew; she worked in a bank. Edward's savings were 50 dollars, and he went to the bank to see how he could invest the money, and that's how they met. They married the following year, in 1987. I thought it was too soon, but he was really lucky this time. Alice is a beautiful, special and generous woman, and a devoted mother to their children: they have two daughters, Orly was born in 1988, and Sigal born in 1989. I told him that, no matter how good their life was, he should think of himself as a billionaire, for having such healthy and beautiful children, and such a good wife. Edward works as a wood engineer at a good company, although he had to find a new job recently because the company he worked for fired people and he was among them. But he quickly found another job, an even better one.

I was happy to hear about the birth of the State of Israel, in spite of all the obstacles and hostile policies towards Jews I'd seen during those years. I've been to Israel several times, even before 1989. In 1975 I went to visit some friends of mine. There was one family, doctor Stern and his wife, Jews from Brasov, who had left for Israel some time ago, in 1954, I think. But first I went to Netanya, to visit the Kirschners, Karol and Chaia. I made friends with them in a very original manner. I was in the bus, on my way to Poiana Brasov [Poiana Brasov is Romania's premier ski resort located 12 km far from Brasov], and I heard a couple speak in English. I talked to them, and I found out that they were Jews who lived in Israel. They originally came from the Czech Republic, but they fled the country to escape Hitler when they were still very young. They were young, in their twenties, when that happened, and they ended up in India, were they both fought in the 9th Hebrew legion, led by Moshe Dayan 18. They liked me very much, they took me out, and when they left, they invited me to Israel. So I went to visit them for two weeks. After that I visited doctor Stern, who was in Beer Sheva. I was very impressed with everything I saw in the Israeli museum. All my friends spoiled me, and I was very touched that people weren't afraid of speaking their mind, of meeting in the street, of the living conditions. I went to Israel in 1983 as well, back to the Sterns. Then I went to visit Edward and Alice, who were living in her apartment back then; one time was in 1997 and the other last year. They have moved into a beautiful villa.

I used to listen to Radio Free Europe 19 at home after I got divorced, so from 1968 on, because I had more free time; I set the radio by the stove and at a low level, and I listened and knitted at the same time, especially during the night; my favorite was Niculai Munteanu. [He was a well-known Romanian editor who worked for Radio Free Europe in its headquarters in Munich, and did broadcasts about Romanian politics.] That's where I heard the news about the wars in Israel. [Editor's note: the Six-Day-War 20 and the Yom Kippur War 21]

My father died in 1989, it was during the revolution [the Romanian Revolution of 1989] 22, and my mother died six weeks after him, in 1990. They were both buried in the Jewish cemetery. Because of the troubled times, I couldn't bring a rabbi or a chazzan for my father's funeral, there was just a minyan and somebody recited the Kaddish, but when mother died, I phoned Bucharest and they sent a chazzan to recite the prayer. I keep the Yahrzeit, I don't know the date after the Jewish calendar, but I light a candle on their birthdays and on the days they died. I was in mourning for 14 months after my parents, one year for each of them; even my underwear was black - that was the custom in Bukovina. I sat shivah for eight days after they died, I kneeled in a corner on the bare ground and cried, and after eight days I called my sister and we went round the house. Erika didn't sit shivah and she didn't go in mourning either.

I was happy when the Revolution of 1989 broke out, I hoped for better times, but my father was dying, my mother as well, so it was a black period for me. I saw all the events on TV, because I didn't go outside: I could hear shots and I was afraid.

I'm not sure things got better, but they have certainly changed. Of course, it's a relief to be allowed to say what you think, not to stay in a queue for three eggs for five hours and then not get them, and I was lucky with a certain law, which acknowledges that we were deported and gives us some advantages: 12 free train tickets, free radio-TV subscription, free bus tickets, and some free medicine, plus a small pension. But the dirt in the streets, the lack of civilization I see, and the anti-Semitism are all more often seen.

I receive a pension from the Germans, not very big, but it helps. I was involved in the Jewish community, I liked to pay visits to the community's office, or take some cookies there, at least until last year, when I had a severe heart attack and almost died. But I'm happy to be alive; I have a beautiful family. I did a lot of needlework in the last years, I have made beautiful gobelin tapestries. I also went to concerts or hiking, but now I have to take better care of my health.

Glossary

Életrajz

Nelly néni Houstonban (USA) él elvált fiával közös lakásban. A filigrán alkatú, szép,  elegáns megjelenésű, szálfaegyenes tartású idős hölgy tiszteletre méltó életkora ellenére rendkívül energiát sugároz. Hétköznapjai változatosan telnek: varrószakkörbe jár, önkénteskedik a Hadassa egyesületben, bevásárol, háztartást vezet, fennmaradó idejében pedig a barátaival találkozik. Élettörténetének háború alatti eseményeiről kiforrottan beszélt, aminek valószínűleg az áll a hátterében, hogy korábban  több alkalommal adott interjút a holokauszttal foglalkozó kutatóknak.  Az interjú budapesti látogatása alkalmával, vendéglátója lakásán készült.

Lánykori nevemen Engelmann Kornélia Eszternek hívnak. Gyönkön születtem [Gyönk – nagyközség volt Tolna vm.-ben 1891-ben 3400, 1910-ben 3300, 1920-ban 3100 német és magyar lakossal. – A szerk.], egy kis faluban 1915. június elsején. Az ükszüleim 1800 körül vagy az 1700-as évek végén érkeztek Magyarországra. Csehszlovákiából, Moráviából jöttek [Azaz a későbbi Csehszlovákia egyik tájegységére, Moravára (Morvaországra) gondol, amely 1918-ig Ausztria egyik koronatartománya volt. – A szerk.]. Az első lakhelyük, amiről tudunk, Bonyhád volt Tolna megyében. Azután átköltöztek Hőgyészre [Hőgyész – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 3600, 1910-ben 4000, 1920-ban 3700 magyar és német lakossal. – A szerk.], ahol a dédszüleim is éltek.

A szüleim első unokatestvérek voltak, úgyhogy közös a családfa nagy része. A dédszüleimnek kilenc élő gyermeke volt, hat lány és három fiú. Három lány nevére emlékszem: egyik volt Regina, a másik Zsófia és a harmadik, az Romániában lakott, Karolina. A többit nem ismertem, csak ezt a hármat. A három fiú nevét tudom: Gyula (ő volt az apai nagyapám), Jenő és Frigyes (az anyai nagyapám).

A legidősebb Engelmann lány, Zsófia férjnél volt itt, Budapesten. A férjét Keszler Gézának hívták, a Grózics Jenő utcában laktak, kávépörköldéjük volt és tea- meg kakaókereskedésük. Jómódú emberek voltak. Két gyerekük volt, Árpád és Béla.

A Reginának egy lánya volt, Kata. Ő szintén az első unokatestvéréhez, doktor Taubner Gézához ment férjhez. Nekik egy lányuk volt, doktor Taubner Ágnes, aki orvos volt. Gyereke nem volt, egy orvoshoz, Péteri Miklóshoz ment feleségül.

Karolina volt a harmadik lány, akinek emlékszem a nevére, neki Ibolya volt a lánya, aki egy Schőni nevű orvoshoz ment férjhez. Ők Temesváron éltek.

A legidősebb fiú, apai nagyapám, Engelmann Gyula Hőgyészen született, majd később Gyönkre költözött, apám már Gyönkön született. Nagyapámnak nagyon jó megjelenése volt, egyik fia sem volt olyan magas, mint ő. Csak angol szövet kabátjai voltak, és volt neki egy bambuszbotja valami arany dísszel, és nagy szivarokat szívott.

Ő egy nagyon modern ember volt, dacára annak, hogy egy kis faluból származott. Textilüzlete volt Gyönkön, és nem a nagykereskedőktől vette az árut, hanem Bécsbe ment, és hajókofferral hozta el. Erre nagyon jól emlékszem, mert a padlásunkon volt sokáig a hajókoffer. És abban az időben csomagolópapírja volt a nevével: Engelmann Gyula rőföskereskedő, Gyönk. És rá volt nyomtatva kesztyű, napernyő – a többire nem emlékszem. Fogalmam nincs, hogy nagyapámnak milyen iskolái voltak, csak azt tudom, hogy nagyon ügyes, modern kereskedő volt, és német volt az anyanyelve, magyarul nem beszélt olyan jól. Jiddisül nem beszéltek, azt tudom. Nem tudok róla, hogy szolgált volna bármilyen hadseregben. Nem tudom, hogy kóser háztartást vezetett-e, arra nem emlékszem, de miután Budapestre költöztek, nem voltak kóser háztartásban, azt tudom.

Az apai nagyanyámat Löwenstein Rozáliának hívták. Hőgyészen születhetett, Gyönkre ment férjhez. Iskolai végzettségéről nincs fogalmam. Nemigen volt vallásos. Anyanyelve magyar volt. Ő is nagyon jó üzletasszony volt. A nagyapámnak kis dolgokhoz nem volt türelme, úgyhogy ha menyasszonynak jöttek vásárolni, akkor a nagyanyám azt mondta a nagyapának, menjen a kaszinóba kártyázni – mert őneki volt türelme a vevőkkel beszélni. Apai nagymamám nagyszerű üzletasszony volt. Nagyszerű. Engemet imádott.

Nagyanyámnak volt egy lánytestvére, aki meghalt már a holokauszt előtt. A nevére nem emlékszem, férjnél volt egy Hacser nevű festőnél. Én már csak akkor ismertem meg, mikor özvegy lett. Állítólag Hőgyészen a gróf Apponyi kápolnának a szentképét a férje festette.

A nagyszüleim Gyönkön egy sarokházban laktak, nem emlékszem már, hogy hány szoba volt. Szép, régi bútorokkal volt berendezve, és nagy baráti körük volt. Arra emlékszem, hogy minden évben mentek Karlsbadba kúrára.

A nagyszüleimnek volt szakácsnője, a Krék néni, aki náluk volt, nem tudom, hány évig, és aztán mikor a nagyszüleim Budapestre költöztek, akkor a másik nagyapámhoz (Engelmann Frigyeshez) került szakácsnénak. Aztán volt egy szobalány, vele egész végig tartottuk a kapcsolatot, ő is férjhez ment. Ő német származású volt, és egész végig jó barátságban voltunk.

Apai nagyszüleim üzletére is emlékszem. Rengeteg áru volt benne, amit a parasztok hordtak ki-be: rengeteg vászon, sok brokát és bársony, és mellette még volt egy tele raktár is.

A nagyszüleim politikai nézeteiről semmit sem tudok. Kisgyerek voltam, nem emlékszem.

Miután nagyanyám meghalt, nagyapám újra megházasodott, egy Haász Paula nevű nőt vett el feleségül. És hatvanéves korában megtanult táncolni.

A második Engelmann fiúnak, Jenőnek üzlete volt Hőgyészen, és őneki is hozta a nagyapám az árut. Hőgyész sváb falu volt, s az itteni viselet bő szoknyából és nem tudom, hány alsószoknyából állt, úgyhogy nekik sok anyag kellett. Jenő egy időben nagyon gazdag volt, voltak malmai, rőföskereskedő és gabonakereskedő is volt. Neki volt egy lánya, Erzsébet, aki Radó Béla veseorvoshoz ment férjhez, Budapestre. Remek orvos volt, valahol a József körúton laktak. Jenőnek volt egy fia is, Árpád, aki elvett Bécsben egy nagyon-nagyon gazdag lányt. Nekik kötöttárugyáruk volt Bécsben.

A harmadik fiút, anyai nagyapámat Engelmann Frigyesnek hívták. Ő orvos akart lenni, volt is az egyetemen, de nemigen tanult, s a dédpapa megunta. Úgyhogy nagyapám telekkönyvvezető lett Gyönkön. Anyanyelve magyar volt. Nem volt vallásos. Nem tudok róla, hogy anyai nagypapám lett volna katona, meghalt a holokauszt előtt. Engelmann Frigyes egy simontornyai [Simontornya – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 3000, 1910-ben 3400, 1920-ban 3300 lakossal. – A szerk.] Friedmann lányt vett feleségül, Friedmann Kornélia Esztert. Jómódú emberek lehettek ezek a Friedmannok, mert a családnak volt egy mauzóleuma is a temetőben, oda temették a nagyanyámat is, aki nagyon hamar meghalt. Nem tudom, hány lány volt ott a családban, azt hiszem, öt lány volt és egy fiú. Én csak egyik nővérét ismertem, Juliska nénit, őt nagyon jól ismertem. Ő élt a háború után is, mindenkije meghalt, egyedül ő maradt életben. Budapesten, az Újlipótvárosban lakott.

Friedmann Kornélia nagyanyám meghalt, mikor anyám nyolc éves volt, ott van eltemetve Simontornyán, mellhártyagyulladásban halt meg, de lehet, hogy mellrákja volt. Az az érdekes, hogy én soha nem láttam fényképet róla. De még édesanyámnak se volt fényképe. Frigyes nagypapám minden évben elment Simontornyára a felesége sírjához. Engem nagyon szeretett, és mindig magával vitt.

Apám végzettségét nem is tudom, soha nem beszéltünk róla. Az első világháború alatt a magyar hadseregben szolgált ő is, meg a bátyja is. Szolgált Doberdónál, Isonzónál [lásd: isonzói harcok] meg az erdélyi havasokban. Arra emlékszem, hogy ezeket mesélte mindig.

Apámnak egyetlen bátyja volt, úgy hívták, hogy Jenő. 1883-ban született, 1962-ben halt meg. Ő ügyvéd volt már az első világháború előtt is. A nagyszüleim és a nagybátyám egy lakásban laktak, miután a nagyszüleim Budapestre költöztek, de nem a nagybátyám tartotta el őket, hanem a nagyapám, aki úgy látszik, meg tudta menteni valahogy a vagyonát, annak ellenére, hogy a kommunizmus alatt kirabolták [lásd: Tanácsköztársaság]. Mi nagyon gyakran följöttünk, télen, karácsonykor az egész hónapot Budapesten töltöttünk. Érdekes, soha nem kérdeztem tőle, hogy hol volt a holokauszt alatt [Jenő nagybácsiról van szó]. A háború után nem dolgozott. Utálta a kommunizmust, gyűlölte. Itt maradt Pesten, aztán Bajára került, Bajáról elkerült Pécsre, és szegény, ott halt meg a zsidók otthonában, ott is van eltemetve.

Anyám 1894-ben született. 1944. június nyolcadikán halt meg. Édesanyám végzettsége polgári iskola volt, háztartásbeli volt egész életében. Az anyanyelve magyar volt, de perfektül beszélt németül. Mi otthon magyarul beszéltünk. Édesanyámnak két testvére volt, Mária és Béla. Béla munkaszolgálatos volt Szombathelyen. Ott éhen halt, azt hiszem, nem bírt enni, valami betegsége lehetett.

Mária férjhez ment Steiner Dezsőhöz, és két fia lett: László – elvitték munkaszolgálatosnak, meghalt –, és István, aki nagyon jófejű volt. Tanított az egyetemen is. Istvánnak három gyereke van, és bár az anyjuk katolikus, a gyerekek nagyon tartják a vallást.

Az édesapám és az édesanyám első unokatestvérek voltak, tíz év volt közöttük. A legszebb házaséletet élték, amit életemben láttam. Soha egy hangos szó közöttük nem volt. 1914-ben házasodtak, szerelmi házasság volt. A házasságból két gyerek született: én, 1915-ben s az öcsém, György 1920-ban.

Emlékszem arra, hogy édesapám az első világháborúban volt. És emlékszem egy jelenetre, mikor hazajött – anyám ölében ültem, és ő olvasta a levelet, amit apám írt –, és apám váratlanul bejött az ajtón. Milyen nagy örömünk volt!

1918-ban a kommunizmus alatt kirabolták a nagyapámat, az üzletet teljesen kirabolták. Ők már az előtt jöttek fel Pestre lakni. Édesapám szedte utána össze azt, ami maradt, s elhozta a napernyőket és a csomagolópapírokat. Ennyi maradt az üzletből.

Mi akkor még Gyönkön laktunk. Apám volt a hitközségi elnök. Körülbelül kiszámítottam, hogy hetven zsidó élt az én időmben Gyönkön. Apám idejében még zsidó iskola is volt, apám zsidó iskolába járt, és sok keresztény szintén oda járt [Érdekes, hogy a Magyar Zsidó Lexikon szócikke szerint 1850-ben épített ugyan a hitközség iskolát, „de az iskola azóta sem nyílt meg, miután sohasem volt a látogatásához elegendő számú növendék”. – A szerk.]. Édesapám nem akart kereskedő lenni, és bár ő Bécsben kitanulta a kereskedő szakmát, nagyon szerette a természetet, és gazdálkodott. Azonkívül a szomszéd nagybirtokosoktól és a kisemberektől vásárolt gabonát, amit a nagy malmokba szállíttatott: Olaszországba, Budapestre.

Emlékszem, hogy Gyönkön eleinte petróleumlámpa volt, később persze bevezettük a villanyt. Volt betonút is, folyóvíz is később. A mi házunk egyike volt a legszebbeknek. Három nagyszoba volt egyben, több mint tizennyolc méter volt, és magasak voltak a szobák. Úgyhogy a meleg mindig fölszállt. Koksszal fűtött anyám, az soha nem égett ki, mert mindig ott volt a parázs. Szóval egész nap fűtöttek. Akkor volt még egy iroda, aztán volt fürdőszoba, cselédszoba, konyha, mosókonyha, kamra, persze padlás, és utána volt még két nagyszoba, az volt a magazin [raktárhelyiség], ahova apám tette a búzát, amit vásárolt. Volt még három pincénk is: az egyik pincében voltak a hintók, akkor nem volt még garázs, a másik pincében a krumpli, s a harmadik pincében a borok.

Otthon nálunk állandóan volt cseléd, egy vagy kettő, volt szakácsnő, és még volt egy-két ilyen lány. Még az utolsó pillanatokban, mikor én özvegyen hazamentem, két személyzet volt édesanyámnál. Volt az Éva, s amikor férjhez ment, anyám adott neki egy hálószobabútort ajándékba, utána meg jött a testvére, Rézi. Ő ott volt egész végig, míg lehetett. Aztán volt két mosónő, aki jött hozzánk. Senkihez a faluból nem jöttek, csak anyámhoz. Aztán jöttek a vasalók, szerettem velük reggelizni, tízóraizni. Aztán mikor a káposztát kellett eltenni, akkor jöttek az asszonyok, minden fehér lepedővel le volt terítve, és akkor gyalulták a káposztát, betették a nagy hordóba, beletettek borsot meg paprikát, aztán a végén egy nagy követ tettek rá.

Édesanyám nagyon elegáns asszony volt. Emlékszem egy ruhájára, Budapesten hordta egyszer, amit soha nem is tudok elfelejteni: valami sötétszürke ruha volt, pliszírozva volt, fele erre, fele arra [Vagyis redőkkel, ún. berakásokkal volt díszítve a ruha. – A szerk.], és gyöngyök voltak rajta. És valami selyembrokát kombináció volt, denevérujjal, amin szürke gyöngyök voltak. De falun nagyon egyszerűen öltözködtünk, egész más ruhánk volt falun, és egész más, amikor Budapesten voltunk.

Anyám nagyon komoly, okos asszony volt. Nagyszerű háziasszony volt. Volt egy idő, mikor vándorcukrászok jöttek a faluba, s nálunk laktak egy hétig, anyámat megtanították karamellt készíteni, franciakrémest, grillázst, dobostortát, a világon mindent megtanult az édesanyám. Ha volt befőzés, akkor anyám befőzte az egész kertet. Gyönyörű kertünk volt lenn a ház mellett, gyönyörű virágok voltak meg magas rózsafák – és a falunkban volt egy herceg [Sulkowski Viktor lengyel hercegről van szó, aki az első világháború után Magyarországra nősült, és a Zichyektől megvásárolta 1140 holdas birtokukat a hozzá tartozó kastéllyal Gyönkön. – A szerk.], s az ő kertésze tartotta rendben a rózsákat. Anyám szerette az érdekes állatokat is, volt a kertben egyszer egy törpekakas és egy törpetyúk, később valami kínai liba. Aztán volt egyszer egy gúnár, de nem közönséges gúnár volt, mert fekete volt a csőre, és olyan furcsa hangja volt. És voltak kacsák meg libák, amiket tömtek. Apámnak minden ebédre és vacsorára friss húst kellett adni, nem is tudom, hogy tudtunk ennyit enni. Anyám imádta a kertészetet, imádott sütni-főzni.

Állatokat is tartottunk. Nekünk több tehenünk volt otthon, és édesanyámnak a zsebpénze a tejpénz volt. Anyám nagy kannákban küldte a tejcsarnokba a tejet. Nyolc-tíz tehenünk volt otthon, és azon kívül a fiatal tehenek kinn a pusztán, ezeket egy család rendezte, akik kint laktak a pusztán. Sok díjat nyert apám a tehenekkel. Akkor az volt fontos, hogy milyen zsírtartalma van a tejnek, jött az ellenőr minden hónapban lemérni a zsírtartalmat. S apám beszervezett négy-öt családot, s az ellenőr mindig másnál aludt, nálunk evett. Apám pedig kapta a kitüntetéseket.

Apám imádta a szabadságot, imádta a földet és a lovakat. Ez volt az ő szenvedélye. Imádta azokat a lovakat, amik gyorsan mentek; több hintója volt, legalább négy.

A mellettünk levő ház szintén a miénk volt, és édesapám ingyen kiadta az állatorvosnak, mert azt mondta, hogy tekintve, hogy annyi állat van, minden pillanatban valami előfordulhat, és neki nagyon fontos, hogy az állatorvos ott legyen. Minden évben, állandóan, szóval, amíg a föld megvolt, két szegény asszony és a kántor ingyen kapta a tejet, a lisztet, a krumplit, a kukoricát és a fát a szüleimtől.

Termesztettünk szőlőt, volt búza, kukorica, krumpli. Négyféle krumplink volt. Volt rózsa krumpli, gülbaba krumpli, ella krumpli és kifli krumpli, az állatok is valami krumplis-korpás keveréket ettek.

Édesapám újságot olvasott, „Magyar Nemzet”-et vagy mit. Anyámnak járt a „Színházi Élet” [1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Olykor egy-egy bemutatott színdarab szövegét is közölte. Incze Sándor alapította és szerkesztette Harsányi Zsolttal közösen. – A szerk.], az „Új Idők” [Képes szépirodalmi hetilap volt, a művelt középosztály lapja (1894–1949). Alapító főszerkesztője Herczeg Ferenc volt (1894–1944 között szerkesztette a lapot), munkatársai között a kor divatos írói szerepeltek. A lap közölt folytatásos regényeket, volt családi és gyermekrovata is. – A szerk.], és sok könyvet olvastunk. Elolvastam az összes Jókai Mórt, Herczeg Ferencet [(1863–1954) – író, újságíró. 1891-től Rákosi Jenő „Budapesti Hírlap”-jának belső munkatársa, 1894-ben indította és 1944-ig szerkesztette az „Új Idők” c. szépirodalmi hetilapot, 1903-ban egyik alapítója s megalapításától főmunkatársa „Az Újság” c. lapnak. 1896-tól két cikluson át országgyűlési képviselő, Tisza István politikájának híve. Együtt indították 1911-ben a „Magyar Figyelő” c. politikai lapot. 1927-től a felsőház tagja. 1919 után tevékenyen részt vett az irredenta revíziós mozgalmakban, 1929-től a Revíziós Liga elnöke. Regényeiben leginkább a korabeli dzsentritársadalmat eszményítette. Népszerűek voltak történeti regényei (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.], ezek mind voltak otthon. Nagyon szép gyermekkorom volt, különösen addig, míg a nagyanyám élt, sajnos nyolcéves koromban meghalt. Ő mindig vitt magával Pestre. Pesten csináltatott nekem ruhát, emlékszem, vett nekem egy fekete bársonykabátot hermelingallérral és muffal. Vitt mindenhova magával, elvitt karácsonykor a Vígszínházba a gyerekdarabokra meg az Operába is.

Én nem jártam óvodába. Ott voltunk a ház körül, tettünk-vettünk, játszottunk. Ezenkívül nekem kellett vasalnom a saját dolgaimat, dacára annak, hogy anyámnak vasalónője volt. De anyám azt mondta, hogy nekem ezt meg kell tanulni. Azután meg kellett tanulnom főzni is, úgyhogy én tizennégy éves koromra tökéletesen főztem.

Ebéd után általában levettük a ruhát, hogy ne legyen konyhaszagú, s aztán beültünk a nappaliba, és kézimunkáztunk. Édesanyám nem sokat engedett, mert baj volt a szememmel, de gobelint csináltam – az is jó szemrontó.

Édesanyám még iskoláskorom előtt beíratott egy öreg hölgyhöz zongorázni és franciául tanulni. Ez egy nagyon finom úriasszony volt, aki perfekt francia volt, csak nagyon szegény. Gyereke nem volt, az idős húgával lakott együtt nagyon nagy szegénységben. Szegény néni kezei betegek voltak, úgyhogy ő nem is tudott zongorázni, csak ült a széken. Aztán, szegény, meghalt, s édesanyám megvette a zongorát, s egy másik nőnél tanultam tovább, ő viszont kivándorolt Casablancába. A harmadik zongoratanárnőm opera-énekesnőnek készült, és fölfedezte a hangomat, aztán mikor Pestre kerültem, akkor megint tanultam zongorázni. De az volt a borzasztó, hogy mindig elölről kellett kezdeni az egészet, és én azt meguntam.

Hatévesen beírattak az elemi iskolába. Az egy református magyar iskola volt, ahova cigányok is jártak. Például ott járt Orsós Jolán, akinek az édesapja cigányprímás volt Gyönkön, és ő később énekesnő lett. Aztán volt még egy cigánylány, attól viszont hajtetűt kaptam.

Gyönkön jártam a gimnázium első négy évét, református gimnáziumba jártam [Gyönknek 1806 óta van gimnáziuma. – A szerk.]. A tanárok nagyon szigorúak voltak. Volt egy tanár, aki körmösöket adott a nagy vonalzóval, az nagyon fájt. Ő, azt hiszem, latint tanított. S aztán volt még egy nagyon-nagyon rendes tanárom, akinek a felesége nagyon szeretett, én jártam hozzájuk. A felesége egy bácskai sváb családból származott, és gyönyörűen kézimunkázott, adott is nekem ajándékba egy nagyon szép kézimunkát. Azután volt egy Pintér nevű tanár, aki a németet tanította. Nagyon rendes volt. Nagyon jó tanárok voltak. Aztán nagyon híres gyerekek jártak oda: a Stróbl Zsigmondnak a lánya [1884–1975, Kossuth díjas szobrász. – A szerk.], a Hekler Antal [1882-1940] művészettörténész, egyetemi tanár lánya és az akkoriban nagyon híres zsidó ügyvédnek, Brachfeldnak a lánya. Szóval nagyon rendes társaság voltunk.

Mikor elvégeztem a négy gimnáziumot Gyönkön, tizennégy éves voltam [Vagyis a nyolcosztályos gimnázium első négy osztályát végezte el. – A szerk.], apám csinált egy óriási partit, és mindenki meg volt híva, az egész osztályom, az összes tanár, a református pap, merthogy persze az is volt.

Eredetileg ipariskolába akartam továbbmenni, a kézimunka, a varrás érdekelt. A család nem akarta engedni, mert baj volt a szememmel. Nyolcéves koromban fára másztunk a barátnőmmel, s egy levél megfertőzte a szemem. Nagyon beteg voltam, és a Frigyes nagypapám felvitt Budapestre a klinika főorvosához, doktor Waldmann Gyulához, s ő kezelt. Csak átültetéssel lehetett volna javítani a dolgon, s azt én nem akartam. Szóval nekem azóta is egy heg van a pupillámon, csak a körvonalakat látom a bal szememmel. Ezért nem engedték, hogy ipariskolába menjek [lásd: ipariskolák szócikken belül a (4)-es pont: nőipariskolák].

Volt egy gazdasági iskola itt, Budapesten, ami mindennel foglalkozott [Valószínűleg háztartási iskoláról volt szó. Lásd ott. – A szerk.], oda akart anyám beíratni. De mikor megtudta az igazgatónő, hogy zsidó vagyok, kijelentette, hogy az iskolát egy keresztény alapítvány működteti, s csak keresztény lányok járhatnak oda. Végül aztán az Erzsébet nőiskolába jártam [ma Teleki Blanka gimnázium. – A szerk.] [lásd: leányiskolák], ami állami iskola volt az Ajtósi Dürer soron. A nagybácsimnál laktam. De nem tanultam ki semmi specifikust. Tanultam franciát itt is, meg németet is tanultunk, de én azt már gyerekkoromtól beszéltem. Volt egy nagyon jó barátnőm itt, az Erzsébet Nőiskolában, őt meghívtam nyárra, nálunk lakott. Úgy hívták, hogy Szverzsényi Etelka, az édesapja miniszteri tanácsos volt, és a Budapesti Gyógyfürdőnek volt az igazgatója. Ő lenn volt nálunk, megismerte az öcsémet, persze mindent tudott a családról, és nagyon-nagyon jól érezte magát.

Gyermekkoromban a zsidó ünnepeket betartottuk. Apám volt a gyönki hitközség elnöke, és péntek este meg szombaton eljárt imádkozni. Viszont fejfedőt, kipát nem hordott állandóan. Hanukakor gyertyát gyújtottunk. A szombatot tartottuk, nem dolgoztunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Péntek este anyám mindig gyertyát gyújtott, de ennyi volt. Az újévet [Ros Hásáná] is megtartottuk, hosszúnapot [Jom Kipur] megtartottuk, akkor nem ettünk. Egy időben volt kóser háztartás is. Az öcsémnek volt bár micvója.

Húsvétkor [Pészah] mindig együtt volt a család. Húsvétkor a nagypapám mindig lejött Budapestről, s akkor nálunk lakott. Meg lejött a nagynénénk is a családjával, meg lejött az orvos nagybácsi meg az ügyvéd nagybácsi, szóval nagy dolog volt. Először nálunk volt a széder, mert az apai nagyapám idősebb volt, a másik este a másik nagyapámnál, és nem ettünk, csak maceszt nyolc napig. A mai napig nem eszem, csak maceszt húsvétkor, ezt betartom. Mikor kicsi voltam, karácsonyt is tartottunk. Olyan karácsony volt, hogy az ebédlőben volt háromablaknyi meglepetés. Olyan normális dolgok voltak ezek. Azt nem néztem, hogy keresztény ünnep vagy valami.

Gyerekkoromban nem éreztem semmi antiszemitizmust, mert az én korosztályomban nem volt zsidó. Gyönkön volt egy öreg zsinagóga [Gyönkön 1730-ban alapították a hitközséget, 1836-ban épített a hitközség templomot, és 1852-ben létesítették a mikvét. – A szerk.]. A rabbi és a kántor háza mellett volt kóser mészárszék, anyám kóser húst is vett. Mert abból a hitközségnek haszna volt. De a rabbinak nem volt samesze. Elvette a sárospataki Fischer rabbinak a lányát, Hannát. Szegényt, három gyerekkel vitték el. Nagyon rövid ideig volt csak rabbi itt, elvitték később munkaszolgálatra.

A többi zsidó, aki ott élt… volt egy kereskedő, ő is nagyon jómódú volt, a Ranschburg, és aztán volt egy másik család, azoknak vaskereskedésük volt, nagyon korán elmentek Gyönkről – hogy hova, nem tudom. Aztán volt a nagybátyám, aki az orvos volt. Volt egy Engel család, ők nyomdászok volt, Politzer, aki férfiszabó volt, akkor volt egy Ausch néni, akinek egy kis üzlete volt, liszt, cukor, élesztő, ilyesmi. Ez egy neológ közösség volt.

De az én koromban zsidó fiatalság már egyáltalán nem volt. Úgyhogy én keresztényekkel barátkoztam, és soha semmi differencia nem volt. A faluban – tekintve, hogy sok német volt – volt református magyar iskola, református német iskola, evangélikus magyar iskola és evangélikus német iskola. A legjobb barátnőm az evangélikus papnak volt a lánya. Állítólag a papa valamikor antiszemita volt, de engem nagyon szeretett. A felesége régen meghalt, a barátnőmmel, Mártával együtt főztünk- sütöttünk. Az evangélikus papnak volt két fia is, az egyik orvostanhallgató, a másik ügyvéd volt, eléggé antiszemiták voltak. De miután én barátságba kerültem a húgukkal, akkor egészen megváltoztak. Mikor Márta eljegyezte magát egy katonatiszttel, s egy hétig zajlott az eljegyzés, ha nem jöttem ebédre, vacsorára, akkor értem küldtek, hogy ott legyek. Nagyon sok fiú volt, a Tüske tanárnak is volt két fia, az egyik ludovikás volt [lásd: Ludovika Akadémia], a másik az egyetemen tanult. Nyáron mentünk úszni a barátokkal, jártunk fürödni, s anyámnak semmi ellenvetése nem volt, hogy fiúk is jöttek velünk.

Mikor nagyobb lány lettem, minden évben nyaraltunk a Balatonnál egy hónapot, édesanyám nővérével, Máriával és az unokatestvéreimmel, mert apám nyáron nem jöhetett a gazdaság miatt. Siófokra jártunk ilyenkor nyaralni. Még emlékszem a panzió nevére, ahol megszálltunk, Dombalj Panzió volt a neve. Ez egy nagyon elegáns hely volt, sokat jártunk innen kirándulni is. Hajókáztunk is minden nyáron legalább egyszer. A nagynéném nem dolgozott, ő vigyázott ránk. A kertben játszottunk az öcsémmel, István unokatestvéremmel meg a nagyobb fiúval, Lacival. Laci 1915-ben született, és mi Lacival testvérként nőttünk fel, mert mikor apám a háborúban volt, anyám nagyon sokszor jött fel Budapestre a nővéréhez, és akkor együtt játszottunk. Nagyon szerettem, olyan jó ember volt.

Télen korcsolyáztunk, volt a falu végén lefagyva valami víz. Aztán a nagybátyámtól kaptam egy sífelszerelést, szóval kicsit síeltem, korcsolyáztam, aztán persze szánkózni mentünk.

A szüleimnek is voltak a faluban jó barátaik, akikkel összejártak, névnapozni, házassági évfordulót megünnepelni. Anyámnak a féltestvére, akinek a férje a körorvos volt, a mi családunk, az Albanasz ügyvéd és még egy tanár a gimnáziumból, ez a négy család volt nagyon jóban. Addig, amíg jött a Hitler. Hanem mikor a nácik jöttek, a tanárnak a felesége azt mondta a nagynénémnek, hogy Iluskám, most már nem barátkozhatunk.

Anyanyelvem a magyar, otthon magyarul beszéltünk. A szüleim perfekt beszéltek németül. Nem jiddisül, németül. Jiddist nem is használtak Gyönkön. A anyai nagyszüleim faluja, Hőgyész, az más volt. Ott ortodox zsidók voltak. Hőgyészen sok zsidó volt. Voltak ortodox zsidók, és volt egy zsidó tanítónő, aki nagyon tehetséges volt, és én sok időt töltöttem Hőgyészen. Sok barátnőm is volt ott.

Az öcsém 1920. január huszadikán született Budapesten, a János Szanatóriumban [Városmajor utca, a mai Ér- és Szívsebészeti Intézet], akkor jöttek a fehérek [lásd: Tanácsköztársaság]. Míg mi Budapesten voltunk azon a télen, a lakásunkat kirabolták, elvitték a hermelinsálamat, anyámnak a bundáját és sok mindent a lakásból. De úgy látszik, valaki megzavarhatta őket, mert a díványtakaró alatt megtaláltuk az Olaszországból származó két vázát és egy berakásos tükröt, amit édesanyám a nászútról hozott. Azután a fehérek alatt az összes zsidót és aki kommunista volt, borzasztóan összeverték. Arra emlékszem, hogy édesapám hazajött, és hideg borogatást kellett rárakni [lásd: fehérterror].

A testvérem nagyon-nagyon rendes, szorgalmas fiú volt, soha anyámnak problémája nem volt vele. Cserkész volt [lásd: cserkészet]. Tizenhárom éves korában elkerült otthonról, Szekszárdra járt iskolába, s miután leérettségizett, vegyészmérnök szeretett volna lenni. Azt mondták, ha kikeresztelkedik, akkor mehet egyetemre [Az 1939:IV. tc. „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” visszaállította a felsőoktatási intézményekben a numerus clausust, a 6%-os arányt csak a műegyetemen emelve fel 12%-ra. – A szerk.]. Az öcsém azt mondta, a vallás nem egy ruha, amit le lehet venni. Nem keresztelkedett ki. Nem voltunk vallásosak, de mi nagyon jóérzésű zsidók voltunk. Szóval ő elment Brünnbe, németül letette a vizsgáit. Aztán 1938 decemberében kiment Toulouse-ba, s többet nem jött vissza. A szüleinket ő soha többet nem látta már. Perfekt francia lett, és nagy francia hazafi. Imádta Franciaországot, mindent, ami francia volt. Franciaországban halt meg, rákban. Toulouse-ban van eltemetve.

Gyönkön nagy élet volt, mert ugye sok ügyvéd volt, meg orvos, és volt egy kaszinó. Gyönk járási székhely volt. Aztán emlékszem, volt a képviselő-választás, és akkor az egy nagy dolog volt, a kaszinóban volt az ebéd, s egy partit rendeztek az új képviselő tiszteletére. Akkor voltak bálok, Hőgyészen volt például egy jelmezbál, föl voltam öltözve török nőnek. Aztán Gyönkön is volt jelmezbál, akkor spanyolnak voltam felöltözve. Sok bál volt Gyönkön, és mindig elmentünk.

Budapesten a nagybácsim vitt el a bálokra, mikor már nagyobb voltam. A nagybácsim választmányi tagja volt a Lipótvárosi Kaszinónak, és minden évben vett nekem egy báli ruhára való anyagot, amit Pesten varrtak meg. És elvitt a Lipótvárosi Kaszinó báljára, ami roppant elegáns hely volt. Ő persze kártyázott, bridzselt, amíg én táncoltam [A Lipótvárosi Kaszinót 1883-ban alapították a gazdaságilag erősödő, zsidó származású polgárság lakóhelyén, a kereskedelmi, malom-, majd bankközponttá fejlődő Lipótvárosban. Elnöke 18 éven át Falk Miksa volt, majd haláláig (1911) br. Bánffy Dezső, a volt miniszterelnök. A Kaszinó épülete (Freund Vilmos tervezésében) 1896-ra készült el a Zrínyi és a Nádor utca sarkán. „A Lipótvárosi Kaszinó megalakulásától kezdve jelentős adományokat tett különböző jótékonysági célokra, és a művészet pártolására is sokat áldozott. … Segítették a lipótvárosi kisdedóvót, a kórházakat, hozzájárultak a Vígszínház építéséhez. Lipótvárosi Kaszinó Díj elnevezéssel festészeti díjat alapítottak. Rendszeresen opera pályázatokat írtak ki” (Novák Béla: „Fővárosi kaszinók a 19. században”, Budapesti Negyed, 26. 2004/4). – A szerk.].

Az első férjem Bokor Ernő, 1900. július huszadikán született Óbecsén, és 1942. január huszonharmadikán ölték meg. Zsidó származású volt. Beszélt magyarul és szerbül. De otthon magyarul beszéltek. Kereskedelmi érettségije volt [lásd: kereskedelmi iskolák]. 1935-ben Budapesten ismerkedtem meg a férjemmel. Mentem a villamossal, és a villamosban valaki megkérdezte, hogy hol a Rákóczi út. Mikor leszálltam a Rákóczi úton, mondtam, hogy ez a Rákóczi út. És a férfi, aki kérdezte, mellém szegődött. És azt kérdezte tőlem, hogy merre van az EMKE Kávéház. Mondtam neki, hogy az utcán nem ismerkedem, menjen a rendőrhöz, és kérdezze meg tőle. Azt mondta, hogy menjünk együtt a rendőrhöz. Mikor megtudtuk, hogy merre van az EMKE, megkérdezte, hogy nekem nagyon fontos-e odamenni, ahova én megyek. Mondtam, igen. Erre azt kérdezte tőlem – akkor volt az ötórai tea divatban –, hogy hallottam-e a Rajkó zenekart, amelyik délután az EMKE-ben zenél, s nem mennék-e el vele meghallgatni [Rajkózenekar több városban is alakult, az 1930-as években működő budapesti rajkózenekar talán az 1920-as években alakult, de nem azonos a „Rajkózenekar” néven most is létező, 1952-ben alakult formációval. – A szerk.]. Megnéztem, nagyon elegánsan volt fölöltözve, elmentem az EMKE-be. Mi történhet délután öt órakor? Levetettem a kabátomat – én is jól voltam fölöltözve, s elég vékony voltam. Ilyen magas sarkú cipőben persze, fekete szövetruha volt rajtam. Leültünk, és elővette az útlevelét, mert azt mondta, hogy én azt mondtam, hogy utcán nem ismerkedem, hát ő most be akar mutatkozni. Bokor Ernőnek hívták, és be volt írva, hogy gyáros. Jugoszláviában élt, Novi Sadon [lásd: Újvidék].

Hát borzasztóan imponált nekem! Akkor beszélgettünk, és fél hét körül mondtam, hogy nekem most el kell menni, mert este bálba megyünk. Azt mondta nekem, hogy másnap majd fölhív engem telefonon. Vett egy taxit, elvitt, és nem voltam egész biztos, hogy föl fog hívni. Nagyon féltem a nagybácsimtól, és azt mondtam a házvezetőnőnek másnap, hogy a kávét, amit a nagybácsi minden ebéd után iszik, vigye be az úriszobába az ebédlőből, mert várok egy telefont. És a telefon tényleg megszólalt, és akkor találkoztam vele. Mondta, hogy másnap el kell utaznia, de itt van a testvére és az unokatestvére, és szeretné, ha őket megismerném. Elutazott, s én másnap megismerkedtem a testvérével és az unokatestvérével. Meg voltam lepve, szóval nem tudtam, hogy kik ezek és mik ezek, mert a húgának – akkor volt divatos a csikóbunda –, az Elkán szűcsnél [Híres szűcsök voltak, a Váci utcában volt az üzletük. – A szerk.] vett egy csikóbundát, Frank Irmánál – aki a színésznőknek, Karády Katalinnak stb. csinálta a kalapjait – kalapot [Frank Irmának híres kalapszalonja volt a Váci utcában, a Frank-féle kalap a háború előtt fogalom volt. (Frank Irma Karády bizalmasa és barátnője volt, először ő szökött át a határon 1950 őszén, majd később Karády is, és ettől kezdve végig együtt éltek az emigrációban.) – A szerk.], és megvett valami tíz pár cipőt. Aztán ők elutaztak, én hazautaztam. Édesanyámnak elmondtam. Azt mondta, felejtsd el, az öcséd Franciaországban van, hát hogy képzeled, hogy majd Jugoszláviába fogsz férjhez menni [lásd: Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (1929-től: Jugoszlávia)] [1935-ben az akkor még csak 15 éves öccse Szekszárdon tanult. Majd csak 1938 decemberében ment Franciaországba. – A szerk.].

1936-ban kaptam egy lapot a leendőbeli férjemtől, hogy megint karácsonyra Budapesten lesz, és kérdezi tőlem, hogy én is Pesten leszek-e. És akkor találkoztunk. Édesanyám is Budapesten volt, és szerettem volna, hogyha megismeri a férfit, de azt mondta, hogy nem akarja megismerni. Akkor fölvittem a nagynénémhez, a Mariska nénihez, őneki nagyon-nagyon szimpatikus volt. Azután már merészebb voltam, és szórakoztunk. Akkor volt a Moulin Rouge meg az Arizona kávéház, akkor elvitt engemet a Moulin Rouge-ba, az Arizonába, de nekünk egy óra előtt otthon kellett lenni, mert a Jenő bácsinak [Föltehetően az apa testvéréről, Engelmann Jenő nagybácsiról van szó. – A szerk.] nem volt szabad tudni a találkozókról [A Moulin Rouge és az Arizona két híres mulató volt az ún. Pesti Broadwayn, azaz a mai Nagymező utcában. Somossy (Singer) Károly 1894-től működtette a Somossy Orfeumot a Monarchia két híres bécsi színháztervező építésze, a Fellner és Helmer által tervezett épületben (az orfeum olyan mulató, ahol a közönség vacsora mellett a színpadon zajló revüműsort – artistaszámok, kabaréjelenetek, kuplék stb. – nézhette).  Az orfeumot később Waldmann Imre vásárolta meg (Fővárosi Orfeum). Az épületben 1922-től az Operett Színház működött, a korábbi orfeum pedig Moulin Rouge néven a ház télikertjében működött tovább. Az Arizona Mulató az 1930-as évek elején nyílt meg, a Nagymező utca 20. szám alatt, Mai Manó császári és királyi udvari fényképész 1890-es években épített egykori műteremházában (Nay Rezső és Strausz Muki tervezése). Az Arizona mulató az 1930–40-es évek egyik legismertebb pesti társasági helye volt. – A szerk.].

1937 augusztusában megesküdtünk. Én huszonkét éves voltam, ő harminchét. A szüleim ellenezték, főként a kora miatt. De a legboldogabb házasság volt. Sajnos nagyon rövid ideig, csak négy és fél évig tartott. Nászúton Velencében voltunk, a Kristály Hotelben laktunk. Autóval mentünk nászútra, bejártuk egész Olaszországot. Azt hiszem, két vagy három hétig utaztunk.

A házasságunkból két fiam született, 1938-ban és 1941-ben. A nagyobbik fiamat Alexander Péternek kereszteltük [A névadás persze nyilván nem kereszteléssel történt. – A szerk.], Budapesten született Kende főorvosnál a János Szanatóriumban. A kisebbik fiamat Tomiszlav Igornak hívták.

A gyárunk nagyon jól működött. Magyarországon valaki szabadalmaztatta a porcelánfejű szódásüveget. Ezt a jogot a férjem megvette egész Jugoszláviára. A Zsolnay gyár csinálta a porcelánbetéteket, a ruggyantagyártól vettük a gumit. Csehszlovákiából vette az üvegeket és a csöveket, Taorminából vette az esszenciát, a szénsavat Jugoszláviából vette. És egész Jugoszláviába szállított.

A férjem roppant elegáns volt, ő is csak angol szövetben járt, méretre csináltatta, és énnekem is volt egy külön szabóm, a cipőimet Budapesten csináltattuk, a fehérneműm is Magyarországról jött, a Goldberger gyártól [lásd: Goldberger család]. A gyerekeimre nevelőnő vigyázott – Darinka Fieldsnek hívták a nevelőnőt –, csodásan kézimunkázott, horgolt és kötött. A saját ruháit csipkekötéssel csinálta, és közben olvasott. Fantasztikus nő volt.

Az apósom meghalt pár hónapra rá, hogy megházasodtunk. Az anyósomnak öt gyermeke volt, a legidősebb volt a férjem, aztán jött Mihály, ő biztosítós volt. Aztán jött Árpád, aki belgyógyász volt, nőtlen, és volt egy húguk, Magda, aki Kassán volt férjnél. De idővel ők is Újvidékre költöztek. A negyedik fiú, Imre Párizsban élt, és ő életben maradt. Párizsban van, hogy hol, nem tudom. A Magda 1914-ben született, egy évvel volt idősebb, mint én, a férjét Zingerleinnak hívták, egy kisfia volt, Palika. Egy házban volt a férjemnek az üzeme, az ő raktára és irodája. Nagyon szerette a férjemet. Mindannyian, Imrét kivéve Újvidéken laktak. A szüleim is idővel megbékéltek azzal, hogy férjhez mentem. Az édesanyám már boldog volt.

Jugoszlávia egy fantasztikus állam volt. Nem volt antiszemitizmus. Ha az újévünk [Ros Hásáná] volt, a szerb pap odajött, és boldog újévet kívánt a rabbinknak. Ha egy kántor koncert volt, a pravoszlávok ültek az első sorokban. Ha a Purim-bál volt, akkor a tűzoltóparancsnoknak a lánya a mi bálunkon táncolt. Nem éreztünk semmit a világon. A férjem elment, elvitt engemet egy tiszt barátjához, aki a tiszti kaszinóban volt valami, hát az nem is tudta, hogy mit csináljon. Szóval… nagyon szép ország volt. Nagyon szép. Zsidóknak nagyon szép.

Gazdag zsidók laktak Újvidéken. A mi családunk nagyon összetartott, segítettük egymást. Volt egy barátnőm, Schossbergerné. A férjének az unokatestvére egy dúsgazdag ember volt, és volt egy nagy kereskedése, amit a barátnőm férje vezetett, úgyhogy mi zsákszámra vettük az élelmiszert, és elosztottunk mindent, cukrot, kakaót, csokoládét, kávét.

Mikor a magyarok bejöttek [lásd: A Délvidék megszállása], egyik nap váratlanul bejött egy magyar katona. Persze leültettük, megkínáltuk, és beszélgettünk. S végül azt mondja, hogy nem látok itt fölhalmozva élelmiszert. Akkor tudtuk, hogy valami baj van, ez jelzés. Aznap este a férjem a nevelőnővel együtt egy nagy ruháskosárba tett minden élelmiszert, és elvitték az üzembe és eldugták. Másnap már ott is voltak a detektívek a lakásunkban, és keresték az élelmiszert. Az a katona valószínűleg hallhatta, hogy följelentés van ellenünk, és bár soha életében minket nem ismert, mégis ilyen jóindulatú volt, hogy följött, és figyelmeztetett. Ilyen csodák is vannak. Szóval akkor nagyon nehéz helyzetünk volt, ott volt az árunk, de nem tudtuk megenni. Magyarországon akkorra már az összes vevőnket elvesztettük.

Édesapámat tragikus körülmények között vesztettem el 1941 márciusában. A németek még háború előtt a fiatal sváb gyerekeket, akik tehetségesek voltak, elvitték Németországba, és kitanították őket valamiféle orvosnak. Mikor készen voltak, akkor visszaküldték őket egy német ápolónővel. És az ápolónőnek az volt a dolga, hogy kiment a faluba betegekhez, és azt mondta, hogy zsidó orvost ne hívjanak, csak az ő tanítványait. És ez a nő csinált egy klubot a lányoknak – tanította őket kézimunkázni, a férfiak pedig ott ittak és kártyáztak. Apámtól egyszer az egyik alkalmazott lopott, és apám ezért menesztette. Az illető persze odajárt ezekhez a klubba. Apám nem vette komolyan a veszélyt. Egyik vasárnap lement a pincébe, hogy bort hozzon, és az az ember utánalopakodott, és apámat egy baltával hátulról szétverte. 1941. március nem is tudom, hányadikán. Gyönkön temették el, de exhumáltattam, s Pécsen temettettem el, mert Gyönkön már senki zsidó nincs.

1941 decemberében az idősebbik fiam az óvodában megfázhatott. Borzasztó beteg volt, magas láza volt, félrebeszélt. Mikor jobban volt, elvittük röntgenre, s az orvos azt mondta, tuberkulózisa van. Megijedtünk, a kisebbik fiam akkor volt kilenc hónapos, fölhívtuk rögtön a nagybácsit Budapesten, rezerváltattunk a Bródy gyerekkórházban [lásd: Zsidókórház] egy külön szobát, és utaztunk fel Budapestre. Megérkeztünk, és az orvos, aki felírta a leleteket, rögtön azt mondta, hogy a gyereknek influenzája volt. Jött a főorvos, a tüdőfőorvos a másik kórházból, és kiderítette, hogy a gyerek tüdején egy tályog van. Úgyhogy egy héten kétszer vagy háromszor kellett röntgenre menni, és a férjemtől kapott vérátömlesztést. Januárban, miután a gyerek egy kicsit jobban lett, a férjem hazautazott, mert nyugtalankodott az otthonhagyott kicsi miatt. Szerdán utazott haza, és utána semmi hír. Csodálkoztam, hogy miért nem üzen. Pénteken már borzasztó ideges voltam, bementem a Mariska nénihez, anyám nővéréhez, de ott se találtam a helyemet. Akkor hallottuk, hogy valami van Újvidéken, de ez olyan titokban volt, hogy senki nem tudott semmit. Szombaton megérkezett a vonat Újvidékről, azzal sem jött. Akkor már biztosan tudtam, hogy valaminek kellett történnie, hogy nem hívott, és nem is jött. Föl akartam hívni a lakásomat, de a telefonközpontnál egy csomó telefonhívás volt előttem, csak éjfélkor kaptam kapcsolatot. A nevelőnő jött a telefonhoz, és kérdezte, hogy nem tudok-e semmiről. Mondom, nem. Azt mondja, a férje le van tartóztatva, holnap jövök a gyerekkel.

Másnap kimentünk az állomásra a gyerek elé, és akkor találkoztam egy kassai származású asszonnyal, aki Újvidéken volt férjnél, és az elmondta, hogy egy pogrom volt, és nagyon sok embert megöltek [lásd: újvidéki vérengzés]. És megérkezett a nevelőnő, s elmondta, hogy pénteken tizenkét órakor jöttek a férjemért – két katona –, engemet kerestek és a nagyobbik gyereket. Fölemelték az ágyat, benéztek a szekrénybe, ágy alá, mindenütt kerestek, nem találtak. Az ajtónk úgy nyílott, hogy a kisgyerekágy az ajtó mögött volt. Párnákkal volt a gyerekem körülvéve, mert akkor állt föl, és féltünk, hogy megüti magát. A gyerek csendben volt, nem vették észre. A férjemet elvitték, nem szólt egy szót sem, kiment. A nevelőnő elmesélte, hogy szerda óta statárium volt, úgyhogy a férjemmel bent voltak. A redőnyöket le kellett húzni. S mikor a férjemet elvitték, a nevelőnő fölhúzta a rolót, úgyhogy látta, hogy egy külön autóban vitték el a férjemet. Nemcsak a férjemet ölték meg, hanem az anyósomat, Lichner Szerénát s az orvos sógoromat is. Szegény sógornőmet is elvitték, akit a ricsei internálótáborból sikerült kiszedni, mert azok, akiknek a férje Szlovákiában született, Ricsén és Garanyban voltak internálva [Magyarországon már a német megszállás előtt is működött néhány internálótábor a politikai foglyok, menekültek és az állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók számára. A leghírhedtebbek a csörgői, a garanyi (mindkettő Zemplén vm. visszacsatolt területén), a kistarcsai, a nagykanizsai és a ricsei (Zemplén vm.) tábor volt. – A szerk.]. Őt az édesanyja ki tudta venni, úgyhogy Újvidéken volt a hároméves kisfiával, s így őt itt ölték meg. A férjemnek az öccse, Mihály, aki egy pesti Goldmann lányt vett feleségül, gyermektelen volt, Budapesten volt; Imre szintén nem volt otthon, így megmenekültek. Én akkor nem mentem többet vissza Újvidékre, mert roppant veszélyes hely lett. Aki egy fényképen volt csak egy kommunistával, már azt is a börtönbe vitték.

Úgyhogy én az édesanyámhoz költöztem, Gyönkre, a két gyerekemmel. A földünket elvették, semmi jövedelmünk abból nem volt, mégis több cselédünk volt, hogy miért, fogalmam nincs.

Otthon nem nagyon tudtuk, hogy mi történik a zsidókkal, olyan titokban történt ez az egész. De mégiscsak hallottam valamit a lágerekről. Nem volt szabad ugyan külföldi adást hallgatni, de én egyszer éjjel hallgattam az orosz leadót [Moszkvában 1941. szeptember 29-én kezdte meg adását a Kossuth Rádió, a KMP Külföldi Bizottsága által, a szovjet kormány támogatásával szervezett titkos, klandesztin adó. Az antifasiszta, háborúellenes adó egy ideig Baskíria fővárosából, Ufából szólt (mellette működött még a Moszkvai Rádió magyar adása is). 1942-től ismét Moszkvából ment az adás, 1945. április 4-i megszűnéséig. – A szerk.], és ott beszéltek lágerekről és krematóriumról. De hát ki hitte ezt el? Nem gondoltunk semmi rosszra, a magyar zsidók annyira magyarnak érezték magukat, és nem is gondoltak arra, hogy valami történhet.

Sokszor utaztam Budapestre, valami szakmát akartam tanulni, mert az öcsém Franciaországban volt, nem tudtunk róla, ott volt a két gyerek, földünk nem volt. A nagybátyám lakásához közel, az Abonyi utcában lakott egy család, akiket Schmuckéknak hívtak. Ők együtt laktak Schmuck unokatestvérével, Bellával, aki szlovákiai volt, és szintén Ricsén volt az én sógornőmmel együtt, csak őt is sikerült kiszedni az internálótáborból. A sógornőm annak idején ajánlotta, hogy ismerkedjek meg ezzel a családdal, mert nagyon rendes emberek, és különösen a Bellával, akivel ő együtt volt, és ha azt gondolom, hogy édesanyámnak rossz egyedül, akkor beszéljük meg, hogy Bella vegye anyámat oda magukhoz. De anyám azt mondta, hogy ő jól megvan.

Szóval én őket nagyon jól ismertem, és őhozzájuk mentem, amikor feljöttem Pestre, és azt mondta nekem a Schmuckné, hogy a németek bejöttek [lásd: Magyarország német megszállása], ez egy nagyon veszélyes helyzet, hozd el a dolgaidat, nálunk van hely, gyere, és legyél velünk. A nagybácsim viszont azt mondta, hogy volt a Zsidó Tanácsnál, s azt mondták, hogy a magyar zsidóknak semmi baja nem lesz, s biztatott, hogy utazzak haza, mert a gyerekeim mellett a helyem. Mondtam neki, hogy Gyönkön mindenki ismer minket, mert apám is ott született, és az egy kis falu, ott elbújni nem lehet. De hát szerinte itt Budapesten bombázni fognak, és a pincében kell majd lenni, jobb, ha hazautazom. Fölhívtam anyámat, hogy jövök. Bella kikísért az állomásra, de a vonatra nem tudtam már felülni, mert az állomásról bevezettek. Ott volt már az unokatestvérem is, ő is haza akart utazni Simontornyára. Akkor éjjel elvittek minket toloncba, többször volt légitámadás [Magyarország német megszállásának első napjaiban Budapesten a rendőrök az utcán, pályaudvarokon, villamosmegállókban stb. szedtek össze zsidókat, akik vagy a toloncházba kerültek, vagy Kistarcsára, majd mindkét helyről Auschwitzba. A toloncház az ún. toloncok – azaz a rendőrhatóság által illetőségi helyükre szállítandó személyek – átmeneti elhelyezésére szolgáló intézmény. A VIII. kerületi Mosonyi utcában, a rendőrkapitányság épületében működött a kisegítő toloncház, a letartóztatott, internált emberek ideiglenes őrzésére kijelölt épület. (Az épület ma is rendőrségi használatban van.) Serebrenik Lászlóné föltehetően április elején került a toloncházba, ugyanis az első, Budapest elleni bombatámadásra 1944. április 3-án került sor. Az amerikai légierő Dél-Olaszországban fölszállt 450 bombázója és 157 vadászgépe támadta a ferencvárosi pályaudvart és a repülőgépgyárat. Az amerikaiak nappali bombázásai mellett az angol légierő éjszakai támadásokat hajtott végre. Valószínűleg erre a légitámadásra utal. Egyébként április 13-án ismét 535 amerikai gép támadta Budapestet, célpontjuk a repülőgépgyár és a repülőtér volt.– A szerk.].

Az ágyakon sodronyon aludtunk. Aztán kivittek minket Kistarcsára [lásd: kistarcsai internálótábor], ott a földön, a csomagjainkon aludtunk. Mindenünket elvették: a gyűrűmet, a briliánsgyűrűmet, a fülbevalót, nyakláncot, mindent elvettek, a pénzünket, mindent. S az egyik nap a nagybácsimat is elvitték, s odahozták Kistarcsára, ott találkoztam vele, nagyon sírt.

Egyik nap elindítottak minket. Én írtam egy lapot – nem volt bélyegem. Azt írtam, hogy visznek, nem tudom, hova. És bedobtam egy autóba, amelynek nyitva volt az ablaka, ott, a Keleti pályaudvar mellett. Később azért azt megtudtam, hogy megkapta a levelemet az édesanyám. Amikor Auschwitzban találkoztam egy unokatestvéremmel, ő mondta, hogy eljutott hozzájuk a lapom. Ezek szerint voltak rendes emberek, akik továbbították ezeket a lapokat.

Nem tudtam, hova visznek [Az első deportáló vonat 1944. április 28-án indult Auschwitzba Kistarcsáról, mintegy 1800 emberrel. A deportáltak között voltak azok is, akiket a német megszállás napján és a következő napokban a pályaudvarokon és Budapest utcáin vett őrizetbe és szállított Kistarcsára a magyar rendőrség. – A szerk.]. Bevagoníroztak egy marhavagonba, kívülről lezárták, és amikor néha ki tudtam a rácsok között nézni, akkor láttam az esztergomi palotát, a hercegprímási palotát, tudtam, hogy észak fele megyünk. Akkor még tovább mentünk, és láttam a szlovák parasztot, fehér nadrágban, csodálkozva néztünk a vonatból. S akkor este későn megérkeztünk valahova, emlékszem. Azt mondták, gyorsan kifele! A csomagjaik majd jönnek maguk után. Egy tiszt előtt kellett nekünk elmenni, és köztünk nem volt senki tizenhat éven aluli és hatvan éven fölüli.

Birkenauban voltunk. Azt mondták, aki fáradt, itt van egy autó, abba üljünk bele. Azt mondtuk, mi nem vagyunk fáradtak. Azt mondták, hogy messze van az állomás. Nem baj, mondtuk, és gyalog mentünk. Két szegedi asszony beült az autóba. Többet őket nem is láttam.

Beérkeztünk, és azonnal levetették velünk a kabátokat. Megérkeztem egy angol szövet kabátban szőrmével bélelve és egy nagy oposszumgallérral. Szóval ezt elvették tőlem, s akkor a számomat odaírták 76434. A retikülömet is elvették, kértem a német nőt, hogy hagyja meg a gyerekeimnek a fényképét, két gyerek fényképét hagyja meg, s akkor odaadtam neki az arany karkötőmet, ami be volt varrva a kabátomba. Meghagyta.

Ez 1944 tavaszán volt. Nagyon hideg volt. Azután tusolni kellett, szóval levettek mindent rólunk. Semmi, egy zsebkendő, egy papír nem maradhatott nálunk. Kaptunk egy régi divatú bugyit és egy rövid ujjú ruhát, és egy törülköző nélkül, egy szappan nélkül kellett tusolnunk, a hajunkat levágták rövidre – persze az is vizes lett –, és kidobtak minket. Négy és fél óra hosszat kellett kinn állni a zuhogó jégesőben. Aztán beküldtek a blokkba, és a fiatal német SS-ek fényképet csináltak: így néznek ki a zsidók. És bemutatták a mozikban. A blokkban köves padló volt, és fából voltak rekeszek. Kisebb helyen, mint egy dívány, heten vagy nyolcan aludtunk. A szalmazsák papírból volt, és faforgács volt benne, a takaró marhatakaró [lópokróc] volt. Hogy hány takarózott bele, ki tudja. És úgy feküdtünk mi.

Az első munkám az volt, hogy a kórházban kellett új csöveket betenni. A második munkánk az volt, hogy síneket kellett leraknunk, mert a krematórium messze volt az állomástól. S a németek tisztában voltak azzal, hogy nagyon sok magyar transzport fog érkezni: öregek, gyerekek, akik nem tudják megtenni ezt a hosszú utat. A német SS-nő kutyával és korbáccsal állt ott, zuhogott az eső, csak egy ruha volt rajtunk. S nem lehetett mit tenni. Az embernek egy vécépapírja nem volt. Nem volt egy kanalunk. Semmi a világon. Mindennap, amíg ott voltam, egyforma volt az ennivaló. Csak valami marharépa, ha volt, meg krumpli. De azt mondták, hogy bróm volt az ennivalóban – éreztünk is valami szagot –, hogy megnyuvadjunk [A brómozásra semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. – A szerk.]. A vécé egy latrina volt. A legborzalmasabb az ’entlasung’ [tetvetlenítés] volt, ami minden hónapban volt. Minden hónapban elvittek minket egy fürdőbe. Nagyon vigyáztak a mi egészségünkre. A vizet nem lehetett meginni, rá volt írva, hogy nem iható víz.

Nekünk egy lapot kellett írni haza, hogy megszédítsük az otthonlevőket, hogy mi hol vagyunk. Én is írtam az édesanyámnak – megadták a szöveget –, és azt kellett ráírni, hogy Wald-am-Seeból írunk. Az egy fürdőhely. Nem tudom, hány százan voltunk, és én kaptam választ az anyámtól. És a lapot hazahoztam a fiaim fényképeivel együtt. Megvan a mai napig, George két üveg közé tette, úgyhogy elölről és hátulról lehet látni [lásd: Waldsee].

Közben jöttek magyarok is [transzportok], és volt egy kommandó, amit úgy hívtak, hogy Kanada [lásd: Kanada Auschwitz-Birkenauban]. Ez volt a legelőkelőbb kommandó. Sok szlovák lány dolgozott ott [1942 tavaszán érkeztek meg Auschwitzba az első zsidó nők, 16–30 év közötti lányok és asszonyok Kelet-Szlovákiából. – A szerk.], de több segítségre volt szükség, ezért a magyarokból is kiválasztottak néhányat, köztük engem is s az unokatestvéremet is. Csíkos ruhánk, csíkos kabátunk, csíkos kendőnk, csíkos fehérneműnk volt. Naponta öt kilométert kellett gyalog mennünk Auschwitzba. A mi munkánk az volt, hogy a ruhákat, amit a transzport hozott, össze kellett hajtani. A férfiaknak az volt a munkakörük, hogy a kofferokat kinyissák, és a ruhákat behozzák. Mindenkinek megvolt a feladata. Például én blúzokat vagy szoknyákat raktam össze. Egy asztalnál kellett állnom, s a blúzokat, ruhákat vagy szoknyákat egy méretbe kellett összeraknom. Húszas, huszonötös számba, spárgával összekötni, a számunkat ráírni és leadni. Voltak lányok, akik az asztalnál voltak, ők elvették. És megvolt, hogy hányat kell nekünk csinálni. Föl voltunk osztva – ez egy nagyon gyors munka volt – éjjelesekre, nappalosokra. Én nappalos voltam, mikor az unokatestvérem éjjeles volt. De mi a lagerstrassén összetalálkoztunk: ők mentek munkára, mi jöttünk haza. Szóval ott dolgoztam egypár hónapig.

Zenére kellett kivonulnunk, és zenére kellett hazajönnünk. Minden nap [Auschwitz I-ben és más táborokban is gyakorlat volt, hogy „megnyugtatásul” zenét játszottak a raboknak. Tudunk Birkenauban a gázkamrák tőszomszédságában játszó zenekarról is. – A szerk.]. Bármit megcsinálhattak velünk a németek. Egy reggel – fehérneműben kellett nekünk lenni – egy fiatal német SS be volt rúgva, odatett egy pisztolyt a homlokomhoz, és azt mondta nekem: ha egyet pislogok, akkor keresztüllövi a fejemet. Hát megtehette volna. Mindent.

Aztán átkerültem Auschwitzba. Az unokatestvéremtől nem tudtam elbúcsúzni, nem is tudtam, milyen lágerben, milyen blokkban van, és a fürdő után rögtön vittek. Szóval kikerültünk Auschwitzba, és egy nagyon rendes ember hozott bennünket oda. Azt mondta, mikor megérkeztünk – ott civil ruhák voltak, és aki ott dolgozott, az civil ruhában és nem csíkos ruhában dolgozott –, azt mondta: öltözzetek föl, ez az egyetlen nap, mikor ti itt vagytok. Hát persze, amit lehetett, az ember magára vett. Vettem egy cipőt, ami megmentette az életemet, magas szárú cipő volt a legfinomabb, legpuhább bőrből, fehér filccel volt bélelve, teletalpa volt, és olyan könnyű, pont a méretem. Persze vettem szvettert, szoknyát, télikabátot, fűzőt, amit lehetett.

Másnap beválasztottak minket egy kommandóba, aminek a neve Scheblink Bekenfung volt. Ez volt az AG B Farben Industrie-nek egy lerakata, és én ott dolgoztam [Az IG Farben több olyan gyárat is üzemeltetett, ahol foglyokkal dolgoztattak. (A legnagyobb IG Farben létesítményben, Monowitzban /Auschwitz III/ 1945 januárjában körülbelül 10 ezren dolgoztak. – A szerk.]. Először az volt a dolgunk, hogy a tetűdobozokat ki kellett nyitni, és bele kellett önteni egy nagy hordóba. Aztán áthelyeztek, kint kellett a száraz dobozokat megszámolnom, és betennem egy hordóba. Aztán meg az volt a munkám, hogy egy asztalnál álltam egy lengyel lány, Dora Federova mellett, ő a címkéket és a súlyt ragasztotta a zacskókra, és énnekem bele kellett mérni a port – fél kiló, kiló, 2 kiló –, és a regálra [állvány] kellett rakni. A mi kápónk egy nagyon szép zágrábi zsidó lány volt, aki nagyon rendes volt. De az Obersahrführernél rendesebb ember nem létezett. Mi asztalnál ültünk, fehér papírral bevonva. És azt mondta nekünk: ti emberek vagytok. Olyan rendes volt hozzánk, hogy nem akarta, hogy a hidegben álljunk, este bevitt minket az irodába. Leoltotta a villanyt, kinyitott egy kis ablakot, bekapcsolta a rádiót, és ott ültünk addig, amíg a cellappel [’zahlappell’ – létszámellenőrzés (német)] el nem múlott. Akkor azt mondta, hogy most már mehetünk haza. Dupla fehérneműnk volt, ott moshattunk, szóval végtelen rendes ember volt hozzánk. Ez a kislány, aki a kápó volt, megmutatta a gyerekeimnek a fényképét a tisztnek, és azt mondta neki, hogy neki pont két ilyen idős gyereke van, és ezért engemet nagyon sajnál.

Azután január vége, huszadika körül jött az orosz front, és akkor evakuálták a lágert. Minket hívott a parancsnokunk, el akart tőlünk búcsúzni. Azt mondta, kívánom nektek, hogy a jövőben olyan embert találjatok, mint én voltam tihozzátok.

Akkor elindítottak. Pár napig gyalog kellett menni. Összekapaszkodtunk, mert meg volt fagyva tükörre a föld, és aki leesett, annak ötször mondták, hogy kelj föl, s ha nem kelt föl, lelőtték, és mentünk tovább. Aztán bevagoníroztak minket egy nyitott szenes vagonba, és abban vittek föl Ravensbrückbe. Ravensbrückben betettek egy blokkba, hoztak oda valami ennivalót, autó se volt, autó se ment. Akkor betettek minket egy blokkba, azt hiszem, homoszexuális német nők közé. Minket odatettek az ágyakra, de négy embert egy ágyra, úgyhogy csak ülni tudtunk, és olyan hideg volt, hogy borzalom. Volt egy nagy dobkályha, és a kenyeret odatettük, és mikor már egész megpillyedt, akkor lehetett enni, s ennél jobb nem volt. Utána betettek minket egy vonatba, rendes vonatba, s elvittek Mecklenburgba. Ez 1945 januárjában volt. Ott nem volt ennivaló, nem volt fürdő, nem volt ruha, nem lehetett ruhát cserélni. Betettek minket egy hadifogoly lágerbe. Itt rengeteg német homoszexuális fogollyal is összekerültünk. Ez a láger ez Ravensbrück egyik altábora volt. Én egy szobában aludtam a földön. Éjjel ugye mindenki kinyújtózott, úgyhogy tele voltunk ruha- és hajtetűvel. Akkor rettenetesen lefogytam. A kenyér zöld volt, penészes, de megettük, nem volt más. Voltak amerikai, angol, orosz, mindenféle hadifoglyok, franciák is, és ők mondták a híreket nekünk. Ott volt egy repülőgépgyár, engemet is beválasztottak dolgozni [Föltehetően Neustadt-Glewéről (Mecklenburg, Németország) van szó. A tábor a ravensbrücki női tábor egyik melléktábora volt, amelyet 1944. szeptember 1-jén állítottak föl. Ide hurcolták Auschwitz evakuálása után a női foglyok egy részét, és a repülőtér építésén, a Dornier Művek repülőgépgyárában, valamint sáncásáson dolgoztatták őket, mintegy ötezer főt. – A szerk.]. Ha munka volt, akkor én mindig önként jelentkeztem. Az volt a munka, hogy nekünk el kellett álcázni ezeket a repülőgépeket, mert jöttek az angolok, és bombáztak. Fákat ültettünk, és ott volt az SS felügyelőnő velünk, és jöttek a gépek, és ő reszketett. Mi meg vicceltünk, nevettünk. Ti nem féltek? Mitől féljünk? Mi azt kívántuk, hogy egy bomba essen ránk. Nekünk nem volt mitől félni.

S még az utolsó héten volt egy „válogatás”. Jött egy orvos egy vöröskeresztes ápolónővel, és el kellett előtte sétálni. Aki gyönge volt, kivették. De az utolsó pillanatban. Velünk volt egy szegedi kislány, úgy könyörögtünk, azt mondta, hogy már nem bírja tovább. Csont és bőr volt szegény. Elvitték.

