Travel

Szekeres-Varsa Vera
Budapest
Magyarország
Az interjút készítette: Andor Mihály
Az interjúkészítés időpontja: 2007. február

A mai is aktív tanszékvezetői funkciókat ellátó nyelvtanár múzeumi szépségű tárgyak között él lipótvárosi lakásában. Szívesen működik közre és jó interjúalany, mert erős motiváció él benne családja és különösen néhány szeretett családtagja emlékének megőrzésére. A kor egyáltalán nem látszik rajta, fiatalosan öltözik, termete, tartása és mozgása inkább emlékeztet egy negyvenes nőre, mint egy 74 évesre.

Egyik anyai dédapám, Weisz Ármin termény-nagykereskedő volt Komáromban. Nem tudom, mikor született, csak azt, hogy 1913-ban halt meg. A felesége Weisz Árminné, született Weisz Regina volt. Reginának volt egy fivére, aki Vásárhelyire magyarosított, bíró lett, felsőházi tag. Van róla kép díszmagyarban, karddal az oldalán. Regina születési idejét nem tudom, és a haláláról is csak annyit, hogy valamikor az első világháború alatt halt meg. Jómódúak voltak, ez látszik a maradványokon, ami a családból származik. Van például tőlük egy tizenhetedik századi szőnyegem. A komáromi házat nem láttam, csak meséltek róla. Sok szoba volt benne, kocsiszín, hintó, lovak, cselédség. Szakácsnő, szobalány, kocsis, a gyerekek mellett fräulein, mademoiselle, master. Öt gyerekük volt, az ötből hármat úrnak neveltek, kettőt cselédnek. Ebben nem volt semmi szisztéma, sem a gyerekek születési sorrendje, sem a neme nem befolyásolta. Arra gondoltam, hogy talán az a kettő nem Weisz Ármin gyereke volt, és ő ezt tudta, mert a családi fáma szerint, amikor a férj jött haza, tisztek ugráltak ki Regina ablakán.

Az öt gyerek közül az egyik Ernő, aki Pestre jött, Vadászra magyarosított, és bankár lett. Jómódúak voltak, a feleségével Abbáziába jártak nyaralni [Abbázia (Opatija) – város Horvátországban. A Trieszt–Fiume vasútvonal 19. századi megépítése után lett népszerű fürdőhely. – A szerk.], Bécsbe operába. 1944. március tizenkilencedikén, amikor bejöttek a németek, felakasztotta magát a lakásában. Ekkor már elvált ember volt, amiben talán a felesége költekező hajlama is szerepet játszott. Erről olyan anekdota szólt a családban, hogyha Bécsben meglátott egy toalettet a kirakatban, ami tetszett neki, akkor megnézték, hol lakik a tulajdonos, elmentek a lakására, kinyittatták a boltot, és megvették. Nem számított, hogy kétszer annyiba került a ruha. Gyerekük nem volt.

A másik gyerek, Blanka hozzáment Leveleki Bélához, egy erdélyi zsidó erdő- és fatelep-tulajdonos fanagykereskedőhöz. Marosvásárhelyen volt nagy lakásuk, Szovátán nyaralójuk. Blanka néni annyira nagy magyar volt, hogy amikor visszacsatolták Erdélyt Magyarországhoz [lásd: második bécsi döntés], akkor Bocskaiban jelent meg nálunk [A Bocskai-ruha többnyire fekete szövetből készült viselet zsinórdíszítéssel. Viselése tipikusan a magyar középosztályra jellemző, jelzi az asszimiláció sikerét. – A szerk.]. Apám kétségbeesetten mondta neki, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jót hoz a visszacsatolás. A marosvásárhelyi gettóból vitték őket Auschwitzba, és ott is maradtak. Három gyerekük volt. Egy lánya korán meghalt, még a soa előtt.

A harmadik Oszkár, őt nem úri módon nevelték, a kocsissal barátkozott. Belőle nyomdász lett, elég fiatalon meghalt, még az 1920-as években. A felesége varrónő volt. A fia, Vadász Ferenc a kommunista mozgalomhoz csatlakozott Csehszlovákiában, munkáslevelezője lett egy „Magyar Nap” című, magyar nyelvű, kriptokommunista, de legalábbis erősen baloldali újságnak. Később újságíró lett. Ifjúmunkás kommunistaként valahogy Magyarországra keveredett, elfogták, Kistarcsára került [lásd: kistarcsai internálótábor]. Ernő bácsi segítette az unokaöccsét, fizette a keresztény ügyvédet, mert zsidó ügyvéd nem lett volna hiteles. Kistarcsáról kiszabadult, aztán valahogy megint letartóztatták, és akkor került előbb Auschwitzba, de nem zsidóként, hanem kommunistaként. Onnan elvitték valahova dolgozni, és így túlélte. 1945-ben Magyarországra jött, Kecskeméten lett városi párttitkár, onnan került a „Szabad Nép”-hez. Az ötvenes években nem esett bántódása. 1956 után maradt a „Népszabadság”-nál, most nyugdíjas [Vadász Ferenc /sz. 1916/ visszaemlékezéseket, dokumentumköteteket és regényeket írt: Szeged, Csillagbörtön, 1949; Harcunk a magyar pokollal, 1961; Obrad Radejevics küldetése, 1952;  A nagy optimista, 1967; Föld alól a fénybe, 1969; Tenyérnyi ég, 1970; regényei: A harcnak nincs vége, 1952;  Ketten a Remete utcából, 1962; A tizenharmadik tél, 1966; Ma mások halnak meg (1972); regénytrilógia: Megáll a szél (1968), Karolina, negyvenkilenc szeptember (1976), Nyugtalanságok nyara (1979). (Forrás: A magyar irodalom története 1945–1975, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981–1990). – A szerk.]. Két fia született, nem tudom, mi lett velük.

A negyedik Mariska néni, akit szintén nem taníttattak, és aki inkább a cselédekkel barátkozott. Mariska néni a zsidó Gombos József vasutashoz, a későbbi bajai állomásfőnökhöz ment férjhez. Mariska néni nekem nagymamaféle volt, mert egyik nagymamám se élt már, amikor születtem, és Mariska néni Bajáról följött, amikor a nővérem született, és amikor én születtem. Emlékem róla az, hogy nagyon kedves, gömbölyű néni volt, szép fehér kötényben. Az auschwitzi jegyzőkönyvekben benne van, hogy megérkezett. A férje, Jóska bácsi is. Idős emberek voltak. Volt két lányuk, akik viszont túlélték a háborút. Az egyik százhárom éves koráig élt, a másik száznégy éves koráig. És mind a kettő jó szellemi állapotban. A sors valami furcsa kárpótlása ez a jó néninek és bácsinak. Az egyik lány férje egy horvát keresztény ember volt, aki bujtatta. Bujtatni akarta a sógornőjét is a családjával, de a sógor azt mondta, hogy lehetetlen, és átmenekültek Olaszországba. Onnan kalandos úton Svájcba kerültek, ahol a négytagú családból hárman túlélték. A férfit sem gyilkolták meg, „csak” a háborús körülmények végeztek vele, mert cukorbajos volt. Svájcba persze alig akarták őket beengedni. A nagynéném mesélte, hogy álltak a határon, egy kisebb csoport néhány gyerekkel, és nem akarták őket beengedni az országba. Mindnyájan tudtak németül. Azt mondta a svájci határőr tiszt, hogy várjanak, egy kicsit menjenek arrébb, hogy ne legyenek annyira szem előtt. Hallották, amint telefonon azt mondja, ha ezeket vissza kell toloncolnia gyerekekkel, akkor ő lemond és leszerel. A telefonbeszélgetés után mondta nekik, hogy várjanak sötétedésig, és a sötétben beengedték őket.

Az ötödik gyerek Gizella, a nagymamám, aki 1871-ben született Komáromban, és 1921-ben halt meg Törökbecsén. Nagyanyámat úrilánynak nevelték, gyerekkorában otthon mademoiselle is volt mellette. 1890-ben ment férjhez Garai Izsóhoz, aki 1859-től 1937-ig élt, és Grünhutról magyarosított. Azt nem tudom, hogyan ismerkedtek meg, de van egy gyanúm. Weisz Ármin állítólag szabadkőműves volt, nem tudom, hogy a komáromi, esetleg pozsonyi vagy a bécsi páholyban-e. Garai Izsóról biztosan tudom, hogy tagja volt a szegedi páholynak, és feltételezem, hogy amikor Körmenden élt, akkor a közelebbi, komáromi páholyban lehetett, és innen van a kapcsolat.

A Garai ágról annyit tudok, hogy Izsó nagyapám édesapja Grünhut Miksa volt, anyja Mauthner Erzsébet. Hogy mikor születtek, és mikor haltak meg, azt nem tudom. Garai Miksa intéző vagy jószágkormányzó [lásd: birtokkezelés] volt egy távoli rokonuk birtokán, Körmenden vagy Körmend környékén [Körmend – nagyközség volt Vas vm.-ben, 1891-ben 5300, 1910-ben 7200, 1920-ban 8100 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, kir. közjegyzőség, adóhivatal). – A szerk.]. Jómódúak voltak. A fia, Izsó követte ebben a jószágkormányzóságban. Amikor 1890-ben feleségül vette Gizella nagyanyámat, akkor Törökbecsére költöztek [Törökbecse (Újbecse) – járásszékhely nagyközség volt Torontál vm.-ben, 1891-ben 7300 (69% magyar, 27% szerb; 66% római katolikus, 28% görögkeleti), 1910-ben 7600 lakossal (járásbíróság, közjegyzőség). Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. Ma Szerbiában van. – A szerk.]. Ez a Vajdaságban van. Ott a Postatakarékpénztár igazgatói állását kapta, ami nem csak Törökbecsére vonatkozott, hanem az egész környékére [Az „1885. évi IX. törvénycikk a m. kir. postatakarékpénztárról” rendelkezett „A magyar korona területén »m. kir. postatakarékpénztár« czég alatt a közmunka- és közlekedési m. kir. ministernek alá rendelt, állami kezelés és jótállás alatt álló takarékpénztár” felállításáról (Budapest székhellyel). Közvetitő hivatalok gyanánt a kir. postahivatalok működtek. – A szerk.].

Két gyerekük volt, mind a kettő Törökbecsén született. Az első anyám, Ilona (1892–1972), a második Laci nevű nagybátyám. Laci bácsi 1893-ban született, Szegeden elvégezte a gimnáziumot, aztán a KERAK-ot [lásd: kereskedelmi iskolák], és utána még valami egyéves tanfolyamot. Egy malomban volt tisztviselő, és a fél malom az övé volt. 1942-ben Pancsován agyonlőtték vagy a németek, vagy a helybeli fasiszták. Egy azóta egyébként Izraelben régen meghalt családi barátnőtől hallottam: ráfogták, hogy partizán-összekötő volt, kirángatták a házából, és agyonlőtték. Ez azonban nem valószínű, egyrészt azért nem, mert akkor, azt hiszem, még nem volt partizánhadsereg, másrészt azért sem – és ez egy alapvető szempont –, mert anyám azt mondta, hogy ismeri az öccsét, nem lehetett partizán, nem olyan természetű volt. Egyébként anyám talán egy vagy két hónappal a halála előtt, egyszer csak minden átmenet nélkül a kórházban azt mondta nekem, hogy „Tudod, ha már így alakult, akkor én szeretném, ha Laci partizán lett volna”.

Anyám a gyerekkorára úgy emlékezett, mint felhőtlen, boldog, mennyországszerű időszakra. A szüleit anyusnak és apusnak hívta. A törökbecsei házban már volt fürdőszoba, csak nem volt benne folyóvíz. Úgy kellett a kútról vizet hozni, volt egy udvaros rendszeresítve, ő hordta tele a tartályt. Az elfolyás emésztővel volt megoldva. Aki fürdött, annak ugyanolyan volt, mintha vízvezeték lenne, csak aki hordta, annak nem. Ugyanígy volt a vécé is, fel lehetett tölteni. Jeget is csináltak az udvaron veremben, amit úgy hívtak, hogy katárka. Volt egy gazdasági rész, ott valami góré is volt, és volt a rózsakert. Haszonállatokat nem tartottak. Az a bútor, amire Pancsován emlékszem a hálószobában, az Törökbecséről jött. Volt egy igen nagy méretű kép, amit gyerekkoromban Pancsován láttam, és ma is egészen pontosan le tudom írni, hogy mit ábrázolt. Úgy tudom, hogy Komáromból, Weiszéktől került oda, bizonyára hozományként, anyám azt mondta, hogy tizenhetedik századi. Később, művészettörténész koromban rájöttem, hogy ha tényleg tizenhetedik századi volt, akkor egy Snyders lehetett [Frans Snyders (Snijders) (1579–1657) – flamand festő, többek között igen mozgalmas, drámai hatású vadászképeket festett. – A szerk.], ami múzeumba való, vagy egy korabeli másolat vagy műhelymunka lehetett. Szóval valószínűleg nagy értékű kép volt. A kép nekem gyerekként igen ijesztő volt, mert vadászatot ábrázolt, és egy vadkant éppen utolértek a vadászkutyák, már bele is martak, már fél térdre bukott, és vérzett. A kép sötét volt, mint afféle németalföldi kép. Az úriszobában volt, nekem délután ott kellett aludnom, és ettől a képtől kifejezetten féltem, utáltam nézni. Nem tudom, miért nem mondtam meg, biztosan nem kényszerítettek volna ott aludni, ha megmondtam volna. Ehelyett azt mondtam, hogy én sokkal jobban tudok aludni abban a nagy bőrfotelben, és valóban ott kucorogtam.

A törökbecsei házban öt szoba volt, mert valami irodája is volt itt nagyapámnak. Volt szalon, ahol zongora állt, a különnemű gyerekeknek külön szobájuk volt. Volt bennlakó fräulein. A nagyapám fontosnak tartotta, hogy a gyerekek a hochdeutschot [A középső és déli német nyelvterületen élő nyelvváltozatok alapján létrejött mai német irodalmi nyelv. – A szerk.] tanulják meg. Ezért úgy döntöttek, hogy a bentlakó fräuleinnek azt kell beszélnie. A Trudi von Trutschler nevű fräulein tehát úgy jött a házba, hogy nagyapám elutazott Berlinbe, és megnézte, hogy kit visz haza. Sokáig ott volt náluk, amikor anyám tizenhat éves korában hazament az intézetből, akkor már nem. Így mind a két gyerek anyanyelvi szinten beszélt németül. Gyerekkorban rengeteget játszottak, a két testvér jóban volt. Laci bácsinak voltak fiúbarátai. Az egyikből, Görgényi-Göttche Oszkárból az ötvenes, hatvanas években Budapesten jó nevű gyermekorvos lett, a lányom mellé őt kértem föl gyerekorvosnak [Görgényi-Göttche Oszkár (1895–1972) – gyermekgyógyász, tüdőgyógyász, egyetemi tanár. 1932–1944 között a budapesti Fehér Kereszt Gyermekkórház főorvosa, 1944–46-ban a János Kórházban osztályvezető főorvos, 1946–1950 között nyugdíjban volt. 1950-től a Szabadsághegyi Állami Gyermekszanatórium főorvosa, majd tudományos igazgatója volt. Számos tudományos közleménye és több könyve jelent meg. – A szerk.]. Úgy tűnik nekem, hogy Törökbecsén semmi elkülönülés nem volt a polgárságon belül. Göttchéék keresztény sváb család volt, aztán volt a baráti társaságban egy család, ahol egy Iván nevű jogász fiatalember névjegyére, gyerekkoromban láttam, az volt ráírva, hogy „Dr. ez és ez, de genere Töhötöm”.

Nagy társasági életet éltek. Legalább egy héten kétszer volt vendégség a nagymamámnál, más napokon ők mentek másokhoz. Tehát majdnem minden nap volt valami, ahova az urak talán nem mentek mindig, de a hölgyek és a gyerekek igen. Például anyámék zongoratanárnője egy olasz nő volt, Piccola, akit az egyik törökbecsei úr hozott haza. Törökbecsén volt teniszpálya, szoktak teniszezni.

Ezek a nagyszüleim sem voltak vallásosak, de nem volt vehemens vallásellenesség.

Anyám elemibe az állami népiskolába járt hat évig. Az iskola szemben volt, és az udvaros feladata volt, hogy télen a havat elsöpörje, hogy Iluska át tudjon menni. Ha sár volt, akkor pedig pallót fektetett keresztbe. Addigra Iluska már jól tudott németül, és elkezdett az anyukájától franciául tanulni. Sok játéka volt, a kutyának babaruhákat varrtak, és felöltöztették.

Amikor anyám tizenkét éves lett, a temesvári Állami Felsőbb Leányiskolába adták bentlakónak. Ez egy lányoknak szóló négyéves iskola volt, tizenhat éves korukig jártak oda a lányok. Tizenhat ágyas hálótermekben aludtak, az egyik kislány valami baronesse volt. Anyámat saját lovas kocsival vitték oda. Ez egy úrikisasszony-nevelő volt. Például tanították őket bársonyba mintát égetni. Megvan anyám mintakönyve, sőt még az égetőtű bársonytokja is megmaradt. Aztán tanítottak háztartástant, vagyis hogyan kell instruálni a szakácsnőt, aki nyilván jobban tudta, mit hogyan kell csinálni. Komolyan tanultak irodalmat, németül, franciául, zenét. Lehetett külön tanulni olaszul, anyám be is iratkozott. Egy héten egyszer volt kimenő, akkor kimehettek Temesvárra. A kollégiumnak az volt a rendje, hogy a gyerekeknek vinni kellett a saját evőeszközüket. Ezüst evőeszközöket vittek, bele kellett vésni a monogramjukat és a kollégiumi számukat. Van olyan kanalam, amibe bele van vésve, hogy GI 48. A bizonyítványába bele volt írva, hogy vallása izraelita, de én semmit arról nem hallottam, hogy zsinagógába mentek volna. Arról sem mesélt, hogy a társaival lett volna emiatt konfliktusa. Nagyon szeretett ott lenni. Csak az iskolai szünetekben jártak haza. Ezenkívül voltak időpontok, amikor a szülők jöhettek látogatóba vasárnap délután. Ekkor anyám már nagyon határozottan tudta, hogy orvos akar lenni. Tervezték, hogy különbözetizzen, mert egyetemre csak gimnáziumi érettségivel lehetett menni. Főleg a latint kellett volna pótolnia, amit minden további nélkül vállalt. Ehhez Szegedre kellett volna mennie gimnáziumba, de csak akkor mehetett volna, ha ott tud valakinél lakni. Csakhogy Szegeden nem volt rokon. A gimnáziumi tanároknál akkoriban szokás volt, hogy odavettek a családba gyerekeket kosztos diáknak. De nem találtak olyat, ahol a családban lánygyerek lett volna, nagyanyám pedig kijelentette, hogy arról szó nem lehet, hogy a lánya fiús családba menjen. Ez vetett véget anyám tanulmányainak. Nem lázadt ez ellen, de megpróbált mégis valamit tenni. Mesélte, hogy az volt neki lelkileg a legnehezebb időszak, amikor ősszel másoknak kezdődött az iskola. Elhatározta, hogy az összes Schiller-drámát megtanulja kívülről németül. Odáig persze nem jutott, de rengeteget tudott kívülről, és nem csak drámát. Mesélte, hogy kint a kertben tanult, kezdett hűvösödni, már csak ott tudott olvasni, ahova odasütött a nap, és mindig ment arrébb, arrébb, arrébb. De tanult Goethét is, meg zongorázott, művelődött. Nagy igénye volt a műveltségre.

Amikor tizenhat éves korában hazament Törökbecsére, járt teniszezni, részt vett a zsúrokon, jöttek a házhoz fiatalemberek, hegedültek, ő zongorázott. Életképeket csináltak: beöltöztek ennek-annak, aztán a hivatalos fényképész lefényképezte őket. Nagyanyám már kezdett gondoskodni arról, hogy legyenek kérők. Anyám nagyon lázadó típus volt, mégsem voltak konfliktusai a szüleivel. Valószínűleg elhitte, hogy nagyon jót akarnak neki. A lázadás egyedül abban nyilvánult meg, hogy a kérőket mind kikosarazta. Amikor aztán húszéves korában már a tizedik kérőt, Engel Vilmost is kikosarazta, akkor nagyanyám – nagyanyus, ahogy ő mondta – leültette a szalonban, és azt mondta neki: „Fiam, mit akarsz? Talán patikárius kisasszony akarsz lenni?” És akkor rájött, hogy ez talán nem perspektíva, és inkább igent mondott Vilmos bácsinak.

Engel Vilmos úgy került a családhoz, hogy nagyapám [Garai Izsó] a szegedi szabadkőműves páholynak volt a tagja. Azt mesélték, hogy 1912-ben hazajött egy páholyülésről Törökbecsére, és azt mondta a feleségének, Gizusnak, hogy a páholyban van egy új tag, egy szimpatikus fiatalember, én meghívnám. És megállapodtak, hogy meghívják a fiatalembert, akinek az apja, doktor Engel Mór ügyvéd a szegedi páholy alapító tagja és valami tisztségviselője is volt. Engel Mór volt Móra Ferenc egyik ajánlója. Szóval meghívták Engel Vilmost, aki – úgy képzelem – meglátta anyámat, és első látásra szerelmes lett belé. Azt pedig nem csak képzelem, hanem tudom is, hogy ez a szerelem halálig tartott. Ezt a szerelmet – szublimált formában – valahogy örököltük, mert feltétel nélküli, odaadó szeretettel fordult felém, aztán pedig a lányom felé is.

Engel Vilmos újságíró volt, a „Szegedi Napló” társtulajdonosa [„A városban ekkor négy újság jelent meg: az ellenzéki, függetlenségi „Szegedi Napló”, amelyik a város legtekintélyesebb, irodalmi és politikai súllyal megszólaló véleményformáló lapja volt…” (Lengyel András: Közlemények, Magyar Könyvszemle 117. évf. 2001. 4. szám ) Munkatársai között olyan írók találhatók, mint Juhász Gyula, Bibó Lajos, Tömörkény István és az 1913-tól 1919-ig főszerkesztő Móra Ferenc. – A szerk.]. Nem tudom, milyen arányban volt társtulajdonos Vilmos bácsi, lehet, hogy nem a fele volt az övé, hanem kevesebb. Az eredeti tulajdonos a nagybátyja volt, Engel Lajos, akinek akkor már csak a felesége élt, s ő nem tudta a lapot egyedül vinni. Bevette Vilmos bácsit társtulajdonosnak és főszerkesztő-helyettesnek. Vilmos bácsi ugyanis újságíró volt. Giza néni kilencven fölött volt, amikor a vagonba zsúfolták. Utólag is csak azt remélem, hogy már az első napon meghalt.

Amikor 1913-ban összeházasodtak, a lap tréfás kedvű újságírói kiadták az „ELŐLEG” című „házassági folyóirat” első és utolsó számát, amelybe többek között Tömörkény István, Kisteleki Ede és Ortutay István írt tréfás szövegeket [Tömörkény István (1866–1917) – író, a „Szegedi Híradó”, majd a „Szegedi Napló” munkatársa. 1897-ben Mikszáth Kálmán mint külső munkatársat az „Országos Hírlap”-hoz szerződtette. 1904-től haláláig a szegedi Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum igazgatója; Kisteleki Ede (1861–1931) – író, költő, újságíró Budapesten, majd Szegeden. A „Pesti Hírlap”, majd a „Pesti Napló”, az 1890-es évek elejétől pedig a „Szegedi Híradó”, majd a „Szegedi Napló” belső munkatársa. Több verses- és novelláskötete jelent meg; Ortutay István – író, újságíró, a „Szegedi Napló” szerkesztője (Ortutay Gyula apja). – A szerk.].

Az esküvő után hat hétig voltak nászúton Velencében. Anyám, miközben körülötte mindenki németül beszélt, megpróbálta felfrissíteni olasz tudását. Jó nyelvérzéke volt. A nászút után egy nagy lakásba költöztek, ahova Garai Izsó rendelt teljes bútorzatot hétezer-négyszáz korona értékben. A rendelés a számla alapján a következőkből állt: „Ebédlő (sötét tölgy, páczolva, vörösréz verettel): 1 kredenc, 1 pohárszekrény, 1 patentasztal, 8 szék, 2 fotel, 3 függöny, 1 jourasztalka, 3 bonne femme [Egyfajta szék, amelynek az ülőkéje nádfonatú. – A szerk.], 1 asztalterítő. Hálószoba (festett, laggozva, kevés aranyozással): 2 szekrény, 1 ágy 150/200, 2 éjjeliszekrény, 1 toilette asztal, 1 háromajtós szekrény, 1 ágybetét, 2 részű, 1 lószőrmatracz, 1 ottomán [Háttámlával rendelkező, karfa nélküli heverő. – A szerk.] vászonban, 2 szék selyemmel kárpitozva, 1 asztalka üveglappal, 1 fal kiképzés, 1 ágydekorátio, 1 fotel a toilettehez, 2 függöny, 1 ágyterítő, a fal szövettel való bevonása. Fogadószoba: 1 kanapé (citromfa ébenfa), 2 fotel gyöngyház berakással, 1 kerekasztal üveglappal, 3 függöny, 3 bonne femme, 1 ruhafal.”

A ház a „Szegedi Napló” tulajdona volt, ott volt a kiadóhivatal, egy szárnyépületben a nyomda, és az első emeleten volt a lakás. A szalonon kívül volt még két vagy három szoba. A szalon akkora volt, hogy a „Szegedi Napló” képzőművész munkatársainak időről időre kiállításokat rendeztek benne.

Van egy levelem a nagyanyámtól 1913 végéről, amit anyámnak írt Törökbecséről, és tanácsokat adott, hogy kinél mikor viziteljen. X-éknél lehetőleg ne halassza a vizitet, mert akkor még nem lesz olyan hideg, és azt a toalettet tudja fölvenni, amely a legjobb erre az alkalomra, mert X-éknél ebben a toalettben lesz a legjobb megjelenni. Az ifjú házasoknak saját, kétlovas kocsijuk volt. Anyám már otthon is sportolt, és Szegeden nagy örömmel evezett, tagja volt a Szegedi Atlétikai Klubnak.

Vilmos bácsi a háború alatt főhadnagy volt. A háborúban tífuszt kapott, túlélte, és utána már elég jól megúszta a háborút. Amikor összeházasodtak, akkor Garai Izsó adott a lányának havi háromszáz aranykorona apanázst. A háború alatt nagyapám és Vilmos bácsi is jegyeztek hadikölcsönt [lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában], és minden pénzük elúszott. Mivel a „Szegedi Napló” közismerten zsidó kézben volt és baloldali, 1919-ben komoly veszély fenyegette Vilmos bácsit. Egypár napig nem is lakott otthon. Valahogy a „Napló” is kikerült a kezéből, és az Athenaeum nyomdában lett tisztviselő először Szegeden, aztán egy rövid ideig átmenetileg Pesten [Emich Gusztáv (1814–1869) könyvkiadó és könyvkereskedő 1841-ben nyitotta meg Nemzeti Könyvkereskedését Pesten, 1850-től kiadta a „Pesti Napló”-t, 1868-ban pedig Jókai Mór és Kemény Zsigmond bevonásával megalapította az Athenaeum Nyomda Rt.-t. A nyomda már a századfordulón rendelkezett kétszínnyomó géppel, a magyar nyomdaiparban pedig egyedül működtetett cérnafűző gépet. Elsőként vezette be a betűöntést, a monophoto fényszedést, az íves mély-, ill. ofszetnyomtatást. – A szerk.]. Apjának, Engel Mórnak az volt a felfogása, hogyha fiát a kiadóhoz, a nyomdához készíti fel, akkor végig kell mennie a nyomdai munka minden fázisán, ezért Vilmos bácsi szedőséget és könyvkötészetet is tanult. És tudott nyelveket, németül, franciául. Ezért dolgozhatott az Athenaeumnál, s hamarosan kinevezték a római leányvállalatuk élére. 1925-ben mentek ki. Anyám elvitte magával a matracait, mert azt mondta, hogy Olaszországban nem elég jók az ágyak. Kijelentette, hogy Rómában már modernül kell kinézni, ezért levágatta a haját. De azért eltett belőle egy darabot, hogyha operába kell menni, akkor ne ilyen semmi hajjal menjen. Ilyenkor feltűzte a pót-saját hajat. Elképesztő mennyiségű bőrönddel utaztak, de egy fél év után hazajöttek, mert anyám nem bírta. Apám miatt. Azt hiszem, apámmal a szerelem már azelőtt elkezdődött, hogy kimentek Olaszországba. Utána talán még egy évig együtt élt Vilmos bácsival Szegeden, majd anyám 1927-ben felköltözött Pestre. Vilmos bácsi később eladta a szegedi érdekeltségeit, ő is felköltözött Pestre, egy kis nyomdája volt. Végig jóban voltak, apám is jóban volt vele.

Anyám Engel Vilmosné néven lakott az akkori ötödik kerületben, a Pannónia utcában. Akkor már apám is Pesten élt. Anyám nyitott egy fehérneműszalont a lakásában. Volt egy Singer varrógépe. Egy úrinőnek mindig volt otthon varrógépe, mert minden héten vagy minden két hétben jött a házivarrónő felhajtani, kiengedni, gombot varrni. Temesvárott az iskolában varrni is megtanultak. Szabni nem, ezért neki soha nem lehetett iparengedélye. De találkozott egy női szabóval, egy kimagaslóan intelligens és igen művelt zsidó asszonnyal, Hillinger Mancival, akivel aztán halálig nagyon jó barátságban maradt. Ő szabott, anyám varrt. Volt egy nyomtatott cédula, amelyben szegedi hölgyekhez fordult, körülbelül ezzel a szöveggel: „Értesítem asszonyom, hogy megnyitottam divatszalonomat itt és itt. Ha Pesten jár, akkor szívesen állok rendelkezésére.”

Közben 1928-ban megszületett Klárika nővérem. Még ugyan nem voltak házasok, de már Varsa Klárának hívták. Legalábbis azt hiszem. 1932-ben házasodtak össze. Az a levél nincs meg, amit anyám új házassága előtt írt az apjának és a testvérének, de megvan a válaszlevél. Ebben azt írták, hogy gyere haza a babával együtt, el tudunk tartani. De arra nem vagyunk képesek, hogy Pesten tartsunk el. Szemmel láthatóan elfogadták a helyzetet. Nagyanyám akkor már nem élt, hiszen 1921-ben halt meg.

A nagyanyám, Weisz Gizella halála után nagyapám és Laci bácsi átköltözött Pancsovára [Pancsova – törvényhatósági jogú város volt Torontál vm.-ben (királyi törvényszék, sajtó- és járásbíróság, kir. közjegyzőség, adóhivatal; járási szolgabírói hivatal). Lakóinak száma 1850-ben 11 000 volt, 1870-ben 16 900, 1891-ben 17 900 (43% szerb, 40% német, 11% magyar, 2% román, 1% szlovák és 1% horvát; hitfelekezet szerint 44% görögkeleti, 38% római katolikus, 9% evangélikus, 4% református és 4% izraelita), 1910-ben pedig 20 800 fő (42% szerb, 36% német, 16% magyar; 45% görögkeleti, 36% római katolikus, 10% evangélikus és 3% izraelita) volt. A 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben állami főgimnázium, polgári iskola, állami és szerb felsőbb leányiskola, valamint tanonciskola működött a városban. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. Ma Szerbiában van. – A szerk.]. Laci bácsi a pancsovai malomban dolgozott, aminek később társtulajdonosa lett, Izsó pedig nyugdíjba ment. A két férfi ott élt egyedül, Laci bácsi nem nősült meg. A pancsovai házra már emlékszem, a háborúig minden nyarat ott töltöttünk. A pancsovai Fő utcán volt egy négyszobás, földszintes, tornácos ház. Laci bácsinak nem volt külön hálószobája, az úri szobában volt az ágya. Nagyapának volt. Volt egy nagy konyha, egy nagyon elegáns fürdőszoba, fekete kőből vagy márványból volt a kád. Rézhengerrel lehetett melegvizet csinálni. Fafűtéses cserépkályhák voltak. Volt egy szakácsnő meg egy szobalány, ők egy szobában laktak. Nekem nagyon határozottan megmondták, hogy udvariasnak kell velük lenni, és néninek kell őket szólítani, szépen kell kérni, ha kérek valamit. Például süvegcukrot [Hengeres, csúcsos formába öntött kemény, fehér cukor. – A szerk.], mert az volt. Volt egy kutya, egy nagyon érdekes kis foxi. Imádtam a kutyákat, és nekem nem volt. A konyha hatalmas volt, legalább ötször ötös, és két szép fényes sparhert volt benne. Az egyikben mindig égett tűz, így mindig volt meleg víz. Még külön volt valami kemenceszerű is, de azt nem használták. A hálószobának két nagy ablaka volt, ami a Fő utcára nézett, és az ablak előtt volt egy kanapé rengeteg párnával. Arra térdeltem fel, és kibámulhattam az utcára, ami mulatságos volt, mert közel volt az utca – nem úgy, mint Pesten, ahol a hatodikon laktunk –, és lovas kocsik meg ökrös szekerek jártak. Az is érdekes volt, ahogy jöttek haza a tehenek. Mivel nem jöttek el egészen a házig, ki kellett kéredzkednem a ház elé. A kert nem volt nagy, de nagyon szép. Sok rózsa volt benne, és a nagyapám tudta a nevüket. Ő csak a rózsáival foglalkozott.

És akkor mielőtt szüleim közös életével folytatnám, áttérek az apai ágra. Nagyapám apja,  Weisz Ferenc, a felesége Lechner Erzsébet. Hogy mikor születtek, haltak, azt nem tudom. Weisz Ferenccel kezdődik az a legenda, hogy a családban kuruc hagyományok vannak. Az a földesúr, akinek a területén lakott, nagy hazafi volt, és amikor „Kossuth Lajos azt üzente…”, akkor kihirdette a jobbágyai között, hogy aki elmegy harcolni, az fog kapni tőle egy darab földet. Ferenc elment az 1848-as szabadságharcba, és ezért kapott földet. Apám szerint két-három holdat. Így letelepedett földtulajdonos lett. Ebből nem lehetett megélni, úgyhogy valószínűleg valami kereskedést még folytatott. Három gyerekről tudok: volt a nagyapám, Weisz Farkas, és volt egy bátyja meg egy húga, akiknek a nevét sem tudom.

A másik dédapám Kesztenbaum Áron. Feleségéről, Molnár Erzsébetről azt tartja a családi legenda, hogy unitárius volt, és betért. Róluk nem sokat tudok, de talán mond valamit a családról az „Egyenlőség” 1935. december tizennegyediki számában megjelent újságcikk, amely Kesztenbaum Áron testvéréről vagy nagybátyjáról szól:

„Kesztenbaum, a zempléni különc

Sátoraljaújhelyen méltán emelkedett hírnévre a közel százesztendős Kesztenbaum zsidóiskola, melyet a megyei hatóság állított fel egy nagylelkű zsidó filantróp, 1825. évből származó végrendelete alapján. Százezer rénes forintot hagyott Kesztenbaum arra a célra, hogy az intereséből a »tekintetes nemes Zemplén vármegyébe helyeztetett Sátoraljaújhely városban levő zsidó templom udvarán egy alkalmatos oskolát« állítsanak fel. … Kesztenbaum az iskolában atyafiainak árváit ingyenes nevelésben és tanításban kívánta részesíteni…
Az örökhagyó Kesztenbaum Márton Rafael valóban igen »egyszerű« ember volt. Az életében senki nem gondolta volna róla, hogy milyen fenkölt gondolatok foglalkoztatják. Parasztruhában járt, a fukarságig takarékosnak ismerték. A népmonda szerint a megyegyűlések napján, a Pelejtéről [Pelejte, kisközség (Zemplén vm.), 1910-ben 700 főnyi szlovák és magyar lakosa volt, 1918-tól Csehszlovákiához tartozott. – A szerk.], ahol birtokos volt, Újhelybe [= Sátoraljaújhely] ment, a megyeház kapuja előtt egy kövön ülve, a déli órákban egy darab száraz kenyeret rágott. …
Műveltsége nem volt Kesztenbaumnak, az olvasással, írással nem nagyon kötött barátságot, héber ismeretei is csak olvasásra és írásra szorítkoztak, de azért barátságot tartott Zemplén megye csaknem valamennyi tekintélyes férfiával. …
1825-ben, közeli halála sejtelmével készítette el Kesztenbaum azt a végrendeletét, amely által örök időkre bekerült a magyar zsidó filantrópia történetébe. A végrendelet a vármegye levéltárába került. Kesztenbaum azonban csak 1829. november 28-án hunyta le a szemeit barátja és ügyvédje, Resko Mihály karjai között. …
A zempléni zsidók akkoriban a népiskola alapításának gondolatát még nehezen tudták megérteni, és a végrendelet végrehajtását, az iskola megalapítását csak a vármegye tisztviselőinek lehet köszönni.”

Weisz Farkas a családban rebellisnek számított. 1865-ben be kellett volna vonulnia katonának, de inkább elment a tiszai halászok közé illegalitásba, és csak a kiegyezés [lásd: 1867-es kiegyezés] után került elő. Addigra Ferenc, az apja meghalt, azt a nagyon kis földet a bátyja és a közben férjhez ment nővére örökölte, neki már nem maradt semmi. A testvérek rendesek voltak, vettek neki egy lovat és egy szekeret. Így fuvaros lett. Szorgalmas volt és biztosan értelmes is, mert később Miskolc külterületén már egy kisebb vállalkozása volt, több lóval és szekérrel. Egy időben a fuvarosság mellett még kocsmát is béreltek Miskolcon, abba a felesége, Kesztenbaum Erzsébet is besegített. (Ő Taktaharkányban [Nagyközség volt Zemplén vm.-ben, 1891-ben 1400 lakossal. – A szerk.] született, 1849-ben.) Alacsony polgári szinten éltek, apámtól tudom, hogy földes szobában laktak. Farkas folytatta a kuruc hagyományt, erősen Habsburg-ellenes volt, és harcosan vallásellenes. Kesztenbaum Erzsébetről annyit tudok, hogy nem taníttatták, mert szegény volt a családja, viszont ő volt az egyetlen vallásos a családban. Mint afféle neofita. Erzsébet valamikor az 1920-as években halt meg, Miskolcon van eltemetve a zsidó temetőben. De amikor kerestem a sírját az 1960-as évek végén, nem találtam. Farkas idős korában Pestre került a lányához, itt halt meg 1932-ben, a Kozma utcában van eltemetve.

Nyolc gyerekük született, de csak négyet neveltek föl: egy lányt és három fiút. A három fiú valamikor a huszadik század elején, 1905 és 1910 között magyarosított [lásd: névmagyarosítás] Varsára. A magyarosítási papír nincs meg, de apám érettségi képén, 1911-ben már Varsaként szerepel. A nővérük akkor már férjnél volt, így ő Weisz Róza maradt. A gyerekek magyar iskolába jártak. A legidősebb Róza nagynéném volt, 1871-ben született, őt nem taníttatták. Nem tudom, miért nem négy elemit végzett, de úgy tudom, csak kettőt [A népiskoláról szóló 1868-as törvény 49. §-a értelmében „a mindennapi iskolába tartoznak járni a 6-ik évöket betöltött gyermekek 12-ik évök betöltéseig”. Lásd: elemi iskola / népiskola. – A szerk.]. Láttam leveleit, irtózatos helyesírása volt. Férjhez ment Gajdos Ignáchoz, egy jómódú textilkereskedőhöz. Budapesten, a Rákóczi úton laktak, és abban a házban volt az üzlet. A férje 1934-ben halt meg, Róza néni pedig 1941-ben. Két fiuk volt. A nagyobbik, Alfréd 1899-ben született, és nyolcvannyolc éves koráig élt Párizsban, nagy elismertségben. Nagyon tehetséges orvos volt. Úgy került Párizsba, hogy miután Pécsett elvégezte az egyetemet, csak valami fizetés nélküli segédkörorvosi állást kapott vidéken. A felesége szintén orvos volt, ő meg végképp nem kapott állást. 1931-ben kimentek Párizsba. Alfrédnak először le kellett érettségiznie. Aztán az összes ottani orvoskari vizsgát le kellett tennie. Három év alatt teljesítette ezt az egészet [Gajdos Alfrédnak 1967-ben több kiadást megélt szakkönyve jelent meg Párizsban, „Médicine et Biochimie” címmel. – A szerk.]. Azalatt a felesége, Marianne, szintén végzett orvos, kozmetikusként dolgozott, és így tartotta el a családot. Amikor kimentek, volt már egy gyerekük, és ott elég hamarosan született egy másik. Amikor Alfréd francia orvos lett, Marianne is leérettségizett, majd ő is elvégezte az ottani orvosit. Közben szült egy harmadik gyereket. És a végén biológus kutatóként dolgozott. Aztán még egy negyedik gyerek is született, 1944-ben. A háborút úgy úszták meg, hogy letagadták, hogy zsidók. Ugyan látszott rajtuk, de azt mondták, hogy Dél-Franciaországból jöttek, és ez a kicsit baszkos, kicsit katalános név, hogy Gajdos, beleillett ebbe. Halálukig elég erős akcentussal beszélték a franciát, de a francia hatóságoknál lehetett némi cinkosságra számítani, a németek pedig nem hallották az akcentust.

A kisebbik fiú, [Gajdos] Sándor szintén nagyon tehetséges volt, de nem volt szorgalmas. Inkább az egyetem mellé járt, lóversenyezett, kártyázott, dzsentri allűrjei voltak. Amikor elküldték Bécsbe egyetemre, ahelyett, hogy vizsgázott volna, vett két gyönyörű agarat. Végül jogász lett, Pesten élt kicsit komolytalanul, bohémül. A háború után külkereskedő lett. Első feleségétől elvált, volt egy gyerek, aki a külkereskedelemben dolgozott gépészmérnökként. Sándor 1986-ban halt meg Düsseldorfban, ahova 1957-ben a második feleségével ment ki. Valahogy legálisan elintézte. Arra emlékszem, mesélte, hogy amikor munkaszolgálatos volt, és valahonnan valahova kísérte egy keretlegény, akkor azt mondta neki: „Nézze, nincs nálam semmi, nem tudok magának adni semmit, de már itt vannak az oroszok. Ha elenged, és a felszabadulás után eljön hozzám, akkor busásan megjutalmazom.” Elengedte, túlélte, a keretlegény jelentkezett.

Róza után jött a legidősebb fiú, [Varsa (Weisz)] Imre, aki 1873-ban született, tehát apámnál tizenkilenc évvel idősebb volt. Amikor kijárta az elemit, elment hozzájuk a tanító, és azt mondta: „Farkas bátyám, taníttatni kell az Imre gyereket.” És akkor polgáriba [lásd: polgári iskola] adták, majd nyomdász lett, korrektor. Részt vett az első világháborúban, ott volt Przemyśl ostrománál, és fogságba is esett. Írt is erről, valami könyve meg is jelent. (Volt némi irodalmi véna a családban, apám is írt verseket. Rossz verseket, de versek voltak. Valószínűleg jó esszéista lett volna.) A feleségét Zsófi néninek hívták, és volt három lányuk: Klári, Magda és Erzsébet. Imréék az alsó polgárság színvonalán laktak, úgy rémlik, hogy valahol a Józsefvárosban volt egy háromszobás lakásuk, amikor még a lányok otthon voltak. A fő emlékem, hogy ez egy sötét lakás volt, és sötétek voltak az ajtók. Legidősebb lányuk, [Varsa] Erzsébet 1899-ben született, és az 1990-es évek elején halt meg. Gyönyörű lány volt, kétszer ment férjhez. Az első férj egy nála legalább húsz évvel idősebb férfi, a Magyar Állami Kőszénbányáknak volt valami vezető tisztviselője [A Magyar Általános Kőszénbánya Rt.-t (MÁK) 1891-ben alapították. A MÁK volt az első barnaszén bányavállalat, amely a bányászok műszakját 12 óráról 8 órára csökkentette. A társaság folyamatosan fejlesztette munkásjóléti intézményeit, 1912-ben külön balesetbiztosító pénztárat alapított, valamint elemi iskolát, óvodát, munkáskórházat, munkásfürdőt, munkásotthont, könyvtárat és altiszti kaszinót működtetett (Forrás: A Hét, 1913, 883. oldal.) – A szerk.]. A második férje gépészmérnök volt. Az első házasságából van egy lánya, aki Amerikában még ma is él. Annak a férje ugyancsak magyar, Beér János, aki Wallenberg akcióiban vett részt egyetemistaként, Amerikában pedig az MIT-en tanított. [Varsa] Klári első férje egy keresztény katonatiszt volt, aki 1942-ben olyan lovagiasan viselkedett, hogy azt mondta, a karrierjét egy zsidó feleség hátráltatja, és elvált. Abból a házasságból nem volt gyerek. Klári 1945 után ismét férjhez ment, és ott van gyerek meg unoka. A férjét nem ismertem, rövid ideig éltek együtt, meghalt. Ezután többször már nem házasodott. [Varsa] Magdának nem volt gyereke. Imre bácsi együtt volt egy ausztriai táborban a lányaival, ahova gyalogmenetben hajtották őket [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. A lányai tolták haza az ausztriai deportálásból egy gyerekkocsiban, annyira le volt gyengülve. 1945 telén halt meg, a felszabadulás után. Zsófi néninek 1944-ben volt egy enyhe szélütése, és amikor a családot elhurcolták, ő ténylegesen nem tudott fölkelni az ágyból. Otthagyták, és valahogy túlélte. Még találkoztam vele 1957-ben.

Néhány évvel később megint jött a tanító Weiszékhez, és mondta: „Farkas bátyám, a Dezső gyereket is taníttatni kell.” És ő már nem csak polgárit végzett, hanem KERAK-ot, ami akkor kétéves kereskedelmi volt a polgári után [Az iskola minden bizonnyal három éves volt. Lásd: kereskedelmi iskolák, (2) Középfokú kereskedelmi szakoktatás. – A szerk.]. Nagykikindára került egy bankba, azt hiszem, könyvelőnek [Nagykikinda – rendezett tanácsú város volt Torontál vm.-ben (járási szolgabírói hivatal, kir. törvényszék, járásbíróság, kir. közjegyzőség), 1850-ben 13 900, 1891-ben 22 800 (56% szerb, 25% német, 15% magyar, 2% román; hitfelekezet szerint 58% görögkeleti, 37% római katolikus, 3% izraelita, 1% evangélikus, 1% református), 1910-ben 26 800 lakossal (53% szerb,  22% magyar, 22% német, 2% román; hitfelekezet szerint 55% görögkeleti, 39% római katolikus, 3% izraelita, 1% evangélikus, 1% református) A 19. század végén 6 osztályos községi magyar gimnáziuma, felső leányiskolája, kereskedelmi és iparostanonc-iskolája és szövőiskolája volt. A 20. század elején már állami főgimnázium és polgári lányiskola, valamint fiú polgári iskola is működött a városban. Iparvállalatok a 20. század első évtizedeiben: több nagy téglagyár (az egyik 500 munkással), több gázmalom (az egyik 300 munkással), keményítőgyár, gépgyár stb. Trianont követően a város a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került, lakosainak száma 1921-ben 25 800 fő volt. Ma Szerbiához tartozik. – A szerk.]. Aztán ugyanannál a banknál mindig jobb állást kapott, így költözött először Nagykikindáról Szegedre, majd onnan Budapestre. Mindaddig bankban dolgozott, amíg apám ügyvédi irodát nem nyitott.

[Varsa (Weisz)] Dezső bácsi keresztény nőt vett feleségül, bogdánfi Bogdánffy Erzsébetet. Nagymama, aki vallásos volt, ezt nagyon rosszul viselte, és megeskette apámat, aki akkor még nőtlen volt, hogy sosem vesz feleségül keresztény nőt [lásd: vegyes házasság]. Apám megesküdött. Dezső bácsi a házasságkötéskor kitért, és reverzálist adott [Ha a házasuló felek különböző vallásúak voltak, akkor megegyeztek abban, hogy születendő gyermekük melyik szülő vallását kövesse. Általában a fiúgyermek az apa vallását követte, a lánygyermek pedig az anyjáét. – A szerk.], de erről a nagymama nem tudott. Dezső bácsi két fia teljesen kereszténynek nevelődött, és soha senki nem is tudta, hogy nem teljesen tiszta a pedigréjük. Hogy például [Varsa] Ferenc ugyancsak keresztény felesége és annak családja mennyire nem volt antiszemita, azt jól mutatja, hogy 1944. október végén, amikor itthon csak annyit tudtunk, hogy az unokabátyám [azaz Weisz Dezső fia, Ferenc] eltűnt (az később derült ki, hogy amerikai fogságban volt), megjelent a csillagos házban a feleség édesanyja, és azt mondta anyámnak, hogy „Ilus, pakolj, velem jöttök”. Pedig a lányának akkor már volt egy hároméves gyereke, nem tudták, hogy a férj, aki az egyetlen családi kapocs volt velünk, él-e, hal-e, de azt biztosan tudta, hogyha odavesz bennünket, akkor életveszélybe kerül. Sosem felejtem el nekik. Nem mentünk. Anyám azt mondta, „Ha Jóska hazajön, itt keres bennünket”.

Mindkét unokabátyám [Varsa Ferenc és Varsa István] mérnök lett. István 1956-ban épp Moszkvában volt valami hivatalos ügyben, és amikor hazajött, év végén disszidált. De akkor a két fiát és a feleségét nem merte magával vinni, a család nagyon kalandos és fura módon ment utána évekkel később. Amerikában kötöttek ki, ott elváltak, és István újranősült. Annak a Koszorús ezredesnek az özvegye lett a felesége, akinek táblája van a Dohány utcai zsinagógával szemben [Koszorús Ferenc (1899–1974 )– vezérkari ezredes, a Budapesten és környékén állomásozó 1. páncélos hadosztály parancsnoka volt. Megtudta, hogy Baky László belügyi államtitkár, aki a hadsereg kivételével minden biztonsági erő főparancsnoka, puccsot tervez, hogy hatalomra juttassa a náciknak vakon engedelmeskedő karhatalmat, amely gondoskodnék arról, hogy Magyarországon teljesen felszámolják a még megmaradt zsidókat. Baky a Gestapo támogatásával neki feltétlen hű csendőrökből több zászlóaljat szervezett. A kormányzónak a csendőralakulatok feloszlatására vonatkozó rendelkezését nem hajtotta végre. Koszorús ezredes irányította a legutolsó megmaradt aktív hadegységet Magyarországon. Látva a helyzet adta veszélyeket, tanácskozott a kormányzóval, és saját hatáskörében előkészületeket tett, hogy megállítsa Bakyt és csendőrzászlóaljait. 1944. július 5-én a 1. páncélos hadosztály alakulatait Budapest stratégiai pontjaira rendelte, lezárva a városba vezető összes utat. Július 6-án reggel 7 órakor minden egység a helyén volt, és Koszorús tudatta Bakyval, ha a csendőrei nem távoznak, és nem oszolnak fel, akkor megsemmisíti őket. Július 7-én Baky kapitulált, és eltávolította csapatait. (Koszorús Ferenc emigrált, az Egyesült Államokban halt meg.) Lásd még: csendőrpuccs. – A szerk.].

Akkor a Weisz gyerekeknél következett tizenhárom év szünet, és amikor apám végzett az elemiben, még mindig ugyanaz a tanító bácsi volt, és ugyanezt mondta: „A Jóska gyereket igazán taníttatni kell.” De akkor nagyapám, aki már hatvan felé járt, azt mondta, hogy lehetetlen, nem tudja taníttatni. És akkor apám fiatalabbik bátyja, a tizenhárom évvel idősebb Dezső, aki már nős volt, és banktisztviselő [Nagy]Kikindán, magához vette, és taníttatta. Nagy lakásban lakhattak, mert amikor ő kiskamaszként odakerült, már két kisgyerek is volt, mégis jutott neki egy külön zug [Varsa József 1903-ban kerülhetett Dezső bátyjához, aki ekkor 24 éves volt. Gyermekei 1905 és 1909 között születtek. – A szerk.]. A ruházkodását is Dezső bácsi állta. Teljesen úgy kezelték, mintha a gyerekük lenne, sőt egy kicsivel több joga volt, mint a kicsiknek. A kicsik többször emlegették, hogy nagyon sokat tanultak Jóskától. A szünetekben Pestre jött Róza néniékhez, mert ő meg azt vállalta. Az ottani két fiú közelebb volt hozzá korban, és tényleg úgy tekintettek rá, mint bátyjukra. [Gajdos] Alfréd, aki verseket is írt, és kötete is jelent meg [„Csillagok alatt”, 1924], nekem sokszor mondta, hogy a magyar költészet szeretetét az én apámtól tanulta. Sok verset mondott neki apám kívülről. A két Gajdos fiú és apám minden nyáron egy-két hetet a nagyszülőknél voltak Miskolcon. Innen tudom, hogy a ház kicsi volt, szegényes és földes szoba volt benne. Ezekről a miskolci nyaralásokról csak azt mesélte apám, hogy bitangoltak a környéken, valahova mentek úszni. Ezeknek a polgári kényelemben élő gyerekeknek érdekes volt ez a nyaralás, és hogy szabadon „bitangolhattak”.

A gimnáziumi évekről nem sokat mesélt. Nem szeretett iskolába járni, nem szerette a latint, a németet. Csak a magyart és a történelmet. És atletizált. [Nagy]Kikindán volt valami atlétikai egyesület. 1911-ben érettségizett a Nagykikindai Állami Főgimnáziumban, és szeretett volna egyetemre menni, de akkor a nagybátyámnak tudta, hogy a két fiát kell majd taníttatnia, és ezt már nem tudta vállalni. Erre apám, aki magyar–történelem szakos tanár akart lenni, mezei jogász lett Budapesten a Pázmányon [Akkor: Budapesti Tudományegyetem. Az egyetem 1921-ben vette föl a Pázmány Péter Tudományegyetem nevet. – A szerk.], mert akkor az volt az egyetlen egyetem Magyarországon, ahol lehetett, ma úgy mondanánk, levelező tagozaton tanulni [Az előadásokat nem látogató, csak vizsgázni járó, többnyire vidéki hallgatókat „mezei jogászok” kifejezéssel is illették az egykorú nyelvhasználatban. – A szerk.]. Szegeden dolgozott, tisztviselő volt különféle helyeken, mert közben Dezső bácsi [Nagy]Kikindáról Szegedre költözött. Apám nem szerette a jogot, de rendesen elvégezte. Közben sokat sportolt, atletizált, ezen belül a távol- és a magasugrást művelte. Annyira jól sportolt, hogy 1913 körül még az is fölmerült, hogy kiviszik az 1916-os olimpiára, de közbejött a háború. A bevonulóknak gyorsított, előre hozott abszolutórium megszerzését tették lehetővé, apám letette, és be is vonult 1914-ben. A Vámbéry Rusztem aláírta diplomát 1918-ban kapta kézhez [Vámbéry Rusztem (1872–1948) – ügyvéd, büntetőjogász, publicista. 1903-ban a budapesti egyetemen a büntetőjog magántanára, 1915–1918 között rendkívüli tanár, 1919-től rendes tanár. 1920 után katedrájától megfosztották. 1922-től ügyvéd. 1938-ban Londonba emigrált, később az Egyesült Államokba költözött. A kriminológia egyik első hazai művelője, behatóan foglalkozott a fiatalkori bűnözéssel. – A szerk.].

1915-ben a keleti fronton tüdőlövést kapott, kórházba került. Erős, kisportolt szervezetének köszönhetően túl hamar meggyógyult, és visszakerült a frontra. Akkor jött az állóháború, lövészárokban volt hat hétig, ahol mindenki megfázott vagy influenzás volt, ő pedig összeszedett egy tébécét. Aztán fogságba esett [1915. május 15-én, mint a HUVSZ052. sz. képen olvasható. – A szerk.], és 1916 elején, Szibériába került, Krasznojarszkba.  Egy óriási hadifogolytábor tiszti részlegébe került. Mesélte, hogyan bántak el a tetvekkel. El kellett ásni az inget, egy szalmaszálat kellett beszúrni a földbe, és a tetvek azon keresztül kimásztak. Utána kiásták az inget, és földes volt ugyan, de nem tetves. Időnként rettenetes volt, mert nem volt élelmezés. Egy ott szerzett barátjának, bizonyos Fénykövi Józsefnek (nem sokkal a háború előtt még Sonnenstein volt) volt egy kockacukra. Ez volt egyszer kettejük vacsorája, mert Fénykövi megosztotta vele. Elég szabadon mozogtak a táboron belül. Például azzal szórakoztak, hogy színielőadásokat csináltak, ahol persze a női szerepeket is a fiúk játszották. Tífusz is kitört. Ezt nem tőle tudom, 1973-ban találkoztam Señora Fénykövivel, aki elmesélte nekem, hogy apám bement a tífuszbarakkba, amikor az ő férje, Fénykövi ott feküdt, hogy ápolja. Ő meg a kockacukros történetet nem tudta. Tehát ez a két ember sokat tett egymásért, de elmesélni csak a másik tettét mesélték el.

Az októberi forradalom [Az 1917-es oroszországi Nagy Októberi Szocialista Forradalomról van szó. – A szerk.] után felbomlott az orosz hadsereg, és nehezen ugyan és hosszú idő alatt, de viszonylag normálisan hazajött. Utazott egy napig, aztán két napig várt valami szibériai faluban, aztán megint utazott, megint várt. Így jött haza. Fénykövi viszont Kína felé ment, és Spanyolországban kötött ki, ahol nagyon meggazdagodott.

Amikor apám hazaérkezett 1918-ban [1918. június 6-án], már itt is éppen minden felbomlott. Mivel mindig irodalmár szeretett volna lenni, beiratkozott a bölcsészkarra. De rögtön az első évben abbahagyta, mert akkor kezdődtek az egyetemeken a zsidóverések [lásd: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején]. Szegeden egy vagy két év múlva letette az ügyvédi vizsgát, addig bankban dolgozott. Még atletizált is, de az már látszott, hogy komoly sportoló nem lesz belőle, bár teljesen egészségesnek tűnt. Sokáig sportolt még, rengeteget kirándult, még edző is volt a Szegedi Atlétikai Klubnál. Amikor letette az ügyvédi vizsgát, egy ügyvédi irodában helyezkedett el. Az 1920-as évek végén feljött Pestre. Ekkor már elkezdődött anyámmal a kapcsolat. A kapcsolat már Szegeden kezdődött az Atlétikai Klub körül, ahol anyám evezett. Engel Vilmos is tagja volt az Atlétikai Klubnak, de nem volt sportember.

Szóval, apám az 1920-as évek végén feljött Pestre, nyitott egy ügyvédi irodát Róza néni Rákóczi úti lakásában. Ott is lakott, a fiúk akkor már nem voltak otthon, volt hely. Egy unokatestvére, Kesztenbaum Mariska volt a titkárnő. Négy-öt éve halt meg, laza kapcsolatot tartottam vele. Az apai nagyanyám családjából az egyetlen, akivel kapcsolatom volt. Kesztenbaum Erzsébet fivérének volt a lánya.

Mint mondtam, anyám is feljött, és 1928-ban megszületett a nővérem. 1932-ben házasodtak össze, akkor összeköltöztek. Egy rövid ideig a Pannónia utca 14-ben laktak, aztán elköltöztek Alagra [Alag – Rákospalotával határos nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben. A 19. század végén még pusztaként tartották számon, amely a budapesti „Urlovasok szövetkezete” rendezte lóversenyek helyszíneként volt nevezetes. 1900-ban 341 lakosa volt, 1910-ben már 1600, 1920-ban pedig közel 2300. – A szerk.], mert apám mindig azt mondta, hogy ő vidéki. Miskolcon született, [Nagy]Kikindán élt évekig, hát nem par excellence vidéki, de mégis úgy érezte, hogy vidéken kell laknia, nem a kőrengetegben. Mindig vágyódott valahová kifelé. Béreltek Alagon egy villát. Apám Alagról járt be dolgozni Pestre. Anyámnak temérdek sok bútora és holmija volt, azt mind vitték. Az a bútor volt, amit még a nagypapa vett neki 1913-ban, Szegeden, amikor először férjhez ment. Alagon, nem tudom, miért, nem volt jó az egyik hely, fél év múlva átköltöztek egy másik helyre. Aztán amikor az se volt jó, akkor apám azt mondta, hogy jó, ha anyám olyan szerencsétlenül érzi magát, akkor költözzenek vissza a városba. Akkor mentünk a Phőnix-házba az Újlipótvárosban, 1935-ben. Egy fél év múlva apám el akart onnan költözni, és anyám azt mondta, nem. Apám költözhet, de ő és a gyerekek maradnak. Aztán végig ott maradtunk, én 1979-ben költöztem el onnan.

Apám irodája 1936–37-ig Gajdosék Rákóczi úti lakásában maradt, utána Dezső bácsi Hold utcai [akkoriban: Gróf Klebelsberg-utca] lakásába költözött, a „trónterembe”, ahogy azt a hodályt hívták, amelyben még belső oszlopok is voltak. Dezső bácsi otthagyta a bankot, és apám társa lett az ügyvédi irodában. Nem volt jogász, de apám helyett sok mindent megcsinált. Apám 1933-tól kezdve nagyon sokat volt kórházban, szanatóriumban. Amikor Budakeszin volt, akkor Dezső bácsi kiment, megtárgyalták az ügyeket, apám elmondta, hogy ide kell menni, ennek azt mondani. Szóval, amit helyette le tudott bonyolítani, azt megcsinálta. Dezső bácsi okos volt, jól átlátta a dolgokat. Természetesen a bíróságra csak apám mehetett, de Dezső bácsi vitte az irodát, olyan mindenes volt. Volt egy gépírónő is, egy helyes fiatal lány.

Három és fél éves voltam, amikor 1936 szeptemberében meghalt a nővérem. Akkor már egy éve ágyhoz volt kötve, nem volt igazi játszópajtás. Egyébként volt egy időszak, amikor én is beteg voltam, kórházban is voltam. Tébécés voltam, és ugyanakkor szamárköhögésem is volt, az orvosok nem sokat adtak az életemért. Azt mondták anyámnak, hogy a nagyobbik gyerekre nagyon vigyázzon. Úgy vélték, annak van nagyobb esélye. A nővéremre nemigen emlékszem. A fényképein három-négy éves koráig, amíg beteg nem lett, olyan kis pirospozsgás vasgyúró, jókedvű kisgyereknek látszik. Aztán jön egy időszak, amikor nagyon szomorú a tekintete. Alagon elkezdett iskolába járni, a községi elemibe. Anyámék sokáig azt hitték, hogy azért lett beteg, mert az osztállyal együtt beoltották, holott a házi gyerekorvos már korábban beoltotta. Szóvá is tették, hogy miért nem kérdezték meg őket erről. A nővérem egy osztályt végzett, aztán véget ért az iskolai pályafutása.

Apám átmenetileg, olyan három évre vallásos lett a nővérem halálakor. Előtte egyáltalán nem volt, olyannyira nem, hogy amikor én első elemista koromban azt hallottam az iskolában, hogy péntek este gyertyát kell gyújtani, akkor elővettem anyám egy üvegtálcáját, a spejzból előszedtem két gyertyát, amit áramszünet esetére tartogattunk, és meggyújtottam. A szüleim jól letoltak, anyám azt mondta, hogy el fog repedni az üvegtál, apám pedig azt, hogy ezek pogány dolgok. Ennyi volt a vallási neveltetésem. A nővérem halálát azért viselte még a várhatónál is rosszabbul, mert tőle kapta a tuberkulózist, és ezt úgy élte meg, hogy meggyilkolta a gyermekét. Néhány évtizeddel később Alfréd unokabátyámtól megtudtam, akkor attól féltek, hogy megbomlik vagy öngyilkosságon gondolkodik. Ezt nem tehette meg, mert én három éves voltam. Azt hiszem, ennek lett a pszichológiai megoldása a vallásosság. Addig annyira vallástalan volt a család, hogy amikor azt akarták, hogy esténként imádkozzak Klárika emlékére, nem akadt a családban senki, aki akár magyarul, akár héberül tudott volna egy imát. Aztán három év múlva ez valahogy elmúlt apámnál, azzal párhuzamosan, ahogy erősödött a nácizmus befolyása Magyarországon. (Erről indulatos versek tanúskodnak.)

Aztán a vallás még egyszer visszatért. 1948-ban feküdt a kórházban, nyilvánvalóan tudta, hogy nincs sok hátra az életéből, egyszer csak szólt, hogy hívják ki a rabbit, mert vissza akar térni [Mint a későbbiekben kiderül, 1944 nyarán kitért, és fölvette az evangélikus vallást. – A szerk.]. Anyám egy kicsit vitatkozott, de nem nagyon. Kihívták a rabbit, és annak rendje és módja szerint betért. És akkor kitalálta, hogy Dezső nagybátyámnak is vissza kell térnie. A nagybátyám akkor már hetven fölött járt, gyerekei, unokái keresztények voltak, és nem akart ilyen komédiát csinálni. Apám azt mondta neki, hogy vagy visszatér, vagy többet a szeme elé nem kerülhet. A nagybátyámnak, aki nevelte, aki nagyon szerette apámat, és csaknem fiának érezte, majd megszakadt a szíve. Emlékszem, apám a magasföldszinten feküdt az Amerikai úti kórházban, volt egy párkány kívülről, és az öreg, gerincbántalmaktól szenvedő, fűzőben járó nagybátyám felkapaszkodott, hogy benézhessen imádott haldokló öccsére, mert tudta, hogy a szeme elé nem kerülhet. Apám tudta, hogy hetei vagy hónapjai vannak hátra, és amikor megtudta, hogy a nagybátyám nem tér vissza, akkor megkérte Engel Vilmos bácsit, hogy viselje gondunkat. Ennek Vilmos bácsi helyt is állt. Semmi egyéb, mint hogy látogatott bennünket, foglalkozott velünk, szeretett minket.

A legkorábbi emlékem az, hogy amikor a Phőnix-házba költöztünk, egy irtózatos nagy szekrényt cipelnek borzasztóan nagydarab emberek, és anyám mondta, hogy hova tegyék. Hogy nyugton maradjak, kaptam egy zacskó mézespuszedlit. Pedig különben rendkívüli módon vigyáztak, hogy mikor eszem, mit eszem, mennyit eszem. És ahogy belenyúltam a zacskóba, mindig törött darab akadt a kezembe, pedig belenézve láttam, hogy vannak egész darabok is. Két és fél éves voltam.

A phőnix-házbeli lakásban volt egy hálószoba, ebédlő, úri szoba, hall, cselédszoba, konyha, fürdőszoba, vécé, spejz. Éjjel-nappal meleg víz, központi fűtés, a ház udvarában egy tágas kert, amit minden tavasszal négy részre osztottak, négy hatalmas virágágyásra, és más-más színű tulipánt ültettek bele. Középen volt egy szökőkút, azon egy női alak, egy nagyon nagy szobor. Ennek az ostrom alatt elvitte a fejét valami becsapódás, lekerült a szobor talapzatához, és jól lehetett rajta hintázni. Azt hiszem, a ház 1931-ben épült, és anyám nagyon büszke volt, hogy milyen modern lakásban lakik. A lakás azokkal a bútorokkal volt berendezve, amelyek Szegedről jöttek, néhány szőnyeg akkora volt, hogy nem fért be, úgyhogy ott álltak összegöngyölve [A Phőnix-ház nevű épülettömb 1929-ben épült, Jónás Dávid (1871–1951) és Jónás Zsigmond (1879–1936) tervezésében. Nevét tulajdonosáról, a Phőnix életbiztosító-társaságról nyerte. A hétemeletes, nyolc lépcsőházas épületben eredetileg két-két lakás volt egy-egy szinten (Bächer Iván karcolata, „Népszabadság”, 2005. július 9.). – A szerk.].

Nem igazán tudom, milyen ügyekkel foglalkozott apám ügyvédi irodája. A Kecskeméti Konzervgyár biztosan az ügyfele volt, mert meglehetősen sok sárgabarackkonzervet kaptunk. Nagyon finom volt. Egyszer hallottam, hogy anyám és apám arról beszélgetnek, hogy valaki valamivel meg akarja bízni. Apám támadóan mondta, hogy nem fogja elvállalni: „Csak nem gondolja, hogy elvállalok egy olyan ügyet, ahol a kliensnek nincs igaza!” Aztán még egyet biztosan tudok. Balatonalmádin – akkor úgy hívták, hogy Budatava, Almádi mellett egy település – parcellázott valaki, és úgy adta el a parcellákat, hogy egy-egy telek árának a felét kellett kifizetni, a másik felét két év alatt részletre. Ennek az ügyletnek apám volt az ügyvédje, és nem honoráriumot kért, hanem egy telket fél áron. Meg is kapta. Nem használtuk semmire, mert apám betegeskedett, aztán 1945 után államosították. Anyám hosszú ideig tartó utánjárással valahogy visszaszerezte 1954-ben. Persze addigra már épített rá valaki egy lakóházat, ezért egy másikat kaptunk. Addigra már nem Budatava volt, hanem Almádi, és addigra már közművesítették. Szóval ilyen polgári perekkel foglalkozott, bűnügyekkel nem. Talán még válóperekkel is.

Ezenközben édesanyám főleg háziasszony volt, hiszen apám és a nővérem is beteg volt. Ez maga nagyon nehézzé tette az életet. Mindig megpróbált valamit csinálni. Az a bizonyos Manci néni, akivel egy ideig együtt csinálta a fehérneműszalont, a Katona József utcában dolgozott alkalmazottként valakinek a divatszalonjában. Néha, ha túl sok volt a munka, akkor a mama is kapott valami munkát otthonra. Gyönyörűen varrt. De keveset varrt, keveset keresett.

Iskolába 1939-ben kezdtem járni, egy magániskolába. Nem akartak magániskolába adni, anyám nagyon öntudatosan és büszkén mesélte, hogy őt az állami felsőbb leányiskolába küldték. Csakhogy az történt, hogy amikor a nővérem meghalt, és a családban senki nem volt ép eszénél, engem is kivittek a Kozma utcába, a temetésre. Ez traumatizáló élmény volt. Az első, hogy minden hölgy arca előtt fekete fátyol volt. A másik, hogy láttam, amint apám vállát rázza a zokogás. Elkezdtem bömbölni. Volt akkor nálunk egy alkalmazott, egészséges érzékű parasztlány lehetett. Fölemelt, a karjára vett, és elvitt. Csak ahogy a karjára vett, pont beleláttam a gödörbe. És akkor megértettem, hogy oda teszik a nővéremet. Borzalmasan megijedtem. Sokáig csillapíthatatlanul bőgtem, aztán abbahagytam a beszédet. Addig én már rengeteget csacsogtam, hosszú mesés verseket mondtam kívülről, nagyon beszédes kiskölyök voltam. Akkor már németül tanított anyám, aki nagyon figyelte, hogyan beszélek magyarul. Hároméves koromban úgy döntött, hogy jól beszélek, és elkezdett németül tanítani. Szóval a nővérem halála után abbahagytam a beszédet. A szüleimmel beszéltem, a nálunk lakó háztartási alkalmazottal beszéltem, ha a parkban találkoztam gyerekkel, azzal is beszéltem, de felnőttel senkivel. Se Dezső bácsival, se Vilmos bácsival, senkivel. Addig össze-vissza fecsegtem velük.

Kellő ijedtség volt a családban. Pszichológust hívtak, orvost, megpróbálták a dolgot megoldani. A gyerek meghallja, hogy mit beszélnek róla, úgyhogy amikor valaki jött abból a célból, hogy megvizsgáljon, mindig elbújtam valami bútor alá. Csak erőszakkal lehetett volna kirángatni, és ezt nem akarták. Amikor elment a doktor bácsi vagy doktor néni, előjöttem, és folytattam a foglalatosságaimat a babáimmal, mackóimmal. Szóval így nem lehetett iskolába adni, mert néma gyereket nem lehet beadni az iskolába. Ezért jártam magániskolába a Pozsonyi úton, Répánszky Erzsébet magániskolájába, ahol négyen voltunk egy osztályban. Ez tulajdonképpen egy négyosztályos, osztatlan elemi volt. Volt egy elég nagy szoba, ott volt mind a négy osztály. Volt olyan osztály, ahol csak ketten voltak. Az énekórán át kellett menni a másik szobába, mert ott volt a pianínó. Tornaóránk nem volt, de sétálni mentünk minden nap, az egész iskola, mind a tizenkét gyerek. Volt egy segítsége is Erzsi néninek, jött egy Sári néni, aki angolul tanított. Ha visszagondolok, úgy vélem, a gyerekek nyolcvan százaléka zsidó volt.

Otthon mindig anyukámmal voltam. Foglalkozott velem, játszottunk, beszélgettünk, sok verset mondott nekem. Eleinte olvasott, ifjabb Gaál Mózes „Muki és Bubu kalandjai az őserdőtől a garázsig” című könyvéből [Gaál Mózes (1894–1929) – író, ifjúsági író. „Néhány kiemelkedően szép ifjúsági regény alkotója” (MÉL). – A szerk.]. Ez egy vastag kötet volt, nagyszerű regény. Nagyon rossz evő voltam, és ezt anyukám továbbrontotta, mert gyömöszölte belém az ennivalót. Félt, ha egyszer én is beteg leszek, akkor mi lesz. Nagyon szerettem a nyers dolgokat, karalábét, répát. Hogy miért nem azt adtak, nem tudom. Szóval ott ültem az ebédnél fél kettőtől fél négyig, nyámmogtam, anyám pedig olvasott, hogy legyen türelmem ott ülni. Aztán egy csomó dolgot mesélt, amit nem értettem, de azt mondta, nem baj, ha nem értem, azért ő ezt most elmondja. Anyám szenvedélyesen tudta előadni a történeteket. A francia forradalomról például. Nagyon sokat sétált velem, és hogy ne unjam, mindig verseket mondott nekem. Amikor magyartanár lettem, sok verset tudtam kívülről, de mindig vigyázni kellett, hogy azt a néhány hibát, amivel anyámtól megtanultam, nehogy belemondjam. Németül is mondott verseket. Franciául is tanított, legalábbis annyit, hogyha francia nevet olvasok, ki tudjam ejteni.

Azért némileg apám is részt vett a nevelésemben. Egyszer azt mondta, hogy nagyon szeretné, ha megtanulnék egy verset. Ez 1942-ben lehetett, amikor megtudta, hogy biztos, hogy nem fog tudni felnevelni. Nem baj, ha nem értem, ő megpróbálja megmagyarázni, és majd próbáljak rá visszaemlékezni. Minden nap megtanultam egy szakaszt, és elmondtam neki. Látszott, hogy örül neki. Ez „A vén cigány” [Vörösmarty Mihály] volt. De például csinált egy súlyos pedagógiai hibát is. Amikor egyszer meghallotta, hogy anyám németül szól hozzám, azt mondta neki, hogy miért pont németül tanítja a gyereket, miért nem angolul vagy franciául. Anyám elég jól tudott franciául, tudott valamit angolul is, de messze nem anyanyelvi szinten, mint németül. Legközelebb, amikor anyám németül szólt hozzám, kijelentettem, hogy nem németül akarok tanulni, hanem angolul. Erre abbamaradt a némettanításom, és persze nem alakult ki megfelelően a másik nyelv se.

Édesapám nagyon nagy hatással volt rám. Ha mondott valamit, azt nagyon komolyan vettem. Csak ez ritkán volt, mert hónapokat töltött szanatóriumban. Ha otthon volt, nem volt szabad közel menni hozzá. Nem voltam vele sokat, de néha elvitt sétálni, mert szabad levegőn inkább engedte anyám, és akkor én akkorákat akartam lépni, mint ő. De biciklizni ő tanított. Kaptam egy feles biciklit. Sok mindent kaptam, bár nem voltunk jómódúak, éppen az állandó betegség miatt. Ami a fejlődésemhez vagy a taníttatásomhoz kellett, azt feltétlenül megkaptam, rengeteg játékom volt, sok könyvem. Úszni Mátrafüreden tanultam meg, tízéves koromban, ahol az úszómester rákötött a madzagra. 1944 kimaradt, aztán 1945-ben anyukám elvitt a Lukácsba, és ott magamtól befejeztem.

Eleinte volt cseléd, később már nem, mert annak bért is kellett adni meg kosztot is. Abban az időben volt ez a „fenn az ernyő, nincsen kas”-megoldás, amit úgy hívtak, hogy takarításért házaspár. Egy házaspár költözött be a személyzeti szobába, bizonyos Mariska a férjével. Az asszony ellátta a háztartást, és azért, hogy ott lakhatott a férj is, nem kapott bért. 1938-tól 1944-ig volt nálunk. De a mama soha nem hagyott rá, ő maga foglalkozott velem.

Egy átlagos nap úgy nézett ki, hogy délelőtt iskolában voltam, délben hazamentem. Három perc járásra volt az iskola, de anyám értem jött, mert minden félórában végigment egy jármű a Pozsonyi úton. Iskola után elvitt sétálni vagy a korcsolyapályára. Az 1942–43-as tél rettenetes hideg volt, volt egyszer huszonnyolc fok Budapesten, és egyedül voltam a korcsolyapályán. Anyám mondta, hogy minden forduló után menjek be melegedni. Csatos korcsolyám volt. Aztán hazamentünk, ebédelni kellett, leültem tanulni.

Amikor születtem, kaptam egy rácsos ágyat, és tízéves koromig abban aludtam. Már nem fértem el benne, és ha ki akartam nyújtózni, ki kellett dugni a rácson a lábamat. A tizedik születésnapomra kaptam egy fotelágyat, amit mindig ki kellett nyitni. Azon aludtam egészen húszéves koromig. A lakás annyira zsúfolt volt bútorokkal, hogy nem volt egy zug, a mama toalettasztala alatt játszottam, és ha babaszobát építettem a bababútorból, soha nem hagyhattam ott.

Hétvégeken, ha apám jól volt, akkor kirándultunk a Budai-hegyekbe. Nem szerettem kirándulni, viszont apám megmutatta a madarakat, az szórakoztató volt. A háború előtt nyaranta lejártunk Pancsovára, és mindig két hónapot töltöttünk ott. 1939-ben, minthogy az első bécsi döntéssel visszajött Felvidék, átmentünk Rozsnyóra, és ott béreltünk egy szobát. Nagyon tetszett, mert ökrök is jártak a ház előtt, és szemben lakott egy nagylány, aki már legalább tíz éves volt, mégis elfogadott játszótársnak. A háború alatt, 1940 és 1942 között háromszor voltunk Balatonalmádiban anyámmal hat hétig egy panzióban. Apám hétvégén mindig lejött. 1943-ban három hétig Mátrafüreden voltunk.

Járattak zongoraórára, és gyakorolni mindig Ernő bácsihoz kellett mennem, mert ott volt egy pianínó. Jártam a Fodor-féle tornaiskolába, a Hollán utcába, ahol még lehetett külön vívni, és beírattak vívásra is [Fodor Károly (Freyberger Mózes) (1856–1927) vívómester és újságíró 1896-ban alapította első vívóiskoláját Budapesten, ahol kezdettől fogva – korát jóval megelőzve – gyermekvívással is foglalkozott (MÉL). – A szerk.]. A neveltetésemre, taníttatásomra sokat költöttek, többet, mint amennyit megengedhettek maguknak. Nyelvet otthon tanultam. Nem voltam jó tanuló, de nem kellett korrepetálni.

Anyukám tíz évig tanult zongorázni, szépen zongorázott, és nagyon zeneszerető volt. A rádión örökké komolyzenét hallgatott. Azt akarta, hogy én is zeneszerető legyek, ezért elég kis koromban, lehettem hét éves, elvitt egyszer hangversenyre. Tudom, hogy Beethoven IX. szimfóniája volt, halálosan untam, és megkönnyebbüléssel fogadtam, amikor elkezdtek énekelni. Ez sajnos elrontotta a dolgot, és sokáig nem mentem el anyámmal. De egyszer Ungár Imrének volt egy hangversenye, és a mamám elmondta nekem azt a háttér-információt, hogy a zongorista vak, ezért érdekelt [Ungár Imre (1909–1972) – zongoraművész és pedagógus, Kossuth-díjas (1949), Liszt-díjas (1962), érdemes művész (1956). Látását hároméves korában elvesztette. 1924-től rendszeresen hangversenyezett itthon és külföldön. 1932-ben a varsói nemzetközi Chopin-versenyen megosztott első díjat nyert, 1935-ben az USA-ban is nagy sikerrel hangversenyezett. 1949-től haláláig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanított. – A szerk.]. De akkor már tíz éves voltam. Színházba nagyon sokat jártak a szüleim, főleg a Vígszínházba, és olyankor anyám hazaszaladt a szünetben. Pedig nem voltam egyedül, ott volt Mariska. Moziba anyámmal jártam, apám nem jött. Klárika halála után bizonyos dolgokat nem csinált. Például attól kezdve csak fekete nyakkendőt és fekete óraszíjat hordott. Egyszer anyámmal megnéztünk egy vígjátékot, és én gurultam a röhögéstől. Akkor anyám azt mondta apámnak, hogy el kell jönnie, megnézni, hogy nevet a gyerek, és akkor eljött. Apám egyik üzletfele kapcsolatban volt a Metro–Goldwyn–Mayerrel [Egyike volt az öt legnagyobb hollywoodi filmstúdiónak, 1924-ben jött létre a Metro Pictures Corporation, a Goldwyn Pictures Corporation és a Louis B. Mayer Pictures összeolvadásából. – A szerk.], és kaptunk jegyet az Óz bemutatójára [„Óz, a csodák csodája”, Victor Fleming filmje, 1939] a Royal Apollóba, a későbbi Vörös Csillagba. Ott az Óz összes szereplőjéről kaptam brossnak megcsinált kis babákat. Nagyon sokáig megvolt, a lányom szórta szét valahogy.

Társasági életet nem nagyon éltek a szüleim. A mamámnak voltak barátnői, apámnak volt egy nagyon jó barátja, egy ügyvéd. Inkább apám családjával jártunk össze elég sokat, Dezső bácsival, Imre bácsival. Engelékkel is összejártunk. Hozzám jöttek gyerekek, iskolatársak. Én is jártam másokhoz. Voltak gyerekzsúrok nálunk is, másutt is. Amikor zsúrba mentem, anyukám nagyon szépen akart felöltöztetni, és sok masnit rakott a hajamba, amit nagyon utáltam. Volt a két copfomban egy-egy, volt középen, és még mit tudom én, hol. Jó kislány voltam, nem szóltam, de amikor a mama nem látta, kiszedtem a masnikat, és begyűrtem a zsebembe. 1944-ig ez volt a legnagyobb lázadásom.

1943-ban befejeztem az elemit, és 1943 őszén már nem úgy volt, hogy oda megy a zsidó kislány, ahova a szülei óhajtják. Két lehetőség látszott: vagy polgári iskola, vagy a Zsidó Gimnázium [lásd a szócikket]. A szüleim között nézeteltérés támadt, mert apám azt mondta, hogy felekezeti iskolába nem megy a gyerek. Anyám meg azt mondta, hogy olyan helyre megy a gyerek, ahol biztos, hogy nem kap semmi betegséget. A polgári iskolában jobban ki van téve a betegségnek. Így mentem a Zsidó Gimnáziumba, de nem az Abonyi utcába, mert ott nem fértünk el. Volt egy Lázár Piroska nevű magániskola [lásd: Lázár Piroska-féle budapesti nyilvános jogú leánynevelő intézet], az Abonyi utca kihelyezett tagozata a mostani Balassi Bálint, akkor Személynök utcában, egy bérház emeletén. Ötvenöten tanultunk egy osztályban, két szobát nyitottak egybe. A hallból és még egy helyiségből már korábban csináltak tornatermet, de abban is csak egy fél osztály fért el, ezért az órarendet úgy állították be, hogy német/torna, torna/német. Amíg a felének tornaóra volt, a másik felének német, és aztán cseréltek. Ez a tanév egy évig se tartott.

Emlékszem a szüleim döbbenetére, amikor bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása], és arra, hogy mondták: „Nagyon komoly baj van.” Nem egészen egy hónap múlva jött egy levél:

„A Budapesti Ügyvédi Kamara választmányának 1944. évi április hó 14. napján tartott teljes ülése Dr. Varsa József ügyvéd urat a m. kir. Minisztérium 1210/1944. M. E. számú rendelete 5. §-a alapján a Budapesti Ügyvédi Kamaránál vezetett ügyvédek névjegyékéből törli. A törlést rendelő határozat jogerőre emelkedése után a Budapesti Közlönyben közzéteendő.
INDOKOK
A Budapesti Ügyvédi Kamara választmánya megállapította, hogy a rendelkező részben megnevezett ügyvéd úr az 1941. évi XV. tc. 9. §-a szerint zsidónak tekintendő személy, miértis az 1210/1944. M. E. számú rendelet 5. §-a alapján a Budapesti Ügyvédi Kamarának az ügyvédekről vezetett névjegyzékéből törölni kellett.”

Fennmaradt egy levél másolata, amit apám az egyik ügyfelének írt 1944. április huszadikán:

„Mélyen tisztelt Rocskay Úr!
Ha jól emlékszem, 1938-ban, de minden esetre összeköttetésünk egész elején, majd ezt követően diskurzus közben többízben is Rocskay úr a zsidók megbízhatatlanságáról általában, meggyőződésből, vagy egy kellemetlen tapasztalat alapján ezt nem tudom, de általánosító kijelentéseket tett, kétségtelenül abban a hiszemben, hogy én nem vagyok zsidó.
A hűség kedvéért azonban azt is meg kell állapítanom, hogy különböző diskurzusaink alkalmával nem egy ízben olyan megjegyzéseket is tett Rocskay úr, amelyekből, ha filoszemitizmusra nem is, de minden tekintetben emberies gondolkodásra kellett következtetnem, mert mint hangsúlyozta Rocskay úr, az embert sohase származása, nemzetisége, vallása szerint, hanem tetteiből ítéli meg.
Az előbb, a zsidók megbízhatatlanságára vonatkozó kijelentése szűkebb körben a zsidó ügyvédekre is vonatkozott, de mint mondottam, általánosító jelleggel. Cáfolni ezt akkor több okból nem akartam.
Az egyik ok az volt, hogy ügyfeleimmel, – igaz másokkal sem – soha politikai vagy világnézeti vitába nem bocsátkoztam, a másik ok pedig az, hogy már eleve céltalannak tartottam az ilyen disputákat, mert nézetem szerint nem szavakkal, hanem tettekkel kell megcáfolni az ilyen és általam tévhitnek tartott meggyőződést és kijelentést. Céltalannak tartottam az ilyen vitába szállást, mert – nézetem szerint – egy ilyen epidémia elleni minden érvelés, ágálás, bizonyítás hiábavaló és meddő küzdelemnek látszanak.
És végül, hogy nem cáfoltam az ilyen kijelentéseket, annak az is oka volt, hogy ha ilyen magatartás tanúsítására határozom el magamat, akkor az elmúlt több mint 30 esztendő alatt mással sem foglalkozhattam volna, mint az örökös és részemről terméketlennek tartott cáfolgatásokkal.
Társadalmi téren, mind a jogászévek, az önkéntesi év, az első világháború alatti idők és hosszú hadifogságom alatti időben szükségtelennek tartottam minden cáfolatot, ügyvédi praxisom alatt pedig legfőképpen azért nem cáfoltam az ilyen állításokat, mert ezen magatartásommal célt nem értem volna, sőt ellenkezőleg, azt értem volna el, amit nem akartam, vagyis tettekkel nem cáfolhattam volna meg azt, amit meg kívántam cáfolni éspedig ezt az epidemikus, helytelen általánosítást.
Hogy ez a felfogásom helyes volt-e, vagy helytelen, ennek eldöntésére nem én vagyok hivatott, de tény, hogy azok a klienseim lettek a legragaszkodóbbak, akik a Rocskay úr kijelentéseihez hasonló kijelentésekkel startoltak ismeretségünk elején, annak dacára, hogy később közöltem velük a státusomat illető való helyzetet.
Nem szeretném azonban, ha Rocskay úrban, vagy bárki másban, ki e levelemet netán olvassa, az a téves állásfoglalás jegecesedne ki, mintha én hallgatásommal csak azt céloztam volna, hogy ezáltal és ez úton klienseket szerezzek és tartsak meg, közölnöm kell azt is, hogy több ízben előfordult praxisom alatt, hogy a megbízatás feltétele az volt, hogy zsidó ügyvédet nem kívánnak foglalkoztatni, ilyen esetekben minden anyagi vagy más előnyökre való tekintet nélkül a felajánlott megbízást vallásom közlése mellett sajnálattal, de visszautasítottam.
Nem is olyan nagyon régen – már összeköttetésünk tartama alatt – egy magasállású állami funkcionárius – egy nagy hollandi cég itteni jogtanácsosának ajánlott be. Az ajánlás folytán más, mint én szóba se jöhetett volna, azonban megtudva, hogy az illető hollandi cég egy keresztény ügyvédet keres, azonnal közöltem pártfogómmal, hogy én ezen feltételnek nem felelek meg, és éppen ezért az előre kijelölt helyen és időpontban a hollandi cég igazgatóját – a fent mondott okból – fel sem kerestem. Ekkor más oldalról azt az általam be nem tartott tanácsot kaptam, hogy csak vállaljam az ügyek vitelét, mert ha egy-két ügy lebonyolítása után megismernek, el fognak tekinteni az előbb említett feltételtől. Ennek dacára nem jelentkeztem, noha tudtam, hogy egymaga ez a cég több jövedelmet biztosított volna részemre, mint az egész klientélám, úgy ahogy van, szőröstől-bőröstől.
Általánosságban azokban az esetekben, ahol nagyobb anyagi érdekről van szó, különösen ha a megbízatás közigazgatási peren kívüli eljárásra vonatkozott, ott a megbízóval közöltem vallásomat, ha kisebb anyagi előnyök jutottak részemre, ott ha kérdezték, ugyancsak köntörfalazás nélkül megmondtam a való helyzetet, viszont ha nem kérdeztek, akkor – mint az Ön esetében is – már szinte sportot csináltam abból a magatartásomból, – igaz, hogy az ilyen esetekből a későbbiek során aztán sokszor fonák és furcsa helyzet adódott, – de ilyen esetekben az előbb ismertetett elvem sarkallt, hogy nem szóval, hanem tettekkel kívánom cáfolni a véleményem szerint helytelen általánosítást. Ilyen fonák helyzet nem egyszer adódott, mert amikor az ügyek befejezése után – a szóbeszéd során – közöltem, hogy nem vagyok keresztény, az illető kliensek azt mondották, hogy ne csináljak belőlük bolondot, mert úgy sem hiszik el.
Előfordult az az eset is, – ahol hallgattam – hogy keserű elégtétellel kellett zsebrevágnom a következőkép hangzó elismerést: „az ügyet ilyen korrektül, objektíven vinni és befejezni csak keresztény ügyvéd tudja."
Bár nem tartozik az ügyhöz, de a Rocskay úrral való hosszú és kellemes összeköttetésünk előírja, és nehogy helytelenül ítélje meg Rocskay úr eddigi magatartásomat ezért is közlöm, hogy vallásomat sohasem tagadtam le senki előtt és ez csak egy esetben történt meg, amikor orosz hadifogságban választanom kellett, hogy együtt maradhatok-e azokkal a bajtársaimmal, akikkel egynek éreztem magam és akikkel a Kárpátokban, majd Galícia homokjában együtt feküdtem az első vonalban. Ha vallásomat bemondom, az esetben európai és nem szibériai lágerbe kerültem volna, viszont ha letagadom, akkor együtt maradhattam bajtársaimmal és pajtásaimmal. Természetesen habozás nélkül letagadtam vallásomat.
Jól tudom, hogy ez az állásfoglalásom nem érdem és nem is akarom annak feltüntetni, és csak azért hozom fel, hogy az általánosítás mindig igaztalan, mert nemcsak én tagadtam le ez alkalommal a vallásomat, hanem az abban a táborban lévő valamennyi zsidó vallású hadifogoly tiszttársam, minden habozás és vita nélkül.
Ami pedig a zsidó ügyvédek mentalitására vonatkozik, arra vonatkozólag csak azt közölhetem, hogy zsidó ügyvéd kollegáim között is nagyon sok olyan van, akik – az ügyek vitelében hasonlóan gondolkodnak mint én, – de ezt bizonyítani annál kevésbé kívánom, mert az előzőkben már közöltem, hogy véleményem szerint ez ellen az epidémia ellen küzdeni már eleve meddő kísérletezés és fáradozás.
A mondottak dacára is felvetődhetik a kérdés Rocskay úrban, hogy mégis miért csak most közlöm mindezeket és miért nem előbb? Magyarázatnak talán elég is volna a fenti felvilágosítás, de mégis hozzáfűzöm a következőket:
Már régebben készültem mindezt, ha nem is ilyen részletesen, de közölni. Egyrészt azonban már cca 2 éve beteg vagyok és ezen idő nagy részét szanatóriumban töltöttem és így alig-alig találkoztunk. Másrészt Rocskay úrnak érdemi ügye nálam csak kettő volt, az egyik 1937-ben (a nosztrifikálás) és 1939-ben a házvétel. E két ügyben, ha jól emlékszem összesen 1600 pengőt kerestem, ami nálam ugyan nagy pénz, de mégsem olyan összeg, ami okul és magyarázatul egyben vádul is szolgálhatna ellenem, hogy miért hallgattam a mai napig. A propost jelen levelem megírására az ad, hogy e hó 4-én felkért Rocskay úr, hogy a házeladási ügyben és a befolyó vételár esetén az újabb ingatlan vétel ügyben képviseljem érdekeit.
A sárga csillag árnyékában ugyan, de még sem szóltam, hogy nem kívánok megbízatást vállalni, mert bár ismerve Rocskay úrnak az ügyekbeni óvatos magatartását, de emellett jogi járatlanságát, tanácsommal segítségére akartam lenni. Ezen állásfoglalás mellett is elhatározott szándékom volt, hogy ha perfektuálásra kerül a sor, már tető alá nem én hozom az ügyet, mert sárga csillaggal a mellemen még a türelmi idő alatt sem kívánok egy olyan testület tagjaként fungálni, amely testületnek valaha egy Kossuth, Jókai, Eötvös, és más szigorú mértékkel mérve is nagy magyarok voltak a tagjai.
Ezen álláspontomat nemcsak a Rocskay úr esetében, de az összes azóta adódó ügyekben keresztülvittem, mert ügyet a fenti állásfoglalásomra való hivatkozással április 5. óta nem vállaltam.
Hogy aktuálissá válik-e a Rocskay úr tervezett transakciója, vagy sem, azt nem tudom, de ha igen, akkor még a türelmi időn belül sem (május 31-ig) vállalom az ügyet, mert mint mondottam, megszégyenítve és megbélyegezve nem kívánok ügyvédként fungálni.
A Rocskay úr iránti szimpátiából azonban, ha május 31-ig aktuális az ügy, szívesen állok útmutatással rendelkezésére de csak díjmentesen. Ezt követően már díjmentesen se tehetem meg, hogy tanáccsal szolgáljak, bár néhány volt kliensemnek, köztük Önnek is, szívesen megtenném, de még a látszatát is kerülni akarom annak, hogy a törvénnyel ellenkezésbe jussak.
Mindezt amit írtam, talán részletesebben is, de élőszóval elmondhattam volna, de azért szántam el magamat a levélírásra, mert egy netáni találkozásunk Rocskay úrból meghökkentő meglepetést váltott volna ki, amit el kívántam kerülni.
Rocskay úrban mindig tiszteltem a becsületes gondolkozású és hithű embert, azonban most már tényleg elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy mindezt közöljem és bizonyos vonatkozásban megszüntessem azt az előbb említett sportot, amelyet bizonyos esetekben – ismét mondom, hogy helyesen-e vagy helytelenül, nem tudom – de de facto űztem.
Remélem, hogy Rocskay úr továbbra is megtart jó emlékezetében, mint ahogy én is megtartom Rocskay urat egész famíliájával együtt.
A Nagyságos Asszonynak és Gizikének kézcsókomat küldöm, Rocskay urat fiaival együtt szívélyesen üdvözlöm
tisztelő híve”

Rocskay József a következő választ küldte:

„Nagyságos Varsa József úrnak.
Kedves ügyvéd úr nagyon rósszul eset hozám intézet levelében azokat a sorokat olvasnom mint hogy ha én elenszemves volnél a szidóság elen, csak két tényt szögezek le. Nicába éveken átt Rozentál volt az űgyvédem Párisban Salamon szintén évekig képviselt külföldön, mindég a becsületesek meg találják egymást azzon kívül 9 évig volt egy Kertész nevezetű üzletvezetöm aki szintén zsidó volt. Igazi romai katolikus minden embert testvérnek tekint és még gondolatban sem tudna ártani. Én Önt annyira meg szerettem mind ha édes testvérem lene, azért eset rószul az Őn levele. Csak arra kérem Őnt hogy a jövöbe ha valami űgyem lesz fel kereshesem a szerződést is alá irás előtt szeméjessen fogom felvini. Adig is bocsánaot kérek ha én taln meg bántottam volna Őnt.
Maradok kész hive
Rocskay József
Budapest. 1944. május 5.”

Az iskola egy darabig, talán áprilisig vagy május elejéig még folytatódott, de például már nem engedték, hogy magammal vigyem a héber betűs imakönyvet. Engem 1944-ig soha semmilyen antiszemita incidens nem ért. Vagy a másik: Mariska lehúzott redőny mellett takarított, mert nem volt szabad keresztény alkalmazottat tartani [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Apám mondta, hogy szerencsére Dezső viszi az ügyeket. Dezső keresztény volt. Vilmos bácsi kis nyomdáját, ami a Vasvári Pál utcában volt, látszólag átvette a nyomdász [lásd: stróman]. Aztán egyszer csak „bejött a csillag” [lásd: sárga csillag], és a mamám nekiállt a varrógépen csillagokat gyártani. Majd mindjárt jön a nyár, és akkor a szép kis batiszt ruhácskámra szép selyemcsillagot varrt. A kabátokra vastagabb anyagból. Szépen varrta meg, mert csúnyán az ember nem varr.

Májusban csillagos házba kellett menni [Doroghi Farkas Ákos polgármester 1944. június 16-án adta ki a budapesti zsidók átköltöztetéséről és koncentrálásáról szóló rendeleteket, amelyek kerületenként kijelölték a csillagos házakat. Az átköltözésre háromnapos határidőt adtak, ezt utóbb nyolc napra módosítottak. – A szerk.]. Kezdetben voltak enyhítő feltételek. Például hogy orvosnak, ügyvédnek nagyobb légtér jár. Egyszer csak eljött hozzánk apám egyik kollégája, aki két arany Signum Laudist kapott az első világháborúban [A Signum Laudis csak bronz és ezüst fokozatban létezett, de volt arany Vitézségi érem, melyet 1917-től tisztek is kaphattak. Lásd részletesen: rendjelek, kitüntetések. – A szerk.], és ettől kivételezett volt [lásd: mentesítések a zsidótörvények hatálya alól], hogy cseréljünk lakást. Az ő lakása ugyanis csillagos házban volt, és ott nem akart maradni, a mi házunk pedig nem lett csillagos ház. Így költöztünk a Tátra utca 4. alatti csillagos házba, ahol másfél szoba lett a mienk, ami akkor nagyon jónak számított. Ez persze nem tartott sokáig, mert nemsokára már harmincöten laktunk a lakásban, és akkor én egy másik kislánnyal a zongora alatt aludtam. A Tátra utca 4-ben novemberig voltunk. Akkor már Engelék is odajöttek.

Még 1944 nyarán rábeszélték apámat, hogy térjünk ki. Kemény családi csata volt, velem zsarolták. Így aztán a Deák téri evangélikus templomban, ahol a nagybátyám szerzett valami kapcsolatot, a szüleimet megkeresztelték, nekem előbb meg kellett tanulni néhány imát, hogy majd aztán engem is befogadjanak, de ezt aztán elsodorta a történelem. Ugyanakkor vettek két valódi evangélikus születési bizonyítványt is. Apám Vágner István volt, anyja neve Stettberger Margit, én Veronika. A történethez tartozik, hogy a hamis papírokért nem fogadtak el pénzt, hanem tárgyakat kértek. Én főleg azokra emlékszem, amelyek engem érintettek, nevezetesen egy gramofon, amit a tizedik születésnapomra kaptam négy angol Linguaphon lemezzel és a biciklim. Apám holmija közül csak az írógépre emlékszem [Egyébként a rádiókat, a kerékpárokat és az írógépet egy 1944. áprilisi rendelet szerint be kellett szolgáltatni. Lásd: „zsidórádiók” és „zsidóbiciklik”. – A szerk.]. Anyám a kitérést úgy fogta fel, hogy ez egy életmentő gesztus, ki törődik vele. Ő egy olyan magyar, aki zsidó. Apám szenvedett. Különben volt svájci menlevelünk, volt spanyol is, svéd is, és folyamatban volt egy vatikáni menlevél is. De egyiket sem használtuk.

Apámat a betegsége miatt munkaszolgálatra sem vitték el, ezzel kapcsolatban van is egy hivatalos papírom a következő szöveggel:

„Dr. Varsa József budapesti V. ker Tátra ucca 4. sz. alatti lakos a m. kir. Honvédelmi Minisztérium utasítása folytán 24467 sz. idézéssel mai napon sorozáson megjelent és a megejtett orvosi vizsgálat szerint romeltakarítási munkára alkalmatlan. Budapest, 1944. aug. 11.”

[Braham szerint egyébként 1944 nyarán a hadsereg számos zsidó polgári személy számára is menedéket nyújtott: a muszosok mellett sok budapesti zsidó férfi és nő dolgozott katonailag fontos létesítményekben, ill. a bombázások utáni romeltakarításnál. Lásd: munkaszolgálat (musz). – A szerk.]

1944. október tizenötödikén [lásd: nyilas hatalomátvétel] a szüleimmel elmentünk Dezső bácsiékhoz, a Hold utca [Gróf Klebelsberg-utca] 15-be, és szerettünk volna ott maradni. A nagynéném, aki keresztény volt, nem akarta, hogy ott maradjunk. Félt. Akkor értettem meg először, hogy valóban élet-halálról van szó, mert azt mondta anyám, hogy ki időt nyer, életet nyer. Visszamentünk a csillagos házba, ahol három nap múlva történt egy érdekes eset, amit az alábbi jegyzőkönyv tanúsít:

„Jegyzőkönyv

Felvétetett Budapesten 1944. okt. 18-án délután 6 órakor Tátra utca 4. szám alatt.

Alulírottak mint hatóságilag kijelölt lakásfelügyelők előadják, hogy f. évi okt. l8-án megjelent egy honvéduniformisban öltözött egyén, ki Pintér Lili földszint 2. szám alatti nőnek vitéz Hunyadi néven bemutatkozva közölte vele, hogy a zsidókat délután 3 órakor elfogják vinni. Ugyanekkor fentnevezett vitéz Hunyadi honvéd Jakab István házfelügyelőt is felkereste és közölte vele ugyanazt mint Pintér Lilivel. Jakab István házfelügyelő megkérdezte vitéz Hunyadi honvédet, hogy van e erre írásos felhatalmazása és kinek a parancsára viszik el a zsidókat. Erre csak azt felelte írása nincs, de délután, amikor a zsidókat viszik itt lesz Somogyvári főhadnagy úr is és neki tegye fel ezeket a kérdéseket. Vitéz Hunyadi ekkor eltávozott.

Délután k.b. 15.45 órakor megjelent két honvéduniformisban öltözött katona, az egyiken rohamsisak a másikon kakastollas sapka volt. Mind a kettő lövésre készen tartotta fegyverét. Harsány hangon többször kikiáltották, hogy minden zsidó 5 percen belül minden csomag nélkül feltartott kézzel sorakozzon az udvaron. Kijelentették, hogy aki azonnal nem gyülekezik az udvaron, azt azonnal agyonlövik.

A gyülekezés megtörtént, mire felszólították az egybegyűlteket, hogy mindenki készpénzét, óráját, aranyneműjét, zsebkését és minden értékét haladéktalanul rakja elébük, mert mindenkit meztelenre vetkőztetnek, a lakásukat is átkutatják és akinél vagy akinek a lakásában értéket találnak, azt a helyszínen agyonlövik.

Egyeseknek akik bejelentették, hogy pénzüket vagy más értéküket a lakásban hagyták, megparancsolták, hogy feltartott kezekkel azonnal menjenek vissza a lakásukba és értékeiket hozzák ki.

Aközben amíg a fenti értékeket összeszedték, megjelent további két egyenruhában öltözött egyén, akik közül az egyik őrvezetői distinkciót viselt.

Amikor a pénz és egyéb értékek összegyűjtését befejezték, kiadták a parancsot, hogy mindenki menjen a lakásába, vegyen magához élelmet, ezenkívül azonban más ruhát hátizsákot nem engedélyeznek és mindenki perceken belül újra gyülekezzék az udvaron.

A ház lévén öt emeletes és a lakók között sok beteg és élemedett korú ember volt ezért a gyülekezés nem történhetett meg olyan gyorsan, amilyen gyorsan ők kívánták, amire (azt megállapítani nem tudjuk, hogy egy vagy két katona e) fegyverét használta akként, hogy lövéseit vagy lövéseiket a levegőbe adták le.

Előadjuk azt is, hogy minden személynek megengedték, hogy 10.- P. magánál tarthasson és egyeseknek akik arra hivatkoztak, hogy kis gyermekük van megengedték, hogy holmit vihessenek magukkal.

A lakók közül többen különféle igazolványokkal kívánták magukat igazolni, mire kijelentették, hogy rögtön itt lesz a százados úr és előtte igazolják magukat.

A gyülekezés megtörténte után sorakozót rendeltek el és a Tátra ucca 4. szám alatti valamennyi zsidót az uccán a ház előtt sorakoztatták, azonban sorakozás közben, mikor már majdnem minden lakó az uccán volt, véletlenül erre járt Kaesman Baritz István úr V. pártszolgálat vezető és megkérdezte a déli órákban már itt járt és magát vitéz Hunyadinak nevező rohamsisakost, hogy mi történik itt és kinek a parancsára. Úgy látszik a Pártszolgálat Vezető nem kaphatott megnyugtató és kielégítő választ ezért akként intézkedett, hogy az időközben megjelent Hungarista karszalaggal ellátott fegyveres két urat vitéz Hunyadi mellé állította és meghagyta, hogy amíg vissza nem jön őrizzék vitéz Hunyadit és amennyiben ellenszegül fegyverüket használják.

Néhány perc múlva Kaesman Baritz István úr visszajött és az időközben összegyűlt fegyveres Hungarista párt testvéreinek kiadta a parancsot, hogy a négy egyenruhába öltözött egyént a házban kutassák fel, tartóztassák le, mert egyéni akció történt és ahelyett, hogy az illetők a frontra mennének, itthon fosztogatnak és meggyalázzák a Hungarista eszmét. Parancsára a házat a pincétől a padlásig átkutatták és a négy honvéduniformist viselő egyén közül kettőt el is fogtak.

Az összeszedett értékek jegyzékét lakás és névszerinti beosztásban mellékelten csatoljuk.

Jelen jegyzőkönyv 1944. okt. 18-án délután 7 órakor lezáratott és valamennyi lakásfelügyelő aláírta”.

Később kiderült, hogy a nyilasok, akik elzavarták a fosztogató katonákat, somérok voltak, tehát álnyilasok [lásd: haluc fiatalok]. A somérok megjelenése nem volt annyira véletlen, mert kettesével cirkáltak, és ha láttak valahol valamit, akkor amíg az egyik figyelt, a másik elrohant a többiekért. Ez úgy derült ki számomra, hogy 1945. május elsején felvonulás volt Budapesten, és anyám, aki amúgy is a francia forradalom bűvöletében élt, amikor meghallotta, hogy felvonulás lesz, azt mondta, gyerünk. Előttünk egy csomó helyes, tizenhat év körüli gyerek ment, és egy transzparenst vittek, amire az volt írva, hogy MADISZ. Később, a Szent István körút 2-es számon láttam kiírva, hogy „MADISZ az első emeleten”. Fölmentem, és mondtam, hogy ide akarok jönni. Tizenkét éves voltam, talán még fiatalabbnak is látszottam, úgyhogy mondták, majd később, pár év múlva jöjjek. Éppen el akartam menni, amikor az egyik ajtón kijött az egyik „nyilas”. Kővé dermedtem. Rögtön észrevette, megértette, és azt kérdezte: „Csak nem olyan helyzetben voltam egyszer, hogy ki akartak vinni a Duna-partra? Csak nem itt a környéken laktam? Nem vagyok véletlenül egy zsidó családból származó kislány, akivel ilyesmi történt?” És akkor kiderült. Később azt hallottam erről a fiúról, hogy Rákosiék lecsukták cionista szervezkedés vádjával [lásd: cionizmus 1945 után Magyarországon]. Körülbelül negyven éves voltam, amikor rádöbbentem, hogy ezt a fiút meg kellene keresnem. Próbáltam is, de nem találtam.

Pár nap múlva, az igazolás ellenére, ötvenkét éves, súlyos beteg apámat mégis elvitték sáncásásra. Akkor írta Dezső bácsi anyámnak ezt a levelet:

„Kedves Ilus! Elsem tudod képzelni milyen borzalmas lelki depresszó alatt állok és mardos az önvád, hogy nem foglaltam határozott álláspontot maradástok ügyében. Most gondold még hozzá mi vett rajtam erőt, hogy megtudtam Jóskát elvitték. Nem vigazstalni akaral, de elég megbízható helyről hallottam, hogy csak három napra vitték Öket munkára és három nap után uj transzporttal váltják fel. Az árja párja rendeletet visszavonták, így én otthon vagyok. Feltétlenül külddj egy pár sort a vicivel és közöld mire van szükséged, hogy legalább itt lehessek segítsétekre. A vicivel meg fogok egyes dolgokat beszélni és meprobálok mindent, hogy azt a végtelen észnélküli hibár mit elkövettem helyre hozhassam. Ne csüggedj, tarsd magad erősen remélem nem sokára minden jóra fordul. Sokszor csókollak Verával együtt. Dezső”

Apámat valami Hosszúhegy nevű helyről vitték volna tovább nyugatra, de előbb az óbudai téglagyárba kerültek. Szerencsére volt nála annyi pénz, hogy egy őrrel ki tudott küldeni a nagybátyámnak egy levelet, közölve, hogy ott van. Erre anyám és Dezső bácsiék megtervezték a megmentését. Emlékszem a „színielőadás” próbájára a Hold utca 15-ben. A nagynénémnek olyan magyar nagyasszony külseje volt. Fel kellett vennie a legjobb bundáját, a legszebb gyűrűit meg a boát. Egy borítékba pénzt tettek, és végigpróbálták a várható szituációt. Többször próbálták, hogy mit, milyen hangsúllyal mondjon. Ezután a lehető legpuccosabban felöltözve, kiment a téglagyárba, és az őrt álló katonának, akit egy nagyasszonynak bakának kellett tekintenie, és tegeznie kellett, azt mondta: „Vezess, fiam, a parancsnokodhoz!” Vezette. Valami fiatal tiszt volt ott. A nagynénémnek azt kellett csinálnia, hogy le kellett húznia a kesztyűjét, hogy lássék, hány gyűrű van rajta, és úgy kellett az asztalra tenni a kezét, hogy a boríték kilátszódjon alóla, és azt kellett mondania, hogy „Adja nekem Varsát!”. Odaadta. Így jött haza apám.

Milyen volt az élet a csillagos házban? A szülők felmérték, hogy szeptemberben itt nem lesz iskolakezdés. Azt mondták, hogy a gyerek nem lehet tanulás nélkül hosszú hónapokig. Anyám tanított egy kis irodalmat, apám irodalmat és történelmet, a nyelvek is megvoltak, és jött még egy tanár bácsi is kétszer egy héten, Vajthó tanár úr, a Berzsenyi nagy hírű tanára [Vajthó László (1887–1977) – irodalomtörténész, műfordító, szerkesztő, pedagógus. „Tanulmányait a kolozsvári, gráci és jénai egy.-en végezte, és magyar–német szakos tanári diplomát szerzett. Utána Párizsban folytatta tanulmányait. … működésének két emberöltőjét javarészt a bp.-i Berzsenyi Dániel Gimn.-ban töltötte (1925–50). Diákjaival kiadta a magyar irodalom több, addig kiadatlanul rejtőző fontos kútfőjét. … összesen 63 művet. Az általa szerkesztett A tanítás problémái c. sorozatban jelent meg a Tanulók szerepe az irodalomkutatásban (1934) és Könyvnélküliek (1936) c. két tanulmánya. 1935-ben egyetemi magántanár a debreceni tudományegy.-en, majd nyilvános rendkívüli tanár lett. Tanári, irodalomtörténészi és ismeretterjesztő munkája mellett műfordítói tevékenységet is folytatott. … A hivatalos kultúrpolitika Ady-ellenessége ellenére elérte, hogy Adyról írt disszertációja (Én, Ady Endre, Szeged, 1929) alapján avassák a magyar irodalom doktorává. Konzervatív folyóiratok (Protestáns Szemle, Napkelet, Budapesti Szemle) munkatársaként is a kortárs haladó költészetet népszerűsítette” (MÉL). – A szerk.]. A sok embernek nehéz volt egyenként megoldani a főzést, és akkor Vilmos bácsi felesége megszervezte, hogy három nő főz az egyik nap, három nő a másik nap, és egyszerre eszünk. Ő osztotta, ő határozta meg, hogy hány kanállal kap mindenki. Dezső bácsi az unokájával, aki három éves volt, többször értem jött, és elvitt sétálni a Margit-szigetre. Ilyenkor a csillagot levettem. Tudtam viselkedni csillag nélkül. Azon a napon is sétálni vitt, amikor Horthy kiugrási kísérlete volt [lásd: Horthy-proklamáció], de akkor nem a Tátra utcába mentünk vissza, hanem hozzájuk vitt, és a szüleim is odajöttek a Hold utcába. Emlékszem, egész délután szólt a rádió, és állandóan azt mondták, hogy Beregfy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre [Beregfy Károly (1889–1946) – vezérezredes, 1944-ben a 3. magyar hadsereg parancsnoka, majd a nyilas hatalomátvétel után honvédelmi miniszter és vezérkari főnök. 1946-ban mint háborús bűnöst kivégezték. – A szerk.]. Azon az éjszakán nem mentünk vissza, hanem ott aludtunk.

A Tátra utcában volt egy házmester, akinek hat gyereke volt, a legidősebb árpádsávos karszalaggal flangáló nyilas volt, de az apa elég normális volt, főleg ha pénzt kapott. November elején átmentünk Dezső bácsihoz, a Hold utcába. Ez úgy történt, hogy apám és anyám ment elöl, egészen kevés holmival, és messze leszakadva, de látótávolságban vitt engem a házmester. Az volt az utasítás, hogyha a szüleimet letartóztatják, akkor a házmester, mintha mi sem történt volna, visz tovább Dezső bácsihoz, és én se szólok egy szót se. De nem történt semmi. Én egy kicsit tiltakoztam, de emlékszem, valami utalás történt arra, hogy én azért vagyok fontosabb, mint ők, mert nekem majd még lesz gyerekem.