Még utolsó pillanatban kivittek minket lövészárkot ásni. Már nem tudtunk menni, nem tudtuk a lapátot vinni, olyan gyengék voltunk. A Wehrmacht várt minket kint, mondták, hogy ők is éheznek, mert nincs ennivaló. Egy-két krumplit adtak nekünk. Azt mondja, nektek jó, de mi lesz velünk? A németek már szaladtak. Futottak. Nem tudták merre – az oroszoktól féltek.

Aztán egy májusi napon kinyitották nekünk a kaput, bejött egy nagy orosz tüzér. Csíkos ruhában voltunk. S egy ukrán nő megcsókolta a kezét, és aztán megcsókolta a földet. Mi bementünk a raktárba, de már kenyér nem volt, mert az ukrán lányok elvitték. Én találtam egy doboz zsírt, és akkor aztán jókat ettünk. Akkor beköltöztünk egy villába, de az már nagyon piszkos volt, mert az ukrán lányok ott voltak. Ők aztán bementek a városba lopni, és jöttek vissza lovas kocsival, bundákkal. Akkor mi is bemerészkedtünk, és ott ültünk a templom előtt, és jöttek az oroszok a katyusával, így remegett a föld [A szovjet fejlesztésű, „katyusa” vagy „sztálinorgona” néven emlegetett fegyver (BM 13) valójában egy ún. kisrakéta-sorozatvető tüzérségi fegyver volt. Pontcélok elleni bevetésre a rakéta nagy szórása miatt nem volt alkalmas, ezért a készletet (32–54 darab rakétát) egy sorozatban lőtték ki tehergépkocsira vagy harckocsira szerelt indítószerkezetről. Mozgékony volt, és nehezen lehetett bemérni. Nevét a különböző méretű lövedékek változó hangú sivítása után kapta. – A szerk.]. Emberek nem voltak ott. Elszaladt a lakosság, az egész város üres volt. Mindenki elszaladt. A lakások nyitva voltak. Vettünk magunknak szoknyát, blúzt. Legérdekesebb az volt, hogy megnéztem a szoknya belső zsebét, és mi volt ráírva? Lopi Ritzmanstadt. Egy lengyel zsidó lányé volt az a szoknya, amit talán mi raktunk össze a kommandóban. És ők ott árulták, ment a német néphez minden, amit a zsidóktól elvettek.

Egy éjjel jöttek francia hadifoglyok, s szállást kerestek. Az egyik toulouse-i volt, és mondtam, hogy az öcsém Toulouse-ban van az egyetemen, és kérte, hogy menjek vele. A többi lányok – öten voltunk – azt mondták, hogy nem mennek. Én sem mentem. És a francia elment az amerikai zónába, mi meg ott maradtunk az orosz zónában.

Én augusztusban értem haza. Gyalog mentünk. Én Budapesten jelentkeztem, betettek egy iskolába. Másnap kijöttem a városba, és elmentem a Lovag utca 3. előtt, ki volt írva: doktor Taubner Géza, doktor Taubner Ágnes. S a takarítónő takarított, mondom, ki van meg ebből a családból? Azt mondja, mindenki. Fölmentem, az anya apám első unokatestvére volt, a lánya, Ágnes orvos lett. Nekik Csillaghegyen volt egy házuk, ott bujkáltak. Azon panaszkodtak, hogy eltűnt az értékes bundája Ágnesnek, mert ő a kútba dobta. Annyit segítettek rajtam, hogy adtak egy zsebkendőt, mert náthás voltam. Azt mondták, hogy a nagybácsim él, a Jenő bácsi [Valószínűleg az apa testvéréről, Engelmann Jenő nagybácsiról van szó. – A szerk.], a Radó Éva él, és annak a lakásában vannak a József körúton.

Akkor én elindultam oda, s mit ad isten, kivel találkoztam az utcán? A Bellával. Bella volt, aki kikísért engem az állomásra, a Bellával találkoztam Birkenauban is. Hogy került ide? Az utolsó hírem az volt Belláról, hogy tífusszal feküdt, és biztos voltam, hogy meghalt, mert aki ott feküdt, azt a németek lelőtték. Mesélte, hogy tényleg tífusszal feküdt, de a németeknek már nem volt idejük megölni, mert olyan gyorsan jöttek az oroszok. S megint az unokatestvérénél, Schmuck Ilonkánál lakott, s azt mondta nekem, az Ilonka olyan boldog lesz, hogy te megjöttél. Hol laksz? Mondom, az iskolában. Azt mondja, gyerünk az Ilonkához. Azt mondja nekem az Ilonka: „Hogy nézel ki?” Itt a szekrényem, vegyél föl, amit akarsz. Ő egy idegen volt, és a bájos rokon adott egy zsebkendőt… Azonnal kiadta, hogy pakoljam össze a holmimat, és költözzek hozzájuk. Velük is laktam.

Volt annak idején a falunkban, Gyönkön egy örmény ügyvéd, akinél rendesebb ember nem létezett. Úgy hívták, hogy doktor Albanasz Zoltán. Az első felesége zsidó volt, és azért váltak el, mert nem volt gyerek. Elvette az én gyerekkori barátnőmet, a német evangélikus tanítónak a lányát, a Jucit. Még mielőtt anyám a gettóba ment, odaadta nekik az én hálószobabútoromat, odaadta a perzsaszőnyegemet. Mikor hazajöttem, abban a pillanatban mondták: „Nelli, itt van a bútorod, itt van a szőnyeged.”

Mikor visszajöttem, akkor megtudtam, hogy Ilona nagynéném Gyönkön van, életben van, és az unokahúgom, Magda is. A mi családunkból hárman menekültünk meg: a nagynéném, neki szerencséje volt, mert ő Csehországba került egy fonodába, és úgy kezelték őket, mint gyári munkásokat. Nekem szerencsém volt, hogy jó helyekre kerültem, s ez mentette meg az én életemet. Sajnos az én unokahúgom, Magda, aki tizenhat éves volt, neki nem volt szerencséje. Nagyon nehéz munkát csinált. Nagyon beteg lett a gyomrával. Ha a barátai nem segítik, akkor nem is marad életben.

Gyönkről hetven zsidóból hét jött vissza. A mi családunkból három, az Engel családból három, és egy Szekeres nevű ember, aki munkaszolgálatos volt. Most már csak ketten vagyunk. Én vagyok és az unokahúgom, Magdi, aki tizenkét évvel fiatalabb.

Férjhez mentem a háború után. A második férjemet Bella révén ismertem meg, még mielőtt elvittek volna. A férjem kassai volt, Kassán volt ékszerüzlete. Belláék is kassaiak voltak, és ő följárt a Schmuckékhoz, én meg ott laktam. Mikor engemet elvittek, aznap este ő följött, és mondták, hogy engemet elvittek. Mikor visszajöttem, a Bella mondta, hogy menjünk el hozzá, és mondjuk meg, hogy visszajöttem. Fölmentem, és megmondtam, hogy visszajöttem. S aztán ő többször jött oda. Aztán összeházasodtunk.

Serebrenik Lászlónak hívták, 1908. január másodikán született, nyolc éve halt meg, 1996-ban. Két gyerekünk született, Péter az idősebb, 1946. december hatodikán, Mikuláskor született, a másik fiam, George Igor pedig 1948. augusztus tizenkilencedikén.

A második férjemnek egy özvegy édesanyja volt, és hárman voltak testvérek. Az édesapjuk orosz volt. Ő, azt hiszem, Leninnel volt Olaszországban [Lenin két ízben, 1908-ban és 1910-ben járt az olasz szigeten, Makszim Gorkij vendégeként – A szerk.], s mikor visszafele jött, Sárospatakon megállt, és megismerte a jövendő feleségét, és el akarta venni. A férjemnek a nagyapja úgy egyezett bele a házasságba, ha Magyarországon maradnak.

Az édesapját Izsáknak hívták, és Kassára mentek, és nyitottak egy üzletet. Az öreg órás volt, és zenész. Több hangszeren játszott, és hetenként odagyűltek a házába a különböző zenészek és énekesek, akiket akkor ő vezényelt. Több, általa lejegyzett, saját szerzeményű dalkottát is találtunk a dolgai között. Ez a házi zenekara, akik összegyűltek náluk, a férjem elmesélése alapján a következő zenészekből állt: egy cigányprímás – egy világot látott cigányprímás – volt a hegedűs, a férjem édesapja zongorázott, és volt még egy zsidó ember, aki szintén hegedült. Sajnos a férjem édesapja meghalt, mikor a férjem nyolc éves volt; valószínű tüdőrákja volt, mert mondta a férjem, hogy rettenetes fájdalmai voltak, és olyankor oroszul beszélt. Volt az apjának egy testvére, aki szintén zenész volt, úgy mesélte mindig a férjem, hogy ő Bécsben és Párizsban is tanult, és zongorista lett belőle. Mást nem tudok róluk.

László idősebbik testvére zongoraművész volt, Ernőnek hívták. Négyéves korában már zongorázott. Bécsben végezte el a zeneakadémiát, és kapott egy szerződést Amerikába, és várta a hajót Franciaországban, mikor a németek megszállták a Szudéta-vidéket. Ő annyira ragaszkodott az édesanyjához, hogy visszament Kassára. Elvették az útlevelét, és ez idegileg borzasztóan megviselte őt. Elvitték őt Auschwitzba az anyósommal együtt. Ott is maradtak mindketten. A férjem öccse pedig, aki annyi idős volt, mint én – orvos volt –, meghalt a munkaszolgálatban; a betegektől tífuszt kapott. Ezt egy barátja mesélte, aki szintén orvos volt.

Miután visszajöttem, a Rózsadombon laktunk egy villában, 1948-ban, amikor már két gyerekem volt - akkor született a második fiam - az Aranykéz utcában vettünk húszezer forintért, lelépésért egy lakást [Vagyis az előző bérlőnek pénzt adtak, hogy nekik adja át a lakás bérleti jogát. – A szerk.].

Nagyon komplikált volt akkoriban az életünk. A kisebbik fiammal nagy problémám volt, borzasztó erős volt a fogínye, és fel kellett vágni. Meg borzasztó körülmények voltak a kórházban is, ahol született. Olyan piszkos kórház volt, hogy borzalom. Az orvosok meg úgy otthagyták az ágyon. Ekcémát kapott a fejétől a talpáig. És olyan hasmenése volt, hogy borzalom. S akkor elvittem őt a Grossmann főorvoshoz, aki már nyugdíjban volt, ő volt a főorvos akkor a Bródyban, úgyhogy engemet fogadott. Azt mondta, nem lehet a gyereken másképp segíteni, csak ha egy szoptatós dadát fogadunk.

Nekem minden hónapban le kellett mennem Gyönkre, hogy a föld saját kezelésben legyen. Megbeszéltem két családdal, hogy rendezik a földet. Az egyik család nagyon jó barátunk volt, ők mentették meg a házunkat. A másik család sváb volt, nagyon rendes emberek, ki akarták őket telepíteni, és ők nem akartak elmenni, és egy írást adtam nekik, hogy ne telepítsék őket ki [lásd: kitelepítések Magyarországon]. Kiköltöztek a birtokra, s ők dolgozták meg a földet. De nekem minden hónapban le kellett jönnöm egy-két napra. Ők vállalták, hogy szoptatják a gyereket. Ez egy borzalmas dolog volt, otthagyni a gyereket idegenre, a szoptatós dadára.

Aztán a földünket elvették [lásd: földreform Magyarországon 1945-ben], s a házat eladtam. Akkor nagyon jó helyzet volt Csehszlovákiában, jobb, mint Magyarországon, s a férjem elhatározta, hogy elmegyünk, és én beleegyeztem [Ez 1948 végefelé lehetett. – A szerk.]. Az Aranykéz utcai lakást a Jenő nagybácsira hagytam.

Egy vagonnal átmentünk Pozsonyba [Lehet, hogy a szlovák–magyar lakosságcsere kapcsán sikerült átmenniük Csehszlovákiába? – A szerk.], és ott betettek egy szállodába. A gyerek még nem evett, csak szopott, és spirituszfőzőm volt, s a bájos férjem kiment a barátait keresni. Mondtam, hogy hozzon egy gyerekkocsit, hogy ki tudjak menni, az egy borzalom volt, ott bent lenni mindig két pici gyerekkel egy szobában. Ő persze majd egy napig nem jött. Hát iszonyú volt.

Aztán elmentem a gyerekekkel Bécsbe [Föltehetően 1950 körül disszidált Bécsbe a gyerekekkel. – A szerk.]. A férjemet közben letartóztatták hamis váddal ott, Pozsonyban, valami olyat találtak ki, hogy lisztet lopott, és értékesítette. Amikor megtudták, hogy zsidó, rögtön mondták neki, menjen el, bújjon el pár napig, mert a zsidókra minden ilyesmit ráfognak. Azt mondta a férjem, ő nem csinált semmit, miért bújjon el. Ami lisztje volt, azt mind a hitközségnek adta. Mikor a bíróhoz került az ügye, a bíró fölnézett – egy kassai bíró volt –, és azt mondta, maga mit csinál itt? Persze fölmentette, de a gazdasági rendőrség felülbírálta ezt, és betette őt egy munkatáborba. Mikor megtudtam, hogy ott van, akkor átmentem Bécsből érte feketén két csempésszel és egy gumicsónakkal.

A gyerekek addig egy gyerekotthonban voltak, s volt nekem két ismerősöm, akiket megkértem, hogy vigyázzanak a gyerekekre, látogassák őket. A férjemet el tudtam hozni, de mindenünk odaveszett, amit a férjemnek kellett volna hoznia. Mikor az idősebbik fiam meglátta az apját, zokogott, négy éves volt 1950-ben, és azt hiszem, azt mondta: hol voltál, apa, olyan sokáig?

Ott voltunk Bécsben, egy menekülttáborban hét évig. Én magyar voltam, a férjem csehszlovák. Nem volt túl sok esélyünk, hogy tovább tudunk menni. Aztán a férjem találkozott egy barátjával, aki kinn lakott a városban, milliomos volt a sógora Amerikában, és nagyon hálás volt a férjemnek, mert megmentette az édesanyját, még a háború alatt. A pontos történetre már nem emlékszem. Azt mondta, hogyha ő kimegy Amerikába, akkor ő fog nekünk papírt küldeni. Úgy is történt. A repülőutunkon egy baleset történt, egy első világháborús géppel voltunk, és Shannon (Írország) fölött elkezdett folyni az olaj, és visszamentünk a repülőtérre. Ott voltunk három napig, míg javították a gépet. Mi voltunk az egyedüli zsidók, csupa ukrán volt a gépen.

Szóval megérkeztünk nyáron, júniusban Amerikába, New Yorkba. A férjem keresett ismerősöket, mert ott akartunk maradni, de pont hétvége volt, és olyan meleg, hogy minden gazdag ember kinn volt a nyári lakásán. Semmi pénzünk nem volt. Úgyhogy kénytelenek voltunk lemenni El Pasóba, ami a világ végén van, Mexikó határán. Onnan kaptuk a papírokat. S akkor adtak egy személyvonatra egy jegyet. Két nap s két éjszaka utaztunk. Annyi pénzem volt, hogy tudtam venni egy sült csirkét, de az elfogyott, vizet se tudtunk inni. Borzasztó volt. Megérkeztünk késéssel, és a férjem barátjának egy unokaöccse várt az állomáson, és egy rokonnak, aki szabadságon volt, a házába vitt. Légkondicionált lakás volt, azt hittük, hogy a paradicsomba érkeztünk. Ott lehettünk egy hétig, mert a rokon visszajött, egy agglegény volt.

Borzasztó nagy család volt. Blangrud, Blang vagy mi volt a nevük. Az ismerősünk sógorának volt egy nagy bútoráruháza, az unokatestvérének volt egy négyemeletes vagy ötemeletes bútoráruháza. Az unokatestvérek mind ott voltak, mert ők a rokonokat mind kihozták.

Minket betettek egy bérlakásba, nem volt légkondi, és borzasztó meleg volt. Volt egy ebédlő öreg, vacak bútorokkal, és volt egy keskeny folyosó, ott volt a hálószoba, ott aludt a férjem s a fiaim. S volt egy üveges veranda, azon én aludtam, egész nap sütött a nap, szóval borzalom volt. Ott laktunk öt évig. A férjemet senki nem akarta alkalmazni, úgyhogy a barátjánál dolgozott, mert nagyon szépen rajzolt, és a barátja több sportegyesületnek adott el kabátokat, amelyek hátára embléma volt hímezve, s ezt kellett a férjemnek megrajzolnia.

Nekem talált a háziasszonyom egy állást. Ott volt egy magyar származású Schwartz család, akiknek egy nagy áruházuk volt, s ott talált nekem állást, azon a részlegen, ahol javították a ruhákat. Huszonöt dollárt kaptam egy hétre, úgyhogy mire kifizettük a lakbért és a költségeket, csak annyi maradt, hogy csirkét tudtam vásárolni, az volt a legkiadósabb, és nagyon olcsó volt. Négy és fél évig dolgoztam az áruházban, és aztán a férjemnek segítettem.

A férjem úgy döntött, hogy kivesz az egyik barátjától egy üzlethelyiséget. Pénze ugyan nem volt, de volt ott egy keresztény ember, aki nem tudom, hány éve ott lakott, egy szabó, magyar, aki megtudta, hogy jött egy magyar. És felajánlotta, hogy az ő nevére felvehetünk ötszáz dollár kölcsönt.

Egy nagyon kis üzletünk volt, se víz, se semmi, de nagyon jó helyen volt. Amikor dolgoztam, amit kerestem, gyorsan elvittem, és vettünk érte árut. Vallásos tárgyakat adtunk el – mert a mexikóiak nagyon vallásosak. Aztán jött egy ismerősünk, aki részletre adott el férfi és női ruhákat, de már nagyon sokan csinálták ezt, s az üzletük nem ment, és azért gondolták, hogy betársulnak hozzánk. Nem messze a férjem üzletétől volt egy helyiség kiadó, akkor közösen kivettük, és elkezdtünk dolgozni, és nagyon szépen haladtunk. A végén rájöttünk, hogy ők csak azért jöttek társnak, mert ki akarták tanulni ezt az üzletet, és gondolták, hogy áttérnek majd a kegytárgyárulásra. Mikor a férjem ismerőse kölcsönt adott nekünk, hogy megvegyük az üzletet, meg akarták őt győzni, hogy nem vagyunk megbízhatóak. Mikor megvettük az üzletet, s átvettük, akkor jöttünk rá, hogy a leltárból tíz lapot kiszakítottak, és elvittek egy csomó árut. S aztán elcsalták azt az alkalmazottunkat, aki a papokhoz járt ki eladni árut, meg azt híresztelték a kliensek közt, hogy bezártunk. De mi azért lábon maradtunk.

A férjem barátja bérelt pont a mi üzletünk mellett egy kávéházat, az üzletünk melletti banktól. A kávéház nem ment jól, és ő annyira el volt foglalva a saját üzletével, hogy nem tudott vele törődni. Talán 1960-ban vagy 1961-ben fölajánlotta nekünk ezt a kávéházat, és akkor a férjem kivette. A mi üzletünk pont mellette volt, és a férjem az elválasztó falat kibontotta. Majdnem elájultam, hogy hát mit fogunk mi csinálni? Azt mondja, csak próbáljuk meg. És mi dolgoztunk, dolgoztunk…

Kegytárgyakat árultunk meg hamisékszert (bizsut), aztán volt valami ékszer is, nem nagy dolgok: gyűrűk, nyakláncok, fülbevalók. Németországból vettünk fülbevalókat, meg porcelán ajándéktárgyaink is voltak. Volt két kiszolgálónő és egy órás, és mi ketten. Én nem mentem soha ebédelni, a férjem ment ebédelni. Én később jöttem be, mert akkor már házunk volt, és mindenféle dolgom volt a házban. Esténként főztem másnapra, hetenként egyszer vagy kétszer volt nekem mexikói alkalmazottam, és ő takarított. A férjem nagyon korán ment, reggel héttől este hétig dolgozott. Kitakarította az üzlethelyiséget, fölmosott mindent, az órás csinálta az óra- és ékszerjavításokat, amit kiraktunk. Ékszereket nem készítettünk.

A férjem eredetileg órás volt, de ékszerüzletük volt Kassán, ő értett az aranyhoz, a briliánshoz meg ezekhez, de nem volt nekünk műhelyünk. Annyira már nem bírtuk. Hanem volt sok hamisékszer (bizsu), amit ugye kis haszonnal, nagy haszonnal az ember eladott, azonkívül mentünk a kiállításokra Providence-be és New Yorkba, karácsony után és áprilisban. Az elején a férjem ment bevásárolni, aztán én. Nem volt egyszerű, mert hattucatonként kellett venni, de azért sikerült. Én csináltam az előkönyvelést is, és azt átadtam a könyvelőnek.

Szóval az elején nem volt mikor templomba járni, nem jártunk. Állandóan dolgoztam. Állandóan törték be a kirakatunkat, este kilenc után szólt a telefon, akkor mi tudtuk, hogy valaki betörte az ablakot. Mert egy bár volt nem messze, és ha berúgtak, akkor fogtak egy követ, és bedobták. Akkor jött a rendőrség, s akkor egész éjjel kint kellett várni, az üveges éjjel nem jött ki, csak reggel. Az áru ott volt kint, már jöttek a vevők, szóval ez egy nagy idegi dolog volt mindig. És nagyon sok sírás. Úgyhogy a végén már nem is biztosították az üvegünket, olyan sokszor törték be.

Miután elkezdett menni az üzlet, vettünk egy nagyobb házat El Pasóban, aztán azt modernizáltuk. Nagyon el volt hanyagolva, mikor vettük, de ahogy anyagilag tudtuk, nagyon szépen rendbe hoztuk. Mindenki azt mondta, mikor bejött hozzánk, hogy ez egy európai ház.

Akkor már nagyünnepekkor mindig bezártuk az üzletet. Senki zsidó több, akinek üzlete volt, nem zárta be, de mi bezártunk. Mindig, akkor is, ha szombatra esett, amikor a legnagyobb forgalom van, mi bezártuk az üzletet. Templomba mentünk. A gyerekek is. A Pészahot és a Hanukát tartottam, tartom most is. Pészahkor nem eszem, csak maceszt. Azt mindig betartom. A hosszúnapot [Jom Kipur] is megtartottam, de most már nem böjtölök egész nap. Megpróbáltuk zsidónak nevelni a gyerekeket. George ment templomba péntek este, de a Péter soha nem. A gyerekeket sajnos nem járattuk sem héderbe, sem Talmud-Tórára kisebb korukban, nagyon el voltunk foglalva, és nem volt annyi pénzünk, hogy a gyerekeket el tudjuk küldeni egy ilyen táborba. Zsidó iskola nem volt El Pasóban. Zsidó órára jártak, csak Péternek az volt a problémája, hogy egy idegbeteg tanárnője volt, és sajnos megutáltatta vele a vallást.

Péter is volt, George is volt bár micvón, persze. Mikor Péter volt bár micvón, akkor szegény voltam, de azért megcsináltuk.

Péter először gépészmérnök akart lenni, azután megváltoztatta tervezőmérnökre. Dolgozott az egyik vakációban egy cégnek, akik olajat pumpáltak ki az óceánból, és miután visszament az egyetemre, ez a cég fölhívott minket telefonon, hogy hol van Péter, mert szerették volna visszavenni. Ron & Ruth, úgy hívták ezt a céget, most már más neve van. De nem szeretett ott dolgozni, nem akart ott dolgozni. Houstonban lakott, és ajtókat készített. Aztán valaki – egy magyar ember – azt tanácsolta neki, hogyha építeni akar, vegyen előbb egy telket, építsen rá egy raktárt, adja ki, s abból induljon el, s kezdjen építeni. Akkor adtunk neki kölcsönt persze, ő vett egy telket, és épített rá egy raktárt, azt kiadta, s akkor kezdett építeni. A végén húsz évig épített nagyon szép házakat. Gyönyörű házakat, orvosoknak és olajosoknak. Most már nem épít. Nagyon nagy a konkurencia, és azt mondta, most már nem szabad építeni. Péter megnősült, amikor huszonhét éves volt, két gyereke van, baháí a felesége. Nancy még korábban dolgozott valahol, és azt hiszem, ott vette föl ezt a vallást, a szülei is fölvették és a testvérei is [A baháí vallás a Bahá Ulláh (Bahá’u’lláh, 1819–1850) néven ismert Mírzá Hoszein Alí Núrí által, a 19. század közepén, Perzsiában alapított egyistenhívő vallás. A baháí hitben nincsen papság, és nincsenek szertartások. Minden embernek joga van az igazság önálló keresésére. A baháí vallás tanításai szerint az egész emberiség egyetlen faj, és eljött az idő, hogy egyetlen világméretű társadalommá egyesüljön, kulturális sokszínűségének megőrzése mellett. Bahá Ulláh azt tanította, hogy egyetlen Isten létezik, aki folyamatosan fedi föl akaratát az embereknek. Ennek a folyamatnak a legfőbb előrevivői az Isteni Hírnökök (Ábrahám, Mózes, Buddha, Jézus és Mohamed stb.), akik egymás tanításaira építve nevelik az emberiséget. A baháí hit követőinek száma jelenleg 5-6 millió között van, akik 166 országban és 48 területen élnek, a baháí vallás ily módon területileg a második legelterjedtebb vallás a világon (www.bahai.hu; hu.wikipedia.org/wiki/Bahá'í). – A szerk.]. Az unokáim evangélikusok. Zakariásnak (Zachary) hívják a fiút, már huszonhét éves lesz, a kislány, Laureen huszonhárom. A fiú befektető, kitűnően végezte el az egyetemet. Laureen a reklámszakmában dolgozik. Elment New Yorkba, és rögtön kapott állást egy rádióállomásnál.

George kiskorától minden nyáron dolgozott, sőt szombaton is, egy áruházban, ahol nagyon-nagyon szerették őt. Mikor nyáron megérkeztünk, nem volt iskola, úgyhogy csavarogtak a gyerekek, és rátaláltak erre az áruházra, ami azért volt érdekes, mert a pincében madarak voltak. Megismerték a menedzsert, és ő jóban lett velük, és így kezdődött a barátság. George aztán elvégezte a bányamérnökit, majd Austinban a könyvelés mesteriskoláját. Dolgozott előbb a Price Waterhouse Coopernél [Könyvvizsgáló cég. – A szerk.], rajtuk keresztül került Magyarországra, majd a Hellmann’s Mayonaise-nél dolgozott vezető beosztásban.

Houstonban lakik már hat éve, a családja Budapesten maradt. Van két ragyogó unokám, az egyik okosabb, mint a másik. Az egyik neve Áron, a másik pedig Ávi. Az egyik hat éves, a másik nyolc vagy kilenc. Most már iskolába járnak. Ők vallásosabban vannak nevelve, és zsidó iskolába is járnak. Többször is elvittük őket vacsorázni, és mindig csak halat kérnek, hogy az a kóser.

Az üzletet eladtuk az 1980-as évek elején két arabnak, akik eljöttek Afrikából, azok vették meg. És hogy ne azt mondják, hogy a zsidó eladja, mikor nincs szezon, hát átadtuk nekik az üzletet októberben. Azért adtuk el, mert belefáradtunk. Én keresztülmentem egy veseoperáción, egy női operáción, és a láger sem volt egyszerű. Az idősebbik fiam szintén azt mondta, hogy most már elég volt.

Aztán Péter kérésére Houstonba költöztünk. Vettünk egy öröklakást, úgy választottuk, hogy olyan helyen legyen, ami szép, jó, és jó autóbusz-közlekedés van, mert autót nem akartunk. A férjem otthon maradt. Mindig azt mondta, most festeni fog, megvettük a festéket, a menyem még be is íratta őt egy iskolába – de soha nem festett. Mindent megígért a kisebbik fiamnak, hogy lefesti Kassát meg ezt meg azt. Elkezdte, abbahagyta.

A férjemmel majdnem ötven évet éltünk együtt, egy vagy két hónap hiányzott az ötvenéves házassági évfordulónkhoz, amikor meghalt. Végelgyengülésben halt meg. A végén a veséje nem működött. Zsidó temetőbe temettük. Az idősebbik fiam már két évvel előbb mondta nekem, anyu, nézz körül most, nem kell apának tudni róla, hogy melyik temetőbe akarod apát elhelyezni, s ezenkívül megnézheted a helyet is, és azt meg lehet vásárolni. Akkor a menyem kivitt engemet, és azt a temetőt választottam, ahova autóbusszal könnyebben el tudtam érni, és persze ott lett eltemetve. Mondtak kaddist is utána, süvét is ültem nyolc napig, miután meghalt. Mikor volt a sírkőavatás, eljöttek hozzám a lakásba imádkozni a fiamék, s akkor ismertem meg a szomszédokat is, mert én nem tudtam, hogy ki zsidó – pedig akkor már ott laktam tizenöt vagy tizennyolc éve. S aztán mikor voltam a fiamnak a lakásán, akkor ott volt az egész család. Most is minden évben elmegyünk a jahrzeitra.

Olvastam egy cikket, hogyha valaki idősebb, kell, hogy valami hobbija legyen, mert az nagyon fontos. Úgyhogy beiratkoztam varrókurzusra, és még most is járok. Mi hatan vagy heten vagyunk csak – nem vagyunk sokan –, de már évek óta együtt járunk. Ebédet ott eszünk, visszük magunkkal, társalgunk, mindenki saját magának varr, a tanárnő megnézi, kijavítja, vannak gépek, azon eldolgozzuk. Eltelik az idő. Jártam én már sütőkurzusra is, ott is megismertem egy csomó embert – most is van egy nagyon jó ismerősöm, egy német származású, aki nem lakik messze, és most ha hazamegyek, együtt fogunk sütni. Ő ápolónő tulajdonképpen, de most már süt kis kávéházaknak, és csokoládét csinál mindenféle orvosnak. Szóval ilyen alapon nekem most nagyon sok barátnőm van, nagyon sok nem zsidó. Aztán tagja vagyok egy internacionális klubnak, csak most már két éve pontosan arra a napra esik, amikor a varrókurzus. Ott én voltam az egyetlen zsidó. Itt angolul lehetett tanulni, öt-hat embernek volt egy tanárnője.

Minden hónapban, szerdán a Hadassánál [A világ számos részén működnek Hadassa alapítványok, amelyek mind a jeruzsálemi Hadassa kórházat támogatják. Ezek az alapítványok többféle szociális intézmény is működtetnek sok országban és zsinagógájuk is van általában. – A szerk.], aminek én örökös tagja vagyok, van egy közös ebéd valamelyik családnál, persze fizetünk, de ők adják az ebédet. Ezenkívül minden hónapban egyszer, szerdán a templomunkban van a nyugdíjasoknak egy összejövetel, az is egy ebéd, és akkor van valami program. Meg minden hónapban egyszer, hétfőn van a varróklubnak egy programja, arra is megyek. Szombaton templomba megyek délelőtt, háztartást vezetek, vásárolok.

De az amerikaiak olyan hidegek, a templomban nem igazán lehet barátkozni. Rengeteg jó ismerősöm van, de nem járunk egymás lakására. Egy chilei asszonyt ismerek jól és egy másikat, egy lengyelt, aki lágerban volt, a fia értünk jön – mert ő péntek este megy a templomba –, hazavisz, szóval így ismerem, és fölhív engem telefonon, ha nem jövök a templomba, hogy mi van, nem vagyok-e beteg. Akkor volt még egy nagyon kedves ismerősöm, egy zsidó asszony, aki egy özvegyasszony, nagyon-nagyon helyes asszony volt, nagyon intelligens, több nyelven beszélt. Ővele együtt mentünk szombatonként a templomba, neki kocsija volt, eljött értem. Ő, szegény, meghalt már három éve. Olyan igazi barátnőm nincs.

A mi templomunk egy neológ konzervatív templom, kétezer-ötszáz tagja van, szóval modernebb, de még héberül imádkoznak. Van egy kántorunk, aki gyönyörűen énekel. Ebben a templomban, ahova én járok, van elemi is, óvoda is. Aztán van egy csodálatos főiskola. Most nemrég építették, óriási, abszolút modern.

Nagy zsidó társadalmi élet folyik. Bált szerveznek Hanukára, tavaly nyárra is volt szervezve, aztán vannak mindenféle összejövetelek meg templomklub. Minden hónapban fizetek a hitközségnek egy összeget, és akkor ünnepekkor elküldik nekem a jegyet a bálra. A Hadassánál önkéntes munkát is végzünk. Aztán karácsony előtt az egyik houstoni templomban minden évben csomagolunk a szegényeknek, a gyerekeknek meg a katonáknak csomagot.

Többször tartottam előadást is, itt, Budapesten is, valami amerikai iskolában, angolul, meg Houstonban is egyszer egy iskolában. Azt mondta a tanárnő, hogy soha ilyen csönd nem volt az iskolában, mint akkor, amikor beszéltem. Van egy múzeum Houstonban (holokauszt-múzeum), ahova nagyon sok iskola megy, és előadásokat tartanak, de valahogy csak a lengyeleket hívják előadást tartani. Valahol én úgy érzem, hogy mellőznek.

Először tíz évig nem jöttünk haza, aztán először egy klubbal tudtam visszajönni, valamikor a hatvanas évek végén, még kommunizmus volt. Voltam Gyönkön is, teljesen visszafejlődött, minden hivatalt áthelyeztek Tamásiba. Egészen visszafejlődött, csak a gimnázium van meg, és talán valami ipariskola. De van egy szobor, egy emlékmű a parkban, ahol föl van írva az összes zsidó neve, sőt azoknak a zsidóknak a nevei is, akik nem Gyönkön, hanem a környező kis falvakban, Varsádon, Keszőhidegkúton laktak.

Amikor visszajöttem, egyáltalán nem tetszett a helyzet itt, és most sem tetszik, mert nem törődnek az emberekkel, inkább egymással veszekednek. Összehasonlítva a rendszerváltás előtti helyzettel, most nagyobb szabadság van, de sok a munkanélküli. És Amerikában ugyanez a helyzet sajnos.

Izraelben voltam háromszor vagy négyszer. A barátnőmnél voltam, ott laktam nála. Ő barát és rokon volt, mert az ő első férje és az én első férjem unokatestvérek voltak, és egy házban laktunk. Ő is elvesztette a férjét és a kislányát, s amikor az ő blúzát megláttam Auschwitzban, amikor a Kanadában dolgoztam, akkor rosszul lettem szinte, hogy ő is elment a kislányával.

Izraelben olyan érzése van az embernek, mintha az Ótestamentumba menne vissza. Amikor másodszor és harmadszor a férjemmel voltam, sikerült megtalálni a férjem egy távoli unokatestvérét is, akinek a testvérei még mindig kibucban laknak. Valaha gondolkoztam az Izraelbe költözésen, de most már nem gondolok költözésre. Most már másfele költözöm nemsokára.

Preisz Györgyné
Budapest, Magyarország
Az interjút készítette: Sárdi Dóra
Az interjúkészítés időpontja: 2001. október

Én nem nagyon tudok semmit az apai nagyapámról, mert az én apám hamar feljött  Pestre, ritkán jártak le, és akkor már ugye Románia volt az a rész.

Az unokabátyám, úgy gondolom, az édesapjától hallott mindenféle részleteket, és ezeket írta le. [Az apai nagyszülőkről szóló rész Farkas Vera unokabátyjának családtörténeti könyvéből való.

A könyv kéziratban van. – A szerk.] Az „1894-es képen nagyapámon fekete posztóból készült magyaros öltöny, testhez álló kiskabát fekete zsinórral, szépen kipucolt csizma van.

Csak a fején tartott széles karimájú kalapja jelzi faji [...] hovatartozását. [...] Nagyapa sötét körszakállt viselt.”

• Életrajz

„Nagyapám Farkas Izsák fuvaros népes családjában született 1848. március 15-én” Géresen [Géres – Szatmár vm.-i kisközség. – A szerk.]. Családi szájhagyomány, hogy amikor dédapa egy-két nap múltán oda jutott, hogy az újszülöttet anyakönyveztesse, akkor már Szatmárra is eljutott a pesti nagy események híre [az 1848-as forradalomé]. Így aztán, amikor Farkas Izsák fuvaros előadta, hogy fiának a Wilhelm nevet szánta, a jegyző mérgesen lecsapta a tollát, hogy csak úgy percegett, s így kiáltott fel: „Mit Wilhelm! Vége a német világnak, a fiú neve Farkas Vilmos!” A család férfi tagjainak héber nevei között állandóan visszatér a Zev, ami Farkast jelent.

„A nagyapa nemigen járt iskolába. Ház körüli munkában meg a fuvarozásnál, a rakodáshoz, szállításhoz, lóápolásra, a kocsi rendben tartására szükség volt a gyerekekre. [...] Legénykorában nagyapa Szatmárnémetibe került, ahol elszegődött egy Swartz nevű zsidó gabonakereskedőhöz zsákoló munkásnak. [...] Az idők folyamán a gazdája megtette raktárnoknak. [...] Nagyapa feladatai közé tartozott az is, hogy aratókat kellett felfogadni, mivel a kereskedő alkalmilag földeket bérelt, illetve lábon álló gabonát is vásárlott oly módon, hogy betakarításáról ő gondoskodott.” [Szatmárnémeti: Szatmár vm.-i város, lakossága 1869-ben 18 400 fő volt. – A szerk.]

„Volt neki azonban egy nagyon nagy ambíciója: vágyott tanulni, írni-olvasni akart megtanulni. A tanulás, a könyv, számára gyerekkora óta misztikus rajongás tárgya volt, alighanem azért, mert Farkas Izsákéknál ritka vendég volt, csak ünnepekkor került az atyja kezébe egy szakadozott szegélyű imakönyv, olvasta a betűket, szavakat, anélkül, hogy azok jelentését értette volna. [...] Azért is ment be a városba, mert remélte, hogy vágyálmát megvalósíthatja.

Megtanult [a rabbitól] olvasni magyarul és héberül, írni szépen, gyöngybetűkkel. [...] Amikor a nap végén a gabonaraktárból hazatért, megmosdott, tisztába öltözött, a család vacsorához ült. Utána eligazította a családi ügyeket, aztán végre visszavonulhatott [...] kedves könyveihez.

Olvasás, a szentkönyvek bújása, ez volt az ő gyönyörűsége. [...] Az évek során beszerezte a héber nyelvű szent irodalom nagy részét. Újságot is olvasott, a „Szatmári Hírmondó”-t. A könyvespolcain volt egy-egy kötet Petőfi és Arany János, egy vékony kötet Kiss József, meg néhány Kincses kalendárium, Szatmári népszokások és hasonló kiadványok.”

„Amikor nagyapa megházasodott, gyermekei számából következtetve körülbelül 22 éves lehetett, és az ugyancsak szegény családból való Katz Vilmát vette el [szül. Csomaköz (Szatmár vm.-i kisközség), 1853 – A szerk.], aki akkor 17 éves volt. [...] Katz Vilma 11 gyereket hozott a világra. Kettő meghalt, kilencet – öt fiút, négy lányt – fölneveltek. [...] Mindegyik gyereknek ki volt osztva a munkája a ház körül. Asztalnál kevés szó esett. Aki beszél, könnyen éhes marad, a maradékot megeszik a többiek.

A nagyapa száját hangos szó sosem hagyta el, kezét nem emelte, elegendő volt, ha valamelyik rendetlenkedő gyerekre szemrehányóan ránézett. Nagymama annál jobban pörgette a szót. Keze is könnyen eljárt, bár ezért azt módjával.”

A nagypapa hirtelen halt meg, és „hirtelen kellett a temetésről gondoskodni. Kocsit küldtek a rabbiért, aki Szatmár másik végében lakott. Az azonban nélküle tért vissza. Mint Miklós jelentette, a rabbi úr, amikor megtudta, mi történt, [...] gyorsan elmondott egy halotti búcsúztató mondatot, majd elküldte a kocsit, mondván, hogy [...] a Farkas Vilmos temetésére ő gyalog megy. Felöltötte magára a fekete talárját, feltette fejébe a szögletes papi kalapját, fogta az imakönyvet, minden szükségest, s úgy ballagott végig balján az ugyancsak gyászöltözetű kántorral a városon. [...] Temetés után a testvérek felszámolták a házat, az ingóságokat elosztották, majd a pesti fiúk összecsomagolták anyjuk és Helén testvérük holmijait, és magukkal vitték őket Budapestre. [...] Katz Vilma nem sokkal élte túl a férjét. Meghalt 1922. január 26-án.”

„A kilenc gyerek közül négy került Pestre: Imre, Helén, Adolf és Miklós [Ő az interjúalany apja. – A szerk.]. Öten maradtak odaát [Erdélyben, ami az első világháború után Romániához került], közülük csak három nevét ismerem, az elsőszülött Gerzson, továbbá Eszti és Piri. [...] Úgy két-három évvel a millenniumi ünnepségek után, a gyereksor felvége már kirajzott a szülői házból. Az Eszti férjhez ment, a Piri úgyszintén. A Piri nem foglalkozott semmivel, a férje műszerész volt. Az elsőszülött Gerzson pedig akkor már tekintélyes szabómester volt. [...] Helén néni vénlány maradt. [...] Fiatalkorát a család szolgálatában élte le, Pesten is így folytatta. Mindenét testvéreire és azok gyerekeire áldozta föl. Élt-halt a családért. [...] A legkisebb gyerekét [Imrét] nagyapa rabbinak szerette volna nevelni. Talán az volt az egyetlen vágyálma, ami nem teljesült. [...] Imre az első világháború után valamilyen szállítmányozási cégnél talált munkát. Fakitermelés, az Államvasutaknak szállított.”

Adolf fakereskedő lett ugyanúgy. 1919-ben ő is valamit csinált mint mezőgazdasági akármi a Kommün alatt, el akarták fogni, és az apám irataival mint Farkas Miklós ment ki Bécsbe, mert a saját nevén nem tudott kimenni. Igen hamar megszedte magát, jómódú kereskedő lett, a lánya Svájcba járt intézetbe. 1938-ban, mikor bejöttek [a németek Ausztriába az Anschlusskor], még az utolsó vonattal sikerült neki visszajönnie. Visszajött, másnap kivett egy lakást valahol Budapesten, vett egy írógépet, a lányát leültette az írógéphez, és az első dolga az volt, hogy „Üzletemet áthelyeztem Budapestre”, és megindult az élet. És egy év alatt már tényleg jómódban volt. A felesége meghalt, ő pedig a második feleségével elkerült Svájcba, és ott halt meg. A lánya, Anna idősebb volt nálam. 15 éves körül voltam, mikor férjhez ment. A férjét Weisz Balázsnak hívták, és magyarosított Vitézre. Anna túlélte a háborút, visszajött, a fiát pedig a Helén néni megmentette. Ő most Izraelben van.

Mikor öt-hat éves voltam, akkor itt, Pesten fölültettek a szüleim egy vonatra – velünk utazott egy ismerős, de csak úgy, hogy ismerős volt –, és elküldtek Szatmárra [Szatmárnémetibe] az ottani rokonokhoz. Csak a Piri, az unokanővérem volt már akkor ott, és azoknál laktam. Két-három hetet voltam ott.

Az anyai nagypapát Strausz Jakabnak, a nagymamát Weisz Bettinek hívták. 1843-ban volt az esküvőjük. Kállósemjénben éltek, ez Szabolcs megyében, Nagykálló mellett van. Tipikus Szabolcs megyei magyar falu volt. Kis piszkos, koszos falu, fa kerítésekkel. Nem éltek külön [a zsidók], de eléggé volt zsidó élet, összejöttek a templomban. Nagyon szép volt a templom, és ott volt a főtéren. Az egyik oldalon volt ez az üzlet, ahol az Ella néninek [anya testvérének] az üzlete volt, a másik oldalán volt a templom, s a harmadik oldalán meg volt a keresztény templom. Elég sok zsidó volt, és a környező tanyákról jártak be. Mint például az én nagynéném és a férje.

A nagyapám kisgazdálkodó volt, két hold, négy hold, nem tudom. Nem voltak gazdag emberek. Dohánnyal foglalkozott és dinnyével. Emlékszem, egy nagy dohányszárító pajta volt az udvarban, hátul meg volt egy méhes. Kijárt a földre dolgozni. A fiai adták szerintem el [a terményt]. Alkalmazottai csak azok voltak, akik a háznál voltak, egy-két ember így alkalmilag. Egy olyan falusi házuk volt, ami mondjuk, annyira volt nagy, hogy sok volt a gyerek, és el kellett helyezkedni.

Iskolás koromban nyáron mindig ott töltöttünk pár hetet. Emlékszem, a nagymamának mindig fedett volt a feje, és a nagypapa mindig kalapban volt [lásd: haszid öltözék; kápedli]. Ott is természetes volt pénteken a gyertyagyújtás. A péntek esti vacsoránál a család mind ott volt. Szombaton pedig volt ilyen színes fonott gyertya [lásd: hávdálá; gyertyagyújtás], fönn volt a falon, és akkor szombaton délután avval ment ki az ünnep. És a szíjakat [azaz az imaszíjakat] azt kötözte a nagyapa mindig, arra is emlékszem. Meg arra, mikor pénteken egy nagy fateknőben egész hétre csinálták a kenyeret, meg ilyen pici kis kalácskákat a gyerekeknek, unokáknak. Túrósdekli [A delkli kelttészta. – A szerk.], az volt a fő ennivaló mindig szombaton. Volt egy kis konyhakert, meg lovak voltak, meg kocsi is volt, sőt volt külön egy kis ház a lovásznak meg a személyzetnek. Az udvarban középen egy nagy kút volt, és mellette volt egy eperfa, és alatta millió kacsa, úgyhogy ha egy eper leesett, akkor az összes kacsa odagágogott, és ott ették. Aztán mikor már tizenéves lettem, akkor Agárdon vett a papám egy nyaralót. Úgy nevezték, hogy ikerházak, mert két egyforma ház volt, az egyik volt a mienk, a másik pedig az Imre bácsiéké, apa testvéréé. Egymással, egy udvarban voltak. Picike kis szoba, veranda, egy kis konyha. Akkor már oda jártunk, úgyhogy mindig csak maximum két-három hétre jártunk ki a nagymamáékhoz.

Sajnos senki nem maradt meg Kállósemjénben, mindenkit elvittek, 1944-ben elpusztultak Auschwitzban. A nagymama állítólag már a vonaton, 70 éves biztosan volt már akkor. A nagypapám előbb meghalt, olyan 1940 körül.

Anyámnak kilenc testvére volt: négy fiú és öt lány. A legidősebb lány, Fanni Balkányban [Nagyközség Szabolcs-Ung vm.-ben, 1920-ban 5900 lakossal. – A szerk.] élt. Gizi néni férjhez ment. Szabó volt a férje, nem tudott itt elhelyezkedni, és kimentek Párizsba. A lánya, Anna férjhez ment, és a gyerekei Izraelben vannak. A fia, Laci a francia ellenállási mozgalomban vett részt, és mint ellenállót, azt hiszem, kivégezték. Hella férjhez ment Mórichoz, és Kállósemjénben nyitottak nekik a szüleik egy falusi mindenesboltot [Kállósemjén gyorsan növekvő nagyközség Szabolcs-Ung vm.-ben, 1920-ban 2900, 1935 körül már mintegy 4000 főnyi lakossal. – A szerk.]. A fűszertől kezdve, a szegtől a koporsóig minden volt benne. De úgy látszik, nem voltak jó kereskedők, mert nem tudtak belőle meggazdagodni. Volt egy fiuk, Tibor, aki zsákos lett. Aztán elvitték az egész családot 1944-ben. Aztán volt az Irma, és annak a férje, Sanyi. Ők magyarosították magukat Glückről valamilyen más névre.  Nekik volt négy gyerekük, három fiú és egy lány. Ők mind túlélték a háborút Pesten, és idősebb korukban kimentek Izraelbe, mert az egyik fiú ott volt. Anyám legfiatalabb testvére, Aranka nagyon szép lány volt. A férje gazdálkodó volt, Kállósemjén mellett volt a puszta, ott volt valami gazdatiszt. Ernő Nyíregyházán nősült. Ő tanult, és nem ügyvéd, mert annyira nem vitte, de valami hasonló volt. Két lánya volt, akik imádták apámat. Az egyik, az Éva nevű unokahúgom levelezett az apuval, és az apu mondta, hogy keresek neked egy férjet. Ez volt 1944-ben. És 1944-ben írt az Éva, és így írta alá, hogy „szeretettel csókol a jövő nagymamája”. Fél év múlva halott volt. Anyám másik három fiútestvére, az Artúr, a Lajos és a Misi, mind ott éltek a szüleikkel Kállósemjénben. Gazdálkodónak csúfolták magukat, de nem csináltak semmit tulajdonképpen. Aztán elvitték őket 1944-ben, mind meghaltak Auschwitzban.

Apám 1887-ben született. 1904-ben fölkerült Pestre, elment kereskedőtanoncnak, és aztán onnan küldték el iskolába, valami kereskedelmi tanfolyamot végzett el [lásd: kereskedelmi iskolák]. Textillel kezdte; a Király utcában valamilyen textilesnél volt, aztán máshova ment. Abban az időben, az 1900-as évek elején a munkaidő reggel 7-től este ½11-ig volt, kizsákmányolták őt. Az élete a háború előtti időben nem is annyira jellegzetesen zsidó élet volt, hanem inkább munkásélet. Belépett a Szociáldemokrata Pártba. Aztán a végén, amikor már mindenhonnan kirúgták a munkásmozgalmi meg a szakszervezeti dolgai miatt, akkor a Hangya Általános Fogyasztási Szövetkezetben helyezkedett el [lásd: Hangya Magyarországon]. Ott már inkább fűszer meg ilyenek voltak.

1915-ben bevonult a román harctérre, de nem tudom, melyik fronton volt, meg is sebesült. Bár az a sebesülés az ő egyik régi levele szerint az volt, hogy egyszer jött haza szabadságra, és akkor úgy volt, hogy ilyen vagonokban jöttek, és forró kályha, tüzes kályha volt, avval melegítettek, és mikor megállt a vonat, ő ráesett és megégette magát. Hát onnan volt a sebesülése, és amiatt kapott valamilyen sebesülési érmet.

1920-ban volt a szüleim esküvője Kállósemjénben, náluk, a házuk udvarán volt. Úgynevezett sádhenolt esküvője volt [lásd: házasságközvetítő, sádhen], úgy hozták össze anyámat apámmal, és aztán szép nagy szerelem lett belőle. 1922-ben jöttek föl Pestre.

Én itt, Budapesten születtem volna meg, ha az anyám nem ment volna le Kállósemjébe, hogy ott szüljön meg. Akkor az volt a szokás, hogy a gyerek hazament, és a bábaasszonynál szült. A zsidó nevem Deborah. Dvojrele, úgy hívott a nagyanyám.

Amikor én megszülettem, akkor a szüleim már a Keleti pályaudvar mellett, a Verseny utcában éltek egy másfél szobás kis lakásban. Régi munkásházak voltak azok. Anyukám otthon volt velem. Eleinte nem volt háztartási alkalmazottunk, aztán később volt egy kislány, valahonnan vidékről, mikor anyám elég beteg lett, már az én születésem után. 1923-ban már elég randa idők voltak, fehérterror,  és megrúgták az anyámat a vonaton. Lehet, hogy csak véletlen volt, nem tudom, lehet, hogy akarattal. S akkor elfertőződött a melle, amikor szoptatott engem, s akkor fölvágták. De úgy látszik, akkor szerezte a szívbajt, úgyhogy attól fogva egész életén keresztül mindig kínlódott a szívével.

Hatéves koromban elkerültünk Budára, és ott laktunk egy nagy városi házban, de az is csak egy másfél szobás kis lakás volt. Eleinte a szüleim elég rossz anyagi körülmények között éltek. Aztán később, amikor apámat osztályvezetővé vagy osztályvezető-helyettessé nevezték ki a Fenyves Áruházban [a mai Kálvin téri áruház – A szerk.], akkor úgy jobb módban voltunk. De nem volt nagypolgári életünk.

Ott volt mellettünk, a Fehérvári út mellett nagyon sokáig egy zsidó elemi iskola. Oda írattak be. Egy nagyon modern, szép iskola volt, vadonatúj tanítóval. Első nap megjelentünk az iskolában, tanító még nem volt, akkor nevezték ki. És abszolút modernül tanított bennünket. Különösebben zsidó tárgyak nem voltak. Gondolom, tanították a héber ábécét (de szégyen és gyalázat, nem tudok héberül). Tanultam németül is gyerekkoromban, még egy nevelőnőt is odafogadtak a szüleim mellém, jött velem sétálni, és próbált németül beszélni, de csak ő beszélt, én nem. Nem ragadt rám semmi.

Az iskolában volt egy nagy udvar, amit fölparcelláztak az osztályok között, és nekünk ott kellett növényeket ültetnünk. Szombaton nem volt tanítás, vasárnap viszont volt, én nagyon sokszor sírtam emiatt. Abban a bizonyos városi házban, azt hiszem, talán csak mi voltunk az egyetlen zsidó család, és a gyerekek mindig csúfoltak engem vasárnap, mikor jöttem az iskolából. Aztán később apám jött mindig értem, velem együtt jött haza. És csúfoltak mindig a gyerekek, hogy „ergerberger sósberger, minden zsidó gazember”. És akkor apám mondta, hogy ha ezt mondják, akkor te azt mondd nekik, hogy „zsidó vagyok, nem tagadom, amit szarok, neked adom”. És akkor nagy büszkén ezt mondtam. Hát akik az iskolában voltak, azokkal barátkoztam, volt egy-két barátnőm ott a házban, akik helyesek voltak, barátkoztunk, de később megszakadt velük a barátság. Korcsolyapálya volt télen, az udvar minden iskolában föl volt öntve akkoriban, oda jártunk korcsolyázni. Egy időben jártam teniszezni, az már később volt.

Az elemi iskola mellett a másik utcában egy udvarban volt egy kis templom, oda jártunk. Kevés zsidó volt azon a környéken. Meg volt egy zsidó templom a mostani Bocskai úton, később aztán már oda is jártunk. A nagyünnepeken az apám is eljárt a templomba. Azt hiszem, nem nagyon emlékezett a Szatmárból hozott tradíciókra, hanem anyámra való tekintettel próbált helytállni, péntek este beöltözött, táleszt is tett magára, közös vacsora volt, de apám, ha nem otthon volt, titokban megette a disznóhúst is. Szombaton dolgoznia kellett az apámnak [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Nagyünnepekkor, azt hiszem, hogy nem. Az anyám még sokáig meggyújtotta péntek este a gyertyát. A széderen összejött a család, rokonok – főleg anyám részéről, akik itt voltak, Pesten –, s akkor csináltak egy kis széderestet. Hogy ez nálunk volt-e vagy az Irma néninél, akiknél ott volt a négy gyerek, erre már nem emlékszem. De én voltam a legfiatalabb, és nekem kellett a manistanut [má nistánát] mondani.

Később elkerültünk a Peterdy utcába, oda kezdtem járni a polgáriba [lásd: polgári iskola], elvégeztem az első két osztályt. Az a lakás valamivel már nagyobb volt, de ott a Helén néni, az apám testvére is velünk lakott, az úgynevezett cselédszobában. Aztán fölépült a Tisza Kálmán téren három egyforma nagy modern ház [A Tisza Kálmán téren – ma: Köztársaság tér – 1934-ben elkészült OTI bérházcsoportról van szó, ahol korszerű, minden komforttal ellátott kislakásokat építtetett az Országos Társadalombiztosító Intézet. – A szerk.]. És ott – ez még 1936-ban volt – a pártok osztották föl a lakásokat. A fele részét kapták a jobboldali párt tagjai és családjaik, a másik felét a szocdemek és a szakszervezetek. Az apám akkor a Kereskedelmi Alkalmazottak Szövetségében végzett valami munkát, és akkor kapott ott egy lakást. Az se volt egy nagy lakás, de szép modern volt, központi fűtéses. Onnan kerültem a Tisza Kálmán téri polgáriba. Ott volt egy zsidó tanárnőm, a hittantanárnő, aki nagyon értelmes, okos nő volt, mert nem bemagoltatott velünk imákat, hanem megtanította a szavakat. Megpróbálta megtanítani a héber nyelvet. Hát az édes-kevéssé sikerült egy 12 éves gyereknek, de mindenesetre ő cionista volt, sokat beszélt Palesztináról.

A polgári után jártam egy kereskedelmi tanfolyamra. Arról volt szó, hogy átmegyek majd polgári után ötödik gimnáziumba, de ez elég nehéz is volt, meg akkor kezdődtek a zsidótörvények, és a család úgy döntött, hogy elmegyek egy egyéves gép-gyorsíró titkárképző tanfolyamra. Dobó Katicának hívták. És akkor jöttek már a komolyabb zűrök, jobban fizetett tisztviselőként már nemigen tudtam elhelyezkedni. Akkor a család úgy döntött, hogy tanuljak ki valami szakmát. Akkor kitanultam először a fűzőkészítést, de mikor felszabadultam, mindjárt átmentem felsőruhába, és ott dolgoztam, ameddig lehetett, egy belvárosi divatszalonban mint kézilány.

A Zrínyi gimnáziumnak volt egy történelemtanára, Szentirmaynak hívták. Maga köré szedte az akkori nemcsak zsidó, hanem haladó vagy liberális szellemű embereket, és egy csomó lány is járt oda. Minden héten összejöttünk, és irodalmi esteket tartott fiatalokkal. Úgy 14–16 éves korom között jártam el hozzá. Egy barátnőmmel mentünk hozzá. Egy fintora volt a történelemnek, hogy ez az abszolút liberális szellem 1944-ben csinált egy nagy pálfordulást, belépett a Nyilaspártba [lásd: Nyilaskeresztes Párt], és nyilas lett. Amikor elvittek minket, többen egy barakkban laktunk, esténként megpróbáltuk fejből visszaidézni azokat a verseket, amelyeket ott tanultunk. Volt egy kis füzetünk, abba írtuk fel. Volt, hogy csak egy sorra emlékeztünk, akkor azt írtuk le, és folytattuk, ha eszünkbe jutott több is belőle.

Édesapámat elvitték munkaszolgálatra. Először behívták, de egy-két nap után visszajött. Aztán utána nem vitték el, akkor együtt voltak a szüleim a csillagos házban. Szóval együtt vészelték át. Engem elvittek, mert az Erkel utcában volt egy kis családi divatáruüzlet, de akkor már nem lehetett zsidónak üzlete, hanem volt apámnak egy régi ügyfele, akit szintén Farkasnak hívtak, keresztény, és avval együtt csinálták ezt. Stróman, úgy hívták akkor. Az bújtatott, amikor már volt az, hogy elkezdték gyűjteni a zsidó lányokat, hogy elviszik. És akkor volt egy olyan fölkapott hír, hogy a lányokat elviszik, az asszonyokat nem. Volt egy nagy szerelmem, akkor gyorsan megesküdtünk. Zsidó fiú volt, de csak polgári esküvő volt. Kapott egy hét szabadságot – akkor munkaszolgálaton volt –, akkor elvitték. Az első férjemet Schwartz Lászlónak hívták, aztán Sólyom László lett belőle 1949-ben. 1921-ben született, pesti volt. Kitanulta a szabóságot, de nem ment vele semmire. Aztán a háború után orvos lett. Egy fantasztikus fejű ember volt, letette egy évvel rövidebb idő alatt az egyetemet, mint ahogy kellett, kitűnő eredménnyel. Pesten volt az Idegklinikán.

Vissza 1944-hez, akkor, nem sokkal az esküvőm után, elkezdték begyűjteni az asszonyokat, ugyanúgy, mint a lányokat. S akkor elmentem oda, a boltba, és a stróman  elbújtatott. Novemberben el kellett hagyni a csillagos házat, és én mondtam, hogy egy napra hazamegyek, segítek anyunak csomagolni, aztán majd jövök vissza. Pont akkor jöttek a nyilasok, és akkor már nem lehetett visszamenni. Akkor elkerültem, a szokásos út: téglagyár, Kópháza, Waldhausen, Günskirchen. Welsben [Az ausztriai Welsben munkatábor volt, amely a mauthauseni koncentrációs táborhoz tartozott. – A szerk.] szabadultam.

S így jöttem haza. Itthon hál’ istennek megtaláltam mindkét szülőmet. Ugyanabban a házban kaptak egy másik lakást, és ott voltak. A háború után apám próbálkozott újra saját üzlettel. Volt a Károly körúton egy kis női méteráru üzletkéje, akkora, mint a háború előtt is volt, de alkalmazottja nem volt. Alkalmilag délutánonként, ha ráértünk, anyámmal besegítettünk. 1950-ben volt az államosítás [lásd: államosítás Magyarországon], mindenkitől mindent elvettek. Akkor föladta, és utána ment a Corvin Áruházba eladónak.

Nekem volt egy úgynevezett társbérleti szobám közel a szüleimhez, a Népszínház utcában, de ott már nem laktunk együtt a férjemmel, Lászlóval, mert akkor már elváltunk. Elmúlt ez a kényszerszerelem, és 1945-ben, azt hiszem, elváltunk.

1947-ben mentem újból férjhez Gerő Andorhoz, akivel ott ismerkedtünk meg a deportálásban Kópházán. Az ő századát is odavitték. A háború előtt bőrdíszműves volt. Ő is zsidó volt, és vele is csak polgári esküvő volt. A háború után nagy kommunista lett, és a Városházára került, ott volt valami osztályvezető, de aztán volt valami zűrös dolga, úgyhogy elbocsátották. Akkor valami fizikai munkát végzett. 1957-ig éltünk együtt, és tőle van egy lányom, akit Juditnak hívnak. Ő elvégezte a  közgazdasági egyetemet estin úgy, hogy közben szülési szabadságon itthon volt. Két gyereke van, az egyik egyetemre jár, a másik főiskolára. Korán meghalt, keresztény férje volt.

A háború után egy rövid ideig varrtam otthon rokonoknak, ismerősöknek, mert pénzt kellett keresni. Aztán elkerültem a Gundelhez tisztviselőnek, onnan a VII. kerületi Vendéglátóhoz tisztviselőnek, és onnan mentem nyugdíjba.

Én harmadszorra is férjhez mentem, Preisz Györgyhöz, a mai napig vele élek. 1967-ben volt az esküvőnk. Nagyon jól élünk együtt, nagyobb hangsúly van a zsidóságunkon is. A férjem minden második héten megveszi az „Új Élet”-et meg más zsidó lapokat is, ünnepekre eljárunk a Dohány utcai zsinagógába.
 

Életrajz

Kósa Alice nénit 2005 őszén ismertem meg. Férje 1988-ban halt meg, és ő attól kezdve egyedül élt sepsiszentgyörgyi kétszobás tömbházlakásában. Egyedüli látogatói Sepsiszentgyörgyön élő unokája és Reismann Julianna [A Centropa készített vele is interjút. – A szerk.], 86 éves barátnője voltak. Magas életkorának – 96 év – következménye a nagyothallás, sőt mindkét szemére hályog képződött, emiatt nagyon gyenge a látása is. Szinte csak árnyakban, körvonalakban lát, és mindez fokozta egyedüllétét, elszigeteltségét. Alice nénit nagyon érdekli minden, ami a világban történik, főleg Magyarország és Izrael politikai helyzete, ugyanakkor tudományok, művészetek, irodalom terén is szeret tájékozott lenni. Ezért naponta olvasott újságot, még ha órákba telt is egy-egy cikket átböngésznie. Leromlott fizikai állapota miatt 2006 nyarától a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthonban él, immár a világtól teljesen elszigetelten.

Az édesapám apja Marmorstein Emánuel volt, nagymamámat nem tudom, hogy hívták. Nekik nagy pékségük volt Nagyborosnyón, olyan sok kenyeret sütöttek, hogy vitték falura is. [Nagy]Borosnyó nagy községnek számított akkor, ezerötszáz lakossal [Nagyborosnyó – nagyközség volt Háromszék vm.-ben, 1891-ben is, 1910-ben is 1500 magyar lakossal. Trianon után Romániához került, ma: Boroşneu Mare, Sepsiszentgyörgytől 18 km-re van, keletre. – A szerk.]. Számottevő falu volt még az 1940-es években is, hát nem tudom, hány üzlet volt [a faluban], csak fűszerüzlet volt öt vagy hat. De a falusiak elköltöztek a kommunizmus alatt városra, mert elvették a földet, úgyhogy leszegényedett a falu, lezüllött, sok cigány került a faluba, úgy mondják.

1916-ban, mikor a románok [a román hadsereg] jöttek be, a magyarok menekültek. Nagyon nagy gyűlölettel jöttek be, és nagyon durva, műveletlen katonák voltak a románok, félelmetes. Azt a pár férfit, aki itthon volt – mert a férfiak ugye katonák voltak, vagy fogságba estek, vagy elestek –, azokat nagyon verték a románok [katonák]. Az volt a neve [a verésnek] „huszonöt”, bunkósbottal vertek huszonötöt vagy ötvenet, attól függően, hogy ki hogy tetszett nekik. Nagytatáék is elmenekültek, és nagytata menekülés közben – 1916-ban – halt meg Nagybaconban [ma: Băţanii Mari, Nagyborosnyótól 54 km-re, észak-nyugatra] egy járványos betegségben, úgy gondolom, spanyolnáthában [Spanyolnátha – a 20. század első nagy járványának, az influenzaszerű tünetekkel járó spanyolnáthajárványnak 1918–1919-ben 20-21 millió áldozata volt. Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben. – A szerk.]. Tudom, hogy egy ragályos betegséget kapott, és az átment tüdőgyulladásba is. Nagymama visszajött aztán Nagybaconból [Nagy]Borosnyóra, nem ültek olyan sokat, pár hetet csak, és visszajött mindenki, aki nem ment más országba.

Édesapámnak volt egy első unokatestvére Feldobolyban [Feldoboly – kisközség volt Háromszék vm.-ben, 1910-ben 500 magyar lakossal. Trianon után Romániához került, ma: Dobolii de Sus, 23 km-re van Sepsiszentgyörgytől, 5 km-re Nagyborosnyótól délkeletre. – A szerk.], apákról voltak unokatestvérek. Marmorstein Gizella volt az a nagynénim (a Marmorstein nagypapa fiútestvérének a lánya). Két leányuk volt: az egyiket Ellának hívták, a másikat Jolánkának. Volt egy pici üzletük, és abból éltek. Mindent árultak, Feldoboly egy kicsi falu, aminek, mondjuk, háromszáz lakója van, azok amit rendeltek, meghozatták. De nem maradtak sokáig Feldobolyban, mert aztán akadt Málnás faluban egy jó kiadó üzlet, korcsma és fűszerüzlet, azt kivették, és Málnás faluban lakták a további életüket [Málnás – kisközség volt Háromszék vm.-ben, 1891-ben 800, 1910-ben 900 magyar lakossal, gyógyfürdővel. Ma: Malnaş, Feldobolytól 41 km-re van, északkeletre. – A szerk.].

Az édesapám öccse Molnár Izsó volt. Ő Marmorstein volt eredetileg. Két fiú volt a családban, édesapám és az öccse, és a két fiú felvette a Molnár nevet. Legénykorukban, nőtlen korukban magyarosították [a nevüket], ahogy nagykorúak lettek [Vagyis az 1900-as években. Lásd: névmagyarosítás. – A szerk.]. Így volt inkább szokás. Azért van annyi szép nevű [zsidó] is. Szép neveket vettek fel. Nem tudom, miért, de nem szerették azt a nevet [ami volt]. Az német volt, és ha Magyarországon éltek, miért legyen német nevük, miért ne legyen magyar.

Izsó bácsi Pesten maradt mint fiatalember, és elvette az első unokatestvérét, Steiner Irmát. Nem nézték, hogy vérrokon [lásd: házasságra vonatkozó szabályok a Tórában], nem volt úgy felfedezve a vér összetétele, úgyhogy semmi kifogást nem találtak. A két anya, annak az édesanyja, akit elvett feleségül és az ő édesanyja testvérek voltak. Rákospalotán – az Pestnek egy külvárosa – a lámpagyárban volt Izsó bácsi tisztviselő. 1912-ben született két leánykája, Luci és Klári, ikrek, de nem egypetéjűek. Hazaköltöztek Nagyborosnyóra, a fiuk, Gábor, már ott született. [Nagy]Borosnyón szerény körülmények között éltek, ezért én felhívtam őket Brassóba. Ugyanis a fűszerüzlet mellett, amit mi béreltünk, volt egy kis kocsma, ahol levest is főztek, és az is kiadó lett. Én tudtam, hogyha az egy rendes, becsületes ember kezébe kerül, aki nem vizezi a sört, akkor nagyon jól fel tudna futni. Szóltam Izsó bácsiéknak, felköltöztek Brassóba, kivették a kocsmát, és tényleg nagyon jól is ment. Ők a háború alatt is ott voltak Brassóban, Izsó bácsi és a felesége ott is halt meg, a háború után, de nem tudnám megmondani pontosabban, hogy mikor. Klári is Brassóban halt meg, ő vagy kétszer is férjhez volt menve. Luci elég későre ment férjhez, a második világháború után, egy [nagy]váradi zsidó fiúhoz, de csak pár hétig tartott a házas életük. Épp jöttek az őszi ünnepek, azt mondta a férjének, hogy hazamegy az ünnepre, és aztán soha többet nem ment vissza. Kiment Izraelbe, most is ott él, Jeruzsálemben az öccsével, Gabival [Gáborral] egy városban. 

Édesapámnak az egyik húga Marmorstein Berta volt – ő Marmorstein maradt. Berta néni férjhez ment egy pesti fiúhoz, Budapesten éltek. Az ő lányuk Aliz, aki még él, hál’ istennek, 1913-ban született, 92 éves. Ő férjhez ment egy katolikus emberhez, Bogdán Istvánhoz, de nem tartotta [a vallást], mert nagy kommunista volt. A Weiss Manfréd [lásd: Csepel Művek] repülőgépgyárban volt tisztviselő, és ott nagy kommunisták voltak a gyári munkások amúgy is. Az ő lányuk, Bogdán Éva német és francia szakos tanárnő Budapesten, ott született, és ott él. Férjhez volt menve, két gyereke van, az egyik Péter, ő most olyan huszonhét-huszonnyolc éves, zenével foglalkozik, annyit tudok róla. Én nagy levelező voltam, szerettem levelezni rendes, értelmes emberekkel. Ritkán, de leveleztem ezzel az unokatestvéremmel is, az Éva anyjával, a druszámmal [Bogdánné Alizzal]. És akkor írta, hogy érettségi után Szegedre ment [Péter tovább tanulni], mert a zene érdekelte. Hogy mivé fejlődött, nem tudom. 

Ennek az 1913-ban született unokatestvéremnek, a druszámnak, volt egy nővére, Ibolya, aki egy lángész volt, egyetemi tanárnő. A férje – Tibor volt a keresztneve, a családneve nem jut eszembe –, habár zsidó volt, kétszeres Kossuth-díjas volt. Nem fogadta el egyszer se Tibike a Kossuth-díjat [a díjjal járó pénzt], mindig azt mondta, hogy azt a szegényeknek adja. Ezelőtt három hónappal is hallottam [a tévében], hogy dicsérték, hogy hogy adott át önzetlenül mindent, hogy az volt a tanár! Annyira bele volt merülve a munkába, mondta Berta néni, a druszám anyja, hogy főzött többször náluk, és vitt be levest Tibikének [a dolgozószobájába], ő csak intett, kalap volt a fején, oda volt írva, hogy „Nem kérek”. Odatett egy cédulát, hogy nehogy megszakítsa. Sovány is volt Tibike, nem volt teljesen egészséges, ő saját maga megfőzte a krumpliját sós vízben, és megette. Mindketten matematikával foglalkoztak, azért szerették meg egymást mint diákok. Úgy hívta Ibolyát Tibike, hogy „aranyvirágom”. Lett egy gyerekük, de nem volt életrevaló, úgy látszik, mert négy vagy öt hónapos korában meghalt. Elég fiatalon halt meg Tibike.

Az édesapám húga volt Gizella néni is, ő férjhez volt menve Friedenthál Nándorhoz. Ők Nagyborosnyón éltek, majd Brassóban vettek egy házat, és odaköltöztek. Édesapámnak még volt Nagyborosnyón két vénleány húga, Marmorstein Margit az egyik és Róza a másik, miután édesanyám meghalt, velük lakott édesapám [a szülői házban], míg Margit férjhez nem ment Nussbaum Nándorhoz [1929-ben].

Édesapámnak Molnár Albert volt a neve, de felvett neve volt a Molnár. De az eredeti neve apámnak az is egy történet. Mert neki nem Marmorstein volt a neve, hanem Steiner – ilyen bonyolult dolgok. Mesélte, hogy az édesanyja kiment szülni [a nővéréhez], mert magyarországi volt, ugye férjhez jött ide, Nagyborosnyóra messziről, Budapest mellől valahonnan. Ott volt a nővére, itt [Nagyborosnyón] senki rokona nem volt, és akkor otthon szültek [az asszonyok], és ő hazament szülésre, az édesapám édesanyja, hogy a testvérénél szüljön. Ott [Budapest mellett] született meg édesapám 1888-ban, és kicsi város, ugye mindenki mindenkit ismert, Steinerné volt a nővére az édesapám édesanyjának, és a bábaasszony Steiner néven jelentette be. És így az édesapám eredeti neve Steiner volt, és Budapesten volt bejelentve. Édesapám volt katona még fiatal korában, de „hál’ istennek”, hogy sérve volt, és akkor csak segédszolgálatra volt beosztva, valami segédmunkát végzett Budapesten.

Az anyai nagymamának a leánykori neve Féder Franciska, Fanni volt. Az első férje egy Sternbach nevezetű férfi volt, aki egy idős ember volt, apja lehetett volna. Így mondta nagymamám, hogy a Sternbachot nem szerette, pedig nagyon jó ember volt, de hogy olyan idős volt, és volt a szép Klein, aki látszerész volt, és őt szerette. De Sternbach módosabb ember volt, jó menetelű étterme volt, és a szülei hozzá akarták férjhez adni. És milyen volt a tizennégy-tizenöt éves leányka? Hozzá kellett menjen. Még az ágy alá is elbújt, mikor látta, hogy jön Sternbach, így mesélte. Ez Fogarason történt, de nem tudok pontosabbat; a mostani gyerekek jobban kikérdezik a szüleiket, mint ahogy mi kikérdeztük a múlt század elején. Sternbachtól lett a Viliám, Vilmos fia nagymamának, aki elment Franciaországba, és nagy férfiszabóüzlete volt Párizsban.

Az első férje nagymamának meghalt, és utána hozzáment Kleinhoz, de nagyon rossz házaséletet éltek. Nagymamám mesélte, hogy nagyon szép ember volt, de amilyen szép volt, olyan rossz volt, olyan goromba, úgyhogy rövid ideig tartott a házasságuk. Született egy kislányuk, de az pár hónapos korban meghalt. Tíz vagy tizenkét hónapos volt, amikor nagymama Brassóba kellett menjen valamiért – hogy miért, nem tudom, mint gyermek ezeket nem faggattam –, [és vitte magával a kislányt is]. Nagymama azt mondta, olyan gyönyörű volt, hogy Brassóban megálltak az utcán, és megcsodálták. De estére úgy belázasodott a leányka, hogy hamarosan meghalt. Az volt a nagyobbik Klein leányka. Azután lett egy Berta nevű, majd édesanyám.

A múlt század első felében divat volt, hogy az iparosok mentek le Bukarestbe. Hát a földön volt Románia, ott semmi nem volt, és innen [Erdélyből] az iparosok, aki valamit tudott, özönlött be Romániába. Híres fényképész volt Szatmári, az is akkortájt [a 20. század elején] ment el Bukarestbe, és ott nagyon gazdag ember lett. Ha látunk magyar névvel románokat, azoknak biztosan, hogy a dédszülei innen mentek mint magyarok, mert jól arattak anyagilag. Ők megteremtettek ezt, azt, amazt. Akkor cipőt nem az üzletben vettek, ott is vehettek, de legtöbb [ember] úgy akarta, hogy olyan cipője legyen, ami pont a lábára való. Volt divatlap, kiválaszthatta, hogy milyen fazont szeret, és azt csináltatta.

És így került be nagymamám is Bukarestbe. Már özvegyasszony [elvált asszony] volt – akihez másodszor férjhez ment, a szép Kleinhoz, attól elvált –, amikor elment, de nagyon jól tudott főzni, és volt egy kicsi, családias kóser étkezdéje Bukarestben, ami jól ment. Nem étterem volt, csak egy kicsi kifőzde. Aztán hogy miért [és mikor] jött [a nagymama] Sepsiszentgyörgyre, nem tudom.

A nagymamámnak volt három testvére itt [Sepsi]Szentgyörgyön: Teréz, Gizella és Cecília, férjhez voltak menve, én idős néniknek ismertem őket. Teréz néni a férje után Hartmann Teréz volt. Teréz néninek volt egy lánya, mi Pepi néninek szólítottuk, nem tudom, hogy mi volt az eredeti neve. Pepi néni Uzonban lakott [Uzon  – nagyközség volt Háromszék vm.-ben, 1891-ben 1900, 1910-ben 1800 fő magyar lakossal. Trianon után Romániához került, ma: Ozun, Sepsiszentgyörgytől 11 km-re, délre. – A szerk.], Uzon ugye jó községnek számított, és a férje – egy Halmos nevezetű – ott volt jó szabó. Két leányuk volt és egy fiuk: Margit, Gizi, Béla. És neveltek egy fiút, a Pepi néni testvérének, Zseni néninek a fiát, Sanyikát. Ezek [ez a család] is kihaltak. Volt Teréz néninek egy fia, Hartmann Hermán, és volt még egy leánya, Zseni, az ő férje Baruch bácsi volt. Zseni néni három hét különbséggel halt meg, ahogy anyám, ő is fiatalon, huszonnégy vagy huszonöt éves volt, mikor meghalt [1912-ben]. És maradt egy fiúcska árván, Sanyika [? Sándor], őt aztán Pepi néni nevelte.

A Teréz néni leánya volt Regina is, de őt a nagymama egy másik testvére, Kende Cecília örökbe vette. Hartmann Regina Frank Sándorhoz ment férjhez, az egy szinérváraljai fiú volt. Szinérváralja körülbelül harminc kilométer Szatmárnémetitől [Szinérváralja – nagyközség Szatmár vm.-ben, 1891-ben 4000, 1910-ben 5100 magyar és román lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, ipartestület, iparostanonc-iskola, sírkőgyár). Trianon után Romániához került. Ma: Seini, Szatmárnémetitől 33 km-re keletre. – A szerk.]. Hogy hogy ismerkedett meg Hartmann Reginával, nem tudom, de megismerkedtek ilyen távolról. [Az ő idejükben] nem voltak ilyen szabadok a leányok [mint ma], mert vallásosak voltak, és nem volt alkalom, hogy idegen fiúkkal megismerkedjenek [még zsidó fiúkkal sem]. Se a fiúnak, hogy megismerkedjen [lányokkal]. És akkor szokás volt, hogy szereztek, bemutattak [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Már az én koromban nem volt ez divat, de a nagymamám korában még bemutatták, szerezték [a feleséget]. Az én koromban már szabadabbak voltak [a fiatalok]. [Frank] Sándor bácsiéknak szép rőfösüzletük volt [Sepsiszentgyörgyön] – az üzlethelyiség most is megvan –, de mikor jött a fasizmus, akkor nem tudom, miért, átadták a leányuknak hozományként, és az ő nevén volt. Frank Reginának volt egy fia, Frank Ernő, aki 1910-ben született, gyógyszerész volt, ő [a második világháború alatt] be volt sorozva mint gyógyszerész. Ernőnek volt felesége – még fiatal házasok voltak –, és volt egy kisfiuk, őket eldeportálták. A fiúcska négy vagy öt éves volt, egy végtelenül aranyos, jaj, tudtam sírni még hónapok múlva is, mikor megtudtam, hogy [mi lett a sorsa a deportáltaknak], és azt az ártatlan gyermeket is… [elpusztították]. Volt még egy leánya Frank Reginának – 1912-ben született –, Frank Eugénia, de mindenki Áginak szólította. Nagyon csinos volt, és szépnek is lehetett mondani, nem olyan szép, hogy [Sepsi]Szentgyörgy szépe lett volna, de szép. Csinos lábakkal, és kedves is volt. Őt is a szüleivel együtt eldeportálták, ez a család kihalt. Akik hazakerültek élve [a deportálásokból], azok közül, ismerősök találkoztak Frank Ágival is és Frank Ernővel is a felszabadulás után. Fogadkoztak, nem egy, mert érdeklődtem én is – hát a nagymamámat is elvitték, azt tudtam, hogy meg fogják ölni, nyolcvankilenc éves volt –, és mindenki azt mondta, hogy látta Ágit és Ernőt, már mikor fel voltak a táborok szabadulva. De nem kerültek haza. Mégis eltűntek. Sokan lettek betegek, mert a sok éhezés után megtámadták az ottmaradt konzervekkel tele raktárakat, és nem lett volna szabad [egyenek] a kiéheztetett, ételtől elszokott emberek, és talán attól [haltak meg]. Mindenesetre a Frank családból senki nem került haza, meghalt mindenki, nem volt olyan sok tag: Frank Sándor, Regina, Ági, Ernő, a felesége és a kisfiuk. Ez a család így halt meg.

Gizella néni mindenképp színésznő akart lenni, de a szülei nem engedték, és férjhez ment egy kereskedő emberhez, aki a piacon is árult, hétfőkön kivitt az árujából. Giza néni nagyon regényes [fellegekben járó] volt, hát mondom, színésznő akart lenni. Minden darabot megnézett, fájt a szíve.

És volt a Cila néni, Kende Cecília, neki volt egy kicsi fűszerüzlete, saját, a házában – mert elég nagy háza volt az Olt utcában –, úgy, hogy abban a szobában, amelyik az utcára nézett, ajtót vágatott, csináltatott polcokat, és ott árult. De ő volt [az üzletvezető], mert nagy kártyás volt a férje – Kende József –, elment reggel, és este jött haza. De az a kávéházban kártyázott, nem családnál. Délelőtt jóformán csak a kártyázók voltak a kávéházban, rendeltek egy kávét vagy két kávét, mert ugye hosszan ültek [és kártyáztak]. Hát rettenetes volt, annyit lehetett hallani, hogy hány családnak a feje [nem csinált mást, csak kártyázott]. A Cila néni férjét, aki reggeltől estig kártyázott, őt is befogták 1916-ban [a román katonák], pedig az semmit az égvilágon nem csinált, és mikor hazakerült egy hét vagy két hét múlva, tiszta kék volt arca a szeme körül, és ő is azt mondta, hogy huszonötöt vágtak rá. Már nem emlékszem, hogy huszonötöt vagy két ízben huszonötöt. Cila néniéknek nem lett gyerekük, és elvették Hartmann Reginát örökbe.

Szatmáron [Szatmárnémetiben] volt nagymamának egy húga, Mari néni. Ő is járt négy polgárit [mint nagymama], de egy nagyon vallásos asszony volt [Valószínűtlen, hogy az 1855-ben született nagymama polgári iskolába járt volna: a polgári iskolát az 1868-as népiskolai törvénnyel hozták létre. – A szerk.]. Férjhez ment egy ortodox [zsidó] emberhez, és Szatmárra [Szatmárnémetibe] került, a Schönberger bácsi családja szatmári volt. Ez is egy közvetített házasság lehetett, de oda ment, Szatmárra [Szatmárnémetibe] férjhez. Többszörös milliomosok voltak, rőfös nagykereskedésük volt, szóval nem a népnek árultak, hanem csak kereskedőknek. Hat utazójuk volt [lásd: kereskedelmi utazó]. Akkor úgy volt, hogy utazók járták be az országot, és felvették a rendeléseket falukon, városokon, mindenütt. Mari néninek a férje volt Schönberger Dávid, ortodox zsidók voltak, mert Mari néninek parókája volt, és ortodox templomba járt, és ortodox szakácsnője volt. Csak a szobalány volt keresztény, de a szakácsnő, aki főzött nekik, az is ortodox volt, az kellett legyen. Mari néninek volt egy fia és két leánya. A fia Schönberger Hendrik volt, aki ugye a fővezér, a mofti [főmufti, az üzletvezető] volt az üzletben, ő volt a kiállító, minden, mert a szülei már idősebb emberek voltak. A [Mari néni] nagyobbik leányát Rózsikának hívták, Schönberger Rózsika, és jóval fiatalabb húga született, lehetett tíz év korkülönbség is [a két lánytestvér között], az Ilonka volt, Schönberger Ilonka. De a zsidó nevén szólították, és a zsidó neve Háneli volt.

Az anyai nagymamámnak [fiatalasszony korában] nem volt levágva a haja, nem volt annyira vallásos, hogy parókás legyen. De mind a két szemére hályog került, és akkor fogadalmat tett, hogy ha sikerül az operációja, és látni fog, akkor levágatja a haját. Erdélyben a leghíresebb szemorvos Segesváron egy szász volt, Depner doktor – valamelyik nap eszembe jutott, mert énnekem is hályog van a szememen, és nem látok majdnem semmit –, [ő operálta a nagymama szemét]. Jól sikerült az operációja, és így történt, hogy végül, nem tudom, hány éves korában, mert ugye én gyerek voltam, de tényleg levágatta a haját, és parókával járt azután. Nagymama hosszú, fekete szoknyát hordott, és fekete vagy sötétkék blúzot vett fel, de volt neki csipke zsabója csinálva, azt odatette. Vékony csipkéből csinálták a zsabót, és azt tették dísznek a blúzra, a nyak köré. Kendőt nem hordott nagymamám, mert a paróka már kendő is volt, úgy gondolom. De [természetes] hajból volt [a parókája], biztosan olyan volt a színe, mint amilyet levágatott, mert fiatalon vágatta le, elég fiatalon lett hályog a szemére.

Csak két parókás asszony volt az egész városban, nagymama és a húga. Sepsiszentgyörgyön az én nagymamámnak még volt három lánytestvére, közülük még egy [Kende Cecília] vágatta le a haját azért, mert rákos volt. Kérte a Jóistent, hogy segítse meg, és azt gondolta, hogyha levágatja a haját [akkor meggyógyul]. De meghalt, hiába vágatta le a haját. A haja le volt vágva, és ő meghalt. Csak ők ketten vágatták le a hajukat [Sepsiszentgyörgyön], a nagymamám is, ugye, fogadalomból, hogy jól sikerült az operációja, és a testvére azért, hogy rákos volt. A neológok se vágatják a hajukat, a neológoknál sincsen paróka, csak az hászidemeknél [lásd: haszidizmus] és az ortodoxnál.

Pénteken, amit szoktak: nagymama gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás], a gyertya fölött imát mondott, megsütötte a szokásos bárheszt. Kenyeret nem sütött, azt vette, úgy emlékszem. A húst úgy készítette el, hogy egy órát vízben, aztán egy fél órát sóban tartotta. A zsidóknak a vér tilos, szóval nem szabad elfogyasztani semmit, ami véres, mert úgy tartja a zsidó vallás, hogy tisztátalan a vér [lásd: étkezési törvények; a hús kikóserolásának menete általában a következő volt: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.].

Nagymamám vallásos volt, ő ment [járt zsinagógába]. Tudott olvasni héberül, az benne volt a vallásban, hogy imakönyvből és a Bibliából [Tórából] kell olvasni, az az ima. Azért kis korban már minden gyerek tudott olvasni [Egyébként a zsidó tanítás szerint az imákat nem szabad fejből mondani, nehogy hibát vétsenek benne. – A szerk.]. Imákat tudott kívülről is, hallottam [őt imádkozni].

A zsidóknál, még akik nem voltak vallásosak, azt hiszem, még azoknak is, a bejáró ajtón a Dávid-csillag ki volt függesztve. És a nagymamánál is láttam a bejáró ajtójánál két kicsi szeggel föl volt szegezve az a becsomagolt Dávid-csillag, egy kicsi [hüvelyknyi széles, 10-15 cm hosszú], azt hiszem, bőrbe volt becsomagolva [Mezuzaként szolgálhatott a becsomagolt Dávid-csillag, talán a szokásos pergamentekercset helyettesítendő. Feltételezhetően nehezen lehetett volna beszerezni írnok által készített valódi pergamentekercset. – A szerk.]. Nagymamám azt mondta, hogy az minden zsidónak az ajtaján van, azzal lép be [a házba], hogy megcsókolja a Dávid-csillagot. [Kívülről] semmi se látszott, csak egy pici csomag, amiben van valami. Csak nagymamámtól megkérdeztem, és mondta, hogy festve van egy Dávid-csillag valamire. És azt, ha zsidó ember jött, megcsókolta.

Régebben a zsidóknak volt cselédjük, nem is tudok olyan családot, hogy ne lett volna. Mindegyiknek volt, mert azt mondták, az étel nem számít. Ez volt a jelszó. Hogy az kikerül. Mert nem úgy főztek, mint most, adagolva. Mindig maradt [étel], hogy abból mindig tudott még egy [enni]. És olyan szegénység volt falun, hogy már tizenkét-tizenhárom-tizennégy éves korban kiadták családokhoz [a lányokat], hogy létezzenek. Koldusok voltak, azt nem lehet elképzelni, hát amíg lehetett, mezítláb járt az a falusi asszony, mert egy cipőt ha megvett, örvendett, ha vasárnap és ünnepnapkor van mit felhúzzon a lábára. Az is volt a neve Magyarországnak, „a hárommillió koldus országa”. Végig, amíg Kádár jött, addig [ez volt Magyarország neve], az az igazság, akkor lélegeztek fel. És most lassan, ahogy figyelem a dolgokat, kezd odasüllyedni, hogy megint az lesz a neve. Nagymamának is mindig volt cselédje, egy tizennégy-tizenöt éves, mert mindig ilyen fiatal leány cselédecskéje volt. Nem is engedte volna Mari néni, a gazdag testvére, hogy nyomorogjon. Küldött minden hónapban annyi pénzt, apanázst, hogy a kis cseléddel együtt jól éltek egy szoba-konyhás lakásban. Takarított, mosott, mindent csinált [a cselédlány], csak nem főzött – főzni a nagymama főzött. És mentek együtt a piacra, nagymama ugye megvette [amit kellett], és a leány a kosarában [hazavitte]. És örvendett [nagymama], mert ketten voltak, ugye. És nagymama jókat főzött, ott ketten jól eléldegéltek.

Szombaton nem dolgozott [nagymama], nem dolgozott még a cseléd se [lásd: szombati munkavégzés tilalma], csak ettek, beszélgettek, szeretett kimenni a parkba, mikor olyan idő volt. Újságot járatott, a „Székely Nép”-et [Sepsiszentgyörgyi magyar nyelvű politikai hetilap, 1940. novemberétől független politikai napilap. – A szerk.], azt mindig elolvasta. És nagymamámat nagyon érdekelte idős korában is minden. Hát ilyesmi nem, hogy honnan jön az Isten, de a maga egyszerűségében minden [világi dolog] érdekelte, politika is, minden. És három hónapot ment nyaralni [nagymama] minden évben, Szatmárra [Szatmérnémetibe], a húgához. Szóval így élt szép csendesen. Olvasgatott, kijavította a holmijait, hogyha olyanok voltak, hogy még érdemes volt, ha ugye elszakadt… Szorgalmas asszony volt.

Hát nagymamám megvarrta a halotti ruháját. Mert nem utcai ruhában temetik a halottakat [hanem kitliben]. A legkevésbé vallásosak is a régi zsidó hit szerint temetkeztek [lásd: holttest előkészítése a temetésre; temetés]. Nekem úgy mondta a nagymamám, hogy mindent meg kell kézzel varrni a zsidó nőknek, mindent fehér vászonból, amit hordott, egy zsebkendőig vagy – egy nő ugye kötényt kötött a konyhában – egy kötényig. És neki meg is volt, ő megcsinálta.

Édesanyámnak volt egy idősebb féltestvére, Sternbach Vilmos, a nagymama első házasságából, aki kiment Párizsba, és ott férfiruhaüzletet nyitott. Volt még egy nővére, Klein Berta. A francia apácáknak volt zárdája és iskolája Bukarestben, és nagymama Bertát is, édesanyámat is a francia iskolába adta, hogy tanuljanak meg franciául. Azt akarta, hogy menjenek el a leánykák is Párizsba, mert ott majd csinál valamit a bátyjuk, hogy vagy keressenek [dolgozzanak], vagy… [menjenek férjhez]. Tehát föltétlen kellett a francia nyelv, és azért adta be nagymama őket – így mondta – a francia kisasszonyokhoz. Berta ment ki előbb Párizsba, [ő volt az idősebb], és ő ott férjhez is ment fiatalon, tizenhat éves korában egy német fiúhoz, Fritz Ernst Röhmhöz. Ő Párizsban egy nagyon előkelő étteremben volt főpincér, de tanult ember volt. És megismerkedtek, Berta is szép volt, összeházasodtak. De Frankfurt am Mainba mentek aztán Párizsból, úgyhogy Németországban éltek. Ezt a nagybátyámat sose láttam.

Édesanyámat Klein Reginának hívták, ő a nagymama második házasságából született [1889-ben]. Édesanyám is tízéves korától tizennégy éves koráig a francia kisasszonyokhoz járt iskolába, Bukarestben. Utána kiment ő is Párizsba a bátyjához, a nővére is ott volt már. Több ideig volt ő Párizsban, perfekt tudott franciául. Azért vagyok én Alice. Édesanyám híres szép nő volt a faluban, a primadonna szerepeket mindig ő játszotta. Két hegedűje maradt [miután meghalt], mert hegedülni tanult. Anyámra én nem emlékszem, de a falusiak mondták nekem, hogy milyen gyönyörű volt, és gyönyörűen hegedült. És énekelt, de nekem semmi hangom nincs, azt nem örököltem. És még versikéket is írt az én édesanyám, a nők lapjába beküldte [Nem tudjuk azonosítani, melyik lap lehetett. Kósa Alice édesanyja 1912-ben meghalt. – A szerk.].

Fakereskedő volt édesapám. Olyan fakereskedő volt, aki megvette az erdőn a fát, de más intézte [a továbbiakat], mert szeretett kártyázni. A szerződéseket megkötötte a fára – mert nem vette meg az erdőt, csak a termését, a fát –, aztán ment kártyázni. Édesapám ezt csinálta. Volt neki egy kertész ember alkalmazottja, úgy hívták, Hajdár, és az mindent elintézett. A fát az erdőben felfűrészelték, amilyenre kellett – akkor ölben számoltak –, hozták be az állomásra, és ott vagonírozták. Hát mindent ez a Hajdár intézett, más emberekkel mérlegelt, mindent. Apám meg futott, kártyapartija volt. Nem tudom, hogy pénzben játszottak-e, azt se tudom, milyen kártyajátékot játszottak, de azt hiszem, hogy a magyar kártyával játszottak. Én édesapámat meg se mertem volna kérdezni, hogy „Maga pénzben játszik-e?”. Nem lehetett.

Volt egy ilyen állandó parti Nagyborosnyón, két református pap volt benne, egyik a nagyborosnyói pap, másik a kisborosnyói pap, és egy Nagyborosnyón gazdag embernek számító mészáros. De ő se mészárolt, mert neki volt egy idősebb bátyja, édestestvére, agglegény, aki mert nem volt olyan szép, nem nősült meg, náluk lakott, és a mészáros ügyet ő intézte. És akkor ez egy ilyen örök parti volt. A kisborosnyói pap, akit Czeglédinek hívtak, annyira kártyás volt, hogy valósággal rögeszme volt [neki a kártya]. Pap létére. És egyszer volt egy ünnepély, ami istentisztelettel kezdődött – előbb lett volna az istentisztelet, és azután az ünnep. Hát be voltak gyűlve a hívők Kisborosnyón a templomba, és… Nincs pap. A közönség benn a templomban, nincs a pap sehol. A pap kártyázott Nagyborosnyón. Mire eszmélt, futott. Befutott a templomba, és onnan kikergették. „Ahogy befutott, tiszteletes úr, tessék innen kifutni örökre.” Ki is dobták azonnali hatállyal, hát képzelje el, hogy bent voltak a hívek, és nem volt pap! Ilyen nem sok történik. Azután, azt hiszem, a megye is kacagta. Az lett a vége, hogy Czeglédi [Sepsi]Szentgyörgyre jött, és a mozinál volt portás a papi rangjával. Máshol nem vették föl.
Sepsiszentgyörgyön, ahol ma van a színház, az az épület annak idején mozi volt. Csak hat hétig minden évben [játszottak ott színdarabokat], mikor jöttek színészek [Sepsi]Szentgyörgyre. Állandó színház Kolozsváron, Pesten, nagyvárosokban volt, de azok Sepsiszentgyörgyre, ilyen helyekre nem jöttek, még Kézdire [Kézdivásárhelyre] se mentek. De sok vándorszínész volt, azok járták az országot. És hathetes kurzusokat tartottak [Sepsi]Szentgyörgyön is minden évben. Nagyon jól ment, oda lehetett bérletet kötni, vagy hogyha a közönségnek tetszett, amit fognak előadni, szerződést kötöttek nyolc hétre. Jó operetteket játszottak – Kálmán Imre operetteket, „Csárdáskirálynő”, „Víg özvegy”, ezeket játszották, nekem nagyon tetszettek, már fiatal leány koromban –, és vígjátékokat, mert azt szerették [a sepsiszentgyörgyiek], de volt mindig egy dráma is [Kálmán Imre (Siófok, 1882 – Párizs, 1953) – zeneszerző; Budapesten, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban érettségizett, 15 évesen iratkozott be a Zeneakadémiára, majd jogot hallgatott a budapesti egyetemen. A „Pesti Napló” zenei rovatának vezetője volt 5 éven át. Első nagy sikere a „Tatárjárás volt” (1908), amelyet Bécsben – akkor: az operett fővárosa – is bemutattak. 25 évesen Bécsbe költözött, bécsi operettszerző lett. A 20. század első évtizedében a „Tatárjárás”-t már játszották New Yorkban, Moszkvában, Londonban, Rómában, s ez volt az első magyar operett, amely Franciaországban színre került. Leghíresebb operettje a „Csárdáskirálynő” (Bécs, 1915). Az Anschluss után Párizsba költözött, majd Amerikába. A háború után visszatért Európába, s 1953-ban zenei munkásságáért megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét. Párizsban hunyt el, kívánságának megfelelően Bécsben temették el; a „Víg özvegy“ Lehár Ferenc operettje. Lehár Ferenc (Komárom, 1870 – Bad Ischl /Ausztria/, 1948) – zeneszerző, karmester. Zeneszerzői munkásságát operakompozíciókkal kezdte. Bécsben mutatták be első operettjét 1902-ben („Bécsi asszonyok“), amely világsiker lett. Életének legnagyobb részét az osztrák fővárosban töltötte, 1926–1938 között Berlinben élt. A háború után Zürichbe költözött, és csak röviddel halála előtt tért vissza Ausztriába. A század eleji operett egyik legkiválóbb képviselője („Drótostót”, „Víg özvegy”, „Luxemburg grófja”, „Cigányszerelem”, „Éva”, „A mosoly országa” stb.) (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.].
Én 1909. május tizenhatodikán születtem. Édesanyám húsz éves volt, mikor én születtem, édesapám huszonegy. Három év alatt édesanyámnak még két gyereke született. Nem éltek olyan jó életet édesnyámék azért, mert a húga édesapámnak, Gizella néni, mint ahogy a gyerekek között van egy főnök, aki dirigál, ez a húga olyan volt. Habár apám idősebb volt két vagy három évvel. Olvastam egy levelét édesanyámnak, ami megmaradt nagymamámnál, amiben írta [édesanyám édesapámnak], hogy „A fekete lelkű testvéredre hallgatsz”. Az apai nagyszüleim építettek egy nagy házat, elöl üzlettel és a ház mellé egy nagy sütödét. És oda adogatta apám a pénzt, hogy építsenek a szülei, amit elgondoltak. Édesanyám neheztelt, hogy odaadja a keresetét, mikor van már két gyermek. És az a kövér Gizella néni, aki aztán elvette Annuskát örökbe, mégis heccelte édesapámat, legalábbis a levélben az volt írva, hogy azt mondta édesapámnak, hogy „Feleséget kapsz, amennyit akarsz, de a szüleid nincsenek [vagyis ők egyetlenek], és azokat kell segíteni”. Hát szép azért, hogy segíti a szüleit, de ne a gyermekek rovására.

Édesanyám meghalt huszonhárom évesen. Akkor egy szép család – azt lehet mondani, hogy – órák alatt szétesett. Falun laktunk, Nagyborosnyón, és édesanyám bejött [Sepsiszentgyörgyre az édesanyjához] a három gyerekkel és a háztartási alkalmazottal [lásd: cseléd] – alkalmazottunk volt, természetesen, három gyerek mellett. És két vagy három nap alatt meghalt. Vakbélgyulladása lehetett, mert felboncoltatták, és tiszta genny volt az egész belső része, gondolom, hogy akkor nem ismerték föl. Többet ismertem hosszú életem folyamán, akiknek a szülei így haltak meg. A vakbélgyulladást nem ismerték, ugye, és meleg borogatásokkal hashártyagyulladás lett belőle.

Három kicsi gyereket hagyott maga után. Halálakor én három éves voltam, az öcsém másfél éves és a húgom hat hónapos. De egyes dolgokra tisztán emlékszem hároméves koromból: egy karácsonyra, hogy az asztalon karácsonyfa volt, és egy ekkora nagy csokoládékifli, csokoládé lehetett, mert ezüsttel volt bevonva, és az tetszett. És arra emlékszem még, és most is tudnék sírni, és sírtam éveken át, habár csak három éves voltam, mikor anyám meghalt, mégis pontosan emlékszem, hogy a sírnál egy néni fogta a kezemet, valamit kérdezett hozzám hajolva, csak arra emlékszem, hogy én azt mondtam: „Este hazajön.” Gondolom, hogy azt mondhatta a néni, hogy „Elment anyukád”. Arra mondhattam én, hogy „Este hazajön”. Én igazán mondom, hogy éveken át ez a mondat kísértett, és ha eszembe jutott, sírtam, hogy hároméves koromban vártam estére, hogy… 

Én az anyai nagymamámhoz [Féder Fannihoz] kerültem, a másik nagymamához a fivérem, és a nagynéném, édesapámnak a húga [Iza néni], akinek nem volt gyereke, az elvette a húgomat. Ez a gyermekkorom. Nagymamám szerény körülmények között élt, de édesapám fizette a nagymamámnak a ruházkodást, szóval édesapám gondoskodott mind a három gyerekről anyagilag. Sose nősült újra.

Az anyai nagymamám itt lakott, Sepsiszentgyörgyön, a másik nagymama az Nagyborosnyón, akinél az öcsém volt, és szintén Nagyborosnyón a nagynénim is. De nagyon rövid ideig lakott a [nagyborosnyói] nagymamánál az öcsém, mert valakik bejöttek, és mondták, hogy „Fanni néni, tessék elhozni a gyereket! Hát az a gyerek hogy volt az anyja mellett? És ott van a két leány – az apai nagymamának a két leánya –, a két lusta dög leány, és az a gyermek piszkoson jár. Ne tessék hagyni”. És tényleg, szegény [anyai] nagymamám kiment [Nagy]Borosnyóra, és mesélte, hogy megszidta [a nagynénéimet], hogy azt a másfél éves gyereket olyan rendetlenül találta. És akkor őt [az öcsémet] is vállalta. Nagyon ügyes asszony volt. Úgy látszik, nagyanyámtól örököltem, hogy mindig azon gondolkoztam, hogy keressek valamit még a családnak. Na, a nagymamám is ilyen volt. Sok mindennel foglalkozott, már pontosan nem is emlékszem, tudom, hogy árult cukorkát, finom cukorkákat vett, és kitette egy asztalra egy üvegládába – teteje, oldala, minden üvegből volt, csak ami összefogta, volt fa – a kapu elé. De mondom, hogy apám azért adott [pénzt].

Az öcsém, Molnár András, Bandika 1911. február tizenkettedikén született. Sepsiszentgyörgyön járt négy gimnáziumot, és utána, hogy árva fiú volt, elment Szatmárra [Szatmárnémetibe], az anyai nagymama húgáékhoz, akiknek angró kereskedésük volt, hogy tanulja ki [a kereskedést]. Beiratkozott, és elvégezte a kereskedelmi iskolát, de estiben, és nappal segített a rőfösüzletben. Nem árultak csak nagykereskedőknek, kinek mi kellett, azt összerakták végekbe, szóval ezt csinálta. Ajánlott házassága volt. A feleségének, Schwartz Piroskának forgalmas üzlete volt Gyergyószentmiklósban [a házasság után Molnár András vezette]. Öt hónapra született egy fiuk, de meghalt szülés után. Élt szegényke, még szuszogott egy kis ideig, de elhunyt. [A második világháború idején] sárga karszalagos munkaszolgálatosnak volt besorolva [az öcsém], Gyergyó valamelyik falujában voltak. A felesége el volt deportálva, de hazakerült élve. Bandika [a háború után] elvégzett egy három hónapos kurzust Bukarestben, ami után főkönyvelő lett Csíkszeredában. Ceauşescu idejében zárolt városok voltak [A zárolt város azt jelentette, hogy egyáltalán nem vagy csak nagyon körülményesen lehetett beköltözni a nagyobb városokba, Brassóba, Marosvásárhelyre vagy Kolozsvárra. Lásd: a szabad helyváltoztatás korlátozása Romániában. – A szerk.]. Ez azt jelentette, hogy ő [az öcsém] Csíkszeredából Marosvásárhelyre vitte a mérleget. Nem szerette Csíkszeredát, mindenképp el akart onnan jönni. Átköltöztek Sepsiszentgyörgyre, vettek egy háromszobás blokklakást. A lányuk, Ágnes már Sepsiszentgyörgyön született 1947-ben. Ágnes Pozsonyba ment férjhez. Gergyószentmiklóson volt nyaralni az édesanyja nővérééknél, és ott volt egy lágerbeli ismerősük fia is, ez a cseh zsidó fiú. Megismerkedtek, és házasság lett az ismeretségből. Az öcsém itt [Sepsiszentgyörgyön] halt meg, 1986-ban, a zsidó temetőben van eltemetve. Halála után a felesége, Piroska elment Pozsonyba, a lányához, ő ott halt meg.

A húgom, Annus 1912-ben született. Az elemit [Nagy]Borosnyón végezte. De Borosnyón csak hat osztály volt [azaz elemi iskola volt], és utána négy polgárit járt itt, [Sepsi]Szentgyörgyön, a Mikóban [Székely Mikó Kollégium], és nagymamámnál lakott [A „Mikó” gimnázium volt, nincs róla tudomásunk, hogy lett volna polgári iskola az intézményen belül. Vagyis vagy négy évet végzett a gimnáziumban, vagy nem a Mikóba járt. – A szerk.]. A húgom 1932-ben ment férjhez, a sógoromat Czitrom Ferinek, Ferencnek hívták. Brassóban éltek, majd [a második világháború után] kérték, hogy elmehessenek [kivándorolhassanak] Izraelbe. Mindenkit kiengedtek, aki akart menni. És a zsidók futottak Romániából [lásd: kivándorlási hullám Romániából a második világháború után]. Nagyon kevés maradt. Hát csak [Sepsi]Szentgyörgynek is több mint háromszáz zsidó lakosa volt. Mindenkinek adtak [útlevelet], zsidóknak, akik végleg akartak menni, hát minden nekik [a román államnak] maradt, mindeniknek volt háza, olyan zsidó nem volt, hogy ne lett volna. És még a tetejében az volt követelve, hogy teljesen rendbe kell hozni [a házat]. Az ajándékot csak úgy fogadta el a román állam, hogyha pontra van téve, minden lefestve, ajtó, ablak, padló, minden. A sógorom itthon kereskedő volt, de Izraelben – mivel nem beszélte a héber nyelvet – egy Romániából származó mészárosnak lett a segédje, ő szeletelte a húst. 1999 februárjában halt meg a húgom Izraelben.

Volt zsidó nevem – Szuri –, mert kellett. De senki az égvilágon nem szólított Szurinak, nem tudom, mit csináltam volna. A gyermek azt szereti, amit megszokik. Szólított a család Alicának, szólított Aliszkának, de Szurinak senki se szólított.

A [sepsiszentgyörgyi] hitközség a legegyszerűbb volt, status quo [lásd: status quo hitközségek]. Hallottam a tévében, hogy ez a vallás[i irányzat] megszűnt [a környéken], mert nincsenek hívői. Nincs már majdnem semminek hívője. Brassóban, mikor mi ott laktunk, voltak neológok, és voltak ortodoxok is. Itt, [Sepsi]Szentgyörgyön nem voltak vallásosak a zsidók egyáltalán, az egész megyében. Édesapám nem is tudott zsidóul [héberül] olvasni. Egy testvére se tudott zsidóul. Imádkozni megtanultak, de azt hiszem, hogy nem tudták, hogy mit jelent. Én is jártam hájderbe [héderbe]. Úgy hívták az óvodát, kétéves korban már jártak a zsidó gyerekek óvodába. Én is jártam óvodába. Habár vallástalanok voltak, mégis a gyerekeket küldték óvodába. Falun ez [héder] se volt, pedig sokan laktak a falvakban is. Hát [Nagy]Borosnyón is öt vagy hat zsidó fűszerüzlet volt.

Nagyon kevesen tartották be vallásosan [az előírásokat]. Egypár öreg – a nagymamám és még vagy ketten – vágatta a majorságát a sakterrel, mert azt mondták, hogy az a vallásos. A többi [zsidó] disznót evett, semmit nem tartott. Aztán voltak olyan zsidó családok is, hogy levágatták a majorságot, a libát a sakterrel, de közben a disznót is megették. Ez egy olyan szertartás volt, a sakter [lásd: sehita]. Úgy csinálta, hogy levágta a sakter a majorságot, és volt ott homok, mindig hozattak homokot, és odadobta [a levágott állatot], hogy folyjon ki minden csepp vére. Mert tisztátalannak tartották a vért. Falun azt hiszem, olyan sem volt, aki a majorságot [sakterrel] vágatta. Falun nem volt sakter, és akkor ők vágták le. És az már nem kóser, azt ők [a nagyon vallásosak] már tréflinek tartották, ugye.

Szép zsinagóga volt [Sepsi]Szentgyörgyön, a Csíki utcában. És azon a területen, ahol a templom volt, lakott a kántor, lakott a sakter, ott volt az imaház, és elöl, a templom előtti téren épült egy szép nagy kultúrház. [A második világháború után] [Nagy]Váradról intézték [irányították] azt a pár zsidót, akik hazakerültek, azok nagy része is egyenesen Izraelbe ment – nem Izrael volt akkor, hanem ugye Palesztina [lásd: Izrael állam megalakulása] –, és így alig voltak [zsidók] [Sepsi]Szentgyörgyön. A zsinagógát az 1940-es években lebontották, azt hiszem, hogy államilag kérték, hogy bontsák le. És semmit nem építettek oda, megvan a terület. A [zsidó] kultúrház most is megvan, használja az állam, tudtommal. Egypár évig a sepsiszentgyörgyi városi könyvtár volt ott – oda jártam –, utána pedig odaadták a Jehova tanúinak, és nem tudom, most mi van benne.

Én Sepsiszentgyörgyön nem jártam templomba, csak nagyünnepkor, az őszi ünnepekkor mentem egy kicsit, egy-két órára. Akkor kellett menjek, mondta nagymamám. A kántornak volt két fia, még gyerekek voltak, tizenkét-tizenhárom évesek, de olyan gyönyörűen énekeltek, gyönyörű hangjuk volt, igazán operaénekesek is lehettek volna. És azért is elmentem, hogy hallgassam meg [őket].

[Sepsi]Szentgyörgyön volt rabbi, azt is elhurcolták. Fiatal, modern pap [rabbi] volt, aki öngyilkos lett a lágerben. Akik hazakerültek, mondták, hogy a villanydrótra tette a kezét, és villannyal végezte ki saját magát. Egy szép, ügyes fiatalember volt, huszonnyolc-harminc év körüli, nem is volt nős.

Mikve volt, de az én gyerekkoromban csak a nagymamával egykorúak jártak mikvébe, de aztán az is megszűnt. Nagyon kevés járhatott. Ilyenek, mint a nagymama, ha még fogadalmuk is volt, de fiatal nem. És az meg is szűnt aztán, nem tudom, pontosan mikor, mert én sose jártam.

Nagymamám minden évben három-négy hónapot Szatmáron [Szatmárnémetiben] töltött a húgánál. Mindig nyáron ment, iskola után, hát iskolaszezon alatt ott kellett legyen, mikor én ott nála nevelkedtem. És én addig kimentem [Nagy]Borosnyóra, a nyarakat ott töltöttem, a három hónapot. De volt, mikor engem is meghívtak [Szatmárnémetibe].

A szatmári rokonaim ortodoxok voltak, de az már óriási lépés volt modernségben a hászidemekhez [haszidokhoz] képest. Elvittek az ortodox templomba, hogy lássam. Az ortodoxoknak rendes, nagyon szép nagy templomuk volt, abban is jártam, olyan volt, mint a neológoké, csak nem volt orgona [A bölcsek négy alapvető tilalmat rendeltek el a szombattal kapcsolatban, ezek egyike a munka: szombaton mindenfajta munkától tartózkodni kell, márpedig az orgonabillentyűk nyomogatása is munka, tehát tilos. Ezért az ortodoxia szemében botrány az orgona a zsinagógában, a neológia szemében viszont a reformok jelképe. (Magyarországon egyébként a nagykanizsai nagyzsinagógában építettek először orgonát, 1845-ben.) – A szerk.]. Templom volt, amilyen kellett legyen, karzata volt, az első emeleten voltak a nők, és előttük volt egy széles lemez, olyan, mint a rosta, hogy a nők azokon a rostalukakon kileskődhettek a férfiakra, de a férfi hiába akart, mert ugye azon a kicsi sűrű lukacskán nem látott semmit. De a nők, ha kíváncsiak voltak, akkor azokon a kicsi lukakon is lehetett látni. És elvittek engem a hászidemekhez is. A hászidemeknek rendes templomuk se volt. A templomuk olyan volt, hogy csak két szoba, két terem volt egymásba [nyílóan], és közötte sűrű függöny. A nők árnyakban látták a függönyön keresztül, hogy ott mozognak valakik, élőlények, nem látták egymást [a nők és a férfiak], el voltak így választva függönnyel [Az ortodox zsinagógák között is volt olyan, ahol a női karzat függönnyel volt elválasztva. – A szerk.].

És Háneli – így nevezték Ilonkát [Schönberger Ilona, az anyai nagymama Szatmárnémetiben élő húgának egyik lánya] a zsidó nevén – azt mondta: „Elviszlek most egy hászid esküvőre.” És elmesélték a történetét is. Volt az esküvő, de még nem is látták egymást [a menyasszony és a vőlegény]. És elmesélték, hogy a férfiak, az apák egyezkedtek, hogy mit ad a leány hozományba, mit ad a fiú hozományba. Mintha tárgy lett volna, úgy egyezkedett a két apa. De nem látták egymást soha. Nagyon fiatalon házasodtak, szűzön ment a fiú is, a hászidemes fiú a nagy pájesszal. Aztán mikor volt az esküvő, nekik is megvolt a fejük felett a hipe [hüpe]. Azon az udvaron volt, ahol volt a templom, oda volt fölállítva a hipe. És ott voltak a meghívottak is. Nem emlékszem, a szertartás milyen nyelven folyt le, jiddisül vagy héberül, lehet mind a két nyelven, de lehet, hogy héberül. Két nő vitt egy sűrűn lefátyolozott [lásd: bedekkolás] valakit a hipe alá, és vitték a fiút, ő eltörte a poharat. Poharat törnek a lábukkal [a vőlegények], hogy annyi év boldogságot éljenek, ahány szilánk[ra törik]. Minél jobban igyekeztek a férfiak eltaposni, hogy minél több szilánk legyen [lásd: házasság, esküvői szertartás]. És akkor mondta Háneli, hogy most hazamennek, és a fiú le fogja venni a sűrű valamit a leány fejéről, és akkor látják meg egymást. Ez a házasság, hogy mivel végződött, nem tudjuk. De mesélt Háneli olyat, hogy magasföldszintről kiszökött a menyasszony, mikor meglátta a vőlegényt, úgy megirtózott tőle. Ilyen is volt. Mert ugye nagyon vallásosak voltak ezek a hászidemek, ezek megmaradtak az ötezer éves [szokásokkal]. Ugyanabban a prémes sapkában és kaftánban [jártak] télen-nyáron, ahogy jártak az őseink [A sajátos haszid viselet a 18. századi lengyel nemesi viseletből nőtt ki. Lásd: haszidizmus; haszid öltözék. – A szerk.]. És lógatták a pájeszukat. Az ortodoxok is meghagyták a pájeszukat, de az ortodoxok felcsavarták [a fülük mögé]. Az ortodoxok is vallásosak voltak azért, csak épp nem olyanok, mint [a haszidok].

[Sepsi]Szentgyörgyön jártunk [én és az öcsém] a zsidó óvodába, azt tudom. De jártam a magyar óvodába, ami kötelező volt. A magyar óvodában jobban szerettem, mert ott több játék volt, többet játszottunk, a rendes állami óvodában. És azért kevésbé emlékszem a zsidó óvodára, hogy hogy is volt, nem tudom. És jártunk aztán zsidó iskolába [héderbe] is, míg a négy elemit jártuk. Tudtam olvasni [héberül], de elfelejtettem.

Rossz két gyerek voltunk, mondta a nagymamám, hogy verekedtünk az öcsémmel, és ő, szegény, nem bírta. És akkor úgy csinálta nagymamám [hogy egyszerre menjünk iskolába]. Én hat éves voltam [1915.] májusban, és be voltam íratva az első osztályba, és az öcsém még öt éves se volt, de azt mondta: „Ha verekedtek, akkor fog menni ő is [iskolába].” És beíratta, hogy ne csak civakodjunk. És nem tudom, hogy hogy, de bevették. Úgyhogy nem egy osztályba, de párhuzamos osztályba jártunk, ő egy fiúosztályban, mert külön leány- és külön fiúosztály volt. De hát első osztályban húszig tanultunk számolni. Ágakból csináltunk – kellett, a tanító néni mondta – húsz darab lécecskét [azokkal számoltunk], és palatáblára írtunk palavesszővel. Csak ennyi volt a nagy tudomány, hogy húszig tanultunk számolni elsőben, és vagy egy nagybetűt, nyomtatott nagybetűt és egy-két szót, ló, ilyesmiket. Én úgy emlékszem. Nem emlékszem már jól, nagyon messzi dolog az, hogy pontosan emlékezzek, ugye.

De csak egy osztályt jártam ott elemibe [azaz a népiskolába], mert nagymamám engem visszaadott a zárdába az elsőbe [azaz: beadta a zárdába, ismét az első osztályba], hogy nem volt megelégedve, amit tanítottak itt. Nagymamám akarta, hogy tanuljak zongorázni is – olyan ámbíciós volt, mindent szeretett volna csinálni –, és azért átadott engem a nővérekhez, a katolikus iskolába. És ott az egyik nővér tanított zongorázni. De hiába tanított, ha nem volt zongorám. És akkor a zárdába jártam négy évet, az elemibe csak [Annak idején négy elemi iskolai osztály elvégzése után lehetett menni középfokú iskolába (polgári iskolába, gimnázium első osztályába stb.). Aki nem tanult tovább, annak el kellett végeznie az elemi iskola ötödik-hatodik osztályát. Lásd: elemi iskola / népiskola; gimnázium és egyéb középiskolák; kereskedelmi iskolák. – A szerk.]. A zárdában csak hat osztály volt, aki nem akart négyből gimnáziumba menni – ugye, jártak szegény gyerekek a zárdába –, az csak öt-hat osztályt végzett. Mert már azok mentek dolgozni, mert aki egy hatodikot elvégzett, tíz-tizenkét éves volt, ment libapásztornak, szóval a szülő a leánykákat és a fiúcskákat is dolgoztatta abban az időben. Így volt, nagy szegénység volt.

A Mikóban jártam négy gimnáziumot, 1924-ben végeztem a négy gimnáziumot [A „Mikó” 1859-ben kezdte meg működését Székely Tanoda néven, az első gimnáziumi osztály beindításával, német iskolaként. 1870-ben gróf Mikó Imre (akit 1876-ban Erdély Széchenyijének neveztek) saját költségén Zofahl Gusztáv építészmérnökkel elkészíttette az egyik szárny tervét (1877-re felépült). Majd Mikó Imre 60 ezer koronás alapítványával és némi állami segéllyel 1892-re Alpár Ignác tervei alapján felépült a másik szárny. Az iskola felvette a Székely Mikó Tanoda nevet, és 1892 szeptemberében mint nyolcosztályos főgimnázium megnyitotta kapuját, 1893 nyarán tartották az első érettségi vizsgát. A 20. század első negyedében már lányok is látogatták az iskolát, de a lányok és a fiúk még kerítéssel voltak elválasztva. – A szerk.]. És akkor Brassóban volt egy kétéves református kereskedelmi iskola, és én abba jártam, 1926-ban végeztem. Nem hiszem, hogy még van Brassóban volt osztálytársam. Nem hiszem, hogy ilyen sokat éltek volna. Én Kolozsvárra szerettem volna menni, a zsidó gimnáziumba, és onnan orvosnak. Mindenképp orvos szerettem volna lenni – pedig nem bírtam volna –, nem tudom, hogy mégis miért adott apám Brassóba, a kétéves kereskedelmibe [Kolozsvárott 1920-tól működött zsidó fiú- és leány-középiskola, előbb héber, majd román tanítási nyelvvel, de anyagi nehézségek miatt 1927-ben – noha tanulóinak létszáma 700 fő körül volt – megszűnt. – A szerk.].

Habár elvégeztem Brassóban ezt a kétéves kereskedelmit, nem mentem állásba, akkor nem volt olyan nagy divat [hogy nők dolgozzanak]. És nagyon nehezen lehetett elhelyezkedni nőknek a hivatalokban. Én se nagyon igyekeztem. Egy darabig még nagymamámnál laktam, egészen 1929-ig, aztán édesapám [Bagy]Borosnyón kivett egy szép nagy házat, azt akarta, hogy jöjjek ki. Mert két vénleány húga volt, és [1929-ig] együtt laktak. De az egyik vén[kisasszony] nagynénim férjhez ment, és akkor édesapám külön akart költözni. Hát én 1929-ben kimentem, de már nekem kezdett udvarolni a férjem, úgyhogy nem tudom pontosan, két évet ha voltunk együtt az édesapámmal, mert én 1930. december huszonötödikén férjhez mentem, és feljöttem [Sepsi]Szentgyörgyre, a férjem idevaló fiú volt. Édesapám korán meghalt, ötvenöt éves korában [1943-ban, Nagyborosnyón].

A férjem 1905. február tizenkettedikén született. Az édesapját ugyanúgy hívták, mint őt, Kósa Jenő. Az öreg [a férjem apja] nagyon módos volt, tímárműhelye volt. De jól ment, mert nagyon viselték a csinált[atott] csizmákat és a csinált[atott] bakancsokat a falusiak. Én nem értettem a bőrökhöz, de így mondták, hogy ők nagyon jó, finom bőröket csináltak. Az édesanyja [a férjemnek] magyarnak nevelkedett, de román ortodox családból származott. Az édesanyjuk valamelyik gyerekkel szülés után meghalt, és az én anyósom bekerült egy román nagynénijéhez, akinek a férje egy Zöldi Károly nevezetű gazdag, hát nem tudom, földesúr-e, de művelt ember volt, azok vették el [nevelték vagy örökbe fogadták] őt hároméves korában vagy még korábban. És hogy magyar ember volt az a Zöldi Károly, a román felesége is református lett, úgyhogy anyósom is rendesen a református vallást tartotta, és érzelmileg is… Tudta, hogy a származása román, de haragudott, ha valaki emlegette. Eredetileg úgy hívták, hogy Pulugor Virág. De azt mondta a férjem, hogy biztos, hogy Florica lehetett, csak aztán akik ugye elvették, felnevelték, Virágnak indították. De nem tudom, hogy miért, ő Pulugor Virág volt, de mégis mindenki Zsuzsika néninek szólította.

A férjemnek még volt három bátyja és két húga. Az egyik bátyja hősi halált halt az első világháborúban, azt én nem is ismertem. A második bátyja, [Kósa] Árpád az édesapjával tímárkodott. A harmadik bátyja pedig, [Kósa] László elvégezte a négy polgárit, és akkor beadták egy fűszerüzletbe inasnak – tizenöt éves korától inaskodott –, hogy megtanulja a kereskedő mesterséget [lásd: kereskedelmi iskolák; tanoncinas, tanonc]. Akkor úgy volt, hogy üzletben kellett inaskodni. És előre mindent kellett az inas csináljon: takarítani, vizet hordani, mindent, míg aztán kezdett ő is árulni, és aztán segéd lett. És akkor nagyon sok Hangyaszövetkezet volt [lásd: Hangya Romániában], Kökösben [Háromszék vm.] megkapta a Hangyaszövetkezet vezetését.

A férjemmel szinte szomszédok voltunk, és az én férjem mint fiú, járt egy rokon családhoz [a Frank családhoz]. Az odavaló fiú és leány nekem második unokatestvéreim voltak, de fiatalabbak voltak nála, és mégis járt oda szórakozni Jenő, a [későbbi] férjem. Én Brassóban jártam a kereskedelmibe, és a húgom, amíg itt járt [Sepsiszentgyörgyön] iskolába, a nagymamánál volt. És nagyon kacér leányka volt az én húgom, szegénykém. És mikor jöttem haza vakációba karácsonykor, hallom, hogy az én húgommal foglalkozik Jenő. Nagyon dühös voltam, hogy egy felnőtt férfi egy leánykával foglalkozik. Ugye, még fiatal volt [a húgom], tizenkét-tizenhárom éves – de fejlettebb volt, mint én –, és mondjuk, [Jenő] húsz éves volt. Szóval komolytalannak vettem, és ki nem állhattam a húgom végett, nem szerettem, és hogy úgy viselkedtem vele szemben, ő se szeretett engem. Észrevette, hogy én ki nem állhatom. Ez a Frank család nevelt egy árva leányt, akit jól kihasználtak. Egy este, úgy alkonyat fele, nem tudom, miért, elmentem ehhez a családhoz. Senki nem volt otthon, csak ez a fogadott idősebb lány. És én bementem, mert szerettem vele beszélgetni, sajnáltam is, hogy árva leány volt, és annyira kihasználták. És ahogy ott beszélgetünk, egyszer csak kopogtatnak, és ki állít be? Kósa úr. Nem tudom, milyen ötletem volt nekem, gondoltam, most kedves leszek, és lássuk, mi lesz. Csak hülyeségből, komolyan mondom. És nagyon kedvesen fogadtam. Mesélt, végül nem tudom, hogy hogy keveredtünk, de egy papírra én is írtam valamit, és ő írt vissza [leveleztünk]. Így dugosgattuk egymásnak. Hogy ebből, egy viccből ez fejlődött, hogy végül [összeházasodtunk]… hihetetlen. Ez volt 1929-ben, és 1930. december huszonötödikén összeházasodtunk.

Most kezdődik az én életem, a közös életünk. De vissza kell térjek a férjemre, mert hihetetlen, pedig igaz, hogy tökéletesen megismétlődött az ő életének egy része a fiammal. Ugyanaz. Csodának számít, de ugyanaz az élete volt egy darabig, tökéletesen, amit most elmondok.

A férjem, ez a Kósa Jenő mint diák, makrancos volt nagyon. Gyönyörű hangja volt, de nem ment pontosan az [ének]próbákra, és az osztályfőnöke megmondta, hogy ezentúl tessék pontosan menni. Jenő azt mondta: „Nem megyek.” „De fog menni.” „Nem, nem megyek.” Vagy megtörtént a tornatanárral, hogy le kellett volna térdeljen, olyan torna[gyakorlat] volt, de rajta egy új nadrág volt, és nem térdelt le. És még volt egy cirkusz – tizenegyedikes kellett legyen [azaz: a nyolcosztályos gimnázium hetedik osztályát végezte] –, de abból olyan cirkusz lett, hogy az osztályfőnöke ütötte a katedrán az asztalt, és Jenő a padot. És akkor felhívatták az apját az iskolába, és azt mondták: „Kósa bácsi, már év vége van, év végén már nem csapjuk ki, de jövő évtől tessék elvinni a városból is, itt nem érettségizhet.” Kézdivásárhelyen a katolikus gimnáziumba íratta be az apja következő alkalommal. De jó fejű volt, úgyhogy jó eredménnyel vizsgázott, és Magyarországon ösztöndíjat kapott az orvosira. Nemcsak ő, hanem ötön kaptak ösztöndíjat [abból az iskolából]. Na, örvendeztek a szülei, ugye, iparos ember volt az apja, de jómódú és jó nevű tímár. És örvendezett. Hát egyszer csak nyílik a kapu, már nem tudom, fél év múlva-e, hazajött. „Hát te miért jöttél haza? Vakáció van?” „Nem, én nem szeretem az orvosi pályát, én nem megyek vissza. Én ügyvéd akarok lenni.” Az öreg azt mondta: „Én nem nevelek gazembert. Mert az ügyvédek mind csalók, rablók, én becstelen embert nem nevelek.” Ilyen volt az apja, pedig neki is volt négy polgárija. „Na, azt mondta az öreg, hát hogyha én nem fizetek azért, hogy te ügyvéd legyél, akkor jössz, és csinálod a tímárságot.” És kellett csebrezzen. Mert nagyon sok víz kell a tímársághoz, ahogy mondta, és ketten vitték a vállukon a vizet egy nagy cseberben. Úgyhogy végül a jobb válla egy kicsit ki is állt az én férjemnek [a vízhordástól]. Na, de kezdett nekem udvarolni. Azt kérdezte apám: „De mire akar nősülni? Arra, hogy hordja az apjának a vizet? Szó se lehet róla.” A férjemnek a bátyja [Kósa László] Kökösben [11 km-re Sepsiszentgyörgytől, délre. – A szerk.] a Hangyaszövetkezetnek volt a vezetője, ő tanult kereskedő volt, a férjemnek csak az érettségije volt, nem volt tanult kereskedő. Azt mondta az öreg [Kósa], hogy betábláztat [megterheli jelzáloggal az ingatlanát], fölvesz a bankban pénzt, és nyissanak egy üzletet, „Kósa testvérek”, egy fűszerüzletet. És nyitottak egy fűszerüzletet.

Volt eljegyzés a házasság előtt egy évvel, egy kicsivel nagyobb [mint az esküvőnk], de nem sokkal. Hosszú menyasszony voltam, hát Jenőnek meg kellett teremteni valami állást, hát apám nem [egyezett másképp bele]. Az eljegyzés a mi lakásunkban volt, szép lakást béreltünk édesapámmal 1929-ben, mikor hazamentem. Az eljegyzésen ott volt a férjemnek a szoros családja is: a szülei, a testvérei – a két bátyja és azok felesége és Rózsika meg a férje. De már az első unokatestvérek nem voltak meghíva. És nekem ezek [a rokonaim], akik [Nagy]Borosnyón voltak [az apja testvérei, a húga].

Egyházi esküvőnk nem volt. Én azt mondtam Jenőnek, hogy én nem hagyom el a vallásomat, ha nem is tartom, de nem hagyom el [lásd: vegyes házasság.]. Azt sem hiszem jobban, akkor miért? Jenővel ketten felsétáltunk a nagyborosnyói községházához, és azt mondtam, hogy aki ott van, az legyen a tanú. Hát egy mérnök lett a tanú, aki Brassóban, a cukorgyárban volt mérnök, és éppen odahaza volt, és egy gazda. Az van a házassági levelemen. Ott voltak a községháza előtt, diskurált ez a gazda a mérnök úrral, és őket kértük meg, hogy legyenek a tanúk. A két nagynénim csinált egy jó, finom ebédet, süteményt, mindenfélét, de csak közvetlen a családnak. A férjemnek a szülei nem voltak ott [az ebéden].

Esküvő után [Sepsi]Szentgyörgyön laktunk, hogy ott volt a fűszerüzlet, amit a testvérével nyitottak. És ő nem akarta, hogy menjek dolgozni. A Csíki utcában volt az üzlet, ahol most a könyvesüzlet van, a sarok mellett: „Kósa testvérek”. De hát a testvére [Kósa László] öt évvel nagyobb is volt, és az volt a kereskedő. Na most, mi történt? Az történt, hogy az én férjem nem tanulta ezt a mesterséget, ő méregetett. De a pénzt is a testvére szedte – csak felírták, ki mit vitt haza [és később fizették ki] –, ő vásárolt be az üzlet részére, ő kezelte a pénzt. Nem ment, nem ment [számunkra az üzlet]. Nem ment ez nekem be [a fejembe], mondtam Jenőnek: én ezt nem bírom, hogy Laci szedi a pénzt, és te kiszolgálsz. És ha nekem egy harisnya kell, én pénzt Lacitól kérjek?” Mondom, én ezt nem bírom, valamit kell csináljunk. Nagyon nem szerettem.

Brassóban nyitottak a kereskedők egy nagy angró fűszerraktárat, hogy legyen magyar. Mert ugye a szászoknak volt mindnek nagy üzlete, és a magyar [fűszer]kereskedők Brassóból és Háromszékről elhatározták, hogy Brassóban ők is csinálnak egy nagy raktárat. Na, meghallottam, hogy keresik a raktárfőnököt. De én nem tudtam, hogy a férjem mennyire alkalmas, pedig már négyéves házasok voltunk. Nem tudtam, én ezen a téren nem ismertem. Nekem sejtelmem se volt róla, hogy ő nem tudja megtanulni. Hazajött, beszélgettünk, mondom: „Azonnal beadsz kérvényt, meg fogod pályázni.” Meg is pályázta. Sohase fogom elfelejteni, hogy mikor megpályázta, jó idő volt, kimentünk este sétálni. És sírt. Hogy mi lesz. Ő magában biztosan érezte, de én nem tudtam, hogy mire képes. Nem ismertem. Négy év alatt nem tudtam megismerni. Azt mondja: „Most itt hagyjuk az üzletet, a biztosat, és ha nem válik be az?” Mondom: „Nem baj, ha nem válik be, fiatalok vagyunk, talpra esünk.” Úgy is volt, talpra estünk. Úgy talpra estünk, hogy másfél év alatt felmondtak neki. Én nem voltam elkeseredve. Soha nem jutott eszembe, hogy én milyen bátor voltam, de most, utólag, hogy egyedül vagyok, elgondolom, hogy én vajon most meg merném-e tenni azokat, amiket akkor.

Brassóban nagyon-nagyon magas házbérek voltak, hát abból éltek [a bérbe adók]. Vettünk ki egy kétszobás-fürdőszobás lakást, de nem első osztályút. Nagyon szép volt, de az előszobából csak a konyhába lehetett menni, és [onnan] a két szobába egyfolytában [azaz egymásba nyíltak a helyiségek]. És udvari volt [nem utcára nyíló]. És mégis kétezer-kétszáz lejt fizettünk. Na, ott van a nyakunkon egy nagy adósság [a lakbér]. Én kerestem a lakást [egy másik bérletet]. Véletlenül összetalálkoztam egy málnási ismerősömmel, és ő: „Hogy vagytok?” Mondom, hogy jelenleg úgy vagyunk, hogy nincsen állásunk. Azt mondja: „Te, hát ott van Bikszádon egy nagyon jó üzlet, vegyétek ki” [Sepsibükszád, románul: Bixad, Sepsiszentgyörgytől 31 km-re. – A szerk.]. Na, mondom, én megnézem. Bikszádon az állomás környékén több ház van, akkor is [volt]. Az egyik volt egy félemeletes, alul üzlet és korcsma. És el akarták adni az üzletet, mert az üzletvezetőnő férjhez ment Kolozsvárra. Megnéztem magamnak, egyedül, hát a férjem azt csinálta, amit én akartam. Mert az én férjem szavak nélkül is elismerte, hogy ő nem érti az üzletet. Azért került ki [az állásából]. Nem tudta, hogy mit csináljon mint raktárfőnök. [Kivették az üzletet, és kiköltöztek Bikszádra.]

Hogy az állomáson laktunk mi, nagyon jó üzlet volt. Mert én abból az üzletből egy jól menő üzletet csináltam. Olyan kereskedés volt a miénk, hogy az egyik fele pálinka [kocsma], de a másik felében minden volt. Mindenfélét bevezettem, mert ügyes kereskedő voltam. Pedig nem tanultam. Én mindent árultam, nem csak azt, amit átvettem a volt üzletvezetőtől. Háromszáznál több favágó munkásom volt Barót környékéről, vágták a fát az erdőben, azok jöttek szombaton szalonna, túró, ilyesmikért. Ezek a favágó munkások az erdőbe egy hétre megvették az élelmet. Én a munkásokat nagyon kedveltem, és ők is engemet, mert mindent beszereztem, amit mondtak. „Naccsága, ezt tessék hozni. Nekem azt. Kell fűrész még.” És mondom: „Mit kell megnézni [a fűrészen], hogy jó legyen?” És mutatták, hogy hogy pengessem, hogy hogy kell hallgatni. Én mentem vásárolni, hát a férjem nem is tudott volna menni, nem is ismerte az árut. Én se, de én megtanultam, ő nem, mert nem érdekelte. Voltak régen a nagykereskedőknek utazóik, akik ajánlták az árukat. A nagykereskedő, mondjuk, fűszereket termelt [forgalmazott], akkor az utazója fölkereste falun és mindenhol a kereskedőket, ajánlta az üzleteseknek, hogy mijük van, mire van szükségük. És az üzletes mondta, hogy küldjön száz kiló cukrot, küldjön ezt, küldjön azt. Hozzánk például Brassóból, a vasüzletből is járt egy utazó. Én mindent hozattam, mindent árultam, amit tudtam, hogy el lehet munkásoknak adni: munkásingeket, sötétebb ingeket, csengőórát kétfélét, bocskort, bakancsot, fűrészt, viharlámpát kicsit, nagyot. Nagyon jó üzlet volt. Abból meg lehetett volna gazdagodni. Csak bérletet fizettem, a tulajdonos Málnáson lakott. De a lakás nagy volt, mert kiadó szobám is volt benne kettő, amit kiadtam.

Igen ám, de jött az iskola a gyermeknek. És Bikszádon egy erdőféleségen kell a faluba felmenni az állomásról – ugye, mi az állomáson laktunk. És én, buta – elfogult anyai szeretet –, azt mondtam, én nem adom őt ide iskolába. Elsősorban nem adom falusi iskolába, másodsorban pedig nem adom, hogy azon az erdőn keresztül menjen, mert még reggeliben nincs is úgy kivirradva. Mondom, Brassóba fogom adni. Bementem Brassóba, de nem vették fel a szász iskolába, mert volt egy törvény, hogy vagy a saját nemzetiségi iskolájába kell járni, vagy az államiba [lásd: zsidó iskolaügy Romániában a két világháború között]. Na, hát nem vették föl, beírattam a református [protestáns] elemi iskolába. Egy ismerősöm ajánlotta nekem az evangélikus papot, hogy az befogadja a gyereket. Jól, gavallérosan meg kellett fizetni. Tényleg, fölmentem, kedvesen fogadtak, nekik volt még egy vele egykorú és két nagyobb fiúcskájuk. De alig telt egy hónap, megyek be, lássam, hogy szokott-e a gyermek. Hát az ágyban találom. És azt mondja a tiszteletesasszony, hogy lázas volt a gyermek, és hívott orvost is. „Na, mondom, összecsomagolok, és hazaviszem.” Ott úgy sajnáltam, mert feküdt egyedül, nem őrizték. Kétezer lejt fizettem havonta. De csak, mondom, egy hónapig járt, egy hónapot fizettem. Hazavittem, akkor másnap még lázasabb lett. És akkor – igazán hihetetlen, pedig esküszöm a leányom emlékére, hogy igazat mondok – azt mondtam a férjemnek, hogy „Csomgolok, és bemegyek Brassóba lakni. Kész”. Bevittem előre a gyermeket akkor éjjel, hogy megint lázas lett. Bevittem Brassóba, a szanatóriumba, szász apácafélék voltak ott. Mind a ketten ott voltunk, én is, a gyermek is.

És azt mondtam, most költözöm. Likvidáltam három hét alatt. Nekem rucáim, tyúkjaim voltak, mert ott olyan jó sík [volt a terület]. Olyan rucáim voltak, hogy volt a ház előtt egy patak, és abban lubickoltak, de mikor enni akartak, olyan édesek [voltak], eljöttek az üzlet ajtajáig – mert ott hozta ki Jenőke egy nagy lapáttal a kukoricát –, odamentek az üzlet ajtajáig, és „vák-vák-vák-vák”. Úgy kacagták a vevőim, hogy milyen édesek. Volt vagy hat lépcső, mert egy hegyoldalba épült ez a ház, és mikor elindult a férjem a lépcsőn, a rucák jöttek fel. Én eladtam egy románnak, likvidáltam, és bementem Brassóba. Kivettem ezt a lakást, ami nagyon jó állapotban volt, csak udvari lakás volt, Közép utcában a tízes szám, emeletes. A Hosszú utca elejéből nyílik ez a Közép utca, de mindjárt elöl van a tízes, a negyedik vagy az ötödik ház. De nagyon szerettem azért, merthogy olyan lépcsőzetesen [volt építve]. Alul szoba volt, földszint, továbbmentél, akkor a lépcsőn mentél fel, de mégis földszinten volt.

Amit mi kivettünk [fűszerüzletet], jó üzlet volt, de a Forrás utcában, elég jó messze a lakásunktól. Lett volna jobb – azután győződtem meg, hogy amit én nem akartam kivenni, az jobb, forgalmasabb lett volna –, de azért, hogy az üzletbe le kellett menni négy lépcsőt, nem vettem ki. Nem tetszett nekem, hogy miért kell lemenni. Amit kivettem, ott hat lépcső volt felfelé. Fűszerüzlet volt, ott nem volt ing vagy ilyesmi, az fűszerüzlet volt. Én a gyermekkel [voltam elfoglalva], és ugye elég messze voltam az üzlettől, a férjem volt az üzletben. Na, de az én férjem olyan [kereskedő] volt, jaj, azt se tudtam, míg meg nem győződtem. Valamikor behívták egy hónapra katonai gyakorlatra a férjemet, és én akkor tudtam meg, hogy ő milyen kereskedő. Hát olyan kereskedő volt, hogy megrendelte a lisztet, kiöntötte [a tárolóhelyre], és mikor elfogyott, akkor adott telefont, hogy hozzanak [újat]. Mikor mentem, átvettem az üzletet, nézem, hát ez sincs, az sincs, amaz sincs. Akkor tudtam meg, hogy ő azt hiszi, hogy azt úgy kell, hogyha elfogy, akkor rendel. Mikor hazajött, mondtam neki: „Miféle dolog ez, édes fiam? Te árulsz, és mindig ott kell legyen még két porció. Ha lisztről van szó, akkor két zsák még mellette [a megbontott mellett]. Nem volt jó kereskedő, nem.

A férjem egyben lett volna nagy: gyönyörű, csodálatos szép hangja volt, biztos, abszolút füle [hallása]. Ez az egy tehetsége volt, abból kiváló lett volna, neves és híres. Ha énekesnek mehetett volna, ha Magyarországon vagyunk, mindegyiket [énekest] lekörözte volna. Össze se lehet hasonlítani Koós Jánossal [(Gyergyószárhegy, 1937) – énekes, színész, humorista, több televíziós műsor vezetője. 1960 óta táncdalénekes. – A szerk.]. Sepsiszentgyörgyön szólóénekes volt a férjem a szövőgyári dalárdában – vegyeskar volt –, a dalárdának a karmestere lejött hozzánk, mikor új dalt akart betanítani, hogy „Jenő, légy szíves, énekeld nekem el”.

Mindenféle fűszereket árultunk [a fűszerüzletben], amit most is, és a finomabbnál finomabb cukorkákat. Olyan halvát azóta se ettem. Mert akkor jöttek be a törökök is, a bulgárok is, és ők hozták a valódi halvát. Ezzel, amit most lehet kapni, nem is lehet összehasonlítani. Nem azokból az olajmagokból van készítve. Szezámmagokból préselték a halvát. Az nem morzsálódott, mint a mostani, hanem lapokra föl lehetett szelni. Olyan finom volt! Jöttek be a törökök, hozták a törökmézet, finomabbnál finomabb édességeket. Mint gyerekek a törökmézet szerettük, és még valami finom török édességet, annak a nevét elfelejtettem. A törökméz olyan volt, hogy kicsi bárddal vágták le, és ó, de finom volt. Hát ugye az az ő specialitásuk volt, nagyon sok édességet esznek a törökök, mert tiltja a bort a vallásuk. Nemcsak a bort, szeszes italt sem szabad nekik inni. Az nagy bűn, nagyon nagy bűn, mai napig is. És azért finomabbnál finomabb édességeket találtak ki, és csináltak.

Mindenfélét lehetett a fűszerüzletben kapni, mint ma. A neszkávé, az talán új. De helyette agyra-főre csináltuk a török kávét. Azt a kávét fel kellett főzni, úgy is hívták, török kávé. És direkt volt törökkávé-főző is, hosszú [magas], keskeny [edény]. Azt a láng felé tartottuk, és mikor habos lett, akkor levettük, hagytuk egy kicsit, hogy megszálljon. És ez volt a divat. Nem a nesz-, hanem a török kávé. Azt szerette a nép. Én is azt ittam, annak is a habját. Dzsemeket csak cukrász csinált, akkor csak cukrászdákban lehetett kapni, nem úgy, mint most, hogy a fűszerüzletekben is ott van. De mindenki [főzött otthon lekvárt], nem volt jó gazdasszony, akiről tudták, hogy a boltból veszi a dzsemet. Egy egyedülálló esetleg. Én megkezdtem az egressel, és mindenből tettem el. Hát szégyelltem volna. A kamrája mindenkinek tele volt. Uborka, minden. Nem az üzletből vettük a téli dolgokat. Azért kellett kamra, és az szégyen lett volna üresen. Még a lisztet is megvettük télire ősszel, egyszerre. Az szégyen volt, hogy januárban menjek az üzletbe lisztért. Az meg volt véve, a kamrából vettem ki a lisztet, a cukrot, a fuszulykát, a borsót, a lencsét, mindent. Ha tudtuk, hogy szegény [és azért nincs valakinek], akkor sajnáltuk. De ha tudtuk, hogy ő is meg kellett volna töltse a kamráját, az szégyen volt. Az felületes, az nem gondos gazdasszony.