Néhány éjszakát Dezső bácsinál töltöttünk, de akkor már volt egy lakáskulcsunk. Ez pedig úgy lett, hogy Dezső bácsi egyik fiának a keresztény felesége, Sárika rokona volt egy vezérezredesi rangban lévő katonaorvosnak, návai Návay Lajosnak. A vezérezredes urat a hadsereggel vitték nyugatra, és vele ment a felesége. Návayné odaadta a lakása kulcsát az unokahúgának, Sárikának, aki pedig odaadta nekünk. Egy nagy, úri lakás volt a Királyi Pál utca 5-7-ben, az első emeleten. A továbbiakat ott vészeltük át. Akkor már megvoltak a papírjaink, mi voltunk az evangélikus Vágner család, aki Gyöngyösről menekült. Azért döntöttek a szüleim így, mert akkor Gyöngyösön már oroszok voltak, másrészt az volt az egyetlen vidéki város, amit ismertem. Nekem nem vettek papírt, de szerepeltem az ő papírjaikon. A nevem maradt Veronika, mert látták ugyan, hogy megbízható vagyok, de ha valaki elkiáltaná magát, és felkapnám a fejem, az lebukás lenne. Volt egy elképesztő véletlen. Amikor odaköltöztünk, kiderült, hogy návai Návay Lajosné leánykori neve Wagner Mária. Csak ő w-vel írta. A papírjaink szerint mi is Vágnerek voltunk, úgyhogy a házmesterhez úgy vonultunk be, hogy Mária az apám unokanővére. Itt viszonylag biztonságban éreztük magunkat.

Nem tudom, honnan szereztünk élelmiszert, menekültek voltunk, és nyilván kaptunk élelmiszerjegyet [lásd: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951)]. Egyébként emlékszem arra a pillanatra, amikor körbejártuk a konyhát és a spejzt, és találtunk három póréhagymát. Apám azt mondta, hogy három póréhagyma az három nap. Aztán voltak paradicsomkonzervjeink, ilyen kis Aranyfácán még a Kecskeméti Konzervgyárból. Volt egy kis lisztünk is. „Kenyeret” sütöttünk. Inkább maceszre emlékeztetett. Azt már lehetett akkor tudni, hogy nem fog rettenetesen sokáig tartani, nem fogunk éhen halni. Az utcára nem nagyon mentünk, nehogy igazoltassanak. Ha mégis kimentünk, akkor anyám azt mondta, hogy a két nagy vörös copfomat tegyem a kabát alá, a fejemen pedig sapkával takarjam el, mert a vörös haj jellegzetes. A mai napig nem értem, hogy miért nem vágták le inkább a copfomat.

Akkoriban minden kapualjban nagy papundekli táblákon ki kellett írni az összes lakót, a nevét, anyja nevét, apja nevét és a nagyszülei nevét, tehát két generációt. Nagyon jól megtanultam az összes fiktív nagyszülőt, tudtam, mikor van a névnapjuk. Apám megnézte ezt a táblát, és látta, hogy lakik ott egy Pethő nevű ügyvéd, aki a szélsőjobboldali MÜNE (Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesülete) [lásd: ügyvédek Magyarországon] egyik alelnöke volt, és apám tudomása szerint denunciált zsidókat. És ismerték egymást. Ezért amikor már bezárult az ostromgyűrű, már lőttek is, és le kellett költözni az óvóhelyre, apám úgy döntött, hogy nem jön le. Ott főztek az asszonyok a sparhertnál, és az egyik azt mondta: Vágnerné, tudja, annyi butaságot beszélnek a házban. Például valaki azt mondta, hogy a maga férje biztosan azért nem jön le az óvóhelyre, mert katonaszökevény. Akkor látszott, hogy ezt tovább nem lehet csinálni, és a szüleim a következőre jutottak. Pethő ügyvédnek volt két lánya, az egyik velem egyidős, akivel többször játszottam, én is voltam náluk, ő is volt nálunk. Akkor nekem fel kellett menni a második emeletre, és akárki nyitott ajtót, azt kellett mondanom, hogy nem játszani jöttem, hanem az ügyvéd bácsival szeretnék beszélni. Amikor négyszemközt voltunk, akkor azt kellett mondanom, hogy az apukám szeretne följönni az ügyvéd bácsihoz, de azt kéri, hogy az ügyvéd bácsi saját maga nyisson ajtót. Egy perc múlva apám felment, és négyszemközt beszélt vele. Ügyvéd úr, ismeri a kislányomat, a maga kislányával szokott játszani. Én csak egyet kérek magától: nem ismerjük egymást. Azt mondta, rendben van. És csendben maradt. Ebben valószínűleg az is benne volt, hogy akinek egy csepp esze volt, az 1944 decemberében már nem gondolhatta, hogy ezt a háborút a németek meg tudják nyerni. Aztán mikor 1945 után nem igazolták, apámat kérte mentőtanúnak. Apám elment, elmondta. Pethőt később internálták. Lehet, hogy emiatt úszta meg internálással, és nem került börtönbe. De ezt persze nem lehet biztosan tudni. Később, amikor már a Trefortban tanítottam, az egyik kislánynál láttam, hogy anyja neve Pethő, és a Királyi Pál utcában lakik. Jé, mondtam, hát én ismerem az anyukádat. El is feledkeztem az egészről, de a legközelebbi fogadóórámon megjelent egy idős ember, bemutatkozott, és olyan alázatosan mondta, hogy ő csak azt kéri, hogy ne bántsam az unokáját, amiért ő annak idején… Felháborodva utasítottam vissza, hogy mit képzel rólam. A gyerek olyan közepes volt, de mindig egy jeggyel jobbat kellett neki adnom. A többiek nem is értették, hogy miért kivételezek vele.

A lakásnak volt egy bejárata a lépcsőházból, és volt egy a gangról a konyhába. Amikor nem az óvóhelyen voltunk, a konyhában voltunk, mert ott melegebb volt, és a szobák ablakai  már ki voltak törve. A ház hátsó traktusán volt egy udvarra néző háromszobás lakás néhány lépcsővel magasabban, és oda a gangon keresztül lehetett menni. Ott volt a negyedik kerületi – mert ez akkor negyedik kerület volt – nyilasok központja. Nap mint nap, állandóan ott jártak el előttünk ezek a nyilasok, beköszöntek, megkérdezték, hogy „Nemzetes asszony, tisztelettel, látta-e Nagy testvért?”. Nagy testvért nagyon jól ismertük, mert rendszeresen lejárt az óvóhelyre, és beszédeket mondott, hogyha valaki tud arról, hogy valaki bujkál, az jelentse, mert a szomszédban is elkaptak egy családot, és agyonlőtték, gyerekekkel együtt. Úgy emlékszem, hogy legalább négyszer-ötször tartott ilyen felkoncoltatik tartalmú gyűlést.

Január tizenhetedikén szabadultunk föl, és tizenhatodikán késő este jött egy alak, félig katonának, félig civilnek öltözve, bilgeri csizmában [Bilgeri osztrák ezredes után elnevezett puha szárú, fűzős csizma. – A szerk.]. Megkérdezte, hogy van-e itt katonaviselt férfi. Sok nem volt, de apám is annak számított. Összegyűltek körülötte. Azt mondta, hogy ő partizán, az oroszokkal harcol, és igazítsák össze az óráikat. Összeigazították az óráikat, és a pasas elment. Másnap kivágódott az óvóhely vastag vasajtaja, és jöttek az oroszok. „Nyemeckij, fasiszt?” Se német, se fasiszta nem volt. Ez nagy ház volt nagy óvóhellyel, és mivel úri ház volt, kevesen laktak, az óvóhely nem volt zsúfolt, az oroszok ott is maradtak, oda telepítették a rádiót.

Napközben mindig kimentem a ház elé, bár anyukám tiltotta, mert Budán még folytak a harcok, és még az óvóhelyen éltünk. A ház kapuja előtt volt egy kilőtt gulyáságyú, amire mindig felkapaszkodtam, és ott üldögéltem. Egyszer csak láttam, hogy Nagy testvér beoson a házba. Persze nem beöltözve, még csizma sem volt rajta. Valószínűleg ment fel a kincsekért. Én egyszer már voltam bent a nyilasok irodájában, ahol olyan mennyiségű rablott holmi volt, hogy egy nagyon gazdag szőnyegboltban a tizede van annak, ami ott perzsaszőnyegben fel volt halmozva. Meg ezüstdobozok, étkészletek. Úgy gondoltam, hogy Nagy testvért el kell kapni. Robogtam az óvóhelyre, elkaptam az első oroszt, akinek az Iván nevet adtam, rángattam fölfelé, és mutogattam. Nagy testvér rálőtt, és Iván ugyanakkor, amikor jobb kézzel lőtt, a bal kezével a falhoz csapott, és a fejem elé tartotta a karját. Védett. A lövöldözésre jöttek a többiek, és Nagy testvért lelőtték.

Egy héttel a felszabadulás után egyszer csak megjelent a „partizán”. Mondta, hogy most nincs hol laknia, mehet-e valakihez. Apám azt mondta, hogy hozzánk jöhet. Ott aludt egy vagy két éjszakát. Néhány nappal később magyar nyomozók jelentek meg félig katonásan öltözve, például derékszíj volt a kabátjuk fölött. Bejöttek a lakásba, egyenesen odamentek a nappali szobában lévő koloniál könyvespolchoz, levették az egyik lexikont, a kemény borítónál fogva kirázták, és egy csomó idegen pénz hullott a földre. A „partizán” dugta oda. Aztán a pasast felakasztották. Depner Brunónak hívták, kóbor rablógyilkos volt, egy kicsit nyilas, csak annyira, amennyi ahhoz kellett, hogy működhessen. A korabeli újságban volt egy kis hír, hogy felakasztották.

Egy-két hét múlva visszamentünk a Tátra utcába. A phőnix-házbeli lakásunkban erdélyi menekültek laktak. Felmentünk, és apám mondta nekik, hogy ez a mi lakásunk, menjenek el. Elmentek. A házban találtak helyet, normális viszonyban voltunk. Nem voltak ezek gonosz népek, nem bántottak semmit. Amikor elmentünk, anyám lezárta az ebédlőt, ott volt az ebédlőasztal súlyos horgolt terítővel, és amikor levette a terítőt, a teljes minta ott volt porból. Tehát valóban senki nem nyúlt hozzá. Aztán egyszer csak negyvenfokos lázam lett. A korábbi hónapok feszültsége jöhetett ki rajtam. A Depner Brunók és Nagy testvérek, akinek láttam kiloccsanni az agyvelejét. Két nap múlva semmi bajom nem volt.

Márciusban elkezdődött az iskola egy héten kétszer. Áprilisban már többször volt. Akkor a Wesselényi utca és a Körút sarkán lévő házban volt a gimnázium kihelyezett tagozata a negyedik vagy ötödik emeleten, egy lakásban. Hogy miért nem Lázár Piroska iskolájában folytattuk, azt nem tudom [lásd: Zsidó Gimnázium]. Talán kiégett. Két nagy szoba volt, az egyik az elsősöké, és onnan nyílt a másodikosoké. A tanári és a többi osztály a körút másik oldalán lévő házban volt. Az egyik osztálytársam, Liebermann Kati kitalálta, hogy németül nem tanulunk. Mindenki helyeselt. Amikor láttuk az ablakból, hogy Flóra néni, a némettanár átkel a körúton, és elkezd felfelé kapaszkodni az emeletre, kiléptünk az ablakon a gangra, és a hátsó lépcsőn leosontunk. A körúton akkor még voltak hirdetőoszlopok, amelyeknek kis ajtaja volt, és be lehetett bújni. Onnan lestünk, és amikor vége volt a németórának, Flóra néni ment vissza a tanáriba, akkor mi is visszamentünk az osztályba. Amikor azt mondtuk, hogy németet nem tanulunk, kérdezték, hogy akkor mit. Mondtuk, hogy angolt. Lett angol. Júniusig jártunk ide. Az 1945/46-os tanévben már átkerültünk a Hollán utcába. Egy évet jártam még, mert bár nagyon szerettem a Zsidó Gimnáziumba járni, szerettem az osztálytársaimat, és jó színvonalú volt az iskola (például a matematikát Péter Rózsa tanította, akkor még én is értettem), de egyre kevésbé bírtam, mert mindenki cionista volt. Ezt azért nem szerettem, mert engem nagyon nagy magyarnak neveltek. Addigra már a fél magyar irodalmat végigolvastam. Tizenhárom éves koromban olvastam Eötvös regényeit. Aztán rájöttem, hogy Mikszáthot még jobb olvasni, legalább harminc-negyven kötetet végigolvastam. Apám nagyon boldog volt, hogy komoly dolgokat olvasok. Ez volt a kultúrám. Eszembe sem jutott volna, hogy ne Magyarországon éljek.

Aztán gyors egymásutánban beleestem két eszmerendszerbe. Először anglomán lettem. 1947-ben a követségen láttam egy kiállítást az angol életformáról. A civilizáció, a tradíciók. Nagyon tetszett. Akkor már angolt tanultam. Egyszer anyukámat behívta az angoltanárnő, megdicsért, és azt mondta, hogy keressenek ennek a gyereknek egy külön angoltanárt, mert ebből még szakma is lehet. Akkor anyám azt mondta, ha ebből szakma lehet, akkor egy angol angoltanár kell. 1947-ben nem volt könnyű angol angoltanárt találni Budapesten, de megtalálták. Jártam egy bácsihoz, aki ugyan nem angol volt, hanem dél-afrikai és lesújtóan rasszista.

1947-ben mondtam anyámnak, hogy nem szeretnék a Zsidó Gimnáziumba járni, mert mindenki cionista. Még örült is, hogy nem akarok elmenni Palesztinába. Jó, mondta, és beleegyezett, hogy a Varga Katába járjak [A Varga Katalin Gimnázium elődje, a Mária Terézia Leánygimnázium 1875-ben kezdte meg működését mint felsőbb leányiskola. 1902-ben költözött későbbi, VI. kerületi Sugár út (később: Andrássy út) 63–65. szám alatti épületébe. 1905-től már felsőbb leányiskola és leánygimnázium. 1921-ben a M. kir. áll. Mária Terézia Felsőbb Leányiskola és Leánygimnázium nevet kapta, 1923-ban a felsőbb leányiskola megszűnt, ekkortól az iskola neve: M. kir. áll. Mária Terézia Leánygimnázium. 1946-tól Varga Katalin gimnáziumként működött tovább. A gimnázium 1968-ban megszűnt, helyén szakközépiskola nyílt. – A szerk.]. Akkor már túl voltam az anglománságon, és éppen a kommunizmus felé kacsingattam. A Varga Katában a szünetben a lányok francia négyest jártak. Én meg a világforradalomról gondolkodtam. Borzalmas rossz tanuló voltam, rengeteg hármasom volt, egyedül angolból voltam jó. Olyannyira, hogy amikor a tanárnő három napra elment betegszabadságra, akkor nekem kellett megtartani az angolórát. De nagyon nem bírtam az iskola szellemét. Azonkívül rendkívül furcsa helyzetbe kerültem. A többség jómódú volt, operabérletük volt, könyvtári tagok voltak. Nálunk pedig szóba se jöhetett ilyesmi, olyan szegények voltunk. Amikor kilyukadt a cipőm talpa – egy lakk félcipőm volt –, állandóan rettenetes mocskos lett a zoknim. Anyám állandóan szidott, hogy lehet ilyen valaki, hogy minden szemétbe belelép, hogy lehet ennyire koszos a zoknim. És nem mondtam meg a mamámnak, hogy lyukas a cipőm talpa, mert úgysem tudott volna újat venni, és csak rágódott volna. Olyan megalázottnak éreztem magam. És akkor találkoztam az uszodában egy elemi iskolai barátnőmmel (uszodabérletem volt, mert az egészség mindenekfölött), és kérdeztem tőle, hogy hova jár. Mondta, hogy a Szemere utcába, a Ráskay Leába, amit épp akkor kereszteltek át Kossuth Zsuzsára. A Szemere utcában az épület egyik fele általános iskola volt, a másik fele a Ráskay. Kérdeztem, hogy milyen az iskola, mondta, hogy jó, kérdeztem, hogy milyen a DISZ, mondta, hogy jó. Erre fogtam magam, és őszre – anélkül, hogy a szüleimnek szóltam volna – a Ráskayba iratkoztam. Utóbb mondtam meg a mamámnak. Egy nagyon szép barna kontyú nő, Aradi Béláné volt a magyartanárnő. (Később megtudtam, hogy 1944-ben, amikor a pedagógusoknak az elöljáróságon kellett szolgálatot teljesíteniük, ő adta ki az élelmiszerjegyeket. Felnézett, látta, hogy egy zsidó tanítványa, Gerő Éva áll ott. Úgy tett, mint aki nem ismeri. Megkérdezte a nevét. Molnár Juliska. Igen, Molnár Juliskának kiadva. És ezt többekkel megcsinálta.) Kérdezte, hogy milyen nyelvet fogsz tanulni. Gondoltam, angolul már nem érdemes, azt mondtam, hogy franciául. Beültem a francia csoportba, voltunk nyolcan, mert háromfelé osztották az osztályt. A többiek már három éve tanultak, én meg csak azt tudtam, amit anyámtól felszedtem. Amikor ezt Ilonka néni, a franciatanár észrevette, azt mondta, hogy januárban különbözetiznem kell. Az év végén egyedül nekem volt franciából hetesem (mert abban az évben szovjet típus szerint hét osztályzat volt) [Az 1948/49-es tanévben vezették be a hétfokozatú osztályzást: a 7-es érdemjegy volt a ‘kitűnő’, a 6-os a ‘jeles’, az 5-ös a ‘jó’, a 4-es a ‘közepes’, a 3-as az ’elégséges’. Az 1950/51-es tanévre már visszaállt az ötfokozatú osztályzás, de a háború előtti rendszerrel szemben az 1-es a legrosszabb osztályzat volt. – A szerk.]. Aztán már érettségiig ebben az iskolában maradtam. 1951-ben érettségiztem, és mint bízó komszomolka néztem a fényes jövőbe.

Miközben velem ezek történtek, apámat visszavették a kamarába, az iroda ment, voltak még befejezetlen ügyek, amiket Dezső bácsi levelezéssel el tudott intézni. Valami ott is csurrant-cseppent. És már 1945 őszétől kaptunk IKKA-csomagokat Fénykövitől [Az IKKA-utalvány (IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció rövidítése) – melyhez Nyugaton élő rokonok révén vagy a feketepiacon lehetett hozzájutni – egyfajta csekk volt, amellyel vásárolni lehetett a kizárólag dollárért árusító boltokban – az ötvenes évek elején a kiskereskedelemből teljesen hiányzó élelmiszerféléket („igazi” kávé, kakaópor, csokoládé stb.) és ruhaneműt, később hiánycikkeket (porszívót, padlókefélőt, gáztűzhelyt, varrógépet, fürdőkádat, Pannonia motorkerékpárt, de akár autót – Moszkvicsot, Trabantot és Wartburgot – is). „Lehetett rendelni csomagot is, Susan, Kitty, Bessie, Caroline, Roma és Iris fantázianeveken. A legdrágább a Caroline volt, huszonöt dollárért fél kiló teát, két kiló kávét, egy kiló kakaót, két doboz szardíniát, egy üveg rumot, egy kiló kekszet és egy kiló cukrot mértek bele.” Lásd még N. Kósa Judit írását: http://www.nol.hu/gyujtesek/lelohely/framed/6731/. – A szerk.]. Olyan gazdag volt, hogy Marokkóban vadászháza volt. Nagy vadász volt. Washingtonban a természettudományi múzeum [Smithsonian Institute] bejáratánál szembetalálja magát a látogató egy kitömött elefánttal, és rá van írva, hogy Fénykövi ajándéka. Két-három évig rendszeresen jöttek a csomagok, minden hónapban négy. Ez fantasztikus kincs volt. Kilószám a csokoládé, és egy tízdekás tábla csokoládét a mama egy kiló lisztre cserélt. Volt szardíniánk. Szóval nem éheztünk.

A sáncásás, a pinceélet, az izgalmak csak tovább rontották apám egészségét. S noha ő volt az első, aki Európában streptomycint kapott [A sztreptomicin egy 1944-ben felfedezett antibiotikum, a tbc első, klinikailag is hatásos gyógyszere (Wikipédia). – A szerk.] – amitől időlegesen javult is az állapota –, 1948-ban rohamosan súlyosbodott a betegség, és októberben meghalt. Ötvenhat évet élt. Én sokáig úgy éreztem, hogy olyan fa vagyok, amit addig két gyökér tartott, s ezután billegek a szélben.

Miután apám meghalt, nem tudom, miből éltünk. Azt hiszem, a levegőből. Bizonyos dolgokat eladogatott a mamám. Addig is varrogatott egy kicsit, de akkor nagyon komolyan dolgozni kezdett. De nem fehérneműt varrt, hanem plasztiktáskát. Nagyon szép táskákat varrt a Singer varrógépen, és valahogy eladogatta. Azonkívül volt valami özvegyi nyugdíja, kétszáz forint, ha jól emlékszem. És apám hadirokkantnak volt nyilvánítva, ez is jelentett valami plusz pénzt, talán ötven forintot. Nagyon szerényen, de valahogy kijöttünk. Én tizennégy és fél éves koromtól kezdve tanítottam angolt. Először egy nálam kisebb lánykát, aki meg akart bukni. Húsz forintot kaptam egy hónapra, és minden alkalommal egy csésze kakaót. Ez is számított, hiszen tíz forint nyolcvan fillér volt a villamosjegy egy hónapra. Attól kezdve nem kaptam se villamosra pénzt, se iskolaszerre. Kivéve év elején. De ha pótolni kellett ceruzát, füzetet, azt én vettem. A következő évben már két tanítványom volt. Olyan szegények voltunk, hogy amikor még a Varga Katába jártam, és ott jómódú, polgári környezetből való lányok voltak, akik közül az egyik meghívott a születésnapjára, nyilvánvaló volt, hogy nincs ruhám, amiben elmehetek. A mamám 1920-ban Kanadába kivándorolt barátnőjének a használt, csomagban elküldött ruháiban jártam. És akkor anyám a szegedi lakás függönyének a béléséből varrt nekem valamit, amit a kádban befestett.

A Ráskayban jól éreztem magam. Nem izgatott, hogy ez vagy az a tantárgy nem sikerült, mert ami érdekelt, azt csináltam. Például volt önképzőkör, csak akkor nem úgy hívták, hanem irodalmi szakkörnek, történelem szakkör, és ott mindenféle funkcióim voltak. Ezek voltak azok a tárgyak, amiket szerettem. Közben sok mozgalmi munkát végeztem, mert úgy éreztem, hogy ez az, ami igazán fontos. De nem elsősorban az iskolában. Akkoriban mindenfelé szervezték az embereket, amerre csak lehetett. Úgy hívták, hogy „a körzet”. Minden kerületben volt több alapszerv, a tizenharmadik kerületben harminchat DISZ-alapszervezet volt. Persze beléptem a DISZ-be 1949-ben, de nem az iskolában, hanem lakóhelyileg, a XIII/29-esbe. Egy héten legalább húsz órát töltöttem ott. Egy idő után, 1950-ben a XIII/29 titkára lettem, és úgy képzeltem, hogy nagyon fontos munkát végzek, és azt is képzeltem, hogy a békét védem. A fő motívum nekem ez volt. Minden mennyiségben felvonultam. Amikor csak lehetett, felvonultattak bennünket. Például a tanácsválasztáskor már hajnalban jártuk az utcákat hangosan énekelve, ezzel buzdítottuk a lakosságot. Elképzelni nem tudtam volna, hogy ebben ne vegyek részt. Ebből következően nem volt sok időm tanulni. Mások bálba jártak, táncolni jártak, én soha nem voltam bálban, és nem is érdekelt. Engem az érdekelt, hogy a békét védjem. Ennek két gyökere volt. Az egyik a soa, ami után, amikor a DISZ-indulóban azt hallottam, hogy „Bárhol is van hazája, bármely ég néz le rája”, ez rám elemi erővel hatott. És a másik: „Nincs e földön gazdagabb, szebb ország – Minden ember érzi, hogy szabad!” [Részlet a „Drága föld” c. szovjet hazafias dalból. – A szerk.] Persze honnan tudtuk volna, hogy milyen a Szovjetunió, hogy ott ki mit érez. Semmit nem tudtunk. Én meg elhittem. És ez nagyon megerősödött apám halálakor. Talán arra gondolhattam, hogy családilag helyt kell állni, és nekem kell átvennem apámtól a fáklyát. És akkor megerősödött bennem ez a kommunizmus iránti elkötelezettség, ami négy-öt évig tartott. Olyannyira, hogy amikor Tito láncos kutya lett, akkor felmerült bennem, mi van, ha elfogja az embert az UDBA [a jugoszláv politikai rendőrség], és kínozza. Arra gondoltam, hogy ki kell próbálni, hogyan bírok ennek ellenállni. Megpróbáltam a gázlángba tartani a hüvelykujjam. Tizenhat éves voltam. Az agybajig ment ez a dolog. Mint DISZ-titkár rengeteget nyüzsögtem, minden időmet ott töltöttem, de azt hiszem, semmit nem csináltunk. Járattuk a szánkat. Én nagyon sokat járattam a számat.

Jelesre érettségiztem. Négy tárgyból nyilvánvaló volt, hogy jelesre fogok érettségizni: magyar, történelem, latin, francia. Fizikából hármast kaptam, matekból pedig valami különös csoda folytán megkaptam az ötöst. Rögtön felvettek az egyetemre, az Orosz Intézetbe. Amikor felvételiztem, az ELTE Orosz Tanszéke volt, mire ősszel mentem, már Orosz Intézetnek hívták. Teljesen külön volt az ELTE-től. Aztán még abban a tanévben, januárban elnevezték Lenin Intézetnek [1952 tavaszán az 1951-ben kari hatáskört kapott Egyetemi Orosz Intézet átalakult Lenin Intézetté, és kivált az ELTE bölcsészettudományi karából. Feladata: „Magas színvonalú marxista-leninista képzettséggel rendelkező és az orosz nyelvet jól ismerő egyetemi előadók, ideológiai munkaterületen dolgozó funkcionáriusok képzése. 1956-ban szűnt meg, ill. 1957-ben újra egyesült a Bölcsészkarral. – A szerk.]. Ez úgy jött létre, hogy egy-két évvel korábban elhatározták, hogy hamarosan oroszt kell tanítani minden iskolában, de arról az apróságról elfeledkeztek, hogy nem voltak orosztanárok. Sok orosztanárt kellett képezni, mi háromszázan voltunk az évfolyamon. Amikor kezdték, akkor helyileg a Mikszáth téren, a volt piarista gimnázium épületében működött. Az egész épületben mi voltunk. Mire harmadéves lettem, átkerült a Szabadság térre, a volt Tőzsdepalotába.

Korábban szerettem volna pszichológus lenni, de mivel a pszichológia burzsoá áltudomány volt, gondoltam, a nyelvek, az nagyon jó lesz nekem, nyelvek és irodalom. Kacérkodtam az angollal, de azt mondták, hogy az elvtársnő legyen orosz szakos, mert az rendkívül fontos. Úgy képzeltem akkor, hogy angolul tudok, franciául tudok, persze később rájöttem, hogy gyerekszinten, németül is egy kicsit tudtam. És anyámnak az az okos gondolata támadt, hogy ha tudok angolul, tudok franciául, és egy harmadik nyelvcsaládot is felveszek, akkor ez nagyon jó lehetőségeket nyit.

Egyszakos tanárként indult a képzés. Senki se tudott oroszul, ott kellett megtanulni a nyelvet. Egy év múlva mindnyájan beszéltük. Húsz nyelvóránk volt egy héten, ötször négy óra, nagyon szellemesen és jól beosztva, nagyon jó tanárokkal. Két kiváló tanárom volt, az egyik anyanyelvi volt, Anna Petrovna, a másik, Timon Tibold jól tudta a nyelvészetet, nyelvtant, és összedolgoztak. És nagyon sok leckénk volt, egy héten olyan harminc-negyven órát oroszoztunk. A magyar irodalmat Pándi Pál tanította [Pándi Pál (1926–1987) – irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár. Az 1960-as és 1970-es években az MSZMP vezető művelődéspolitikusai egyikének számított. Irodalomtörténészként a magyar reformkor irodalmával foglalkozott (MÉL). – A szerk.]. Remek előadó volt. A nyelven kívül marxizmust tanultunk, aztán voltak honvédelmi gyakorlatok. Soha sem tudtam azt a rohadt géppisztolyt szétszerelni.

A mozgalmi nyüzsgésem az egyetemen abbamaradt. Én úgy készültem, hogy ott sokkal jobban lehet ezt csinálni, de nem foglalkoztak velem, mert értelmiségi voltam, és ez súlyosan esett a latba. Rengeteg munkáskáder volt, sok szakérettségis. Azt, hogy valaki értelmiségi származású, nem vették nagyon jó néven. Sok szakérettségis már az egyetem közben tönkrement, de sokan diplomát szereztek, és utána mentek tönkre, vagy esetleg otthagyták a pályát. Oda járt Konrád György, Pozsgay Imre, Berecz János [Berecz János (1930) – pártfunkcionárius, KISZ KB osztályvezetője, majd 1974-től az MSZMP KB Külügyi osztályának vezetője, a „Népszabadság” főszerkesztője (1982–85), a KB ideológiai titkára és az Agit-Prop. Bizottság elnöke 1985-től, majd az MSZMP PB tagja (1987–89). – A szerk.], Kunszabó Ferenc [(1932) – író, szociográfus]. Ő is szakérettségis volt, de okos volt. Szerelmes verseket írt egy csoporttársához, és megkért, nézzem meg, nincs-e benne helyesírási hiba. Aztán voltak ott szerb partizánok, görög partizánok. Az egyik volt szerb partizán a Tájékoztatási Iroda határozata után szökött át [A KOMINFORM-ról, a  Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájáról van szó. Az 1947-ben alakult szervezet célja a pártok közötti információcsere, tevékenységük összehangolása és a fordulat elősegítése a térség országaiban. Az alakuló ülésen az SZKP-t képviselő Zsdanov referátumában – melyet a hidegháború szovjet részről való nyitányának tartanak – a világ két táborra szakadását fejtegette. A szervezet székhelye 1948-ig Belgrád volt. Mivel azonban Jugoszlávia függetleníteni igyekezett magát a Szovjetuniótól, a Tájékoztató Iroda határozatban elítélte a jugoszláv kommunista párt politikáját, a szervezet székhelye Bukarestbe került át, s Jugoszláviát ki is zárták a Kominformból. Ezt követően a Szovjetunió és a többi szocialista ország megszakította kapcsolatait Jugoszláviával, s megbélyegezték Titót mint „az imperialisták ügynökét”. (1948-ban, az alapításban részt vevő olasz és francia kommunista párt kilépett a szervezetből.) Jugoszlávia nyugaton keresett gazdasági kapcsolatokat, és Tito titkosrendőrsége sok olyan kommunistát, aki egyetértett a Tájékoztató Iroda határozatával, letartóztatott, és a Dugi Otok szigetén lévő börtönbe zárt. A KOMINFORM Hruscsov kezdeményezésére 1956-ban föloszlott. – A szerk.], és őt az ÁVH foglalkoztatta azzal, hogy a többi átszökött partizánt káderezze, nem küld-e ide Tito kémet. De nem titokban csinálta, mindenki tudott róla.

Az egyetemre igazából csak egy évig jártam, mert közben férjhez mentem, és terhes lettem. A házasság úgy jött létre, hogy tizenöt éves voltam, amikor egy osztálytársam tánciskolában megismerkedett fiúkkal, és véletlenül összetalálkoztunk az uszodában. A tánciskolában rendesen megtanították a fiúknak, hogyan kell közeledni a lányokhoz [„Tánciskola – A két világháború közötti intézmény a sztálinizmus ideje alatt kispolgári csökevénynek számított. Az 1956-os forradalom előtt szervezett táncoktatás csak néhány, még a háború előttről fennmaradt tánciskolában folyt, a középiskolákban azonban szombat délutánonként tánciskolát szerveztek, ahol a tánctanárok mellékjövedelemhez juthattak.” (Forrás: Kozák Gyula: Lábjegyzetek A hatvanas évek Magyarországa monográfiához /Kézirat/. – A szerk.]. Én tizenöt éves voltam, Virág Sanyi tizenhét, de azért kezicsókolommal köszönt, és magázódtunk. Legalább három hétig. Szerelem volt első látásra. Ő a Vasasban vízipólózott.

Már egy éve együtt jártunk, amikor leérettségizett, és medikus lett. Egyszer csak szeptember közepe táján azzal jött, hogy felajánlottak neki egy szovjet ösztöndíjat. Kérdezte, hogy megvárom-e. Mert addigra már eldöntöttük, hogy össze fogunk házasodni. Mondtam, hogy persze. De abban az is benne volt, hogy a komszomolka helyt áll. Ahogy eldöntötte, hogy megy a Szovjetunióba, az Oleg Kosevoj nevű kollégiumba költöztették [A Sashegy oldalán lévő intézmény – korábban zárda – szovjet ösztöndíjas előkészítő kollégiumként működött. – A szerk.], három hónapig ott lakott, és oroszt tanultak. Decemberben mentek ki, és az első félévet a második félév elején kezdték el. Azt mondták nekik, hogy az igazi jó elvtárs minél hamarabb jön haza építeni a szocializmust, ezért aki vállalja, az ott maradhat nyáron, elvégezheti a második félévet, és ősszel a másodévesekkel folytathatja. Vállalta, úgyhogy majdnem húsz hónap után került először haza. Közben már én is leérettségiztem. Amikor először hazajött, már egy kicsit idegen volt, de ennek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget. Persze a húsz hónap alatt leveleztünk, de egy levél minimum két hétig ment, ha tehát valamelyikünk valamit kérdezett, egy hónap múlva jött a válasz. Egy hónapig volt itthon, aztán visszament, és folytattuk a levelezést. A harmadév végén megint hazajött, addigra én már elvégeztem az első évet. Úgy volt, hogy én is kimegyek ösztöndíjjal, de aztán mégse lehetett. Azt mondták, hogy az osztályharc jelenlegi állása nem teszi lehetővé, hogy értelmiségi származásúak kimenjenek a Szovjetunióba. Amikor másodszor volt itthon, akkor hirtelen megkérdezte, miért nem házasodunk össze rögtön. Tényleg, miért nem, kérdeztem ártatlan szemmel. Pedig egy szobám nem volt, az ágyam a régi fotelágy, ami állandóan összerogyott. Jövedelmem annyi, hogy volt három privát tanítványom. Az egyiknek az édesanyja nem tudott fizetni, de varrónő volt, és a már kinőtt rongyaimból ruhát barkácsolt, olykor két régi rongyból egy ruhát. Ezen a szinten éltünk. Összeházasodtunk. Az ő szülei igen örültek, az én anyám is örült. Anyám szeretett volna orvos lenni, aztán azt akarta, hogy én legyek orvos, én viszont hallani sem akartam róla, és így mégis lesz egy orvos a családban. Meg szerette is Sanyit. Voltak ugyan aggályai, hogy nem elhamarkodott-e egy kicsit a dolog. A gyereket nem akartuk rögtön, ez véletlen volt. A terhességet egyedül csináltam végig, ő Leningrádban, pénz semmi. A lakás egyik szobáját kiadtuk anyámmal, mert nem tudtuk volna a rezsit kifizetni. A személyzeti szobában pedig még sokáig, 1956-ig ott lakott a házaspár, akik valamikor takarításért költöztek be. Anyám azt mondta, hogyha az embernek van egy rendes lakása, azt nem adja fel, mert egyszer még jól jön. Ezenkívül rettenetesen ragaszkodott a bútoraihoz.

A terhességet rosszul bírtam, keveset jártam be az egyetemre, mert azt mondták, hogy sokat kell sétálnom. Volt egy hűséges sétálótársam, Konrád György. Lógott az egyetemről, és velem sétált. Aztán később őt kizárták az egyetemről azzal a váddal, hogy eltitkolta, hogy kereskedő apjának több alkalmazottja volt. Holott csak arról volt szó, hogy a szezonban, amikor nagy volt a forgalom, felfogadott néhány segítőt.

A gyerek 1953 áprilisában született, pont a huszadik születésnapomon, az apja először hathetes korában látta. Nagyon boldog volt. Mondta, hogy két év múlva végez, és akkor hazajön a családjához. De akkor már nagyon idegen volt. Formailag még házasok voltunk, de már véget ért. Utolsó éves volt, amikor elváltunk, elég hosszú volt a válóper, és nem is volt teljesen kockázatmentes egy Szovjetunióban tanuló jó elvtárstól elválni.

A házasság és a gyerek a mozgalmi életnek is véget vetett, de nem csak ez. Igazából már egy évvel előbb vége volt, mert bár én szívesen csináltam volna, az egyetemen nem hagyták. Értelmiségi elvtárs stb. Amikor 1953-ban meghalt Sztálin, nagyon sírtam. Csak azért hagytam abba, mert anyám rám szólt, hogy árt a gyereknek. Amikor jött Nagy Imre, az új kormányprogram, nekem nem derült ki semmi. Én ebből csak arra következtettem, hogy voltak hibák, de most minden ki lesz javítva.

Anyám persze egészen másképp látta a világot. Nem százszázalékosan másképp, mert azt hiszem, azt elfogadta, hogy a kommunizmusé a jövő, csak a részleteket nem bírta elfogadni. Például határozottan emlékszem egy beszélgetésünkre, amiben állította, hogy az impresszionisták nagyon jó festők. És nem biztos, hogy a „Levél a frontról” [Alekszandr Laktyionov 1947-ben készült képe, a moszkvai Tretyakov képtárban található. – A szerk.], vagy mi volt a címe egy szovjet festménynek, jobb, mint Renoir. A mamámnak ízlésbeli problémái voltak.

Furcsa emlékem van arról, hogy mit találtam először olyannak, amit nem lehet vakon elhinni. Sztálin állítólag azt mondta, hogy Majakovszkij a legnagyobb költő a világon, aki valaha élt, és valaha élni fog. Az első felét elhittem, de a második elgondolkodtatott. Hogyan lehet ezt előre tudni? Ez volt nekem az első apró repedés. Az nem zavart, hogy élelmiszerjegy volt, és szappant is jegyre kaptunk, de az igen, hogy ismertem kitelepített embereket [lásd: kitelepítések Magyarországon], akikről tudtam, hogy nem lehettek kizsákmányolók. Arra is érzékenyek voltunk, hogy embereket csak úgy kitesznek a lakásukból, még ha nem is a halálba viszik őket. Ez mind sok apró repedés volt. De igazán csak 1955-ben kezdtem észbe kapni. De nem csak én, nálam okosabbak is, például Konrád. Ő is elhitte, ő is komolyan vette. Pedig kitették az egyetemről. Olyan agymosáson mentünk át, hogy elfogadtuk. Aztán 1956-ban jött a Hruscsov beszéd [lásd: Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson], amiből már meg lehetett tudni ezt-azt. Addigra már Nagy Imre lelkes híveivé szegődtünk.

A mozgalmi hevületemet 1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] mintha elvágták volna. Se a KISZ-be, se a pártba nem léptem be. Később, a hatvanas években, amikor már szelídebb volt a helyzet, már nem gyilkoltak, már börtönbe sem zártak embereket, úgy éreztem, hogy megveszek, hogy csináljak valamit. A békemozgalomra gondoltam, mert életem legnagyobb élménye a háború volt, ezért tudom, hogy mi a béke. De úgy döntöttem, hogy ezeknek nem adom a nevem. Időnként bizonyos helyzetekben azt mondták, hogy jobb lenne, ha párttag lennék, de mondtam, hogy nem szeretnék. Például nyugdíjba ment a tanárképzésért felelős igazgatóhelyettes a Trefortban, és szólt nekem, hogy pályázzam meg a helyét, ő támogatna, de be kellene lépni. Mondtam, hogy nem. De ekkor ezt már nyugodtan lehetett mondani.

Egyébként Sanyi családi háttere nagyon érdekes. Az anyai nagymamája egy vend parasztlány volt, aki megesett [Vendek – Délnyugat-Magyarországon élő szlovén népcsoport. – A szerk.]. A legény meg „kitántorgott Amerikába”. Talán nem is tudta, hogy gyereke született. Szegény lány valahogy felvergődött Budapestre a gyerekével, elvette őt egy jóravaló iparosember, és a gyereket adoptálta. Ez a gyerek volt Virág Sanyi mamája, aki hozzáment egy tűzoltóhoz, aki szervezett munkás, aktív szociáldemokrata volt, igen intelligens ember. Amikor B-listázás volt, mindig őt bocsátották el elsőnek. Ennélfogva igazi proletár nyomorban éltek a Tizenháromházakban [Angyalföldön, a Váci út mellett volt egykori telep. Az 1970-es években lebontották. – A szerk.]. Szobakonyhás lakás, budi az udvaron. És akkor a Sanyi mamája, aki nagyon okos asszony volt, azt mondta, hogy ebből a prolisorsból elég, a gyereket úrnak neveljük. Ezt ő úgy képzelte el, hogy érettségizik. A fiukat gimnáziumba adták. Tizenöt éves koráig nem evett csokoládét. Tudta, hogy van olyan, de arról szó nem lehetett, hogy vegyenek. Viszont rendes ruhában járt, állatkerti bérletet vettek neki. Nagyon jó tanuló volt, okos és szorgalmas. És pontosan értette, hogy ezt kell tennie.

A szülei a felszabadulás után jó káderek lettek. A papája a Gyógyfürdők és Uszodák Vállalat vezérigazgatója lett [Lehet, hogy az 1949-ben létrejött Fővárosi Gyógyfürdők és Gyógyforrások Községi Vállalatról van szó, amelynek kezelésébe a főváros tulajdonában lévő fürdők és az államosított magánfürdők tartoztak (1957-től: Fővárosi Fürdőigazgatóság). – A szerk.]. A mamája, aki a háború előtt mosónő volt, a Rico kötszergyár igazgatója lett. Pedig még a textiliparban sem dolgozott, de okos, talpraesett nő volt. Egy időben még országgyűlési képviselő is volt. Különben a Virág családban és Sanyiban nyoma sem volt a legkisebb antiszemitizmusnak sem. Az apja, aki szervezett munkás volt, már csak elvi alapon sem volt antiszemita. A felesége száján később kicsúszott olyan, hogy „rendes asszony, pedig zsidó”, amit a lányom erősen kifogásolt, de azért nem lehetett rá azt mondani, hogy antiszemita lett volna. És még annyit el kell mondani, hogy miután Sanyi a második feleségétől is elvált, a harmadik felesége megint zsidó volt.

A terhesség miatt az egyetemre bejárni nem tudtam, de vizsgáztam, befejeztem a másodévet, és még mindig elég jól. A harmadikat is elkezdtem, anyám segített a gyerek körül. Fel nem merült bennem, hogy lehet mást csinálni, mint egyetemre járni. Anyám is így gondolta. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy egy gyereknek enni is kell adni, meg kell venni a cumisüveget, babakocsit. Mindig voltak tanítványaim, de rettenetes erőfeszítés volt. Aztán beütött a krach. A gyerekorvos azt mondta, hogy limonádét kell adni a gyereknek, aki akkor már fél éves volt. Néha lehetett citromot kapni, de nagyon drága volt. Kiderült, hogy egy babát nem lehet a semmiből felnevelni. Rájöttem, hogy el kell menni dolgozni. És a Virág szülők egy szóval se mondták, hogy csak tanuljak, majd ők segítenek eltartani az unokájukat a fiuk helyett, akit amúgy is az állam taníttat, és amúgy sem járult hozzá a gyerek neveléséhez. A két igazgatói fizetésből telt volna. Inkább azt mondták, hogy majd segítenek állást keresni. Segítettek is, mert az sem volt egyszerű. 1953 novemberében mentem el dolgozni az IBUSZ-hoz. Azért vettek fel, mert tudtam nyelveket, de nem sokszor volt rá szükség. Amikor nem kellett a nyelvvel dolgozni, ami igen gyakran előfordult, akkor az Oktogonon lévő jegyirodában dolgoztam. Nagyon nyomorult munka volt, mert nagyon fárasztó is volt, és ha az ember pénztárban volt, akkor el is rontotta, és ha hiánya volt, a fizetéséből vonták le. Hétszázhatvan forint havi fizetésem volt. Tíz hónapig dolgoztam, és félretettem ezer forintot. Elhatároztam, hogy az 1954/55-ös tanévben folytatom az egyetemet, és az ösztöndíj mellé minden hónapban előveszek száz forintot a megtakarított pénzből. Októberig gyorsan letettem a harmadév első félévének hiányzó vizsgáit, és szeptembertől folytattam az egyetemet. Januárig le kellett tennem a harmadév második félévének vizsgáit, és közben jártam a negyedévre a műfordítói szakon. Nagyon jó tanáraink voltak, például Makai Imre [(sz. 1920), műfordító] vagy Elbert János [Elbert János (1932–1983) – „irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár. … Megalakulásakor, 1956-ban munkatársa lett a »Nagyvilág« c. lapnak, amelynél csaknem két évtizedig dolgozott, közben műfordítói szemináriumokat, szovjet irodalomtörténeti előadásokat tartott az ELTE-n. Orosz, lengyel, angol irodalmat fordított, esszéket írt, számos kötetet, antológiát szerk. … Halálának körülményei máig tisztázatlanok” (MÉL). – A szerk.]. Makai akkor fordította a „Háború és béké”-t. Példát mutatott abból, hogy mi a szellemi tisztesség. Például hónapokig nem fordított egy sort se, mert beleásta magát a szabadkőművességbe, hogy jobban értse, amikor fordítja azt a részt, ahol megjelenik a szabadkőművesség. Aztán az 1953/54-es tanév végén ezeket a kiváló tanárokat mint kispolgári csökevényeket kirúgták. A következő tanévre jött egy Sarkadi Vilma nevű elvtársnő. Tanácsköztársasági cserekommunista volt, valamikor az 1920-as években került ki a Szovjetunióba, és már nem tudott elég jól magyarul. Hozta magával a szovjet kádereket, és gyakran azok csinálták a piszkosabb munkát. Például az egyik elment anyámhoz, és megpróbálta rábeszélni, bírjon rá, hogy hagyjam ott önként az egyetemet. Nem tudom, miért kellett volna, de így volt. Aztán egyszer csak váratlanul megbuktattak műfordítás-elméletből. Általában kitűnő tanuló voltam, és még ebben a nagyon erőltetett tempóban, hogy egyszerre vizsgáztam a harmadév második félévéből és a negyedév első félévéből, még így is közel jeles voltam. Azt az ember nem tudja megítélni, hogy ötösre vagy négyesre felelt, de azt azért igen, hogy semmit nem tudott, vagy tudott valamit. És a műfordítás elméletét elég jól tudtam, még saját gondolataimmal is kiegészítettem. Aztán volt a műfordítás gyakorlata című tárgy, amire négyest kaptam, és amikor visszakaptam az indexemet, a jegy át volt húzva pirossal, és oda volt írva, hogy érvénytelen. És akkor a tanulmányi osztály vezetője megsúgta nekem, hogy a Sarkadi elvtársnő nem akarja, hogy ide járjak, és nem kell vele ujjat húzni. Azt tanácsolta, hogy menjek át tanár szakra. Én szerettem volna fordító lenni, de azt még el tudtam fogadni, hogy átmenjek tanár szakra, csak ahhoz hiányzott egy csomó vizsgám. Neki kellett állni, és le kellett tenni az összes tanár szakos vizsgát. Háromnaponta vizsgáztam. Ha egy csúszott volna, az egész épület összeomlott volna. Volt, aki nagyon rendes volt, például Pál Erna, egy kiváló nyelvész április negyedikén bejött a kedvemért, és levizsgáztatott.

Soha nem derült ki, mi volt Sarkadi elvtársnő baja velem. Sokkal később, a harmadik férjem, Szekeres György értelmezte a dolgot: az történhetett, hogy amikor a Virág szülők számára kiderült, hogy el akarok válni, akkor szóltak valami régi elvtársnak, hogy tegyen nekem keresztbe. Mert ott, az egyetemen semmi galádságot nem csináltam. Lehet, hogy kiríttam egy kicsit. Semmi ruhám nem volt. Egy csinos fiatal lány szeret csinosan öltözködni, és én rémes rongyokban jártam. De volt valami színes sálam, amit az unokatestvéremtől kaptam, akinek szövőszéke volt, és nem úgy hordtam azt a sálat, mint kellett volna. Belül volt ugyan a kabátomon, de két gomb között egy része kilógott. Ez az extravagancia egy DISZ-gyűlés témája volt. Tehát lehet, hogy amúgy is szemet szúrtam ennek a Szovjetunióból jött nőnek. Vagy talán azt se tűrte jól, hogy én tudtam angol, francia meg latin példát hozni. De az a valószínűbb, hogy az anyósom odaszólt.

Végül 1955-ben lediplomáztam tanár szakon. Elfogadták diplomamunkának, amit még a műfordító tanszékre csináltam. Ezt egyébként akkor írtam, amikor az IBUSZ-nál dolgoztam.

1955-ben váltunk el hivatalosan, de már 1954-ben szétmentünk. Amikor megvolt az utolsó tárgyalás, elmentünk Konráddal az ötödik kerületi anyakönyvi hivatalba, hogy akkor most bejelentkezünk házasságra. Már addigra le is foglaltunk egy szobát Tihanyban. Oda kellett adni a személyi igazolványt, és abban még az volt, hogy házas vagyok. Az anyakönyvvezető dermedten rám nézett, és azt mondta: „De hát Ön férjnél van.” Mondom, elváltam. „Hát ennek itt nincs nyoma. Mikor vált el?” „Tegnap.” Mondta, hogy akkor halasszuk egy kicsit későbbre, amikor jogerőre emelkedik. Vagy rohanjunk el a bíróságra, mondjuk meg, hogy ne kézbesítsék, hanem adják oda, és azon a napon jöjjünk el, amikor jogerőre emelkedik.

Addigra nekem már volt anyám lakásában egy szobám, mert amikor Judit született, felmondtunk az albérlőnek, és vállaltam a rezsi felét. Anyám a gyereket imádta, a válástól borzasztóan kétségbe esett. Sanyit szerette, Gyurit nem szerette. Úgy gondolta, hogy Sanyival meg van alapozva az életem. Orvos és jó káder. Ez meg egy kirúgott bölcsész, aki bohém. Amikor Gyuri odaköltözött, formailag nem volt rossz közöttük a viszony, udvarias volt és hűvös.

Az egyetem elvégzése után elhelyeztek a Csanády utcai általános iskolába, ami közel volt a lakásunkhoz. Hat évig voltam ott, és nagyon sokat tanultam belőle. Oroszt tanítottam, később angolt és magyart is. Megszereztem erre is a képesítést, mert időközben rájöttek, hogy ez az egyszakos diploma hülyeség, és meghirdették a magyart és a történelmet kiegészítő szaknak. Ez az esti egyetem egyik változata volt, azzal a könnyítéssel, hogy hat év helyett három év alatt végezhetjük el. Ezt azért tudtam megcsinálni, mert korábban nagyon sokat olvastam, ezért nekem egy vizsgára nem kellett tizenötezer oldalt elolvasni, csak mondjuk, háromezret.

Eleinte nem szerettem ezt az iskolát, mert egy sárkány volt az igazgatónő. Megint egy ilyen sál-ügybe ütköztem. Még mindig nem volt semmi ruhám, és még mindig abban jártam, ami az anyám kanadai barátnőjétől csomagban jött, és volt egy olyan blúz, aminek nem volt gallérja. Nem szerettem, vettem egy picike sálat, és azt a nyakamba kötöttem. És akkor azt kérdezte, mi ez a sál. Mondom, cicakendő. Úgy hívták. Nem vagyunk cicák, tanárok vagyunk. Így kezdődött, aztán úgy folytatódott, hogy meg kellett buktatni egy gyereket. Megbuktattam, raportra rendelt, és megkérdezte: mit tettél az ellen, hogy megbukjék. Így: megbukjék. Sajnos azt a szemtelen választ adtam, hogy tanítottam. Ettől kezdve mindenért belém kötött. Például hogy olvashatatlanul írok be a naplóba.

Hat év után megjelent egy hirdetés, vezető tanárt kerestek a Radnótiba oroszból. Minimum öt év szakmai gyakorlat kellett, és én a hatodikat töltöttem. Megpályáztam, és vártam. Egyszer csak hívtak telefonon az igazgatói irodában, mert csak ott volt telefon, és azt kérdezte a Ságvári Endre gyakorlóiskola (Trefort) igazgatója, hogy ez a pályázat csak a Radnótihoz kapcsolódik, vagy úgy általában szeretnék vezető tanár lenni. Mondtam, hogy általában, és így oda kerültem. Pedig addigra már új igazgatónk volt, aki nagyon értékelte a munkámat.

Konrád Györggyel a házasság hét évig tartott. Szétmentünk, mert kiderült, hogy nem vagyunk összevalók. Ő egészen kiváló ember, de férjnek nem alkalmas, legalábbis húszéves korában nem volt az. Nem sokkal az után, hogy Konráddal szétmentünk, összekerültem Szekeressel. Szekeres Györgyöt Konrád ismerte meg az Országgyűlési Könyvtárban. Konrádnak mindenki érdekes volt, őszintén érdekelték az emberek. Minden nap úgy keveredett haza, hogy „én egy olyan érdekes emberrel ismerkedtem meg”. Színesen és jól mesélt, figyeltem rá, de egy idő múlva nem vettem komolyan. Sok embert sértett meg, mert úgy figyel az emberekre, és olyan okosan kérdez, hogy azok meg vannak győződve róla, hogy lett egy barátjuk. Másnap pedig már csak kedvesen köszön, de szemmel láthatóan nem érdekli. Na, amikor Szekeresre másodszor is azt mondta, hogy érdekes, akkor már figyelni kezdtem. Aztán amikor harmadszor is azzal jött haza, hogy milyen érdekes, és hogy francia partizán volt, akkor engem is elkezdett érdekelni. Ehhez persze azt is tudni kell, hogy az én szememben a partizán nagyon magas minőség. Olyan, aki valamit tett az ellen, ami az alapgyűlölendő, pedig őt személy szerint nem érte fenyegetettség. Nem szabad tűrni, hogy bármit tegyenek velünk. Én mindig úgy gondoltam, azt nem lehet hagyni, hogy kitereljenek a házunkból. Az embernek van konyhakése, ha fegyvere nincs is. Mi pedig csak otthagytuk a lakásunkat, amikor mondták, csak felvettük a csillagot, amikor mondták, mások beszálltak a vagonba, amikor mondták. Auschwitzban már nem lehetett semmit csinálni. De addig! Szóval emiatt az én szememben nagyon értékes volt az, aki részt vett a francia ellenállásban. Én is sokat jártam a könyvtárba, gondoltam, hogy legközelebb megnézem magamnak ezt a Szekerest. Egyszer, amikor Gyurival együtt könyvtárba mentünk, bemutatott minket egymásnak. Szekeresnek nem volt lakása, a könyvtárban dolgozott, az úgynevezett gépelő-kutató szobában, ahol gépelni is lehetett. Ott fordított. Ránézésre nem volt egy hérosz, hanem egy nagyon mosolygós ember, lágy, udvarias.

Szekeres György 1940-ben a Sorbonne-ra járt, és amikor kitört a háború, jelentkezett önkéntesnek. 1941-ben bekapcsolódott a francia ellenállási mozgalomba. Magas katonai kitüntetéssel, vezérkari őrnagyként, a partizánhadsereg összes külföldi harcosának parancsnokaként 1945-ben szerelt le, hazajött, és a „Szabad Nép” külpolitikai rovatvezetője lett, de ezt nagyon utálta, folyton kérte, hogy engedjék vissza Párizsba. Újságíró sem szeretett lenni, ráadásul Betlen Oszkár volt a főnöke [Betlen Oszkár (1909–1969) – újságíró, történész, 1951–1954 között volt a „Szabad Nép” főszerkesztője, az MDP Központi Vezetőségének póttagja volt (1951–56). 1957-től haláláig az MSZMP Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének tudományos munkatársa volt. – A szerk.]. A légkört is utálta, mert nem volt franciás. Visszaküldték Párizsba, és ott volt másfél évig a „Szabad Nép” tudósítója. Közben haza-hazajárt, mert akkor készült a békeszerződés, és Gerőnek kellett minden partnerországhoz egy szakértő. Ő lett a francia szakértő. Másfél éves párizsi tartózkodás után, 1948-ban hazahívták, Rákosi személyesen fogadta, és mondta neki, hogy a római követ egy „nem rossz múltú ember”, de azért mégiscsak kell mellé egy megbízható elvtárs. Kiküldték tanácsosnak, ő lett a második ember a követségen. Aztán vagy hazahívták a követet, vagy hazajött szabadságra, és nem engedték vissza, ezért Gyuri lett az ügyvivő. Volt egy kis afférja: a követné visszament Rómába az ékszereiért, amik a széfben voltak. A széfkulcs Gyurinál volt, és természetesen odaadta az ékszereket. Ezért szóban megrótták, mire írásban követelte a megrovást, de írásban nem adták. A rendszerváltás után megtaláltam azokat a besúgói jelentéseket, amiket az egyik követségi alkalmazott róla jelentett. 1949 őszén hazahívták, de nem jött. Addigra már voltak elképzelései arról, hogy itt mi folyik. Nem sokkal korábban, 1949 áprilisában éppen itthon volt, és egy barátjánál, Beck Jánosnál vacsorázott, amikor Becket letartóztatták. Házkutatási paranccsal jöttek, és azt mondták, hogy bizonyos dolgok tisztázására kicsit magukkal viszik, még a vacsora végére visszaér. Öt év múlva ért vissza. Beck kommunista volt, Bolognában végezte az egyetemet a zsidótörvények miatt, és a késő kádári korban nagykövet volt különböző helyeken [1988-ban nyugalmazott nagykövetként aláírta a Nyilvánosság Klub alapító felhívását. – A szerk.]. Szóval 1949-ben hazahívták. Berei Andortól kapott levelet, amiben az állt, hogy már régóta gondolkodnak azon, hogy egy fontos állást kellene betöltenie, és ennek megbeszéléséhez haza kellene jönnie [Berei Andor (1900–1979) – a Tanácsköztársaság bukása után részt vett az illegális kommunista mozgalom megszervezésében, ezért 1921-ben 15 évi fegyházbüntetésre ítélték. 1922-ben a fogolycsere-akció útján a Szovjetunióba került. 1934–46-ban a belgiumi kommunista mozgalomban vezetőként tevékenykedett. Hazatérése után a pártapparátusban dolgozott, 1948-tól a Külügyminisztérium államtitkára, majd a külügyminiszter első helyettese. 1948–56-ban az MDP KV tagja. – A szerk.]. Úgy döntött, hogy nem jön, hanem elment Franciaországba. Elhatározta, hogy vége a politizálásnak, végre írni fog. A francia kommunista barátok nem ismerték meg az utcán. Átmentek a másik oldalra, és ez nem szóvirág, ténylegesen így történt. Pierre Courtade letolta a feleségét, hogy a kislányukat meghívta az ő kislányuk gyerekzsúrjára [Pierre Courtade – újságíró, a l’Humanité külpolitikai rovatának szerkesztője, a Francia Kommunista Párt vezetőségének tagja volt. – A szerk.]. Semprun leírja a „De szép vasárnap”-ban, hogy találkozott Szekeressel:

„…1949-ben felhívott telefonon Roger Vailland. Courtade megbízásából hívott. Azt a feladatot kapta, hogy értesítse az elvtársakat, mondta. Szekeres Párizsban van, de nem szabad szóba állni vele. Szekeres áruló lett, mondta Vailland. Elhagyta a Magyarország római nagykövetségén betöltött tanácsosi posztját, és válasz nélkül hagyta a magyar párt felszólítását, amely visszarendelte Budapestre. … a Saint-Germain bulváron, a Deux-Magots kávéház előtt éppen újságot vettem. Vailland néhány nappal azelőtt telefonált. Félrefordultam – Szekeres állt mellettem. Jól az arcába néztem, nem akartam úgy tenni, mintha nem vettem volna észre. Azt akartam, hogy tudja, észrevettem, és bár észrevettem, nem veszek róla tudomást. Azt akartam, hogy megértse: tekintetem és némaságom a pokolba utasítja őt. Vagy még inkább a semmibe.”

(Semprun később bocsánatot kért Szekerestől. Van egy nagyon érdekes levelem, de szóban is többször bocsánatot kért.)

A francia titkosszolgálat rájött, hogy van itt valaki, akit zsarolni lehet. Állampolgárságot ajánlottak, sőt azt mondták, hogy francia nevet vehet fel. Háromszor hívták be, és mindegyik alkalommal egy kicsit enyhébbet követeltek. Nem kívántak semmi nagyon alantast, csak annak a kijelentését, hogy miért nem kívánja többé szolgálni a népi demokráciát. Ezt is megtagadta. Akkor azt mondták neki, hogy itt a kiutasítási végzés. Azonnalra. Akkor Bidault volt a belügyminiszter, aki jól ismerte őt az ellenállásból [Georges Bidault (1899–1983)– 1943-tól a francia ellenállási mozgalomban az Ellenállás Nemzeti Tanácsának (CNR) elnöke volt, külügyminiszter volt (1944–46, 1947–48, 1953–54), majd 1946 második felében és 1949–50-ben miniszterelnök, 1951–52-ben pedig miniszterelnök-helyettes (Magyar Nagylexikon). – A szerk.]. Szekeres kért egy nap halasztást, de azt mondták, hogy nem. Annyit tettek, hogy elkísérték oda, ahol Jeannie a gyerekkel nyaralt. Tíz percig engedték, hogy kettesben legyenek. Azt mondta Jeannie-nak, hogy tájékoztassa Annie-t. Jeannie megértette. Annie Hervé az ellenállásban Bidault titkára volt, és a kislányuk, Sophie keresztanyja. Ahogy Gyurit elvitték a hekusok, Jeannie felrohant Párizsba Annie-hoz, aki rögtön elment Bidault lakására. Vasárnap volt. Elmondta Bidault-nak, hogy mi a helyzet, Bidault a saját személyi titkárát autón elküldte Strassburgba. Párizsból utasítást adtak az állomásnak, hogy az a vonat nem mehet el Strassburgból, amíg oda nem ér a belügyminiszter titkára. El is érte a vonatot, hozott Szekeresnek egy olyan papírt, hogy szeretne letelepedni Franciaországban. Csak azt kellett volna aláírni, amit addig csinált, amit akart. Ott akart maradni. De addigra már teljesen bevadult. Mit képzelnek! Vele ilyet csinálni Franciaországban! És akkor átadták a szovjet megszállási zóna határában az oroszoknak. Innen Drezdába vitték, aztán Prágába, a Pankrác börtönbe, és aztán Rajkánál átadták az ÁVO-nak. Elvitték az Andrássy út 60-ba, onnan a váci börtönbe került, és ott volt 1954 májusáig. Ő úgy rekonstruálta később, hogy lehet, hogy Gerő békeszerződéssel kapcsolatos megbízása mentette meg az életét, mert 1950 őszén-telén valami fiatal hadnagy az ÁVO-n elővette a pisztolyát, és miközben játszadozott vele, azt a vádat akarta vele elfogadtatni, hogy már a háború alatt együttműködött a Gestapóval. Aztán egyszer csak ez a fiatal hadnagy eltűnt, többet nem látta, és többet ezt a vádat nem hallotta. Gyuri úgy gondolta, hogy ezzel Gerő magát védte, neki nem lehetett olyan munkatársa, aki a Gestapónak dolgozott.

Amikor a börtönből kijött, nem volt lakása. Vácott megkérdezték tőle, hogy hol élnek rokonai. És mondta, hogy Pomázon, mert ott élt a húga, akit oda telepítettek ki. Hogy a földbirtokos férje miatt, vagy azért, mert volt egy rendes lakásuk a körúton, ami megtetszett valakinek [lásd: kitelepítések Magyarországon], azt nem tudom. Szóval lakhelyként Pomázt írták be neki. Elment Pomázra, aztán elkezdett Pesten albérletet keresni, és kiderült, hogy nem jöhet be, Pomázt kényszerlakhelyként jelölték ki neki. 1956 nyaráig nem lakhatott Budapesten. Nem kapott munkát. Kubikos volt Törökbálinton, a téglagyárban. Minden nap Pomázról HÉV-vel a Margit  hídhoz, onnan 9-es villamossal a Móricz Zsigmond körtérre, és onnan egy másik HÉV-vel Törökbálintra. Nyolc órát kubikolt, majd vissza. És ekkor már negyven éves volt. Ezt fizikailag nem bírta. 1957-ben rehabilitálták. Kért az ismerősöktől fordítást, de nem mertek adni. Viszont Lányi Viktor épp akkor fordította a „Nyomorultak”-at, már nagyon unta, és négerbe átadta neki a hátra lévő részt. Az első kiadás még úgy jelent meg, hogy az egészet Lányi Viktor fordította, de a következő kiadásnál már Lányi Viktor korrektül igazolta, akkor már külföldről, hogy ettől az oldaltól addig az oldalig Szekeres György fordította [Lányi Viktor (1889–1962) – zeneszerző, író és műfordító. 1926-tól a Városi Színház opera-főrendezője volt, 1931-től a „Pesti Hírlap” állandó zenereferense és glosszaírója. Több mint 50 operaszöveget és szépirodalmi műveket fordított magyarra. 1957-től Brüsszelben élt (MÉL). – A szerk.]. 1960-ban kapott az Európa Kiadóban egy félállást cseh lektorként.

Összeházasodni még nem tudtunk, mert hivatalosan még nem volt meg a válás Konráddal, ráadásul a dolog bonyolult volt, mert Szekeres papíron házas volt, holott valójában soha nem volt az. Ugyanis az történt, hogy amikor 1948-ban Rákosi Rómába küldte, akkor volt egy francia élettársa, Jeannie Chauveau, aki akkor az „Elle” magazin főszerkesztő-helyettese volt, és volt egy kislányuk. Viszont akkoriban még a nyugatiak sem mozoghattak teljesen szabadon az országok között, és hogy az élettársa különösebb vízum-kuncsorgás nélkül Rómába mehessen, ahhoz diplomata útlevél kellett. Úgyhogy Gyuri kért itthon a feleségének is diplomata útlevelet. Megkapta. 1948-ban nem volt olyan feltűnő, hogy egy francia újságírónő nem a férje nevét viseli. És amikor 1954 májusában kijött a börtönből, akkor kapott egy személyi igazolványt, amibe be volt írva, hogy nős. De mivel igazából soha nem kötött házasságot, nem tudott elválni. Végül Aczél György intézte el az ügyet. Már négy éve éltünk együtt, mire 1964-ben össze tudtunk házasodni.

Össze soha nem költöztünk, mert abban a házban, amiben laktam, még korábban szerzett egy társbérletet, amiből leválasztott egy egyszobás lakást. Ez volt élete első főbérlete. Mi még 1957-ben kettéválasztottuk anyám lakását, és lett belőle két külön bejáratú kis lakás. Családilag tehát úgy nézett ki, hogy ugyanabban a házban volt három kis lakásunk: a mamám és én a hatodikon, Gyuri az elsőn. Így éltünk majdnem végig.

Anyám hét évig volt beteg. Nagyon erősen tartotta magát, néhány héttel a halála előtt még tanított, hacsak képes volt, hangversenyre járt, múzeumba ment, minden érdekelte, a halálos ágyán Goethét tanult kívülről, nehogy a tétlenségtől, mint mondta, szenilissé váljon. Nyolcvan évet élt. Ma már tudom, hogy ő hatott rám sokkal erősebben, mint apám.

Anyám halála után a lányom már tizenkilenc éves volt, és mivel Judit akkor már évek óta be volt jelentve anyámhoz, ő kapta meg a tanácstól azt a lakást. És akkor Gyurival ketten kigondolták, hogy az lenne az ésszerű, ha cserélnének. Nem hivatalosan, hanem effektíve. És akkor így éltünk körülbelül még háromnegyed évig, amíg Gyuri meg nem halt, 1973-ban. Ötvenkilenc évet élt. Egy hirtelen infarktus ölte meg. Állva halt meg, ahogy az oroszok mondják: az igazak halálát halta. Azt nem bírta elviselni, hogy csalódott az eszméiben.

Közben én elvégeztem az egyetemen a pszichológia szakot. Gyerekkoromban volt egy időszak, amikor szerettem volna pszichológus lenni. Tizennégy éves korom körül Vilmos bácsitól megkaptam Wundt „Gyermekpszichológia” című művét. És emlegette Freudot. Adott egy kötetet is, de azt csak pár évvel később olvastam el. És ez valahogy érdekelt. Igen ám, csakhogy, amikor én egyetemre mentem, nem volt pszichológia, mert burzsoá áltudománynak nyilvánították. Úgy kaptam középiskolai tanári diplomát, hogy a pszichológia szó nem hangzott el. Amikor elkezdtem tanítani, éreztem, hogy kellene. Ebben csak megerősített az, hogy úgy kaptam meg az orosz nyelv és irodalom tanára diplomát, hogy Dosztojevszkij neve nem hangzott el. Nemhogy nem tanultuk, hanem nem hangzott el. Én csak azért olvastam a „Bűn és bűnhődés”-t és a „Félkegyelmű”-t, mert apám könyvtárában megvolt. Láttam, hogy ugyanez van a pszichológiával. Aztán az ötvenes évek második felében olvastam Benedek „Aranyketrec”-ét, ő említette Szondit. Akkor olvastam Szondit, aztán előkaptam apám könyvtárából a Freudokat, szóval egyre jobban érdekelt. Végül beiratkoztam az egyetemre, és egyéni levelezőként elvégeztem a pszichológia szakot. Az egyéni levelező azt jelentette, hogy nem hat, hanem öt év alatt végzett az ember, és be kellett járni a nappali órákra.

Az első évet úgy végeztem, hogy még a Csanádyban tanítottam. Akkoriban délelőtt-délutáni váltásban tanítottunk, és én csak minden második héten jártam be az egyetemi órákra. Elfogadták. 1963-ban fejeztem be a pszichológia szakot.

1965-ben kaptam egy albumot a kairói múzeum anyagáról, és beleszerettem az egyiptomi művészetbe. Ezért 1968-ban elkezdtem a művészettörténet szakot, azt is egyéni levelezőn. Azt hittem, hogy a barlangrajzokkal fogjuk kezdeni, hiszen a művészet történetéről van szó. De a reneszánsszal kezdtük. Egyiptom szóba sem került. Az első órán Vayer professzor lazán azt mondta, hogy természetesen kell tudniuk olvasni németül, angolul, franciául, oroszul és persze olaszul [Vayer Lajos (1913–2001) egyetemi tanár, 1955–1983 között az ELTE Bölcsészettudományi Kara művészettörténet tanszékének vezetője. – A szerk.]. És ha egy latin szöveget látnak, akkor nem eshetnek kétségbe. Na most a hallgatók, jó, ha egy nyelvet tudtak, volt, aki egyet sem. Egyik évfolyamtársunk gyorsan összeszervezett egy ötös csapatot, és mindig együtt tanultunk. Kiosztottuk, hogy ki mit olvas el, és beszámoltunk egymásnak. Úgyhogy jóban voltam ezekkel a nálam tizenöt évvel fiatalabbakkal, és a kapcsolat később is megmaradt. 1975-ben az egyik lány kapott két meghívót az egri nyári egyetemre. Az egyik barátnőjét hívta, de az akkor kapott útlevelet – öt évig nem kapott, mert a bátyja disszidált –, és inkább külföldre akart menni. Szólt nekem. De én 1975 nyarán Franciaországba készültem, hogy kutassak a Szekeresről írandó könyvhöz [A könyv – Szekeres-Varsa Vera: Szalamandra a tűzben – 1985-ben jelent meg a Magvető Könyvkiadó Tények és Tanúk sorozatában. – A szerk.]. Csakhogy 1974 őszén Konrádot nálam tartóztatták le. Egy nap megjelent, hogy szeretne itt maradni, mert keresik. Maradj. Ott volt egypár napig, de nem bírt magával, lement sétálni. Másnap az egyik órám után szóltak, hogy menjek be az igazgatóhoz. Ott volt két civil ruhás, mutatták, hogy házkutatási parancsuk van, beültettek egy szürke Volgába, és hazavittek. Gyurit öt percen belül elvitték. Tíz perc múlva visszajöttek egy újabb házkutatási paranccsal, és teljesen feltúrták a lakásomat. Még a teásdobozokba is belekavartak tollal, hogy nincs-e benne valami. Elvittek néhány könyvet, az írógépemet, a filmfelvevőmet. Egyetlen következménye lett a dolognak, nem kaptam útlevelet [Nyilván az Elnöki Tanács 1970. évi 4. sz. törvényerejű rendelete 3.§-ának 2. bekezdése – „Nem adható útlevél annak, akinek kiutazása vagy külföldi tartózkodása a Magyar Népköztársaság állami vagy gazdasági érdekeit, illetve egyéb jelentős közérdeket sért vagy veszélyeztet” – alapján tagadták meg az útlevél kiállítását. Lásd: utazás külföldre 1945 után. – A szerk.], úgyhogy gyorsan mondtam a volt csoporttársamnak, hogy mennék Egerbe. És ott találkoztam össze Román Andrással, akivel huszonöt-harminc éve nem találkoztam.

Az első találkozás úgy esett, hogy 1946-ban, tizenhárom éves koromban a mamámnak valami dolga volt a Postatakarékpénztárban, és addig engem kicsapott a Szabadság térre, mert mindig levegőn kellett lennem a tébécétől való félelem miatt. Leültem a padra egy könyvvel a kezemben, és olvastam. Mellettem ült egy néni, aki az óvodásait legeltette. Odafordult hozzám, és megkérdezte: „Nem te vagy a Varsa Vera?” Honnan tetszik tudni? Mondta, hogy Hillinger Manci néni (anyám szabó barátnője) az unokatestvére, és ő mesélte, hogy a Varsa Verának két nagy copfja van, és mindig olvas. Aztán jött anyukám, a két nő megismerkedett, halálukig hárman a legjobb barátnők lettek. A néninek volt egy fia, aki már tánciskolába járt. Én nem jártam, ezért a néni felajánlotta, hogy a fia majd megtanít táncolni. A tánctanítás nálunk volt. Persze magnó, ilyesmi nem volt, fütyülték a dallamokat. Ez a fiú Román András volt.

Román Andrásról el kell mondani, hogy kitűnő műemlékes szakember és kitűnő ember volt. Az ICOMOS-nak, az UNESCO műemléki szervezetének hat cikluson, tizennyolc éven át volt vezetőségi tagja, két cikluson keresztül, hat évig alelnöke. Az ICOMOS magyar szervezetének is volt elnöke. Sokfelé hívták előadásokra, itthon is nagyon sokat dolgozott. Hollókő megmentése az ő munkája, és Erdélyben két falué is (Torockó, Énlaka), és a mádi zsinagóga. Mád 2001-ben „Europa Nostra”-díjat kapott a zsinagóga helyreállításáért, és Román Andrásnak ebben nagy szerepe volt. Úgyhogy ő például Hollókő díszpolgára, Torockó díszpolgára, Mád díszpolgára. Három könyvet írt a műemlékvédelemről és rengeteg cikket. A nyári egyetemet, ahol újra találkoztunk, tavaly [2006] óta úgy hívják, hogy Román András Műemlékvédelmi Nyári Egyetem.

Román Andrással csak később házasodtunk össze, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy Zsófi, az unokám legyen a házassági tanúm, de 1979-ben sajátos módon költöztünk össze, ami úgy történt, hogy a phőnix-házbeli lakásomat átadtam a volt feleségének, aki még itt lakott, ezt a lakást pedig kettéválasztottuk. Amikor ide költöztem, negyvenhat éves voltam, és független akartam lenni. Ráadásul Andrásnak volt egy nagylánya, aki addigra már férjhez menendő volt, és én ugyan jóban voltam vele, de jobb a békesség. András, a mamája és a lánya laktak három szobában, és két szoba volt az enyém. Volt két konyha, két fürdőszoba. A két lakást összekötő ajtót nem befalaztuk, hanem egy könyvespolccal töltöttük ki. Aztán 1981-ben a lánya férjhez ment, elmentek nászútra, és nem jöttek vissza. Amerikába mentek. Később meghalt az anyósom. Ő is dolgozott még a halála előtt két héttel. Aranyos néni volt.

A rendszerváltás után, amikor meg lehetett venni a lakásokat, mondta András, hogy most már házasodjunk össze. Zsófi is nagykorú lett, úgyhogy nem volt akadálya. 2005-ben Andrást öt keserves év, nyolc műtét után legyűrte a betegség.  Keményen küzdött. Csak az utolsó három hétben adta fel, addig dolgozott, tanított, utaztunk. A saját ágyában halt meg, abban a lakásban, amelyben született. A nyári egyetemen kívül ősztől egy műemléki kutatóközpont is őrzi a nevét.

Miközben a Trefortban voltam vezető tanár, 1974-től óraadóként dolgoztam a Színművészeti Főiskolán. 1979-ben mentem át teljesen. 1987-ben Radnóti Miklósné, az addigi lektorátusvezető nyugdíjba ment, és engem bíztak meg, annak ellenére, hogy nem voltam párttag. 1987-ben már nem számított annyira, ráadásul ez mindig szabad szellemű iskola volt. Például 2002-ben, a választások idején mindössze két személy hordott kokárdát, beleszámítva a tanárokat, diákokat, műszakiakat. Vagy más: Andrásfalvy kultuszminiszter eljött az évnyitónkra, és beszédet mondott. Amikor a diákok már túl hosszúnak találták, elkezdtek tapsolni, dobogni, úgyhogy be kellett fejeznie.

Bár 1956 után minden mozgalmi tevékenységem abbamaradt, folyton élt bennem utána a vágy. 1967-ben újjáalakult a Magyar Pedagógiai Társaság, és oda meghívott Szávai Nándor, aki a gimnáziumi szakosztály elnöke volt. Ott egy kicsit nyüzsögtem, de rá kellett jönnünk, hogy látszatfeladat volt. Mindenféle feladatokat adtak, a véleményünket kérték, aztán kiderült, hogy már rég döntöttek. Legközelebb már csak a rendszerváltást megelőző időszakban éledt fel bennem ez a dolog. 1988-ban elmentem a Szociáldemokrata Párt alakuló gyűlésére. Nagyon helyes régi szervezett munkások voltak ott, régi szocdemek. Úgy mentem el, hogy mire hazajövök, párttag leszek. De nem így lett, mert szerencsére idejében rájöttem, hogy már megint olyan helyre kerülnék, ahol nem a magam közegében lennék. Aztán még megnéztem a Krassó Gyuri-féle Magyar Október Pártot, de világos volt, hogy ez se az én helyem, pedig Krassó Gyurit régóta ismertem [Krassó György (1932–1991) –„1946-ban korengedménnyel lépett be a kommunista pártba, ahonnan 1952-ben kizárták. 1949-ben gimnáziumi tanulmányait megszakítva a csepeli vasgyárba ment dolgozni, 1951-ben horizontál-esztergályos oklevelet szerzett. 1951–1955-ben a budapesti közgazdaságtudományi egyetemen tanult, de államvizsgái előtt kizárták, csak 1976-ban tudott oklevelet szerezni, a következő évben doktorált. 1956-ban részt vett a Rádió ostromában, majd október 25-étől október 30-ig őrizetben volt. Részt vett a fegyveres, majd az illegális ellenállásban, ezért 1957-ben tízévi börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult. Még abban az évben izgatás vádjával ismét őrizetbe vették, de a bíróság felmentette. Segédmunkás, majd esztergályos, később újítási előadó lett. 1970-ben állásából elbocsátották, ezt követően szellemi szabadfoglalkozásúként élt. 1979-től részt vett az ellenzéki mozgalomban, ahol a legradikálisabbak közé tartozott. 1982-ben Magyar Október címen saját szamizdat kiadót hozott létre. 1984-ben rendőri felügyelet alá helyezték. 1985-ben kiutazási engedélyt kapott Londonba, hogy meglátogathassa súlyosan beteg bátyját. 1986-ban menedékjogot kapott Angliában, a Szabad Európa Rádiónak és a BBC-nek dolgozott. 1989-ben Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésére tért vissza Magyarországra. Megalapította a Magyar Október Pártot, amelynek azonban nem sikerült bejutnia a Parlamentbe” (Forrás: Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány). – A szerk.]. Aztán megnéztem még egy pártot, azok úgy hívták magukat, hogy 4-6-0. Ez azt jelentette, hogy az első világháború négy évig tartott, a második hat évig, a harmadik nulla évig tartson [A 4-6-0 „békecsoportként” definiálta magát. – A szerk.]. Ez tetszett. Na igen, de zömében tizenhat éves gyerekek voltak ott. És akkor beléptem az SZDSZ-be. Azóta vagyok az SZDSZ tagja. Az első önkormányzati választás előtt rákerültem a listára, és képviselő lettem az ötödik kerületben. Én voltam a kulturális bizottság elnöke. Franciaországban, Saint Paul de Vence-ban csináltam egy kiállítást az ötödik kerületi művészeknek. Saint Paul de Vence a modern képzőművészet Mekkája. Egy ciklusban voltam képviselő, és egy ciklusban külsős bizottsági tag. Voltam egy rövid ideig a kerületi SZDSZ-ben is ügyvivő. A második ciklusban egyébként András lett képviselő, és akkor a kerületben a FIDESZ volt a hatalom birtokában, mást nemigen engedtek stallumhoz. De azt azért nem merték megcsinálni, hogy köztük ül az ICOMOS alelnöke, és ne ő legyen a műemléki tanácsos.

Amikor abbahagytam az önkormányzást, kerestem valamit magamnak. Akkor már kapcsolatban voltam az Amnesty Internationallel, leveleztem, mert a levelezés az Amnesty egyik fő feladata. A célkitűzései egészen hibátlanok, és sok minden jól is van, igazából egy baj van: egy ekkora szervezet óhatatlanul elbürokratizálódik, és felületessé válik. Ezt egészen addig nem vettem észre, amíg 2000-ben nem volt nálunk a botrány. Akkor már évek óta én voltam az Amnesty International magyarországi elnöke.

Az Amnesty International/Magyarország elnöke, Szekeres-Varsa Vera az alábbi közleményt tette közzé:

„Az Amnesty International/Hollandia egy tisztviselője sajnálatosan elhamarkodott hirdetést tett közzé egy holland lapban, amely a holland közvéleményt arról tájékoztatta, hogy a magyar rendőrségen gyermekek fogait verték ki. A hirdetésben foglaltakról a magyar hírközlésből nyertem tudomást, mivel a nemzeti tagozatok saját országukbeli ügyekkel nem foglalkoznak. Az ügyeket, amelyekkel dolgozunk, a londoni székhelyű nemzetközi titkárságunkon keresztül kapjuk, s ezek mindig másik országokban történt esetekkel kapcsolatosak. Mind a nemzetközi titkárság, mind a magyarországi AI szervezet azonnal leállította a hirdetés további közlését, felszólította a holland szekciót, hogy (ha állítását hitelt érdemlően bizonyítani nem tudja), kérjen bocsánatot és jelentse ki, hogy a hír megalapozatlan volt. A holland szekció igazgatója és sajtófelelőse december 22-én közleményt juttatott el az Országimázs Központhoz, amelyben tételesen bocsánatot kérnek a tévedésükért. Az Amnesty International következetesen küzd minden emberi jogsértés ellen (a 2000 nyarán kiadott éves beszámoló sajnos magyarországi esetről is számot adott), de hitelességünkhöz ragaszkodunk, így a jelen eset alaptalan volta miatt mind a magyarországi szervezet, mind a londoni titkárság a holland szekció helyreigazítását és bocsánatkérését követelte, amely meg is történt.”

Ez után az eset után nem sokkal lemondtam, mert akkor meg a szlovén szekció tett közzé egy alaptalan hírt. Már az első botrány után összeomlottak a vidéki csoportjaink, amelyek létrehozásáért évekig dolgoztunk (mindnyájan önkéntesként!), rengeteg nemtelen támadást, zaklatást álltunk ki. A sajátjaimmal nem küzdök. De sokáig nagyon hiányzott, és ma is sajnálom, hogy így alakult.

A Magyar Köztársaság volt Elnökének levele:

„Szekeres-Varsa Vera úrhölgynek,
Az Amnesty International Magyarország elnökének

Kedves Vera!

Szívemből fájlalom, hogy lemondott az Amnesty International magyarországi elnökségéről. Az egész »ügy« iszonyatosan túlméretezett volt. Megítélésem szerint nem tett jót a kezelése sem az országnak, sem az Amnesty Internationalnak, s az egyetlen okos dolog a Maga részéről, amit tenni tudott, az, hogy lemondott. Aki egy kicsit is ismeri a szervezet működését, az tudja, hogy a saját országában történt visszaélések tárgyában a hazai szervezetnek sem kezdeményező szerepe, sem állásfoglalási lehetősége nincs.

Ezt a háborúságot –-  talán azt mondanám »PR« háborúságot –  rettenetesen kár volt vállalni, játék lett volna elegánsan kivédeni. Így azonban sokba került, s rossz szájíze maradt mindenkinek, akinek bármi köze volt hozzá.

Meleg barátsággal köszöntöm, és engedje meg, hogy  –  bár csak volt elnökként –,  de őszinte szívvel és szeretettel megköszönjem, amit ebben az állítólag »jelentéktelen« nemzetközi szervezetben évek során –  merem állítani, az egész világ javára –  végzett!

                                                                                                                     Göncz Árpád”

A lányomat tulajdonképpen egyedül neveltem föl. A gyereket az nem zavarta, hogy az apjától elváltam, hiszen soha nem élt vele együtt, mert amikor még valamelyest tartott a házasság, akkor ő Leningrádban volt. Konrád Gyurit szerette, és ő persze haverkodott vele, sokat játszottak, hiszen csak húsz évvel volt nála idősebb. Az bántotta a gyereket, amikor Gyurival elváltunk. Nem csinált belőle különösebb grimbuszt, de azért bántotta. Emlékszem, hogy azokban a hónapokban naponta órákat ültünk a földön, és építőkockáztunk, mert tudtam, hogy mindent kell pótolni. Egyébként a gyereknevelésben anyám segített. Mintám vagy elképzelésem nem volt. Túl fiatal voltam, és minden nagyon más jellegű volt, mint az én neveltetésem idején. Én idős szülők gyereke voltam, ráadásul az én életemben volt egy hatalmas történelmi kataklizma és egy óriási történelmi váltás. Ő meg egy nagyon fiatal anya gyereke. De hát végső soron pedagógus vagyok.

Először a körzeti általános iskolába adtam a gyereket, a Fürst Sándor utcába. Aztán átvittem a Csanády utcaiba, ahol én is tanítottam. Azért vittem át, mert amott a gyerektársaság nem tűnt jónak. Ott a tanulás nem volt elsőrendű szempont. Amikor átvittem a Csanádyba, tudtam, hogy ki lesz a tanító néni, aki nagyon képzett volt. De az általánost nem ott járta végig, mert közben a Trefortba kerültem, ahol volt általános iskola is. Még ekkor sem akartam őt elvinni a hetedik után, de rájöttem, hogy a Trefortban sokkal magasabb a színvonal. Hogy a döccenés a gimnáziumban kisebb legyen, ezért a nyolcadikra átvittem. Aggodalmam igazolódott, csak a következőkből kellett korrepetálni: énekből, számtanból, földrajzból és biológiából. Ami a külön foglalkozásokat illeti, a nyelvórák otthon voltak: angol, francia, orosz tőlem, egy kis német anyámtól. Tanult furulyázni, de aztán ahhoz nem volt kedve. Úszni én tanítottam meg, aztán egyesületben is megállta a helyét, de versenyszerűen nem sportolt. Teniszezett is. Végül aztán jelesen érettségizett, legmagasabb pontszámmal rögtön fölvették az ELTE-re, a bölcsészkarra. Az nem volt kérdéses, hogy tovább tanul, és az sem, hogy egyetemre megy, nem főiskolára. Francia–orosz szakra vették föl. Az volt a törekvésem, hogy mind a két nyelvterületre kiküldöm a felvételi előtt. Ebből csak a francia sikerült. Az oroszt nem bírtam megszervezni. A szocializmus időszakában! Pedig az apját, aki kint végzett, elismert orvos volt, tagja egy nemzetközi kutatási teamnek, három-négy havonta ment akkoriban a Szovjetunióba, megkértük, hogy keressen egy pen-friendet, akivel cserélni tudnánk. És nem volt képes találni. Csupa orvos között volt, és nem talált egy olyat, akinek a lakása megfelelő lett volna, ahol lett volna egy zug, ahova egy vendéggyereket be tudtak volna tenni. Aztán végre talált egyet, de a záróbanketten az orvos papa az asztal alá itta magát, úgyhogy azzal jött haza, hogy oda nem mehet Judit. 1976-ban végzett az egyetemen, de közben már fölvette a művészettörténetet, mert én két évvel fölötte jártam, és nagyon megtetszett neki. Szeretett volna a meglévő tárgyai közül egyet csúsztatni, egy évet kihagyni, hogy ne három szigorlat legyen egyszerre. Ezt nem engedték meg neki, erre leadta az oroszt. Szóval francia-művészettörténeten végzett, és a Kiscelli Múzeumba került, ahol a rajztárat kellett szerveznie. Ez nagyon kevés munkával járt. Mondta, hogy nem baj, ameddig a gyerekei kicsik, ez jó lesz. Aztán nem sokkal a rendszerváltás előtt, átment egy magángalériába, onnan átment egy másik magángalériába, és aztán lett neki egy saját galériája. Főleg festményekkel foglalkozik és régi Zsolnay porcelánnal. Nagyon sikeres. A lányai is azok. Az egyik közgazdász, a másik szociológus, a harmadik még egyetemista. A két nagylánynak már van egy-egy gyönyörű babája. Élhessenek mindnyájan, mindig békében.

A lányom zsidónak tartja magát, de teljesen vallástalan. Pedig soha nem érték antiszemita incidensek. Amikor rájöttem, hogy nagyon zsidónak tartja magát, egy pillanatig szemrehányást tettem magamnak, azt gondoltam, hogy nehezítettem az életét. Mert könnyebb nem zsidónak lenni, mint zsidónak, és ha valaki félig ez, félig az, akkor mozdulhatna a másik irányba is. Ha az neveli, aki nem zsidó, akkor ez valószínűleg megoldható. Én nem neveltem zsidónak, nem láthatta, hogy templomba megyünk, minthogy nem is mentünk, és a fölmenőim sem voltak vallásosak. De azért az kikerülhetetlen, és nem is szabad kikerülni, hogy a következő nemzedék ne tudjon, ne halljon az üldözésről. Mert a leghatározottabb meggyőződésem, hogy az ő védelmükre is kell az, hogy tudjanak róla, és meg kell tanítani, hogy az első pillanatban kell megálljt parancsolni. Nem szabad kompromisszumokba belemenni. Nemcsak morálból, hanem önvédelemből se. Ezt én sose fogalmaztam meg neki, amikor kicsi volt, de hát elkerülhetetlenül szóba kerültek ilyenfajta témák, és titkolni persze sose titkoltuk. A soa idei történetek is előkerültek.

Magam Izraelhez abszolút elfogultan viszonyulok. Nem érdekel semmi, akármi van, ennek az államnak élni, virulni, erősnek lenni kell. 1988-ban voltam először Izraelben, összesen nyolcszor. Utoljára tavaly, 2006-ban.

Katalin Kallos Havas
Kolozsvar
Romania
Interviewer: Attila Gido
Date of interview: May 2003

Katalin Kallos Havas and her husband live in a house they bought four years ago in the Gyorgyfalvi district of Kolozsvar. The rooms are imbued with pipe scent. Her husband’s favorite pastime is smoking his pipe. This scent, the old books of the study and the modern computer give the house a special atmosphere. Katalin spends most of her retirement at home and occasionally goes to the Jewish community to meet her friends. When she is at home, she usually reads or tends the flowers in the garden. Katalin has a graceful and kind-hearted nature, and in spite of her advanced age she is mentally very fresh. However, she only remembers selectively the period prior to the Holocaust. She only has fractions of memories about her family and childhood; the way she explains it, she wanted to start a new life when she came back from deportation; to forget the past that carried memories of the loved ones she lost.

My maternal grandmother, I don’t remember her name, was originally from Upper Hungary [which is part of Slovakia today], from Trencsenteplice, which was mostly inhabited by Neologs [1]. She and my grandfather, I don’t know his name either, moved to Dés [RO: Dej; DE: Desch;] before World War I, and their children were all born there. My maternal grandparents were Neologs; they observed the high holidays and used to go to the synagogue, but weren’t religious. They didn’t keep a kosher household either. They had modern ideas about life. I only knew one of my grandparents, my maternal grandmother. She was left a widow early. She had to bring up and marry off her five daughters, which was really hard because they each needed a dowry. After her husband died she became a businesswoman, which was quite unusual in those days. She had a lumber warehouse, opposite to where the courthouse was at the time. The workers she employed were Christians. She brought up and married off her daughters using the revenues of this business. Of course, they had to marry suitors who were content with a smaller dowry. The girls got betrothed through a matchmaker, and their marriages were arranged by their parents. My mother and her little sister were the youngest ones, and their marriages were love matches.

My mother’s eldest sister, Elvira, got married and moved to Budapest. She had one child, Denes, who killed himself at a young age. Elvira perished in Auschwitz. The next oldest sister was Iren, who got married and moved to Brasso, which was then part of Hungary [following the Trianon Peace Treaty] [2]. Iren and her husband, Grosz, were wealthy. A baron called Grodl had a lumber mill and a sawmill near Brasso, in Kommando. Uncle Grosz was the foreman for the baron and they stayed there all summer, and spent the rest of the year in Brasso. As a child I spent all my summer holidays at Aunt Iren’s in Kommando, and those were the happiest days of my life. They didn’t observe the religious holidays either. Nobody in the family was religious. They had two sons, Laci and Geza. Aunt Iren emigrated to Israel with Laci and her daughter-in-law after World War II. Laci now lives in Nazareth. Geza remained in Brasso and started a family there. Iren died at the age of 94 in the early 1970s.

My mother’s third sister, Sari, got married to a Yugoslav man, from a place that was then Southern Hungary [Voivodina] [3]. I only know that they were amongst those shot into the Danube by the Hungarians [during the Novi Sad massacre] [4]. They had two daughters. The younger one, Lili, got married and moved to Italy, before World War II, and that’s how she escaped deportation. The older one, Edit, was deported to Auschwitz, but she came home. She married a Yugoslav Jew called Rosenberg and emigrated to South Africa at the end of the 1940s. Then they moved to Israel, then to Holland. Edit’s husband was a construction engineer, and specialized in building sugar factories. My mother, Vilma, was the fourth daughter. She was born in 1896. Etus was my mother’s youngest sister. She married in Dés, and emigrated to America in 1918 or 1919.

My father’s parents were born and lived in Dés. All I know about them is that they were observant and had a furniture transporting business, but I don’t even remember their first names. Their last name was Selig. My father had five brothers and sisters: four boys and a girl. My father, Jeno Havas, was born in 1892. He and one of his brothers, Marci, were the ones who took the surname Havas. They both served in the Austro-Hungarian army and they probably Magyarized their names there. However, I don’t know exactly when and why. The sister and the other brothers kept the name Selig. Out of all them, only my father graduated from college. He became a lawyer, whereas the others only graduated high-school and all worked in the transportation business, without exception.

The boys weren’t religious. One of them lived in Galac, another one in Arad, and a third in Braila. Only my father and his younger brother, Marci, remained in Dés. His oldest brother, Jozsef, whom we all called Jasszi, lived in Dés with his family for a while. He was an illegal communist already, as early as 1933, and was imprisoned for quite a while. During those periods his wife, Edit, and their children lived at our house in Dés because they had no other source of income. His wife was originally from a landlord’s family from Kapjon. Kapjon is a couple of kilometers away from Kolozsvar. His daughter’s name was Zsuzsi. Since my father was a lawyer, he helped out Jasszi many times, getting him out of prison. At the end of the 1930s they moved to Galac, and then, after World War II, to Bucharest. As a member of the Communist Party since 1933, he was expelled from the Party in 1945. Only after he died, in the 1960s, was his name cleared, thanks to his daughter’s intercession.

My father’s second oldest brother, Gyula, lived in Arad. The third oldest brother, Bumi, lived in Braila. He was born after my father, in the middle of the 1890s. I don’t know, I don’t remember his real name because they moved out from Dés very early, and he died in World War II. I think his wife’s name was Regina. As far as I know they had no children. My father’s other younger brother, Marci, was shot in the lungs in World War I and died shortly afterwards. He had a wife and two sons. One of his sons was also called Marci.

My father’s older sister, Szerena, married a religious man and she remained religious. Her husband, Suranyi, worked in the transportation business. They had a large courtyard, and in it they had carriages and horses. As far as I remember, they had large carriages, and in the early 1900s they transported the statue of King Matthias to Kolozsvar. [Editor’s note: The King Matthias statue group from Kolozsvar was set up in 1902 in the main square of the city. The work representing the Hungarian king, Matthias, and his generals is one of the most important works of the sculptor Janos Fadrusz.] They lived in Dés, had a daughter and a son. The entire family perished in Auschwitz.

Around 1930 there were 3,000 Jews living in Dés. There were more Neolog than Orthodox Jews, they had their own synagogue and several places of worship, but I don’t remember the ratios. In Dés there was a Jewish area around the Neolog synagogue, where the poorer Jews, who rented their homes, used to live. The wealthier Jews lived spread out in different areas of the town, and had their own houses. We never had a house of our own, and I don’t really know why, but it wasn’t too important to have a house of one’s own. We only had a vineyard, jointly with my father’s sister and his younger brother, in Bungur, where the ghetto was in 1944. Bungur was in fact a forest in the outskirts of Dés. The arable lands and vineyard nearby were named after it. The ghetto though was set up in the forest, in the open air.

My parents never talked about how they met, nor about their marriage. They got married in 1916, and my oldest brother Gyorgy was born a year later. I was born in 1922. When I was a child, my parents were amongst the wealthy middle-class. They dressed according to the middle-class fashion of that period; they used to go to get-togethers, and had an active social life. Their circle of friends was very diverse; it didn’t matter whether someone was Jewish or Christian. As far as I remember they were both very good-looking. The family called my father ‘laughing eyes.’ He was a jolly and funny man. My parents weren’t strict. They never forbade my older brother or me anything. We lived in a very beautiful house on the bank of the Szamos River in Dés. A large household lived in the family house, which had plumbing and electricity. We all had our own rooms. The laundry and the kitchen were in the basement, and the food was brought to the dining-room with an elevator. We had a housemaid, a cook and a Fräulein, that is, a governess. The servants were all Christians and they lived in our house. It was my mother’s principle that everybody must work for their bread, therefore we children had some duties around the house; even though there were people who could have done it for us, we had to do them. We cleaned up, helped out around the house and had to keep our closets tidy.

I was already a good swimmer by the age of five. My father taught me to swim by throwing me into the deep waters of the Szamos in Dés, at a spot where even he couldn’t touch the bottom. Then he said, ‘Now come out’, and I did. I discovered that the water kept me afloat, and I learnt to swim. I was a tomboy and I had quite a lot of fights. That’s why the family called me ‘Fiupista’ [boy Pista]. I had a cousin, Marci, who was the son of my father’s younger brother, Marci. He was a year older than me. He used to come to our house quite often, but he always left crying because I always beat him up.

My parents weren’t religious. We didn’t light a candle on Fridays and didn’t keep a kosher household either. On Pesach we used to spend the seder at my aunt Szerena’s place.

We spoke Hungarian in the family. Our mother tongue and culture was Hungarian. Neither of our parents spoke Yiddish. We had a large library at home. My parents read a lot, but it wasn’t them who led me to read. I just had the bookshelf there, so I read. We didn’t have any religious books, but literature. I learned German when I was three from the Fraulein, who was a Saxon girl from the Brasso region, and I knew Gothic characters at the age of seven. Now I know only a few of them. At the age of seven I could already read and write in Hungarian. From the age of 11 I read regularly, and at 13 I was already reading Zola. [Zola, Emile (1840-1902): French writer and critic, leader of the naturalist school.]

My older brother, Gyorgy, read everything that fell into his hands. He took piano lessons from a private teacher who used to come to our house. Gyorgy’s closet looked like a little girl’s; everything was in place. He was the ‘golden haired child’ in the family because he was tidy. My parents always nagged me because even though I was a girl, I was very untidy. I was on bad terms with my brother for quite a long time. I was around 15 when we became very good friends. We had no secrets from each other. He enlightened me on many subjects. Our close relationship remained very strong even after he got married. His wife was really annoyed about this; she was jealous of me. Gyorgy used to tell me more than he told her. His wife, Rozsi, was a Jewish girl, originally from Maramaros, and they got married in 1943. She was still a medical student then. Their marriage was a simple civil one, without any religious ceremony. They didn’t even organize a party afterwards.

I attended a Romanian middle school. There was no independent Jewish school in Dés. There was a school for boys and one for girls, with well-trained teachers. In the school they didn’t make us feel different because we were Jewish, although there were many Jews in the school. I didn’t feel I was despised or treated like an alien. My favorite subject was mathematics, and I was only interested in what was related to mathematics: physics, chemistry and logic. We used to go to the theater, concerts and movies with the school. On several occasions they took us to the Romanian theater in Kolozsvar. The first opera I saw was Carmen. I was 14 then. I couldn’t understand a word they sang, but it was all new to me and I liked it.

My maternal grandmother lived with us until the early 1930s. Due to the economic depression it became harder and harder to make a living. My father was the manager of a bank in Dés then. The bank went bankrupt and with it we lost a considerable part of our wealth. My father then returned to his career as a lawyer, but he didn’t make enough money. Therefore my grandmother decided to move to Brasso, to live with her other daughter, Iren. I was around eight or nine then. Because of the difficulties we had to sell the most valuable things from our house: furniture, porcelain and crystal. As our poverty grew we moved into smaller and smaller apartments. It was very useful for us that my mother knotted Persian rugs because from the 1930s until our deportation it practically supplemented the family’s income. In Dés, it wasn’t the thing for women to earn money, neither in the Hungarian, nor in the Jewish upper-class families, and my mother felt quite uneasy amongst her friends because she worked. Her friends began to turn away from her. They visited and invited her fewer and fewer times.

Finally, in 1936, when I was 14, we moved to Kolozsvar. My older brother, who was 19 then, was already a student in Kolozsvar. There were no cars in those days, so we moved to Kolozsvar by train. My father remained in Dés and only came to Kolozsvar in 1939. I think there was a conflict between my mother and my father. They never argued in front of us, so we, children, didn’t know anything about what was going on between them, but during the three years they lived separately, he very rarely visited us in Kolozsvar. At first we lived at the beginning of Pata Street [today Nicolae Titulescu Street], then we moved to the center, into the courtyard of the current puppet theater on Kiraly Street. Later, we were deported from there. When we moved to Kolozsvar, I attended one more year in a Romanian middle school [5] . All in all I attended four years in middle school. My older brother was a student and he gave lessons, while my mother took in students, but it was still not enough to maintain the family. With the help of Aunt Iren from Brasso, my mother bought a stocking ladder-mender in 1938 and took on jobs. From then on we lived in somewhat more normal conditions.

I did a lot of needlework; I had good manual dexterity. I learned to sew in the public trade school, and then I worked for a Christian lady. Her name was Mrs. Veress, and she and her husband were supposedly of noble descent. We were on very good terms, and she valued me. Instead of the normal three years, I became her assistant in 1939, after only two years and then she gave me a salary already. The workshop was in the main square and had only two rooms. Five or six of us worked there. The customers were mainly Mrs. Veress’ acquaintances, but there were other customers, as well. When the Hungarians came, in September 1940 [the start of the so-called ‘Hungarian times’] [6], we made Hungarian gala-dresses for many customers, including some countesses, and decorated them with real pearls. I was by then chief decorator with pearls. For instance I put pearls on the dress of Koleszar’s daughter. Koleszar was the best ophthalmologist in Kolozsvar. While the three of us lived together, until 1939, my mother did the accounts for the family. We all put our salaries together, and at the end of the month she gave a third to each of us. We could do anything we wanted with our share.

I was 17 years old when Poland was invaded. We found out about it from the newspaper. The Romanian laws also reflected the changes. The anti-Jewish laws [7] taken by the Goga-Cuza government [8] in 1938 were further intensified by the royal dictatorship installed in February of the same year. In 1939 the number of Jews in the professional classes was increasingly restricted: it was harder and harder for Jewish lawyers and engineers to find a job.

I was a sportswoman - that’s what I was interested in. The Jewish community from Kolozsvar had a sports club, the Hagibor [Hebrew: The hero], which had several sections: soccer, Ping-Pong, tennis, water polo and fencing. Hagibor had many young and reputed athletes. There were, for instance, the Eros brothers. The younger brother of Laci Eros, Csibi, was a foil fencer and even took part in European Championships. Laci was a sabre fencer and a water-polo player. My cousin from Brasso, Geza, married the sister of the Eros brothers. They brought me into the Hagibor. At the end of the 1930s, the Hagibor won the national Ping-Pong championships. I was on that team, and so was one of my girlfriends, Eva Weisz. I was placed first in Ping-Pong at the Balkan Championships in international doubles with Sari Kolozsvari, in 1939. There were no Christians at Hagibor, except for one athlete, a Ping-Pong player called Vladone, who used to come to our club. We were happy to have him. I think he even won the national championships. Because I was one of the best defensive players, I also trained with the boys, including Vladone. The president of the Ping-Pong club was Farkas Paneth. I did fencing and Ping-Pong, both competitively, but I had no special success in fencing. Our fencing trainer was Jeno Mozes. He perished in Auschwitz. He was an outstanding technician. While we were allowed to compete, we attended each other’s games. I was pursuing other sports as well: skiing and swimming, but these were only for fun, and after 1940, when the Hungarians came, we had to stop. The anti-Jewish laws prohibited the athletes of Hagibor from participating in any competition, so we couldn’t compete. [After the entry of the Hungarians to Transylvanian, anti-Jewish laws of Hungary came into effect here as well.] [9]

My friends were from the Hagibor. One of our friends, Marcell Roth, whose father was a wealthy pharmacist, had a phonograph. He had beautiful classical music and opera records. One afternoon every week, we gathered to listen to music. There were people among us who were connoisseurs of music, and talked about the piece we were listening to. We knew all the great composers, symphonies and operas. In another circle of friends we used to talk about books, and everybody talked about what they had read most recently. Due to the limited possibilities we had after the Hungarians came, that’s how we lived. We used to go on trips with our friends, but not very long ones. For example one day we went camping at Lake Cege with tents and returned home the next day. [Lake Cege is some 60 km from Kolozsvar, in the direction of Dés.]

I had a Jewish boyfriend called Dery, whose parents were furriers. They had a house at the end of Donat Street, on the banks of the Szamos, and every summer we went there to bathe. Their garden gave onto the Szamos, so we weren't bothered by anybody while bathing.

The Jewish youth from Kolozsvar was seriously involved in the leftist underground movement. My older brother, for example, was an illegal communist as a student from 1938, but he already had connections with the communists from 1936. He was a regular member, he had no special position in the communist organization. The Communist Party was banned by the Romanian authorities already in the 1920s. From then on it operated in secret, illegally. That’s why its members were called ‘illegalists’. I came in contact with the communist movement in the trade school on Pap Street, where the communists often gave lectures. They usually didn’t talk about their ideology, but the practical part of socialism, about how it should be implemented. My brother Gyorgy brought me to one of these lectures, and later I went there by myself. One of the speakers was a Jewish medical student, Odi Neumann. I attended these lectures each week, and that’s how I learnt about communism. Thus I never had any contacts with Hungarian communists because I only moved in Jewish circles.

My brother and I were atheists already from a very early age, we believed in communism and that someday all citizens would be equal. We believed in the progress of mankind, and we didn’t leave our sorrow and difficulties for God to solve. We had to resolve them ourselves. Regardless of religion, we had a Jewish identity and were proud of it. We knew about the Zionist movement. There were many different factions, including a left-wing one. My brother had an eye on such a left-wing Zionist organization, the Hashomer Hatzair [10], but this was liquidated in 1938.

Before 1940 I raised money for the underground organization Voros Segely [Red Aid] from its sympathizers. There were many wealthy young people who wouldn’t dare to become communists, but sympathized with the movement and backed it financially. This all went on in secret. Communism was spreading, especially within the student circles. After the Hungarians came [in 1940] I even took part in distributing leaflets. We encouraged people not to let the others exploit them, and to put up some resistance at work.

There were cells in Kolozsvar, but I didn’t know who their leaders were. [Editor’s note: the communists were organized in small groups called cells.] We only knew one person, who gave us instructions. Everybody had such a contact person, and we called them ‘the contacts.’ My brother’s contact was a Christian boy called Zoltan Kiraly, who was taken to forced labor in 1941, to the Russian front. My contact was a boy from Dés who lived in Kolozsvar. I knew him as ‘the Hollender boy’. I didn’t know anything else about him. He was caught by the police in 1942 or 1943. He was imprisoned in Szamosfalva – the prison for communists –, then he was beaten to death. Laci Farkas was also imprisoned there. He was of Jewish origin. I met him at the end of the 1930s. He was originally from Kolozsvar but operated in Dés. The illegal communist organization from Kolozsvar sent him there to help in organizing the communists.

When the Hungarian armed forces marched into Kolozsvar in fall 1940, my father was very happy at first. He had waited for Hungarian rule to return, because he had fought in World War I for the army of the Austro–Hungarian Monarchy [the KuK army] [11], and he even received a decoration. Even though we knew that there were anti-Jewish laws in effect in Hungary, we wanted to live there because our culture and mother tongue was Hungarian. But they quickly made us feel unhappy that they’d come, even more than the Romanians had before. My brother felt it for the first time, when in 1940 law students attacked him with sticks at university. He was studying to become a chemist and was preparing for his doctorate. He came out of the laboratory holding vitriol in his hands, when they surrounded him and beat him. When he came home his face was so swollen up, he looked like a horse ‑ that’s how hard they beat him. From then on they made us feel we were Jewish.

At the beginning of 1941 my job was terminated. When the Hungarians came in 1940, my boss’ husband was appointed mayor of Dés, and the workshop was relocated there. Due to the anti-Jewish laws I couldn’t take any other job, so I worked illegally here and there. It paid off for the owners to employ people illegally, because that way they didn’t have to pay the corresponding taxes and health insurance. And the inspections weren’t severe.

During the war my father worked as legal adviser at a bank, I think it was the Agricultural Bank. Its headquarters were above the then EMKE pharmacy. I don’t know what EMKE stood for, but the citizens still call the building that. Back then we called it the sinking house, because its front became cracked and started to sink. I think my father was dismissed in 1944, but I don’t know where he worked afterwards. My mother then worked as a stocking ladder-repairer. There was a Jewish store with a workshop. My mother rented a small place there; she installed her machine there and worked on her own account. The owner had a very nice employee, and the owner transferred the store and the workshop to him by deed – I think it was in 1944 – after the Jews weren’t allowed to have stores anymore. Since my mother wasn’t employed there, but only rented the place, she wasn’t thrown out and could work there until her deportation.

The period following March 1944 was very difficult for us due to the restrictions, which we had to acknowledge because there was nothing we could do about them. We weren’t allowed to buy things in Christian stores and we were only allowed to walk on the streets within specific hours. I don’t remember exactly when we had to start wearing the yellow star [12], but it was probably in the spring of 1944, when the Germans came. [Editor’s note: The invading German forces marched into Kolozsvar on 27th March 1944. Wearing the yellow star was made obligatory on 31st March.]

We heard nothing about the deportations. Even those who went to the Jewish community regularly didn’t know anything. Only a very small group, the leadership, found out about it, just before people were put into ghettos, from the Polish Jewish refugees who came to Kolozsvar. They brought the news, but nobody believed what they said. Even though some of them had escaped from Treblinka. We knew the Arrow-Cross men [13] were dangerous. We were getting news about people being beaten, killed, shot into the Danube, but the people at the Jewish community calmed us down.

There were public announcements on walls regarding the date the Jews would be taken to the brick-yard, and what they could bring along. After one or two days, on 3rd May, the gendarmes came. When they showed up at our house, everybody’s bundles were already packed up. We left everything in the house as it was: furniture, pots, everything we owned. All we were allowed to take with us – food, some clothes and valuables – was packed in our bundles. They put my family – my parents, my brother and myself – on a truck, along with the other Jewish inhabitants of the house, and took us to the ghetto set up in the brick-yard. Many Christian citizens were happy they took us away, because we left many things behind, and everybody could have their share of them.

The brick-yard is still there, near the Irisz housing estate, close to the railroad. We spent three weeks in the ghetto, in terrible conditions. I don’t remember us cooking anything, since we had nothing we could cook in or on, and we had no electricity. I don’t remember whether we had a communal kitchen. I don’t even remember whether we had the possibility to clean up, there were no toilets. They gathered quite a lot of people there, the entire Jewish community of Kolozsvar. Every family had some three or four square meters of space, regardless of how many members they had. There were no chairs there to sit on; we couldn’t do anything. There were things to lie on, which we could take up and sit on. We were kept in the brick-yard.

They said they wouldn’t take us out of the country, but that we would be scattered in different regions of Hungary to work, everyone in his professional field, if possible. They announced that it would be better if the doctors and engineers went with the first transport, to take up their jobs. And since my sister-in-law, Rozsi, was a doctor, and my brother an engineer, my family went along in the first transport. They squeezed some one hundred people into a cattle-car. When we saw through a small hole, the name Csap [today Chop, Ukraine], we knew that was it; we were going to Poland, because Csap was past Hungary. The Hungarian gendarmes escorted us to Csap, where they handed us over to the SS troops. By the time we arrived at Auschwitz, many of us had already died. We couldn’t lie down, only sit or stand, and if one wanted to stretch a bit, another member of the family had to stand up. There was no water, no toilet, we only had a slop-pail, which was a tin can, in the corner. One had to get through to it to relieve oneself, in front of the others. It was inhuman.

In Auschwitz the Germans waited for us with dogs. They forced us off the cars, then they split us up: men and women were put in separate groups. There was no possibility to say goodbye to your family. Everything was driven by the element of surprise, leaving us no time for anything, neither to think, nor to say anything. They took us, the ones left alive, to the wash-room, the real wash-room. They stripped us naked, then took us to a room where they shaved all our hair off to protect us against lice. Slovak Jewish girls did this. I asked the girl who cut my hair when I would see my mother again. She pointed out the window and said, ‘Do you see that smoke? That’s your mother coming out.’ They were terribly angry with us because we were still sleeping under silk quilts while they were satisfying the needs of the German soldiers on the front, and then they were brought to build Auschwitz. They had already been in the camp for four years, so we found out immediately from them, what was to come.

The most horrible thing in Auschwitz was that we had absolutely nothing to do. We sat all day long and recited poems or sang; everybody showed off with whatever they could, to get through the day. The most horrible thing was the idleness. There was no possibility of work. There was Lagerstrasse [Camp Street], some blocks and nothing else. There was no way out from Lagerstrasse. Even free passage between barracks was restricted, and going to the toilet was limited, too. Since we had no medication, many died of different illnesses, and diarrhea was the most dangerous one. Quite a lot of athletes, especially the big-bodied ones, perished first, even though they were sportsmen, because their organisms couldn’t take starvation.

My sister-in-law was working in one of the barracks opposite, the Rewier. This was the barracks for the convalescents. I was able to go there just a few times. Even she, as doctor, couldn’t move around freely, she had to stay in the Rewier barracks. She was very pessimistic. After a while I didn’t even want to meet her because she kept saying, ‘Why are you struggling? Can’t you see there’s no end to this, nobody will leave here alive?’ But there one needed all the optimism one could get to try to live, and she always demoralized me. She became obsessed with finding my brother, and left slips everywhere she went and asked everybody about him who came to her for examination. Of course, he was nowhere to be found. There was an SS hospital corpsman who went from camp to camp, inspecting them; he was responsible for the entire district, including Bergen-Belsen and Buchenwald. I don’t know if my sister-in-law and he became friends or what happened, but she asked this man to take with him some slips, which said, ‘I’m looking for Gyorgy Havas.’ My brother was working in Niederorshel, a smaller camp in Buchenwald. One day the corpsman found him, and my sister-in-law was beside herself with joy, and from then on she sent a package to my brother every month – because this corpsman made his tour monthly. So they knew each other’s whereabouts. I only found this out later, after we came home. By the way, a French man included this story in his book as an interesting case to prove that not every German was a murderer, even if they wore SS uniforms.

The wife of Laci Farkas and I were Stubendienst [room orderlies]: we distributed the food. We were responsible for two or three bunk-bed groups. There were nights when the so-called Blocksperre or curfew was in effect, that is, we weren’t allowed to circulate between the blocks. We got out at the back of the block onto the car track because we were curious to see why it was Blocksperre. These were rare occasions. Then we saw three trucks taking naked gypsy children, screaming and crying, to the gas chambers. They knew where they were going because until then the gypsy families had been together. There were no other children in the camp because they were separated from their parents and taken to the gas chambers already at the initial selection. I don’t know whether those gypsies were from Hungary or Romania or from somewhere else. We didn’t know anything about them.

There were Czech Jews in Lagerstrasse, next to us, also with their families. They were wearing their own clothing and their hair wasn't cut off. They were brought from Theresienstadt [14]. The Germans were showing Theresienstadt to the foreigners to see how they were treating the Jews: the inmates lived in houses and wore their own clothing. Their hair wasn’t cut off and they looked human. We watched as they selected people, men and women, fit to work. Then they took them away in one transport. The others were left there, and they threw their medicines and everything they had over to us – there was only a wire fence between us and them. They knew where they would be taken, so they didn’t need anything. The next day they were taken to the gas chambers.

An organization called Todt [15] – I don’t know what this acronym stood for – came there all the time. It selected people for different jobs and sent them to different locations in Germany. I also got into such a working group. This happened in October 1944. They took me to Silesia to dig tank-traps. Digging tank-traps wasn’t really a job for women, especially ones in as poor shape, as we were.

When the Russians were closing in – we could already hear the gunfire – they sent us off on foot. We walked for 2,000 km. We entered Germany in Dresden, then we set foot on Czech soil at Marienbad. This was the westernmost point of Czechoslovakia. Those who tried to escape were captured, brought back to the group and shot dead in front of us. When we arrived in the first town, Domazlice, the Czechs behaved in such a way that one could feel there was a chance to escape. By then we had had nothing to eat for six days, and we were starving. The Czechs threw food from the windows into the street for the groups, and as we went further into the town there was some sliced bread and apples put in the middle of the street. They put out any food they had around the house, for us to eat. Despite all this no one tried to escape, although there were opportunities to do so. Only one person went missing. In the next village I thought the captives would beg for food and I decided to try to escape then. I escaped in Nevolice. The SS soldiers who were escorting us were quite far from each other, and I went up behind the first SS soldier in line in order to be as far as possible from the next one. I broke out of line and ran away through an alley. By the time the next soldier arrived there and started shooting, I was already well away, and as the other captives spread out, they had to deal with them. This happened on 24th April 1945.

There was a girl from Munkacs who escaped with me, without any prior arrangement. Her name was Bozsenna. Fortunately she spoke perfect Czech, Russian and Hungarian. A single Czech lady let us in. I don’t know where her husband was. The women had all been left alone, there were only a few men in the village. They needed the labor. But I only weighed 36 kilo, so I wasn’t fit to work. She accepted us only out of mercy. It was astonishing to see that a simple countrywoman knew how to feed us, and keep us alive. Many had died after liberation due to exactly that reason – they didn’t restart eating properly. For example there was always a pot of white coffee on the stove, and she didn’t let us drink water. If we were thirsty, we had to drink the coffee because it was more nutritious. I put on 12 kilo in two months, so by the time I took off for home I weighed 48 kilo.

The Americans came in on a jeep, with four soldiers on it. I don’t know what rank they were. They drummed up the people of the village in the center of the village. One of them stood up in the car and said in Czech, ‘You’re free.’ Two days later, on 8th May 1945, when the war ended, we went to the town, to Domazlice. The reception of the refugees was already organized there. They set up temporary accommodation in boarding schools and schools. The Americans supplied us with medication, as well. Bozsenna and I decided not to stay in the temporary accommodations but to go and look for a job in the town. We first looked for a house that had a barn. When we peeked into the courtyard, we saw a young person in a wheelchair. We thought this place surely needed some help. Bozsenna, who spoke good Czech, asked the woman whether she would accept us to work for her for board and lodging. She answered that she would, because she had a big garden and raised some animals, so she needed the help. Then Bozsenna and I went back to the boarding-school accommodation and announced to them that we had found an employer and we would like to give up our places, and told them to give them to others.

When we went back to the house, the woman said she had changed her mind and could only accept one of us. Bozsenna spoke Czech, so she chose her, but she recommended me to the neighbors, the Kicbergerovas. They spoke German, so we understood each other. Even in my wildest dreams I couldn’t have imagined taking a bath that same day, and, furthermore, in hot water! The family worked in the transportation business and they had a son and two daughters. The two daughters didn’t live there, as they were married. The son lived upstairs. He had a separate room and kitchen, but he ate downstairs with his parents, and he also used to listen to the radio there. He had a girlfriend his mother didn’t like because she was older than him and was using him. It took only a few days for him and me to become friends. He told me once there were no girls in Czechoslovakia one could talk with about books, literature or music, but that he could do it with me. His mother was very happy when she saw what good friends we became. She wanted to adopt me, and even inquired at the authorities to see what the procedures were for that. However, I wanted to go home to Kolozsvar as soon as possible. One day the woman asked me who I was, but I didn’t say anything. I told her I could say anything, because there’s no way they could check it, so I preferred to say nothing. The Czech family initially employed me to help out around the house, but they didn’t let me work. They were very nice people. I spent a month there.

Bozsenna, the girl I escaped with, got acquainted with an American soldier and they became friends. She remained in Domazlice. What happened to her after I left, I don’t know. I set off for home with three other people from Kolozsvar – two women and a man – when the first trains left. One of the ladies was called Teri Hirsch, the other one was her younger sister, Ibi. The man’s name was Ocsi Schonberger. Even after we came home we kept in touch. They all remained in Kolozsvar. The Hirsches took some jobs, while Schonberger went to university.

The trains were still running sporadically in May. The railroads had been blown away, so there was very little traffic. It was extraordinary how the Czechs treated us. My hosts from Domazlice loaded us up for the trip with fried doves and a large loaf of bread. They even gave us a map of Europe, which later turned out to be of big help, for the destinations the trains were running to, were written on them with chalk. Everything going south-east was good for us. We got on a train, traveled somewhere and waited at the station for another train that would take us in a suitable direction. It was summer, it wasn’t cold outside, so we had no problem with spending the nights outside. We only had the Russian soldiers to fear because they were very aggressive. At each station there was a Red Cross unit, and they gave us tea or coffee, bread and food. The Czech people were very nice to us. On the train people saw who we were, stood up and gave up their seats to us. In Slovakia people treated us like dirt.

I traveled for three weeks. I arrived home on 4th July 1945. The local Jews were waiting for me at the station. How they came to be there I don’t know. Maybe they had been in forced labor camps because they had been sent home in 1944. They were closer to the front, so they were liberated earlier than we were. When I arrived home, I had nobody and nothing. From my family only me, my brother and his wife survived the Holocaust. There were some very poor people, but they all had a plate, a pot, a spoon, a fork, a sheet, a pillow and a blanket. When I came home, I didn’t even have those things; I had absolutely nothing. I had only the clothes on my back, nothing else. This is how I had to start a new life. I was unable to accept or imagine how I could continue with my life, so I decided I had to forget, and I blocked many things out of my memory. But this plan worked too well. I didn’t forget what I wanted, but many things from my childhood.

We were all lost and didn’t know what to do. Those who were left all alone and had no place to go were accommodated in the former Peter-Pal villa [16]. The villa was on the banks of the Malomarok [the mill-course], almost on the corner of Pap Street. That was used as accommodation. The meals were given away in the same place, three times a day. I was in a lucky position because when I arrived there was a boy and his mother at the station. They were looking for the boy’s fiancée, who had been deported. They were asking everybody about her. I knew her by chance and told them I met her back in Auschwitz, but I knew nothing else. They then decided I shouldn’t go to the Peter-Pal villa, but to their house. They had a big house on Kossuth Lajos Street, with four or five rooms, but there were only the three of them staying there: the boy, his mother and his father. They asked me to ask a couple of decent children I knew to come there because they would take them in. It was in their best interests to do that, because this was in the house-requisition period, and any apartment occupied by too few people was taken away. Even if they did it in their own interest, they were very fair to us.

The father, Uncle Friedmann, was of Jewish origin and his wife was Christian. Uncle Friedmann was a member of a sect called The Children of Jesus, and they even had a priest. Their objective was to rope in Jewish children and to baptize them. I think they were part of the Protestant Church, but I don’t know that for sure. He tried to convert us all, but he couldn’t convince anybody from the house. Apart from that they were very nice to us and we were nice to them, too, and when Uncle Friedmann was left all alone, without any financial means, all of us who had lived there helped him out, usually monthly with anything we could. We tried to thank him for having given us a home. We even called the house the ‘Friedmann hotel’.

I went to our former house on Kiraly Street, but it was occupied. They weren’t at all happy when they saw me. They didn’t even let me in. I told them we had been deported from there and we’d left all of our furniture behind. They told me they had received an empty house. There was nothing I could do to claim it back, and no one to turn to. Those days nobody tried to reclaim anything.

Two of my father’s brothers were still alive, one of them in Galac, the other one in Arad. The one from Braila, Bumi, died of a heart attack before 1945. As for the others, they never returned from Auschwitz. After I came home they both invited me to visit them. I spent two weeks in Galac and another two weeks in Arad, and that was all the contact we had. They told me that after Kolozsvar was liberated, but before I came home, they tried to recover some of the things we’d left behind. They managed to rescue some bed-room furniture, a gas-stove with four burners, a large carpet and a commode. My brother and I split those between us. He kept the gas-stove and left the rest to me. My uncle from Galac, Jozsef, moved to Bucharest in the 1950s. I always visited him when I went to Bucharest. My brother kept in touch with them, since by that time he was living there, as well.

When I arrived home I knew absolutely nothing about my brother. I first received news that he was alive in August. His wife worked in Auschwitz as a doctor right until the liberation. After that she was taken to another camp in Bergen-Belsen, and she continued to work there as doctor. When Buchenwald was liberated, my brother got a bike, and along with one of his doctor friends – who was also a Havas, Andor Havas – went to Bergen-Belsen. In the meantime my sister-in-law got typhoid, and my brother had to wait until she got better. His friend came home, though. I didn’t know Andor Havas, but when he arrived home he looked me up in Kolozsvar and told me my brother was in Bergen-Belsen and would come home in two weeks’ time. Andor Havas later died on a plane while flying to Israel. He had a heart attack when he was quite young.

When my brother came home he joined the Party and immediately got himself a job in Kolozsvar. He became chief engineer at the pharmaceutical factory. In 1948 he was promoted and sent to Bucharest. Transylvanians were hunted because they were good professionals, and he became the executive manager of the national pharmaceutical industry. He had ministerial rank for twelve years. But then, in the 1960s, he was almost thrown out of the Party, and he was sacked from his job. The reason for this was that one of his colleagues emigrated to Israel and my brother was suspected of giving away secret information about the Romanian pharmaceutical industry to him. They thought the information was then sold in Israel. The pharmaceutical factory in Iasi was built in that period, and it was the first place in the country where penicillin was manufactured. They accused my brother’s friend of industrial espionage and my brother of being an accessory. This was all a fabrication. In the end my brother remained in the ministry as quality controller. He retired from there for health reasons, the result of the beating he had taken from the law students in 1940-1941. He still lives in Bucharest. He has a daughter, Eva, who emigrated to America. His wife, Rozsi, died of cancer.

Immediately after I arrived home, in 1945, I joined the Communist Party. It was the obvious thing to do, since I had had connections with the communists even before the war. They wrote in my party book that I had been a member of the Party since 1943, but I only became an actual member when I came home. I had nothing against them writing 1943, though, I didn’t really bother about it.

I met my husband, Miklos Kallos, in Kolozsvar at the Dezsisz [Democratic Jewish Youth Union], right after I came home. This was the meeting place for the Jewish youth. He was originally from an observant Orthodox family from Nagyvarad. His family wasn’t large; he didn’t even have brothers or sisters. Before Auschwitz he was religious, too. His father was employed at the synagogue. My husband used to help his father out in his work. Even though he was Orthodox, he attended elementary school in the school of the Neolog community of Nagyvarad. He graduated from the Jewish high-school. He even attended talmud torah. They studied in Hungarian, so he spoke Romanian with great difficulty, and he had a strange accent. At home they spoke Yiddish, but he grew up with Hungarian culture.

My husband was deported from Nagyvarad at the age of 17, along with his family, and he was the only survivor. He only spent three days in Auschwitz, then he was transferred to Buchenwald. After liberation he was taken to a hospital and spent three weeks in a sanatorium. I don’t know exactly where this sanatorium was, somewhere around Buchenwald. After deportation he was left all alone. When he came home he joined the Communist Party and became an atheist. None of his relatives were left alive, so he had nothing to do in Nagyvarad. He came to Kolozsvar because here he had all the friends he had made in the camp.

He finished two grades in one year and graduated from high-school in Kolozsvar, based on the Voitec-law [17]. He did a lot of reading and studying. In 1947 he was accepted to the Philosophy Department of Kolozsvar University, and in 1948 he was already a trainee at the university, even though he was only a 2nd-year student. He was by then working at a Jewish newspaper, the Uj Ut [18], a paper from Kolozsvar. The editorial office was in the house next to the Neolog synagogue, and Samuka Kahana had been its chief editor from 1945 already. All I know about Samuka is that he came from a very strange family, originally from Brasso. There were three Kahana brothers, one of them was upper middle-class. He was the owner of the Brassoi Lapok paper even before the war. Samuka Kahana was a communist and worked as journalist before the war. He had a Christian wife and two sons. Both of his sons are journalists, and they live in Bucharest and work for different newspapers today. The third brother, Mozes Kahana, was a writer. He lived for a long period in the Soviet Union as a writer. Then he came back and died here, in Transylvania.

Our wedding was a regular civil one, without any religious ceremony. We got married in 1949. I got on my bike and went there from the factory because our wedding was scheduled for noon. We went to the registrar, we said our ‘I do’s and I went back to the factory. That’s how it happened. One of the witnesses was Andor Bajor [19], and we invited him for lunch. I don’t know who the other witness was, because we needed two witnesses. My husband and Andor Bajor were class-mates at university. They were members of ‘the coach and five’, that’s what they were called back then at Bolyai University. The others were Sandor Toth [20], Samu Benko [21] and Tibor Szarvadi, of Szekler origin, who died later. He and his wife went for a trip in the Fogaras mountains, got lost and they perished there. Erno Gall [22] was older, he was a different generation, but was good friends with my husband, since they both came from Nagyvarad.

In 1946 I was working in a co-operative called Victoria, I was knitting: I organized the housewives so they knitted at home. I took the orders at the co-operative and distributed the work, then I put together the clothes. There was a strait-laced communist there who declared that employing housewives was exploitation, therefore the co-operative shouldn’t do that. We had lots of orders, and somehow had to fulfill them. That’s why in 1947 I left the co-operative, got a license and worked this way for six months. I managed to finish the jobs I undertook at the co-operative, legally, declaring everything. That’s why in 1952, when the Party cleaned its ranks, I was excluded as a class-alien. They justified their decision by saying that in 1947 I had pursued an activity that exploited people. In 1956 they took me back saying there was no better communist than me.

In 1948, thanks to some influential friends, I was employed at the Somesul knitwear factory as a simple seamstress. The factory was on the estate next to the law courts, in a courtyard. Back then it was only a very small workshop, and the owners of the factory – they were denounced as exploiters – were picked up together with their equipment from there in 1948. This was the basis for the new factory, including the Ady hosiery. [Editor’s note: In the interwar period one of the most important factories in Kolozsvar was the Ady hosiery. Its manager was a man of Jewish origin, Jeno Laszlo.] There were 98 employees there all in all. Then a printing house operated there, and I don’t know what’s there now. I don’t think I’d even recognize the building. The factory operated only for two months there, then it was relocated to Monostori Street. Its name was changed to Varga Katalin. Everybody I knew who worked there was Jewish. The foreman was a communist woman called Gizi Mezo. She was a member of the illegal Communist Party even before World War II. Her husband was Jewish. The chief engineer, Ella Rosenfeld, was a communist with Jewish origins. But it was of no importance whether one was Christian or Jewish.

Since my husband already had two half jobs, we had no problems making a living, and I let them put me to work on any machine they wanted. Usually people didn’t like to go from one machine to another, because learning to handle the new machine meant material loss. I didn’t mind that, though. I worked on every special machine in the factory.

I became pregnant in 1949, and in 1950 I gave birth to a boy, Peter. In this period the Varga Katalin factory was given a house at the back of its courtyard that gave onto Furdo Street. The management decided to set up a day nursery there and entrusted me with organizing it. I didn’t know, of course, how that was done, but I bent to the task. Organizing became my actual profession. This was my job in my first month of pregnancy. I managed to get a doctor, like no other day nursery had, and a cook who loved children. I don’t know how I managed to gather such a collective that made the day nursery of the knitwear factory the best day nursery in Kolozsvar. My older son, Peter, was raised in this day nursery. Five weeks after I gave birth, I returned to work in the factory. Organizing the day nursery was only to make it easier for me.

In 1950, when I returned to the factory, I became head of department and I was involved in a lot of good things. Back then Banseg was used in the production of knitted dry goods all over the country – these were machines for manufacturing textiles. Its use is similar to a buzz-saw in carpentry, only that it has a more delicate cutting blade. Manual cutting is an extremely difficult job, and isn’t accurate enough. I knew where I could find a Banseg in Kolozsvar, so I went to the Flacara factory; I made friends with the manager and obtained an old machine from them. I took it to the Varga Katalin and tested it. It turned out we could make finished goods with it, we could tailor the material tied together in bundles. This significantly improved quality and productivity. This method was then spread all over the country. I always loved figures, even now I like to play with them. I created a system that allowed identification of each bundle – the textiles came in bundles of twelve on the conveyor belt. So when I went to the factory in the morning, I looked at the production reports from the previous day and I knew where to find everything. I knew if there was a backlog, and where an adjustment was needed. This system was taken up to Bucharest and was spread in the other factories, as well. Anyhow, I was always trying to think up new things.

Before I was thrown out of the Party I was the party secretary at the Varga Katalin. I never spoke about the party leaders, I never praised them. I wasn’t interested in those things, but I was living and working in accordance with the communist principles. I always fought for the rights of the workers, to give them work, to ensure their salaries, I attended to absolutely everything. But I knew by then this system could neither solve the Jewish problem, nor the social problems. After Stalin died and Khrushchev [23] disclosed the situation within the Soviet Union, we came to realize that the same was happening here. Until then we were full of hope and thought we were the generation of sacrifice, and later it would all take a turn for the better. I still believed in communism, but I saw the mistakes of the communist regime, and I had a much more critical approach.

In 1952, when the Party cleaned its ranks, I was expelled from the Party as a class-alien. In 1953 I began to work in the trade union and I organized the mutual-aid society without any help from the government. This was just coming into fashion then. Every person who joined paid a minimal amount of money each month. Any member could get a loan if they had been a member for more than three months, but initially they could only request the sum they deposited thus far. The interest on those loans was minimal. This society had grown to such an extent that it was possible to borrow serious amounts of money. Some people borrowed for one year, others for two, but they had to pay the same minimal interest, and that was of great help to everybody. There was another mutual-aid society at the university, and my husband participated in it. We bought our car using it and paid it back in monthly installments.

In 1959, when I left the Varga Katalin, I spent one year at home. I joined a co-operative that allowed me to work at home. I did embroidery, and this way I supplemented the family’s income. I couldn’t just sit back and do nothing. I had to stop working because my older son had some problems at school and had to stay at home. He was too bright compared to his classmates and was disturbing the classes. Someone had to stay with him to prevent him becoming a delinquent. At home Peter used to sit in his father’s lap all the time. I don’t know how my husband managed to work while his son was sitting in his lap, continually asking questions. My husband was working with the typewriter, and in the meantime our son learnt every letter on it. The director of the day-care told my husband, ‘Your son is our greatest help, but he is the examiners’ nightmare.’ The trainees of the kindergarten-teacher school were examined in the day-care of Bolyai University. For example one day a Szekler girl was being examined and she had to tell a story. As she was telling it, and talked about an automobile, she kept saying ‘oetoe’ instead of auto. My son, of course, interrupted her saying it’s not ‘oetoe’, but auto. He used to interrupt the examinees, so they often got confused. The same happened in primary school. He was too bright and he wasn’t too ashamed to show it. He could already read and write when he started school. He was disturbing the teacher, always interrupted the classes. And at parents’ meetings I had to listen to all this. The teacher was desperate. He finished the primary school on Teglas Street.

After we got married we lived in different places. My brother, before he was transferred to Bucharest, got a one-bedroom apartment as chief engineer, and in 1949 he left it to us. Before the war the house belonged to a wealthy jeweler called Stossel. To get to the apartment one had to go through a beautiful courtyard with pine trees. The courtyard and the house are now owned by Flacara clothes factory. The apartment was very small: it had one room, plus a small bathroom and a toe-hold of a hallway. We installed a rangette in the bathroom, and we cooked on it. Our son Peter was born here in 1950. After four years we moved to Budai Nagy Antal Street, into another one-bedroom apartment. We told them we would like to have another child, but there wasn’t enough room there, and if they gave us a larger apartment, we could have a child after nine months. Indeed, nine months after we moved out from there, in 1955, our second son, Gyorgy, was born. This apartment was in a peasant house with no plumbing on Szamoskozi Street. The neighborhood wasn’t developed and organized at all, it was almost village-like. When my husband went to work from there, he had a pair of shoes and a clothes brush in his briefcase, because if there was rain, the mud was up to his chin, and otherwise his trousers were dusty up to the knees. We lived there for three years, until 1958.

Finally, in 1958, we got our new house in the center of the city. My husband, beside his teaching job, was working as an activist. He became a county activist, he was responsible for Hungarian culture. He verified the operation of the Hungarian media and theater in Kolozsvar, and his approval was needed for them. Basically this was the reason we could move. This apartment was on Deak Ferenc Street, on the corner. The windows gave onto the statue of King Matthias, in the center of the main square. It was a beautiful apartment, of course it had its disadvantages. It was built above the bank where my father worked prior to his deportation. The living-room, which gave onto the statue of King Matthias, was made to the size of the bank’s council-room. It was 36 square-meters, and it was a beautiful large, bright and sunny room. The air vent of the bathroom gave onto the kitchen. The kitchen was so small that everything was installed on the walls and only one person could come in at a time. That is, it had an area of two square-meters at the most. We had one more room that was also beautiful, it gave onto the courtyard, and a long hallway. That’s all we had, but it felt like heaven.

By the time we moved to Deak Ferenc Street, our life was easier. I began to work again. The city hall had all kinds of companies, and one of them, the ‘munca la domiciliu’, that is, ‘work at home’, had a ready-to-wear department. I was employed there as technical leader. This was an independent company, but later it merged with Chimica Company, now called Napochim. Working at home meant that we employed more than 200 women who weren’t able to go to work due to their family or health condition, but could do sewing. We also had a tailor workshop, and we parceled out work from there. The management thought I was an excellent organizer. The company had a leather section that made watch-straps. They told me to take over leadership of that section, too. I told them that wasn’t my profession, and I didn’t know anything about it, and if I didn’t know something, I couldn’t lead it, because I wouldn’t know what to expect from people. Fortunately I had a very good foreman, an outstanding professional. He was a Hungarian man, but his name was Muresan. He told me not to mind, he would teach me anything I needed, I should just take over the leadership of that section: ‘The company needs you here, so be it. Don’t do anything, I will teach you everything.’ And indeed, he taught me everything about leather.

The company also had a trunk-making workshop. There were four people working there, and the company asked me to take that over, too. I didn’t want to, of course, because I was already working twelve hours a day, but in the end I accepted. One day one of the city leaders had to travel abroad and we had to make some trunks for him. He got the raw materials from Herbak factory, and we had to manufacture it, of course, for free – that was the way it worked then. I said I wouldn’t do it. The comrade had a higher salary, so he had enough money to pay for our work. I would have it made, but I’d have to pay my men for it. I’d hand over the finished trunks to the warehouse, with all the official documents, and from then on they could do whatever they wanted with them. My employees had a small salary, and I wasn’t willing to put them to work just because the comrade needed some trunks. I had a real argument with the manager over this issue, because he said the comrade’s request couldn’t be refused. So I told him, ‘You know what, you have already loaded me with all kinds of stuff, and I can’t take it anymore, so I’m leaving.’

When the managers of the Drumul Nou and the Flacara companies heard I wanted out – I don’t know how they found out – they came to me. [Drumul Nou and Flacara were clothes factories.] The manager of Flacara came to me and told me they wanted to open the ladies’ wear department and they wanted me to join them. Until then they only had a men’s wear department. The production manager from Drumul Nou, a man called Sztojka, came to me and asked me to go to work for them because they had good working conditions there. A car was waiting for me in front of the house and they were ready to show me the factory. He was a very adroit man and talked me into it. So I went to Drumul Nou. Later he became the president and we worked very well together. I was charged with organizing the ready-to-wear clothes department at Drumul Nou. Initially we worked for Bucharest and made beautiful things using Greek materials. Then the IC-COP was established in Bucharest to deal with the international relations and co-operations. Then we began to work for Quelle. Later another German company came to work with us, it was a smaller company from Dusseldorf; they already worked with delicate commodities. The technician of that company was a lady of my age who used to spend four months in Kolozsvar twice a year. She assisted the entire process of production, shipment – everything. We worked for them for 15 years. Even now two sections of Drumul Nou are working for them. I retired from there in 1979.

During this period, in 1978, we exchanged our apartment on Deak Ferenc Street for a three-bedroom second floor apartment on the corner of Zola and Dozsa Gyorgy Streets. We moved from there to our current house in 1999.

We had all kinds of friends; we made no distinction. During the communist period I didn’t experience anti-Semitism. On the other hand, we avoided talking about the Holocaust. We didn’t even talk to our children about what had happened to us. However, we let them read everything related to the Holocaust, we let them become what they wanted to be. We didn’t influence them in any way. For instance, we had nothing against them marrying Christian women.

My older son, Peter, was a musician, he graduated in flute at the Conservatory and became a music teacher. Currently he lives in Bucharest and works as a translator for the Hungarian broadcast of Romanian national television. He translates from Romanian into Hungarian and from Hungarian into Romanian. He is often employed as a simultaneous translator by the Hungarian embassy. When Viktor Orban [24] visited Bucharest for the first time, Peter was the translator. The mother of Peter’s wife, Nora, is Romanian, and her father is Hungarian. They divorced early on because her mother forbade them to speak Hungarian at home. My daughter-in-law understands Hungarian, and she’s also forced to because we are quite indiscreet with her – not on purpose, of course because we are on quite good terms, but we spontaneously talk in Hungarian. She always understands what we are talking about, but can’t speak Hungarian. My grandson from Bucharest doesn’t speak Hungarian. His name is Robert and he was born in 1976. My son scolded us for not teaching him Hungarian, because he spent his summer holidays with us here in Kolozsvar. We couldn’t teach him because we didn’t spend enough time together for that.

My younger son, Gyorgy, is an engineer. His wife is a Hungarian Christian; her name is Marika. They live in Nagyvarad. They have two daughters: Renata, born in 1989, and Patricia, three years younger. They are both baptized and will confirm. I asked my son, ‘What does the minister think about you bringing your daughters to scripture lessons, you being a Jewish husband?’ He said the minister is very intelligent, has a high rank and they are on very good terms with each other. He told me, ‘Whenever I take my daughters there, we usually chat for 20 minutes. We respect each other. He doesn’t want to convert me, we don’t speak about religion.’ His wife’s parents are religious, they insisted on baptizing the children. And in order to preserve peace within the family, my son had nothing against it. He said, ‘When they grow up they will think and act at their own discretion, anyway.’ None of my sons are interested in religion. They are aware of their Jewish origins, but they don’t observe the Jewish traditions.

We considered those who emigrated to Israel brave people because they dared to start a new life again. We didn’t consider ourselves brave people. Another reason for us not being brave was that, after all, my husband was a university professor and I had a fair job, we were both respected and we were simply afraid to start a new life. Not to mention that both our sons have professions that couldn’t bring them prosperity in Israel. I never thought about emigrating. I went to Israel for the first time in 1968 and visited Aunt Iren and her son. I was curious to see Israel and how people lived there. I loved everything I saw. I had friends all over the country. It didn’t take me long to tour the country, since it’s not too large. I even traveled through the desert as I visited Eilat. Both my aunt and her son died. I only have friends there now. We are even more concerned with the situation there than the Israelis. We are in permanent contact with our friends.

I was a member of the Jewish community even before 1989 – I was in contact with it. I was an active member in the sense that I did some social work, I used to visit the elderly. I didn’t mind that the Party didn’t like this. The Jewish community was an officially recognized organization anyway, so they had nothing to comment on. My husband wasn’t a member though because he taught at the Department of Marxism, and this was incompatible with life within a religious community. Besides, he was very busy, he was completely absorbed by teaching. Neither of us was religious. This was an odd situation: the Jewish community isn’t in fact a religious organization, just a Jewish organization, regardless of its members’ religiousness. The community has members who converted to Christianity and there are wives or husbands who are members even though they are Christians.

Following the Revolution of 1989 [25], our attitude towards religion didn’t change. I usually go to the synagogue twice a year: when we pray for the dead and when we commemorate the deportations. The other occasions when I go to the synagogue are not religious, but cultural events. My husband still isn’t a religious man, but despite that he goes to the synagogue to pray each Saturday morning to have the minyan. He speaks perfect Yiddish because his family used to talk in Yiddish at home. He can read the Torah, and that’s quite rare these days. My husband was the president of the Jewish community for four years, from 1997 to 2001. He goes to the community to help out, even though he has too little strength and time for it. He still lectures at Babes–Bolyai University; there are still doctorates under his guidance.

I had a Jewish acquaintance who had two sons. The younger one had to be seven or eight when he asked his father, ‘Tell me, dad, will people become Jewish when they get old?’ Because that’s how it is, as people get older they feel increasingly attracted back to Jewishness. I have a very good lady-friend who is Christian. Her son is a doctor and he read every book about the camps. He was very interested in the Jewish community. She told me she had to have some Jewish ancestors because her son had inherited it. Finally she found out that the mother of her father, that is, her grandmother, was Jewish. Those who were never interested before or never considered themselves Jewish somehow began to be attracted. The same happened to me. I’m still not religious, but for me my Jewish origin is growing in significance. I was raised in the Hungarian culture, my mother tongue is Hungarian, but I consider myself Jewish.

Glossary

[1] Neolog Jewry: Following a Congress in 1868/69 in Budapest, where the Jewish community was supposed to discuss several issues on which the opinion of the traditionalists and the modernizers differed and which aimed at uniting Hungarian Jews, Hungarian Jewry was officially split into to (later three) communities, which all built up their own national community network. The Neologs were the modernizers, who opposed the Orthodox on various questions.

[2] Trianon Peace Treaty: Trianon is a palace in Versailles where, as part of the Paris Peace Conference, the peace treaty was signed with Hungary on 4th June 1920. It was the official end of World War I for the countries concerned. The Trianon Peace Treaty validated the annexation of huge parts of pre-war Hungary by the states of Austria (the province of Burgenland) and Romania (Transylvania, and parts of Eastern Hungary). The northern part of pre-war Hungary was attached to the newly created Czechoslovak state (Slovakia and Subcarpathia) while Croatia-Slavonia as well as parts of Southern Hungary (Voivodina, Baranja, Medjumurje and Prekmurje) were to the Kingdom of Serbs, Croats and Slovenians (later Yugoslavia). Hungary lost 67.3% of its pre-war territory, including huge areas populated mostly or mainly by Hungarians, and 58.4% of its population. As a result approximately one third of the Hungarians became an - often oppressed - ethnic minority in some of the predominantly hostile neighboring countries. Trianon became the major point of reference of interwar nationalistic and anti-Semitic Hungarian regimes.

[3] Voivodina: Northern part of Serbia with Novi Sad (Ujvidek, Neusatz) as its capital. Ethnically it is the most mixed part of the country with significant Hungarian, Croatian, Romanian, Slovakian population as well as Roma and Ruthenian minorities (and also a large German population before and during World War II, which was expelled after the war). An integral part of Hungary, the area of present day Voivodina was attached to the newly created Kingdom of Serbs, Croats and Slovenians (Yugoslavia after 1929) at the Trianon Peace Conference in 1920. Along with Kosovo it used to be an autonomous province within Serbia between 1974 and 1990, under the Yugoslavian Constitution.

[4] Novi Sad massacre: From 21st-23rd January 1942, a small rebellion near Novi Sad served as a pretext for the slaughter of Jews and Serbs in Novi Sad by the Hungarian armed forces. The action initially started as a fight against the local partisans, but later it became a retaliation in which mostly innocent Jews and Serbs were killed. Total curfew was ordered, Jewish homes were searched and pillaged, and their occupants were murdered in the streets. On 23rd January more than 1,400 Jews, including women and children, and 400-500 Serbs, were deported to the Danube, shot and thrown into the river. The remaining Jews of Novi Sad were killed in forced labor camps and in Auschwitz. Outraged by the massacre, the regent of Hungary, Miklos Horthy, ordered an investigation into the mass killing. Those responsible for the raid were tried in court, but the German authorities brought them to Germany, where they joined the German armed forces. After the war the Hungarian authorities handed them over to the new Yugoslav government and they were executed.

[5] Middle school: This type of school was attended by pupils between the ages of 10 and 14 (which corresponds in age to the lower secondary school). As opposed to secondary school, here the emphasis was on modern and practical subjects. Thus, beside the regular classes, such as literature, mathematics, natural sciences, history, etc., modern languages (mostly German, but to a lesser extent also French and English), accounting, economics were taught. While the secondary school prepared children to enter the university, the middle school provided its graduates with the type of knowledge, which helped them find a job in offices, banks, as clerks, accountants, secretaries, or to manage their own business or shop.

[6] ‘Hungarian times’ (1940-1944): The expression ‘Hungarian times’ refers to the period between 30 August 1940 - 15 October 1944 in Transylvania. As a result of the Trianon peace treaties in 1920 the eastern part of Hungary (Maramures, Partium, Banat, Transylvania) was annexed to Romania. Two million inhabitants of Hungarian nationality came under Romanian rule. In the summer of 1940, under pressure from Berlin and Rome, the Romanian government agreed to return Northern Transylvania, where the majority of the Hungarians lived, to Hungary. The anti-Jewish laws introduced in 1938 and 1939 in Hungary were also applied in Northern Transylvania. Following the German occupation of Hungary on 19th March 1944, Jews from Northern Transylvania were deported to and killed in concentration camps along with Jews from all over Hungary except for Budapest. Northern Transylvania belonged to Hungary until the fall of 1944, when the Soviet troops entered and introduced a regime of military administration that sustained local autonomy. The military administration ended on 9th March 1945 when the Romanian administration was reintroduced in all the Western territories lost in 1940 - as a reward for the fact that Romania formed the first communist-led government in the region.

[7] Anti-Jewish laws in Romania: The first anti-Jewish laws were introduced in 1938 by the Goga-Cuza government. Further anti-Jewish laws followed in 1940 and 1941, and the situation was getting gradually worse between 1941-1944 under the Antonescu regime. According to these laws all Jews aged 18-40 living in villages were to be evacuated and concentrated in the capital town of each county. Jews from the region between the Siret and Prut Rivers were transported by wagons to the camps of Targu Jiu, Slobozia, Craiova etc. where they lived and died in misery. More than 40,000 Jews were moved. All rural Jewish property, as well as houses owned by Jews in the city, were confiscated by the state, as part of the ‘Romanisation campaign’. Marriages between Jews and Romanians were forbidden from August 1940, Jews were not allowed to have Romanian names, own rural properties, be public employees, lawyers, editors or janitors in public institutions, have a career in the army, own liquor stores, etc. Jewish employees of commercial and industrial enterprises were fired, Jewish doctors could no longer practice and Jews were not allowed to own chemist shops. Jewish students were forbidden to study in Romanian schools.

[8] Goga-Cuza government: Anti-Jewish and chauvinist government established in 1937, led by Octavian Goga, poet and Romanian nationalist, and Alexandru C. Cuza, professor of the University of Iasi, and well known for its radical anti-Semitic view. Goga and Cuza were the leaders of the National Christian Party, an extremist right-wing organization founded in 1935. After the elections of 1937 the Romanian king, Carol II, appointed the National Christian Party to form a minority government. The Goga-Cuza government had radically limited the rights of the Jewish population during their short rule; they barred Jews from the civil service and army and forbade them to buy property and practice certain professions. In February 1938 King Carol established a royal dictatorship. He suspended the Constitution of 1923 and introduced a new constitution that concentrated all legislative and executive powers in his hands, gave him total control over the judicial system and the press, and introduced a one-party system.

[9] Anti-Jewish laws in Hungary: Following similar legislation in Nazi Germany, Hungary enacted three Jewish laws in 1938, 1939 and 1941. The first law restricted the number of Jews in industrial and commercial enterprises, banks and in certain occupations, such as legal, medical and engineering professions, and journalism to 20% of the total number. This law defined Jews on the basis of their religion, so those who converted before the short-lived Hungarian Soviet Republic in 1919, as well as those who fought in World War I, and their widows and orphans were exempted from the law. The second Jewish law introduced further restrictions, limiting the number of Jews in the above fields to 6%, prohibiting the employment of Jews completely in certain professions such as high school and university teaching, civil and municipal services, etc. It also forbade Jews to buy or sell land and so forth. This law already defined Jews on more racial grounds in that it regarded baptized children that had at least one non-converted Jewish parent as Jewish. The third Jewish law prohibited intermarriage between Jews and non-Jews, and defined anyone who had at least one Jewish grandparent as Jewish.

[10] Hashomer Hatzair: ‘The Young Watchman’; A Zionist-socialist pioneering movement founded in Eastern Europe, Hashomer Hatzair trained youth for kibbutz life and set up kibbutzim in Palestine. During World War II, members were sent to Nazi-occupied areas and became leaders in Jewish resistance groups. After the war, Hashomer Hatzair was active in ‘illegal’ immigration to Palestine.

[11] KuK (Kaiserlich und Koeniglich) army: The name ‘Imperial and Royal’ was used for the army of the Austro-Hungarian Monarchy, as well as for other state institutions of the Monarchy originated from the dual political system. Following the Compromise of 1867, which established the Dual Monarchy, Austrian emperor and Hungarian King Franz Joseph was the head of the state and also commander-in-chief of the army. Hence the name ‘Imperial and Royal’.

[12] Yellow star in Romania: On 8th July 1941, Hitler decided that all Jews from the age of 6 from the Eastern territories had to wear the Star of David, made of yellow cloth and sewed onto the left side of their clothes. The Romanian Ministry of Internal Affairs introduced this ‘law’ on 10th September 1941. Strangely enough, Marshal Antonescu made a decision on that very day ordering Jews not to wear the yellow star. Because of these contradicting orders, this ‘law’ was only implemented in a few counties in Bukovina and Bessarabia, and Jews there were forced to wear the yellow star.

[13] Arrow Cross Party: The most extreme of the Hungarian fascist movements in the mid-1930s. The party consisted of several groups, though the name is now commonly associated with the faction organized by Ferenc Szalasi and Kalman Hubay in 1938. Following the Nazi pattern, the party promised not only the establishment of a fascist-type system including social reforms, but also the ‘solution of the Jewish question’. The party's uniform was consisted of a green shirt and a badge with a set of crossed arrows, a Hungarian version of the swastika, on it. On 15th October 1944, when Governor Horthy announced Hungary's withdrawal from the war, the Arrow Cross seized power with military help from the Germans. The Arrow Cross government ordered general mobilization and enforced a regime of terror which, though directed chiefly against the Jews, also inflicted heavy suffering upon the Hungarians. It was responsible for the deportation and death of tens of thousands of Jews. After the Soviet army liberated the whole of Hungary by early April 1945, Szalasi and his Arrow Cross ministers were brought to trial and executed. 

[14] Terezin/Theresienstadt: A ghetto in the Czech Republic, run by the SS. Jews were transferred from there to various extermination camps. It was used to camouflage the extermination of European Jews by the Nazis, who presented Theresienstadt as a ‘model Jewish settlement’. Czech gendarmes served as ghetto guards, and with their help the Jews were able to maintain contact with the outside world. Although education was prohibited, regular classes were held, clandestinely. Thanks to the large number of artists, writers, and scholars in the ghetto, there was an intensive program of cultural activities. At the end of 1943, when word spread of what was happening in the Nazi camps, the Germans decided to allow an International Red Cross investigation committee to visit Theresienstadt. In preparation, more prisoners were deported to Auschwitz, in order to reduce congestion in the ghetto. Dummy stores, a cafe, a bank, kindergartens, a school, and flower gardens were put up to deceive the committee.

[15] Todt Organization: Named after its founder, Nazi minister for road construction Dr. Fritz Todt, this was an organization in Nazi Germany for large-scale construction work, especially the construction of strategic roads and defenses for the military. By 1944, it employed almost 1.4 million workers including thousands of concentration camp inmates and criminals.

[16] Peter-Pal villa: House in Kolozsvar/Cluj, where the Gestapo set up its headquarters in April 1944 during the German occupation of the city. The house was later nationalized by the communists. After 1989 the villa was transformed into an apartment building.

[17] Voitec-law: named after communist minister of education Stefan Voitec, and adopted in 1946. According to this law all those (regardless of their nationality) who had to interrupt their studies during World War II could take exams and apply for high-school or university following an accelerated procedure.

[18] Uj Ut (New Way): Hungarian weekly published by the Jewish Democratic League between 1949-1953.

[19] Bajor, Andor (1927-1991): Writer, publicist and literary translator known for his satiric works and humorous sketches. He was a professor of philosophy at the Babes-Bolyai University and worked as an editor for the National Literature and Art Publishing House. He was a member of the editorial board of the only officially allowed children’s paper for native Hungarians in socialist Romania. Bajor was a prominent personality of the Transylvanian Hungarian community.

[20] Toth, Sandor (b. 1919): Transylvanian Hungarian philosopher. He was professor of philosophy at the Babes-Bolyai University of Kolozsvar/Cluj from 1949 to 1985 and he was an editor of Korunk, the most important Hungarian periodical published in Transylvania under the communist regime, in 1957-1958. He was an eminent member of the intellectual circles of Kolozsvar. His main area of research was the problems of the intellectual and political life of the minorities in interwar Romania and the theoretical questions of nationhood. He emigrated to Budapest in 1988 and has been teaching at the Budapest University.

[21] Benko, Samu (b. 1928): Research fellow in history and president of the Transylvanian Museum Society, the former ’Academy of Science’ for native Hungarians in Romania. He was a professor at the Babes-Bolyai University between 1949-1952, and, from 1953 a researcher at the Institute of History of the Romanian Academy of Sciences in Cluj. Benko was editor of Korunk, the most important Hungarian periodical published in Transylvania under the communist regime, from 1957-1958. Since 1990 he has been a full-time researcher at the Transylvanian Museum Society.

[22] Gall, Erno (1917-2000): Writer and philosopher. He was professor of philosophy at the Bolyai University (later Babes-Bolyai University) of Cluj from 1949 and its rector from 1952 to 1956. Between 1957 and 1989 he was editor of Korunk, the most important Hungarian periodical published in Transylvania under the communist regime. Gall’s interest in the issues of nationalism, national identity, minorities, ethnicity and the intellectual elites of ethnic minorities led to several studies of great interest.

[23] Khrushchev, Nikita (1894-1971): Soviet communist leader. After Stalin’s death in 1953, he became first secretary of the Central Committee, in effect the head of the Communist Party of the USSR. In 1956, during the 20th Party Congress, Khrushchev took an unprecedented step and denounced Stalin and his methods. He was deposed as premier and party head in October 1964. In 1966 he was dropped from the Party's Central Committee.

[24] Orban, Viktor: Politician, president of the Young Democrats’ Alliance since 1993 (Fidesz; called FIDESZ - Hungarian Civic Union since 2003). He was Prime Minister of Hungary from 1998 to 2002, leading a government of alliance of center-right parties (Young Democrats-Hungarian Civic Party, Independent Smallholders’ Party, Hungarian Democratic Forum). After the 2002 general elections, his party has been in parliamentary opposition.

[25] Romanian Revolution of 1989: In December 1989, a revolt in Romania deposed the communist dictator Ceausescu. Anti-government violence started in Timisoara and spread to other cities. When army units joined the uprising, Ceausescu fled, but he was captured and executed on 25th December along with his wife. A provisional government was established, with Ion Iliescu, a former Communist Party official, as president. In the elections of May 1990 Iliescu won the presidency and his party, the Democratic National Salvation Front, obtained an overwhelming majority in the legislature.

Életrajz

Feldmár Irén néni a férjével egy kertes családi házban él Dunaszerdahelyen, a város szívében. A ház minden helyisége szinte zsúfolva van a családi fényképekkel, amelyek főleg a fiukat, lányukat és az unokákat ábrázolják, szinte nyomról nyomra követik életútjukat. Irén néni ugyan készségesen válaszolt a  kérdésekre, ám a háború előtti korszak kellemetlen emlékeket támasztott a szívében. Talán nem szívesen közölte gondolatait, ezért tűnik úgy, hogy némelyik válasza rövid és kimért. Különösen a holokauszt alatti időszak érintette fájdalmasan. A rá vonatkozó kérdések még kevés híján félszáz év után is könnyeket csaltak a szemébe, válaszai csak az alapvető adatokra korlátozódtak. Nagy szeretettel mesélt gyermekeiről és unokáiról, legfőbb óhaja, hogy  boldoguljanak az életben. Irén néni jelszava a munka és a családszeretet.  

Az apai nagyszülők Nyárasdon laktak [Két, egykor Pozsony vm.-ben, majd Komárom vm.-ben lévő kisközség, Alsónyárasd és Felsőnyárasd 1940-ben végrehajtott egyesítéséből jött létre Nyárasd, szlovákul Topoľníky. – A szerk.]. A nagypapát, azt hiszem, Haár Jákobnak hívták, a nagymamát leánykori nevén Csasznek Haninak. Nem tudom már, hogy Johanna vagy Hana volt-e. Nagymama Doborgazról származott [Doborgaz – Pozsony vm.-ben lévő kisközség volt, amely Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Nem nagyon emlékszem a nyárasdi nagyszülőkre, mert nagyon korán meghaltak. Mi Vámosfaluban laktunk, ezért ritkán találkoztunk, és a szülők is keveset jártak oda [Vámosfalu – az egykori Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásában lévő kisközség volt, Trianon után Csehszlovákiához került; ma: Horné Mýto. – A szerk.]. A nagyszüleim nagyon szegények voltak. Hét gyermekük született. Amikor elérték 13 –14. évüket, inasnak adták őket.

Az apai nagyanyám bábaasszony volt. A többi gyerekek mesélték, hogy az ő nagymamájuk gyerekét az én nagymamám segítette világra. Csak ennyit tudok róla… A nagypapáról nem tudok semmit.

Az apai nagyszüleim egyszerű, úgynevezett hosszú falusi házban laktak. Nem tudom, hogy volt-e hozzá kert is, vagy csak a ház. A szegényebb emberek többen laktak sorban egymás mellett egy házban, amelyhez közös udvar tartozott. Az udvar  két oldalán álltak  a házak. A szomszédjaik az udvarban keverve voltak, a zsidók a nem zsidókkal. Nagyszüleim nagyon jó viszonyban voltak velük. A ház régimódi bútorokkal volt berendezve. A konyhában volt egy pad, ahol mindig üldögélni szoktunk, ha a szüleink elvittek hozzájuk. Nagyszüleim már a háború előtt meghaltak. Nyárasdon, a zsidó temetőben vannak eltemetve. Nem emlékszem az apai nagyszülők testvéreire.

A Haár nagyszülők falusiasan tartották a vallást. A nagymamám nem hordott parókát, csak kendőt. A nagypapám péntek este kipát viselt, hétköznap pedig sapkát hordott. Péntek este gyertyát gyújtottak [lásd: szombat]. Nagyünnepek alkalmából – Jom Kipur, Ros Hásáná – elmentek a vásárúti imaházba [Vásárút – Pozsony vm. Dunaszerdahelyi járásában lévő kisközség volt. Szlovák neve: Trhové Mýto. – A szerk.]. Ott jöttek össze a környékbeli zsidók imádkozni. Az előimádkozó a Müller nevezetű üzletember volt. Rabbi nem járt a faluba. Kóser háztartást vezettek, nem ették meg a disznóhúst. A sakter hetente egyszer járt levágni a baromfit. Nem keverték össze a tejeset és a húsosat [lásd: étkezési törvények].

Az anyai nagymamát Feldmár Johannának hívják. Lánykori neve is Feldmár. Kürtről származott [Csallóközkürt – Az 1910-es népszámlálás idején 900 lelkes kisközség volt Pozsony vm.-ben. Trianon után Csehszlovákiához került. Szlovák neve Ohrady. –A szerk.]. A nagypapámat Feldmár Józsefnek hívták, és Vámosfaluban született. Csak a nagymamát ismertem, mert a nagypapa meghalt az első világháborúban.  A nagymama ezért velünk együtt lakott.

Nem tudom, hogy a nagypapám, Feldmár József mivel foglalkozott. Biztosan gazdálkodtak, mezőgazdasági munkát végeztek. Nem voltak gazdagok, sőt, inkább szegények. Nagyapám egy kis fűszerüzletet nyitott Vámosfaluban, a családi ház utolsó helyiségében, azt a nagymamám vezette.                 

Feldmár nagymama hosszú szoknyát vagy ruhát viselt. Télen-nyáron  harisnyát hordott. Nagyon szerette az akkori divatos blúzokat. Az egész családból a nagymama volt a legvallásosabb. Evés előtt, evés után, reggel, este – ő mindig imádkozott. Betartotta a szombatot, és böjtölt is, ha kellett. Parókát nem hordott, csak kendőt. Az imaházba a nagyünnepekkor járt el, mert csak akkor imádkoztak ott.

Anyai nagymamámnak csak egy testvére volt. Feldmár Vilmos Csallóközkürtön lakott és ott is gazdálkodott. Egy fia született, a Bernát. A háború alatt az egész családot elvitték lágerba, és sajnos nem jöttek vissza.

Gyerekkoromban Vámosfalunak  körülbelül 500–600 lakosa lehetett. Az egész faluban csak két zsidó család volt. A miénk és a  nagypapám testvére, Feldmár Lipót. Feldmár Lipót a jómódú emberek közé tartozott. Kocsmáros volt Vámosfalun. A gyerekei – Sári, Dezső, Sándor és Ignác Pesten laktak. Ahogy megöregedett, akkor a gyermekei elvitték őt Érsekújvárba [Nové Zámky] lakni. Aztán már csak mi maradtunk zsidók Vámosfaluban.

Vámosfaluban nem volt imaház, ezért a vásárúti imaházat látogattuk. Oda jártak a környékbeli zsidók. Nem volt itt se mikve, se zsidó iskola. Mi is katolikus iskolába jártunk. A sakter egyszer jött hetente. Azt hiszem, hogy Hoffmannak hívták, nagyon szegény ember volt. Alistálban [Dolný Štál] lakott. A falu messze volt tőlünk, ezért biciklivel jött hozzánk.

Hogyan nézett ki a szülőfalum? Hát, mindig csupa sár volt, majd elveszett a sárban. Nem voltak kövezett utak és járdák. Csak a háború után kezdték kövelni az utakat és a villanyt bevezetni. Nem volt itt folyóvíz se. Gémeskutakból húztuk a vizet. Le kellett bocsátani  a gerendát a kútba, azon lógott egy kanna, abba belefolyt a víz, majd felhúztuk. Petróleumlámpával világítottunk. Vámosfaluban nem volt piac, mert mindenkinek volt saját kertje, és ott ültetett zöldséget, állatot is tenyésztett. Az üzletben lisztet és ilyesmit vásároltunk. A kenyeret és a zsemlyét pedig a pék hordta Vásárútból.

A faluban nem volt semmilyen antiszemitizmus. Nem, akkor nem.

Az apukámat Haár Móricnak hívják. 1889-ben született Nyárasdon. Szülőfalujában látogatta az elemi iskolát.  Mikor 14 éves volt, akkor elküldték a testvéréhez, aki Bécsben lakott, hogy inasnak tanuljon. Képkeretezőnek és üvegezőnek tanult ki. Aztán Pestre ment dolgozni. Akkor építették Pesten a Keleti pályaudvart, és ők üvegezték be. Mindig mesélte, hogy ott jártak fönt a kupolában. Az első világháború alatt az édesapám berukkolt. Nem tudom pontosan, hogy hová. De mindig mesélte, hogy a Bosznia és Hercegovinánál voltak.

Az anyukámat Haár Rozáliának hívták. 1889-ben született Vámosfaluban. Hat elemit végzett a szülőfalujában. A szüleivel csak magyarul beszélt. A szüleim soha nem meséltek, hogyan ismerkedtek meg. Ezért nem tudom megmondani, hogy volt-e az anyuka mikvében, és hogy lenyírták-e a haját. Az esküvőjük azt hiszem, hogy a vásárúti imaházban, de nem emlékszem, hogy mikor.

Nagyanyámék fűszerüzletét Vámosfaluban az anyukám vette át, egyedül vezette. Az apukám bement kocsival [Duna]Szerdahelyre a nagykereskedésbe, és bevásárolt. Amennyi pénzt vitt magával, annyi árut vásárolt, és vitte Vámosfalura. A nagymama vezette a háztartást. Az csinált mindent, etette a baromfit, kacsát és libát tömött. Az apukám egy kocsmárosnál dolgozott, akinek sok földje volt. Cséplőgéppel járt. Így egész évre bebiztosította a gabonát. Akkor mindenki azt csinált, amit tudott.

A családunk nem volt se gazdag, se szegény. Mindenünk megvolt, ami csak egy faluban lehetett. Volt tisztességes ruhánk, nem szenvedtünk az éhségtől. Viszont cukrászdába vagy moziba menni, olyasmi nem létezett Vámosfaluban. Az anyukámék a saját házukban laktak. Két szoba volt benne, konyha és éléskamra. Fürdőszoba nem volt. A vécé kint volt az udvaron. Egy kis udvar és egy kert is tartozott hozzá. Állatokat is tartottunk, tehenet, baromfit. Szolgánk vagy cselédünk nem volt.

A szüleim a kornak megfelelően öltözködtek. Apukám nem volt túl buzgó, már ami a vallást illeti. Kalapot hordott vagy sapkát [lásd: kápedli], péntek este, ünnepnapon  meg ment az imaházba. Szakállt nem viselt, ő már olyan modernebb szemmel nézte a világot. Anyuka kendőt hordott [lásd: paróka]. A kóser háztartást a nagymama vezette. Ünnepnapon elmentek a templomba, de különben nem. Az anyuka és az  apuka nem járt a mikvébe, mert csak [Duna]Szerdahelyen [Dunaszerdahely 12 km-re van Vámosfalutól – a szerk.] volt mikve. Akkoriban nem létezett a buszjárat, csak biciklivel lehetett közlekedni.

Voltak otthon könyveink, főleg szépirodalmi jellegűek, magyar írók művei. Azokat olvastuk. Imakönyveink is voltak. Anya kedvenc könyve Petőfi verseskötete volt. Apa leginkább újságokat olvasott, de már nem emlékszem, melyikeket. Politikai vagy kulturális szervezetek nem léteztek a faluban, ezért anyu és apu nem voltak benne semmi ilyen szervezetben.

Apu testvérei Bécsben laktak. Csak arra emlékszem, hogy amikor már a zsidókérdés felvetődött az osztrákoknál, elmentek Dél-Amerikába. Uruguayban laktak. A nevükre nem emlékszem már.

Anyuka leánytestvére, Grünfeld Berta Albárban lakott [Albár (Dolný Bar) – Pozsony vm.-ben lévő kisközség volt, 1910-ben 500 főnyi lakossal. – A szerk.]. Szintén  férjnél volt. A férje özvegyember volt, és  újra megnősült. Az új házasságba négy gyereket vitt. Nekik is volt egy kis üzletük. Berta újabb három gyereket hozott a világra. Az albáriak nagyon szegény emberek voltak. Az üzlet nem nagyon jövedelmezett, alig bírták etetni a gyerekeket. Nyáron az emberek a gazdáknál dolgoztak, hogy télire legyen gabona, tudjanak miből kenyeret sütni. Sajnos, ma már nem tudok róluk semmit [Mint a férjjel készült interjúból kiderül, a Grünfeld szülők és három gyermekük Auschwitzban pusztult el, négy gyerek visszatért a koncentrációs táborból, majd kivándoroltak Izraelbe. A részleteket lásd a férjjel, Feldmár Sándorral készült interjúban. – A szerk.].

A fiútestvére, Feldmár Maximilián Nyékvárkonyban lakott [Nyékvárkony (Vrakúň) – 1940-ben jött létre Csallóköznyék és Várkony egyesítésével, és ekkor Komárom vm.-hez tartozott. Az 1910-es népszámlálás idején Csallóköznyék Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásához tartozott, lakóinak száma 650 fő volt; Várkony ugyancsak Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásához tartozott, valamivel népesebb, 870 lakossal rendelkező kisközség volt. – A szerk.]. Feldmár Miksa hentesmesterséggel és földműveléssel kereste a kenyerét. Három gyermekük született – Feldmár Janka, Feldmár Jenő és Feldmár Alexander, aki később az én férjem lett. Jana feleségül ment egy dunaszerdahelyi zsidó fiatalemberhez, akit Reisz Bélának hívtak. A holokauszt alatt, 1944-ben a fiatal család a dunaszerdahelyi gettóba került, onnan Auschwitzba vitték őket. Senki nem élte túl a háborút. Feldmár Jenő a második világháború alatt a szülőfalujában bujkált. A háború után a dunaszerdahelyi Jednotában dolgozott mint hidegkonyha-vezető. Onnan ment nyugdíjba. Feleségül vette Reisz Béla lánytestvérét. Reisz Janával, akit csak Jankinak szólítottunk, Dunaszerdahelyen ismerkedett össze. A sógornőm pénztárosnőként szintén a Jednotában dolgozott Dunaszerdahelyen.

Néha, egy évben egyszer, ünnepek előtt a szüleim elmentek a nyárasdi temetőbe a szüleik sírjához. A testvérekkel is általában akkor találkoztak. Ritkán látták egymást. Saját lovas kocsival mentek, de nem mindig vittek magukkal bennünket, gyerekeket.

Vámosfaluban születtem 1926. május 22-én. Óvodába nem jártam, nem is tudtuk, hogy olyasmi is létezik. A nagymama vigyázott ránk. Hatéves korunktól iskolába jártunk, aztán már nem volt szükség külön felügyeletre. Gyerekkoromban sokat játszottam a testvéremmel és a barátnőimmel. Kavicsokkal, labdával játszottunk. Mi, lányok babákat varrtunk magunknak. Volt nekem két igazi barátnőm. Az egyik velem járt iskolába, együtt ültünk hat évig egy padban. Ő aztán gimnáziumba ment tanulni, Pozsonyba. Nagy Klárinak hívták. Jó katolikusok voltak. Klárinak volt egy nővére, Ancsi. Vele is jóban voltam. Még ma is tartjuk a kapcsolatot, levelezünk. Pesten élnek. Ancsi rajzot és földrajzot tanított, a testvére meg közgazdasági iskolát végzett, és egy cégnél dolgozott mint főkönyvelő.

Én nyolc osztályt végeztem. Akkoriban egész nap az iskolában ültünk. Reggel 8 órától déli 12-ig, délután 13 órától 16 óráig. Este tanulnunk kellett. Az állatokkal is segítenünk kellett otthon, már akinek volt. Az elemi után megpróbálkoztam a továbbtanulással is. Felvételiztem Somorján a polgáriba [lásd: polgári iskola], ahova a testvérem is járt [Somorja (Šamorín) – 1919-ig, majd az első  bécsi döntést követően 1928–45 között Magyarországhoz tartozó nagyközség volt a Csallóközben. – A szerk.]. Somorján nem volt bentlakásos intézet, viszont magánúton már nem tanulhattam. Az iskolában kijelentették, hogy mivel zsidó vagyok, nem tanulhatok és nem vizsgázhatok magánúton. A barátnőim gimnáziumba jártak, először itt, [Duna]Szerdahelyen, aztán onnan mentek tovább Pozsonyba, a Duna utcai magyar gimnáziumba. Ahogy kitelepítették a szüleiket Magyarországra [lásd: kitelepítések Csehszlovákiából], ott folytatták a tanulmányaikat. Somorjára engem nem vettek fel, így otthon maradtam. Az egyik ismerősünkhöz jártam varrni tanulni. Igaz, nem sokáig, mert kijött a zsidótörvény, és aztán már minden megszűnt [lásd: zsidótörvények Magyarországon – ui. 1938 novemberétől, az első bécsi döntést követően Vámosfalu átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.]. Aztán már csak az  anyukámnak segítettem az üzletben, míg el nem vették azt is. 

Voltak kedvenc tanítóim is. Az egyik volt a Nagy Vilmosné, aki az elsősöket tanította. A másodikosokat a barátnőm édesanyja tanította, a harmadikat és a negyediket pedig az apukája. Az ötödik és hatodik osztályban Bruncvik Erzsébet tanított, még ma is él. Mindegyiküket szerettem. Együtt tanultunk a tanítóék leánykáival. Együtt is jártunk. Vámosfaluban semmit se lehetett csinálni. A tanítólányok is azért mentek el tanulni [Duna]Szerdahelyre, mert az anyukájuknak egy barátnője befogadta őket, nála laktak, és így jártak iskolába.

Ismerem a magyar és a szlovák nyelvet, de a szlovákot csak annyira, mint amit az iskolában tanultunk. Otthon csak magyarul beszéltünk. Az iskolában szlovákul tanultunk. Felnőttkoromban nem nyílt lehetőség a művelődésre, az nagyon rossz korszak volt.

A barátnőkkel együtt olvastunk, rajzolgattunk, tanulgattunk. A fiatalság a kocsmában szórakozott. Két kocsmáros is volt a faluban. Az egyik a nagypapám testvére volt. Én nagyon szívesen kézimunkáztam. Az egyik tanítónő kézimunkaanyagot vett [Duna]Szerdahelyen, azt szétadta a gyerekeknek, hogy hímezzenek. Kötöttünk, horgoltunk, mindent megtanított velünk.

Szombaton nem csináltunk semmit, főleg a nagymama nem [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Ő olyankor csak imádkozott és olvasott. A nagymama nekünk is mindent megtiltott. Ezt se szabad, azt se szabad, olyankor elmentünk és játszottunk. Enni is csak azt ehettünk, amit a nagymama főzött, nem volt szabad enni valahol máshol disznóhúsféléket, semmit nem lehetett, csak azt, amit ő főzött. A barátnőkhöz azért elmehettünk játszani. Ők is jártak hozzánk. A barátnők természetesnek vették, hogy nálunk más volt az étel. Mi, ha elmentünk hozzájuk, és megkínáltak valamivel, akkor nem ettünk náluk. Nem csodálkoztak ezen, mert ők tudták, mindenki tudta, akivel összeköttetésben voltunk, hogy a vallásunk ezt tiltja. Akivel  nem tartottuk a kapcsolatot, az meg nem érdekes.

Sem a család, sem az apuka nem járt a kocsmába. Egyrészt nem is volt rá idő, örültünk, hogy együtt van a család. A kocsmát a falusiak, a legények látogatták. Olyanok is akadtak, akik minden pénzüket elitták, nem törődtek vele, hogy a gyerekeknek nem volt mit enni. A szüleink néha elvittek bennünket a rokonokhoz, vagy az egyikhez, vagy a másikhoz, de ezt sem gyakran. Nyaralni sem jártak a szülők, örültek, hogy pihenhettek otthon. Az iskolából is csak a falu határába, az erdőbe mentünk el kirándulni.

Emlékszem rá, hogy mikor ültem először vonaton. Tíz éves lehettem akkor. A pesti nagybácsim hazajött látogatóba, és Albárra kellett kivinni neki egy biciklit. Én vittem ki neki a biciklit. Biciklivel mentem volna, de a vásárúti úton egy férfi állt az erdőszélen, és erőszakkal elvette tőlem a biciklit. Az ügyet Pozsonyban vizsgálták ki. Nemcsak tőlem, hanem több gyerektől is lopott biciklit. Ez volt a mániája. A kerékpárokat eladta, a pénzt elitta. Én láttam a férfi arcát, amikor lelökött a bicikliről. Pozsonyba vittek minket a bírósági tárgyalásra. A bíró elmondta, hogy mi fog történni. A többi gyerekkel együtt mi egy szobában leszünk, tehát hatan, és figyeljünk nagyon. A gyanúsítottakat fogják elvezetni előttünk, és mondjuk meg, melyik volt a tolvaj. Én megismertem, mert a férfinak egy forradás volt az arcán. Meg is mondtam, hogy én tudom, hogy tőlem ez vitte el. A többi gyerek is megismerte. Akkor jártam először Pozsonyban. A bíró az ölébe ültetett, és egy banánt adott nekem. Még soha sem láttam banánt. Csak egy napot maradtunk Pozsonyban, reggel mentünk, estére már jöttünk vissza.

Nem is tudom, mikor ültem először autóban. Vásárúton nem volt autó, csak biciklivel közlekedtek az emberek, de leginkább gyalog. Kevés embernek volt kerékpárja. Mi is csak akkor vettünk kerékpárt, amikor a nagymamámnak háborús segélyt folyósítottak a nagypapa után, aki meghalt a háborúban [első világháború]. Akkor nem volt nyugdíj. Havonta kapott a nagymama talán 50 koronát. 

A testvérem 1924-ben született Vámosfaluban. Józsefnek hívták. Nem játszottunk gyakran együtt, a fiúk inkább csak a fiúkkal játszanak. A bátyám jó gyerek volt, gyakran segített a szülőknek és a nagymamának is. A nagymama kedvence volt, mert a nagypapát is Józsefnek hívták. Ő volt a nagymama lieblingje. Vámosfaluba járt elemi iskolába, és aztán Somorjára a polgáriba [lásd: polgári iskola]. Négy éves volt, érettségivel végződött. A bátyám csak három évet járt. Mire a negyedikbe került volna, már nem folytathatta a tanulmányait [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. A negyediket csak akkor fejezte be, miután hazajöttünk a lágerből. Dunaszerdahelyen érettségizett a mezőgazdasági iskolában. 

Józsi a háború alatt először levente [lásd: levente-mozgalom] volt, utána elvitték munkaszolgálatra [lásd: munkaszolgálat (musz)]. Azt hiszem, Győrbe vitték, de elszökött. Sokat bujdosott Vámosfaluban, Eperjesen [Jahodná]. A barátai bujtatták, akikkel együtt járt iskolába.

A háború után a bátyámat az állami birtoknál alkalmazták, felügyelt a munkásokra. Később a nagyraktárban dolgozott. Megnősült, két fia született. Az egyik mezőgazdasági  mérnök, a másik autószerelő. A mérnök fia, József nagykereskedést nyitott, szalámit és hentesárut szállít Magyarországról, amit aztán a dunaszerdahelyi üzletekben értékesít. A bátyám felesége meghalt ötvenéves korában. A fiatalabbik fiú, Tibor Bécsben dolgozik, nem is tudom, melyik autógyártól lett oda kiküldve.

Józsinak [a bátyról van szó] volt bár micvája. A vásárúti imaházban tartották, egyszerre több gyerek volt ott. Ott imádkozott.  Somorján a polgáriban volt egy zsidó tanár, akinél imádkozni tanult. Az apámmal eljártak a templomba is. Sábeszkor nem mentek imaházba. Nem imádkozhattak, ugyanis nem jött össze kellő számú zsidó [lásd: minján]. Józsi a háború előtt sem volt nagyon vallásos. Sapkát nem hordott [lásd: kápedli], imaházba csak a nagyünnepeken járt, de imádkozni tudott. A háború után nősült, akkor még fiatal volt, és utána kikeresztelkedett, mert a felesége keresztény volt. Elhagyta a vallást.

A bátyám gyermekei tudják, hogy mi történt Józsival a háború alatt. A zsidó vallás azonban számukra idegen, ők már nem zsidók,  kereszténynek születtek, és így is lettek nevelve. Az anyjuk keresztény volt, és mindig az anya neveli a gyerekeket. Az apukájuk nem mondott semmit a zsidó vallásról, mert nem érdekelte őket. Akkor sem érdeklődtek a zsidó vallás iránt, amikor eljöttek. Karácsonykor megegyeztünk, megértettük egymást, mert igen rendes anyjuk volt. Soha semmi probléma nem volt.

Vámosfalun nem tanította senki a vallást, csak a nagymama. Héberül is tanultunk olvasni, de nem értjük. Tudunk imádkozni, de csak úgy értjük, ha magyarul is le van írva. A nagymama kóser háztartást vezetett. Betartottuk a nagyünnepeket, a Ros Hásánát, a Jom Kipurt és a Pészahot. A Purimot nem, ki tartotta volna ott, ahol az öregek nem tartották? Az ünnepek alatt elmentünk  templomba, és imádkoztunk. Előtte meg főztünk, mert olyankor nem lehetett főzni. A templom két kilométerre volt tőlünk, gyalogszerrel mentünk, mert akkor nem szabadott kocsiba ülni [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A nagymama Ros Hásánára húslevest, húst és körítést főzött. Pészahra csak maceszt ettünk. Nagytakarítást végzett, fel volt fordulva az egész ház. A nagymama, az anyukám takarítottak, de mi is besegítettünk. Mindennel kirakodtunk, kifestettünk, utána megint berakodtunk [lásd: homecolás]. Külön edényt is használtunk. A nagymama húslevest, maceszgombócot, krumplit főzött.  A levesből kivette a húst, azt megsütötte egy kicsit. Libákat, kacsákat és más baromfit is tartottunk, így volt zsírunk. Olaj nem volt, csak margarin. A hosszúnapot is megtartottuk, böjtöltünk egész nap. A nagymama az előtte való napon este elment templomba, másnap este jött velünk haza. Egész éjjel ott voltak az öregek az imaházban. Nagyböjt után az első étel, amit ettünk, kalács volt kávéval. A kalácsot már előzőleg megsütöttük.

Nekem nem volt bát micvám. A leánykáknak nem tartottak itt a falukon. A háború előtt  nem is tudtam bát micváról. A szüleim a zsidó vallásból csak annyit adtak át, amennyit maguk is betartottak. Láttuk, hogy mit csinálnak. Péntek este mindig gyertyát gyújtottak [lásd: szombat], imádkoztak. Én is gyújtok minden péntek este. Még ma is. A fiam vagy a férjem mondta a kidust. A háború előtt pedig az apukám, és a sábesz végén is a búcsúztató imát [lásd: hávdálá]. Péntek este az asztalon húsleves párolgott, és valamilyen mártás volt hússal. Nem hiányozhatott a bárhesz sem. Szombaton pedig sólet. A sóletot nagyon szerettem. Most is szoktam csinálni. A fiatalabbik unokám, a Zolinak a fia nem eszi meg a disznóhúst. Katinak a leánya sem. Szarvasra [Zsidó ifjúsági tábor – A szerk.] jár, és ott sokat tanult. Csak pulykából, babból szoktam készíteni. 

Legkedvencebb ünnepem gyerekkoromban a Pészah volt. Olyankor eljöttek látogatóba a rokonok is. Az anyukám macesztortát sütött. Együtt örültünk. A maceszgombócot úgy ettük mint gyerekek, hogy nem tudtuk, hogy mikor van elég belőle.

A snórerok [lásd: snorrer], akik itt jártak, a Kárpátaljáról jöttek, főleg a legszegényebbek. Hozzánk is benéztek, mindig a nagymamám adott nekik enni, aztán valami pénzt, amit tudtak, azt is adtak. Ha mást nem, legalább tojást adott, azoknak ugyan mindegy volt, hogy mit kapnak, csak legyen valami, amit haza tudtak a gyerekeknek vinni. Nem zsidó családokhoz nem mentek, csak ehhez a két családhoz. Vacsorára nem szoktuk hívni őket, akkorra már eltávoztak. Ők ünnepekkor nem jöttek, csak hét közben, mert hát Dunaszerdahelytől távol esett Vámosfalu. A snórerok leginkább Dunaszerdahelyre jártak, és onnan járták be a környező falvakat. Csak gyalog közlekedtek. Mivel csak két zsidó lakott az egyik faluban, a másik faluban is egy vagy kettő, azért nem volt érdemes szegényeknek kimenniük. Főleg [Duna]Szerdahelyen voltak a snórerok, ott nagyon sok volt.

A háború előtt a családi fűszerüzletünkben segítettem Vámosfaluban. Varrni tanultam, és az üzletben voltam, az anyuka mellett kisegítettem. A polgáriba fölvételi vizsgán Somorján voltam. Ott kijelentették, hogy zsidó nem tanulhat magánúton. l6 éves lehettem akkor, ez 1942-ben történt. Hiába volt ott zsidó tanár, aki nagyon szerette volna, ha bejutok oda, nem lehetett. Akkor találkoztam először antiszemitizmussal. Amikor érvényre léptek a  zsidóellenes törvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], nem nagyon értettük, hogy mi történik. A gyakorlat azonban keserű volt. Először a magyarok 1943-ban elvették az üzletet, még csak nem is alkalmazhattak bennünket. Be kellett csukni. Senkit nem tettek be az üzletbe. Volt ott még egy üzlet, a Hanza, azt hiszem [lásd: Hanza Csehszlovákiában]. Nagykereskedés volt ez, és ők ott nyitottak üzletet. Valami tartalékunk ugyan volt még, olyan biztosíték, mert az apukám dolgozott a cséplőgép mellett, és akkor onnan mindig valami bejött. 1943-ban ősszel csukták be az üzletet, és aztán már csak onnan volt az, amit az apukám keresett a kocsmárosnál. Nála szokott kisegíteni. Apukám ügyes ember volt.

Az első zsidóellenes megnyilvánulásokat akkor éreztem meg, amikor az apukám testvéreit elküldték Bécsből. Sikerült nekik Dél-Amerikába kiszökniük. Egy testvér Bécsben maradhatott, mivel vendéglője volt, ezért kivételt kapott. Mindig megírta apukámnak, hogy mit küldjenek nekik, amihez nem tudtak hozzáférni. A csomagban rendszeresen szalámi, száraztészta szerepelt. A testvére leírta minden levélben a Bécsben történt eseményeket, és azt tanácsolta, hogy távozzunk el az országból olyan messzire, ahogy csak lehet. Nálunk a faluban nem történt semmi, ezért nem akartuk elhinni, hogy ilyesmi is előfordulhat. Az újságcikkekben sem lehetett mindig bízni. A szomszédokkal nem volt semmi bajunk, nem volt semmi különös. A falu életében nem lehetett észrevenni a politikai eseményeket, akadt ugyan olyan, aki lezsidózott, de különben nem.

A csillagot muszáj volt viselni [lásd: sárga csillag]. A falusi bíró megkapta a parancsot, amihez kellett magát tartania. Neki ezt muszáj volt csinálnia. Amikor fokozatosan mindent le kellett adni, nála adtuk le. De ha tudtuk, akkor inkább a szomszédoknál vagy a jobb ismerősöknél rejtettük el a holmijainkat. Sajnos, majdnem semmit nem kaptunk vissza, csak egy család adta vissza. Jött a háború, tőlük is elvették, amit lehetett. Olyan is volt, aki nem is akarta visszaadni. Aki szegényebb volt, az nem adta vissza, az elhordta a ruhát, a párnát, bármit, amit otthagyott az ember. Amikor minket behoztak a gettóba [lásd: Dunaszerdahely], a testvéremet már régen elvitték leventének [Nyilvánvalóan nem leventének vitték el, hanem munkaszolgálatba. – A szerk.]. A házunkba szinte rögtön behurcolkodott egy nyilas [lásd: nyilasok]. Mi nem tudtuk róla, hogy nyilas, de azt sem tudtuk, hogy mit jelent az a fogalom. Nem volt neki rendes lakása, ezért egyszerűen elfoglalta a másét.

Azt tudom, hogy kocsival jöttünk be a gettóba, de hogy ki hozott be, arra már nem emlékszem. A bíró kiadta a parancsot, hogy be kell vonulnunk a gettóba. Ruhaneműt, valamennyi kaját, ami egy kocsiba belefért, azt vihettünk magunkkal. A gettóban először külön laktunk, talán egy hétig. Egy utcában voltak összetömörítve a zsidók. Aztán elvittek minket a templomudvarba. Onnan vittek el, onnan vagoníroztak be minket. 1944. május 2-tól kellett hordani a sárga csillagot, és 1944. június 10-én hoztak be a gettóba.

Június 15-én vagonokkal szállítottak bennünket Auschwitzba. Egy vagonba a jó Isten tudja csak, hány embert zsúfoltak be. A szüleimmel, a nagymamámmal voltam együtt. Először Birkenauba szállítottak bennünket. A megérkezésünk után azonnal, ahogy kiszálltunk, rögtön különválasztottak bennünket. Akiket életre szántak, tetoválták. Engem is tetováltak. Az unokám mindig megkérdi, hogy a másik kezeden miért nincs tetoválás, csak az egyiken. 14610 a számom.

1944-ben érkeztem Auschwitzba. Nem tudtuk mi akkor, hogy hol vagyunk. Azt már csak azoktól tudtuk meg, akik ott voltak. Nekünk a bevagonírozáskor azt mondták, hogy munkára visznek. Nem mondták, hogy a haláltábor lesz a végállomás. Szétosztottak minket, ott állt Mengele, és irányította az embereket, hogy ki hová megy. A fiatalokat külön és az öregebbeket külön. Körülbelül hat hétig maradtunk Auschwitzban, onnan aztán Krakkóba vittek minket, a kőbányába. Ott körülbelül nyolc hétig voltunk, majd visszavittek Auschwitzba, onnan Augsburgba szállítottak, ahol egy röpülőgépalkatrész-gyárban dolgoztunk.

1945. május 5-én újra bevagoníroztak bennünket. Auschwitzba nem irányíthatták a szerelvényt, mert azt már felszabadították. Tíz napig voltunk a vagonban. A határban leállították az egész szerelvényt. Úgy álcázták, mintha katonákat szállítottak volna. Lőtték is az amerikaiak a vagonokat erősen. Azt mondták a németek, hogy már felszabadult Auschwitz és a többi nagy koncentrációs tábor, és hogy mi is szabadok vagyunk. Néhányunkra, akik kimentek a vagonokból, a németek tüzet nyitottak. Lelőtték őket. Aki életben maradt, az visszament a vagonba. Csak aztán jöttek az amerikaiak. Él egy ismerős házaspár Izraelban, a férfi is velünk volt. Stadlernak hívták. Kiment a vagonból, és fehér inget lebegtetett a feje fölött. Az amerikaiak csupán akkor vették észre, hogy nem katonaságot szállít, így már nem lőttek belénk. A történetet a Jad Vasemban is leírták. Az amerikaiak feltápláltak bennünket. Egy német Jugendtelepen – ifjúsági telepen – voltunk, ahol tiszta ruhát és ennivalót kaptunk. Egy hónap után hazaküldtek.

Vámosfaluban, ahogy visszajöttem a háború után, a bátyám már otthon volt, és visszakapta a házat. Valahol bujkált. A ház üres volt, teljesen kifosztották. A bútorunk nem lett meg, de a bátyám valahonnan szerzett azoktól, akik nem tértek vissza. [Duna]Szerdahelyi zsidók bútorát, mert volt olyan, aki falura adta a bútorát, hogy őrizzék meg, és nem jöttek vissza. Öten tértünk vissza a családból, az albári unokatestvérek, a [duna]szerdahelyiek és még mi ketten. Mivel a többi unokatestvérünknek nem volt hová menniük, egy ideig a mi házunkban laktunk.

A háború után a bátyám már dolgozott az állami birtoknál, ő már keresett, hogy legyen miből élni, mit enni. Én is nekifogtam kézimunkázni. Kötöttem, a munkámért gabonát,  lisztet, csibét, ennivalót kaptunk. Éltek a faluban jómódú emberek, a gyerekeiknek kötöttem. Amikor elindították az első transzportot Magyarországról Izraelba, akkor az unokatestvéreim elmentek Magyarországba, és onnan Izraelbe [Az interjúalany a háború utáni kivándorlásra gondol. – A szerk.]. Az összes unokatestvérem kiment. A testvérem nem akart, aztán én sem mentem ki. Akkor már volt barátnője, ezért nem akarta elhagyni az országot.

A férjem [Feldmár Sándor] és én már ismertük egymást régen. 1915. április 15-én  Nyékvárkonyon született. Ott járt iskolába, [Duna]Szerdahelyen tanult ki, egy textilüzletben, Baumer Salamonnál. Ő egyúttal az első unokatestvérem is, az anyuka bátyjának a gyermeke. Az esküvő előtt el kellett mennünk az orvoshoz, hogy nem egyezik-e a vérünk, csak aztán adtak össze bennünket. A férjem bátyja [Feldmár Jenő] megnősült, a szomszédban lakik a felesége még most is. A házasságkötésük után a férjem fölösleges személlyé vált otthon. Így aztán nem maradt más hátra, összeházasodtunk és kész. 1946. július 7-én esküdtünk, Vásárúton volt a jegyzői hivatal. Ott tartottuk a polgári esküvőt, az is volt. A rendes zsidó esküvőt Pozsonyban tartottuk, egyszerre húsz pár is esküdött [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az öltözőben a menyasszony a szertartás után levetette a ruhát, a soron következő menyasszonyjelölt, aki már ott várakozott, az meg szépen felöltötte. Így adtuk át egymásnak a ruhát. A templomudvarban a hüpe alatt folyt a szertartás a Heyduk utcán. Az esküvő előtt mikvében is voltam, Pozsonyban. Nem emlékszem már a rabbi nevére. Biztosan fel van írva valahol.

A holokauszt alatt a férjem munkaszolgálatos volt. Először Olomoucban volt katona a csehszlovák hadseregben – alighogy levetette az egyenruhát, bevitték munkaszolgálatra Magyarországra. Akkor már mi magyarok voltunk [lásd: első bécsi döntés]. Magyarországból Romániába, Újfehértóba vitték [Újfehértó Szabolcs vm.-ben volt és van, nem Romániában. – A szerk.], onnan visszajött Pestre mint munkaszolgálatos, onnan Dunaszerdahelyre került. Dunaszerdahelyről Mauthausenba, Gurtzkürschenbe [Günskirchen] vitték. [A férj munkaszolgálatos történetét lásd a Feldmár Sándorral készült interjúban. – A szerk.]

1945 után a férjem az állami gazdaságban kezdett dolgozni, onnan is ment nyugdíjba. Vámosfalu, Vásárút és [Csallóköz]Kürt tartozott hozzá, ő volt a fölvásárló. Gabonát vásárolt föl, 36 évig. Én is a felvásárló üzemnél dolgoztam mint könyvelő, a férjem szintén a cégnél volt alkalmazva.

A háború után minden megváltozott. A  zsidó hagyományok közül csak a szombat estét tartottuk meg a férjemmel. Nem valami szigorúan, mert kocsival és biciklivel is jártunk szombatonként. Csak a péntek estét tartottuk meg rendesen. A többi ünnepet is megtartottuk, de csak olyan egyszerűen. Kóser háztartást már nem tudtunk vezetni. Dunaszerdahelyen sincs kóser hentes, csak a Šťastnýéknak van kóser háztartásuk [Rajtuk kívül még Weiszová asszony is kóser háztartást vezet a mai napig. – A szerk.]. Bécsből hozatják a húst. Dunaszerdahelyen is csak ez az egy család tartja a kósert. Karácsonykor nem díszítettünk fát, nekünk Hanukánk volt. Most is van. A gyermekek egyszer kaptak ajándékot, nem pedig minden gyertyánál [A Hanuka nyolcnapos ünnep, minden nap eggyel több gyertyát gyújtanak meg a hanukijában, a nyolckarú gyertyatartóban. Erre utal a megjegyzés. – A szerk.]. Megmagyaráztuk nekik, és megértették, hogy nálunk másképp ünnepeljük a karácsonyt. Amikor még kicsik voltak, egy nagy muskátlit neveltünk az előszobában, és arra rakták rá a gyerekek szaloncukrot, amit a szomszédoktól kaptak. Megértették. A háború után nem ettünk kósert, már nem lehetett.

Még most is szoktam főzni a tipikus zsidó ételeket, mint a diós halat, sóletot, bárheszt sütök minden héten, ugyanis minden pénteken hazajönnek a Katiék [lásd: halételek]. Sábeszkor megérkeznek a gyerekek Pozsonyból, meggyújtjuk a gyertyákat. A bárheszt már előzőleg megsütöm. Aztán elfogyasztjuk a vacsorát. Megnézzük a tévét, főleg ha zsidó darabokat közvetítenek.

1956-ban hurcolkodtunk [Duna]Szerdahelyre. Volt egy jó ismerősöm, aki a leszázalékolt alkalmazottakat tömörítő egyesületnek volt az igazgatója. Egy üzletet nyitottak. Engem az üvegárurészlegen alkalmaztak. A rokkantak bedolgoztak az üzletbe, külföldről kapták az anyagot, amiből varrták a termékeiket. Nagyon ügyes volt az igazgatónk. Én ott dolgoztam. 1980-ban mentem nyugdíjban. Szabad időmben, esténként a férjem mellett könyveltem is. Nem volt semmi gondom a származásomból kifolyólag. Tudták a munkahelyemen is, sőt, a főnök is zsidó volt. Amikor nyugdíjas lettem, örültem, mert a férjem mindig beteg volt. Ő előbb ment nyugdíjba, jó volt,  hogy én is otthon voltam vele. Örültem neki.

A Kati lányunk Vámosfaluban született 1952. június 28-án, a Zoli már a dunaszerdahelyi kórházban született 1955. november 15-én. Akkor már állt a kórház.  A gyerekek itt, Dunaszerdahelyen jártak iskolába. Kati a modrai [Magyarul: Modor – A szerk.] pedagógiai középiskolán folytatta a tanulmányait, Zoli pedig a Pozsonyi Villamosműszerészeti Szakközépiskolára járt, utána főiskolára jelentkezett [Mint a férjjel készült interjúból tudható, a fiú egyetemen, a pozsonyi STU-n (Slovenská Technická Univerzita  – Szlovák Műszaki Egyetem) végzett villamosmérnökként. – A szerk.]. Szlovák iskolába jártak, azért, hogy tökéletesen tanulják meg a szlovák nyelvet. Abban az esetben, ha főiskolára mennek, akkor nem tudnak majd a magyarral érvényesülni. Akkor nem tudtak, most már más világ van. Akkor nem volt magyar főiskola [Selye János Egyetem, Komárom – A szerk.]. Ezért adtuk be szlovákba.

A gyerekeknek szintén nem volt gondjuk vagy bajuk a származásuk miatt az iskolában. Egyszer ugyan a  Katim sírva jött haza, hogy a barátnője, akivel együtt járt az iskolába, és akivel még máig is jóban vannak, egyszer lezsidózta őt. Akkor azt mondtam neki: „Amelyik gyerek tudja, hogy mi az a zsidó, annak a szülei fasiszták, mert úgy beszélnek előtte. A tíz-tizenkét éves gyerek még nem tudhatja, hogy mi az, zsidónak lenni.” A Zolinak nem voltak problémái, de nem is beszélt róla. A fiú az más. A fiú hamarabb revanzsálja a rosszat, mint a leányka. Nem, nem mondhatnám, hogy panaszkodott. A gyermekek zsidó és nem zsidó gyermekekkel barátkoztak.

A háború után a hitközség borzasztó állapotban volt. Nem akadt senki, aki vezette volna. Később mégis találtak egy megfelelő embert, de ő is elment Izraelba, aztán jött egy másik, ő is elment. [Duna]Szerdahelyen megszűnt a hitközség [Ez Feldmár asszony szerint van így, mivel ő kizárólag a vallási szempontokat helyezi előtérbe. A valóságban azonban a hitközség továbbra is működik. – A szerk.]. Most is csak az ünnepekkor megyünk templomba, vagy ha valakinek  évfordulója van [lásd: jahrzeit]. Különben… már lassan az se lesz, aki imádkozzon. Pozsonyból szoktak elhozni egy öreg bácsit, egy otthonban lakik. Azt szokták elhozni előimádkozni, de ha az nem fog jönni, akkor már nem tudom, hogyan lesz. Már az se lesz, aki eltemesse az embereket. Dunaszerdahelyen nincs senki, aki előimádkozna [lásd: kántor]. Aki tudna, az beteg, a Kornfeld Feri bácsi pedig már nem bír imádkozni. A legutóbbi temetésen is a Haász Tibi Galántáról [Galanta] és a Dr. Feldmár Tibi mentek öltöztetni és rendbe tenni a halottat [Dr. Feldmár Tibor a dunaszerdahelyi zsidó hitközség jelenlegi elnöke. – A szerk.].

Hitoktatásban a gyerekek kéthetente egyszer Dunaszerdahelyen részesültek. Itt volt rá lehetőség. Egy bácsi tanította őket. Zoli tud imádkozni, a betűket ismeri, de ez minden. Komoly oktatásban nem részesült, ezért mielőtt bár micvája lett, akkor Pestre ment tanulni. Előzőleg elmentünk Pestre megérdeklődni, hogy ki tudná előkészíteni  a gyereket a bár micvóra. Itt, [Duna]Szerdahelyen nem volt, aki elfogadta volna. Amíg tanult, addig Zoli Pesten lakott Weisz bácsiéknál. A Zoli bár micvója nagyszabású volt. Budapesten tartottuk meg. A zsinagógában Jákob néven szólították a Tórához. A[z anyai] dédapját hívták [Haár] Jákobnak. Otthon, Dunaszerdahelyen szerveztünk egy kis ünnepséget, ahová a legközelebbi rokonok voltak hivatalosak: Feldmár Jenő sógorom és a családja meg a bátyám, Haár Jóska a feleségével és gyermekeivel együtt. Katinak nem volt bát micvája.

A gyerekeim tudatosítják a zsidóságukat, már kiskoruktól kezdve. Látták, hogy péntek este mindig gyertyát gyújtunk, és imádkoznunk kellett. Mi mindketten zsidók voltunk, nálunk könnyebb volt elmesélni. A bátyáméknál ott nem lehetett. Már nagyobbak, értelmesebbek voltak a gyerekek, amikor kezdtem nekik mesélni a holokausztról. A Kati már nagylányka volt, lehetett olyan 12 éves, akkor elmeséltünk mindent. Elsírták magukat…

Ünnepekkor mindig jártak a gyermekek az imaházba, már itt, Dunaszerdahelyen. Addig nem, mert még kicsik voltak. Vásárúton sem volt, akihez járjanak, mert nem jöttek össze a zsidók. 

1956-ban Vámosfaluban eladtuk a házat, és Dunaszerdahelyen, a város szélén vettünk egy másikat. Ott laktunk. A  házunkban két szoba, konyha, fürdőszoba volt, de a ház a város szélén állt. Éppen ezért is adtuk el. Azóta már le is bontották, most blokkok vannak a helyén. Kert is tartozott hozzá, gyümölcsfákat is ültetett a férjem, volt ott csibe, kacsa. Eleinte a falusi életmódhoz igazodtunk a városon is, de aztán apránként feladtuk ezt. Az árvíz után – nem tudom pontosan, mikor volt [Duna]Szerdahelyen árvíz – akkor mi megvettük ezt a másik házat, és bejöttünk a városba lakni. A régi házunkat egy olyan család vette meg, akik árvizesek voltak, faluról érkeztek. Vettünk egy házat a városban, a férjem testvére szomszédságában, ahol máig is lakunk. Amikor már idejöttünk, akkor már nem tartottunk háziállatot. Tyúkjaink ugyan még vannak, meg van egy kutyánk.

Magyar újságokat olvastunk, az „Új Szó”-t és a „Szabad Újság”-ot.  Vasárnap ezeket szoktuk megvenni. Színházba, moziba [Duna]Szerdahelyen eljárogattunk, de később a gyerek miatt nem nagyon lehetett menni. Leginkább a sógoromékhoz adtuk a gyerekeket, vagy ők adták be ide hozzánk. Náluk is két gyerek van.

Ahogy a gyerekek nagyobbak lettek, eljártunk üdülni is. A férjem az ROH-nak a vezetője volt a cégnél, és ő intézte az utazásokat Balatonra [ROH (Revolučné odborová hnutie – Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom) – 1945-ben alapított tömegszervezet a régi Csehszlovák Szocialista Köztársaságban. Feladatkörébe tartozott a kollektív munkaszerződések megkötése, a felnőttek és a gyerekek üdülésének biztosítása. 1968-69-ben a szakszervezet néhány vezető személyisége megpróbálkozott a szakszervezetet a Csehszlovák Kommunista Párt ellenzékeként feltüntetni. 1969-ben, miután a CsKP vezetőségét lecserélték, az új irányzat követőit mind munkahelyi, mind szakszervezeti tisztségeiktől megfosztották. A bársonyos forradalom után a szakszervezet átalakult a Szakszervezeti Szövetségek Konföderációjává. – A szerk.]. Romániában is voltunk kétszer. A fiam is elment vele. A kommunista blokkon kívül csak az unokatestvéreimnél voltam Izraelban a férjemmel.

Mi egyaránt barátkoztunk zsidókkal és nem zsidókkal. Falun pláne, majdnem mindenki nem zsidó volt körülöttünk, velük is jóban voltunk. Most is bejárnak hozzánk a velünk korabeliek. A férjem inkább társadalmi munkát végzett a faluban, gyűlésekre jártak. Nekem meg ott voltak a gyerekek és a munka.

Zoli Kölnben él. Amikor végzett Pozsonyban a villamosmérnöki karon, az egyik ismerőse lett az igazgató a dunaszerdahelyi lengyárban. Maga mellé vette Zolit. A fiam először Pozsonyban dolgozott, onnan hívta el ez az ismerőse. Akkor már udvarolt a szomszéd leánykának, de mi nem is tudtunk róla. Nem sokkal később a Zolit Németországba küldték gépekért, mivel ő tudott németül. Zoli kiment, átvette a gépeket. A gépek megjöttek, de Zoli nem. Nem jött vissza, mert a leány kiment utána. A lány foglalkozása gyógytornász, a kórházban dolgozott. Jugoszláviába mentek a kórháztól nyaralni. Megismerkedett ott egy német házaspárral, azok kivitték őt Németországba. Odament utána a Zoli. Egy menekülttáborba mentek, ahol főleg lengyelek éltek. Akkortájt nagyon sok lengyel ment ki Németországba. Kaptak ott egy lakást, így már munkát is kereshettek. A Zoli felesége gyorsan elhelyezkedett a helyi kórházban. Gyógytornászként jól érvényesült. A fiamnak azonban különbözeti vizsgákat kellett tennie. Barátokra is lassan szert tett, orvosokra, mérnökökre. A Bayern cégnél helyezkedett el munkavezetői beosztásban. Nem tudom, hány ember dolgozott a keze alatt. Nagyon jó volt a fizetése. Áskálódni kezdtek ellene, hogy miért pont egy bevándorló van vezetői poszton. Amikor elbocsátásokra került sor, akkor mondta neki a főnök, hogy kikezdtek téged, nem tehetek semmit. Azt ajánlotta neki, hogy próbáljon szabadlábon [vagyis önállóan] dolgozni. A fiam és a barátja új céget alapított. Egy évig nem mentek jól a dolgok. Csak aztán kezdtek keresni, lassan befutottak. Egy fiuk született, Kay. A felesége, Zita Baranyaiová keresztény volt, nem konvertált. Talán Hollandiában esküdtek meg, mert Németországban nem lehetett, ugyanis nem voltak egy valláson. Kiutaztak oda, ott megesküdtek. Behívta őket egy fiatalember, aláírták a papírt, és mehettek.

A fiukat, Kayt zsidónak nevelték. Úgy egyeztek meg, hogyha kislányuk lesz, akkor katolikusnak nevelik, ha pedig fiú születik, akkor zsidó vallású lesz. Kay a kölni hitközséghez tartozik. Mint gimnazista a bejt ha-midrasban [lásd: bét midrás] szombatonként a gyerekeket tanítja. Több ízben is járt Pesten és Szarvason [Zsidó ifjúsági tábor – A szerk.]. A Schweitzer főrabbi [lásd: Schweitzer József] tanította őt. Hozzá járt, ott van ez az új iskola, a zsidó főiskola [az Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetem – A szerk.]. Nagyon sokszor volt ott vizsgázni. A kölni rabbi kivitte őt Izraelba, és ott is le kellett neki vizsgáznia. Meg is van malenolva [lásd: körülmetélés]. Még gimnáziumba jár, jövőre fog érettségizni, a gimnázium mellett tanítja a gyerekeket. Minden szombaton ott van. Amikor kicsi volt, meg lett malenolva, de a pesti rabbi nem ismerte el, hogy ott még valamit javítani kell rajta. Hát ott mit lehet még javítani?! Nem tudom, mi nem tetszett neki. A Kay úgy határozott, hogy akármit csinálnak, ő akkor is hagyja. Zsidó óvodába és zsidó iskolába járt. Csupa zsidó barátai vannak. Udvarol egy leánykának, a lány is oda jár hozzájuk, mert ők Köln mellett laknak, és azzal barátkozik. Kétszer, háromszor egy évben látom Kayt. Magyarul beszél velem, de tud németül, angolul is. Az iskolában latinul és héberül is tanulnak. A barátai is járnak Izraelba, Kay szintén volt már Izraelban többször is.

Kati pedagógiai szakközépiskolát végzett Modrán, utána Dunaszerdahelyen helyezkedett el egy alapiskolában [általános iskolában] mint nevelőnő. Már 23 éve Pozsonyban él. Amikor a Zoli elment [1982 – A szerk.], ő is ugyanabban az évben Pozsonyba hurcolkodott a férjével. A férje dunaszerdahelyi származású, gépiparit végzett Komáromban. A BEZ [Bratislavské Elektrotechnické Závody, magyarul Pozsonyi Elektrotechnikai Vállalat – A szerk.] cégnél helyezkedett el, jóformán már 35 éve ott dolgozik. Ő is zsidó fiatalember, zsidó esküvőt tartottak. A pesti főrabbi, nem jut eszembe a neve, az esküdtette őket. 1973-ban Pesten tartották az esküvőt, a Dohány utcai zsinagógában. Sokan eljöttek, mert kíváncsiak voltak az esküvőre. Az Astoriában tálalták a vacsorát. A férjem egyik barátja intézte, hogy ott tálalják az uzsonnát és a vacsorát.

A lányom az esküvő előtt elment a mikvébe, de nem nyírták le, mert az már modern fürdő volt. A ruháját varratta. Egy ismerősünk, a férjem távoli rokonai küldték hozzá az anyagot. Az esküvő előtt megtelt a templom az ismerősökkel, barátokkal. Pali, a vejem Pozsonyban kapott egy lakást. A petržalkai  [Magyarul Ligetfalu, Pozsony legnagyobb lakótelepe. – A szerk.] lakótelepen tizenkét emeletes tömblakásokban kaptak ők is egy lakást a cégtől. Úgy határoztak, hogy elmennek Dunaszerdahelyről, mert Pali naponta bejárt Pozsonyba. Nyáron motorbiciklivel, télen pedig vonattal. Reggel korán indult, és este érkezett. Először itt laktak panelházban, aztán elmentek oda. Két gyermekük született,  1974-ben Andrea, aki Dunaszerdahelyen járt óvodába és Pozsonyban iskolába. Aztán az egészségügyi középiskolába járt. A ružinovi [Ružinov – Pozsony egyik része. – A szerk.] kórházban dolgozott a barátnőjével, nagyon keveset kerestek. Azt gondolták, hogy ledolgozzák, amit muszáj, ugyanis fél évig tartott a kötelező gyakorlat, s majd utána elmennek külföldre gyerekeket ápolni. Úgy is lett, kint is maradt mind a kettő. Andrea férje egy jugoszláv fiú, stramm, szép ember. Két gyerekük született, a nagyobbik márciusban lesz három éves, a kisebbik meg tíz hónapos. A gyerekekhez németül és szlovákul beszélnek, de már nem nevelik őket zsidónak. Semminek sem nevelik, annak ellenére, hogy Kati, a lányom, a gyerekeit, Andreát és Ritát zsidónak nevelte. Andrea is és a fiatalabbik lány, a Rita is zsidó társaságba járt. Andrea kábé hat éve él már Svájcban.

Andrea és Rita a pozsonyi hitközséghez tartozik. Rita nagyon sokat segített a hitközségnél, táncolni tanítja a gyerekeket, kirándulásokat szerveznek. A konyhán is besegít. Rita Pozsonyban érettségizett, aztán pedagógiát tanult. Most lesz a promóciója, még nincs férjnél [A promóció a főiskolai és egyetemi tanulmányok befejezését követő ünnepség, amelyen a végzős hallgatók, a professzorok, valamint a szülők, barátok és ismerősök vesznek részt. A végzősök ekkor veszik át diplomájukat. A professzorok általában talárban vesznek részt az ünnepségen.  – A szerk.].

Kayt csak háromszor látom egy évben. Andreát akkor, amikor szabadsága van, Ritát pedig minden héten. A pozsonyiak naponta, reggel és este telefonálnak. Zoli  háromszor is telefonál egy nap, mikor hogy van ideje. Andrea kéthetenként hív bennünket. Van mobiltelefonunk is, de én nem tudom kezelni, nem tudom megtanulni. Örülök nagyon, hogy Kay ilyen vallásos. Andrea gyermekei már nem vallásosak, nem hisznek semmilyen vallásban, de ők még kicsik, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő.

Amikor Zoli elment otthonról, és később Kati is, bizony nem volt mindegy nekem. A Katiéknál nem féltünk, mert tudtuk, hogy jó helyen vannak, csak azt nem tudtuk, hogy Zolival mi és hogyan lesz. Nem is írt, se nem telefonált, csak Katinak mondta, hogy én elmegyek, és nem térek vissza. Csak Katitól tudtuk meg. Aztán, ahogy lehetett, úgy küldtük ki nekik a ruhákat, mert nem volt eleinte pénzük, hogy megvegyék, amire szükségük volt.

1948-ban a kommunisták hatalomra jutása nem érintett minket. Dolgoztunk és kész, nem volt semmi különlegesség. A kommunizmus alatt nem voltak nehézségeim a származásom miatt. Nem voltunk semmilyen párt vagy más politikai szervezet tagjai. A férjem sem, ő sem volt kommunista, csak a szakszervezetnek volt a vezetője, onnan járt gyűlésekre. 

Az orosz hadsereg bejövetelét 1968-ban jóformán nem vettem észre. Semmi különös nem történt, de láttuk őket. A Slánsky-perről tudtunk, mert az egyik modrai ismerősünket  is becsukták. Modrán a Katink bentlakó volt a diákotthonban, ezekhez is el szokott menni, nagyon rendes ember volt. A neve már nem jut az eszembe. Valamit ráfogtak. Mi nem politizáltunk annyira. Örültünk, hogy éltünk. Éppen csak a május elsejei felvonulásokra járt a férjem, a gyerekek pedig az iskolából. Itt a részvétel kötelező volt. 

Örültünk Izrael megalakulásának. Azért örültünk, hogy végre azoknak is lesz otthonuk, akik innen kimentek. Elmúlik a stressz, hogy mi lesz velük. Ugyanis ha valaki a saját országában él, akkor másképp érzi magát. Az izraeli háborúk alatt sokat aggódtunk [lásd: az 1948-as függetlenségi háború Izraelben; hatnapos háború; 1973-as arab–izraeli háború]. Akadt olyan is az ismerősök között, aki becsülettel fölnevelte a gyerekeit, és végül lelőtték őket. Túlélték a  lágert, elmentek Izraelba, kiépítették, és a végén meg az lett, hogy a gyerekeiket tönkretették.

Mi is ki akartunk menni a férjemmel. Amerikából kaptuk meg a beutazási engedélyt Uruguayba, de aztán olyan sokáig húzódott itt az ügyintézés, hogy végül bevonták az engedélyt. Aztán maradtunk. Gondoltuk, hogy kimegyünk az unokatestvéreimhez, de végül másképp döntöttünk. Ha a nyelvet nem ismeri az ember, akkor mihez foghat? Az én gyerekeim nem gondoltak arra, hogy kivándorolnak. A Kayjal még nem tudjuk, hogy mi lesz, először befejezi az iskolát. Amerikában tanult egy évig. Most már perfekt beszél angolul, neki az nagyon fontos volt. Majd meglátjuk, hogy mi lesz tovább.

Rendszeresen nem hallgattuk a külföldi rádiót, talán még a Szabad Európát [lásd: Szabad Európa Rádió] szoktam bekapcsolni. Nem nagyon érdekelt a külföldi közvetítés. Nem olvastunk semmilyen szamizdat újságot vagy tiltott könyveket, egyszerűen nem jutottunk hozzá, és nem is akartunk.

Csak egyszer, 1989 után voltam Izraelban. A férjem kétszer volt kint, azt hiszem, hogy tíz napig. A fiamhoz Kölnbe eleinte nem tudtunk elmenni. 1989 után már legalább ötször is voltunk kint náluk. Zoli gyakran hazajön. Andreánál  Zürichben nem voltunk, oda csak a szülei szoktak járni. Inkább ők jönnek. Nemrég is itt voltak két hétig karácsonykor, majd húsvétra újra eljönnek. Talán nem is látogatnak el húsvétra, hogy a Ritának legyen ideje tanulni, promócióra készül.

Amikor a fiam kiment Németországba, egyszer azt írta, hogy el tudja intézni, hogy Németországból kimenjünk Izraelba, így elutaztunk Kölnbe, a fiam meg elintézte, hogy két hétig nála és két hétig Izraelban tartózkodhassunk. Mi fizettük az utat, csak éppen a fiam intézte el, hogy kimehessünk. Én egyszer voltam Izraelban, 1996-ban. Az ismerősöknél és a barátoknál laktunk. Izrael nagyon szép volt, tele van virággal. Élnek azonban ott olyan emberek is, akiknek nehéz a megélhetése. Két hetet töltöttem ott,  ezért azt mutatta mindenki, ami a legjobb és a legszebb. A férjem volt kétszer, a nyolcvanadik születésnapjára kapta gyerekektől ajándékba az utat. Az egyik kollégájánál lakott.

1989-ben a bársonyos forradalom csak annyi változást hozott, hogy a fiam szabadon hazajöhet. Annak örültünk. Mi a demokrácia alatt már nyugdíjasok voltunk. Kaptuk a nyugdíjat, ha  ketten kapjuk, akkor meg tudunk belőle élni. A férjem hat évet dolgozott rá a nyugdíjra. Kapta a nyugdíjat, és dolgozott, amíg a gyerekek be nem fejezték az iskolát. Nehéz lett volna a nélkül. Nem tudom, hogy milyen irányú ez a társadalmi változás. Nem tudom megítélni. 

A holokauszt alatt átélt borzalmakért kárpótlást kaptam a Claims Conference-től. Nem is tudom, hogy kitöltöttük-e a legutolsó népszámlálás alkalmával a vallással kapcsolatos rovatokat.
 

Gabriela Brodska
Carlsbad
Czech Republic
Interviewer: Barbora Pokreis
Date of interview: August 2005

Mrs. Gabriela Brodska lives in Carlsbad in a small but cozily furnished apartment. The mother of her former son-in-law, Mrs. Blaouva, who is 95, is her roommate. Mrs. Brodska was born in the year 1924 in Roznava; after World War II she moved to Carlsbad. The interview took place over two sittings. Mrs. Brodska told us her story in the Czech language with the occasional use of Slovak and Hungarian expressions. Due to the serious nature of her state of health we ended the interview prematurely at her request.

My family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

My family background

Of my grandparents I remember my grandmother, my father's mother, and my maternal grandfather. I don't know how long my father's family lived there where my father was born [Zadorfalva, today Hungary], they lived in that village since time immemorial. I don't know when they then moved to Miskolc. My grandma was named Fannika [Fanni] Roth. My grandmother on my father's side died early on, I was 15 [1939]. Grandma lived in Miskolc [a city in Eastern Hungary] and I was born and lived in Czechoslovakia [see First Czechoslovak Republic] 1. My brother [Ladislav Roth] and I used to go visit her during summer vacation. The poor thing died early, she was around 60. Grandpa was named Roth, but unfortunately I don't know his first name. I didn't know him either; he died long before, in the year 1918. And I wasn't born until six years later. I'm sure I used to know his name, but I just don't remember any more.

We visited Grandma every year. We used to go to her place for summer vacation. She lived in this duplex house. My aunt [Paula Fischer, nee Roth] lived with her. There were three apartments there. In one of them lived my aunt, Grandma's daughter, with her family, and my grandma lived in the second apartment, also in a two-room apartment, and then there was one more apartment that consisted of one room with a kitchen. Plus a courtyard and garden, but she didn't keep any animals. It was this typical family house. Miskolc wasn't a very big city in those days, around 60,000 people or something like that. [Editor's note: in 1920 Miskolc had 57,000 inhabitants, 20 percent of who were Jews.] Grandma's house was close to the center, a few meters away.

She was a great grandmother, I loved her very much. A great grandmother! She was this typical grandma, like the grandma in the book by Bozena Nemcova 2. As far as religion goes, my grandma was assimilated. They had a farm; they didn't move to Miskolc until later. They had a field, and they had livestock, and the livestock had to be fed on Saturdays and Sundays and on holidays as well. And the cows had to be milked, so some observance of holidays and customs under those circumstances wasn't all that possible. [Editor's note: this indicates that the interviewee is not familiar with all Jewish laws regarding the observance of Sabbath. During this holiday it is forbidden to work, but the feeding and milking of livestock is allowed. However, the milk that is collected by milking during holidays cannot be consumed.]

My grandfather on my mother's side was named Jakub Kraus. Grandpa was 74 when he died [1937], and I was about 13 at the time. My grandpa on my mother's side originally lived in Zlate [a town in today's Eastern Slovakia in the county of Bardejov], and they had a store there, one of those typical village stores, where they sold absolutely everything: sugar, bread, petroleum and everything. Grandma was named Etel Weberova [Etel Krausova, nee Weberova]. I never knew her; she died at the age of 56. She got a brain hemorrhage, so when I was born, she was no longer alive. Grandma's father - my mother told me this - worked as an estate manager for a count in Szepes and his father also worked there. [Editor's note: Szepes is the Hungarian name for the Spis region in Slovakia. According to information from the State Archive in Levoc (under which Spis belongs) at that time there were three noble families living in that region: Andrassy, Csaky and Thurzo. Because the surname Weber was very common in the region, we were not able to ascertain from the information gained for which of these nobles he worked as estate manager.] They were natives of that region, who had apparently lived there for a long time already. If he had a function like that he must have been born there and lived there a long time.

We went to Zlate once to have a look around. Grandpa's place was this typical village house. I think that it had two rooms and a kitchen. This typical village house, only one story. When we were there my grandpa was no longer alive, and the current owner wasn't at home, so we only looked in through the windows. Grandpa lived with us because he was a widower. At that time we were already living in Roznava. I was already born in Roznava. My grandparents sold everything in Zlate that they owned and moved here, because there was no school there, only up to the fourth grade [see People's and Public schools in Czechoslovakia] 3, and they had three children that were going to school. So they moved to Roznava. There they then bought a larger house. My mother was married here and my brother and I were already born in Roznava, so I'm a Roznava native. Grandpa loved me very much. He didn't call me by any other name than 'arany-virag' [Hungarian - my golden flower]. Well, my grandpa had five grandchildren, so I felt that he was very emotionally fixated on me. Sometimes Grandpa spoke Hungarian with us, and sometimes Slovak, according to the situation.

My mother was born in the Hungarian part of the Austro-Hungarian monarchy. She was born in the village of Zlatow [then the name of the town of Zlate, in the county of Bardejov]. My mother was named Jolanka Rothova, nee Krausova. My father was named Jeno, in Czech Evzen Roth. He was born in the village of Zadorfalva, and then later they moved to Miskolc. They had a farm in Zadorfalva. My father was 33 when I was born. I know that on 1st May 1924 he was 33. My mother was six years younger than he was.

My father was a beautiful person, but unfortunately died at the age of 42 of kidney failure. He was a person that couldn't say no to anyone. It was common, when someone wanted to buy a pig: 'Mr. Roth, please lend me five crowns!' My father always pulled out his wallet, even though we weren't rich. I remember him very well; I loved my father very much. I remember that for his funeral, people from nearby villages came to pay their respects. He was very well-liked and respected. He was buried by the rabbi, my brother couldn't say the Kaddish, he was only 11, so he couldn't. [Editor's note: The Kaddish, prayer for the dead, can be recited by a son for his parents only upon reaching the age of 13, after his bar mitzvah.] The rabbi spoke, he said goodbye. My father was buried in Roznava in the Jewish cemetery. But after the war that cemetery was destroyed and the remains were transferred to a Christian cemetery.

Today there's no Jewish cemetery in Roznava; there aren't any Jews there either [according to information from the Central Union of Slovak Jewish Religious Communities, to this day (2005) there lives at least one person professing the Jewish faith]. Now there's this special section there. After all, it's all the same to the dead. In death we're all equal, and in life we should be too. I looked for his grave when I was last in Roznava, at that time part of the cemetery was still there. I found my father's grave and that of my grandparents - my mother's parents. My father had a very nice gravestone made of Swedish granite and when they transported him [from the Jewish cemetery to the Christian one], my friends wrote me that the gravestone had been lost and then they didn't know whose grave it was.

My father was one of ten children: seven boys and three girls. All seven boys graduated from high school, though at that time there was no bus or train connection to Zadorfalva, which is a small village. They had to walk I don't know how many kilometers. My grandma would get up in the night, light the stove, and throw a bunch of potatoes into it. Then she would wrap up the hot potatoes in this sack, prepared ahead of time from some fabric, and they would have that in their pockets, for warmth. The oldest [Andor Roth] studied law, and when the youngest [Laszlo Roth] was graduating, Uncle Andor already had a well-established clientele, so he paid for the youngest one's studies. He studied medicine. So two of them had a university education. And all of the boys graduated from high school. The girls, as was the custom then, were at home and helped out with the household up until they were married.