Ez az én történetem egyáltalán nem tartozik a vallásos zsidó történetekhez. Én mikor férjhez mentem, azt mondtam a férjemnek, hogy a vallásomat nem [hagyom el]. Ha nem is tartom, de nem hagyom el. Azt se hiszem jobban, akkor miért? Én már tizenhat évesen Hegelt olvastam. Én már kerestem, hogy miért. És akkor minek csereberéljek vallást, ha én kételkedtem. De különben is, én ragaszkodni akartam [a vallásomhoz], ebbe születtem, [ebben] élt a nagymamám, nem bántom meg ilyesmivel. Azt mondtam a férjemnek: „Én nem térek át a te hitedre, de ha lesz gyerekünk, akkor azok reformátusok lesznek.” Én megtartottam annyiban az én vallásomat, hogy megtartottam például az őszi ünnepeket és a karácsonyt [Hanuka].

Az őszi ünnepeket úgy tartottam meg, hogy az édesapám húgai Nagyborosnyón laktak. Feldobolyban is lakott édesapámnak egy női első unokatestvére a családjával. Feldoboly egy kicsi falu, azt hiszem, hogy három kilométerre van [Nagy]Borosnyótól. Azok őszi ünnepeken bejöttek [Nagyborosnyóra] a nagynénémhez. A[z ottani] szeszgyárosnak nagy lakása volt, zsidó ember volt, és ott egy szobát mindig rendelkezésére bocsátott az őszi ünnepeknek, a hosszúnapnak és az úgynevezett karácsony [Hanuka] két napjának [A Hanuka nyolcnapos ünnep de nem tartozik az ún. nagyünnepek közé. Félünnep, nem vonatkozik rá a munkavégzés tilalma. – A szerk.]. Más faluból is jöttek [Nagy]Borosnyóra zsidók, Rétyről [Háromszék vm.-i kisközség volt. – A szerk.] is, mert csak itt volt egy szoba berendezve templomszerűen [imaháznak], csak ezen a kétnapos ünnepen [Hanukakor] és még amelyiken böjtölnek, a hosszúnapon – Jam Kipernek [Jom Kipurnak] hívják –, ezen a három napon volt lefoglalva ez [az imaterem]. Betettek padokat, székeket, ahova leültek [az emberek]. A fele részben csak nők, és a másik részben férfiak. Nem tudom, hogy volt-e függönnyel is elválasztva, nem emlékszem. És a szeszgyáros vallásos volt, valahol Zilah környékéről származott, nagyon jól tudott imádkozni, és nagyon jól ismerte a vallást. És az tartotta az istentiszteletet, és akkor a nagynénim, Gizella néni, aki elvette a húgomat örökbe, azt mondta [nekem], hogy szívesen lát, hogyha meg akarom tartani az ünnepet, ha akarok, jöjjek ki [Sepsi]Szentgyörgyről. Ugye, én nem tértem át, megmaradtam a vallásom mellett, és én Alpárral – két éves volt a fiam – kimentem, ezt a két napot [Hanukakor] megtartottam. Azt, hogy koplaljak, azért nem kellett kimenjek [Nagy]Borosnyóra, hogy megtartsam, tudtam koplalni itthon is, értem alatta a hosszúnapot. És akkor mindig kimentem két napra, a karácsonyi ünnepre, ezt a két napot mindig ott töltöttem. Annyi volt, hogy szebben, ünnepi ruhában voltunk felöltözve, ott imádkoztak, azt tudom, hogy héber nyelven volt felolvasva az ima, és tartottak egy beszédet, és jót kívántak az emberek egymásnak [Az interjúalany minden bizonnyal Ros Hásánára gondol, nem a Hanukára. – A szerk.]. És finomakat ettünk a nagynénéméknél, mert szerettek finomakat főzni a zsidók.

Húsvétkor megvettem a pászkát, azt szívesen elrágcsálgatta a férjem is vagy Alpár is, a fiam. De nem azt jelentette [nekem a Pészah], amit jelentett nagymamámnak, akinek külön [pészahi] edénye volt, azt csak az alatt a nyolc nap alatt használta, soha többet egész évben. Hát nem így, de a pászkát megvettem. Sőt, megcsináltam a knédlit [maceszgombócot], amit a húslevesbe tesznek. Miért ne csináljam meg? Az jó. Az jól esett a férjemnek is. De nem tartottam vallásilag [a Pészahot], nem. Megvettem ugye a pászkát, megcsináltam a knédlit, de nem azért, hogy ünnep. Másnap megehettem egy másik levest is, egy lebbencslevest. Ez a húsvéti ünnep, ennyit tartottam meg [a tradícióból], de ez nem tartás.

A véletlen úgy hozta, hogy jöttek a vasgárdisták. 1938-ban Bikszádon volt nagyon jól menő üzletünk. 1938-ban már nagyon lehetett érezni a vasgárdistákat Romániában. Mindenütt voltak, betették mindenhova a lábukat. Nagyon kezdett uralkodni a Vasgárda, és jól lehetett hallani, hogy Hitler miket csinál. Régebben Ausztria, Magyarország egyben volt. De 1919-ben szétváltak, önálló lett Ausztria. És ő önálló akart maradni, de Hitler magához [Németországhoz] akarta csatolni. Ezt úgy hívták, hogy Anschluss. Mindenütt Hitlert hallottuk, ide vonult be, oda vonult be, minden nap valamit hallott az ember. És minket kedveltek, nagyon becsületesek voltunk, nem [úgy,] mint a legtöbb kereskedő. És a jegyző is kedvelt, pedig román ember volt. És eljött egyszer az üzletbe, és azt mondta: „Doamna [asszonyom (román)], a gárdisták fognak hatalomra kerülni, és tessék áttérni, tessék elhagyni [a zsidó vallást], mert rossz sorsuk lesz a zsidóknak. Hát tetszik látni, mi megy végbe.” Már nem tudom, hogy el volt-e már menekülve a király [lásd: II. Károly román király] – mert ő is ugye zsidó nővel menekült [Lupescu Elena, szül. Wolf Magdára (1895–1977) utal itt Kósa Alice, aki Nicolas Grünberg zsidó gyógyszerész lánya és a román király hivatalos szeretője volt. 1940-ben, a király lemondatásakor együtt menekülnek Portugáliába, 1947-ben feleségül vette Rio de Janeiróban, Brazíliában. – A szerk.] –, nem esküszöm meg, de úgy jön, hogy már el volt menekülve ő is a Vasgárda elől. Azt hiszem, hogy Németországban már megkezdődött az üldözés. „Tessék áttérni.” Mondom: „Jó, ön tudja.” Azt mondja: „Ne csináljon semmit, ne is tessék jönni, én kiállítom, aláíratom…” [a papírt], hogy én ott hivatalosan kértem a vallásom elhagyását és a református vallás felvételét. Meg is csinálta, el is hozta nekem, és azt mondta, hogy „Tessék elmenni a málnási paphoz, és neki is bejelenteni”. Tőkés Lászlónak, a püspöknek a nagyapja volt Málnáson a pap. De már több volt, egy ranggal magasabb volt, mint egy pap. Én el is mentem Málnásra, és mondtam, hogy hogy volt, azt mondta, jó, elismerte [az igazolványt], csak kellene, hogy én járjak [hittanórára], hogy tanuljam meg a[z egyházi] törvényeket, hogy tanuljam meg a kátét [A Heidelbergi Káté kérdés-felelet formájában megfogalmazott református hitvallás. – A szerk.]. Hát én nem mentem, hogy én utazgassak. Mondtam, jó. Elismerte, nekem hivatalosan megvolt, hogy én át vagyok térve, és kész. Nem törődtem [a hittanórákkal], nem mentem. De nem is tudtam, hogy milyen is lesz egy fasizmus, ha Romániába felülkerülnek a vasgárdisták.

Csak két évet voltunk [Brassóban], és 1940-ben visszajöttünk Sepsiszentgyörgyre. A férjem, hogy kereskedésük volt egy kicsi ideig a bátyjával, ismerte a kereskedőket. A románok alatt a magyar uraknak kereskedésük volt. A román világban nem volt úgy állásuk, mert ugye dzsentrinek tartották magukat, és nem akartak a románoknál kicsi hivatalnokok lenni, inkább nyitottak üzleteket. Aztán amikor 1940-ben magyar világ lett [lásd: „magyar idők” (1940–1944); második bécsi döntés], mind[ből] szolgabíró, főispán, alispán lett [lásd: főispán – alispán; Szolgabíró – ő állt a vármegye területi alegysége, a 16–18. század között kialakult járás élén. Minden járásban egy főszolgabírót és több alszolgabírót választottak (1870. évi XLII. tc.), egy-egy alszolgabíró a járást kisebb részekre osztó kerületben látta el a szolgabírói feladatokat (a főszolgabírónak is volt saját kerülete). Ők közvetítették a vármegye rendeleteit a községekbe, és felügyelték a végrehajtást. Szerepük volt a területi igazságszolgáltatásban és közigazgatásban (adókivetés, mozgósítás, rendészet stb.; jelentéktelenebb polgári perekben és kihágások esetén önálló fórumként döntöttek). A tisztség 1950-ben szűnt meg, a tanácsrendszer létrehozásával. – A szerk.]. Barabás és Sipos volt például az egyik fűszerkereskedés, Síposból lett szolgabíró, és Barabásból alispán 1940-ben. És akkor azoknak a révén kapott állást a férjem. Az alispáni hivatalban, a szolgabírósági hivatalban tisztviselő volt. Persze nem egy nagy állásba tették, hanem egy kicsi állásba. Azt tudom, hogy százötven pengő fizetése volt. Hoztunk ugye egy pár lejt [magunkkal Brassóból, ami Románia maradt] – aminek aztán fele elment, mert ellopták –, és elhoztunk a fűszerüzletből mindent, az összes fűszert, ami volt.

Én mindig a magyarokkal éreztem, magyarok társaságában voltam, és mai napig is a magyaroknak drukkolok mindenben. Magyarországnak annyi jót csináltak a zsidók. Mert nem volt iparuk [a magyaroknak], semmi. Pesten német újság volt, német színház, hogy ne csak a zsidókról beszéljek. Mert bejöttek a svábok [lásd: magyaországi német kisebbség], és Budának egy része, és Pestnek egy része kimondottan sváb [volt]. Azért van annyi német nevű magyar. És Kolozsvár volt a magyarabb, sokkal magyarabb [mint Budapest]. Ott volt a [magyar] színház, ott voltak [magyar] újságok, és lett aztán Budapest[en is]. Aztán nagyon sokan vissza is vedlettek a magyar világban hirtelen [németté], 1940-től. Nem tudtak már németül, mert másod- vagy harmadrendű leszármazottak voltak, de hogy Németország olyan diadalmas volt, hogy napok alatt döntött országokat porba, nagyon sokan a svábok közül, különösen a fiatalok, „Heil Hitler” annyit megtanultak rögtön.

Sepsiszentgyörgyön a Közfürdő utcában laktunk, most is megvan [a ház], mert a románok elmentek, és kibéreltünk egy szép egyemeletes lakást – szép volt legalábbis –, körülvéve kerttel, elöl jó nagy területtel. Az egy három szoba-konyha-fürdőszobás lakás volt. Egy román családnak a tulajdona volt, a románnak magyar volt a felesége, de románabbnak érezte magát, mint a férje. És ugye azok [1940-ben] elmentek. A románok elmentek [Sepsi]Szentgyörgyről, egy-kettő, ha mert maradni. Mert csúfak voltak a székelyek, beverték az ablakát mindeniknek, nem mertek kimenni [a házból a románok]. A román megbízott valakit – egy magyar embert –, azon keresztül fizettük a lakbért. És ott laktunk.

A fivérem elment [látogatóba] Pestre a feleségével – Budapesten nekem van ma is élő első unokatestvérem –, és hozott nekem egy [harisnya] szemfelszedő tűt. Megvan most is. De nem olyan egyszerű, hogy csak a horga van, hanem úgy van megcsinálva, hogy egy picit rugós. Na, akkor én nekiültem, és megtanultam harisnyafelszedni [A selyem- és nylonharisnyán leszaladt szemeket „felszedni”. – A szerk.]. Olyan gyorsan tudtam majdnem, mint a gép [Nemcsak tűvel, hanem egy mechanikus ún. szemfelszedő géppel is lehetett harisnyát javítani. – A szerk.]. Úgy megszokta már a kezem. Én azzal többet kerestem, mint a férjem, mert probléma volt a harisnya, nem volt olyan egyszerű, hogy bemegyek a boltba [és veszek]. Hol volt, hol nem. Nagyon sok munkám volt, mindig éjjel fél kettőkor feküdtem le. Mert nappal főzni is kellett, takarítani is kellett. És három szobám volt, egyet kiadtam, szedtem a szemeket, semmi[ben] hiány[t nem láttunk].

Ezt a [kikeresztelkedési] papírt elfogadták, mert az volt a törvény, hogy akik vegyes házasságot kötöttek, és a zsidó származású hitves át van térve, azokra nem vonatkoznak [a zsidótörvények, lásd: zsidótörvények Magyarországon; a zsidótörvényeket 1941 márciusában terjesztették ki a második bécsi döntéssel 1940 augusztusában visszacsatolt Észak-Erdélyre. Mind az első, mind a második zsidótörvény értelmében vallási alapon az a személy kapott mentességet, aki 1919. augusztus 1. előtt /július 31-ig/ előtt tért át valamely más bevett felekezetbe, és azóta annak tagja volt. Ő azonban nyilván nem az 1938-ban kiadott „papír” miatt kapott mentességet: a zsidókra vonatkozó rendeletek alól mentesítettek körét a Sztójay-kormány 1730/1944. M.E. számú rendelete határozta meg. A gettósítást – és ebből következően a deportálást – előíró rendelet (6163/1944. B.M.) nem vonatkozott – többek között – a vegyes házasságban élő zsidókra és leszármazottaikra (Randolph L. Braham: A népirtás politikája, A Holocaust Magyarországon, Budapest, Belvárosi Kiadó, 1997, 551. oldal.) – A szerk.]. Horthyig elfogadták [lásd: Horthy-korszak], de Horthy után jött Szálasi [lásd: Szálasi Ferenc].

Szálasi aztán nem fogadott volna el semmit, mert tizenöt-tizenhat-tizennyolc éves kölyköket is összetoborzott, és azok a Dunába lőtték a zsidókat [lásd: zsidók Dunába lövése]. Hát a híres világbajnok kardvívót is elkísérték a Dunáig, és oda belelőtték, mert zsidó volt [Minden bizonnyal Petschauer Attilára gondol. Petschauer Attila (1904–1943) – kardvívó, újságíró. 1928-ban Amszterdamban és 1932-ben Los Angelesben tagja az olimpiai bajnok kardcsapatnak, 1928-ban második, 1932-ben ötödik helyre került az egyéni kardversenyben, az Európa-bajnokságok során egyéni versenyben többször első-második-harmadik helyezett, a Nemzeti Vívó Club tagjaként 1928–31 között 17 alkalommal volt válogatott. Visszavonulása után „Az Est” munkatársa volt. 1942-ben munkaszolgálatra hívták be, Davidovkánál pusztult el (Kárpáti Károly visszaemlékezése szerint metsző télközepi hidegben megparancsolta a keret, hogy vetkőzzön le, másszon a fára, és kukorékoljon, mint egy kakas. Közben vízzel locsolták. Ráfagyott a víz, és röviddel azután meghalt). – A szerk.]. Szerencsére Szálasi még nem ért el ide, [Sepsi]Szentgyörgyre, erre a részre, folyt a háború, ugye. Itt 1944-ben, hamarabb valamivel – egy hónappal vagy kettővel vagy hárommal –, hogy lemondott Horthy, már benn voltak a románok és az oroszok. Már bejöttek. Itt voltak Őrkőn [A Cenken, Brassó délkeleti oldalán emelkedik a 957 m magas Cenk-hegy. – A szerk.].

Az anyai nagymamám, szegény, egyedül volt, miután én [1929-ben] eljöttem. Ahogy volt, ki kellett jöjjön a lakásból 1944-ben, amikor elvitték, deportálták, és az ajtót lepecsételték. És ami ott [a házban] volt, a kicsi holmija, levelek és minden, az ott maradt lepecsételve. Azért nincs róla fényképem sem. [Sepsi]Szentgyörgyön kellett viselni a sárga csillagot [lásd: sárga csillag Magyarországon], de az már 1944-ben volt, nemsokára elvitték teljesen őket. Énnekem nem kellett viselni a sárga csillagot, mert én kivételezett voltam. Másik szabályzat volt például, hogy a zsidó családok – mindegyiknek cselédje volt – nem volt szabad fiatal keresztény alkalmazottat tartsanak, csak időset [A magyarországi zsidótörvények értelmében zsidók háztartásában nem alkalmazhattak keresztényt – se fiatalt, se időset. – A szerk.].

Szörnyű idők voltak. Szörnyű. Hogy megváltoznak az emberek! Én is már hároméves koromtól itt éltem, [Sepsi]Szentgyörgyön! És volt iskolatársaim között voltak, aki úgy csináltak, mintha nem látnának, nehogy szóljak az utcán, kompromittáljam őket azzal, hogy szólok [hozzájuk]. Volt olyan. Volt, hogy még kérdezett is ezt-azt az iskolában tőlem, és akkor jött ez a világ, és láttam, hogy úgy csinál, mintha nem látna. És akkor én is direkt kerültem, nem közeledtem senkihez, hát tudtam, hogy én megbélyegzem. Nem szóltam volna az utcán egyikhez sem, mert rossz néven vette volna. Ilyen volt a világ. Olyan hamar hajlanak a rosszra az emberek, sokkal hamarabb, mint jóra. Jóra nem lehet olyan hamar megtanítani őket, hogy légy jó, adjál egy ruhát a ruhádból, nem. De a rosszat, igen.

A zsidó férfiakat egy napon vitték dolgozni a mezőre. És hangosan kiáltották: „Előre a cigányok, és csak azután a zsidók!” És voltak ott ugye kereskedő emberek [a zsidó férfiak között], és ha iparos is volt, jobb iparos, elég jómódú volt a [sepsi]szentgyörgyi zsidóság. Mellettem állt Jenőnek az első unokatestvére, és egy nagyon jól ismert gazda volt mellettünk. A Jenő leány unokatestvérének a férje nagyon jó kárpitos volt, jómódúak voltak, református emberek voltak, de volt elég zsidó kuncsaftjuk is. Jól ismerte ezeket a zsidó embereket, akiket vittek, és látta, ahogy az élelmüket is cipelik, és megsajnálta őket, és ott hátul azt mondta, hogy „Szegény zsidók!”. Na, ezt kellett, hogy meghallja az a száznyolcvan centis férfi: „Mit mond maga? Vigyázzon, ne halljam még egyszer, mert maga is odakerülhet!” Ilyen világ volt. Úgy megváltoztak egy pillanat alatt, azelőtt, míg ez a fasiszta világ nem volt, eszükbe se jutott, hogy antiszemita legyen. Mindenki megváltozott, cakompakk! Nagyon kevés kivétel volt. Volt, de kevés. Nagy műveltség kellett hozza. De nagy műveltséggel is meg tudták győzni az embereket. De mivel győzték meg őket, hogy így ki akarták mind egy szálig irtani a zsidókat!?

És sok mindent direkt csináltak, azért, hogy megbüntessék, hogy kigúnyolják, hogy kicsúfolják [a zsidókat]. Például, mikor lezuhant Horthy Miklósnak a fia, Horthy István [1942. augusztus 20-án búcsúbevetésének szánt repülésekor elvesztette uralmát Héja típusú gépe felett, és lezuhant. Halálát máig is találgatások övezik, de a szakemberek többsége a nehezen vezethető gépben és Horthy István gyakorlatlanságában látja a baleset okát ( http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/who/horthy_istvan.html). – A szerk.], akkor egy addig jó ismerős – nem tudom, hogy mi volt ez a férfi, de tudom, hogy tanult ember volt – odament a Frank Sándor [Hartmann Reginának (Hartmannné, szül. Féder Teréz lányának) a férje] lakására, és becsengetett, hogy gyászszalagot akar tenni a kabátjára, és legyen szíves, adjon neki. „Hát – azt mondja [Frank bácsi] –, az üzlet be van zárva.”. „Nem baj, ha be is van zárva, de tessék adni, mert ki kell tenni azt a fekete szalagot, meghalt a kormányzóhelyettes” – mert az volt István, Horthynak a fia, Horthy megválasztatta, hogy ő legyen majd az utódja. Akkor Frank bácsi kiment, levágott egy akkora darabot egy fekete szalagból, és odaadta. „És mennyibe kerül?” Hát nem tudom, ötven bani vagy egy lej, a rendes kicsi ára. Na, másnap a „Székely Nép”-ben megjelent a cikk: „Frank Sándor, kihasználva a kormányzóhelyettesünk tragikus halálát, kiállt az üzlet elé, és gyászszalagokat árult a járókelőknek.”

A „Székely Nép” volt a [sepsi]szentgyörgyi újság, napilap volt, nem hetilap. Jó szerkesztősége volt. Egyszer ki is jött egy gúnyos cikk a „Székely Nép”-ben, úgy örvendtünk, kacagtunk. Egy cikk földicsérte a székely népet, de abban beletéve, minthogyha a fasisztákat dicsérné, egy olyan cikk volt. Hogy ilyen, hogy olyan, hogy olyan ügyesek, és nem tudom mi, szóval nagyon dicsérő cikket írt a székely népről valaki ismeretlen, mert az volt aláírva – annyiszor elmondtam utána is, hogy még ma is tudom –, úgy írta alá, hogy Kotári Sipkos Ákos. A lap ugye kitette a cikket, és még jött egy cikk, amelyikben dicsérték Kotári Sipkos Ákost, hogy ismeretlen küldte be a cikket, és milyen jól ismeri a székely népet. És akkor egy hét múlva megszólal a Kotári Sipkos Ákos, hogy olvassák visszafelé el [a nevét], és megtudják, hogy ki. Hát visszafele az volt, hogy: „Soká sok pisi rátok.” Ez volt a Kotári Sipkos Ákos. Kigúnyolta valaki. De előre úgy dicsérték Sipkos Ákost, és utána így leleplezte saját magát.

Amikor a városban összeszedték a zsidókat, a szegény nagymamám nyolcvankilenc éves volt akkor, és ő el kellett menjen [a gettóba]. Ahol Ceauşescu idejében a tüdőrészlege volt a kórháznak – most nem tudom, hogy mi –, oda gyűjtötték össze a zsidókat. Akartam vinni egy kicsi élelmet egyszer nagymamámnak, míg itt volt Sepsiszentgyörgyön. Összebeszéltünk egy keresztény ismerősömmel, Bogdán Ilonkával, akinek a férje volt zsidó, hogy próbáljunk beadni csomagot. Ilonkának a férje munkaszolgálatos volt valahol ebben az időben, mikor itt összeszedték a zsidókat, ő az anyósának akart [élelmet vinni], már idős nő volt. Már nem tudom, mit sütöttem, valami mézest, hogy jó tápláló legyen, azt csomagoltam, és vittem. Egy hadnagy volt az udvaron, mert olyan öt-hat-hét éves gyermekek voltak kint az udvaron, és játszódtak. Mondom, próbáljuk megkérni [a hadnagyot], hogy beadhassuk. Elvette a csomagokat a hadnagy, és azt mondta, hogy a gyerekeknek adja. És tényleg ott kibontotta a csomagokat, és a gyerekeknek elosztotta. Hát örvendtünk annak is, de mégis mind a ketten azt szerettük volna, ugye, hogy az kapja meg [akinek vittük]. Én pláne, hát a nyolcvankilenc éves nagymamám is éhen haljon? [Sepsi]Szentgyörgyön nagyon keveset voltak, nem tudnám pontosan megmondani, egy hetet vagy két hetet, aztán elvitték őket, úgy hallottuk, hogy [Szász]Régenbe, utána aztán Németországba [először Auschwitzba], és én többé nem láttam a nagymamámat.

És ez egy másik történet. Hivatalba került ugye a férjem, és jóképű férfi volt, meg kell adni. Százhetvenhét centi, nem olyan magas, de azért elég. És ott belegabalyodott egy leányba, aki tizenöt évvel fiatalabb volt nála. Délután is bement, hogy neki túlórázni kell, mindig ment erre, arra, amarra. Szólóénekes volt a férjem a [sepsiszentgyörgyi] dalárdában, és a dalárda meg volt híva ide-oda, a Szent Anna-tóhoz is mentek kirándulni, ő mindig ment, de egyedül [nélkülem]. És ez így ment. A korzó az divat volt minden városban annak idején. Akartam menni sétálni a korzóra, neki dolga van, hát mi ketten, a gyermekkel jártunk. Úgy is ismertek már. Még fiatal voltam 1943-ban, bár volt egypár ősz haj[szál]am, de úgy mondták nekem, hogy „az a szép”. Egy alkalommal, valami hivatalos ünnep volt, ami istentisztelettel kezdődött, és a templomba mentek istentiszteletre. Én hallottam ezeket a dolgokat, nekem megmondták a kolléganői, hogy Kósa [úr mit művel], és gondoltam, hogy na, most megnézem, hogy mit csinál. Meg is álltam a református templom kapujában, és [gondoltam,] meglesem. És látom, hogy kijön az egyik, és utána kijön a másik. És ahogy odaérnek [mellém], a férjem meg se állott, továbbment, és én Ilonkát megfogtam, és mondom: „Most megyünk, és megkérdezzük Kósa urat, hogy melyikünket akarja. Mert én elmegyek, de tudjam meg.” Na, úgy is volt. Mert ő továbbment, de nem ment teljesen el. Bementünk a parkba, és akkor megkérdeztem: „Szereted Ilonkát?” Azt mondja: „Szeretem.” „Akkor engem nem.” „De, azt mondja, téged is.” Mondom: „Ez nem megy, kettőt. Se Ilonkának nem jó, se nekem.” „Na, jó akkor, majd meglátjuk.” Azt mondja: „Mindjárt jövök vissza.” Elmegy. Nem tudom, mennyi idő telik bele, egy óra, jön vissza, azt mondja: „Elintéztem.” És jelentkezett önként katonának. 1943-ban jelentkezett először. És én reszkethettem, hogy ebben a fasiszta világban itt maradtam a gyermekkel, és ő elment a frontra. Csak szerencsére, hogy tudtam harisnyaszemet felszedni. Becsületes volt, mondjuk, ezen a téren, nem tehetett róla, hogy szerelmes lett, de mégse akart elhagyni. Én így fogtam fel az első elmenetelét. Mert ha el akart volna menni, huszonnégy óra alatt mint zsidó származású [feleségtől], elválasztottak volna egy magyar embert, örömmel.

Nem tudom, meg van-e még a levele, amit írt nekem onnan, hogy én voltam csak az egyedüli, akiben mindig bízhatott. És én azt a levelet megtartottam. Megint magamat dicsérem, de én olyan szilárd voltam, az életben mindent én kormányoztam, csak az elsőt adta az apja, hogy csináljanak üzletet, tovább mindent, mindent… az én két vállamon nyugodott a családi élet, tessék elhinni. Ő azt érezte, hogy ő nem tudna teremteni megélhetést, hogyha elment inkább csebrezni. Az apja nem akarta ügyvédnek, ő nem akart az orvosira járni, mert irtózott, utálta az orvosit, és inkább ment, hogy a cseber vizeket hordja a tímárműhelyben. Nem tudott teremteni semmit magának, de este elmentek inni. Nagy ivók voltak, mert fogadalmuk volt, a férjemnek és barátainak, hogy vizet nem isznak.

Másodszor is elment, 1944. szeptemberben, ugyancsak a magyar hadseregbe jelentkezett. Nagyon szeretett felöltözni hadnagyi ruhába, mert jól állt neki. De akkor én küldtem. Mert féltem, hogy ráfogják a románok, hogy „fasiszta”, mivel önként jelentkezett [1943-ban a magyar hadseregbe]. Mindenki elmenekült eleinte, alig maradt valaki, pár asszony, azután szivárogtak vissza. De mikor bejöttek az oroszok, és bejöttek a románok, elmentek, féltek. Mert fogták össze a [magyar] férfiakat, és vitték Brassó mellé, ott volt egy hely, ahova betömörítettek nőket, férfiakat, és vitték ki Oroszországba. De legnagyobb része meghalt, különösen a férfiak. [„A szovjet fogságba esett civil magyarok és magyarországi németek száma 200–250 ezer főre tehető. A katonákkal és a Kárpátaljáról, valamint Észak-Erdélyből és a Felvidékről elhurcolt civilekkel együtt a szovjet fogságba esett magyarok teljes száma meghaladja a 600 ezret; közülük legalább 200 ezren sohasem tértek vissza a szovjet táborvilágból” (http://or-zse.hu/resp/ronatamas-holocaust2006.htm). – A szerk.] Másodjára én küldtem el a férjemet. Azt mondtam neki: „El kell menj. Mert hallgass ide, itt egy eset van. Önként jelentkeztél a fasisztákhoz, nem kutatják, hogy te lelkileg [lelki okokból] mentél el, hogy nem akartál tőlem [elválni]. Az lesz az első, hogy lefognak – mondom –, nem érek vele semmit. Sokkal rosszabb. Így remélhetem, hogy még találkozunk, de ha elvisznek, biztos, hogy nem fogsz élve hazakerülni. Tehát nincs értelme, hogy itthon maradj. Menj el, mert így reménykedhetek!” Jaj, édes jó istenem, milyen jól tettem! Mindig azt mondtam, hogy jó előérzetem van a rosszra.

Magam előtt le kell hajtsam a fejemet, hogy én vállaltam azt, hogy egy gyerekkel és eggyel a jövőben, mert négy hónapos terhes voltam, elküldtem őt a frontra, az ismeretlenbe – levél nincs. És én semmi nélkül, az égvilágon semmi nélkül itt maradtam másfél gyermekkel. Nem nagyon ellenkezett, pedig tudta, hogy most kenyér nélkül [maradunk].

Itt sebesült meg a Cenken [Brassó mellett], 1944 szeptemberében. Repeszsebeket kapott, úgyhogy a háta, válla tele volt szilánkokkal. És volt a fején is. Felültették itt a vonatra sebesülten, én többet, míg haza nem jött másfél év múlva, nem tudtam róla. Itt megsebesült, sebesülve vitték a kórházvonattal, valahol kórházban volt, és onnan, mikor felépült, kerülhetett Csempeszkopácsra [Vas vm.-ben lévő kisközség volt, Szombathelytől 20 km-re. – A szerk.]. Csempeszkopácson volt a férjem egy darabig a hadsereggel, míg kivitték Németországba, biztosan a frontra, mert elfogták az amerikaiak. Németországban volt fogságban. Ott annyiban nagy szerencséje volt, hogy az amerikaiak adtak cigarettát. És őt én [előzőleg] leszoktattam a cigarettázásról, mert még éjjel is felébredt, meg volt szokva, hogy éjjel is egy cigarettát elszívott. És mennyire hálálkodott, hogy leszoktattam, és mennyi mindent tudott még pluszban venni [a cigaretta árából]. De én nem tudtam erről semmit se. Csak egy kicsivel azelőtt, hogy hazajött, hallottam róla, egy férfi írt egy levelet [Székely]Udvarhelyről, hogy „Tessék nyugodt lenni, mert Jenő jól van, együtt voltunk fogságban, és nagyon hamar [haza fog jönni]”. 1946. februárban kaptam ezt a levelet [Székely]Udvarhelyről, és márciusban hazajött a férjem. Hazahozott egy fényképet, olyan mosolygós rajta, azt érdemes megnézni. Azt hordozta is magával, olyan hiú volt, hogy mutogatta azután is sokat a képet. Egyet hozott haza, de hát egy fényképészhez nem megy be az ember, hogy egy képet csináltasson, a fényképész úgyis hármat csinál. A szomszéd férfi is ott volt, és ő mondta, hogy egy fiatalasszonynál volt [elszállásolva]. Hát, ha fiatal, akkor biztos, hogy legalább egy képet ott hagyott.

A férjem nem vette volna jó néven, nem akarta engedni, hogy dolgozzak. Jó, nem volt kedve, hogy menjek dolgozni, de én kitaláltam [mindenfélét], mert nem tudta volna ő a fizetéséből a családot fenntartani. Közben négyen lettünk a családban, és az ő ezernégyszáz lejes fizetésével nem tudtunk volna [megélni]. Mindenfélét kitaláltam. Főztem a csokit, töltöttem lapokat finom dobostortakrémmel, és házicsokit, tésztát árultam, szerény kamattal, hogy úgy mondjam. Egy lejért adtam egy darab csokit is és a tésztát [süteményt] is. És közben éjfélig szedtem a [harisnya]szemeket, én többet kerestem, mint a férjem. Mert én nem bírtam, nekem kellett… [a pénz]. És ott volt a két gyermek. Aztán németet tanítottam [otthon], volt, hogy kilenc tanítványom volt [egy tanév alatt].

Én későn mentem dolgozni, csak hat évet és nyolc hónapot dolgoztam. Annak is van története – ilyen kicsi semmi történetekből áll az élet. Mert nem voltam éppen csúnya, a férjem nem akarta engedni semmiképpen, hogy én menjek állásba. Ő megcsalt engem, de azt nem bírta elviselni, hogy én megcsaljam. De nekem ilyesmi eszemben sem volt. Óvodista volt Juditka [Kósa Alice lánya]. Ebben az utcában, kéznyújtásra tőlünk lakott egy jóképű elvált asszony – ő is Aliz volt – egy ötéves leánykával, Ildikóval, aki járt Juditkához játszani. És itt volt a leányka Juditkánál játszani. Juditka szerette a kicsi babákat, egy csomót vettem neki, és rongyocskába – öt éves volt, de – lyukat vágott, felhúzta [a babára szoknyának]. És három óra körül nyílik a kapu, jön a férjem. És a leányka azt mondja: „Jön Kósa bácsi.” Leesett az állam. Mondom: „Édes kicsi szívem, te ilyen jól ismered Kósa bácsit? Hát te honnan ismered?” „Szokott hozzánk járni.” Á, úgy vagyunk, hogy itt a szomszédban, és Kósa bácsi szokott oda járni. Hát akkor gondoskodjunk, mert nem lehet tudni. Én öregszem. Jól kerestem, mert szemet szedtem, házi csokit árultam, küldött a húgom mindent Brassóból nekem, kávét, amit el tudtam adni. Úgyhogy semmiben nem éreztem hiányt, de az nem egy biztos talaj. Nekem kellett egy biztos talaj. Nahát, ha ő oda jár, akkor én megyek irodába. És elmentem dolgozni, az ő akarata ellenére, mert akkor gondoltam magamban, hogy mi lesz, hogyha telik az idő, és itt hagy? Akkor én valamit kell csináljak.

És jelentkeztem a[z állás]közvetítő irodába, és úgy kerültem állásba 1952. augusztus elsejétől. A megyénél voltam az Agricolának a főkönyvelője. Volt tíz pontom, tíz faluban volt agrármérnök, az is hozzám tartozott. Én nagyon szerettem könyvelni, és azt tanultam, igaz, hogy már mindent [elfelejtettem]. De nagyon hamar megtanultam újra, és egyszerűbb könyvelése volt az Agricolának, mint ha gyárban lettem volna főkönyvelő. A gyárban talán el sem vállaltam volna, de ez egy kicsi [vállalat volt], tíz pontom [falum] volt, jól meg tudtam csinálni.

1958-ban beteg lettem, három hónapig volt állandó lázam, felmenő lázam, sokáig nem tudták az orvosok se, hogy mi bajom van. Aztán rájöttek: szívbillentyű-szűkület. Másodfokú rokkant lettem a szívemmel, már akkor megállapították, hogy balra két és fél hüvely, jobbra három és fél hüvely a szívem, kétszázon felüli a vérnyomás. És én tessék, 2005-ben élek. És az én drága gyermekem nincs. Most is nagy a szívem. Tavalyelőtt voltam az unokámmal egy nagyon kedves román fiatal orvosnőnél, azt mondtam neki, hogy azért élek még, ennyi év után is, mert én nem szedtem a gyógyszereket [amiket felírtak].

1959. április elsején tettek nyugdíjba, mögöttem volt hat év nyolc hónap, annyit dolgoztam. Nekem csak egy kicsi nyugdíjam volt, én hétszáztizennégy lej nyugdíjjal mentem. A férjem 1988-ban meghalt, tizenhét éve egyedül élek.

A fiam 1931-ben született. Én tizenhat éves koromban olvastam Herczeg Ferenctől a „Pogányok”-at [Herczeg Ferenc (1863–1954) – író, újságíró. 1891-től Rákosi Jenő „Budapesti Hírlap”-jának belső munkatársa, 1894-ben indította és 1944-ig szerkesztette az „Új Idők” c. szépirodalmi hetilapot, 1903-ban egyik alapítója s megalapításától főmunkatársa „Az Újság” c. lapnak. 1896-tól két cikluson át országgyűlési képviselő, Tisza István politikájának híve. Együtt indították 1911-ben a „Magyar Figyelő” c. politikai lapot. 1927-től a felsőház tagja. 1919 után tevékenyen részt vett az irredenta revíziós mozgalmakban, 1929-től a Revíziós Liga elnöke. Regényeiben leginkább a korabeli dzsentritársadalmat eszményítette. Népszerűek voltak történeti regényei (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. És a „Pogányok”-ban a besenyő királyfi Alpár volt, nekem a könyvön keresztül megtetszett a szép besenyő királyfi, és azt mondtam, ha fiam lesz, a neve Alpár lesz. Így is volt. Fiam lett, és én Alpár nevet adtam. De a megyében senki nem hallotta az Alpár nevet. Azt mondja a pap: „Édesem, hát maga Alpár nevet ad, hát az nem név, az pusztaság. Alpár az egy pusztának a neve, ahol csak háborúzás volt.” Mondom: „Nem baj, én ezt a nevet adom, mert ez egy besenyő királyfinak volt a neve. Tessék beírni.” [A fiam] Jó futballkapusnak indult. Volt egy darabig kapus Sepsiszentgyörgyön, a B osztálynak [védett]. Marosvásárhelyen A osztályos csapat volt, és onnan valaki meglátta Alpárt védeni, és felcsalta Marosra [Marosvásárhelyre]. Így került ő [Maros]Vásárhelyre, hogy felvitték oda kapusnak. Az első feleségét Puiu Magdának hívták, tőle lett egy fia, Alpár, aki Németországban van. Alpárka nálam több nyarat töltött, és én őt is tanítottam az eszperantóra. Mondom: „Nem állhatom, hogy reggeltől estig csak játszol. Valamit tanulj.” Szívesen tanult[a az eszperantót]. A fiam második házasságából született [1977 körül] a leánygyermeke, Iringó és a másik fia, Zsombor. Ők is kint élnek Németországban. A fiam 1989. december tizenkilencedikén kiment Németországba, a felesége, Emese pár hónappal később. Nem sokáig laktak ott, visszajöttek Marosvásárhelyre, utána a fiam futballbíráskodott, főleg C csapatoknál, falvakon. A második feleségétől is elvált.

Juditkám 1945-ben született. Juditka is nagyon szerette a nyelveket, én azt gondoltam, hogy inkább nyelvszakra megy. De aztán nagyon megszerette a matematikát, és akkor már csak mérnök… És nem is tudhatott volna csak olyan pályára, olyan egyetemre menni, amelyik közel van. Nem volt anyagi [lehetőség] – igaz, volt ösztöndíja is. És azért olyat kellett válasszon, ami Brassóban volt, a faipari mérnökit végezte. 1968-ban végzett, és akkor azt mondtam neki: „Hogyha van hely Marosvásárhelyen – mert kitették a táblát, hogy hol vannak a helyek –, én azt tanácsolom, hogy válaszd Marosvásárhelyt, hogy legyél egy helyen Alpárral, a testvéreddel. Mert nézd meg, apád negyven évvel idősebb, én szívbeteg – hát én örökké temetkeztem, azt hittem, hogy már rövid idő van hátra, hát örökké dagadt, vízzel teli láb, kar, sokszor kitelt az arcom vízzel –, az én életem bizonytalan, és ne maradj egyedül.” Úgy is volt. Volt három hely Marosvásárhelyen, és az egyiket ő kapta, a bútorgyárban. A gyárban három évig kellett gyakorlatot csinálni, az muszáj volt. De a három évet megcsinálta úgy, hogy a marosvásárhelyi faipari szakközépiskolában az esti tanfolyamra kerestek tanárt. És felkeresték Juditkát is a gyárban, hogy nem vállalja-e el az estiseket – akik járnak az esti előadásokra. Hát hogyne, olyan kicsi fizetése volt akkor, ezerkétszáz vagy ezerháromszáz lej fizetése volt [a bútorgyárban], elvállalta. És nagyon megszerették Juditkát ott az iskolában, és megkérdezték, hogy nem jönne-e át tanárnak, mikor a három év eltelt. Jaj, nagyon szívesen, boldogan. Örvendett. Neki nagyobb kedve volt [a tanárkodáshoz], nyilván. Nem kellett olyan korán felkeljen, nem tudom, hogy hat órakor jártak-e vagy hétkor, és a gyárban bent kellett lenni háromig vagy kettőig. És három év múlva elvállalta a rendes [tanári] állást. Közben beiratkozott a pedagógiára, mert ő mérnök volt, de kellett a tanári [diploma] is azért ahhoz, hogy taníthasson. Beiratkozott, és járt vizsgákra. Mindig megvolt, hogy mikor kellett bemenni, Bukarestben volt többször, Brassóban is talán, hogy tette a vizsgákat. Úgyhogy a végzettsége mérnök-tanár. Két diplomája volt. A Juditka férjét Dézsi Józsefnek hívják. Két fiuk született.

A nagyobbik unokámat Dézsi József Ivánnak hívják. Ezért az Ivánért úgy haragszik, hogy hal meg. Ő 1972-ben született. Meg van nősülve Józsika, ők [Sepszi]Szentgyörgyön laknak. Az unokám nekem mindent bevezetett [a lakásba]: vízóra, gázóra, fűtés. Azonkívül én felírom minden pénteken, hogy mi szükségem van egy hétre. Ő megveszi nekem, és abból főzök. És még mindig kedveskedik valamivel. Vagy csokival vagy halvával, vagy… Az unokám felesége a szüleivel az első emeleten laktak, és én a másodikon [így ismerkedtek meg]. Józsika Bukarestbe járt az amerikai egyetemre, közgazdaságira, éspedig a szálloda–turisztika–étterem szakra. Most már biztosan vannak nyolcéves házasok.

Van egy kicsi fia, három és fél éves [volt 2005 szeptemberében], ő is József. Az élettársa Milánt akart, mert olvasta Füst Milánt, és úgy megtetszett a menyemnek, hogy azt mondta, a fia Milán lesz. De Józsika nem akarta, hogy első név legyen, és ő bediktálta a Józsefet, már a harmadik József a kicsi fiú. De a második neve Milán. Haragudott [a menyem], mondom, nincs miért haragudjál, mert a gyermeket úgy fogják hívni, ahogy szólítjátok.

[A kisebbik unoka] Szabolcs harminc éves [1975-ben született]. Ő most végezte a faipari mérnökit Brassóban, előtte egy technikumot végzett el. Marosvásárhelyen állásba is került egy bútorüzembe.

Születésnapra adta a sors nekem, hogy elvette a gyermekemet. Én május tizenhatodikán születtem, és május tizenhetedikén meghalt Juditka, 1999-ben. Kilencvenévesen ezt kaptam a sorstól. 1999-ben május tizenhatodika vasárnapra esett. Ő minden vasárnap tizenkét órakor engem felhívott telefonon, és beszélgettünk. Ezen a tizenhatodikán nem szólt a telefon. De megtiltotta a leányom, hogy szóljanak nekem, hogy ő beteg. Én nem tudtam semmit, én vártam a telefont itt egyedül, megdöbbenve. Biztosan van valami. De nem gondoltam azt, hogy haldoklik. És jött temetés után a vejem, Józsika, az unokám és Alpár, a fiam. És kinyitom az ajtót, és azt hittem, megviccelnek. Kerestem, hogy hol van Juditka.

Én nagyon szerettem a nyelveket. Hét nyelvvel foglakoztam az anyanyelvemmel együtt: magyar, román, latin, német, francia, aztán jártam angol tanfolyamra és eszperantóra, de magánúton én többet tanultam, mint a tanfolyamon. Egy tanítványomnak az édesapja jött, és azt mondja: „Tessék mondani, hány nyelvet tetszik tudni?” Mondom: „Megmondom, hogy hánnyal foglalkoztam. Az anyanyelvemmel együtt foglalkoztam hét nyelvvel. Iskolában, tanfolyamon. Hányat tudok? Egyet se.” Egyet se tudok. Most tényleg elmondhatom, hogy keresem a szavakat. Azért is beszélek lassan. De nem csoda, tizenhét éve meghalt a férjem, és én azóta egyedül élek. Hát nincs kivel beszéljek, csak saját magammal beszélhetek. És sokszor olyan egyszerű, hétköznapi szavak nem jutnak eszembe. De aztán órák múlva vagy másnap, anélkül, hogy rágondolnék, már elfelejtettem, hogy a tegnap nem jutott eszembe, valamit csinálok, és egyszer csak: Elvis Presley – ez se jutott egy nap eszembe. Csodálatos az ész, nagyon-nagyon csodálatos.

Németül én csak az iskolában tanultam. De a német nyelv nagyon hasonlít a jiddis nyelvhez. Kitekert, de hasonlít. És az volt az érdekes, hogy nagymamám a testvéreivel – négyen voltak [Sepsi]Szentgyörgyön –, hogy én az öcsémmel ne értsük, jiddisül beszéltek. Nekik, azt hiszem, hogy az anyanyelvük is jiddis lehetett, mert mindig odafordították [a szót]. De olyan érdekes, milyen is a nyelv? Hogyha benne élsz, hogyha hallod minden nap, anélkül, hogy tanítanának, valahogy automatikusan megérted. Anélkül, hogy tanítottak volna minket, mi nem beszéltük a jiddist, de mindent értettünk, amit ők beszéltek. Naponta hallottuk vagy az egyiktől, vagy a másiktól, és mi mindent értettünk. Én a német nyelvet az iskolában tanultam, de ha már értettem a jiddist, könnyen tanultam a németet.

[Nyugdíjas koromban] Jártam az eszperantóra, jártam két tanfolyamot angolon. De jártam szabásztanfolyamra is. Nem nagyon tanultunk szabni, hanem papíron rajzoltunk. Egy férfi tanár volt, az a méreteket felvette, és ő a táblára, mi pedig ceruzával füzetbe rajzoltuk [a szabásmintát], egy kocka egy centi, a szerint. Megvan most is a füzetem.
 

Életrajz

Pór Endréné 82 esztendős özvegyasszony. Korához képest kiváló fizikai állapotban van, és szellemileg teljesen friss. Szívesen mesél a múltjáról.  A régi sváb-hegyi családi ház toldaléképületében kialakított garzonlakásban él, a ház többi lakásában gyermekei laknak,  ki-ki a családjával. A lakás célszerűen berendezett.

Anyai ágon a dédapám valamikor Lővy volt, Lővy Fülöp. Magyarosított László Fülöpre. A dédanyám leánykori neve Fertig Karolina. Róla nem tudok semmit. Volt egy nagyon híres festő, László Fülöp, most milliókért árulják a képeit [László Fülöp (1869 – 1937) – kora egyik legismertebb és legelismertebb portréfestője, de  tájképeit és zsánerképeit is számon tartják. 1907-től Londonban élt. – A szerk.]. Nem dédapám volt a festő, de képekkel foglalkozott, képügynök volt, és többek között a festő László Fülöp képeit is árulta. Dédapámat személyesen nem ismertem, mert 1924-ben halt meg. Két lánya volt, az 1873-ban született Etel, a nagyanyám, és Erzsébet. Dédszüleim 1913-ban vettek egy kétemeletes házat, a Wesselényi utca 75-öt. Gazdagok voltak. A Kozma utcai temetőben van a sírjuk, egy gyönyörű fekete márvány síremlék. Ezt a fekete márványt át akartam hozni ide a Farkasréti temetőbe, hogy közelebb legyen, mert anyukám is itt van, de a zsidó hitközség nem engedte.

Nagyanyám, László Etel feleségül ment Breuer Lajoshoz. Amikor az anyukám megszületett, Bokorra magyarosítottak. Azt nem tudom, hogy Breuer Lajosnak mi volt a foglalkozása, és azt sem, hogy mikor halt meg. Mindig azt mondták, hogy korán meghalt, és soha nem beszéltek róla. Lehet, hogy nem éltek jól. És akkor a nagymama visszament a szüleihez a Wesselényi utcába. Anyám és a testvére ott nőtt föl. A dédapám jóval tovább élt, mint a nagyapám, és mivel jómódúak voltak, el tudták tartani a nagyanyámat is a két gyerekével. A nagyanyám tulajdonképpen visszament kislánynak, és még jó, hogy volt két gyereke, mert legalább nem számított vénlánynak.

Anyám húga, Erzsébet aztán férjhez ment Fischer Lászlóhoz, aki oda költözött a Wesselényi utca 75-be, és ott csinálta meg a Koh-i-noor cipőpasztagyárat. Abban az időben az egy nagy márka volt. A földszinten volt a cipőpasztagyár, tíz-tizenöt munkással. A nagybátyám egy ügyes ember volt, nem volt mérnök, mert nem fejezte be az egyetemet, de ilyen vegyész tudású ember volt. A Fischert később Fótira magyarosították. Ők voltak a családban a gazdagok, mi voltunk a szegények. Volt két, velünk nagyjából egykorú fiuk, akikkel tulajdonképpen együtt nőttünk fel, mert közel laktunk egymáshoz.

Anyám és Bözsi nagynéném polgári iskolát végzett, ami akkor nagy szó volt. Anyám 1919-ben három-négy hónapig egy bankban volt tisztviselő, de tulajdonképpen házasságáig eltartotta a családja. A házból éltek, a Wesselényi utca 75-ből. A második emeleten kis lakások voltak, azok ki voltak adva. Akkoriban egy házból meg lehetett élni. De ő férjhez akart menni. Az anyukám akkor már huszonhat éves volt, és abban az időben egy huszonhat éves lány már vénlánynak számított. Mindenáron férjhez akart menni. Abban az időben a vénlány rosszabb volt, mint a kurva. Abban az időben apámnak a Körúton volt egy képkeretüzlete, arra kapott egy engedélyt, és ott árusított képkeretet. Mondták anyámnak a rokonok, hogy van itt egy zsidó férfi, akinek képkeretüzlete van, van a Szondy utcában egy négyszobás lakása, jóképű, főhadnagy, és úgy tudják, hogy nőtlen. Anyukám odament képkeretet venni, és összeismerkedtek. Apámnak nagyon megtetszett az anyám, mert csinos volt. Az anyámnak volt egy trükkje, hogy nem feküdt le vele. Az apám megszokta, hogy megkapja azt a nőt, akit megkíván. Mivel másképp nem kapta meg, 1922-ben elvette feleségül. Bécsbe mentek nászútra hajóval. Rá egy évre megszülettem én.§§

Apai nagyapám, Zimmermann Herman asztalos volt, és csak annyit tudok, hogy rettentő szegények voltak. Ezt az izraeli nagybátyám, Ödön mesélte, amikor kint voltam nála. Mesélte, hogy Brassóban apám úgy járt gimnáziumba, hogy minden nap más családnál evett. Ott volt egy ilyen zsidó közösség, és ezek a zsidó családok segítették a gyerekek tanulását. Hétfőn ezeknél evett, kedden azoknál, szerdán ott, minden nap ebédelt valahol. Így tudott iskolába járni. Azt is Ödön mesélte, hogy Lembergből, a mai Lvovból jött a család Erdélybe.

Apámnak hét testvére volt. A két lányról semmit nem tudok, az egyiknek is csak a nevét, hogy Erzsébet. Mindketten meghaltak valahol a háborúban. Apám volt a legidősebb, 1886-ban született Marosvásárhelyen. Eredetileg Zimmermann Sámuelnek hívták, láttam az érettségi bizonyítványában. Az első világháború alatt magyarosított Ács Sándorra. Utána következett Zimmermann Gyula, aki 1893-ban született ugyancsak Marosvásárhelyen. Mindegyik Zimmermann gyerek Marosvásárhelyen született. Aztán következett Ödön, aki 1895-ben született. Gyula és Ödön vegyészmérnökök voltak, és a hatvanas években mindketten kimentek Izraelbe. Gyula 1990-ben halt meg, Ödön 1995-ben. 1900-ben született Zimmermann Lajos, és nem tudom, mikor Guido. Mindketten bőrkereskedők voltak Aradon, egymás konkurenciái. Lajos 1933-ben halt meg betegségben, Aradon az ortodox temetőben van eltemetve. Emlékszem süvet ült az apám, még a Rózsadombon laktunk, és nagyon titkolni kellett a süvetülést. Guido még a háború előtt kiment Uruguayba, és ott halt meg. Nyáron néha Aradra mentünk Lajoshoz nyaralni. Gazdagok voltak.

Apám Brassóban érettségizett 1904-ben. Leérettségizett, és nem volt szakmája. Azt hiszem, önkéntesként bekerült be a katonasághoz, és ott lépkedett felfelé. Aztán kitört az első világháború, és részt vett győztes csatákban, mert 1916-ig több csatát megnyertek. Kapta a kitüntetéseket, vitézségi érmeket. Három-négyet láttam a vitrinben, gyerekkoromban. Az egyik a Károly kereszt volt [Károly Csapatkereszt – IV. Károly király által  1916-ban alapított katonai emlékérem, amelynek elnyeréséhez legalább háromhavi frontszolgálat volt szükséges. – A szerk.], a többire nem emlékszem. Mindig mesélte, hogy csihi-puhi az oroszokat. Egészen 1918-ig katona volt. 1919-ig nem nagyon nézték, ki zsidó, ki nem, ő pedig beírta magát reformátusnak. Közben magyarosított is Ács Sándorra.

A háború után Erdélyben belekeveredett valamilyen összeesküvésbe, és akkor jött át Magyarországra. Nem is mondta soha, hogy román, mindig azt mondta, hogy oláh. Rettentően haragudott az oláhokra. Egy ideig nem is engedték be Romániába, de mindig átment meglátogatni a szüleit és a testvéreit. Vagány volt. Emlékszem, anyám izgult, hogy fog visszajönni. Később már kapott vízumot. Az első világháború után belépett Friedrich pártjába. Aztán ez a párt mindig kisebb és kisebb lett, és apám nem is bánta, mert ő tulajdonképpen úgy volt ott, hogy letagadta, hogy zsidó.

1920-ben volt a trianoni békeszerződés, leszereltek egy csomó katonatisztet, és elsők között a zsidókat. Nyugállományú főhadnagy volt. Kapott nyugdíjat is. Végig, 1945-ig kapott nyugdíjat. A nyugdíj nagyon kevés volt, nem lehetett volna belőle megélni. Főhadnagyi nyugdíj, hogy pontosan mennyi, arra nem emlékszem. Csak arra, hogy anyám mindig mondta, az nem is pénz. Viszont ezek, akiket akkor leszereltek, kaptak bizonyos engedélyeket. Akkor adtak trafikokat [lásd: trafikjog], mindenfélét. Pénze nem volt, leszerelt katonatiszt volt, zsidó származású volt, de titkolta, amennyire lehetett. Viszont kapott engedélyeket, és ügyes volt. Az első engedélye az volt, hogy Újpesten nyithatott egy magán zálogházat Ács Sándor néven, ami az 1920-as évek elejétől az 1940-es évek elejéig működött. Magához vett két tőkéstársat, és ott Újpesten, az Árpád úton nyitott egy magán zálogházat. Egy zálogházhoz sok tőke kellett, neki meg nem volt pénze, viszont volt engedélye. Az egyik tőkéstárs csak pénzzel szállt be, a másik, egy Lazarovics nevű működtette a zálogházat, apám pedig kapott egy fix összeget. Volt még egy becsüs, egy nő, az is zsidó volt.

Négyszáz pengőt kapott akkor, amikor a sláger szerint „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccelt”. Egyszer egy hónapban elment a pénzért. De amikor árverések voltak, mindig ott volt. Hatéves koromban kaptam tőle ezt a briliáns fülbevalót, ami a fülemben van. Ezt úgy vette, hogy egy árverésen ott volt mint a tulajdonos, ezért olcsón tudott ilyen dolgokhoz hozzájutni. Ez a havi fix folyton csökkent és csökkent. Az 1930-as évek elején az egyik tőkéstárs tönkrement. Aztán jöttek a zsidótörvények, és 1940-ben, amikor megvolt az összes zsidótörvény, jött egy ronda nyilas pali, aki leleplezte az egészet, hogy itt tulajdonképpen mindenki zsidó. És akkor ez megszűnt. De az apám nagyon ügyes volt, szerzett egy másik engedélyt. Megint elhallgatta, hogy zsidó, és egy osztálysorsjegy főárusítási engedélyt szerzett. Ez tulajdonképpen lottó elődje volt. El lehetett adni egész sorsjegyet, felet, negyedet, sőt volt nyolcad sorsjegy, ami akkor 3 pengő 50 fillér volt, és ezt kéthavonta húzták. A sorsjegynek volt egy száma, és azt húzták ki. Az osztálysorsjegyet az alárusítók árulták, és adtak az apámnak egy bizonyos százalékot [Az osztálysorsjáték 1897-től állt fenn. Az állam az osztálysorsjáték rendezésének jogát az állami ellenőrzés fenntartásával 20 évre egy magánvállalatnak engedte át. A vállalat minden évben két sorsjátékot rendezett. Egy-egy játék 6 osztályból (húzásból) állt, és minden hónapra egy-egy húzás esett. – A szerk.]. 1943-ben, amikor rájöttek, hogy zsidó, elvették ezt az engedélyt, és átadták egy kereszténynek. Akkor alárusító lett, és megtartotta a klienseit. Ezek az engedélyek, amiket mint Trianon miatt leszerelt katonatiszt élvezett, és amiből egész életében élt, ezek megszűntek. 1943-tól már betegeskedett is, agyvérzései voltak, és akkor anyám csinálta az alárusítást. Szóval mindig ilyen engedélyes volt, amiért fizettek neki.

Más munkát nem végzett. Akkor más világ volt. A szülők másképp éltek, mint most. Anyám nem dolgozott. Apámban volt valami katonatiszti. Jött-ment, volt egyenruhája, amit mint nyugállományú katonatisztnek joga volt hordani. Sok ismeretsége volt, bajtársi találkozókra járt. Aztán tagja volt a Friedrich pártjának, néha elment az ülésekre. Ezenkívül csinált ilyen kis apróbb üzleteket. Más világ volt. Későn keltek föl, aztán volt minden nap ebéd otthon, a testvérem és én is hazajöttünk az iskolából, és együtt ebédelt a papa, mama és a két gyerek. Ebéd után lefeküdt pihenni. Délután beült a kávéházba, ott kiolvasta az összes lapot. Ott volt egy kis baráti köre. Kártyázni nem kártyázott, viszont tőzsdézett. Oda is járt. Legtöbbször vesztett. Úgyhogy anyagilag nem voltunk olyan nagyon jól. Abban az időben, amikor gimnazista voltam, kifelé azt játszották, hogy nagyon gazdagok vagyunk, belül pedig szegények voltunk. Fenn az ernyő, nincsen kas. Ez jellemezte az egész családot. Szép lakásunk volt, de néha alig tudtuk a házbért kifizetni. A sarki fűszeresnél könyvre vásároltunk, és alig tudtuk kifizetni a havi számlát. De úgy nézett ki, mintha a főhadnagy úréknak jól menne. A házmester is úgy beszélt rólunk, hogy a főhadnagy úrék. Az egy státusz volt.

Amikor születtem, mert abban az időben nem kórházban születtek, a Szondy utca 93-ban laktunk, egész közel az Állatkerthez. Második elemista koromig ott laktunk. Ez volt a legszebb lakás. Négyszobás volt, összkomfortos, tolóajtó volt, ami akkor hallatlan dolog volt. Erkélyes, első emeleti. Ott már volt fräulein. A fräulein grazi volt. Ott nyaraltunk többször a Wörthi-tónál [Ausztria] nyáron. Akkor még, Hitler előtt Ausztriának nem ment olyan jól, ezek a kis osztrák lányok nem tudtak elhelyezkedni, és idejöttek Magyarországra. A cselédlány az lejjebb volt, a fräulein az magasabb dolog volt. De teljesen műveletlenek voltak, tudtak írni-olvasni, mást nem. De tudtak németül. Elegáns dolog volt nekik idejönni fräuleinnek. És a középosztályi családok el tudtak tartani egy cselédlányt és egy fräuleint.

Volt egy mindenes is. Az is ott lakott, annak volt egy cselédszobája. A gyerekszobában meg volt egy dívány, ott volt a fräulein. A cselédlány minden csinált. Anyám csak főzött, de úgy, hogy a cselédlány a keze alá dolgozott. A krumplit pucolta, a hagymát pucolta, mosogatott. Ha valami nehéz dolgot kellett hozni, akkor leszalajtotta, de a kényesebb dolgokat, a húsokat például, anyám vette. Délben leült a család ebédelni. A fräulein velünk ebédelt, a cseléd nem. A cseléd az felszolgált. Csöngettünk, behozta tálcán a dolgokat. Pénteken volt leves és tészta. Nem zsidó módon étkeztünk.

Amikor kicsik voltunk, az Állatkertbe volt bérletünk, és oda jártunk sétálni a fräuleinnal. Megreggeliztünk, anyám eldöntötte, hogy milyen ruhát vegyünk föl, és a fräuleinnal elmentünk az Állatkertbe. Abban az időben a Dózsa György útról [akkor: Aréna út] is volt bejárat. Délben hazamentünk az ebédre, amit a mindenes lány és anyám együtt készített el. De anyámnak sokszor programja volt, elment a barátnőivel, és akkor a lány fejezte be. Apám is megjött, együtt ebédeltünk. Németül beszéltünk, mert a fräulein, volt vagy húsz éves, nem tudott magyarul egy szót se, és nem illett magyarul beszélni. Az asztalnál az egész család németül beszélt. Majdnem anyanyelvem volt. Előbb tanultam meg németül, mint magyarul. Amíg iskolába nem mentem, majdnem jobban tudtam németül beszélni, mint magyarul. Azzal volt a bajom első elemiben, hogy magyarul kevésbé tudtam, mint németül.

A Szondy utcában laktunk, amikor beírattak az első elemibe egy magániskolába. A Bajza utca sarkán volt a Dr. Málnai-féle nyilvános jogú elemi iskola, egy magániskola [Málnai Mihály (1860–?) tanár, pedagógiai író, 1886-tól 1920-ig tanár volt az izr. tanítóképző intézetben, majd 1920–27 között a Málnai-féle magán leánylíceum igazgatója. A líceum a Bajza utca 20. szám alatt volt, valószínűleg ennek megszűnése után nyílt meg a Málnai-féle nyilvános jogú elemi iskola. – A szerk.]. Volt egy hosszabb kihagyásom, amikor szamárköhögésem volt. Akkor külön taníttattak otthon, hogy ne veszítsek évet. Az első két osztályt jártam itt. Utána elköltöztünk az Áldás utcába, és akkor az Áldás utcai elemibe kerültem.

A Málnai-féle iskolába inkább zsidó gyerekek jártak. Egy osztályba nyolcan jártunk, fiúk és lányok vegyesen, és ebből hat zsidó volt. Délelőtt oda jártam, délután elmentünk a fräuleinnel sétálni. Egyszer, nagyon jól emlékszem, második elemista voltam, az anyukám is odajött az Állatkertbe, félrevont, és azt mondta, hogy tudod, mi tulajdonképpen zsidók vagyunk. De nem tehetünk róla, így mondta, ilyennek születtünk. Nem kell szégyellni. Mondtam magamban, miért kellene szégyellni, hát a legtöbb gyerek zsidó. Az osztályban is csak két keresztény van, aki keresztény hittanra jár, a többi mind zsidó. Nem foglalkoztam vele.

A harmadik elemiben, novemberben elköltöztünk a Rózsadombra. Akkor egy kicsit jobban ment a zálogház, és a szüleim egy előkelőbb környéket akartak. Az Áldás utcai elemiben aztán megfordult a helyzet: harmincan voltunk egy osztályban, és hat zsidó volt. Még a képen is meg tudom mutatni, kik voltak a zsidók, mert azokkal jártam együtt hittanra, a többiek a tiszihez jártak. Én eleinte nem törődtem ezzel. A karácsonyt megtartottuk a keresztény fräuleinnal, de a Hanukát nem tartottuk. A zsidó hittanban tanultuk a Hanukát, de ez nekem olyan volt, mint a többi tantárgy.

Az Áldás utca 13-ba költöztünk, ami egy kétszintes villa volt. A tulajdonos lakott a földszinten, és az emeleti részt kiadta. Ez egy négy szoba, cselédszobás, összkomfortos lakás volt. Három évig béreltük. Akkor költöztünk el, amikor befejeztem a negyedik elemit, mert nem akartam keresztény gimnáziumba járni.

Ugyanis az Áldás utcai elemiben én zsidó hittanra jártam. Nem voltunk vallásosak, de muszáj volt megtanulni a főbb imákat. Ezeket latin betűkkel leírták a fräuleinnek, és úgy tanította meg nekem. Az egyik hittanóra után odajött hozzám egy tízéves, szőke copfos helyes kislány, és azt mondta, hogy én nem állok veled párba. Miért nem állsz velem párba? – kérdeztem. Azért nem állok veled párba, mert a tiszi azt mondta, hogy te ölted meg a Jézuskámat. Na már most, én azt sem tudtam, hogy mi az a Jézuska, mert otthon nem hallottam semmi Jézuskát, a hittanórán sem mondtak semmi Jézuskát, azt se tudtam, ki az. És akkor otthon mondtam, hogy nem akartak velem játszani, meg nem álltak velem párba, mert én megöltem a Jézuskájukat. Kérdeztem szüleimet, hogy miért csinálják ezt velem. Elmagyarázták, hogy azért, mert te zsidó vagy. Ez a baj veled. Befejeztem a negyedik elemit, és át kellett menni gimnáziumba, és akkor otthon törték a fejüket, hogy mit csináljanak velem, hogy melyik gimnáziumba írassanak be. Apám egy kijárós ember volt, az volt a mániája, hogy mindent kijárt. Mint katonatiszt, odament a Mária Terézia gimnáziumba, és fölvettek. Az Erzsébet Nőiskolába is felvettek. Akkor ezek voltak az elit gimnáziumok. És akkor én elkezdtem sírni. 

Akkor kinyomozták a Zsidó Gimnáziumot, a Pesti Izraelita Hitközség nyolcosztályos leánygimnáziumát az Abonyi utcában. És véletlenül a Zsidó Gimnázium egyik tanára ott lakott az Áldás utcában, és az beszélt anyámmal, hogy sokkal jobb lenne, ha már elsőtől a Zsidó Gimnáziumba mennék. Ott a lányoknál nem veszik olyan szigorúan a vallást. Csak a fiúkkal törődtek. Abban az időben egy héten kétszer kellett hittanórát tartani. A zsidó gimnáziumban a lányoknak egy héten háromszor tartottak. A fiúknak minden nap. A fiúk voltak a zsidóknál fontosak, őket komolyan vették. Hát, ha egy héten kétszer helyett egy héten háromszor, ezt még ki lehetett bírni. Mi nem voltunk vallásosak, csak azért írattak be a zsidó iskolába, hogy ne érezzem az antiszemitizmust. A nagyünnepeken, újévkor [Ros Hásáná] és a hosszúnapkor [Jom Kipur] elmentünk templomba, ennyiből állt a zsidóságunk. Nem vezettünk kóser konyhát sem. Én tízóraira sonkás zsemlét vittem, nem bánták. A fél osztály azt vitt.

Az Áldás utcából átköltöztünk az Aréna út 15-be [ma Dózsa György út], hogy közelebb legyünk a gimnáziumhoz. Azt a mesét találtuk ki, hogy azért járattak a Zsidó Gimnáziumba, mert közel volt. Az Abonyi utca és az  Aréna út sarkán a 17 egy zsidó ház volt. Mellette volt a 15. Ez egy kisebb ház volt, akkor még nem volt ráépítve, és az keresztény ház volt. És mi a 15-be költöztünk. Itt három szoba volt, összkomfort és cselédszoba. Az ebédlőben volt egy szép, rendes asztal és egy kis vitrin. A gyerekszobában volt iskolapad mind a kettőnknek. Volt egy hálószoba. Ide már nem jött a fräulein, csak a cseléd. Volt zongora is, és tanultam is zongorázni öt évig. A Zsidó Gimnáziumban volt zongoraoktatás. A negyedik elemiben kezdtem, és a negyedik gimnázium után abbahagytam. A húgom is tanult, és belőle balettmester lett. A zsidó gimnáziumban minden volt. Nem csak zongoratanítás, volt ott tánciskola is. Még ilyen nevelési tanácsadó is volt, ha kamaszkori problémák voltak [A fiúgimnázumban hoztak létre Magyarországon először, az 1931/32-es tanévben nevelési tanácsadót Szeles Henrik tanár vezetésével, 1934/35-ben pedig a leánygimnáziumban is megalakult a nevelési tanácsadó Lévyné Freund Kata gyógypedagógiai tanárnő vezetésével. – A szerk.]. Azért azok ott nagyon ügyesen megcsinálták. Egy óriási hátránya volt, hogy vasárnap is kellett iskolába menni. Eleinte nem volt baj, de aztán amikor már harmadik-negyedik gimnazista lettem, és egyre jobban belementünk a fasizmusba, akkor anyukám kezdte mondani, hogy úgy jöjjek haza, hogy ne látszódjon az iskolatáskám. Akkor nem olyan hátitáska volt, hanem aktatáska, azt a hónom alá szorítottam, de minden lakó tudta, hogy hova járok. Akkor már kezdték titkolni. De közben már a fölső gimnáziumba jártam, és kezdtem újságot olvasni. 1938-ban, amikor megjelent az első zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon], az újságokban benne volt személyenként, hogy a parlamentben ki szólalt fel, és mit mondott.

Az elsőtől a hetedik gimnáziumig jártam a zsidó gimnáziumba. Hét évig csupa zsidó lány között voltam, és nem éreztem semmiféle antiszemitizmust. Az a zsidó gimnázium az egy olyan mentsvár volt ott akkor. Ugyanúgy játszottunk, veszekedtünk, ugyanolyan kamaszkori élményeink voltak: színházat játszottunk Purimkor, ugyanúgy nyaralni vittek bennünket, ugyanolyan élményeink voltak, mint a többi keresztény lánynak. De azután jöttek a zsidótörvények.

Amíg kisebbek voltunk, az  volt a családi program, hogy hétvégén elmentünk az Angolparkba [ma Vidám Park]. Bérletünk volt. Az apám mindenhova engedélyt szerzett. Az Angolparkba bérletet szerzett ingyen mint nyugalmazott katonatiszt, az Állatkertbe is bérletünk volt. Ingyen szerezte meg mint katonatiszt, aki a trianoni békeszerződés miatt szenved. Az ilyennek mindent megadtak. Ez olyan volt, mint Kádár alatt a Szocialista Hazáért érdemérem: ha a gyerek kettesre érettségizett, akkor is felvették az egyetemre. Az Angolparkban megmutatta a katonatiszti igazolványát, és mindenre felülhettünk ingyen. Ez sokszor volt vasárnapi program. Később mentünk színházba is. Már nagylány voltam, ment a Fekete Péter a Vígszínházban, ott is kapott a családom ingyenjegyet [1943-ban mutatták be a Vígszínházban Zágon István és Somogyi Gyula darabját, melyhez Eisemann Mihály írt zenét. – A szerk.]. Apámnak tetszett, hogy mindent el tud intézni. Ahol ki volt írva, hogy tilos a bemenet, oda ő bement, és elintézte. Elővette a katonatiszti igazolványát, és elintézte. Ez az 1940-es években aztán megszűnt.