My father had forests, a forestry business. He owned them. My mother was at home. Before she got married she probably didn't work. Daughters were at home, helped with the household and waited for a husband. My father, when he was in the army, served in Roznava, where he and my mother met and it was love at first sight. However, in the meantime war broke out [WW I], and so they didn't get married until he returned, after the war. My father did seven years of service. Back then compulsory service lasted three years, and the day before he was to finish his service war broke out; he didn't even get to take off his uniform. He served everywhere where it was necessary, at the front. He didn't talk to me about it; I was eight when he died. So I don't remember his wartime reminiscences.

My parents were married in Roznava. It was probably a Jewish wedding; I wasn't around yet at the time. My mother already lived in Roznava, where my grandpa had bought that house. It was a multi-story house, quite large, so my father actually married into it.

Our mother spoke Slovak with us and our father Hungarian. Between each other they spoke Hungarian. Our mother didn't learn Hungarian until they moved to Roznava. Up until then she spoke only Slovak. My mother tongue is Slovak and Hungarian too, after my father. We spoke both. Our mother spoke only Slovak to us as a matter of principle, so that we wouldn't forget. And our father made a point of only speaking Hungarian with us. Our father, however, spoke Czech well, because during the war he had served with guys from Bohemia and Moravia, so he learned Czech there. There was a large number of Hungarians living in Roznava, because all of Southern Slovakia was mainly Hungarian; Hungarian-speaking people lived there. [Editor's note: according to the census of 15th February 1921, Roznava County had 39,913 inhabitants, of which 18,883 identified themselves as Hungarian, 18,054 as Czechoslovaks, 487 as Jews and 2,489 as others.]

My parents dressed in a 20th-century way. Dresses, blouses and skirts were worn. I know that my father wore breeches; they were in fashion back then. As far as religion goes: absolutely not. My father always searched high and low for his hat when he was off to the synagogue [meaning that he usually didn't cover his head, while Jewish faith requires covering the head].

Our house wasn't right in the center. The center of Roznava was a square, right. And then leading off it were various streets, so the street where our house was, was named Ruzova Street, No. 3. Our apartment was spacious, three rooms, and on the ground floor there was also one apartment. We of course lived above. The stairs led up to this hall. In the summer we ate there, because it was comfortable, cool. It had these tiles. There was a nice, large kitchen and three rooms. The bathroom was large; I used to go there to read forbidden books. I usually chose from the library books that weren't meant for me yet, various love stories. I would lock myself in there and read. That bathroom was the size of half of one of the rooms. It also had a window, so I also had light. I sat comfortably and read. Then I would smuggle the books out in my pants.

Our furniture was normal. In the kitchen there was a table, chairs, also some kind of trunk and cupboards, something like that. Then there was a bedroom, that's where my parents were. We had one really large room. It was almost a ballroom, I had a piano there. It was a large grand piano and it needed room. Otherwise there was a large dining table and chairs. There was a built-in glass case, with china and those various knick-knacks. There was a sofa, where Grandpa would always lay down after dinner, and call to me 'arany viragom, gyere nekem jatszani! (to the piano)' [Hungarian - my golden flower, come play for me!]. I would always lull him to sleep with my playing. My grandpa also slept in this room. There was a bed there, but placed in such a way as to not disturb the character of that living room. Well, and then my brother and I slept in that front room. The house didn't have a garden, only a small courtyard.

We had a maid, she lived with us. Those girls would usually get married and leave, they weren't with us for long. One of them was with us a long time; she was named Erzike [Elizabeth]. I liked her so much that I called her kis anya [Hungarian: little mother]. Later I got in touch with her, when I returned [from the concentration camp]. She was more or less like my second mother. She helped out with the household, and also cooked, because she was very capable and tidy, together with my mother. When there was a lot of laundry she also did it, but we also had a washerwoman. You know, my father was very socially aware; I know this from my mother. When we were born and had diapers, my father would say, 'Mother, you'll wash those diapers yourself. They're our children, and why should that maid wash our children's dirty diapers!' And we had to clean our own shoes. My father was a real democrat. I think that he also voted for the Social Democrats.

My father had nine siblings. The oldest was Andor, then there was my father, Jeno, then Sandor, Mihaly, Erno, Gyula and Ladislav - Laszlo. Seven boys and three girls: Paula, Gizella and Marketa. Andor graduated from law school in Budapest and had a well-established practice there. His wife was a piano professor in Budapest at the conservatory. They had one daughter, Agnes she was named. He [Andor] didn't survive [died during the Holocaust]. Only Sany bacsi [Uncle Sani] and Laszlo, they survived.

Sandor lived in Budapest and was well-off; he had a fancy goods shop. His wife was named Magdolna and was a farmer's daughter. They had one son, Andor. He died last year in Budapest. He was very well-known, here too [in the Czech Republic], because he was an expert, a builder of railway bridges. He had an award from us too [Czech Republic], from the Ministry. They would invite him to various countries for consultations. I cried a lot when his wife wrote that he had died.

Mihaly stayed in the family home in Zadorfalva. He later took over the farm. His wife was named Bozenka. They were all from Hungary, only my mother was from Slovakia. They had one daughter, Zsuzsanna, she lives in Israel.

Erno lived in Putnok, which was this smaller town in Hungary. He had fields but also a general store. His wife was called Rozsika. She was very kind. He actually married into that store, but he owned some properties. They had one son, Jozsef.

Gyula worked for Sandor in Budapest. He was married, but married a divorced woman that had one daughter. So he didn't have children of his own. His wife's name...we called her Aunt Panni. That was short for some name.

Laszlo was a doctor in Budapest. After the war, in 1956 4, when there was the so-called counter-revolution, he left for the United States; at that time he was already married. There he at first worked in some institute for the mentally ill as a male nurse, until he got his degree recognized. And then he worked as a doctor. He's got one daughter, Eva. His wife is, I think, named Zsuzsanna.

Paula was named Fischer after her wedding. Her husband was Lenard Fischer. They had a son and daughter: the daughter, Klara, was in an advanced stage of pregnancy when they deported her. The poor thing went straight into the gas chambers. She was a beauty, a real beauty. Their son was Tibor. He now lives partly in Hungary and partly in Israel. Uncle Lenard had a company, I don't know, maybe he was in the lumber business. I didn't really ever pay any attention to it. I do know that after the war [WWI] he worked for some government ministry in Budapest, and then years later he returned to his native village, because his parents had died and he took over their store, and it wasn't until a few years later that he moved to Miskolc.

Marketa's husband was named Viliam, but I don't know his surname. Those names are disappearing from my memory. They lived in Sajokazali [a municipality in Hungary]; it was a larger village, more of a municipality. They also had a butcher's shop. They had a daughter, Magda, who looked so much like me that people confused the two of us. Aunt Marketa was together with her daughter in Auschwitz and during the death march 5, Maketa could no longer continue. She was horribly exhausted and fell down. Magda kept crying, 'Mommy, please, hold on, mommy, mommy, please, hold on!' She kept on picking her up and picking her up. But she couldn't and the SS soldier said to her, 'so you won't be lonely,' and shot her as well.

We kept very close relations with them [with her father's siblings and their families]. Really very close. They regularly came over to visit us and we them. I liked them very much, because they reminded me of my father. And for them we were still orphans, the children of their beloved brother. So their relationship with us was very lovely. I really loved all of them. I couldn't say which one of them I loved more.

My mother had one brother and one sister. Her brother lived in Bratislava. He was named Gejza Kraus. His wife was named Friderika Hirschbeinova and they had a clothing store in Bratislava. They had one daughter, Alica. I think that in 1942 they deported them to Lublin. [Editor's note: from 27th March to 14th June 1942, 39,899 citizens of Jewish origin were deported from the territory of the Slovak State (1939 - 1945) to the Lublin district.] We searched for them, but never found anything. They were probably all shot.

My aunt was named Berta, married Deutschova. They lived in Presov and there they were shareholders in Slovenka. [Editor's note: this factory was founded in the year 1920 by Jan Orszaghy in Martin as the first Slovak knitting factory and joint stock company, which was later named SLOVENKA. After the war, it became indebted, and the factory was purchased by the Prague Legiobanka (which administered it up until nationalization). The state-owned company SLOVENKA, headquartered in Martin, was created on the basis of a decree by the President of the Republic in May of 1948 (the second wave of nationalization), and that retroactively to 1st January 1946. The factory partly also concerned itself with mercantile activities.] That was some sort of co-operative store that sold women's and men's underwear. They weren't doing too well, then they returned to Roznava, and there they lived up until the war. They had one daughter, Jolanka and a son, Vojtech, who committed suicide because of some girl. He poisoned himself with cyanide. He was 24.

Aunt Berta lived in Roznava. We were together every day; they lived only a little ways away from us. After dinner my aunt would come over and she and my mother would sit by the window and embroider or crochet. Towards the evening she would then go home. Like one big family, really. Well, and Uncle Gejza would often come from Bratislava to visit us. He liked his two sisters a lot. It was he that took care of me when I began to attend the conservatory. You know, when I see today those relationships between siblings or in families, where maybe they don't speak with each other, or are suing each other over property, I can't comprehend it. On both sides I saw only solidarity and love. So for me it's really quite foreign and incomprehensible.

Roznava was a small town of seven thousand. [Editor's note: according to the 1921 census, there were 39,913 people living in the district of Roznava, while the town of Roznava itself had 7,325 inhabitants.] There was a mining colony, but about two kilometers from Roznava. Well, you know, back then for me it was the center of the world. Like for a child, but I can tell you, that when I was in the concentration camp, that homesickness, for my home town, when I saw around me, in my mind's eye, those mountains, forests, the longing and pain were worse even than that horrible hunger, thirst, beatings and that hard work, that unbelievably hard work that we women did. So I really was this local patriot.

I can't tell you exactly how many Jews lived in Roznava, but they took about 350 to 400 of us from the ghetto. [Editor's note: on 1st December 1930, 634 inhabitants of the Roznava district identified themselves as having Jewish nationality. In the actual town of Roznava there lived at that time 425 Jews.] There was a synagogue [built in Moorish style, in the year 1893] in town, in fact a very nice one. Not big, but nice. Around it there was a garden, I can still see before me a huge walnut tree and below it benches. We didn't go there very often, only on the high holidays. At first there was this one old rabbi there, who died, so I don't remember him. Then came his nephew Dr. Leo Singer [died in the year 1944]. He had a doctorate in philosophy and then also did a degree in theology. He was a young person, not very good-looking, but inside he was so beautiful! He had such amazing knowledge! Each month he prepared a cultural program. Because I was quite good at reciting, I would usually recite some poem. We also had a piano there, so I also played. There was this one very talented little boy there, who played the violin, so sometimes the two of us played some piece together. Then the rabbi would start speaking. I once heard him, he lectured on Einstein's 'Theory of Relativity.' He was truly such an advanced person!

Growing up

Those lectures used to be in the evening, it was only for adults. For children we also had theater, puppets. But that was already right after 1939, and right at that time I began to realize that I belonged to the Jewish community. Because expressions of anti-Semitism were already very strong, we could already feel it. The Jewish youth withdrew into its shell and so it brought us together, that we only met amongst ourselves. Well, and it was for these children that we made those puppets and performed plays for them. We tried to somehow culturally occupy ourselves, because we didn't go to the movies any more. The Germans made these films [German anti- Jewish propaganda] like 'Jud Suss' based on the book by Feuchtwanger 6, so you can imagine it. And under the influence of this film, when people came out of the movie theater and met a Jewish man, they would beat him to a pulp. We wanted to avoid such unpleasantness. We met quite regularly, here and there, and we always managed to amuse ourselves. There were quite a few of us young people. At that time our social circle was limited to a narrow, or narrower, circle of people that were of a similar nature.

During my youth the Jewish community was almost Neolog 7. Jewish stores were open even on Saturday. People made a living mainly in business, but I also knew one miner, the mine locksmith. A shoemaker lived close to us. A terribly poor family! You know, I've always only heard that Jews are rich. I'd like for them to see that family! They lived in a one-room apartment, and their kitchen was so tiny! It had a window up high, so when you walked along outside the building, you were looking down into that kitchen. They couldn't even afford to pay for electricity, so at night they worked by the light of a candle, or a petroleum lamp. I know that my mother would always wrap up my clothes that I didn't wear any more, but that were still in good shape, and took them to them. They had two daughters, one was the same age as me, plus two boys. The other Jewish families would send them flour and butter on Thursday or Friday, so that they would at least have something for Sabbath. Once I was over there for supper, and they had unbuttered bread, only one slice apiece, and radishes, those red radishes. Each one got a few slices, and that was supper. They were truly poor, and there were more families like that. Not everyone was rich. There were people that lived only very modestly and did manual labor.

They built a mikveh in Roznava, but only the shammash, shochet and cantor went there. The rabbi, if he went, that I don't even know. We all had a bathroom at home, so people bathed at home. Otherwise I know that a couple of those devout people from the older generation probably went there. My parents didn't go there at all. I've never been there in my life; I don't even know what it looks like. On Thursdays after lunch we had religious classes, and the rabbi taught us that, because there was no Jewish school in Roznava. It wasn't necessary for those few Jews.

Before the war there were shnorrers [beggar, the Yiddish term shnoder means 'to contribute'], yeah, I remember them, but really don't know how often they would come by, because I wasn't interested. I had a different world. If I wasn't in school, I was in the street and we would play outside. I was terribly fond of fighting with boys. I had completely different concerns than watching if shnorrers were coming by. Well, but at our place at dinnertime there was always this one bocher [student], but I don't know what that means. I know that they called him Bocher. This terribly poor boy, who perhaps didn't have parents. He would come over once a week and teach us how to pray. We weren't too enthusiastic about that praying, but the rabbi did after all want us to know how to read [Hebrew], well, so he would come over, but really more because my mother would give him supper. I remember that one time my father was walking along, and that poor guy didn't even have a winter coat. He walked around in winter in only that old suit. Father said, 'I can't stand to look at that any more!' There were a couple of well-off Jewish families in town, and he said, 'Look, he's a young person, he'll get tuberculosis!' Where we lived the winters were very cold, though short, but cold. He managed to get some money together. My father grabbed him, 'Come on, now we're going shopping!' He bought him a complete set of winter clothes, boots and a new suit and a coat. Everything, and a warm scarf too. The poor guy cried.

He came by only once a week, but the custom was that they came to, as they used to say 'napokat enni' [in Hungarian literally 'eat the day']. In Roznava there was a high school, and his parents were poor and couldn't afford for the boy to go somewhere for dinner and couldn't last all day on just a piece of bread. So before the start of the school year, either the mother or father would search out six families, because there were six school days in the week. So from what I remember, we always had one diner. He would come on a certain day, say on a Monday, and to the other families on other days, up until the end of the week. They were only Jewish boys. In this respect there was this solidarity. Jewish families held together, they really tried to help those that needed it.

I don't know if there was electricity and running water everywhere in town. We had it, but, you know, there were families that couldn't afford it. For light they had a petroleum lamp and they bathed in a washtub. The so-called main streets and roads were paved with cobblestones. Back then there were few cars driving around town. I have no clue how many people in town owned cars. Maybe only a few people had one; it was a big luxury.

Every week, on Friday and Saturday, there were markets. Farmwomen from the countryside would come and sell poultry, eggs, butter and fruit. Everything. There was also a fair held, but only once every three months. Everything you could imagine was sold there: sweets, clothing, absolutely everything. My mother went shopping every Friday, but for the most part we would have everything delivered. We bought in quantity. Every year we made jam, lekvar - szilva lekvar [Hungarian: plum jam]. So we had our connections in the countryside and they would deliver us a hundredweight [100 kilograms] of plums. We'd pit them until midnight and then cook them out in the courtyard. Nuts were also purchased by the bagful. My mother would go to the market to buy peppers, green peppers. There were several Bulgarians, gardeners around. [Editor's note: Bulgarian gardeners assumed a prominent position in the cultivation of vegetables across the whole of Europe. Their migration began on the cusp of the 18th and 19th centuries. They began arriving in Slovakia at the end of the 19th century. In the following century local officials recorded vegetable farms founded by Bulgarians in about 64 localities. In the period between the two world wars (1935) the number of Bulgarian vegetable farms in Slovakia was estimated at 320. They were the most numerous around Kosice and Bratislava.] During the time of the First Republic, you could get ten peppers for a crown, ten halers apiece. A kilo of butter, the stuff that was brought by the women, cost nine crowns. There was also a dairy, but there it was a bit more expensive. There was no fish market. But I know that my grandpa liked fish, so my mother would sometimes make them. But where she bought the fish, I don't know. Neither was I interested, it was on the table, so it was.

I remember that once Minister Derer 8 from Bratislava was in Roznava, he was a Social Democrat. It was a big deal; they paraded him down the main street, around the square with a bouquet of red carnations. That's what I remember from it, at the time I was still a child. We only hung around and looked at him, you know. And when the Republic fell apart in 1939 [see Slovak State] 9, I was only fifteen. My father was such a Hungarian patriot that when they played the Hungarian anthem, my father would stand at attention and tears would stream down his face. I never became attached to that Hungarian nation, because I was born in democratic Czechoslovakia and the class differences there [in Hungary] were so big. When some poor guy went to see some official, he would wring his cap in his hands until mister all-powerful bureaucrat notified him that he could step forth and stand before his desk. So this bothered me. Or once I was in Budapest and a carriage drove by me, in which Horthy's 10 wife was sitting. The carriage stopped, someone got out and before Horthy's wife got out he knelt and kissed her hand. Well, I was completely flabbergasted that something like that existed! In Czechoslovakia, when you wanted to write the president, it was Dear Mr. President and nothing more. Something like that was incomprehensible to me.

I was born in the year 1924 in Roznava. From the age of three I attended nursery school, a convent school. I spent most of my time outside in front of our house, where there were a lot of children. There weren't many cars in those days: once a day a car would drive by, and slowly at that. We children were always fooling around outside. And as soon as the first snowfall came, we'd be sledding and going skating; while my father was still alive [died in 1932]. My childhood was truly beautiful. I took his loss very hard, even though I was still a child. That's how I remember him, he loved me so much, and I loved him so much. My brother was four years older than me, and when I was born, my father was disappointed. He wanted another son. So in the beginning his relationship to me was quite lukewarm. And then I know that when my father was sitting, my place was in his lap. And when my aunts came to visit from Hungary and said to him, 'Listen, aren't you overdoing it a bit with your love for that child?' my father said, 'Half of my heart is this child!'

Father died when I was eight and my brother was twelve. My mother remarried after two or three years. It's not something I like to recall. It was a very unhappy marriage, and if I've ever hated anyone from the bottom of my heart, it was my stepfather. Both my brother and I hated him! He didn't like us. He wanted a child of his own and our mother didn't. She was afraid that it would affect his behavior toward us, although his behavior was... My stepfather was named Alexander Eichnel, well and my mother then took his name. We never thought of him as our father. We really kept him at a distance. I couldn't bring myself to call him Dad, or something like that. I avoided addressing him in any sort of more intimate way. He was a tinsmith by trade.

At first we lived on the small amount of capital we had gotten for those forests. [Editor's note: they sold the forests in the Roznava region that had belonged to their father, Jeno Roth.] You know, it was no great fortune, but our father's brother [Sandor Roth] helped us out. The relationships among the siblings were beautiful, really. They lived and breathed for each other. And that uncle was very well-off. He had a wholesale notions and leather goods business in Budapest. I recall that in the spring we would get a package from him with cloth for an outfit, a coat and money for shoes. He dressed us. He would say: 'I don't want anyone to say that he's working to support my brother's children.'

Back then there were five grades of public school and three of council school. I attended public school at the convent. Right after I finished council school, I left for Bratislava and they accepted me into second year at the conservatory. Evidently I must have had some sort of talent if I came from such a small town and they immediately accepted me. My teacher was a conservatory graduate. She was named Boriska Falvy and married some lawyer, Gotthilf, I think. They couldn't get me away from the piano; they had to drag me away from it, that's how much I liked it. I loved Beethoven immensely. I also liked Mozart. Interestingly enough, as a young girl I didn't have a feel for Chopin. He's very emotional, and it was only as a young woman that I began to understand his music and very much fell in love with him.

I began to attend the conservatory in Bratislava and then I had to return back home. Because at the end of 1938 Roznava was annexed by Hungary [see First Vienna Decision] 11. So my musical career thus ended. They said that I'll once be a shining star in the musical sky. Golden eyes that saw me there. But I took private lessons in Miskolc with Professor Hollosy. Lessons, well, once a month, but he said, 'yes, you're going on to the next grade.' I already wanted to attend music academy, which was seven years.

After the war I wanted to finish conservatory, so that's why I went to Prague. After finishing the third year of conservatory, I could have taken a state degree exam, which would have qualified me to teach. But I knew the entire conservatory [program], even though I didn't have the papers for it. I actually wanted to finish that entire seven-year academy, so that I would be qualified, for I didn't have a trade, a diploma, nothing. But then I met my husband, it was 16th August and the next day he asked me for my hand. We were married on the 31st, in 1945. Then several years went by before I again sat down at a piano.

I didn't come by a lot of religion at home, because though my parents observed holidays, it was more out of respect for their parents and traditions than from some sort of religious conviction. Irrespective of the fact that I attended a Catholic convent school and didn't have even one Jewish girlfriend. My friends were from among my classmates. Once this one girl came to visit me [the student that did this interview] and kept asking me how I perceive my Jewish identity. Well, that's really tough, because I lived in an exclusively Christian environment, just that school alone, that I attended from the age of three, even nursery school. My parents had many Christian friends; there may have been more of them than those from Jewish families. We were very assimilated. I perceived Judaism solely as a religion. When my classmates had catechism, I had time off. And then when I had religious lessons, they had time off. This is the only thing in which I saw a difference, nowhere else. For me Jewishness wasn't a nationality or a race. I didn't come into contact with this until those sad times began, but otherwise I didn't see any differences. One was a Protestant, [another] a Catholic, and I was of Israelite denomination. So that's all what Jewishness meant to me. The situation changed after 1939, when the Republic fell apart and we were annexed by Hungary. There they already had those restrictive anti-Jewish laws [in Hungary] 12.

My parents attended synagogue only during holidays. While my grandpa was still alive [Jakub Kraus, died in 1937], they were a little more devout, of course. For Passover the dishes were changed and so on. And then, when Grandpa was already dead, it wasn't taken so seriously any more. We also cleaned house before Passover, but it was only normal spring cleaning. I definitely ate leavened bread. We bought matzah, after all, traditions are traditions. We also had a Christmas tree. Yes, Chanukkah, we observed that too. Then came Christmas and we had a tree and presents. Our parents were quite lukewarm but they were believers.

While Grandpa was still alive we kept kosher, but afterwards we didn't. At our place we ate mainly poultry and we kept geese for the goose-fat. Geese and poultry and once in a while some beef. No pork, but when I went on some trip my mother would make me schnitzels from pork meat. Otherwise, at home, I guess they didn't care for it too much, there was more poultry. Our mother fasted at Yom Kippur, but we didn't have to.

I had one brother, who was four years older than me. His name was Ladislav Roth. We had a beautiful relationship. When I was smaller, of course he was the big one and I was the little one. When I was already 15, 16, we really liked each other a lot. Once the high school principal said to my brother, 'Listen, you're walking around with your sister as if you were lovers!' Because he'd always put his arm around my shoulders or take me by the arm, so we really did look like that...! My brother would say, 'Sir, that's my sister, whom I really like a lot! I've got only her!' At that time our mother was already remarried and our relationship with our stepfather was very bad, so we were very attached to each other. And when someone that didn't know any better saw us, he really did think that we were lovers and not siblings. My brother didn't attend the monastery school because there was also a state school in Roznava. He went there, five grades and then went to high school and graduated in Roznava.

My brother had a bar mitzvah, by then our father was no longer alive. I know that it was very touching. On Saturday afternoon the adults were invited, our rabbi, that was still that old rabbi. We had fish, barkhes and I don't know what else. Various sweets were made, so that meat and dairy wasn't mixed, so that it was done properly. Well, and then on Sunday afternoon the young people would come by, my brother's friends and my girlfriends.

Before the war I had a fiance; he was my brother's classmate from high school. And in such a small town we all knew each other. We had the same last name, even though we weren't related. He was named Tibor Roth. I had a very happy marriage and I really did like my husband, it was mutual, but the kind of love that I felt for Tibor, that's something that you experience only once in a lifetime. He was the only son of well-off parents. His father was the director of this one smaller distillery in Roznava. He was also a shareholder. They only had the one son. Tibor was a leftist, though he wasn't a member of the Communist Youth, but he had distinct leftist tendencies.

During the war

During the war Tibor was in the Budapest ghetto 13. Somehow, I don't know how, it's something that his aunt who lived in Budapest wrote me afterwards, he got into the Arrow Cross Party 14, that was a Hungarian fascist party - 'nyilas keresztesek.' He had very good knowledge of when and where raids were to take place and when and who they'd be arresting, and he would then anonymously notify, warn those people beforehand. But it began to be suspicious that when they would go get someone, they'd never find them at home. They began to follow him, and then he knew that things were bad. That was in February of 1945. He didn't want to go to his relatives', because that was the first place they'd look for him, and he didn't want his relatives to have problems. He hid under this one bridge in Budapest. You can easily imagine that there, in the winter, in February, he got a bad case of pneumonia. Around 10th February the Russians had already liberated Budapest. [Editor's note: the 2nd and 3rd Ukrainian front completed the liberation of Budapest on 13th February 1945.] With the last remnants of his strength he managed to climb up onto the river embankment, and there he collapsed. People loaded him onto some cart and took him to the hospital. He lived a couple more days, but they weren't able to save him. I then wrote him from home; I had his relatives' address, because I used to send him letters there. And that aunt of his wrote me what had happened, well, it was a harsh blow for me.

In March the Germans occupied all of Hungary [see 19th March 1944] 15. In April or at the beginning of May we went to the ghetto. The ghetto was in Roznava. They emptied three or four buildings next to each other, and that's where we were. I went to work in a brick factory, it was terribly hard work. I went there to get away from that place [the ghetto]. I felt like I was being strangled there. I wanted to get out amongst people, see the streets and see people. And then on the sixth, at the beginning of June, they drove us from the ghetto to Diosgyor, near Miskolc, where we spent two days in a brick factory. And then to Auschwitz. The trip took a week, and then we arrived. In Auschwitz each minute had sixty seconds of horror. At that time my brother was already in a work camp. Unfortunately he didn't survive the war.

We arrived in Auschwitz on 13th June. I went to the left and my mother to the right. Back then I didn't know what that meant. We were without water, there were about ninety of us in one wagon and they gave us one pail of water. We had food with us, but didn't eat at all. Our mouths were so dry that we couldn't swallow. So everything that we had with us stayed there. I was as if stunned, I had no idea where I was, what was going on, I only heard them bellowing. I was completely out of it. I heard them bellowing, 'Alle raus! Alle raus! [German: Everyone out!] And leave everything on the train, just step off in pairs.' I took my mother by the arm and we went. I was just automatically lifting my feet, because the trip had taken a week. During the day we stood still and it was hot. Horrible, no water and ninety people in one wagon. A barred window. I had no idea at all where I was and what was happening to me.

My mother's hand trembled and she said, 'Oh my God, they're splitting people up over there!' She noticed that there was a doctor standing there, a doctor that is, that had also taken the Hippocratic oath, and on one side and the other, SS men and SS women... My mother noticed - I didn't even see them - that standing on the right side were young women and that older people were going off to the left. My mother wasn't old, she was 48, but her hair was completely white. She let go of me and inconspicuously nudged me. She said, 'Go there, with the young people!' I just managed to kiss her hand and said to her, 'Mommy dear, be strong!' This was all as if in a dream, I stood there and realized that I'm not holding my mother by the hand. So I stood there helplessly for a while, and wanted to take a step to the left. One SS soldier jumped over to me, I was wearing a coat and skirt, and he took me by one corner of that coat and threw me over there. By doing this he actually saved my life. I then went to the camp.

I didn't know what was actually going on. We then asked the block leader, where are the young women, where are the children, those gorgeous, beautiful children. Such pretty ones, in Roznava we had several beautiful young women! The block leaders told us, in such an evasive manner, these were girls that had been there from 1942, they're in Camp H, they've got easier work there; children there get milk and better food than here. Don't worry about it! I was crying constantly, and my girlfriends were becoming annoyed with me, saying, 'Hey, we're in the same situation as you! Stop crying, you'll cry your eyes out!' I said, 'I'm not crying because I'm thirsty, hungry or because I'm sleeping on the bare ground, and that instead of a pillow I've got my clodhoppers that I wore on the trip here, but because I've got this horrible feeling that something's happened to my mother!'

About two months later I saw a former childhood friend of mine. Edita Langova. They came from Spisska Nova Ves and had Slovak citizenship, so when the Hungarians came, they deported them, but Slovakia didn't want them. For I don't know how many weeks they lived in, as it was called, 'senki foldje' [in Hungarian: no man's land], between Slovakia and Hungary. People they knew were bringing them food so that they would somehow survive. Then the Slovak government took mercy on them and accepted them. Well, and in 1942 they went to Auschwitz. So I saw Edita there, at that time she was already a block leader, but in a different part of the camp. I came to see her, but she didn't recognize me with my hair cut and in those horrible rags. My first question was: 'Edita, please tell me, what that Camp H is?" 'H, Camp Himmel [heavenly camp], [after saying these words Mrs. Brodska lifted her hands to the heavens - B.P.]. And that's where our mothers and children are.' She said, 'You didn't know about it, what did you think?!' So that's how I found out about it. That's why the endless weeping and that eternal pain! I felt that my mother must have died such a horrible death!

Towards the end of October [1944] they deported us further onwards. In the camp we were always running and hiding, whenever we knew that there was going to be a selection. We hid where we could. For example we managed to hide in a different block. The older prisoners, well, the girls that had been there from 1942, said that there was only one road out of Auschwitz: up a chimney. There's no other way out! That's how they said it. I don't know what we were hoping for, but at the end of October they began to deport the entire section of the camp where we were. We were the last block and there was no longer anyplace to run, no place to hide. We marched off and stopped in Brezinka in front of the gas chamber. It didn't look like one, there were heavy iron gates and above it grass, but we knew what it was. That was the longest night of my life. How long we stood there, I don't know. I was 20, 20 1/2, and I was asking myself what I had done to have to die such a horrible death at the age of twenty, while I so terribly want to live! We hugged and kissed each other. We promised each other that while we're still able to breathe we'll hold each other by the hand, so that we won't be so alone as we're dying. I don't know how many hours we could have been standing there, when an SS soldier drove up along the track and bellowed, 'Alle zuruck!' [Everyone back!] So we turned around and went. Auschwitz was immense; I don't know where they were leading us. They ordered us to strip, selection. At that time I already had glasses, not strong ones, weak, about one and a half diopters. One of the girls that had already been there a longer time saw me and said to me, 'hide those glasses.' I was holding some bread in my hand, which we had gotten for supper, a quarter of a loaf. I hollowed out a hole in it and stuck those glasses into it and carried that bread. I passed the selection.

During the night we were in a room, I don't know what room it was, but there were mice running around everywhere. I sat down, and suddenly I felt that something was watching me. It was a rat. I screamed and jumped up! I leaned up against a wall and that's how I slept. There were more of us, so we leaned up against each other, held each other, so that none of us would fall down. In the morning they chased us out and we stood outside all day until nightfall. Well, it was already October, not the warmest, you know. So they dressed us! I got an organza nightshirt that reached all the way to my ankles. Women's knickers, that were down to here on me [to the knees], but I didn't care, at least it protected my knees. I got some child's dress, which was coming apart at the seams, and some boy's coat. They took my shoes, because I still had my own, from home. They were these solid shoes. Well, in their place I got these black high-heeled ballroom shoes. By then I had been standing outside for three or four days. So I took off my shoes outside. We also got socks, one gray and one purple. The way we were dressed wasn't fit for even a circus. In the morning of the fourth day they woke us up, and we set off by foot, on a march.

The older prisoners were saying that there were various transports, several hours, two-day ones. The several-hour ones consisted of them loading people up and circling Auschwitz round and round, but the end station was a gas chamber. We started marching and in the distance we saw lights and then they distributed packages. There really was an SS woman standing there with two or three helpers, girls, and each one of us got a package. We got a half a loaf of bread, a slice of salami and a piece of margarine. It was only when we got on the train, and it was a passenger train, and I saw the first civilian building outside, and there was light inside and you could see into the room and in the window there was a birdcage, it was only then that we believed that we had left Auschwitz behind us. That we had gotten out of that hell after all.

They liberated us during the death march. There were ninety of us girls. After the war I returned home and sadly didn't find anyone from my family. I wasn't at home long, about six weeks. I wanted to finish conservatory. I left for Prague and on the first day there met my husband. Fourteen days later I was married. And that's how my entire musical career came to an end.

Post-war

My husband was named Ondrej Brodsky. He was also a Jew, but it meant absolutely nothing to him. He was born on 17th October 1911. There was an age difference of twelve and a half, thirteen years between us. That's how I wanted it. I didn't want some young guy who hadn't sowed his wild oats yet, whose main interest was parties. I couldn't pull myself together psychically from everything that had happened. I needed a man that would support me in all respects, who would be my mother, father, brother, husband, everything. I could only find this in a more mature man. My husband was 33 and was a soldier in the foreign legion.

Before the war my husband had been a technical manager in a co-op in Zilina where they manufactured spirits, cognac and whatnot. He was there until it all started happening. My husband emigrated in 1939 after the Republic fell apart. He emigrated to Poland. My husband was a Social Democrat, so he was listed as a political emigrant. And then, when war broke out, they went further on. There was a large group of boys from Czechoslovakia. And they joined the army when the first brigade was being formed, which was a solely Czechoslovak brigade. So he spent the whole war as a soldier, right to the end.

After the war they offered him a factory and I don't know what else, as a member of the foreign legion, he had been decorated several times. He also got a war cross; that was the highest decoration at the time. [Editor's note: the Czechoslovak War Cross of 1939 was established to commemorate the battle to liberate the Czechoslovak Republic from enemy occupation as a visible decoration for Czechoslovak citizens at home, units and members of the Czechoslovak Army abroad, and also units and members of allied armies that participated in the fighting which broke out in the year 1939, and who exhibited an extraordinary and successful act or command thereof, in the course of which they risked or lost their lives.] My husband said that he didn't care to be some factory owner, but that he wanted to work. At first he worked in army administration, he was this housing officer, a bureaucrat. At that time my husband was already retired, but because the state of his health was bad, he was reevaluated. After his return he was in the army for about a year and a half. He was listed as having a military disability pension.

Sadly, it's been thirty years since my husband died. It was in 1976. He had a civilian funeral, at a crematorium. He had an army funeral in Carlsbad. I used to go visit his urn twice, three times a week. And when my health became bad and I couldn't go there - back then there was no bus service there - I had to walk up a hill, we brought his urn home. We have a cottage in a very beautiful place, and my husband loved it there. Our children laid his urn to rest there, with great reverence. There's always a bouquet and a candle.

While my husband was in the army, we lived in Prague. When he left the service we moved to Carlsbad, so since 1946 we've lived in Carlsbad. At first we lived someplace else, it was actually an army apartment, and when my husband left the service we moved. It was a second-category apartment with local heating, it had three rooms. When I became a widow I moved here, where I now live. Grandma Blauova [the mother of Mrs. Brodska's former son- in-law] was widowed a half year before me. Eva [Mrs. Brodska's daughter] lived in this apartment with her family. And they moved into my apartment, the three-room one. Well, Grandma and I moved here. That's when our children were still married.

I worked as an accountant, accounting is the lousiest work that there is. I knocked on wood when I went into retirement. I had two employers, The Surface Construction Company and The Agricultural Construction Company. It was this construction company. That's where I worked the entire time I was employed. I didn't have to take a re-qualification course, though they wanted it of me, they wanted me to improve my qualifications, because conservatory has nothing in common with accounting. I said that I'd go work as a construction warehouse clerk, but that there's no way anyone would get me to go to school. 'I've got a sick husband and two children in school, why, in a year you'd put me in the grave. What are you thinking?' The company accountant then said to me: 'We'll tolerate it, it's all right, but so that it's somehow taken into account, we'll lower your salary by ten crowns!' It was this symbolic salary reduction. They then made it up to me in other ways, those ten crowns.

I didn't have a lot of free time, because I worked in the accounting department and every week I had a deadline, and then I would take the last bus home. I didn't have a lot of time. We'd spend Saturdays and Sundays at the cottage with the girls.

We had two daughters. The older one is named Eva. She was born on 5th December 1949. The younger one is named Silvia and was born on 30th December 1951. Both are born in December, exactly two years apart. When the girls were small, Eva would take horrible advantage of Silvia, because Silvia is good-natured, she'll do the first and last for anyone. Eva really took advantage of her good nature in a vile way. Then when they grew up and Eva was wiser, she realized that her sister is also there for some other purpose than to shine her shoes.

Eva trained to be a goldsmith, but hasn't done that for a long time. She took a course and has a beauty salon for dogs. She trims and grooms doggies. Silvia graduated from teachers' high school and works as a governess. First she taught at a special school. Then, at her own request, she transferred to the teachers' school residence. They've got a beautiful residence.

Both of my daughters live in Carlsbad. Eva got married early, she was 20. She married the son of Grandma Blauova, my roommate. But their marriage didn't last and they divorced. Then about eighteen years ago Eva remarried. Her second husband is named Karel, he comes from Prague. Silvia also married early. She met her husband at her high school prom. When they were preparing for the prom, for the celebratory polonaise, and because the teachers' school is strictly a girls' school, they had perhaps only one boy there. Part of the army was here in Carlsbad, so the commander lent them forty soldiers for the prom. And that's how Silvia met Honza. He didn't even ever return home. He's from Ostrava. Honza took our [last] name, because he was named Zmija [viper, adder]. Well, that poor guy had so many problems at school, and he said that he didn't want his children to go through what he had to in school. So he's got our name, Brodsky.

Eva has two sons, and Silva has two sons. Eva's oldest son is Tomas, who's 35. The second son is named Peter, and is 33. Tomas is an elevator mechanic by trade, but he then took some course, so he also performs various inspections. But he works manually too. Peter studied to be a chef, but he's got a furniture store. Both are already married. Tomas has two children and Peter gained one son by marriage and little Adamek is theirs, he's a year and a half. Silva also has two boys. The older one is Jan, he's 31, and the younger one is Ondra, he's 24, almost 25. Jan is also an elevator mechanic, but also took some sort of course, like Tomas. And Ondra is an auto-mechanic.

I have a very positive relationship with Israel. The other day I was listening, it was very nice, to that guy Bretislav Olser [born 1947], publicist, photographer, journalist, and traveler. Photojournalist, Moravian, always at 8 o'clock on Praha 2 there's the program 'House Guest.' It's about three quarters of an hour long. I knew that they'd be talking about Israel, so I listened to it. Since 1996 he's been abroad about six or seven times. He's already published a few books on this subject [e.g. They Survived Six Wars, ...And God Became an Orphan, Blood Under Both]. By the way, he's not Jewish, so he can't be accused of being biased. He said that Jews were accused of doing only business. But what else were they supposed to do? They weren't allowed to work in agriculture, they didn't receive land. So they could only do business and study in the ghetto. So then it went from one generation to the next, on and on, until the son of Empress Maria-Theresa, Joseph II 16, issued the tolerance edict. So the fact that Jews only did business wasn't only their fault, but those very strict laws and circumstances forced them into it. He always stays there for a longer time. It really made me happy, I'm telling you, I'm not a chauvinist, when an unbiased person said that you can't understand those Arabs. A total of six million people live in Israel, and of that one million are Arabs [Editor's note: statistics from the year 2005 state that Israel has 6.9 million inhabitants. The largest group is made up of Jews: 5,260.000 and Arabs: 1,350.000]. Their standard of living can't be compared to the standard of living of the Arabs that live in the surrounding countries. They have all the advantages, they can study, and also have the advantage that they don't have to join the army and aren't in danger of being shot. He said that Israel belongs to those countries that are at the top as far as culture and standard of living goes. I was very glad to hear that from an unbiased person.

Israel existed before, too. Israel didn't cease to exist when in the year 70 [the year 70 A.D., the destruction of the Temple of Jerusalem by the Romans] they subjugated Israel and destroyed Jerusalem and the temple. Back then they dragged many Jews off into slavery. Many Jews then moved away to various countries, but many Jews also stayed there, and those continued to uphold their national culture and religion. Israel as such never ceased to exist; it was only modern Israel that was created in 1948.

In Roznava the Jewish population was very assimilated. To this day I don't really know what I am. I live in this vacuum. And if it was possible to write 'nationality human,' or 'person,' in questionnaires, I would most certainly write 'nationality human.' I feel myself to be a person. I'm not saying that I'm a cosmopolitan, but I love this country, because I live here. I love my native city, my native land and I don't know if I could get used to being someplace else, but in no way am I nationalistically or chauvinistically inclined, in no way whatsoever. Neither with respect to Judaism, nor with respect to the other side.

Glossary

Gabriela Brodská
roz.  Rothová
Karlovy Vary
Česká republika
Rozhovor pořídil: Barbora Pokreis
Období vzniku rozhovoru: srpen 2005

Pani Gabriela Brodská žije v Karlových Varoch v malom, ale útulne zariadenom byte. Spoločníčku jej robí 95 ročná pani Blaouvá, jej bývalá svatka. Pani Brodská sa narodila v roku 1924 v Rožňave, po druhej svetovej vojne sa presťahovala do Karlových Varoch. Interview sa uskutočnilo v dvoch sedeniach. Pani Brodská nám svôj príbeh vyrozprávala v českom jazyku s občasným použitím slovenských a maďarských výrazov. Vzhľadom na jej vážny zdravotný stav sme interview na jej prosbu  predčasne ukončili.

Rodina
Dětství
Za války
Po válce
Glosář

Rodina

Ze starých rodičů si pamatuji babičku, maminku z tatínkovy strany a dědečka z maminčiny strany. Já nevím, jak dlouho žila oteckova rodina, tam kde se tatínek narodil [Zádorfalva, dnešné Maďarsko], žili na vesnici odjakživa. Nevím, kdy se pak přestěhovali do Miskolce. Babička se jmenovala Fannika [Fanni] Roth. Babička z oteckovy strany zemřela brzy, mně bylo patnáct let [1939]. Babička žila v Miskolci [Miskolc, mesto vo východnom Maďarsku – pozn. red.] a já jsem se narodila a žila v Československu 1. Jezdívali jsme k ní s bratrem [Ladislav Roth] na prázdniny. Ona chudinka brzo zemřela, bylo jí kolem šedesáti let. Dědeček se jmenoval Roth, ale křestní jméno bohužel nevím, jeho jsem taky neznala, on zemřel ještě daleko předtím v roce 1918. A já jsem se narodila o šest let později. Určitě jsem věděla jeho jméno, ale už si nepamatuji.

Babičku jsme navštěvovali každoročně. Jezdívali jsme k ní na prázdniny. Bydlela v takovém dvojdomku. Bydlela tam s ní teta [Paula Fischer (nee Roth)]. Byly tam tři byty. V jednom bydlela teta, babiččina dcera s rodinou, a v druhém bytě bydlela babička, taky ve dvoupokojovém bytě, a ještě tam byl jeden byt, jedna plus jedna. No a dvorek a zahrádka, ale nedržela žádná zvířata. Byl to takový typický rodinný domek. Miskolc tehdy nebylo moc veliké město, asi 60 000 obyvatelů [v roku 1920 žilo v Miskolci 57 000 obyvateľov. 20% z nich tvorili Židia – pozn. red.], nebo kolik mělo tenkrát. Babiččin dům byl blízko centra, pár metrů.

Zlatá babička to byla, strašně jsem ji milovala. Zlatá babička. Byla taková typická, jako Babička od Boženy Němcovej 2. Babička byla po náboženské stránce asimilovaná. Oni měli hospodářství, do Miskolce se stěhovali vlastně až potom. Měli pole, a měli dobytek a ten dobytek se musel krmit i o sobotách a nedělích i o svátcích. A krávy se museli taky podojit, takže nějaké dodržovaní svátků a zvyklostí za daných okolností nebylo moc možné [z daných viet vyplýva, že informátor neovláda všetky židovské zákony týkajúce sa dodržiavania šabatu. Počas tohoto sviatku sú zakázané pracovné činnosti ale kŕmenie dobytka a jeho dojenie je dovolené. Mlieko získané dojením počas sviatkov sa však nesmie konzumovať – pozn. red.].

Dědeček z maminčiny strany se jmenoval Jakub Kraus. Dědečkovi bylo sedmdesát čtyři, když zemřel [1937], a mně tehdy bylo, myslím, asi třináct let. Dědeček z maminčiny strany původně žil ve Zlatove [Zlaté, obec na území dnešného východného Slovenska v okrese Bardejov – pozn. red.] a měli tam obchůdek, takový ten vesnický obchod, kde se prodávalo úplně všechno. Cukr, chleba, petrolej a všechno. Babička se jmenovala Etel Weberová [Etel Krausová, roz. Weberová]. Ji jsem nepoznala, zemřela, bylo ji šestapadesát. Dostala krvácení do mozku, takže když já jsem se narodila, tak už nežila. Babiččin otec, toto mi vyprávěla maminka, byl správcem u Szepeského hraběte [Szepes je maďarské pomenovanie regiónu Spiš, na území Slovenska. Podľa informácií zo Štátneho archívu v Levoči (pod ktorý Spiš spadá) žili v tom období v spomínanom regióne tri šľachtické rody: Andrássy-ovci, Csáky-ovci a Thurzo-vci. Keďže v regióne bolo priezvisko Weber veľmi rozšírené, nepodarilo sa nám zo získaných údajov zistiť, u ktorého z týchto šľachticov bol správcom – pozn. red.] a i jeho otec tam už pracoval. Byly to starousedlíci, kteří už tam žili zřejmě hodně dlouho, když zastával takovou funkci, musel se tam narodit a žít hodně dlouho.

Ve Zlaté jsme se byli jednou podívat. Dědečkův dům byl takový typický vesnický domek. Myslím, že měl dva pokoje a kuchyň. Takový vesnický domek, jenom přízemní. Když jsme tam byli, tehdy už dědeček nebyl naživu a tehdejší majitel nebyl doma, takže my jsme se dívali len skrz okna. Dědeček bydlel u nás, protože byl vdovcem. A to už jsme bydleli v Rožňave. Já [Gabriela Brodská, roz. Rothová] už sem se narodila v Rožňave. Prarodiče prodali všechno (v Zlatove), co měli a nastěhovali se sem (do Rožňavy), protože tam nebyla škola, tam byla jenom do čtyř tříd 3, a měli tři děti, které chodily do školy. Tak se nastěhovali do Rožňavy. Tam si potom koupili větší dům. Maminka se tu provdala a my s bratrem jsme se narodili už v Rožňave, takže já jsem rodačka z Rožňavy. Dědeček ma měl strašně rád. Jinak mi nehovoril jako arany virágom [maďarsky - kvietok môj zlatý]. No tak dědeček měl pět vnoučat, tak cítila jsem, že je na mě velice citově fixovaný. Dědeček s námi hovořil někdy maďarsky a někdy slovensky. Podle situace.

Mamička se narodila v Uhrách, byla to část Rakousko – Uherské monarchie. Bylo to tehdejší Maďarsko, tak se tomu hovořilo, v Uhrách. Mamička se narodila právě v ty dědince Zlatow [Zlatow bol dobový názov obce Zlaté, v okrese Bardejov – pozn. red.]. Maminka se jmenovala Jolanka Rothová, rozená Krausová. Tatínek se jmenoval Jenő po česky Evžen Roth. Narodil se ve vesničce Zádorfalva a až potom se stěhovali do Miskolce. V Zádorfalva měli hospodářství. Tatínkovi bylo 33 let, když jsem se narodila. Vím, že prvního května 1924 měl 33 let. Maminka byla od něho mladší o šest let.

Tatínek byl zlatý člověk, ale bohužel zemřel ve svých dvaačtyřicátých letech na selhání ledvin. To byl člověk, který nikomu neuměl říct ne. Bylo běžné, když si někdo chtěl koupit prase: „Pane Roth, půjčete mi prosím pětset korun!“ Tatínek vždycky vytáhnul peněženku, i když my jsme nebyli boháči. Moc dobře si ho pamatuji, já jsem měla strašně ráda tatínka. Jenom si pamatuji, že když měl pohřeb, z těch okolních vesnic přišli lidi, aby ho doprovodili na poslední cestě. Byl velice oblíbený a vážený. Pochovával ho rabín, brat nemohl mluvit kadiš [kadiš, modlitbu za mŕtvych smie odriekať syn za svojich rodičov iba podovŕšení 13. roku života, po absolvovaní obradu bar micva – pozn. red.], bylo mu jen jedenáct, takže nemohl. Mluvil rabín, on se s ním loučil. Pochovaný byl v Rožňave na židovském hřbitove. Ale ten hřbitov byl po válce zlikvidovaný a ostatky přenesli na křesťanský. Dnes už v Rožňave nie je židovský hřbitov, taky tam nejsou už Židi [podľa informácií z Ústredného zväzu židovských nábožeských obcí na Slovensku dodnes (2005) žije v Rožňave minimálne jedna osoba hlásiaca a k židovskému vierovyznaniu – pozn. red.]. Teď je tam vyhrazena taká část. Vždyť tým mrtvým je to tak jedno. Ve smrti jsme si všichni rovni, i v živote by jsme měli. Já sem hledala jeho hrob, když jsem byla v Rožňave naposledy, to tam ještě byla část hřbitova. Našla jsem tatínkův hrob i prarodičů – maminčiných rodičů. Tatínek měl velmi hezký náhrobní kamen se švédského granitu a když ho pak převezli [zo židovského cintorína, na kresanský – pozn. red.], tak mi psali moji přátelé, že ten náhrobní kámen se ztratil a pak nevěděli, komu ten hrob patří.

Tatínek byl z deseti dětí. Sedm chlapců a tři děvčata. Všech sedm chlapců mělo maturitu, přitom se Zádorfalvi, to je malá vesnice, žádné spojení autobus nebo vlak tehdy nejezdil. Museli pěšky, já nevím, kolik kilometrů. Babička v noci vstávala, zatopila do sporáku, peci a tam naházela brambory. A ty horké brambory jim zabalila do takového sáčku, předem připraveného z nějaké látky, a to měli v kapse, to je hřálo. Nejstarší [Andor Roth] vystudoval práva  a když nejmladší [László Roth] šel k maturitě, tak strýček Andor už měl dobře zavedenou klientelu, tak na jeho náklady studoval ten nejmladší. Studoval medicínu. Takže dva z nich měli akademické vzdělání. A ty chlapci všichni odmaturovali. Ta děvčata jako to bylo zvykem, byly doma a pomáhaly v domácnosti do té doby, než se vydali.

Otecko měl lesy, lesní hospodářství. On jich vlastnil. Maminka byla doma. Předtím než se vdala, asi nepracovala. Dcery byly doma, pomáhaly v domácnosti a čekaly na ženicha. Tatínek, když byl  na vojně, tak sloužil v Rožňave, kde se seznámili s maminkou a byla to veliká láska. Jenomže medzi tým vypukla válka [1. světová válka] a až po válce, když se tatínek vrátil se brali. Tatínek sloužil sedm let. Tenkrát prezenční služba trvala tři roky a den předtím než šel do civilu vypukla válka, ani si nesvlíkl uniformu. Sloužil všude tam, kde bylo třeba. Na frontě. Nerozprával mi o tom, mně bylo osm let, když zemřel. Takže na ty jeho vojnové vzpomínky se nepamatuji.

Rodiče měli svatbu v Rožňave. Asi byla židovská, to sem tam ještě nebyla. V Rožňave už maminka bydlela, to ještě dědeček koupil ten dům. A to byl patrový dům, dost veliký, takže tatínek se tam vlastně přiženil.

Dětství

Maminka s námi mluvila slovensky a tatínek s námi mluvil maďarsky. Oni mezi sebou mluvili teda maďarsky. Maminka se naučil teprve tehdy maďarsky, když se stěhovali do Rožňavy. Do té doby mluvila jenom slovensky. Mým mateřským jazykem je slovenčina a maďarština taky, po tatínkovi. Mluvilo se tak i tak. Maminka s námi mluvila zásadně jen slovensky, abychom nezapoměli. A tatínek mluvil s námi zásadně maďarsky. Tatínek ale dobře ovládal češtinu, protože na vojně byl s klukama s Čech a Moravy, tam se naučil česky. V Rožňave žilo více Maďarů [podľa sčítania ľudu z 15.2.1921 žilo v okrese Rožňava 39,913 obyvateľov, z toho sa hlásilo k maďarskej národnosti 18,883, k československej národnosti 18,054, k židovskej národnosti 487 a k iným 2,489 obyvateľov – pozn. red.], protože celé to jižný Slovensko bylo převážně maďarské, bydleli tam maďarsky mluvící obyvatelé.

Rodiče se oblékali, jak ve dvacátém století. Nosili se šaty, halenky a sukně. Vím, že tatínek  nosil pumpky, to tehdy bylo v móde. Co se týče toho náboženského hlediska, tak absolutně ne. Tatínek se vždycky sháněl po klobouku, když šel do synagógy [tzn. obyčajne nemal pokrytú hlavu, kdežto židovská viera pokrytie hlavy vyžaduje – pozn. red.].

Náš dům nestál přímo v centru. Centrum Rožňavy bylo náměstí, že jo. A potom vedly ty různé ulice a uličky, takže ulice, kde stál náš barák, se jmenovala Ružová ulica číslo 3. Ten byt byl prostorný, byly to tři pokoje a dole v přízemí byl taky jeden byt. My jsme bydleli pochopitelně nahoře. Schody vyústily do takové haly. V létě jsme tam snídali a jedli, protože tam bylo příjemně, takový chládek. Tam byly takové dlaždičky. Byla tam pěkná veliká kuchyň a tři pokoje. Záchod byl veliký, já jsem tam chodila číst zakázané knihy. Já jsem většinou vytahovala z knihovny takové knihy, které ještě nebyly určené pro mě, různé zamilované. Já jsem se tam zamkla a četla. Ten záchod byl jako půlka jednoho pokoje. Bylo tam i okno, takže i světlo jsem měla. Pohodlně jsem si sedla a četla. Pak jsem ty knihy v kalhotách vynášela. 

Zařízení bylo normální. V kuchyni byl stůl, židle, aj nějaká truhle tam stála a kuchyňská linka, něco takového. Dále byla ložnice, tam byly rodiče. Měli jsme jeden opravdu veliký pokoj. To byl pomalu taneční sál, tam jsem měla klavír. Byl to veliký koncertní klavír a to potřebovalo místo. Jinak tam byl veliký jídelní stůl a židle. Tam byla zabudovaná skleněná skříň, kde byl porcelán a různé takové ty drobnosti. Kanape tam bylo, kde si vždy dědeček lehl po obědě a volal na mě „arany virágom, gyere nekem játszani! (na klavír)“ [maďarsky - kvietok môj zlatý, poď mi zahrať!]. Vždy jsem ho ukolébala tým hraním. V tomhle pokoji taky spal dědeček. Byla tam postel, ale tak nějak šikovně postavená, že to nenarušilo ráz toho obývacího pokoje. No a potom v tom předním pokoji jsme spali my s bratrem. Při domě jsme neměli záhradu, jenom malý dvůr.

Měli jsme služebnou, bydlela u nás. Většinou se ta děvčata od nás vdávaly, nebyly u nás dlouho. Jedna ta byla u nás hodně dlouho, jmenovala se Eržike [Alžbeta]. Měla sem ji tak ráda, já sem jí říkala kis anya [maďarsky: malá mama]. Potom jsem s ní navázala kontakt, když jsem se vrátila [z koncentračného tábora]. Ona byla více méně jako moje druhá máma. Pomáhala v domácnosti, aj vařila, protože byla velice šikovná a čistotná. Spolu s maminkou. Když bylo veliké prádlo, tak prala, ale měli jsme i pradlenu. Víte můj otec měl silné sociální cítění, to vím od maminky teda. Když jsme se narodili a měli jsme pleny, tak tatínek říkal: „Pleny maminko budeš prát sama. Jsou to naše děti, a jak k tomu přijde ta služebná, aby prala ty pokadené plenky po našich dětech!“ A botičky jsme si museli čistit sami. Tatínek byl opravdu demokrat. Myslím, že i volil sociální demokraty.

Otecko měl devět sourozenců. Nejstarší byl Andor, potom byl můj tatínek Jenő, pak Šándor, Mihály, Ernő, Gyula a Ladislav – László. Sedm chlapců a tři děvčata: Paula, Gizella a Markéta. Andor ukončil právnickou fakultu v Budapešti a tam měl dobře zavedenou praxi. Jeho manželka byla profesorkou klavíru v Budapešti na konzervatoři. Měli jednu dceru, Agnes se jmenovala. On nezůstal naživu [umrel počas holokaustu]. Jenom Sanyi bácsi [ujo Šani] a László, jen ti zůstali na živu.

Sándor žil v Budapešti a byl dobře situovaný, měl obchod s galantérií. Jeho manželka se jmenovala Magdolna a byla dcerou statkáře. Měli jednoho syna Andriše [maďarsky Andor]. Loni zemřel v Budapešti. On byl velice známý i u nás [v Českej Republike], protože byl odborník, stavitel železničních mostů. I od nás [Česká Republika] z ministerstva měl vyznamenání. Oni ho zvali ke konzultacím do různých států. Moc jsem ho oplakala, keď mi jeho manželka napsala, že zemřel.

Mihály zůstal v rodinném domku v Zádorfalva. A on pak převzal hospodářství. Jeho manželka se jmenovala Boženka. Oni byli všichni z Maďarska, jedině moje maminka byla ze Slovenska. Měli jednu dceru Zsuzsannu, ta žije venku v Izraeli.

Ernő žil v Putnoku, to bylo takové menší městečko v Maďarsku. Také měl pole, ale měli i obchod se smíšeným zbožím. Jeho manželka se jmenovala Rózsika. Byla moc hodná. On se vlastně přiženil do toho obchodu, ale sám vlastnil nějaké pozemky. Měli jednoho syna Józsefa.

Gyula pracoval u Sándora v Budapešti. Byl ženatý, ale vzal si rozvedenou ženu, která měla jednu dceru. Takže on vlastní děti neměl. Jeho žena se jmenovala, my jsme jí říkali teta Panni. To byla zkratka nějakého jména.

László byl lékař v Budapešti. Po válce v 1956-ém roku, kdy byla ta takzvaná kontrarevoluce 4, odjel do Spojených Států, to už byl ženatý. Tam nejprve pracoval v nějakém ústavu pro choromyslné jako ošetřovatel, než udělal nostrifikaci. No a potom už pracoval jako lékař. Má jednu dceru Evu. Jeho manželka se, myslím, jmenuje Zsuzsanna.

Paula se volala po svatbě Fischer. Jej manžel byl Lénárd Fischer. Měli syna a dceru: Dcera Klári byla ve vysokém stádiu těhotenství, když je deportovali. Šla chudinka rovnou do plynu. Krasavice to byla, krasavice opravdu. Syna měli Tibora. On teď částečně žije v Maďarsku a částečně v Izraeli. Strýc Lénárd měl firmu, nevím, jestli neobchodoval s dřevem. Nějak jsem se o to nikdy nestarala. Já vím, že po válce [prvá svetová vojna] dělal na nějakém ministerstvu v Budapešti a potom po letech se vrátil do své rodné vesnice, protože rodiče mu zemřeli a on převzal po nich obchůdek a až po několika letech se stěhovali do Miskolce.

Markétin manžel se jmenoval Viliam, ale nevím příjmení. Mně už ta jména vypadávají z paměti. Bydleli v Sajókazali [obec v Maďarsku], to byla větší vesnice, spíš obec. Taky měli řeznictví. Narodila se jim dcera Magda, která mi byla tak podobná, že si nás lidi pletli. Teta Markéta byla spolu se svou dcerou v Osvientimi a při pochodu smrti 5 to Markéta už nemohla vydržet. Byla strašně vysílená a upadla. Magda pořád plakala: „Maminko, prosím tě, vydrž, maminko, maminko, prosím tě, vydrž!“ Zvedala ji a zvedala. Jenomže ona už nemohla a ten SS-ák ji říkal, aby ti nebylo smutno, a zastřelil i ji.

Velice jsme s nimi [so súrodencami otca a ich rodinami] drželi vztah. Opravdu velice. Chodili k nám pravidelně na návštevu a my k nim. Strašně jsem je měla ráda, protože mi připomínali tatínka. A my jsme byli pro ně pořád sirotci. Děti jejich milovaného bratra. Takže ten jejich vztah byl k nám velice hezký. Opravdu všechny jsem je milovala. Nemohla bych říct, kterého jsem měla radši. 

Mamička měla jednoho brata a jednu sestru. Bratr žil v Bratislavě. Jmenoval se Gejza Kraus. Jeho manželka se jmenovala Friderika Hirschbeinová a měli obchod s konfekčním zbožím v Bratislavě. Narodila se jim jedna dcera, Alica. Myslím, že v 1942-ém roku je deportovali do Lublina [z územia Slovenského štátu (1939 – 1945) bolo do lublinského okresu (Lublin district), v období od 27. marca do 14. júna 1942, deportovaných 39 899 občanov židovského pôvodu – pozn. red.]. My jsme po nich pátrali, ale nic  jsme nenašli. Asi je všechny postříleli.

Teta se jmenovala Berta, provdaná Deutschová. Oni žili v Prešově a tam měli Slovenku [závod bol založený v r. 1920 Jánom Országhom v Martine ako prvá slovenská pletiarska továreň a účastinárska spoločnosť, ktorej neskôr dali názov SLOVENKA. Po zadĺžení továreň odkúpila pražská Legiobanka (ktorá ju mala v správe až do znárodnenia). Národný podnik  SLOVENKA so sídlom v Martine vznikol na základe dekrétu prezidenta republiky v máji 1948 (druhá etapa znárodnenia), a to so spiatočnou platnosťou od 1.1.1946. Továreň sa zaoberala čiastočne i obchodnou činnosťou – pozn. red.] jako účastníci. To byl nějaký družstevní obchod, kde se prodávalo dámské i pánské prádlo. Nějak se jim nedařilo, pak se vrátili do Rožňavy a tam žili až do války. Oni měli jednu dceru, Jolanku a syna Vojtěch, on spáchal sebevraždu z nešťastné lásky. Otrávil se s cyankáli. Bylo mu 24 let.

Teta Berta žila v Rožňave, denně jsme byli spolu, bydleli jen kousek od nás. Teta po obědě přišla a s maminkou seděly u okna a vyšívaly nebo háčkovaly. K večeru pak šla domů. Opravdu jako jedna rodina. No a strýc Gejza k nám často jezdil z Bratislavy. Měl velice rád své dvě sestry. On se mě právě ujal, když jsem začala chodit na konzervatoř. Víte, já dneska, když vidím takové ty vztahy mezi sourozenci nebo v rodině, že trebárs spolu nemluví, nebo se soudí kvůli majetku, tak já to nemůžu pochopit. Já jsem viděla z jedné i druhé strany jenom tu soudržnost a lásku. Je to pro mě opravdu cizí a nepochopitelné.

Rožňava byla malé sedmitisícové městečko [podľa sčítania ľudu roku 1921 žilo v okrese Rožňava 39,913 obyvateľov, pričom v samotnom meste Rožňava žilo 7,325 obyvateľov – pozn. red.]. Byla tam hornická kolonie, ale to asi dva kilometre od Rožňavy. No to víte, tenkrát to byl pro mě střed světa. Jako pro dítě, ale můžu vám říct, že když jsem byla v koncentráku, tak ten stesk po domově, po rodném městě, když jsem viděla kolem sebe, před svým duševním zrakem ty hory, ty lesy, tak ten stesk a bolest byly ještě horší než ten strašlivý hlad, žízeň, bití a ta těžká práce, ta neuvěřitelně těžká práce, co my ženy jsme vykonávaly. Takže jsem byla opravdu taková lokál patriotka.

Nevím vám přesně povedať, kolik Židů žilo v Rožňave, ale z ghetta nás sebrali 350 až 400 duší [1. decembra roku 1930 sa v okrese Rožňava prihlásilo k židovskej národnosti 634 obyvateľov. V samotnom meste Rožňava žilo v tom období 425 Židov – pozn. red.]. V městě byla synagoga [synagóga bola postavená v maurskom slohu, v roku 1893 – pozn. red.], dokonce velmi hezká. Ne velká, ale hezká. Kolem byla zahrada, ještě teďka vidím před sebou obrovský ořešák a pod ním lavičky. Nechodívali jsme tam často, jen na velké svátky. Nejprve tam působil jeden starý pán rabín který zemřel, tak toho si nepamatuji. Pak přišel jeho synovec Dr. Leo Singer [zahynul v roku 1944 – pozn. red.]. On měl filozofický doktorát a pak i tu teologii udělal. Byl to mladý člověk, nebyl vzhledný, ale vnitřně tak nádherný! Měl tak ohromné vědomosti! Každý měsíc uspořádal kulturní program. Protože já jsem celkem dobře recitovala, tak jsem zvykla nějakou báseň přednést. Měli jsme tam aj klavír, tak jsem aj hrála. Byl tam jeden velice nadaný malý klučina, který hrál na housle, i spolu jsme mívali nějakou tu hudební vložku. Rabín měl potom hlavní slovo. Jednou jsem ho slyšela, měl přednášku o teorii relativity od Einsteina. To byl skutečně člověk na takové výši!

Ty přednášky bývaly večer, bylo to jen pro dospělé. Pro děti jsme taky dělaly divadlo, maňásky. Ale to už bylo právě po 1939-ém roku a tehdy jsem právě začala pociťovat tu svoji náležitost se židovskou komunitou. Protože už projevy antisemitizmu byly velice, už byly silné, už jsme to cítili. Ta židovská mládež se stiahla do své ulity a tak nás to stmelilo, že jsme se scházeli jen mezi sebou. No a právě pro ty děti jsme připravovali ty loutky a dělali jsme jim to divadlo. Snažili jsme se nějako kulturně vyžívat, protože do kina jsme už nechodili. Takové ty filmy Jud Süss od Feuchtwangra natočili Němci [nemecká protižidovská propaganda – pozn. red.], tak si to dovedete představit. A pod dojmem tohoto filmu, když lidi vycházeli z kina a potkali židovského muže, tak ho zmlátili do krve. Chtěli jsme předejít takovým těm nepříjemnostem. Scházívali jsme se téměř pravidelně buď tady, nebo tam a vždycky jsme se dokázali zabavit sami mezi sebou. Bylo nás tam dost mladých lidí. Tehdy se náš společenský život omezoval na úzký, nebo užší okruh lidí, který byli stejného ražení.

V čase mého dětstva byla židovská obec skůr neologická. Židovské obchody byly otevřeny i v sobotu. Židé se živili hlavně obchodováním, ale znala jsem aj jednoho horníka, důlního zámečníka. Kousek od nás bydlel švec. Strašně chudá rodina! Víte vždycky jsem slyšela jenom, že židé jsou bohatí. Já bych jim přála vidět tu rodinu! Bydleli v bytě jen jeden pokoj a ta kuchyňka byla tak malinkatá! Okno měla nahoře, takže, když jste šla podél baráku, tak jste se koukala dolu do té kuchyně. On si nemohl dovolit platit elektřinu, takže do noci dělal při svíčce, nebo petrolejové lampě. Já vím, že maminka vždy zabalila ty moje šaty, které už jsem nenosila, ale byly ještě v dobrém stavu a odnesla to tam. Měli dvě dcery, jedna byla se mnou stejně stará, a ještě dva kluky. Ostatné židovské rodiny tam posílali ve čtvrtek nebo v pátek mouku a máslo, aby měly aspoň na šábes. Já jsem tam jednou u nich byla na večeru, a oni měli nenamazaný chleba, každý jenom jeden krajíc a ředkve, ty černé ředkve. Každý dostal nějaký ty plátky a to byla večeře. Oni byly opravdu chudí a takových rodin tam bylo víc. Nebyli všichni boháči. Byly lidi, kteří žili naozaj velmi skromně a dělali manuálně.

V Rožňave mikve [rituálny kúpeľ] vybudovali, ale tam chodili jenom šames, šachter a kantor. Rabín, to ani nevím. Všichni jsme měli doma koupelnu, takže koupalo se doma. Ostatně vím, že pár těch pobožných lidí s té starší generace tam asi chodili. Moji rodiče tam absolutně nechodili. V živote jsem tam nebyla, ani nevím, jak to vypadá. My jsme měli ve čtvrtek po obědě jen náboženstvo a to nás rabín učil, protože v Rožňave nebyla židovská škola. Na těch pár Židů to nebylo zapotřebí.

Před válkou chodili šnórery [tzn. žebrák, jidiš termín šnoder znamemená „poskytnúť príspevok“ – pozn. red.], jo pamatuji si na ně, ale skutečně nevím, jak často chodili,  protože já sem se o to nestarala. Měla sem jiný svět. Jestli jsem nebyla ve škole, tak jsem byla na ulicích a hráli jsme si venku. Strašně ráda jsem se prala s kluky. Měla jsem úplně jiné starosti než pozorovat, jestli chodí šnórery.  No, ale na oběd u nás vždy byl jeden bócher [student], ale já nevím, co to znamená. Vím, že mu říkali Bócher. Takový strašně chudý chlapec, který snad neměl rodiče. Chodil k nám jednou za týden a učil nás modlit se. My jsme teda tomu modlení moc nedávali, ale přece jenom pan rabín vyžadoval, aby jsme uměli číst [hebrejsky], no tak on chodil. Ale spíš kvůli tomu, že maminka mu dala večeři. Pamatuji si, že tatínek jednou šel a on neměl chudák ani zimní kabát. On chodil v zimě jenom v tom starém obleku. Tatínek říkal: „Já už se na to nemůžu koukat!“ Bylo ve městě pár dobře situovaných židovských rodin a říkal: „Hledte, vždyť je to mladý člověk, dostane tuberu!“ U nás byly zimy velice tuhé, sice krátké, ale tuhé. Podařilo se mu dát dohromady peníze. Tatínek ho sebral: „Pojď, teďka jedeme nakoupit!“ Koupil mu kompletní zimní vybavení, boty a nový oblek a kabát. Všechno a teplou šálu. On chudák plakal.

On chodil jen jednou za týden, ale bylo zvykem, že chodili, jak se říkalo „napokat enni“ [z maďarčiny doslovne „ujedať dni“]. To vzniklo tak že, chlapec, protože v Rožňave bylo gymnázium a rodiče byli chudí a nemohli si dovolit, aby ten chlapec chodil někam na obědy a nemohl být celý den len s kouskem chleba. Tak buď ta matka, nebo otec, než začal školní rok, vyhledali šest rodin, protože šest vyučovacích dnů bylo v týdnu. Takže co já si pamatuji, tak vždy jsme měli jednoho stravníka. Chodil určitý den, trebárs v pondělí, a do těch dalších rodin zas na jiný den až do konce týdne. Byli to jen židovský chlapci. Ta solidarita byla v tomto ohledu. Židovské rodiny byly solidární, snažili se pomáhat opravdu těm, kteří to potřebovali.

To nevím, či byla všade ve městě zavedena elektřina, tekoucí voda. My jsme měli, ale to víte, byly rodiny, které si to nemohly dovolit. Svítilo se petrolejkou a koupalo se v neckách. Ty takzvané hlavní ulice a cesty byly vydlážděné, s kočičími hlavičkami. Tehdy ještě chodilo málo aut cez město. Nemám tušení, kolik lidí vlastnilo ve městě auto. Možná že ho mělo jen pár lidí, to byl velký luxus.

Každý týden v pátek a v sobotu se konaly trhy. Z venkova přijely selky a prodávaly drůbež, vejce, máslo a ovoce. Všechno. Jarmok se taky konal, ale to jen jednou za čtvrť roku. Tam se predávalo všechno, co si umíte představit. Sladkosti, oblečení, úplně všechno. Maminka chodila nakupovat každý pátek, ale většinou nám všechno dodávali. Kupovalo se to ve velikém. Každý rok jsme vařili povidla, lekvár – szilva lekvár [maďarsky: švestkový lekvár]. Takže my už jsme měli ty svoje známé na venkově a ty nám přivezli metrák švestek. Do půlnoci jsme to odpeckovávali a pak se to vařilo na dvore. Ořechy se taky koupily na  pytel. Chodila maminka na trh kupovat papriky, zelené papriky. U nás bylo několik Bulharů, zahradníků [bulharskí záhradníci zaujali významné postavenie v pestovaní zeleniny po celej Európe. Ich migrácia začala na prelome 18.-19. storočia. Na územie Slovenska začali prichádzať na konci 19. storočia. V nasledujúcom storočí miestne úrady zaznamenali asi v 64 usadlostiach záhradníctva, ktoré založili Bulhari. V období medzi dvoma svetovými vojnami (1935) počet bulharských záhradníctiev na území Slovenska odhadovali na 320. Najviac ich bolo v okolí Košíc a Bratislavy – pozn. red.]. Za korunu za první republiky jste dostali deset paprik. Deset halířů kus. Kilo másla, to, co ženy nosily, stálo devět korun. Byla tam i mlékárna, ale tam to bylo o něco dražší. Rybí trh tam nebyl. Ale vím, že dědeček měl rád ryby, takže maminka ich občas dělala. Ale kde ty ryby kupovala, to nevím. Ani mě to nezaujímalo, bylo to na stole, tak to bylo.

Pamatuji si, že jednou byl v Rožňave ministr Dérer 6 z Bratislavy, on byl sociální demokrat. Bylo to veliké haló, vedli ho po hlavní ulici, po náměstí s kyticí červených karafiátů. To si z celého pamatuji, tehdy jsem byla ještě dítě. Jenom jsme ho okukovali, že jo. A když se v 1939-ém roku rozpadla republika 7, 8, [Rožňava pripadla po Prvej viedenskej arbitráži Maďarsku – pozn. red.], tehdy mně bylo jenom patnáct. Můj tatínek byl takový vlastenec maďarský, že když zazněla maďarská hymna, tak tatínek stál v pozoru a slzy mu kanuly po obličeji. Já sem nepřilnula k tomu maďarskému národu, protože já jsem se narodila v demokratickém Československu 1 a tam [v Maďarsku] ty kastovní rozdíly byly tak veliký. Když nějaký chudák šel do úřadu, žmoulal si v ruce čepici až do té doby, až kým ho velkomožný pan úředník oslovil, že mohl jít dál a přistoupit k tomu stolu, kde on dělal. Takže tohleto mi vadilo. Anebo jednou jsem byla v Budapešti a jel okolo mě kočár, kde seděla manželka Hortyho 9. Kočár zastavil, někdo vystoupil  a než vystoupila Hortyho manželka, tak si klekl a políbil jí ruku. No, já jsem byla úplně u vytržení, že něco takového existuje! V Československu, když jste chtěla psát prezidentovi, tak vážený pane prezidente a nic víc. Něco takového bylo pro mě nepochopitelné.

Narodila jsem se v roce 1924 v Rožňave. Od svých tří let jsem chodila do školky, do klášterní školy. Já jsem většinu času trávila venku před barákem, tam bylo hodně dětí. Auta tehdy moc nejezdila, jednou za den projelo auto a aj to pomalu. My děti jsme vždycky řádily venku. A jakmile napadl první sníh, tak už jsme se sáňkovaly a chodily bruslit. Až do té doby, kým tatínek žil [zomrel v roku 1932]. To dětství bylo opravdu hezké. Moc těžce jsem nesla jeho ztrátu, i když jsem ještě byla dítě. Tak si ho pamatuji, on mě měl tak strašně rád, tak jsem ho milovala. Bratr byl o čtyři roky starší a když jsem se narodila, tatínek byl zklamaný. On chtěl zase syna. Takže jeho vztah byl ke mně ze začátku dost vlažný. A potom já vím, že když tatínek seděl, tak moje místo bylo na jeho klíně. A když tety přijely z Maďarska na návštěvu a říkali mu: „Ty, nepřeháníš to trošku s tou láskou k tomu dítěti?“ A tatínek říkal: „Půlka mého srdce je to dítě!“

Tatínek zemřel, když mně bylo osm a bratr měl dvanáct. Maminka se pak za dva nebo tři roky provdala. Na to nerada vzpomínám. Bylo to velice nešťastné manželství, a jestli jsem někoho z hlouby srdce nenáviděla, tak to byl můj otčím. Oba dva s bratrem jsme ho nenáviděli! On nás neměl rád. Chtěl mít své vlastně dítě a maminka nechtěla. Bála se, že by se to odráželo na jeho chováni vůči nám, ačkoli to jeho chováni bylo… Otčím se jmenoval Alexander Eichnel, no a maminka si pak vzala jeho jméno. Nikdy jsme ho nepovažovali za otce. Měli jsme k němu opravdu odstup. Nedokázala jsem mu říct tati, nebo něco takového. Vyhýbala jsem se nějakému důvěrnějšímu oslovení. On byl vyučený klempíř. Ze začátku jsme žili z toho malého kapitálu, co jsme dostali za ty lesy [predali lesy v okolí Rožňavy, ktoré boli vo vlastníctve ich otca Jenő Rotha – pozn. red.]. To víte ono zas toho tolik nebylo. Sice nám tatínkův bratr [Sándor Roth] pomáhal. Tam ty sourozenecké vztahy byly krásné, opravdu. Dýchali ty sourozenci opravdu jeden pro druhého. A ten strýc byl velice dobře situovaný. V Budapešti měl velkoobchod s galantérií a koženým zbožím. Já vím, že na jar přišel od něho balík, kde byly látky na kostým, kabát a peníze na boty. On nás oblíkal. On říkal: „Já nechci, aby někdo řekl, že pracuje na děti mého bratra.“

Tenkrát bylo pět obecných tříd a tři měšťanky 3. Do obecné školy jsem chodila do kláštera. Ihned potom, jak jsem ukončila měšťanku, jsem jela do Bratislavy a přijali mě do druhého ročníku na konzervatoř. Zřejmě nějaké to nadání jsem musela mít, když s takového malého města a hned mně přijali. Má učitelka byla taky absolventka konzervatoře. Jmenovala se Boriška Falvy a provdala se za jednoho právnika Gotthilfa, myslím. Mě nemohli dostat od klavíru, mě tahali od klavíru, tak sem ho měla ráda. Beethovena jsem strašně milovala. Měla jsem ráda taky Mozarta. Zajímavé je, že jsem nemohla jako mladá dívka přijít na chuť Chopinovi. On je hodně citový a teprve jako mladá žena jsem chápala jeho hudbu a velice jsem si ho zamilovala.

V Bratislavě jsem začala chodit na konzervatoř a to jsem pak musela domů. Lebo konce roku 1938 Rožňavu anektovalo Maďarsko 8. Takže moje hudební kariéra tím skončila. Říkali, že jednou budu zářivou hvězdou na hudebním nebi. Zlaté oči, které mě tam viděly. Já jsem ale soukromě v Miskolci absolvovala hodiny u profesora Hollósyho. No hodiny, jednou za měsíc, ale říkal ano, postupujete do dalšího ročníku. Už jsem chtěla do hudební akademie, která měla sedm let.

Po válce jsem chtěla dokončit konzervatoř, proto jsem jela do Prahy. Po ukončení třetího ročníku na konzervatoři jsem mohla dostat státnici, oprávnění, abych mohla vyučovat. Jenže já jsem uměla celou konzervatoř, i když jsem na to neměla papíry. Chtěla jsem vlastně dokončit celou to sedmiletou akademii, abych měla kvalifikaci, lebo já jsem nebyla vyučená, ani dostudovaná, nic. No ale seznámila sem se se svým mužem, bylo to šestnáctého augusta a druhý den mě požádal o ruku. 31. jsme měli svatbu v 1945-ém roku. Pak uplynulo několik let, než jsem si sedla ke klavíru.

Já jsem doma moc pobožnosti nepobrala, protože moji rodiče dodržovali sice svátky, ale spíš z úcty k rodičům a tradicím, než z nějakého náboženského přesvědčení. Nehledě k tomu, že já jsem chodila do katolicky klášterní školy a neměla  jsem jedinou židovskou kamarádku. Moje kamarádky byly z řad mých spolužaček. Jednou byla u mě jedna dívenka [študentka, ktorá robila s pani interview – pozn. red.], a pořád se mě vyptávala, jak vnímám svou židovskou identitu. No ono to je strašně těžké, protože já sem žila vyloženě v křesťanském prostředí, už samotná ta škola, kde jsem chodila od tří let, i do školky. Moji rodiče měli hodně křesťanských přátel, možná ich bylo víc, než z těch židovských rodin. My jsme byli velice asimilovaní. Židovství jsem vnímala čistě jako náboženství. Když moje spolužačky měli katechizmus, tak já jsem měla volno. A zase když já jsem měla hodiny náboženství, tak ony měly volno. Len v tom jsem spatřovala rozdíl, nikde jinde. Pro mě židovství nebylo ani národnost, ani rasa.  S tím jsem přišla do styku, až když bohužel nastala ta smutná doba, ale jinak, jsem nerobila rozdíl. Jeden byl protestant, katolík a já jsem byla izraelitského vyznání. Takže to pro mě znamenalo celé toto židovství. Situace se změnila po 1939 roku, když se rozpadla republika, a nás anektovalo Maďarsko 8. Tam už byly ty omezující protižidovské zákony 10.

Rodiče chodili do synagogy jenom o svátcích. Pokud dědeček žil [Jakub Kraus, umrel v roku 1937], tak byli trošičku pobožnější, že jo. Na pésach se vyměnilo aj nádobí a tak dále. A potom, když už dědeček zemřel, tak už se to nebralo tak přísně. Aj jsme uklízeli před pésachem, ale jen normální jarní úklid. Já jsem rozhodne jedla kvašený chléb. Kupoval se maces, predsa len tradice jsou tradice. Měli jsme doma aj stromeček. Jo chanuka, to jsme taky drželi. Pak přišli Vánoce a měli jsme stromeček a dárky. Rodiče byli dost vlažní ale byli věřící.

Pokud dědeček žil tak jsme měli košer, ale potom už ne. U nás se většinou jedla drůbež a krmily se husy kvůli sádlu. Husy a drůbež a občas nějaké hovězí maso. Vepřové ne, ale já když jsem šla někam na výlet, tak mi maminka udělala řízky z vepřového masa, ale jinak doma… asi o to moc nestáli, to spíš drůbež. Na Jom kipur maminka držela půst, ale my jsme nemuseli.

Měla jsem jednoho brata, byl o čtyři roky starší než já. Jmenoval se Ladislav Roth. Mezi námi byl krásný vztah. Když jsem byla menší, tak pochopitelně on byl ten velký, a já sem byla ta malá. Když už jsem měla patnáct, šestnáct let, tak opravdu jsme se měli moc rádi. To jednou ředitel gymnázia říkal bratrovi: „Prosím tě, ty chodíš se svou sestrou, jako kdyby jste byli milenecký pár!“ Protože my jsme chodili tak, že on mě vždy vzal okol ramen nebo podpaždí, takže my skutečně… jak to vypadá! Bratr říkal: „Pane řediteli, je to moje sestra, kterou mám opravdu velmi rád! Mám jenom ji!“ To už byla maminka po druhé vdaná a náš vztah vůči otčímovi byl velice špatný, takže my jsme tak lpěli na sobě. A když nás viděl  nezasvěcený, tak si mysleli opravdu, že jsme milenci a ne sourozenci. Bratr nechodil do klášterní školy,  protože v Rožňave byla i státní škola. On chodil tam, pět tříd a potom šel na gymnázium a v Rožňave maturoval.

Bratr měl bar micve, to už náš tatínek nežil. Vím, že to bylo velice dojemné. V sobotu odpoledne byli pozváni dospělí, náš rabín, to ještě byl ten starý pán rabín. Byla ryba, barches a já nevím co. Různé takové sladkosti, které se dělali tak, aby se masné a mléčné nemíchalo 11, tak, aby to bylo v pořádku. No a potom v neděli odpoledne přišla mládež, bratovi kamarádi a mé kamarádky.

Před válkou jsem měla snoubenca, byl to spolužák mého bratra, spolu chodili na gymnázium. A v takovém malém městě jsme se znali všichni. Měli jsme stejné příjmení. I když žádný příbuzenský vztah mezi námi nebyl. Jmenoval se Tibor Roth. Měla jsem velmi šťastné manželství a měla jsem svého muže opravdu ráda, bylo to obapolné, ale takovou lásku, jakou jsem cítila k Tiborovi, tak takovou prožijete jenom jednou za život. Byl jediným synem dobře situovaných rodičů. Jeho otec byl ředitelem v Rožňave takové menší továrny na likéry. Byl i akcionářem. Měli jenom jediného syna. Tibor byl levicově orientovaný, ale nebyl členem nějaké té komunistické mládeže, ale vyloženě tíhl k levici.

Za války

Počas války byl Tibor v ghettu v Budapešti. Tam nějakým způsobem, to už nevím jak, mně to potom napsala jeho teta, která žila v Budapešti, se dostal do Strany Šípových křížů 12, to byla maďarská fašistická strana - nyilas keresztesek. Věděl dobře, kdy a kde budou razie a kdy a koho budou zatýkat a on ty lidi anonymně předem upozornil, varoval. Začalo to být ale podezřelé, že když šli pro toho člověka, tak ho nikdy doma nenašli. Začali ho sledovat, a on už věděl, že je zle. To už bylo v únoru v 1945-ém roce. Ke svým příbuzným nechtěl, protože by ho především hledali tam a nechtěl, aby příbuzní měli potíže. Ukryl se pod jedním mostem v Budapešti. Dovedete si to představit, že v zimě v únoru tam dostal těžký zápal plic. Rusové už kolem 10 února osvobodili Budapešť [2. a 3. ukrajinský front dokončil oslobodenie Budapešti 13.2.1945 – pozn. red.]. On ještě z posledních sil vyšplhal na břeh, a tam se složil. Lidi ho naložili na nějakou káru a odvezli ho do nemocnice. Pár dní ještě žil, ale nemohli ho zachránit. Já jsem potom z domova napsala, měla jsem adresu jeho příbuzných, protože  já jsem mu tam posílala dopisy. A ta jeho teta mi napsala, co se mu vlastně stalo, no byla to pro mě rána.

V březnu celé Maďarsko obsadili Němci 13. Do ghetta jsme šli v dubnu nebo začátkem května. Ghetto bylo v Rožňave. Vyprázdnili tři nebo čtyři domy, které byly vedle sebe, a tam jsme byli. Já jsem chodila do práce do cihelny, tam to byla strašně těžká práce. Chodila jsem tam, abych se dostal z toho místa [ghetta]. Všechno mě tam dusilo. Chtěla jsem se dostat mezi lidi, vidět ulice a vidět lidi. A no a potom šestého, začátkem června, júna nás viezli z ghett do Diósgyőr-u, vedle Miskolce, tam jsme byli dva dny v cihelně. A pak do Osvientimi. Cesta trvala týden a dojeli jsme. V Osvientim každá hodina, každá minuta měla šedesát vteřin hrůzy. Bratr byl tehdy už v pracovním táboře. Bohužel nepřežil válku.

Do Osvientimi jsme dojeli třináctého června. Já doprava a maminka doleva. Tehdy jsem nevěděla, co to znamená. Byli jsme bez vody, v jednom vagóne nás bylo asi devadesát a dali nám jeden kbelík vody. Měli jsme s sebou jídlo, ale vůbec jsme nejedli. Nemohli jsme polykat, jak jsme měli sucho v ústech. Takže všechno to, co jsme měli s sebou, zůstalo tam. Byla jsem jako oblbnutá, nevěděla jsem, kde jsem, co se děje, jenom jsem slyšela, jak řvou. Byla jsem úplně mimo. Slyšela jsem, jak řvou: „Alles, raus! Alles, raus!“ [nemecky: Každý von!]. A všechno nechat ve vlaku, veškeré batohy, jenom vystupovat ve dvou. Vzala jsem maminku podpaží a šly jsme. Já jsem jen automaticky zvedala nohy, protože cesta trvala týden. Přes den jsme stáli a  bylo horko. Strašné, bez vody a devadesát lidí v jednom vagone. Zamřížované okénko. Vůbec jsem nevěděla, kde jsem a co se se mnou děje. Mamince se zachvěla ruka a říká: „Můj ty Bože, tam rozdělují!“ Ona si všimla, že tam stál doktor, doktor teda, který taky složil hypokratovu přísahu, a z jednej i druhé strany SS-mani a SS-ačky… Maminka si všimla, já jsem je teda ani neviděla, že na pravé straně stojí mladé ženy a starší lidi šli do leva. Maminka nebyla stará, měla čtyřicet osm, ale měla úplně bílé vlasy. Ona se mě pustila a tak nenápadně mě postrčila. Říkala: „Jdi tam, tam jsou mladý!“ Já jsem ještě stihla políbit jí ruku a řekla jsem jí: „Maminko moje, buď silná!“ To všechno jako ve snů, stála jsem tam a uvědomila jsem si, že nedržím maminku za ruku. Tak bezradně jsem tam chvíli stála a chtěla jsem udělat krok do leva. Jeden SS-ák ke mně přiskočil, měla sem na sebe kostým a chytil mě za cíp toho kabátku a hodil mě tam. Tím mi vlastně zachránil život. Já jsem pak šla do tábora.

Nevěděla jsem, co se vlastně dělo. Ptali jsme se pak blokové, kde jsou mladé ženy, kde jsou děti, ty nádherné krásné děti. Takové hezké, u nás v Rožňave bylo několik takových krásných mladých žen! Tak vyhýbavě nám říkaly ty blokové, to byly děvčata, které tam byly od 1942 –ho roku, oni jsou v H lágru, tam mají lehčí práci, tam děti dostávají mléko a lepší stravu než tady. Nedělejte si starosti! Já jsem pořád plakala, a moje přítelkyně se už na mně zlobily, říkaly: „Vždyť my jsme ve stejné situaci jako ty! Nech už toho pláče, vždyť si vypláčeš oči!“ Já jsem říkala: „Já nepláču, že mám žízeň, hlad nebo spím na holé zemi a místo polštáře mám ty svý baganče, ve kterých jsem jela, ale protože mám takový zlý pocit, že mamince se něco stalo!“ Asi po dvou měsících jsem tam uviděla svou bývalou přítelkyni z dětství. Editu Langovú. Oni pocházeli ze Spišské Nové Vsi a měli slovenské státní občanství, takže když přišli Maďaři 8, tak je vystěhovali, ale Slovensko 7 je nechtělo. Oni žili, nevím kolik týdnů, říkalo se tomu „senki földje“ [maďarsky: zem nikoho], mezi Slovenskem a Maďarskem. Známý jim tam nosili jídlo, aby to nějak přežili. Pak se nad nimi Slovenská vláda slitovala a přijala je. No a v roce 1942 šli do Osvientimi. Takže Editu jsem tam viděla, ona byla už tehdy bloková, ale v jiné části tábora. Já jsem k ní přijela, ale ona mě nepoznala ostříhanou a v těch hrozných hadrech. Moje první otázka byla: „Edita, prosím tě, řekni mi, co je to ten H láger?“ H, himmel láger [nebeský láger], [pani Brodská zodvihla po vyslovení týchto slov rukou k nebu – B.P.] a tam jsou naše matky a děti. Říká: „Ty jsi to nevěděla, co sis myslela?!“ Takže, tak jsem se to dozvěděla: Proto ten věčný pláč a ta věčná bolest! Cítila jsem, že maminka musela zemřít takovou hroznou smrtí!

Z Osvientimi nás ke konci října [1944] deportovali dál. V lágru jsme pořád utíkali a schovávali se, jak jsme věděli, že bude selekce. Poschovávali jsme se, kde se dalo. Trebárs do jiného bloku se nám podařilo schovat. Starší vězenkyně, no ta děvčata, co tam byla od dvaačtyřicátého roku říkaly, že z Osvientimi vede ven jenom jedna cesta, komínem. Žádná jiná cesta ven nevede! Tak ony to říkaly. Já nevím, v co jsme doufaly, jenomže koncem října celu tu část tábora, kde jsme byly, začali deportovat. My jsme byli poslední blok a už nebylo kam utíkat, kam se schovat. Odpochodovaly jsme a zastavily se v Březinkách před plynovou komorou. Ono to tak nevypadalo, to byla těžká železná vrata a nad tím tráva, jenže my jsme věděly, co to je. To byla nejdelší noc v mém životě. Jak dlouho jsme tam stály, to nevím. Mně bylo dvacet, dvacet a půl a ptala jsem se, komu co jsem provedla, že ve svých dvaceti letech musím zemřít takovou hroznou smrtí a přitom tak strašně se mi chce žít! Objaly jsme se a políbily. Slíbily jsme si, že se budeme držet za ruce, pokud ješte budeme dýchat, aby jsme nebyly počas smrti tak samy. Nevím teda kolik hodin jsme tam mohly stát, když přijel na kolaje jeden SS-ák a řval: „Aless zurück!“ [Všetci späť!]. Tak jsme se otočily a šly jsme. Osvientim měl obrovskú rozlohu, nevím kde, kam nás vedli. Zavelili svlíkat se, selekce. Já jsem měla už tenkrát brýle, ne silné, slabé asi jeden a půl dioptrií. Jedna ta dívenka, která už tam byla delší dobu, mě viděla a říkala schovej si ty brýle. Držela jsem v ruce chleba, to co jsme dostaly na večeři, čtvrtku chleba. Vydlabala jsem tam díru a do toho jsem zastrčila ty brýle a nesla jsem ten chleba. Prošla jsem selekcí. 

V noci jsme byly v jedné místnosti, já nevím tedy, co to bylo za místnost, ale běhaly tam myši jako na promenádě. Sedla jsem si a najednou jsem cítila, že se na mě něco dívá. Byla to krysa. Já jsem zařvala a vyskočila jsem! Opřela jsem se jenom o stěnu a tak jsem spala. Bylo nás víc, takže opíraly jsme se, držely, aby neupadla žádná. Ráno nás vyhnali a celý den až do setmění jsme stály venku. No a to už bylo v říjnu, to víte žádné teplo. Oblíkali nás tedy! Já jsem dostala organtýnovou noční košili, až na paty. Dámské bombarďáky, které mi byly až sem [po kolená], ale to mně nevadilo, aspoň mi to chránilo kolena. Šaty jsem dostala po nějakém dítěti, tie praskaly ve švech a nějaký chlapecký kabát. Boty mi sebrali, protože já jsem měla ještě svoje, z domova. Byly to takové pevné boty. No místo nich sem dostala na takovém vysokém podpatku plesové černé hedvábné boty. To už jsem stála venku, tři nebo čtyři dni. Tak já jsem se venku zula. Dostali jsme aj ponožky, jednu šedou a jednu fialovou. Ani v cirkusu bychom neobstály, takhle oblečený. Čtvrtý den ráno nás burcovali a pěšky jsme se daly na pochod.

Ty starší vězenkyně říkaly, že jsou různé transporty, hodinové, dvoudenní. Několika hodinové byly, také že lidi naloží a obíhají Osvientim kolem dokola, ale konečná stanice je u plynové komory. Daly jsme se na pochod a viděly jsme z dálky světla a pak že rozdávali balíčky. Skutečně stála tam SS–ačka a dvě alebo tři heftlingy, děvčata a každá z nás dostala balíček. Dostaly jsme půlku chleba, kolečko salámu a kousek margarínu. Teprve, když jsme nastoupily do vlaku, a byl to civilní vlak,  a uviděla jsem venku první civilní dům a svítilo se tam a bylo vidět do pokoje a v okně byla klec s vtáčkem, tak teprve teď jsme věřily, že Osvientim máme za sebou. Že přece jenom jsme se dostaly ven z toho pekla.

Oslobodili nás při pochodu smrti 14. Bylo nás šedesát děvčat. Po válce jsem se vrátila domů a bohužel nikoho jsem z rodiny nenašla. Nebyla jsem doma dlouho, asi šest neděl. Chtěla jsem dokončit konzervatoř. Odjela sem do Prahy a první den jsem se seznámila s manželem. Za čtrnáct dní jsem byla vdaná. A tak skončila moje celá hudební kariéra.

Po válce

Můj manžel se jmenoval Ondřej Brodský. Byl taky Žid, ale vůbec nic mu to neříkalo. Narodil se 17. října 1911. Mezi námi bylo dvanáct a půl, třináct let rozdílu. Já sem to chtěla záměrně. Nechtěla jsem nijakého nevyblázněného mladého kluka, který by lítal po zábavách. Já jsem se z toho všeho nemohla psychicky vzpamatovat. Potřebovala jsem muže, který by mi byl oporou po všech stránkách, který by mi byl matkou, otcem, bratrem, manželem a vším. Tohle všechno jsem mohla dosáhnout jen u muže zralejšího. Manželovi bylo 33 a byl zahraničním vojákem.

Můj manžel byl před válkou technickým vedoucím v Žiline v družstve, kde se vyráběly lihoviny, koňaky a já nevím, co všechno. Byl tam až do té doby, kdy to všechno začalo. Manžel emigroval v 1939-ém roce po rozpadu republiky 1. Emigroval do Polska. Můj manžel byl sociální demokrat, takže on byl vedený jako politický emigrant. A pak, když vypukla válka, tak šli dál. Tam byla veliká skupina chlapců z Československa. A přihlásili se do armády, když se tvořila první brigáda, to byla len brigáda československá. No a celou válku prodělal jako voják, až do konce.

Po válce mu nabízeli továrnu a nevím, co všechno, jako zahraničnímu vojákovi, byl tolikrát vyznamenán. Dostal i válečný kříž [Československý válečný kříž 1939 byl zřízen Na památku boje za osvobození republiky Československé z nepřátelského obsazení jako viditelné vyznamenání československým občanům ve vlasti, jednotkám a příslušníkům československé armády v zahraničí, jakož i jednotkám a příslušníkům spojeneckých armád, kteří se zúčastnili boje, vzplanuvšího v r. 1939, a prokázali v něm vynikající a úspěšný čin výkonný nebo velitelský, při němž byli osobně vystaveni nebezpečí života nebo život obětovali – pozn. red.], to bylo nejvyšší vyznamenání v tehdejší době. Můj muž říkal, že nebude žádný pan továrník, ale že chce dělat. Nejprv pracoval u vojenské správy jako bytový referent, úředník. Můj muž byl tehdy už v důchodu, ale protože jeho zdravotní stav byl špatný, tak byl superarbitrován. Po návratě byl asi rok a půl v armádě. Byl vedený jako vojenský invalidní důchodce.

Bohužel už je tomu třicet let, co zemřel můj manžel. Bylo to v sedmdesátém šestém. Měl občanský pohřeb, v krematoriu. Měl vojenský pohřeb v Karlových Varech. K jeho urně jsem chodila dvakrát, třikrát za týden. A když jsem na tom byla zdravotně špatně a nemohla jsem tam chodit a tenkrát tam autobus nejezdil, musela jsem pěšky do kopce, tak jsme odvezli urnu. Máme chatu na  krásném místě a můj muž to místo miloval. Děti tam uložili jeho urnu velice pietně. Stále s kytičkou a se svíčkou.

Pokud byl manžel v armádě, tak jsme bydleli v Praze. Když šel do civilu, tak jsme se stěhovali  do Varů [Karlovy Vary], takže od 1946 –ho roku bydlíme ve Varech. Nejdřív jsme bydleli jinde, to byl vlastně vojenský byt, a když manžel šel do civilu, tak jsme se přestěhovali. Měli jsme byt druhé kategorie s lokálním topením, byl třípokojový. Když jsem ovdověla, tak jsem se přestěhovala  sem, kde žiji. Babička Blauová [bývalá svatka pani Brodské] ovdověla půl roku přede mnou. V tomhle bytě bydlela Eva [dcéra pani Brodské] s rodinou. No a oni se stěhovali do mého bytu, toho třípokojového. No a my s babičkou jsme se stěhovaly sem. To ještě naše děti byly manželé.

Pracovala jsem jako učetní,  účtárna je ta nejhnusnejší práce, jaká existuje. Já jsem se zařekla, když jsem šla do důchodu. Měla jsem dva zaměstnavatele, Pozemní stavby a Zemědělské stavební závody. Byla to také stavební firma. Tam jsem pracovala celou tu dobu, když jsem byla zaměstnaná. Nemusela jsem dělat rekvalifikačný kurz, sice oni to po mně vyžadovali, chtěli abych si zvýšila kvalifikaci, protože konzervatoř nemá nic společného s účetnictvím. Já jsem říkala, že klidně půjdu dělat na stavbu skladnici, ale že mě do školy nikdo nedostane. „Mít doma nemocného manžela a dvě děti, vždyť za rok byste mě pohřbili. Jak si to představujete?“ Říkal mi potom ekonom: „My to tolerujeme, je to v pořádku, ale aby to bylo postiženo nějakým způsobem, tak vám snížíme plat o deset korun!“ To bylo takové symbolické snížení platu. Vynahradili mi to pak jinak, těch deset korun.

Já jsem neměla vela volného času, protože sem dělala ve finanční účtárně a týdně  jsem měla uzávěrku a tehdy jsem jezdívala domů v noci posledním autobusem. Moc času jsem neměla. Soboty a neděle jsme byly s děvčatama venku na chatě.

Narodili se nám dvě dcery. Ta starší se jmenuje Eva. Narodila se 5. 12. 1949. Mladší se jmenuje Silvia a narodila se 30. 12. 1951. Obě jsou prosincové, přesně dva roky rozdíl. Když byla děvčata malý, Eva strašně využívala Silvii, protože Silva je taková dobrá, dá se namazat na chleba. Eva té její dobroty opravdu šeredně zneužívala. Pak když vyrostly a Eva dostala rozum, tak si uvědomila, že tu sestru má i na něco jiného, ne jenom na to, aby jí vyčistila boty.

Eva se vyučila zlatnicí, ale teď tam už dávno nepracuje. Udělala kurz a má salón psí krásy. Stříhá a upravuje pejsky. Silvia absolvovala střední pedagogickou školu a působí jako vychovatelka. Nejdřív učila na zvláštní škole. Pak na vlastní žádost přešla na ten internát pedagogickej školy. Mají krásny internát.

Obě mé dcery žijí v Karlových Varech. Eva se vdávala brzo, bylo jí dvacet. Vzala si syna babičky Blauové, mé spolubydlící. Ale ich manželství nevydrželo a rozvedli se. Eva se pak asi před osmnáctimi rokmi znova provdala. Její druhý manžel se jmenuje Karel, pochádza z Prahy. Silva se taky brzo vdávala. Ze svým manželem se seznámila na maturitním plesu. Když se připravovali na maturitní ples, na slavnostní polonézu a protože pedagogická škola je vyloženě dívčí škola, snad tam měli jen jednoho chlapce. Tady v Karlových Varech byla část vojska, takže velitel zapůjčil čtyřiadvacet vojáků na ten maturitní ples. A tak se Silva seznámila s Honzou. On už se domů ani nevrátil. Pochází z Ostravy. Honza se jmenuje po nás, protože on se jmenoval Zmija. No a on chudák měl ve škole tolik problémů a říkal, že nechce, aby jeho děti zkusili ve škole to, co zkusil on. Takže on se jmenuje po nás, Brodský.

Eva má dva syny, aj Silva má dva syny. Eviny nejstarší syn je Tomáš, je mu tridsaťpät let. Druhý syn se jmenuje Peter a je mu trřiatřicet let. Tomáš je vyučený výtahář, ale on potom urobil nějaký kurz, takže provádí i různé kontroly. Ale pracuje i manuálně. Peter se vyučil kuchařem, ale má obchod s nábytkem. Obaja sú už ženatý. Tomáš má dvě děti a Peter vyženil jednoho syna a malý Adámek je ich, tomu je rok a půl. Silva má taky dvoch chlapcov. Starší je Jan, tomu je jednaatřicet, a mladší je Ondra, tomu je čtyřiadvacet, bude mu dvadsatpäť. Jan je také vyučený výťahár, ale taky udělal nějaký kurz, jako Tomáš. No a Ondra je automechanik.

K Izraeli mám velice kladný vztah. Minule jsem poslouchala, bylo to velice hezký, ten Břetislav Olšer [nar. 1947], publicista, novinář, fotograf a cestovatel. Fotoreportér, Moravák, vždy v osm hodin na Praze dva je pořad Host do domu. Trvá to asi třičtvrtě  hodiny. Věděla jsem, že bude řeč o Izraeli, tak jsem si to poslechla. On byl od 1996-ho roku venku šest nebo sedmkrát. Už vydal čtyři knihy s touto tématikou [pr. Přežili šest válek, …a Bůh osiřel, Krev pod obojí – pozn. red.]. Mimojiné, on není Žid, takže nelze ho obviňovat ze zaujatosti. Říkal, že se vyčítalo Židům, že jen obchodují. No ale co měli dělat? Oni v zemědělství dělat nesměli, nedostávali půdu. Takže směli jenom v ghettu obchodovat a studovat. Takže to šlo potom z jednej generace na druhou, takhle to pokračovalo, až kým syn císařovny Márie Terézie, Josef II nevydal toleranční patent 15. Takže to, že Židé jenom obchodovali, nebylo jen jejich vina, ale ty velice tvrdé zákony a okolnosti jich k tomu donutily. On tam vždycky pobudne delší dobu. Opravdu mě to potěšilo, říkám vám, nejsem šovinistka, když říkal nezaujatý člověk, že nemůže pochopit ty Araby. V Izraeli žije celkem šest miliónů lidi a z toho je jeden milión Arabů [štatistiky z roku 2005 uvádzajú, že v Izraeli žije 6,9 milióna obyvateľov. Najpočetnejšiu skupinu tvoria Židia: 5,260,000 a Arabi: 1,350,000 – pozn. red.]. Jejich životní úroveň se nedá srovnat se životnou úrovní těch Arabů, kteří žijí v okolních státech. Mají veškeré výhody, mohou študovat a mají i tu výhodu, že nejdou na vojnu a nehrozí jim nebezpečí, že je postřílejí. Říkal, že Izrael patří k zemím, kde je nejvyšší úroveň, co se týče  kultury a životního standardu. Od nezaujatého člověka jsem to slyšela velice ráda.

Izrael existoval i předtím. Izrael nepřestal existovat, když ve sedmdesátém roku [70 n.l. zničení jeruzalémského chrámu Římany – pozn. red.] si podrobili Izrael a zničil Jeruzalém a chrám. Tehdy hodně židů odvlekli do otroctví. Hodně židů se odstěhovalo potom do různých států, ale hodně židů tam i zůstalo a ti nadále udržovali svou národní kulturu a náboženství. Izrael jako takový nepřestal existovat, to se teprve novodobý Izrael vytvořil v tom 1948-ém roce. 

V Rožňave židovské obyvatelstvo bylo hodně asimilované. Já dodnes skutečně nevím, co vlastně jsem. Já žiju v takovém vakuu. A pokud na dotazníkách by se dalo napsat národnost lidská, nebo člověčí, tak já bych určitě napsala národnost člověk. Já se cítím být člověkem. Já neříkám, že sem kosmopolita, ale já miluji tuto zemi, lebo tu žiji. Já miluji svoje rodné město, svůj rodný kraj a nevím, jestli bych si zvykla někde jinde, ale v žádném případe nejsem nacionalisticky, alebo šovinisticky založená, ale v žádném směru. Ani co se týče židovstva, ale ani co se týče tej druhej strany.

Glosář:

Életrajz

A 88 éves Nemes László derűs kedélyével és elképesztő memóriájával kápráztatja el hallgatóját. A nem túl jó környéknek számító VII. kerületi Munkás utcában lévő két és félszobás lakás jellegét a minden helyet kitöltő könyvespolcok és könyvek adják meg. Kell is a hely a tizenegyezer kötetes könyvtárnak, amelyet halála utánra felajánlott a VII. kerületi önkormányzatnak.

Már apai dédapámat is, aki 1830 körül született, Nemesnek hívták, Nemes Lázárnak. Ez a legnagyobb ritkaság a zsidóknál, mert II. József idején, amikor a zsidók rendes polgári családnevet vettek fel, akkor német neveket kellett felvenni [lásd: zsidó vezetéknevek]. II. József ugyanis németesíteni akart. Édesapám szerint ennek kétféle magyarázata lehet. Az egyik az, hogy valamelyik ősünk egy nagyon magyaros érzelmű erdélyi főnemesnek volt a házi zsidaja, és az ura valahogy elintézte, hogy magyar nevet vehessen föl. A másik variáció pedig az, hogy valamelyik ősünk szombatos lehetett, és a szombatosok házasodtak zsidókkal. Hogy mivel foglalkozott, azt nem tudom. Annyit tudok róla, hogy az 1848-as szabadságharcban honvéd volt. Erősen magyar érzelmű volt, mindig csizmában és magyaros ruhában járt. Ezt édesapám mondta, ő még ismerte a nagyapját, Lázárt. A feleségéről csak annyit tudok, hogy a neve Haja volt. Hogy hány gyerekük volt, azt nem tudom, nem is hallottam nagyapám esetleges testvéreiről.

Nagyapám, Nemes Izsák (Iczig) 1859-ben született Magyarláposon [Magyarlápos – Szolnok-Doboka vm., az 1910-es népszámlálás adatai szerint 2700 fő volt a lakosok száma, 1920-ban 2400 fő. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint a lakosok száma szintén 2400 fő volt, és nem egészen 30%-uk, 717 fő volt zsidó. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Apám születési anyakönyvi kivonatában az áll, hogy Nemes Izsák, fiákeres, de gyerekkoromban többször voltunk ott, és láttam, hogy nagy istállója volt, lovakkal, tehenekkel. Azt hiszem, nem is annyira fuvaros volt, inkább lovakat és teheneket nevelt és adott el. Emellett lehet, hogy fuvarozott is. Elég jómódúak voltak. Nagyapám is nagy magyar volt. A húsvéti szünetben, Pészahkor lejártunk hozzájuk látogatóba, és ilyenkor mindig becsukta az ablakot meg a spalettát, hogy ne hallják a románok az utcán, és elszavaltatta velem a „Talpra magyar”-t, meg elénekeltette a magyar himnuszt. Nagyon odavolt, hogy elcsatolták őket Magyarországtól. A nagymamát ez kevésbé érdekelte, ő inkább vallásos volt. Nagyapám is tartotta a vallást, rendes szédereste volt mindig, templomba járt, de igazán vallásos a nagyanyám volt, aki nem is beszélt jól magyarul. Jiddisül jobban beszélt. Nagyapámmal is jiddisül beszélt, de a nagyapám nem tudott igazán jól.

A nagyanyám, Szmuk Czize 1861. december másodikán született, Máramarosszigeten. Apja Szmuk Chajim Szrul, anyja Jente. Cili nagymama hozzám nagyon kedves volt, de – úgy mondták – egy kicsit fukar volt. Az ő nyakában lógott a szekrény kulcsa, amiben a pénzt tartották. Miután mindig Pészahkor voltunk ott, az afikóment mindig nekünk, a három fiúunokának kellett megkeresni. Amikor megtaláltuk, kaptunk valami ajándékot. Később nagypapa mindig odajött hozzánk, és azt mondta, majd ha lement az ünnep, akkor elmegyek veletek a játékboltba, és veszek nektek valami sokkal szebb játékot, csak a nagymamának meg ne mondjátok. Mindig vett, de arra már nem emlékszem, hogy mit. Csak arra, hogy el kellett dugni, nehogy a nagymama megtudja.

Anyagilag egy jómódú paraszt életszínvonalán éltek. Egy nagy udvar volt, két szoba és konyha egy földszintes, tornácos házban. A plafonon fagerendák voltak. A háznak volt egy utcai frontja egy utcai szobával, de a bejárat oldalt volt, az udvarról. Egypár lépcső vezetett a tornácra, és onnan bejutottunk a konyhába. A konyhából nyílt jobbra és balra a két szoba. Az udvaron volt még lóistálló, tehénistálló, mögötte lekerítve egy kert gyümölcsfákkal és veteménnyel, ami lement egészen az Iza partjáig. Fürdőszoba nem volt, és 1929-ben, amikor utoljára voltam ott, még nem volt vízvezeték. Kimenni a budira kellett, a vizet a kútról hozták. Húsvétkor mindig ott jött össze a család, ott találkoztam a [máramaros]szigeti és a szabadkai unokatestvéremmel. Egyszer éppen vendégségbe készültünk édesapám ottani kollégájához, egy orvoshoz. Új ruhát kaptam húsvétra, fehér zoknit, fekete lakkcipőt, és amikor a mamám rendesen fölöltöztetett, kiküldtek, hogy amíg ők is felöltöznek, addig játsszak egy kicsit az udvaron. Az istállóból a trágyalé egy óriási emésztőgödörbe folyt, a tetején fából készült rács volt, és korhadt volt a fa, leszakadt alattam. Nyakig merültem a pöcegödörbe. Bevittek a házba, a ruhámat kidobták, és a konyhában az édesanyám lecsutakolt egy óriási lavórban. A máramarosszigeti családi életről sokkal többet nem tudok. Csak arra emlékszem, hogy a nagynénémékhez, akinek a férje Salamon tímármester volt, nem szerettem menni, mert borzalmasan büdös volt a tímárműhely.

1929 után már csak apám látogatott le Máramarosszigetre minden évben, mert ezen is spórolni kellett. A nagyapám, Nemes Izsák egyszer volt nálunk, Pesten látogatóban, és egyszer a nagyanyám is külön.

Nemes Izsáknak öt gyereke volt. A legidősebb Helén, akinek a férje, Salamon Izsák elég jómódú tímármester volt. Tizenegy élő gyerekük volt. A legidősebb majdnem édesanyámmal volt egyidős, a legfiatalabb egy évvel volt fiatalabb nálam. Többségüket elvitték Auschwitzba. Két unokahúgomról tudom, hogy megmaradt, ez egyikkel még találkoztam is 1967-ben, Montrealban. Akkor már nagyon idős volt. A legfiatalabbal pedig – ma már sajnos ő sem él – még tíz évvel ezelőtt találkoztam Izraelben.

A második gyerek volt az édesapám, Dávid. A harmadik Regina, aki néhány évvel volt édesapámnál fiatalabb. Férjhez ment egy Komlós (Katz) Vilmos nevű máramarosszigeti zsidó emberhez, aztán Pesterzsébetre költöztek. Vilmos bácsi a járásbíróságon volt egészen alacsony beosztásban, segédtiszt vagy tisztviselő. Nagyon szorgalmas ember volt, még vasárnap is körmölte az iratokat otthon. Négy gyerekük volt. A legidősebb Laci, érettségi után a csepeli Weiss Manfréd gyárban volt tisztviselő. A következő Gabriella, nagyon szép lány volt, férjhez ment egy Grósz nevű pesterzsébeti zsidó emberhez, aki az ottani harisnyagyárban volt valamiféle művezető. Én még ismertem, nagyon rokonszenves, értelmes, kedves ember volt. Egy vagy két gyerekük volt. A harmadik gyerek Miklós, nálam pár évvel idősebb, jól futballozott, és ennek révén kapott állást a csepeli Weiss Manfréd gyárban, mert a csepeli futballcsapatban játszott. A legfiatalabb Ilona volt. Ebből a nagy családból senki nem élte túl a háborút, mindet elvitték Auschwitzba, és kivétel nélkül meghaltak.