Nyaralni eleinte a Wörthi-tóhoz jártunk, később csak Csillaghegyre vagy a Rómaira. Ott is tele volt zsidókkal. Kivettünk egy házat hat hétre. Mindig hat hetet nyaraltunk. Akkor már volt HÉV, úgy hívták, hogy vicinális, és apám sokszor bement a városba valamit elintézni. Ez is úgy volt, hogy Csillaghegyen nyaraltunk, de igazából nem voltunk gazdagok. Volt egy fürdőruhánk és egy kimenőruhánk. De megjátszottuk, hogy nagyon gazdagok vagyunk. Ha nem volt pénzünk nyaralásra, akkor anyám mindig kitalált valamit. A zsidók nagyon leleményesek voltak. Amikor tizenkét éves voltam, kitalálta, hogy visz egy másik tizenkét éves kislányt, azzal a címmel, hogy nekem társaságom legyen. Azok gazdagok voltak, fizettek, és azon a pénzen nyaraltunk mindnyájan, még a mindenes is jött velünk. Már az Aréna úton laktunk, én tíz éves lehettem, amikor azt találta ki, hogy a cselédszobát kiadta egy tállyai fiatalembernek ingyen, akinek télen itt üzleti ügyei voltak, azzal, hogy nyáron az egész család Tállyán nyaralhat. Fräulein akkor már nem volt, a cseléd pedig ilyenkor a konyhában aludt egy kinyitható ágyon. Aztán nyáron az egész család Tállyára költözött hat hétre.

Úszni Csillaghegyen tanultam meg nyolcéves koromban. Egy rövid ideig lógtam az úszómester kötelén, aztán úszógumi. Anyám is úszott, apám is úszott, Rómaifürdőre is jártunk.

A ruházkodással nem volt gondunk. Volt egy csíkos egyenruhánk és egy ünneplőnk.

Ami a társasági életet illeti, jöttek néha rokonok, anyám testvére, néha feljöttek apám testvérei, akik Erdélyben laktak, és akkor ott laktak nálunk. Anyámnak volt egy barátnője. Az is ott nyaralt, ahol mi. Anyám társasága és apám társasága nagyjából külön volt. Apám társasága főleg zsidókból állt. A Bucsinszky kávéházba csupa ilyen járt, akikkel kis üzleteket csinált, vettek, eladtak [A Wesselényi utca és a Körút sarkán volt a Bucsinszky kávéház (Erzsébet krt. 30.), az  1930-ban megszűnt Angol kávéház helyén. Nagy Lajos 1936-ban megjelent „Budapest nagykávéház” című könyvének „modellje” ún. "művész kávéház" volt, főként a művészvilág képviselői látogatták. A háború után élelmiszerbolt lett a helyén. – A szerk.]. Meg más kávéházakba is járt. Apám baráti társaságában főleg kereskedők voltak. A barátai is ilyen lógósak voltak. Kisebb üzleteket csináltak, tőzsdére jártak, hol nyertek, hol vesztettek.

De járt a frontharcosokhoz is. Zsidókhoz is járt, és a frontharcosokhoz is. Az anyukám  bridzselt, de csak zsidó asszonyokkal. Egymás lakására jártak. Miután én tízéves koromban az Abonyi utcai Zsidó Gimnáziumba kerültem, nekem is csak zsidó barátnőim voltak. Egyszer tizenhat éves koromban apám elvitt a pártja táncestélyére, ott voltak keresztények is. Amikor a nagyünnepek voltak, újév és hosszúnap, akkor volt a zsidó templomba jegyünk. Akkor apám fölvette a sábeszdeklit. Apám nem tért ki soha. Csak egyszer azt hazudta, hogy keresztény, egyszer meg megmondta, hogy zsidó. Hol keresztény volt, hol zsidó, attól függően, milyen társaságba ment. Nagyon jól tudott zsidó imádságokat, még imádkozott is velünk, tanította a héber betűket, és ha kellett, akkor meg katonatiszt volt. Abban az időben az emberek kétszínűek voltak, persze most is kétszínűek. Ilyen mindig volt.

Ezeket a barátait, akikkel a kávéházban, tőzsdén, bajtársi összejöveteleken találkozott, haza nemigen hozta. Nem volt olyan testi-lelki jó barát, hogy örökké. Három-négy hónapig jóban voltak, aztán kész. A zálogházi társa, Lazarovics néha odajött családostól. Ha valami közös program volt, vagy színházba mentek, akkor mi a fräuleinnal otthon maradtunk. Anyám szeretett színházba járni. Havonta egyszer-kétszer mentek színházba.

A gyerekszobában volt egy gyerekkönyvszekrény, és volt egy falipolc is könyvekkel. De a legtöbb könyv csak dísz volt, nem nagyon olvasták. Újságot olvastak vagy hetilapot. A „Pesti Napló”, „Az Est”, a „Magyarország”, ezek jártak nekünk [Az ún. Est-lapokról van szó, lásd: Az EST-konszern lapjai. – A szerk.]. Karácsonykor megkaptuk az Est Hármaskönyvét [Az 1923–1938 között évente megjelenő, egy-, két- vagy háromkötetes Hármaskönyv alcíme ez volt: „lexikon az Újságolvasó számára”. Hasznos és aktuális tudnivalók mellett a kor jelentős íróinak, költőinek és más művészeinek (pl. Bartók vagy a „Nyugat” alkotói köre) írásait közölte. Az Est lapok előfizetői ajándékba kapták. – A szerk.] . Apám Jókait olvasott még. És engem olvastatott. A Zsidó Gimnázium kívánta is. A gyerekszobában lévő kis könyvtár nem csak dísznek volt ott. Azok ifjúsági könyvek voltak. Tutsek Anna, ezek a lányregények, azokat faltam [Tutsek Anna (1865–1944): 1894-től a „Magyar Leányok” c. képes hetilap szerkesztője. Különösen a női olvasóközönség polgári rétegeiben voltak olvasottak erkölcsjavító célzattal írt konzervatív szemléletű írásai (Viola története /regény/, Cilike /regénysorozat/ 1904–14). – A szerk.]. És azt nagyon akarta, hogy olvassak. És vásárolt is könyveket. Nem olyan sokat, mint manapság, de a gyerekszobában olyan húsz-harminc könyvünk volt. Amikor pedig felsős gimnazista voltam, akkor már lehetett olyan ötven-hatvan könyvünk. Akkor már olvastunk Jókait, Victor Hugót. Ezenkívül volt az „Én Újságom” [„Az Én Újságom” tekinthető az első irodalmi értékű magyar gyermeklapnak (Móra Ferenc is sokszor publikált benne), Benedek Elek és Pósa Lajos indította 1889-ben. 55 éven át jelent meg, egészen 1944-ig. Benedek Elek kiválása után Pósa szerkesztette a lapot, majd halála után, 1914–1936 között Gaál Mózes. – A szerk.] meg ezek a gyereklapok.

Apám az újság-előfizetést is linkül csinálta. Bement mint katonatiszt, hogy meg szeretné ismerni az újságot. És akkor negyedévig ingyen járt a lap. Ő azt mondta magáról, hogy székely góbé, énszerintem inkább ravasz zsidó volt. De elegánsabb volt azt mondani, hogy székely góbé, mint hogy trükkös zsidó. Azt már fiatal korában megtanulta, hogy ügyeskedni kell. Többnyire civilben járt, de ha fényképezkedett, akkor felvette a katonaruháját. Meg ha valamit el kellett intézni. Engem például a Zsidó Gimnáziumba úgy íratott be, hogy felvette a katonatiszti ruhát, és a zsidók hasra estek, hogy egy katonatiszt ide akarja járatni a lányát. Nehezen lehetett bejutni, de pillanatok alatt elintézte. Négy gimnáziumba fölvetetett. Ha valami akart csinálni, akkor fölvette az egyenruhát. Ha nem akart semmit csinálni, csak a kávéházban ült, akkor rendes ruhában volt. Ha útlevelet kellett intézni, akkor katonatiszti ruhában ment.

Amikor hetedikes gimnazista voltam, a szüleim féltettek, hogy egzisztenciális problémáim lesznek, mivelhogy a Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziumába járok. Az eszükbe sem  jutott, hogy az életünket kellene félni, de hát a jövőbe nem láttunk. Egzisztenciálisan féltünk. Volt egy testvérem is, őt is féltették, hogy mi lesz vele. Ezért hetedik után kivettek a gimnáziumból, és áttettek a Zrínyi Ilona állami leánygimnáziumba [A Zrínyi Ilona leánygimnázium nem állami, hanem községi iskola volt. – A szerk.]. Az iskola a Práter utcában volt, oda vettek föl a nyolcadik kerületben a legkönnyebben. Nem volt olyan elegáns iskola, mint a Veres Pálné vagy a Mária Terézia, de oda már nem vettek volna föl. Itt jártam a nyolcadik osztályt. Arra gondoltuk, hogy így nem zsidó érettségi bizonyítványt kapok. Különbözeti vizsgát kellett tennem, és a nyolcadikat már a Zrínyi Ilona leánygimnáziumban jártam. A sors fintora, hogy amikor megkaptam az érettségi bizonyítványomat, az volt benne, hogy Ács Éva Magdolna elsőtől a hetedik osztályt a Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziumában, nyolcadikat a Zrínyi Ilona leánygimnáziumban járta. Azt hittem, hogy a Zrínyi Ilona leánygimnáziumból kapok egy „tiszta” bizonyítványt. Ez nem volt vicc, ekkor már antiszemitizmus volt. Annyira megijedtem, hogy nem ilyen bizonyítványt kaptam, hogy kitéptem a bizonyítvány anyakönyvi részét. A bizonyítványt nem mertem senkinek megmutatni. Később, a Rákosi-időkben, mikor az OTP-nél dolgoztam, kérték az érettségi bizonyítványt, és azt mondtam, hogy nincs. Erre azt mondták, hogy érettségizzek le még egyszer, ők segítenek. Hát én akkor nem akartam még egyszer érettségizni. Kértem egy másolatot a bizonyítványról, és gondoltam, abban nem lesz benne a vallás. Nem is volt benne a vallás, mert az már a Rákosi-korszakban volt, de benne volt, hogy a Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziuma. Féltem, hogy ebből bajom lehet, ezért zárt borítékban adtam le a bizonyítványt a főnökömnek. Gondoltam, lesz, ami lesz. Másnap odajött hozzám, hogy hát „Éva, maga is?” Ő is. Úgyhogy nem lett belőle aztán semmi baj.

Amikor 1938-ban jött az első zsidótörvény, akkor apám még jobban elővette a Károly keresztet. Ezenkívül voltak ellenforradalmi érdemei a miatt a romániai összeesküvés miatt. Nem láttunk a jövőbe, azt hittük, hogy ezzel a főhadnagysággal meg tudunk menekülni a kellemetlen dolgoktól. Aztán 1939-ben, a második zsidótörvény után kiderült, hogy ez a katonatisztség nem elég, és akkor ajánlottak neki egy antedatált keresztlevelet meg házasságlevelet egy református paptól. Ez a református pap egy bizonyos Bogdán Ernő volt, Kispest Wekerle-telepén, aki pénzért és festményekért adott antedatált keresztlevelet. Nem volt elég pénzünk, festményeket adtunk. Nagyon szép festményeink voltak, még a zálogházas korszakból. Tulajdonképpen ez mentett meg bennünket. Bogdán Ernő visszalapozott 1923-ra, ott volt egy üres hely, és beírt engem VGS-tintával, hogy régi beírásnak látszódjon. Eleinte pénzért vagy festményekért adta az igazolásokat, és akkor bukott le, amikor ingyen adta. Az újságból tudtuk meg. Hogy mi lett vele, nem tudom. Azért választottuk a református vallást és nem a katolikust, mert nem kellett keresztet vetni, és nem kellett térdelni. Apám, annak dacára, hogy még semmi hivatalos papírja a kitérésről nem volt, reformátusnak írta be magát mindenhova.

Szóval megvolt a keresztlevelem, mintha 1923-ban reformátusként születtem volna. Ettől aztán mindenféle bonyodalom támadt. Ezt az antedatált keresztséget át kellett vezetni az anyakönyvi hivatalban az ő házasságlevelükön és az én születési anyakönyvemen. Ők a hatodik kerületben házasodtak, és ott egy rendes ember volt, át is vezette. Én a hetedik kerületben születtem, ott viszont egy vitéz-nem-tudom-kicsoda volt az anyakönyvvezető, és nem volt hajlandó átvezetni. Hát nem volt hülye, tudta, hogy ez egy link dolog. Közben engem kivettek a Zsidó Gimnáziumból, mert református lány nem járhatott oda, és az egész család felborult barátilag. Itt voltak a zsidó barátok, a zsidó bridzspartnerek, a zsidó kávéház, a zsidó gimnáziumi barátnők, és itt álltunk egyedül. Mert abban az időben a zsidók megtagadták azokat, akik hirtelen ilyen nagy keresztények lettek. A keresztények pedig nem fogadtak be, mert nekik meg büdös zsidók voltunk. Én akkor tizenhét éves kamaszlány voltam, engem nagyon megviselt. Teljesen társaság nélkül maradtam. Én a hét év zsidó gimnázium alatt kaptam egy kis fertőzést zsidóságból. Hogy hosszúnapkor nem volt szabad enni, és én már nagylány vagyok, nem csak délig kell böjtölnöm, böjtölhetek egész nap. Így írattak be a Zrínyi Ilona gimnáziumba azzal, hogy születésem óta református vagyok. A keresztlevelemmel írattak be, azt is elfogadták. Református hittanra kellett mennem, de semmit nem tudtam se Jézus Krisztusról, se másról, és nagyon szégyelltem. Nagyon rossz néven vettem az egészet, kamasz fejjel úgy gondoltam, hogy a szüleim csalók, hamisítók, pedig a fasiszta törvények kényszerítették őket.

Decemberben behívattak az igazgatói irodába, hogy nem elég a keresztlevél, a születési bizonyítványomat is hozzam be, mert különben nem tudok leérettségizni. Akkor rájöttek, hogy ez a kereszténység nem is igazi, áttettek a zsidó hittanra. A lányok meg csúfoltak. Abban az időben nem úgy volt, mint most, hogy nem számít. Ez volt a fő szempont.

Közben egyre romlott a helyzet, és a katonatiszti védettségről egyre jobban áttértünk az egyházi védelemre, a református egyházra. Anyám minden reggel 6-tól 7-ig járt valami hajnali istentiszteletre, hogy bizonyítsa, hogy ő milyen nagy református. De ezt csak ő csinálta, mert mi nem csináltunk semmit. Egyre jobban belegabalyodott ebbe a református egyházba, hogy ő igenis keresztény. Mert most már életről-halálról volt szó. Egész keresztények lettünk, anélkül, hogy áttértünk volna, mert nem is tértünk át soha.

A szüleimmel ugyanaz volt a helyzet, mint velem. Anyám barátai nem barátkoztak vele tovább, mert keresztény lett, a keresztények pedig nem fogadták be. És akkor anyám elment  a Vilma királynő fasorban levő református templomba, és ott elmondta egy papnak, hogy neki az a problémája, hogy zsidónak született, de már régen áttért – nem mondta az antedatálást –, és keresztény érzelmű, református. Zsidó származású, de lelkében református, segítsen neki. Egy nagyon rendes, Dobos Károly nevezetű pap volt, aki azt mondta, hogy milyen érdekes, tegnapelőtt volt itt egy férfi, Pór Jenő malomigazgató, aki ugyanilyen problémával jött. Ez a Pór Jenő lett később az apósom. A Budapesti Gőzmalom [Első Budapesti Gőzmalom RT., al. 1838] igazgatója volt, gazdag ember. Zsidónak született, de 1919-ben áttért szabályosan, nem úgy, mint mi, antedatálva Az eredeti neve Politzer volt, ebből lett Pór. 1940-ben kapott is egy tanúsítványt arról, hogy nem számít zsidónak. Hívő református lett. Ő is szeretett volna valami társaságot kialakítani. Úgyhogy a lelkész összehozta anyámat és Pór Jenő malomigazgatót, akik ketten, Dobos Károly fasori református lelkész égisze alatt alapítottak egy „Jó Pásztor” nevű bizottságot. Ők nem alapíthattak ilyet, ezért többször felvetették Dobos Károlynak, aki végül megszerezte hozzá az egyháza támogatását. A Jó Pásztor nevet a református egyház találta ki [A Jó Pásztor Bizottságot – legalábbis a föllelhető dokumentumok szerint – a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje alapította 1942. október 20-án Muraközy Gyula konventi missziói lelkész elnöklete és Éliás József igazgató-lelkészsége alatt. Eredeti célja a zsidóságból áttért református egyháztagok lelkigondozása és az arra rászorulók szociális és karitatív gondozása volt. Később az evangélikusok is képviseltették magukat a bizottságban Sztehlo Gábor személyében, és együttműködött a bizottsággal a Cavallier József vezette katolikus Szent Kereszt Egyesület is. – A szerk.]. Ez a bizottság a református hitre áttért munkaszolgálatosokat szándékozott segíteni. Voltak olyan munkaszolgálatosok, akik nagyon szegények voltak, se pokrócuk, se rendes ruhájuk nem volt. És mi gyűjtöttünk ruhára meg mindenre. Akkor anyám azt mondta, hogy én már nagylány vagyok, lassan leérettségizek, segítsek az adminisztrációban. Pór Jenő meg megkérte a fiát, Endrét, hogy ő is segítsen az adminisztrációban, amikor éppen otthon van a munkaszolgálatból. Pesten volt munkaszolgálatos. Akkor barátkoztam össze a férjemmel, és így lett ebből házasság. Ez érdekes eset, ahogy összekerültünk a Pór családdal. Ők jómódúak voltak, a Belvárosban laktak, a férjem a Berzsenyi gimnáziumba járt iskolába. 1914-ben, amikor született, még izraelita, megvan a születési bizonyítványa. De mivel 1919-ben szabályosan áttértek reformátusnak, mire iskolába került, már református volt, akinek megvannak a papírjai. Nem voltak vallásosak, de református hittanra járt. Ha nincs ez zsidó–keresztény bizottság, mi sem jövünk össze soha.

A Jó Pásztor Bizottság nem zsidókat, hanem áttért református zsidókat támogatott.  Anyám az Aréna úti remek háromszobás lakásunk egyik szobáját kijelölte a Jó Pásztor Bizottságnak. Járt nálunk egy Bereczky Albert nevű pap, a Pozsonyi úti református templom lelkésze, volt ott Dobos Károly a fasori egyházból, aztán Éliás József, akinek a szülei zsidók voltak, és ő református pap lett, meg egy Haypál Béla nevű református pap, aki a Szilágyi Erzsébet téren volt lelkész [Haypál Béla (1899–1988) – református lelkész, esperes, 1926–1968 között a Budapest-Budai egyházközség lelkipásztora volt. – A szerk.]. Ez a négy-öt jobb érzelmű pap támogatta a zsidó származású református munkaszolgálatosokat. Nagyon sokat csináltak, amíg a Jó Pásztor Bizottság 1944-ben meg nem szűnt. Később már senki sem merte vállalni. Egyedül ez az Éliás József nevű lelkész nem félt, és mindenhova elment. Amikor a Dunába lőtték az embereket, elment Ravasz Lászlóhoz, hogy csináljon vasárnap valami szózatot, valami kinyilatkoztatást, hogy ne lődözzék a hithű reformátusokat a Dunába. Éliás egy másik pappal szövetkezve rengeteget embert mentett  meg. A háború után Debrecenbe helyezték át, és körülbelül tizenöt éve halt meg. Egyszer írt nekem egy szép levelet, hogy nem fogja elfelejteni ezeket az időket [A Jó Pásztor Bizottság nem szűnt meg 1944-ben, Éliás József pedig 1995-ben halt meg. Lásd még  a szócikket. – A szerk.].

Közben 1941-ben leérettségiztem, mit lehet velem csinálni? Akkor jött az érdekes eset, anyám szerzett nekem egy állást, elkerültem tisztviselőnek a Vető Sándor Fémárugyárba. Közel is volt a Dózsa György úthoz, ott volt a MABI-val szemben, a Péterfy Sándor utca sarkán. Azt mondtam, hogy elvesztettem az érettségi bizonyítványomat, de itt elfogadták a keresztlevelemet. Nagyon nagy dolog volt. Mert az összes zsidó gimnáziumbeli barátaim varrni tanultak, fehérnemű varrást, a fiúk asztalosságot meg ilyenek. Nagy dolog volt egy tisztviselői állást kapni. Először nyolcvan pengő fizetést kaptam, aztán százhúszat. Nagyon meg voltak velem elégedve. Innen 1944 áprilisában kiléptem, mert féltem. Ugyanis már kellett a sárga csillagot viselni, itt meg úgy tudták, hogy református vagyok. A legegyszerűbb volt, hogy kilépek. Utána mindjárt jött a házasságom, 1944 májusában, egy hónapra rá. Akkor lettem Pórné. A férjem pünkösdkor kapott három nap szabadságot. Erre a három napra megcsináltuk az esküvőt. A Csengery utcában volt akkor az elöljáróság. Abban az időben egy olyan pletyka terjedt el, hogy aki férjes asszony, azt nem fogják elvinni, csak a lányokat viszik.

Ez a Jó Pásztor Albizottság szépen kitartott 1944. március 19-ig. 1944. március tizenkilencedike után már nem volt kecmec. Az, hogy ő 1919-ben tért át, én meg antedatálva tértem át, meg hogy ki milyen gimnáziumban érettségizett, és hogy van tanúsítványa arról, hogy nem minősül zsidónak, ez mind nem számított már. A férjem fehér karszalagos munkaszolgálatos volt. Az nagyon nagy dolog volt, mert a sárga karszalagos az büdös zsidó, a fehér karszalagos csak félbüdös. Amikor én hozzámentem, akkor Budapesten volt, és a Várkertészetben dolgozott. De ez csak egy vagy két hónapig tartott, mert júniusban már a Kárpátokban volt a front, és oda vitték. Beregszászon volt, amikor a lába rettenetesen megdagadt, és nem tudott továbbmenni a századdal. Otthagyták a kórházban. Három nap múlva, amikor egy kicsit lelohadt a lába, kirúgták. Amikor kijött a kórházból, Beregszászon az oroszokat találta. Átment Romániába, és Aradon keresztül 1945. január 30-án Budapestre érkezett. Szerzett valahogy egy antifasiszta igazolást. Még aznap, amikor megérkezett, Zuglóból átmentünk a Vörösmarty utcába, és háromszor állítottak meg, hogy malenkij robotra vigyék, és mind a háromszor elővette ezt az orosz nyelvű papírt, és elengedték. Pedig ő nem is volt egy ügyes típus, mint az apám. Ő egy jól nevelt úrigyerek volt, akit nagyon szerettem.

De tulajdonképpen mi is jól megúsztuk. Apám nagyon büszke volt arra, hogy ő főhadnagy. Hogy magyar királyi főhadnagy. Mindenhol Ács Sándor nyugalmazott főhadnagyként írta alá  magát. A házunkban, az Aréna út 15. alatt nagy táblával ki volt írva, hogy Ács Sándor főhadnagy, és amikor a házmesterné azt mondta, hogy ott fönn a főhadnagy úrék laknak, oda rendőrök vagy nyilasok föl se jöttek. Még 1944-ben sem, nemhogy előtte. Pedig zsidó gimnáziumba jártam, az egész ház tudta, hogy vasárnaponként iskolatáskával megyek haza. A  házmester rendes ember volt, a ház többi lakója meg úgy tett, mintha hülyék lennének. Nem mondták. Nem voltak se mellettünk, se ellenünk. Nem jelentettek föl. Egyetlen pozitívum amit csináltak, hogy nem jelentettek föl.

Anyám nem engedett csillagot viselni. Ő úgy tartotta, hogy ezek a törvények egy katonatiszt családjára nem vonatkoznak. És az anyám úgy viselkedett egész idő alatt, hogy semmit nem tartott be, és amennyire lehetett, nem engedett minket se betartani. Nagyon erős asszony volt.

1944. március 18-án, szombat este a Broadway moziba mentünk a leendő férjemmel [A Broadway mozi 1938-ban nyílt meg (Domány Ferenc tervezte), a háború alatt a Barlang Mozgó működött itt, majd 1945–1957 között az Ady mozi, 1957–1989 között pedig a Filmtudományi Intézet Filmmúzeuma. 1989-ben a Filmmúzeum bezárt, majd a helyén nyílt mozit ismét Broadway-nak keresztelték el. Ma a Belvárosi Színház működik itt. – A szerk.]. Ebbe a moziba elengedtek, mert tulajdonképpen légópince is volt. Le kellett menni. Este tízkor kijöttünk a moziból, és rengeteg német tankot láttunk, tele volt velük a Dohány utca. Azt hittük, hogy valami miatt elakadtak, mert már hozzá voltunk szokva, 1944 januárjában, februárjában is sokszor lehetett német tankokat látni az utcán. Fiatal lány voltam, rá se hederítettem, legfeljebb azt néztem, hogy csinos fiú ül-e rajta vagy nem. Mást nem néztem. Vasárnapra megbeszéltünk egy kirándulást a Hűvösvölgybe. Vasárnap délelőtt tíz órakor telefonált Erzsi nagynéném, hogy ne menjetek sehova, bejöttek a németek. Rettentő nagy kétségbeesés volt a családban, de engem, aki akkor tizenkilenc éves voltam, olyan rettenetesen nem izgatott. A legjobban az izgatott, hogy elmarad a kirándulás. A szüleink közölték, hogy nem mentek sehova, mindenki itthon marad. Másnap az újságokban lejött, hogy a zsidóknak nem szabad cselédlányt tartani, és nem lehet telefonjuk. Hát ezért voltak ezek a felnőttek ennyire kétségbeesve, gondoltam magamban. Legfeljebb nem lesz cselédlányunk, és nem lesz telefonunk. Ettől még tudunk élni, ettől még kirándulni is elmehettem volna. Csak ennyi volt a másnapi újságban, ami nekünk járt, a „Pesti Napló” járt. Akkor még nem volt betiltva. Három nap múlva már betiltották. De hétfőn még megjelent [Más napilapról lehet szó, a „Pesti Napló” ugyanis 1939-ben megszűnt. Lásd: Az EST-konszern lapjai. – A szerk.]. Aztán borzalmas gyorsasággal jött minden. Hirtelen rájöttem, hogy a felnőtteknek igazuk van, ez borzalmas. Hétfőn a leendő apósom még bement a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankba, hogy mi legyen a széfjében lévő dolgokkal. Azt tanácsolták neki, hogy hagyjon ott mindent, mert a Vörösmarty utcai házmester nyilas, a hűvösvölgyi kertész nyilas (aztán kommunista lett), ha ott elássa, az se jó, a legjobb hely a bank. A keddi újságban, március 21-én pedig már benne volt, hogy az összes zsidó széfet letiltották. Soha többet nem látott viszont semmit. Nagyon hamar, már április negyedikén megvoltak a zsidó házak. A Wesselényi utca 75. is zsidó ház lett.

Anyám viselkedett a legjobban, ahogy mai szemmel mondom, hogy 1944-ben viselkedni kellett. Nem úgy, ahogy a Zsidó Tanács mondta. Mert a Zsidó Tanács folyton azt mondta, hogy mindent be kell tartani, akkor nem lesz semmi baj. Jó gyereknek kell lenni. Anyám meg azt mondta, hogy nem. Mi katonatiszti és keresztény család vagyunk, keresztény papírunk van, mi nem is vagyunk zsidók. Nem szabad felvenni a sárga csillagot. De a Wesselényi utca 75. zsidó ház [lásd: csillagos házak] lett, és ott maradt a nagymama, Fóti László, a felesége és a két gyerek [az interjúalany nagynénjéről és családjáról van szó]. A nagyobbik gyereket, aki csak egy évvel volt nálam fiatalabb, de már tizennyolc éves lett, azt behívták. Volt egy plakát, hogy tizennyolctól hatvanig mindenkinek be kell menni. Jászberénybe kellett bevonulnia, és Borba [lásd: bori rézbányák] vitték [Valószínűleg még korábban vonult be az idősebbik unokatestvére: Jászberényből 1943 nyarán irányították Borba a 801. számú, a „Jehova Isten Tanúi” szektából alakított különleges munkaszolgálatos század tagjait (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, I. kötet, 271. oldal), ezek szerint azonban nem csak őket, hanem az itt állomásozó zsidó munkaszolgálatosokat vagy egy részüket is. – A szerk.]. A másik fiú az kicsi volt, az ott maradt. Rettentően odavolt a család, főleg a nagymama. Ezt a nagyfiút, a Tomit a nagymama nevelte, mert a Koh-i-noor cipőpasztagyárban minden családtag dolgozott, nem volt idő.

Amikor még félni kellett a deportálástól, a Lakatos-kormány előtt, a nagymama, Fóti László, Bözsi nagynéném és a kisebbik gyerek odajött hozzánk az Aréna út 15-be, mert anyám azt mondta, hogy az egy biztos hely. Akkor a nagymamának még semmi baja nem volt. Itt tudta meg, hogy a kedvenc unokáját deportálták [A németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók két csoportban (szeptember 17-én és 19-én) indult el Borból. Embertelen körülmények között hajtották őket Szentkirályszabadjára, sokan elpusztultak a gyalgút során, sok száz embert pedig legyilkoltak. Az életben maradottakat végül Németországba, a flossenburgi, a sachsenhauseni, az oranienburgi, ill. a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták. – A szerk.], és akkor teljesen összeomlott, és megbetegedett. A végén jött ki orvos, és mondták, hogy rákos. Hát lehet, hogy megvolt már a méhrákja, de ezek az események kihozták.

Közben jött október 15-én a proklamáció [lásd: Horthy-proklamáció], a nagy öröm, hogy le lehet venni a csillagot. Kívülről tudtuk a proklamációt, mert folyton hallgattuk a rádiót. Egy csomószor bemondta. Akkor Fótiék a nagymamával visszamentek a Wesselényi utcába. Aztán jött az újabb fordulat. Október 18-án vitték el a zsidókat az Aréna út 17-ből. Az ablakból láttam. És akkor anyukám elhatározta, hogy nem hagyja ott őket a Wesselényi utca 75-ben. Én néztem ki a legkevésbé zsidónak. A testvérem még kislány volt, és hosszú volt az orra. Engem vitt el, hogy elhozzuk a Fóti családot. A nagymama haldoklott. Feküdt, zihálva lélegzett, és nem volt magánál. Mivel gazdagok voltak, keresztény ápolónőt fogadtak mellé. Mi nem voltunk jómódúak, nem volt ennivaló, ők pedig tele voltak konzervekkel. Fótiék elindultak az Aréna útra, mi pedig anyámmal két nagy bőröndöt teleraktunk mindenféle ennivalóval, miközben a nagymama haldokolt a keresztény ápolónővel, aki ott ült mellette, és néha vizes ruhával törölgette, mert orvosság nem volt. Ez a rettentő kép máig él bennem: a nagymama haldoklik, anyukám és én pedig csomagolunk. A nagymama ott halt meg a Wesselényi utcában. Azt se tudjuk hogyan, mert amikor otthagytuk, akkor még haldoklott, de már nem volt magánál. Pedig anyám úgy odavolt a mamáért mindig. Megcsókolta, és otthagyta haldokolni. Nagyanyám természetes halállal halt meg, de úgy gondolom, mégis a fasizmus áldozata.

Aztán anyám, mintha őskeresztény lett volna, úgy ment a két bőrönddel az Aréna út felé gyalog. A Bethlen téren megálltunk pihenni, és az anyám megszólított egy tizennyolc éves forma nyilas fiút nagy nyilas karszalaggal. Nem segítenél vinni ezeket a koffereket? Én olyan rémült voltam, úgy meg voltam ijedve, hogy leszólít egy nyilast koffereket vinni. Elmentünk az Aréna útig, egyszer csak a nyilas fiú leteszi, és azt kérdezi: csak nem zsidó vagyon van ebben? Azt mondja az anyám: mit gondol, akkor magát hívtam volna? Erre: jaj, igaz. Később mondtam anyámnak, hogy miért kellett ezt csinálni, én is tudtam volna vinni a koffert. Azt mondta, hogyha egy nyilaskeresztessel megyünk végig, akkor senki nem igazoltat. Azért beszélek folyton az anyámról, mert apám közben többször agyvérzést kapott, beteg volt. És 1949-ben meg is halt.

Anyám semmit nem csinált, ami elő volt írva. Én el akartam menni a KISOK-pályára, amikor volt ez a behívó. Egyszer voltunk az iskolával a KISOK-pályán, és milyen jó volt. Legalább találkozom a régi lányokkal. Nem engedett a KISOK-pályára. Sehová. Te nem! Akármilyen plakát van, semmi nem érdekes. Úgy viselkedett, ahogy mai szemmel kellett volna.

Anyám mint főhadnagy felesége, rengeteg zsidót mentett. Ott volt nekünk egy háromszobás lakásunk plusz cselédszoba. És aki egy-egy éjszaka nem tudott hol lenni, az mind kapott helyet nálunk. Az ottani kis krejcliben legalább nyolc-tíz ember tudhatott egy-egy éjszakát eltölteni. Így megbújt nálunk egy Dückstein [Zoltán] nevű tornatanár a zsidó gimnáziumból. Meg volt egy Perényi nevű tanár, aki szintén a fiúknál tanított [Perényi Tivadar, szintén tornatanár]. Meg akik csak egy-egy éjszakára akartak ott lenni, akkor vagy a cselédszobában, vagy a szobában valahol mindig kaptak helyet. Anyám úgy halt meg, hogy soha egy fillér kártérítést nem kapott, noha ő rengeteget embert megmentett. Az anyám testvére, aki a Wesselényi utcában lakott és annak az egész családja ott bujkált nálunk, mint erdélyi menekültek. A házmesterné tudta, hogy nem erdélyi menekültek voltak. Anyám főleg a családot mentette meg a baráti kört. De Éliás a másik pappal összeállva nagyon sok embert mentett meg. Próbált Ravasz püspöknél is eljárni a zsidók megmentése érdekében, de a Ravasz nem volt hajlandó vasárnap prédikálni a zsidók érdekében, ahogy a katolikus  Serédi sem [lásd: keresztény egyházi vezetők a vészkorszakban]. Ha csak annyit tettek volna, egy pár emberrel kevesebb ment volna a Dunába! Hallgattak volna rájuk. Anyám végig az Aréna úti lakásban maradt. Mivel az apám magyar királyi főhadnagy volt, föl se jött hozzánk senki.

Az esküvő után odaköltöztem az apósom, Pór Jenő lakásába. A saját házában lakott a Vörösmarty utca 13-ban. Amikor ez csillagos ház lett, és tele volt zsidókkal, akkor az apósommal átmentünk az Aréna út 15-be az anyámhoz, és a főhadnagy úréknál bújtunk. Anyámnál két hétig voltunk. Ez alatt az idő alatt elvitték a zsidókat a Vörösmarty utcából, és üres maradt a zsidóház. Akkor visszaköltöztünk a Vörösmarty utca 13-ba. Úgyhogy amikor az ostrom volt, az egész földszintet mi laktuk, mi voltunk a háziúrék, és már nem volt ott egy zsidó sem, csak beköltözött keresztények. A többi zsidót elvitték vagy a gettóba, vagy a Dunába, vagy a KISOK-pályára, kit hova. A régi zsidó lakásokat úgy, ahogy voltak, bútorostul a kibombázott keresztényeknek adták. A felszabadulás a Vörösmarty utcában ért. Az apósomnak nagyon sokat köszönhetek. Kapott Ravasz püspöktől egy papírt, hogy ő a Jó Pásztor Bizottságnak a diakónusa. A nyilasok elfogadták ezt a papírt Ravasz László aláírásával. A Ravasz-féle írás szerint ő, a gyereke meg a menye, Pór Endre és Pór Endréné is mentességet élveznek [Az említett dokumentum csak Pór Jenő gyermekére, Endrére terjeszti a diakónusi mentességet. Lásd a huepo014.jpg katalógusszámú fényképet. – A szerk.].

Az unokatestvérem nem halt meg, hazakerült Borból, de nem volt egészen normális. 1956-ban disszidált, azóta nem is hallottam róla. A másik gyerek 1956-ban volt tizennyolc éves, és ő is disszidált. Egy-két levelet még írt a hatvanas évek elején, de aztán meghaltak a Fótiék. Bözsi nagynéném 1985-ben, a férje öt évvel hamarabb.

A háború után anyám, apám és a testvérem ott maradtak az Aréna úti lakásban. Apám meghalt 1949-ben. A semmiből éltek. Abból éltek, hogy én egy gazdag asszony voltam. Hűvösvölgyben volt egy gyönyörű őszibarackosunk. 1945 nyarán kiírtuk, hogy gyümölcs eladó. Bözsi nagynénémék beindították a Koh-i-noor cipőpasztagyárat, még egy-két évig lehetett, és gyertyákat kezdtek önteni. Akkor az ment, mert nem volt villany. Hálából, hogy megmentette a családja életét, sok pénzzel segítette anyámat. Mi, Pórék is gazdagok voltunk még, mi is segítettük. Közben a testvérem kezdett gyerekeket balettre tanítani. Eleinte ott, a Dózsa György út 15-ben, a lakás egyik szobájában. Az ötvenes években erre nagy kereslet volt, mert a szovjet balett volt a minta. Az emberek inkább zsíros kenyeret ettek, de balettra taníttatták a gyereküket. Közben elvégzett valami balettpedagógiai tanfolyamot, és később külön helyen nyitott balettiskolát, ami a mai napig megvan. Anyám pedig intézte a balettiskola ügyeit, szervezte a gyerekeket. Az iskolát sokféleképpen hívták, az ötvenes években munkaközösségnek, most megint másképp, de 1948-tól a mai napig a húgom balettiskolája.

A gyerekeimnek nem nagyon meséltem ezekről a zsidó dolgokról. Sőt, 1946-ban és 1948-ban megkereszteltettem őket a Fasorban. Féltettem őket. Ugye, 1944-ben ki voltunk szolgáltatva, és eldöntöttem, hogy a gyerekeimet nem fogom még egyszer ennek kitenni. Ezért a gyerekek születésük után rendesen meg lettek reformátusra keresztelve. De nem neveltem őket semmi vallásra. Én ateista érzelmű vagyok, most is. Nem hiszem el, hogyha lenne Isten, ezt engedte volna csinálni, amit csináltak a zsidókkal. Én ateista érzelmű voltam, én nem neveltem őket semmilyen vallásra, soha. A templomot csak műemlék gyanánt néztük, mindenféle templomot. A zsidó templomot is néztük, a zsidó múzeumot is megnéztük, a Mátyás templomot is, mindent, csak így muzeális értéken.

A zsidó származásról negyven évig nem is beszéltünk. Nem értünk rá. 1950-ben meghalt az apósom,  Pór Jenő. 1955-ben meghalt a férjem. Az egyik gyerekem első elemista volt, a másik harmadik elemista. És én egyedül neveltem föl a két gyereket. Örültem, hogy vagyok, nem beszéltem semmiről. A barátaikról nem is tudtam, hogy keresztények vagy zsidók. Aztán jöttek a kamaszkori problémák, akkor most kezdjem nekik mondani? Örültem, hogy megvolt a megélhetésünk. A Kádár-éra alatt szerencsére nem volt hittan, nem volt vallás, nem mondtam se ezt, se azt, semmit nem kellett mondani. Eszembe se jutott, hogy a zsidóságunkról beszéljek, de a lányom tudta, hogy zsidók vagyunk, mert figyelt, amikor az anyámmal beszéltem. A fiam nem tudta, de nem is érdekelte, a fiúk mások. Azonkívül az érettségi előtt csak arról volt szó, hogy hova veszik föl, és sikerüljön a leningrádi egyeteme. Szünetben hazajött nyáron két hónapra. A régi iratok el voltak dugva egy könyvszekrény aljában, és egyszer egy nyári szünetben a fiam kutakodott, megtalálta és elolvasta. Rettenetesen földúlva fogadott. Kérdeztem, mi történt. Hát te nem is mondtad, hogy mi zsidók vagyunk. Hát tényleg nem mondtam, de a nővéred tudta. Te tudtad? – kérdezte a nővérétől. Én mindig tudtam, válaszolta, mert hallottam, amikor a nagymamával beszélgettetek erről. Ő hallotta. De a fiú ezzel nem foglalkozott. A fiú az mindenféle mást csinált, kísérletezett, meg minden más dologgal volt elfoglalva.

A Vörösmarty utcában kezdtük a házasságot. A földszinti négyszobás lakásban laktunk. Velünk lakott az apósom is. Az anyósom már korábban meghalt. Az övéké is egy nagyon gazdag család volt, ő hozta a hűvösvölgyi háromezer-kétszáz négyszögöles kertet és két villát. A telefonkönyvben úgy szerepeltek, hogy télen Vörösmarty utca 13., nyáron Tárogató út 80. Nagyon jómódúak voltak. Anyám azért is barátkozott össze Pór Jenővel, mert megtudta, hogy egy szem fia van, felesége nincs. Nekem volt egy szerelmem, aki a Donnál maradt. Egyedül voltam, a táncos összejövetelek megszűntek, semmi nem volt. Nagyon jó fiú volt a férjem és jól nevelt. Négy nyelven beszélt. Nálunk csak német fräulein volt, de náluk volt francia madmazel és angol madam is. 1945 után hirtelen burzsuj lettem. A zsidó szégyenből átkerültem a burzsuj szégyenbe. Pedig én nem éreztem magam burzsujnak, a kommunistáknak drukkoltam, és kommunista érzelmű is voltam. Leburzsujoztak, háziurak lettünk, és jöttek állandóan nézni, hogy mit lehet elvinni. Föl kellett számolni. Azt mondtuk, hogy el kell adni a Hűvösvölgyet, el kell adni a házat, mindent el kell adni, mert egyikünk se akart burzsuj lenni. Elmenekültünk. Áron alul adtuk el. De még sikerült eladni, és egy hónapra rá államosították. Ami pénz összejött a hűvösvölgyi nyaralóból meg a Vörösmarty utcai házból, azért vettük ezt itt, a Svábhegyen. Ez akkor még nem volt ilyen elegáns hely, mint most. A Hegyalja útig tartott a villanegyed, ez a rész már préri volt. A ház sem volt ekkora. Fönt volt egy kétszobás lakás, lent egy egyszobás, ebben lakott az apósom. 1949-ben jöttünk ide. Ha ezt nem csináljuk, akkor kitelepítettek volna [lásd: kitelepítések Magyarországon]. Az apósom a költözés után még hat hónapig élt, aztán meghalt a szívével. Nem tudta túlélni, hogy mindenét elvesztette.

Az apósom szegényen kezdte, és lett dúsgazdag ember azzal, hogy közgazdasági akadémiát járt [lásd: kereskedelmi akadémia], és malomigazgató lett. Az 1919-es áttérése miatt az első két zsidótörvényt valahogy megúszta, de a végén őt is nyugdíjazták, ötvennyolc éves korában. De addigra ezt mind megszerezte. Szerette a Hűvösvölgyet, a barackfáit, szerette a Vörösmarty utcai lakást is, és most elvesztette. Amikor 1950-ben meghalt az apósom, ott maradt üresen a lenti egyszobás lakás. Akkor betettek ide egy prolicsaládot. Fizettek valami kis nevetséges lakbért. Itt voltak egypár évig, aztán sikerült őket kitenni valahogy.

A férjem elkezdett dolgozni a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban, ahová még 1935-ben vette fel Weiss Fülöp [Weiss Fülöp (Pest, 1859 – Zürich, 1942) – 1927-től volt tagja a felsőháznak; 1911-ben lett a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank vezérigazgatója, 1913-ban alelnöke, 1921-ben pedig elnöke. 1938-ban nyugalomba vonult igazgatósági tagsága fenntartásával. – A szerk.]. Amikor államosították a bankot, akkor átkerült a Nemzeti Bankba. Itt dolgozott a haláláig, 1955-ig. 1945-ben belépett a szociáldemokrata pártba [lásd: Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP)]. Én semmilyen pártba nem léptem be soha. Aztán a férjemet a két párt egyesülésekor kizárták. És ez rettentő dolog volt. Kizárt párttagnak lenni még rosszabb volt, mint ha semmilyen pártnak nem tagja.

1946-ban és 1948-ban megszülettek a gyerekek. 1951-ig itthon voltam velük. A férjem keresetéből éltünk, amiből nem nagyon lehetett megélni, úgyhogy adogattuk el a megmaradt ékszereket és a megmaradt képeket. Mindegyik márkás kép volt, már nem emlékszem pontosan, hogy mi. 1951-ben a férjem révén elhelyeztek az OTP-ben. Először félnapos állásban, mert két kisgyerek volt, aztán ott maradtam egészen nyugdíjig. Végig pénztáros voltam.

Itt, a sarkon van egy általános iskola, ide jártak általános iskolába. Utána a lányom a Kaffka Margit gimnáziumba járt, aztán a kecskeméti óvónőképzőbe, aztán még különböző egyetemeket végzett. A fiam nagyon jó tanuló volt, szín ötös volt első általánostól az érettségiig. Van is egy papír róla. Így sikerült a Szovjetunióba egyetemre mennie. Az nagyon nagy dolog volt. Leningrádban végzett, fizikus.

A Kádár-éra alatt nem volt olyan nehéz az egy fizetésből két gyereket nevelni. Kaptam özvegyi nyugdíjat, kaptam árvaellátást mind a két gyerek után, az iskolában minden könyvet fél áron vagy ingyen kaptak, napköziellátást ingyen. Én a Kádár-érára ezért nem tudok haragudni. És volt nekem még a Pór vagyonból valami. Ha nem tudtam volna megvenni egy ruhát vagy valamit, akkor lehúztam egy gyűrűt, és eladtam a bizományiban. Még a jegygyűrűmet is eladtam. Volt itt egy zongora, azt is eladtam. De nem is volt olyan nagy igény. Iskolaköpenyben jártak, nem kellett autó, nem kellett számítógép. Egy-két évig zenét is tanultak állami zeneiskolában, úgyhogy az sem került pénzbe. Nyaralni szakszervezeti beutalóval [lásd: SZOT-beutaló] jártunk. Az OTP-ben adtak külön a gyerekeknek [beutalót] gyerektáborba, velem együtt is voltak. Az iskolában úttörőtáborba vitték őket két hétre, a jó tanuló fiam még külön jutalomtáborban is volt. Úszni a SZOT-üdülőben, a Balatonnál tanultak meg. A Kaffka Margit gimnáziumban, ahová a lányom járt, volt uszoda is. Tornaórán úszás volt. A Rákosi alatt nem volt jó, akkor féltem, még 1956 után is, de a puha Kádár-érára semmi rosszat nem tudok mondani.

A fiam egy leningrádi évfolyamtársát vette el, egy katolikus magyar lányt. Ateisták voltak, mert ők fizikusok, és természettudományos alapon álltak. Ettől a nőtől elvált. Húsz évig éltek együtt, aztán a fiam elvette az orosz titkárnőjét, aki pravoszláv, de ott nevelkedett a kommunizmus alatt, ahol szintén nem tartottak semmi vallást. A családban semmi vallási összeütközés nincs, mert senki nem tart semmit. A második feleségétől született egy fia, most öt éves. Néha én megyek érte az óvodába.

A lányom is ateista, és egy zsidó fiúhoz ment feleségül, aki szintén nem tartja a vallást. Egyedül annyi, hogy jahrzeitkor kimegy a Kozma utcai zsidó temetőbe a szüleihez, akik ott vannak eltemetve. A lányom mindig figyelmezteti a férjét a jahrzeitre, de ő nem megy vele. Sose ment vele. Messze van, nem ér rá, nem is ismerte őket. Nekik már két nagy gyerekük van. Az egyik most végzett az egyetemen, vegyészmérnökként. A másik az lány, az férjhez ment egy keresztényhez. Három gyereke van, most gyesen van, de közben egyetemre jár. Ezt az unokámat, bár keresztény férje van, rettentően érdekli a család története, és mindig mondja, hogy meséljek. Nem akar ő zsidó lenni, de nagyon érdekli  a családfa.

A lányomnak is és a fiamnak is vegyes társasága van, zsidók és keresztények vegyesen.

A rendszerváltozásig, amíg aktív dolgozó voltam, addig a kapcsolataimban nem számított a származás. Nem is beszéltünk róla. Voltak jó kolléganőim. De azért volt antiszemitizmus. A hetvenes években egy tizenegyedik kerületi OTP-ben dolgoztam. Volt egy kétszemélyes fiók, és egyszer azt mondta a kollégám, akivel pedig jóban voltam, hogy nyissam ki az ajtót. Kérdezem, miért nyissam ki, hideg van. Erre azt mondja, hogy ő is fázik, de olyan sok zsidó volt itt, hogy büdös van. Volt ilyen több is, nem bírtam hallgatni, úgyhogy elkértem magam a hetedik kerületbe, pedig nekem az messzebb volt a lakásomtól. Ott voltam a Rákóczi úton egy kis OTP-ben, onnan mentem nyugdíjba. Ott nem zsidóztak. Most csupa zsidókkal jövök össze. A zsidó gimnazista lányokkal. Ez maradt meg. Tegnap is itt voltak az osztálytársaim.  Ők a baráti köröm. Télen főpróbákra járunk színházba, minden színházban ismerjük a színházi titkárt, aki ad nekünk jegyet. Rendszeresen cukrászdában találkozunk. A Béke cukrászda volt a fix helyünk, aztán a Vígszínházzal szemben van egy cukrászda. A jövő héten megyek nyaralni Ausztriába az egyik lánnyal, Linz mellé, egy fürdőhelyre. Oda elmegyek, mert németül tudok, és olyan helyre nem szeretek menni, ahol nem értem a nyelvet. Az én fiam visz le minket autóval, és az ő [azaz a barátnő] gyerekei hoznak majd vissza.

Házasságot nem akartam, de volt egy tízéves kapcsolatom, aki meghalt, és most is volt egy másik tízéves kapcsolatom, de most már kiöregedtünk. Mindkettő zsidó volt.

1989-ben voltam Izraelben. Amikor ki lehetett menni Budapestről, és nem Bécsen keresztül, akkor elutaztam [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.]. Akkor még élt apám öccse, aki Erdélyből ment ki Izraelbe. Gimnazista korom óta vágytam rá, hogy kimenjek Palesztinába. Ott voltam két hétig nála mint turista. A nagybátyám azóta már meghalt, most már nincsen személyes kapcsolatom, de két hét szép turistaélményem volt. A gyerekeim sohasem jártak ott. Viszonyuk Izraelhez közömbös.

Faina Shlemovich
Chernovtsy
Ukraine
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of interview: August 2002

The family of my father, Moisey Shlemovich, lived in Zhvantsy, Kamenets- Podolskiy district, Vinnitsa region. My grandfather, Boruch Shlemovich, was born in Zhvantsy in the 1870s. I know very little about his family. His father was a tailor and my grandfather was helping him from his childhood years on. When my grandfather mastered this profession and could provide for the family, he married my grandmother, Beila Shlemovich. She came from Zhvantsy and was two or three years younger than my grandfather. She came from a poor family with many children. She didn't have a dowry, but my grandfather didn't care. They had a Jewish wedding with a rabbi.

The majority of the population in Zhvantsy was Jewish. They lived in the center of town. Ukrainians lived in the outskirts. They were farmers and kept livestock there, and they supplied food products to the town. Jews were craftsmen and traders. They owned all the stores in Zhvantsy. There was a small market in town, but every family had their own suppliers, who brought their products directly to the houses. There was no anti-Semitism. People were friendly with each other. There was a synagogue and cheder in town. My grandfather's neighbor was a melamed in cheder.

I remember my grandparents' house. It wasn't very big, but it was a solid stone building. There was a shed and a small kitchen garden behind the house. In front of the house there was a flower garden with two or three fruit trees. There was an annex behind the house, which served as my grandfather's shop. There was an entrance door in the center of the house. The house was divided into two parts. There were three rooms and a kitchen on the left, and a small store on the right. They sold clothes made by my grandfather. He had two or three seamstresses working for him. He was rather wealthy. My grandfather worked, and my grandmother was a housewife.

My father's family was religious. There was a synagogue not far from the house, and my grandparents went there on Saturdays and on holidays. My grandfather also prayed at home. He had his tallit and tfilntefillin. They celebrated Sabbath and Jewish holidays. The boys had their bar mitzvah at 13, and the girls had their bat mitzvah at 12. They followed the kashrust in the family, and so they had separate dishes for dairy and meat products.

My grandparents wore casual clothes. My grandfather had a small beard. My grandmother didn't wear a wig or a shawl. She usually wore her hair in a knot and had a beautiful hairdo on holidays. She only wore a shawl when she went to the synagogue. She liked jewelry and often wore some.

There were no Jewish pogroms 1 in Zhvantsy. Perhaps, because it was a very small town and thus didn't arouse the interest of bandits. Besides, local Ukrainians got along well with Jews. The Revolution of 1917 2 didn't change life in town dramatically. There were no rich people there, and the authorities took no interest in its inhabitants. My grandfather lost his savings. He was saving for the time when he wouldn't be able to work anymore. I remember going to the attic of my grandparents' home when I was a child. I saw boxes full of fabric shreds, old letters, old toys and many other interesting things. Once I found a box full of bank notes. I believed that I had found a treasure and called everybody up there. My grandfather explained to me that it was old tsarist money, and that he kept it to remember his stupid naivety.

I remember heavy furniture in the rooms and dark curtains covering the windows. I also remember a big family photograph on the wall showing my grandmother, my grandfather and their children.

My father was born in Zhvantsy in 1899 and his brother, Iosif, followed in 1903. In 1906 my grandparents had a daughter, Shprintsia, and their last child, Sarah, was born in 1910.

Iosif married a local girl from a rich family in Zhvantsy. When collectivization 3 began, Iosif's wife and her parents were deported to Siberia. Iosif loved his wife and, although he didn't have to, he followed her. They settled down in Novosibirsk.

Sarah had a love marriage. Sarah and her husband, Gersh Shnaiderman, a Jew, had known each other from childhood. They fell in love and got married. Gersh was a shop assistant. Unfortunately their marriage wasn't happy later. Gersh took to drinking and caused Sarah much suffering. Their first daughter died in infancy; later they had twin daughters. Sarah and her husband moved to Kharkov before the war.

Shprintsia, her husband, Aron Baron, and their children were living in Dunayevtsy back then. Shprintsia's husband came to Sarah and her husband, and they helped him to get a job in Kharkov. When the war began Sarah asked Shprintsia and her children to come to Kharkov, but Shprintsia refused. Aron went to Dunayevtsy to pick them up. Shprintsia, Aron and their two sons perished in the ghetto in Dunayevtsy.

My father's family spoke Yiddish to each other. They spoke Ukrainian to Ukrainians, but there was a noticeable Jewish accent. Only my father and Iosif spoke fluent Russian. Shprintsia and Sarah's Russian was very poor.

My father and Iosif studied at cheder, and their sisters were educated at home. There was a Ukrainian elementary school in Zhvantsy. All the children finished it. My father read a lot and studied Russian. He successfully passed his exams for the Russian grammar school in Kamenets-Podolsk in 1908. He lived in the hostel and came home on vacations. My father was the only one of the family to finish grammar school. Iosif entered the same grammar school in 1912, but he didn't finish it due to the Revolution of 1917. My father's sisters only finished elementary school. In the early 1920s the authorities established a collective farm 4 in Zhvantsy. My father was well educated and was offered the position of the chairman of the village council, the head of the collective farm. He got this responsible post, although he was only in his early twenties then.

My mother's family lived in Mohilev-Podolsk. It was a fairly big town at that time. There were brick and stone buildings, stores, a theater and a restaurant. More than 50,000 people lived in the town. There was a big market. Vendors from all the surrounding villages were selling their food products and crops there. There were many Jews in Mohilev-Podolsk. Jews constituted approximately half of the population. Basically, the inhabitants of Mohilev-Podolsk were craftsmen and farmers. All tailors and shoemakers in Mohilev-Podolsk were Jews. Jews also kept small stores selling food products, clothing, shoes, and so on. They lived in peace with the Moldavians and Ukrainians. There were no nationality conflicts. There was also a Christian Orthodox church. People in Mohilev-Podolsk respected the traditions of each other.

My grandparents came from this town. My grandfather, Haim Gilberg, was born in the 1860s. I don't know my grandmother's maiden name. Her first name was Inda, and she was the same age as my grandfather. They died before I was born, and the little I know about them is from what my mother told me.

My grandparents were religious people. They wore traditional Jewish clothes. My grandfather wore a long black jacket and a black hat. My grandmother always wore long black gowns and a wig. I don't know what my grandfather did for a living. My grandmother was a housewife. They had six children: Sima was born in 1890, Israel in 1892, Velvl in 1894, Reizl in 1896, my mother, Hana, in 1898, and Ilia in 1900.

My grandparents celebrated Sabbath and Jewish holidays and went to the synagogue every week. The boys studied at cheder and the girls were educated at home. They spoke Yiddish in the family, but all children also spoke fluent Russian. Mohilev-Podolsk was a pretty big town, and my mother and her sisters and brothers socialized with many young people. Of all my mother's sisters and brothers only her older sister, Sima, grew up to be religious.

My mother came from a poorer family than my father, but her family paid attention to giving education to their children. All the children finished secondary school. Sima and Israel studied at the Jewish school for eight years, and the other children studied at the Russian school. After school Israel finished medical college and became a nurse. Nurses didn't have the right to operate at that time, but they were qualified to prescribe treatment., etc. Velvl finished financial college and became an accountant. Ilia, the youngest, finished the same college. The daughters didn't continue their studies after school. My grandfather believed that women had to learn to do housekeeping and get married.

My mother told me how she met my father. In the early 1920s he came to Mohilev-Podolsk on business. He met my mother's sister Reizl, who was a very beautiful girl. My father fell in love with her, but she was engaged to a Romanian Jew from Bucharest, who owned several stores. I don't remember his name. My grandfather didn't want his daughter to break off her engagement and marry a poor man from a small village. He expedited his daughter's wedding. It took place in Mohilev-Podolsk, and on the following day Reizl and her husband left for Romania.

Mohilev-Podolsk was on the right bank of the Dnestr River. The newly-weds had to cross the river. They were to cross it on a boat. There was another boat crossing the river. A man and his wife, older people, were on board. In the middle of the river they decided to change places, lost their balance and fell into the river. My mother's sister Reizl swam well. She grabbed both old people and managed to reach the bank with them. My mother said that those were scaring moments when she was watching her sister from the bank helplessly. The brothers ran to get another boat, but it all took time. They were all so happy to see Reizl and the survivors safe on the river bank.

My future father was also there when this incident happened. He was comforting my mother. When it was all over they threw themselves into one another's arms. Afterwards they started seeing each other. After some time my father asked my grandparents to allow him to marry their daughter. In less than a week my parents had a civil ceremony in Mohilev-Podolsk. My mother's parents insisted that they had a traditional Jewish wedding, but my father was a Soviet official and couldn't have a religious wedding. My father had given up his religious views, and my mother was under the influence of his revolutionary ideas and became an atheist, too. My grandmother made dinner and the newly-weds left for Zhvantsy.

Reizl and her husband lived in Bucharest. Her husband owned a few shoe stores. His business was successful. The man rescued by Reizl turned out to be a popular jeweler in Bucharest. He had a beautiful set with emeralds made in his shop and gave it to Reizl as a gift. Reizl and her husband had two sons. The family was doing very well. Once Reizl injured her leg. It didn't heal. Her brother Israel went to see her. He told her that she had gangrene and needed surgery. She was afraid of seeing a doctor. When she went to hospital at last, it was too late. She had surgery, but the amputation of her leg resulted in sepsis, and she died in 1923 at the age of 27. I don't know anything about her husband or sons. She was buried in the Jewish cemetery in Bucharest, according to Jewish traditions.

My grandfather Haim died in 1922. My grandmother Inda lived two more years. A year before she died she went blind, which caused her a lot of suffering. My grandparents were buried according to Jewish rituals in the Jewish cemetery in Mohilev-Podolsk.

My mother's oldest sister, Sima, married an owner of fishponds from Bendery, Romania. Sima and her husband had three children. In 1940 Moldova joined the USSR. The Soviet power expropriated the fishponds of Sima's husband. Bendery was in Transnistria 5. Sima and her children were in ghetto in Transnistria until 1944. They stayed in Bendery after the war. Sima died in 1976. Her three children live in Israel.

My mother's older brother, Israel, lived and worked in Mohilev-Podolsk. He was a nurse, a surgeon and a very good specialist. He was very popular with his patients. He didn't ask for any money for his services from the poor and often left them some money to buy some food and medication. He was married to a Jewish woman from Mohilev-Podolsk. They had four children. Israel died in the 1970s. One of his daughters died; two sons and a daughter live in Israel.

My mother's second brother, Velvl, moved to Chernovtsy, which belonged to Romania then, after finishing financial college and in the 1920s. He worked as an accountant and later as an economist at a plant. He was married and had three children. He died in Chernovtsy in 1978.

My mother's youngest brother, Elia, moved to Kiev after finishing financial college. He and worked as an accountant at a metallurgical plant. He was married. His wife's name was Sheiva. They had five children. On 29th September 1941 the Germans shot their whole family in Babi Yar 6 in Kiev.

My mother's brothers and sisters grew up atheists. They studied in higher educational institutions. It wasn't popular to be religious at the time. Religious people were considered old-fashioned. Religiosity was ridiculed by society.

My father continued to work as chairman of the village council in Zhvantsy. My mother didn't work. She didn't want to live with my father's parents, so they rented an apartment first, and later my father received a dwelling. In 1923 they had a daughter. I don't know her name, because she only lived 6 months. I was born on 4th September 1925.

My mother didn't want to stay in Zhvantsy after I was born. She thought it was better for a child to grow up in a bigger town to have more opportunities to study. She left for Mohilev-Podolsk with me. My father visited her and tried to persuade her to come back, but she didn't want to. So in the end my father moved to Mohilev-Podolsk, too. He became human resource manager at the sugar factory. My mother didn't work. My parents rented an apartment from a Jewish family. The landlady's son was my best friend.

My parents weren't religious. They became atheists either under the influence of the revolutionary propaganda or because they had to adjust to the demands of the time. They spoke Russian with me. They sometimes switched to Yiddish when they didn't want me to understand what they were talking about. They didn't celebrate Jewish holidays, just the Soviet ones. Of course I knew that I was a Jew and about Jewish holidays, but I thought it was all a hopelessly outdated vestige of the past. Nationality didn't matter at all to me. On holidays and on Sundays we always had guests - my father's colleagues. My mother cooked and made cakes. I remember our landlords celebrating Chanukkah. Their children's grandmothers visited them bringing gifts and money. My father's parents lived in Zhvantsy and my mother's parents had died. Nobody came to see me. I cried and asked my mother why I didn't have a grandmother and grandfather, who would bring me gifts. So, my mother gave some money to the neighbor boy's grandmother. She brought it to me saying that she was my grandmother. I was a little girl and this made me quite happy.

When I was young my parents took me to Zhvantsy every now and then. Sometimes we stayed with my father's parents and sometimes with Aunt Shprintsia. She was married, and her husband was a clerk at the grocery store. He was a very nice man and theirs was a happy marriage. They had two sons, Israel and Berl, both older than me. Aunt Shprintsia and her husband were religious people. They celebrated Sabbath and Jewish holidays and went to the synagogue. Their sons studied in cheder, but neither wanted to go there. Israel, the older one, used to hide in the attic to avoid going to cheder. In the 1920s many children had atheistic ideas. My aunt followed the kashruts strictly. I remember that my father left me with my Aunt Shprintsia for a couple of days. I incidentally confused a spoon for dairy products with one for meat. 70 years have passed since then, but I still remember how angry my aunt, who was always so nice and reserved, got. She threw the spoons on the floor stamping her feet. Later she boiled the spoons for a long time and scrubbed them with sand and ashes before she used them again.

Once we came to Zhvantsy and my grandfather hired a cart and took us to visit my grandmother. She was ill and in a health center in the woods. We stayed with her a whole day. She was very weak. This was the last time I saw my grandmother. She died in 1932. She was buried according to Jewish traditions in the Jewish cemetery. My grandfather was very sad and lonely after my grandmother died. He often visited us in Mohilev-Podolsk. He was a very nice and quiet old man. He prayed quietly in the mornings and evenings and didn't force his way of life upon anybody else. He didn't tell me anything about Jewish traditions. I didn't ask him any questions either. I was just not interested. In Zhvantsy he often saw my grandmother's friend, who was also lonely. After some time my grandfather decided to marry her, but he died unexpectedly in 1935. He was buried next to my grandmother. My mother's sister Sarah got married for love. Sarah and her husband Gersh Shnaiderman, a Jew, knew each other from childhood. They fell in love and got married. Gersh was a shop assistant. Unfortunately their marriage wasn't happy. Gersh took to drinking causing Sarah much suffering. Their first daughter died in infantry and later they had twin daughters. Before the war Sarah and her husband moved to Kharkov. Shprintsia, her husband and their children were living in Dunaevtsy then. Shprintsia's husband came to Sarah and her husband and they helped him to get a job in Kharkov. When the war began Sarah asked Shprintsia and her children to come to Kharkov, but Shprintsia refused. Aron went to Dunaevtsy to pick them up. Shprintsia, Aron and their two sons perished in concentration camp in Dunaevtsy.

The famine of 1932-1933 [famine in Ukraine] 7 didn't have any effect on our family. My father worked at a plant and received food packages. We didn't starve. My mother made little pies and put them in my pockets for me to take them to other children in the yard.

I went to the Ukrainian secondary school in town when I was 8. Mohilev- Podolsk was a Jewish town, and about 80% of the children in my class were Jews. There were also Jewish teachers at our school. I remember Kleineschiffer, the teacher of physics. Physics was my favorite subject at school. There was no anti-Semitism before the war. I had Jewish and Ukrainian friends. We didn't care about nationality then - we were common Soviet children. I became a Young Octobrist 8 at school and then a pioneer. In the 8th form I became a Komsomol 9 member. I wasn't interested in it, really. I wasn't an activist. I wasn't interested. We celebrated Soviet holidays at school. We performed concerts for our parents. I sang in the school choir.

The arrests of 1936-37 [during the so-called Great Terror] 10 didn't affect my father. He was head of the department of personal records at the plant. Several individuals were arrested at the plant, but my father remained untouched. Now I realize how my parents were expecting an arrest every night. The lights were always on in their room at night. Sometimes I heard them talking, but they stopped when I came into their room.

In 1939 my father received a nice three-bedroom apartment from the plant in the center of Mohilev-Podolsk. We all had a feeling that life had just begun. I got a room of my own.

The occupation of Poland by Germans in 1939 and the Soviet-Finnish War 11 didn't affect us. They were far away and had nothing to do with us. I knew that the USSR was the strongest state and that nobody would dare to attack us. In June 1941 I finished the 8th grade. On Sunday, 22nd June 1941, we were expecting guests; my father's colleagues. My mother had been cooking the day before, and on that morning she went to the Jewish cemetery. She went to the graves of her sister and parents. On the way back she noticed people listening to the radio in the streets. She stopped and listened to the speech of Molotov 12. He announced that Germany had attacked the USSR without declaring a war. My mother came home in tears. That was how we first heard about the war. Kiev was bombed on the same day. Mohilev wasn't bombed then. Refugees from Bessarabia 13 were coming to Mohilev. People were crossing the Dnestr in their effort to escape. My mother took refugees home to give them some food. They stayed to wash themselves and relax before they moved on. My mother said that we might need to leave our home in the same way as those people did. Soon the bombing of our town began. Our neighbor boy was scarred stiff and became numb.

Mohilev-Podolsk was cut off from the railroad and an organized evacuation from the town was out of the question. We were encircled. The three of us left Mohilev-Podolsk on foot. We covered 30 kilometers every day. We didn't have any food for days. We only had little food with us and even less money. We reached Poltava after covering 800 kilometers. From there we went to Krasnodarskiy region by train, and moved further on because the Germans were approaching. My father wired his brother Iosif in Novosibirsk, and he sent us money for the road.

In Novosibirsk we stayed with Iosif for some time. My father's sister Sarah and her children were in Novosibirsk already. They had evacuated from Kharkov. Sarah's husband worked as a conductor at the railroad in Novosibirsk. Sarah told us about Shprintsia and her family.

My father got a job in Krivoschokovo, a suburb of Novosibirsk. He was site manager at the peat factory. He received a dwelling in the barracks, and we moved to Krivoshchokovo. After some time my father received an apartment in Novosibirsk and we returned there.

We didn't have any clothes with us. My father didn't have a shirt to wear to work. Iosif gave him some clothes. My mother and I had one dress between the two of us. When we washed it, the dress wouldn't get dry for a few days, and we had to stay at home. I didn't go to school at first for this reason. Later, when my father started earning more money, we bought a few clothes at the market.

Iosif went to the recruitment office day after day asking them to send him to thee front. He volunteered to the front in late fall 1941. He perished at the Leningrad front in 1943. My father didn't go to the military registration office. He was 42 years old and of poor health. Besides, he didn't want to leave us.

I went to work at the Sauna and Laundry Trust. I was only 16 years old, and I didn't have a passport, but they still hired me as a cashier. My mother got work at a canteen. Things were improving for us a little. I worked for a year and then decided to continue my studies. I went to the 9th grade. There were many evacuated children at school. Local children sympathized with us. I finished the 9th grade and fell ill with tuberculosis. I couldn't go to the 10th grade because I only got better in the middle of the winter. I found out that there was an institute where one could study by correspondence, and went there. After obtaining my certificate about secondary education I entered the Medical Institute in Novosibirsk. In summer 1944 I finished my first year.

In 1944 mass re-evacuation began. Almost all evacuated people left Novosibirsk before the summer. My mother said we had to go home to Movilev- Podolsk. Our trip home was safe. Our house had been destroyed. My father decided to go to Chernovtsy, where my mother's brother Velvl, lived. Chernovtsy hadn't been destroyed by the war. Shops were open, and there was plenty of food and goods. People treated Jews nicely in Chernovtsy. There was no demonstration of anti-Semitism. We felt at home soon. The local people told us that the atmosphere had been like that for ages. Jews were patrons of the arts and music. The area initially belonged to the Austro- Hungarian Monarchy, and then Romania. There was a Jewish school and hospital for poor Jews and a Jewish children's hospital in Chernovtsy before the war. There were 67 synagogues! At present there is only one synagogue in town. Velvl wrote to us that there were many apartments available in Chernovtsy. My mother stayed at her friend's in Movilev- Podolsk because we wanted to travel light, and my mother stayed behind waiting for us to return and move all our belongings. My father and I went to Chernovtsy to find out what was awaiting us there. My father's sister Sarah and her family stayed in Novosibirsk. Sarah died in 1984.

My father and I stayed with Velvl. My father got employed as human resource manager at the furniture factory. Velvl helped us to find an apartment, and we obtained all necessary documentation allowing us to live in it. We went to Movilev-Podolsk to take my mother to Chernovtsy.

After the war there was anti-Semitism in Chernovtsy, both in everyday life and on the state level. I intended to enter the 2nd year at the Medical Institute in Chernovtsy. I had my record book for the first year in the Novosibirsk Institute. I wasn't admitted - they told me I had to take entrance exams and start over again from the first year. I didn't remember my school program any longer and didn't take these exams. My father worked, and my mother and I did the housework.

In 1948 we heard about the establishment of Israel. We were very happy about it. I had a feeling that we had finally got a home. In the same year the campaign against cosmopolitans 14 began. The Jewish theater and school in Chernovtsy were closed. Later the Doctors' Plot 15 began. Many people understood that it was just a preparation for the next round of the persecution of Jews, but there were many others who believed in what they heard on the radio and read in the newspapers. There were horrible articles about doctors poisoning and murdering their patients.

Stalin died in 1953. One of our acquaintances put on her mourning clothes on the day of his death. Many people were saying that it was the end of the world and that life wasn't possible without Stalin. I didn't think so, but I didn't argue with those who thought otherwise.

My daughter was born in 1950. I don't want to talk about her father. It's important that she came into this world and brought happiness into our family. I called her Inna after my father's mother Inda. These names sound alike.

Inna started to study at a Russian secondary school in 1957. She was an ordinary Soviet child. She was a pioneer and a Komsomol member at school. There were no Jewish traditions in our life back then. She studied at the secondary and music school. She studied successfully in both schools, and I was proud of her success.

My father died in 1959. My mother received a miserable pension, and I was only paid a small allowance for the child. I had to go to work. I got a job as a registrar in the polyclinic in 1962. They didn't pay much, but we could manage with the money I made. I worked there until I retired. I was trying to do everything I could to support my daughter and my mother.

In the 1970s the mass emigration of Jews to Israel began. I sympathized with those who were moving there and felt a little bit envious. But I didn't even think about emigration. I had to take care of my ill mother and my daughter. If there had been a reliable man in my life, I would have gone. But I was alone. I was afraid to take the responsibility of making a decision about departure.

Inna finished music school in 1965. She entered the music college. She also finished lower secondary school and went to the evening higher secondary school. She finished school with a gold medal and college with honors. She and I went to Leningrad. My daughter wanted to study at the Conservatory in Leningrad. She passed her exams well, but she wasn't admitted. She went for an interview, and the manager advised her to come again next year. We understood that it was next to impossible for a Jew to enter the Conservatory. Inna went to Kamenets-Podolsk by bus: it was about two hours' drive from Chernovtsy. She entered the Pedagogical Music College there. My mother and I stayed in Chernovtsy. My daughter finished college and got a job at a music school. During her studies she got married. Her husband's name is Alexandr Grinberg; he's a Jew. They didn't have a wedding. We couldn't afford it. I had to turn every penny twice. My mother needed expensive medication, and I had to support my daughter. My grandson was born in 1972, and my granddaughter in 1980. My mother died that same year.