A negyedik volt József, aki Máramarosszigeten lakott, a nagyapámék melletti telken volt a házuk. Körülbelül ugyanazzal foglalkozott, mint a nagyapám, csak nagyobb léptékben. Úgy tudom, exportált is szarvasmarhát például Görögországba, és sokat utazott. Elég jó módban éltek. Neki három gyereke volt. A legidősebb 1921-ben született, őt is Lászlónak hívták, ő most Izraelben él. Az egyik lány Manyi, a másik René, ő 1930-ban született. A nagybátyám, József még 1940-ben meghalt, a feleségét és a két lányt Auschwitzba vitték. Csodával határos módon életben maradtak, és kivándoroltak Izraelbe. A fia munkaszolgálatosként megúszta. A háború után Bukarestben elvégezte a közgazdasági egyetemet, feleségül vett egy bukaresti zsidó lányt, aki vegyészmérnök volt, és 1961-ben kimentek Izraelbe. Ma is Ramat Ganban élnek, ott született fiuk, Nemes Ayalon, aki három gyermekével a közeli Givatayimban lakik.

Az ötödik Gizella, aki egy Földes Jakab nevű felvidéki zsidóhoz ment férjhez közvetlenül az első világháború után. Pár évig Budapesten éltek, aztán Szabadkára költöztek. A nagybácsimat ott gyilkolták meg 1944-ben. A nagynénémet és a lányát, Kittyt elvitték Auschwitzba, de visszatértek. A fiúk Földes Gyuri, aki velem egyidős volt, még közvetlenül a háború előtt kiment Angliába. Glasgow-ban elkezdte a műegyetemet, de amikor kitört a háború, jelentkezett repülősnek. A Royal Air Force-ban szolgált. A háború vége felé, még mint repülős kikerült Kanadába. Ott megismerkedett egy ottani zsidó lánnyal, akit 1945-ben feleségül vett. Gyuri nem tudta kiheverni a háborút, a bevetéseket, és hogy a barátját mellette lőtték le. Az egyetemet már nem folytatta, biztosítási ügynök lett, és ivott. 1970-ben halt meg. Gizella nagynéném és Kitty Auschwitzból hazament Szabadkára. Kitty 1947-ben férjhez ment, majd 1948-ban a nagynénémmel együtt kivándoroltak Kanadába. Három gyerekük volt, de semmit nem tudok róluk, mert teljesen megszakadt velük a kapcsolat.

Nagyapám 1937-ben halt meg Máramarosszigeten, Cili nagyanyám pedig 1944-ben, Auschwitzban.

Az édesapám, mielőtt iskolába került, járt héderbe két évig, ezért később kezdte az elemit, és húszéves korában érettségizett. Elég korán elkerült hazulról, a négy elemit még Máramarosszigeten végezte, utána Debrecenbe ment gimnáziumba, és ott érettségizett. Nem tudom, melyik gimnáziumban. Érettségi után beiratkozott Pesten az orvosi egyetemre. Ő volt az egyetlen gyerek a családban, aki egyetemet végzett. Pesten albérletben lakott. Közvetlenül az első világháború előtt végzett, de az utolsó vizsgát nem tette le. Nem katonának vitték el, hanem úgynevezett járványorvosnak. Mesélte, hogy a kárpátaljai kis falvakban az ő feladata volt a falusi lakosokat beoltani különböző járványok ellen. Nem nagyon hagyták magukat beoltani. Kocsival járt, és egy csendőr kísérte mindig, hogy kényszerítsék az embereket az oltásra. Amikor véget ért a háború, ledoktorált. A Bakáts téri kórházban a híres nőgyógyász, Frigyesi professzor mellett dolgozott mint segédorvos [Frigyesi József (1875–1967) – orvos, szülész-nőgyógyász, 1929–1948 között egyetemi tanár, a budapesti I. sz. női klinika igazgatója, 1945–1947 között az egyetem rektora volt. Az Orvosegyesület, a Nőorvos Társaság elnöke volt (MÉL). – A szerk.]. Frigyesi nagyon elégedett volt vele, szerette volna ott tartani a kórházban, de a fehérterroros, a Horthy bevonulása körüli időkben mint zsidót nem tudta [lásd még: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején]. Megpróbálta, de nem sikerült. Édesapám ott ismerkedett meg édesanyámmal is, akinek a sógora a kórházban valami gondnokféle volt. 1919-ben házasodtak össze.

Attól kezdve, hogy édesapám kikerült a Bakáts téri kórházból, csak magánpraxisa volt, ami sanyarú kenyér volt. Látszatra jó polgári körülmények között éltünk, mert ahhoz, hogy privát orvosként dolgozhasson, fönn kellett tartani egy rendelőt, és kellett egy várószoba. Akkoriban megkívánták, hogy az orvosnál egy rendesen berendezett szalon legyen várószobaként. Mert milyen orvos az, aki az előszobában ülteti le a betegeket? Úgyhogy egy négyszobás lakást béreltünk a Rákóczi út 63-ban, a volt Otthon Áruházzal szemközti házban. Ott is születtem, mert a szülést apám vezette le. Érettségimig vagy még az után is az volt a legnagyobb gond a családunkban, hogy elsején meglegyen a lakbér. Mert az nagyon sok volt. Nem éltünk rosszul, nyaralni is mentünk, engem rendesen ruháztak, szóval jó polgári szinten éltünk, de napról napra. A lakásban volt egy várószoba, egy rendelő, egy ebédlő, egy hálószoba és egy cselédszoba. Cseléd mindig volt, mert nem illett, hogy a doktorné nyisson ajtót, és ő engedje be a betegeket. Nekem soha nem volt külön szobám, az ebédlőben volt egy rekamié, azon aludtam, és az ebédlőasztalon csináltam a leckémet. A nagy tálalószekrény egy része volt a szekrényem, ott voltak a könyveim és a játékaim.

Anyai ágon a legkorábbi felmenők, akikről tudok, dédszüleim, Apfel Fülöp és Benedek Katalin. Dédanyám Koroncón született 1851-ben, és Budapesten halt meg 1936-ban. Jól beszélt németül, mert Bécsben járt elemibe, közben rokonoknál lakott. Nyilván járt magyar iskolába is, mert amikor én már gimnazista voltam, és Kemény Zsigmondot meg Eötvös Józsefet olvastam, akkor a dédmamám mindig mondta, hogy én is ezeket tanultam. Még emlékezett is rá, beszéltünk is róla. De számolni németül számolt magában. A férje, Apfel Fülöp Szombathelyen volt órás és ékszerész. Az első világháború előtti években felköltöztek Pestre. Azt hiszem, itt már nem dolgozott, nem volt üzlete. Aztán az első világháború alatt az összes pénzükön hadikölcsönt [lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában] jegyeztek, ami az utolsó fillérig elúszott. Fülöp dédapám 1919-ben halt meg. Dédmamám odaköltözött a nagyszüleimhez, és gyakorlatilag ők tartották el. Mesélték, hogy a dédmamám nagyon spórolt, mert nem volt külön pénze, és nem akart folyton pénzt kérni a nagyszüleimtől. Ő még vallásos volt, a pesti nagyszüleim már nem. A maximum az volt, hogy Jam Kipurkor [Jom Kipur] böjtöltek. Dédmamám egy ideig péntek este még gyertyát gyújtott [lásd: péntek esti gyertyagyújtás]. Aztán később, a nagyszüleimnél az egyik szobában volt egy olyan csillár, amiben gyertya alakú égők voltak, és akkor dédmamám, hogy spóroljon, a csillár alatt mondta el a péntek esti imát. Azt mondta, hogy modern korban élünk, a Dohány utcai templomban [lásd: Dohány utcai zsinagóga] is villanygyertyák vannak, akkor miért ne lehetne itthon is a villany gyertyatartó alatt a péntek esti ima.

Nagyapám László Lipót Érsekújvárt járt gimnáziumba, utána Pozsonyban egy-két évig jogot tanult, de nyilván nem fejezte be, mert doktori címet nem használt [Pozsonyban a 19. század utolsó harmadában, amikor a nagyapa jogot tanulhatott, nem jogi egyetem, hanem (királyi) jogakadémia működött. A jogakadémiákon nem lehetett doktori szigorlatot tenni, elvileg tehát a nagypapa akár be is fejezhette a tanulmányait. – A szerk.]. Valamikor az első világháború előtt magyarosítottak Lőwingerről Lászlóra [lásd: névmagyarosítás]. A házassága előtti időkről mesélik, hogy mindenfélével foglalkozott. Volt egyszer egy szabósága. Ő maga nem volt szabó, csak vett egy szabóságot, és annak volt a főnöke. Egy időben kávéháza volt az Aréna úton. Aztán azt is eladta. Amikor én a háború után megismertem, bankban dolgozott. A Pesti Kereskedelmi Bank egyik fiókbankjának volt az igazgatója. Akkoriban anyagilag is jól álltak. Eredetileg ők laktak a Rákóczi út 63-ban lévő négyszobás lakásban, és amikor édesanyámék összeházasodtak, átadták nekik a lakást, azt hiszem, berendezéssel együtt. Szépen volt berendezve, zongorával, mindennel, ami egy ilyen polgári lakásban illett. Ők hárman (akkor már a dédmamám velük lakott) a Baross utcába költöztek egy viszonylag modernebb ház négyszobás lakásába. Amikor a nagyapám elérte a nyugdíjkorhatárt, nem nyugdíjat kért, hanem egyben az egész befizetett pénzt. Akkoriban volt a nagy tőzsdézés, és azt mondta, hogy ő ért a tőzsdéhez, inkább megforgatja azt a pénzt. Addig forgatta, amíg az utolsó fillérig elúszott. Teljesen elszegényedtek, úgyhogy a hetvenegynéhány éves nagyapámnak ingatlanügynökként kellett talpalnia mindenfelé, bemutatni a vevőknek a házakat. A négyszobás lakást megtartották, de két szobát már kiadtak albérlőknek.

A Pesten lakó nagyszüleimnél gyakran megfordultam, mert egy ideig a velünk szemközti házban laktak a Rákóczi úton. Szinte minden nap fölszaladtam hozzájuk. Nagyapám sokat olvasott, sok könyve is volt, megvolt neki „A világirodalom klasszikusai” teljes sorozat, hatvan kötet. Születésnapra meg más ajándékozási alkalmakkor könyvet kaptam tőlük, egy-egy kötetet abból a sorozatból.

Hogy nagyapám mikor született, azt nem tudom. 1943-ban halt meg Budapesten. Nagyanyám, Apfel Malvin Szombathelyen született, valamikor az 1870-es években, és 1944-ben halt meg a Csengery utcai csillagos házban, azt hiszem, gyomorrákban. Volt három gyerekük. A legidősebb, László Ella 1895-ben született Budapesten, tizenhat éves korában kikeresztelkedett, és hozzáment Telegdy Zahariás István mérnökhöz, aki az első világháborúban a haditengerészetnél volt tartalékos tiszt. Mesélték, hogy Horthy hajóján volt hadnagy, de ez nem segített rajta a háború után, amikor nem volt állása. Ella második férje az ugyancsak katolikus Kölber Jenő volt. Az apjáé volt a Kölber-féle kocsigyár, amely hintókat készített. Jenőt úgy nevelték, hogy ő lesz a vagyon és a gyár örököse [„Magyarországon a kocsigyártás fénykorát egyértelműen a Kölber testvérek kocsigyára jelentette. Az 1784-ben alapított gyárat, ahol tökéletes munkamegosztásban együtt dolgoztak bognárok, kovácsok és nyergesek, vagyis lószerszámkészítők, már fennállása idején is legendák övezték” (Szerényi Albert Gábor: Gondolatok a hazai kocsigyártásról, www.pointernet.pds.hu/ujsagok/nlmfo/nlm200010/nlm2000102.html). – A szerk.]. Az öreg Kölbernek a háború után mondták a barátai, hogy itt az autó, térjen át vagy autógyártásra, vagy autókarosszéria-gyártásra. Erre azt mondta, hogy „Ugyan kérem, úriember Magyarországon mindig Kölber-hintóval fog járni. Az autó csak egy múló divat”. Tönkre is ment a gyára. Az egyik telepen már csak hat munkás lézengett, de még tíz igazgatósági tagja volt a cégnek. Kérdezték az ismerősei, hogy miért nem küldi el az igazgatókat. Erre azt mondta, hogy úriember az igazgatóit nem küldi el. Szóval tökéletesen tönkrementek. A nagybácsim, Jenő semmihez sem értett, de kiválóan bridzsezett, kiválóan teniszezett, és amatőr ügetőhajtó volt.

Egyébként nagyon rendes ember volt. Egyáltalán nem zavarta, hogy a család zsidó. Egyszer még egy széderestére is eljött a nagyapámékhoz, ott ült ő is kalapban. Valamikor 1935 körül, a felesége már nem élt, feljött hozzánk, és mondta, hogy doktor Weis Istvánt kinevezték az OTI vezérigazgatójává [Weis István (1889–1973) társadalomtudós  – 1932-től 1936-ig volt az OTI vezérigazgatója – A szerk.]. Neki gyerekkori jó pajtása, felmegy hozzá, és egészen biztos, hogy tud állást szerezni az édesapámnak. Két nap múlva újra eljött, elmesélte, hogy beszélt Weis Istvánnal, mondta neki, hogy a sógora kitűnő nőgyógyász, és szeretne az OTI-nál elhelyezkedni. Weis István mondta, hogy természetesen, a legjobb állások közül választhat, semmi akadálya nincs a dolognak. A beszélgetés végén a nagybátyám megjegyezte, hogy még egy dolgot el kell mondania, azt, hogy a sógora zsidó. Mire Weis István: akkor sajnos szó sem lehet róla. Pedig akkor még nem is voltak zsidótörvények. Jenő időnként próbált ezzel-azzal foglalkozni, de nem volt semmilyen valódi foglalkozása. Az utolsó foglalkozása az volt, hogy egy gazdag nagynénitől örökölt egy négyemeletes bérházat a Rákóczi úton. Akkor kidolgozott egy csalhatatlan szisztémát, Ellával elutaztak Monte Carlóba, és az utolsó fillérig elvesztették a pénzt. A nagynéném akkor már nagyon beteg volt, és hamarosan, 1934-ben meg is halt. Jenő valamikor 1938 körül újra megnősült. A feleségével még voltak is nálunk. Valahol vidéken éltek, és amikor a Felvidéket visszacsatolták [lásd: első bécsi törvény], akkor Kassára költöztek, mert a felesége egyik rokona ott került valami nagyon magas állásba. A háború után egyszer még találkoztam vele, megadta a címét, de amikor egy kicsit később kerestem, már nem találtam nyomát.

Másik nagynéném, László Ilona 1897-ben született, Budapesten. Négy polgárit [lásd: polgári iskola] végzett, utána szabás-varrást tanult, és egy olyan jogosítványt is szerzett, hogy ő is taníthatja. Nemrégiben került a kezembe egy végbizonyítvány, ami feljogosította, hogy elemi népiskolában szabás-varrást tanítson. Ilyet egyébként anyám is szerzett. 1918-ban Ilona hozzáment Vértes Jenőhöz, aki kórházi gondnok volt a Bakáts téri kórházban. Apám és anyám az ő révükön ismerkedtek meg. Ilona a háborúig abból élt, hogy varróiskolája volt az Andrássy úton, és rendkívül jómódú volt. A lakásukban volt egy teremszerű nagyon nagy helyiség, ott volt egy hosszú asztal, ott tanultak a lányok és az asszonyok. Emlékszem, hogy a villamosok ablaka fölött voltak ilyen kisebb hirdetések, és ő mindig hirdetett: „Úrilányok, úriasszonyok szabás-varrást megtanulhatnak Vértes Jenőnénél.” 1919-ben megszületett a lányuk, Vértes Edit. Ilona és Jenő házassága nem volt jó, a háború után elváltak, és Ilona férjhez ment egy Selmeci László nevű művirágkészítő jómódú kisiparoshoz, akinek a felesége és a kislánya Auschwitzban pusztult el. Ilona a felszabadulás után, nyugdíjazásáig a Wesselényi utcai ruhaipari szakiskolában tanított, annak mintaüzemét vezette [Az iskola az iskolák államosítása során, 1949-ben megszűnt Dobó Katalin Felső Kereskedelmi Leányiskola (1940-től: Kereskedelmi Leányközépiskola) utódintézménye, ahol 1958-ig szakmunkásképzés (többek között ruhaipari szakmunkásképzés is) folyt, majd a Munkaügyi Minisztérium 15. sz. Vámos Ilona Szakmunkásképző Intézete költözött a Wesselényi utca 52. szám alatti épületbe. 1969-ig nappali szakközépiskolai oktatás is folyt az iskolában. – A szerk.]. 1969-ben halt meg Budapesten, zsidó temetőben van eltemetve. A lánya, Edit még a háború előtt katolizált. Ő az egyetlen ismerősöm, akinél ez őszinte volt, és belülről fakadt. Az ő katolizálása előttem teljesen világos. Főleg akkor lett világos, amikor a halála után rendeznem kellett a hagyatékát, és megtaláltam gimnazista korabeli naplóit. A szülei házassága megromlott. Ezután a nagynéném elég szabados életet élt, majd megtalálta igazi szerelmét, egy textilgyári igazgatót, akinek viszont beteg volt a felesége, és a beteg feleségétől nem akart elválni. Később, halála előtt beszélgettünk erről Edittel, és azt mondta, hogyha az anyja elvált volna, és hozzáment volna ahhoz, akit igazán szeretett, akkor neki semmi kifogása nem lett volna ez ellen. Ez a helyzet viszont őt nagyon taszította. Valami morális megnyugvást keresett, és úgy érezte, hogy a zsidó vallásban nem találja meg. Ezenkívül rajongott egy-két gimnáziumi tanárnőjéért, akik a harmincas évek hazafias szellemében nevelték a lányokat. Ez vitte őt a finnugor nyelvészet felé is. Amikor jöttek a keményebb idők, nem volt hajlandó föltenni a sárga csillagot, azt mondta, hogy ő nem zsidó. És nem maradt otthon a szüleinél, hanem keresztény barátaihoz költözött, akik bujtatták. Aztán valóban finnugor nyelvész lett, a tudományok doktora, a debreceni egyetem finnugor tanszékének vezetője. 2002-ben halt meg [„2002. augusztus 11-én, 84. életévében elhunyt az uralisztika hazai nesztora, az osztják nyelv kimagasló kutatója és nagy hagyatékainak feldolgozója, a nyugat-szibériai mitológia egyik legkitűnőbb ismerője, több külföldi nyelvtudományi társaság tiszteleti és a Finn Tudományos Akadémia külső tagja, professor emeritus. Vértes Edit 1919. május 31-én, Budapesten született […] A kis Editnek két-három éves korától német nevelőnője volt, és már gyermekkorában szinte egyformán beszélt németül és magyarul. Még talán tizenkét éves sem volt, amikor már franciául is jól tudott. […] Szüleinek házassága azonban nem volt igazán harmonikusnak mondható. Talán ez is hozzájárult a gyerekkorához képest túlságosan is komoly, később főként a tudományos munkájára koncentráló természetéhez. […] Az Andrássy úti Mária Terézia gimnázium tanulójaként szüleitől mindazt az anyagi támogatást megkapta, amit az iskola többnyire középosztálybeli, részben felsőbb osztálybeli növendékei megkaptak: megfelelő taníttatást, nyelvtanulást, külföldi utazást, de ő ennél többre vágyott. A családi élet meghitt, bensőséges melegére. […] Ez a kielégületlenség vitte őt bizonyára már 15-16 éves korában az Isten-keresés, a hazai és külföldi katolikus templomokban érzett áhítat, a mély vallásosság felé. […] 1937-ben beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–olasz–művészettörténet szakára. Szüleinek kívánságára mindezt hamarosan felcserélte ugyan a matematika–fizika szakkal, de egyidejűleg rendszeresen hallgatott a bölcsészkaron is finnugor, magyar és általános nyelvészeti előadásokat. 1942 júniusában a természettudományi karon kapott középiskolai tanári oklevelet, a következő év decemberében viszont nyelvészetből doktorált: finnugrisztikából főtárgyként, magyar nyelvészetből pedig melléktárgyként. A bizottság tagjai Zsirai Miklós, Laziczius Gyula és Pais Dezső voltak. […] Ezután négy évig, 1941–1945-ig Szentendrén a katolikus tankerületben tanított, majd pedig hat esztendőn keresztül különféle fővárosi középiskolákban. […] 1951-ben a Központi Fizikai Kutatóintézet akusztikai és ultrahang csoportjában az érthetőségi vizsgálatok nyelvészeti feladatait kutatta, vagyis nyelvészeti statisztikai munkálatokat végzett. A következő évben az MTA Nyelvtudományi Intézetének finnugor osztályára került. Kandidátusi értekezését 1958-ban védte meg, majd 1976-ban nyerte el az akadémiai doktori fokozatot. Harminckét éves kutatóintézeti tevékenységet követőn, 1984-ben kinevezték a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem finnugor nyelvtudományi tanszéke tanszékvezető professzorának. 1989-ben vonult nyugdíjba” (Zaicz Gábor – Csepregi Márta: Vértes Edit emlékezete, A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai, 82. szám). – A szerk.].

Édesanyám családja lány korában jómódú polgári életet élt. Tanult zongorázni, volt egy bécsi Stingl zongorájuk, ami aztán ránk maradt. Németül olyan középfokon tudott, ami otthon ráragadt, és amit a polgáriban tanult. Polgári után tanult szabni-varrni, gyerekkoromban a ruháimat mind ő szabta és varrta. Teniszezett, úszott, és mesélte, hogy különösen a diaboló játékban volt jó [A Révai Nagylexikona a következőképpen írja le a diaboló nevű játékot: „a XIX. sz. elején Kínából Franciaországba származott játék. A játékszer csúcsával egymásnak illesztett kettőskúp; fémből, ebonitból v. fából készítik. E kettős kúpot két botocska között kifeszített zsinóron görgetik ide-oda, a két botocska hirtelen szétfeszítésével feldobják a magasba, s ismét a zsinórra ejtik. Játsszák egyesben, de társaságban is.” – A szerk.]. Jártak színházba, főleg operettekhez, a Király utcában a Király Színházba, kábé a Csengery és a Vörösmarty utca közötti részen volt [A Király Színház 1903-ban nyitott (Budapest hetedik színháza volt), Beöthy László igazgatásával és a „Rákosi-dinasztia” (Beöthy édesanyja, Rákosi Szidi, valamint a nagybátyja, a „Budapesti Hírlap” főszerkesztő-tulajdonosa, Rákosi Jenő és a nagynénik: Csepreghyné Rákosi Ida és Evváné Rákosi Márta) tőkéjével s Rákosi Szidi színiiskolájának egykori növendékével, Fedák Sárival mint vezető színésszel. A színház műsorán főleg operettek szerepeltek. A Király Színház 1939-ben zárta be kapuit (de Beöthy már 1924-ben lemondott a színház vezetéséről) (Alpár Ágnes írása nyomán, „Népszabadság”, 2003. november 6.). – A szerk.]. Látszik a fényképeken is, hogy a László lányoknak szép és rendes ruháik voltak. Volt kutyájuk, rendszeresen utaztak nyaralni, általában a Balatonhoz, de többször voltak Abbáziában, ahova a polgárság felsőbb rétege járt [Az 1900-as évek elején Abbázia a Monarchia egyik legnagyobb üdülőhelye volt az Isztria-félszigeten, pár kilométerre Fiumétól, a tengerparton. 1918-ban Olaszországhoz került, 1943-tól a Független Horvát Államhoz, 1945-től Jugoszláviához tartozott, 1991 óta a független Horvátországhoz tartozik (Opatija). – A szerk.]. Grado volt a bécsi polgárság nyaralója [Grado – osztrák kikötő- és fürdőváros volt az Adriai-tenger partján, a 19. század utolsó harmadában kezdett divatos fürdőhellyé válni. 1918 óta Olaszországhoz tartozik. – A szerk.], Abbázia a pesti polgárságé. Édesanyám lány korának utolsó tíz évében a család abban a Rákóczi úti lakásban lakott, amit később átadtak a szüleimnek.

Nagyapám nem politizált. Eleinte apám sem. Arra emlékszem, hogy amikor kitört a spanyol polgárháború [lásd: Franco], és én valami olyasmit mondtam, hogy jó, hogy Franco és a királypártiak gátat vetnek a kommunista és szocialista előretörésnek, akkor az édesapám rám nézett, és azt mondta: „Mondd, téged már teljesen meghülyítettek abban az iskolában?” És akkor azt mondta: „Beszéljünk egy kicsit a politikáról.” Apám a „Pesti Napló”-t járatta, ami egy polgári liberális újság volt. Tizenöt-tizenhat éves koromtól már én is rendszeresen olvastam a „Pesti Napló”-t [lásd: Az EST-konszern]. Apám a választásokon a Rassay-féle szabadelvű pártra szavazott. Rendszeresen járt kávéházba, és ott több lapot is elolvasott.

A polgári élethez hozzátartozott a kávéház. A környéken több is volt. A Luther utca és a Rákóczi út sarkán, ahol most egy Match van, volt a Népopera kávéház, oda járt az édesapám [A Budapesti Negyed 1996. évi 2–3. száma közöl egy 1912. évi listát a budapesti kávéházakról (Magyarországi szállodák, vendéglők, korcsmák és kávéházak címtára az 1912. évre. Szerk. Zsovák Károly, Budapest, 1912), amely szerint (1912-ben) a Népopera kávéház (tulajdonosa vagy bérlője: Weisz József) a VIII. Népszínház utca 33. szám alatt működött. Úgy tűnik, az 1920-as évekre Weisz József a Rákóczi út 59-be, a Rákóczi út és Luther utca sarkán lévő épületbe helyezte át kávéházát, vagy ott is nyitott egyet.– A szerk.]. Később, amikor 1928-ban vagy 1929-ben újra megnyitották az átalakított Palace szállót, akkor a Palace kávéházba járt rendszeresen [A Palace szálló 1911-ben nyílt meg (az épületet Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte), mai külsejét lényegében egy 1923-as átalakítás után nyerte el, 1928-ban pedig egy újabb nagyobb átalakítást végeztek az épületen – nyilván az ezt követő megnyitásról van szó. (Egyébként a szálloda a Hotel Palace Szálloda Részvénytársaság tulajdonában volt egészen 1958-ig, akkor államosították.) – A szerk.]. §§Reggelire otthon csak egy pohár meleg tejet ivott, utána lement a kávéházba, ott rendesen megreggelizett, és átnézte az újságokat. Ezenkívül ott találkozott kollégákkal, barátokkal. Sőt, még a pacientúrája egy része is onnan származott, az ottani barátok és ismerősök feleségei, mert ő szülész-nőgyógyász volt. Ha egy páciens ragaszkodott hozzá, hogy a szülést ő vezesse, akkor valamelyik magánszanatóriumban kibérelte a műtőt és az asszisztenciát.

A kávéházból tíz óra körül elindult meglátogatni a fekvő betegeit, mert általános orvos is volt, mai szóval háziorvos. Gyalog ment, messzebb lakó beteghez esetleg villamoson. Aztán egy-fél kettőre hazajött. Az iskolából sietnem kellett haza, mert szeretett időben ebédelni. Ebéd után, körülbelül kettőkor megint lement a kávéházba, ott itta meg az ebéd utáni feketéjét, beszélgetett az ismerősökkel, barátokkal. Három órára hazajött, mert kezdődött a rendelés, ami hivatalosan ötig tartott, de volt úgy, hogy este végzett. Ameddig jöttek betegek. Vacsora után a szüleim majdnem minden este elmentek valahova. Főleg amíg kisgyerek voltam, tehát ők fiatalabbak voltak. Színházba, operába vagy kávéházba, ahol ilyen családi barátokkal találkoztak, römiztek. Ha szükség volt partnerre, akkor az édesapám is beült, de nem volt nagy kártyás. Később bridzseztek. Viszont volt édesapámnak egy szenvedélye, a lóverseny. Nem járt ki, mert az drága volt, de a városban számos fogadóiroda volt, mint ma a lottóirodák, ott lehetett fogadni. Kis tétekben játszott. A kávéházi társaságban volt sok zsoké is, ők adták a biztos tippeket, amik általában nem jöttek be. De a nyereség és a veszteség nagyjából kiegyenlítette egymást. A tippeket egyébként nem csak „kapta”, de rendszeresen olvasta a „Turf” című lóversenylapot is, amelyben a heti programon kívül a lovak és lovasok korábbi eredményeit, esélyeit is megírták, és persze a lovak korát, származását, trénereit és egyéb vonatkozó pletykákat is.

Édesanyám egy napja úgy telt, hogy reggel fölkelt, elkészítette édesapám meleg tejét és az én reggelimet. Amikor elmentem az iskolába, akkor elment bevásárolni a Teleki téri piacra, de nem a cseléddel, hanem egyedül. Ő cipelte. Sportos volt, később, 1949-től, tehát ötvenöt éves korától még evezett is. A feleségemmel vettünk egy használt kílbótot, édesanyám is kijárt a Rómaira a csónakházhoz, és pillanatok alatt megtanult evezni. 1965-ben adtuk el a csónakot, addig evezett. Szóval délelőtt vásárolt. Emlékszem, hogy a volt Örkény patika (A Rákóczi út és a Körút sarkán lévő gyógyszertár eredetileg Örkény István apjáé volt) mellett egy Meinl üzlet volt, úgyhogy finomabb dolgokért, kávéért oda ment. Akkor még nem volt ott árkád. Aztán a cseléd segítségével megfőzte az ebédet. Együtt megebédeltünk, utána olvasott, rádiót hallgatott, este pedig elment apámmal. Amikor tizenöt-tizenhat éves voltam, akkor már ritkábban jártak el, egyrészt anyagi okok miatt, másrészt már fáradtabbak voltak.

A társasági életük úgy nézett ki, hogy egyrészt voltak családi összejövetelek. Apai részről nem nagyon voltak rokonaim Pesten. Egyedül Pesterzsébeten édesapám legidősebb nővére, Komlósné, de a távolság miatt velük ritkábban jöttünk össze, két hónapban egyszer. Általában mi mentünk, mert ők sokkal nagyobb létszámú család voltak, mi voltunk a mozgékonyabbak. Anyám testvéreivel viszont nagyon szoros volt a kapcsolat. Ella második férjével még Ella halála után is tartottuk a kapcsolatot. Ilona és édesanyám között pedig különösen szoros testvéri kapcsolat volt. Aztán volt néhány orvoscsalád. Édesapám legjobb barátja egy doktor Smoling Jenő nevű keresztény orvos volt, azt hiszem, évfolyamtársak voltak az egyetemen. Velük rendszeresen összejártunk. Honvédfőorvos volt, magánpraxisa is volt az Üllői úti lakásában. Elég jómódúak voltak, a Sváb-hegyen volt egy villájuk nagy kerttel, nyáron gyakran voltunk ott. Amikor több család összejött, a férfiak beszélgettek, az asszonyok kártyáztak, eleinte römiztek, később bridzseztek. A barátok között az orvosokon kívül volt magántisztviselő, kereskedő, nagyrészt zsidók.

Én 1920-ban születtem. A szüleim arra nagy súlyt helyeztek, hogy lehetőleg mindent megkapjak, ami az akkori felfogás szerint és az ő polgári felfogásuk szerint szükséges volt az életben. A nyelvtanulást fontosnak tartották. Hároméves koromtól német nevelőnőm volt, aki ott is lakott. Hogy hol, arra nem emlékszem, de nem hiszem, hogy a cseléddel egy szobában. Talán kis koromban velem aludt az ebédlőben. Addig volt nálunk, amíg első elemibe nem kerültem. Elég jól meg is tanultam németül. Eléggé vallásos volt, úgyhogy megtanított német imákra és vallásos dalokra. Édesapám megtanított a S’má Jiszróélra [Smá Jiszráel]. Úgyhogy lefekvéskor elmondtam először németül a Miatyánkot [Miatyánk (Pater noster) – a kereszténységnek, az összes keresztény felekezetnek legszentebb imája. Az Újszövetség szerint maga Jézus tanította meg rá az apostolokat. Szerepel – bár némileg más-más formában – Máté és Lukács evangéliumában egyaránt. – A szerk.], Vater unser, utána pedig a S’má Jiszróélt. Nyolcéves koromban kezdtem tanulni zongorázni. A polgári családokban a megkívánt műveltséghez tartozott, hogy tudjon az ember egy kicsit zongorázni. Ha társaság van, és táncolnak, jó, ha valaki tud zongorázni. Valamennyire haladtam, mert a zenét mindig szerettem, de a gyakorlást rettenetesen untam. Tízéves koromban föllázadtam. Azt mondtam, ennek semmi értelme, hogy nyaggatnak a zongoratanulással. Zongoraművész úgysem leszek. Ezzel az energiával inkább megtanulnék még egy nyelvet, mondjuk, a franciát. Szüleim elgondolkodtak, és azt mondták, hogy tulajdonképpen igazam van. Abbahagytam a zongorát, és kezdtem franciát tanulni. Volt a családnak egy ismerőse, aki a Sorbonne-on tanult, és francia nyelvórákból élt. Ő járt hozzám hetenként kétszer.

Volt korcsolyabérletem a Műjégpályára, ami elég drága volt, de volt úgynevezett másodnapos bérlet, ami minden második nap volt érvényes, páros és páratlan napú. Én páros napút vettem, mert a barátaim páros napokon jártak. Az első évben még az édesanyám is kijárt velem, ő is korcsolyázott, aztán a másodiktól kezdve egyedül. Először csatos korcsolyám volt, aztán tizenöt éves koromban kaptam egy hokikorcsolyát.

Első elemibe a Lázár Piroska-féle magániskolába jártam, ami a Személynök (ma Balassi) utcában volt. Lázár Piroska Beregi Oszkárnak, a híres színésznek volt a felesége. Ez tulajdonképpen egy magán lánygimnázium volt, de volt egy osztatlan négyosztályos elemi is, ahova vegyesen jártak fiúk és lányok. A négy osztály egy teremben volt, mint a tanyasi iskolákban. Ezt rettenetesen utáltam és untam, mert amíg a többiekkel foglalkoztak, az ember csak ült. Ráadásul én már ötéves koromban megtanultam írni és olvasni. Úgy kerültem oda, hogy az édesapám a lánygimnáziumi részben egypár évig egészségtant tanított. Mivel úgyis majdnem minden nap be kell mennie, mert órája van, járjak oda elemi iskolába. Egyetlen ottani osztálytársamra emlékszem, Szabolcsi Miklósra [(1921–2000) – irodalomtörténész (József Attila életműve, a magyar és az európai avantgárd), egyetemi tanár. – A szerk.]. Második elemibe beírattak a Protestáns Országos Árvaház Szegényház téri (ma Rózsák tere) nyilvános elemi iskolájába. Ez volt a lakásunkhoz legközelebb lévő elemi iskola. Nagyon jó elemi iskola volt. Emlékszem, az igazgató bácsi, Brocskó Elemér is tanított minket. Ott már persze osztott tanítás volt, de együtt a fiúk és a lányok. Lehettünk az osztályban harmincan, abban volt két árva gyerek, akik bennlakók voltak. Körülbelül a harmada az osztálynak zsidó gyerek volt. Tudtuk egymásról, hogy ki zsidó, mert a hittan mindenkinek külön volt. A mi hitoktatónk egy nő volt. Elemiben olyan barátaim, akikkel külön összejöttünk, még nem voltak. Egy fiúra emlékszem, Soltésznak hívták, annak is orvos volt a papája, talán egyszer-kétszer följött hozzánk, születésnapon. Én is voltam náluk. Ő is zsidó volt.

Gimnáziumba a Tavaszmező utcába jártam. Oda úgy kerültem, hogy a szüleim szerettek volna beíratni a Trefort utcai, akkor úgy hívták, Mintagimnáziumba [A Trefort utcai iskolát 1872-ben alapították, kifejezetten a leendő középiskolai tanárok számára szervezett gyakorlóiskolaként, Kármán Mór elgondolásait követve. A Mintagimnázium 1887-ben költözött a Hatvani (ma: Kossuth Lajos) utcából a Trefort utcai, Bobula János tervezte épületbe. Az iskola (fennállása óta változatlanul gyakorlóiskola) 1957–1991 között Ságvári Endre nevét viselte, 1991 óta Trefort Ágoston nevét viseli. – A szerk.]. A Trefort gyakorlóiskola volt, és az volt a híre, hogy a legszínvonalasabb és legjobb. Tiszta kitűnő voltam, de helyhiány miatt nem vettek föl. Pótbeíratással sikerült elintézni, hogy fölvegyenek a Tavaszmező utcai Zrínyi Miklós reálgimnáziumba [1894-ben kezdődött a tanítás a VIII. ker. Tavaszmező utcai állami főgimnáziumban (amely 1921-től viselte a M. Kir. Áll. Zrínyi Miklós nevet). Az iskola 1924–1934 között reálgimnázium volt, az 1935/36-os tanévtől egységes gimnázium. Az 1949/50-es tanév végén megszűnt. – A szerk.]. Mint nyolcadik kerületi lakos oda tartoztam. Én sajnáltam, mert szerettem volna rendes gimnáziumba menni [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák], ahol elsőtől van latin, később görög. Itt görög nem volt, latin pedig csak harmadiktól. Elsőtől volt kötelező német, azzal nem volt problémám. Ötödiktől volt a második modern európai nyelv, és valahogy úgy alakult, hogy a másik két párhuzamos osztályban francia volt a másik nyelv, az én osztályomban olasz. Nagyon megörültem, hogy legalább megtanulok olaszul is. Mire leérettségiztem, addigra jól beszéltem németül, elég jól beszéltem franciául és olaszul.

A Zrínyi egy kicsit rossz hírű iskola volt, kicsit proli iskolának tartották. Oda – ahogy akkoriban mondták – mindenféle elemek gyerekei könnyebben bekerültek. Rengetegen voltunk, ugyanis az 1920-as, háború után született évfolyam nagyon nagy létszámú volt. Három párhuzamos osztály volt minden évfolyamon. Elsőben hatvanöten voltunk az osztályban, ebből negyvennégyen érettségiztünk. A tízéves érettségi találkozónkon, 1954-ben már csak huszonketten éltünk a negyvennégyből. Az osztály egyharmada volt zsidó. Az igazgatónk, Lengyel Miklós [1878–1952, irodalomtörténész. – A szerk.], ennek a pulóveres Lengyel Lászlónak a nagybátyja, aki az udvar szélén álló külön villaépületben lakott, felvilágosult szellemű, demokratikus érzelmű ember volt. Nem tűrt volna az iskolában például nyílt zsidózást. Egy-két kivételtől eltekintve nem is volt. Volt egy matematikatanárunk, aki nyíltan soha nem zsidózott, de voltak megjegyzései. Például az egyik kövérebb zsidó gyereknek azt mondta, hogy biztos a sok libamájzabálástól vagy ilyen kövér. Később el is küldték az iskolából. Aztán volt egy Szentirmay nevű tanárunk, aki lelkes szocialista volt. Otthon nagy könyvtára volt, és a jó tanulókat meghívta a lakására, könyveket adott nekik kölcsön. A háború után hallottam, hogy nagy nyilas lett belőle. A gyerekek között egyáltalán nem volt zsidózás a nyolc év alatt. A hittantanáron kívül egy tanárunk volt, akiről tudtuk, hogy zsidó. Németet tanított, Osztern Salamonnak hívták, és kiváló orientalista volt. 1919-ben egyetemi tanár lett, 1919 után büntetésből visszarakták középiskolai tanárnak. Már közel járt a nyugdíjhoz, halálosan unta a gimnáziumi tanítást, időnként elaludt óra közben [Osztern Salamon Pál (1879–?) – orientalista, számos értekezése jelent meg magyar és német folyóiratokban, munkatársa volt a „Huszadik Század”-nak és az „Ethnographiá”-nak. – A szerk.].

Valahogy úgy alakult, hogy a nem zsidó gyerekek is egymás közt barátkoztak, és a zsidó gyerekek is. De azért mindig volt egy-kettő, aki egy-egy évben vagy néhány évre a mi társaságunkhoz csapódott. Például volt egy osztálytársunk, Antalffy Gusztáv, később vitéz Antalffy Gusztáv, akivel nyolc évig együtt jártunk. Az apja valamelyik minisztériumban magas rangú tisztviselő volt, méltóságos úr [lásd: megszólítások, címzések a két világháború között Magyarországon]. Ez a Guszti több zsidó gyerekkel is összejött privátim, és jó viszonyban volt.

Harmadik gimnazista koromtól mint jó tanulónak, mindig volt tanítványom. Ettől kezdve nem kaptam zsebpénzt, tehát a mozit, csokoládét ebből kellett fedeznem. Úgy adódott, hogy a tanítványaim sose zsidó gyerekek voltak, és nagyon jó viszonyban voltam velük is, a szüleikkel is.

A legszorosabb baráti kapcsolatom első gimnáziumtól kezdve Szántó Istvánnal volt. Ketten voltunk végig kitűnőek, egymás mellett ültünk nyolc éven keresztül a középső sor második padjában. Ő is zsidó volt, az apja szabómester volt. Az első két évben még a Váci utcában volt boltjuk, tisztes jómódban éltek, aztán kezdődött a gazdasági válság [lásd: nagy gazdasági válság], eladták a Váci utcai szabóságot és a lakásukat, és egy szerényebb lakásba költöztek a Ráday utcában. Ugyancsak végig jó barátságban voltam Túri Istvánnal. Ő is zsidó fiú volt, nekik mosodájuk és tisztítójuk volt, viszonylag jómódúak voltak. Az unokabátyja műegyetemi hallgató volt, építészetet tanult. Nagyon szegények voltak, kicsi és sötét lakásuk volt az Akácfa utcában, ahol nem tudta elkészíteni a rajzait, nem tudott tanulni, úgyhogy Túri barátoméknál készítette a rajzait, és ott tanult majdnem minden délután. Később úgy hívták, hogy Határ Győző [Gyoma, 1914 – London, 2006 – író, költő, műfordító].

Ezenkívül még egy jó barátom volt, Tatár Imre, aki később a „Magyar Nemzet”-nél volt újságíró. Ma már csak mi ketten vagyunk életben az osztályból. Vele két évig cserkészek is voltunk. A mi iskolánknak nem volt cserkészcsapata, és a legtöbb csapatba zsidó gyerekeket nem vettek föl. Volt egy zsidó cserkészcsapat, a Kiss József csapat, amelyik a Bethlen téri templomhoz tartozott, és volt a KERAK cserkészcsapata. Mivel a KERAK-ra többségében zsidók jártak, oda felvettek zsidó gyerekeket is. Ott voltunk mi cserkészek [Az 1920/30-as évek fordulóján 8 zsidó cserkészcsapat működött az országban, számuk az 1930-as években tovább emelkedett. Lásd: cserkészet. – A szerk.]. Két év után rettenetesen untam a cserkészetet, jobbra át, balra át. Azért, mert a parancsnok azt mondja, hogy hátra arc, nekem most meg kell fordulnom?! Ráadásul akkoriban már szívesebben mentem kirándulni olyan társasággal, ahol lányok is voltak. Úgyhogy kimaradtam a csapatból.

Hetedik gimnazista koromban barátkoztam össze az egyik osztálytársammal, akivel elsőtől együtt jártam. Akkor találtunk egymásra, akkor jöttünk rá, hogy teljesen azonosan gondolkodunk, és egy igazi férfibarátság fejlődött ki. Reichberger Jánosnak hívták, kitűnően hegedült, verseket írt. A Teleki téren volt kocsmájuk. Az apja eredetileg banktisztviselő volt, és az 1920-as években elbocsátották. Akkor valamelyik jómódú rokonuk, akinek több kocsmája is volt, átadta neki a Teleki téri kocsmát. Jancsi az elsők között volt, aki a munkaszolgálatban eltűnt 1942-ben. Aztán volt egypár jó barátom, akik a Barcsay utcai gimnáziumba jártak [lásd: Madách Imre (Barcsay) Gimnázium], velük főleg a Műjégpályán találkoztam. Erről soha nem beszéltünk, de azt hiszem, hogy mind zsidó volt.

Tizennégy éves koromig, tehát 1934-ig a Rákóczi út 63-ban laktunk, akkor átköltöztünk a Népszínház utcába egy nagyon szép, négyszobás lakásba. De ott is mindig az volt a gond, hogy elsejére meglegyen a házbér. De azért semmiben nem szenvedtem hiányt. Gyerekkoromban előfizették nekem „Az Én Újságom” című gyerekújságot [„Az Én Újságom” tekinthető az első irodalmi értékű magyar gyermeklapnak (Móra Ferenc is sokszor publikált benne), Benedek Elek és Pósa Lajos indította 1889-ben. 55 éven át jelent meg, egészen 1944-ig. Benedek Elek kiválása után Pósa szerkesztette a lapot, majd halála után, 1914–1936 között Gaál Mózes író. – A szerk.]. Arra is figyeltek, hogy viszonylag egészséges életet éljek. Nagyon jó koszt volt nálunk, édesanyám kitűnően főzött. Mindig volt cseléd, aki a cselédszobában lakott. Rendelési óra alatt ő nyitott ajtót, ő takarított, fűtötte a cserépkályhákat, felhordta a fát és szenet, bár amikor nagyobb lettem, én is hordtam föl a pincéből. Volt a konyhában egy nagy úgynevezett szenesláda, abban volt a tüzelő. Együtt főzött anyámmal, ő mosogatott. A cselédlányok nem váltakoztak sűrűn, sokáig volt nálunk egy-egy, az utolsó például tizenhárom éves koromtól húszéves koromig.

Gyerekkori nyaralások többnyire olcsó, parasztházakban bérelt szobában voltak, saját háztartással, olyan kispolgári „nyaralóhelyeken”, mint Nagymaros. Anyagilag jobb években néha nem túl drága balatoni panziókban is, Balatonbogláron vagy Siófokon. Az íratlan törvények, szokásjog alapján kialakult „előkelő”, nem zsidó nyaralóhelyek, mint Balatonföldvár, Tihany, Balatonfüred szóba se jöhettek. 1926 után, amikor Földesék Szabadkára költöztek, többször voltunk a vendégeik. Mindig csak édesanyámmal nyaraltunk, mert apám fix állás nélküli, magánpraxist folytató orvosként nem engedhette meg magának a nyaralást. Hétvégén – ha nem is mindig – lejött egy-két napra. A nyaraló asszonyok férjeit hozó, akkori tréfás nevén „bikavonatnak” nevezett vonaton jött. A tengerhez soha nem jutott el.

1935-ben egy teljes nyarat töltöttem Passauban, a náci Németországban. Ide úgy kerültem, hogy apám a kávéházban találkozott egy német fiatalemberrel, aki kétségbeesetten elmondta, hogy néhány napra Budapestre jött, ám a pályaudvaron ellopták a bőröndjét, és abban volt a pénztárcája, az útlevele, az iratai, a Passauba szóló retúrjegye; egy kevés aprópénzen kívül semmije sem ma­radt, itt, a szállodában előre lefoglalt szobáját sem tudja kifizet­ni. Apám megsajnálta, hazahozta. A fiatalember már az első napon táviratozott a szüleinek Passauba, és természetesen elment a német követségre is az ello­pott úti okmányai miatt. De hát, mint kiderült, Németország­ban az idő tájt szigorú devizagazdálkodást vezettek be, ponto­san már nem emlékszem az összegre, de tíz vagy húsz márka volt a legnagyobb összeg, amit kiküldhettek az országból. A kö­vetségen vagy konzulátuson sem intézték viharsebesen az ügye­ket; egy szó, mint száz: több mint két hónapig volt a vendégünk a fiatalember. Elutazása előtt nem győzött hálálkodni, és a szülei nevében is meghívott, töltsem náluk a nyári vakációt. Aztán megérkezett a meghívólevél. Csupa kedvesség, csupa hálálkodás. Hogy a fiuk mennyi szépet és jót beszélt rólunk. Hogy mindent elmondott rólunk. És, természetesen, nagy szeretettel és örömmel várnak engem a nyá­ri szünidőre.

1956-ban nyáron egy hónapot Olaszországban töltöttem. Kétszáz magyar diákot hívott meg az olasz kormány egy hónapos táborozásra. Száz egyetemi hall­gatót és száz középiskolást, többnyire olyanokat, akik az iskolá­ban olaszul tanultak. Indulás előtt egyenruhát is kaptunk, külö­nös fantáziával összeállítottat: krémszínű inget és buggyos golf­nadrágot, s hozzá a magyaros jelleget a Bocskai-sapkába tűzött toll biztosította. Díszlépésben vonultunk be a másfél napos vonato­zástól kissé bepiszkolódott és gyűrött egyenruhánkban Ostia, a római tengerpart számunkra kijelölt táborába, a Campo Ungheriába. A tábor kapujában egy elegáns olasz főhadnagy fasiszta üdvözlésre emelt karral köszöntette a bevonulókat. A sátrak­ban kényelmes vaságyak voltak, és a fogkefétől meg a tornacipőtől a keki színű tábori ruháig vadonatúj felszerelést kaptunk. A cso­magok nyomtatott feliratán kissé elcsodálkoztunk: Fasci italiani all'estero – külföldi olasz fasciók, vagyis fasiszta egységek vagy szervezetek, ez állt minden darabon. Másnap megláttuk a két szomszédos, a mienkéhez teljesen hasonló diáktábort is: a Campo Austriát és a Campo Albaniát. Mussolini szövetségesei vagy remélt hídfőállásai Közép-Európa és a Balkán felé. De akkor erre, persze, még nem is gondoltam. Csak a váratlanul ölembe pottyant tengerparti nyaralást élveztem, Itáliát, Rómát, ahová mindig is vágytam: a Colosseumot, a Forum Romanumot, a Szent Péter székesegyházat és benne a Pietát, a Vatikáni Múzeum csodáit, Michelangelo Mózesét a San Pietro in Vincoliban, a Trevi-kutat, az emberek szapora beszédét, az utcaseprőt, aki munkája köz­ben nem azt dalolja, hogy „Tenyeremen hordom…” [Márkus Alfréd és Harmath Imre slágere. – A szerk.], hanem: „La donna e mobile” [Népszerű ária Verdi Rigoletto c. operájából. – A szerk.]!

Az 1930-as évek második felétől egyre nehezebb lett az anyagi helyzetünk. Kevesebb lett a páciens, egyre nehezebben lehetett megélni a magánpraxisból. Ezért édesanyám is megpróbált valamilyen módon pénzt keresni. 1935 körül valamilyen biztosítónál vállalt pénzbeszedői állást. Talán negyedik nap, ahogy jött le egy lépcsőházban, kificamodott a bokája, és akkor úgy döntött a család, hogy ezt ne csinálja. Akkor megtanulta a kesztyűkészítést. Emlékszem, beáztatta a nyers bőröket, és az ebédlőasztalon nyújtotta, szárította, mielőtt kiszabta. Egypár hónapig próbálkozott ezzel, de ez sem vált be. 1936-ban azt találta ki, hogy gyerekeket nyaraltat. Ez valamennyire be is vált. Balatonvilágoson kibérelt egy kétszintes villát, amiben körülbelül nyolc szoba lehetett. Szerződtetett egy német nevelőnőt, egy szakácsnőt, és úgynevezett gyerekpanziót nyitott a nyári hónapokban. Hivatalosan, engedéllyel, adózva. A következő évtől Siófokon folytatta. Két csoport volt. A kicsik és a nagyok, akik tulajdonképpen a barátaim voltak, akiknek a szülei dolgoztak, és azt akarták, hogy a gyerekük nyaraljon. Ez a hely olcsó is volt, megbízható is, ahol vigyáztak az erkölcseikre. Volt olyan gyerek, akit egy hétre vagy két hétre fizettek be, volt olyan, akit egész nyárra. Voltak keresztény gyerekek is, de a többség zsidó volt. Ez a nyaraltatás bevált, 1943-ig ment, és aztán még a háború utáni egy-két évben is csinálta anyám. Amikor tovább nem lehetett, akkor elvégzett valami üzemélelmezési tanfolyamot, és elhelyezkedett a Péterffy Sándor utcai kórházban az élelmezési irodán. Később ő lett az irodavezető, onnan ment nyugdíjba. Aztán mint nyugdíjas a Szentkirályi utcában, a bentlakásos ápolónőképző intézetben volt élelmezésvezető hatvanöt éves koráig. Az élelmezésvezető készíti el az étrendet, szerzi be az anyagokat, adja ki a konyhának és ellenőrzi a főzést.

1938-ban leérettségiztem, felvételiztem az orvosira, ahova természetesen nem vettek föl [„Hivatalosan” csak a második zsidótörvény – lásd: zsidótörvények Magyarországon – vezette be ismét a numerus clausust az oktatásban, de már 1938-ban is működött a diszkrimináció. – A szerk.]. Beadtunk egy kérvényt a Pécsi Egyetemre is, oda se vettek föl. Amikor leérettségiztem, többen mondták, hogy gondoljam meg, nem kellene-e katolizálnom, és akkor tovább tanulhatnék. Akkoriban sok barátom és volt iskolatársam kikeresztelkedett. Tudtam, hogy csak azért csinálják, hogy felvegyék őket az egyetemre. Én ugyan soha nem voltam vallásos, de csak azért, hogy felvegyenek az egyetemre, nem akartam feladni azt a lelki közösséget, amiben éltem, és belépni egy másikba, amiben ugyanúgy nem hiszek. Gondolkodtam külföldi egyetemen, de annyi pénzünk nem volt, és akkor már sehova nem engedtek be pénz nélkül. És akkor Ilona nagynéném barátja, aki a Filatorigátnál lévő Filtex textilgyárnak [Filatori Textilgyár, Egyesült Magyar Filatori-gát–Pestszentlőrinci Textilművek és Tessutó Rt.] volt a kereskedelmi igazgatója, azt mondta, hogy tanuljam ki a textilfestő szakmát. Felvettek textilfestőtanoncnak. Az igazgató ismerősünkkel megbeszéltük, hogyha a gyárban összetalálkozunk, akkor elmegyünk egymás mellett, mintha nem is ismernénk egymást. Különben privátim összejöttünk vele. A tanonciskola alól fel voltam mentve, mert egy érettségizettnek nem kellett tanonciskolába járni. De leventére [lásd: levente-mozgalom] kellett járnom, amit rettenetesen utáltam.

Reggel hétre jártam a gyárba. Akkor még autóbusz nem járt arra, a Körúton mentem, villamoson a Margit híd budai hídfőjéig, onnan HÉV-vel Filatorigátig, és onnan gyalog. Nyolc órát voltam a gyárban, onnan ki Újpestre. Ugyanis közben beiratkoztam Újpesten az Állami Textilipari Szakiskolába, ahol érettségizettek számára szerveztek egyéves textilkémiai tanfolyamot. Minden délután hattól kilencig volt a tanítás, szombaton pedig kettőtől estig. Elvégeztem a tanfolyamot, bizonyítványt is kaptam. Itt a hallgatók negyede lehetett zsidó. A gyárban az óbudai munkások többsége nyilas volt. Hangosan beszélgettek egymás között arról, hogy majd ha elkergetjük ezeket a zsidó urakat, akkor más világ lesz. Nyilván sejtették, hogy érettségi után miért mentem oda inasnak, de személy szerint semmi atrocitás nem ért. Csak hallgatnom kellett a szöveget. A gyár kémiai laboratóriumában dolgozott egy Medve nevű nagydarab, mackós fiatalember, végzett kémiatanár. Majdnem minden reggel együtt utaztunk a HÉV-en, és valahogy összebarátkoztunk. Reggelenként a HÉV-en elővettük az újságot, én a „Pesti Napló”-t, ő valamelyik nyilas újságot, és tréfásan odaszólt, hogy „Na, mit hazudnak a zsidók”, mire én, hogy „Add ide az újságodat, hadd nézzem, mit hazudnak a nyilasok”. A háború után soha többé nem találkoztam vele. A gyárban ugyanúgy dolgoztam, mint a többi munkás, csak nekem kezdetben mutatták, mit hogyan csináljak. Nem próbáltak kitolni velem, rendesen megmutatták, hogy kell bekötni az anyagot, kinyitni a csapot, melyik színhez milyen festék kell. Két évre szólt a szerződésem, de másfél év múlva adódott egy lehetőség, hogy kiutazhatok Palesztinába.           

Az egész egy véletlenen múlt. 1940. február huszonötödikén, vasárnap délelőtt mentem ki a Műjégpályára korcsolyázni, és az Andrássy úton találkoztam a volt hittantanárommal, Kohlmann Nándorral, aki egyébként a Vasvári utcai zsinagógának volt a rabbija. Mondta, hogy Szlovákiából átküldtek egy vagy két tucat biankó diákcertifikátot, amelyek palesztinai bevándorlásra érvényesek. Eredetileg szlovákiai zsidó diákok részére küldték, de akkor már a Tiso-kormány [lásd: Jozef Tiso; Szlovákia (1939–1945)] nem engedte kiutazni a zsidó diákokat. Hogy ne vesszenek kárba, átcsempészték a certifikátokat Magyarországra, viszont a lejáratuk március harmincegyedike. Addig meg kell érkezni Palesztinába. Ha tudom vállalni, hogy március harmincegyedikéig odaérek, akkor ő segít szerezni egyet. Természetesen nem mentem korcsolyázni, hanem rohantam haza, elmondtam a szüleimnek, akik azt mondták, hogy semmi ellenvetésük, és segítenek. Ez óriási dolog volt részükről. Egy szem gyerek voltam, a világban már háború volt, mégis elengedtek. Ezért örökké hálás vagyok a szüleimnek. Orvosi egyetem ugyan nem volt még Palesztinában, kettő közül lehetett választani: vagy a jeruzsálemi egyetem, ahol bölcsészeti szakok voltak, vagy a haifai Technion, vagyis műegyetem. És akkor úgy gondoltam, hogy inkább az építészet felé vonzódnék, tehát a haifai Techniont választottam. Be kellett fizetni egyévi tandíj árát és az útiköltséget. Nem emlékszem, mennyi volt, de a szüleimnek annyi pénze nem volt, és a jómódú Ilonka nagynéném segített ki. El kellett intézni az útlevelet, ami nem volt könnyű, de akkoriban voltak úgynevezett kijáró ügyvédek. Édesapám talált egy ilyet, és elég borsos áron két héten belül hozta nekem a kivándorló útlevelet. Erre egy nagy „K” volt rányomtatva, és visszajönni nem lehetett vele. A román átutazó vízumot könnyen el lehetett intézni.

Március huszadikán indultam a Keletiből, éjszaka Bukarestben aludtam, másnap reggel indult a vonat Constanţába, ott hajóra szálltam, és Isztambul meg Pireusz érintésével huszonötödikén Haifára értem. Isztambulban egy napig állt a hajó, de csak az első- meg másodosztályú utasokat engedték kiszállni, úgyhogy csak a fedélzetről láttam Isztambult. Pireuszban viszont kiengedték a harmadosztályú utasokat is. Akkor bementünk a városba, felmentünk az Akropoliszra, küldtünk haza képeslapot.

Haifán nem várt senki. Hárman, Révész András, Fenyő Tibi és én leültünk a kikötőben egy lépcsőre. Sok csomagunk volt, mert sokat lehetett vinni. Egyszer csak megállt előttünk egy teherautó, és egy szakállas bácsi felajánlotta, hogy nála lakhatunk. Később kiderült, hogy volt egy kis szállodája a Karmel-hegyen, és így szerzett lakókat. Nagyon olcsó volt a panzió.

Palesztinában a gazdasági viszonyok nagyon rosszak voltak, nagy volt a szegénység. A mezőgazdasági termelés monokulturális volt, a citrusfélékre épült, amit exportáltak. Miután 1940 nyarán Olaszország is beszállt a háborúba, a Földközi-tenger hadi terület lett, megszűnt a citrusfélék exportja. Ez teljes gazdasági összeomlást jelentett az akkori Palesztinában. Hegyekben állt a narancs, és fillérekbe került. Egy fiatal mama úgy vásárolt, hogy kérek két kiló narancsot és egy almát a gyereknek.

Mindegyikünknek volt valami ismerőse vagy rokona, és másnap külön-külön nekivágtunk, megkeresni őket. Nekem volt egy távoli rokonom, az édesapámnak valami unokatestvére, akit személyesen nem ismertem, de akinek két felnőtt fia kint volt. Az idősebbik Bolognában végzett orvos volt, a fiatalabbik Brünnben [Brno] végzett textilmérnök. Mivel illegális hajón mentek ki, nem tudtak a szakmájukban dolgozni. Megtaláltam őket, és rögtön befogadtak harmadiknak az albérleti szobájukba.

Reggelit és vacsorát otthon kotyvasztottunk, lecsót vagy tojást, ebédet pedig az úgynevezett munkáskonyhán ettem, amit a szakszervezet tartott fönn. Kis adagot adtak, vacak volt, de nagyon olcsó. Akkoriban a szegényebb konyhákban nemigen volt tűzhely, se gáz-, se villanytűzhely, hanem egy primusznak nevezett pumpálós petróleumfőzőn főztek. Egy nagyobb család konyhájában két-három primusz volt. Egyébként érdekes, hogy miközben sanyarú körülmények között éltek, sok tekintetben modernebb volt az élet, mint az 1930-as években itt, Magyarországon. Például nálunk még vájdlingban mosogattak. Ott rögtön ránk szóltak a háziak, hogy nem higiénikus ugyanabban a vízben öblíteni, mint amiben elmosod a tányért. És nem törölték el, hanem felakasztották, hogy lecsöpögjön és megszáradjon. Én 1940-ig Budapesten nem találkoztam csemegeüzletben hűtőpulttal. Ott pedig mindenütt hűtőpult volt. Miközben többszobás lakásokban több család nyomorgott együtt, elektromos hűtőszekrény mindenütt volt. Otthon jégszekrény volt, amibe naponta hozta a jeges a jeget.

Az egyetemen azt javasolták, hogy ne rögtön kezdjem el, csak majd novemberben, és addig tanuljak meg héberül. Hazulról minden hónapban küldtek öt fontot, ami hol megjött, hol nem. Öt fontból nagyon szerényen egy hónapig meg lehetett élni. Ezenkívül mindenféle alkalmi munkával próbálkoztam. Egy rövid ideig éjjeliőr voltam egy építkezésen. Egy időben légyirtó szerrel meg tisztítószerrel házaltam, aztán csokoládéval meg óvszerrel, de nem nagyon ment. Ráadásul nálam rosszabb kereskedelmi ügynök nem volt. Amikor becsapták előttem az ajtót, akkor föllélegeztem, hogy hál’ istennek, nem kell elmondanom a szöveget. Egy idő múlva valakinek a javaslatára Molnár Sanyi barátommal átmentünk Jeruzsálembe ügynökösködni, mert azt mondták, hogy az arab óváros még szűz terület, és már nincsenek zavargások. (Érdekes volt, hogy az évtizedek óta tartó zavargások a zsidók és az arabok között, abban a pillanatban megszűntek, amikor a háború kitört, és az angoloknak arra volt szükségük, hogy a hátországuk nyugodt legyen.) Csokoládét és színes óvszert árultunk. A csokoládét úgy kellett árulni, hogy kettétörni, a felét megenni, hogy lássa az arab, hogy nem akarjuk megmérgezni, és a másik felével megkínálni. Venni nem vettek, de egy idő múlva elfogyott a mintakollekció, úgyhogy megszűnt ez az üzlet. Az óvszert pedig a kutya se vette. Engem egy rövid időre fölvettek egy étterembe pikolónak, mert volt egy fekete szmokingnadrágom, amit otthonról hoztam. Terítettem és leszedtem az asztalokat, hordtam az italt. Két hét után kirúgtak, mert az öltözőből ellopták a fekete nadrágomat, és a nélkül nem dolgozhattam. Akkor megtudtuk, hogy egy fiatal magyar házaspár, akik egy háromszobás lakás egyik szobájában minden engedély nélkül kis magyar vendéglőt működtettek, átadja az üzletet nem túl nagy lelépésért, mert a férj állást kapott valahol. Molnár Sanyival és Nánási Lacival, aki jobb körülmények között élt, mint mi, mert valami Amerikában élő rokona küldött neki pénzt, átvettük az üzletet. Nánási Laci barátunk kifizette a lelépési összeget. Csatlakozott hozzánk egy pesti férfi, aki régebben jött egy illegális hajón, és kitűnően főzött. Az egyik szobában albérlők voltak, akiket örököltünk, a másik szobában laktunk mi, és a harmadik szobában volt négy asztal négy-négy székkel. Szóltunk az ismerőseinknek, azok is szóltak a barátaiknak meg magyar diákoknak, és így jöttek a vendégek. Engedély híján cégtáblát nem tehettünk ki. Nagyon olcsók voltunk, egy hónap múlva már tizenöt-húsz állandó ebédvendégünk és tíz-tizenöt vacsoravendégünk volt. Pénz nem maradt, de volt fedél a fejünk fölött, és volt mit ennünk. Azt ettük meg este, ami megmaradt.

Itt voltam egészen addig, amíg az egyetem kezdetére vissza nem mentem Haifára. Itt öten laktunk egy albérletben: Fenyő Tibi, Sarlós Laci, Révész Bandi, Karsai Ervin és én. Elkezdődött az egyetem, ösztöndíjat nem kaptam, nekem kellett eltartani magam. Menza volt az egyetemen, de arra nem emlékszem, hogy az benne volt-e a tandíjban. Mindenesetre elég szegényes volt.

Mint a diákok nagy része, mi is beléptünk a Haganába [A Hagana földalatti zsidó katonai szervezet, amely 1920-ban jött létre a brit mandátum alatt álló Palesztinában. Fő tevékenysége a zsidó telepesek és a zsidó tulajdon védelme volt, de a telepes mozgalmat is segítette új telepek létrehozásában, valamint szervezte zsidók illegális bevándorlását is. – A szerk.]. Jártunk kiképzésre, lőgyakorlatra. 1941 tavaszán a Hagana vezetősége a közvélemény és feltehetően a Hagana tagsága többségének a véleményét is figyelembe véve úgy határozott, hogy jelen pillanatban, amikor Nagy-Britannia az egyedüli hatalom, amelyik fegyveres harcban állt a hitleri Németországgal, a legfontosabb a Hitler elleni harc. Akik ezzel egyetértenek, önként jelentkezhetnek az angol hadseregbe. Elhatároztuk, hogy mi is bevonulunk. Május tizenötödikén írtuk alá a szerződést a hadsereggel. Sarafandon, Tel-Avivtól délre volt a legnagyobb palesztinai angol katonai bázis, ott általános alaki kiképzést kaptunk, és megtanították a gépfegyver alkatrészeit és kezelését. Ez körülbelül másfél hónapig tartott, és akkor Gederára vittek minket. Ott folytatódott a kiképzésünk, és megalakult a századunk, a 740-es Artisan Works Company, egy általános műszaki alakulat. Ebben a században körülbelül háromszázan lehettünk, együtt voltunk arab önkéntesekkel. Körülbelül egyharmada volt arab, a többi zsidó. Egy angol őrnagy volt a parancsnokunk, a tisztek zsidók voltak, a tisztesek között voltak arabok is. A feladatunk hídépítés, lövészárokásás, gépfegyverfészek-építés. Az arabok és a zsidók között semmi súrlódás nem volt. Itt voltunk körülbelül 1941 szeptemberéig, akkor átvittek minket Szíriába. Szíria francia mandátumos terület volt, és a szíriai adminisztráció a vichyi kormányhoz tartozott, ezért ott német bázisok és német repülőbázisok is voltak. Ezeket kellett onnan kifüstölni. Szinte az első szövetséges csapatokkal vonultunk be. Voltak köztük angolok, ausztrálok, és voltak már a De Gaulle-féle szabad francia csapatok is. Damaszkuszig vonattal vittek, onnan teherautóval. Az első éjszakát Palmirában töltöttük, ahol német repülőtámadás ért bennünket. Mi is lövöldöztünk puskáinkkal a repülőkre, nyilván egyet sem találtunk el, de jó érzés volt, hogy csinálunk valamit. Onnan Deir ez Zorba mentünk, ott voltunk másfél hónapig. Onnan az én szakaszom átkerült az Eufrátesz melletti Rakkára, ahol egy kompot kezeltünk, mert híd nem volt. Később egy palesztin építési vállalkozó hidat épített, és mi felügyeltük a munkát. Ezenkívül gépfegyverfészkeket építettünk. Itt voltunk 1942 tavaszáig, majd Damaszkusz mellé kerültünk egy táborba. Ott feloszlatták a századunkat, és attól kezdve nem is voltak többé arab–zsidó vegyes századok. Fenyő Tibit és engem Izmailiára, a Szuezi-csatornához vezényeltek, egy úgynevezett transit campbe azzal, hogy ott kapjuk meg a következő beosztásunkat. Innen Kairótól délre, egy Tura nevű helységbe kerültünk. Itt a Nílus partján egy meredek fal volt, abban egy barlangrendszer, benne egy nagy angol katonai bázis. Ott volt egy térképész bázis is, oda küldtek minket kiképzésre, mert akartak alakítani egy palesztinai zsidó térképész századot. Részint rajzolókat, részint földmérőket, részint nyomdászokat képeztek ki. Nem egyszerű térképrajzolók voltunk, hanem úgynevezett air surveyor draftsmanek, mert a légierőtől kaptuk a fényképeket, egymást részben fedő képsorozatokat, és abból kellett megrajzolni a térképeket. 1944 nyaráig voltunk Egyiptomban. Amikor a németek megszállták Magyarországot, akkor kihirdették, hogy akiknek a szülei Budapesten rekedtek, azok bejelenthetik szüleik adatait a Szochnutnál, és soron kívül kapnak beutazási engedélyt Palesztinába. Kaptunk erre néhány napi eltávozást, elmentem Jeruzsálembe, és megadtam a szüleim adatait. Soha nem érkezett meg a szüleimhez a beutazási engedély. Mások szüleihez sem, akikről tudtam, hogy küldtek nekik.

Egyiptomi szolgálatom idején ismerkedtem meg valamennyire a kommunista ideológiával, a Palesztinai Kommunista Párt századunkban szolgáló és a katonaságnál tiltott, tehát illegális propagandamunkát végző néhány tagjával. Az egyik magyar barátommal sokat beszélgettem, és adott olvasnivalót is. Faltam a könyveket: regényeket, emlékiratokat, történelmi és politikai tanulmányköteteket. Gorkij híres regénye, „Az anya” volt az első könyv, amit a kezembe adott. Aztán Hewlett Johnsonnak, Canterbury érseki helynökének két könyvét is ol­vastam, az egyiknek „A világ szocialista hatoda”, a másiknak „Szov­jethatalom” volt a címe. Hát hogyan ne fogott volna meg az a lelkesedés, amellyel nem akárki, hanem egy keresztény főpap szá­mol be a földünk egyhatodán immár létrejött szocialista rendről, amely, szerinte, éppen a kereszténység igazi szellemét, a krisztu­si tanítások lényegét: az emberek egyenlőségét, a szeretetet, az önzés, az egyéni és csoportérdekek fölé emelkedés lehetőségét valósította meg! Az öreg pap elragadtatott fejezetekben szá­molt be a cárizmus alatt elnyomott kisebb-nagyobb népek kultu­rális és gazdasági felemelkedéséről, a kétszeresen elnyomott nők felszabadulásáról és teljes egyenlőségéről, a forradalom óta kifejlődött új embertípusról: az erős, vállalkozó kedvű munká­sokról, parasztokról és értelmiségről. Az irodalom és a művészet virágzásáról. Meg a szinte semmiből kifejlesztett modern, nagy­szerű nehéziparról.

Akkoriban olvastam Joseph Daviesnek a háború után Magyar­országon is ismertté lett könyvét, a „Moszkvai jelentés”-t [Joseph E. Davies: Moszkvai jelentés, Anonymus Irodalmi és Művészeti Intézet, Budapest, 1945]. Ez a Joseph Davies, amerikai jogász, diplomata, Roosevelt elnök régi barátja és bizalmasa 1936 és 1938 között volt az Egyesült Államok nagy­követe Moszkvában. Az elnöknek és az amerikai külügyminiszternek küldött jelentéseiben Davies részletesen be­számol Radek [Karl Radek (1885–1939) – szovjet politikus, 1915-től Lenin munkatársa, 1931-től az „Izvesztyija” szerkesztője. 1937-ben a második nagy moszkvai koncepciós perben tíz évre ítélték, a Gulagon halt meg. – A szerk.] és társai, valamint Tuhacsevszkij [Mihail Tuhacsevszkij (1893–1937) – orosz, majd szovjet katonai vezető, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, jelentős szerepe volt a szovjet tisztképzés megszervezésében, később a Vörös Hadsereg modernizálásában. 1935-től a SZU első öt marsalljának egyike. 1936 májusában letartóztatták, 1937-ben koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték. – A szerk.] és a Vörös Had­sereg több más vezetője peréről. Radekék hat napig tartó tárgya­lását végig is ülte, és mint régi jogász a bírósági eljárás alapossá­gát és korrektségét emeli ki, még az ügyészét, Visinszkijét is [Andrej Visinszkij (1883–1954) – a SZU legfőbb ügyésze volt 1935–39 között, a nagy moszkvai koncepciós perekben a vád képviselője. A büntetőeljárásban a kényszerítő eszközök szerepét hangsúlyozta, és a vádlott beismerő vallomását bizonyító erejűnek nyilvánította. (1949–53 között ő volt a SZU külügyminisztere.) – A szerk.]; meg­döbbenti, hogy a vádlottak – csupa régi forradalmár – mind elis­merik a bűnösségüket, azt, hogy Trockij intencióinak megfelelően s a német fasiszták érdekében a párt, az állam és a hadsereg erejének aláásására szövetkeztek, olykor a vádakra ők maguk még rá is licitáltak.

A barátom egymás után adta a kezembe az angol Balol­dali Könyvklub, a Left Book Club kiadványait, irodalmi, törté­nelmi, közgazdasági tanulmányokat, könyveket a spanyol polgár­háborúról, a spanyol nép elárult és magára hagyott harcáról [A Left Book Club 1936-ban alakult meg Victor Gollancz (1893–1967; kiadó és ahogy ma fogalmaznánk: emberi jogi harcos) vezetésével, a háborús években 1500 vitakörbe szervezetten mintegy 57 ezer főnyi tagsága volt. Célja a közvélemény felkészítése volt arra, hogy szembenézzen a növekvő náci fenyegetéssel. 1948-ig működött. Fennállása alatt kb. 250 kötetet adott ki – elsősorban politikai irodalmat, de megjelent kiadásukban néhány szépirodalmi mű is. – A szerk.]. Azt hiszem, ennek a könyvklubnak a kiadványai közt volt az a kötet, amelyben egy angol szerző kifejti, hogy a zsidókérdés megoldása, akárcsak minden nemzeti­ségi kérdésé, csakis a nemzetek közti ellentétek megszüntetése, csakis a szocializmus, a kommunizmus lehet [Valószínűleg George Sacks: „The Jewish question” című könyvecskéjéről van szó, melyet a kiadó 1937-ben jelentetett meg. – A szerk.]. Mint ragyogó pél­dát említette a könyv angol írója a zsidók megváltozott helyzetét a Szovjetunióban, az oroszországi szörnyű pogromok egykori hazájában, ahol most teljesen egyenjogú szovjet polgárok lettek, akár zsidónak, akár orosznak, akár ukránnak vagy bármi más nemzetiségűnek érzik és vallják magukat; de ha zsidóként, zsidó környezetben, sőt, zsidó országban akarnak élni, letelepedhet­nek a végtelenül nagy Szovjetunió részükre átadott távol-keleti területén, Birobidzsánban, a szocialista zsidó autonóm terüle­ten, ahol a szocialista nemzetek testvéri közösségében békésen, háborítatlanul, saját kultúrájukat és hagyományaikat megtart­va, továbbfejlesztve, boldogan élhetnek. Még fényképek is voltak a könyvben a birobidzsáni zsi­dók boldog életéről, bőkezűen támogatott kultúrájáról.

Hozzáju­tottam Pálóczi-Horváth György Angliában kiadott, angol nyelvű könyvéhez is, az „In Darkest Hungary”-hoz [Pálóczi-Horváth György (1908–1973) – publicista, író. A „Pesti Napló” munkatársa, majd külügyi rovatvezetője a lap megszűnéséig (1939). 1939-től Bajcsy-Zsilinszky Endre hetilapjának, a „Független Magyarország”-nak volt külpolitikai szerkesztője, de 1940–41-ben Teleki Pál felkérésére a „Magyarország” című kormánylap külpolitikai rovatát is szerkesztette. 1943 tavaszán Isztambulban vett részt a Kállay-féle kiugrási kísérlettel kapcsolatos tárgyalásokon. 1945-ben Londonba ment, és az angol rádió magyar osztályán dolgozott. 1947-ben hazatért, belépett a Magyar Kommunista Pártba. A Magyar Rádió idegen nyelvű osztályát vezette (1948–49), 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, 1954-ben rehabilitálták. 1956 végén Londonban telepedett le (MÉL). – A szerk.]. Az író nevére jól emlékeztem, odahaza sokszor olvas­tam érdekes és okos cikkeit, tudósításait a „Pesti Napló”-ban, amely­nek apám is előfizetője volt. Döbbenetes élmény lett számomra a könyv elolvasása. Arról a Magyarországról, a háború előtti korszak Magyarországáról szólt, amelyben éltem, s amelyet, úgy látszott, mégsem ismertem eléggé. Az elmaradottságról, a nyo­morról szólt, a politikai elnyomásról, a hárommillió koldus Ma­gyarországáról.

A kommunista párt, amely hivatalosan Angliában is, Pa­lesztinában is legálisan működött, a hadseregben nem szer­vezkedhetett, nem folytathatott semmiféle propagandát. Ezért illegális sejteket alakított. Belekerültem az illegális pártmunkába, konspirációba. Olyannyira tartottam magam a konspiráció szabályaihoz, hogy Sarlós Laci barátomnak se mondtam el semmit. Annál na­gyobb volt a meglepetésem és örömöm, amikor a sejtünk számomra első összejövetelén, egy kairói görög vendéglő eldugott, hátsó helyisé­gében őt is megpillantottam. Ő is új fiú volt a társaságban. Ezek az összejövetelek tulajdonképpen szemináriumok voltak. Olvasnivalókat kaptunk, előadásokat tartottak nekünk a második front [A II. világháború idején Németország kétfrontos háborúba kényszerítése érdekében kialakított második (az első a szovjet front volt)  európai hadszíntér elnevezése. A végleges döntés a teheráni konferencián született meg 1943 novemberében, a normandiai partraszállás pedig 1944. június 6-án kezdődött meg. – A szerk.] megnyi­tásáról, a kommunisták szere­péről az európai ellenállási mozgalmakban, a pártépítés elméletéről és gyakorlatáról, a tervgazdaság előnyeiről a kapitalista termelés anarchiájával szemben, a történelmi materializmusról, Sztálin könyvéről, a Szovjetunió Kommunista Pártja rövid történetéről [lásd: „Rövid tanfolyam”]. Egyszer megjelent az összejövetelünkön egy angol őrvezető is, mosolygós, piros arcú fiú. Arról beszélt, hogy az ala­kulatok többségében nincsenek elvtársaink, legalábbis nem tu­dunk róluk, nincs kapcsolatunk velük, nincs, aki megmagyaráz­za a katonáknak, hogy nem elég legyőzni a fasiszta hadsereget, egy új Angliáért kell harcolniuk, együtt a gyarmatok elnyomott, kizsákmányolt népeivel; hiszen ha fennmarad a toryk és hűsé­ges kiszolgálóik uralma, a háború után minden kezdődik elölről megint: a gazdasági válságok, a munkanélküliség, a nyomor.

Mindvégig volt bennem egy alapvető kisebbségi érzés, valami bűntuda­t, ami abból eredt, hogy nem tudtam, eléggé elszánt, elég­gé szilárd kommunista vagyok-e. Tudok-e igazán szakítani a kispolgári múltammal, ­úri gyerek voltommal? Hiszen amikor a sejt vezetője arra utasított minket, hogy a zsúfolt kairói villamoson tegyük fel a bakancsos lábunkat a szemközti ülésre, és így két helyen terpeszkedjünk, hadd gyűlöljék még jobban az imperialistákat az egyiptomiak, én, a mellettem álló állapotos arab asszonyra nézve, gyáván és gyengén, mégis levettem a lábamat a padról – hadd üljön le szegény. 1943-ban közölték velünk a századunkban lévő „elvtársaink”, hogy a Palesztinai KP tagjai lettünk.

1944 nyarán átvitték a térképész századot Olaszországba. Tarantóban szálltunk partra, és onnan haladtunk fel észak felé. Leghosszabb ideig a Siena melletti Santa Colomba nevű faluban állomásoztunk. 1945 augusztusában közölték, hivatalosan, parancsban is, hogy a brit hadseregnek azok a kato­nái, akik több mint négy éve szolgálnak tengeren túl, vagyis kül­földön, soron kívül két teljes hónapra hazautazhatnak. Python­nak, óriáskígyónak nevezték ezt a hosszú szabadságot. Az általá­nos öröm helyett énnekem ez a hír csak szívfájdalmat je­lentett. Hová utazzak két egész hónapra? Vissza, Palesztinába? Kihez és miért? Még messzebb Budapesttől, amikor itt vagyok, szinte a szomszédban? De hát Magyarországot nem az angolok és az amerikaiak szállták meg, hanem a Vörös Hadsereg, ami­nek tulajdonképpen örülnöm kellene, de az most mégis más világ, oda nem kaphatok eltávozást.

Kihallgatást kértem a századparancsnokunktól. Sir! – kezdtem angolul, majd, szinte akaratlanul magyarra váltottam (ugyanis miskolci születésű jeruzsálemi mérnök volt), és nem túl katonásan, a következő, szinte üzleti ajánlatot tettem neki. Lemondok a nekem járó két hónapos szabadságról, ha elküld Bécs angol megszállási övezetébe, és ott háromhetes eltávozást kaphatok. Rendben van, mondta. A jövő héten úgyis egy teherautó-rakomány térképet kell Bécsbe küldenünk. Magát is beosztom a csoportba. Bécs­ben átadják a térképeket, majd ott, a tábor parancsnokától kér­jen három hét eltávozást. A negyedik hét végére pedig itt legyen. Aztán sokkal halkabban hozzátette (nem volt buta ember): „És ha eljut véletlenül Budapestre, érdeklődje meg, mi lett a családommal. Megadom néhány pesti ismerősöm címét.”

Bécs egyik külvárosában, egy lebombázott, kifosztott, szinte lecsupaszított gyártelepen volt az a központi térképraktár, aho­vá a szállítmányunkat el kellett juttatnunk. A kocsink másnap reggel indult vissza Sienába, én pedig kitöltöttem egy Bécs területére érvényes, három hétre szóló szabadságos levelet, és jelentkeztem a tábor parancs­nokánál, egy dél-afrikai angol alezredesnél. Elolvasta az előre kitöltött űrlapot, majd végigmért. „Honnan tudhatom, hogy valóban jár magának most az a három hét szabadság?” – kérdezte szigorúan. „Hogyan írhatom ezt alá?” „Megbeszéltem Sienában a századparancsnokommal. Nyugodtan aláírhatja alezredes úr, az én felelősségemre.” „Oké” – mondta, hiszen, ha egy gentleman állít valamit, még ha csak közlegény is az illető… és alákanyarította a nevét.

Egy lépéssel tehát megint előbbre jutottam. De most mi lesz? Kivettem néhány napra egy szobát valamelyik félig-meddig ép házban, valahol a piac környékén. Onnan indultam másnap felderítő útra. Harmadnap megtudtam: a bécsi kele­ti pályaudvarról, az összebombázott Ostbahnhofról minden reg­gel hétkor egy szovjet katonai szerelvény indul Budapestre. Hajnalban kimentem a pá­lyaudvarra. A romos peronon óriási nyüzsgés, szovjet katonák, orosz vezényszavak. S ott állok köztük egyedül, angol egyenru­hámban. Az egyik vágányon hosszú szerelvény áll, kormos, ütött-kopott termes kocsik. „Budapest?” – kérdeztem. „Da” – bólintott egy gyerekképű orosz kiskatona. Szó nélkül felszálltam a legközelebbi kocsiba. Milyen gyanútlan voltam akkor még! Szívemben éltek a híradók felejthetetlen képei: Találko­zás az Elbánál! [Utalás Grigorij Alekszandrov 1948-ban készült szovjet háborús filmjére. – A szerk.] Az amerikai és orosz katonák első kézszorításai, az első ölelések. A közösen kivívott győzelem. Honnan is tudhattam volna az elhurcolt Raoul Wallenbergről, Szolzsenyicinnek és annyi más volt hadifogolynak, a szovjet állam saját embereinek tragédiájáról, a Szibériában, a Gulagon eltüntetett tömegekről?

Valami azért mégis birizgálhatott belülről, valami titkolt, talán még önmagam előtt is szégyellt aggodalom, mert úgy gondol­tam, fölösleges lenne, ha elárulnám, hogy magyar va­gyok. Fölösleges komplikáció: magyarul beszélő angol katona itt, a Magyarország felé tartó szovjet katonavonaton – túl sokat kel­lene magyarázkodnom, ki vagyok, miért akarok Budapestre utaz­ni… Egyszerűbb, ha csak angolul szólalok meg. Jóformán el se helyezkedtem, máris elindult döcögve a szerel­vény. Senki egy szót sem kérdezett tőlem. Csak mosolyogtunk egy­másra, összeölelkeztünk, s egymás vállát veregettük. Én angol ciga­rettát adtam körbe, ők kenyérrel, kolbásszal, pálinkával kínál­tak. Az egyik egy érmet mutatott a mellén: Berlin – mondta büszkén. Én a zubbonyom tarka kitüntetésszalagjaira böktem: Afrika, Itália. Majd kinyílt a vagonátjáró ajtaja, nagyon kikent, kifent, na­gyon szabályos öltözékű, zöld tányérsapkás katonák léptek be a termes kocsiba. Dokument! Dokument! – fordultak sorban min­denkihez. Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Aztán kihúztam a zub­bonyom zsebéből a piros fedelű angol katonakönyvemet. Bri­tish Military Mission (Angol katonai misszió) – mondtam, magam is meghökkenve a merészségemtől. Mert tudtam, hogy ilyen misszió valóban működik Budapesten. És már dugtam is vissza a zsebembe a könyvecskét, angol cigarettát kínáltam, kezet ráz­tunk, egymás vállát veregettük.

Hamarosan a magyar határra értünk. A vonat megállt. És odakinn szaladgálás, hangzavar, nők, férfiak, gyerekek, vitatko­zás, kiabálás – és mindez magyarul! Hato­dik éve nem hallottam ilyet! Össze­szorult a szívem, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. De most már nem árulhatom el magam. Csak ültem, közömbös arcot erőltetve magamra. Sötét volt, mire befutottunk a Déli pályaud­varra.

Tizenhét napot töltöttem Budapesten. Az első éjszakán hajnalig ültünk anyámmal egymással szem­közt, a régi ebédlőasztalunknál, és beszélgettünk. Új szavakat. fogalmakat kellett megtanulnom: szőnyegbombázás, védlevél vagy Schutzpass, sárga csillag, zsidóház, csillagos ház, védett ház, nyilasház, Dunába lőtték. Meg: davaj csaszi [Ezekkel a szavakkal vették el az emberek karóráját a szovjet katonák. – A szerk.], málenkij robot. Anyám elmesélte, hogy Ilonával először a csillagos házban voltak, aztán egy ismerősüknél bujkáltak hamis papírokkal mint erdélyi menekültek, Törökbálinton. Az ismerős a két nőt vállalta, de a férjeket nem merte. Édesapámat a legjobb barátja, doktor Smoling Jenő bujtatta. Ilona férje pedig a gettóban vészelte át. Édesapám a felszabadulás után két héttel halt meg, a szíve vitte el.

Anya a két hét alatt tíz évet fiatalodott. Tele volt megint tett­vággyal, mint a régi időkben. „Nem maradhatnál itthon, ha már úgyis itt vagy?” – kérdezte. Én csak a fejemet ráztam. Nem vagyok hős, de tisztességgel vé­gigszolgáltam a háborút, nem fogom szökevényként befejezni. Megvárom, amíg leszerelnek, és akkor hazajövök.

A tizenhetedik nap estéjén kimentem a Déli pálya­udvarra, és felszálltam a tudomásom szerint Bécsbe induló szovjet katonavonatra. Két magyar nő is utazott a kocsiban, az egyik orosz tiszt ismerősei. Elejtett szavaikból kiderült, hogy ez a vonat nem Bécs­be, hanem Sopronba megy. Jóságos ég, onnan hogyan jutok át Bécsbe? Azt az utat nem ismerem! Éjfél után értünk Győrbe. Hirtelen elhatározással leszálltam. A pályaudvar romhalmaz, egyetlen, váróteremnek nevezett he­lyiség van nyitva, odabenn, mint szardíniák a dobozban, egy­máshoz préselve ülnek, fekszenek rongyokon, zsákokon vagy a földön az emberek, sűrű, zsíros a levegő, gomolygó füst, bűz, kia­bálás, nyögés, harákolás, horkolás. Itt-ott verekedés robban ki, indula­tos kiabálás, ütések hangja hallatszik. Időnként orosz katonák jönnek be, körbefürkésznek, nőket ráncigálnak ki a teremből a romok közé, visítás, ordítás, infernális jelenetek. Egyszer mintha puskalövést is hallottam volna.

Amint hajnalodott, kimentem a város szélére, át a hídon, a bécsi országútra. És rövidesen arra jött egy szovjet katonai te­herautó. A vezetőfülkében barátságos képű orosz fiú ült egye­dül. Intettem. „Vienna?” – kérdeztem. „Da” – bólintott, és maga mellé muta­tott az üres ülésre. Felkapaszkodtam, és megkezdődött a szokásos némajáték. Kézfogás, vigyorgás, váll­veregetés, Hitler kaputt. Ennyi elég, minket, bajtársakat ez össze­köt. A határnál megint egy zöld tányérsapkás. Dokument! Elre­begem az addig bevált varázsigét: brit katonai misszió; egyik kezemben a katonakönyvem, a másikban az utolsó meg­maradt csomag angol cigarettám, azzal megkínáltam, és már mehettünk tovább. Amikor Bécs külvárosában, valahol Schwechatnál megpillan­tottam az első villamost, megállítottam az orosz kocsit, gyorsan leszál­ltam.

1946. május tizenkilencedikén szereltem le. Ott kellett leszerelni, ahol az ember bevonult. Tehát vissza kellett mennem Palesztinába, és Sarafandon, ugyanabban a base depotban szereltem le, ahol annak idején a kiképzésünk is volt. Öt év és tizenkilenc napot töltöttem a katonaságnál.

Nem volt semmiféle érvényes iratom, csak egy 1940-ben kiadott és 1941-ben érvényességét vesztett kivándorló útlevelem. A katonaság után fölvehettem volna a palesztinai állampolgárságot, sőt ha elutaztam volna Angliába, ott fölvehettem volna az angol állampolgárságot. Mint leszerelt katona még valami ösztöndíjat is kaptam volna, hogy egyetemi tanulmányokat folytathassak. De én és a barátaim lelkes kommunisták voltunk, és elhatároztuk, hogy mindenképpen hazajövünk. Miután nem akartuk az ottani állampolgárságot, és így útlevelet sem tudtunk kiváltani, kaptunk egy úgynevezett laissez passét. Ez egy olyan utazási igazolvány volt, amiben csak a nevünk volt, az, hogy tartózkodási helye Palesztina, állampolgársága magyar. Kiderült, hogy elindulni is nehéz lesz, mert iratok és működő konzulátusok híján átutazó vízumot sem lehetett szerezni sehova. A Palestine Postban hirdették az induló hajókat, bejártunk az utazási irodákba és a hajózási vállalatok irodáiba, de a laissez passéval nem voltak hajlandók jegyet adni.

Közben élni kellett. Megpróbáltunk dolgozni. Mint leszerelt katonák kicsit jobb helyzetben voltunk, mert a századunkban sokan voltak régi ottani lakosok, akik segítettek. Én például egy időben egy régi katonatársamnál, aki földmérő volt, kaptam figuránsi munkát. Aztán valakinek a révén bekerültem a palesztinai földmérő hivatal, a Survey of Palestine haifai irodájába próbaidős térképrajzolónak. Ez egy nagyon kényelmes állás volt. Én Magyarországon a szocialista időkben rengeteg olyan munkahelyet láttam, ahol nagy lógás folyt, de az semmi ahhoz képest, ami ott volt. Unalmamban egy nap egy negyed órát dolgoztam, és a főnök el volt tőlem ragadtatva, hogy milyen szorgalmas vagyok. Annyira megtetszett neki a szorgalmas munkám, hogy kábé másfél hónap múlva lelkesen közölte, hogy véglegesít. Erre én rettenetesen megrémültem, mert attól tartottam, hogy ha most állami állásba kerülök, akkor nem fognak kiengedni. Úgyhogy abban a pillanatban, amikor ő örömmel közölte, hogy véglegesítettek, azt mondtam, hogy nagyon szépen köszönöm, de nem fogadhatom el, mert folytatom a tanulmányaimat a Technionon. Úgyhogy elvesztettem ezt a kitűnő állást.

November közepe táján találtunk egy panamai zászló alatt hajózó görög hajót, amely Genovát érintve Franciaországba ment. Ők nem törődtek azzal, hogy milyenek az irataink, és vannak-e átutazó vízumaink. Azt mondták, hogyha kifizetjük a jegy árát, akkor fölvesznek. A többi a mi dolgunk. A legolcsóbb fedélközi jegy többe került, mint egy rendes hajón az első osztály. Pénzünk volt, mert a katonaságnál a zsoldunkat soha nem adták ki teljesen, hanem valahány százalékot visszatartottak, és azt a leszereléskor kaptuk meg egyben.

Senkinek nem szóltunk, mert a barátaink úgy tekintették az ilyesmit, mint itt a szocialista időkben a disszidálást. A megadott napon kimentünk a kikötőbe. A kikötő bejáratánál angol őrség állt. Én mentem elöl, én beszéltem vele. Kérdezte, hova megyünk. Mutattam neki a katonakönyvemet, hogy leszerelt angol katonák vagyunk, magyar állampolgárok, vége a háborúnak, haza akarunk menni. De hát nincsen sehova vízumotok. Így nem lehet fölszállni a hajóra. Erre megkérdeztem tőle, tud-e franciául. Mondta, hogy nem. Nézd, ide az van írva, hogy laissez passer. Ez azt jelenti, hogy let him go. Ezzel el kell engedned, aztán hogy hova megyek, vagy beugrom a tengerbe, azzal már nem kell foglalkoznod. Erre elnevette magát, mi pedig fölszálltunk a hajóra. Szörnyű hajó volt. A tisztek görögök voltak, a legénység a világ minden tájáról származó társaság volt, és a tisztek korbáccsal hajszolták a legénységet.

Megérkeztünk Genovába. Velünk volt Sarlós Laci a feleségével, Zsuzsával, Révész András, Balassa Pál a feleségével és egy Grósz Feri nevű fiú, aki nem azt íratta be a laissez passéjába, hogy magyar állampolgár, hanem azt, hogy hontalan. Miután kikötöttünk, fölszállt az olasz határőrség vagy vámőrség embere. A barátaim engem küldtek előre, mert én tudtam olaszul. Odaadtam a papírjaimat, mire mondta, hogy magának nincs olasz vízuma. Mondtam, hogy csak egy átutazó vízumra van szükségem. Mivel ismertem az olaszországi viszonyokat, rögtön megkérdeztem, hogy mennyibe kerül. Megmondta az árát. Mondtam, rendben van, ő pedig beleütötte a stemplit a laissez passéba. A többieknek is megcsinálta, de a Grósz Ferinél megmakacsolta magát. Hontalanokat nem engedhetünk be az országba. Másnap reggel indult a hajó tovább, addig kellett valamit csinálni.

Mi, többiek kiszálltunk, bementünk a rendőrségre, megkérdeztük, hogy mit lehet csinálni. Azt mondták, hogy semmit. Jártuk az utcákat, és embereket szólítottunk meg, elmondtuk a problémánkat, és kérdeztük, hogy tudnának-e segíteni. Ránk esteledett, bementünk egy étterembe vacsorázni, és a pincért is megkérdeztük, tud-e valamit tanácsolni. Erre mondta, hogy van itt egy Burger nevű magyar konzul. Adott egy telefonkönyvet, megtaláltuk Burger úr nevét és címét. Sarlós Lacival ketten elmentünk hozzá. Egy kedves idős zsidó bácsi volt, éppen vacsoráztak. Mondta, hogy ő valóban tiszteletbeli magyar konzul volt régen, de a harmincas évek végén mint zsidótól megvonták a címet. De azért vacsora után, késő este vette a kabátját, és eljött velünk a kikötői rendőrségre, ahol voltak még kapcsolatai és ismerősei. Bement, majd kijött ragyogó arccal, egy papírral. Megvan a barátjuk átutazó vízuma, de azzal a feltétellel, hogy egy héten belül igazolnia kell a magyar állampolgárságát. Most kiszállhat a hajóból, de itt kell maradnia a kikötő melletti szállodában, és naponta jelentkeznie kell a rendőrségen.

Grósz Feri ugyan illegálisan ment ki, de volt egy régen lejárt útlevele. Ezzel elmentünk Rómába, a követségre. Rómában követség ugyan nem volt, de néhány képviselő még működött mint ügyvivő. Gondoltuk, magunknak is intézünk valamit, nehogy később Jugoszlávián keresztül legyen probléma a laissez passéval. Életemben ilyen hivatalban nem jártam. Az íróasztal úgy volt elhelyezve, hogy a tisztviselő az ajtónak háttal ült. Mi nem láttuk őt, ő nem látott minket. Mondtuk, hogy a fasiszta Magyarországról menekültünk, öt évet szolgáltunk az angol hadseregben, és most szeretnénk hazamenni. A vállán keresztül elétettük a lejárt útleveleket. Hátra sem fordult, meg sem nézte, kik vagyunk. Rendben van, mondta. Isten tudja, hogy maguk közül valamelyik nem lesz-e egy héten belül a főnököm a külügyminisztériumban. Érvényesítette az útleveleket, és megadta az igazolást is Grósz Ferinek, hogy magyar állampolgár. Visszamentünk Genovába, ahonnan továbbutaztunk Triesztbe. Trieszt akkor még bizonytalan státuszú nemzetközi zóna volt, mert a jugoszlávok is és az olaszok is igényt tartottak rá, és angol fennhatóság alatt állt. Egy angol ezredesnél kellett jelentkeznünk a továbbutazás engedélyezésére, aki le akart minket beszélni. Elmondta, hogy a jugoszlávokkal az a megállapodás, hogy csak csoportosan engedik át a határon a hazatelepülőket., tehát meg kell várni, amíg egy húsz-huszonöt fős csoport összeáll. A csoportot ők hivatalosan átadják a jugoszlávoknak a határon.

Átadtak. A határon lévő jugoszláv katonák között volt egy, aki beszélt magyarul. Mondtuk neki, hogy hazatérő antifasiszták vagyunk. El voltunk ragadtatva a sapkájukon lévő vörös csillagtól. Fölszállítottak bennünket egy vonatra. A csomagjainkat külön betették egy tehervagonba. Megérkeztünk Zágrábba, leszálltunk, és abban a pillanatban jugoszláv katonák vettek körül bennünket feltűzött szuronyos puskával, és elindították a csoportot a város felé. Tiltakoztunk, mondván, hogy mi tovább akarunk utazni Magyarországra, és a csomagjainkat le akarjuk venni a vonatról. De senki nem tudott magyarul, és bevittek minket egy szögesdróttal körülvett táborba, ahol belöktek egy rettenetesen túlzsúfolt barakkba. Kiderült, hogy ez egy hazatelepülő tábor, ahol ellenőrzik, hogy ki volt usztasa vagy kollaboráns. Kihallgatást kértünk a tábor parancsnokától. Egy Polák nevű kommunista volt a táborparancsnok, aki jól beszélt németül. Azt mondta, hogy azért hoztak be minket, mert a csomagunk lemaradt, és meg kell várni a csomagunkat. Körülbelül egy hétig voltunk ott szörnyű körülmények között. Együtt férfiak és nők, verekedések, lopások, rettenetes latrina, és olyan kevés ennivalót adtak, hogy szinte éheztünk. Egy hét múlva marhavagonba raktak bennünket, kaptunk egy fél kiló kenyeret, egy darab sajtot és egy fegyveres kísérőt. Két napig tartott az út, és megérkeztünk Szabadkára. Szabadkán leszállítottak, sorba állítottak minket, és bevittek egy táborba. Mondták, hogy másnap reggel mehetünk tovább Magyarországra. Akkor én már az édesanyámmal való levelezésből tudtam, hogy Gizella nagynéném és a lánya túlélte Auschwitzot, és visszamentek Szabadkára. Üzentem nekik egy táborbeli magyar alkalmazottal. Pár órán belül megjelentek egy konflison, és rengeteg ennivalót hoztak. Másnap reggel szuronyos puskás katonák megint kivittek minket a vonathoz, és felraktak egy tehervonat utolsó kocsijába. Röszkénél lekapcsolták a vagonunkat, a mozdony meglökte, és ezzel a lökéssel begördültünk Röszkére. Leszálltunk, bementünk az állomásfőnökhöz, hogy tovább akarunk utazni Budapestre. Rendkívül barátságtalan volt, de azért megengedte, hogy a váróteremben éjszakázzunk. Másnap Szegedre utaztunk, és ott átszálltunk a Budapestre menő vonatra. 1946. december huszonnegyedikén este megérkeztem a Nyugati pályaudvarra.

A következő probléma az volt, hogy mit csináljak. Eredetileg orvos akartam lenni. Édesanyám mondta, hogyha beiratkozom az orvosi egyetemre, akkor vállalja, hogy eltart. De akkor már huszonhetedik évemben voltam, az egyetem legalább öt év, harminckét évesen lennék kezdő. Az édesanyámtól sem várhatom, hogy ennyi ideig eltartson. Ráadásul azóta már kialakult egy olyan vágyam, hogy újságíró és író legyek. Ezért úgy döntöttem, hogy beiratkozom a Pázmányon a bölcsészetre. Akkor még úgy ment, hogy bemutattam az érettségi bizonyítványomat, és 1947 januárjában beiratkoztam. Keresztféléves lettem. Lukács Györgytől [Lukács György (1885–1971) – filozófus, esztéta] kezdve Szalai Sándorig mindenféle számomra érdekes stúdiumot fölvettem. Közben megpróbáltam valamit dolgozni. A szüleim egyik régi ismerősének volt egy ismerőse az MTI-nél. Mondta, hogy keressem föl az illetőt, hátha ott kaphatok valami állást. A távirati iroda akkor még együtt volt a rádióval. A Bródy Sándor utcában, az utcai fronton, az első és második emeleten volt az MTI, a fölső traktus és a hátsó rész volt a rádióé. Be is mentem hozzá, a rádióhallgató osztályon dolgozott. Akkoriban alig jöttek távirati hírek Nyugatról, és ezen az osztályon a munkatársak ültek a rádió előtt, leírták a híreket, és ebből állították össze a napi híranyagot. Kipróbáltak, és mivel akkor még jól beszéltem angolul, franciául, olaszul és németül, alkalmasnak találtak. Az ismerős ismerőse bemutatott Ortutay Gyulának, a rádió és az MTI elnökének. Nagyon barátságos volt, mondta, hogy fölvennének, de egy akadálya van: koalíciós időket élünk, és pártok szerint lehet felvenni a munkatársakat, hogy meglegyen a megfelelő arány. Mondtam az Ortutaynak, hogy én a kommunista párt tagja vagyok. Erre azt mondta, hogy most szociáldemokratát vehetnek föl, arra van üresedés. Ha átlépek a szociáldemokrata pártba, másnaptól már ott dolgozhatok. Mondtam, hogy nagyon kedves, köszönöm szépen, de én nem véletlenül vagyok a kommunista párt tagja. Nekem ez a meggyőződésem, nem tudok kilépni, és belépni egy másik pártba.

Közben írtam egy cikksorozatot a közel-keleti politikai helyzetről. Valaki ajánlotta, hogy menjek el a Partizánszövetség (akkori hivatalos neve: Magyar Partizánok Bajtársi Szövetsége) lapjának, az „Igaz szó”-nak a szerkesztőjéhez, Fazekas Györgyhöz, őt biztosan érdekli egy cikksorozat erről a témáról [Fazekas György (1914–1984) – újságíró, 1931 és 1942 között különböző miskolci lapok újságírója volt. 1942-ben internálták, majd kivitték a keleti frontra munkaszolgálatosként. Átszökött a Vörös Hadsereghez. 1946-tól az „Igaz Szó” szerkesztője, 1948-tól a „Szabad Nép” újságírója. Mint Nagy Imréhez közelálló személyt, 1955-ben kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából. Az 1956. októberi forradalom idején Nagy Imre mellé állt, ezért 1956 novemberében letartóztatták. 1957-ben 10 évi börtönbüntetésre ítélték, melyből 4 és fél évet letöltött, s 1961-ben amnesztiával szabadult. 1963-ban kapott állást áruházi propagandistaként, 1964-től a „Kirakat” című szaklap újságírója, 1968-tól 1974-ig a „Magyar Hírlap” olvasószerkesztője volt. – A szerk.]. Fölvittem hozzá, elolvasta, nagyon tetszett neki, le is közölte. Ez után a rádióból felkértek, hogy adjak egy interjút a közel-keleti politikai helyzetről. Ez persze úgy történt, hogy én írtam a kérdéseket és a válaszokat is, aztán valaki felolvasta a kérdéseket, én pedig elmondtam a válaszokat..

Közben lett volna egy másik állás is. Itt egy kicsit visszamegyek a múltba, hogy érthető legyen a dolog. A Népszínház utcában, ahol a szüleim laktak, a mi emeletünkön lakott egy zsidó család, akikkel bizalmas viszonyban voltunk. Az asszonynak voltak rokonai a Felvidéken, Losoncon. Amikor a Felvidéket visszacsatolták Magyarországhoz [lásd: első bécsi döntés], akkor a losonci unokaöccse, Steiner István, aki nálam egy évvel volt idősebb, feljött Pestre, és ott lakott. Nagyon összebarátkoztunk. Ő volt az első ember életemben, akiről tudtam, hogy kommunista. Csehszlovákiában ugyanis legális volt a kommunista párt. Steiner Pista később munkaszolgálatos lett, átszökött az oroszokhoz, és jelentkezett a csehszlovák légióba [Nyilván a csehszlovák önálló tábori zászlóaljról van szó. Lásd: Svoboda. – A szerk.]. Amikor Magyarországhoz közeledett a front, akkor szükség volt magyarul beszélő emberekre, ezért átvette őt a szovjet hadsereg. Budapestre már mint szovjet hadnagy érkezett. Aztán megalakult a magyar demokratikus hadsereg, és Pista barátomat, akit akkor már Serényi Pistának hívtak, átvették. Amikor 1946-ban hazajöttem, ő már őrnagy volt a Katonapolitikai Osztályon [Honvédelmi Minisztérium, röviden: Katpol. – A szerk.]. Találkoztunk, és azt mondta, hogy ilyen emberekre lenne szükség náluk, régi megbízható kommunistákra, akik több nyelven beszélnek. Nem lenne-e kedvem hozzájuk menni? Mondtam, hogy rendkívül megtisztelő, de én újságíró szeretnék lenni, és már leadtam egy-két cikket is. Mondta, hogy azért fölvisz a főnökéhez, beszéljek vele. Föl is vitt, bemutatott egy Vértes nevű ezredesnek, aki a Pálffynak volt az egyik helyettese [Vértes Imre (1905–1986) – gyógyszerész. 1942-ben a frontra került. 1943-ban átszökött a szovjet csapatokhoz, s a magyar partizánszázad parancsnoka lett. 1951-ben mint ezredes a Hadtörténeti Levéltár parancsnoka. 1953-ban bebörtönözték, 1956-ban rehabilitálták, ezt követően haláláig a szakmájában dolgozott (MÉL) A Magyar Életrajzi Lexikon nem tartalmaz semmilyen információt Vértes Imre 1945–1951 közötti éveiről. – A szerk.]. Vértes egy órán keresztül beszélgetett velem a múltamról, a családomról, a katonaságnál töltött időmről. Akkor még nem ismertem azt a kifejezést, hogy lekáderezés. A végén azt mondta, hogy tökéletesen megfelelnék nekik, tekintsem úgy, hogy föl vagyok véve. De náluk is van bürokrácia, beletelik még néhány hétbe vagy akár hónapba, amíg ez keresztülmegy a parancsnokságon és a pártközponton.

Közben megjelent a cikksorozatom az „Igaz Szó”-nál, és lement az interjúm a rádióban. Egy vagy két nappal ez után üzenetet kaptam, hogy Vásárhelyi Miklós, a „Szabad Nép” külpolitikai rovatvezetője kér, menjek föl hozzá. Fölmentem, és mondta, hogy a külpolitikai rovatban szükség lenne olyan emberre, mint amilyen én vagyok. Mondtam neki, hogy a szívemhez ez áll a legközelebb, de már felvettek a Katpolra. Erre azt mondta, hogy nem te fogod eldönteni, nem is én, hogy mi a fontosabb. Majd a Párt eldönti. Rögtön átvitt a párt sajtóosztályára, ami akkor még egy épületben volt a „Szabad Nép”-pel. Ott is beszélgettek velem, és azt mondták, hogy fölterjesztik az ügyet a pártközpontba.

Pár nap múlva telefonált Vásárhelyi, hogy menjek be hozzá. Közölte, hogy megjött a pártközpontból a döntés: a „Szabad Nép” külpolitikai rovatához kerülök. Ez volt 1947 februárjának a végén. Másnap fölmentem Vértes ezredeshez, és elmondtam neki, hogyan döntött a párt. Vértes tudomásul vette, és kérdezte, nem tudnék-e magam helyett valakit ajánlani, aki ugyanúgy megfelelne, mint én. Sarlós Laci barátomat ajánlottam. Föl is vették. Néhány hónap múlva a feleségét is fölvették a honvédséghez polgári alkalmazottnak. 1950 elején aztán Lacit is letartóztatták, és a feleségét is letartóztatták. Lacit 1955-ben engedték ki, és később rehabilitálták. A feleségét, akit ítélet nélkül tartottak Kistarcsán, már 1954-ben kiengedték. Itt, Kistarcsán tartották vád és ítélet nélkül a feleségeket, a Szálasi feleségétől kezdve a szociáldemokrata és kommunista vezetők feleségeiig [A Sarlós család történetét részletesen lásd a Sarlós Lászlónéval készült életútinterjúban. – A szerk.].

Vásárhelyi egy rendkívül okos ember volt, az egyik legokosabb ember, akivel életemben találkoztam. Kirítt a szerkesztőségből a nagypolgári háttere révén. Másképp öltözködött, mint a többiek, könnyedebben vette a dolgokat, nagyvonalú volt és vagány. A nagyvonalúságára jellemző, hogy talán két hete lehettem a „Szabad Nép” szerkesztőségében, amikor mondta, hogy nem tud lemenni a külpolitikai rovat tördelésére éjszaka, mert színházba megy, csináljam meg én. Ez kényes feladat volt, mert ott kellett eldönteni, hogy milyen friss hírt kell még betenni, vagy ha kevés a hely, mit kell kihagyni. De azért színház után bejön, megnézi, mit csináltam. Bejött, megnézte, mondta, hogy nagyon jó, fog ez neked menni. Ezt kétszer-háromszor megismételte, és negyedik alkalommal azt mondta, hogy színház után nem ér vissza, majd felhív telefonon, és bediktálom, milyen hírek jöttek, mit csináltam. Felhívott, beolvastam. Rendben van, mondta. Legközelebb megint így alakult, mondta, hogy majd telefonál, de nem telefonált. A híranyag hosszú volt, a nyomdászok sürgettek, hogy valamit húzzak ki. Aznap a hírek között volt egy, hogy lemondott Dean Acheson, a vad antikommunista külügyi államtitkár (aki később négy évig külügyminiszter is volt [Dean Acheson (1893–1971) – 1949–1953 között volt az Egyesült Államok külügyminisztere. – A szerk.]). Gondoltam, államtitkárból annyi van, mint égen a csillag, kihúztam ezt a hírt. Másnap dél körül bejön a szobába Vásárhelyi, és mondja: „Gyere ki a folyósóra, majd hallasz valamit.” Odavitt a főszerkesztői szoba ajtaja elé, és hallottam, hogy a Révai üvölt: „Ki az a barom, aki kihagyta, hogy lemondott Dean Acheson? Az összes lap megírta, csak a Szabad Nép nem.” Vásárhelyi nem mondta meg, hogy én voltam, magára vállalta.

A lapnál akkor már ott volt Fehér Klára, aki országos hírű riporter volt. Én már Palesztinában megismertem a nevét, mert 1945 után anyám néha küldött nekem könyveket és újságokat, köztük „Szabad Nép”-et is. A szerkesztőségben megismerkedtünk, megkedveltük egymást. 1947 végén már eldöntöttük, hogy összeházasodunk, és 1948 tavaszán volt az esküvőnk. Akkor kaptunk itt, ebben a házban a második emeleten egy kétszobás, összkomfortos lakást. Klári, akinek riporterként több ideje volt, járkált, és keresett üres lakást. Még nem voltak államosítva a bérházak, viszont még egy háborúból megmaradt rendelet értelmében csak az elöljáróság jelölhette ki a bérlőket. Tehát az elöljáróság utalta be a lakót, aki a házbért a háziúrnak fizette. Megtaláltuk ezt a lakást, amiben addig Klári egy ismerőse lakott, aki nagyobb lakásba költözött, mert a férje államtitkár lett. Bementünk a hetedik kerületi elöljáróságra, mert akkor még így hívták a tanácsot, és kiutalták a lakást. Abban, hogy ez ilyen könnyen ment, talán volt szerepe annak, hogy mind a ketten a „Szabad Nép”-nél voltunk.

Kaptunk ötezer forint bankkölcsönt a Dunavölgyi Banktól. Az volt a kommunista párt bankja. Még kérdezték is, hogyan fogjuk visszafizetni ezt a hatalmas összeget. Mennyi a fizetésünk? Nekem ezeregyszáz, Klárinak ezerhétszáz forint fizetése volt, ami akkoriban nagy fizetésnek számított. A bankkölcsönből vettünk egy úgynevezett kombinált szobabútort, amit elosztottunk a két szobában [A lakberendezés nagyjából az 1970-es évekkel kezdődő időszakában egyre elterjedtebbé váló tömeg lakberendezési cikknek, a szekrénysornak volt az elődje az ún. kombináltbútor-típus. Egyik darabja volt a „kombinált szekrény”, amely egyetlen darabban kívánt több funkciót is kielégíteni: volt akasztós része (esetleg külön kétajtós szekrény formájában, amely azonban szervesen hozzá tartozott a „másik egységhez”) és polcos tárolórésze (ruhás szekrény funkció), lehajtható ajtóval ellátott része ünnepi porcelán tárolására (kredenc funkció), elhúzható üveglappal fölszerelt része nippek és egyéb csecsebecsék „kiállítására” (vitrin funkció), nyitott polcos része könyvek (könyvszekrény funkció), kisebb egysége italneműk tárolására (bárszekrény funkció). Ezt a bútortípust a kislakás-építkezés tömegessé válásával, az 1920-as évektől kezdték gyártani. – A szerk.]. A családtól rám maradt egy nagy tálaló, abból csináltattam egy íróasztalt. Konyhabútort a Teleki téren vettünk, és még maradt pénzünk egy használt rádiógramofonra.