My daughter and her family left for Canada in 1992. She asked me to go with them, but I didn't want to be a burden to her. So, I live alone here.

I cannot imagine what my life would be like if it weren't for Hesed. I don't go out, so I only know about the interesting events at Hesed from what people tell me. I receive nursing services and medical aid. A doctor from Hesed attends to me, and I get free medication. People bring me Jewish newspapers. I read them with interest. Volunteers visit me. I enjoy their visits. If it weren't for them I would be sitting here all alone. I receive food packages, and it's a big support for me because my pension is very small.

My daughter calls me and writes letters. She invites me to come and live in Canada. I'm ill and cannot go, and she cannot afford to come on a visit. However, I don't feel so lonely now thanks to my friends from Hesed.

Glossary

Tomasz Miedzinski
Warsaw
Poland
Interviewer: Anka Grupinska
Date of interview: December 2003; January, February 2004

I met Mr. Miedzinski in Grzybowo, contemporary Warsaw's mini Jewish quarter. (Grzybowo is home to most of the Jewish organizations, the synagogue, a theater, a kosher shop, and a restaurant run by Israelis.) We spent many hours talking in the welcoming Schorr Foundation library. Mr. Miedzinski agreed to the interview because he considers it his duty to tell others.

My name is Tomasz Miedzinski and I come from Horodenka, a small town in eastern Galicia 1. Once I was called Tewie Szwach. The name in my papers was Tobiasz. Before the war all my immediate family lived in that town, both my paternal grandparents and my maternal grandparents. I was born in 1928.

I don't remember my grandma, my father's mother; she died in the early 1930s. I don't even know what her name was. My grandfather - my father's father - was called Abram Szwach. Granddad Awrum, that's what we called him, was a tailor by trade. I know that for some time after World War I my grandparents lived in Zaleszczyki [Zalishchyky, present-day Ukraine]. I remember my grandfather as a very old man: hunched and hardly able to walk. I suspect that in 1937-1938 he might already have been 87 or 88. Granddad Awrum lived with his youngest son, who was called Kopel Szwach. Kopel had his own house, you see. Kopel was a carpenter, like almost all the men in the family, in fact. Kopel was about four to six years younger than my father. My father was born in 1898. He was called Josef Szlojme, Jozef Salomon [the second is a Polish version of the names]. There were at least six children in my father's family. But the only ones I knew were the eldest, Uncle Icek, who ran a fruit stall at the bazaar with his wife; Uncle Kopel; an aunt who lived in Zaleszczyki, but I can't remember her name, and Aunt Estera, the wife of Chaim Frajer - they lived in Horodenka.

I remember my grandparents on my mother's side very well, because until I was six I was brought up by them. My granddad was called Berl Kupferman. Kupferman is like Miedzinski [the stem of both the Jewish and the Polish names means copper]. Berl Kupferman came from a village called Kolanki, between Horodenka and Zaleszczyki. He was a furrier. He was short, with a beard, a man of exceptional goodness and very proud - that's how I remember him. My grandmother's brother, Hersz, also lived in Kolanki. Grandma was called Menia. Her maiden name was Gutman. I think she was born in the 1870s, and I think she was from Horodenka. Granddad married into Horodenka, you see. They had six children: two sons and four daughters.

Granddad Berl took part in World War I; he was a soldier in the Austrian army [see KuK (Kaiserlich und Koeniglich) army] 2. He was on the Italian front 3 when they used gas bombs, and he partially lost his sight. And then after the war he got diabetes and went blind altogether. But that didn't stop him being a shammash in a prayer house. Mama always told us how at 5.00 or 5.30 in the morning, winter or summer, he would walk the several hundred meters with his stick to the prayer house and clean and tidy up there. And he would walk past our windows, and my mother, who on Fridays always got up in the early morning hours to bake bread for the whole week, would look out of the window and by the light of the streetlamp would see Granddad trudging, often through the snow, and feeling the way with his stick. Sometimes he would fall into the ditch somewhere along the way - there were ditches in our town because there wasn't a sewage system - and then Mama would have to dash out to help him out of the ditch and show him the way.

Granddad Berl lived with Grandma Menia and their youngest daughter, who was called Frajda. Frajda was born in 1914. She was a tailor. She got married in 1939 or 1940, I think, to Hersz Wajcman. Aunt Frydzia, that's what we called her, had her own Singer sewing machine. Their middle daughter, Sara, born in 1902 or 1903, emigrated in the early 1920s to the United States. There she married Natan Oxhorn, and they basically spent their whole lives there, had children, and grandchildren - an American family. My mama, Chaja Klara, was born in 1900. And then there was a fourth daughter, called Cypora, who some time in the mid-1920s emigrated to Uruguay. We kept in touch with her and Aunt Sara during the war. The oldest son was called Frojm and was a tailor, and the youngest son, the youngest child in the family, was called Szlojme and was a tailor too. Frojm and Szlojme lived in Horodenka with their families. I knew them all personally; we saw each other every day.

Tailors, furriers and carpenters, those were the trades in our family. Grandma Menia helped out with the furs too. She mended peasants' sheepskins and did it very neatly; that was her contribution to the family income. The peasants would bring us a sack of potatoes for the winter, or sometimes a few pence. I helped Grandma with that a little. Sometimes I would tar the coarse threads - rub them with tar to make them harder and impregnated. We used tar for black sheepskins and paraffin for light-colored ones. I threaded the needles, because Grandma's eyes were bad by then.

Father was tall, Mama was of medium height. Mama was pretty; she had black hair cut short. For me there was no woman more beautiful. In the winter she would always put a woolen shawl on her head. Father wore a peaked cap, and a gray hat with a brim on holidays. Father was slim - he'd worked very hard since the age of 14, so he was muscular and a very strong man. I think he was handsome. At home they used to tell us that my mom was supposed to go the States, and she got the affidavit [papers enabling emigration], but then she fell in love with my father and passed up the trip in favor of her sister Sara. They didn't get married by shidduch. Times had moved on by then. Perhaps they met in a club or something.

Mama completed elementary school. And during World War I she spent a year in Austria, because Granddad was in the army at the time and Grandma was escaping from the Cossacks 4 with small children. When the Germans came, Mama always said that it was impossible, that the Germans, with their culture, with their history, Goethe, Heine... [commit all the crime they did]. And so we didn't escape. When the Germans attacked the Soviet Union, they reached us, Horodenka, within a few days. And then my parents said that no, we were staying, but that Rywka, the eldest, she should escape with the Wajcmans. If something were to happen to us, then at least she would survive.

Our mom was so gifted at sewing that she could patch up anything. If any of our clothes were handed down from older children to younger ones, they were always neatly patched. I remember one of our mistresses, called Liebster, who taught us religion in 1938. And there was this son of a horse-food merchant, who always came to school ragged, all dirty. And Mrs. Liebster would often shout at him: 'How can you come to school in such a state!? Come here, Tobiasz,' - that's what they called me at the Polish school - 'come here, show us what you look like.' And she would show all the children my carefully patched clothes. And I was very embarrassed, I felt humiliated.

Father made everything a carpenter could make: furniture, window frames, doors, coffins. He would sell it on Tuesdays at the market. The Ukrainian peasants would bring their produce to sell, and then they would wander round and buy tables, chests, chairs, benches or coffins. We helped Father. I remember that we used to walk to Ofenberger's wood yard, for instance, two kilometers or so away, and carry one or two planks back on our own backs. That way we saved on the price of the cart.

There were five of us children, and our house - my parents' house - took many years to build. I never hide the fact that ours was a poor family; there was often not enough food to feed five children and two adults. I was the middle son; there were a sister and a brother before me and two brothers after me. I was Grandma's favorite. I was a chatterbox, and always ready to help, and Grandma all but adopted me - I even slept in the same bed as her until I was six, until our house was finished and my parents took me back. When I was seven I started going to school; I went to the first grade in 1935, and then I left Grandma's home for good. In fact, it was really she who brought me up.

Do you know when a poor Jew eats meat? Either when the chicken is sick or when the Jew is sick. I think our parents tried very hard to make sure there was always food in the house. It wasn't fancy food, but we didn't go hungry. Mama baked the bread herself. In the new house, Mama made the dough on Thursday, and on Friday she got up at dawn to bake the seven loaves, large, two kilo ones. On the whole, wheat flour wasn't really used much; it was a mixture of wheat and rye, or rye - black bread. And one of those loaves lasted a day. We took a slice of bread and lard to school. Meat was the best, of course: chicken, or cold minced patties on Saturdays, these flat meatballs made from beef. Veal and poultry were very expensive. Under Soviet rule we started eating pork.

Mama cooked on the hob, on a brick stove. That stove heated the whole house, and when it was very cold Father put a cast-iron stove in. On the large cast-iron hob there were hotplates. Metal rings covered the fire, which never went out. Mama baked bread in the oven on stone slabs. First she put the dough into straw molds and then put them into the oven on a paddle. I was very fond of that brick stove, because you could climb up a little ladder onto the stove-corner and sleep there cozily in the warm.

For the midday meal we ate ayntopf [one course meal]: mostly potatoes, carrots and beans. It was so thick that the spoon stood straight up in it. On Saturdays there was always clear chicken soup with noodles, some kind of meat, mince. We rarely had fish, only at holidays, really. One dish was very popular - mamaliga. Mama always cooked mamaliga in a metal pot: a little salt, a little fat of some sort, sunflower oil, and then you very slowly tipped corn-flour into the boiling water, stirring all the time, until the soup was very thick. When it had cooled, you turned the pot upside-down onto a slat and it came out in a single lump. And you could eat it in one of two ways. Either you cut it into little cubes and ate it with milk, usually for breakfast or supper, and then it was called mamaliga with milk. Or you made slices using a special utensil, a kind of guillotine: two wooden handles attached to a thin steel wire, and you cut the block into slices using the wire. In Ukrainian it was called kulesha. We loved mamaliga with white beet jam, also made by Mama. Sugar beets were very popular because there was a sugar factory in Horodenka, and in fall when the peasants brought them in from the fields on their carts, we would gather the ones that fell off. And we used them to make jam, which lasted the whole winter.

My parents were very keen that my elder brother, Mojsze Mendel, should get an education. He was born in 1926. He was an unusually gifted boy. Then, of course, we still didn't have electricity. We had kerosene lamps at home. Mojsze Mendel, for instance, could make an electric bell using a battery and a few bits of some electric wire. And that caused a stir on the whole street. He was very talented mathematically. We went to a boys' school; there weren't any co-educational schools. There were Polish and Ukrainian grammar schools. Our arithmetic teacher, Lejb Rajf, also taught math at the Polish grammar school. And once there was this incident, in 1938, when my brother was in the 4th or 5th grade, when Rajf sent a trap from the Polish grammar school for my brother, so that he could show the grammar school kids how to solve a particular problem. He wanted to shame them by showing them that a 5th-grader could do things like that. Well, two or three days later, the boys from the grammar school lay in wait for him as we were coming back from cheder in the evening; they threw a coat over his head and beat him up terribly. And that was the price of solving a math problem.

Szmulek, my younger brother, was born in 1932, and Mordechaj in 1934. I can't say much about Szmulek and Mordechaj; they were just small children. Szmulek went to cheder with me, but the youngest didn't have the chance. My oldest sister was called Rywka. She was born in 1924. Before the war she went to the Polish elementary girls' school. There wasn't really a Jewish school, just a semi-private Hebrew school and we couldn't afford it. After the Germans attacked the Soviet Union in 1941 [the beginning of the so- called Great Patriotic War] 5 Rywka didn't go to grammar school; she went to nursing school. Shortly afterwards she escaped to the Soviet Union with Aunt Frydzia and her husband Herman Wajcman. Only Rywka and I survived the war. She lives in Israel today.

I remember Grandma Menia's house from my earliest childhood. It was probably built either before World War I or just afterwards. It was a two- story house and it had three rooms. One was rented out to a poor family with two children, and another to another family with children. As well as Grandma, Granddad and Frydzia, who lived on the second floor, my family lived downstairs; we had a room with a veranda which overlooked the garden. And then there was the carpentry bench as well, because Father worked at home.

So we lived in this one room. Try to picture it: a room of about 16 square meters, a kerosene lamp hanging in the middle. True to the adage that the cobbler's children are the worst shod, some rickety old sticks of furniture. Off to one side there was this peasant stove, which we cooked on winter and summer. There was hardly room to turn round in there really. Everybody slept together - the boys with Father in one bed, one older brother slept on a fold-down bed on the floor - my sister slept with Mama - and sometimes there wasn't room for the fourth, so they'd roll a straw mattress out on the floor. I was with Grandma. And the youngest, Mordechaj, was born in that dark room. There's a joke: why do poor people have so many children? Because wherever Dad goes, Mom is right there. There weren't any windows, just the door straight out onto the yard, and another door into the other room where the tenants lived. It was very cramped.

The lavatory, made with planks, was down the garden. Once a year at night a cleaner came who took the excrement out and scattered it in a field somewhere. I remember that, because for two or three days afterwards the smell hung over the whole street. And so the lavatory cleanout was moved to the winter, so it could be hacked out with something metal, a rod, rather than scooped out with a spade.

Sometime in the mid-1930s my parents came to the conclusion that they needed their own place, and they started working towards building their own house. And they bought a site at 60 Rynek Street - either in installments, or perhaps my father was to pay it off in carpentry. That didn't mean my parents had got rich. No. But a house was a must; they had to make the effort. So there in Granddad's yard, my parents and Granddad Berl, my blind grandfather, made the bricks themselves. There was earth, sand, clay and horse manure. All that was mixed together in a pit and made into shapes, these rectangular blocks. And I remember that the yard was always full of those bricks. They dried in the sun. And that was the material used to build our house. The foundations were built of stones brought from all over the neighborhood. The peasants that did business with Father, who ordered carpentry work from him, had carts and collected the stones. That type of cooperation was called sharvark. And then the walls were built on top of those foundations with our bricks, and a few furnace-fired bricks were used as well.

When Pilsudski 6 died, in 1935, we were already living in that unfinished house. My parents were very keen that the house should have a tin roof, and not a shingle or tiled roof, and they were successful. The first story and the second story were finished: two rooms and makeshift stairs. There were two rooms upstairs too. The most beautiful room, because it was sunny, was occupied by a more distant aunt, Sara, and her husband. They were to live there free for the rest of their lives, because she had lent $50 for the building of the house. We moved into the one room where there was a bread oven; there was a stove with hotplates on which meals were cooked, and then under the window was the carpentry bench and Father worked at that bench. Two rooms were rented out to some paupers. It wasn't much of an improvement, but we felt somehow more sure of ourselves, because we were in our own house. Just before the war Father even had a helper and bought new tools. Mama had a Singer sewing machine. The sub-tenant freed up a room and our situation improved. This was just before the war.

Our house looked sturdy and good, although it might have seemed a flimsy technology. It is no longer there. It was taken down by the neighbors when the Germans made our town Judenfrei 7, when we were driven out. The Ukrainians took the building materials and the tin from the roof. And I saw the stones and bricks scattered around when I went back to Horodenko in 1944. There was just a pile of rubble in the place where our house had stood.

I remember Horodenka well. Rynek Street was in the center. It was a street of single-story detached and semi-detached houses. There were fewer two- story houses and so ours stood out a little. It was a typical Jewish street. The only non-Jewish resident, Mr Dylewski, a Ukrainian, had a restaurant three doors down from us. The street ran along one side of a large square down to the town bathhouse. Jewish artisans lived and worked on Rynek Street. Most of them were carpenters. Here and there was a cobbler or a little shop where you could buy all sorts of small things. There was a baker, too, and a butcher's shop run by Catholics. They had non-kosher meat and cold cuts: sausage, blood pudding, scraps.

The main street in Horodenka was cobbled. That road was on the route from Kolomyja to Zaleszczyki. There were a few detached houses - one of the people who lived there was the rov, who had a house with a garden and an orchard. And a little further on was the elementary school that we went to before the war. That was a large, several-story building with a large yard where we could play during the breaks. Further on were detached houses; lawyers and doctors lived there. The court and the prison were nearby. On the right was the Ukrainian grammar school, which was converted into a boys' ten-grade school in the Soviet period, and further on, outside town, was the sports stadium, and there football matches and some festivities were held. Three bridges linked the town to its suburbs. The river flowed under the bridges and there were even two mills along the way. In the area around the stadium lived the majority of the Jewish poor in wooden or tin huts. That was stinking squalor - the streets didn't have drains. You didn't even want to walk that way. I had two friends there, brothers; they studied very hard at school. They lived in terrible poverty. Their father traded in old bric-a-brac, he bought old pots, alte zachen. They were killed in the first Aktion [first liquidation of the ghetto]. One of them was called Mojsze, but I can't remember their surname.

On the whole the houses in Horodenka were made of brick or stone, though some, in the suburbs, were mixed, stone and wooden blocks, but most of them were houses with tin roofs. Some of them, like our neighbor's, who was a cattle-food merchant, had shingle roofs. Only very occasionally were the roofs tiled, because that was a material that was unknown then. The street itself was graveled. There were some streets that were so muddy and full of puddles after rain that they were hard to cross.

At the beginning of the 1930s there was no street-lighting, but just before Pilsudski's death [1935] electric lamps started to go up. I remember that once there were electrical wires on the streets, on 1 May we children had fun tying red rags to string and throwing them up onto the wires, and then later the police or the fire brigade had trouble getting the red rags down.

In Horodenka there was a cinema, and it was there that I saw my first film on the big screen. Aunt Frydzia took me with her fiance, who was called Szpilfogel; he was the goalkeeper in the Jewish football team. He was tall and hid me under his coat to go in, because I was too young for that film. The film was called 'Prosecutor Andreyev', Russian. That was 1936, or maybe 1935. And during the Soviet occupation there were barracks in that cinema hall. In the cellars they stored barrels of cabbage, gherkins in brine and tomatoes, and when the Russians escaped and the Hungarians occupied the town, the people brought the food out, and I took home a bucket of green tomatoes in brine, which was something that had never been on our menu before.

I think that in Horodenka and on the outskirts of the town there must have been between 4,000 and 4,500 Jews. Not all of them were artisans; there were a few farmers and petty merchants, who didn't live on the Jewish streets. The whole town numbered 10,000-12,000 citizens. About 3,000-3,500 Ukrainians lived on the outskirts; only the Ukrainian intelligentsia lived in the town itself - doctors, teachers and lawyers. And there were more or less 2,500-3,000 Poles: all the administrative posts, schools, all the civil servants.

There were a lot of Zionist organizations, in fact all the parties were represented in the town. Hashomer Hatzair 8 was strong. I don't remember Betar 9. There was Left Poalei Zion 10 and Keren Kayemet 11. Not far from our house a Bund 12 club was under construction for many years, a huge building where the Jewish school, Yidishe Shul, was later. During the period of Soviet rule the Bund was disbanded, and its activists arrested, deported, and never heard of again. And the school was converted into the town club. I remember that there was a small Jewish hotel in our town, run by a real dragon. Miserable rooms, they were. All that was on the main street. And not far away was the Orthodox church and the Hebrew school.

In the run-up to 1st May the artisans and workers held illegal demonstrations, but there was never an official one - that was banned. Even the Polish socialists, I mean the members of the Polish Socialist Party, if they went out on a demonstration, were only given permission on a certain street. On the whole the Jews didn't get involved. The Bundists avoided demonstrations too, because they knew that the Endeks 13 or the anti- Semites would attack them. There were various incidents. Some people, the Jewish youths from Zukunft, for instance, or from the Zionist parties, would put stones into old tights and whirl them around like a club. That was how they defended themselves against the Endek hit squads. In any case, the police always arrested the leading activists before 1st May.

If 3rd May celebrations were held [the anniversary of the signing of the Polish constitution in 1793], we children, Jewish, Polish and Ukrainian, went on marches with our schools. Our teacher, Smiechowski, was the leader of a branch of the Riflemen. He always walked at the head, with his saber, and we admired him, because he looked wonderful in his uniform. But Endek groups would attack the Jews. So the Jewish youths began to organize vigilante groups and there were often skirmishes and arrests.

In Horodenka there was a synagogue, which it took many years to build, one of the most beautiful in southern Galicia. It was finished sometime in the mid-1930s, and had a beautiful portal. It could hold several hundred people easily. There were few Hasidim in the town, but there were Orthodox Jews, and there was their rov, with sidelocks, and he wore the streimel. They prayed in the large synagogue.

Our house was very secular, a socialist artisan household. My father was a Bund sympathizer. Before the war we spoke Yiddish, both inside and outside the home, although we did know Polish and Ukrainian as well. There were many homes like ours at that time. Granddad Berl, the shammash, wasn't an Orthodox Jew either. There were no Orthodox Jews in our family. Of course we observed the holidays, every Saturday. Granddad Awrum would put his prayer shawl on then. On our street lived carpenters and other artisans. The Torah was kept in one of their houses and Saturday prayers were always held there. But on more important festivals, Yom Kippur, or Sukkot, for example, we would go to the big synagogue, or to Beyt [Bet] Hamidrash. The prayer house where Granddad Berl was the shammash was called aklous, or aklois [stibl]. The smallest type of prayer house. It was a small, single- story building. Everyone had their own place there, their own shtender: these book stands with drawers for prayer books. That was where the artisan poor prayed. When I went with Father to prayers, it wasn't really to pray - I was still small; I never had my bar mitzvah - but to meet my friends. My brother had his bar mitzvah, and the ceremony was held there in that artisan aklois.

Neither Mama nor Grandma wore a wig. Before the high holidays a few women got together and went to the mikveh, which was in a separate building near the synagogue. The mikveh was for women, and there was a bathhouse, or rather a sauna, perhaps, for the men. We had hot steam baths there. There were steps up to the very ceiling, and in the back there was a stove and glowing coals. You went there once a week, on Friday afternoons, to bathe and relax in the steam, and afterwards, for fun, some people would go into the mikveh. I went there with the men and thrashed myself with the switches. That was the only way to have a decent bath. But it wasn't the most hygienic of places. The mikveh was the same one for men and women, but they had different times. Our Jewish shtetl wasn't very religious.

There was one mohel in the town. I remember the circumcision of my brother Mordechaj very well. The ceremony was held in Grandma's house on Zeromskiego Street. All the closest family took part: uncles, aunts, their children, and some friends of my father, artisans. I think that was in 1932, I was four. I remember a shiny box and a razor-sharp knife that the mohel's assistant took out of the box. It was a shock for me, despite the fact that we had all been through the same thing, of course. My brother screamed, but the mohel said that it was very good that he was screaming, that he would be strong. And then there was some kind of refreshment: cake, and a glass of wine, homemade, probably. Grandma made apple wine, this kind of fermented apple drink, because there weren't any grapes in Horodenka, grapes grew in Zaleszczyki.

I had a kind of semi-legal bar mitzvah, because by then the Russians were already in the town. At that time we weren't officially allowed to celebrate Jewish festivals. The synagogues were closed. Some of the rabbinate intelligentsia had been deported along with the Polish civil servants and officers somewhere way out east. So we had a family get- together and Granddad gave me a pocket watch called an 'onion' [a kind of watch that you put into your pocket and do not wear on your wrist. It is still called an onion in Polish]. In fact, it was that watch that saved my life later on. By then I was a member of the pioneers, a communist children's organization [see All-Union pioneer organization] 14. I was far from religious.

We kept a kosher kitchen until the mid-1930s, and after that only at festivals. It was getting harder and harder to find kosher food. There were indications of the later famous Prystor decrees 15. That was after the death of Pilsudski, in 1936, 1937 and 1938. The Jews were being denied more and more privileges. We had kosher chicken and other birds [poultry], because there was still a shochet, a ritual slaughterer, in the town. I even used to be sent to the shochet myself.

Pesach, I remember, we celebrated. On the first and last day of the holidays, my father didn't work, of course. We tidied the workshop and there was a festive atmosphere. We cleaned the house of chumetz [chametz], so that there wasn't a trace of bread; we even had to empty out our pockets to shake out all the crumbs. The evening was solemn, though, and we read the Haggadah. I remember that there was always liver with egg and onions, and matzah. There was goose dripping. Every year Mama kept a goose, fattened it up for three weeks before the holidays, and then the goose was slaughtered in the kosher fashion, and the feathers were used for pillows. There was fish, carp Jewish style, sweet, with raisins. I remember that quilts were arranged all round the table where we sat, and we sat on the quilts. I don't know why, whether that was part of the tradition. And it was very cramped, because with our parents there were seven of us. We celebrated the holidays right up until the Russians came.

I went to cheder from 1933, maybe 1934, until 1939, because when the Russians came they closed down the cheders. And in 1935 I started in the first grade of elementary school. In the mornings we went to elementary school, in the afternoon we had something quick to eat at home and dashed off to study the Torah and the language [Hebrew]. It wasn't a pleasure for us, more a duty, but those were the rules and we had to abide by them. When the Russians came the school system was changed, because they had one ten- year school, and we had elementary school, grammar school and high school. So they gave us a ten-year school and put everyone back a year, because they considered their standard of teaching to be much higher. And in June 1941 our education came to an end. I completed the 5th grade. There was a Hebrew school in Horodenka as well, but it was elitist, not within our reach. It was mostly children of Zionists that went there, or of people who were planning to emigrate to Palestine in the future. And those were wealthier people than us. Those children had little in common with us, the poor.

Berl Gefner, my melamed, was an important figure in Horodenka, because his appearance alone set him apart from the Jews. He was tall, must have been about 1 meter 90 centimeters, sturdily built, with a beard, and full of verve. He wasn't among the most Orthodox, but he was probably paid by the kehila or the board of the Jewish community. His little school was called Talmud Toyre. He really did devote an awful lot of time to working with children. The cheder was outside the town, quite a way, towards the [Christian] Orthodox and Jewish cemeteries. We went there on foot, of course.

Gefner had one son, and he very much wanted to give him an education, wanted to send him to Lublin, to the yeshivah. And our cheder was a large room with desks that you could keep a Gemara or prayer book in. There was a blackboard that stood on a stand. There were at least 25 or 30 of us. I don't remember there being any pictures on the walls. In 1936 and 1937 we were given tea, and I remember that the baker would bring us fresh rolls in a basket, and everyone got one for tea. During the liquidation of Horodenka's Jewry, just before he was shot, Gefner said: 'Es vet kimen di royte armey, zi vet rakhnemen far ins,' that the Red Army would return and avenge our deaths. He got a shot in the head, of course, and fell into the pit.

Between 1939 and 1941 we were under Soviet rule, because in 1939 after the famous Molotov-Ribbentrop Pact 16, our lands, Western Ukraine, were occupied by the Soviet army. To be honest, that pleased a lot of Jews, many of whom then believed in the famous slogans about equality and elimination of unemployment, and above all we believed that there would be no more nationalism and racial discrimination. I was an 11-year-old child then, at elementary school.

In 1939 Father worked as usual. Guilds were being set up, but my father put off joining. Jewish life had changed. Places of prayer had closed down voluntarily, because there was no official ban on religious practices. There was discrimination against the Polish intelligentsia, who were often arrested and exiled, as were well-known Zionist and Bundist activists. Only later did we find out that these were deportations deep inside Russia. They took our teacher, who before the war had been a civil servant at the Town Hall, a man of exceptional distinction and integrity; I remember that we were very sorry to lose him.

On 1st July 1941 Hungarian troops entered Horodenka. Hungary was a German satellite, and at that point it was easier for them to occupy southern Ukraine from Subcarpathia 17. There was an armed skirmish in Horodenka - some quite heavy fire, and a dozen or so Hungarian soldiers and seven Soviet soldiers were killed. The Hungarians were taken away at once, but the bodies of the Soviet soldiers lay in the streets despite the fact that it was terribly hot all day and all night, and only the next day was the order given to bury them. Some of the Hungarian units advanced further, in the direction of the Dniester, Horodenka was left with an interregnum, and then previously little-known groups of Ukrainian nationalists sprang into action. They created their own system of authority, and Engineer Zybczyn, an anti-Semite, was made chief official.

Before the war the Ukrainians had had their own schools, cultural center and labor cooperative. When the Soviet army pulled out, the first persecutions of the Jews began. My grandfather Berl was also imprisoned, in the stead of his son-in-law Herman Wajcman, who had been in the Soviet authorities in 1939-1941, but had managed to flee the Germans. On 4th or 5th July [1941] horrifying news reached us from the villages outside Horodenka. The Ukrainians had organized a pogrom of the Jewish population. The Jews were rounded up - they were mainly peasants, owners of little shops, and cattle traders - and transported to the banks of the Dniester. The adults were bound together in groups with barbed wire, the children had stones tied around their necks, they were marched onto a raft, and from that raft thrown into the river. They drowned all of them that way. Scores of people. Two women survived; they were washed up wounded somewhere a long way off, and some good person, a Ukrainian, hid them. A few days later the women came to Horodenka and told their story. After that bodies started to be washed up. Some of them even in Zaleszczyki.

The Ukrainians in Horodenka were preparing their first pogrom of the Jews. It was first and foremost the communists and Jewish intelligentsia that they wanted to remove; but the pogrom never took place. The Hungarians arrested and executed the Ukrainians' ringleader, Waskula; he was the Ukrainian police commandant. I remember when they found his body and brought it back to Horodenka. That funeral was a demonstration of power by the Ukrainian nationalists. I stood behind a fence with a few friends and watched it in terror. The funeral column cortege processed for hours in absolute silence. Activists from Ukrainian organizations had come from all over Stanislawow province to show the Germans and the Hungarians their power. That was August 1941.

After that the Jews' position eased slightly: the Hungarian authorities released all the prisoners, among them our Granddad Berl. My father had more work, because the Hungarian soldiers started going to carpenters to order crates in which they would send their families food and items bought from rich Jews. I remember those crates, they were called 'lada' in Hungarian. In exchange they brought bread, tins of smoked meat and tobacco. It was our job, the children's, to find food. At that time we could go out; there wasn't yet a ghetto, just the Jewish quarter. But that all lasted a short time, because the Hungarian authorities were not in power there long.

Already in early October 1941 the Hungarian unit was withdrawn from the town and sent east, and the Germans took over the town. There was an SS man, Sturmbahnfuehrer Fritz Dopler, an incredible sadist, who had one leg slightly shorter. On his initiative, terrible persecutions of the Jews began. As police commandant an Austrian captain was appointed, called Reuter. It turned out that my father had served in the same regiment as him in the Austro-Hungarian army. Thanks to him Father was employed in the police workshops. Father had access to the military casino and collected the leftovers from the tables there and brought them home in pans. We were still living in our own house. Captain Reuter would warn Father of 'Aktions'; he would say: 'Jozef, it would be better if you stayed in the workshop for the night tonight', and Father always found a way of letting us know. Whenever there was an 'Aktion' we would always hide in shelters: every carpenter had a stock of planks and these were stood up around the walls. It happened fairly frequently, but at first they were looking for specific people. The first general round-up wasn't until December 1941.

They began to transport Hungarian Jews through Horodenka eastwards. We managed to get an awful lot of them out of the trains and they stayed in Horodenka. The ghetto was bounded by barbed wire. A Jewish auxiliary police was set up. Over 3,500, up to 4,000 Jews lived in the Judenviertel [Jewish quarter] in Horodenka. Horodenka had a hospital, where injured German soldiers were brought to convalesce. In the first weeks of the German occupation the following episode took place: about ten or twelve convalescing pilots went out onto the street to have some fun. They rounded up some Orthodox Jews, with their dayan at the fore, locked them in the big synagogue and ordered them to light a bonfire. Into that bonfire they threw the Torah, and they ordered the Jews to gather round it and dance round the bonfire, and then they pulled out their bayonets and ordered them to cut each others' beards off. A large group of onlookers gathered, and, well, we children wanted to see it close up as well. Nobody was killed that time. That was the start. Similar incidents took place in Kuty, Obertyn and Sniatyn.

Rumors were going round that something was being prepared. On 3rd December a decree was issued by the chief official that on the morning of 4th December at 7.00, all the Jews, old and young, with their children, were to gather on the square outside our house, the market square, because there were to be injections against typhus. Tables were set up at certain points, and there were Jewish doctors and Jewish nurses. Around 7.30 there were already about 2,500 people on the square. Among them we saw from our window Grandma Menia leading Granddad Berl by the hand; we saw many of our relatives, friends and neighbors from our windows. Everybody was going for those injections. People said that after the injections young, strong people were going to be transported east, to forced labor camps. Suddenly, around 7.30-8.00 lorries drew up from all sides, and out of them jumped Germans and Ukrainian policemen. The whole of that huge square was fenced in, because during the period of the Soviet rule they had been planning to make it into a park, and that park was surrounded by police. And with shouts and yells and beatings they began to herd the Jews into the big synagogue through a single entrance. Because we could see what was happening through the window, Mama said to Father and to us: 'You' - meaning Father, Mojsze Mendel and me - 'go up into the loft, and the little ones' - meaning Szmulek and Mordechaj - 'and I will stay here, because they won't do anything to us.'

A moment after we had obeyed Mama, gone up into the loft and hidden under the planks, we heard the familiar voice of a Petliurist [see Petliura, Simon] 18. He was called Vasil Chepurda, a man who made a living chopping wood, bringing water from the well, lighting the stove on Saturdays - a shabesgoy. And Chepurda started shouting at our Mama, 'You so-and-so, get out there at once!' And Mama said to him, 'But Vasil, you know us, why are you acting like this?' But he drove Mama and the children out of the house. It turned out that the Germans had a lot of Chepurdas. In that way they herded several hundred people out of their homes and into the synagogue. And we lay up there in the loft for over 24 hours, and then suddenly, through a chink in the wall we saw our uncle Froim Kupferman, the tailor, my mom's eldest brother, running towards the house from the direction of the synagogue.

What happened in the synagogue we only found out a few days later. Some Germans had got 'their' Jews out with the permission of the Gestapo. Beside Uncle Froim, a dozen or so locksmiths, carpenters, glaziers, people they still needed, were released. By all accounts Dantesque scenes took place in that synagogue. Over 2,600 people had been rounded up, it was cramped, packed, the stench - they relieved themselves where they were standing - the screams and cries of the Jews: 'What are you doing? This is a holy place!', beating, without food or water... In any case, a lot of people died, suffocated there. That lasted all day on the 4th and all night. Not until 5.00 or 5.30 in the morning did lorries draw up outside the synagogue and they started to load people onto them. They were taken about a dozen kilometers to the village of Siemakowce, where huge pits had been dug the day before. There they were undressed, made to walk another 50 meters or so through the snow, and with a shot, usually in the back of the head, they were killed on the spot. Out of that whole mass of humans murdered there, seven people managed to survive; they climbed out of the pit in the night and found their way back to Horodenka.

They were six adults and one child. For ten days later, our uncle, Hersz Gutman, from the village of Kolanki, brought back our eleven-year-old brother Szmulek on a cart. He was still in shock, but we managed to get out of him the story of what had happened there. Our Mama had thrown the children into the pit, jumped in herself and covered both brothers with her own body. She was killed. Mordechaj too. Szmulek, lying underneath her, was only grazed slightly. He had lain among the corpses all day, and in the evening, when the shooting had stopped, he got out of the pit. There was a lot of clothing there, because some of them had undressed in the designated place and gone on almost naked, some had shed their clothes as they went; in any case he found some rags there, put them on, found some shoes, and went in the direction of the village in search of human settlements. He reached a farm, climbed inside a haystack and was detected early in the morning by a dog and found by a good farmer. He took the child home, washed and fed him and gave him some hot milk, and kept him there for three days. After three days he extracted from him the information that our uncle Hersz Gutman, my Grandma Menia's brother, ought to be living in the village of Kolanki. The peasant drove him to our uncle in his cart. Uncle Hersz kept Szmulek at his home for a few days and in the end after about ten days brought him - his horses had not yet been confiscated - to us in Horodenka, and we couldn't believe the miracle.

A couple of weeks later a group of Germans from Kolomyja came to Horodenka and caught five of the adults who had survived the synagogue and took them to Kolomyja and executed them there by firing squad, so that there would be no trace. Only one woman remained, the wife of the ritual slaughterer, a very beautiful woman. And my little brother. The Jews who remained - there were perhaps 500, maybe 600 of them - were still living in their homes. My father was working in the town police station under the same Reuter. The ghetto was reduced in size. There were quarries in Horodenka and the Germans decided to pave the road from those quarries to the sugar factory, which was a few kilometers outside the town. Ukrainians who owned carts received some sort of payment for it, but the Jews were forced to work from twelve years of age. I became a carter's helper and my elder brother shoveled broken stone. We worked ten to eleven hours a day and got 200 grams of clay-like bread and some kind of grain soup. We left the Judenviertel in a group at 7am and returned in the evening.

At the beginning of August they took several dozen people somewhere outside Horodenka and shot them there. And in September 1942 came the next, third and last liquidation. We had a real shelter, in which eleven people could hide, and we hid in it in August and September. Chaim Frajer, my uncle, who had moved in with us, helped to build it. Chaim escaped, he crossed over onto the other side of the Dniester and survived for some time. He was a cobbler and had a very sharp rasp in his pocket. He said he wouldn't give in; he looked like a Catholic. During an 'Aktion' in the town of Tluste [Tovste, today Ukraine] a Ukrainian policeman recognized him and Chaim pulled out his rasp and jabbed him between the eyes, grabbed his machine gun and ran away. But some other policemen shot him. Those who were caught in Horodenka in September were taken to the cemetery and shot, others were taken to Lwow, to the Janowska Camp 19. Those who survived that, like us, were ordered to report to the Kolomyja ghetto, which was about 45, 46 kilometers away, within 48 hours, and they could take only one suitcase. And so Horodenka was declared 'Judenfrei'.

To get to Kolomyja some people hired carts. Our neighbors let us put our luggage on their cart. We walked. There was no chance of hiding. We didn't know anybody who would have been willing to risk their life to hide us; we didn't have any property to buy ourselves free. We were among those who were doomed to extermination.

And we reached Kolomyja. The ghetto there was already sealed, we had no stocks of food and we weren't prepared for the approaching winter. Fortunately for us, our mother's cousin lived there. I think he was called Zalman, but we called him Ziama, Ziama Gutman. He was a jeweler and was employed by the Germans. I suspect that he was employed to melt down teeth. He had managed to win the Germans over to him. He had this house where two families lived. In the yard was a little wooden recess with a loft, and he put us up in that loft. Our uncle Hersz Gutman from Kolanki was already there, with his elder daughter; his son had already been murdered by Ukrainian nationalists. There were a few thousand people in the ghetto. They were living everywhere: in the ritual slaughterhouse, in the cheder, in the Jewish school. Typhoid fever and typhus were rife; incredible starvation everywhere. There wasn't a nettle to be seen, because people cooked nettles. The bark had been stripped from the trees. By some miracle my father again found employment as a carpenter in the municipal offices, and received his ration - a pot of soup. My older brother was in contact with a group of youths; he was 16 by then. They resolved to try their luck in Romania. One night, a little group of four or five of them slipped out of the ghetto and disappeared without trace. I suspect that they were caught somewhere on the border and murdered.

And on a single day, a Sunday at the beginning of October 1942, we called it Bloody Sunday, an 'Aktion' was organized in all the ghettoes that were still in existence from Kolomyja to Lvov. Because Sunday was not a working day there were always a lot of people around, always crowds on the streets, the Jews, as usual, would be politicking; people checking who was left alive. But that Sunday there was a hollow kind of silence. And through a chink in our recess we saw that transports of Jews were already being led away. People were walking in a column, downcast, distraught, swollen, stupefied, they were going without protest. We were dragged out of our recess by Ukrainian policemen and made to join the column.

On a square where before the war had been a wood yard, perhaps 5,000 people had been gathered. Something that I find incredibly hard to talk about, because I still dream about it at night: a baby was lying wrapped in a swaddle and no-one was claiming it. A young Gestapo went up to the baby, picked it up by its legs, and smashed its head against a fence pole. The wail, the cry of those standing nearest - even his fellow soldiers looked at him with distaste, but of course there could be no reaction from us. A few dozen specialists were kept back at the last minute, among them our father, and the rest of us were herded to the station, where cattle wagons were waiting. Those who tried to escape were shot on the spot. My brother Szmulek and I got separated.

After some time the train set off. Every third wagon had a watchtower in which a German with an automatic pistol stood guard. We didn't know which direction we were being taken in. At one point we managed to dismantle the grille at the little window hole and people started to elbow each other out of the way to get at least a little fresh air. Children were trampled, bodies were trampled, all in feces... That went on for many hours. People started jumping out one by one, shots rang out.

I resolved that I would rather die from a bullet or under the wheels of the train than suffocate alive. I pushed my way to the window over the backs of all the other people. Suddenly I saw a light; we were nearing a large illuminated station. I didn't want to jump at that point, but I was pushed forcibly out of the window and fell onto the embankment, luckily without doing myself any damage. It turned out that we were in Stanislawow. The Germans were rounding up Jews there, and I was noticed and of course joined onto another column. And there, in that misfortune, a miracle occurred. Because there was no space left in the Stanislawow wagons, some of the Kolomyja wagons were opened up and they started pushing more people in them. And as I stood in the lights of the station I suddenly heard my name being called. It was Szmulek.

The train moved off. They were all being transported to Belzec 20, but we didn't know that then. Because we were together again, we resolved to escape. A plank next to the door was pulled out and two by two people started jumping out. I agreed with Szmulek: 'You jump out first and start walking forward; I'll jump out after you and walk towards you.' I pushed him out, though he was very frightened, a twelve-year-old kid, and he disappeared into the dark night. I was pushed out forcibly. I hit my head on a tree trunk, but a few minutes later I came to my senses somehow. I remembered that Szmulek had jumped out, too, of course, and that we were supposed to be walking towards each other. As I jumped I had lost my cap. Ten minutes or so later, as I was walking in Szmulek's direction, I tripped over something soft, and it turned out to be my cap, and I had 300 zloty sewn into that cap; you could survive for a whole day on 10 zloty. I also still had the watch from my grandfather. That was all I possessed. Ten minutes later I saw what looked like a giant walking towards me. And it was my little brother. What now? We knew that the train had been traveling in the direction of Lwow, so we decided to go that way.

We wandered around in the woods for hours. Just before evening the next day we heard the thud of horses' hooves. Two peasants on horseback had ridden into the wood in search of escapees. For each Jew caught there was a reward: a kilo of salt and a bar of soap. We hid amongst the leaves, chilled to the bone, and stayed alive on sugar beets. Later we met a woman who took pity on us and gave us a piece of bread and some soft white cheese - such delicacies after so many months. Further on our way we heard someone chopping wood in the distance, so we approached him, a lumberjack. 'Aaah,' he said, 'Little Jews. What have you got?' he asked. 'I haven't got anything.' 'Well, you must have something.' 'Well, I've got a watch.' And when I showed him my watch his eyes lit up. 'If you give me that watch, I'll let you go.' And so my bar mitzvah watch saved our lives.

Two days later we reached Lwow. We knew there was still a ghetto there. Who is a Jew always drawn to? To other Jews. Well, but how to get in there? In the end, somewhere near the railway station we saw a Jewish policeman leading a group of a few dozen Jews with armbands on to work, and we asked them the way to the ghetto. That was probably sometime during the last ten days of October 1942. The ghetto had not been totally fenced off by then. We decided to go to the Jewish police, as we didn't have anywhere to go. They took us in and gave us a piece of bread. We had to tell them everything that had happened in Kolomyja. From there we sent a telegram to our father: 'We are well, in Lwow.' And the telegram arrived in the ghetto, but Father was no longer there.

We found out that in the cellars of 28 Zamarstynowska Street, there was a young man from Kolomyja, he was called Nachman Nusbaum, and that he took in stray boys of our age, 12-17, and looked after them. There were twelve of us kids, and we had our shakedown there, and we would go out looking for food; some of the older ones hired themselves out to work. Nachman was an interesting figure. He was maybe 20, 22 years old. He was passionate about literature by Korczak 21 and Antoni Makarenko 22. He had resolved that if he survived the war he would do what Korczak had done in Warsaw and open an orphanage in Galicia. Nachman had found a wooden milk pail from somewhere, and he would always take the older boys to the soup kitchen, bring back half a pail of soup and share it out very fairly among the kids in the cellar.

One day I went out to work in the city in a group of 20, and all of a sudden some Germans rounded us up and took us off to the concentration camp on Janowska Street [Janowska Camp]. There were about 3,000 people in those barracks. I met some of the older residents of Horodenka there. After more or less two weeks I went out with a gang to load coal at the railway station in Lwow. After work I hid in a heap of planks under some coal. At night I got back into the ghetto and went back to the cellars on Zamarstynowska Street. I found Szmulek there, but Nachman wasn't there any longer. One day he had gone out into the town, that is the ghetto, and never came back.

Szmulek and I resolved to try and get back to Kolomyja, with the thought that our father had stayed behind there. I think it must have been in mid- November 1942 when we took the train, pretending to be Poles, back to the ghetto in Kolomyja. Gutman, our distant relative, was still alive, with his wife, but their two small children had died in one of the transports. We moved back into our recess, but this time we really had very good conditions, because we were alone. Our father was no longer there. He had gone out to work one day and never come back. Ziama suspected that they had been taken to a village called Szeperowce, several dozen kilometers from Kolomyja. There are the graves of more than 70,000 people murdered from all over the Stanislawow and Kolomyja districts there. Towards the end of November or at the beginning of December my brother left the recess in search of food and never came back. I was left alone. I decided to escape again, onto the eastern bank of the Dniester, to the area of Czortkow, Buczacz [Chortkiv, Buchach, today Ukraine]; we knew that there were still Jewish settlements there. Thanks to Gutman, who bribed the policeman at the gate, and dressed as a Hucul [Carpathian peasant], in a sheepskin waistcoat, I got out of the ghetto. I could speak Ukrainian well and looked the part. By train, without a ticket, I reached Czortkow.

In Czortkow I spent a few days, and then I set off for Tluste, because I had heard that in the Tluste ghetto there were still a few Jews from Horodenka. There, the mother of a boy who had been murdered, who had worked for a rich Ukrainian before he died, got me a job as a farm-hand. From there I ended up in Rozanowka, in a labor camp. That was fall 1943. I escaped from the camp and in the next village was taken on in the service of the local chief administrative official. But before the holidays I had to take a bath in a big tub in the barn, and the official's daughter noticed that I was circumcised. The Ukrainian didn't want a Jew murdered in his backyard, so he gave me something to eat and told me to be on my way.

I got into a forced labor camp in the village of Lisowce, between the Dniester and Zbruch rivers. It was a camp for the Jews that had survived the liquidation of the ghettoes in the Tarnopol region. There were several of these camps: Kamionka, Borki Wielkie, Lisowce, Rozanowka, Holowczynce. After a few weeks, three of us escaped from the camp. My two companions were murdered by Banderovtsy [see Bandera] 23. I was alone. I heard that there were partisan units. And I started to search for them. I met two divisions that didn't want to take me on, because 'Jews are cowards'. In the end I wound up in a group of partisans that was all that was left of the scattered army of Sydir Kovpak. He was the leader of a huge partisan group that had made it as far as the Carpathians and only there been smashed. It was with that group that I saw liberation.

One day we got news that Horodenka had been occupied by Soviet troops. So a few of us decided to cross the Dniester, either on foot or with the Soviet soldiers, who were traveling in motor vehicles or on carts. We were a few dozen kilometers from Horodenka, and we wanted to see if anyone had survived there. I had had no contact with anyone from Horodenka since fall 1942, when I escaped from there. I had tended to avoid such contacts so that no-one should recognize me, God forbid, and denounce me.

I returned to Horodenka in mid-1944. A group of Jews who had survived collected; Jews who had been hidden by Ukrainian families, some of them had come back from the front. My cousin Josel the son of Icek, my father's eldest brother, came back to Horodenka wounded. He had nobody left either, and we lived together. Now he lives in Israel.

In fall 1944 I got in touch with my sister, who was in the Urals, in the Soviet Union. She, like many other residents of Horodenka, in fact, had written to the town council asking whether they knew what had happened to such-and-such a family. And I had a good friend at the post office, with whom I arranged that if there were any letters from Jews to Jews or about Jews, she would give me those letters. And I was the first person to take charge of that whole Jewish pseudo-office thing. Many of Horodenka's Jews received information about the fate of their family from me. Those letters were these little war-time triangles, folded like clown's hats. And they reached the addressees without franking. There were no envelopes then, sometimes people would even write in the margins of newspapers. And one day I got my sister's letter asking whether the authorities knew what had happened to the Szwach family.

Towards the end of 1944 the Komsomol 24 secretary invited me to see him. And he offered me a secondment to the naval officers' school in Cherson, near Odessa and the Black Sea. For me, the war ended then. That was at the time when the First Kosciuszko Division was still in existence, and Anders had led the Polish army east through Persia. As it happened, I didn't pass my practical exams in the naval college and they fired me.

By then my sister had moved from the Urals nearer to Poland, to Ukraine, and she was living in a place called Snigirevka, near Mykolayv. My brother- in-law, Majer Lichtensztajn, worked in a mechanics workshop; he was a good wood-turner. The Wajcmans were there too, with their twins. I went to visit them; it was the first time we had seen each other for many years. I spent some time there, I met Jewish families who had come back from evacuation way out in Asia or the Urals. And I started training as a metalworker and wood-turner in the same workshop.

As soon as military operations ended we were able to go back to Poland. We left in January 1946, and arrived in Klodzko in February. Our repatriation journey took almost four weeks, in very primitive conditions, in cattle wagons. When we first arrived we were in a little village called Gieszcze Puste, and then we went to Klodzko. A Committee of Polish Jews was set up and Wajcman became its chairman. A fairly large group of Jews settled in Klodzko after the war. A number of artisan cooperatives were founded: a tailors' cooperative, a cobblers' cooperative, and there was a branch of the ORT 25. Joint 26 began to send us some aid, food and other necessities, and some people started to work. We were all given some apartments that had belonged to Germans, that were more or less furnished. And there in Klodzko I started work for the Jewish Committee as head of the youth division. We organized events for young people: various types of events, festivals, ghetto ceremonies; there was a coordination commission for Jewish organizations. That was 1946. [In 1948 Jewish organizations were to be abolished.]

I was a member of the ZWM - the Fighting Youth Union 27, and I was made an instructor with the municipal board. And, if you please, I - a Jew - was elected chairman of a branch of the ZWM numbering over 180 members. In the summer of 1947 I went to Wroclaw and lived in the Korczak Memorial Boarding House at 30 Krasinskiego Street. There were about 120-125 of us there. Most of us were Jewish orphans. The young people who lived in that house attended Polish schools, the ORT, or the artisan school run by the Jewish Committee. I was working, a little in a wagon factory and a little helping to rebuild the city. And I was studying. We did the whole of the grammar school program in one year and the whole of the high school program in the second year. After two years' study, in 1948, I sat my school-leaving exam. And of course I was also active in the community. I was appointed to the committee organizing the Uniting Congress of Youth Organizations in Poland. And in 1948, on 22 July, in the Slask cinema auditorium, the Uniting Congress of Youth Organizations was held, and the Polish Youth Union was created. On Saturdays and Sundays we organized 'Sobotniki': these were voluntary work programs; we were rebuilding important buildings in Wroclaw, including the main building of Wroclaw University, the Polytechnic on Kosciuszkowski Bank, part of the wagon factory, and other public facilities in Wroclaw.

In 1948 I was offered a move to Warsaw, to a school for officers involved in training and political affairs. I graduated from that school in 1949. It was an accelerated, six-month course; at the time they were looking for people of a similar class who had a future as officers. On graduation we received the rank of ensign and I was sent to work on the Training Board at the Ministry of National Defense. I organized educational courses for young recruits, chiefly literacy courses. I went on several further training and pedagogical courses myself.

In 1950 I started a degree course at the Academy of Political Sciences, and after my first year I was told that I was suitable material for a inspector of schools for Polish emigre children in France. I moved to France in 1951 and was made attache at the Consulate General, responsible for areas including education and culture, for the Paris region. And it was then, just before that move, that I was given the hint that my name wasn't very suitable for an inspector of schools, because I was called Szwach, which means 'weak' [in Yiddish]. And the powers-that-be found that inappropriate. And they said to me: 'After all, Comrade, your mother's maiden name is a perfectly good name: Kupferman - all you need to do is Polonize it and there you are! You shall be Miedzinski. I thought that they were right, that Szwach - Weak - could not be responsible for educating young Polish emigrants, but Miedzinski certainly could.

When I was offered the job of inspector of Polish schools in the Paris region, I had a fiancee. I was still studying at the Academy of Political Sciences but I was living with a friend in one room, so there was no chance of my starting a family. I was supposed to go to France a married man, those were the rules at the ministry, but for various reasons I had to make the decision to go within 48 hours. My fiancee was a modest girl, her name was Jadwiga Podlewska and she came from a working-class family in Czestochowa. She was born in 1931. She was Polish. After a few months in Paris I came back to Poland, we got married, and in early 1952 we left Poland together. Our son Zbigniew Jozef was born in Paris in 1953. Our second child, Elzbieta Klara, was born in Warsaw in 1956. My wife worked as a civil servant in the archives department and brought up the children. Later on she worked as a knitter. She died suddenly, unexpectedly. I came home one evening after some meeting and she was sitting in a chair. That was in 1986.

I always been a regular at the Jewish Theater. I remember it from the post- war years on Marshal Pilsudski Square, when Ida Kaminska 28 acted there. I also used to read Folksztyme 29. I think it was after 1968 that one of my students, Szmulek Tenenblat, became editor-in-chief of Folksztyme. That was a boy I brought to Wroclaw from Klodzko. A very clever boy, he went to the Jewish school in Wroclaw and then to Warsaw University. Here, on Grzybowski Square, at the Jewish Theater, I met Jolanta Kaczkowska, a widow. Three years after the death of my first wife we got married. Jolanta trained as a surveying engineer and worked in the Jewish Theater for a few years; now she is retired. My present wife is Jewish; she was born in the Warsaw ghetto in 1941.

In the 1950s the diplomatic service was looking for confident people with a solid class background who wouldn't betray the Polish People's Republic. And in my case they were certainly not mistaken. After two years the French decided that I was far too active, that I wanted to build socialism in France, and they said 'Take that Miedzinski away.' At the time it so happened that my wife was on vacation in Poland with our small child, so I packed my bags and in two weeks I was back in Poland. I was in France until 1953.

We lived in Warsaw, in very difficult conditions. I didn't want to stay in the Foreign Ministry, and decided that I would go back to the army. And I stayed there until 1960, and managed to make the rank of captain. I worked in the education and training department, I was involved with political education and the repolonization of young people from France who had come back to Poland and gone into the army. I also organized literacy classes. In 1960 intensive purges began in the army, and they offered me a move to a border garrison, knowing that I would refuse. I did refuse, and within practically two months I was demobilized, and in 1961 I was possibly the youngest retired officer in the Polish army. I was 33.

I started work as a civilian. I worked for some time in the GDR Cultural Center. I worked there for barely a year and a half, because I came to the conclusion that I had had bad Germans for four or five years, good Germans for a year and a half, and that was enough Germans to last me a lifetime. And overnight, in February 1963 I was taken on at the Ministry of Higher Education, and I worked there for nearly 15 years. Until 1976. In 1976 I was offered the post of director of the office organizing the World Congress of Russian Studies Graduates, and then I became full-time secretary of the Central Board of the newly established Polish Russian Studies Society, and I worked there until I retired.

In 1956 my family moved abroad. Herman Wajcman lost his job in the Ministry of Agriculture and Central Buying, in fact he was even arrested on charges of cooperation with Israel. He left alone, because they said to him, 'If you leave the country we will forget all this and end the matter.' They gave him a one-way passport very quickly, and it wasn't until a few months later that they let his wife and children go.

In 1968 I was at the Ministry of Higher Education and in charge of a department that organized academic cooperation with other socialist countries. I traveled a lot to those countries, even accompanying ministers on their travels. In 1968 purges began in the ministry. The xenophobic, nationalistic and anti-Semitic atmosphere got worse. True, some directorial posts were held by people of Jewish origin, departmental directors and assistant directors, but they were specialists in their field. The Party got these primitive activists to give critical speeches about some Jewish employee of the ministry. Meetings like that could go on for 23 hours. They had material like that on me, too. But they couldn't have anything against me: I had brought up my children so that until 1967 they didn't even know they had Jewish blood. It was only when it all started that I decided to tell the children about their background, because I didn't want their school or people on the street to do it for me. My son accepted it calmly, and only now, 35 years later, during a visit to Horodenka, did he tell me that he did experience several times people shouting at him: 'You Jew!' I personally have never been the victim of anti-Semitism. Nobody has ever suggested in the least that they have anything against it..., I've never been made to feel like that directly.

It never affected me directly, although I still feel uncomfortable about it. I was clean, I never gave them any grounds to come out and remind me that I have a few millimeters missing in my pants. I didn't stay long in that department after that, only a few months, and then I decided that I ought not to give them any chance to accuse me of having contacts with other countries, even though they were socialist countries, and I asked the minister to transfer me to a domestic department. About ten or twelve people in my ministry lost their jobs.

In 1988 I went to Israel for the first time. I hadn't seen my sister for decades, since probably 1956, I can't remember exactly, when they emigrated. I wasn't allowed a passport for a long time; because I was professionally active the powers-that-be ruled that I didn't have time to go abroad, although I had a completely civilian job. I didn't get a passport until I retired. It was a very emotional reunion with the whole family: my sister's children and her grandchildren. And I found my cousin, the only one of the whole family who survived, Mojsze Frajer. His mother and my father were brother and sister. They had escaped when the Soviet army retreated... Chaim Frajer and Estera Frajer, who was my father's sister, had three children and she was pregnant with the fourth. They were all killed, only Mojsze got lost during a bombardment and survived. He was ten or eleven then, and some Soviet soldiers took him way out to near Stalingrad and left him in a children's home there. He survived the war in Kazakhstan. After the war he left the children's home and went to Israel. We are still in touch to this day. Israel was a great surprise to me: that Jews walk around with their heads held high, no-one makes a secret of their background - they are at home in their own country. I liked the fact that mothers were proud that their children were going into the army. And it was always said that Jews were weapon-shy, uniform-shy. I didn't see much of the country that time, because I wanted to spend all the free time I had with my family. I stayed in Petach Tikwie. I was there two weeks. After that I went back several times.

In 1991, together with Arnold Mostowicz, a doctor from the Lodz ghetto, we founded the Association of Jewish Combatants. In 1993 I went to Israel as the vice-president of the Association, because we had minted a medal to commemorate the 50th anniversary of the Warsaw Ghetto Uprising 30, and for the first time with the assistance of the Ministry of Foreign Affairs and the Polish embassy in Tel Aviv we organized a meeting with the participants of the rising who were in Israel. In 1996 I went to the Jewish World Congress in Jerusalem. But I never thought of leaving. I have always felt that my life is linked to Poland; I had my family here and we lived happily side-by-side here; I've never had any negative experiences beside 1968. I'm still active in the Association, I'm the vice-president. Somebody has to be here to tend the graves of our murdered nation!

Glossary

Életrajz

Koltai Istvánné egyedül él egy kétszobás, az 1970-es évekből származó bútorokkal berendezett zuglói lakásban. Férje már régen meghalt, de fia és unokái hetente látogatják. Panni néni élénk és igen ironikus idős hölgy, de mivel hamar elfáradt a beszédben, az interjú öt-hat ülésben készült. Családjáról és háború előtti életéről szívesen és részletesen mesélt, de a háború utáni életét nem találta mesélésre érdemesnek, csak keveset mondott róla. Egyik unokája, András nagyon érdeklődik a család története iránt, sőt ő volt az, aki megkereste a Centropát, hogy készítsünk interjút a nagymamájával.

A nagyszüleim az édesanyám részéről a Pollák családból származnak. Azok ilyen pólisiak, ilyen lengyelek voltak. A nagypapát Pollák Jakabnak hívták. 1839-ben született Gyöngyösön. A nagymama, Gajdusek Júlia pedig 1848-ban született Verpeléten. Ez egy nagy család volt. Anyuka ismert rokonokat, én már nem – szétválasztott bennünket a pénz. A nagymamának, a rokonainak, tudja fene, lehet, hogy csak két fillérrel volt többje, de lenéztek minket, a szegény rokonokat.

A Pollák nagyszülők is Egerben éltek, mint mi. Ők egy jellegzetes zsidó házban laktak. A patak partján van egy nagy, ócska bérház, sokan laktak ott zsidók, mindenféle fajta zsidó, de főleg szegények, és onnan nagyon sok barátnőm meg barátom volt gyerekkoromban. Pollák nagypapa rőfös volt, úgy mondták, tehát méteráruval kereskedett. Mikor jött [Magyarországra], akkor kezdett kereskedni, meg vásárokra járt, szóval kereskedő vonal voltak a Pollák rokonok. Itt találkozott-e a feleségével, a Júliával, vagy hogy volt, ezt a részét az anyukám szintén nem tudta. Nem voltak gazdagok, és sok gyerekük volt. De nem is volt az [akkoriban] olyan föltűnő, hogy hét gyereke van. És aztán, el fogják tartani! Amikor az Eger patak kiöntött, tönkrement az én nagyapám, még az az áruja is, ami volt neki – nem sok volt, mert mondom, vásárokra járt és kereskedett –, az is elúszott a vízben. És teljesen tönkrement.

A nagymamámat ismertem, a nagyapám, mikor én kicsi voltam, ő már akkor sem volt meg emlékezetem szerint. De van kép róla. Szakálla volt, de pajeszos nem volt. Nem voltak bigott emberek. Annak ellenére, hogy pólisiak voltak. A nagymama mindig parókát hordott, otthon is. És a sájtli alatt kopasz volt. Azt már nem tudom, hogy volt-e ünnepi parókája, de biztosan volt. Kellett hogy legyen, mert ezekre nagyon háklisak voltak. Anyukám nem volt sájtlis. Megtartotta a haját, miután férjhez ment. Szép vörösesszőke haja volt, nagyon szép asszony volt.

Anyuka, Pollák Aranka 1887-ben született Egerben. Elemije lehetett, de hogy mennyi meg hogyan, azt nem tudom. Az anyukámnak hat testvére volt: a Lipu bácsi, a Maxi bácsi, a Náci, a Mendel, a Herman és a Szerén. És volt még hét testvére, de azok gyerekkorban meghaltak.

A nőtestvére, a Szerén néni Kálban lakott. Szerén néni libákat vásárolt, leölte, levágta, hét végén behozta Egerbe és eladtuk. Bizonyára kóser liba volt, mert zsidóknak adtuk el, és azok is vették meg. Anyuka segédkezett ebben, így aztán nekünk mindig maradt egy-egy liba, abból aztán egy hétig mit tudom én, mi mindent főzött anyuka. Szerén néni férjére nem emlékszem, az már akkor nem élt. [Szerén néninek] egy Olga nevű lánya volt, és volt neki egy mostohalánya, aki valahogy bekeveredett a családba. Voltunk nyaralni is Kálban. Az nagyon érdekes falu volt, nagyon homokos, finom forró homokos, mezítláb jártunk. Nagyon szerettem oda menni. A testvérem, Piri rendszeresen járt oda, mert az Olga meg az Irén unokanővére [Lipu bácsi lánya] korban illettek hozzá. Minden nyáron összejöttünk. A családi kapcsolatok sokkal szorosabbak voltak, mint elképzelhető manapság. Akkoriban ezek fontosak voltak. [Szerén nénit] deportálták. Még utolsó héten, mikor én Egerbe lementem meglátogatni a szüleimet, és még nem voltak bent a németek, akkor jött az Olga, véletlenül összeakadtam vele a vonaton. Én akkor már férjnél voltam, ő is férjnél volt, és nagyon örültünk egymásnak. De nagyon szomorúak voltunk, mert valahogy éreztük, hogy valami nagy disznóság lesz. Nagyon szörnyű dolog volt, hogy tudod, azt érezni előre, hogy itten nincs menekvés. Megéreztük.

Lipu bácsi elég gazdag volt. Egerben volt egy rőfösüzlet, az volt a legnagyobb zsidó kereskedés Egerben, az volt a Lipu bácsi. Lipu bácsi majdnem ugyanúgy nézett ki, mint akárki más a Pollák családban – kerek arcuk volt, zsidós. Csak ő szőke volt, és lehetett látni, hogy jobban pajeszt növesztett. A Pollákok mind szőkésvörösesek voltak. És mi mind örököltük, szőkék voltunk végig, az összes lányok. Lipu bácsinak szakálla volt, arra is ügyeltek, hogy az legyen. A kalap megvolt, de nem külsőségekben [lásd: haszid öltözék] voltak ők nagyon vallásosak. Ők valóban tartottak mindent, amit kellett. Mi közöttünk meg a Lipu bácsiék között mindig volt egy kis nézeteltérés. Mert apuka modernebb magyar zsidó volt. Az apukámnak is bajusza volt [mint az apjának], amit külön pödört, nagyon pedáns ember volt. Magyarosan öltözött is. A cipője mindig ragyogott. Szóval mindenre adott. A Lipu bácsi még Egerben halt meg a háború előtt, rendes halállal.

Maxi bácsi Borsodszemerén volt, kis faluban. Oda házasodott, Giza nénit vette el. Kereskedők voltak; nyitottak egy kis boltot. Nagyon keveset jártunk hozzájuk. Nem szívesen mentünk. Giza néni nem adott nekünk enni, ha odamentünk vendégségbe. Piri nővérem mesélte, hogy amikor Giza néniéknél voltak vendégségben, a görögdinnyét az ágy alá begurították, hogy legyen mit enni. Három lányuk volt, kettő még nemrég megvolt Dél-Amerikában. Maxi meg a Giza is túlélték a háborút, Auschwitzban voltak, és ők is kimentek.

Mendel meghalt fiatalon valami betegségben. Nem ismertem, csak az anyuka mesélte, hogy volt egy bátyja. Ez [Mendel] egy kicsit zűrös volt, erről nem sokat beszéltek. Lehet, hogy valamit titkoltak előlünk.

Herman bácsi itt lakott Pesten, a Király utcában volt neki maradéküzlete, ilyen rőfös boltja. Nagyon jó kis anyagokat lehetett tőle kapni, s mi pedig gyönyörű szépen megvarrtuk. Ingyen is adta az anyagokat, meg vettünk is tőle. Két fia volt, a Pista meg a Laci, az egyik ügyvéd volt, a másik meg kereskedő, maradt az apjával. Nem is tudom, a háború alatt kimentek-e vagy előbb vesztek el.

Azokkal nem voltunk olyan szoros kapcsolatban, mint az egri Náci bácsival. Azok nagyon sokat jártak hozzánk, mert a szomszédjukban laktunk. És nagyon szerettük a Náci bácsiékat, nagyon rendes emberek voltak. Azokkal voltunk tulajdonképpen a legjobban anyuka családján belül. A Náci bácsinak Egerben volt üvegüzlete. Volt egy fia, a Gyuri, a MASPED-nél [szállítási vállalat] dolgozott. Nagyon helyes emberek voltak, a felesége most is megvan. Gyuri nagyon aranyos volt. Jó állása volt, és amit csinált, azt nagyon jól csinálta. És több nyelven beszélt, franciául, és azt hiszem, angolul is.

Humorérzékkel el voltak látva a Pollák rokonaim. És a Náci bácsi mindig, ahol lehetett, ott szurkálta a Lipu bácsiékat. Egyszer meg utaztak együtt a Maxi bácsival, anyám másik testvérével, a Lipu egyik fia, mentek együtt a vonaton, de nem volt jegye a szegényebbnek, és amikor jött a kalauz, akkor kérdezte, hol a jegy. Mondta: „Majd a titkárom kifizeti.” És a Lipu bácsi fia nem tudta zavarában, hogy most mit csináljon. Kivette a pénztárcáját, zavarában kifizette. Elment a kalauz. „Miért mondta, hogy énnálam van?” „Hát azért, mert nekem nem volt egy vasam sem.” Ez a Maxi bácsi volt. Voltak ilyen családi szövegek, elterjedtek a családban.

A Friedmann vonal is Heves megyéből származott. A nagyapám Váraszóról származott, ott született 1845-ben. Recsken élt, ott volt neki kocsmája meg mészárszéke. Hogy kóser volt-e, azt nem tudnám megmondani. Úgy emlékszem, hogy ők vágták az állatokat, nemcsak árulták. De én annyira kicsi voltam. Recsk egy kisebb falu volt Parádsasvár mellett. Nem sok zsidó volt ott. Templom azért volt; az még kisebb helységben is volt.

Az apai nagyapámat, Friedmann Sámuelt nagyon jól ismertem. Ő inkább parasztzsidó volt. Volt neki csizmája meg ilyen pörgekalapja, szóval falusiasan volt öltözve. A nagypapának volt nagyon szép bajusza. Szakálla nem volt, nem tartott ilyen külsőségeket. „Samu bátyám”, ott, falun úgy mondták neki, és nagyon szerették. Rengeteg barátja volt, és nagyon szerették. Nem becsapós emberek voltak ők, hanem egyenesek [azaz becsületes kereskedők voltak]. Ott falun volt ilyen barátja is, olyan is, de főleg zsidók azért, mert a templomban csak összejöttek, ugye.

A nagypapámnak három felesége volt. Minden családban több nagymama volt, mert a nők meghaltak vagy gyermekágyi lázban, vagy tüdőgyulladásban, vagy valami olyanban, amire most már van gyógyszer, abban az időben meg nem volt. Viszont nem lehetett, hogy ne legyen felesége, mert a gyerekeket valakinek gondozni kellett abban az időben. Én már nem tudom, hogy pontosan hány gyereke volt a nagyapámnak, de mindegyiktől kettő-három.

Apukám édesanyját Flaschner Pepinek hívták. Erdőkövesden született 1851-ben, és 1882-ben halt meg. Ő volt a nagyapám első felesége. De azt én nem ismerhettem. Volt egy harmadik felesége is a nagyapámnak, Hermann Teréz – akit mi Rézi néninek hívtunk –, azt ismertem mint nagymamát. Annak is tekintettük, igazi nagymamának, mert elég sok éven keresztül együtt voltak.

A nagymama a mostani szememmel látva olyan magyarosan öltözködött. Olyan volt a ruhája, hogy a falusi parasztasszonyok is nyugodtan fölvehették volna azokat a cuccokat: sok szoknya meg blúzok. Nem ütött el a többi falusi parasztasszonytól tulajdonképpen, de azért voltak bizonyos szokások, amikben eltért, de azt már nem tudnám megmondani, hogy mikben, mert gyerek voltam, nem figyeltem meg annyira a dolgokat.

Ott, Recsken nem voltak ők nem tudom, milyen vallásos zsidók. A Pollák vonal sájtlis volt, az volt a vallásosabb, a Friedmann vonal az nem annyira. Az ünnepeket mind megtartották, abban az időben a zsidók minden ünnepet megtartottak. Az nem volt, hogy nem tartják meg. Csak van, aki szorosabban véve. Nem tudom, hogy éltek ott. Én akkor még kisgyerek voltam.

[Abban az időben] volt, amikor a ház saját ház volt, és volt, amikor csak bérelték. A nagyapának saját háza volt. A kocsma a házhoz tartozott. Kétszobás ház volt. Rendes kőház volt az már. [Tehát] nem lehettek szegények olyan nagyon. Mindenütt az volt, hogy volt gyerekszoba, a gyerekek ott laktak, hogy mennyi volt, és fiú volt-e meg lány volt-e, az nem volt érdekes. S aztán a szülők zömmel külön. Ez nálunk is így volt, meg a Friedmann vonalon is. A nagyszüleim fával meg szénnel fűtöttek. És petróleumlámpa volt. Mikor én Cecére költöztem [1937-ben], még ott is petróleumlámpa volt.

Nagyon dolgos ember volt a nagyapám is meg a nagyanyám is. A nagymamám nem segített be a kocsmába, a nagypapának biztos volt alkalmazottja. De én nem tudom ezt a részét, mert mikor még a kocsma működött, én nem voltam ottan. Én kisgyerek voltam. Aztán elmentek Balassagyarmatra lakni az 1920-as években. Eladták a házat és a kocsmát. Mert a Helén néni, a nagypapa egyik lánya férjhez ment egy Klein Sándorhoz, és elvitte az öregeket. Helén néni férje, a Sándor bácsi szabómester volt, és műhelye volt neki, azoknak is volt négy gyereke. A nagyszüleim Balassagyarmaton haltak meg. A nagyapám 1933-ban, a nagymama egy évvel később.

Az összes testvérem meg az unokatestvéreim, a három Kőrösi fiú, mind odajártak nyaralni. És akkora bitangságot csináltak ott állandóan a nagyapámnál, nagymamámnál. Például fölvettek sarat, és a falhoz vágták, de mindig akkor, amikor a nagymamám szépen kimázolta – mert ott hetenként kipingálták a falakat, hogy fehér legyen. Persze a nagymama jött a sikálóval, és jól elvert bennünket. Én nem annyira, én kisebb voltam, a nővérem, a Pirike volt ebben nagymester meg az összes Kőrösi gyerek, mert már nagyobbacskák voltak, és tudták, hogy hogy kell bosszantani a nagymamát.

Egerben volt egyszer egy földrengés. [Egerben és környékén 1925. január 31-én a Richter-skála szerinti 5-ös földrengés volt. Ilyen erős földrengés igen kevés volt Magyarországon a 20. században. A korabeli felmérés a károkat 16 milliárd koronára becsülte Egerben. 1925-ben 1 kg kenyér ára 6000 korona volt. – A szerk.] Nem emlékszem pontosan, hányban volt, de nagyon gyerek voltam. A legidősebb nővérem ment volna szombat reggel az irodába, s akkor a piactéren a templomtorony így meghajlott. Annyira nagy volt [a földrengés], hogy külföldön az újságok úgy írták meg, hogy egész Eger elpusztult. Erre a szegény nagynénémnek, a Juli néninek a három fia, a Kőrösi fiúk – ők külföldön tanultak – olvasták az újságban, hogy Eger elpusztult. Szó se volt róla, fölfújták az újságírók. A nagyapám akkor éppen ott volt nálunk vendégségben Egerben, és kelt volna fel, egy szombat reggel volt, anyuka vágta a tejeskalácsot, mert csokoládéval töltött tejeskalácsot sütött mindig. A nagypapa akarta a csizmáját fölhúzni, előttem van, ahogy támaszkodott volna az ágyhoz, de ingott az egész lakás. A papa kiszaladt a műhelyből, és fölkiabált, hogy azonnal gyertek ki a gyerekekkel, mert földrengés van. Ő honnan tudta, azt nem tudom, mert azelőtt sehol nem volt földrengés. Néhány napig frászban voltunk mi, gyerekek. Annyira, hogy egy szobában aludtunk akkor éjjel anyuékkal. A másik szobába nem mertünk bemenni, holott ott biztonságosabban lettünk volna, de senki nem magyarázta meg nekünk.

Apukáék ketten voltak édestestvérek a Juli nénivel, a Kőrösi fiúk anyjával. Azt hiszem, apuka nővére Miskolcra ment férjhez Recskről. Özvegyasszony volt már akkor, mikor Egerbe került. Cseléd volt, háztartást vezetett. Aztán Egerben is volt egy filléres konyha, úgy hívták, a zsidó hitközség tartotta fönn, s ő annál dolgozott. De hát szegénykémet jobbára támogattuk, amennyit lehetett. Juli néni 1940-ben halt meg.

Juli néni szegény asszony volt, és a fiai maguk taníttatták magukat. Mind a három tanult ember lett. Béla ügyvéd lett. A testvéremnek, Pirinek udvarolt is, mert akkor divat volt, hogy az unokatestvért elvette. Béla Dél-Amerikába ment, Buenos Airesbe. Részt vett a Tanácsköztársaság alakításában, és utána menekülnie kellett. Egerben bujkált, és amikor elszökött Magyarországról, akkor eljött hozzánk, és emlékszem, hogy elkapott és megcsókolt. És olyan szúrós volt, visítottam, rúgtam. Aztán már megbántam, mert tudtam, mikor már elment, hogy soha többet nem látom. De láttam még egyszer, amikor hazajött. Ott megnősült, ott van neki egy fia, arról nem tudunk semmit. A második Kőrösi fiú, Józsi mérnök lett. A felesége, Klári egy felvidéki zsidó lány volt, nagyon vallásos családból jött. Aztán valahogy a Szovjetunióba keveredtek. Aztán letartóztatták, és azt hiszem, Szibériába vitték, ott pusztult el. A felesége és a fia 1956-ban hazatelepült. A harmadik fiú, Sanyi orr-fül-gégész volt. Bécsben tanult, mert itt már numerus clausus volt. A Sanyi először volt Sanghajba, oda menekült a háborúban. Ott elvett egy orosz nőt. Aztán átment Clevelandbe. Ott is maradt, aztán a háború után jött haza látogatóba. Neki volt egy fia meg egy lánya. A Sanyival kapcsolatot tartottunk. Remek fej volt, jópofa, de mind a három nagyon okos gyerek volt. Szegény Juli néni nem tudott benne örülni, mert csak a bánata volt, hogy nem láthatja őket.

A Lajos bácsi féltestvére volt apukának. Recsken lakott. Az is szabó volt. És apuka segítette anyagilag, hogy kimehessen, mert háború volt [az első világháború], és Lajos bácsinak katonának kellett volna lenni, de nem ment, elment Amerikába apuka segítségével. És arról volt szó, hogyha már a Lajos kint van, apu megy utána. Csak közben apuka megnősült, és akkor ő azt mondta, hogy énnekem már gyerekem is van, én nem megyek sehova, nekem nagyon jó itt. Sosem szeretett változtatni a dolgokon, helyhez kötött ember volt, tipikus szegény ember. Semmi nem akart lenni, csak dolgozni.

Lajos bácsi Clevelandbe ment.  Rengeteg magyar volt ott már akkor is. Ott elvett egy magyar nőt. Van nekik egy lányuk, a Friedmann Irénke. Lajos bácsi egy folttisztító üzemet tartott fönn, és a Malvin néni besegített. Egy fillérrel sem segítették a családot. Egyszer jött egy pasas, akit a Lajos bácsi küldött, és beállított a műhelybe és azt mondja: „A maga testvére küldött…” Azt mondja apuka: „Tudom, elveszett, ugye azt akarja mondani?” „Igen, honnan tudta?” „Hát úgy.” És ahogy apuka megjósolta, amit nekünk küldtek, az elveszett. Soha nem kaptunk semmit. Közszájon forgott a családunkban, hogy hogy lett nekünk piros düftin ruhánk, amit a Lajos bácsi küldött, s amit elloptak a pasastól. Mondani sem kell, hogy nem volt igaz [hogy mindent elloptak]. Vagy ha igaz volt is, csak velünk történt ilyen. Többször voltak itthon a második világháború előtt. És aztán a háború után is voltak itthon, akkor én kalauzoltam már őket.

Apuka Recskről származik. Máshol született, talán Erdőkövesden. Ők már úgy mentek oda Recskre, hogy kisgyerek volt. 10 éves korában elkerült Egerbe szabómesterhez tanoncnak. Azért Egerbe, mert Recsken nem volt szabóság. És azért olyan korán, hogy keressen pénzt minél hamarabb. Valami rokonnál tanult szabóságot. Borzasztó sovány gyerek volt, kicsi, vékony, gyönge, és kellett emelgetni neki azokat a ménkű nehéz vasalókat, mert ezek a férfi-vasalók mint a ménkű, olyan nehezek. Ez egy vastömb volt. Tűzbe kellett rakni, és ott melegedett meg. A nagynéni, vagy mi volt, még rosszabb volt, mint [ha idegeneknél lett volna]. Agyonszekálta, szalajtotta ide-oda, vásárolni. Az inasoknak akkor nagyon rosszul ment. Azért valahogy megtanultak varrni ezek az erővel odakötött inasok. Leginkább az [volt rossz], hogy nagyon sokat kellett futkározni, enni meg nem sokat kaptak. Nem tekintették úgy rokonnak, hogy akkor jobban etetjük vagy valami, ilyen nem volt abban az időben. Egy kemény élet volt az, ahogy az ő szavaiból annak idején kivettem.

Apuka – azt hiszem – 3 vagy 4 évig volt inas. És mikor fölszabadult [az ember], vagy ottmaradt, vagy átment egy másikhoz. Apuka a rokonnak dolgozott egészen addig, amíg meg nem házasodott. Ott lakott a rokonoknál. Nagy dolog volt, hogy ott lehetett. Apuka szabómester volt, úri szabó méghozzá. Szemben lakott egy másik szabó, az parasztszabó volt, úgy hívták. Az úri szabó rendes öltönyöket varr. Ő nagyon precíz, pontos szabómester volt, gyönyörű szépen kimunkálta azt, amit csinált. Nemrég az Andris, az unokám fölfedezte, hogy apukáról írtak Egerben, hogy milyen nagyszerű szabó volt. [„Az 1930-as magyar iparosok almanachja” c. könyvben említik meg a nevét, a foglalkozását, az életkorát, hogy hol szabadult fel stb.] Ugyanabban a házban volt a műhelye apukának, mint ahol laktunk. A műhelybe mi csak úgy mentünk le, hogy apuka nem látta, mert nem szerette, ha ott ólálkodtunk gyerekek. Apuka nagyon szigorú ember volt. De nagyon jó ember volt, családszerető, imádta a gyerekeket.

Három alkalmazottal dolgozott, két inassal, egy segéddel. A segéd az már felszabadult. A segédek nem zsidók voltak, és az inasok sem. Az inasok falusi parasztgyerekek voltak; két-három évig voltak ott, annak megvolt a szabálya. Apuka megtanította őket varrni, és aztán levizsgáztatta őket. Az inasok ott aludtak a konyhában. Estére behozták az ágyukat, a földre letették, kész. Az inas reggel korán befűtötte a munkahelyet, a vasalónak a tűzhelyet, berakta a nehéz dögöket. Apuka reggel hétkor ment le a műhelybe. A műhely olyan nagy volt körülbelül, mint ennek a szobának a fele [kb. 6 négyzetméter], és az volt a vágya, hogy valaki örökölje utána a műhelyt.

Apuka nagyon szépen megélt. Nemcsak zsidók jöttek hozzá, hanem azok, akik meg tudták fizetni őt. Drága szabó volt. Volt egy ékszerész, nem volt pénze – annak is sok gyereke volt viszonylag, és az is zsidó volt –, és az azt mondta, hogy nem tudok fizetni, adok minden gyereknek inkább egy ékszert. És így mindnyájan, a lányok kaptunk egy-egy gyűrűt, énnekem a végén már majdnem nem jutott, mert én voltam a negyedik. Ahhoz képest, hogy apuka szegény ember volt, nagyon-nagyon vigyázott arra, hogy senkit be nem csapott. Abban az időben divat volt, hogy a pesti kereskedők leadtak szöveteket bizományba a szabóknak. Ő azt eladta, keresett rajta vagy nem keresett, de be nem csapta se a kereskedőt, se a kuncsaftot. És ha fölvett valamit, ő azt elszámolta fillérig. Szóval nagyon becsületes volt, világéletében senkin nem akart meggazdagodni. Apukának a barátai között se [volt nagyon zsidó], mert zömmel szabók voltak. Volt, akinek volt kis földje, meg volt egy kis szőlője, aztán vasárnap mindig elmentek egy kicsit piálni. Apuka is ment velük.

Mi elég sok családtagot támogattunk, amennyire nekünk a zsebünkből tellett. Volt még anyuka révén egy, akit támogattunk – a Náci bácsiék. Az volt a nagybátyám, az anyuka édestestvére. Nagyon szegény ember volt. A Lipu bácsiék szintén támogatták, de abban nem volt köszönet, mert undokok voltak. Minden pénteken sütöttünk, anyuka nagy sütő volt, remek süteményeket tudott, és az első volt, hogy vigyünk Náci bácsiéknak. Szombat reggel vittem át kistányéron, s akkor mondtam, Etelka néni, hoztam süteményt.

Az édesanyám ágán volt rokonságunk Egerben. A zsidók egy részen laktak, a város közepén. Dobó utca, Dobó tér, a Magyar utca. Ez véletlenül alakult így ki, de azért ha elgondolom, mindjárt látom az üzleteket is. Fűszerbolt meg rőfös üzlet, meg mit tudom én. Majdnem minden rokonom boltos volt. A zsidók főleg kereskedelemmel foglalkoztak, zöldségüzlet, ilyen üzlet, olyan üzlet. Laktak nem zsidók is itt, de nem olyan nagy mértékben. Voltak azért elszórva máshol is zsidók, mert később is jöttek be különböző falukból elszármazottak. De azért nem keveredtek, a zsidók nem laktak keresztény negyedben. Nem is akartak, gondolom. Amikor férjhez ment, akkor apuka meg anyuka Egerben egy bérelt lakásban lakott a Dobó utcában. Volt a Rosenberg, a posztós, attól bérelték a házat. Nem volt nagy a lakás. Két szobánk volt. Az egyik szoba volt a szülőké, a másik a gyerekeké. A szobában kiskályha; fapadló volt, sikálni kellett, emlékszem.

Egerben volt villany már. De mikor nálunk a vízvezetéket bevezették, akkor az már jócskán az 1930-as évek második felében volt. Előtte volt egy-két hely, ahol artézi kutak voltak, s oda kellett járni vödörrel ivóvízért. Az udvaron mindenkinek volt egy hordóban esővize. Az nyáron is volt, gyűjtve volt az esőcsatornából. Én imádtam; kiment az ember reggel korán, és belepancsoltunk a hordóba, vittük be mosdani. Minden nap kellett mosakodni. Kimentünk télen is. Fölkaptuk magunkra a kendőt, telemerítettük a lavórt, és vittük be. Az emberek zömének az a fogalma van, hogy nem volt víz. De víz mindig volt, csak legfeljebb nem lehetett meginni, mert nem volt jó.

Mikor kicsik voltunk, teknő volt, és a teknőben egymás után fürödtünk. Emlékszem, mikor Bözsi testvérem után kellett, és nagyon sokáig tartott, míg ő onnan kikászálódott, s én mérges voltam ezért. De másképp nem lehetett; annyi víz nem volt. Hetente egyszer, sábesz előtt mosófazékban melegítettük a vizet a fürdéshez. Rendes sparherd volt a konyhában, fával tüzeltünk.

Anyuka háztartásbeli volt, mint ahogy mindenki akkoriban, akinek sok gyereke volt. Ez [négy gyerek] már sok gyereknek számított. Nem tudom, hogyan ismerkedtek meg a szüleim, erről nem volt sosem szó. Anyuka 17 vagy hány éves volt, mikor férjhez ment, és mindjárt jött a Piri. Én születtem 1915-ben. Bözsi 1910-ben, Rózsi 1908-ban, Piri 1906-os. Nagyon szép lány volt, csinos is volt. Piri mindig elszökött otthonról. Egyszer átszökött a szomszédba, s akkor ott álltak tanácstalanul, hogy ki lehet ez a gyerek. Szép szőke kislány volt, aranyos és tudott már beszélni, csak azt nem tudta megmondani, hogy hívják, meg apukája kicsoda. És onnan jöttek rá, hogy azt mondogatta: „Mindig vasal, mindig vasal.” És így akkor kitalálták, ha mindig vasal, akkor az csak a szabónak a gyereke lehet.

Én a legkisebb gyerek voltam, és negyediknek születtem mint lány. Majdnem kidobott apukám! Azt mondta, hogy ha ez lány lesz, ez megy az Eger patakba. Szó se volt róla, hogy ő kidobjon, de ezzel fenyegetőzött, mert szerette volna, hogy egy fiúörökös legyen, mert az örökölhetné a műhelyt. Ha visszagondolok, a gyerekkorom teljesen zavartalan volt. Nem volt semmi gond avval, hogy zsidók vagyunk vagy nem zsidók vagyunk. Voltak szomszédjaink, nagyon jó barátságban voltunk. Nem jártunk össze, de megvoltunk. Az iskolában meg volt mondva, hogyha szombat van, akkor helyettünk írják be az ellenőrzőkönyvbe a szöveget [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és minden ment a maga szép útján. Minket senki az égvilágon nem bántott, annál is inkább, mert az édesapám nagyon tisztességes, becsületes iparos volt.

Volt cseléd. Mindenütt volt vidéki magyar lány, nálunk is volt. Ez akkor divat volt, ezt be kellett tartani, ez szabály volt. Vidékről jöttek a cselédek. Voltak, akik ajánlották, szóval, akik kifejezetten ezzel foglalkoztak [a cselédközvetítők], de általában nem így ment, hanem ismerősökön keresztül. A cselédek nem változtak gyakran, volt, aki több éven keresztül volt nálunk. De főleg az inasokra emlékszem, mert azok sokat segítettek. Ha anyuka nagyon el volt úszva valamivel, akkor segítettek. A vásárlásban vagy cipekedésben vagy valami.

Mindent, amit anyuka csinált, csinálta a cseléd is. Anyuka járt bevásárolni, de a cseléd ment vele, és segített cipelni. Anyuka főzött, a cseléd nem főzött, de segített. Megpucolta a zöldséget, a mosogatást is engedte anyuka. A takarítást is a cseléd csinálta. Naponta, úgy, ahogy kellett. Hely nem volt persze a lakásban, volt egy fészerszerűség, ahol a leány lakott.

Nagymosáskor a mosónő jött. Nem tudom megmondani, milyen gyakran volt, de az egy szertartás volt szintén, mert azt úgy kellett előkészíteni. Több napig tartott, valami rettentő, fantasztikus sok munka volt vele. A nagymosás nálunk az udvaron volt. Télen meg a konyhában. Volt mosókonyha, de ott nem lehetett, mert kevés hely volt, mert ott is aludtak inasok.

Két templom volt Egerben, a neológ és az ortodox, mind a kettő ott volt a közelben. Mi az ortodoxba jártunk, de péntek este a neológba mentünk. Általában apuka nem is járt templomba pénteken és szombaton, mert ő nem volt vallásos. Anyuka járt szombatonként. Fölvette a legszebb ruháját, és elvonult. Vagy elvitt engem is, vagy nem vitt. Nagyon jókat dumáltunk meg viháncoltunk, nagyokat nevettünk. Nagyon jól lehetett a fiúkkal kikezdeni föntről, mert rács volt, korlátszerűség, és onnan kihajoltunk és szemeztünk. A felnőttek mindent hagytak, nem volt ellenőrzés. Bementél, ott voltál, oda tartoztál anyukádhoz és kész. De ők szigorúan imádkoztak. A másik templom ortodox volt, de ott nem lehetett lenézni meg ilyen „marhaságokat” csinálni. Ott nem nagyon lehetett lelátni, meg ott más rend volt. Mi az ortodoxba nagyünnepekkor mentünk, amikor többen elájultak. Már tudtuk előre, hogy ki fog elájulni, mert voltak nők, akik jól belakmároztak este [a böjt előtt], és akkor másnap lehetett várni, hogy ki fog összeesni, és akkor kivitték. De mink ezt nem vettük komolyan, nagyon érdekes volt, vicces volt nekünk. A szüleimnek ott megvolt a helyük, ottan be kellett fizetni a helyért. [A zsinagógában az előkelőbb helyeket meg lehetett venni. A nagyünnepekre, amikor sokan mentek el az istentiszteletekre, gyakran árulták a helyeket. – A szerk.]

Tulajdonképpen mi ortodoxok is meg neológok is voltunk. Mert apuka révén neológok voltunk, anyuka révén meg ortodoxok. Édesanyám családja, a Pollák család mind ortodox volt. Apuka meg anyuka között néha nézeteltérés volt ezzel kapcsolatban. Azért, mert apuka szombaton dolgozott, és anyuka azt nem nagyon szerette. Én sem szerettem volna, ha az lett volna a meggyőződésem. De akkor még én gyerek voltam, ezt nem tudtam fölfogni. Csak hallottam mindig a vitát, „mert te dolgozol, mert szombatot nem tartasz”. De azért érzésben apuka is zsidó volt. Anyuka nagyon tartotta a zsidóságot. Első volt, hogy mikvébe ment, ahogy kellett – egy hónapban egyszer kellett menni. Én már nem emlékszem ilyen dolgokra, hogy miért mentünk egyszer egy hónapban.

Egerben voltak gőzfürdők, és az egyik a zsidóknak meg volt nyitva [péntekenként]. Nem zsidó gőzfürdő [azaz nem a hagyományos rituális fürdő] volt. Rendes gőzfürdő volt, és voltak alkalmak, mikor lebukni lehetett, pénteken rendszerint. [Az interjúalany az alámerülésre utal. Az alámerülés lényege a teljes elmerülés a mikvében, vagyis „élő vízben”, nem pedig csak vízzel leöntés. Az asszonyok a havi tisztulás után merülnek alá a mikvében. A Tóra törvényeiben sok szó esik a rituális tisztasággal és tisztátalansággal kapcsolatban a víz tisztító célú használatáról. – A szerk.] Én anyukával jártam a gőzfürdőbe. Anyukám a lebukásért ment. Énnekem azért tetszett, mert többször fürödtem, mint a többiek. A többi lány, mikor ők kicsik voltak, ők is mentek. De én ezt már nem tudom, mert én voltam a legkisebb.

A háztartás kóser volt. Kóser húst vásároltunk, ha vágtunk, akkor azt elvittük, volt egy hentes, aki nem tudom, mit csinált vele. És mi libahúst ettünk csak. Anyuka egyet mindig megtartott nekünk [a Szerén néni hozta libákból], mindig volt füstölt libacomb meg olyan finomságok. Külön voltak az edények, a tejes meg a zsíros edény – ahogy kellett. Külön volt ilyen szekrény, olyan szekrény, tejes meg nem tejes edények [lásd: étkezési törvények]. Mikor nagy voltam, akkor már sonkát is ettem, igaz, hogy nem szabadott bevinni. Anyuka tudott róla, kikaptam érte. Úgyhogy ez elég lezseren ment aztán már a vége felé.

Péntek este libabecsinált vagy csirkebecsinált volt rendszerint. Péntek este volt kidus, ott volt a bárhesz. Azt péknél sütötték, úgyhogy hoztuk. Szombaton sóletet ettünk; volt benne libanyak, minden finomság. Egy fazékban volt, és a fazék füle le lett kötve erősen, mert dobálták is ott a pékségben. Sokan vitték oda. Nevet kellett írni, papíron ráírtuk, rákötöttük, és előfordult, hogy leégett róla a név, akkor elcserélték, és mentünk utána, hogy kinél lehet. De azért nem voltak olyan sokan a zsidók, hogy nagyon kellett volna vigyázni, hogy hova lesz a sólet; soha nem ettük meg azért a másét, tudtuk, hogy kié a fazék. Tudom, hogy szombatonként mentünk a sóletért, alig vártuk, hogy hozzák. Együtt hoztuk el a cseléddel. Szombaton a cseléd gyújtott be, azért voltak azok helyettünk.

Az ünnepek előtt mindig volt nagytakarítás, olyan nincs, hogy az ünnepre, nem takarítottunk, muszáj volt. Pénteken is volt takarítás. Pészah előtt is volt takarítás és homecolás is. Azt anyuka tudta leginkább. Ő úgy csinálta, ahogy az édesanyja mondta. És az meg nagyon tudta, mert Pollák volt. De biztosan még örökölte ő is a mamájától ezeket a hagyományokat. Mindig ő csinálta ezeket. Előttem van a kis kötényével, amint csinálja. Nem nagyon emlékszem rá, hogyan csinálta. Azt tudom, hogy valamit ilyen ruhába kötöttek be. Összeszedték a morzsákat…, nem tudom ezt a részét. Én nem csináltam soha. Meg nagytakarítás volt, az egy világszám volt számunkra. A pészahi edény fönt volt a padláson, és oda föl kellett mászni egy létrán, és szórakoztunk vele, mikor adogattuk le a kockás bögrét; olyan szépek voltak, most is előttem vannak ezek az edények, de csak húsvétkor használtuk őket.

Mindenkinek magyar volt az anyanyelve a családban. A németet tudták, a hébert is tudták az édesanyámék vonaláról. A Pollák nagyszülők pólisul [jiddisül] beszéltek. Azok néha hallottam, amint pólisul gajdoltak, de én nem tudtam megérteni, mert én nem értettem azt a nyelvet. Hallottam tőlük, de rajtam nem is fogott. Meg nem is tanultuk. Az iskolában, mindenütt németül tanultunk. Az nagyon jó volt nekünk, diákoknak.

Volt színház Egerben. Nem mondhatom, hogy gyakran jártunk, mert nem is volt gyakran előadás. Mozi az volt. És akkor a Korona szállóban volt egy… nem is tudom, minek nevezzem, ahol szórakozni lehetett, táncórák meg ilyesmi. Én mentem oda a legkevesebbet, mert nem szerettem, nem tudom, miért. Arra vigyáztak otthon nagyon, hogy mindig volt egy felügyelő. Én voltam a fő felügyelő, de hogy utáltam! Mindig mondtam a Bözsinek, te, én nem megyek veletek, hagyjál engem békén. De muszáj volt, mert anyuka rám csörrentett, márpedig Bözsivel mész, és te vigyázol rá. De olyan utálatos feladat volt, hogy borzalmas, mert ezek nem szerették, hogy megyünk utánuk.

A zsidóknak volt ott még külön egy helyiségük, amit a hitközség tartott fönn, ahova lejárt egy szavalóművész is. Híres zsidó ember volt az. Nem jut eszembe a neve. Meg mentek kirándulni együtt az összes zsidó gyerek. Szülők nélkül, modern volt az ifjúság.

Egerben volt egy uszoda. Ott nem volt, hogy valaki nem tudott úszni, mindnyájan tudtunk úszni. Hároméves koromban tanultam; egy úszómester tanította. Anyuka ott állt mellettem, frászban volt, hogy onnan föntről, a trambulinról le fognak engem dobni, és ott megfullad az a gyerek. És az úszómester fölvitt, ledobott, s meg is tanultam úszni. Imádtuk azt az uszodát, odajártunk egész nyáron. Reggel kimentünk, lementünk az uszoda udvarára, és vártuk, míg kinyitották az uszodát. Mikor kinyitották, mint a siserehad, berohantunk, és attól kezdve estig ki a vízből, be a vízbe, ez ment egész nap. Kaja nem volt, mert ebédet nem vittünk, de gyümölcsöt igen, amit anyuka megvett, egy egész puttony gyümölcsöt, és azt reggel szétosztotta gyorsan a gyerekek között. Nem kellett velünk foglalkozni, mink is nagyon jól éreztük magunkat, meg anyuka is szabad volt. Mi, gyerekek nagyon szerettük az uszodát, nagyon odavoltunk érte.

A szülők is jártak azért, édesanyám is nagyon jól úszott. A papa nem járt úszni, ő dolgozott. De anyuka, ő rendszeresen járt. Hasonló zsidó lányokkal jártunk az uszodába. Akkor még külön voltak a férfiak és a nők. A katolikus egyház nem engedte, hogy közös legyen – mi is tudtunk róla, gyerekek, tehát ez nem volt titok. Mert az bűn, hogy férfiak, nők együtt ússzanak vagy fürödjenek. Ez azért érdekes, mert a kanonokok, ezek lila öves papok voltak, tartózkodtak attól, hogy egyáltalán ilyen nyilvános helyekre menjenek. Ugyanakkor itt, Pesten meg sokan látták őket, hogy strandokra meg uszodákba jártak. Nahát ez nem volt összeegyeztethető, már mi, gyerekek is megróttuk őket ezért, pedig hát semmi közünk nem volt hozzá. Mikor megvalósult a [közös] strand, akkor már nagyon jól ment Eger városának, mert az földobta a várost. Nagy forgalom lett rögtön, jöttek Pestről, filléres vonatok. Olcsón lehetett utazni Egerbe direkt a strand végett.

Teljes papi uralom volt – Eger érsekség volt. A katolikus papok mindenbe beleszóltak. Amikor arról volt szó, hogy jó lenne, hogyha a város fejlődne, akkor mindig valami gátat szabtak a dolgoknak. Így azért nem nagyon haladt előre a város. A Káptalan utcában laktak végig a kanonokok. Gyönyörű házuk volt, vagyonuk, birtokuk, mindent ők akartak uralni. És sikerült is nekik. Szegény anyám, mikor vágta a libát, a májat mindig elvitték a kanonokoknak. Több kanonok dolgoztatott apukámmal. És ezek megvették tőlünk a májat pénzért. Ezek ott uralkodtak, úgy lehetett mondani. Mindenük megvolt az égvilágon, és soha nem felejtem el, hogy ezekben a házakban pávák szövegeltek. Olyan nagy spájzuk volt, mint ez a két szoba, és olyan nagy zsírosbödönök voltak. Mikor oda bementek az inasok, akik nálunk dolgoztak, mindig el voltak ájulva, mikor hazajöttek, hogy mit láttak ott, hogy milyen gazdagok! A bőség nem a mi világunk volt, jóllehet, hogy nem is voltunk annyira szegények, hogy éheztünk, de azért az egy zsidó világ volt.

Én zsidó elemibe jártam. Engem fölvettek korábban az elemi iskolába. Anyukám megfogott, és elvitt beíratni az iskolába. Előttem van az a nap, éppen esett az eső. Mikor Biedermann bácsi meglátta, hogy ki vagyok, azt kérdezte, „Miért hozta ezt a gyereket? Még nincs hat éves”. Nem töltöttem be még a hatot, mert novemberi vagyok, és szeptemberben kellett már iskolába menni. S akkor mondta anyukám, hogy de vegye már föl, ezek tudnak! A Biedermann bácsi addig hallgatta a sirámainkat, míg fölvett. De mondta, hogy ő nem bánja, mert tudja, hogy a Friedmann gyerekek mind okosak. Nagyon jól tanultunk mind a négyen. Az órán nekem állandóan lökődött ki a kezem, mondták, hogy ezt kéne tudni, akkor én már jelentkeztem. A barátnőim mondták később is, hogy „Te mindig tudtál, de borzasztó voltál!”. Nem bírták elviselni, de súgni súgtam. Egyetlenegy barátnőm van, aki általános iskolában is barátnőm volt, őt szoktam hívni most is.

Utána jött a polgári [lásd: polgári iskola]. Állami polgári volt, és ott mindnyájan ingyen tanultunk. Én még zongorázni is tanultam öt évig, úgyhogy igyekeztünk. A Piri szintén tanult valamit. Én nagyon szerettem volna tovább tanulni, mert nagyon jó hallásom volt, és egy magántanár tanított. Mikor a polgáriba jártam, a polgári iskolában lehetővé tették, hogy betartsam a vallási szokásokat. Szombatonként megkérték a nem zsidó gyerekeket, hogy legyenek szívesek beírni az ellenőrzőkönyvbe, hogy milyen órák lesznek meg ilyenek. Volt egy Tóth Piroska nevű barátnőm, illetve iskolatársam, az írta fel nekem a leckét, amit jövő héten kellett írni, de nekünk szombaton nem lehetett [írni]. Nem is annyira a papa vagy a mama várta el, hogy ne írjak szombaton. Ez inkább a hitközségtől jött. És az iskolák nem voltak antiszemiták ebben. Volt megjegyzés, de mindent lehetővé tettek, és én simán bementem szombaton a polgári iskolába elsőtől negyedikig, és nem írtam.

Minden testvérem elvégezte a négy polgárit [lásd: polgári iskola]. A legidősebb nővérem, Piri még két kereskedelmit [lásd: kereskedelmi iskolák] is végzett. Kereskedelmi felsőbb iskola volt, apácák tanítottak. És az nagyon drága dolog volt. Ha valaki akart irodába menni, akkor mint a nővérem is, két kereskedelmit járt, és mehetett alkalmazottnak. Egerben volt egy autókereskedő – egyetlenegy akkor még, autó is alig volt, gyalog jártunk, ez egy kisváros, két perc alatt elértünk az egyik végétől a másikig –, szóval ennél az autókereskedőnél dolgozott a Piri. A nagyobb testvéreknél még inkább volt pénz, és aztán mikor már hozzám ért, már elfogyott. Varrni, az volt az egyetlen majdnem, ahova biztosan mehettünk. Úgyhogy [úgy határoztak, hogy] a lányok menjenek varrni. Abban az időben nemigen lehetett mást tanulni, pláne zsidóknak. A Bözsi ismerős családnál dolgozott, a szakmunkásképzés ismeretség alapján ment. Nagyon jó volt ez, hogy nem akárkihez mentünk, apukát is ismerték, szerették. Szóval ezek jó idők voltak. A nővéreim mind tudtak varrni, kivéve a Pirit, aki irodában dolgozott. Még egy gombot se tudott fölvarrni, csak ő kínlódott mindennel, ami varrás volt. Bözsi varrt eladásra, a Rózsika meg otthon volt, segített anyukának, amikor elvégezte a polgárit. Gyönyörű kis gyerekruhákat varrt, hogy honnan tudta, nem tudom, csak úgy ráragadt. Soha nem tanulta.

Bözsi ide jött férjhez, Pestre. Volt neki egy nagy szerelme Egerben, a Deutsch Pista, de akkor a mama nem engedte, hogy udvaroljon a Bözsinek, mert elég szegény lány volt. Találkozgattak ők azért, de nem lehetett a szülőknek ellentmondani. Nagyon a hagyományok szerint mentek a dolgok. Spiegel Pál ajánlva lett – mert abban az időben ajánlottak is házasságokat [lásd: házasságközvetítő]. Savanyúüzeme volt a Spiegelnek, savanyúságokat gyártottak. Ez egy családi üzem volt. Bözsi nem dolgozott; abban az időben nem mindenki dolgozott. Eltartotta a férje. 1939-ben született a kislányuk, Julika. Viszonylag rövid ideig voltak együtt. 1937-ben esküdtek, s 1944-ben ütött ki a krach, s akkor már Pál rég nem volt. Öngyilkos lett, mert asztmás volt, és éjszakánként nem tudott aludni, és leugrott az emeletről. Eltemették, zsidó temetőben, de hogy hogyan, mint, nem tudom a részleteket. Valaki kijárta, nem tudom, a rokonság biztosan. Az egész család föl volt bolydulva. Ilyesmi [öngyilkosság] nem fordult még elő az életünkben. Az egy nagyon intelligens, helyes ember volt, csak éppen nem volt egészséges. De azt mi nem tudhattuk, mikor hozzáadta anyuka. Bözsi visszament Egerbe, ott lakott anyukánál meg apukánál, és ott varrt másoknak. Hát valamiből meg kellett élni.

A Piri férje Krausz Gyula volt, kereskedő. 1926-ban házasodtak össze. Volt egy unokabátyánk, a Kőrösi Béla. Ez egy kicsit hóbortos fiú volt, de ügyvéd volt. Az udvarolt a Pirinek. És úgy volt, hogy a Piri ment volna a Bélához férjhez egy hét múlva. Aztán nem lett semmi, mert közben a Krausz Gyula, megkérte a kezét. Anyuka elgyalogolt a Reb Sájeléhez, az egy rabbi volt, aki megmondta, hogy ne adja oda Amerikába, hanem ha van itt valaki, aki rendes, ahhoz adja. Mi, gyerekek hallgatóztunk persze, és hallottuk, hogy azt mesélte anyuka, hogy mit mondott a rabbi. A vége az, hogy a Piri nem ment ki. Minden megvolt, mindenféle iratok, de Piri nem ment Dél-Amerikába. Ugyanolyan „vállalkozó szellemű” volt, mint a többiek. Így lettünk mi míszek és nem „miss”-ek. Mert ez így közszájon forgott a családban, hogy miért is nem lettél „miss”.

Piri itt lakott Pesten a VII. kerületben, ahol később én is laktam a csillagos házban. A férje valahol a munkaszolgálatban halt meg 1945-ben. A Piri a háború után a férje helyett átvette azt a munkát, amit az végzett. Vitte a kenyeret egy nagy kenyérgyárból, és üzletekben rakta le. Ez egy külön foglalkozás volt.

Befejeződött az iskolám, én szerettem volna ugyanúgy tanulni, mint Piri, de nem lehetett, mert abban az évben nem volt kereskedelmi az apácáknál. Megpróbáltak elhelyezni egy ügyvédi irodában, de ottan nem volt olyan nagy forgalom, az egy rokon volt, az csak szívességből apukának megtette, hogy engem foglalkoztatott, de nem kerestem pénzt vele. Utána volt az, hogy a varrást választottam. Valakihez beadtak, az apukának ismerőse volt, az is egy szabó volt, de rossz volt náluk. Az egy nem magyar származású zsidó szabó volt. Női szabó. Nagyon rövid ideig voltam ott, mert otthon csináltam az arénát, hogy énnekem ottan nem jó. De azért megtanultam varrni, miután nekünk a kezünkben benne volt a varrás, miután apuka szabó volt.

Ugyanabban az utcában laktak a Greinerék, a férjemék, mint mi. És odamentem varrni, a Greiner Dórához. Hárman-négyen dolgoztak a műhelyben. A Dóra volt a főnök. Nagyon szigorú volt, mindig a fejemre olvasott dolgokat, mikor még nem volt a sógornőm, és mikor már elvett az öccse, mindig mondtam neki: te olyan utálatos főnök voltál, hogy az borzalmas. Egy-két évig inas voltam, addig nem kaptam pénzt, de örültünk, hogy elhelyeztek oda. Aztán fölszabadultam, és annak megfelelően fizettek. De ott nem volt munkaidő. Meg volt határozva, hogy hányra kellett járni, de most már nem tudom pontosan. Gondolom, hét vagy nyolc óra felé. És addig ott kellett lenni, amíg be nem fejeztük az elhímzést meg a mit tudom én, mit. Ameddig Egerben voltak [a Greiner lányok], ott dolgoztam.

Ott dolgoztam a férjem nővérénél a varrodában, és addig szereltem a vasalót, míg a férjem belém esett, és én meg őbelé, és aztán meg elvettük egymást. Én bírtam őt nagyon, mert okos fiú volt. Nem a legszebb volt, de nagyon okos volt, és én szerettem tanulni mindig. Eredeti jó fej volt az én férjem, nagyon szellemes és okos és intelligens. És tőle mindent meg lehetett tanulni, ami kellett az élethez. A férjem alapozta meg nekem az egész hozzáállásomat a dolgokhoz. Mert ő kommunista volt kezdettől fogva, a háború előttről. A férjem alapvetően egy nagyon rendes ember volt, és én átvettem, mert ő mérvadó volt számomra. Később én is nagy hitetlen lettem, mert a férjem kommunista volt.

Az egész Greiner család olyan volt számomra, mintha rokonok lettünk volna, mert egy utcában laktunk velük. Nagyon rendes emberek voltak. Úgy hívták Egerben őket, hogy „kisrendesek”, mert soha nem volt nagy pénzük ugyan, de szegények sem voltak, koszosan nem jártak a gyerekek.

A férjem vallásos családból származott. Az édesapja az egri ortodox hitközségnél Tóra-tanító volt. Volt valami iskola, oda jártak reggelenként a vallásosabb ortodox gyerekek. Nagyon jófejű pasas volt az öreg Greiner bácsi. Nagyon eredeti, okos. Szakálla volt, volt pajesza. (A férjemnek és az öccsének is volt.) De öltönybe öltözött rendesen. Azok [az ortodoxok] nem voltak már kaftánban [lásd: haszid öltözék]. Kóserek voltak, meg emlékszem, mikor szegény apósom, a Greiner bácsi a halat minden pénteken előkészítette egy dézsába, ott pucolta. Muszáj volt, mert ő a hitközségnek volt az alkalmazottja.

A férjemék hatan voltak testvérek, négy lány meg két fiú: Szerén, Elza, Dóra, Mandi, Arnold és a Pista. Ha hat gyereke volt valakinek, az nem volt sok. A zsidó családokban volt olyan, ahol 10-11 gyerek volt.

A férjem Greiner Izidornak született. Aztán 1946-ban Koltai Istvánra magyarosított. Valamikor Koltán laktak, és mikor rákérdeztek a háború után, hogy hogy akarja magyarosítani, azt mondta, Koltaira. Kérdezték sokszor tőle, hogy a Koltai XY rokon-e neki, azt mondta, igen, ha azelőtt Greiner volt.

Pista 1907-es volt. (Fiatalon halt meg, viszonylag fiatalon. 1980-ban temettük.) Koltán született a férjem. Onnan elköltöztek, mikor egy-két éves volt. A férjemék nem jártak nyilvános iskolába, mert nem volt a fiúknak zsidó iskola. Jesivába jártak az öccsével. Valahol Felvidéken voltak mind a ketten. Aztán később mesélte a történeteket a férjem [a jesiváról], nagyon jópofán, de már nem tudom őket. Nem tudom már megmondani, hogy mennyi ideig jártak oda.

Tehát egy nagyon vallásos családból indult a Pista, de valahogy cviklit kapott az egész társaság, már a gyerekek, mert egyik se volt vallásos. Mindegyik nagyon okos volt és intelligens. A Greiner gyerekek fütyültek arra, amit a szüleik mondtak, nem sokat adtak arra, és mentek a maguk feje után. Igazuk is volt. De csak később kezdtek politizálni, mikor a szülők már meg is haltak. Mindent megtartottak, amit rájuk erőltettek, de nem hittek ezekben a dolgokban. Szegény apósom nagyon intelligens ember volt, tehát úgy fogta föl a dolgokat, ahogy kellett: hogy a fiatalokat el kell engedni, és hadd csinálják azt, amit ők akarnak.

A szegény szülők korán meghaltak. Azt hiszem, 1930 körül. A lányok ott maradtak, s akkor gondolkoztak, most mit csináljunk, följövünk Pestre. És följöttek. A Dóra meg a testvére, a Mandi összeszövetkezett, és a varrodát fölhozták Pestre. A Teréz körúton volt nekik varrodájuk, és én úgy jártam oda, mintha otthon lennék. Ezekhez rendesebben jártam, mint a nővéremhez. Úgy bevettek a családba, mintha én a testvérük lettem volna. Nagyon jóban voltunk, nagyon humoros, jó felfogású valakik voltak, és én imádtam őket. Szinte testvéremként, úgy nőttünk föl, és mindig tudtam rájuk számítani.

Mandi volt a legkisebb. A férje, Gárdos Gyuri itt, Pesten nagyon részt vett a [kommunista] mozgalomban, és annak révén sok ismerősöm is volt itt. A Mandi meghalt azóta, és a férje is. A kislányának üzlete van.

Szerén Szarvason volt, oda ment férjhez. Schwartz Joachimnénak hívták. Ő volt a legidősebb. Született neki két kislánya, akiket elvittek, és egy fia. Visszajöttek, Ausztriában voltak, ott meg lehetett menekülni a gyerekeknek. És ezek kimentek mindjárt a háború után Izraelbe és Kanadába.

Elza férjhez ment itt, Pesten, nem voltak leszármazottai.

Arnold volt a legkisebb fiú. Festőművész volt. Ő, szegény a munkaszolgálatban meghalt flekktífuszban, itt, Magyarország nyugati határán. Itt van az emléktáblája Rákoskeresztúron a balfiakkal együtt. Balfon is volt, és ott találkozott a sógorommal.

A férjem Egerben, fatelepen volt tisztviselő, a Schwartz Dávidnál. Nagyon tehetséges, jófejű fiú volt, így leérettségizett. Magántanuló volt, és ki segített felkészülni? Hát az én unokabátyám, az egyik Kőrösi fiú, de tiszta véletlenül, mert akkor még nem volt rokon a Greiner család.

A férjem a szociáldemokrata pártnak volt a tagja. Ült is négy hónapot 1930-valahányban. Egerben tartóztatták le. A Kóstyán – ez egy városrész megnevezése, ahol parasztok laknak – tartóztatták le a csendőrök, mert [illegális] irodalmat terjesztett. Röplapot is, könyvet is, de pontosan már nem tudom. Négy hónapot ült: kettőt Egerben, kettőt Pesten. Én elismertem, hogy a vőlegényem, és ugyanolyan elbírálásba estem, mint ő, csak éppen nem én ültem, hanem ő. És akkor tanult meg németül. Nagyon szeretett volna már perfekt német lenni, s akkor addig tanulta, míg ki nem végezte.

Nagyon sokáig udvarolt a Pista, mert nem volt állása. Elvesztette amiatt, hogy letartóztatták. El is kellett jönni Eger környékéről, mert az ottani rendőrség állandóan kereste Pistát az édesapámnál. És az apukám mindig azt mondta, ő nem tudja, ő nem is tart velünk kapcsolatot. Végre aztán lett egy állása, Fejér megyében, Cecén volt egy fatelep. Rengeteg pályázat volt; újságban hirdettek állásokat, de nekünk csak fatelep lehetett, mert ez volt a szakmája Pistának. Mikor leérettségizett, utána ezt kitanulta. A cecei fatelep Schwartz Dávidé volt. A férjem két Schwartz Dávidnál is dolgozott. Az egyik sárbogárdi volt, a másik egri.

1937-ben házasodtunk össze Budapesten. Akkor már  megkapta a cecei állást, különben nem tudott volna elvenni. A rabbi jött ki a Dórához, lakásra. És ott volt. Ez teljesen természetes volt abban az időben. A legtöbb kommunista zsidó volt. Miután a szülők is eltűrték, hogy mi modernek vagyunk, mi meg eltűrtük, hogy ők nem. Azért megcsináltunk a kedvükért mindenfélét, amit lehetett. Ugyanazon a napon volt a nővérem, a Bözsi esküvője is Egerben. A szüleim ott voltak mind a kettőn. Hogy hogy csinálták, nem tudom. Apuka kitett magáért, két lányt kiházasítani nem volt olyan könnyű, de megcsinálta. Nem adott semmi hozományt, az én férjem el se fogadta volna. Pista nálunk kosztolt éveken keresztül.

1937-től 1942-ig voltunk Cecén. Én azt hittem, mikor oda férjhez mentem, hogy én valahova férjhez mentem. De mikor leszálltam a vonatról este, kerestem, hogy hol van az a falu, és nem találtam semmit. Mert azért Eger után ez tényleg egy falu volt. Leszálltam, mondom, nem baj, majd reggel. Aztán reggel fölébredtem, semmi nem volt, pusztaság. Én nem bírtam a falut egyszerűen! Eger se volt egy nagy hely, de mégiscsak város volt. De muszáj volt megszokni, tudtam, hogy máshol nincs állásunk.

A házunk két szoba lett volna, de a másik szobát nem tudtam berendezni, egy szobára elég bútorom volt. Állatok voltak, liba, kacsa, mindenféle, kert volt. Én mindig olyan tevékeny voltam, a kertet is megismertem, tudtam, hogy hogy kell kezelni.

A fatelepen egy parasztember volt, aki az egész fatelepet a családjával együtt kézben tartotta. Felügyelt és kiadta az árut. Pista az irodán volt. Amiben tudtak, segítettek ott azok az udvaros emberek. Úgy hívták őket, hogy udvarosok, mert azok rakták a cserepeket meg mit tudom én. Mindig volt sok kutyánk, mert kellett, mert amíg föl nem adtuk postán este, addig a pénz [az aznapi bevétel] ott volt.

Cece egy ócska kis falu volt. Akik ott laktak zsidók, nem voltak vallásosak. Mi sem tartottuk az ünnepeket. A faluban is zsidókkal voltunk főleg jóban. Volt vagy négy-öt család összesen a faluban, kereskedő meg vaskereskedő. A Bár család, azoknak rövidáruüzletük volt. A feleségével jóban voltam. Összeültünk kártyázni, mint afféle falusiak. És akkor tanultam franciául meg a Pista is, tanár nélkül, volt szótárunk. Nagyon sok időnk volt, nem tudtunk esténként mit csinálni. Tanulgattunk saját erőből. Elég jól írtam. És a helyesírását a franciának valamennyire elsajátítottam. Én szerettem tanulni, de nem tudtam igazándiból megtanulni, mert nem volt célom vele.

Nem gyakran jártam haza Egerbe, nagyon messze volt. Amikor volt pénzem, hazamentem. Minden évben hazajöttem a szüleimhez. Anyukáék is voltak nálunk, Cecén. És szerettek odajönni, mert én nagyon igyekeztem, hogy jól érezzék magukat.

1942-ben vitték először Pistát munkaszolgálatra. Tokajba vitték meg máshová is, már nem emlékszem. Ahogy hazajött, már hívták újra be. Pár hónapra mindig. Akkor én is mindent megtanultam [a fatelepen], mert muszáj volt. Mert mikor őt behívták különböző helyekre, akkor én átvettem és csináltam. És ment nagyon simán. De nagyon kellett vigyázni, mert abban az időben már nagyon nagy volt a zsidózás. De nem nagyon emlékszem konkrét esetekre, mert annyira természetes volt ez a dolog már a végén.

Cecén Pista nem csinált semmit [párttevékenységet], nem is tudott, titokban volt ott. A vége felé jött a jegyző, egyszer csak felfedezett bennünket. Addig nem tudták, hogy mi kik vagyunk. Mi tulajdonképpen bújtunk ott. Úgy látszik, hogy a rendőrségnek a keze elért utánunk. És akkor kiderítették, hogy ez egy kommunista. Pistát behívták, a jegyző megmondta neki, hogy egy hét alatt hagyjuk el a falut – kész. Semmi indokot nem mondott. A többi zsidóval ugyanaz történt, ami velünk, nekik is el kellett menniük. Mindenkit kiráztak abból a helyből, ahol élt. Pista egész jól keresett, amit lehetett, mi ott beszereztünk. Akkor jött ez a szemét jegyző, hogy kirúgott bennünket a faluból. El kellett adni mindent, meg kellett hirdetni, megjelentek a falusiak, mint az őrültek, cincálták nekem a holmiimat, borzalmas volt. Mikor nekünk menni kellett, átvette egy keresztény stróman.

Akkor már lehet, hogy Pista munkaszolgálatos volt, csak éppen hazajött. És nekem egyedül kellett fölköltözni Pestre. Itt, Pesten volt nekünk valami ismerősünk, egy szabó, és akkor apuka elintézte, hogy oda menjünk lakni albérletbe, és akkor a Pistám följött ide, először süteményt árult. Akkor volt az divat, hogy a cukrászdában lesütötték a süteményt, ő meg kihordta üzletekbe dobozban, biciklin. Fölkapott rá és ment. A Piri nővérem férje meg kenyérkihordó volt. És így ő tudta, hogy hova kell vinni ezeket a süteményeket.

Nem gondoltuk, hogy ez idáig fajul. Annyira váratlanul ért bennünket. A zsidótörvényeket elolvastuk, de nem akartuk elhinni, hogy ilyen előfordulhat. Annyira naivak voltunk. Az előző életünkben, vagy hogy mondjam, ami történt addig velünk, nem tapasztaltuk azt, hogy nekünk azt mondanák, azért, mert zsidónak születtél, te egy ilyen-olyan utolsó ember vagy.

Intő jelek voltak, csak annyira gyanútlanok voltunk, nem voltunk felkészülve erre, mert a hitközség is azért lehetett volna tisztességesebb a hívőivel, és elmondhatta volna, hogy ő mit gondol, ha egyáltalán gondolt valamit. De átvertek, mert ugye a gazdag zsidókat kivitték külföldre. [Volt néhány gazdag zsidó család, amely lefizette az SS-t és a magyar hatóságokat, és amelyeket ennek fejében engedtek távozni Magyarországról. A leglátványosabb ügy a Chorin, Kornfeld és Weiss család [lásd: Weiss Manfréd] volt, amely átengedte az SS-nek a Weiss Manfréd Műveket, Magyarország legnagyobb nehézipari gyárát, cserébe azért, hogy a család sértetlenül külföldre távozhasson. – A szerk.] Azoknak nem kellett bujkálni, azok megfizették és mentek. De mi maradtunk, mert mi egyszerű kis senkik voltunk.

Ilyenre nem lehet felkészülni. 1944. március 19-én jöttek be a németek [lásd: Magyarország német megszállása]. Kétszer voltam otthon – egyszer egy héttel a németek bevonulása előtt, utána meg március 18-án. Először csak mentem látogatóba, és egyszer csak gondoltam egyet, hogy még egyszer lemegyek. Valahogy éreztem, hogy ide még egyszer kell jönni. Akkor én már Pesten laktam, és akkor már Julikánk – egy szem unokája a szüleimnek – ott volt a nővéremmel, Bözsivel Egerben, és még abban maradtunk, hogy jövő héten le fogok menni újra meglátogatni őket. Hát mentem?! Akkor már bent voltak a németek, meg se lehetett mozdulni. Aki kitette a lábát, azt elkapták, és már vitték is.

A munkaszolgálatosakat elvitték, azok vagy hazajöttek időnként, vagy nem. Az én férjem is munkaszolgálatos volt, több ízben elment, visszajött, elment, visszajött. Amikor olyan volt a kedvük, behívták. Aki ügyes volt, meg okos volt, az csinált ellene. De általában kibújni a dologból nem lehetett. Annyira meg volt ez szervezve.

Kaptunk lapokat a hitközségtől, hogy a szülők megvannak, jól vannak. Mindenki jól volt, csak már nem volt meg. Őket 1944. június 7-én kivégezték. Elvitték őket Auschwitzba. Édesanyámat, édesapámat, a nővéremet, a Bözsit, amelyiknek kislánya volt, és a Rózsikát is. A Rózsika férjnél volt, de a férje valahol munkaszolgálatban volt, és ő is elment. Be volt gyűjtve Egerben [minden zsidó]. A gettó annyi volt, hogy azt mondták, hogy ahol a templom [a zsinagóga] van, ott mellette volt egy nem tudom, micsoda, és oda begyűjtötték. Én se tudom, hogy ott, Egerben pontosan hogy volt. A Rózsika mikor visszajött, azt nem faggattuk, mert sajnáltuk. Bözsit meg a gyerekét rögvest elgázosították, úgy, ahogy a szüleimet. Julika hat éves volt. Gyönyörű szép kislány, okos volt, intelligens, ment volna iskolába abban az évben. Álmukban se juthatott volna eszükbe, hogy mi az, ahova viszik őket. Ilyen aljasságra ki gondol, hogy ez előfordulhat a civilizált Európában.

Hogy túléltük, az csak egy véletlen volt. Mert annyifelé elvittek. Albérletben laktunk, aztán mentünk a nővéremhez, mert csillagos házba kellett menni. Piri a VII. kerületben lakott, és akkor az már csillagos ház volt. És akkor már csak egyszerűbb volt, hogy a nővéremmel költözök össze, mint egy vadidegennel. Ott volt még egy zsidó nő, akit odarendelt a hitközség vagy mit tudom én, kicsoda. A nővérem dolgozott, kenyeret szállított üzletekbe, én meg varrtam ott a háznál. A nyilasok esténként vagy reggelenként jöttek, kizavartak a lakásunkból. Azt mondták, hogy el kell menni a lóversenypályára [lásd: Tattersal]. És akkor egész nap ültünk a földön és ettünk. Aztán estére gondoltak egyet, mert nem volt hova lefektetni bennünket, már 11 óra is lehetett, és azt mondták, na, menjenek már haza a francba.

Egyszer jöttek és kizavartak a lakásból a lóversenypályára. És nekem volt az a gyűrűm, amit szegény édesapám révén kaptunk attól az ékszerésztől. Gondoltam, hogy most már jó lesz vigyázni ezzel, valahova el kell dugni. És sokan mondták, hogy úgy kell csinálni, hogy egy fogpasztának alul kinyitni az alsó részét, és oda bedugni az ékszereket, s akkor el van boronálva. Ki gondolja, hogy egy fogpasztában lehet ékszer? És akkor reggel meditáltam, hogy most mit csináljak evvel a gyűrűmmel, mert már akkor semmim sem volt, mindenemtől meg voltam fosztva. Aztán egyszer csak gondoltam egyet, és eldobtam a földre – pesti bérház, szögletes udvarral –, hogy az övék mégse legyen.

Aztán este elengedtek. Akkor fogtuk magunkat, csomag izé megint, elindultunk hazafelé gyalog. Én akkor sem hittem, hogy hazaengednek bennünket, mikor már az ajtónál voltam, mondom, ez nem létezik, hogy ezek hazaengedtek. Már ágyban fekszünk – azonmód beleestünk az ágyba, olyan fáradtak voltunk –, mondom a Pirinek: „Te, mi lehet a gyűrűvel?” Akkor jutott eszembe, hogy még hátha az megmentene bennünket. Azt mondja, „Gyere, menjünk ki, nézzük meg”. Fölkaptuk a pongyolánkat, kérdezi a harmadik: „Hova mentek?”. „Ne törődj vele, mindjárt jövünk.” Lementünk szépen a sötétben, és mit gondolsz, mit találok ott? A fogpasztát a földön. Nem söpörtek aznap, a házfelügyelő majd hülye lett volna söpörni, hát nem volt, kinek, nem voltak lakók. És én azzal a gyűrűvel még megmenekültem. Később annak adtam oda, aki tényleg mentett engem.

Itt is voltam a KISOK-pályán, mert ugye mindent ki kellett próbálni. Megjelentek reggel a nyilasok, fölkiabáltak meg fölcsöngettek bennünket, mi meg összepakoltuk, amink volt. Sose felejtem el, én kölnivizet használtam, elég erős kölnit, és beletettem szalonnát meg mit tudom én, az aktatáskába, mellétettem a kölnivizet – akkor volt a születésnapom, kaptam Piritől –, és mind kiömlött rá a szalonnára, kenyérre, hát meg se lehetett enni.

Akkor Pirinek épp be volt gipszelve a lába, mert balesetet szenvedett munka közben, és nekem kellett cipelni, húzkodni őt, meg vigyázni rá, meg mondtam, nem sietünk, sehova se sietünk. Énnekem az volt az elvem, bárhova elvittek bennünket, hogy én nem siettem. És én nem is hajtottam sehova magunkat, legjobb volt hátramaradni. Az isten tudta, mikor kitettük a lábunkat a lakásból, hogy hol kötünk ki. Ott a KISOK-pályán le voltunk telepedve, hátizsák volt, minden, hogy majd visznek. Ömlött az eső, októberben volt ez, a nyilas hatalomátvétel után, és egyszer csak azt mondták, megkegyelmezett a zsidóknak Szálasi. Hát nem tudtunk levegőhöz jutni. Állítólag maga Szálasi is megjelent ott. De nem tudom, tényleg ott volt-e. Ismertem én!? Bemutatkoztam én neki?! És énekeltük a Himnuszt, mi, zsidók. Mondom, de hülyék ezek, így magamban, de nem mertem mondani hangosan. Meg se nyikkantam, örültem, hogy egyáltalán létezek. És akkor hazaengedtek. Volt három vagy négy ilyen esetünk, amikor valahova elvittek, s onnan hazaengedtek. S utána egyszer már nem volt kecmec, nem engedtek haza. Illetve tudtuk, hogy innen menni kell a házból, mert ennek rossz vége lesz. Aztán akkor onnan menekültünk.

Volt a Pirinek egy fűszerese, s odamenekültünk. A sógoromnak, a Krausz Gyulának a kuncsaftja volt. Az öreg Szűcs, egy köhögős, köpködős, göthös akárki volt, de végtelenül rendes ember volt. Volt egy galéria az üzlet fölött, mi leláttunk, minket nem láttak. Ha bejöttek az üzletbe vásárolni a nyilasok, akkor elkezdett hangosabban beszélni, hogy tudjuk fönn a galérián, és szépen föltartotta őket. Amennyire el tudott látni, adott ételt is. Neki nagyon nagy kuncsafti köre volt, csomó zsidó kuncsaft volt. Otthon egy családot bujtatott. A lányai nagyon rendesek voltak. Nagy családja volt, a fia, tízen-nem-tudom, hány éves volt, és az se köpött be senkinek. Én bújtam ott egy darabig a Piriékkel, aztán mind a ketten szanaszét keveredtünk. Mi ketten maradtunk így meg Pesten. Ha Bözsink itt maradt volna Pesten, ő is megmaradt volna, de ő Egerbe akart menni a szüleimhez. El is mentek együtt szépen Auschwitzba.

Egy imakönyvem is van még, az a Pirikéé volt. Amikor 1944-ben bújtunk, őnála maradt az imakönyv. És elment, hogy szerez a katolikus barátnője által egy menlevelet [lásd: Schutzpass]. És már félig ott volt, akkor jutott eszébe, hogy a zsebében van a zsidó imakönyv. Rohant vissza, nehogy már ott találják nála.

Aztán bementünk a gettóba [lásd: budapesti gettó]. Nem emlékszem pontosan, hogy mikor mentünk be. Amikor kellett. Muszáj volt, mert ő [a Szűcs] reszkírozta az egész családját. A gettó már egy nyugodtabb hely volt számomra. Ott se volt az a haj, de jó, de mi úgy gondoltuk, hogy biztonságosabb. Nem lehetett mindent vinni, de nem emlékszem már, mit vittem be. Sokan voltunk a lakásban, de hogy hányan pontosan, azt nem tudom. Az attól függ, hogy melyik lakásban lakott az ember. Nem tudom megmondani, hol laktunk. Olyan zűrös volt, olyan összevissza volt. Nem is nagyon akarok erről többet beszélni. Két-három helyen voltunk, aztán egyszer csak vége lett mindennek.

A felszabadulás volt aztán a legkacifántosabb, mert frászban voltunk, hogy hogyan fognak kivégezni bennünket. Nem voltunk biztosak, hogy megérjük azt, hogy azt mondják nekünk, na, Isten áldjon benneteket. Hallottuk lövöldözni az oroszokat meg a németeket, a frász tört ki bennünket. Azt sosem tudtuk, hogy melyikük lő, merről lő. Végig frászban voltunk, erről ne beszéljünk. Nem tudok beszélni róla.

Amikor felszabadult a gettó [lásd: budapesti gettó], mindenki rohant, ahova tudott. A Greiner lányokhoz mentem, mert nem volt hol lehajtani a fejünket. Pár napig voltam csak ott. Háború közben, amikor ők szanaszét széledtek, egyszer elmentem oda megnézni a lakást, hogy ott mi van. Dóra itt volt Pesten a háború alatt, valakiknél bújt. A Dórának volt egy szomszédasszonya, és ők ott laktak a [későbbi] Lenin körúton, és ez a [mostani] Béke szállóban dolgozott. És mondta, hogy ott van valami kis munka. Én meg olyan éhes voltam, és odamentem én is, a konyhán mosogattam, csakhogy kaját kaphassak. És villany nem volt, és annyi minden nem volt, hát azt nem lehet elmondani, mert ez egy olyan dolog, ami egyszer fordul elő az ember életében.

Amikor fölszabadultunk Pesten, megyek a Körúton, hogy nekem egy cipőt kell valahol szajrézni, mert nincs cipőm. Végre bebukok egy cipőüzletbe, és mindenki zabrált. Az üzlet tele volt dobozokkal, mert cipődobozok azok voltak, csak cipő nem volt. És kiejtettem abban a rettenetes zűrzavarban a fényképeket meg az iratokat, mindent. Hazamentem, ahol laktam, és keresem az iratokat, sehol semmi. Kiesett a zsebemből minden. Persze rögtön visszaloholok a Körúton, egyszerű volt, és amilyen az én mázlim, megtalálom az iratokat.

Pista fölszabadult, és akkor ő még nem tudta, hogy én megvagyok, fogalma sem volt róla. Semmit sem tudtunk egymásról, nem leveleztünk. Én onnan tudtam, hogy él, hogy jöttek munkaszolgálatosak a frontról, és valaki pedzette, hogy lehet, hogy megvan a Pista. Őneki aztán Egerben megmondták, hogy megvagyok. Az nagyon érdekes, hogy szabadult föl. Jöttek visszafele valahonnan, de honnan, hát mit tudom én. És Eger környékén ő nagyon ismerős volt, mert a fatelep miatt ő ott is járta a vidéket. Egyszer csak Ostorosra kerültek, és gondolt egyet és lelépett. Kilépett a sorból, és szépen elindult. Addig ment, amíg valahol ott a falu környékén elbújt egy csőszkunyhóba. S ahogy egyszer csak ott a csőszkunyhóban tesz-vesz, egyszer csak jönnek a németek, mert azok meg ottan portyáztak. És mondták a német szöveget, ő németül perfektül tudott már akkor, de tette, hogy hülye. És akkor ezek kezdték faggatni, hogy kicsoda, micsoda. Persze ő egy szót se mondott, hát honnan tudna németül egy cigány ember. Mert úgy nézett ki, egyrészt nagyon fekete bőrű volt, fekete hajú, és rendes magyar ruhában volt, saját ruhájukban voltak [a muszosok]. Végül ezek elmentek, akkor ő gondolt egyet, hogy nem biztonságos ott maradni, bemegy Egerbe. A vasútnál volt a fatelep, és ottan tanyázott, és onnan ismert több embert, és akkor azt mondták, „Hogy mer maga ide jönni? Ne jöjjön ide, tegnap végeztek itt ki valakit” – mondták neki. Aztán elslisszolt. És akkor Egerben bujkált [amíg Eger fel nem szabadult]. Aztán jött Pista Pestre, mindjárt a testvérét kereste, a Dórát meg Mandit. Megtalálta őket, ők tudták, hogy én hol vagyok, mert én ővelük kapcsolatban voltam végig. Az elején is, mikor elkezdtem bujkálni, meg amikor a gettóban voltam, akkor is. És akkor azok mondták, hogy hol vagyok, és nagy volt az öröm. A férjem akkor elvitt vissza [Egerbe].

Pista a kommunista pártba rögtön a felszabaduláskor lépett be. Pistának már ott volt a pártlakása [Egerben]. És a pártkonyhán étkeztünk, kenyeret kaptunk, de még azon is összevesztek velem, hogy én egy szem kenyérrel többet kaptam, mert a Karcsival terhes voltam, és ezen veszekedtek velem, ilyen volt a világ akkor. Pista a pártban dolgozott, én is ott  dolgoztam. Pista valami osztályt vezetett, nem jut eszembe a neve. Járta a vidéket motorral. Egerben, én az MNDSZ-t vezettem. Az a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége. Szerveztünk. Vidékre jártunk, stráfkocsin meg amit értünk. Nagyon sok mindent csináltunk. Az egri Érsekkertben csináltuk egy bölcsődét a parasztasszonyoknak, hogy nyáron tudjanak menni ásni. És akkor azoknak a gyerekeknek ott az Érsekkertben volt bölcsőde. Minden munkát ugyanaz a pár ember csinált, mígnem aztán mindenki valahova elhelyezkedett, komoly állásokba.

Rózsika úgy jött vissza, hogy jelezték, hogy megérkezik, s akkor júliusban [1945. július] valamikor bevágódott oda, Egerbe, és én fogadtam. Sose felejtem el, fogtam egy kocsit, és beültettem Rózsikát. Az édesapám a barátjának – ez egy nem zsidó barát volt – odaadta az aranyóráját, hogyha majd a gyerekei megjövünk, mert ő számított arra, hogy valaki majdcsak hazajön a családból. És a pasas csak lapított. Bejárt oda a kommunista pártba, ahol Pista dolgozott, és mondogatta, hogy a haverja, szegény Feri – az édesapám – így meg úgy, hogy sajnálja. Majd egyszer csak, mikor megtudta, hogy a Rózsikánk megjött, beállított oda a pártba, s azt mondja, hogy hozott egy órát, amit apuka adott oda neki, hogy őrizze meg, és ő megőrizte és most visszaadja. Paff lettünk, mert már akkor nem tudom, hányszor találkoztak a férjemmel, csak addig nem adta oda, mert nem tudta, hogy jön valaki haza. De mikor a Rózsika hazajött, akkor gondolta, hogy majd ezek mind visszajönnek, és majd őrajta követelik az órát. Jellemző az embereknek a disznósága. Ez a legjobb barátja volt apukának. Gondolta, miért adjam vissza ezeknek?!

A Rózsi a Jointban dolgozott Egerben. Egerben is volt Joint, minden városban volt akkor. Ő volt a góréja. Nekem ez volt a szerencsém, mert a gyerek kicsi volt, és ő segített onnan. Azután férjhez ment, és akkor nem dolgozott. A férje Schwarcz Dezső volt. A Schwarcz Dezső kereskedő volt Egerben, piacon árult. Nem tudom pontosan, hogy mit, de azt hiszem, hogy ebből éltek. A Rózsi [második] férje nem volt olyan jó ember, a nővéremhez legalábbis.

Amikor felszabadultunk, Piri ment haza, őneki volt lakása, és visszament a lakásába, Akkor észrevette, hogy időközben mindent elloptak tőle. A lakás nem volt egészen üres, de ami értékes volt, azt elvitték. Aztán jöttek a munkaszolgálatosok sorjában, s akkor [kiderült, hogy a férje nem jött vissza]. És ugyanott halt meg a sógorom is, az Arnold [Pista testvére], ugyanabban a században, csak nem tudtuk, és ők sem tudtak egymásról. Magyarországon haltak meg, Sopronkőhidán. Piri a háború után ugyanazt csinálta, amit a háború előtt, kenyeret vitt kocsival. Aztán sok minden mást csinált még, seftelt meg mit tudom én. Mind a két idősebb nővérem másodszor is megházasodott, és mind a két második férj elvesztette az első feleséget a gyerekekkel. És egyik helyen sem volt gyerek. Piri második férjére, a Dérire nem érdemes több szót fecsérelni. Nem szerettem.

A Rózsika egri maradt. Tíz évig volt rákos. 1968-ban halt meg. Egerben vannak mind a ketten eltemetve, egymás mellett a Piri és a Rózsika a zsidó temetőben. Mi vitettük oda a Pirit.

1948-ban följöttünk lakni végre Budapestre, Karcsi akkor már két éves volt, 1946-ban született Egerben. A pártközpont utalta ki ezt a lakást. Úgy ment akkor, hogyha valakit elhelyeztek és fölhozták vidékről, akkor adtak neki egy lakást. Azóta is itt lakom. A gyereket nem lehetett Egerben senkire bízni, nem volt bölcsőde, kellett vele foglalkozni. Itt már járt Karcsi a párt óvodájába.

A férjem itt a pártközpontban osztályvezető volt [a tagszervezési osztályon]. Járta a vidéket. Ezekkel a górékkal volt akkor. Ő nagyon benne volt, nyakig benne volt. Ő a munkájáról sose beszélt. Én nem kérdeztem. Láttam, és egyetértettem velük, és kész.

Maga az egész 1956 [lásd: 1956-os forradalom] egy riasztó valami volt, azt hittük, hogy nyugi van, aztán egyszer csak megint félhettünk, mi csak azt láttuk belőle, ami félelemre adott okot. Akkor meggyőződésből csináltunk sok mindent. Mert azt hittük, hogy nekünk igazunk van. Úgy éreztük, hogy mi mindent megtettünk, és nem az sült ki belőle. Nem azt akartuk, ami lett. Azért csodálkoztunk, hogy lett abból ez. Csalódás volt számunkra nagyon az 1956.

Az is ugyanúgy hatott rám [mint a második világháború], mert nem jött haza a Pista. Jöttem haza a munkahelyről – akkor már a közalkalmazottak szakszervezetében dolgoztam a Puskin utcában –, és én hazajöttem simán. És csak az utcán mondom, de furcsa, hova menetelnek ezek? Nem tetszett nekem sehogy sem. Annyi mindent átéltem, és akkor gondoltam, hogy valahogy nem stimmel. És akkor hazajöttem, a Karcsi otthon írta a leckéjét. Mondom, apuka? Azt mondja, még nem jött. És akkor egy kicsit betojtam. Aztán hazajött, és akkor öt napig nem volt utána itthon. Én nagyon igyekeztem letompítani a dolgokat, amennyire erőmből tellett. Bevittem a munkahelyemre a Karcsit minden nap, mentünk házról házra, beszélgettünk, leittuk magunkat, vittünk egy kis italt. Gyalogoltunk annyit, mint a jónyavalya, mert bevittem a munkahelyre, onnan haza, megint be, megint haza.

Pista olyan négy-öt napig biztosan nem jött haza, mert ő akkor az Élelmezésügyi Minisztériumban osztályvezető volt, és ő szervezte meg Budapest ellátását. Elég cikis dolog volt, mert nagyon felelősségteljes valami volt. Az a mostani FM-ben [Földművelésügyi Minisztérium] volt, a parlamenttel szemben. [Október 25-én a parlament előtt a fegyveres erők tüzet nyitottak a tüntetőkre, és mintegy 100 embert megöltek és 300-at megsebesítettek. – A szerk.]

1956 után is maradt a helyén, ugyanúgy osztályvezető volt. Innen ment nyugdíjba. A munkájáról nem volt beszédes.

Én a KSH-ban [Központi Statisztikai Hivatal] voltam függetlenített szakszervezeti titkár [lásd: függetlenített funkcionáriusok] három évig. A pártközpont oda helyezett ki. De nem akárkiket vettek oda, hanem akik meggyőződésből csinálták. Mindenfélét csináltunk, beszerveztük a tagokat, konyhát, szociális intézményt. Mindazok, akik most valakik még a KSH-ban, azok akkor is már valakik voltak. Utána bevittek a Közalkalmazottak Szakszervezetének központjába, ott is szakszervezeti munkát csináltam. Végigcsináltam egy pár évet a szakszervezetben. Innen mentem nyugdíjba.

A nagypolitikában elvből nem vettem részt, nem az én feladatom volt, nem tartozott rám. A munkahelyen szembe ültem egy nővel, aki zsidó volt, és azt legalább tíz évig nem tudtuk egymásról. Nem emlékszem pontosan, hogy derült ki. Valahogy akkor nem volt divat, hogy a családról beszélni. Vonalasak voltunk.

Párttag voltam, amíg meg nem szűnt a párt [az MSZMP – Magyar Szocialista Munkáspárt]. Az MSZP-be [Magyar Szocialista Párt] nem léptem be, öreg vagyok már. Annak idején semmiből nem maradtam ki, mindenben benne voltam. De nem emlékszem már, hogy miket csináltunk a pártban.