1949. május végétől kéthetes szabadságunkat a galyatetői nagyszállóban töltöttük, és ott ért minket a hír, hogy Rajkot letartóztatták [lásd: Rajk László; Rajk-per]. Galyatetőn főleg pártkáderek üdültek, és óriási riadalom támadt a körükben. Nem véletlenül. Volt egy csoportképünk, amit az üdülés alatt csináltak, és később, amikor Klárival nézegettük, megállapítottuk, hogy több mint a felét felakasztották. Mi mint hithű, sőt hívő kommunisták meg voltunk győződve arról, hogy ilyet nem lehet kitalálni, ebben biztos van valami igazság. Nem tudtunk elképzelni ekkora hazugságot.

Amikor hazajöttünk Galyatetőről, este bementünk egy presszóba, ott volt a Pálóczi-Horváth György, odajött, átölelt, jaj, de örülök, hogy látlak, mert azt hallottam, hogy letartóztattak. Én is örülök, mondtam, mert én meg azt hallottam, hogy téged is letartóztattak. Őt aztán egypár nap múlva tényleg letartóztatták. Galyatető után rendesen bementem dolgozni a „Szabad Nép”-hez, és senki egy szót sem szólt. Két hét múlva a szerkesztőségi titkárnő, Vigyázó Piroska szólt, hogy ne is menjek a szobámba, hanem rögtön menjek be a pártközpontba, és keressem meg XY elvtársnőt, a nevére már nem emlékszem, mert hívatott. Bementem. Az elvtársnő egy nagyon merev, barátságtalan nő volt. Semmi okot nem mondott, csak annyit, hogy az elvtársak úgy döntöttek, hogy az elvtárs ezentúl nem a „Szabad Nép”-nél fog dolgozni, hanem a most alakult Könyvhivatalban, aminek Vértes György elvtárs az igazgatója [1948-ban államosították a nagy könyvkiadókat, s ezekből öt nagy állami kiadó alakult (Athenaeum, Révai, Franklin, Hungária, Új Magyar Könyvkiadó N. V.). Tevékenységük összehangolására alakult meg 1948-ban az Országos Könyvhivatal, amely egyben a cenzúra székhelye volt: a kéziratot be kellett nyújtani a hivatalnak, csak úgy jelenhetett meg, ha minden lapon ott volt az engedélyező pecsét. 1949-ben alakult meg a Népművelési Minisztérium (élén Révai József állt), az Országos Könyvhivatal is a minisztérium keretei között működött, illetve később beleolvadt. Határ Győző ekként írt róla: „Mi is volt hát az a »rosszemlékű« rettegett, elátkozott Könyvhivatal? A pártállam könyvégető szerve – persze, mutatis mutandis nem máglyára hajigálták az osztály/rendszer/szovjetellenesség bűnében elmarasztalt könyveket, hanem zúzdába küldték. Helyesebben a »bűnösség« csökkenő arányában kategóriákat állítottak fel: 1. zúzdába vele, de azonnal; 2. raktáron tartandó, zúzdai továbbításra; 3. titkos, zárt gyűjteményben, lakat alatt tartandó, melynek kulcsa Rákosi Pajtás lajbizsebében vagy a kultúrhiénák páncélszekrényében van – Révaitól lefele; 4. titkos, zárt gyűjtemény a sorsa, melynek hollétéről csak az tudhat, aki oda engedélyezheti a marxizmusra felesketett tudományos kutató behatolását; 5. zárt, de nem titkos gyűjteményben porosodik, melyről párttitkári engedéllyel a búvárkodó lefújhatja a port – ám használat után vissza kell raknia… 9. a könyvraktár hátsó pincéjében, vizenyőszivárgás fölött tárolható, de egyelőre nem forgalmazható – – – és így tovább” (Határ Győző: Életút II., www.irodalmiakademia.hu/.../muvek/html/HATAR/). – A szerk.]. Menjek el Vértes György elvtárshoz, és tőle megkapom a beosztásomat. Felületesen ismertem Vértest, elmentem hozzá, és mondtam neki, hogy a pártközpontból XY elvtársnő küldött azzal, hogy mától itt fogok dolgozni [Vértes György (1902–1976) – író, szerkesztő, könyvtáros. 1936–37-ben szerkesztette a „Gondolat” c. folyóiratot, a KMP legális orgánumát. A lap jelentős szerepet játszott a Márciusi Front létrejöttében. 1937-ben háromévi fegyházbüntetésre ítélték. 1944-ben részt vett az ellenállási mozgalomban. 1945 után a SZOT sajtóosztályát vezette, 1949-től az Országos Könyvhivatal elnöke, 1952-től 1971-ig az Országgyűlési Könyvtár igazgatója volt. – A szerk.]. Rám nézett, azt mondta, hogy már találkoztunk a „Szabad Nép”-nél, nincs nekem ellened semmi kifogásom, de nincs rád semmi szükségem. Bementem a szerkesztőségbe, Vásárhelyi nem volt benn, talán éppen Párizsban vagy New Yorkban volt az ENSZ-nél, tudósítani. Először Betlen Oszkárhoz mentem be, mert őt ismertem a legjobban [Betlen Oszkár (1909–1969) – újságíró, történész, 1951–1954 között volt a „Szabad Nép” főszerkesztője, az MDP Központi Vezetőségének póttagja volt (1951–56). 1957-től haláláig az MSZMP Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének tudományos munkatársa volt. – A szerk.], ő volt Klári főnöke, és nagyon szerette Klári riportjait. Párszor volt is nálunk látogatóban. Egyszer elkapott, hogy én mint régi kommunista vigyázzak Klárira, mert kispolgári családból származik, és esetleg elcsúszik ideológiailag abba az irányba [Ezeket a jó tanácsokat akkoriban, a negyvenes évek végének egyre komorabbá váló légkörében célszerű volt megfogadni. A „kispolgári” a leküzdendő régi világ, gondolkodásmód egyik szinonimája volt, és veszélyes lehetőségeket rejtett a megbélyegzés, alkalmasint a kommunista oldalról jövő politikai antiszemitizmussal is párosulva. Standeisky Éva idézi Rákosi szavait: „Rákosi Mátyás »nyomatékosan aláhúzta – írja a Népművelési Minisztériumot szervező Losonczy Géza a betegeskedő miniszternek, Révai Józsefnek 1949 júliusában –, hogy óvakodjunk az ’ügyes kispolgári zsidó intellektuelektől’. Ezekkel – mondotta [: ti. Rákosi :] – legalább ugyanannyi bajunk lehet, mint azokkal az értelmes munkásokkal, akiket be fogunk hozni – azzal a különbséggel, hogy míg a munkáskádereknél néhány évi keserves-verejtékes munka az esetek többségében meg fogja hozni a maga gyümölcseit, addig az előbbi kategóriánál soha nem tudhatjuk, hogy mikor válnak belőlük kémek, és mikor teszik tönkre erőfeszítéseinket éppen a pártvonal végrehajtása ürügyén«” (Standeisky Éva: A kommunista polgárellenesség, in Budapesti Negyed, 8, 1995/2. szám). – A szerk.]. Betlen azt mondta, hogy ha a pártközpont ezt mondta, akkor ez van, majd megmondják hova fogsz kerülni. Betlen Oszkár akkor csak főmunkatárs volt, 1956 után lett főszerkesztő, de valahogy lehetett tudni, hogy ő sokkal több, hogy fontos személy a pártban. Egyébként a háború előtt Csehszlovákiában volt egy kommunista lap szerkesztője, mint kommunistát vitték el a németek, és négy évig volt Auschwitzban [Betlen 1939 és 1945 között megjárta Dachaut, Buchenwaldot és az auschwitzi koncentrációs tábort. – A szerk.]. Ott egy kicsit deformálódhatott a lelke. Akkor bementem Horváth Mártonhoz, és ő volt az egyetlen, aki emberi hangbon beszélt velem [Horváth Márton (1906–1987) – politikus, szerkesztő. 1935-ben a „Vasas” c. szakszervezeti ellenzéki lap szerkesztéséért 12 évi börtönre ítélték, 5 évet le is töltött. 1941 végétől az illegális „Szabad Nép” munkatársa és egyik szerkesztője. 1942 tavaszán másokkal együtt ismét letartóztatták, és 12 évi börtönbüntetésre ítélték, 1944 márciusában büntetését megszakították. 1945–1950 között a „Szabad Nép” felelős szerkesztője, 1945–1956 között tagja az MKP, majd MDP Központi Vezetőségének, időnként (pót)tagja a párt Politikai Bizottságának, 1950–54-ben a „Szabad Nép” szerkesztőbizottsági tagja és az MDP KV agitprop osztályának vezetője, 1954-től 1956 októberéig ismét a „Szabad Nép” felelős szerkesztője. 1956-ban minden politikai tisztsége megszűnt. – A szerk.]. Azt mondta, nézd, meg kell érteni, hogy most, amikor Rajk elvtársról is kiderült, hogy az imperialisták ügynöke, az éberség fokozott szerepet kapott a pártban. Ez rád biztosan nem vonatkozik, én meg vagyok győződve róla, hogy te teljesen tiszta vagy. Ne félj, ezek a dolgok idővel elcsitulnak.

Anyagilag elég nehéz helyzetbe kerültünk, mert Klárinak a szíve miatt azt javasolta az orvos, hogy hagyja abba a riporterkedést, és 1947 nyarán kilépett a „Szabad Nép”-től. Akkor kezdte írni az első ifjúsági regényét. Nekem se volt fizetésem. Átmenetileg a VIT sajtóosztályán kaptam munkát, amit Kende István vezetett [Világifjúsági Találkozó (VIT) – Az 1945-ben alakult Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ), a világ kommunista  és munkáspártjai ifjúsági szervezeteinek nemzetközi szövetsége által szervezett fesztiválsorozat. Az elsőt 1947-ben rendezték Prágában, a másodikat 1949-ben Budapesten. A politikai cél az volt, hogy az egyre erősebb hidegháborús légkörben a Szovjetunió növelhesse és demonstrálhassa befolyását az ifjúság körében. Eleinte kétévente szervezték, 1959-től háromévente, 1968-tól ötévente szervezik. Mai neve: Világifjúsági és Diáktalálkozó. – A szerk.]. A naponta több nyelven megjelenő bulletin francia, angol és német változatát kellett szerkesztenem. A sajtóosztályon ideiglenesen dolgoztak az újságírók, akik elsején bementek a munkahelyükre, és felvették a fizetésüket. Nekem meg nem volt sehonnan fizetésem. Bementem a főnökhöz, mondtam, hogy nagyon kínos helyzetben vagyok, lakbért kell fizetnem, enni is kell valamit, a feleségem sincs már a „Szabad Nép”-nél. Akkor kiutalt nekem a VIT sajtóosztályának a keretéből ötszáz forintot. A következő hónap végén ez megismétlődött. A VIT-nek már vége volt ugyan, de akkor kezdődött Pesten a DIVSZ-nek, a Demokratikus Ifjúsági Világszervezetnek a kongresszusa, és ott is kellett valami bulletint szerkeszteni. Amikor ennek is vége volt, megint behívtak a pártközpontba, és a kellemetlen elvtársnő közölte, hogy most indul a „Nők Lapja” című képes hetilap, annak leszek a főmunkatársa. Körülbelül hat hétig voltam a lapnál, amikor megint behívtak a pártközpontba, és közölték velem, hogy az elvtársak úgy gondolják, nem jó, hogy én külpolitikusként a „Nők Lapjá”-nál vagyok, ezért az MTI-nél leszek külpolitikai turnusvezető. Ezt csináltam körülbelül két hétig, amikor behívott az MTI párttitkára. Ne haragudjak, nem nézték meg jól az önéletrajzomat, és hát én is tudom, hogy mi van a múltamban. Ez nem személyemre szóló gyanakvás, de az elvtársak úgy gondolják, mégsem helyes, hogy ilyen helyen dolgozzak. Menjek be X elvtárshoz vagy elvtársnőhöz a pártközpontba, ő majd megmondja, hol fogok dolgozni. Megmondta: a „Friss Újság” [1947–1951 között megjelent napilap. – A szerk.] külpolitikai rovatvezetője lettem. Már harmadik hete voltam a „Friss Újság”-nál, amikor 1949 decemberében behívtak a Révai-féle Népművelési Minisztérium újonnan alakult Filmfőosztályának a vezetőjéhez, Kende Istvánhoz. Kende közölte velem, hogy a MOKÉP-nél a múlt héten sajnos az egész vezetőséget le kellett tartóztatni, mert kiderült róluk, hogy kémek és imperialista ügynökök [A magyar filmipar és filmforgalmazás államosításakor (1948) létrehozták (a) a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalatot (többször is átszervezték, 1959-ben létrehozták a Hunnia Filmstúdiót és a Budapest Filmstúdiót, majd a kettőt összeolvasztották „Magyar Filmgyártó Vállalat /MAFILM/ néven) és (b) a Mozgóképüzemi Nemzeti Vállalatot (MOKÉP; a Népművelési Minisztérium alá tartozott). A MOKÉP lett – és volt 1989-ig – az egyetlen központi filmkölcsönző és -forgalmazó vállalat, de mozija nem volt. – A szerk.].

Ez azért már nekem is sok volt. Kezdetben Klárival olyan hülyén jóhiszemű hívők voltunk, hogy nem tudtuk elképzelni, hogy minden hazugság. Hiszen annak idején olyan könyveket olvastam angolul, mint a canterburyi érseki helynöknek, Hewlett Johnsonnak a könyve a Szovjetunióról vagy Roosevelt elnök régi barátjának és bizalmasának, Daviesnek a „Moszkvai jelentés”-e. Ezért aztán sokáig nem tudtunk, és nem akartunk kilépni abból a hitből, amire az életünket tettük. Mindig magyarázatokat kerestünk, és egy ideig találtunk is. Amikor például Sarlós Laci barátomat 1950 januárjában letartóztatták, és a felesége is eltűnt, abban biztos voltam, hogy nem lehet angol kém. De olyan helyen dolgozott, ahol a pártba is befurakodott ellenséges elemek, a lebukott közvetlen főnökei őt is felhasználhatták valamire, nemcsak akaratán, de tudtán kívül is. Visszaélhettek a bizalmával, éppen a jóhiszeműsége miatt válhatott az eszközükké. Vagyis szubjektíve ártatlan ugyan, és bizonyára ártatlan a felesége is, de ténylegesen, tehát objektíve mégis bűnössé vált. Más magyarázat egyszerűen nem lehetséges! Ezt próbáltuk elhitetni magunkkal, de ez már nagyon nyögvenyelősen ment. Teljesen meg voltunk zavarodva. Akkortól kezdve állandóan vártam, hogy mikor jönnek értem. És akkor mindent tisztázok, hiszen én tudom, hogy semmi bűnt nem követtem el, tiszta a lelkiismeretem, és akkor azt fogják mondani: köszönjük, elvtárs, minden rendben van, menjen haza, végezze továbbra is becsületesen a munkáját. Tulajdonképpen jó lenne minél hamarább túlesni ezen.

Ehhez még hozzátartozik az is, hogy Klárinak két lánytestvére volt. Márta nevű húga, aki kitűnő matematikus volt, de a numerus clausus miatt csak a háború után, estin tudta elvégezni az egyetemet, a Rákosi titkárságán dolgozott. Mi szinte vallásosan hittünk a párt igazában, de a mi hitünk semmi nem volt Márta hitéhez képest. Ő élete végéig nem hitte el, hogy itt bűnöket követtek el. Személy szerint is rajongott a Rákosiért, aki a közvetlen beosztottjaival egy charmeur volt. Aztán Mártát a Rajk-per idején kirúgták az állásából és a pártból is. Ugyanis a kihallgatásán Szalai Andrástól kérdezték, hogy ez vagy az a dolog mikor volt [Szalai András (1917–1949) – vasesztergályos, kommunista politikus. Tagja volt a két háború közötti illegális kommunista mozgalomnak, tevékenységéért 1933-ban börtönbüntetésre is ítélték. Kiszabadulása után Budapesten a Vörös Segély munkatársaként dolgozott. 1942-ben ismét letartóztatták, és kétévi fegyházbüntetésre ítélték, majd munkatáborba vitték. 1944-ben szabadon engedték, ekkor a „Szabad Nép” szerkesztőségének munkatársa lett. 1945-től kerületi pártvezető, majd a pártiskola elvégzése után a Központi Vezetőség káderosztályának helyettes vezetője lett. 1949-ben letartóztatták, koncepciós per végén halálra ítélték, majd kivégezték. – A szerk.]. És azt válaszolta, hogy ez akkor volt, amikor be akartam menni Rákosi elvtárshoz, de nem tudtam, mert Rajk elvtárs volt bent nála. Erre a kihallgatója megkérdezte, honnan tudja maga, hogy ki volt bent a Rákosinál. „Megkérdeztem a titkárnőjétől, Fehér Mártától, és ő mondta, hogy most ne menjek be, mert éppen bent van nála Rajk elvtárs.” Erre Mártát azon a címen, hogy fecsegett, azonnali hatállyal kirúgták az állásából, és kizárták a pártból. Mellékesen Szalai a Központi Bizottság tagja volt, ő volt a pártközponton belüli pártszervezet titkára, tehát a lehető legtermészetesebb dolog volt, hogy a titkárnő megmondja neki, miért nem mehet be Rákosihoz. Márta férje éppen pártiskolán volt, és küldött a már állapotos feleségének egy táviratot, hogy „Ha a pártnak nem kellesz, nekem se kellesz. Menj haza”. Márta még ezek után is, haláláig meg volt győződve, hogy minden igaz volt, hiszen lám, ő csak fecsegett, ezért csak kirúgták, de nem csukták börtönbe. Megérdemelte, hogy kizárták, mert nem lett volna szabad fecsegnie.

Bennünk ilyen fanatikus hit nem munkált, de mi is sokáig próbáltuk magyarázni a dolgokat. 1952-ben azonban már egyre rosszabbul éreztük magunkat, és éreztük, hogy itt valami nem stimmel. De még mindig próbáltunk hinni abban, hogy talán lehet ezt jobban is csinálni. Voltak hibák, de nem biztos, hogy minden hazugság. Akkor 1953-ban jött a cionista perek korszaka, egyre jobban féltem, mert annyit sejtettem, hogy ha ezeket a szálakat bogozzák, akkor óhatatlanul én is látókörbe kerülök, mint aki Palesztinából jött haza [Az 1953-as letartóztatási hullám a szovjetunióbeli, zsidók elleni koncepciós perek magyar megfelelőjének előkészítését szolgálta, nem a cionizmussal függött össze. Lásd: cionizmus 1945 után Magyarországon. – A szerk.]. Jóval később tudtam meg, hogy abban az időben már rólam is elkezdtek érdeklődni a Lapkiadó [Vállalat] igazgatójánál meg a MÚOSZ-ban [Magyar Újságírók Országos Szövetsége]. Ha Sztálin akkor nem hal meg, ezt már nem úsztam volna meg. Aztán jött a Nagy Imre-kormány, akkor abban kezdtünk hinni, hogy a szocializmus eszméje mégiscsak nagyszerű, és talán lehet – ahogy később a csehek nevezték – emberarcú szocializmust csinálni. Ebben hittünk és reménykedtünk. Aztán 1954-ben a „Szabad Nép”-ben láttam egy három- vagy négysoros kis hírt, ami úgy szólt, hogy Noel Fieldet a bíróság bűncselekmény hiányában szabadlábra helyezte [Noel Haviland Field 1904-ben született Londonban, Svájcban nőtt fel, de amerikai állampolgár volt. 1921-ben tért vissza az USA-ba, a Harvardon végezte tanulmányait, majd a külügyminisztériumba került. Itt szervezte be egy német emigráns házaspár szovjet hírszerzőnek. 1936-ban Genfbe költözött, és a Népszövetségnél dolgozott, majd egy unitárius segélyszervezet képviselőjeként támogatott különböző antifasiszta emigránscsoportokat. Közben 1938-as moszkvai látogatása során titokban felvették a kommunista pártba, s a Kominternnél tartották nyilván mint párttagot. Rajk Lászlóhoz soha semmi köze nem volt, nem találkoztak egymással, nem is hallottak egymásról. Fieldet 1949 májusában tartóztatta le az ÁVH (lényegében elrabolta Prágában), és azzal gyanúsította, hogy az amerikai titkosszolgálat beszervezett ügynöke. Lényegében Szőnyi Tibor ellen konstruáltak hamis vádat Field felhasználásával, fizikai és lelki megtörésével. Bíróság elé nem állították, 1954 novemberében szabadult (Részletesen a Field-ügyről lásd: Varga László: A Rajk-per hátterében. Ferenczi Edmond és Noel Haviland Field, www.rev.hu/html/hu/kiadvanyok/szovegek_evk2000/varga.htm). – A szerk.]. Felordítottam, Klári megijedt, hogy valami bajom van. Hazugság volt minden, ordítottam. Ez a kis hír világosított föl: ha Noel Fieldet fölmentik, akkor minden hazugság volt. Ugyanis én nagyon alaposan ismertem a Rajk-perről kiadott „Kék könyv”-et [Rajk László és társai a népbíróság előtt, Budapest, 1949], mert – ez is a kor furcsa ellentmondásai közé tartozik – miután kirúgtak a „Szabad Nép”-től mint megbízhatatlan kémgyanúsat, kijelöltek az angol kiadás nyelvi kontrollszerkesztőjének. Az angol nyelvű „Kék könyv” címe: „László Rajk and his Accomplices Before the People's Court”. A belső címlapon alul: Budapest, 1949. A következő oldalon az impresszum: RESPONSIBLE EDITOR AND DIRECTOR OF THE PRINTING PRESS: FERENC KOLTAI. BUDAPEST PRINTING PRESS. Egyéb impresszum a könyvben nincs. Ugyanezzel a szöveggel jelent meg magyarul, németül és azt hiszem, szerbül és oroszul is. A német változat címe: „László Rajk und Komplizen vor dem Volksgericht” (évszám nincs a belső címlapon, úgy látszik, a kapkodós munka következtében lemaradt) impresszuma: Verantwortlich für den Verlag und Leiter der Buchdruckerei: Gyula Janka. 1357. Buchdruckerei Stephaneum, Budapest. Emlékezetem szerint a könyv szerkesztése a minisztertanács elnökségében (a Parlament épületében) történt, de valamiképpen belefolyt a munkába vagy ellenőrzésébe a sok nyelven kitűnően beszélő Boldizsár Iván, akkori külügyi államtitkár is. Az egész munkálat főnöke Losonczy Géza, aki akkor, úgy emlékszem, miniszterelnökségi államtitkár volt [1948. decembertől volt miniszterelnökségi államtitkár, ekkor, 1949 őszén már a Révai József vezette Népművelési Minisztérium politikai államtitkára volt /1951-ig/. – A szerk.]. (Azt hiszem, néhány hónappal később, talán 1950 elején, lett a kevésbé fontos Szépirodalmi, vagy akkor talán még az államosított Révai néven működő könyvkiadó vezérigazgatója, röviddel megelőzve a letartóztatását [1951-ben tartóztatták le, és koncepciós perben 15 év börtönbüntetésre ítélték. – A szerk.].) Még egy apróság: Rákosi megparancsolta, az idegen nyelvű kötetek legyenek készen az ítélethirdetés utáni nap reggelére, hogy az elutazó külföldi tudósítók kézhez kaphassák. A nyomdászok (ezek szerint nem egy nyomda nyomdászai) azt mondták, akárhogy sietnek is, ez lehetetlen. Rákosi Vásárhelyi Miklóst küldte a nyomdászokhoz azzal az üzenettel: "Nem fontos, hogy siessenek, a börtönben lesz majd bőven idejük, hogy befejezzék a munkát." A könyvek az itélethirdetés utáni reggelre elkészültek.

Szóval, a „Kék könyv”-ből az derült ki, hogy Noel Field volt a kulcsfigura, minden szál az ő kezében futott össze. Ha Noel Field ártatlan, akkor az utolsó szóig minden hazugság volt. Ettől a pillanattól kezdve nem hittünk, de még mindig reménykedtünk a Nagy Imre-féle „emberarcú szocializmusban”. Ez a reményünk 1956. november negyedikéig tartott. Láttuk, hogy a népek önrendelkezésének sokat hangoztatott jelszava is hazugság. Akkor elhatároztuk, hogy ebben többé nem veszünk részt.

Visszatérve a MOKÉP-hoz, ahol az egész vezetőséget letartóztatták. Kende közölte, hogy én leszek a propaganda főosztály vezetője [Kende István (1917–1988) – történész, egyetemi tanár, 1946–49-ben az MKP agitációs-propaganda osztályának munkatársa volt. 1949–56-ban a Népművelési Minisztérium főosztályvezetője, 1957–60-ban rovatvezető a „Népszabadság”-nál, 1960–1963 között a Külügyminisztériumban dolgozott, 1963-tól 1977-ig pedig a Közgazdaságtudományi Egyetemen. Tagja volt a Béke Világtanácsnak. Kutatóként a harmadik világ történetével, később a II. világháború utáni nemzetközi erőviszonyok alakulásával foglalkozott. Számos könyve jelent meg. – A szerk.]. Mondtam neki, hogy én nem értek a filmszakmához. „Moziba szoktál járni?” – kérdezte. Mondom, néha. Az elég, mondta. Körülbelül abban az időben, amikor a MOKÉP-hez kerültem, fejeztem be az első regényemet, és leadtam az államosított Athenaeum kiadónak, aminek Haraszti Sándor volt az igazgatója [Haraszti Sándor (1897–1982) – publicista, kritikus, politikus. 1919-ben a KMP utasítására Bécsbe, innen 1921-ben Jugoszláviába emigrált, újságíró volt. 1929-ben hazatért, és bekapcsolódott az illegális KMP tevékenységébe. 1930-tól az erdélyi „Korunk” pesti szerkesztője. 1945–48 között a „Szabadság” c. napilap szerkesztője, majd az MDP KB Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetője, 1949-től az Athenaeum Könyvkiadó igazgatója. 1950-ben koholt vádakkal letartóztatták és halálra, majd 4 évi siralomház után életfogytiglani börtönre ítélték. 1954-ben rehabilitálták. 1956. október végén a „Népszabadság” főszerkesztője és a párt Intéző Bizottságának tagja. November 4-én Nagy Imre csoportjával a jugoszláv követségre menekült, majd Romániába internálták, 1958-ban Budapesten hatévi börtönre ítélték. 1960-ban amnesztiát kapott, s 1980-ig az Akadémiai Kiadó Lexikonszerkesztőségében dolgozott. – A szerk.]. A könyvemet Erdős Péter szerkesztette. Mellesleg később Harasztit is lecsukták, Erdős Pétert is lecsukták [Erdős Péter (1925–1990) – jogász, menedzser. Zsidó származása miatt 1944-ben Borba, onnan a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták. A háború után egy évet Svájcban, szanatóriumban töltött. Hazatérése után a „Szabadság” és a „Szabad Nép” munkatársa, majd 1949-től a „Magyar Nap” szerkesztője. Később az Athenaeum Kiadóban lektor, illetve párttitkár. 1950-ben kémkedés vádjával letartóztatták, három évet töltött Kistarcsán magánzárkában. 1953-ban csatlakozott a reformokat támogató pártellenzékhez. 1956 februárjában ismét letartóztatták, Rákosi-ellenes izgatásért első fokon másfél év börtönbüntetésre ítélték, másodfokon azonban felfüggesztették büntetésének végrehajtását. 1956. október 22-én a Közgazdaságtudományi Egyetemen tartott gyűlésen provokáció veszélyére hivatkozva a jelenlévőket megpróbálta lebeszélni a tüntetésről, 23-án a rádió épületében tartózkodott, ahol sikertelen kísérletet tett az utcai tüntetők lecsillapítására. November 4-én a jugoszláv katonai attasé lakásán kapott menedéket, ahol november 18-ig tartózkodott. 1957 januárjában országos körözést adtak ki ellene, ekkor önként feladta magát. A Legfelsőbb Bíróság 1958 augusztusában egy év hat hónap börtönbüntetésre ítélte. 1968-tól a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat jogtanácsosa, sajtóosztály-vezetője, a PR Menedzser Iroda igazgatója volt, a Hungaroton munkatársa, a legismertebb könnyűzenei menedzser volt (1956.mti.hu/Pages/WiW.aspx?id=594). – A szerk.]. A MOKÉP-nél az én főosztályom csinálta az összes filmmel kapcsolatos propagandakiadványt, tartotta a kapcsolatot a sajtóval, én hagytam jóvá a plakátokat. Később át kellett vennem az úgynevezett Filmfőosztály vezetését is. Ez döntötte el, hogy melyik filmet melyik moziban tűzik műsorra. Hivatalból tagja voltam a filmátvételi bizottságnak. A minisztériumban volt egy házi vetítő, ahol levetítették a külföldről küldött filmeket, köztük egy csomó nyugati filmet is, és a filmátvételi bizottság döntötte el, hogy átvesszük-e a filmet vagy nem. Egyszer például láttunk egy remek francia filmvígjátékot, dőltünk a röhögéstől, Révai a könnyeit törölgette. A vetítés után, valaki megkérdezte, ugye, milyen nagyszerű volt, Révai elvtárs, akkor ezt átvesszük? Mire Révai azt mondta: Természetesen nem.

Feladataim közé tartozott a heti filmhíradók ellenőrzése is. Minden délelőtt végig kellett néznem a házi vetítőben két munkatársam és olykor-olykor a vállalati párttitkár és az új vezérigazgató társaságában a híradót [A televízió előtti világban a moziban a film előtt ún. filmhíradót vetítettek, amely az adott hét különféle eseményeit tartalmazta. Friss híradót természetesen csak a bemutató mozik vetítettek, az utánjátszó mozikban csak másodlagos frissességű híradóban részesült a nagyérdemű. – A szerk.], és kivágatni belőle azokat a részeket, amelyekben, még ha csak valamilyen ünnepség elnökségében ülve vagy ismeretlen emberek, utcai járókelők között is, de látható volt olyan személy, akit az előző nap óta letartóztattak. A mind gyakoribb lebukásokról az újságok többnyire nem is írtak, vagy csak jóval később számoltak be, ám nekünk mégis tudnunk kellett, kik azok, akiket a közönség a moziban már nem láthat, akik már nem létező személyek. Rejtélyes pletykák, suttogások, kiszivárogtatások révén, de valahogyan mégis eljutottak hozzánk ezek az információk. És tévedni nem volt szabad!

Voltak életveszélyes pillanataim is. 1950 őszén mutatták be a „Sztálingrádi csata” című szovjet filmet [Az 1949-ben bemutatott filmet Vlagyimir Petrov rendezte. – A szerk.], és a Fővárosi Főügyészség fasiszta propaganda miatt vádat emelt ellenem. Konkrétan amiatt, hogy fasiszta jelvényeket terjesztek. Ugyanis mindenütt a városban megjelent a film plakátja, amit – ha jól emlékszem – Reich Károly [(1922–1988) – grafikusművész] csinált. A plakát egy feldúlt csatateret ábrázolt, középen volt egy útjelző tábla, aminek egyik nyilára Sztálingrád volt írva, és abban az irányban távolról látszott egy romos és égő város, a másikra nyílra, hogy Berlin, és a pózna tetején egy szétlőtt német rohamsisak, amin egy horogkereszt látható – ezt minősítette az ügyészség fasiszta jelkép nyomtatásban való terjesztésének. A plakáton alul mint felelős kiadó, az én nevem volt. Ha az ügy bíróság elé kerül, és ott kiderül, hogy ez a Nemes László volt angol katona, akinek már a barátját is letartóztatták, akkor semmi nem ment meg a lecsukástól. Az volt a szerencsém, mint később megtudtam, hogy minden kultúrával kapcsolatos ügyet fölterjesztettek Révaihoz, és ez az ügy is az asztalára került. Na most Révairól sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy hülye lett volna. Amikor elolvasta, egy vastag ceruzával áthúzta az egészet, és ráírta: „Ez egy marhaság”. És ha Révai elvtárs valamire azt írta, hogy ez egy marhaság, akkor az ügyészség ejtette az ügyet.

A MOKÉP-nél majdnem egy évig, 1950 végéig maradtam. Akkor behívtak a minisztériumba, és közölték, hogy az induló „Irodalmi Ujság”-hoz kerülök főmunkatársnak. Főszerkesztő Illés Béla lesz, a helyettese Molnár Miklós. Egyszer megkérdeztem tőle: „Mondd, Béla bácsi, hogy jutott eszedbe, hogy engem az Irodalmi Ujsághoz kérjél?” Azt válaszolta, hogy Horváth Márton mondta neki, ha akar egy jó munkatársat, akkor vegyen oda. Az „Irodalmi Újság”-nál pár hónap múlva olvasószerkesztő is lettem. Ezt csináltam évekig, és 1956 tavaszán alkotószabadságot kértem, mert akkor kezdtem írni az „Eltűnt Európa” című regényemet. Így a forradalom előtti hónapokban már nem jártam be a szerkesztőségbe. Aztán a forradalom után megszűnt az „Irodalmi Ujság” [Az „Irodalmi Ujság” a Magyar Írók Szövetségének irodalmi és művelődéspolitikai hetilapja volt, 1950–56 között Magyarországon (főszerkesztő: Illés Béla), 1957–1962 között Faludy György szerkesztésében Londonban, majd 1989-ig Párizsban jelent meg, Méray Tibor szerkesztésében. – A szerk.].    

1956 után nagy nyomás nehezedett ránk, hogy lépjünk be az MSZMP-be, főleg Klárira, aki nagyon ismert ember volt. Mi azt mondtuk, hogy nem, nekünk ebből elegünk volt. Persze nem durván utasítottuk el, csak olyanokat mondtunk, hogy elhatároztuk, hogy mi csak írók akarunk lenni. Nekem fölajánlották, hogy a „Népszabadság” külpolitikai rovatvezetője lehetek, de visszautasítottam. 1957. február elején éppen az „Eltűnt Európa” című regényem befejezésén dolgoztam Visegrádon, amikor Klárit behívták a Gyorskocsi utcába [„A forradalom előtt a Gyorskocsi utcában (Fő utcában) működött az államvédelem vizsgálati osztálya, ugyanitt volt az ávó börtöne, és itt működött a kiemelt ügyekben eljáró különleges bíróság. A forradalom leverését követően a rendőrségen belül létrehozott politikai nyomozó főosztály örökölte meg az épületet. Itt tartották fogva a legfontosabb elítélteket, itt folytak az ő kihallgatásaik, és a bírósági tárgyalások is – ugyanúgy, mint 1956 előtt” (server2001.rev.hu/oha/oha_browse_lexicon.). – A szerk.]. Egy százados elé került, aki elé tett egy papírt. Nézze, mondta, ezen a papíron két oszlop van. Az egyik oszlopban azoknak az íróknak a neve van, akiket sajnos éppen tegnap kénytelenek voltunk letartóztatni. A másik oszlopba felírtuk azoknak a nevét, akiket különböző állásokba kell elhelyezni. Ön választhat: lehetne a „Nők Lapjá”-nak a főszerkesztője, és még néhányat mondott, de erre már nem emlékszem. Magán múlik, hogy melyik oszlopba kerül a neve. Csak annyi kell, hogy belépjen a pártba. Klári azt mondta, ne haragudjon, én nem akarok belépni, nekem már többször volt szívizomgyulladásom, meg új könyvet kezdtem írni, és nem akarok a napi újságírásban részt venni. Erre azt mondta a százados, hogy ugyan, ne áltassuk egymást, én tudom, miről van szó. Ne meséljen nekem ilyeneket. Klárit agyát hirtelen elöntötte a méreg. Tudja, miért nem akarok belépni? Azért, mert én már nem hiszek ebben. Erre a százados: „Kit érdekel, hogy maga miben hisz, nekünk a maga nevére van szükségünk.” Erre az egész beszélgetésre azért a politikai rendőrségen került sor, mert Novobáczky Sándor ügyében kellett tanúvallomást tennie, aki azt állította, hogy nem lehetett ott valahol, mert akkor velünk ebédelt a MÚOSZ éttermében [Novobáczky Sándor (1924–1989) – 1946-ban szerzett jogi diplomát. A Pénzintézeti Központban dolgozott, majd a Magyar Nemzeti Bank személyzeti vezetője lett. 1949–1952-ben a Vörös Akadémián politikai gazdaságtant tanított. 1952-ben került a „Szabad Nép”-hez (ipari rovat, majd külpolitikai rovatvezető), 1953-tól a szerkesztőbizottság tagja. 1954 októberében a „Szabad Nép” pártszervezetének taggyűlésén támadta a lap szerkesztőinek és a párt vezetésének politikáját, 1955 áprilisában elbocsátották, mert nem értett egyet az új szakasz végét jelentő márciusi párthatározattal. 1956 nyarától a „Magyar Nemzet” munkatársa volt. Nevét széles körben ismertté az „Irodalmi Ujság”-ban 1956. október 6-án megjelent „Különös emberek” című cikke tette, amelyben az öntelt kommunista funkcionáriusokat karikírozta ki. 1957 januárjában letartóztatták, októberben tíz hónap börtönbüntetésre ítélték cikkéért. Kiszabadulása után a Corvin Áruház propagandistája. 1959-től a „Népsport” szerkesztőségében dolgozott, 1963-tól a „Magyarország” című lap munkatársa, majd rovatvezetője volt (server2001.rev.hu/oha/oha_display_biography.asp?id=2924&lang). – A szerk.]. Ezt gyorsan elintézték, és a százados ezzel folytatta, amiről az ember úgy gondolta, hogy inkább a pártközpontba való téma. De hát ez egy cég volt.

Ezután Klári lejött hozzám, Visegrádra. Teljesen ki volt borulva, hogy most mi lesz. Beszéljük meg, hogy mit csináljunk, belépjünk vagy ne lépjünk be. És akkor abban állapodtunk meg, hogy nem lépünk be. Én még egy olyan bombasztikus érvet is mondtam, hogy gyávaságból nem fogunk belépni. Aztán nem történt semmi, és valahogy leszálltak rólunk. Állásunk persze egyikünknek sem volt, de anyagi gondjaink nem voltak. 1957-ben megjelent Klárinak „A földrengések szigete” című fantasztikus regénye, amivel valami pályázati díjat is nyert, aztán 1958-ban bemutatták a „Nem vagyunk angyalok” című vígjátékát, aminek nagy sikere volt. Tizenegy országban és Magyarország összes színházában játszották. 1958-ban megjelent az „Eltűnt Európa” című regényem, 1959-ben kezdtem fordítani Eric Knight „Légy hű magadhoz” című könyvét. Nem mondom, hogy fölvetett bennünket a pénz, de nem voltak anyagi gondjaink. Esztékánk az Irodalmi Alap tagság révén volt, sőt az Irodalmi Alapnak minden honoráriumból annyit vontak le automatikusan, hogy az valami nyugdíjalapot is jelentett, aminek révén ma is kapok nyugdíjkiegészítést [Az 1957-ben létesült Irodalmi Alap célja az írók anyagi támogatása. Az Alap 1968-tól beolvadt a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjába, amit a kormány 1992-ben megszüntetett, és egyidejűleg létrehozta a Magyar Alkotóművészeti alapítványt. – A szerk.]. Csak arra kellett vigyáznom, hogy ne veszítsem el a nyugdíjjogosultságot. Mert öt év kihagyással az ember elvesztette.           

Amikor eljött volna az állás nélkül töltött öt év vége, akkor barátok segítségével sikerült félállásban elhelyezkednem a „Képes Magyarország” című idegenforgalmi lapnál. Bejárnom sem kellett, csak írtam minden számba valami kis cikket. Egy évig csináltam, és akkor kiléptem. Aztán a következő öt év leteltének közeledtével megint ugyanott, ugyanezt csináltam egypár hónapig. A következő öt évek letelte előtt a Népművelési Propaganda Iroda „Múzsák” című múzeumi folyóiratánál csináltam ugyanezt kétszer. Amikor ötvenöt éves lettem, arra gondoltunk, hogy a nyugdíj előtti utolsó öt évben nem ártana egy olyan állás, ami egy kicsivel magasabb fizetéssel jár, és 1976 elején elmentem a „Nagyvilág”-hoz olvasószerkesztőnek [Nagyvilág” – 1946–48 között irodalmi és művészeti folyóirat, 1957-től az élő világirodalom folyóirata. – A szerk.]. Itt voltam 1980-ig, amíg nyugdíjba nem mentem.

Sarlós Lacival való kapcsolatunk alakulása számomra a mai napig fáj. A felesége már 1954-ben szabadult. Rettenetesen örültünk, kérdeztük, hogy mit tudunk segíteni, és ő elég hűvös volt. Az volt benne, hogy amíg ők börtönben meg internálótáborban szenvedtek, nekünk könyveink jelentek meg, Klári kitüntetéseket kapott. De ezért össze-összejöttünk, és segítettünk, amit hol elfogadott, hol nem. Ez persze előbb kezdődött, és semmi köze nincs a politikához, de a két asszony között kezdettől fogva nem volt jó a viszony. Persze Zsuzsát is értettük, ő az internálásban jobban összebarátkozott a sorstársaival, akikkel együtt volt. Vártuk, hogy majd ha Laci kijön, helyreáll a régi barátság. Amikor Laci 1955-ben kikerült, éreztünk benne egy kis sértődöttséget. Azért összejártunk. Például 1956-ban, ha valaki vendégségbe ment a barátjához, akkor vitte magával a pizsamáját és a fogkeféjét is, mert este nem lehetett már kimenni, így egyik este itt aludtak nálunk. Megvolt tehát a barátság, de egyre furcsább lett. Ők inkább azokkal barátkoztak, akikkel együtt voltak a börtönben. Egészen furcsa helyzet alakult ki, mert az egyik fő lökés, ami minket eltávolított a párttól, az volt, ami velük történt. Ugyanakkor ők voltak azok, akik valamennyire beilleszkedtek az akkori nomenklatúrába, és Laci 1961-ben visszalépett a pártba. Időnként találkoztunk, de az a régi, igazi barátság tulajdonképpen megszűnt.

A hatvanas években írtunk négy útikönyvet. Sokan azt hitték, hogy a kiadó költségére mentünk. Mi mindig a saját pénzünkön mentünk, és a könyveken a költségeknek kábé az egyharmada jött be. 1964-ben társasutazással Tokióba mentünk az olimpiára. Amikor ezt valaki megtudta a Táncsics Kiadóban, megkértek bennünket, hogy írjunk útirajzot. Ez lett a „Gésák, pagodák, titkok” [1965]. Aztán a többi is a Táncsicsnál jelent meg. 1967-ben, a világkiállítás évében Gizella nagynéném küldött meghívólevelet és repülőjegyet Kanadába. Ebből lett az „Irokézek és felhőkarcolók” [1968]. A repülőjegy árát persze visszaadtuk egy itt élő rokonának. Akkoriban ezt úgy nevezték, hogy forintkiajánlás. 1968-ban IBUSZ társasutazással mentünk a román tengerpartra, és ebben volt egy egynapos isztambuli utazás, ami után megírtuk a „Mecsetek, basák, efendik”-et [1970]. 1969-ben annak az orvosnak a fia, aki apámat bujtatta, meghívott Ausztráliába azzal, hogy idős, egyedülálló, nyelvet nem beszélő édesanyját vigyük ki és hozzuk haza. Az ottani magyarok között ugyanis illendő volt legalább egyszer „kivitetni a mamát”. Utána a mamának forintban, havi részletekben visszafizettük a repülőjegy árát. Ebből az utazásból lett a „Hozzál nekem kengurut!” [1971].

1960-ban megvettük az első autót, egy Moszkvicsot [1960-ban mintegy tizenegyezer embernek a tulajdonában volt személyautó (az 1972-es statisztikai zsebkönyv szerint 1960-ban 100 háztartásra 1 darab személygépkocsi jutott.). Lásd: autóellátottság Magyarországon. – A szerk.]. 1961-ben európai körútra mentünk, Ausztria, Svájc, Olaszország. A kocsit mint egy teherautót megpakoltuk konzervekkel és kétszersülttel. A következő évben el akartunk menni Görögországba. Ugyanis Klárinak Bulgáriában bemutatták egy vígjátékát, és onnan járt honorárium. Gondoltuk, hogy felvesszük Bulgáriában a pénzt, és onnan átmegyünk Görögországba, de nem kaptunk útlevelet. Aztán az egyik nap találkoztunk a Hungária kávéházban Kovács Judittal, akit még abból az időből ismertünk, amikor a „Nők Lapjá”-nak volt a főszerkesztője. Kérdezte, hogy mit csinálunk a nyáron. Mondtuk, hogy szerettünk volna Görögországba utazni kocsival, de nem kaptunk útlevelet. Tudjátok, mit, mondta, a férjem megszerzi nektek az útlevelet, ha elvisztek minket is. A férje a Minisztertanácsnál volt valami magas állásban, egy-két hét alatt megszerezte az útlevelet, így eljutottunk Görögországba.

Valamikor a hatvanas években azok az öröklakás-tulajdonosok, akik nem laktak benn a lakásukban, visszaigényelhették az öröklakásukat. A mi lakásunkat is visszaigényelte a volt tulajdonos. 1964-ben bementünk az OTP-hez, hogy vennénk lakást. Kérdezték, hogy mik az igényeink. Mondtuk, hogy két dolgozószobára és egy lakószobára lenne szükségünk. Mennyi pénzük van, kérdezte az ügyintéző. Mondtuk, hogy kábé ötvenezer forint. Mire ő: ez bank, nem jótékonysági intézmény. Ezzel a lakásügy egy időre lekerült a napirendről. Egy idő múlva a tulajdonos elkezdett zaklatni minket, felhívott telefonon, hogy mikor költözünk már el. Mondtuk neki, hogy szívesen megvennénk, de amennyit mi ajánlottunk, az neki kevés volt. Nem volt hajlandó a lakott lakás árán eladni, csak azon az áron, mintha beköltözhető lenne. Annyi pénzünk nem volt. Ügyvédet küldött a nyakunkra, de aztán ez is elaludt. A rendszerváltás után már nagyon agresszívan lépett fel, és több évre visszamenőleg követelte tőlünk az IKV által megállapított és a szabadpiaci lakbér közötti különbséget. Beperelt minket, és még Klári életében volt két vagy három tárgyalás, amit mindig elnapoltak. Aztán 1995-ben, a Horn-kormány idején jött egy rendelet, hogy aki harcolt a fasizmus ellen, az megkapja az úgynevezett Nemzeti Ellenállásért Emléklapot. (Én már az 1980-as évek közepétől tagja voltam az Antifasiszták és Ellenállók Szövetsége angol tagozatának. Még Sarlós Laci szólt, hogy lépjek be. Volt szovjet tagozat, angol tagozat, francia tagozat, attól függően, ki hol vett részt a fasizmus elleni háborúban. Kaptam valami igazolást is, amivel egy kis nyugdíjkiegészítés is járt.) Az Emléklapot a kerületi polgármester adta át. Az átadó ünnepségen a polgármesterasszony körbejárt, beszélgetett az emberekkel, hozzánk is odajött, és kérdezte, hogy van-e valami problémánk. Elmondtuk a lakásproblémánkat, és azt mondta, hogy megpróbálnak segíteni. Több hónapig nem történt semmi, és akkor véletlenül megtudtuk, hogy a házunkban az egyik negyedik emeleti lakást árulják. Beszéltünk a tulajdonossal, és mondta, hogy négy és félmilliót kér. Annyi pénzünk nem volt, szóltunk a polgármesterasszonynak, hogy van ez a lehetőség, mit lehetne csinálni. Pár hét múlva kaptunk egy levelet, hogy az önkormányzat kulturális bizottsága úgy döntött, hogy írói munkásságunkra való tekintettel megveszik a lakást, és életünk végéig bérbe adják nekünk. Ez a lakás nyolcvanhárom négyzetméter, két és félszobás, van hall, konyha, spejz és fürdőszoba, benne a vécével.

1996-ban meghalt a feleségem, Fehér Klára. Én teljesen egyedül maradtam, mert gyerekünk sajnos nem volt. Szerettünk volna mindig, de nem jött össze. Egy orvos azt mondta, ha nem együtt lennénk, külön-külön mindkettőnknek lenne gyereke, de így valami nem jön össze. Barátaim fölkaroltak, meg-meghívtak, hogy ne legyek egyedül. A második feleségemmel, Katikával úgy ismerkedtem meg, hogy 1983-ben kéthetes társasutazáson voltunk Egyiptomban, amin ő is ott volt a férjével. Első nap ők egy kicsit későn jöttek le a reggelihez, és amikor Klári meglátta, hogy tétován álldogálnak az ajtóban, szólt nekik, hogy gyertek ide, itt van még két hely. Annyira összebarátkoztunk, hogy a két hét alatt mindenhova együtt mentünk. Kiderült, hogy Pesten is közel lakunk egymáshoz, itt is összejártunk. Amikor Klári meghalt, sokan írtak nekem, Katikától is kaptam egy nagyon kedves levelet. Felhívtam, kezdtünk összejárni. Katika már korábban, 1991-ben megözvegyült. Később össze is házasodtunk.

2002-ben meghalt az unokanővérem, Vértes Edit, akinek én voltam az egyetlen örököse. Örököltem a Normafa úton lévő villalakását, amit eladtam, és a pénzből csináltam két alapítványt, egy Fehér Klára Irodalmi Díjat és egy Vértes Edit Díjat fiatal finnugor kutatók segélyezésére. A maradék pénzből pedig megvettem az önkormányzattól ezt a lakást. Edit jelentős tudományos könyvtárát pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek adtam.

Minthogy 1943-tól mindinkább a kommunista ideológia hatása alá kerültem, és mivel 1948-ban Izrael megalakulásában nagy, szinte döntő szerepe volt az ENSZ-ben a Szovjetunió, név szerint Carapkin szovjet megbízott „igen” szavazatának az angolokkal szemben, természetesen én is örömmel vettem tudomásul. Amikor az arab államok megtámadták Izraelt, akkor a „Szabad Nép”-ben megjelent cikkemnek azt a címet adtam: „Vigyázat, olajos a próféta zászlaja!”

Az 1967-es „hatnapos háború” idejére már rég kiábrándultam a Szovjetunió és a kommunista pártok politikájából, és teljes egészében elutasítottam az „izraeli agresszor” hivatalos álláspontot. Feleségemmel együtt igyekeztünk kitérni a provokatív próbálkozások elől, amikor írásokra kértek föl.

Először 1967-ben voltam a feleségemmel együtt kábé egy hónapig Izraelben. Másodszor Klári halála után, 1997-ben, majd a második feleségemmel 2005-ben és 2007-ben.

Nemes László megjelent szépirodalmi művei:

Két világ – regény, Athenaeum Könyvkiadó N.V., 1950

Tiszta szív – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1953

A fölösleges ember – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1955

Eltűnt Európa – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958

Gyávaság – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962

Szeretni nem elég – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965

Dallam a falon túl – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1967

Egyetlen édes életünk – kisregény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969

Bilincsek – kisregény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969

Mélyhűtött szerelem – fantasztikus regény, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1970

A jószándék kövei – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1972

Szerencseszerződés – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977

Hérosztrátoszok kora – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983

Légüres tér – regény, Tevan Kiadó, 1995

Szólnék a pillanathoz – elbeszélések, Ulpius-ház, 2001

Menekülők – regény, Háttér Kiadó, 2005

Kinek a bűne? – elbeszélések, Z-füzetek, 2007

Fehér Klárával közösen írt útirajzok:

Gésák, pagodák, titkok, Táncsics Könyvkiadó, 1965

Irokézek és felhőkarcolók: utazás a kanadai világkiállítás körül, Táncsics Könyvkiadó, 1968

Mecsetek, basák, efendik, Táncsics Könyvkiadó, 1970

Hozzál nekem kengurut! Táncsics Könyvkiadó, 1971

Életrajz

Gréti korát meghazudtolóan energikus, stramm asszony. Csinos, ápolt, választékosan, ízlésesen öltözött. Ilyen a lakása is: a bútorok és a tárgyak jó ízlésről és nagypolgári miliőben eltöltött gyerekkorról árulkodnak. Gréti gondolkodása nyitott, a világ eseményeiről naprakészen tájékozott, sokat olvas, és mindenről határozott véleménye van. Életét úgy beszélte el, hogy annak hangsúlyos és szerves része volt az adott életszakaszok történelmi, politikai és kulturális háttere is.

Azt hiszem, életem első emléke az, hogy négykézláb mászok föl egy lépcsőn. Még nem tudok két lábon fölmenni, négykézláb mászok. Felnőttként megkérdeztem anyámtól, hogy hol volt az, ahol én nyáron, forró, homokos falépcsőn mászok fölfelé, és mindennek olyan napszaga van. Hát ez Balatonbogláron volt. Van is fényképem akkoriból, Micivel, a fräuleinnel állok a Balatonban, bokáig érő vízben, és nagyon savanyú képet vágok. Nem szerettem Micit, de erről majd később.

Mikor megszülettem, a Mária Valéria utca 10-ben, az úgynevezett Thonet-udvarban, egy udvari, háromszobás lakásban éltünk. Ez a Thonet-udvar fantasztikus ház volt, egy teljes háztömb – még most is megvan –, a Vigadó térre, a Mária Valéria utcára [ma: Apáczai Csere János utca], a Wurm utcára [ma: Szende Pál utca] és a Duna-parti korzórészre nézett [Thonet-udvar – Skalnitzky Antal (1836–1878) építész, műegyetemi tanár sógorával, Koch Henrikkel társulva számos középületet és bérházat tervezett a 19. század végi Budapesten (Főposta a Petőfi S. utcában, a klinikák központi épületei az Üllői úton, bérházak az Oktogonon, az Egyetemi könyvtár épülete, az egykori Hungária Szálló a pesti Duna-parton stb.). A Skalnitzky–Koch iroda tervezte a bútorgyáros Thonet testvérek számára az 1871-ben fölépült, négyemeletes, neoreneszánsz stílusú Thonet-udvart. – A szerk.]. Először tehát egy udvari lakásban laktunk, aztán – mikor apámnak már jól ment a dolga – átköltöztünk ugyanannak a háznak egy utcafronti lakásába, a második emeletre. A lakás ablakai a Dunára és a Vigadó térre néztek, négy óriási szoba volt, egy cselédszoba, és még volt külön egy szoba, amit apám irodának használt. Luxuslakás volt, az ebédlőben például fantasztikus ébenfa berakású intarziás parkettával, bronzcsillárokkal, tüllfüggönyökkel. Emlékszem apám egy mondatára: „Ebből a pénzből egy villát vehettem volna a Svábhegyen.” Már tudniillik ennek a lakásnak az árából és rendbetételéből.

Anyámék 1912 májusában házasodtak össze. Apám huszonegy évvel volt idősebb, mint az anyám, ötvenegy éves volt, amikor születtem, úgyhogy én már egy öregurat ismertem meg. Apám zsidó volt, anyám katolikus. A házasságkötéskor aztán anyám betért a zsidó vallásba, és így mind a két vallás ünnepeit tartottuk. A Hanuka után jött a karácsony meg a húsvét meg a Pészah, meg minden volt. Apámnak volt egy helye a Dohány utcai zsinagógában is, réztáblával, hogy Kovács Manó, de inkább presztízskérdésből, mert a gazdag kereskedőknek réztáblás helyük volt a zsinagógában [A hitközségi adóbevétel egyik tétele volt a zsinagógák ülőhelyeinek bérletbe adása. A bérletet az őszi nagyünnepek előtt kellett megújítani a következő évre. Az ülőhelyen szerepelt a tulajdonos neve. Amennyiben valaki naponta látogatta a zsinagógát, a padhoz tartozó kis fiókban tárolhatta imakönyvét, táleszét és tfilinét. Az ülések ára különböző volt, attól függően, hogy a zsinagóga mely részén voltak. – A szerk.].

Édesapám a kiegyezés évében született Pesten, 1867-ben. Eredetileg Kohn Manó volt, nem tudom, hogy mikor változtatott Kovácsra [lásd: névmagyarosítás]. Amikor a szüleim esküdtek, akkor az apai nagyszüleim már nem éltek. Lehet, hogy apám mesélt róluk, de régen volt, és talán nem is figyeltem oda nagyon. Nagyapámról, Kohn Adolfról viszont van egy dagerrotípia, amin úgy van öltözve, mint Kossuth Lajos. Szőke haj, szőke körszakáll, zsinóros magyar ruha és csizma. Nem tudom, mivel foglalkozott, nyilván kereskedéssel. Azt tudom, hogy ennek a nagyapának a felesége Landauer Regina volt. Volt egy híres-híres hintógyár, aminek a termékeit úgy hívták, hogy Landauer. Abban a hintóban az volt a pláne, hogy az utasok szemben ültek egymással [És hogy a bőrből készült fedelet középről nyitva előre és hátra lehetett lehajtani. – A szerk.]. Van a fejemben valami olyasmi is, hogy Landauer Regina ebből a családból származott, amely család még a Rotschildokkal is rokonságban volt, akiktől állítólag – ez családi szájhagyomány volt – Landauer Regina még nászajándékot is kapott.

Ezek a Kohnok és Landauerek mind szőkék voltak és kék szeműek, tehát nem Spanyolország felől, hanem szláv területről jött zsidók. Ez a szőkeség engem mindig izgatott: hogy lehetséges, hogy az egyik zsidó fekete szemű, göndör hajú, erősen mediterrán típusú – a másik szőke, kékszemű. Sok-sok évvel később olvastam Arthur Koestler „A tizenharmadik törzs” című könyvét, és abban feleletet kaptam. Persze ma sem tudom, hogy a tudomány elfogadja-e a keleti kazár zsidó birodalom teóriáját [lásd: kazárok].

Ha ránézek nagyapám fényképére, akkor ott egy 1848-as ifjú szabadságharcos áll. Semmi sem utal arra, hogy vallásos lett volna. Sem a frizurája, sem az öltözéke. Sem Landauer Regina öltözéke: egy fényképen selyemruhában van, a copfjából egy nagy korona a fején, semmi fejkendő vagy ilyesmi nincs rajta.

Kohn Adolf nagyapámnak az édesapjáról is – akit úgy hívtak, hogy Jichak Meyer Kohn – őrzök egy német nyelvű iratot. Az irat engedélyt ad arra, hogy vasárnap délelőtt a Kecskeméti utcában a vásáron részt vegyen, egy akkora területen a földön, amekkorát a kibontott batyuja elfoglal. Asztalra nem teheti az áruját, s a városba be nem léphet. Az irat 1822-ből származik, és Pest város magisztrátusa adta ki [lásd: zsidók Pesten és Budán].

Apámnak volt egy mondása: a szegénység büdös, fiam. Ő tudta, mert volt nagyon szegény. De van itt egy titok. A teljesen asszimilálódott, Kossuth-ruhás, csizmás Kohn Adolf meg a selyemruhás felesége, Landauer Regina valóban olyan szegények lettek volna? Miért adták a fiukat nyolc vagy tízéves korában üzletbe inasnak? Nem tudom. Nem tudom, hogy meddig élt Kohn Adolf és Landauer Regina, csak azt tudom a papámtól, hogy ő négy elemit végzett, és locsolta az olajos padlót valakinek az üzletében. Így lett aztán kisinasból segéd, majd önálló textilkereskedő, aztán textil-nagykereskedő, akinek a Koronaherceg utcában volt üzlete. De mögötte csak négy elemi volt!

Az anyai nagyapámék Oravicabányán laktak [Oravicabánya – nagyközség volt Krassó-Szörény vm.-ben, 1891-ben és 1910-ben 4100 német és román és magyar lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság és adóhivatal, m. kir. bányakapitányság, kir. körjegyzőség, pénzügyőrbiztosság). Volt színháza és a 20. század elejétől községi fiúgimnáziuma, valamint polgári fiú- és lányiskolája is. Oravicabánya egyik központja volt a dél-magyarországi bányászatnak és az osztrák–magyar államvasút-társaság nagy uradalmának. Trianon után Romániához került, 1920-ban 3100 lakosa volt. – A szerk.]. Nagyapámat Karl Sittnernek hívták, és valakinek a szolgálatában állhatott ott mint fővadászmester, főerdész. Azt tudom, hogy nagyapámat – aki fiatalkorában részt vett Dél-Afrikában a búr háborúban – egy vadászaton agyonlőtték [Búr háborúk – „az afrikai hegemóniára törekvő Nagy-Britanniának a búr köztársaságok (Transvaal, Orfanje Szabad Állam) ellen viselt hódító háborúi” 1880–81-ben, ill. 1899–1902-ben (Magyar Nagylexikon). A nagyapa, aki 1840 körül született, talán az első búr háborúban vett részt. – A szerk.]. A családi legendáriumban ez úgy szerepel, hogy volt egy ellensége, az lőtte agyon. Akkor a felesége, Pischl Mária  – az egyetlen nagyszülőm, akit ismertem – egyedül maradt a gyerekekkel. Akkoriban volt egy Kneipp nevű egészségi kúra, ami azt jelentette, hogy a beteg – akinek nyilván ízületi fájdalmai voltak – hajnalban, amikor a fű még harmatos, mezítláb járkál a harmatos fűben [Az egykor népszerű vízkúrarendszert, a Kneipp-kúrát (fürdők, borogatások, leöntések, nedves fűben járás stb., amely bizonyosfajta diétával és gyógyteákkal párosult) Sebastian Kneipp (1821–1897) bajorországi pap dolgozta ki. – A szerk.]. Nagymama egy panziót vagy mit nyitott – vagy az oravicai ház egy nagy ház volt, és ott adott ki szobákat, nem tudom pontosan –, mindenesetre vendégeket fogadott, és aztán ott a betegek Kneipp-kúrázhattak.

Én Oravicabányán soha nem voltam, de a nagymamám nyaranta gyakran följött Pestre. Úgy emlékszem rá, hogy egy nagyon kedves öreg néni volt, olyan hetvenegynéhány éves lehetett akkoriban. A Sittnerek mind nagyon magasak voltak, ő is nagyon magas volt. Galambősz hajú, a fején egy kicsi konty, jóságos arc, földig érő fekete ruha pici fehér pöttyökkel és egy fehér gallér. Csak németül beszélt természetesen. Akkoriban mások voltak az öregasszonyok, mint ma. Ültek, horgoltak, nézelődtek, csendesen beszélgettek. Nem tudom, hogy ez fizikai állapot kérdése volt-e, vagy pedig egyszerűen így kellett viselkedni.

Emlékszem, hogy kislány vagyok még, a nagymamával ülünk nyáron, a Svábhegyen bérelt villánk, a Diána út 15/b. kertjében, és azt játsszuk, hogy utazunk. Eszerint mozgunk előre-hátra, és utánozzuk a vonat hangját: ssssssssss. Más emlékem nincs róla. Körülbelül nyolc-tíz, inkább tíz éves voltam, amikor a Vigadó téri lakásban ültünk az asztalnál, vacsoráztunk, amikor jött anyám bátyja, Feri bácsi, és azt mondta: „Mutter is tot.” Anyánk meghalt. És akkor leutaztak a nagymama temetésére, Oravicabányára.

Anyámnak a testvérei mind Budapesten laktak. Egy maradt Oravicabányán, a Karl, aki ott nősült meg, és ott lettek a gyerekei. Az unokahúgom – akit ugyanúgy hívtak, mint anyámat, Sittner Mária – tizenhat-tizenhét éves lehetett, amikor följött Pestre. Nálunk lakott, és tudom, hogy volt neki egy fiútestvére Oravicabányán, akit – azt hiszem – szintén Karlnak hívtak, és tudom, hogy az a Karl a második világháború után Nyugat-Németországban élt [lásd: NDK – NSZK]. Évekkel ezelőtt egyszer kezembe vettem egy „Süddeutsche Zeitung”-ot – ez az NSZK-nak egy konzervatív lapja, ma is megvan –, és akkor ráesett a szemem, hogy a főszerkesztő egy Sittner. Lehet, hogy valami leszármazott. Karléknál, anyám testvérénél valószínűleg volt még egy fiú, mert azt tudom a mamámtól, hogy egy Sittner SS lett, és mint SS esett el a háborúban, valahol Németország területén.

Anyám egy másik testvére, Katharina nagyon hamar meghalt tüdőbajban, még Oravicabányán, olyan huszonéves lehetett, nem tudom pontosan. Franz, a bátyja otthon járt iskolába, aztán följött Pestre, és üvegcsiszolást, üvegművességet tanult. Ezt olyan sikeresen csinálta, hogy fölhozatta az öccsüket is, Gusztit, aki aztán ugyanazt tanulta. A harmincas évek elejére a két Sittneré volt Budapest két legelőkelőbb üveg- és porcelánüzlete. Az egyik a mostani Apáczai Csere utcában, a másik pedig az Irányi utcában volt. A bátyok közben fölhozták Pestre anyámat is, aki még Oravicabányán az apácáknál elvégezte a négy elemit és a négy polgárit [lásd: polgári iskola].

Anyám mesélt arról, hogy milyen nagyon rossz volt a zárdában lenni, és hogy milyen gonoszak voltak az apácák. Nagyon sokat bántották, mert nemcsak szép volt, hanem szegény is. Tulajdonképpen azért járhatott oda polgáriba, hogy majd bent marad a zárdában. De volt egy apáca, aki kedves volt és jó, és az mondta neki azt, hogy menekülj innen, ne maradj itt! Ez segített neki abban, hogy aztán nem maradt a zárdában.

Amikor följött Pestre, a Kapás utcában lakott a Ferenc bátyjánál, aki akkorra már megnősült. Onnan járt a Belvárosba, ahol fűzőkészítést tanult. Miután megkapta a mesteri diplomáját, akkor szintén valahol a Belvárosban dolgozott, fűzőkészítő lányként. Mindig emlegetett is egy nevet, egy operaénekesnőét, azt hiszem, Hägenbeck Olgát, hogy annak is ő csinálta a fűzőjét.

Anyám nagyon szép volt. Nálam tíz centivel magasabb, barna, barna szemű, az a kimondott tiroli szép lány. És hihetetlenül kedves, derűs, aranyos, egy tündérke volt tulajdonképpen. Nagyon szép hangja volt, kedvesen dúdolt, és nagyon szépen nevetett. Apám előtt volt neki egy vőlegénye, mégpedig egy Straub Feri nevű hadnagy. A Fő utcában – a mostani Francia Intézettel szemben – van egy földszintes ház, aminek olyan szép kiugró ablaka van. Az volt a Straub Feri háza, és úgy volt, hogy a mama hozzámegy feleségül. Sajnos elmulasztottam érdeklődni anyámnál, és nem tudom, hogy ismerte meg ez a ragyogó szép nő a Kovács Manót, aki nála huszonegy évvel volt idősebb, akiért aztán otthagyta a Straub Ferit, és akihez végül hozzáment. És nem érdekházasság volt! Anyám szerette az apámat! Ma már nem sírnak úgy az emberek, ahogy ő sírt akkor, amikor apám meghalt. Az szívből jött.

A szüleim 1912-ben házasodtak össze, és Anti bátyám 1914-ben született. Apámnak az előző házasságából – mert anyám a második házassága volt – volt két lánya. Nem tudom, hogy anyám miatt vált-e el, de elvált, elvette anyámat, és akkor született egy fia. Fiú! És másodiknak megint egy lány, én. A bátyám státusza a családban olyan volt, mintha legalábbis egy birodalom trónja várt volna rá. Ha a papám azt mondta, hogy „a fiam”, akkor ez csupa nagybetűvel hangzott el.

A bátyám négy évig maga volt trónörökös. De aztán jöttem én, és Anti tulajdonképpen soha nem tudta megbocsátani, hogy a világon vagyok. Valami miatt mindig féltékeny volt rám, valami miatt mindig agresszív volt velem. Rossz dolgom volt mellette, és időnként pofozott, vert. Anti volt a kedvenc, őt mindenki jobban szerette, és mint egy szem fiú, kivételezett helyzetben volt. Ő a szülőknek nagyon jó gyermeke volt – nem úgy, mint én –, és ő mindig benne élt a családban. Gyerekkorunkban például lányszoba volt, de fiúszoba nem, a bátyám vagy az ebédlőben, vagy az úriszobában egy díványon aludt, én meg külön voltam a gyönyörű lányszobámban a fräuleinnel, a Micivel.

A Vigadó téri nagy lakásban a sarki szoba volt az enyém. Amit most Apáczai Csere János utcának hívnak, az akkor Mária Valéria utca volt, és arra néztek az ablakok. A szüleim szentimentálisak voltak, és csináltak nekem egy fehér leányszobát. Az ablakon fehér tüllfüggöny, a falon valami virágos fantáziatapéta, szőnyeg, fehér bútorok faragott rózsákkal, és csipke meg tüll meg minden. Az ágyon egy kék fényes selymen csipketerítő meg egy rózsaszín selyempárna, kézzel festett rózsákkal. Az ágy mellett éjjeliszekrény, azon egy lámpa. A lámpa egy férfit és egy nőt ábrázolt rokokó ruhában, amint mentek lefelé egy lépcsőn. Ez a pár hihetetlenül megmozgatta a fantáziámat, regényeket szőttem e köré a pár köré. És a szobában volt egy ajtó, ami nem vezetett sehova. Tulajdonképpen egy szekrény volt, ott tartottam a játékaimat. A szekrény aljában volt egy nagyobb rész, babaszobának berendezve. Kiskoromban a kedvenc játékom az volt, hogy kiraktam a babaszobából a bútorokat, és sikáltam. Bevittem a szobába valami edényt meg a sikálókefét, és sikáltam. De nem szerették, mert összevizeztem a szép padlót.

Olaszországból hoztak akkor nagyon divatos babákat, lencsibabának hívták, körülbelül ötven centis volt, szép ruhában, a feje filcből volt, és tündéri kis babaarc volt ráfestve [Lencsibaba – eredetileg Olaszországból származó játékbaba, amelynek hulladékposztóból készült a teste, élénk színű posztóból volt a ruhája is, szeme nagy és kissé ferde vágású volt. A 20-as években jött divatba. A ’lencsi’ szó egy torinói gyár latin jelmondata („Ludus est nobis constanter industria” /Nekünk a játék jelenti állandóan a munkát/) szókezdő betűinek összeolvasásából keletkezett. (Bélley Pál nyomán, Kíváncsiak Klubja (Válogatás a Rádió műsorából), Budapest: RTV-Minerva, 1978, Sajtó alá rendezte: Földes Gézáné és Bélley Pálné). – A szerk.]. De nem nagyon játszottam velük. Volt a szobámban egy babakocsi, nádból fonva, valami anyaggal kibélelve, és abban voltak a babáim. Ha egy gyerek most csak annyi ajándékot kapna karácsonyra, mint én kaptam, akkor nagyon szomorú lenne. Emlékszem a karácsonyfára, nagy karácsonyfa volt, és mondjuk, ott volt egy baba meg egy építőszekrény nekem. Slussz. Az, ami most van, hogy a dédunokáim már azt sem tudják, hova kapkodjanak, arról szó nem volt.

Én egyébként nem szerettem ezeket a játékokat különösebben. A fantáziajátékokat szerettem. Azt szerettem, ha magamra kaphattam mindenfélét. Anyámnak volt egy rongyoszsákja, amiben a ruháktól a maradékokig minden volt: tüllök, csipkék, strucctollak meg mindenféle. Magamra szedtem ezeket, és királynősdit játszottam. És ha volt még valaki, aki az udvarhölgyem lehetett, na akkor szerettem igazán.

A lányszoba után a következő egy fantasztikusan nagy szoba volt, az ebédlő. Ezek a szobák majdnem termek voltak tulajdonképpen. Az ebédlő sarkában állt a zongora, a falon kék virágos tapéta, volt egy kis kredenc, vele szemben egy nagy kredenc, aztán a másik sarokban két bőrfotel egy állólámpával és egy másik nagy kredenc. Ebben a szobában volt a nagy ebédlőasztal is, ide hozta be a szobalány az ebédet.

Az ebédlő mellett volt az úriszoba. Ebben borzadályos faragott bútor volt, egy nagyon nagy könyvszekrény, ahol kariatidák tartották a fejükön a szekrény felső részét. Az egyik kariatida nő volt, a másik férfi, fantasztikus faszobrászi munkával készítve. A könyvszekrény tetejére végig mindenféle vigyorogó meg vicsorogó szörnypofák voltak faragva. Nem féltem tőlük, hanem neveket adtam nekik, meg történeteket találtam ki, hogy honnan jöttek, mit csináltak, és biztos büntetésben vannak, hogy itt kell nekik folyton vigyorogni meg vicsorogni. Ugyanilyen faragott fotelek, pad, asztal, állólámpa volt még ott, és egy bazi nagy íróasztal, faragott csatajelenetekkel. Az íróasztalt senki nem használta, csak presztízsdarab volt. Ez a kulturális dekoráció különösen apámnak volt nagyon fontos, de nekem is jó volt, mert az ember leült egy ilyen íróasztal homlokzata elé, nézte a csatajelenetet, és történeteket talált ki arról, hogy ott mi zajlik.

Az úriszobából nyílt a szüleim hálószobája, a hagyományos két ággyal, éjjeliszekrénnyel, két szekrénnyel, igen ám, de minden bútor rózsavirág-faragványokkal volt díszítve. A hálószobából nyílt a fürdőszoba. Nagyon érdekes, hogy egy ilyen luxuslakásban élő családnak milyen volt a fürdőszobája. Kőpadlója volt, mint a konyhának, vaskád, mosdó, olajjal festett fehér fal. És slussz-passz. Ja, és volt még egy kályha, ami olyan volt, mint egy vastag cső. Ebben a csőben volt a víz, be kellett fűteni, és a fűtéssel fölmelegítették azt a nem tudom, hány liter vizet, ami befért a tartályba. És egy olyan gazdag család is, mint mi, hetente csak egyszer fürdött, szombaton. Úgy emlékszem, hogy hétköznapokon csak derékig mosakodtunk a mosdóban vagy lavórban.

Az ebédlőből nyílt még az előszoba, onnan a konyha és egy kisebb szoba, ami apám irodája volt. Abban volt egy rolós szekrény iratoknak meg íróasztal, egy magas Remington írógéppel. A konyha az udvarra nézett, nagy volt, kőpadlós, fregolival, tűzhellyel. Ugyancsak az udvarra nézett a cselédszoba is, egy kis luk volt, amibe azt hiszem, hogy a Zsuzsa néni vaságyán meg valami kis szekrényen kívül más be se fért.

Egészen olyan tizenhárom-tizennégy éves koromig mi nagyon gazdagok voltunk. Volt szakácsnő meg szobalány, nevelőnő meg mindenféle. Azon a napon, mikor anyámék összeházasodtak délelőtt, délután már meg is jelent a Zsuzsa – nekünk, gyerekeknek Zsuzsa néni –, a szakácsnő, aki amolyan nagymamapótlék is volt.

Nagy forgalom volt nálunk, egyszer összeszámoltam, tizenhárom ember szolgálta a Kovács családot. Volt például az Annus, Ponevács Anna, a házi varrónő. Ponevács Annának nem volt férje, de valamikor megesett, és volt egy fia, a Vili, akit Ponevács Anna házi varrásból taníttatott a Fasori gimnáziumban [lásd: Fasori Evangélikus Gimnázium], és aki később református lelkész lett. Kezdetektől minden holmimat Annus varrta. A mamának is, csak ő a legszebb holmijait valahol egy szalonban csináltatta. Átalakítás, bevevés, kiengedés, ezt mind az Annus csinálta. Ott varrt nálunk, varrógépen, anyámnak volt egy Singer varrógépe. Én már rég elköltöztem otthonról, és az Annus még mindig megvolt. Általában jellemző volt a családomra, hogy az alkalmazottak, akik jöttek, azok maradtak is nálunk. A Zsuzsa néni, az Erzsi néni, a vasalónő, a varrónő, mindenki hozzátartozott az élethez.

Aztán volt a sánta Mariska, aki sánta volt, nem ez volt a vezetékneve. Ő a fehérneműt foltozta. Nem dobtunk el semmit, hanem ha a lepedő vagy a paplan kezdett kikopni, akkor oda jött egy folt. Minden meg lett javítva, meg lett csinálva. És egy ilyen gazdag család, mint mi, a hét közepén és a hét végén váltott fehérneműt. Nem mindennap, mint ahogy most meg vagyunk szokva. Azt a harisnyát már nem ismerik, amiben mi jártunk, úgy hívták, hogy patentharisnya. Nagyon vastag, bordázott szövésű harisnya volt, harisnyakötővel. És ezeket a harisnyákat stoppolták. Ha kilukadt, akkor az meg lett stoppolva (Vagyis sajátos öltésekkel, többszálú cérnával, ún. stoppolófonallal”befoltozták” a pamutból készült ún. flórharisnyán a lyukat. A szerk.) A fehérnemű finomabb vászonból volt, egy – úgy mondtuk, hogy leibchen – hátulgombolós felsőrésszel, amihez cérnagombokkal volt gombolva egy nadrág, amit, ha vécézni kellett, akkor hátul le lehetett gombolni. A fehérneműnek ki volt slingelve a széle, hullámvonalban. Semmi készen vett holmi nem volt, ezeket mind otthon csinálta az Annus.

Nekem volt egy nevelőnőm, a Mici, aki ott is aludt velem a szobámban egy kinyithatós ágyon. Nem szerettem a Micit. Egyrészt azért, mert egy gyerek valahol tudja, hogy azért nincs a mamájával, mert van a Mici. Például emlékszem, hogy kanyarós vagyok, fekszem az ágyban, Mici van benn, és a mama, mielőtt elmegy színházba vagy valahova, beinteget nekem az ajtóból. Azonkívül Micit nem lehetett szeretni. Karintiából jött, negyven-ötven év közötti, golyvás nő volt, hótunalmas, és van egy borzasztó emlékem. Állok az ágyamban, hálóingben – az még olyan rácsos fehér faágy volt –, borzasztóan sírok, és a Mici súlyos szemrehányást tesz, hogy nem gratuláltam neki, elfeledkeztem a születésnapjáról. Nagyon szidott, és én hihetetlenül igazságtalannak éreztem. Erre nagyon emlékszem. A szülők abban az időben verték a gyereküket, de engem nem vertek, én teljesen át voltam engedve a Micinek. A kisasszonynak. Mindent csak a kisasszonnyal csinálhattam. Amikor apám tönkrement, Mici akkor ment el tőlünk, és az nekem nagy felszabadulás volt.

Anyámhoz minden reggel járt a Jokkel néni, a masszírozónő, és az ágyban megmasszírozta az egész testét. Aztán volt még a Marcinkáné, a Marcinka néni. Ő egy sváb asszony volt, aki minden szombaton hozta a túrót, a tejfölt, a házi tejtermékeket. Már nagyobbacska voltam, amikor anyám súlyosan beteg lett. Egy nőgyógyászati operáción esett át, és attól tartottak, hogy rák, mert rádiummal kezelték, és túlkezelték. Az altestén égési sebek keletkeztek, amik elkezdtek terjedni. Emlékszem, egyszer anyám ül a balkonon, és sír. Én odamegyek hozzá, én is sírok, és valami hülyét mondok neki, hogy mindig reménykedni kell abban, hogy a dolgok jóra fordulnak. Valahol még büszke is vagyok magamra, hogy milyen okosságokat beszélek. Aztán apám elvitte Németországba, és Münchenben, a női klinikán meggyógyították. Illetve csak javult a helyzete. Egyszer, amikor a mama sírt, jött a Marcinkáné, és anyám elmondta Marcinkánénak, hogy mi van. Akkor a Marcinkáné elment, majd hamarosan visszajött, szárított dió- és papsajtleveleket hozott, és a szép sváb nyelvén elmondta, hogy ebből tessék egy főzetet főzni, abba üljön a mama minden nap kétszer, és úgy vegyen fürdőt. Anyám fél éven belül meggyógyult, eltűntek a sebei.

Bogen Erna néni, a fodrász, ha jól emlékszem, minden pénteken jött anyámhoz. Megmosta anyám haját, levágta, ha kellett, és ondolálta. Voltak az ondoláló vasak, azokat megmelegítették egy lángon, és gyors mozdulatokkal hullámokat sütöttek velük a hajba.

Aztán a bátyámnak volt még házitanítója, a Goldstein bácsi, aztán volt a Thallóczy Erzsi néni, aki franciát jött tanítani, aztán volt a másik Erzsi néni, aki engem zongorára tanított, és volt szobalány is. Zsuzsa néni és a szobalány nálunk lakott, de ebben a pazar lakásban a szobalánynak már nem volt sehol sem helye. A nagy konyhában volt egy összecsukhatós vaságy, és a mindenkori szobalány ott aludt a konyhában.

A nap úgy kezdődött, hogy Zsuzsa néni bejött, és leültek anyámmal, hogy mit főzzünk ma. Megbeszélték, hogy mit főzzenek, amiben nagy szerepet játszott, hogy mit szeret az úr. Ez az úr az apám volt. Aztán Zsuzsa néni főzött, anyám pedig a jómódú pesti polgárasszonyok életét élte. Otthon volt, barátnőkkel találkozott, őszi-tavaszi nagytakarításokkor a takarítónőt, a takarítást vezényelte, de ő maga nem csinált semmit.

Minden délben apám hazajött ebédelni. Délelőtt az üzletben volt, ebédre hazajött, ebéd után lefeküdt egy rövid alvásra, aztán lement. A Vigadó téren volt a Pilseni étterem – ahova a balkonunkról leköptem – és egy kávéház, a Hangli. A Hangli egy kerek faépület volt, nagy kertrésszel. Télen csak az épületben lehetett kávézni, de nyáron abban a nagy kertben, ami gyönyörű volt, és a Dunára és a korzóra nézett. A Duna-partot, a Petőfi-szobor tájékán, azt az egészet akkor korzónak nevezték. Kávéházak voltak, szállodák, és székek voltak a korzó hosszában. Ezek a székek egy cégé voltak, úgy is hívták, hogy „Buchwald-székek” [Buchwald Sándor műhelyében készült, vasvázas székek. A 19. század végén kezdték gyártani őket (az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet is nyert velük a Buchwald-műhely). „Méltányolandó a látványuk: a korabeli hajlított bútorokhoz hasonlóan az érett biedermeiernek … – egyszerre organikus és funkcionális – világa jellemzi őket” (www.epiteszethonapja.hu/index.php?pa). – A szerk.], és emlékszem, hogy jöttek a „Buchwald-nénik”, akiknek húsz fillért kellett fizetni egy helyért. Délután ott ültek az emberek, vagy beszélgettek a kávéházakban, a fiatalok pedig sétáltak a korzón. Ez egy programpont volt akkoriban.

Ebéd után apám, esetleg anyámmal lement a Hangliba, és ismerősökkel találkozott a kávéházban. A Horthy-korszakban a társadalomban volt egy ki nem mondott szabályrendszer. Például megvolt az, hogy Pesten ki melyik kávéházba jár. A Szabadság téri Szabadság kávéházba jártak zsidók, de például a Belvárosi kávéházba már nem. Ugyanez a szabályrendszer megvolt a sajtóban is. Az apámékhoz járt a „Pesti Napló”, egy reggeli lap [lásd: Az EST-konszern lapjai], kimondottan liberális és a zsidók által favorizált újság, és megvették még az „Esti Kurír”-t, ami szintén zsidó újság volt [„Esti Kurír” – délután megjelenő liberális napilap volt, amelyet 1923-ban indított Rassay Károly mint főszerkesztő és Boros László mint szerkesztő. Rassay Károly nevéhez fűződik a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt (1921), majd a Nemzeti Szabadelvű Párt (1928, 1935-től Polgári Szabadságpárt a neve) megalapítása. – A szerk.]. Vacsora után volt egy olyan rituálé, hogy a szüleim eljátszottak egy sakkpartit, majd anyám fölolvasott apámnak az „Esti Kurír”-ból. A fülemben van, amikor a parlamenti tudósítást olvassa, hogy „Antiszemita kijelentések a Házban, nagy helyeslés a jobboldalon”. A Rassay-pártról szóló hírek körül – azt hiszem, úgy hívták, hogy Szabadelvű Párt – megálltak [lásd: Rassay Károly], hogy jaj de okos, és „taps a baloldalon”, ennek úgy örültek, de politizálás egyébként nem volt a családban.

Fantasztikusak voltak azok a kimondatlan törvények. A keresztény középosztály lapja a „Magyarország” [lásd: Az EST-konszern lapjai] meg az „Új Nemzedék” volt, a zsidó polgárság lapja a „Pesti Napló” és az „Esti Kurír”. Ez összetéveszthetetlen volt. Az teljesen ki volt zárva, hogy anyám testvére, a Sittner Ferenc nagybátyám véletlenül az „Esti Kurír”-t olvasta volna. Olyan nincs! Mint ahogy a papám se olvasta volna az „Új Nemzedék”-et.

A szüleim baráti köre csak zsidókból állt, de mind asszimilálódott zsidók voltak. A Thonet-udvar lakói is, akikkel mi összejártunk. Furcsa világ volt. Nem tudom már, hogy hívták a házmester bácsit és annak a feleségét – a nagydarab, kövér lányuk viszont Mariska volt –, és a két család borzasztó jóban volt egymással. Hogy hogy vagytok, egészség, betegség, hogy teszed el a baracklekvárt stb., ilyen volt a kapcsolat a házmester néni és a mama között. A házmester bácsi, ha valami elromlott, följött, megjavította, azután leült, beszélgettek, szóval olyan patriarchális viszony volt.

A lakók között voltak a Freundék. A Freund bácsi valamelyik banknak az egyik igazgatója, a felesége egy bécsi nő volt, és volt egy fiuk, a Frédi, aki ugyanakkor született, mint a bátyám. Frédi a Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt, kitűnő tanuló volt, kitűnően gordonkázott, kitűnően tudott németül, franciául tanult, szóval az úri fiút róla lehetett volna mintázni. Úgy is volt öltözve mindig. A bátyámnak, Antinak és Frédinek volt egy játéka. Amikor körülbelül nyolc-tíz évesek lehettek, akkor kezdődött, és tartott tizennégy-tizenöt éves korukig. Frédinek is és Antinak is voltak ólomkatonái. Minden szombat délután Frédi megjelent nálunk, ebéd után kettőkor, háromkor, az ebédlőasztalt kihúzták, és elkezdődött a csata. Ez folyt úgy délután hatig, hétig, akkor ki-ki elcsomagolta a hadseregét, és Frédi ment haza. Anti csapatának a vezére Vitéz Kovácsy Antal volt, ipszilonnal természetesen, Frédi csapatának pedig Don Antonio del Guzmao, de lehet, hogy Claudio, ez nem biztos. Szinte egész héten készültek arra, hogy milyen terv szerint fogják bekeríteni meg megsemmisíteni a másikat. És tudom, hogy Frédi erről a játékról naplót is vezetett. Szegény Frédi, olyan tizenhárom éves lehetett, amikor elesett, és eltörte a karját. Nem tudták könyökben rendesen összepasszítani, úgyhogy nyomorék maradt a karja, aminek következtében viszont deformálódott a gerince, és szegényből púpos öregember lett. Haláláig kapcsolatban voltunk egymással.

Aztán voltak a Friedék, akik egy emeleten laktak velünk. A Fried bácsi, a felesége meg nem tudom, melyiknek, a férfinek vagy a nőnek az anyja. Azt tudom, hogy a néni mindig szürke nagykendőben járt, és valami betegsége lehetett, mert a kezén az ujjak csak az első ízületig voltak meg. Friedék gyakran átjöttek, és Fried bácsi nagyon jól zongorázott. Korabeli slágereket, jó hangosan, úgyhogy én olyankor sose tudtam aludni, de nem is bántam. És amikor már többféle bort és pezsgőt megittak, akkor magyarosan mulattak. A zsidóék. Magyar nótákat énekeltek, hogy „Akácos út” meg mindenféle, és a Fried bácsi meg zongorázott. Még francia sanzonokat is játszott.

Minden barát zsidó volt, egy házaspár volt csak, a Matyi néni és a Rezső bácsi, ahol is a Matyi néni zsidó asszony volt, a Rezső bácsi viszont a negyedik kerület rendőrfőkapitánya. Abszolút keresztény. Na de Rezső bácsi nagyon jól érezhette magát nálunk, mert úgy énekelhette a magyar nótákat, ahogy neki tetszik, Fried bácsi meg kísérte.

A szüleim nem voltak intellektuelek, de apám nagyon okos volt! Elképesztő, hogy az az ember hogyan tudott viselkedni, hogyan tudott beszélni! Kiválóan beszélt németül, irodalmi németet, fogalmam sincs, hogy hol tanulta meg. Otthon lazán használt a magyar nyelvbe keverve jiddis szavakat, mint pónem [arc, arckifejezés] meg gepóre [gepóre (jiddis; nyugati jiddisben: kapóre; eredete: héber: ’kappará’,  engesztelő áldozat (lásd: kápóresz);  „a jiddis népnyelvben a [kápóresz] szokás neve … szinte szólásmondássá lett. Olykor még átokként is használják: a gepóre zol er zájn (= engesztelõ áldozat legyen, magyarán szólva: haljon meg helyettem), vagy di gepóre zol im trefn (= az engesztelõ áldozat találja meg õt), vagyis haljon meg Raj Tamás szófejtése (www.interdnet.hu/zsido/UJELET/archiv/u971908.html - 6k). – A szerk.], de társaságban soha. És ennek a négy elemit végzett embernek az írása teljesen kiírt írás volt, nagyon elvétve lehetett egy-egy helyesírási hibát találni mind a magyar, mind a német nyelvben.

Ha lefényképeztette magát, akkor – ha lehet – könyv volt a kezében. Az apám nagyon szerette megörökíttetni magát és a család tagjait. Az unokahúgomnál van két festmény, az egyiken a mama van, a másikon a papa. Papa az ebédlőben, mama az úriszobában, és mind a kettő úgy van lefestve, hogy olvas. A képeket Prohászka bácsi, egy tizedrangú festő festette, akit a papám olykor elhívott, hogy fesse le a családot. A bátyámék lakásában van két óriási portré is, ugyancsak Prohászka bácsi mázolmánya, a mamám keze a mellén, rajta a briliáns gyűrű meg a collier meg minden. Rémes. Hihetetlen sok fénykép is van róluk. Séta közben, otthon, itt és ott, mindenütt. Papámnak volt az a vágya, hogy ragadjuk meg a pillanatot. És azt hiszem, nagyon büszke is volt arra, amit elért.

A szüleim jártak operába, és van egy emlékem, hogy apám nagyon szerette Halévy „A zsidónő” című operáját, volt is egy ilyen nagylemezünk. Nekünk minden technikai újdonság azonnal megvolt. Volt gramofonunk, és amikor megjelent a telefonhírmondó – még a Vigadó téri lakásban laktunk –, rögtön felszereltették. Rögtön lett rádiónk is, amikor megjelent [Európában a rendszeres rádióadások 1923-ban indultak. Ugyanakkor kezdődött el a vevőkészülékek fejlődése. Az első kristálydetektoros rádiók fejhallgatóval voltak hallgathatók. A külső hangszórós készülékek 1925-ben, a hálózati táplálású rádiók 1926-ban jelentek meg. Lásd még: rádiózás. – A szerk.], de az nem volt már olyan nyomatékos és nagy dolog, mint a telefonhírmondó. A telefonhírmondó tulajdonképpen a rádió őse volt. A falra egy kis fa négyszöget szereltek, azon volt két fülhallgató, és a napnak egy bizonyos órájában volt műsor. Akkor az ember föltette a fülhallgatót, és hallgatta a zenét vagy a szavalatokat. Emlékszem, olyan tíz éves lehettem, egyedül voltam szilveszterkor, és hallgattam a telefonhírmondót. Éjfélkor a Himnuszt játszották, és én tök egyedül abban a nagyon nagy lakásban, fölálltam, és úgy hallgattam a Himnuszt. Ez jellemző adalék a neveltetésemhez.

Prohászka bácsi rólam is készített egy festményt, amin az ebédlőnkben zongorázom. Anyám nem tudott zongorázni, de egy zongora az úgy illett abba a nagy lakásba, meg kellett azért is, hogy a gyerekek megtanulják. Hozzám járt is zongoratanár, de a bátyám ebből nem kért. Nekem igen kiváló hallásom van, és a zene az egész életemet végigkísérte, csak éppen a tanárnő, akit a fene tudja, honnan szereztek, egy hótbuta nő volt. A kislánynak, mármint nekem az udvarlóiról mesélt, meg arról, hogy kapott egy levelet, ami úgy volt címezve, hogy Ihászocska Erzsébetecske kisasszonyocskának. Csúnya volt, nem is fiatal már, harminc-negyven között, és a zongoraóra elment ilyen hülyeségekkel. Aztán abbamaradt. Borzasztóan sajnálom azóta is, nagyon sajnálom.

Akkoriban megvolt annak a protokollja, hogy egy polgári család gyerekének mit kell tudni. Nagyjégre kell járni korcsolyázni, zongorázni kell tanulni, kisasszony kell hogy legyen, akivel délutánonként lejár a korzóra sétálni, és franciául kell tanulni. Még az első lakásunkban, az udvariban volt egy borzasztó régi divatú kanapé. Magas volt a háta, plüss, és plüss ülőkéje volt. Azon a kanapén kezdtünk el a bátyámmal franciául tanulni. Én még nem jártam iskolába, vagy első elemibe járhattam, és jött a Thallóczy Erzsi néni franciaórát adni. A terv az volt, hogy a bátyám és én egyszerre tanulunk, de én még abszolút éretlen voltam az ilyen szellemi munkára. Előttem van, hogy ülök ezen a kanapén, már nagyon unom, egyszerre csak égnek emelem a lábaimat, és a magam részéről be is fejeztem a franciaórát. Ettől kezdve aztán nekem abbamaradt a franciatanulás, és csak egy vagy két év múlva folytattam, ugyancsak Thallóczy Erzsi néninél, de már nem a bátyámmal, hanem külön.

A családunk a vallásosságtól meg a rítusoktól nagyon messze állt. Péntekenként sem gyújtottunk gyertyát [lásd: péntek esti gyertyagyújtás], és csak a nagyünnepeket tartottuk meg, de azokat is nagyon lazán. Azt tudom, hogy olyankor nagyon jó kaja volt. Noha papírforma szerint anyám is zsidó volt, az ünnepek lebonyolításában soha nem vett igazán részt. Nem gyújtotta meg a hanukagyertyákat, és ő nem tudta elmondani az imát a hanukagyertya fölött sem [Elsősorban a férfi dolga meggyújtani a gyertyát. Lásd: Hanuka. – A szerk.]. Én gyújtottam meg talán? A papám gyújtotta meg? Nem emlékszem. A lényeg az, hogy a végén égtek a hanukagyertyák, és énekeltünk. Nem jut eszembe, hogy mit, de akkoriban mindenfélét tudtam. Egy büdös szót se értettem a héber dalokból, de nótáztam. A karácsonyi nótákat meg németül, magyarul énekeltem. Apám kívülről mondta az imákat héberül, bár nem tudott héberül. Lehet, hogy ezek az imák még a gyerekkorából maradtak benne. Nem tudom, melyik az az ünnep, amikor a legfiatalabb mondja, hogy miben különbözik ez az este, má nistáná ha lájlá háze mi kol háléélot… Ezt én mondtam, de nem tudom, hogy melyik ünnepen [lásd: szédereste; Hágádá].

Van egy olyan emlékem is, hogy apám húsvétkor [Pészah] imádkozott. Látom magam előtt, áll az ablaknál, én is mellette, a bátyám énmellettem, és mond egy imát. Borzasztóan restellem, de én már nem tudom azt az imát. Meg volt, amikor a férfiak kakast, a nők tyúkot pörgetnek a fejük fölött és a bűneiket rátestálják az állatokra [lásd: kápóresz]. Kisgyerek voltam, amikorból ez az emlékem van, és az volt számomra a furcsa, hogy a bűnöket ráimádkoztuk a baromfira, amit aztán odaadtunk az Erzsi néninek, a mosónőnek.

És bár nem voltunk vallásosak, a bátyám azért körül volt metélve [lásd: körülmetélés]. És a bátyám bár micvójára is emlékszem, mert egy ilyet persze megtartottak. A Vigadó téri lakásban volt, ménkű sok vendéggel, és nekem az Annus egy gyönyörűséges ruhát varrt, rózsaszín, valódi selyem krepdesinből, csipkegallérral, a szoknyán pici hímzett nefelejcsekkel. És a hajam lokniban. Arra nem emlékszem, hogy milyen ajándékokat kapott a bátyám, csak arra, hogy nagyon nagy ünnepség volt, büféasztal és rengeteg vendég. És valahol bántott, hogy ez egy lánynak nem dukál.

Ahogy a kávéházak meg az újságok esetében, úgy a nyaralásban is pontosan megvolt annak a kimondatlan szabálya, hogy egy zsidó család hol nyaral. Akkoriban sok család nyaralt a Balaton mellett, teljes háztartással, és hét végén jött a bikavonat – így hívták akkor –, ami hozta a férjeket, akik hét közben a városban dolgoztak. A zsidók a Balatonnál főleg Siófokon nyaraltak, a keresztény gazdagok Földváron, az állami alkalmazottak pedig a kisebb nyaralóhelyeken. Ezt semmiféle törvény nem szabályozta, szabályozódott magától. Én már elemista voltam, amikor a bátyám a Markó utcai Berzsenyi Dániel Gimnáziumba járt, és az osztályfőnöke a Szentgyörgyi tanár úr volt. Akkoriban karácsonykor meg év végén a szülők megajándékozták a tanárokat. Mivel az apám textilkereskedő volt, föltételezem, hogy a Szentgyörgyi bácsi öltönye, a Margit néni kosztümje és az Éva lányuk kabátja az apám üzletéből volt.

Nem tudom, hogy lett abból egy nagy barátság, de anyám és Margit néni jóban lettek. A Szentgyörgyiék is bejáratosak voltak Kovácsékhoz, meg mi is meg voltunk híva hozzájuk, a Halász utca 2-be. A kislányuk, Éva két évvel volt fiatalabb nálam, és kialakult, hogy Éva minden vasárnap délután átjött játszani, én pedig minden nyáron két hetet, három hetet náluk nyaraltam Balatonmáriafürdőn, ahol kibéreltek egy villát. A gimnáziumi tanár Szentgyörgyi bácsi megengedhette azt, hogy egy villát béreljen egész nyárra, mert a gimnáziumi tanárokat akkor jól fizették.

Margit néni, Éva mamája soha nem mulasztotta el, hogy figyelmeztessen engem: „Gréti, tudod, hogy itt, Márián a papádat nem Manónak hívják, hanem Sándornak!” Margit néni nem vállalta azt, hogy ő egy olyan kislányt fogad vendégül, akinek bármi köze van a zsidósághoz.

Úgy tizennégy éves koromig nyaralgattam náluk rendszeresen, aztán abbahagytam. De ez nekem azért volt jó, mert ott betekinthettem a nem zsidó magyar középosztály magánéletébe.  Hihetetlen volt az az élet, hihetetlen. A harmincas években ott még az a dzsentri élet folyt, amit Mikszáth meg Móricz megírt. Európa már nagyon feszült volt, Hitler Németországban, minden gondolkodó ember tudta, hogy mifelé megy Európa, és ők meg élték azt a mikszáthos, nosztyferis életet. Éjjeli zenés szerelmi vallomások, nagy ivászatok, csárdás, a cigány homlokára ragasztva az öt- vagy tízpengős, és a cigány megy a családokhoz, és ott húzza a talpalávalót. Az urak és a hölgyek pont úgy viselkedtek, mint ahogy azt később megtaláltam az irodalomban. Amikor olvastam erről, akkor hihetetlenül ismerős volt, mert én ezt már láttam.

Este a pesti vonathoz kimentek a fiatalok az állomásra, az volt a korzó, ott találkoztak egymással, és megbeszélték, hogy ki mit csinált aznap. Fantasztikus volt. Nagyobb koromban én is „aksokkal”, tiszti akadémiásokkal sétáltam az állomáson. Szentgyörgyiék igazán nem voltak nagyon vallásosak, de Balatonmárián nem menni a vasárnapi misére, az fölért volna egy lázadással. Azt nem lehetett. Tehát mentünk a vasárnapi misére, és olyannyira megfogott a miséknek a hangulata, a tömjén meg minden, hogy volt egy olyan fél évem, amikor úgy gondoltam, elmegyek apácának. De ez csak fél évig tartott, aztán elmúlt.

A legtiszteltebb család Balatonmárián a Schnetzer család volt. A Schnetzer papa csendőrezredes volt, és akkoriban egy csendőrezredes rögtön a jóisten után következett. A lánya, Ili idősebb volt, mint én, csinos lány volt, nagyon jó alakú. És megoszlottak az ifjú emberek, hogy a Schnetzer Ili táborába tartoznak, vagy nekem adnak éjjeli zenét. Schnetzer Ili lovagolt is, valódi dzsentri lány volt, és azt hiszem, irigyeltem, hogy lovagol.

Roppant érdekes volt, amikor nekem adtak éjjeli zenét. Az ember alszik, a redőny lehúzva, az ablak nyitva, és egyszer csak arra ébred, hogy „Csak egy kislány van a világon”, ahogy ez a blőd magyar filmekben látható volt. Odamegy az ablakhoz, és látja, hogy ott áll a Hajdú Dezső, mögötte a cigányzenekar, Hajdú Dezső halkan dúdol, a cigányzenekar meg játszik. Az ember meggyújtotta a gyertyát, ahogy az elő van írva, a zenészek még játszottak egy szépet, és aztán elmentek. Hajdú Dezső – aki katonatiszt volt, huszonnégy-huszonöt éves, én meg tizenhárom-tizennégy – azt mondta, hogy ő vár éveket is, de csak én lehetek a felesége.

Volt Balatonmárián egy vendéglő, úgy hívták, hogy Pesti vendéglő. Ott folytak a szépségversenyek meg a táncversenyek. Egyszer felnőtt fejjel arra autóztunk Tamással, a férjemmel, és mondtam neki, hogy ugyan álljunk már meg, nézzük meg. Ami nekem gyerekfejjel olyan nagynak tűnt, nagy hársfákkal, az felnőttként egy kis vacak hely volt.

Anyámék gyakran jártak kettesben Abbáziába, Ausztriába, Baden-Badenbe [Abbázia a 20. század első évtizedére a Monarchia második legnagyobb tengeri üdülőhelye lett, az Isztriai-félszigeten. 1918-ban Olaszországhoz került, 1943-ban a Független Horvát Állam, 1945-ben Jugoszlávia része lett, ma Horvátországban van (Opatija). A németországi Baden-Württemberg tartományban lévő Baden-Baden szintén egyike volt a leglátogatottabb fürdőhelyeknek. – A szerk.]. Aztán olyan tíz-tizenkét éves koromban együtt voltunk a Tátrában, Ružbachyn [A szlovákiai Vyšné Ružbachy (Felsőzúgó) melletti Ruzsbachfürdő népszerű klimatikus fürdőhely volt. – A szerk.]. Ezen a helyen többször is voltunk, legalább háromszor. Vonattal mentünk oda, és ezen a tátrai üdülőhelyen – egy Zapotoczky nevű lengyel grófé volt cakk-pakk az egész – osztrák stílusban épült, fagerendás házak voltak [Vyšné Ružbachy 1882-ben (akkor még Felső-Rusbach volt a későbbi Felsőzúgó magyar neve) lett a Zamojsky lengyel grófi család birtoka, ők építették ki a fürdőt. A második világháborúig birtokolták a községet. – A szerk.]. Karolina villa, Mária villa meg hasonlók. Nagy villák sok szobával, amiket ki lehetett venni. Az egyik ilyen villában laktunk.

Itt is jellemző volt az, ami a magyarországi üdülőhelyekre. Egy üdülőn belül a keresztény és a zsidó családok teljesen elkülönültek egymástól. Volt ott egy leány – aki különben Pesten lakott, a Rózsadombon – egy nagyon keresztény családdal, és csak akkor mert hozzám jönni beszélgetni, sétálni, ha a mamája nem látta. De én ezt, majdnem azt mondhatnám, hogy természetesnek vettem.

Jó volt a Tátrában, gyönyörű volt a táj, és emlékszem, hogy  a szlovák erdők – vagyis akkor nem szlovákot mondtunk, hanem tótot – tele voltak szamócával, és az ottani kislányok álltak délben az ebédlő bejárata előtt, és egy pohárnyi szamócát egy koronáért adtak. Mindig vettünk, mert nagyon finom volt. Volt ott egy agglegény – szudétanémet, gondolom, mert cseh állampolgár volt, de németül beszélt –, egy tanár, Oscsi bácsinak hívtuk. Ő kirándulásokat szervezett, és így mentünk tutajozni a Vágra meg Késmárkra, megnézni a Thököly várat, meg tábortüzet csináltunk az erdőben, és szalonnát sütöttünk. Volt ott egy szudétanémet fiú is, Karl Halevitz von Ružalowsky, aki egyszer vacsora után fölkért engem táncolni. Hát ilyen még nem esett meg velem. Legott beleszerettem a Karlba, és borzasztó volt, hogy a mamám integetett, hogy táncoljunk arrafelé. Arrafelé táncoltunk – én valami szoknyában voltam és blúzban –, és a mamám fölemelte a szoknyámat, és lehúzta a blúzomat, mert tánc közben kicsúszott a szoknyából! Ez valami iszonyú volt, borzasztó megalázó. Aztán volt egyszer egy nagy esemény. Egyik éjjel arra ébredtünk, hogy ég az étterem. Jöttek a környékről a lovak vontatta tűzoltókocsik önkéntes tűzoltókkal, és nagy slaugokkal oltották a tüzet, de reggelre nem maradt az étteremből semmi.

Tudtam róla, téma volt, hogy ez magyar terület volt, hogy Trianon, és hogy ez milyen borzasztó. Ugyanis jöttek az üdülőbe magyar családok is, akik ott éltek. Emlékszem egy Kemény nevezetű családra, magyarok voltak, csak oda csatolódtak. A lányuk, Kemény Ili nagyon tetszett a bátyámnak.

Az üdülőhelynek volt egy strandja, szép nagy medencével, koedukált volt, férfiak, nők együtt fürödtek. Azt nem tudom, hogy hol és mikor tanultam meg úszni, de emlékszem, hogy azon a strandon sokat úsztam. Anyám nem tudott úszni. Ez akkor gyakori volt, hogy a mamák nem tudtak úszni, de a papák se. Emlékszem, a mamám fürdőruhája klottból volt, tehát nem trikó vagy ilyesmi, hanem klott anyagból szabott, és az ő fürdőzésük abból állt, hogy például a Balatonnál bementek az alacsony vízbe, aztán beleültek, és ott beszélgettek, traccsoltak a vízben.

Mikor még egész kicsi voltam, a családunk Balatonbogláron nyaralt, aztán később már a Svábhegyen, ahol a szüleim egész nyárra kibéreltek egy villát. Fogták a háztartást, felvonultak a Svábhegyre, és az élet ugyanúgy folyt tovább, mint a városban. Zsuzsa néni főzött, a kisasszony vigyázott rám, a szobalány takarított, szóval minden ment tovább, csak a villában. A svábhegyi villának, a Diána út 15/b-nek volt egy óriási nagy terasza, ami a Tündér utcára nézett. Ott vasárnaponként mindig nagy vendégség volt. Az egyik vasárnap jött ebédre a mamám keresztény rokonsága, a másik vasárnap pedig jött a zsidó család: apám lányai és testvérei, az Ilona néni, a Dezső bácsi meg a Giza néni a Kazinczy utcából. Két különböző világ. Zsuzsa néni mindig csodálatos réteseket sütött, ezeknek is meg azoknak is. És nekem az a hihetetlen szerencsém adódott, hogy mind a két világot megismertem. De semmiféle érzelmi kötöttségem nem volt se ide, se oda.

A „katolikus vasárnapokon” ott volt a Svábhegyen anyám bátyja, Sittner Franz, vagyis a Feri bácsi, a felesége, Fáni néni, Ottokár bácsi, aki nekem másodnagybátyám volt és pápai prelátus [A prelátusok különböző funkciókat ellátó főpapok a római katolikus egyházban. A pápai prelátusok „a pápai hatóságoknál alkalmazott s rangban a bíbornok után álló egyházi személyek” (Révai Nagylexikon), de a cím kitüntetésként is adományozható. – A szerk.] meg a többiek. Feri bácsi, a legnagyobb pesti üveg- és porcelánkereskedő nagyon méltóságteljes ember volt. Fönnhordta az orrát. És a Baross Szövetségnek, a keresztény kereskedők egyesületének volt az elnöke. A Baross Szövetség elnökének lenni azt jelentette, hogy antiszemita, jobboldali meg minden. Guszti, a másik testvér ugyanolyan volt, mint a bátyja, és mind a kettő nagyon gazdag volt, és nagyon gyakran voltak nálunk vendégségben.

Amikor még a Thonet-udvarnak az udvari lakásában laktunk – én olyan öt éves voltam –, akkor a Feri bácsiék is ugyanabban a házban laktak. Ugyancsak udvari lakásban, egy emelettel följebb. Emlékszem, hogy anyám kétségbeesésére a második emeletről kiabáltam föl Feri bácsi feleségének, hogy „Fáni néni, nálunk annyi poloska van!”. Tudniillik akkoriban a poloska a háziasszonyok állandó réme volt. Egy jelen lévő borzalom. A poloskairtás tavasszal és ősszel mindig napirenden volt, és akkor fölfordult a lakás. Jöttek a poloskairtók, benzinnel vagy mivel lelocsolták a bútorokat, és aztán lánggal gyorsan végigmentek rajtuk, hogy a poloskák elpusztuljanak. Aztán már a második világháború után volt a ciánozás. Az se volt egy öröm, de az legalább nem járt ilyen veszedelemmel, és tulajdonképpen a ciánozás pusztította ki a poloskákat. Csótány is volt, mi úgy mondtuk, svábbogár. Az a konyha, spejz, vécé és fürdőszoba tájékán, a poloska pedig az ágyakban, a díványokban. Ha az ember fölkelt reggel, és az ágyneműn látott egy elkent vércsíkot, az azt jelentette, hogy megint itt van a poloska, megint lehet kezdeni az irtást. Irtás után egy darabig nem volt, aztán kezdődött újból az egész elölről.

Feri bácsiék később egy nagyon szép házban laktak az Irányi utcában, ott volt az üzletük is, egy nagyon tágas és szép helyiség. Nekik nem volt gyerekük, ellenben volt egy keresztlányuk, a Franci – akinek a családja Budakalászon élt –, és amikor a Fáni néni meghalt, akkor a Feri bácsi elvette feleségül a keresztlányát. Guszti pedig Romániából hozott magának feleséget, a Marinát, és volt két lányuk, Mária és Franciska. Mária tüdőbajban halt meg, amikor én már gimnazista voltam, a Franciska pedig a második világháború után egy Esterházy gróffal Amerikába ment, annak lett a felesége. A lányokkal barátkoztam, és nem túl gyakran, de volt úgy, hogy ők voltak nálam, és volt, hogy én mentem hozzájuk. És vasárnaponta ők is jöttek hozzánk.

A „zsidó vasárnapokon” apám rokonai jöttek ebédre. Apám nővére, Ilona néni – két-három éves distancia lehetett közöttük – nagyon savanyú nő volt. Én anyámmal németül beszéltem – anyámnak az igazi nyelve német volt –, és az Ilona nénit úgy hívtam, hogy Trauerweide, ami azt jelenti, hogy szomorúfűz. Nem szerettem őt. Dezső bácsi, a férje víg kedélyű, kedves bácsi volt, aki imádott enni, élvezte ezeket a vasárnapi ebédeket, és versenyt ettek, hogy ki tud többet enni a Zsuzsa néni réteséből. De az Ilona néniben volt valami méltóságteljesség – már ahogy gyerekszemmel láttam őt. Magas volt, sovány, kontyos, sötétszőke, horgas orrú, kék szemű, mindig sötét ruhákban járt, és azon a magas, sovány testen csak úgy lógott a ruha. És volt egy olyan családi pletyka, hogy kibírhatatlan a cselédeivel. Hogy takarítás után megy, és megnézi az ujjával, vajon nem maradt-e por a bútoron. Ilona néniéknek nem volt gyerekük, a Kazinczy utcában laktak, és Dezső bácsi valamiféle kereskedő volt, de nem emlékszem, hogy micsoda. Mintha a Kazinczy utcában lett volna az üzlete is, de lehet, hogy ez tévedés.

Volt apámnak még egy nővére, a Giza néni, és úgy tudom, hogy a Giza néni csak féltestvér volt. Talán a nagyapánknak két házassága volt? Nem tudom. Giza néni volt a legidősebb, őt már egy nagyon öreg néninek ismertem meg. Én gyomorszájszűkülettel születtem, nagyon beteg voltam, és a szüleim orvosa, a Feldmann doktor bácsi azt mondta az anyámnak, hogy nem fogom megélni az egyéves születésnapomat. Ugyanakkor anyám spanyolnáthában betegedett meg, úgyhogy engem odaadtak a Giza nénihez. Elég szomorkás csecsemő lehettem, egyrészt nagyon gyengécske, és nem is lehetett normálisan etetni, mesterségesen etettek, másrészt a mamámtól is el voltam választva. De hogy ez meddig tartott, azt nem tudom.

Giza néni aztán még a háború előtt eltűnt az életünkből, nem tudom, mi lett vele, ahogy a férjéről sem tudok semmit. A két fia, Imre és Árpád ottmaradtak valamelyik táborban, nem tudom, hol. Van egy határozott emlékem: látom magam előtt őket a svábhegyi villa teraszán. Jóképű fiatalemberek voltak, a húszas éveik végén. Még egyet tudok a Giza néniről. Hogy a lakásában – mintha az akkori Vilmos császár, ma Bajcsy Zsilinszky úton lakott volna – az előszobában lógott egy Horthy Miklós portré, egy fénykép. És a Giza néni időnként gombostűt szúrt Horthy Miklós szemébe. Nagyon haragudott rá!

Apám öccse, Ernő bácsi, körülbelül három évvel lehetett fiatalabb apámnál. Ő is, Ilona néni is és Giza néni is nagyon alacsonyan iskolázott emberek voltak. Ernő bácsi apám üzlettársa volt, de szinte csak névleg, mert jobban szeretett nyaralni, mint dolgozni. Apám sokkal többet volt az üzletben. Ernő bácsi ritkábban volt jelen ezeken a vasárnapi ebédeken, noha ő is Pesten lakott, de leginkább San Remóban szeretett lenni, meg Abbáziában, úgyhogy én csak azt tudom, amit úgy hallottam: hogy az Ernő egy svihák. Aki jól él abból a sok pénzből, amit az üzlet hoz, de munkával nem nagyon járul hozzá. Volt egy felesége is, Paula. Van is róluk egy fénykép: Ernő bácsi és Paula valahol a tengerparton sétálnak. Volt egy fiuk, Pali, akivel nagyon sok baj volt. Mert sok pénzük volt, és Pali költötte a pénzt, de ugyancsak nem szeretett dolgozni. Egészen addig, amíg aztán a háború alatt, huszonévesen el nem vitték valahová, és ott nem maradt. Nem tudom, hogy az Ernő bácsiékkal mi lett később. Lehet, hogy a zsidóüldözésnek lettek az áldozatai, lehet, hogy a háború után még éltek, nem tudom.

Apám lányai, a Manci és a Bözsi sokkal idősebbek voltak, mint én, majdhogynem nénik voltak nekem. Hiszen apám huszonegy évvel volt idősebb anyámnál. A lányoknak anyámmal korrekt viszonyuk volt, ha látogatóba jöttek, akkor tegeződtek, szóval nem volt probléma. De nekem ők nénik voltak.

Ezek a svábhegyi vasárnapok úgy néztek ki, hogy a vendégek valamikor a délelőtt folyamán érkeztek a fogaskerekűvel. A Diána úthoz a Nagyállomásnál kellett leszállni. Az ebéd mindig rettenetesen bőséges volt, és nagyon hagyományos. Húsleves, benne főtt hússal, zöldséggel, sült hús, ami lehetett szárnyas, vagy lehetett disznóhús. És – odahaza úgy hívták – resztelt krumpli. A megfőtt krumplit meg kellett hámozni, zsíron fölaprított hagymát pirítani, és ehhez tették hozzá a krumplit. Nem is emlékszem, hogy más, mint krumpli lett volna. Rizs nem volt, és az, ami most van, hogy zöldségek meg saláták, az sem. Fejes saláta volt, hagyományosan négyfele vágva, cukros, ecetes vízben. A sütemények pedig a rácsos linzertől a rétesig; ami akkor ment, az minden volt. Zsuzsa néninek volt egy specialitása, a stanicli. Borzasztó vékony tésztából karikákat kellett kisütni, de csak éppen hogy, és akkor ezt meg lehetett sodorni, mint a papírstaniclit, ebbe tejszínhabot tettek és a tejszínhab tetejére olyan gyümölcsöt, ami éppen volt: eper, meggy, málna vagy ilyesmi.

Az étrendünkben nem szerepelt soha semmiféle kóserság. Maceszgombóc volt, de a maceszgombóc a pesti polgároknál nem volt zsidó étel. Egy jó húsleves marhahússal, maceszgombóccal, az egy vasárnapi leves volt. A sóletot ismertem, és tudtam, hogy voltak viták, hogy gerslivel [Hántolt és párolt árpaszem, malomipari termék. – A szerk.] vagy gersli nélkül kell főzni, de sólet ritkán volt. Éppúgy került az asztalra az is, mint ahogy például a disznókaraj is.

A Svábhegyen nagyon sok nyaraló volt, és volt üzlet is bevásárláshoz. És volt jégszekrény. Ami nem frizsider volt, hanem valóban jégszekrény. Úgy hajnaltájt jött a jeges – ez még a háború után is így volt sokáig –, és kiabált, hogy „Itt a jeges, a jeges, a csemege jeges”, és akkor a nők kirohantak vödörrel, és vettek jeget. A jégszekrénynek volt egy oldalsó, bőséges nagy rekesze, oda betették azt a hasábjeget, és az másnapig hűtötte a szekrényt. Alul volt egy csap, ott kellett kiengedni az olvadt vizet.

Emlékezetem szerint akkor még nem volt divat az ebéd utáni kávézás. Bort vagy sört ittak a férfiak az ebédhez, és apám olyankor néha elszívott egy-egy szivart. Délután uzsonnára tejeskávé, mazsolás kuglóf volt, és azt is a Zsuzsa néni csinálta. Akkoriban minden otthon és minden kézzel készült, semmi olyan nem volt, ami most könnyíti az életet. Hogy az ember egy jó cukrászdából hoz valamit, annak nyoma nem volt. Hogy azt az egy szem Zsuzsa néni hogy bírta, azt nem tudom. Sőt nálunk még a vacsora is meleg étel volt. Nem emlékszem pontosan, hogy nyáron is így volt-e, de télen biztosan. A vacsora már nem volt olyan bőséges, mint az ebéd, csak esetleg egy sonkás tojás, ham and eggs vagy főzelék valami hússal. Csodálkozom, hogy ilyen étkezés mellett az emberek nem gurultak a kövérségtől.

Ebéd után a gyerekek elmentek az asztaltól. Általában az volt, hogy ebéd után a nők is külön és a férfiak is külön mentek, és beszélgettek. Mi, gyerekek meg kimentünk a kertbe. A svábhegyi villának hatalmas kertje volt, ott lehetett játszani, és én ott is szerettem magamra aggatni mindenféle fátylakat és csipkéket, és für alle Fälle mindenképpen én voltam vagy a főtündér, vagy a főkirálynő, és a többiek lehettek az udvarhölgyek. De sokkal szívesebben játszottam fiúkkal. A szomszéd villában lakott a Herz család, a Herz szalámigyáros családja, és ott volt két vagy három fiú, akikkel sokat játszottunk [Herz Ármin hajózási vállalkozó (terménykereskedő?) 1882-ben alapította gyárát, melyet fiai 1888-ban átvettek, és a 25 munkást foglalkoztató céget „Herz Ármin és fiai” néven jegyeztették be. Az itt készült téliszalámi 1900-ban a Párizsi Világkiállításon már nagydíjat nyert. 1922-ben a gyár részvénytársasággá alakult, az 1930-as években évi 400-450 tonna szalámit exportáltak. A gyárat 1949-ben államosították. – A szerk.].

Van előttem egy emlékkép. A svábhegyi kertben Anti legfölül ül egy magas fán, ő a főparancsnok, a Herz fiúk lejjebb ülnek, és nyilván voltak ott mások is, mert a földön is vannak fiúk. Közlik velem, hogy ők egy hadsereg. És mindenkinek van rangja, csak én vagyok a puccer. Merthogy én lány vagyok, nekem nem lehet rangom. Ez egyébként egybeesett a család szellemével: ez csak lány, a Gréti, és van a fiam. Tehát én vagyok a puccer, és Anti közli velem, hogy valahol van itt egy veszett kutya, menjek és fogjam meg. És ez nem volt vicc. Tényleg volt a kertben egy veszett kutya. Annyira, hogy jött is két bácsi, az egyiknél puska volt, megtalálták a kutyát abban a nagy kertben, és agyonlőtték.

Nyár végén aztán visszahurcolkodtunk a városba, és ott éltük tovább az életünket. Mi gyerekek meg jártunk az iskolába. Én az elemit a Deák téri evangélikus iskolában végeztem – az elemibe klott kötényben jártunk, sötétkék klott kötény, piros zsinórral –, és emlékszem, hogy én voltam az első vigyázó, de aztán soha többé nem lettem vigyázó, mert nem jelentettem senkit. És nekem is meg Antinak is zsidó hittanra kellett járnunk. Mert a hittan akkor kötelező volt az iskolában. Úgyhogy ünnepekkor énekeltem a katolikus dalokat, zsidó ünnepekkor a zsidó dalokat, iskolakezdéskor meg a végén pedig az evangélikus zsoltárokat. Az év végi értesítőben mindenki neve mellett ott volt a vallása: rkat., ev., izr. A legkevesebb tandíjat a katolikusok, a legmagasabbat pedig az izr., a zsidók fizették. Én tudtam, hogy többet fizetek, mint a nem tudom, kicsoda – vagyis nem én, hanem a szüleim –, de ez olyan magától értetődő volt.

Az elemi után lehetett menni polgáriba [lásd: polgári iskola] vagy gimnáziumba, ami nyolc osztályos volt. Akkoriban mondjuk, egy postai alkalmazott a lányát még nem adta gimnáziumba, hanem polgáriba adta. A polgári négy osztályos volt, de zsákutca, nem vezetett sehova, onnan nem lehetett sehova se továbbmenni, esetleg egy tanfolyammal gyors- és gépírónőnek vagy egy üzletbe kiszolgálónak. Engem a szüleim beírattak a Váci utcai leánygimnáziumba, amit akkor úgy hívtak, hogy Gizella Királyné Leánygimnázium. A leánygimnáziumban a fiúgimnáziumhoz képest csökkentett tananyag volt, tehát egy lánynak eleve kevesebbet tanítottak, mint egy fiúnak. Például a lányok differenciálszámítást nem tanultak. Ugyanannyit tanultak viszont irodalomból, történelemből és nyelvekből.

Az, hogy valaki gimnáziumba járt, azt jelentette, hogy jól szituált család gyereke, de nem csak! Mert a gimnáziumban hallottam először azt a szót, hogy szegénységi bizonyítvány [A korabeli forrás a következőképpen definiálja a szegénységi bizonyítványt: „az illetékes hatóságtól valaki részére kiállított bizonyítvány, hogy ő, illetve szülei nem bírnak annyi vagyonnal, amennyi a kérdésben forgó üggyel összekapcsolt költség fedezésére szükséges.” A helyhatóság állítja ki (községekben az elöljáróság a főszolgabíró láttamozásával) (Révai Nagylexikon). – A szerk.]. Akinek ilyen volt, az nem fizetett tandíjat, vagy ingyen kapott tankönyvet. Arra emlékszem, hogy még nagyon kezdő gimnazista voltam, amikor a hitközségtől jött hozzánk egyszer egy héten ebédre egy Gabi nevű lány. És amikor megkérdeztem, hogy miért jön, akkor azt mondták, hogy Gabi szegény lány, aki „napokat eszik”. Ez azt jelentette, hogy mindennap más családnál ebédel. Mellettem ült Gabi az ebédnél, és én is kislány vagyok, de valami borzasztó kínos, hogy ennek a gyereknek itt idegeneknél kell ülni és enni. Ebéd után ő rögtön ment is el.

A Gizella Királyné Leánygimnázium az Irányi és Váci utca sarkán volt, most egy általános iskola van ott. Nagyon jó hírű, úrilányoknak való gimnázium volt, és én megfelelően rosszul éreztem magam benne. Nem voltam jó tanuló, és állandó konfliktusaim voltak a tanárnőkkel, amit akkor úgy kellett mondani, hogy tanárúrnő. A tanárúrnő ha valamit mondott, arra nem volt visszapofázás. Alattvalók voltunk az iskolában. Én viszont fegyelmezetlen voltam és kötekedő. Nekem roppant jámbor és nagyon úrilány külsőm volt, de magaviseletből hármasom volt.

A gimnáziumban volt egy rendtartás. A rendtartás előírta, hogy a tanulók „feszes alsóderekat” kell hogy hordjanak, magyarán hogy a mellüket leszorítsák. Hogy moziba csak igazgatói engedéllyel lehet menni, de akkor is csak szülői kísérettel. Hogy nyolc után egy jól nevelt úrilány nem lehet az utcán. Kötelező volt a csíkos matrózblúz, sötétkék rakott szoknya, ünnepekkor pedig a fehér matrózblúz. De nem is ez idegesített engem, hanem az iskola szelleme, az idegesített borzasztóan.

Rossz tanuló voltam, hármas. Magyarból, művészettörténetből, németből, franciából ötös [Azaz a korabeli osztályzási rendszer szerint „egyes”, a háború előtti iskolarendszerben ugyanis az egyes volt a legjobb érdemjegy. – A szerk.], viszont a matematikát, egyáltalán a természettudományokat nem nekem találták ki. Bár lehet, hogyha nem úgy feleltetett volna Fodor tanárúrnő, ahogy feleltetett, akkor talán jobb lettem volna. Az elemiben még rövid hajam volt, oldalt elválasztva, csattal, aztán a gimnáziumban már nagyon hosszú copfom volt. Olyan hosszú, hogy rá tudtam ülni. És egészen szőke voltam. Nem tudom, hányadik osztályban volt, azt hiszem, a másodfokú egyenleteknél tartottunk, amikor kihívott a Fodor tanárúrnő. Elkezdtem felelni, amikor Fodor tanárúrnő rákezdte: „Ha valakinek ilyen szőke a haja, akkor miért van itt az iskolában? Miért nem sétál a Váci utcában?” És így tovább, és így tovább. A vége az lett, hogy letettem a krétát. Azt mondja: „Miért tette le a krétát?” Mondom: „Mert hogyha a tanárúrnő folyton beszél rólam, akkor nem tudok felelni.” Nahát ez magatartásból is és matematikából is elfogadhatatlan volt.

A gimnáziumban jártam különtornára. Volt egy KISOK nevű sportegyesület, aminek a keretében jártam hetente kétszer a Margit-szigeti fedettbe – a Hajós Alfréd uszodába, ami akkor vadiúj volt – úszóedzésre. Mallász Gitta úszóbajnok volt az edzőnk, aki nagyon kemény csaj volt. És mert nem tudtam jól fejest ugrani, mindig vesztettem a távolságból, így hátúszó lettem. Még valami országos rekordot is felállítottam, amikor megnyertem egy hátúszóversenyt.

Nagyon sokat sportoltam. Ebben nem voltam tipikus, mert egy pesti úrilány nem sportolt annyit, mint én. Pesten, ahol a Duna-parton a Petőfi-szobor van, ott úszott a Dunán egy uszoda. Női uszoda. Lehet, hogy ott kezdtem el úszni tanulni, nem tudom. Zöldre festett fából volt, egy kis fahídon kellett lemenni, és ott volt a pénztár. Azután volt egy körülbelül ötven-, de lehet, hogy csak harmincméteres vízrész, ahol úszni lehetett. A vízrész körül voltak a kabinok és a napozó. És mindenki tudta, hogy a hídról meg a Gellért-hegyről kukkeros férfiak nézik a női napozót. Mert az akkor olyan nagy izgalom volt. Pedig nem lehetett levenni a fürdőruhát, csak letolni a pántját. Volt egy férfiuszoda is külön, ugyanúgy a Dunán, némi távolságra a nőitől. Az is zöldre volt festve. Ezek egészen a háborúig megvoltak, hozzátartoztak a pesti látképhez.

Ebben az uszodában volt úszómester is. Az úszómester úgy tanította az embert úszni, hogy volt egy nagy fa, a nagy fán volt egy kötél, a nagy kötélen egy hurok, oda berakták a delikvenst, és akkor az úszómester mondta, hogy eegy-kető, eegy-kető, és erre a számolásra kellett a kötélen lógva tempózni. A fürdőruhám valódi, tiszta gyapjú volt. Amikor az ember kijött a vízből, akkor az legalább öt kiló volt, amíg ki nem csurgott belőle a víz. Emlékszem egy kékre, amibe fehér pöttyök voltak belehímezve. Természetesen csak kis dekoltázzsal, vállpánt, egyberészes, és még egy kis nadrágocskája is volt. De a legundokabb az volt, hogy nem akart megszáradni az a nyomorult. Fölül már száraz volt, mert lecsurgott a víz, de a fenékrész az vizes maradt végig.

A gimnáziumban tornaórához volt egy klott tornanadrágunk, ami térden alul ért, és jó bő volt. Ehhez volt egy fehér blúz – nem trikó, hanem blúz –, az elején felirattal, hogy GK, Gizella Királyné Gimnázium. Én főleg magasugrásban voltam jó, de ebben a nadrágban csak leverni lehetett a lécet. Még így is átvittem a százhuszonötöt, ami dicsőséges dolog volt. Főleg magasugrottam, futottam, iszonyú jó kondícióban lévő ifjú csaj voltam. Korcsolyázni is jártam a Városligetbe, de azt nem szerettem, untam a körbemenést.

Minden évben volt az év vége felé egy torna-záróünnepély, amire mindig szép ritmusos gyakorlatokat kellett megtanulni, zenére. Ez a millenniumi pályán volt, a Thököly útnál, egy óriási területen, ahol több lányiskola mutatta be a tornamutatványát. Ezt nagyon szerettem. Szerettem az úszástréningeket, a magasugrást, és borzasztóan örültem egész életemben, hogy az iskolában tanultam latint. Mert hihetetlen könnyűvé tette nekem a franciát, és ma is meg tudok érteni olasz vagy spanyol írott szöveget.

A tanáraimtól borzasztó sok függött. A művészettörténetet és a latint Maróthy Jenőné tartotta, aki abban különbözött a többitől, hogy emberséges, kedves volt. Ő csinálta az irodalmi színpadot is. Az ő vezetésével adtuk elő a teljes Kacsóh Pongrác-féle „János vitéz”-t, énekelve, ahol is én voltam Iluska, és a Hauer Erzsi volt a János vitéz, aki egy magas lány volt. Ez hihetetlen jó volt. Még az újság is megírta, hogy a Gizella Királyné Gimnáziumban előadták a „János vitéz”-t, és még a nevem is ki volt nyomtatva.

A németet Kerényi Károlyné tanította. Kerényi Károly Európa-híres klasszika-filológus volt, a felesége pedig latint és németet tanított [Kerényi Károlyné (szül. Stamberger Erzsébet) (1896–1990) – tanár (Kerényi Károly klasszika-filológus első felesége). „Latin–görög–német szakon végzett a budapesti tudományegyetemen, 1918-ban szerzett doktori diplomát. Tanított a Veres Pálné, a Szilágyi Erzsébet, a Trefort utcai és a Varga Katalin gimnáziumokban nyugdíjba vonulásáig (1958). A gimnáziumok számára latin és görög tankönyveket írt” (MÉL). – A szerk.]. Egyszer – akkor már nagyobb vagyok –, tanítás után megyek föl a lépcsőn a gimnáziumban, és egy beugróban ez az Erzsi néni, a Kerényiné egy másik tanárral beszél rólam. A másik azt mondja, hogy egy tűrhetetlen alak vagyok, akit ki kéne röpíteni az iskolából, a Kerényi Károlyné pedig azt mondja, hogy okos vagyok, tehetséges vagyok, csak nem tudnak velem bánni. Ez nekem olyan jólesett, hogy azt nem tudom elmondani! Egyszóval Maróthy Jenőnét és Kerényi Károlynét szerettem, de a többi tanár rémes volt.

Az ilyen dolgokban, tehát a sportban, az irodalmi színpadban borzasztó szorgalmas voltam, semmi se volt sok. És nagyon szép hangom volt. Olyan szép, hogy volt egy református tisztelendő a gimnáziumban, aki elvitt az Operába az akkori igazgatóhoz, Radnaihoz [Radnai Miklós (1892–1935) – 1925–1935 között volt az Operaház igazgatója. – A szerk.], hogy hallgasson meg. Meg is hallgatott, és azt mondta, hogy óriási anyag vagyok, de még túl fiatal. Aztán olyan események jöttek a világban, hogy mindenről szó volt, csak arról nem, hogy én operaénekesnő legyek. Felnőttkoromban aztán strúmával műtöttek, és a strúma elvitte a hangomat. De nagyon szerettem énekelni, és az iskolai szereplésekkor mindig énekeltem.

A hittantanárunknak nem tudom már a nevét, mert mi magunk között csak Kóbinak hívtuk. Érdekes, hogy a katolikusok úgy beszéltek a hittantanárukról, hogy tisztelendő úr, a zsidó lányok viszont kellő iróniával, gúnnyal csak úgy nevezték: Kóbi. Kóbi mindig kalapban járt, mint egy pesti polgár, semmi zsidós nem volt rajta, se szakáll, se feketeség, se pajesz, semmi. Nagyon kedves ember volt, és biztosan sokat is tudott, csak nekünk eszünk ágában sem volt a Kóbira figyelni.

A gimnáziumban egy nagyon szoros nyolcas baráti kör alakult ki – persze leányokból, mert nem volt koedukáció –, és ennek a nagyon szoros baráti körnek egy kivételével minden tagja zsidó volt. Sokat voltunk együtt, némelyik barátság ezek közül messze a felnőttkorba kísért el.

A sportolás mellett – noha a szüleim nem akarták – nagyon sokat olvastam. Mindenfélét. Minden betűt faltam. Volt egy olvasmány, ami nagyon jellemző volt arra a korra: a lányregények. Amikor ezeket olvastam, akkor olyan tíz éves voltam. Ezek a lányregények arról szóltak, hogy mi kell egy fiatal lánynak. Volt egy nevezetes írónő, Tutsek Anna, akinek volt a Cilike sorozata: Cilike, Cilike nagylány lesz, Cilike menyasszony, Cilike anyuka, Cilike nagymama, és ez ment a végtelenségig. Na, ez a Cilike egyszerűen hülye volt. Arról volt nevezetes, hogy nagyon igyekvő, de minden kiesett a kezéből, és elbotlott, és mindig zavarban volt. Annyira, hogyha valaki rosszul csinált valamit, volt is egy olyan mondás, hogy olyan vagy, mint a Cilike. Mit is akart ez a Cilike? Cilike szép akart lenni, házias akart lenni, bálba készült, szép ruhát akart. Úri kislány volt [Tutsek Anna (1865–1944) – író. 1894-től a „Magyar Leányok” c. képes hetilap szerkesztője. Különösen a női olvasóközönség polgári rétegeiben voltak olvasottak erkölcsjavító célzattal írt konzervatív szemléletű írásai (Viola története /regény/, Cilike /regénysorozat/ 1904–14). – A szerk.].

Arra nagyon emlékszem, hogy Cilike mindenképpen nagylány akart lenni. Hosszú szoknyát akart, és egyszer talált egy púderos dobozt púderpamaccsal, és púderozta magát a tükör előtt. Végül nagylány lesz, megkapja a hosszú ruhát, találkozik azzal a férfiúval, aki megkéri a kezét, és akkor Cilike férjhez megy. Természetes, hogy Cilike férjhez menéséből csak arról volt szó, hogy milyen lakásban lakik, milyen ruhákat hord, milyen koszttal várja haza a férjét. De ennek a Cilikének szexuális vagy szerelmi élete nem volt, csak úgy születtek a gyerekei.

Ugyanez megvolt németben is – nem emlékszem a szerzőnőnek a nevére –, ott Bébinek hívták a főhősnőt, és ugyanez a sorozat volt. Bébi nagylány, Bébi férjhez megy, Bébi nagymama lesz. Azzal a különbséggel a Cilikétől, hogy ez a német Bébi sportolt, és a kedvence a lovaglás volt. Az egyik könyv címlapján volt is egy kép, hogy Bébi lovaglókosztümben ül egy ló hátán, és ugrat éppen.

Egy könyv volt csak, ami másfajta volt. Magyar szerző írta, Ego álnéven. Ma sem tudom, ki volt ez az Ego, de ő írta „Az okos Novák Magda” című könyvet. Ez volt az első lányregény, aminek a főhőse dolgozó nő lesz. Gyors- és gépírást tanul, és elmegy egy irodába gyors- és gépírónőnek. Ez egy más, egy újfajta lányregény volt, ami már a jövő felé mutatott [Rózsavölgyi (Rosenthal) Mórné Fried Margit (1881–1940) írónő álneve volt az „Ego”. A „Pesti Napló” tárcaírója volt, több felnőtteknek szóló, ill. gyermek- és ifjúsági regénye jelent meg a 20. század első évtizedeiben. Itt valószínűleg „A komoly Novák Magda” című könyvről van szó (Singer és Wolfner, Budapest, 1912). – A szerk.].

Én ezeket a könyveket faltam. Ezeket olvasták akkoriban az elemiben  – már aki olvasott, de sokkal többet olvastak a gyerekek, mint ma. Ezeket a Cilikéket meg Bébiket minden lány megkapta, megvették az én szüleim is, és ezek a könyvek csak az enyémek voltak. A szobámban, abban a bizonyos szekrényben voltak polcok, ott voltak az iskolásfüzeteim és a könyveim is. Aztán később már nem ilyen regényeket olvastam, hanem Jókait, Gárdonyit, ilyeneket. Az úriszoba könyvszekrényében volt a százkötetes Jókai, díszkiadás, amit tizenkét éves koromra, talán még előbb is, elolvastam az egészet. Zsuzsa néni, a szakácsnőnk analfabéta volt, sose járt iskolába, és vacsora után mindig felolvastam Zsuzsa néninek a Jókaiból.

Minden lánynak volt emlékkönyve – én, azt hiszem, tízéves születésnapomra kaptam –, ahova az ember beíratta az osztálytársnőit, a mamáját, a tanárnőit. Az volt a cél, hogy minél többen legyenek benne. És olyan csodálatos versikék voltak beleírva, hogy azt mondja: „Az élet tengerén van egy kis sziget, boldogság a neve, az legyen a tied. Szeretettel jegyzé sírig hű barátnőd, Kravár Gizella.” Fogalmam sincs már, hogy ki volt Kravár Gizella.

Egyébként úgy tizenkét éves koromban én magam is írtam. Nagyon szerettem írni. A naplómban, amely még ma is megvan, azt hiszem, 1930-tól kezdve vannak az első beírások –, és volt egy írói próbálkozásom is, amelyben egy esős napról van szó, a Körútról és a csillogó aszfaltról.

De akkoriban a szülők – és nemcsak az én szüleim – általában azt kívánták, hogy egy lánynak ne legyenek intellektuális ambíciói. Egy lány legyen szép, nőjön fel, és menjen férjhez. Ez volt a program. És ez engem már nagyon korán idegesített.

Olyan tizenkét éves korom körül, amikor a nagy gazdasági válság volt [lásd: 1929-es gazdasági világválság], az apám tönkrement. Elköltöztünk a Vigadó téri lakásból, mégpedig először a Thonet-udvarnak a Mária Valéria utca felé eső részére, egy szerényebb utcai lakásba. Onnan aztán továbbmentünk az utca túloldalán, srégvizaví egy másik házba, ha jól emlékszem, a Mária Valéria utca 15-be, egy kevésbé reprezentatív házba, egy második vagy harmadik emeleti háromszobás lakásba. Ott már nem volt lányszobám, akkor már a Mici is eltűnt, és soha többé nem láttam. Ott már az ebédlőben aludtam egy díványon, de abszolút nem érdekelt.

Úgy egy év múlva onnan is elköltöztünk. Érdekesen hangzik, hogy „tönkrementünk”, juj, de borzasztóan tönkre vagyunk menve! A következő állomás ugyanis a Szív utca 64. volt, apám saját háza, egy háromemeletes, körfolyosós bérház. Csak nem a Duna-parton, nem a Belvárosban, hanem a Szív utcában. Az is négyszobás lakás volt, az első emeleten, de sokkal szerényebb, olyan Szív utcai. Két szoba nézett az utcára, egy szokásos hosszú előszoba, abból nyílt a fürdőszoba, vécé, spejz, Zsuzsa néni kicsi szobája, és a végén volt egy másik, egy sötét udvari szoba. Eredetileg két udvari szoba volt, de valamikor ekkortájt keveredett hozzánk anyám unokahúga, Sittner Mariska, és a két udvari szobából apámék egyet leválasztottak neki. Ott kapott a Mariska egy szoba-konyhás-fürdőszobás lakást.

Amikor Mariska följött Pestre, nagyon rosszul tudott magyarul, románul beszélt és németül. Valahova elhelyezkedett, egy üzletbe, azt hiszem, és aztán már mindig alkalmazott volt valahol. Soha nem ment férjhez, és soha semmilyen kapcsolata nem volt. Karácsonyestéken velünk volt, amikor férjhez mentem, minket is látogatott, szóval a Mariska velünk volt, csak neki nem sok öröme telt benne. Tulajdonképpen nagyon szerencsétlen élete volt, és a családban ő amolyan „nagyon sajnált” Mariska volt. Arra senki se gondolt, hogy talán nem volt okos dolog fölhozatni Oravicabányáról. Talán ott férjhez ment volna, és talán ott normálisabb életet élhetett volna.

Mikor a Szív utcába költöztünk, Zsuzsa néni akkor is – és örökre, egészen az 1947-ben bekövetkezett haláláig – velünk maradt, de akkortól nem volt többé szobalány meg luxus személyzet, mint például Bogen néni, a fodrász. A házban Jokkel néni, anyám masszőze volt a házmesternő – de Jokkel néni valójában hivatásos masszőz volt –, ő masszírozta mamámat tovább, hiszen ott volt, de sokkal szerényebben folyt az élet. Apám ügynök lett. Textíliával ügynökölt, egy osztrák vagy német cég számára. Azelőtt járt hozzá egy gyors- és gépírónő, mert apám, még mint nagykereskedő, levelezett az üzletfelekkel. Ez a gyors- és gépírónő is elmaradt, én tanultam meg az iskolában a Radnai-féle magyar gyorsírást és a Gabelsberger-féle német gyorsírást, és ettől kezdve én csináltam apám levelezését. Tizennégy éves talán még nem voltam ekkor. Nekem diktált minden nap, és én vittem át gépbe. Sokáig csináltam, de aztán jó hasznát vettem, mert volt, hogy gyors- és gépírónőként kerestem a kenyerem.

1932. augusztus huszonkilencedikén Vértesi Éva barátnőmmel kimentünk a fedett uszodába. A Vértesi lányok a Nyúl utcában laktak, nagyon gazdagok voltak, papírgyáros volt a papájuk. Mamájuk rövid ideig volt, mert meghalt rákban, és volt náluk a Saci, olyan házvezetőnőféle. A Vértesi [Vértessy?] lányokért minden nap a Saci jött a gimnázium elé – ami azért túlzás volt, mert már értem se jöttek –, és bárhova mentek, a Saci vitte őket, a Saci jött értük. Velük ültem életemben először és utoljára Rolls Royce-ban, aminek az ülései sötétkék bársonnyal voltak behúzva, és volt egy sofőrjük is, a Frédi. Az egyik Vértesi lány, az Éva velem járt egy osztályba, Vera pedig eggyel lejjebb.

Tehát elmegyünk az uszodába, és ezzel megkezdődik az új szakasz az életemben. Akkor ismerem meg a későbbi férjemet, Nagy Tamást. Attól kezdve más életet élek, mint a pesti úrilányok. Mert világnézetet kapok, és szembeszállok azzal a polgári élettel, azzal a státusszal, amit nekem mint leánynak az a társadalom kínál.

Tamás – aki akkor érettségizett – egy osztálytársával volt az uszodában. Én megjelentem a napozóteraszon – még nem voltam egészen tizennégy éves, csak éppen olyan magas voltam, mint most –, rám nézett, és azt mondta Gyulának, az osztálytársának: ezt a lányt szeretném megismerni. És Gyula azt felelte, hogy semmi akadálya, mert én ismerem. Ő engem a Vértessy lányok révén ismert ugyanis. És akkor elkezdtünk Tamással beszélgetni, és soha többé abba se hagytuk.

A naplómba azt írom aznap este, hogy ma megismerkedtem egy fiúval, Tominak hívják, zárójel, a vezetéknevét nem tudom, zárójel bezárva, ő lesz a férjem, vagy senki más. Ez persze lehetett volna egy hülyeség is, de beteljesedett.

Tamással megbeszéltük, hogy másnap találkozunk. Én úgy hajnali négykor fölébredtem, és kinéztem, hogy uszodaképes idő lesz-e. Az lett. Attól kezdve mindennap találkoztunk – sokat vagyunk együtt, és elkezdjük megbeszélni a világot –, egészen szeptember huszon-nem-tudom-hányadikáig. Tamás ugyanis már beiratkozott a jogra, de egy év halasztást kért, mert el akart menni Bécsbe. Fölvételizett a kereskedelmi akadémiára, a Handelsakademie-ra, de nem is azért, hogy elvégezze, hanem azért, mert azt remélte, hogy a bécsi városi könyvtárban majd Marx–Engels irodalomhoz tud jutni. Mert Pesten nem lehetett. Úgyhogy szeptember végén Tamás elment, és egy évig távol volt. Ekkor kezdődött meg a levelezésünk, és aztán több mint kétezer levelet váltottunk az életünkben.

Tamás apja elsőgenerációs értelmiségi volt, úgy hívták, hogy doktor Nagy Sándor. Pontosabban a Honvéd utca 16-ban, ahol laktak, a ház kapuján volt egy tábla, amire az volt kiírva, hogy „dr. Nagy S. Sándor, ügyvéd”. Megkérdeztem Tamást, hogy mi az az „S”? Gőze nincs, mondja, ez mindig ott volt. Aztán sokkal később kiderült, hogy az az „S” bizony Salamon. És a családot úgy hívták, hogy Neuespiel. A nagyapa valahol vidéken volt kocsmáros, Tamás apjának volt egy testvére is, Andor, de az nem végzett egyetemet. Nagy Sándor viszont ügyvéd lett, méghozzá a budapesti panziósoknak lett a nagyon sikeres ügyvédje, jól ment neki, és szép nagy lakásban laktak.

Nagy Sándor felesége, Tamás anyja Szende Lujza volt. Szende Lujzának az apja eleinte Seiler vagy Springer, vagy nem tudom, micsoda volt, később lett Szende és bankigazgató. Tehát Szende Lujza családja asszimilált zsidó polgári család volt. A három nővér – Lujza, Margit és Klári – teniszezett, idegen nyelvet tanult, egyszóval kulturált családban élt.

Hogy Nagy Sándor és Szende Lujza hogy találkozott össze, azt nem tudom, de 1910-ben vagy 1911-ben házasodtak össze. Volt egy fiuk, Miklós, de Miklós meghalt diftériában vagy valami hasonló, akkor halálos kimenetelű betegségben. Aztán kitört a világháború, és Nagy Sándort elvitték a frontra, majd a híres przemyśli csatában orosz hadifogságba került, és az orosz–kínai határon, Csitában élt egészen 1920-ig. Tamás 1914-ben született, de hatéves koráig nem ismerte az apját. Ezzel szemben ismerte a keresztapját. Lujza ugyanis összejött egy emberrel, akit úgy hívtak, hogy doktor Szarka Lajos. Ő is ügyvéd volt, nagyon vallásos református, az újpesti presbitérium tagja, egy iszonyúan konzervatív pasas. És amikor Tamás még két éves sincs, Lujza és a gyerek áttérnek a református vallásra. Úgyhogy Tamás nem zsidónak, hanem reformátusnak nőtt föl, Lajos bácsi gondos felvigyázása mellett. Lajos bácsi még verseket is írt Tamásnak a szülinapjaira.

Lujzának nagyon sok könyve volt, gyűjtötte a könyveket, csakhogy nem a tartalom volt a fontos, hanem a bőrkötés. A könyvszekrényükben ott volt Déryné naplója meg Eötvös József meg minden, csodálatos bőrkötésben. Tamás gimnáziumba járt – a Lónyay utcai Református Főgimnáziumba [lásd: Lónyay utcai Református Gimnázium] –, és hetedikes volt, amikor benyúlt a könyvszekrénybe, és valahol hátul ott volt egy könyv: Engels Frigyes „A majom emberré válása”, németül. Elolvasta, és ettől kezdve kereste a marxista irodalmat. Amit nagyon nehéz volt fellelni, mert például a Szabó Ervin Könyvtárban szinte nem is volt. Amikor megismertem Tamást, éppen abban a fázisban volt, hogy borzasztó fontos volt neki, hogy elmondja, mik azok az információk, amikhez a könyvek révén hozzájutott. Az első könyv például, amit kölcsönkaptam tőle, az Bebel „A nő és a szocializmus” volt [August Bebel 1883-ban írt könyve Magyarországon 1919-ben jelent meg először Somogyi Béla fordításában (Bebel Ágost: „A nő és a szocializmus”), a Népszava-Könyvkereskedés Kiadásában. – A szerk.].

Tamás – szemben velem – mindig kitűnő tanuló volt. Nem azért, mert sokat tanult, egyszerűen mindig kitűnő volt. Azonkívül megnyerte az országos gyorsíró versenyt, megnyerte a nem tudom, milyen sportversenyt, teniszezett, sziklamászott, síelt, evezett, és mindent, amit csinált, azt felsőfokon csinálta. A gimnáziumban két barátja volt. Az egyik Kasztel András – őt én is nagyon szerettem –, aki később a „Népszavá”-nak lett a főmunkatársa. A második világháborúban valahol Ukrajnában, egy kórházban volt, amikor a visszavonuláskor a kórháznak beszögelték az ajtajait, ablakait, és fölgyújtották [Minden bizonnyal Dorosicsnál pusztult el. – A szerk.]. Andris így halt meg [Kasztel Andrásról a következőket tartalmazza a Magyar Életrajzi Lexikon: „(Bp., 1914. szept. 11. – Ukrajna, 1943): újságíró. Tanulmányai befejezése után éveken át magántisztviselőként dolgozott. Már fiatalon kapcsolatba került az SzDP-vel. 1940-ben a Népszava szerkesztőségében működött. Forradalmi szellemű külpolitikai cikkei élénk visszhangot váltottak ki. 1941. nov. 1-én részt vett a Kossuth és Táncsics sírjánál tartott tömegtüntetésen. 1942-ben tevékeny szerepet vállalt a Petőfi-szobornál rendezett antifasiszta tüntetés előkészítésében és szervezésében. A tüntetés során elfogták és bebörtönözték. Kiszabadulása után tovább folytatta újságírói tevékenységét. 1943 elején büntetőszázaddal kivitték az ukrán frontra s ott meggyilkolták.” – A szerk.]. A másik Halberg Gyula volt, egy gazdag fogorvosnak a fia. Gyula kitűnően fényképezett, rólunk is sok képet csinált, és a fényképeinkkel időnként pénzt keresett, mert megjelentek újságokban, például az „Új Idők” címoldalán is. A háború után, amikor az amerikai–koreai háború kitört, Gyula elment Koreába mint orvos, amerikai fogságba esett, és nem jött haza. Amerikába ment. Aztán amikor lehetett, akkor már többször jött haza, nagyon sok pénze volt, de nem volt egy különösebben jókedvű ember.

Amikor Tamás elment Bécsbe, és én itt maradtam, a gimnáziumi barátnőim köre is elkezdett olvasni, és szembefordultunk a szülők világával. Ebben én elég erős hatással voltam rájuk, és ez a lázadás mind a nyolc lányra jellemző lett. Hatodikos voltam, amikor az Eötvös Kollégiumban – amit Klebelsberg Kunó kultuszminiszter hozott létre kiváló diákok számára [Az Eötvös Kollégiumot Eötvös Loránd javaslatára alapították 1895-ben. Lásd a szócikket. – A szerk.] – egyszer nagy letartóztatás volt, mert kommunista diákok szivárogtak be a Kollégiumba. Pikler Gyuri [lásd: Péter (Pikler) György], Mód Péter és még sokan mások [Mód Péter 1929-ben lett tagja az Eötvös Kollégiumnak (lásd: eotvos.elte.hu/ecwiki/index.php?title=Bemutatkozunk), Pikler György nevű kollégiumi tag nem szerepel a Kollégium egykori tagjainak névsorában. Lehet, hogy nem is róla van szó? Vagy nem hallgatóként fordult meg a Kollégium falai között? – A szerk.]. Akkoriban kezdett valami kialakulni a fiatal értelmiség körében. És mi nyolcan, lányok ott, az előkelő Gizella Királyné Gimnáziumban, hát mi se voltunk – csak így tudom mondani – kóserok. Érződött rajtunk egy másféle magatartás. Én néha megcsináltam azt, hogy egy irodalmi dolgozatba beírtam olyan gondolatot, amit nem tanítottak, hanem ami az én gondolatom volt.

Igyekeztünk másképp is öltözni, mint az úrilányok. Még nagyon fiatalok voltunk, még nem léphettünk be a Szociáldemokrata Pártba, de ott a fiatalok viselete a kék ing és vörös nyakkendő volt. Én így mentem el az Operába. Akkoriban minden évben újra be kellett iratkozni az iskolába. Amikor mentünk beiratkozni a hetedikbe, ahogy ott ültek a tanárok az asztalnál, a Raksányi Mária tanárúrnő azt mondta nekem: „Na, ugye örülsz, hogy fölvettünk? Hogy nem rúgtunk ki!” Erre én visszavettem a bizonyítványomat, meghajoltam, elköszöntem, és kijöttem. És velem együtt jöttek a barátnőim.

A gimnázium előtt, a Váci utcában megbeszéltük, hogy most mi legyen. Én elhatároztam, hogy pár utcával arrébb megyek, a Veres Pálné Gimnáziumba [A (későbbi Veres Pálné) leánygimnázium 1869-ben alakult meg 14 tanulóval és 9 tanárral, saját tantervvel. – A szerk.]. Odajött velem a Vértesi Éva és a Rechnitzer Vera is. Büchler Ágiék elhatározták, hogy mivel ők Budán laknak, inkább elmennek a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba. És ki-ki hazament, és közölte a szüleivel, hogy melyik gimnáziumba iratkozott be. Ez ma természetesnek tűnhet, de egyszerűen nem lehet elképzelni, hogy mit jelentett akkor! Hogy szülői megkérdezés nélkül átiratkoztunk egy másik gimnáziumba!

Otthon ez persze nem ment vihar nélkül. De a szüleim nem nagyon törődtek az iskolai előmenetelemmel. Ők semmi mást nem akartak, mint hogy szép legyek, és jól menjek férjhez. Semmiféle intellektuális igényük velem szemben nem volt. És ez engem dühített. Például nem szerették azt, hogy sokat olvasok. Miért olvas ez a lány olyan sokat? Majdnem azt mondhatnám, hogy titokban kellett olvasnom. Jobban szerették volna, ha kézimunkázom, vagy ilyesmit csinálok, de azt meg én nem szerettem. Magukkal szemben is inkább csak amolyan társasági igényük volt. Például a mamám megtanult franciául. Ugyanattól a Thallóczy Erzsi nénitől, aki engem is tanított. Hiszen nem volt semmi dolga, és a mamám egy jófejű asszony volt.

Borzasztóan nem szerettem otthon a férfiuralmat. Azt, hogy például anyám a Zsuzsa nénivel úgy ült le, hogy mit főzzünk ma, mit szeret az úr? Lehetőleg ellenkeztem az apámmal. Ő például megkövetelte, hogy ebéd után oda kellett hozzá menni, kezet csókolni és megköszönni az ebédet. A bátyám az ilyen dolgokat boldogan csinálta, kézcsók a nagynéninek, kézcsók a nagymamának, neki ez soha nem okozott problémát, így tényleg mindenkinek ő lett a kedvence. Én pedig állandóan a fogamat csikorgattam. Emlékszem még kiskoromból egy jelenetre, amikor a hálószobában a szekrény alá bújok be, mert nem vagyok hajlandó a nem tudom, kinek kezet csókolni. Onnan húztak elő, és én kézzel-lábbal kapálóztam. Aztán úgy tizenhárom éves lehettem, amikor kijelentettem, hogy többet nem vagyok hajlandó ebéd után kezet csókolni, és nem vagyok hajlandó megköszönni az ebédet. Mert a gyerek etetése szülői kötelesség. Azt hiszem, akkor mondta apám azt, hogy vagy meghajolsz, vagy megtörsz.

Anyám ezekben a drámai jelenetekben nem vett részt. Soha vele komolyabb problémámat meg nem beszéltem, de nagyon szerettem. Derűs pont volt az életben. Ilyen volt gazdag korunkban, és ilyen volt, amikor már nem voltunk olyan gazdagok. Mindig nagyon kedves és nagyon szeretetre méltó volt. Sajnos, a mamám engedékenységéből, kedves bájából bennem kevés van, inkább az apámra hasonlítok, méghozzá borzasztóan. Ezt akkor nem vettem tudomásul, de ez az igazság. Anyámat szerették az emberek, és aki csak a család körül dolgozott, mind évtizedekig megmaradt velünk, mert mindenki jól érezte magát. Kivéve engem.

Emlékszem, hogy a Vigadó téri lakásban, abban a csoda lányszobában volt egy kis hely az ablak és a szekrény között, s ott állt egy kis fehér sámli. És én ott ültem nagyon sokat abban a ménkű nagy lakásban, egyedül. Le tudnám rajzolni most is, hogy hol volt ez a kis zug, ahol egyedül ültem. De ebből alakult ki az a furcsa pedagógiai nézetem, hogy a felnövekvés korszakában ért negatív hatások néha nagyon pozitív végeredményt adhatnak. Mert az én legjobb tulajdonságaim – az akaraterőm, az önállóságom – ebből a gyerekkorból nőttek ki.

A bátyámnak egyébként volt egy érdekes biológiai érdeklődése, ami nagyon korán, tizenéves korában már megmutatkozott. Madarászott. Tulajdonképpen amatőr ornitológus volt, de nem csak hobbista szinten, hanem nagyon komolyan értett is hozzá. Olyannyira, hogy a felszabadulás után az Állatkert tanácsadója lett. Különösen érdekelte őt az állatok keresztezése. Később nagyon komolyan foglalkoztam pszichológiával, és úgy gondolom, hogy ez a félvér fiú, ugyanúgy, mint én, nagyon intenzíven élte meg a zsidó és a keresztény kettősséget. Valahol itt kell legyen a nyitja annak a vonzalomnak, hogy ő folyton keresztezett ilyen kanárit amolyan pinttyel, amolyan pintyet emilyen kanárival.

A madarászása úgy kezdődött, hogy fölment a Sváb-hegyre, és vitt magával enyvet és kis rudacskákat. Ezeket elhelyezte az erdőben, a madárka rászállt a rudacskára, odaragadt, Anti elfogta és hazahozta. És egyre csak hozta a madarakat. A Vigadó téri lakásban még nem, de a Mária Valéria utca 15-ben a konyha tele volt szabadon repkedő madarakkal. A fregolin gerlék, pintyek, rigók, kanárik, mindenfélék ültek, és ha úgy volt kedvük, akkor plötty, plötty, belekakáltak a világba. Nekem ez irtózatos volt, gusztustalan, undorító. Azóta nem bírom elviselni az állatok fizikai közelségét. A falak tele voltak kalitkával, Anti este befogta a madarakat – ő tudta, hogy melyik hol lakik –, és betette a kalitkákba.

Anyám megpróbált ez ellen tiltakozni, de akkor Anti ledobta magát a földre, csinált egy hisztérikus rohamot, és ment minden tovább. Ez így volt egészen addig, amíg a Szív utcába nem mentünk, mert akkor Anti a padlástérben helyezte el a madarakat. Karácsony után mindig kiment a Lehel téri piacra, megvette a maradék karácsonyfákat, fölszögezte a falra, és a madarak vidáman fészkeltek azokon. Anti így hozta létre a legcsodálatosabb kereszteződéseket, amikről aztán kis cikkecskéket is írt valami ornitológiai lapba. Azt hiszem, ekkoriban olyan kétezer madara lehetett. Igen ám, de ezt a kétezer madarat etetni is kellett. Anti vette a magokat, minden nap hajnalban ment föl a padlásra, és új ételt, friss vizet adott nekik. Na meg takarítani is kellett. Azt is ő csinálta, én a közelébe se mentem a padlásnak!

A bátyám egyébként nem volt különösebben jó tanuló, olyan közepes, és nagyon kevéssé érdekelte az iskola. A gimnáziumban olaszt tanult, és az természetes volt, hogy a nyarat Olaszországban, Peruggiában töltötte, kétszer-háromszor is. A Berzsenyi Gimnázium nagyon előkelő gimnázium volt, és emlékszem, hogy nemcsak az osztályfőnöke és egyben latintanára, Szentgyörgyi tanár úr ebédelt nálunk a családjával együtt, de nálunk ebédelt Virág tanár úr is, a matematikatanára.

A bátyám gimnáziumi osztályában volt egy elit társaság, akik magukat Jolly Boysnak nevezték el, és bálokat is rendeztek. Nem vágytam a Jolly Boys báljaira, de az ki volt zárva, hogy a bátyám engem oda elvitt volna. Igyekezett mindig távol tartani magát tőlem, és engem is másoktól. Őt szeressék, ő legyen a középpontban.

Én a gimnázium utolsó két évét már a Veres Pálné Gimnáziumban jártam. Az is ugyanolyan szellemiségű volt, mint az előző iskola. Például az utolsó évben, nyolcadikban volt filozófia. Az nem igaz, hogy milyen hülyeségeket, marhaságokat tanítottak! De ott nem vitatkoztam, hagytam, tudtam, hogy most már le kell érettségizni, és kész. Ott nem volt Mici néni, meg nem volt Kerényi Erzsi néni, ott nem volt senki és semmi. Elhatároztam, hogy jelesen fogok érettségizni. Egyrészt egy kicsit macerált, hogy Tamás mindig kiváló volt, én meg nem, másrészt addigra már biztos voltam abban, hogy egyetemre akarok menni. Első menetben orvos akartam lenni, és vagy gyerekorvos, vagy gyerekpszichológus leszek, ezt még nem tudtam eldönteni.

Nekem tizennégy éves koromtól kezdve volt hangversenybérletem is. Volt akkor egy neves magyar hegedűművésznő, úgy hívták, hogy Jámbor Ági, és annak a koncertjére emlékszem, hogy Beethoven D-dúr hegedűversenyét a Vigadóban vele hallottam először [Nagy Tamásnét megcsalja az emlékezete: Jámbor Ági (1909–1997) zongoraművész volt. – A szerk.]. És emlékszem az első hangosfilmre is, amit Magyarországon játszottak. Egy amerikai film volt, 1934-ben, Al Johnson volt a főszereplő. Egy négert alakított, és egy szegény kisfiúról szólt [Az Alan Crosland rendezésében, Al Jolsol főszereplésével készült film, „A jazzénekes” tekinthető az első igazi hangos filmnek. Amerikában 1927-ben mutatták be. – A szerk.]. A címét nem tudom, de a dallamát igen. Aztán volt egy osztrák film, egy limonádé, még most is el tudnám énekelni a fővalcert belőle. A mostani Puskin, akkor Fórum mozi volt az egyik első mozi, ahol hangosfilmet adtak. Szinkronizálás nem volt, aki értette, értette, aki nem, az nem.

A Váci utcában, ahol most egy színház van, rögtön a Vörösmarty térhez közel, ott volt a Corso mozi [A Corso mozi (Pick Marcell és Friedman Lajos mozgófénykép bemutatója) az 1900-as években nyílt meg a Váci u. 9. szám alatt. (A háború – és a szinte megsemmisült épület helyreállítása – után a Bartók Terem működött itt, jelenleg pedig a Pesti Színház. – A szerk.]. Aztán a Váci utca és Irányi utca között volt egy kis mozi, az Elit. Ott mindig csöngettek a szünet előtt, mert oda többen azért mentek, hogy nyugodtan csókolózhassanak. Ott adtak egyszer egy nagy művészi filmet – a rendezője a cseh Machatý volt, a főszereplő színésznő az osztrák Hedy Kiesler –, amiben az volt a pláne, hogy távolról egy meztelen nőt lehetett látni [Gustav Machatý (1901–1963) „Extázis” című, 1932/3-ban készült  csehszlovák–osztrák filmdrámájáról van szó, amelyben a karrierjét később Hedy Lamarrként befutó Hedy Kiesler volt a női főszereplő. – A szerk.]. Ilyen nem volt még addig! De én még tudom azt is, hogy mi volt a mozi-zongorista: ment a film, és lent ült egy pasas, aki pénzért a filmnek megfelelő zenét játszott. Ha lődöztek, akkor nagyon zongorázott, ha szerelmespár volt a képen, akkor pedig valami lágy muzsikát játszott. Azt hiszem, ezeket a filmeket a gimnáziumi barátnőimmel láttam, délutáni előadásokon.

Az érettségi előtt hülye optimistaként arra gondoltam, hogy ha kitérek, akkor talán fölvesznek az egyetemre. És elkezdtem órákra járni a főtisztelendő úrhoz, Szirmay Rezsőhöz, aki borzasztó komolyan vette a dolgot. Hónapokon át nyaggatott, miközben nekem semmi közöm nem volt a hithez és a valláshoz. Én csak egyetemre akartam menni. Otthon mindezt tudomásul vették, semmit sem szóltak. Figyelemre méltó, hogy az apámnak, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a katolikus Sittner Mariska betérjen, és a gyerekei zsidónak szülessenek, semmi, de semmi ellenvetése nem volt a terveimhez.

Aztán végül a Szondi utcai Jézus Szíve katolikus templomban volt a keresztelőm [A jezsuiták pesti Jézus Szíve temploma a Mária utcában található. A Szondi utcában a Fábián Gáspár tervei alapján 1931-ben elkészült Szent Család templom áll, amely 1933-ban kapott plébániai rangot. 1933–1958 között Sármány Ferenc volt itt a plébános. – A szerk.]. A keresztanyám Feri nagybátyámnak az a bizonyos keresztlánya volt, akit elvett feleségül, és ekkor kaptam a születéskori Margit Klára nevemhez egy „gyönyörű szép” Franciska nevet. Rettenetesen kínos volt, és megdöbbenve láttam, hogy a tisztelendő úrnak csorognak a könnyei a meghatottságtól. Borzasztó kínos emlék.

1936-ban érettségiztem, jelesen. Ady Lajos, Ady Endre öccse volt az érettségi elnök [Ady Lajos (1881–1940) – irodalomtörténész, pedagógiai író, 1904–19-ben Zilahon, 1909–1919-ben Budapesten gimnáziumi tanár, 1919-től debreceni tankerületi főigazgató, 1935-től tanügyi főtanácsos a budapesti tankerületi főigazgatóságon (MÉL). – A szerk.], és Jókaiból feleltem irodalomból. Nem volt olyan könnyű megszerezni a jeles érettségit, mert időközben már ismét naponta találkoztunk Tamással. Ő visszajött Bécsből, és elhelyezkedett a Magyar Állami Kőszénbányánál, a MÁK-nál [A Magyar Általános Kőszénbánya Rt.-t 1891-ben alapították. (A MÁK volt az első barnaszén bányavállalat, amely a bányászok műszakját 12 óráról 8 órára csökkentette.) – A szerk.]. A MÁK-ban Vida Jenő volt a vezérigazgató. Tamás heccből írt egy levelet Vida Jenőnek, hogy itt van ő, anyanyelvi szinten beszél németül és angolul, kitűnően érettségizett, elvégezte a Handelsakademie-t, és nagyon szeretne ott dolgozni. És Vida Jenő – akkoriban teljesen szokatlan volt egy ilyen levél, a gazdasági válság miatt pedig sok volt a munkanélküli – behívatta Tamást, és alkalmazta, havi nyolcvan pengőért. Tamás ezentúl nyakkendőben járt, öltönyben, merthogy tisztviselő, hivatalnok lett.

Közben pedig „mezeizett” – ezt úgy hívták –, vagyis nem járt be az előadásokra a jogi egyetemre, csak vizsgázott. A jogászok túlnyomó többsége ezt csinálta. Tamás dolgozott, és munka után olvas, olvas, olvas, és elkezdett a közgazdaság-tudomány felé specializálódni. Éjszakákat olvasott át, és Kasztel Andrissal meg másokkal isteni beszélgetések, viták voltak.

Eljártunk a Szociáldemokrata Párt előadásaira is. Tamás már tagja volt a pártnak, és tizenhat évesen én is beléptem. Főleg Mónus Illés előadásait szerettük, Szakasits Árpádot hallgattuk, Gergely Lászlót, szóval a tőlünk idősebb generációt. Mindenféle előadás volt: munkásmozgalom, a munkásosztály története, volt közgazdaság, Tőke-kommentár, hogy mi az, hogy kizsákmányolás, mi az, hogy profit; ezeket ott tanultuk meg. És ez a világszemlélet az életünk elidegeníthetetlen részévé vált. Ezt csak ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor az őskeresztények először találkoztak Jézus igéivel. A világ rossz, és ránk vár, hogy egy jobb világot hozzunk létre. Ez egy olyan világos posztulátum volt, amit nem lehetett megkérdőjelezni. Ez a kötelességünk, ezt kell tennünk. Erre készültünk.

A Szociáldemokrata Pártban az előadások általában munkaidő után voltak, hogy az emberek hallgathassák. Ez hozta magával – de nemcsak ez, hanem a találkozásaim is Tamással –, hogy otthon hazudni kellett. Én már rég nem jártam úszótréningre, de még mindig jártam úszótréningre. Mindenféle dolgot ki kellett találnom, hogy elmehessek oda, ahova akarok. Borzasztó megterhelő volt. Aztán persze voltak balesetek, amikor rosszul hazudtam, anyám rájött, de ez mit sem változtatott azon, hogy az én életem teljesen különment a családtól. Megszűntem a polgári család úrilány Grétikéje lenni.

Akkoriban az nem úgy volt, hogy egy fiú fölment a lányhoz, vagy a lány fölment a fiúhoz. Volt úgy, hogy tél volt, mínusz nem tudom, mennyi, és mi kisétáltunk Újpestre és vissza. Azt tudom, hogy amikor levettem otthon a cipőmet, akkor a harisnyámnak lejött a talpa. Ronggyá jártam a harisnyámat. Találkoztunk valahol, és mentünk, mentünk, mentünk. A Fő utcában – érdekes módon abban a házban, ami Straub Ferié, anyám első vőlegényéé volt – volt egy cukrászda, a Friedl cukrászda – nagyon aranyos nő volt ott a tulaj –, és oda szoktunk betérni egy indiánerre.

Az akkori életemről a szüleim mit sem tudtak. Tamásról sem. Bár egyszer nyáron, 1934-ben vagy 1935-ben, nem tudom pontosan, Szentgyörgyiéknél nyaraltam, és a mama is lenn volt Balatonon. Tamás akkor Siófokon volt, és tudta, hogy át fogok utazni Siófokon, ahol megáll a vonat. Kijött a vonathoz, hogy egypár szót váltsunk. Ott állt lesülve, iszonyúan csinos volt a száznyolcvan-valahány centijével – akkor még nem voltak olyan magasak az emberek, mint most –, tehát anyám látta Tamást, és szegénykém, amikor továbbment a vonat, nem tudott mást mondani rá – azt, hogy csúnya vagy ellenszenves, azt nem lehetett mondani –, mint hogy gonosz szemei vannak. Tamásnak világító világos szürke szemei voltak.

Tamással elneveztük egymást Silának. Ez abból jött, hogy egyszer mentünk a Körúton, és egy finn írónak a könyve volt kinn egy kirakatban. Azt a finn írót úgy hívták, hogy Sillanpää [Frans Eemil Sillanpää (1888–1964)]. Elkezdtünk hülyéskedni, hogy Sillan Pee, Sillan Pee, aztán elmaradt a Pee, és maradt a Sila. De Tamás is Sila volt, meg én is Sila voltam. És ez a nevünk megmaradt aztán végig.

Nem tudom már, hogy Tamásnak a Kőszénbányától miért kellett eljönnie, de átment a Bayer Gyógyszergyárba, annak is a propagandaosztályára. Az egyetemet már elvégezte, valahogy egész különösen gyorsan végezte el, huszonkét éves korában már doktor volt. A gyógyszergyári munkájához semmi köze nem volt, de pénzt kellett keresnie. Akkorból egy örökbecsű rigmus, egy reklámszöveg  kapcsolódik a nevéhez: „Bélsárpangás, bélrenyheség, Eucarbon!” Ott is nyolcvan pengő volt a fizetése, és ugyanúgy élt tovább. Dolgozik, olvas, mindennap találkozunk, és eljárunk a Szociáldemokrata Párt ilyen-olyan-amolyan rendezvényeire és vitáira.

Akkoriban az, hogy egy szerelmespár viszonyt kezdjen, az teljesen ki volt zárva. És az úrilányoknak egyszerűen nem volt szexuális nevelése sem. Akkoriban később kezdtek menstruálni a lányok, de erre fölkészíteni, hogy ez jön, és hogy ez micsoda, erről mély hallgatás uralkodott. Ahogy arról is, hogy mi az, hogy férfi–nő kapcsolat. Arra nagyon jól emlékszem, hogy a Deák téri elemiben egyszer valahogy arról beszéltünk a lányokkal, hogy hogy születik a gyerek, és az egyik osztálytársnőm azt mondta, hogy úgy születik, hogy a férfi belepisil a nőbe. Zsuzsa néninek volt egy fia, Jóska. Amikor megkérdeztem Zsuzsa nénit, hogy hogyan lett a Jóska, mert hát Zsuzsa néninek nem volt férje, akkor azt mondta nekem: nem tudom. A papája odaültetett az ölébe, és akkor egyszerre csak lett a Jóska.

De ez a kérdés az én életemben kiválóan megoldódott. Volt egy rokon néni, Janka néni, aki egyszer – még a Vigadó téren – egy délután följött, kétkötetes könyvet tartott a kezében, és a mamát kereste. Mama nem volt otthon, csak én. Janka néni bejött a lakásba, hogy visszahozta a könyvet, amit anyám kölcsönadott. Letette az asztalra, hogy majd adjam oda a mamának. Még az ajtóból visszanézett, és azt mondta: neked nem kell ebbe a könyvbe belenézni! Alighogy kitette a lábát, én természetesen már kezembe vettem. Egy Heindrich de Mann nevű szerzőnek a könyve volt, „A tökéletes házasság” volt a címe, és én ebből a könyvből nagyon precízen és nagyon jól fölvilágosodtam. Tulajdonképpen kiváló volt, úgyhogy én így – de csak így! – mindent tudtam tizenkét éves koromban [1928 körül jelent meg Rozsnyai Károly kiadásában, dr. Feldmann Sándor fordításában De. Th. H. van de Velde holland orvos könyve: „A tökéletes házasság. Élettana és megvalósulása”, majd még ugyanebben az évben „A házastársak elhidegülése. Keletkezése és legyőzése” c. kötet ugyanettől a szerzőtől. Valószínűleg ezek a kötetek kerültek Nagy Tamásné kezébe 1930 körül. – A szerk.].

A tudatlanság hihetetlen problémákat okozott az akkori fiatal lányoknak. Emlékszem egy esetre. A gimnáziumban volt egy Ingeborg nevű lány, aki „megesett”, teherbe esett. És tudtuk, hogy ez borzasztó tragédia. A papája kitagadta, szörnyen összeverte. De nem volt semmi óvszer, és a lányok nem tudtak semmit. Így hát rengeteg volt a küret, és a szerelmi kapcsolatokat állandó szorongás vette körül. Mi, Tamással meg is beszéltük, hogy nekünk nem lesz viszonyunk, mert Tamás azt mondta: belőled nem lesz Ingeborg!

Az érettségi után beadtam az irataimat az Orvostudományi Egyetemre. Amikor megyek be, megnézni a felvettek listáját, ott van kiírva, hogy Kovács Margit. Egy kicsit tovább olvasok, és látom, hogy az a Kovács Margit Győrből való. Engem tehát nem vettek föl. Még nem volt ugyan zsidótörvény, de azért a Kovács Manó lányát nem vették föl. A bátyám, aki négy évvel előbb érettségizett, ő még simán bekerült a jogra – amit aztán egy-másfél év után abba is hagyott.

Elhatároztam, hogy ha nem lehetek orvos, akkor elmegyek Bécsbe. Tudtam, hogy Bécsben van egy óvónőképző, amely nem olyan elmaradott, mint az itteni, és Bécsben lehetőségem lesz a legmodernebb pedagógiai iskolákkal is érintkezésbe jutni. Döntésemet megkönnyítette, hogy Tamással abban maradtunk, hogy ez már nem szerelem. Ez barátság, két elvtársnak a kapcsolata, de ez már nem szerelem. Elmentem tehát Bécsbe.

Nagyon érdekes, tulajdonképpen egy csoda, hogy a szüleim ebbe hogy beleegyeztek. Hogy 1936-ban egy konzervatív szemléletű polgári család kiengedte a lányát Bécsbe. Akkor ez nem úgy volt, mint most, hogy egy lány elhatározza, hogy elmegyek nem tudom, hova tanulni. Ez akkor egész kivételes dolog volt. Hogy én, Kovács Gréti fogom magam, és elmegyek egyedül – albérletbe – Bécsbe. Nem volt az osztálytársaim, a barátnőim között még egy, aki az érettségi után így folytathatta az életét.

De nem csak a szüleim beleegyezése, hanem pénz is kellett. Rendkívül kevés pénzt kaptam, mert nem is volt a szüleimnek sok. Havi százhatvan pengőt, ami akkor arra volt elég, hogy fizessem az albérletet, fizessem a tandíjat, közlekedjek, és hogy rendkívül szerényen egyek.

A papámmal mentem Bécsbe, aki egy napig ott volt velem, a Josefstädter strasséban egy idős nőnél találtunk egy albérleti szobát, ő visszautazott, és én ott maradtam. Elintéztem a beiratkozást az állami óvónőképzőbe, és beköltöztem az albérletbe, ahol majd marhára fogok fázni, mert arra nincsen pénzem, hogy télen fűtsem a szobát. De nem is fogok sokáig ott lakni. Elkezdtem járni az előadásokra, és az egyik egyetemi pszichológiai előadáson – ez tanterven kívül volt – mellettem egy Jugoszláviából való leány ült, Zora Glied, akivel elkezdtünk beszélgetni, és később nagyon jó barátok lettünk. Ő a Berggasséban lakott, és megbeszéltük, hogy sokkal olcsóbb, ha ketten vagyunk egy szobában. Elköltöztem a Berggasséba, és azután  végig ott laktunk ketten.

Bécs olyan volt, mint egy második Budapest. Ugyanazok az eklektikus stílusú házak, a körutaknak ugyanaz a stílusa. Akkor még nem volt ilyen gyorséttermi hálózat, mint most. Budapesten valamikor a harmincasas évek közepén jelent meg az első étkezde, az Ilkovics, ahol lehetett állva is enni, vagy leülni is, nagyon kellemes hely volt. Az első Ilkovics a Margit híd pesti hídfőjénél volt, a másik pedig a Nyugatival szemben. Az Ilkovicsban lépcsőn le lehetett menni egy pinceszintbe, és ott is lehetett üldögélni egy szendvics, feketekávé vagy tea mellett. Ez fantasztikus újdonság volt Budapesten. Előttem van a fiatal Aczél György – akit akkor még nem Aczélnak hívtak, merthogy ő is zsidó volt –, akinek nem volt munkája, a Goldmark Teremben rendezett kis színdarabokat, és naphosszat ott ült lent az Ilkovicsban. Az a hely afféle csellengő értelmiségiek találkozóhelye volt. Arra is emlékszem, hogy az Ilkovicsban sült fagylaltot lehetett kapni, ami belül fagylalt volt, kívül tojáshabhoz hasonló forró borítással.

Mint Pesten az Ilkovics, Bécsben olyan volt a WÖK. Hogy ez minek volt a rövidítése, nem tudom [WÖK – Wiener öffentliche Küchen/betriebsgesellschaft/ – Walter K. Schiff (1866–1950) osztrák statisztikus, szociológus és közgazdász 1914-ben kezdeményezte népkonyhák fölállítását a szegények részére, ennek folytatása a Bécsben 1918–1994 között működő WÖK (agso.uni-graz.at/bestand/35_agsoe/35bio.htm). – A szerk.]. Ez is gyorsétterem volt, és egy schillingért lehetett enni főzeléket vagy levest. Én leginkább a WÖK-ben étkeztem, ami nem volt egy hízókúra, de nem is volt szükségem rá. A szüleim néha küldtek csomagot is, de nekem őrült szerencsém volt. Zora Gliednek ugyanis nagyon aggódó mamája volt, és hetente küldött csomagot, amiben minden földi jó benne foglaltatott. Így ketten nagyon kellemesen kiegészítettük az ottani kosztunkat. Zora sokkal több pénzt is kapott, mint én.

Zorának – aki végül nagyon-nagyon jó barátnőm lett, végig együtt tanultunk, dolgoztunk – volt egy barátja Magyarországon, akit úgy hívtak, hogy Ländler Ervin, és aki időnként meg is látogatta. Ervin tagja volt az illegális Kommunista Pártnak, Pécsett lakott, és vasesztergályos volt. Alacsony fiú volt, de szebb arcú férfit keveset láttam, mint őt. Ländler Ervin, amikor majd megszökik a munkatáborból, álnéven Szalai András lesz, ezt az álnevet megtartja a felszabadulás után is, és ezen a néven fogják majd felakasztani a Rajk-perben, harmadrendű vádlottként [A Rajk-per harmadrendű vádlottja Brankov Lázár volt, Szalai András ötödrendű vádlott volt. – A szerk.].

A Berggasse 9-ben laktunk, ott volt a Pszichoanalitikus Egyesület és ott lakott Sigmund Freud is. Hihetetlen szellemi pancsikolásban volt részem, maga az óvónőképző volt a legkevésbé érdekes. De az előadások az Egyesületben, az előadások az egyetemen! Anna Freudnak – aki tulajdonképpen a gyermekpszichológia megalkotója –, Freud lányának az előadásait is hallgathattam. Nagyon benne éltem Bécsben, és nagyon jó baráti kapcsolataim voltak. A gimnáziumi nyolc lány közül az egyiknek, Rechnitzer Verának voltak rokonai Bécsben, a Láriék – ez név a Klárából van. Ők szociáldemokraták voltak, és elkerültem velük Bécs valamelyik kerületének szociáldemokrata szervezetébe, ahol jártam előadásokra, és eljártunk a bécsi Szociáldemokrata Párt rendezvényeire. A másik barátnőm még Pestről volt, Bíró Áginak hívták. Neki volt egy bulgár barátja, nem jut eszembe a neve, velük jártunk kirándulni. Sokat jöttünk össze, sokat vitatkoztunk, sokat beszélgettünk.

Bécsben két komolyabb barátom is volt. Az egyik egy Walter Fröhlich nevű ügyvéd, aki idősebb volt, mint én, és aki arról volt nevezetes, hogy a kommunista elítéltek védőügyvédje. Ő nagyon-nagyon el akart engem venni feleségül, még Pestre is eljött apámhoz vizitálni. Végül Ausztria német megszállásakor Ohióba ment, és ott is nősült meg. Aztán volt egy nagyon kedves barátom, Hans Crombach. Mérnök volt és síbajnok. Ő is feleségül akart venni, és később, amikor majd a müncheni egyezmény után úgy döntünk Tamással, hogy Magyarországról el kell menni, akkor Hans – aki közben elhagyja Ausztriát – felajánlja a segítségét Ausztráliából, hogy oda emigrálhassunk.

A baráti körünkhöz tartozott még Pesten egy Krausz Ernő nevű magas, szőke, szemüveges fiú is. Ernő is nagyon jellegzetes figurája volt a korának – az édesapja egy osztrák bank igazgatója –, hihetetlen gazdagságban felnőtt fiatalember, rendkívül művelt, ennek ellenére eltökélt baloldali. Kijött hozzám Bécsbe, és azt mondta, hogy már régóta szerelmes belém, legyek a felesége. Mondtam neki, hogy nem tehetem, mert Tamást szeretem, erre azt mondta, hogy akkor elmegy a spanyol polgárháborúba [lásd: Franco]. Egy éjszakát ültünk a hoteljének a halljában és beszélgettünk, aztán kikísértem az Ostbahnhofra, elutazott, és ezt követően végigharcolta a spanyol polgárháborút. Többször megsebesült, de túlélte. A köztársasági hadsereg bukása után Párizsba ment, és elvette feleségül egy elesett bajtársának a feleségét. Párizsban ez a művelt fiatalember nem tudott másból megélni, mint hogy csinált egy lúdtalpbetétműhelyt, de aztán elvégezte a párizsi zeneakadémiát, hegedű és klarinét szakon. Amikor újból találkoztunk, Tamás halála után, akkor is gyönyörűségesen muzsikált.

Bécsben sportolni nem sportoltam, mert arra már se pénzem, se időm nem volt. Ugyanis borzasztóan sokat kellett tanulni, dolgozni, különösen attól fogva, mikortól tudtam, hogy nagyon-nagyon kevés az időm a diplomáig. Mert nem lehetett nem észrevenni azt, hogy Bécs utcái tele vannak dirndlis lányokkal [A dirndlis ruha puffos ujjú, bő szoknyájú nyári ruha, amelyhez kis kötényt viseltek. – A szerk.] és fehér térdharisnyás, bőrnadrágos fiúkkal. Ez tulajdonképpen osztrák népviselet, de akkor az osztrák nácik ruházata volt. És ezek egyre többen voltak, felvonulásokkal, és a mostani itteni eseményekre emlékeztető randalírozásokkal.

Én tehát kezdtem érezni – és Zorát is befolyásoltam –, hogy minekünk nem lesz itt három évünk, amit eltöltsünk. Elmentünk a városi tanügyi bizottsághoz, Herr Simonsitshoz, és megkértük, adjon engedélyt, hogy másfél év alatt végezhessük el a három évet. Megkaptuk az engedélyt. Ekkor következett az a dicső korszak, amikor rászoktam a feketére és a cigarettára. Nagyon keveset aludtunk, hihetetlenül sokat kellett tanulni, és az óvónőképzőben babákat meg játékokat is kellett csinálni, amit, ha volt időm, akkor nagyon szívesen csináltam, de borzasztóan kevés időnk volt.

Az óvónőképzőben az elméleti oktatás össze volt kötve gyakorlati munkával, tehát valódi óvodában valódi munkát kellett végezni. Bécs külvárosában olyan házak voltak – ma is állnak még –, amelyeknek lakói proletárok, munkások voltak. Ezek a házak úgy voltak megtervezve, olyan masszívak voltak, hogy harc esetén akár védőbástyának is lehetett volna használni. A telep szociálisan rendkívül jól volt ellátva, óvoda, bölcsőde, minden volt. Az egyik házat úgy hívták, hogy Marx Hof, Marx-udvar, és én a Marx Hofnak az óvodájában dolgoztam [A Monarchia fölbomlása után a Bécset elöntő menekültáradat nagy lakáshiányt idézett elő az 1920-as években. A lakásínség enyhítésére kezdett az 1919-es választásokon hatalomra került szociáldemokrata városvezetés a Práter közelében városrésznyi lakásépítésbe. 1934-ig a telepeken és ún. hofokban (Jacob Reumann Hof, Winarsky Hof, Rabenhof, Karl Seitz Hof, George Washington Hof, Friedrich Engels Hof) megépült 357 létesítményben több mint 63 000 lakást alakítottak ki. (A lakások 38–48 m2 alapterületűek voltak, fürdőszoba nem volt bennük, viszont a Hofokban sokféle közösségi intézmény működött, mosodától a könyvtárig, az orvosi rendelőktől a gyermek szociális intézményekig.) A Karl Marx Hof 1927–1933 között épült (Karl Ehn tervei alapján), 1382 lakásában 5–6000 lakó élt. A „vörös Bécs” és a konzervatív szövetségi kormány közötti polgárháborús feszültség 1934 februárjában felkeléshez vezetett (az 1933 óta illegalitásban működő Schutzbundot, a Szociáldemokrata Párt fegyveres szervezetét ennek során végleg szétverték). A Karl Marx Hof volt a három napig tartó utcai harcok egyik központja. – A szerk.].

A pedagógia ebben az óvodában hagyományos volt, tehát én ott semmi újat pedagógiából, pszichológiából nem tanulhattam, viszont szembesültem a szegénységgel. Az óvodában szegény munkások, munkanélküliek gyerekei voltak, sok nagyon nehéz, problematikus gyerek, akik otthon a családban az alkoholizmustól kezdve az erőszakig mindent átéltek és tudtak, láttak. Nekem valami fantasztikus nagy dolog volt ott lenni! Már nem is bántam, hogy nem vettek föl az egyetemre. Úgy gondoltam, hogy mint óvónő sokkal közvetlenebbül nyújthatok segítséget ezeknek a gyerekeknek. Emlékszem, családlátogatásra is mentünk. A lakások és házak nagyon jól voltak megtervezve, egy-kétszobás, konyhás, fürdőszobás lakások, de a bentlakók szegénysége ordító volt. Bécs szegény város volt. Ezt ma nehéz elképzelni Bécsről, de így volt.

Anyámékkal leveleztünk. Inkább anyám írt, ritkán apám is, én tudósítottam a bécsi életemről, ők tudósítottak a pesti életről, és küldték a havi százhatvan pengőt. Nyári szünetben és karácsonykor hazamentem. Tamással is leveleztem, sőt Pesten találkoztunk is. Ő ekkor katona volt, az önkéntesi évét szolgálta Székesfehérváron, méghozzá légvédelmi tüzéreknél.

1937-ben éppen otthon voltam a Szív utcában, és apámmal együtt ebédeltünk, még azt is tudom, hogy Zsuzsa néni-féle túrós rétes volt. Akkoriban apám ebéd után már mindig úgy feküdt le, hogy befeküdt az ágyba hálóruhában. Nagyon öreg volt már. Egyszer csak szólt a telefon, ami ott volt mellette, az éjjeliszekrényen. Én az ebédlőben voltam, tehát a hosszú előszoba másik végén, és hallottam, hogy szól a telefon, és apám nem veszi föl. Bementem, hogy megnézzem, miért nem veszi föl. Már halott volt. Szívbaja volt, álmában kapott egy rohamot, és meghalt. Anyám nem volt otthon, Anti sem, és borzasztó volt később a mamám, aki nagyon kiabált és nagyon sírt, hogy mi lesz vele, mi lesz vele. És amikor késő este Anti hazajött, ő is nagyon sírt. Az viszont olyan fura volt, hogy mind a ketten lefeküdtek aludni, és alva töltötték az éjszakát.

Én először szembesültem a halállal, és ott ültem, és néztem a halott apámat. Egyáltalán nem sírtam, akkoriban nagyon nem voltam jóban az apámmal. Fura volt, nagyon fura. Azóta se tudtam rendezni a viszonyomat a meghalással.

Apámnak volt egy – a családban így mondták – bríftasnija. Abban a bríftasniban hordott egy arany Mária Terézia tallért [A Mária Terézia tallér ezüstből készült, aranyból a Mária Teréz dukát készült. – A szerk.]. Azt mondta, azért hordja, hogyha netán rosszul lenne az utcán, és mentőt kellene hívni, akkor lássák, hogy az egy úr volt, aki ott összeesett az aszfalton. Mert ott van a Mária Terézia tallér. Aztán amikor apám meghalt, ezt a bríftasnit magamhoz vettem, de a Mária Terézia tallér már nem volt benne. Ezzel szemben volt benne egy összehajtogatott papír, olyan, mint egy röplap, és nagyon-nagyon meg voltam döbbenve, amikor kihajtogattam, és megláttam, hogy az Internacionálé szövege volt rányomtatva [Az Internacionálé a nemzetközi kommunista munkásmozgalom indulója volt. – A szerk.].

Apám halála után anyámra anyagilag is nehéz idők vártak, és eladta a Szív utcai házat. Helyette Soroksáron vettek egy kisebbet, de nem költöztek oda. Ott maradtak a Szív utcában, bérlőként, és folyt tovább a Szív utcai élet. Anti pedig azután már mindig a mamával maradt, amikor megnősült, akkor is.

Anti időközben már leérettségizett a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, aztán egy-másfél év után kimaradt a jogi egyetemről, és először a Csepeli Textilgyárban lett alkalmazott, ahol kapcsolatba került a magyar textilgyártással. Apám halálakor már a Fésűsfonónál dolgozott Pesterzsébeten, és ott ismerkedett meg a leendő feleségével, Búzás Margittal, aki tisztviselőnő volt, és nyolc évvel idősebb Antinál. Margit katolikus volt, semmi köze a zsidósághoz. Nagyon jó, becsületes, kedves ember, akiben semmiféle intellektuális hajlandóság nem volt. Élt az édesapja, anyja, a Búzásék, akikkel össze is jártak. A Búzás papa egy pocakos, gömbölyű bácsi volt, a mamája is ugyanolyan, kedves emberek, de semmi közöm nem volt hozzájuk. Margitot viszont haláláig szerettem.

Antiék is ott laktak a Szív utcai lakásban, Zsuzsa néni is ott maradt, a bútorok is, szóval minden ott volt. Apám halála után az udvari szoba is előlépett madárszobává, mert a padlás akkor már nem volt elég. És amikor majd Anti munkaszolgálatos lesz, meg azután is, amikor hazajön és el lesz dugva, Margit feladata lesz a madarak gondozása. A legnagyobb légitámadások közepette, Budapest ostromakor ágyúzásban Margit megy föl a padlásra – már rég betörtek az ablakok, nem is tudom, valami dróthálót vagy mit tettek oda – a madarakat etetni, itatni, takarítani.

Én 1938 tavaszán jutok el oda, hogy levizsgázok. Amikor az Anschluss van, a német csapatok osztrák bevonulása, akkor én már nem vagyok Bécsben. Megvan a bizonyítvány, hazajövök és állás után nézek. A mostani Balassi Bálint utca 25-ben – akkor Személynök utca – volt egy óvoda, amely bentlakásos is volt, gazdag gyerekeknek. A tulajdonost úgy hívták, hogy Gönczi Terka. Magyarországon ezekben az években volt egy pedagógiai elit, akik pszichológiában és pedagógiában is lépést tartottak a külvilággal. Terka analitikus szemléletű volt – nagyon sokat tanultam tőle –, az óvodája Montessori rendszerű, és szüksége volt egy németül beszélő, bennlakó óvónőre. Jelentkeztem, felvett, úgyhogy ettől kezdve én többé nem éltem otthon.

Az óvoda igen kiváló volt, egy óriási lakásban, és én ott is laktam. De borzasztóan kellemetlen volt, hogy csak németül beszélhettem. A Kulcsár István nevű, később ismert tudósító Kulcsár Petya néven az én óvodásom volt. Emlékszem, hogy lent voltunk az Országház mellett a parkban, és Petya beszélt hozzám magyarul, de nekem németül kellett válaszolnom. Petya viszont nem tudott németül, dühében lehajolt, egy marék sarat vett föl, és az arcomba vágta. Teljesen igaza volt tulajdonképpen. Azóta is ha látom a tévében vagy valahol, akkor ez mindig eszembe jut.

Közben pszichoanalízisre is jártam. A bécsi pszichoanalitikusok küldtek a Budapesti Analitikus Egyesülethez egy ajánlólevelet, amiben ajánlották fölvételemet kiképző-analízisre [Ferenczi Sándor javaslatára alakult meg 1913-ban a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület (három évvel az ugyancsak Ferenczi kezdeményezésére megalakult Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület után). Ettől fogva Bécs mellett Budapest lett az egyik legnagyobb pszichoanalitikus szellemi és terápiás központ. A pszichoanalízis hazai művelői sajátos analitikus szemléletüknek köszönhetően önálló iskolát alkottak (Budapesti Iskola). Az irányzat több tagja a második világháború alatt emigrálni kényszerült, a háborút követő ellenséges politikai légkör hatására pedig a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület feloszlani kényszerült. (1989-ben alakult meg ismét a Nemzetközi Egyesület önálló magyar tagegyesülete). – A szerk.]. Megkerestem az analitikus-vezetőt – aki akkor doktor Hermann Imre volt [Hermann Imre (1889–1984) – idegorvos, pszichoanalitikus, 1919-től haláláig pszichoanalitikus magángyakorlatot folytatott. 1919-től a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület titkára, 1936-45-ben alelnöke, 1945-46-ban elnöke. Kutatásai alapvetően az ösztönvilágra, az érzékelésre és gondolkodásra, a tehetségre és módszertani kérdésekre irányultak (MÉL). – A szerk.] –, és így kerültem Bálint Alice-hoz [„Bálint (Székely-Kovács) Alice (Budapest, 1899-Manchester, 1939) pszichoanalitikus, Bálint Mihály első felesége, a gyermekkor pszichoanalitikus vizsgálatának egyik úttörője” (Erős Ferenc és Szilasi Judit interjújának lábjegyzete, Thalassa, 1998/1). – A szerk]. Mint ahogy Ausztriában Anna Freud volt a gyermekpszichoanalízis megalapítója, úgy nálunk Bálint Alice. Kiváló ember volt, és én minden nap, kivéve szombat-vasárnap, jártam egy órára Alice-hoz analízisre, a budai Mészáros utcai lakásába.

Freud nagyon nagy súlyt fektetett arra, hogy az analízisért fizetni kell, így amit kerestem, az a pszichoanalitikus képzésemre ment. És valóban analitikus pedagógus lettem volna, ha közbe nem jön a történelem, a háború és minden, ami közbejött. Valamikor 1940 táján Bálint Alice-ék elmentek Magyarországról, akkor átvett Székely-Kovács Olga, és nála voltam egészen addig, ameddig a németek be nem vonultak [Nagy Tamásné bizonyára másra gondolt: Székely-Kovács Olga (1900–1971) festőművész, karikaturista és szobrász volt, az ő testvére volt Bálint Mihály felesége, Alice. – A szerk.]. A felszabadulás után Hermann Imre feleségénél, Hermann Alice-nál folytattam, de akkorra már annyira megváltoztak a körülmények, hogy a képzésem abbamaradt [Hermann Alice (Cziner Alice) (1895–1975) – pszichológus. Bekapcsolódott Hermann Imre kísérleteibe. (1922-ben házasságot kötöttek.) A húszas években egy iparos tanoncok számára létesített pályaválasztási tanácsadó laboratóriumnak volt vezetője. Tanítói oklevelet szerzett (1929). A harmincas évek közepétől 1945-ig pszichoanalitikusként tevékenykedett. 1945 után az óvodai nevelés és oktatás volt a legfontosabb munkaterülete (MÉL). – A szerk.]. Kommunista funkcionárius ugyanis nem lehetett analízisben, a marxizmus és a pszichoanalízis nem volt összeegyeztethető. Erről nagy viták is voltak akkoriban.

1938 késő őszén Tamástól, aki még mindig katona volt Fűzfőn, kaptam egy rövid levelet: „Tegnap meghalt az anyám, most már egész egyedül maradtam.” Tamás anyjának rákja volt. Ő az édesapjával is jóban volt, de igazi kapcsolata az édesanyjával volt. A levéllel a kezemben fölhívtam telefonon, és ettől kezdve újra találkoztunk. Bár korábban abban maradtunk, hogy ez nem szerelem, de kiderült, hogy egymás nélkül mégsem megy az élet.

Közben a barátaink közül mindenki, aki tudott, lassan elment az országból. Mi, Tamással eleinte nem akartunk elmenni, de a müncheni egyezmény után [Hitler nyomására a nagyhatalmak müncheni konferenciája 1938. szeptember 30-án Németországnak ítélte Csehország németlakta területeit, ami a csehszlovák állam fölbomlásához vezetett, és 1939. március 16-án a németek a maradék cseh államot is megszállták. – A szerk.], amely úgy tűnt, hogy a nyugati ellenállásról való teljes lemondást jelenti, úgy döntöttünk, hogy mégis el kell menni, mert nem várhatjuk meg, hogy egész Európa Hitler uralma alá kerüljön. Írtam Hans Crombachnak, a bécsi barátomnak Melbourne-be, hogy segítsen beutazási engedélyt szerezni, ugyanakkor elindult a próbálkozás Chile vagy San Domingo felé is, már nem emlékszem pontosan [Valószínűleg a Dominikai Köztársaságról van szó (fővárosa: Santo Domingo), amely tekintélyes méretű askenázi népességet (elsősorban németországi és ausztriai zsidó menekültet) fogadott be az 1930-as évek végén. Különböző egyesült államokbeli zsidó szervezetek igyekeztek földet vásárolni a növekvő közép-európai antiszemitizmus miatt várható zsidó menekülthullámra számítva. (Így például Sosúa város környékén 1940-ben 350 zsidó család települt le és kezdett mezőgazdasági termelésbe. A föld az 1920-as évek végéig a United Fruit birtokában volt, Rafael Trujillo olcsón fölvásárolta, és eladta ezeknek a menekült zsidók letelepítését bonyolító szervezeteknek. Egyébként e családok leszármazottainak többsége a hatvanas években az Egyesült Államokba, ill. Izraelbe települt át.) S. B. Beit-Zvi (Post-Ugandan Zionism On Trial: A Study of the Factors that Caused the Mistakes Made by the Zionist Movement during the Holocaust, Tel-Aviv, Zahala, 1991) azt állítja, hogy a cionisták minden olyan mentési kísérletnek ellenálltak, amely nem Palesztinát célozta meg, és ez vezetett ahhoz, hogy kudarcba fulladt az 1938-as eviani konferenciának a zsidók San Domingóba való kivándorlását támogató döntése. – A szerk.]. Tamás édesapjának, Apinak volt valami rokona Dél-Amerikában, és írtunk neki is, hogy segítsen. Elmentünk Tamással fényképezkedni a Laub Jucihoz, és képeket küldtünk Londonba is. Szobalánynak, inasnak ajánlottuk magunkat.

Ekkor már javában jöttek a zsidótörvények is [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Amikor arról van szó, hogy a zsidóságot mi érte, akkor mindig Auschwitzról van szó. Auschwitzról, ami magában foglalja az összes megsemmisítő tábort. De előtte?! Minden zsidótörvény emberi megalázást jelentett. Ezt nem lehet, azt nem lehet, ez nem lehetek, az nem lehetek, mikor mehetek az utcára [lásd: kijárási tilalom Budapesten], mikor, hol utazhatok villamoson [Az 1944. április 7-én kiadott 1.300 M. E. sz. rendelet értelmében zsidó „Megkülönböztető viselés jelzésére kötelezett sem közlekedés, sem szállítás céljára személygépjárművet nem használhat, írásbeli engedély nélkül sem közforgalmú vagy korlátolt közforgalmú vasúton, sem közforgalomra berendezett személyszállító hajón, sem közhasználatú társasgépkocsin nem utazhat. A korlátozás nem vonatkozik a BSZKRT és a BHÉV, valamint az egyes városok belterületén közlekedő vasutak és társasgépkocsijáratok vonalaira”. Később azonban már azt is korlátozták, hogy a zsidók a villamos mely részén tartózkodhatnak. – A szerk.], az élelmiszerjegynek csak a fele jár nekem [lásd: jegyrendszer Magyarországon], és így tovább, egészen az utolsóig, ami már a fajgyalázás vétkét is kimondta [1945(!) elején a nyilas parlament fölhatalmazta a zsidókkal házasságban élő keresztényeket, hogy minden következmény nélkül elválhatnak házastársaiktól. A törvény azt is előírta, hogy aki erre nem hajlandó, a zsidóellenes rendelkezések hatálya alá kerül (Braham: A népirtás politikája (A Holokauszt Magyarországon), Belvárosi Kiadó, 1997, 951–952. oldal). – A szerk.]. Akkor sem tudtam, ma sem tudom fölfogni a zsidóság önfeladó szótlanságát, amellyel mindezt eltűrte.

A kivándorlásunk tehát elhatározott tény volt. Borzasztó szomorúak voltunk, mert imádtuk Pestet. Készülve a jövőnkre, spanyolul tanultunk, én munka után egy fodrászüzletben manikűrözni és hajat mosni tanultam, Tamás pedig, amikor épp nem hívták be, egy autószerelő-műhelyben elektromos szerelést tanult.

Az után a levél után, amely újra összehozott bennünket Tamással, két hónap sem telt el, és 1938. december tizenhetedikén összeházasodtunk. Polgári esküvőnk volt, a Honvéd utcai elöljáróságon. Jelen volt az apósom, Api, a mamám, Anti, Szarka Lajos és a Baross Szövetség elnöke, Sittner Ferenc. Sittner Ferenc az én tanún volt, Szarka Lajos a Tamásé. Amilyen aljasok voltunk, teljesen tudatosan választottuk Sittner Ferencet. Azzal, hogy olyan gazdag, hát csak ad nekünk majd valami szép nászajándékot. Kaptunk is tőle aztán egy huszonnégy személyes porcelán étkészlet… maradványait. Bazi nagy húsos tálakat, tésztás tálakat és egy olyan levesestálat, amiben később heccből meg tudtam fürdetni a kislányomat, akkora volt. Úgy kellett nekünk!

Az esküvő után ebéd volt, Zsuzsa néni óriási jó ebédet csinált a Szív utcában: Zsuzsa néni-féle ragulevest, rántott csirkét és rétest. Ezután beköltöztünk Apihoz, a Honvéd utca 16-ba. Api a hálószobából, egy csodálatosan szép, szecessziós fehér bútoros hálószobából – Lujzának fantasztikus ízlése volt – beköltözött az úriszobába, és mi foglaltuk el a hálószobát. Én borzasztóan szerettem az apósomat. Tündéri ember volt, jószívű, kedves. Nem volt egy érdekérvényesítő alkat, és a felesége mellett elnyomott szerepet játszott, a családban Lujzának az akarata érvényesült. A gyerekek sajnos elkövetik azt a hibát, hogy nem érdeklődnek, nem kérdezősködnek, úgyhogy én sem tudom, mit szólt Api ahhoz, hogy amíg ő hadifogoly volt, református lett a felesége és a fia, és hogy mind e mögött ott állt doktor Szarka Lajos, az újpesti református egyházközség kurátora. Nem tudom, mit szólt hozzá, de Szarka Lajos Lujza haláláig jelen volt a családban. Tamás azért végezte el a jogi egyetemet – esze ágában nem volt jogásznak lenni –, mert Szarka Lajos egy motorkerékpárt ígért neki. Amikor Lujza meghalt, akkor Api is meg Szarka Lajos is, mind a ketten fekete szalagot viseltek a zakójukon.

Elképzelni nem lehet két különbözőbb embert. Szarka Lajos, ha most élne, akkor a Fidesz valamelyik polgári körének lenne oszlopos tagja, de lehet, hogy a MIÉP-hez tartozna. Konzervatív volt, magyarkodó, én nagyon nem bírtam, Tamás se. De Tamás ezt az egészet humorral fogta föl, röhögött rajta, érzelmileg nem érintette. Arról, hogy milyen kapcsolat is van Lujza és Lajos között, és hogy tűri ezt Api, soha nem beszéltünk. Nem érdekelt minket. Mi önmagunkkal voltunk elfoglalva.

Az esküvő után elmentünk nászútra is. Azaz nekünk akkor már viszonyunk volt egymással, úgyhogy a nászút idézőjelbe teendő. A mi kapcsolatunk Tamással minden volt, csak nem szokásos, mert abban az időben nem volt szokás, hogy egy polgári leány és fiú a házasság előtt viszonyra lépjen egymással. Nálunk a levél megkapása után ez a viszony pillanatok alatt megkezdődött, és Tamás kivett egy albérleti szobát az Aradi utcában. Ott találkoztunk, és emlékszem, volt ott egy kiscseléd, aki mindig nézett az ablak mögött, hogy ki ez a bűnös pár, aki érkezik. Nagyon boldogok voltunk, nagyon szerettük egymást. Még valami teaforralót is vettünk, és teát is tudtunk csinálni, szóval berendezkedtünk. Ami szabadidőnk volt, azt ott töltöttük.

„Nászútra” Mátraházára mentünk, a Napsugár panzióba. Még megvannak a menükártyák, amiknek mindenféle hülyeségeket írtunk a másik oldalára. Emlékszem, hogy Tamással ketten három fatányérost ettünk meg. Egy későbbi kolléganőm is – amikor én már könyvtáros vagyok – ott volt akkor téli üdülésen, és nagyon jól emlékezett ránk. Hó volt, tél volt, Tamással jártuk a havas erdőt, beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk, és nagyon jól megvoltunk. Arról beszéltünk például, hogy Tamás készül egy cikket írni a „Szocializmus” nevű folyóiratba a pszichoanalízis és a társadalomtudományok kapcsolatáról [„Szocializmus” – az MSZDP folyóirata (1906–1948, de 1919–21, 1934 elején és 1939–45 között nem jelent meg). 1922 után politikai, társadalomtudományi és közgazdasági cikkeket, tanulmányokat közölt. Szerkesztői között volt Garami Ernő (1876–1935), Kunfi Zsigmond (1879–1929), Révész Mihály (1884–1977), Mónus Illés (1888–1944), a háború után Justus Pál (1905–1965). – A szerk.]. Nagyon vitatkoztunk, és mert nem értettünk egyet, a végén pofon vágtam Tamást. Szerelem ide, szerelem oda, az elvek borzasztó fontosak voltak. Az ember dühös lesz, ha nincs igaza, és Tamás mindig jobban érvelt, mint én. Csak egy pofonnal tudtam magamon segíteni.

A nászút egy hétig tartott, és valamivel utána Tamást újból behívták. De mielőtt még behívták, megjött – most nem tudom már, hogy San Domingóból vagy Chiléből – a beutazási engedély. Elmentünk a Vörösmarty térre, ahol volt egy német hajózási iroda, és – érdekes, ott eszünkbe sem jutott, hogy mi netán nem volnánk árják – vettünk két jegyet 1939. szeptember másodikára, a hamburgi kikötőből induló Pátria nevű hajóra. Felkészültünk az útra, és úgy terveztük, hogy az úton majd megismerkedünk olyan emberekkel, akik hozzásegítenek ahhoz, hogy ott megvessük a lábunkat. Ponevács Anna anyám régi alsószoknyáiból csinált nekem egy tüneményes fehér estélyi ruhát, Tamásnak pedig egy elfekvő pepita szövetből öltönyt. Ez volt a befektetés az eljövendő dél-amerikai karrierre.

Közben valamikor, nem tudom már, mikor, én átkerültem egy másik óvodába a Vilma királynő útra, mert Gönczi Terka, aki szintén zsidó volt, kivándorolt, és megszűnt az óvodája. Terka Amerikáig meg se állt, és Amerikában élt aztán a haláláig. A Vilma királynő úton – ami aztán Gorkij fasor lett – indult egy óvoda egy villában, ami Szentpál Olgáé volt. Szentpál Olga ismert személyiség volt, mozdulatművészetet tanított, ritmikus tornát. Ez is új volt akkoriban, tökéletesen új a torna és a zene, torna és a ritmus összekapcsolása [lásd: modern tánc]. Olgának a villájában volt az óvoda, Koszkievics Ilonka vezette, és engem vett maga mellé. Nagyon klassz meló volt, nagyon jó volt, a helyemen voltam, jól csináltam, érdekelt és izgatott a munkám.

Dolgoztam, közben különböző szemináriumokra jártam, és túráztunk, eveztünk, vitatkozunk, és olvastunk, olvastunk, olvastunk. Tamást hol behívták, hol itthon volt, aztán megint behívták, megint itthon volt. 1939 márciusában például Pétfürdőn volt katona. Mivel mi kommunisták voltunk – és a baráti körünk is az volt –, úgy gondoltuk, hogy a növekvő erőteljes nácizmus valamiféle ellenállásba fog ütközni, ami magával fog hozni egy fegyveres ellenállást, netán forradalmat. Ugyanakkor arra is készültünk – és erről Tamással sokat beszéltünk –, hogy ez az agresszív nacionalista Németország egy újabb világháborút fog kirobbantani.

Az a fiatalság akkor a külvilág felé nagyon nyitott fiatalság volt. Az igazságtalanságok felháborítottak bennünket, és a még jelen lévő feudális előjogok ellen tiltakoztunk. Hiszen Illyés Gyula már megírta a „Puszták népé”-t [Először az akkor induló „Válasz” c. folyóiratban jelent meg folytatásokban (1934), majd könyv alakban 1936-ban, a „Nyugat” kiadásában. – A szerk.], és arról írt a „Puszták népé”-ben, hogy a ius primae noctis, tehát az első éjszaka joga Magyarországon még mindig él, és csak a földesúron múlik, hogy él-e ezzel a jogával. Magyarország nem csak József Attila költészetében volt hárommillió koldus országa. Ezekben az években jelentek meg a falukutatók írásai is. Illyés Gyula, Szabó Zoltán, Darvas József, Féja Géza, Németh László. Ők minden, csak nem kommunisták voltak. Tisztességes magyar keresztény értelmiségiek voltak, akik kíváncsiak voltak arra, hogy a díszmagyaros magyarkodás, a magyarkodó frázisok mögött hogyan él a magyar nép. És ezt sok kötetben, ahányan voltak, megírták. Megszületett a magyar szociográfia: ki-ki elment a maga területére, ahol született, és feltérképezte, hogyan él a magyar falu, hogyan él a magyar parasztság. És iszonyú volt az a kép.

Ekkor még Apinál laktunk. Én nem vezettem háztartást, mert volt háztartási alkalmazott, aki főzött és takarított, tehát azzal nem volt dolgom, viszont rengeteg barátunk volt. A legközelebbi barátunk Justus Pál volt. Tamás és Justus intellektusa összetalálkozott, és hétvégeken arról folyt a beszélgetés, hogy mit olvastunk, mit hallottunk a Szovjetunióról, és mit kell várnunk. A felszabadulás után derül majd ki, hogy Justus Pali a pártban mint trockista elhajló ismert, és mi 1956-ban tudjuk meg, hogy minden minősítésünkben a pártközpontban ott van az, hogy Justus barátai.

Az én barátnőim közül a gimnáziumi nyolc lányok is megvoltak, megvolt Vértesi Éva, a barátja, Wägner Valti, és megvolt Lázár Ilonka is, az egyetlen keresztény, ami azért érdekes, mert Lázár Ilonka majd a nehéz időkben a füle botját se fogja mozgatni, hogy Gréti, nincs szükséged segítségre? Zora barátnőm is Magyarországra jött, mert itt volt Ervin, de velük keveset tudtunk találkozni, mert Ervin, aki az illegális Kommunista Párt tagja volt, illegalitásban élt.

Valamikor ekkortájban divatrajzolással is foglalkoztam. Az első divatrajzoló nőt úgy hívták, hogy Vágó Zsófia, aki rajzokat közölt például a vasárnapi „Pesti Napló”-ban és más társasági folyóiratokban. Én jól rajzoltam, és nem tudom már, hogy ki, valaki beajánlott a Zsófihoz. Egy rajzért nyolcvan fillért kaptam, úgyhogy ezzel is kerestem pénzt. Vágó Zsófi nagyon kedves és rokonszenves emlékem.

Kicsit összemosódnak a dátumok, de tudom, hogy külföldre indulásunk előtt a Körúton, egy panzióban laktunk, amely József Attila nővéréé, József Joláné volt. Emlékszem, augusztusban egy vasárnap azt számoltuk, hogy még négy vasárnap mehetünk ki evezni a Dunára, mert az ötödiken már indul a hajónk. Mindenünk be volt már pakolva ládákba, szó szerint mindenünk, amiket persze már feladtunk előre, így minden holmink Hamburgban volt. Az anyósomnak nagyon sok és értékes ékszere volt, amiket bevarrtam a ruháimnak a felhajtójába, és amikor majd hónapok múlva visszajönnek a ládáink, akkor föl vannak törve, semmi se marad, mindent kiraboltak, ágyneműt, ruhát, mindent, természetesen az ékszereket is.

Viszont hiába mentünk ki Bécsbe – hogy onnan menjünk tovább –, mert ugyanazon a napon, amikor indultunk volna, 1939. szeptember másodikán kitört a második világháború. És akkor nem volt tovább, itt maradtunk. Aminek nagyon örültünk tulajdonképpen, mert mi nem akartunk elmenni Magyarországról. Imádtuk Pestet, a barátainkat, és minden gyökerünk itt volt.

Ebben az időben úgy döntöttünk, hogy elköltözünk Api lakásából. Ő beleegyezett, hiszen neki sem volt jó a dolgozószobájában díványon aludni. És különben is, volt egy ügyfele, egy panziótulajdonos nő, Egryné, akibe szerelmes lett. Ez az Egryné is olyan nő volt, akinek ma a MIÉP-ben volna a helye. Elköltöztünk, és mivel azután Apinak egyedül már nagy lett a Honvéd utcai lakás, hamarosan fölcserélte egy kisebb Tátra utcai, egyébként nagyon szép lakással.

Mi a Pannónia utca 44-be költöztünk. A lakás garzonlakás volt. Egy nagyon pici szoba, előszoba, fürdőszoba, az előszobában egy szekrény, és abban egy villanyrezsó. Itt főztem először. Tejbegrízt akartam csinálni, és vettem fél liter tejhez fél kiló grízt, amiből aztán egy kemény kő lett. A lakásba mindenkinek bejárása volt, mindig tele volt barátokkal, és nagyokat vitatkoztunk és beszélgettünk. A lakás bérlete nyolcvan pengő volt egy hónapban, pont annyi, amennyit én kerestem. Akkoriban délelőtt az óvodában voltam, délután pedig korrepetáltam. A Kossuth Lajos téren lakott egy gazdag család, Friedéknek hívták őket, zsidók voltak, és volt két lányuk. Ezt a két lányt korrepetáltam. Nem volt könnyű dolgom velük, mert ugyancsak buták voltak, de nagyon jók, kedvesek, és így kerestem nyolcvan pengőt egy hónapban.

Tamást továbbra is hívogatták be, de még egyelőre karpaszományos zászlós és légvédelmi tüzér volt. Különböző helyekre hívták, volt úgy, hogy Fehérváron volt, volt úgy, hogy Szabadbattyánban. Az is teljesen változó volt, hogy ilyenkor mennyi időt volt távol. Én általában meglátogattam őt. Emlékszem, hogy amikor a németek megtámadták Lengyelországot, azt mi valahol Pétfürdőn hallgattuk a katonai rádión. Szabadbattyánban meg a nagy semmi közepén volt egy domb, ott állt a légvédelmi ágyú, és mellette a földben vagy sátorban volt a legénység.

Amikor az angolok és a franciák hadat üzentek Németországnak, azt mi óriási örömmel fogadtuk. Tamással meg voltunk győződve arról, hogy Hitlert le fogják győzni. Ebben egy pillanatig sem kételkedtünk. Amikor Hitler a Felvidék egy részét visszaadta Magyarországnak [lásd: első bécsi döntés], akkor Tamás Munkácson volt, és én Munkácsra mentem meglátogatni. Ott ültem a rádió mellett, és hallgattam, hogy halló, sárga, itt piros, halló, sárga, itt piros, és a kódjelzést, hogy honnan jön egy repülőgép, vagy hova megy. Munkácson egy öreg néninél vettem ki szobát. A néni rám nézett, és azt mondta, félig németül, félig jiddisül: maga zsidó! Ha valakin nem látszott, hát rajtam aztán igazán nem, szőke volt a hajam, kék a szemem. De az öregasszony valami hetedik érzékkel megérezte.

A bajtársak közül Tamás volt a legfiatalabb. A katonák mindannyian sokat ittak, különösen estefelé. Volt úgy, hogy mint a gólya viszi a fiát játékban, engem vittek Munkácson keresztül dalolva a tiszturak. Volt úgy – ez talán Péten volt, nem tudom –, hogy ott volt a tüzelőállás, ahol a falu két bikáját tartották. Bementem a kondás vályogházába, aki valami iszonyú nyomorban élt a feleségével és a megszámlálhatatlan gyerekével.

Mikor Tamás itthon volt, a Pannónia utcai lakásunkba egyszer följött Losonczy Géza, egyszer pedig Ságvári Endre [Ságvári Endre (1913–1944) – jogász, az SZDP tagja, ifjúsági ügyekkel foglalkozott. Vezetésével ifjúmunkások 1937-ben szétvertek egy nyilasgyűlést, ezért Ságvárit 8 hónapra ítélték. Hosszú munkanélküliség után a „Népszava” szerkesztőségéhez került. 1942-től illegalitásban élt, részt vett az ellenállásban, fegyvergyűjtést szervezett. 1944-ben nyomozók lelőtték. – A szerk.] meg a felesége, és tudtuk, hogy ezek a beszélgetések arra mennek ki, hogy fölvegyenek-e minket a Kommunista Pártba. Magyarországon az illegális párt kicsi párt volt, és nagyon nehezen lehetett bejutni. Hogy aztán ezek a beszélgetések nem vezettek sehova, abban ismét csak a Justus-barátság játszott szerepet.

Egyszer beállított hozzánk Lázár Vilmos is, aki jóval idősebb volt nálunk, és nagyon érdekes jelenség volt: egy vidéki birtokos úr, aki közben tagja az illegális Kommunista Pártnak. Szóval jött Lázár Vilmos, és mondta, hogy van egy megbízás az illegális párttól. Megszerezték Sztálinnak a dialektikus és történelmi materializmusról szóló művét, ezt kellene átírni Tamásnak úgy, hogy átmenjen a cenzúrán, és magyarul meg tudjon jelenni. Emlékszem, Tamás diktálta nekem, én meg egy nagy, emeletes Remington gépen írtam [Lázár Vilmos (1895–1972) – mezőgazdász, egyetemi tanár, 1911-től tagja volt a Galilei Körnek, 1919-től a KMP-nak. A Tanácsköztársaság idején a Földművelésügyi Népbiztosságon dolgozott, majd 1920–23-ban Csehszlovákiában, Németországban és Dániában élt emigrációban. Az 1930-as években cikkei jelentek meg a „Gondolat”-ban, a „Korunk”-ban (ennek volt budapesti szerkesztője is), a „Szocializmus”-ban, a „Népszavá”-ban stb. Szerkesztője volt a „Világkép” c. folyóiratnak és a Világkép Könyvtárnak (1936–38). 1942-ben a kommunista párt utasítására Botos Vince álnéven megjelentette némi átfogalmazással a Bolsevik Párt történetének egy részét. 1944 novemberében Sopronkőhidára vitték, 1945 után fontos szerepet játszott a mezőgazdaság irányításában. – A szerk.].

Még amikor arról volt szó, hogy kivándorlunk, akkor – mint említettem – Tamásnak lett egy gyönyörűségesen szép pepita öltönye. Na, fölvette ezt a pepita öltönyt, amiben teljesen úgy nézett ki, mint egy gróf, és elment a cenzúrahivatalba, hogy ő Botos Vince – ezt a nevet mi találtuk ki, és még valami igazolványt is összehoztam, amivel igazolni tudta magát –, filozófus, és ezt a könyvet írta. És láss csodát, Sztálin műve Botos Vince néven 1942-ben Budapesten megjelent, „A dialektikus és történelmi materializmus alapjai” címmel. Ami azt mutatja, hogy a cenzúra akkor is hülye volt. 1946-ban a Széchényi Könyvtár igazgatójától kaptunk egy köszönőlevelet, hogy a könyvtár egy példányt ebből a könyvből megkaphatott, és tudom, hogy Moszkvában, a Lenin Könyvtárban is van egy példány.

A Pannónia utcai lakásból nem sokkal később átmentünk a Csáky utca [ma: Hegedüs Gyula utca] 29-be, ami egy nagyon-nagyon régi bérház volt, gangos, kinti közös vécével. A mi lakásunk kétszobás volt, a lépcsőházból nyílt, és volt saját vécéje. Ebbe a kétszobás lakásba született aztán 1942. augusztus tizenkilencedikén Mulika, vagyis Julika, csak rajta ragadt a beceneve. Ő most, hatvanöt évesen is még mindig Muli nekem. Hogy miért született gyereke egy ilyen házaspárnak 1942-ben? Nincs rá magyarázat. Indokolhatatlan. Azt tudom mondani, hogy csak.

A terhesség alatt nekem soha semmi bajom nem volt, kiválóan éreztem magam. A Vas utcai kórházban a szülész egy Goldschmied Vilmos nevű nagyon-nagyon kedves ember volt – Tamásnak szegről-végről rokona –, akit aztán később megöltek valahol a németek. A szülés nyolc óra hosszat tartott, de nem volt semmi bajom, utána is szoptattam rendesen. Amikor Mulikát hazahoztam – a szülés után legalább egy hétig bent kellett maradni –, azon az éjszakán volt az első légitámadás Budapest ellen, ami teljesen felkészületlenül ért [Budapestet 1942. szeptember 4-5-én érte az első bombatámadás, melyet Moszkva környékéről fölszállt szovjet távolsági bombázók hajtottak végre. Lásd: Budapest bombázása. – A szerk.]. Tamás éppen nem volt otthon, és nem tudtam, mit kell csinálni ilyenkor egy gyerekkel. Hát aztán megtanultam. Mulikának minden este kikészítettem egy cipzáros zsákot – már volt cipzár! – és egy kosarat, amiben pelenka volt, meg minden, ami egy gyereknek kell. Úgyhogy ha megszólaltak a szirénák, akkor Mulit be a zsákba, fogtam a kosarat, és mentünk. De ezen az első estén még nem volt légópince sem. A lépcsőház aljában álltam meg egy ablakbemélyedésben, amiről később tudtam meg, hogy a legrosszabb hely, mert ha bármi robbant volna az udvaron vagy bárhol, akkor a üvegszilánkok a gyerekre meg rám estek volna.

Ha Tamás itthon volt, akkor Mulika aludt az egyik szobában, a másik szobába meg jöttek a barátok – akik itthon voltak még, meg akik éppen nem voltak valahova behíva. Mihály – akkor Mauthner – Andris [Mihály András (1917–1993) – zeneszerző, gordonkaművész és karmester, 1938-ban fejezte be gordonkatanulmányait a Zeneakadémián. 1941–46-ig munkáskórusok vezetésével foglalkozott. 1944-ben letartóztatták, egy évig volt Buchenwaldban. 1949-től a Zeneakadémia kamarazene tanára, 1950–92 között tanszékvezetője volt. 1968-ban megalakította a Budapest Kamaraegyüttest, amelynek célja a kortárs zene népszerűsítése volt. 1962–78-ban a Magyar Rádió zenei lektora, 1978–87 között az Operaház igazgatója volt. – A szerk.], Borovi Jancsi, és még nagyon sokan. Ó, az egy nagyon furcsa lét volt, az élet akkor borzasztó érdekes volt. A háború nagyon furán alakult. Magyarország is belépett már a háborúba, csak két évig még a peremén volt. Nálunk csak légitámadások voltak, nem volt még háború, nem tudtunk róla, illetve mi nagyon is tudtunk róla. Tudtuk, hogy a hitleri csapatok elfoglalták már egész Európát – furcsa, hogy ezek a megszállások mindig szombat-vasárnap következtek be, hétvégén –, és tudtuk, csak idő kérdése, hogy a magyarországi nyugalomnak is vége legyen. Hihetetlen volt a nyugati hatalmak magatartása. Állandóan visszakoztak Hitler elől, tűrték, hogy megszállja egyik országot a másik után, és nem tettek semmit.

Emlékszem, hogy ültünk a Dunapart kávéházban – az ott volt, ahol most az Intercontinental van –, és szemben a Duna-parton mentek a német tankok Jugoszlávia felé [1941 áprilisában Jugoszláviát német, magyar, olasz és bolgár csapatok szállták meg. – A szerk.]. Félelmetes volt. És miközben névleg Magyarország már benn volt a háborúban, tovább folyt az élet, mintha mi sem lenne: dolgozunk, összejövünk a barátainkkal, rengeteget olvasunk, vitatkozunk, beszélünk, hogy mi jön; de minden ideiglenes. Minden nap ajándék.

Ekkor kezdődött a röviditalos korszak, hétvégenként. Táncoltunk, nevettünk, jókedvünk volt. Még Mulika nem volt a világon, amikor 1941/42 szilveszterén Mauthner (Mihály) Andrisnál voltuk. Óriási társaság volt. Ott volt Gimes Miklós, Lueff Elemér [dr. Lueff Elemérről lásd lejjebb: Deszkás János néven. – A szerk.] meg még sokan, akiket később föl fognak akasztani, el fognak égetni. Azt találtuk ki, hogy jelmezbál lesz. Én a mamámnak valamelyik zsákjában találtam valami fehér hímzett csipkét, amiből egy turnűrös, tizenkilencedik századi estélyi ruhát csináltam, a nyakamban egy fekete bársonyszalag, a hajamban ugyancsak a mamám zsákjából fekete tollak. Tamás Lucifer volt, Gimes Miklós egy barna fürdőköpenyben ferences rendi szerzetes. Mauthner András – aki afféle schuberti zeneszerzőnek volt fölöltözve, barna hosszú kabátban és a zsebéből egy pipaszár állt ki – zongorázott, én énekeltem balladákat, „Anyám, anyám meghalok Görög Ilonáért, karcsú derekáért”. Éjfél után csöngettek. Rendőrök jöttek Andrásért, el is vitték, Andris ugyanis tagja volt az illegális pártnak. És a bál ment tovább, mi énekeltünk tovább! Valamikor hajnal felé Andris visszajött – nem tudom, hogy miért vitték be, a lényeg az, hogy hazajött –, leült a zongorához, és játszott tovább.

Máig őrzöm abból az időből Gimes Miklós kis rigmusait. A társaságunkhoz tartozott Kertész Júlia óvónő, és ezt a négysorost hozzá írta Miklós: „Kertészék lánya Júlia, Nem gonosz lelkű fúria, Csak ijedt szemű kisgyerek, Akinek keble szép kerek.” Hozzám pedig: „Imádatomnak tárgya Gréte, Igézőbb mint a Létem réte, Hívogatóbb, mint meleg ágy, Konfliktusoknak melegágy.” Gimes nagyon okos volt, nagyon cizellált agyú, és elképesztő memóriája volt. Akkor a „Magyar Nemzet” – egészen a megszűnéséig – a leghaladóbb újság volt. Miklós elolvasta a vezércikket, és szóról szóra el tudta mondani. Valami egészen döbbenetes volt. És olyan ember volt, akinek a munkaszolgálatban is, és éjjel és nappal mindig könyv volt a zsebében. És ha öt perce volt, akkor Miklós olvasott.