Karcsi ide járt a közelbe iskolába, aztán az István Gimnáziumba. S onnan a műszaki egyetemre. A fiam nincs megmetélve [lásd: körülmetélés]. Mert a férjem azt mondta, hogy nem, holott ők nagyon zsidók voltak Mi nem csináltunk abból titkot, hogy mi zsidók voltunk. Ebben a családban az nem lehetett titok. Biztosan hallott a Karcsi zsidózást az iskolában, és csodálkozott. De nem éreztük mi ki a gyereknél ezt. Zsidó ünnepeket nem tartottunk. De karácsonyfát sosem állítottunk. A Karcsinak se hiányzott ez, nem kérte tőlem soha. Én mindig elmentem a zsinagógába, de csak a nagyünnepeken. Ez nem volt probléma. Gondolom, hogy tudtak róla [a szakszervezetben]. De nem tudom. Én nem tudok róla, hogy ezért félni kellett volna. Amikor lehetett, vittem magammal a Karcsit. Pista nem járt. Karcsit érdekli a zsidó vallás, most is érdekli, de nem annyira, mint a gyerekeit. Ők túllépték a szülőket. Karcsi nem jár el a zsinagógába.

Nyaralni mentünk mindenhová, ahová adtak jegyet [beutalót] – Jugoszlávia, Románia, tengerpart, Kelet-Németország. Mi eljöttünk haza, és másnap fal volt a két országrész között. [A két Berlint elválasztó fal felállításáról beszél.] Ezek a szakszervezet által szervezett társasutazások voltak. Nagyon jók voltak, én mindenből kivettem a részemet, én mindig rengeteg jutalmat kaptam. Olyan nem volt, hogy én nem mentem üdülni – családosan természetesen. Minden évben belföldön. Nem én kértem, adták. Komolyan, ez szabályosan így volt akkor még. Most már nem így van.

Volt egy telkünk, amit az Élelmezésügyi Minisztérium adott el. A minisztériumban valaki bogarat ültetett a férjemnek a fülébe, nem akarta megvenni, de addig mondta neki, amíg beduruzsolta, hogy meg kell venni. Ez akkor volt, amikor divatba jött, hogy telket veszünk [az 1970-es években]. Pont a minisztériumnak az üdülője mellett volt Gödön. Kicsi volt az a telek, oda nem fértek el [az ismerősök]. Rendes kőház volt rajta, de oda éppen csak hogy befértünk. Minden héten kint voltunk. Csináltunk kis konyhakertet, de nem nekünk való volt. Pista értett hozzá, de fizikailag nem volt már hozzá ereje. Aztán a Pista meghalt, és akkor a Karcsi leült, újságot olvasott. „Na akkor mit dolgozunk?” És olvasta tovább az újságot. Akkor megszólalt az unokám, Andris: „Ha akarjátok, majd én lenyírom a füvet.” 10 éves volt. Mondom, „Jó, nyírjad akkor”. Senki nem értett semmihez. Aztán eladtuk inkább, mint hogy tönkretegyük.

Nem zsidó baráti körünk volt. Mi nem hegyeztük erre ki. Nem voltak ilyen elveink. Aki rendes ember volt, az rendes volt katolikusnak is, aki meg nem, nem. Isten tudja megmondani, kikből állt a baráti kör. A munkahelyről kerültek ki biztosan. Nem volt társasági élet, ki ért arra rá? Hajtottunk, mint a hülyék, azt hittük, hogy megváltjuk a világot.

A Karcsi baráti köre nem annyira vegyes. Inkább zsidók voltak a barátai. Az Éva, a felesége zsidó. Nekem számított volna, de azt mondtam, hogy akit ő választott, azt elfogadom. Mert én még abban a világban éltem, és nagyobb volt a kötődésem a dolgokhoz, mint a Karcsinak. Mert a Karcsi már olyan világban élt, ahol őneki szabad volt ilyennek lenni vagy olyannak. Éva nagyon ügyes nő, szimpatikus, okos nő. Egykorúak a Karcsival. Éva vegyészmérnök, de külkeresként dolgozik.

Az unokám, Andris 1974-ben született, a másik, a Robi meg 1975-ben. Amikor valamelyik megbetegedett, csörgött a telefon: „Anyu, hozhatom?” „Hozzad, apukám.” És akkor már másnap reggel itt volt egy síró baba nekem. Halvány gőzöm nem volt, hogy hogy kell egy fiúgyereket meg egyáltalán egy gyereket [ellátni]. És akkor itt rajzoltunk, írtunk, szórakoztunk. Olyan fáradt voltam estére, nem úgy, mint ők. Mert ugye ők még bírták volna rajzolni, meg mit tudom én. Nagyon szoktam velük játszani, és bírtam őket.  Jó fejek voltak. Imádtak, most is imádnak engem.

Andris a közgazdasági egyetemen végzett nemzetközi kapcsolatok szakon, Robi a műszaki egyetem informatikai szakán végzett. Andris egy cégnél van most állásban Németországban; koordinációs feladatai vannak. Most éppen készül hazajönni, mert lejár a szerződése. A Robi meg számítógépes szakember. Ő Olaszországban dolgozott. Most egy Siemens leányvállalatnál informatikus. Én nem voltam Izraelben, mert már fáradt voltam ahhoz, hogy oda kicaplassak. A Karcsi volt. Meg mind a két unokám, a Robi valami gyárban dolgozott is ott.

Amikor a Pista meghalt, minden megváltozott. Korán elment. Bár ő élt volna 100 évig, én meg annak a feléig! Nagyon rendesek a gyerekek, a Karcsi jön minden héten, az unokák is jönnek. Van, amikor összejön a család. De nem ünnepek szerint megy ez. Van születésnap meg minden, de akkor jövünk össze, amikor akarunk. Nem szívesen mászkálok már, nem jó a lábam. Le szoktam menni, ha van kivel, de ha nincs kivel, akkor nem. Van, aki vásárol nekem meg jön takarítani.

Én nem tudok ehhez [az 1989-es rendszerváltáshoz] hozzászólni. Én az egészet nem értem már. Meg lassan már nem értek semmit, és nem is akarom megérteni. Majd megpukkadok néha, amikor nézem a tévét, úgyhogy nem akarom hallani [a politikát].

Panni Koltai
Budapest
Hungary
Interviewer: Eszter Andor
Date of interview: May 2003

Panni Koltai lives in a green residential area of Budapest, not far from the center. She lives alone in a comfortable two-bedroom apartment furnished with 1970s furniture, but her son and grandsons visit her regularly. Panni is a lively and ironic old lady. I sat with her half a dozen times, however, because she got tired of talking for too long. She told me colorful stories of her family and her prewar life, but she was not very interested in talking about her life after World War II. Her grandson Andris is very interested in the family history and the interview was in fact made on his initiative.

Family background
​Growing up
During the war
Post war
Glossary

Family background

My grandparents on my mother's side come from the Pollak family. They were these so-called Polishi Jews, Polish Jews. My grandfather was called Jakab Pollak. He was born in Gyongyos in 1839. My grandmother Julia Pollak, nee Gajdusek, was born in Verpelet in 1848. This was a big family. Mom had known some relatives but I didn't know any - money divided us. Grandmother's relatives, God knows, maybe they only had a few dimes more than us, but they looked down on us, the poor relatives.

The Pollak grandparents also lived in Eger like us. They lived in a typical Jewish building. There was a big, shabby apartment building by the stream, and many Jews, different types of Jews, but mostly poor Jews lived there. I had many friends from there. Grandfather Pollak was a haberdasher, as they called it back then, so he traded in dry goods. He started trading and going to fairs when he first came to Hungary, so the Pollak relatives were a line of merchants. He met his wife Julia here, I guess, but even my mother didn't know anything about this. They weren't rich, but they had many children. At that time it wasn't so uncommon to have seven children. So what if they had seven children? They would raise them! When the Eger stream burst its banks, my grandfather was ruined, the goods he had - and he didn't have much, because, as I said, he went to fairs and traded - were ruined in the water. And he was completely broke.

I remember my grandmother; as far as I remember, my grandfather wasn't alive any more when I was small, but I have a photo of him. He had a beard, but he didn't have payes. They weren't bigoted, despite the fact that they were Polishi. Grandmother always wore a wig, even at home. And she was bald under her sheitl. I don't know if she had a special wig for the holidays but I'm pretty sure she did. She must have had one because they were very fussy about these things. My mother didn't wear a sheitl. She kept her hair after she got married. She had nice ginger hair; she was a very beautiful woman.

My mom, Aranka Friedmann, nee Pollak, was born in Eger in 1887. She must have finished elementary school but I don't know how many classes of it. Mom had five brothers and one sister: Uncle Lipu, Maxi, Naci, Mendel and Hermann and Aunt Szeren. She had another seven siblings but they died in their infancy.

Her sister Szeren Hirsch, nee Polak, lived in Kal. Aunt Szeren made a living by buying up geese; she killed them and brought them to Eger every weekend and we sold them. They must have been kosher geese because we sold them to Jews. Mom helped Szeren, so we always had a goose left for ourselves and Mom cooked all sorts of stuff from it - I don't remember what - for the week ahead. I don't remember Aunt Szeren's husband, he had already died by that time. Aunt Szeren had a daughter called Olga and a stepdaughter who got into our family somehow.

We used to go on holiday to Kal. It was a very interesting village, very sandy, full of fine warm sand, and we used to go around barefoot. I loved going there. My sister Piri used to go there regularly because Olga and her cousin Iren [Uncle Lipu's daughter] were about the same age as she. We got together every summer. Family members were much closer to one another than what we can imagine today. Back in those days, these relationships were important.

Aunt Szeren was deported. The last week before the Germans occupied Hungary I went to visit my parents, and Olga was also going home, and we ran into each other in the train. I was already married by then and so was she, and we were very happy to see each other. But we were very sad because we had a kind of premonition that something very bad was going to happen. It was so horrible to feel already back then that there was no escape. We knew it.

Uncle Lipu was born in 1867. He was quite wealthy. There was a haberdashery in Eger, the biggest Jewish business, which was Uncle Lipu's. Uncle Lipu looked almost like anyone else in the Pollak family - they all had round Jewish faces. But he was blond and one could see that he had longer payes. The Pollaks were all ginger-haired. And we all inherited this, we were all blond, my sisters and I. Uncle Lipu had a beard, they [the male members of the Pollak family] made sure that they all wore a beard. He also had a hat but the Pollaks didn't display their religiosity so much in their appearance. They really observed all the religious precepts. There had always been some disagreement between Uncle Lipu's and our family because Dad was a more modern Hungarian Jew. My father also had a mustache [like his father], and he paid special attention to twirling it; he was a very meticulous man. He dressed in typical Hungarian clothes as well. His shoes were always shining. So, he put great emphasis on his appearance. Uncle Lipu died of a natural death in Eger before the war.

Uncle Maxi lived in a small village called Borsodszemere. He married a woman from there, called Giza. They were merchants; they opened a little store. We rarely visited them. We didn't like going there. Aunt Giza didn't give us food when we visited them. My sister Piri was really funny once because they put a watermelon under the bed when they were there on a visit to make sure that they had something to eat. It wasn't Aunt Giza who gave them the watermelon, they just took it. Aunt Giza had three daughters, two of them were still alive not so long ago, living in South-America. Maxi and Giza both survived the war. They had been deported to Auschwitz. They left for Australia after the war.

Uncle Mendel died young of some disease. I didn't know him, Mom only mentioned him. There was something messy about this Mendel; they didn't really talk about him in the family. Maybe they were hiding something about him from us.

Uncle Herman lived in Pest [Budapest], he had a remnants and oddments store, a haberdashery, on Kiraly Street. We always received very nice fabrics from him and made beautiful dresses out of them. He gave us fabrics for free and we also bought some from him. He had two sons, Pista and Laci, one was a lawyer and the other a merchant, he remained in his father's business. I don't know if they were deported during the war or if they had died before.

We weren't as close to them as to Uncle Naci in Eger. His family came to see us very often because we lived next door to each other. And we loved Uncle Naci's family; they were very nice people. In fact, we were the closest to them from all of Mom's relatives. Uncle Naci owned a glassware shop in Eger. He had a son, Gyuri, who worked for MASPED [Hungarian state- owned forwarding agency]. Gyuri and his family were very nice people; his wife is still alive. Gyuri was charming. He had a good job and he was good at it. And he spoke several languages, including French and English, I think.

My Pollak relatives had a very good sense of humor. And Uncle Naci picked on Uncle Lipu's family whenever he had a chance to do so. Once one of Uncle Lipu's sons took the train together with Uncle Maxi, and the poorer one didn't have a ticket, and when the conductor came, he asked where his ticket was. Uncle Maxi said, 'My secretary will pay for it now'. And Uncle Lipu's son was so embarrassed that he didn't know what to do. He took out his wallet and paid for the ticket out of sheer embarrassment. The conductor left. 'Why did you say that I had money?' 'Because I didn't have a red cent.' Uncle Maxi was like this. There were some great anecdotes, which were always quoted in the family.

The Friedmann line came from Heves County. My grandfather, Samuel Friedmann came from Varaszo, where he was born in 1845. He lived in Recsk, and he had a tavern and a butcher's shop there. I can't tell you whether it was kosher or not. As far as I remember, they slaughtered the animals and sold them. Recsk is a small village near Paradsasvar. There weren't many Jews there. But there was a synagogue there; there were synagogues back then, even in smaller places.

I knew my paternal grandfather very well. He was more like a 'peasant Jew'. He had boots and a peasant hat, in one word, he dressed in an up-country way. Grandfather had a very handsome mustache. He didn't have a beard; he didn't care about the outward signs of religion. The villagers called him Uncle Samu, and loved him dearly. He had many friends, who liked him very much. They didn't cheat on people, they were honest [straightforward merchants]. In the village he had Jewish and non-Jewish friends, but mostly Jewish because they used to get together in the synagogue.

My grandfather had three wives. There were several grandmothers in every family at that time because women died of childbed fever or pneumonia or of some other illness for which we have medication now but which was incurable in those days. My grandfather couldn't afford not to have a wife because someone had to look after the children. I don't know exactly how many children my grandfather had, probably two or three from each wife.

My father's mother was called Pepi Friedmann, nee Flaschner. She was born in Erdokovesd in 1851 and she died in 1882. She was my grandfather's first wife. I didn't know her. My grandfather's third wife was Terez Hermann, whom we called Aunt Rezi and I knew her as my grandmother. And we regarded her as our real grandmother because they lived together for many years.

Growing up

Looking back I can see now that my grandmother wore typical Hungarian clothes. She wore dresses that any rural peasant woman could have worn: several skirts on top of one another and blouses. She wasn't really very different from the other rural peasant women. There were certain customs in which she was different from them, but I couldn't really tell what these were because I was only a child then and didn't really pay attention to these things.

They weren't so strictly religious there in Recsk. The Pollak line wore sheitls, they were more religious; the Friedmann line wasn't that religious. They observed all the Jewish holidays; all Jews kept all the holidays in those days. It was unthinkable for them not to observe the holidays. But some people observed them more to the letter than others. I don't know how about their life there; I was only a small child at the time.

In those days some people owned a house, others only rented one. My grandfather had his own house. The tavern belonged to the house. It was a two-bedroom house, a proper brick house. So they couldn't have been too poor. In most apartments there was a children's room. All the children lived there; it didn't matter how many boys and girls a family had. And the parents usually had their own room. We lived like this and the Friedmann line did so as well. My grandparents heated the house with wood and coal, and they used a kerosene lamp. When I moved to Cece [in 1937] we still used a kerosene lamp there.

Both my grandfather and my grandmother were very hard-working people - she kept herself busy with the rolling-pin [that is, with the housekeeping]. My grandmother didn't help in the tavern; my grandfather probably had some employees. But I don't know much about these things because I had never there when they still had the tavern. Then they moved to Balassagyarmat in the 1920s. They sold the house and the tavern. One of my grandfather's daughters, Aunt Helen, had married a man called Sandor Klein and they took the old couple to live with them. Aunt Helen's husband, Uncle Sandor, was a master tailor and he had a workshop, and they had three children. My grandparents died in Balassagyarmat. My grandfather died in 1933 and my grandmother a year later.

All my sisters and cousins, including the three Korosi boys [my father's sister Julia's sons], used to go on holiday to my grandparents. And they always played very naughty tricks on my grandfather and grandmother. For example, they would pick up some mud and throw it at the wall when my grandmother had just finished to paint it nicely - because the walls were whitewashed there every week to make them nice and white. Grandmother came with the scrub and gave us a good thrashing, of course. I wasn't so much involved in this, as I was the youngest child. My sister Piri was past- master in this, along with the Korosi boys, who were older and knew how to provoke Grandmother.

There was an earthquake once in Eger. I can't remember exactly which year it was, but I was still a kid. My eldest sister was going to go to the office on a Saturday morning and the steeple on the market place was bent. It was such a big earthquake that the newspapers abroad reported that Eger had been completely destroyed. The Korosi boys, the three sons of my poor Aunt Julia - who were at university abroad - read in the newspapers that Eger had been destroyed. But it wasn't true at all, it was only that the journalists blew it up out of all proportions.

My grandfather came to visit us in Eger and was staying with us at that time and he was about to get up - it was a Saturday morning, Mom was cutting the milk loaf because she always baked milk loaf filled with chocolate. My grandfather was about to put on his boots and I can still see it in my mind how he wanted to lean against the bed but couldn't because the whole apartment was swaying. Dad ran out of his workshop and shouted, 'Come out with the children at once, there's an earthquake'. I don't know how he knew what it was because there had never been an earthquake anywhere near before. We children had the jitters, so much so, that we slept in the same room with Mom and Dad that night. We didn't dare go into the other room, although we would have been safer there, but nobody explained this to us.

Dad had one full sister, Aunt Julia or Juli, the mother of the Korosi boys. I think that Dad's sister married a man from Miskolc and moved there from Recsk. She was already a widow when she moved to Eger. She was a servant, she kept house for someone. There was a cheap kitchen in Eger, it was called dime kitchen, which was maintained by the Jewish community and she worked there. But for the most part we supported the poor woman, as much as we could. Aunt Juli died in 1940.

Aunt Juli was a poor woman and her sons paid for their tuition themselves. All three of them became educated men. Bela became a lawyer. He courted my sister Piri; it was customary at the time for someone to marry his cousin. Bela went to South America and settled in Buenos Aires. He had participated in the Hungarian Soviet Republic 1 and he had to flee later. He was hiding in Eger and before he fled from Hungary he came to say goodbye to us. I remember that he grabbed me and gave me a kiss, and his face was so prickly that I started shrieking and kicking. I was sorry for this later because I realized after he was gone that I would never see him again. But I did see him one more time, when he came home on a visit. He had married there and had a son there, but I don't know anything about him.

The second Korosi boy, Jozsi, became an engineer. His wife, Klari, was a Jew from a very religious family in Upper Hungary 2. They ended up in the Soviet Union for some reason. He was arrested there and taken to Siberia, I think, and he perished there. His wife and son repatriated in 1956.

The third son, Sanyi, was an ear, nose and throat specialist. He graduated from university in Vienna because there was the numerus clausus in Hungary 3 at the time. Sanyi first went to Shanghai, China, where he found refuge during the war. He married a Russian woman there. Later they moved to Cleveland, USA. He stayed there and he came to visit after the war. He had a son and a daughter. We were in contact with Sanyi. He was a splendid person, a good fellow; all three Korosi boys were very clever people. Poor Aunt Juli couldn't enjoy much of her sons, it grieved her that she couldn't be with them.

Uncle Lajos was my father's half-brother. He lived in Recsk. He was also a tailor by profession. And Dad gave him money so that he could leave Hungary during the war [World War I] as Uncle Lajos was supposed to join up, but he didn't want to and he went to America with Dad's help. And they agreed that once Lajos was settled there, Dad would follow him. But Dad got married in the meantime and then said, 'I already have kids, I'm not going anywhere, I'm fine where I am'. He never liked to change things, he was bound to one place, he had the mentality of the poor. He didn't want to become a somebody, he just wanted to work.

Uncle Lajos went to Cleveland. There were lots of Hungarians there already back then. He married a Hungarian woman called Malvin there. They had a daughter called Irenke Friedmann. Uncle Lajos had a stain removing workshop and Aunt Malvin helped him in the workshop. They never sent the family a red cent. Once a man sent by Uncle Lajos came to us. He popped into the workshop and said, 'Your brother sent you...' And my father finished the sentence: 'I know, and it got lost, that's what you were going to say, isn't it?' 'Yes, but how did you know?' 'I just know.' And it was as Dad had predicted it; whatever they sent us, it always got lost somehow. We never received anything from them. It went around the family how we almost received red chamois dresses from Uncle Lajos, which were stolen from the man with whom he sent them. It wasn't true, of course [that the presents got stolen]. Or if it was true, such a thing could only happen to our family. They came home on visits several times before World War II. They came to visit us after the war, too, and I showed them around then.

Dad is from Recsk. But he was born somewhere else, maybe in Erdokovesd. They moved to Recsk when he was a little boy. He came to Eger at the age of ten and became a tailor's apprentice. He was sent to Eger because there was no tailor's workshop in Recsk. And he was sent at a very young age so that he could earn money as soon as possible. He was an apprentice at some relative's workshop. He was an extremely skinny little boy, thin and weak, and he had to lift those terribly heavy irons, because the irons used for menswear were extremely heavy then. The iron was basically a block of iron; it was put in the fire and heated up.

This aunt, or whatever relative she was, was worse than a stranger could have been. She kept pestering him, she always sent him here and there, to do the shopping and so on. Apprentices were very badly treated in those days. These apprentices who were bound to their masters by force still learnt sewing somehow or other. The worst thing was that they had to run around a lot, but only got very little food. They weren't regarded as relatives whom one would feed or treat better, it wasn't customary in those days. From what I gathered from Dad's stories, it was a tough life.

Dad was an apprentice for three or four years, I think. And when one had served his apprenticeship, he either stayed with those he had been an apprentice to or went to work for someone else. Dad worked for this relative until he got married. He lived at this relative's place. It was a big favor that he could stay there.

Dad was a master tailor, and a gentlemen's tailor at that. There was another tailor opposite us, he was a peasant tailor, as it was called back then. A gentlemen's tailor made proper suits. My dad was a very accurate, meticulous master tailor, he turned out beautiful work. Not so long ago, my grandson, Andris, found an article from Eger about Dad in which they said what a remarkable tailor he was. [In fact it was not an article but an entry in a book entitled 1930 Almanac of Hungarian Craftsmen, in which his name, age, profession and place of apprenticeship is mentioned.] Dad had his workshop in the same house we lived in. We could only go down to the workshop when Dad didn't see us because he didn't like it when children were hanging around there. Dad was a very strict person, but he was a good man; he loved his family and he was very fond of children.

He had three employees, two apprentices and an assistant. The assistant had already finished his apprenticeship. The assistants weren't Jewish, and the apprentices weren't either. The apprentices were peasant boys from the countryside; they stayed in his workshop for two or three years - it was regulated how long they stayed. Dad taught them to sew and then he tested them. The apprentices slept in the kitchen. They brought in their beds in the evening, put them on the floor and that was it. The apprentice got the fire going in the workshop early in the morning, made a fire in the stove for these heavy irons and put them into the fire to heat them up. Dad went down to the workshop at 7am. The workshop was the size of about half of this room [about 6 square meters], and his only wish was that someone would inherit it from him.

Dad earned a good living. It wasn't only Jewish clients who came to his workshop, but all those who could afford it. He was an expensive tailor. There was a jeweler, who didn't have money - he had quite a lot of children and he was also Jewish - and he said: 'I can't pay you, but I will give a piece of jewelry to each one of your daughters'. So each of us got a ring, and I almost didn't get one because I was the fourth child. Considering that Dad was poor, he always paid especial attention not to cheat anybody. In those days merchants from Pest used to consign fabrics to tailors from the countryside. Dad sold the fabrics but he never cheated the merchant or his clients, regardless of whether he made a profit or not. If he was given anything in consignment, he accounted for every cent. So he was very honest, he never wanted to make a fortune on someone else's account. Dad didn't have many Jewish friends because he made friends mostly with tailors. Some of them had some land or a small vineyard, and they used to get together and have a little booze-up. Dad used to join them.

We helped quite a few family members as much as we could afford to. There was one relative on my mother's side, Uncle Naci and his family, whom we helped. He was my uncle, Mom's full brother. They were very poor. Uncle Lipu's family also helped them but it wasn't very pleasant because they were such disagreeable people. We baked every Friday - Mom was great at baking, she could make wonderful cakes - and the first thing we did was to take some over to Uncle Naci's family. I used to take the pastry on a small plate on Saturday morning and say, 'Aunt Etelka, I brought some pastry'.

We had some relatives on my mother's side in Eger. Most Jews lived in one quarter, in the center of town, in Dobo Street, Dobo Square and Magyar Street. It had developed like this by chance, but when I think of it, I can see the stores in my mind's eye. Grocery, haberdashery and whatnot. Almost all my relatives were storekeepers. The Jews were mainly involved in commerce; they were greengrocers, they had various stores. There were non- Jews in this quarter as well, but not too many. And there were some Jews scattered in other parts of the town because Jews continued to come to live in Eger from the villages around. But Jews and non-Jews didn't mix, Jews didn't move to the Christian quarters. They didn't want to and, I guess, couldn't have moved there even if they had wanted to.

When they got married, Dad and Mom lived in a rented flat on Dobo Street. There was Rosenberg, the textile merchant, and my father rented the house from him. The apartment wasn't big. We had two rooms, one for the parents and one for the children. There was a small stove in the room, and wooden floors - I remember that we had to scrub them.

Electricity had already been installed in Eger by that time. But the water pipes were only installed in the second half of the 1930s. There were one or two artesian wells, and we used to go there with a bucket to get drinking water. Everybody had rainwater in a barrel in his yard. We had rainwater in the summer, too, we collected it from the gutter. I loved it; we used to go out early in the morning, and we would splash about in the barrel and take some in to wash ourselves. We had to wash up every day. We went out to the barrel in the winter as well. We would put on a shawl, fill up the basin and take it in. Most people think that we didn't have water in those days. But we always had water, only you couldn't drink it because it wasn't good.

When we were little, we had a trough and we bathed in the trough one after the other. I remember the times when I had to bathe after my sister Bozsi: it took her a very long time to get out of it and I was angry with her. But we couldn't have done it otherwise because there wasn't enough water [for everyone to get washed separately]. Once a week before Sabbath we heated water for bathing in a laundry pot. We had a regular stove in the kitchen, which we heated with wood.

Mom was a housewife, as all women at that time who had many children. This [four children] was already considered many children. I don't know how my parents met; they never talked about it. Mom was 17 or so when she got married and she gave birth to Piri soon after. I was born in 1915, Bozsi in 1910, Rozsi in 1908, and Piri was born in 1906. She was a very beautiful girl. Piri always ran away from home. Once she ran away to the neighbors and they were standing over her at a loss, wondering who she could be. She was a nice blond little girl and she could already talk, only she couldn't tell what her name was and who her father was. And finally they found out who she was because she kept saying, 'He is always ironing, he is always ironing'. And so they realized that if he was always ironing, she could only be the tailor's daughter.

I was the youngest child and the fourth girl. My father almost threw me out! He said that if I was also going to turn out a girl, I would be thrown into the Eger stream. He didn't mean to throw me out, of course, he just kept threatening my mother with it because he wanted to have a male heir who could inherit his workshop. Looking back at my childhood, it was absolutely untroubled. It wasn't an issue whether we were Jews or not. We were on very friendly terms with our neighbors. We didn't get together but we got on well. In school [non-Jewish] children were told that on Saturday they had to write the stuff in our student's record and everything was going well. Nobody touched us, all the more so because my dad was a very honest and decent craftsman.

We had a servant. In the countryside everybody had Hungarian village girls as servants, and so did we. This was in fashion at that time, it was a rule, one had to comply with it. Servants came from the countryside. There were people who recommended them, that is, middlemen who did this for a living, but people usually got their servants through acquaintances rather than through them. The servants didn't change often, we had several who stayed with us for years. But I remember the apprentices more because they helped a lot. When Mom was very much behind with something, they helped to do the shopping or carry heavy loads and things like that.

The servant helped with all that Mom did. Mom did the shopping but the servant went with her and helped her carry the stuff home. Mom did the cooking, the servant didn't cook but helped in the kitchen. She peeled the vegetables and Mom let her do the washing up as well. The cleaning was also done by the servant - every day, as was customary in those days. There was no extra space in the apartment, of course, but we had a kind of shed and the girl lived there.

A washerwoman came to do the big laundry. I can't tell how often we did big laundry but it was also a ritual for which we had to prepare. It went on for several days and it was a terribly awful lot of work. The big laundry was done in the courtyard; and in the winter it was done in the kitchen. We had a wash-house but it couldn't be done there because we had apprentices sleeping there, too.

There were two synagogues in Eger, a Neolog 4 and an Orthodox synagogue, and both were close to us. We went to the Orthodox synagogue [on high holidays] but on Fridays we went to the Neolog one. Dad usually didn't go to the synagogue on Friday and Saturday because he wasn't so religious. Mom used to go every Saturday. She put on her nicest dress and proceeded to the synagogue. Sometimes she took me along, other times she didn't. We used to chatter and chortle and laugh a lot. We could make a pass at boys from above [from the women's gallery] because there was a grid, some kind of a railing and we leant over it and ogled at them. The adults let us do everything, there was no supervision. You went in, you were there, you went with your mother and that was it. But they [the adults] really prayed.

The other synagogue was Orthodox, there you couldn't look down and do other 'nonsense'. There you couldn't really see through the grid and they had different rules. We went to the Orthodox synagogue on high holidays when several people fainted. We always knew in advance who would faint because there were some women there who had eaten a lot the previous evening [before the fast started] and the following day we were waiting for them to collapse and they were then taken outside. But we didn't take all this seriously, it was all just very interesting and funny to us. My parents had their own seats; they had to pay for them.

As a matter of fact we were both Orthodox and Neolog. Because we were Neolog through Dad and Orthodox through Mom. My mother's family, the Pollaks, were all Orthodox. There were sometimes disagreements between Dad and Mom because of this because Dad worked on Saturday and Mom didn't really like that. I wouldn't have liked it either if this had been my conviction. But I was only a child then, I couldn't grasp it. I just always heard their dispute: 'You work, you don't observe Sabbath'. But Dad was also Jewish in his spirit. Mom strictly observed all Jewish traditions. First of all, she went to the mikveh as required - one had to go once a month. I can't remember any more why we had to go there once a month.

There were some steam baths in Eger and one was opened for the Jews [on Friday]. It wasn't a Jewish steam bath [a traditional ritual bath]. It was an ordinary steam bath and there were occasions, usually on Fridays, when Jews could immerse themselves. I used to go the steam bath with Mom. Mom went there to immerse herself. I liked going with her because this way I bathed more often than my sisters. They used to go with Mom when they were little, too. But I don't remember that because I was the youngest.

We had a kosher household. We bought kosher meat and we took animals to the butcher for slaughtering, but I don't know what he did with them. [Editor's note: The interviewee is talking about the shochet who kills poultry.] And we only ate goose. As I mentioned before, Aunt Szeren, who lived in Kal, used to buy geese there and brought them to Eger every weekend, and she sold them with Mom's help. And Mom always kept one for us and we always had smoked goose, goose leg and other such delicacies at home. The dairy and meaty dishes were kept separately. When I was older I used to eat ham, too, although I wasn't allowed to take it into the house. Mom knew about it and she told me off. So, it wasn't taken that seriously toward the end.

We usually had goose or chicken fricassee. We recited Kiddush Friday night; we had barkhes [challah] for that. The baker made it and we bought it in the bakery. We had cholent on Saturday; there was goose neck and all kinds of delicacies in it. It was put in a pot, and the handle of the pot was fastened because the pots were thrown about in the bakery. Many people took their cholent there. We had to write our name on a piece of paper and fix it to the pot, but sometimes the name got burnt and the pots were muddled up and we had to go and find out who had taken ours. But there weren't so many Jews there that we would have had to be concerned about where our cholent had gone to - we never ate someone else's cholent, we always knew who the individual pots belonged to. I remember that we went to get the cholent on Saturday, and we could hardly wait for it. We brought it home with the servant. On Saturday it was the servant who lit the stove for us; they were there for doing that.

We always did a proper house-cleaning before the holidays; it was unthinkable not to, it was a must. We also did cleaning on Friday. We did the cleaning before Pesach and also got rid of the chametz. It was Mom who knew best how to do it. She did it as she had been taught by her mother. And her mother knew well how to do it because she was a Pollak. But I'm sure that she had inherited these traditions from her mother in turn. It was always Mom who did these things. I can still see her before my eyes with her little apron as she was getting rid of the chametz. I can't remember very well how she did it. I remember, though that they wrapped something into a cloth. They gathered the breadcrumbs..., I don't really know this part. I've never done it myself. And we did the housecleaning - that was a great event for us. The Pesach dishes were in the attic and we had to climb up there on a ladder and we had fun as we were handing down the checkered mugs; they were so beautiful, these dishes, I can still see them in my mind's eye - but we only used them during Passover.

We all spoke Hungarian as our native tongue in the family. My mother's line knew German and Hebrew. The Pollak grandparents spoke in 'Polishi' [i.e. Yiddish]. I sometimes heard them talk in 'Polishi' but I didn't understand it, I didn't speak that language. I heard it from them but I didn't pick it up. And we didn't study it either. We learned German in school and everywhere. It was very good for us pupils.

There was a theater in Eger. I can't say that we went there often because there weren't performances so often. There was a cinema, too. And there was a place in the Korona Hotel - I don't really know what to call it - where we could entertain ourselves; dance classes took place there and other things. I didn't go there very often because I didn't like it, I don't know why. My parents always paid attention to having an overseer for the girls. I was the main overseer - and how I hated it! I kept telling Bozsi, 'Look, I won't go with you. Leave me alone'. But I had to go because Mom told me in a peremptory manner, 'You will go with Bozsi and take good care of her'. But it was such a nasty job, so horrible because they didn't like having us go after them all the time.

The Jews had a special place which was maintained by the Jewish community and where even an artist, a reader of poetry, used to come to perform. He was a famous Jew, but I can't remember his name now. And all the Jewish children went hiking together, without parents - the youth was progressive.

There was a swimming pool in Eger. It was unthinkable that someone couldn't swim; we all knew how to swim. I learnt to swim at the age of 3; I was taught by a swimming instructor. Mom was standing next to me and was having kittens that I would be thrown off from the spring-board and would drown. And the instructor took me up the spring-board, threw me off and that's how I learnt to swim. We loved the swimming pool, we used to go there the whole summer. We went there in the morning and waited in the courtyard of the swimming pool until it was opened. When it was opened, we ran in like a bunch of puppies and we got into the water and out and in again - it went on like this the whole day. We didn't have any food because we didn't take lunch with us, but we had fruit because Mom always bought a whole basket of fruit and distributed it among the children in the morning. They didn't have to worry about us, we had a great time and Mom was free, too. We, children, simply loved the swimming pool.

My parents also went to the swimming pool occasionally, my mother swam very well. Dad didn't go swimming, he worked. But Mom used to go regularly. We used to go to the swimming pool with Jewish girls. At that time men and women bathed separately. The Catholic Church didn't allow a common swimming pool - we children knew about this, too, it was no secret. It was a 'sin' for men and women to swim or bathe together. This is especially interesting because the canons - these were priests with purple belts - refrained from going to such public places [in Eger]. At the same time many people saw them in Pest going to swimming pools and the lido. Well, this was really not reconcilable [with their position] and even we children reprimanded them for this, although it was none of our business. When the [common] open- air swimming pool was finally allowed, Eger started to prosper because it gave a boost to the town. Eger became a busy town; cheap trains started to come from Pest. People could take cheap trains to come to the open-air swimming pool in Eger.

Eger was under total clerical rule - it was an archbishopric. The Catholic priests intervened in everything. Whenever the issue was raised how good it would be if the town developed, they always put obstacles in the way. This way the town didn't really make progress. The canons lived all along Kaptalan Street. They all had beautiful houses, riches and land; they wanted to rule everything. And they succeeded. When my poor mother killed geese, they always took the liver to the canons. My father worked for several canons. And they bought the liver from us. They reigned there, so to speak. They had everything you can possibly think of and I'll never forget that there were peacocks in these houses. Their pantries were as big as these two rooms together and there were huge pots full of lard in them. When the apprentices who worked for us went in there, they always came home awestruck by what they had seen there, by how rich these people were. We weren't at home in this wealth and abundance, although we weren't so poor as to starve, but we lived in a Jewish world nonetheless.

I went to the Jewish elementary school. I was accepted to elementary school before I reached school age [age 6]. Mom took me to the school to enroll me. I still remember that day; it was raining. When old Biedermann saw who it was, he asked her: 'Why did you bring this child, she isn't six yet?' I hadn't turned six yet because I was born in November and school started in September. And my mother said to him, 'Please accept her, they are all clever!' And old Biedermann was listening to her lamentation until he accepted me. But he said that he didn't mind because he knew that the Friedmann sisters were all clever. All four of us were very good students. In class I always had my hands up - as soon as they asked something, I put my hands up to answer it. My friends told me later, 'You always knew everything, you were horrible!' They couldn't bear this; but I was always ready to give a prompt. I only have one friend who had already been my friend in elementary school; I still call her from time to time.

Then I went to middle school 5. It was a state school and we all studied there free of charge. I even learnt to play the piano for five years, so we were really trying [to get a bourgeois education]. Piri also learnt to play the piano a little. I would have very much liked to continue studying because I had an ear for music and I had a private teacher. When I was in middle school, they [the teachers] made it possible for me to observe Jewish religious traditions. On Saturday they asked the non-Jewish children to write down in our student's record what classes there would be next week and whatever else had to be written down. I had a friend, or more precisely a classmate, called Piroska Toth, who used to note down for me what homework we had for the following week. We weren't allowed to write on Saturday. It wasn't so much Dad or Mom who expected me not to write on Saturday. This came more from the Jewish community and schools weren't anti- Semitic in this respect. Some made remarks about this but they made everything possible, and I went to middle school each Saturday from the 1st grade to the 4th grade and didn't write, and it wasn't a problem.

All my sisters finished the four classes of middle school. My oldest sister Piri also finished two years of commercial school. This was a commercial high school, where nuns taught. And it was very expensive. If someone wanted to work in an office then she, like my sister, finished two years of commercial school and then she could become an employee [in an office]. There was a car dealer in Eger - there was only one at that time, there were hardly any cars; we went everywhere on foot, it was a small town, we could walk from one end to the other in two minutes - and Piri worked for this car dealer. My parents had more money for the education of my older sisters; by the time it was my turn, the money was gone. Sewing was almost the only trade that one could always do for a living for sure. So, they decided that the girls should learn sewing.

Girls didn't really have the possibility to learn any other trade at that time, especially if they were Jewish. Bozsi worked for a family, acquaintances of ours - people often learned a trade through acquaintances. It was very good that we didn't have to go to an unknown person to learn the trade; everybody new Dad and everybody liked him. So, these were really the good old times. All my sisters knew how to sew except for Piri, who worked in an office. She couldn't even sew a button on, she struggled with everything that had to do with sewing. Bozsi sewed for sale, and Rozsi was at home after finishing middle school and helped Mom. She made beautiful children's clothes. I have no idea where she learnt this, she probably just picked it up somewhere. She never learnt it professionally.

Bozsi married someone from Pest. She had a great love in Eger, a boy called Pista Deutsch, but his mom didn't allow him to court Bozsi because she was a rather poor girl. They used to meet but you couldn't really oppose your parents at that time. We had to follow the traditions in everything. Pal Spiegel was recommended -matchmaking was common in those days. Spiegel had a pickle-producing workshop. It was a family business. Bozsi didn't work. In those days not everybody worked. Her husband provided for her.

They got married in 1937, but they lived together for a relatively short time. Their daughter, Julika, was born in 1939. The troubles started in 1944 and by that time Pal was already dead. He committed suicide because he had asthma and couldn't sleep at night, so he jumped out of the window. He was buried in the Jewish cemetery, but I don't know the details how this could have been arranged. I don't know, someone must have managed to get the permission, probably the relatives. The whole family was shaken. Nothing like this had ever happened in our life. He was a very intelligent nice man, only he wasn't healthy. But we didn't know that when Mom married Bozsi to him. [After his death] Bozsi returned to Eger and lived with Mom and Dad and sew clothes for others. She had to make a living from something.

Piri's husband was Gyula Krausz, he was a merchant. They got married in 1926. We had a cousin, Bela Korosi. He was somewhat of an eccentric but he was a lawyer by profession. He courted Piri. And Piri was about to marry Bela, the wedding was to take place within a week. But nothing came of it because in the meantime Gyula Krausz also proposed to her. Mom went to Reb Shayele, who was a rabbi, who told her not to marry her off to America and that there was this decent fellow here and she should marry her to him. We children were eavesdropping, of course, and heard Mom tell what the rabbi had said. The end of the story was that Piri didn't go to America. She had everything ready, all the papers, but she didn't go to South America. She was just as 'enterprising' as the other members of the family. That's how we became mies instead of becoming Miss. This saying - why we never became Miss - went around in the family. [Editor's note: The interviewee refers to the fact that the family could have gone and lived in America, and thus Piri would have become Miss, or an American citizen. But since their father was not enterprising enough to emigrate, they remained in Hungary and weren't very happy, but "mies", German for wretched, pronounced "mees"].

Piri lived in the 7th district in Pest, where I also lived later when it became a yellow-star house 6. Her husband died somewhere in forced labor in 1945. Piri took over her husband's job after the war. She picked up bread in the big bread-producing factory and took it to various shops. This was an independent occupation at the time.

When I finished school, I also wanted to continue studying, as Piri had done, but I couldn't because the nuns didn't offer a commercial course that year. My parents tried to place me in a lawyer's office but business was running low - the lawyer was a relative of ours and he did my father a favor by employing me, but I didn't earn any money. After this job, I decided to learn how to sew. My parents apprenticed me to a man, also a tailor, who was an acquaintance of my father, but I didn't like it there at all. He was a Jewish tailor from abroad, not from Hungary. He was a women's tailor. I was there for only a very short time because I kicked up no end of a racket at home about not liking to be there. But I still learned how to sew, since we all knew this trade kind of instinctively because Dad was a tailor.

The Greiners, my husband's family, lived in the same street as us. I went to work for Dora Greiner. Three or four of us worked in her workshop. Dora was our boss. She was very strict; she used to upbraid me all the time before she became my sister-in-law. After her brother married me, I used to tell her, 'You were such a nasty boss, it was horrible'. I worked there as an apprentice for a couple of years and I didn't get a salary; we were happy that they took me on in the first place. After I finished my apprenticeship, I got a salary for my work. But we didn't have set working hours. We were told at what time we had to start in the morning. I can't remember what it was any more. I guess it must have been 7 or 8 in the morning. And in the evening we had to stay until we finished the fancy work on a piece or whatever we were doing. As long as the Greiner girls lived in Eger, I worked in their workshop.

I was working in the sewing workshop of my husband's older sister and I 'kept repairing the iron' until my husband fell in love with me and I with him and we married. I liked him very much because he was a smart boy. He wasn't the most handsome boy in town, but he was very smart and I always liked to learn things. He was great, my husband, very witty and smart and intelligent. And you could learn everything from him that you ever needed in life. My husband set my attitude to many things; because he was a communist from the beginning, already before the war. My husband was a very decent man and I adopted many of his views because he was an authoritative person to me. Later I also became a real atheist because my husband was a communist.

The whole Greiner family was like close relatives to me because we lived in one street. They were very decent people. In Eger they were called the 'decent small people' because they had never had much money but they weren't poor either and the children never went about dirty.

My husband came from a religious family. His father was a Torah teacher at the Jewish community of Eger. There was a school and the more religious Orthodox children used to go there every morning. The old Greiner was very quick on the uptake. He was very original and smart. He had a beard and payes. (My husband and his brother also had payes.) But he wore a suit like anybody else. These Orthodox didn't ware a caftan any more. They were kosher and I remember when my poor father-in-law put the fish in a vat every Friday and scaled it. He had to do it because he was employed by the Jewish community.

The Greiners had six children: four girls and two boys, namely Szeren, Elza, Dora, Mandi, Arnold and my husband Pista. In those days, if someone had six children, people didn't think they had many children. In some Jewish families there were ten to eleven children.

My husband was born Izidor Greiner. Then he magyarized his name to Istvan Koltai in 1946. [The pet name of Istvan is Pista.] They had lived in Kolta and when he was asked after the war what he wanted as a surname, he said Koltai. [Editor's note: In Hungarian the letter 'i' is added to a place name to refer to people from that place, so koltai is a person from Kolta.] He was often asked if this or that Koltai was a relative of his and he always answered, 'Yes, if he had been called Greiner before'.

Pista was born in 1907. He was born in Kolta. But they moved when he was one or two years old. My husband and his brother didn't go to a regular public school because there was no Jewish school. They went to a yeshivah. They went to a yeshivah somewhere in Upper Hungary. Later my husband told many stories [about the yeshivah], he could tell them in a very funny way, but I don't remember any of them. I can't tell you for how many years they attended the yeshivah.

So, Pista was raised in a very religious family but the whole company kind of went wrong, the children, I mean, because none of them were religious. All of them were very smart and intelligent. The Greiner siblings didn't care a pin about what their parents told them; they didn't listen to them, they went their own way. They were right. But it was only later, after their parents had already died, that they got involved in politics. They observed all precepts of Judaism that their parents forced upon them but they didn't believe in these things. My poor father-in-law was a very intelligent man, so he accepted these things as they were; he accepted that one had to let young people go their own way and do as they think is best for them.

Their poor parents died very young, I think around 1930. The girls were left alone and they were thinking about what to do and decided to move to Pest. And they did. Dora and her sister Mandi joined forces and brought the sewing workshop to Pest. Their workshop was on Terez Boulevard and I used to go there as if I was going home. I went to see them more often than my own sister. They accepted me in the family as if I were a sister to them. We were very close, they were very humorous and quick-witted, and I loved them. We were almost like sisters, we grew up together. I knew that I could always rely on them.

Mandi was the youngest. Her husband, Gyuri Gardos, participated in the [communist] movement here in Pest and I had many acquaintances through him here. Mandi has already died and her husband as well. Her daughter owns a store.

Szeren married a man from Szarvas and settled there with him. She was called Mrs. Joachim Schwartz. She was the eldest of the Greiner sisters. She had two daughters, who were deported, and a son. They survived. They had been deported to Austria and children had more of a chance to survive there. They emigrated to Israel and Canada right after the war.

Elza got married in Pest and she didn't have any descendants. Arnold was the youngest boy. He was a painter. Poor Arnold died of spotted fever in forced labor somewhere on the Western frontier of Hungary. He has a memorial plaque in the Jewish cemetery in Rakoskeresztur along with the forced laborers killed in Balf. He had been in Balf, too, and he met my brother-in-law there.

My husband worked as a clerk in the lumber-yard of David Schwartz. He was a very talented, smart boy, so he graduated from high school. He was a private student and who do you think helped him prepare for the graduation examination? My cousin, one of the Korosi boys - but it was pure coincidence because we weren't related to the Greiner family at that time yet.

My husband was a member of the Social Democratic Party. He was even imprisoned for four months in the 1930s. He was arrested in Eger. The gendarmes arrested him in Kostya - that's a quarter of Eger where mostly peasants lived - for distributing illegal literature: pamphlets and books but I don't know exactly which ones. He was in prison for four months; he spent two months in Eger and two in Pest. I recognized him as my fiancée and I was judged by the same criteria, only he was in prison and I wasn't. He learnt German then. He very much wanted to be fluent in German and he studied it in prison until he became fluent.

Pista courted me for a very long time because he didn't have a job. He had lost his job because of his arrest. He had to leave Eger and its environs because the police kept looking for him at my father's place. And Dad kept telling them that he had no idea where he was because he didn't keep in touch with him. Finally Pista got a job in Fejer County; there was a lumber- yard in the village of Cece. There were many vacancies; they were advertised in the papers. However, we could only choose a job at a lumber- yard because that was Pista's profession. After graduating from high school he had learnt this trade. The lumber-yard in Cece belonged to David Schwartz. My husband worked for two people by the name of David Schwartz. One was from Sarbogard and the other from Eger.

We got married in Budapest in 1937. He had already got this job in Cece, otherwise he couldn't have married me. The rabbi married us in Dora's flat. It was quite natural at the time. Most communists were Jewish. And since our parents accepted that we were modern, we accepted that they weren't. So we did all we could for their sake. My sister Bozsi's wedding was on the same day but in Eger. My parents were present at both. I have no idea how they did it. Dad did his utmost; it wasn't so easy to marry off two girls, but he managed somehow. He didn't give me a dowry but my husband wouldn't have accepted it anyway. Pista boarded at my parents' for years.

We lived in Cece from 1937 to 1942. When I got married and moved there, I thought that I would move to a normal place. But when I got off the train in the evening and started looking for the village I found nothing. Because it really was just a village compared to Eger. So, I got off the train and said to myself: 'It's ok, I will find it in the morning'. And I woke up the next morning and there was nothing there, just the wilderness. I just couldn't stand living in a village. Eger wasn't a big place but it was still a town. However, I had to get used to village life because I knew that my husband wouldn't find a job anywhere else.

Our house had two rooms but I couldn't furnish both, I only had enough furniture for one. We had some animals, geese, ducks and so on and we also had a garden. I was always very active, and I learned about gardens and gardening as well.

There was a farmer at the lumber-yard, who looked after the lumber-yard with his family. He was in charge of the goods and he gave out the merchandise to the customers. Pista worked in the office. Those yard people helped us in all they could. They were called yard people because they ranged the tiles and everything else. We always had many dogs and we had to have many because the money [the daily returns] was always there until we mailed it in the evening.

Cece was a shitty little village. The Jews there weren't religious. We didn't observe the Jewish holidays either. In the village we were friends mostly with the Jews. All in all there were four or five Jewish families in the village, merchants and an ironmonger. The Bar family owned a haberdashery. I was on good terms with the wife. We used to get together to play cards like villagers did in those days. And Pista and I studied French there - without a teacher; we just had a dictionary. We had a lot of time at our hands and we didn't know what to do in the evenings. We just studied on our own. I was quite good at writing in French. And I learnt French spelling to some extent. I liked studying it, but I couldn't really learn it properly because I didn't have a goal in mind with French.

I didn't go home to Eger very often; it was too far. When I had enough money, I went home. I visited my parents every year. Mom and Dad came to see us in Cece, too. And they liked coming because I did my best to make sure they enjoyed their stay.

During the war

Pista was drafted to forced labor for the first time in 1942 - he was taken to Tokaj [wine-growing hilly region in the north-east of Hungary], and to other places as well, I can't remember where any more. As soon as he was back, he was always drafted again; always for a few months at a time. So I had to learn everything [at the lumber-yard] because I took over and ran it when he was drafted to different places. And everything went smoothly. Nonetheless we had to be very careful because there was a lot of open anti- Semitism already at that time. But I don't remember any particular incidents because the whole thing became so natural toward the end.

Pista didn't join any party activities in Cece; he couldn't have done so anyways because he was there undercover. Toward the end of our stay there the notary discovered us. They didn't know who we were until then. Actually, we were hiding there in Cece. It seems, however, that the police had a long arm. And they found out that he was a communist. Pista was called in and the notary told him that we had to leave the village within a week, and that was it. He didn't give any explanation whatsoever. The same happened to the other Jews in the village, they also had to leave. Everybody was kicked out of the place they had lived in. Pista had had quite a good salary, so we had bought all that we needed and could get there. And then this scum of a notary kicked us out of the village. We had to sell everything. We had to advertise it and the villagers came and took everything, all our belongings, apart like madmen. It was horrible! When we had to leave the lumber-yard, a Christian took it over, he was a front for the owner [who was also a Jew and Jews tried to secure a front to avoid losing their business when it had to be Aryanized].

Pista was probably in forced labor at that time already, and he was home just [for a short stay] then. So I had to move to Pest alone. We had an acquaintance in Pest, a tailor, and Dad arranged with him that we went to live at his place as lodgers. When Pista arrived in Pest, he sold pastry at first. In those days many pastry shops baked pastry and Pista, like others, used to deliver the pastry packed in boxes to the stores on a bicycle. He got on the bicycle and did the rounds of the stores. My sister Piri's husband delivered bread. And that's how he knew to which stores pastry could be delivered.

We never thought that things would degenerate to this point. It really took us by surprise. We read the anti-Jewish laws in Hungary 7 but we would have never thought that such things would happen. We were so naive. In our previous life, so to speak, we had never experienced that we would be told that we were crap, the lowest of the lowest, just because we were born Jewish.

There were warning signs but we were so naive that we simply weren't prepared for this and, to tell you the truth, the leadership of the Jewish community should have been more decent and honest with its members and could have told us what they thought about this, if they thought anything at all. But they took the rich Jews out of the country. [Editor's note: Panni Koltai is referring to those rich Jewish families, which bribed the SS and the Hungarian authorities to let them out of the country. The most spectacular affair was that of the Chorin, Kornfeld and Weiss family, which handed over the Weiss Manfred Works, the largest engineering industry plant of Hungary to the SS in exchange for letting them leave the country.] They didn't have to hide, they paid and they went abroad. But we stayed because we were nobodies.

One could never really be prepared for what was to come. The Germans occupied Hungary on 19th March 1944 8. I went home to Eger twice - the first time a week before the Germans arrived and the second time on 18th March. At first I just went on my usual visit and then I just decided to go again. Somehow I felt that I had to go once more. At that time I was already living in Pest and our Julika - my parents' only grandchild - was already living with her mother Bozsi in Eger, and we agreed that I would go to see them again the following week. Well, did I go?! By that time the Germans had already occupied Hungary and we couldn't move at all. Whoever set a foot outside their building was caught by the Germans and off they went.

The forced laborers were taken away, some came home from time to time, others didn't. My husband was in forced labor, he was drafted, then sent home, then drafted again. This happened several times. When they felt like it, they drafted him. Those who were clever and smart did something to avoid it. But one couldn't really evade it. It was too well organized.

We received postcards from the Jewish community, which said that my parents were alive and fine. Everybody was 'fine', only they were no more alive. They were exterminated on 7th June 1944. They had been taken to Auschwitz - my mother, my father, my sister Bozsi, who had a little daughter, Julika, and Rozsi. Rozsi was married and her husband was in forced labor somewhere, and he also passed away. All the Jews in Eger were collected. The ghetto was simple. They said that it would be where the synagogue was, next to it there was a what-you-call-it, and they were collected there. I don't even know how it exactly happened in Eger. When Rozsi came back, we didn't question her because we felt sorry for her. Bozsi and her daughter were gassed immediately, just like my parents. Julika was six years old. She was a beautiful little girl, smart and intelligent, and she was to start school that year. They would have never thought in their worst dream to what place they were being taken. Who would have thought that such an evil thing could happen in civilized Europe.

It's pure luck that we have survived; because we had been taken to so many places. We lived in a rented apartment, then we moved to my sister because Jews had to move to yellow-star houses. My sister Piri lived in the 7th district and her building became a yellow-star house. And it was simpler to move in with my sister than with a complete stranger. There was another Jewish woman in the apartment who was sent to live there by the Jewish community or someone, I'm not quite sure. My sister worked; she delivered bread to stores. I did some sewing for people in the building. The Arrow Cross 9 men often came in the evening or in the morning and drove us out of the apartment. They told us that we had to go to the Turf. And then we sat there on the ground the whole day and ate. And then they changed their mind because there wasn't any place where we could sleep and it was already 11 at night or so and they told us to get the hell out of there and go home.

Once they came and drove us out of the apartment to the Turf. And I wore the ring, which I had received from that jeweler through my poor Dad. I thought that I'd better hide it. And I heard from several people that one could open the lower part of the toothpaste tube and hide the jewelry inside the tube. Who would think to look for jewelry in the toothpaste? And in the morning I was pondering on what to do with this ring of mine because I had nothing else by then; I had been deprived of all my things. And I had a sudden thought and threw it down into the courtyard - it was a typical apartment house with a square yard that you find so many of in Pest - just to make sure that at least they [the Arrow Cross] wouldn't lay their hands on it.

We were sent home in the evening. We gathered our stuff, our packs and everything, and we started off home on foot. I couldn't believe that they really let us go home even when we were already on our doorstep, I kept saying, 'It can't be, they couldn't have really let us go home!' We were already lying in bed - we fell into bed immediately, we were so tired - and I said to Piri, 'What do you think could have happened to that ring?' It just occurred to me then that the ring could maybe save us. She said, 'Come on, let's go down and check'. We put our bathrobes on and a woman asked us, 'Where are you going?' 'Don't worry, we'll be back in a minute.' We went down to the yard in the dark and what do you think we found there: the toothpaste lying on the ground. No one had swept the yard that day: it would have been stupid of the janitor to sweep because there was no one to do it for, there were no tenants. And I was saved by that ring. Later I gave it to the person who really saved me.

I went to the KISOK sports ground 10 as well - one has to try everything, right?! The Arrow Cross men appeared in the morning and they shouted up to us and rang the bell and everything, and we packed all we had. I will never forget this: I used eau de cologne and it had a rather strong scent, and I put the bacon and some other things in the briefcase and put the eau de cologne in as well - I had just been my birthday and I got it from Piri - and it spilled over the bacon and the bread and it was impossible to eat them.

Piri had her leg in plaster because she had had an accident at work and I had to carry her and pull her and take care of her, and I told her that we were in no hurry. As a principle I never hurried no matter where they were taking us. And I never hurried anywhere, it was best to fall behind. God only knew where we would end up when we had to set foot outside the apartment. We settled down there at the KISOK sports ground, we had backpacks and everything on us, we were expecting to be taken away. It was pouring with rain, it was in October, after the Arrow Cross takeover, and all at once someone said that Szalasi pardoned the Jews. We were breathless. Allegedly Szalasi himself appeared there [on the KISOK sports ground]. But I don't know if he really was there. How would I know?! I didn't know him personally. I was never introduced to him. And we were singing the Hungarian national anthem, we, Jews. I said to myself, 'What idiots they are!', but I didn't dare say it aloud. I didn't utter a sound. I was happy to be alive. And we were sent home. We had three or four such incidents, when we were taken somewhere and were later sent home. And then, one day, there was no more messing around and we weren't sent back home. Or, to be more precise, we knew that we had to leave the building because no good would come of it. And so we fled from there.

Piri knew a grocer called Szucs and we went there. He was a client of my brother-in-law, Gyula Krausz. The old Szucs was always coughing, spitting and sickly, but he was an incredibly decent man. There was a gallery above his store from where we could see who entered the shop but no one could see us. If Arrow Cross men came into the store to buy something, he started talking loudly so that we knew up on the gallery who came in. And he held them up. He also gave us food and tried to provide for us as best he could. He had a very large clientele with many Jewish clients. He hid a whole family in his home. His daughters were very nice and decent. He had a big family. His son was in his teens but he didn't grass on us either. I was hiding there with Piri for a while; then we separated. That's how the two of us survived in Pest. If Bozsi had remained in Pest, she would have survived, too, but she wanted to go back to my parents in Eger. And off they went to Auschwitz together.

I have a prayer book, which used to be Piri's. When we were in hiding in 1944, she had the prayer book on her. And she went out to get a Schutzpass 11 through a Catholic friend of hers. And she was halfway already when she remembered that she had a Jewish prayer book in her pocket. She ran back, lest someone would find it on her.

Then we went into the ghetto. I can't remember exactly when. We went when we had to go. We were obliged to go because he [Szucs] was risking his whole family. The ghetto was a calmer place for me. I'm not saying that it was a great place but we thought that it was safer to be inside. We couldn't take everything there, but I can't remember any more what exactly I took with me. There were many people in the apartment where we stayed but I can't remember exactly how many. It depended on which apartment one lived in. I can't tell you any more the address where we lived. It was all so chaotic, so messy. I don't even want to talk in detail about it. We lived in two or three places and then it was all over one day.

Liberation was most complicated because we were in constant fright about how they would execute us. We weren't sure if we would live to hear them say farewell to us. We heard the Russians and the Germans fire away at each other and we were having the jitters. We never knew who was shooting and from which direction. Let's not talk about it. I simply can't talk about it, don't even ask me please.

When the ghetto was liberated, everyone ran wherever they could. I went to the Greiner sisters because we had nowhere to sleep. I only spent a few days at theirs. During the war, when they had all scattered, I once went to see their apartment to check what had happened to it. Dora was in Pest; she had been in hiding at someone's place. Dora had a neighbor - they lived on Lenin Boulevard - and this woman worked at Hotel Beke [which was on the same boulevard]. And she told me that there was some work there. I was really hungry, and I went there and did washing-up in the kitchen in exchange for food. And there was no electricity and so many things were missing that I can't even list them all to you, because such a thing only happens once in one's life.

When we were liberated in Pest, I was walking along the Grand Boulevard and trying to nick some shoes because I didn't have shoes. Finally I went into a shoe shop and everybody was looting there. The store was full of boxes - you could find plenty of shoeboxes there, only there weren't any shoes in them! And I dropped my photos and papers and everything in that mess. I got home and I started looking for the papers and I couldn't find them anywhere. They had fallen out of my pocket. I ran back to the store, of course, and I was in luck's way: I found all my papers.

When Pista was liberated, he didn't know yet that I was alive, he had no idea. We didn't know anything about one another, we didn't correspond [during the war]. I only knew that he was alive because forced laborers started coming back from the front and someone hinted at it that Pista was maybe alive. Then he was told in Eger that I was alive - it's a very interesting story how he was liberated. They were coming back from somewhere, I have no idea from where. And he knew the countryside around Eger pretty well because he had traveled around there on business when he worked at the lumber-yard. One day they arrived in Ostoros and he just slipped away. He stepped out of the row and started off alone.

He went on and on until he found a field-guard's hut somewhere near the village where he could hide. And as he was pottering around in the hut, suddenly some Germans who were raiding the area entered the hut. And they started talking in German; Pista was fluent in German by that time but he pretended that he was stupid. And they started questioning him, asking him who he was and what he was doing there. But he didn't say a single word - where would a Gypsy man know any German from?! Because he looked like a Gypsy, as he was very dark-skinned and dark-haired, and he was dressed in ordinary Hungarian clothes - the forced laborers wore their own clothes. So, finally the Germans left and he thought that it wasn't safe to stay there and decided to go to Eger.

The lumber-yard was near the railway station and he had worked there, so he knew some people there, but they told him, 'How dare you come here?! Don't come here, they just executed someone yesterday'. So, he slid away. And he was hiding in Eger [until the liberation]. Then he came up to Pest and he started looking for his sisters, Dora and Mandi. He found them and they knew where I was because I had been in touch with them all the time - at the beginning, when I went into hiding, and also later on when I was in the ghetto. And they told him where I was and we were very happy to see each other again. My husband took me back to Eger.

Pista joined the Communist Party right after the liberation. Pista already had an apartment there [in Eger], which the Party gave him. And we had lunch at the canteen of the Party - we got bread there but they were quarrelling with me because I got an extra slice as I was pregnant with Karcsi. And they were quarrelling with me because of this; those were such bad times back then. Pista worked in the Party and I also worked there. He was the head of some department but I can't remember now what department it was. He went around the countryside on a motorbike. I was the leader of the MNDSZ in Eger. This stands for the Democratic Union of Hungarian Women. We organized many things. We went around the countryside on a dray or on any other kind of transportation that we could lay hands on. We did many things. We opened a nursery in the garden of the Archbishop of Eger for peasant women so that they could go and work in the fields in the summer. And there was a nursery for their children in the garden of the archbishop as well. All work was done by the same few people until all of them managed to find good positions later on.

Rozsi came back and they had notified us already that she was coming back and then she arrived in Eger in July [1945] and I went to meet her. I will never forget how I got hold of a car and put Rozsi in it. My father had given his gold watch to a friend of his - he wasn't Jewish - to give it to us, his children, when we returned. He was expecting somebody from the family to return. And the guy was skulking off. He used to go to the offices of the Communist Party where Pista worked and he kept saying how he felt sorry for his pal, the poor Ferenc, that is, my father. And then one day when he heard that our Rozsi returned he dropped in to the party offices and said that he brought a watch that dad had given him for safeguarding and he safeguarded it and would now like to give it back. We were dumbfounded because he had met my husband God knows how many times by then, only he hadn't given us the watch back because he wasn't sure that somebody would return. But when Rozsi came back, he thought that we would all come back and start to press him for the watch. This is so typical of people, playing such dirty tricks. And this was Dad's best friend!

Rozsi worked for the Joint 12 in Eger. The Joint set up offices in Eger, too, it had offices in many towns back then. And she was the boss. This was lucky for me because my son was small and she helped me. Later she got married and stopped working. Her husband was called Dezso Schwarz. He was a merchant in Eger and had a stall at the market-place. I don't know exactly what he traded with but I think they made a living from this. Rozsi's second husband wasn't a good man, at least he wasn't good to my sister.

Post war

[After the liberation] Piri went home - she had an apartment and she went back there. She then saw that everything had been stolen. The apartment wasn't completely empty but all valuables had been stolen. And then people started to return from forced labor and it turned out that her husband didn't return. My brother-in-law, Arnold, died at the same place as her husband; they were in the same company, but we didn't know it and they didn't know about each other either. They both died in Hungary, in Sopronkohida. Piri continued the same work she had done before the war - she delivered bread on a cart. Later she had many other jobs, she dickered and I don't know what else she did. Both my sisters married a second time and both their second husbands had lost their first wives and children [during the war]. And neither of my sisters had children. I don't want to say anything more about Piri's second husband, Deri, he doesn't deserve it. I didn't like him.

Rozsi remained in Eger. She was ill with cancer for ten years. She died in 1968. Piri died in 1972. Both of them are buried in the Jewish cemetery in Eger, next to each other. We had Piri taken there.

We finally moved to Budapest in 1948. My son Karcsi was already two years old by then; he was born in Eger in 1946. The Party Headquarters allocated us this apartment. It worked like this back then: if someone was transferred from the countryside to Budapest, he was allocated an apartment. I've been living here ever since. I couldn't leave my son to anyone in Eger, there was no nursery school, so I had to take care of him. When we came to Budapest, Karcsi went to the kindergarten of the Party.

My husband was departmental head [of the party membership department] in the Party Headquarters. He traveled around the country; he accompanied these big bosses. He was very much involved in all this. He never talked about his work. And I never asked. I saw it and I agreed with them completely and that was it.

This whole 1956 thing [the Revolution of 1956] 13 was very frightening. We thought that the country would have a quiet time and all of a sudden we had to be afraid once again; we only saw from it what made us frightened. We had done a lot of things out of [communist] convictions because we thought that we were right. We felt that we had done all we could, yet what came out of it wasn't what we had wanted. And we were very much surprised that it turned out the way it did. 1956 was a big disappointment for us.

It made me feel the way I felt during World War II because Pista didn't come home. I was coming home from work - at that time I worked at the Public Servants' Trade Union in Puskin Street, and I got home without any problems - and I was thinking as I was walking on the street, 'How funny, where are these people marching to?'. I didn't like the look of them, somehow. I had been through so many things and I felt that somehow all this wasn't quite square. I got home and Karcsi was already at home doing his homework. I said, 'Dad?' and he replied, 'He is not back yet'. Then I shitted my pants a little, so to speak. He finally came home [that night]. I tried to attenuate things as much as I could. I took Karcsi to my workplace every day. We walked from house to house, talked and got a little drunk - we took some alcohol with us. We walked a hell of a lot; I took him to my workplace, then home, then to my workplace, and home again.

Pista didn't come home for five days because he was departmental head in the Ministry for Food at that time and he organized the provisions for Budapest. It was a hot potato because he had a great responsibility. The ministry was located in the building where the Ministry of Agriculture is today, opposite the Parliament. [Editor's note: on 25th October there was a massacre in front of the Parliament when the armed forces opened fire on the mass of demonstrators. Almost 100 people were killed and 300 injured.]

He remained in his post after 1956, too; he was departmental head, just like before. He retired from there. He didn't talk much about his work.

I worked as an independent trade union secretary in the KSH [Central Statistical Office] for three years. The Party Headquarters sent me there. They didn't send just anybody there, only those who worked out of real convictions. We did all kinds of things: we organized members for the trade union, set up kitchens and social care institutions. All those who are still important people in the KSH were already there at that time. Then I was sent to the Headquarters of the Public Servants' Trade Union and I was involved with the trade unions there as well. I worked for quite a number of years in the trade union movement. I retired from there.

I didn't participate in high politics on principle because it was none of my business. At my workplace I was sitting opposite a woman who was Jewish and we didn't know this about each other for at least ten years. I can't remember exactly any more how we found out in the end. It wasn't common to talk about one's family at the time. We strictly followed the party line.

I was a party member until the dissolution of the Party [the Hungarian Socialist Workers' Party]. I didn't join the MSZP [Hungarian Socialist Party], I'm too old for that. Back then I didn't miss out on anything, I was involved in everything. But I don't remember any more what exactly we did in the Party.

Karcsi went to school close to us, to the Istvan Gymnasium [one of the top high schools of Budapest, especially strong in mathematics]. And he went on to the Technical University. My son isn't circumcised. Because my husband said no, although his family had been very religious [in his childhood]. We didn't hide it that we were Jewish. This simply couldn't be a secret in our family. I'm sure that Karcsi heard anti-Semitic remarks at school and was surprised at them. But we didn't feel it in his behavior. We didn't observe Jewish holidays, but we didn't have a Christmas tree either. Karcsi didn't miss it, either, he never asked us to have one. I always went to the synagogue on high holidays. This wasn't a problem. I think they must have known about it [at the trade union]. But I'm not sure. I don't know about us having to be afraid because of this. When I could, I would take along Karcsi. Pista never came. Karcsi is interested in the Jewish religion but not as much as his children. They went much farther than their parents. Karcsi doesn't go to the synagogue.

We have been on holiday everywhere where we got a holiday coupon - in Yugoslavia, Romania, the seaside, East-Germany. We came home from there and the wall went up the next day between the two halves of the country. [The interviewee refers to the Berlin Wall.] These were all guided tours, organized by the trade unions. They were great, and I had my share in everything because I always got rewards. It could never happen that I wouldn't go on a holiday - with my family, of course. We went on holiday somewhere within Hungary every year. I didn't ask for the holiday coupons, I was given them. Honestly, it was really like that back then. It's not like that any more.

We had a plot that the Ministry of Food had sold to us. Someone at the ministry put a flea in my husband's ear; he didn't want to buy it but this man kept telling him that he had to buy it until he did. This was at the time when it became fashionable to have a plot [in the 1970s]. It was right next to the holiday resort of the ministry in God. The plot was small, there wasn't enough room [for our friends]. There was a proper stone house on it but it was so small that only the family could stay in it. We went there every week. We made a little kitchen garden, but it wasn't the thing for us. Pista was competent at gardening but he didn't have the physical strength any more. And then Pista died and Karcsi sat down to read his newspaper. 'Now, shall we work a little?', I said. And he just went on reading his newspaper. And then my grandson Andris said: 'If you want, I can cut the grass'. He was ten years old. I said to him, 'Fine, cut the grass then'. None of us knew anything about gardening. So, in the end we sold it rather than spoil it completely.

We had a non-Jewish circle of friends. We didn't think it was important. We didn't have such principles. Whoever was a good person, was a good person whether Catholic or not and who wasn't a good person, wasn't. God only knows where we had our circle of friends from. They must have come from our workplaces. We didn't have much of a social life - who had time for that?! We worked like crazy and we thought that we would save the world.

Karcsi's circle of friends is not so mixed. His friends are mostly Jewish. His wife Eva is also Jewish. It did matter to me but I told him that I would accept whoever he chose. Because I had lived in a world where it mattered and I was more attached to these things than Karcsi. Because Karcsi was born into a world where he could be like this or like that, whatever he chose. Eva is a very clever woman, a nice, smart woman. They are the same age. Eva is a chemical engineer by profession but she works in foreign trade.

My grandson Andris was born in 1974 and my other grandson Robi in 1975. When they were ill, we would get a phone call in the evening: 'Mum, can I bring them over?' 'Bring them, my girl.' And I had a crying baby at hand the next morning. I didn't have the slightest idea how to look after a baby boy or any baby at all. And we made drawings and wrote and had a good time. I was exhausted by the time the evening came - but not they! They could have gone on drawing and what not. I played a lot with them and I liked them a lot. They were great. They adored me and they still do.

Andris graduated from the University of Economics majoring in international relations and Robi graduated from the Department of Informatics of the Technical University. Andris is working for a company in Germany, he coordinates for them. He is about to move back to Hungary; his contract is over. Robi works as a computer specialist. He has worked in Italy. He works as an informatics specialist at a subsidiary of the Siemens Company now. I haven't been to Israel because I have been too worn out to go. Karcsi has been there. And both my grandchildren have been there; Robi even worked in some factory there.

When Pista died, everything changed. He died young. I wish he had lived to be a hundred and that I had only lived up to half of it. The children are very nice, Karcsi comes to see me every week, and my grandchildren come, too. There are occasions when the whole family gets together. We celebrate birthdays and everything and we can get together whenever we want. I don't like going out any more, my legs aren't what they used to be. I go out if I have someone to come with me but if I don't, I stay in. I have someone who does the shopping for me and cleans the apartment.

I have nothing to say about the change of regime in 1989. I can't follow what's going on any more. I have gradually come to feel that I don't understand anything and I don't want to, either. Sometimes I go straight up in the air when I watch TV, so I don't want to hear about politics any more.

Glossary