1942. március tizenötödike is emlékezetes nap. Az illegális Kommunista Párt vezetésével megalakult a Történelmi Emlékbizottság, amely március 15. megünneplésére készült [lásd: Magyar Történelmi Emlékbizottság]. Pátzay Pál szobrász [(1896–1979] csinált egy plakettet Petőfi profiljával, amit mindnyájan a gomblukunkba tűztünk. Délután találkoztunk a Petőfi-szobornál. A célunk: tiltakozni a német fasizmus ellen, a háború ellen, a kormány ellen, amely Magyarország sorsát a német fasizmushoz köti. Ez volt tulajdonképpen az egyetlen ellenállás Magyarországon a fasizmus, a hatalom ellen. Nem tudom már, hogy kik voltak a szónokok, mi a meghívást és azt a megbízást, hogy minél többeket hívjunk, Lázár Vilmostól kaptuk [A március 15-i megemlékezés „néma tüntetésnek” indult, szónoklatok nem hangzottak el, hanem koszorúzás folyt: „a Történelmi Emlékbizottság nevében Bajcsy-Zsilinszky Endre, a munkások részéről Somogyi Miklós, az építőipari szakszervezet alelnöke, Katona János a bőripari munkások egyik vezetője koszorúzott, a parasztság részéről pedig Kovács Imre falukutató író és Dancs József, a Parasztszövetség titkára. Az értelmiség koszorúját a polgári demokrata Bernáth Aurél festőművész helyezte el, az erdélyi küldöttek pedig a későbbi mártír Józsa Béla kőfaragó vezetésével érkeztek, s helyezték el nemcsak az emlékezés, de a tiltakozás virágait. Külön koszorúztak az üzemek, egyes kerületek munkásai is” (Széchy András írása az Ezredvég 2002. áprilisi számában). – A szerk.]. Ott voltunk a szobornál nagyon-nagyon sokan, a tér és az akkori Mária Valéria utca tele volt emberekkel. És aztán jöttek a lovas rendőrök, egyenruhában, dobozsapkában, és kardlapoztak csudára. Jöttek ránk a lovakkal, és én – akkor harmadik hónapos állapotos voltam – kaptam egy iszonyatost a hátamra, amitől leestem a földre, de szerencsére nem történt semmi bajom. Lueff Elemért és sok barátunkat bevitték a rendőrségre, ahol nem bántak velük kesztyűs kézzel.

Mikor Mulika megszületett, akkor én már a Szabadalmi Ügyvivői Irodában voltam gyors- és gépírónő. Nem emlékszem már, hogy hogy és miként kerültem a Jansen Szabadalmi Ügyvivői irodába, majd a Tavy Loránd ügyvivői irodába, ahol két nyelven gyorsírtam és gépírtam. De amikor megszületett Mulika, utána egy ideig nem tudtam dolgozni. Akkoriban semmiféle társadalombiztosítás, szociális juttatás az anyáknak nem járt. Tamást időnként behívták, jövedelmünk nem volt, és Api segített, hogy meg tudjunk élni.

Körülbelül két-három, de lehet, hogy hat hónap múlva visszamentem dolgozni. Ehhez fel kell venni egy kis cselédet, Borbély Annát. A falusi népességnek a nyomora elmondhatatlan volt, a parasztlányok csak úgy tülekedtek egy kiscselédi állásért Budapesten. Én reggel szoptattam, lefejtem a tejet, aztán elmentem, és ezt a tejet Borbély Annának kellett beadnia Mulikának. Borbély Annuska nagyon butuska volt, és mindig aggódtam, hogy a dolgok valóban úgy mennek-e, ahogy menniük kell.

Eléggé el nem ítélhető módon én Julit Pikler-módszerrel neveltem. A huszadik század elején, különösen a pszichoanalízis hatására Európában óriási pedagógiai reformok következtek be. Magyarországon is működött Pszichoanalitikai Egyesület, sok értelmiségi látogatta az ott tartott előadásokat, így pedagógusok is. Persze ennek hatása nem érintette az iskolákat, óvodákat, de elterjedt a magánóvodákban, mint Gönczi Terka óvodájában és a magániskolákban is. Emellett Magyarországon – megint csak az értelmiség körében – a csecsemő- és bölcsődei pedagógiában Pikler Emmi módszere vált uralkodóvá [Pikler Emmi (1902–1984) – orvos, gyermekgyógyász. 1945–46-ban a Nemzeti Segély munkáját irányította Szegeden. 1946-ban megalapította a Lóczy Lajos úti Csecsemőotthont (1965-től Csecsemőotthonok Országos Módszertani Intézete), amelynek első igazgató főorvosa volt. Fontos szerepet játszott az egészségügyi felvilágosításban, a csecsemő- és gyermekápolónő-képzés megszervezésében (MÉL). – A szerk.].

Pikler Emmi nem kötődött semmiféle iskolához, eredetileg orvos volt, és a módszere a hagyományos anya–csecsemő kapcsolatban egy új korszakot jelentett. A csecsemőnek szigorúan beosztott menetrendje van, napi ötszöri szoptatás, etetés, a gyerek a szobában egyedül van, nem veszik körül a felnőttek, nem gügyögnek hozzá, és a járókába meghatározott tárgyakat kell tenni, amikkel a gyerek, aki szuverén lény, ismerkedik. Nem befolyásoljuk, nem vonjuk el figyelmét a külvilággal való ismerkedéstől. Tulajdonképpen roppant racionális ridegtartás volt.

Pikler Emmi férje egyébként neves közgazdász volt, Pikler György, kiváló ember, aki aztán Péter György néven a felszabadulás után a Statisztikai Hivatal vezetője lett. Emlékszem egy beszélgetésre 1953-ból, amikor Péter György Tamással beszélt arról, hogy új gazdaságpolitikára volna szükség a tervgazdálkodással, a központi irányítással szemben. Pikler György halála fel nem derített momentum. 1969-ben letartóztatták, rabkórházba került, ahol a hivatalos verzió szerint öngyilkos lett, de úgy gondoltuk, hogy valójában megölték.

Tehát Mulikát a Pikler-módszer szerint neveltem. Ő az egyik szobában volt a járókában, a másikban meg én. És ha Muli elkezdett sírni – ami gyakran fordult elő, mert vagy azért bőgött, mert éhes, vagy azért, mert túl sokat szopott, szóval nagyon bőgős gyerek volt –, akkor nem volt szabad bemenni, nem volt szabad fölvenni. A gyerek győzze le magát és egyéb ilyen marhaságok. Szegény Mulikám! Voltak pillanatok, amikor úgy gondoltam, hogy föllázadok, aztán nem lázadtam föl. Szerencsére nem lett ennek semmi különösebb következménye, csak éppen pedagógiai tévút volt az egész. Emmi a szeretet melegségét akarta kiiktatni valahogy az anya–gyerek kapcsolatból.

Közben Tamás már munkaszolgálatos volt. Amikor szültem, még itthon volt, 1942 vége felé hívták be, Aszódra vagy Vácra, nem emlékszem. De Aszódon is volt, emlékszem, egyszer Apival mentem Aszódra. Tamásék ott egy laktanyában voltak, ahol nagy kerítés volt, és én fölmásztam a kerítésre, hogy lássam, mert épp az udvaron voltak. De nem láttam, ezzel szemben egy katona puskatussal rám vágott, hogy távozzak a kerítésről. Akkor kétféle zsidó munkaszolgálatos volt: fehér karszalagos és sárga karszalagos. A fehér karszalagosak voltak a kitértek, a sárga karszalagosak az aktív zsidók. Tamás fehér karszalagos volt, de bánásmódban vagy ilyesmiben nem volt semmi különbség. Az Újszövetség azt tanítja, hogy akit megérintett a kereszt vize, az keresztény. De az egyház itt is álságos módon hallgatott. A kitérteket ugyanúgy pusztították, mint az aktív zsidókat.

Amikor Vácról – vagy Aszódról? – feloszlatták az ideiglenes alakulatot, akkor az a hallatlan szerencse ért minket, hogy Tamást a Várkertészetbe osztották be, kertészeti munkára. És az a hülye helyzet állt elő, hogy Horthy Miklós feleségének zsidó munkaszolgálatosok vitték a szalonjába minden reggel a friss virágot. A felügyelőjük egy Szilvásy Lajos nevű nyilas volt, akinek később még szerepe lesz az életünkben. Tamás a kertészetben együtt volt Gimes Miklóssal, annak a sógorával, Magos Gáborral, Vértes Lacival és Bíró Lacival [Bíró László (1913–1971) – orvos, 1938–1945-ben a Szabolcs utcai kórház segéd-, majd alorvosa, 1950–51-ben az Állami Kútvölgyi Kórház, 1952-től haláláig a Péterfy Sándor utcai Kórház belgyógyász főorvosa volt. – A szerk.]. Többen is voltak, de ezek a fiúk valóban barátok voltak. Vértes Laci aztán majd geológus lesz, és fölfedez valami barlangot [Vértes László (1914–1968) – ősrégész, barlangkutató, 1951-től a Történeti Múzeum munkatársa volt. Az új leletek és irodalom felhasználásával lényegesen átalakította a paleolit kronológiáját. – A szerk.], Gimes Miklóst kivégzik, Magos Gábornak a felesége pedig Miklósnak a húga, Gimes Juca, akivel aztán 1956 után elmennek Svájcba.

A Várkertészetből a fiúk majdnem minden este hazajöttek. Hazalógtak, vagy hazaengedték őket. Ez óriási dolog és mennyei állapot volt! Így aztán Tamás is velünk volt, és ő is mérte például, hogy mennyit szopott a Muli. Mulika tizenegy hónapos koráig szopott, tiszta szerencse, hogy rengeteg tejem volt. Nagyon jól fejlett, szép baba volt, és amikor majd a felszabaduláskor fölhozom a pincéből, akkor is azt mondják, hogy na, ez a baba nem éhezett. Valóban nem éhezett.

Mulika örökölt valahonnan egy mély babakocsit, aminek eredetileg ablakai is voltak, de mire hozzánk került, már csak lukak voltak az ablakok helyén. Egyszer éppen sétáltattam a kocsiban, amikor a Körúton megláttam a Donhoz menő egységeket. Az egyik a Nyugati pályaudvar felé ment, biciklis egység volt, és mentek a nagy orosz háborúba biciklin, vászonruhában! A másik szekeres egység volt – parasztoktól rekvirálták a szekereket és a lovakat –, parasztszekereken ültek. Szörnyű volt! Ők lesznek aztán azok, akik ott is maradnak a Don-kanyarban [A kb. 250 000 főt számláló (200 000 „rendes” és 50 000 munkaszolgálatos katona) 2. magyar hadsereg pusztulása 1943 januárjában kezdődött a szovjet csapatok Voronyezs melletti áttörésével: a 200 000 honvédból mindössze 60-70 000 tért vissza, a kb. 50 000 muszosból alig 6-7000. – A szerk.].

Még 1942 végén, 1943 elején sok kommunistát, baloldalit fogott el a rendőrség. Ekkor fogták el Ländler Ervint [Szalai András] is. Őt Sátoraljaújhelyre vitték – ha jól emlékszem, Sátoraljaújhelyen jugoszláv foglyok is voltak –, de volt, akit Dachauba vittek, koncentrációs táborba. A börtönből aztán többen kitörtek, Ervin is, és hozzánk jött, ott lakott nálunk, mert nem volt hova mennie [1944. március 22-én a sátoraljaújhelyi börtönben őrzött politikai foglyok (magyar kommunisták, jugoszláv partizánok, szlovákok és románok) lefegyverezték az őrséget, és kitörtek a börtönből. Német segítséggel, komoly hajtóvadászat után, heves tűzharcban sikerült a szökevényeket elfogni. Hatvanan haltak meg a tűzharc során, az élve elfogottakat vészbíróság elé állították, közülük tizenegyet halálra ítéltek, és haladéktalanul felakasztottak. – A szerk.]. Ervinnek Sátoraljaújhelyen nagyon sokat verték a fejét, és emiatt időnként epilepsziás rohamok törtek rá. Ezek a rohamok borzasztóak voltak. Ervin közben beszélt is, olyanokat mondott, hogy „nem tudom”, „nem láttam”, „nem tudom”. Tőlünk pár lépésre lakott a Simonovits házaspár, Simonovits István [Simonovits István (1907–1985) – orvos, egyetemi tanár, 1954–63 között egészségügyi miniszterhelyettes. – A szerk.] és Anna. A férfi orvos volt, a Kommunista Párt tagja, és ha Ervinre rájött a roham, akkor mindig Pistáért mentünk, ami elég veszélyes volt, mert este tíz után nem lehetett az utcára menni.

Ervin bújtatása nem volt egyszerű dolog. Akkor már olyan plakátok voltak az utcán, hogy ki mindenki felkoncoltatik, aki ezt csinálja, azt csinálja, amazt csinálja, például aki katonaszökevényt bújtat, szóval a kockázat nagyon nagy volt, és én néha féltem. Tamás ilyenkor haragudott. Hogy az szóba nem jöhet, hogy Ervin ne lakjon nálunk, hát hova menjen. Én csináljak a félelmemmel, amit tudok, de Ervin nálunk marad.

Közben légitámadások voltak, meg persze jegyrendszer volt. És valamikor 1944 elején a fiúkat elvitték a Várkertészetből, kivéve Mihály Andrást, akit kiemeltek, és Mauthausenig [Buchenwaldig?] meg se állt. Őt koncentrációs táborba vitték, de túlélte, Tamás századát pedig elvitték Ukrajnába.

1944. március tizenkilencedikén, egy ragyogó vasárnap délelőtt Mulikát toltam a Körút felé, mentünk sétálni, és a Körúton tankok dübörögtek. Ez volt az a nap, amikor a németek megszállták Magyarországot [lásd: Magyarország német megszállása]. Nem tudom elmondani, hogy milyen volt ott állni a gyerekkel, és nézni, ahogy a német katonák jönnek. Nincs emlékem arról, hogy az emberek – akik ugyanúgy nézték ezt, mint én –, éljeneztek volna. Csönd volt, úgy emlékszem.

Tamással megbeszéltük előre, hogyha veszélyesre fordulnak a dolgok, akkor én a gyerekkel együtt eltűnök. Amikor a németek bejöttek, aznap éjszaka valaki becsúsztatott egy cédulát a lakásunk ajtajába, amin az állt, hogy azonnal tűnjek el! Nem tudom, ki írta, fogalmam sincs, de tudtam, hogy komolyan kell venni. Akkor kezdtem el nagyban iratokat gyártani. Az első hamis iratot magamnak csináltam, Csató Józsefné névre, a másodikat Mulikának, Csató Julika névre, a harmadikat apósomnak, nem tudom már, milyen névre. Anyámnak is – aki a Szív utcában volt Margittal, Mariskával, Zsuzsa nénivel – megcsináltam a hamis iratait, amelyek alapján anyám visszakatolizált, hogy ne érintsék a zsidótörvények. És Margitnak is csináltam papírt, hiszen ő se volt tiszta ügy, mert zsidóhoz ment feleségül [Kovács Antalné, szül. Búzás Margitról, a sógornőjéről van szó. – A szerk.].

Nekem akkor az lett a főfoglalkozásom, hogy hamis papírokat csinálok. Hihetetlen tehetségem volt hozzá. Volt egy folyadék, amiben hipermangán volt, amivel ki lehetett mosni a meglévő írást, és száradás után be lehetett írni helyette olyan szöveget, amit akartam. Először még csak azokat a nem szükséges iratokat mostam ki, amik otthon voltak, aztán pedig kaptam az üres iratokat, például Ländler Ervintől. Nem tudom, hányat, de száznál biztos több iratot csináltam. Még azt is megtanultam, hogyan lehet radírgumiból pecsétet készíteni. De ma már nem lehetne így dolgozni: megvannak még azok az iratok, amiket Tamásnak csináltam, hát olyan primitívek, hogy az borzasztó.

A német megszállás után megjelentek az újságok, és hozták az új, az utolsó és végső zsidótörvényt, amely előírta, hogy április negyedikéig – azt hiszem, az volt az a nap – a zsidóknak sárga csillaggal kellett megjelenni [A Sztójay-kormány 1944. március 31-én rendeletben kötelezte a vonatkozó törvények alapján zsidónak minősülő, 6 évesnél idősebb személyeket, hogy április 5-től „házon kívül” sárga csillagot viseljenek. – A szerk.]. Nagyon pontosan meg volt mondva, hogy a zsidók egy tízszer tíz centiméteres kanárisárga csillag viselésére kötelezettek, amely bal oldalon a szív fölött viselendő, eltakarni tilos. A Nyugati téren volt egy textilüzlet, ott álltak sorba a zsidók, hogy megvegyék a sárga anyagot.

Na, odáig én is eljutottam, hogy megvettem az anyagot, és Ponevács Anna meg is varrta a csillagot, de sose hordtam. Pontosabban egyszer vettem föl. Azon a napon, amikor először föl kellett venni, belém bújt az ördög. Még Ausztriából volt nekem egy dirndlim, amit nagyon szerettem. Azt  fölvettem, továbbá a fehér harisnyámat meg az osztrák csatos háferli cipőmet [Haferli – fűzős félcipő. – A szerk.], és odatettem a sárga csillagot a bal oldalamra. Hosszú hajam volt, csináltam egy német kontyot, és így mentem sétálni Mulikával a Duna-partra. Aztán már menet közben rájöttem, hogy ez nem jó vicc. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor rajtam volt a sárga csillag. Egyébként megvan még, egy fényképalbumba van beragasztva.

Még mielőtt eltűntem Budapestről, megpróbáltam Apit is elindítani, de nem hagyta magát. Elmentem hozzá – minden irat megvolt neki is egy bizonyos névre, hogy erdélyi menekült, még a betegségéről is volt iratom –, és megkértem, hogy ezekkel az iratokkal tűnjön el. És akkor az Api azt mondta nekem, hogy Gréti, ne beszélj butaságokat, Magyarország jogállam, itt nem történhet meg az, ami Németországban. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Apit láttam. Mikor vége lett mindennek, és elkezdtük keresni, az iratokból kiderült, hogy 1944. augusztus tizenhatodika körül a Dunába lőtték [Zsidók Dunába lövésére a nyilas hatalomátvétel után került sor, vagyis apósa valószínűleg nem augusztusban, hanem később pusztult el. – A szerk.].

Két dolgot csináltam még az eltűnésem előtt. Egyik, hogy átmentem anyámékhoz, és megbeszéltem velük, hogy menjenek el. Mondván, hogy nem jó, ha egy kisgyerek itt van az állandó légitámadásban, és különben sem lehet tudni, mi lesz Budapesten. Zsuzsa néninek a fia, Jóska meg annak a felesége és a kislánya Tápiószecsőn vannak, menjenek oda anyámék is. Így is lett. Megbeszéltük, hogy Margittal találkozom a Nyugati előtt, átadom neki Mulikát, és elutaznak Tápiószecsőre. Nem tudtam, hogy a kislányomat látni fogom-e még egyszer vagy sem, de abban biztos voltam, hogy ott és nélkülem kevésbé veszélyes helyen lesz.

A másik, amit csináltam, hogy elmentem Fleps Fricihez. Frici Tamásnak kedves barátja volt, nem elvtárs, csak egy nagyon kedves barát a gimnáziumból, akivel Tamás együtt sziklamászott meg síelt. Elmentem hozzájuk a Tompa utca 15-be, és megkértem, hogy a heverőnket meg a szekrényünket fogadják be a saját lakásukba. Ez is így lett. Aztán lementem a viceházmesterhez [lásd: funkciók a lakóhelyen], Lencsés úrhoz, és megmondtam neki, hogy elutazom, és ami bútor a lakásban van – a konyhabútor, az egyéb bútorok meg minden –, az az övé.

Az eltűnéshez Bélaváry-Burchard Erzsébet segítségét kértem, aki óvónő volt, a magyar Montessori-mozgalom elindítója, kis vékony, törékeny nő, egy csoda [Burchard-Bélaváry Erzsébet (1897–1987) – pedagógus, az óvodapedagógia elméleti-gyakorlati művelője. Bécs egyik külvárosi iskolájában, majd Hollandiában Montessori elvei alapján működő iskolákban tanított. 1926-ban hazatért, s óvodával egybekapcsolt magániskolát nyitott, amely 1941-ig működött. – A szerk.]. Burchard Erzsi hihetetlen gyorsan segített, és az ő révén pár nap múlva kaptam egy címet. Az akkori Vilmos császár úton – most Bajcsy-Zsilinszky út –, nem tudom megmondani, hány szám alatt, egy sarokházban volt egy textilkereskedés. Akkor elvették már az üzleteket a zsidó kereskedőktől, és keresztényeknek adták oda. Erzsi mondta, hogy menjek el erre a címre, és ott lesz Maróthy Marót, aki német nyelvű nevelőnőt keres a gyerekeihez vidékre. Elmentem, Maróthy Marót fölvett, és megbeszéltük, hogy mikor indulunk a birtokára.

Én ekkor nem Csató Miklósné vagyok, hanem Csató Mária, és a vőlegényem a fronton van. Maróthy Maróttal vonattal mentünk Rimaszombaton át Fülekig, ahol egy hintó várt, és elvitt Serkére, ami egy kis falu. Ott volt a birtok. Sokkal később, amikor már volt Skoda Octavia autónk, és Szlovákiában jártunk, mondtam Tamásnak, hogy nézzük már meg ezt a Serkét. Mentünk az úton, jött Rimaszombat és Fülek … és Serkét nem találtuk meg. És nem volt senki, aki meg tudta volna mondani, hogy hol van. Mindenki mást, mindenki rossz utat mondott. Teljesen kafkai helyzet volt. A térképen ott volt, tehát nem álmodtam, de akkor és ott Tamással nem tudtuk Serkét megtalálni [Serke – kisközség volt Gömör és Kis-Hont vm. feledi járásában, 1910-ben nem egészen 1000 főnyi magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, és az első bécsi döntéssel került vissza átmenetileg Magyarországhoz. Rimaszombattól délnyugatra található, ma  Širkovcénak hívják. – A szerk.].

A serkei uradalom régen a nemes rosályi Maróthyaké volt, csak elkártyázták és elitták. Pontosan úgy, ahogy azt Mikszáth és Móricz megírta. Mikor én odakerültem, már csak a kastély volt meg, meg az ötholdas park a tóval és a tehenészet. A kastély lakói: a gazdám, Maróthy Marót, a felesége, a Maróthy úrnak az édesapja, anyja és a nagyasszony, aki nem tudom, kinek az anyja, tehát egy nagyanya. Meg a Maróthy házaspár két gyereke, legeslegifjabb Marót és Kristóf. És ott volt még Maróthy Marótnak az öccse is, aki hadnagy. Tulajdonképpen az egész bagázsnak a fronton kéne lenni, de nincsenek a fronton.

A birtokon a férfiak tisztességgel ittak. A gazdám péntekenként fölült a vonat első osztályára, és felment Pestre. Hétfőn általában a Moulin Rouge [Híres mulató volt az ún. Pesti Broadway-n, azaz a mai Nagymező utcában. – A szerk.] főpincére telefonált, hogy a méltóságos úr itt van, jó lenne, ha valaki érte jönne. És akkor vagy a hadnagy úr, vagy a feleség fölült a vonat első osztályára, és Maróthy urat hazahozta.

Az étkezés egy óriási nagy szobában zajlott, egy hatalmas asztalnál, és a cseléd hozta – balról kínálva! –, mondjuk, a paprikás krumplit. Én a két gyerekkel az asztal végén ültem, és a gyerekekkel is aludtam egy szobában. Az egyik gyerek, a Marót, az olyan négy éves, öt éves, a kisebbik meg olyan két és fél éves volt. Ők voltak az egyetlenek azok közül a gyerekek közül, akik a kezem között voltak, akiket nem szerettem. Semmi közöm nem volt hozzájuk. Szörnyű volt, hogy az én kislányom valahol ott van Tápiószecsőn, én meg velük vagyok.

Anyámékról ritkán kaptam hírt, azt tudtam, hogy rendben vannak. Bélaváry-Burchardt Erzsébeten keresztül tartottuk a kapcsolatot, megvan még Erzsikének pár levele, amiben megírja, hogy mi van a Mulikával, és megvan néhány anyámhoz írt levelem is. Egyet nem tudtam meg, csak később. Hogy valaki Tápiószecsőn följelenthette a mamát, mert kimentek hozzá a csendőrök, hogy miért vannak ott. Anyám mondta a megbeszélt szöveget, hogy Pesten a légitámadások, és így az unokámnak biztonságosabb, de a csendőr morgolódott, úgyhogy anyám odaadta neki az összes ékszerét, ami nem volt kevés. Utána aztán békén hagyták.

Serkén kimenőm nem volt, de hova is mentem volna? Illetve mehettem volna, mert nagyon szerettem a tehenésszel – akit úgy hívtak, hogy Jóo Józsi – meg a kocsissal beszélgetni. De a nagyasszony maga elé hívatott raportra, hogy én belső cseléd vagyok, és nem beszélgethetek a külső cselédekkel [lásd: uradalmi cselédség]. Maróthyék nem vették emberszámba a tehenészt vagy a kocsisukat. Engem se. Pontosan olyanok voltak, ahogy Mikszáth meg Móricz megírta. Tulajdonképpen iszonyú volt, rettenetes. És minden vasárnap mentem a családdal misére. A hintó úgy volt megcsinálva, hogy a főülés menetirányban volt, azzal szemben volt két kis ülés, ott ültem én, az egyik gyerek az ölemben, a másik mellettem. Szerettem ezeket a mise délelőttöket, mert térdre borulva, összekulcsolt kezemre hajtva a fejemet magam lehettem, csendben.

Kínos volt, hogy Maróthy úr elkezdett engem ostromolni. És nem volt hova mennem, ott kellett maradnom. Úgyhogy elhatároztam, hogy a méltóságos asszonynak fogok szólni. A hosszú udvarházon belül csak egy vécé volt, ezért mindenkinek bilije volt a szobájában. Kopogtatok a méltóságos asszony ajtaján reggel, mondja, hogy szabad, belépek, és a méltóságos asszony ül a bilin. Ez a cselédnek a teljes semmibevevése volt. A beszélgetés úgy zajlott, hogy a méltóságos asszony ült a bilin, én álltam. És mondtam, hogy nagyon szépen kérem, beszéljen a férjével, hogy hagyjon engem békén. Ne bántson engem azzal, hogy le akar fektetni, és ötven pengőket ígérget. Erre a méltóságos asszony a bilin ülve a következőt válaszolta: „De kedves Máhia, ötven pengő az nagyon szép pénz!”

Közben találtam egy rádiót a házban, és paplan alatt hallgattam. És aztán már nemcsak a rádióban hallgattam, hanem már hallani is lehetett, hogy egyre közelebb jött a front. Ágyúzás meg lövések hallatszottak, és mondták, hogy partizánok vannak a szlovák hegyekben. Még ezt Jóo Józsival meg a kocsissal meg is beszéltük. Egy nap aztán Maróthyék hívattak, hogy elmennek nyugatra. Én természetesen nem akartam a családdal menni, és írtam egy nagyon-nagyon jó barátunknak, doktor Lueff Elemérnek. Elemér keresztény volt és főhadnagy, és mivel a harmadik neve János volt, a baráti kör mindig csak Jánosnak szólította. Valahogy ők Husztnál, Észak-Magyarországon megálltak, nem mentek a frontra, és írtam neki, hogy legyen szíves, jöjjön el értem, mert innen el kell hogy menjek. Így lépett ő elő a frontbéli vőlegényemmé.

János megérkezett, én bemutattam, hogy a vőlegényem, és Pestre megyünk, mert a vőlegényem úgy gondolja, hogy jobb, ha most Pesten van a menyasszonya. És egy nagyon érdekes jelenet zajlott le, mert János főhadnagy volt, a ifjabb Maróthy meg csak hadnagy, én meg belső cseléd. János a hadnagyot tegezte, őt vacsoránál nem lehetett az asztal végére ültetni, szóval fölborultak a társadalmi kasztok.

Másnap elindultunk, és a tehenészetből – ott házilag csinálták a sajtot – kaptam egy darab sajtot nászajándékul. Már a felszabadulás után Julival mentem egyszer a Körúton, és valamelyik Maróthy, nem tudom már, melyik, jött szembe. Ó, Mária, mondta, hát maga most ennél a kislánynál van? Mondtam neki, hogy nem, ez az én lányom. És mondtam, hogy én nem vagyok se Csató, se Mária, és illegálisan éltem maguknál, és még azt is mondtam, hogy kommunista vagyok. A pasas úgy megijedt tőlem, hogy még köszönni se tudott, már rohant is el.

Ahogy Serkéről Jánossal mentünk haza, a miskolci pályaudvaron egy iszonyatos légitámadásba, szőnyegbombázásba kerültünk. Ott nem volt légópince, így az indóházba mentünk be, ahol részeg német katonák énekeltek, és egy sebesült magyar tiszt is volt. És amikor kijöttünk, a sínek felkunkorodva álltak az ég felé, és körös-körül minden égett. El kellett tölteni egy időt a miskolci pályaudvaron, amíg tovább lehetett indulni.

Áprilisban mentem Serkére, és júniusban már újra Pesten voltam. A Sziget utca 29-be mentünk, ahol János özvegy édesanyja, Ica lakott. A Sziget utca egy keresztutca volt a Duna-partról a Nyugati felé, és a 29. számú ház a budapesti Wehrmachtnak volt a központja. Itt csak két civil lakás volt, az Icáéké és a szomszéd asszonyé. Icánál laktam, és eleinte kettesben voltunk, aztán valamikor megérkezett János is, a szakaszával. Mindannyian meglógtak. Távírász szakasz volt, és ott volt az a huszon-nem-tudom-hány ember a Sziget utcai lakásban. Ott aludtak a földön, és reggel az egyik azt mondta, hogy ő fél, inkább visszamegy, és jelentkezik. Ekkor egy lázálom kezdődött. Szaladgálás ide-oda, a többieket elhelyezni itt meg ott meg amott, Jánost például két-három napra a Szív utcába vittem.

Tamásék mindeközben munkaszolgálatosként Ukrajnában utat építettek, meg aknát szedtek. Kétezer nem tudom, hány méter magasan voltak, és másnaponként le kellett menni a postáért. Tamás jelentkezett erre. Ez azt jelentette, hogy ezerötszáz métert kellett lemenni, ezerötszáz métert föl, úgyhogy ő másodnaponként „turistáskodott”. Aztán megtámadták őket ukrán szabadcsapatok, és elrabolták mindenüket. Ősz volt, hideg, eső, és nem volt egy darab ruhájuk sem, ott álltak klottgatyában és a rongyaikban. Mindenüket elvették – hipisnek nevezték ezt a legális rablást –, és Tamásnak már csak a jegygyűrűje volt meg. Mert elhatározta, hogy azt nem adja. Azt csinálta, hogy amikor kezdődött a hipis, akkor a gyűrűt befúrta a földbe, és ráállt. Így sikerült neki a jegygyűrűvel hazajönni.

Tamás a munkaszolgálatban egy században volt Gimes Miklóssal és Magos Gáborral, akik közben megszöktek. Harcolni akartak a németek ellen. A szerbekhez mentek, de a szerbek nem bíztak bennük, mert magyarok, úgyhogy csak krumplipucolás lett belőle. A Szálasi-puccs után [lásd: nyilas hatalomátvétel], október tizenötödikén Tamás is úgy döntött, hogy meg kell szökni. Megint Lueff segített. Kérésemre küldött Tamásnak ruhát és pénzt, ötszáz pengőt, ami akkor nagyon sok pénz volt. Tamás harmadmagával elindult, és október végén meg is érkeztek Miskolcra.

Miskolcon egy őrmester elé kerültek, akitől a menetlevelük iránya függött, vagyis az, hogy a front felé vagy Pest felé irányítja őket. Tamás kérte a Pestre való irányítást, amit végül az ötszáz pengőért cserébe meg is kapott. Amikor megkérdezte az őrmestert, hogy este hogy fog elszámolni a menetlevéllel, nagy nevetés volt a válasz: „Hol leszek én már este?” – mondta az őrmester. Ilyen állapotban volt a magyar hadsereg!

Közben én, megint csak Bélaváry-Burchard Erzsébet révén, megismerkedtem gróf Hunyady Erzsébettel, Henriette-tel [gr. Hunyady Henriette (Kéthely, 1922 – Eisenstadt, 1991)?], aki roppant csinos és kedves fiatal csaj volt, és a Vöröskeresztben dolgozott. Nem tudom, hogy rokona volt-e, vagy csak baráti szálak fűzték báró Apor Vilmosnéhoz, aki a Vöröskeresztnek volt az elnöknője [Br. Apor Gizellának hívták a Magyar Vöröskereszt országos főnökasszonyát. Apor Gizella (1886–1971) az ápolónőképzés és az önkéntes vöröskeresztes szolgálat hazai megszervezőinek egyike volt,  Apor Vilmos püspöknek a nővére volt. – A szerk.]. Én elég furcsa módon Henriette-nek elmondtam, hogy nem az vagyok, aki, és akkor megkérdezte, hogy nem akarok-e katonakórházban dolgozni mint vöröskeresztes ápolónő. Így lettem az Alkotás – akkor Gömbös Gyula – úti katonai kórházban segédápolónő. Óriási megkönnyebbülés, főnyeremény volt vöröskeresztes egyenruhában menni az utcán.

Emlékszem, egyszer mentem a kórházba – az egyenruha volt rajtam, a Vígszínház előtt jártam éppen –, és razzia volt. Mellém csapódott egy fiatal nő, belém karolt, és halott sápadtan azt mondta: „Nővérke, engedje meg, hogy magával menjek!” Zsidó lány volt. A jelenet egyszerre volt tragikus és komikus. Hogy én nyújtok biztonságot egy üldözöttnek, és még el is kísérem őt a Falk Miksa utcába, ahova menni akart!

A kórházban a doni hadsereg maradványait láttam, már aki túlélte. Akiket kiváló politikusaink kiküldtek, és akkor jöttek vissza a kórházba. A szemészetre kerültem, ahol olyan katonákat fogadtunk, akiket először és utoljára hetekkel előbb Oroszországban kötöztek be. A szemüregük nyüzsgött az élősdiektől és a bogaraktól. Azt hitték, hogy van szemük, pedig már nem volt. Fiatal emberek voltak, huszonévesek, harmincévesek, idősebb nem is volt.

Az én feladatom volt reggel a fürdetés, ebédet hozni, a kacsát hozni, vécére segíteni őket. Átkötözni meg ilyesmit, azt nem én csináltam, azt az orvos és az ápolónő csinálta. Minden reggel a fürdőbe mentünk, ahol lezuhanyoztak, és én szappanoztam, letöröltem őket. Nagyon szerették, imádták a meleg vizet. Tulajdonképpen vidámak voltak. Örültek, hogy ott vannak, örültek, hogy a frontról elszabadultak, és örültek, hogy élnek. Borzasztóan szerették azt a dalt, hogy „Szenyorok és szenyoriták, vegyenek egy szál ibolyát”. Ez akkoriban divatos tangó volt, és ezt kellett nekem énekelni reggelente. Rendelték, hogy miket énekeljek, és énekeltek velem. Amikor a légitámadások voltak, nappal vagy éjszaka, akkor le kellett vinni őket a légópincébe, ami nem volt könnyű feladat. A pincében is lehetett szépeket látni! Pilótákat teknőben, akik valami olajos orvosságban feküdtek, és nem volt se kezük, se lábuk.

Eközben Icánál laktam, és a kórházból is hordtam el üres blankettákat, szabadságos blankettákat meg mindenféle papírokat, és továbbra is csináltam a hamis iratokat. Volt egy régi születési anyakönyvi kivonatom Teszkász Vazul névre. Ez a Teszkász Vazul lett Ica férje, és ennek alapján kapott János magyarosított nevet, Deszkás Jánost, továbbá kórházi elbocsátó igazolványt, hogy az Alkotás utcai hadikórházban légnyomásos állapotban ápolták, majd szabadságra engedték. Így született meg doktor Deszkás János [dr. Deszkás János (eredetileg: dr. Lueff Elemér) (1912–1950) – jogász, katonatiszt. A budapesti jogi egyetemen szerzett diplomát, a háború előtt tisztviselő, 1937-ben belépett az MSZDP-be. Tevékenyen részt vett a Történelmi Emlékbizottság által vezetett németellenes, antifasiszta mozgalomban. 1943-ban behívták katonának, s mint hadnagyot a szovjet frontra küldték. 1944-ben szakaszával együtt dezertált, visszatért Budapestre, és bekapcsolódott a kommunista ellenállási mozgalomba. 1945 után a pártközpont közigazgatási osztályvezető-helyettese. 1948-ban mint ezredes, a HM katonapolitikai osztályának [Katpol] egyik vezetője. 1949. júniusban a Rajk-perrel kapcsolatban koholt vádak alapján letartóztatták. Novemberben 15 évi börtönre ítélték Marschall László perében. 1950-ben perújítás során halálra ítélték, és kivégezték. 1954-ben rehabilitálták. (Marschall Lászlót /1916–1949/, aki részt vett a spanyol polgárháborúban és a francia ellenállási mozgalomban, Magyarországra visszatérve pedig a Katpolon, majd rendőr ezredesként a BM-ben dolgozott, 1949-ben végezték ki a Rajk-ügy kapcsán.) (http://www.geocities.com/allamszocializmus/) – A szerk.].

Miután a front egyre közeledett, Mulit és anyámat vissza kellett hozni Pestre Tápiószecsőről. Fleps Fricivel biciklin indultunk el értük, és Muli nem ismert meg! Amikor megérkeztünk, éppen jöttek vissza a repülőgépek Budapest légitámadásából. Emlékszem, az udvaron voltunk, néztünk fölfele az égre. Az egyik gép egyszer csak kivált, zuhanó repülésbe kezdett, és elkezdett minket géppuskázni. Csuda, hogy működnek az ember reflexei! Még szinte el sem kezdte, én már ugrottam, és rajta feküdtem Mulikán. Ez nem hős anyaság volt, egyszerűen csak a reflex működött. Még most is látom magam előtt azt a parasztudvart, ahogy porzanak a földön a lövedékek. Anyámék hazaköltöztetését egy ottani parasztemberrel beszéltük meg. Az ő szekerére pakoltuk fel anyámat, Mulikát, Zsuzsa nénit és a holmikat is, mi pedig kerékpárral követtük őket Fricivel. Pesten anyámék a Szív utcába mentek, én meg elvittem magammal Icához Mulikát.

Döbbenetes volt egyébként, hogy miközben Pest német megszállás alatt volt, az emberek mentek az utcán, intézték a dolgaikat, és közben mindenféle meneteket lehetett látni. Néha olyan öreg embereket – sárga csillaggal –, hogy már alig tudták húzni magukat, és tizennégy-tizenöt éves kamaszok kísérték őket lövésre kész puskával. De néha gyerekeket vittek! Egyszer például a Pozsonyi útról ki, a Margit híd felé. A gyerekek között a legidősebb se volt több, mint nyolc vagy tíz éves. Voltak köztük egy évesek, két évesek, és azokat vitték a nyolc évesek. És ezeket is lövésre kész puskákkal kísérték a kamaszok. Ekkor én nem is tudtam, mit csinálok, elindultam a menet felé, de az egyik suhanc rám ordított: maradj állva, mert téged is rögtön közibük penderítlek. Hogy hova vitték ezeket a gyerekeket, fogalmam sincs, de borzasztó volt. És nagyon furcsák voltak az emberek. Mintha mi sem történne, mintha nem látnák, mentek tovább.

Amikor dolgoztam a kórházban, akkor Mulikával Ica meg néha anyám vagy Mariska volt. De októberben már mondták, és láttam is, hogy a hidak alá vannak aknázva. Semmiképpen sem akartam Budán maradni a kórházban, hiszen a kislányom Pesten van, úgyhogy elhatároztam, hogy bár nagyon jó az ápolónői meló meg a ruha, de abbahagyom. Így ez a munkám valamikor 1944 őszén abbamaradt.

November negyedikén Mulikával sétáltunk a Duna-parton, Újpest felől a Margit híd felé, és egyszer csak fölrobbant a Margit híd! Dél volt, és nagy forgalom volt a hídon. Nem lehet elfelejteni a Dunába csorgó villamost, és a Dunába eső embereket! Mulika még nem tudott beszélni, a középső ujjával mutatott a híd felé, s valami olyasmit mondott, hogy edőt, edőt (eltört) a híd!

Ugyanezen a napon, amikor otthon voltunk Icánál, egyszer csak jött az unokanővérem, Mariska, hogy megjött Tamás a Szív utcába. Az fantasztikus volt! A Sziget utcából a Ferdinánd hídon keresztül rohantam a Szív utcába, és azt hiszem, világrekordot állítottam föl. És ott volt Tamás! Persze kicsit soványabb volt, de akkor is gyönyörű volt, és nem volt megnyomorítva, egy csöppet sem. Azt nem lehet elmondani, hogy milyen érzés volt!

Tamás megérkezése után eljöttünk Icától, és anyámhoz mentünk lakni. Nagyon zsúfoltan voltunk, mert közben a bátyám, Anti is megszökött Ukrajnából, ahová a német megszállás után vitték munkaszolgálatba. Egy kutyával, Szuszival jött haza, aki szökés közben szegődött hozzá, és Szuszi aztán amolyan házi kutya lett a családban. Ott volt Zsuzsa néni, Mariska, Margit, Anti és mi. Esténként anyám házastársi ágya úgy nézett ki, hogy a mama feküdt a szélén, középen én, mellettem Tamás és aztán Mulika.

A bátyám általában fönn tartózkodott a lakásban, de a sógornőm, Margit csinált neki egy duplafalú valamit lenn, a pincében. Egyszer fönn volt a szobában Tamás is meg Anti is, amikor valaki berohant, hogy tábori csendőrök [lásd: tábori csendőrség] jönnek. Ezt a pillanatot nem lehet elfelejteni! Mindenki azt tette, ami eszébe jutott, és mindenki hülyeséget csinált. Anti hirtelenjében be akart mászni az ágy alá, és előttem van most is, ahogy nyomakodik, nyomakodik, de a feneke nem megy be. Tamás egy ajtó mögé ugrott, és előkapta a revolverét, én pedig beugrottam a vécébe. Na hát aztán a tábori csendőrökről kiderült, hogy ugyancsak álruhában dekkoló munkaszolgálatosok, Anti ismerősei.

Mivel egy lakásban egy katonaszökevény elég volt, a Szív utcából Tamás pár nap múlva átment lakni Fleps Friciékhez, a Tompa utca 15-be. Elhatároztam, hogy csinálok neki papírt. Mivel már nem voltam a kórházban, és valahogy megszűntek a kapcsolataim is, nem tudtam üres irathoz jutni. Amikor még a Várkertészetben voltak, akkor ott volt egy nyilas, a Szilvásy Lajos. Elhatároztam, hogy fölkeresem Szilvásyt, és elkérem az iratait. Ebbe Tamás először nem akart beleegyezni, de amikor János azt mondta, hogy fölveszi a főhadnagyi egyenruháját és elkísér, akkor beleegyezett. Így mentünk el egy este – nem tudom már a címet, hova – Szilvásy lakására, aki otthon is volt. Egy lapra tettem föl mindent: megmondtam neki, hogy iratokra van szükség Tamás számára.

Tudtam, hogy Szilvásy valahogy vonzódik Tamáshoz, mert Tamás sokszor beszélgetett vele. És Szilvásy a születési bizonyítványától kezdve a nyilas párttagsági könyvéig mindent odaadott. A nyilas párttagsági könyv kivételével mindent el is vittem. Így lett Tamásból Szilvásy Lajos. Amikor majd a felszabadulás után Szilvásyt mint nyilas kerettagot perbe fogják, akkor nemcsak Tamás, hanem többen is tanúskodnak mellette, és Szilvásy nem kerül börtönbe.

Amikor Tamás a Tompa utca 15-ben lakott, akkor mindennap hajnalban fölkelt, és – valahonnan, nem tudom már, honnan, szereztem neki villamoskalauz ruhát, és akkor még járt villamos – elment „villamosozni”. És este, amikor a munkaidő befejeződött, akkor ment vissza a lakásba. Erre azért volt szükség, mert Flepséknek volt egy albérlőjük, egy nő, aki nyilas párttag volt. Esténként néha, amikor Tamás kinn vacsorázott a konyhában, a nő kiült hozzá, és arról tartott előadást, hogy ő a zsidókat a szagukról is megismeri.

Nemsokára úgy döntöttünk Tamással, hogy kibérelünk egy lakást Icával és Jánossal együtt. Láttam egy hirdetést valamelyik újságban, hogy a Munkácsy Mihály utca 28-ban két szoba kiadó, konyha- és fürdőszoba-használattal. A lakás egy MÁV-kórházi idős főorvosé, Cukor doktoré volt, aki ott lakott a feleségével és a háztartási alkalmazottjukkal. Emlékszem, felöltöztem olyan elegánsan, ahogy csak tudtam, fülbevalóval meg mindenfélével, elmentem és bemutatkoztam, hogy Csató Miklósné vagyok, és Erdélyből érkeztem a kislányommal, a nagynénémmel és annak fiával.

Ki is vettem a lakrészt, majd elmentem Mulikával a Sziget utcába Icáért és Elemérért, akik összepakolták a legszükségesebbeket. Még mikor Icánál laktam, a légitámadásokkor összeismerkedtünk azokkal a német tisztekkel, akik ott dolgoztak a Wehrmacht központban. Volt közöttük egy Walter nevű mérnök Kölnből, akivel hosszan beszélgettem. Megtudtam, hogy felesége van, két fia, tudja, hogy a háború elveszett, és rettenetesen kínlódott, hogy vissza akarna menni a családjához.

Lementem Walter irodájába, és megkértem, jöjjön fel pár percre hozzánk. Megint egy lapra tettem fel mindent. Előttem van az egész jelenet. Kora délután van, a hallban állunk az ablak előtt. Elmondom neki, hogy négy ember sorsát teszem a kezébe. Én nem vagyok Marie, ahogy ő ismer engem, és a többiek sem azok, akik. Arra kérem, segítsen. Azt szerettem volna, hogy német kocsival költözzünk át a Munkácsy utcába. Nem hosszú az út, tizennyolc perc, talán megússzuk – mondtam. Csend. Aztán ő: „Mikor indulunk?” Azonnal indultunk.

A ház előtt állt egy katonai dzsip, arra pakolt fel minket. Én mellette ültem Mulikával az ölemben, hátul Ica és a kofferok. Nem tudnám már megmondani, hogy János miért nem jött velünk, de ő külön bicegett a botjával. Nem volt semmi baja a lábának, de így kellett tennie, mert erről szólt a kórházi igazolása. Walter útközben nagyon félt, de baj nélkül átértünk a Munkácsy utcába. Így mentett meg minket novemberben egy német katonatiszt. Sajnos, soha nem tudtam meg, hogy Walterral a továbbiakban mi lett.

A Munkácsy Mihály utcai ház a Szondi utca és a Munkácsy Mihály utca sarkán egy nagyon elegáns villaház volt, kevés lakással és a ház mellett egy óriási garázzsal. Ez a garázs tele volt otthagyott zsidó bútorokkal, amik teljes rendetlenségben voltak felhalmozva. De nagyon jó volt, hogy a garázsnak volt egy benzinkamrája. A benzinkamra ajtóval volt elválasztva a garázstól, a háznak a szennyvízcsatornája is ott ment le, aminek még fedele is volt, tehát volt benne vécé is. Ide vittünk le éjszaka egy matracot, egy petróleumlámpát, egy széket és egy Budapest térképet. És ide vittük le Tamást.

1944 tele iszonyatosan hideg tél volt, és ebben a kamrában alig volt valamivel melegebb, mint az utcán. Tamás, hogy spóroljon a petróleummal, csak akkor gyújtotta fel a lámpát, amikor én lementem. Sötétben ült, de soha egyetlen panaszszó el nem hangzott.

Hamarosan nekünk is le kellett menni a pincébe, mert megkezdődött Budapest ostroma [lásd: Budapest felszabadítása]. Felváltva jöttek az amerikai és az orosz repülőgépek, tulajdonképpen alig volt nyugalom. A pince nem volt nagy, és körülbelül százan voltunk lent. Alig lehetett menni, mert szorosan egymás mellett voltak a leterített matracok, és azok között voltak a kis közlekedő ösvények. Összezsúfoltan voltunk, de érdekes, hogy abban az összezártságban, abban a feszültségben nem voltak jelenetek. Az emberek nem bántották egymást, nem kiabáltak, nem voltak veszekedések. Tennivalónk nem sok volt, ha éppen nem bombáztak, Mulit elvittem sétálni. Voltak olyan csikótűzhelyek – négy láb, platni –, azon a kis sparhelten minden nő valamit főzött a családjának, és mindenki sorra került. Főztünk, ami volt, ettünk, ha volt mit.

Nagyon hideg, mínusz húsz fok is volt, úgyhogy a ruhánk az bakancs volt – nekünk sínadrág –, minden gönc rajtunk volt, és a göncökön még kabát meg fejkendő vagy sapka meg nagykesztyű. Elmondhatatlanul néztek ki az emberek. Emlékszem, egyszer megjelent Anti is, akin az apámnak egy meleg otthoni köntöse volt, nagykabáttal meg bakancs meg katonasapka. A Munkácsy Mihály utcai ház nagyon közel volt a Szív utcához, úgyhogy volt, hogy a Margit vagy a Mariska szaladt át hozzánk, vagy volt úgy, ritkábban, hogy én szaladtam át oda.

Nagy gond volt a tisztaság és az evés. A házban csak a földszinten csöpögtek a csapok, már az első emeleten sem folyt a víz. Az ember összegyűjtötte a havat, amit a csikótűzhelyen megolvasztott, és abban lehetett a gyereket megfürdetni, úgy-ahogy mosakodni, és planta teát főzni. Hogy mi a planta tea, azt nem tudom, valami növényből volt [A Planta tea néven árusított teapótlék szárított szederlevél volt. – A szerk.]. Átok rossz volt, és cukrunk se volt. Mindenki planta teát ivott – ha volt. A hetvenes években játszották sokáig Ránki–Vas István musicaljét, az „Egy szerelem három éjszakájá”-t [Ránki György – Hubay Miklós – Vas István], abban is van erről egy ének, a „Dal a planta teáról”.

Tamásnak a kamrába minden este vittem kosárban vizet és ennivalót, azt, amit mi is ettünk. Például lóhúst, az utcáról. Akkor még nem ismertük azt a kifejezést, hogy mélyhűtött, de az a hús jéggé volt fagyva. Sós vízben megfőztük, és lisztből, vízből pogácsaféléket csináltunk, amit a kályhán megsütöttünk. Mi ezt ettük, de Muli nem. Mulinak volt egy nagy üvegben fagyott zsír, benne én nem tudom, liba vagy kacsa, valamiféle szárnyas hús. Még az ostrom előtt hallottam, hogy Angyalföldön van egy nagy kertészet elhagyatottan. Amikor odamentem, ott már többen voltak, és húzgáltuk ki a földből a marharépát meg a sárgarépát, ami nem volt könnyű, mert annyira fagyos volt a föld. Egy kiskocsin aztán hazahúztam, és Mulika azt ette. És a Szondi utcában volt egy pékség, ami – akkor se értettem, most se értem, hogyan – időnként üzemelt, és pénzért lehetett néha kenyeret kapni.

Éjszaka úgy tíz órakor vittem Tamásnak a kaját. A Munkácsy Mihály utca közel van az Andrássy úthoz, ahol az Andrássy út 60., a nyilasház volt, és a környéken gyakran voltak razziák. Kijárási tilalom volt. A házban volt egy légóparancsnok, Gál úr – ő a Múzeum körúton egy férfiruha-üzletben volt kereskedősegéd –, aki csodálatos ember volt. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy Tamás a benzinkamrában van. Nélküle nem lehetett volna ezt az egészet megcsinálni. Gál úr figyelmeztetett, hogy Kovács néni, a házmesterné meg ne lásson, mert a Kovács néni nyilas. Mindig Gál úr nyitotta ki a ház kapuját, és ott volt addig, amíg Tamásnál voltam. A garázshoz ki kellett menni az utcára, mert a házból nem volt közvetlen átjárás. Körülbelül tíz-húsz lépés volt a kertkapuig, és amikor az utcára értem, akkor mindig úgy fájt a hasam, mert úgy féltem, mint a kutya. Nagyon sok lézengő nyilas járt arra fegyveresen, és ha az ember ilyennel találkozott, akkor a nyilas nem sokat kérdezősködött.

Amikor berendeztük a benzinkamrát, a garázsban összedobált bútorokat úgy rendeztük el, hogy egy nagy fotelt félre kellett tolni, és ha az ember négykézlábra állt, akkor a bútorok között egy ösvény vezetett a benzinkamrához. Tehát én négykézlábra álltam, és magam előtt toltam a kosarat az ennivalóval, vízzel, aztán kopogtam a benzinkamra ajtaján. Tamás kinyitotta – ilyenkor mindig revolver volt a kezében, merthogy nem lehet tudni –, és addig voltam ott, amíg megette az ennivalót, aztán mentem vissza.

Egyszer azt mondta Gál úr, hogy volna valaki, akit még le kéne vinni a benzinkamrába. És hogy este menjek fel az egyik lakásba. Megyek, és ott áll egy fiatalember, borzasztóan elegáns – ez akkor nagyon feltűnő volt –, finom kalap, fehér selyemsál, nagyon szép fekete télikabát, s mondja Gál úr, hogy őt kell levinni. A fiatalembert Grünwald Gyurinak hívták, később Szepesi György néven lett ismert [Szepesi György (sz. 1922) – sportriporter. – A szerk.]. Ettől kezdve két embernek hordtam le ennivalót, de amikor vége lett az egésznek, nem emlékszem rá, hogy a Gyuri elköszönt volna, és megköszönte volna. Sőt egy hetvenes években megjelent újságcikkben úgy beszélt a garázsban töltött napjairól, mintha a ház egyik lakója, „egy jóságos proletárasszony, a Kocsis néni” adott volna neki enni, és Kocsis néni vitte volna be hozzá „lakótársnak” Tamást. És a nevetséges az, hogy ő ezt komolyan hitte is.

Elgondolkodtató, hogy abban a szörnyű világban azért mindig voltak, aki segítettek. A német Walter, gróf Hunyady Henriette, Szilvásy, a nyilas, Fleps Friciék, Gál úr. És borzasztó érdekes, hogy semmiféle filozófia, világnézet nem állt a háttérben, egyszerűen emberségből, tisztességből, segíteni akarásból tették. És borzasztóan bánt, hogy Gál urat nem találtam meg az ostrom után. Egyszerűen nem tudom, hova ment, talán valahova falura a családjával. Mert ő olyan ember lett volna, akinek helye lett volna a Jad Vasemben.

A pincében éheztünk, fáztunk, és jött a karácsony. Tamással elhatároztuk, hogy megünnepeljük a karácsonyt. Tamás a benzinkamrában rajzolt nekem egy képecskét, amin boldog karácsonyi ünnepeket kívánt, és írt egy szép levelet, hogy megint karácsony van, és hogy lesz még sok szép karácsonyunk. Még karácsony előtt a Ländler Ervinék is megtaláltak minket. Elmentek a Szív utcába anyámhoz, megkérdezni, hogy hol vagyunk, aztán eljöttek. Őket is meghívtam karácsony estére. Ezek ilyen teljesen tébolyult dolgok, hogy karácsonykor a Szondi utcában nemcsak a pék nyitott ki, hanem például egy virágkereskedés is. És a virágkereskedésben semmi más nem volt, csak Rhododendron. A mamámnak vettem is, a mamám viszont sokkal okosabbat adott nekünk: cukrot, lisztet, mákot és halat. És karácsony estén volt hal meg mákos bejgli. A mákos bejgli avas volt, de édes, Tamást fölhoztuk a benzinkamrából, és a lakásban megterítettünk egy asztalt. Valahonnan, nem tudom, honnan, szereztem Mulikának egy textil nyuszit, és karácsony volt!

Csak az volt a baj, hogy úgy hat óra után iszonyú tüzérségi tűz kezdődött, robbanások, még a fürdőszoba ablaka is kiröpült, pedig nagyon messze volt a harc. Úgyhogy Ervinék gyorsan elmentek, és Tamás is gyorsan visszament a benzinkamrába. Azon az estén a szovjet csapatok eljutottak Budán a János Kórházig. Borzasztó érdekes volt, hogy az oroszok úgy este nyolc tájban mindig abbahagyták a háborúskodást, és akkor jöttek az amerikaiak a légitámadásokkal. És úgy reggel hétkor, mintha munkaidő lett volna, az oroszok megint elkezdték.

A ház január tizenharmadikán szabadult fel. Reggel éppen egy pléh bilivel mentem a ház vécéje felé – Mulika reggeli produktumával –, amikor kivágódott a kapu, és ott állt egy fiatal katona. Egy szőrmesapkás kozák. Odajött hozzám, megfogta a hajam, és hátrahúzta a fejem, mintha meg akarna csókolni. Én viszont fogtam a bilit, és az arca elé tartottam, mutatva, hogy rögtön a fejére borítom. Erre a katona elkezdett röhögni. Ő volt az első orosz katona, akit láttam.

Január tizenharmadika után Tamás meg a Grünwald kijöttek a benzinkamrából, és akkor derült ki, hogy Gál úr még körülbelül tíz embert dugott el a házban. János is – aki végig fönn volt a lakásban – lejött az emeletről. Ő még mindig katonatiszti ruhában volt, ami eddig jó volt, de ekkor baj lett belőle. Ugyanis pillanatok alatt, már az első vagy második nap elvitték az oroszok. Látom magam előtt, ahogy Jánost odaállították a falhoz, fegyvert is fogtak rá, aztán én mindenfélét ordítottam, hogy „evrej”, „evrej”, azt gondoltam én, hülye, hogyha azt mondom, hogy zsidó, akkor majd valami történik. De nem történt semmi, és Jánost elvitték málenkij robotra Romániába, egy nagy-nagy orosz hadifogolytáborba, Focşaniba. Onnan fogja őt kihozni Ländler Ervin körülbelül három-négy hónap múlva, mert Ervin a Magyar Kommunista Párt központjában osztályvezető lesz, és lesz annyi hatalma, hogy Jánost visszahozza. De addig Ica teljes kétségbeesésben maradt ott.

Mindegyik orosz katonának davajgitárja volt, amit azért hívtak davajgitárnak, mert a davaj azt jelenti, hogy gyerünk, gyerünk. Az első éjszakák még teljesen gondmentesek voltak, mert akkor az elit alakulatok jöttek. De utána jöttek a kalmükök, az üzbégek, a távol-keletiek; férfiak, akik 1939-ben elindultak a frontra, és azóta nem voltak otthon, csak öltek, vagy őket ölték. Általában a győztes hadsereg nem szokott kesztyűs kézzel bánni a legyőzöttekkel, a szovjet katonák se bántak kesztyűs kézzel. És mi voltunk az utolsó állam, amelyik a németek bukásáig kitartott a németek mellett. Senki más, csak mi. Hát megkaptuk.

Nagyon, nagyon különbözőek voltak az orosz egységek, és hullámokban jöttek. Volt, amikor nagyon durvák voltak, ordítoztak, talán be is voltak rúgva, nem tudom. Emlékszem egy oroszra, aki ordítozott, hogy mamka, papka, dödödödödödödö, mintha géppuskázna, hogy mindenkit meg fog ölni. Vigyázni kellett velük. A pincében az ágy úgy volt megcsinálva, hogy én Ica mellett aludtam, és hogyha jöttek az orosz katonák, akkor egy pillanat alatt Ica dunyhája alá tudtam csúszni, és úgy nézett ki, mintha csak Ica feküdne azon az ágyon.

Ekkor kezdődött a zabrálás is. De az az érdekes, hogy amíg tartott a „munkaidő”, tehát a harci idő, addig nem volt semmi. Amikor azonban jött az este nyolc óra, akkor láttam embereket az utcán szőnyegeket vinni, meg kávéfőzőt, meg mit tudom én, miket. És ekkor jött a házba egy jugoszláv grófnő. Vagyis jött egy nő a pincébe, aki azt mondta magáról, hogy ő jugoszláv grófnő, és jött vele egy orosz parancsnok is, aki közölte, hogy neki és a jugoszláv grófnőnek csináljunk fekhelyet. Hát ez óriási dolog volt, mert ha a parancsnok ott van, akkor a pince meg van védve. Olyan kollektív munkát még nem láttam: a lakók hozták a lakásokból a szőnyegeket meg a díványnak a felső részét meg gyönyörű ágyneműt, hogy kellemesen essék a fekvés. A jugoszláv grófnő úgy volt grófnő, mint én, de ott volt evvel az orosszal tíz napig, két hétig, úgyhogy a légópince előtt egy orosz katona állt, és ez a társaság védve volt. Végre lehetett nyugodtan aludni.

Amikor a csapatok már a Körúton túl jártak, úgy döntöttünk, hogy mi elmegyünk a Szív utcába, Ica pedig visszamegy a Sziget utca 29-es lakásukba, aminek nem történt semmi baja. A mamám nagyon jól vészelte át a háborút és az ostromot. Bátor asszony volt, és örült annak, hogy túléltük, örült, hogy a gyerekei és az unokája megvannak. Zsuzsa nénivel csinálták tovább az életet a Szív utcában, ahol ott volt már Ilona néni [apa testvére] is a gettóból, aki mindig ennivalókról beszélt, és ebédkor – hát mi volt az ebéd, istenem! – mindig azt kérdezte, hogy miért nem csirkelevest adok a Mulikának, miért nem ilyen ételt meg olyan ételt. Meg volt zavarodva szegény.

Ennyi távollét után Tamással azért nem volt különösebben nagy öröm négyesben aludni anyámmal és Mulikával, de iszonyúan boldogok voltunk, és úgy éreztük, hogyha idáig eljutottunk, a többit most már nevetve végigcsináljuk. Emlékszem, egy havas délelőtt a Ferdinánd hídon álltunk, és azt egyszerűen nem lehet elmondani, olyan boldogok voltunk, hogy befejeztük a háborút, mind a hárman túléltük, és most valami gyönyörűséges élet fog következni, ahol széppé tesszük a világot.

Tamás megtalálta Kletyát – ez volt a mozgalmi neve, hogy mi volt az igazi neve, nem emlékszem –, és megalakították a Váci út 40-ben az ötödik kerületi Kommunista Pártot. Mi oda azonnal beléptünk, és özönlöttek az emberek is. Én keveset tudtam csak odamenni, de részt vettem a Szív utcai romeltakarításoknál, és tudom, hogy egyszer voltam a Nemzeti Színháznál is romeltakarítani.

Már olyan március lehetett – szóval szép idő volt, már nem fáztunk olyan borzasztóan –, amikor fölmentünk Api lakásába, a Tátra utca 14-be. Az zsidó ház volt. A konyhaajtó nyitva volt, és a konyhából két hullának a lába állt ki a gangra. A lakás romokban volt, látszott, hogy abban a szobában, ami apósom dolgozószobája volt, a szoba közepén tüzet gyújtottak, és az egész házban iszonyú szag volt. Olyan erős fertőtlenítő szag, hogy még egy év múlva is éreztem. Mondták a házban, hogy valami nyolcvanan laktak Api lakásában.

Apinak mindene eltűnt, egy íróasztal és egy szekrény maradt meg, és abban a szekrényben lógott egy zakó, sárga csillaggal. Emlékszem, hogy mentem valamit intézni az ott lakó házmegbízotthoz [lásd: funkciók a lakóhelyen], és láttam a szekrényén egy fehér női szobrot, ami az Apié volt. És amikor vizet kértem, akkor az Api poharában hozták, az Api Rosenthal tányérkáján. Úgyhogy nem csak a Sárika – aki följelentette, a házvezetőnője – lopta el mindenét, hanem ami maradt, azt meg a ház tisztes polgári lakói is.

Odaköltöztünk Api lakásába. Friciéktől visszajöttek a rökamiék, és Mulinak a gyerekágya is megvolt. Mire eljött a nyár, berendeztük a lakást, hogy hogyan és miképpen, egyszerűen nem tudom. De oly keveset törődtünk ezzel. Én vagy Mulikával voltam, vagy a mozgalmi munkát csináltam. A házban egy fodrászüzlet is volt, és elhatároztam, hogy lemegyek, és megmosatom a hajam. Na, akkor tetvesedtem meg. Az ostrom idején egész Budapest megtetvesedett. Én borzasztó büszke voltam arra, hogy mi nem lettünk tetvesek, erre a felszabadulás után egy fodrászüzletben tetvesedtem meg. És emlékszem, valami derengett, hogy tetű ellen a hajra a petróleum jó. Csak azt nem tudtam, hogy hígítani kell, és tömény petróleumot tettem a hajamra. Hát az úgy fájt, hogy meg kellett őrülni, föl és alá rohangáltam, de szerencsére jött az anyám, és mielőtt még az összes hajam kihullott volna, lemosta. Azután nem volt többé tetű.

Kinyíltak üzletek is. Nagyon érdekes volt, hogy az üzleteknek nem volt kirakatüvege, mert miért is lett volna, és megjelent a kirakatban, mondjuk, két pár cipő meg valami holmi és a tulaj, már tudniillik a két pár cipőnek a tulaja. És kajáért vagy valamiért eladta. Elindultak vidékre a nagy utazások is élelemért [lásd: feketézés, cserekereskedelem]. Egyszer én is nekiduráltam magam, de fönt kellett volna utaznom a vonat tetején, és ez valahogy nem tetszett, inkább hazajöttem. De arra emlékszem, hogy Vas Zoltán már a Közellátásnál volt, és a Sallai Imre utca környékén, valamelyik sarkon egy marha nagy krumplihegy állt, és én krumplit osztottam.

Följött a kormány Debrecenből, és Magyarországon többpártrendszer lett. A legerősebb párt a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Pártban pedig ott volt Kéthly Anna, Szakasits Árpád, a régiek, akik megmaradtak. És volt a Kommunista Párt, amelyet a Moszkvából visszajött emigránsok vezettek. És elkezdődött a világ legfantasztikusabb inflációja [lásd: a forint bevezetése]. Az emberek megkapták reggel a fizetésüket és rohantak valamit venni, mert ha két órát késtek, akkor már az egész pénz nem ért semmit. Borzalmas infláció volt. Azt tudom, hogy térdig járt az ember a papírpengőkben a pesti utcán. Már volt utcaseprő, és az utcaseprő seperte a billpengőket. Aztán jött a stabilizáció, amikor egyik napról a másikra vége volt a pengőnek, és jött a forint. Emlékszem, az első nyári szandálomat tíz forintért vettem.

Tamás az ötödik kerületből átkerült a pártközpontba, és ő tartotta az első szemináriumokat, az első továbbképzéseket. Szocializmusról, kommunista pártról, hogy miben különbözik a polgári társadalom a szocialista társadalomtól, meg ilyenekről. Mindketten dolgoztunk a pártnak, és eleinte nem kaptunk a párttól fizetést. Tojásport kaptunk, meg tejport, lisztet, szóval ilyen természetbeni juttatásokat, és emlékszem egyszer egy szállítmány sonkára is, amiben nagyon sok volt a kukac. De az ember nem dobta el azt a sonkát, hanem kivágta azt a helyet, ahol nem volt kukac, és megette.

Az Ajtósi Dürer soron egy villában megalakult a Rákosi Mátyás óvoda, ahova az elitnek a gyermekei jártak. Odakerült Mulika is. Én vittem, és általában én mentem érte. Jó óvoda volt, szeretett oda járni. Ott is folyt a világnézeti nevelés, Lenin bácsiról meg Sztálin bácsiról, megható történetekkel. Különben szabadelvű óvoda volt, azzal a fajta szabadelvűséggel, hogy a gyereknek mindent szabad.

Én nem akartam visszamenni óvónőnek, én politikát akartam csinálni. A Karolina úton megalakult a Pártfőiskola [Kezdetben az MKP központi pártiskolája volt, később lett pártfőiskola. – A szerk.]. Ott okították azokat az embereket – ahogy akkor mondták: kádereket –, akiket majd be akartak állítani a politikai életbe. Zömmel parasztok, munkások voltak, értelmiségi nagyon kevés. A főiskolát a moszkvai emigrációból visszajött emberek vezették. Rudas László filozófus – öregúr volt, és elég nehezen elviselhető [Rudas László (1885–1950) – 1918-ban a KMP egyik alapítója, a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe menekült, 1922-től 1945-ig a Szovjetunióban élt, 1945–1946-ban az MKP központi pártiskoláját vezette, 1948-tól haláláig a közgazdaságtudományi egyetem tanára, az intézmény első rektora. A dogmatikus marxizmus–leninizmus elméletének legismertebb magyarországi képviselője. – A szerk.] –, Andics Erzsébet történész, aki egy szörnyeteg volt [Andics Erzsébet (1902–1986) – történész. 1946–53 közt az MKP, ill. MDP Központi Pártiskola, ill. Pártfőiskola tanára, igazgatója. Egyetemi tanár (1948-tól). Az MDP KV tagja (1948–56), oktatásügyi miniszterhelyettes (1953–54), az MDP KV Tudományos és Kulturális, ill. Tudományos Osztályának vezetője (1954–56). 1956 novemberében Moszkvába menekült, 1958-ban térhetett haza. Ezután az ELTE tanszékvezető professzora (www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.], aztán Havas Ernő, nagyon okos, becsületes ember [Havas Ernő (1914–1983) – 1930–35-ben Párizsban tanult, textilmérnöki oklevelet szerzett. 1935-ben visszatért, textilgyári gépmester, technikus és szervező volt. 1945–47-ben a Mérnök Szakszervezet titkára és a „Műszaki Élet” c. lap szerkesztője, 1946–53-ban a Pártfőiskola tanára, majd igazgatóhelyettese, 1954–56-ban a „Társadalmi Szemle” felelős szerkesztője, 1957–70-ben a Gondolat Könyvkiadó igazgatója (MÉL). – A szerk.], Benke Vali [Benke Valéria (Havas Károlyné) (szül. 1920) – az MKP KV Nőtitkárságának munkatársa volt 1947-től, majd az MNDSZ Budapesti Bizottságának titkára (1948–1950), az Országos Béketanács titkára (1951–1954), a Magyar Rádió elnöke (1954–1956), művelődésügyi miniszter (1958–1961), a „Társadalmi Szemle” szerkesztőbizottságának elnöke 1961-től 1988-ig. Tagja volt az MSZMP Politikai Bizottságának 1970–1985 között (MÉL). – A szerk.], Otta Pista [Otta István (1909–1972) – vezérőrnagy, hadtörténész. Eredetileg matematika–fizika szakos tanár. 1940-ben tartalékos tiszti tanfolyamot végzett, a második magyar hadseregben szolgált. 1942-ben hadnagy, a zászlóalj gazdasági hivatal főnöke a doni arcvonalon. 1943-ban hadifogságba került. Önként jelentkezett antifasiszta iskolára. 1945 őszétől az MKP Központi Pártiskolájának előadója, ill. tanfolyamvezetője. 1948-tól a Magyar Néphadseregben ezredes, a Kossuth Akadémia parancsnokának politikai helyettese, majd 1949-től a Petőfi Katonapolitikai Tiszti Iskola parancsnoka, vezérőrnagy. Jelentős részt vállalt a politikai tisztek nevelésében. 1955-től a Politikai Főcsoportfőnökségen főcsoportfőnök-helyettes, 1958-tól nyugdíjazásáig a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka, a Hadtörténeti Közlemények szerkesztője (MÉL). – A szerk.]. Ezek az emberek mind egy bibliát ismertek: Sztálin műveit. És ami Sztálin műveitől eltért, az halálos bűn volt és halálos vétek.

1945 szeptemberében kezdődött az iskola. Tamás ott tanár lett, politikai gazdaságtant adott elő, én pedig diák lettem, hallgatója a Magyar Kommunista Párt első egyéves Pártfőiskolájának. Az a Gréti, aki akkor voltam, az a Gréti mindent alárendelt annak, hogy az eszmék győzzenek, és a világ szép legyen. Hihetetlen hit volt bennünk, fantasztikus hit. Ezt ma ép ésszel megérteni már úgysem lehet. A párt, a bolsevik párt olyan volt, hogy az egyén, az individuum tökéletesen alá volt rendelve a közösségnek, nevezetesen a párt közösségének, a párt közössége a párt vezetésének, egészen a legfelső vezetésig, a politikai bizottságig, Rákosi Mátyásig. Ha a párt valamit kimondott, abban kételkedni nem lehetett, a pártnak mindig igaza volt, és tévedni csak az egyén, az individuum tévedhet.

A főiskolán kaptunk lakást is, ami nagyon jó volt, mert a Tátra utcában nem volt fűtés. Ott viszont volt, azonkívül nem kellett főzni, mert a menza mindenkinek járt. Délelőtt előadások voltak, azután ebéd, ebéd után szemináriumok, és aztán tanulás. Na nekem nem tanulás volt, hanem Mulika és vacsorakészítés. Mulika mindenki kedvence lett, volt egy Zsigmond Laci nevű történésztanár [Zsigmond László (1907–1992) – történész, akadémikus (1970). 1945 és 1953 között az MKP (MDP) párt(fő)iskolájának tanára, 1949-ben Kossuth-díjat kapott. 1953–60 között az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott, 1960-tól 1977-ig az ELTE-n volt tanszékvezető professzor (Wikipédia). – A szerk.], annak is volt egy kislánya, úgyhogy Mulika nagyon jól megvolt.

A pártfőiskolán tanulócsoportokra voltunk osztva, amiben körülbelül hat-nyolc ember volt, talán inkább nyolc, és volt tanulókör-vezető. A tanulókör vezetője mindig egy munkás volt, nem tudom megmondani az enyémnek a vezetőjét, valamilyen Gyula volt. Havonta egyszer a tanulókör minden tagja kritikát gyakorolt a többi fölött. Ezt a kritikát az ember elfogadta, és amit a tanulókörök mint végső eredményt leírtak az emberről, az került a pártfőiskola hallgatóságának egésze elé a kritika–önkritika esteken. Ezek az estek nemigen értek véget egy éjszaka, hajnalba nyúltak.

A tanulóköröm azt írta rólam, hogy az elméleti munkám periodikus, és mivel igen jó szellemi képességekkel rendelkezem, elméletileg többre volnék képes. A szemináriumokon jól felelek, világosan, érthetően tudom a gondolataimat kifejezni, de többet és rendszeresebben kell tanulnom, nem csak saját fejlődésem szempontjából, hanem azért is, hogy az elméleti munkában más elvtársaknak is segítségére tudjak lenni. Becsületes, áldozatkész, lelkes elvtárs vagyok, de bár minden esetben megvolt az álláspontom politikai kérdésekben, mégsem foglaltam állást, attól való félelmemben, hátha nem lesz helyes az álláspontom. Tartózkodtam a tömegek közötti munkáktól, és megmutatkozott nálam néha egy bizonyos fokú fegyelmezetlenség, pajkosság is, amit minden körülmények között le kell vetkőznöm.

A belügyminiszter Rajk László volt, és az első főiskolai évnek hallgatója volt a felesége, Rajk Júlia is. Előzőleg Rajk is és felesége is Sopronkőhidán voltak, ugyanott ahol Bajcsy-Zsilinszky Endre, és őket csak azért nem végezték ki, mert már nem volt rá idő. Rajk a legszeretettebb vezető volt a pártban, az egyetlen nem Moszkvából jött, és nagyon szép férfi is volt. A felesége nem. Egy száznyolcvan centi magas, óriási lábú, kezű asszony volt a Júlia, mély hanggal, durva arcvonásokkal. A kritika–önkritika esten az egyik elvtárs, ha jól emlékszem, egy megyei titkár, amikor Júlia volt a terítéken, elmondta, hogy úgy látja, Rajk elvtársnőt az emberekkel való kapcsolatában nem a barátság, az elvtársi érdeklődés vezeti, hanem a népszerűsködés.

Na így végigkritizáltuk egymást. Én tehát ódzkodtam a tömegekkel való kapcsolattól, nem mondtam ki a véleményemet, meg pajkos is voltam, szóval ezen változtatni kellett. Tulajdonképpen megúsztam különösebb sértések nélkül, általában népszerű voltam, és szerettek. De például volt egy népi kollégista fiú, aki ezen a kritika–önkritika esten azt is megkapta – mindazok után, hogy elmélet és gyakorlat és munkásosztályhoz való viszony és a többi –, hogy nem lehet a közelében ülni, olyan büdös a lába. És akkor a fiú megígérte, hogy ezentúl naponta fog lábat mosni.

Valami nagyon fontosat éltünk itt át, amit később a koncepciós pereknél lehet majd látni. Nekem, az egyénnek nincs igazam, a többségnek van igaza, a többség igazát elfogadom, a vádat elfogadom és helyeslem. Semmiféle mentséget nem hozok föl a magam számára vagy magam mellett. Ennek természetesen én is alávetettem magam teljesen. És ennek a közös együttlétnek volt valamilyen katartikus hatása: én csak velük vagyok igazi ember, nélkülük nem vagyok, nélkülük elveszett lény vagyok. Csak velük, csak együtt!

Ez az év ott, a Pártfőiskolán – mondhatnám, a kritika–önkritika estek kivételével – nyugodtan zajlott. Meleg volt, és volt mit ennünk. Volt olyan időszak délután, amikor szünet volt, pihenő, akkor a fiúk fociztak. Odakinn közben már mindenfélék voltak, pártok közötti harcok meg leszámolás, hazahozták Szálasit meg Bárdosit, szóval folytak perek, kivégzések, és a városban, azt hiszem, az első napokban valakiket fölakasztottak a Köröndön.

1946. május elsején a Pártfőiskola külön vonult fel. Elöl ment egy fiatal vidéki tanárnő, Jóború Magda – doktor Jóború Magda, egy nagyon okos, nagyon művelt nő volt –, én és a Rajk Júlia [Jóború Magda (1918–1982) – középiskolai tanár, 1945 után lépett be az MKP-ba 1946-tól a Zrínyi Ilona Népi Kollégium igazgatója, 1947–53 között országgyűlési képviselő. Az MKP KV Nőtitkárságának vezetője (1947–48), az MNDSZ főtitkára (1948–50), a KV tagja (1948–54), 1950–1956-ban oktatási, 1957-től művelődési miniszterhelyettes. 1956. szeptember 28-án és október 12-én a Petőfi Körben a magyar nevelésügy helyzetéről folyó vitát vezette. Az OSZK főigazgatója (1958–82), emellett az ELTE pedagógiai tanszék docense 1963-tól. 1966–68 között Magyarország állandó UNESCO-képviselője, 1974-től a magyar UNESCO Bizottság elnöke, s 1976-ig az UNESCO közgyűlésének elnöke (www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.]. Mi, hárman vittük a Magyar Kommunista Párt Központi Pártfőiskolájának tábláját. A táblára az volt írva: „Az elmélet, amint behatol a tömegekbe, anyagi erővé válik.” Lenin írta ezt a homályos mondatot. Amikor elmentünk a tribün előtt, nem volt bennünk más, csak odaadó tisztelet és szeretet és nagy-nagy boldogság. Ha valaki megmondta volna nekünk, hogy ott fent a gyilkosok és áldozataik állnak, egy szót se hittünk volna el. Egyikünk sem.

A Pártfőiskola záróünnepsége a Köztársaság téri pártházban volt. Az átkosban virágzott föl olyan hihetetlen mértékben a táncházmozgalom, a népi táncok, a Sebő együttes, a népdaléneklés. Magyar népdalokat énekeltünk a mozgalmiak mellett, és a záróünnepségen magyar népi táncokat táncoltunk. Az én párom Barla Szabó Ödön volt [Barla-Szabó Ödön (1919–1991) – újságíró, közgazdász, egyetemi tanár. – A szerk.]. Ő és Balogh Elemér tanították be a táncokat. Mindketten népi kollégisták voltak, és ők tudták, hogy honnan való táncot táncolunk. Szóval nem olyan pruszlikos, pártás műmagyar táncot, hanem valódi táncot táncoltunk. Balogh Elemér, a filozófus, az 56-os forradalom után öngyilkos lett [Balogh Elemér (1917–1965) – filozófus, egyetemi tanár, a debreceni egyetemen szerzett tanári oklevelet (1942). Még egyetemista korában, 1938-ban bekapcsolódott a Márciusi Front mozgalomba. 1945-ben a kommunista párt debreceni városi bizottságának első titkára és a Szabolcs megyei földosztó bizottságok kormánybiztosa lett. 1948-tól 1950-ig az első pártiskolákon tanított, majd tanszékvezető egyetemi tanár volt. – A szerk.].

Amikor elkészültünk, vagyis vége lett az iskolának, akkor következett az – hát mi voltunk az elit, akik ezt az iskolát elvégezték –, hogy milyen beosztást kapunk. Amikor engem behívtak beszélgetésre arról, hogy hova kerülök, akkor azt mondták, hogy a tizedik kerületben, Kőbányán leszek káderes. Ez nagyon nagy beosztás volt! A káderes és a párttitkár döntött arról, hogy ki jó elvtárs, és ki nem. De ez csak huszonnégy óra hosszat tartott, mert a tizedik kerület párttitkára, Földes Gyuri – aki egyébként Hobónak volt a papája – közölte velem, hogy nem lehetek káderes, mert annak idején szoros barátságban voltunk Justus Palival, a trockistával [Nagy Tamásné minden bizonnyal az idősebb Földes Lászlóra gondol, nem Földes Györgyre. „Földes László (1914–2000) munkás. A budapesti pártbizottság, majd a KV Káderosztályának vezetője, ill. helyettese (1946–49, 1949–51), külkereskedelmi miniszter-helyettes (1955–57), az MDP Katonai Bizottság a tagja 1956 okt. 26-tól. Az IKB, ill. KB tagja (1956–70), a párt Szervező Bizottságában is részt vett (1956–57). A KB Káderosztályának vezetője (1957), belügyminiszter-helyettes (1958–64), e posztján jórészt az  állambiztonság felügyeletét látta el. Az Országos Erdészeti Főigazgatóság vezetője (1964-től), MÉM miniszter-helyettes (1969–71), a Hungexpo vezérigazgatója (1974–80)” (www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.].

Hát ez borzasztó bánat volt nekem! Az, hogy én Justus miatt egy megbélyegzett ember vagyok, borzasztóan elszomorított. Később tudtuk meg, hogy ez a Justus barátság Tamásnak és nekem végig ott volt a káderlapunkon, és aztán eljött az az idő, amikor nagyon örültünk ennek. Mert ez volt, ami miatt mi nem mehettünk föl egészen a csúcsra. Hogy Tamás nem lett miniszter, vagy én mi nem lettem, az azért volt, mert Justus barátai voltunk. És nyilvánvalóan ezért maradtunk életben. Ha ez nem lett volna, akkor mi is ott lettünk volna valamelyik perben, és nem tudom, milyen sorsra jutottunk volna.

Akkorra már megalakult a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége, az MNDSZ, vagy ahogy Pesten nevezték, a Dötye, a demokratikus öreg tyúkok egyesülete. Én tehát Kőbánya helyett az MNDSZ budapesti központjába kerültem, a Veres Pálné utcába. Ott az volt a feladatom, hogy megszervezzem az MNDSZ-csoportokat, és megszervezzem ezeknek a csoportoknak a tanítását. Emlékszem, hogy 1946-ban írtam egy levelet Sztálin elvtársnak is, hogy engedje haza a hadifoglyokat. És mit tesz isten, Sztálin elvtárs hazaengedte a hadifoglyokat. Na persze ezek olyan játékok voltak, hogy az MNDSZ kéri a nagy atyát, és az olyan jó, hogy az asszonyok kérésének nem tud ellenállni, és hazaküldi a hadifoglyokat. Hogy ezt közben Rákosi és Sztálin telefonon hogy beszélték meg, ott én nem voltam jelen.

Tamással mi kiemelt elvtársak voltunk – bár nem egészen, csak olyan közepesen kiemeltek –, és 1947-ben megkérdezték, hogy nem akarunk-e egy nagyobb lakást. Budapesten akkoriban rengeteg ember vesztette el az otthonát, és nekünk ott volt a Tátra utcai lakás – ami ugyan egy kétszobás, hallos, de nagyon rossz állapotú lakás volt –, tehát tulajdonképpen volt fedél a fejünk fölött. De a pártelitnél akkoriban ez így ment. Különböző címeket kaptunk, és a különböző címek között volt ez a budai lakás is, amit először Donáth Ferencnek ajánlottak föl. Feri – ő maga mesélte – valahogy olyan kietlennek találta a környezetet, és nem fogadta el.

Ez a kétszintes ház, az Alma utca 5., 1909-ben épült, és a háború előtt a Frommer fegyvergyáros lakta az egész házat [Frommer Rudolf (1868–1936) – érettségi után banktisztviselő, 1895-ben ő készítette az első német–magyar tőzsdei szótárt. 1896-ban a Magyar Fegyver- és Gépgyár kötelékébe lépett, később vezérigazgatója lett. Nevéhez fűződik a hazai fegyvergyártás kifejlesztése. Bár műegyetemet nem végzett, műszaki munkásságának elismeréséül a Mérnöki Kamara mérnöki címjogosultságot engedélyezett számára. 1914-ben „fegyverneki” predikátummal nemességet kapott, 1928-ban a kormányzó a felsőház élethossziglani tagjává nevezte ki (MÉL, Országgyűlési Almanach). – A szerk.]. A házmester néni, Gyurkovics néni – aki akkor is itt volt még, amikor mi ideköltöztünk – házmester volt a Frommeréknál is. A ház mellett volt még egy régi ház, de különben szabad telkek voltak körben. A ház hátsó részét egy bomba kicsit elvitte, de a kertben volt szökőkút meg egy kis pavilon, az utca pedig kockaköves volt, és nem járt erre a kutya se. Nem is emlékszem rá, hogy mi hogy jöttünk ide, talán pártautóval – a pártautó akkoriban Volga volt, erre emlékszem – vagy gyalog, mert erre még sokáig nem járt semmi.

Úgy emlékszem, egy hideg februári délelőtt jöttünk ide, és azonnal beleszerettünk a lakásba. Az alsó szinten már laktak, a Kökény Mihály papája és a felesége, Varga Edit, aki a pártközpontban dolgozott [Kökény Mihály (1920–1984), gépészmérnök, 1955–1956-ban földművelésügyi miniszterhelyettes, majd 1957–1968-ban az Országos Atomenergia Bizottság titkára, 1968–1975-ben a Magyar Nemzeti Bank ügyvezető igazgatója. Felesége, Varga Edit (1917) vegyész; 1945–1956 között újságíróként és a pártapparátusban dolgozott, majd 1957-től a Kőbányai Gyógyszerárugyár vezérigazgatója volt. – A szerk.]. Borzasztóan tetszett a lakás, nagyon-nagyon tetszett. Odaadtuk a pártnak a Tátra utcai lakásunkat – azzal a továbbiakban a párt diszponált –, és cserébe megkaptuk ezt a lakást. Az valóban nagyon igazságtalannak tűnhet, hogy ingyen kaptuk, de mi legalább adtunk helyette másikat. Mert ugyanakkor például vezető kádereknek fölajánlották a kitelepített németek házait. Nekünk is ajánlottak valahol Budaörsön vagy Budakeszin, nem tudom, hol, de azt nem fogadtuk el, mert azt valahogy erkölcstelennek éreztük.

A lakás teljesen rémséges állapotban volt. Az ablakokat beüvegeztük, kifestettünk, és ennyi volt a helyreállítás. Fűtés nem volt, az egyik szobában volt egy cserépkályha, és ebbe a szép lakásba egészen ócska, kicsi vaskályhákat állítottunk be, mert nem volt más. És télen minden reggel azzal kezdődött, hogy a kályhákat kipucolni, a hamut levinni – ami jó volt, mert föl lehetett szórni az utcát –, és befűteni.

Mulikának volt külön szobája, ami a kertre nézett. A lakás olyan százhúsz vagy száznegyven négyzetméter volt, és rengeteg könyv volt benne. Tamás szobájának mind a négy fala és még az én szobámnak is három fala tele volt könyvvel. Api megmaradt szekrénye Tamás szekrénye lett, az íróasztal Tamás íróasztala, rökamié volt, aztán lett két fotel meg kisasztal. Az a Bizományi Áruház, amelyik most is ott van a Kossuth Lajos utcában, az akkor nyitott. Emlékszem, mentünk egy havas, esős napon, és láttunk az áruház udvarán egy szekrényt, egy ládát, egy hosszú-hosszú asztalt, székeket, és mindezt megvettük kétszáz forintért. Szóval a végén nagyon szép lett a lakás. Semmi értékes nem volt benne, csak jó levegője volt, és jól tudta magát érezni benne az ember. Az utca felé van egy óriási terasza is, és ha csak lehetett, akkor ott kinn voltunk mindig.

Nekünk sok pénzünk sose volt. Ezzel szemben apósomnak volt Bécsben a Stefanskirche mögött, a Kumpfgasse 9-ben egy háromemeletes háza. Egy régi bécsi ház. Úgy 1947-ben jelentkezett az ottani ügyvéd, aki a ház gondját viselte, hogy ennyi és ennyi lakbér gyűlt össze, rendelkezzünk, hogy hova küldje a pénzt. Meg hogy Api egy évben ennyiszer és ennyiszer kérte be a lakbért, mi hogy akarjuk satöbbi. Nem kellett megbeszélni, oly világos volt mindkettőnk számára Tamással, hogy mi ezt a bécsi házat, ezt a vagyont nem akarjuk. Nem illik a világnézetünkhöz. Úgyhogy visszaírtunk a ügyvédnek, hogy a házat az osztrák kommunista pártnak ajándékozzuk. Az ügyvéd azt hitte, hogy megőrültünk. Leveleket írt, hogy gondoljuk meg, ez Bécs legdrágább kerülete, egy kincs ez a ház, műemlék, de mi hajlíthatatlanok voltunk. Sokkal-sokkal később, amikor már lehetett utazni, akkor elmentünk megnézni. Nagyon szép ház. És egy osztrák barátunk megnézte, hogy kié. No nem az osztrák kommunista párté, hanem egy magánszemélyé. Örököltünk még Balatonlellén is egy telket. A móló mellett, a vízparton, egy olyan hatszáz-nyolcszáz négyszögöles telket. Azt odaajándékoztuk a lellei tanácsnak, és aztán több örökségtől már nem kellett megszabadulnunk.

Miután beköltöztünk a lakásba, lett háztartási alkalmazottam is. Somlóvásárhelyi volt, Sidó Máriának hívták, ő főzött és takarított. A mostani konyha volt a szobája. És amikor pár év múlva föltűnt az udvarlója, Filácz Ferenc, ugyancsak Somlóvásárhelyről, akkor a Filácz Ferenc is itt lakott, és Deszkás János szerzett neki valami munkát. Mária nagyon jól főzött, nagyon szerette Mulikát, és titokban katolikus hittanórákat tartott a gyereknek. Fönn a padlástérben lakott egy öreg-öreg nénike, Márta néni, és Máriával megkeresztelték Mulikát. De titokban, én nem tudtam erről. Mária nem csak megkeresztelte Mulikát, hanem megjegyzései voltak a gyereknek a kommunista szüleiről is, méghozzá nem nagyon szeretetteljes megjegyzései. Ez a kettős pedagógiai hatás, ami itt érvényesült – egyrészt az elkötelezett kommunista szülők, másrészt a megkeresztelés, amit hét esküvel kellett Mulikának bizonyítani, hogy erről soha senkinek nem fog beszélni –, nem vált a gyerek javára. Nagy megterhelés volt neki.

1947-ben Tamás a Pártközpontban volt, én pedig ebben az időben kerültem át a budapesti központból az MNDSZ országos központjába, az Andrássy út 110-be. Az iskolapolitikai osztály vezetője lettem. Ott sokan dolgoztak olyanok, akik az illegális Kommunista Pártnak is a tagjai voltak már, és volt ott egy Járó Dóra nevű elvtársnőm is, aki például Palesztinából jött vissza [Járó Miklósné (Járó Dóra) (1911–1989) – pedagógiai kutató, főosztályvezető (Művelődésügyi Minisztérium), a hazai gyermek- és ifjúságvédelem kiemelkedő egyénisége volt. – A szerk.]. A mellettem lévő szobában ott volt persze Rajk Júlia, mint az MNDSZ főtitkára. A teljes vezetőség abban a gyönyörű házban foglalt helyet.

1947-ben jött a választás is [lásd: kékcédulás választás]. Akkor az irodai munka föl lett függesztve, és jártuk az országot, nagygyűléseket tartottunk. Egyik nagygyűlésről mentem a másikra, hol Máramarosszigeten beszéltem tízezres tömeg előtt, hol Baján, hol Pécsett, hol valamelyik budapesti kerületben. De közben mindig ott volt Mulika, és emlékszem, egyszer valahonnan, nem tudom, honnan, jöttem haza, és néztem az órát, hogy a fürdetéshez még hazaérjek.

Az első beszédemet még 1947 előtt, a tizenkettedik kerületben, egy villában tartottam. Össze voltak híva nők, és arról beszéltünk, hogy újból élni kell. Emlékszem, én is bőgtem, ők is bőgtek. De volt olyan később, azt hiszem, Balassagyarmaton, hogy meg akartak verni. Jöttek férfiak, és kiabáltak, hogy büdös kommunista, meg mit tudom én, és meg akartak verni, de az elvtársak gyorsan beültettek egy autóba, és elvittek. Egyszer [Pest]Erzsébetre kellett mennem, és ott a pedagógusok nem voltak hajlandók végighallgatni a beszédemet. A szekularizációról, az állam és az egyház elválasztásáról beszéltem volna, hogy szűnjön meg a hitoktatás az iskolákban, de nem tudtam végigmondani [A kötelező iskolai hitoktatást 1949 szeptemberében törölte el az Elnöki Tanács 1949: 5. sz. törvényerejű rendelete. – A szerk.]. Gúnyos, gyűlölködő közbekiáltásokkal tették lehetetlenné.

Ezek a élmények azért nem mentek el nyomtalanul fölöttem. Mert hisz mi ezt a népet akartuk boldoggá tenni! Na most milyen nép az, amelyik amikor én beszélek a jövő iskolájáról – ahova az ő gyereke fog járni, és amiben az ő gyereke fog tanulni –, közben engem agyon akar verni!? Elszomorító volt, de valahogy ezt is a legyőzendő nehézségekhez soroltuk.

A választási kampány során küldtünk vidékre agitációs autókat is. Falun akkoriban végképp nem volt semmi, és minden autó egy-egy felszerelt orvosi rendelő volt, tehát vizsgálatra kész, gyógyszerekkel, injekcióval, oltással. Ahány vármegye volt, annyi ilyen autót küldtünk ki. Ezek az egészségügyi autók aztán kinn maradtak egy hónapig a területen, a nővérek pedig kézbábokkal agitációs bábelőadásokat tartottak. Az egyik újságban írtak erről akkor egy cikket, amit eltettem, és amiben az állt, hogy „a bábszínházak szellemi irányítója Nagy Tamásné, ő gondoskodik arról, hogy irodalmi értékű szöveget tanuljanak be a bábszínház sztárjai. Népmeséket dramatizálnak, verses egyfelvonásosakat játszanak el. …A bábtársulatok fő attrakciója a reakciós jegyzőné és az optimista Kati párbeszéde lesz. Az egyik faluban a demokráciával nem túlzottan rokonszenvező iskolaigazgató sehogy se akarta engedélyezni a bábszínház föllépését. Mire az autó utasai gondoltak egy merészet és nagyot, és meghívták az igazgató urat főszereplőnek, rábízták a tudós bábu felelősségteljes rángatását, és így nyugodtan játszhatott a bábszínház”.

A választásokra készülve Tamást, tudományos munka ide, tudományos munka oda, hónapokra elküldték Miskolcra, és ott a „Szabad Magyarország” című lap szerkesztését bízták rá. Én pedig itt maradtam Pesten. Az első pesti pedagógusgyűlés felejthetetlen emlék. Itt volt a Múzeum utcában, a mostani Kossuth Klubban. A meghívott előadók voltak Karácsony Sándor – ő nem tartozott párthoz, inkább egy olyan keresztény-konzervatív elméleti pedagógus volt, több könyvet írt erős nemzeti jelleggel [Karácsony Sándor (1891–1952) – pedagógiai, filozófiai író, egyetemi tanár. 1918–19-ben Kassán, 1919–1927-ben Budapesten tanár, majd az MTA szótári bizottságának gyűjtő munkatársa. 1942–1951-ig a debreceni egyetem bölcsészkarán tanár. A koalíciós korszakban a Szabad Művelődési Tanács elnöke, a szabadművelődési irányzat ideológiai irányítója (MÉL). – A szerk.] –, Révai József és Mérei Feri [lásd: Mérei Ferenc]. Én vezettem a gyűlést. Ebben annyi munka volt, hogy azt nem lehet elképzelni. A meghívások, utánajárni, jön, nem jön, ez a kerület, az a kerület hogy áll, a megbízott rendesen végzi-e a munkáját? A cél az volt, hogy megnyerjük a pedagógusokat a pártnak, és ez nem volt könnyű feladat. A Kossuth Klubnak a nagyterme nem olyan nagy terem, de akkor azt megtölteni valami óriási dolog volt. És megtelt. Fáradt, kopott és éhes emberek ültek ott.

Már mindenki ott volt, csak Révai József nem. Kimentem a kapu elé, hogy fogadjam, végre megjött, kiszállt az autóból, bejött, körülnézett, és hangosan azt mondta: „Gittegyletben nem adok elő.” Megfordult és elment. Így lett a megfeszített munkám eredménye egyszeriben semmivé. A jelenet egyébként mutatja az okos Révai butaságát. Lenézte azt a kopott társaságot, nem volt képes felmérni, mit jelent a tanárok szimpátiája. Na aztán lement a nagygyűlés. Emlékszem, Karácsony a felnövekvő nemzedék érdekében támadta a kommunista eszméket, Mérei pedig ezt cáfolta.

Akkor még nem tudtuk, hogy ez az 1947-es választás mint a csalások választása vonul majd be a történelembe. Még most se tudom pontosan, hogy csinálták a helyi pártszervek, hogy a párttagok úgynevezett „kékcédulával” kétszer is tudtak választani. De hiába volt minden, mert ezen a választáson a Kommunista Párt csak 17 százalékot ért el [A 17% az 1945. évi választáson kapott szavazatok aránya, 1947-ben az MKP-ra leadott szavazatok aránya  22% volt. – A szerk.]. Viszont ezután a Kommunista Párt a „testvérpártjait”, a Szociáldemokrata Pártot és a Parasztpártot bedarálta magába. A Szociáldemokrata Párt részéről főleg Marosán György, Nyers Rezső és Szakasits Árpád támogatta ebben a Kommunista Pártot.

Tamás tovább vezette a Pártfőiskolán a polgazd tanszéket, ugyanakkor egy időre a Tervhivatal osztályvezetője is lett. És 1947-ben utasítást kapott arra, hogy Budapesten létre kell hozni az önálló közgazdasági egyetemet. Addig, azt hiszem, a jogi egyetemen tanítottak közgazdaság-tudományt [Az 1934/35-ös tanévtől összevonták a M. Kir. József Műegyetemet, a Közgazdaságtudományi Kart, a M. Kir. Állatorvosi Főiskolát és a soproni M. Kir. Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskolát „Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem” néven. Az önálló Közgazdaságtudományi Egyetem 1948-ban alakult meg. Lásd a szócikket. – A szerk.]. Az egyetem céljára a Fővám téri épületet szemelték ki, az átépítésre egy évet adtak, és Tamás számára megkezdődött egy fantasztikus korszak. Már itt laktunk, ebben a lakásban, de tulajdonképpen soha nem volt itthon. Hol tanított, hol az épülőfélben lévő egyetemen volt. Valami észbontó tempóban folyt az építkezés, emlékszem, az építést vezető főmérnök szívinfarktusban ott halt meg. Közben Tamásnak elő kellett készíteni a semmiből azt az egyetemi szintű közgazdasági tananyagot, amit majd tanítani fog, és nemcsak vezetője lesz majd az egyetemnek, hanem tanszékvezetője is.

A képzés négy éves lesz, és az ő feladata létrehozni a kapitalizmus politikai gazdaságtanának és a szocializmus politikai gazdaságtanának tananyagát. Ezt egy embernek kellett megtennie, aki nem támaszkodhatott másra, mint arra, amit olvasott a bécsi diákévei alatt, és amit el tudott érni az itteni Széchényi Könyvtárban, szóval a feladat embertelen volt. Segítője nem volt, mert senki se értett hozzá. Tamás ekkoriban kétszer egy héten nem feküdt le. Nem volt ideje rá. És közben elkezdte Marx Tőkéjének a fordítását is, ami terjedelmes mű. Kétszer egy héten jött egy gépírónő, és a szemem előtt van, ahogy Tamás a kötettel föl-alá járkál a szobában, és blattról, könyvből diktál. Ez két évig tartott, példátlan munka volt.

Én az iskolapolitikai osztályon [MNDSZ] voltam, és azt a feladatot kaptuk, hogy reformáljuk meg az elemi oktatást. Ez nagyon jó, nagyon szép munka volt. Volt a remek, csodálatos Mérei Ferenc, az akkor oktatásügyi államtitkár Szávai Nándor [Szávai Nándor (1906–1979) – tanár, esszéíró, műfordító. Az Eötvös Kollégium diákjaként a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karán 1930-ban szerzett középiskolai tanári, majd doktori oklevelet, 1930-tól gimnáziumi, 1932-től kereskedelmi iskolai tanár, 1945-től a Vallás- és Közoktatási Minisztériumban osztályvezető-helyettes, 1946-tól a budapesti tankerület főigazgatója, 1948-tól a Vallás- és Közoktatási Minisztérium államtitkára. 1950-től gimnáziumi igazgató, 1956–1973-ban a Ságvári Endre Gyakorlóiskola vezetőtanára (MÉL). – A szerk.] és én. Mi, hárman dolgoztunk rajta, persze Mérei Ferié volt a vezető szerep. Nekem kellett kitalálni a szülők és a társadalom közti kapcsolat mikéntjét, szóval én szültem meg a szülői munkaközösségeket, eredetileg mint egy olyan szervet, amely összekötőkapocs a család és az iskola, a társadalom között.

Mikor kidolgoztuk a reformokat, akkor az egész tervvel a Politikai Bizottság elé kellett menni, és bemutatni. Nem lehet elképzelni, hogy milyen nagy megtiszteltetésnek számított, hogy az ember oda be volt híva. A Politikai Bizottság tagjai voltak Rákosi, Révai, Rajk, Gerő és még talán egy-két ember. És ebben a grémiumban is a legfelső, végső szót kimondó: Rákosi. A Bizottság előtt Szávai Nándor adta elő az új iskola teljes koncepcióját, én pedig a szülői munkaközösségekről beszéltem. Amikor Szávai beszélt, nekem föltűnt, hogy Rákosi nem figyel oda, valakivel beszélget. Amikor én beszéltem, egy büdös szót se értett abból, amit mondok, azt hitte, hogy valami új egyesületet akarunk létrehozni. Emlékszem, Rajk ült mellette, és a Rajk magyarázta neki, hogy tulajdonképpen miről is van szó.

Azt nem lehet elképzelni, hogy mi Tamással mennyit dolgoztunk. Elképesztő volt. És egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan tudtunk a nap huszonnégy órájából negyvennyolcat csinálni. Mert rengeteget dolgoztunk, de olvastunk, és azonkívül még társasági életet is éltünk. Akik megfordultak a lakásunkban, és akiknél mi voltunk, mind magasan képzett emberek voltak. És minden hétvége, szombat este a barátokkal telt el. Például Révay Kálmánékkal, akit akkor ismertünk meg, amikor még a Pártfőiskolára egyszer egy három hónapos kurzusra olyan magas rangú tisztek jöttek, akik részt vettek az ellenállásban [Révay Kálmán (Révai?) (1911–1950) – katonatiszt. 1934-ben végzett a Ludovikán, majd csapattiszt az I. huszárezredben. 1944-ben politikai okokból (a német megszállás miatt) kérte leszerelését. Tartsay Vilmos századoson keresztül kapcsolatba került a Bajcsy-Zsilinszky Endre és Kiss János vezette Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságával. Részt vett az ellenállási mozgalomban, a kommunista párt tagja lett. 1944. novemberben letartóztatták, halálra ítélték, majd kegyelemből 10 évi börtönbüntetést kapott. A nyilasok Sopronkőhidára, majd nyugatra hurcolták. 1945. júniusban tért haza, mint ezredes részt vett a honvédség és a Kossuth Akadémia megszervezésében. Elvégezte a három hónapos pártiskolát, a katonai bizottság tagja lett. 1946-ban Tombor Jenő honvédelmi miniszter szárnysegédje, majd a Kossuth Akadémia parancsnoka. 1948-ban vezérőrnagy lett. 1950 májusában letartóztatták, a Sólyom-perben hamis vádak alapján elítélték, és kivégezték. 1954-ben még csak részlegesen rehabilitálták, 1956-ban újratemették (www.geocities.com/allamszocializmus/; MÉL). – A szerk.]. Révayékkal nagyon jóban lettünk, egész addig, amíg Kálmánt ki nem végezték.

A régi barátnőim között sokan voltak, akik elmentek. Izraelbe mentek, vagy valahol Ausztráliában vagy Kanadában voltak. Ervin és Zora összeházasodtak, Ervin bekerült a Pártközpontba, a káderosztálynak lett a helyettes vezetője, és megtartotta az illegális nevét, a Szalai Andrást. Zora megszülte a kislányukat, Annát, aki majd sok-sok év után nekem nagyon jó barátnőm lesz, és most Izraelben él. Ervinnel az a köztünk lévő hallatlan szoros barátság fellazult, már nem nagyon találkoztunk. Miért? Talán éppen a „társasági élet” miatt. Ervin ezt a stílust nem tudta összeegyeztetni a maga kérlelhetetlen aszketizmusával.

A baráti körünkbe tartozott a régiek közül János [dr. Deszkás János], aki miután Focşaniból visszajött, a Pártközpont közigazgatási osztályának lett a helyettes vezetője. Az osztály vezetője doktor Zöld Sándor volt, aki a Rajk-per idején, amikor tudta, hogy el fogják fogni, öngyilkos lett [Zöld Sándor (1913–1951) – orvos, belügyminiszter. 1932-től kommunista ifjúsági vezető. 1937-ben a Márciusi Front tagja lett. 1939-ben szerezte meg orvosi diplomáját. Berettyóújfalui kórházi orvos (1942–44). A nyilas puccs után illegalitásba vonult, majd 1944. végén kinevezték Bihar megye főispánjává. Belügyi államtitkár (1944–45 és 1948–50), a KV osztályvezetője (1945–46), a nagyszegedi pártbizottság titkára (1946–48), az MDP KV (1949–51), majd a PB tagja (1950–51), Csongrád-Csanád országgyűlési képviselője. 1950-ben belügyminiszterré nevezték ki. Az ő letartóztatása is tervben volt, de másnap családjával együtt holtan találták lakásán. A hivatalos közlések szerint végzett feleségével, gyermekeivel, majd öngyilkosságot követett el, de ennek körülményei tisztázatlanok (MÉL; www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.]. Visszajöttek Magos Gáborék – Magos Gábor mezőgazdasági vonalon dolgozott – és Gimes Miklós, aki a „Szabad Nép” szerkesztőségébe került, ahol tulajdonképpen Révai Józsefnek lett a helyettese. Aztán ott volt még Pálóczi-Horváth György, Mihály András a tündéri orvosnő feleségével, Csöpivel, Herskó Jánosék [Herskó János (1926) – filmrendező, 1949-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, melynek 1952-től 1970-ig tanára, utána főigazgató-helyettese volt. 1970-ben disszidált, és Svédországban telepedett le (a svéd Film- és Színházművészeti Főiskola tanára, 1988-tól rektora); felesége, Herskó Anna operatőr, rendező. – A szerk.], az újságíró Tardos Tibor, szóval sokan voltunk. És hihetetlenül jókedvűek tudtunk lenni.

A barátok között fontos ember volt Nákó András [1913–1986] doktor, fül-orr-gégész. Ő egyébként még a bátyámnak volt osztálytársa. Egy egész különös mókus volt, agglegény. Nagyon gazdag családja volt, zsidó család, aztán amikor a válság elvitte a család pénzét, a papája öngyilkos lett. Szegények lettek, és emlékszem, még a Vigadó téren laktunk, és Nákó jött föl – olyan tizenöt éves lehetett – korrepetálni Antit. Nákó egészen másképp nézett ki, mint a többi fiú. Már nagyon erősen pelyhedzett a bajusza, mindig sötét ruhában járt, úgyhogy amikor megjelent az ajtóban, én knikszet csináltam, és kezitcsókolommal köszöntem neki. Ezt sosem felejtette el.

Nagyra becsülte Tamást, és nagyon szeretett engem. Nem akármilyen barátnői voltak, köztük egy nagyon szép színésznő, de azt hiszem, András a legmagányosabb ember volt, akit ismertem. Nekünk nagyon sokat segített. 1944-ben, mikor Mulika pici volt, és ő valahol orvos volt vidéken, lisztet meg cukrot meg ilyesmit küldött nekem a Csáky utcába. Nagyon szerette a lányaimat. Amikor  Mariéknak lakás kellett, akkor András is hozzájárult pénzzel, hogy meg tudjunk venni egy kétszobás lakást. Az Alpári Gyula utcában volt a rendelője, a lakása – csodálatos lakása volt  –, és amikor a Szigony utcai kórházból, ahol vezető főorvos volt, nyugdíjba ment, akkor egy évre kiment Bécsbe megtanulni az akupunktúrát. Teljes felszereléssel jött haza, és emlékszem, hogy az én derékfájdalmamat akupunktúrával gyógyította meg. És arról is beszélt, hogy van lehetőség a depressziót akupunktúrával gyógyítani és nem orvossággal.

Volt még egy érdekes házaspár, a Lédererék. A Léderer egy pesti zsidó fiatalember volt, rádiós, aki a háború alatt valahogy kikerült Törökországba. Ott találkozott egy orosz zsidó lánnyal, aki Odesszából jött, összeházasodtak, Isztambulban éltek, és a háború alatt a szövetségesek összekötő rádiósai voltak. Elég veszélyes foglalkozás volt. Mikor megismertük őket, Léderer az Orion vezérigazgatója volt.

Ugyancsak a baráti társaságunkhoz tartozott Baló László – Baló Gyurinak a papája –, aki az Esti Újságnak – azt hiszem, így hívták – volt a főszerkesztője [Baló László (1908–1987) – újságíró. Törökország, majd Hollandia után 1935-től Párizsban élt, a párizsi magyar nyelvű kommunista hetilap, a „Szabad Szó” munkatársa, majd szerkesztője lett. 1940-től részt vett a francia ellenállási mozgalomban. 1942-ben a mozgalom magyar vezetői utasítására illegálisan hazatért, elfogták, megszökött a kitoloncolás elől, és 1945-ig illegalitásban élt. 1945–48-ban a „Szabad Nép” olvasószerkesztője, 1948–50-ben az MTI felelős szerkesztője, innen a Rajk-per idején távoznia kellett. 1950–56-ban a „Friss Újság”-nál dolgozott, majd az 1956 decemberében indult „Esti Hírlap”, 1958–1977 között pedig a „Hétfői Hírek” főszerkesztője volt (MÉL). – A szerk.]. Ő a fiatalkorát Törökországban, majd Franciaországban élte le. A felesége, Pongrácz Zsuzsa [író, újságíró] is kiment Franciaországba, ott ismerkedtek össze, és ott voltak a Kommunista Párt tagjai. Főleg Lacit szerettük nagyon, kedves humorú, okos ember volt, és mi ketten szerettünk énekelni. Aztán ott volt még Bródy András közgazdász [Bródy András (1924) – közgazdász, 1934–1943 között a piarista, az evangélikus, majd a Gyakorló Gimnáziumban tanul, rendkívüli hallgató a matematika–fizika szakon Fejér Lipótnál. 1944 júniusa és decembere között munkaszolgálatos, megszökik és a szegedi egyetemen tanul tovább. 1946-tól a Hungária Könyvkiadó vezetését veszi át (korábban apja volt a vezérigazgató). 1948–1952 között a Közgazdaságtudományi Egyetem esti tagozatos hallgató, mellette esztergályos. 1953-tól közgazdász, dolgozik Jánossy Ferenccel, Rényi Alfréddal. 1955-től az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének munkatársa, egyetemi tanár Magyarországon és neves külföldi egyetemeken (Bekker Zsuzsa, Közgazdasági Szemle, XLVI. évf., 1999. október). – A szerk.] és a felesége, egy másik kiváló közgazdász, Augusztinovics Mária [1930]. Aztán Eörsi Gyula jogászprofesszor [Eörsi Gyula (1922–1992) – jogtudós, egyetemi tanár. – A szerk.]. Csupa tanult fő. De olyan tanult fők, akiknek humoruk volt, akikkel nagyon kellemes volt együtt lenni, józanon is, és egy kicsit bespiccelve is.

Imádtunk táncolni. Emlékszem, Őszödön nyaraltunk, a pártüdülőben, és Gyuszival táncoltam. Volt egy kis kioszk a parkban, ahol kávét lehetett inni meg málnaszörpöt meg szeszesitalt, és oda öt lépcső vezetett föl, előtte volt a táncparkett. Gyuszi szeretett velem a táncparkettről ezeken a lépcsőkön föltáncolni, és onnan letáncolni.

A felszabadulás után az első szeszes ital, amit kapni lehetett, az a fekete címkés cseresznye volt. A fekete címkés cseresznye után jött a gin-korszak, utána jött a vodka-korszak – ez jó sokáig tartott –, és aztán a vége felé a whisky-korszak. A hétvégi baráti estek mindig valami jó kajával kezdődtek, aztán folytatódtak valami nagyon komoly és jó beszélgetéssel, és amikor az előbb említett italok hatottak, akkor táncoltunk és énekeltünk. Jó nagy bulik voltak.

És mindenki cigarettázott. Füstölt az egész város, az egész ország, ha volt mit. Én még Bécsben, azt hiszem, Miriamot szívtam, aztán közvetlenül a felszabadulás után – honnan, nem tudom – volt sodorni való papír, és volt úgy, hogy abba planta teát tettünk, és azt szívtuk. Később Mátra cigarettát szívtam, ami füstszűrőtlen volt. Ha valami izgalmas dolog volt, akkor elszívtam egy dobozt egy nap, de általában csak úgy tíz-tizenötöt. Tamás Symphoniát szívott, ő sokkal többet dohányzott, mint én. A baráti kör is dohányzott, mindenki dohányzott, mindenki. A Lloyd moziban a Pozsonyi úton például lehetett előadás közben is cigarettázni.

Egyszer, nem tudom, hogy, karácsonyra vagy születésnapomra kaptam Tamástól egy nagyon szép, ibolyaszínű kardigánt. Finom darab volt. Volt akkoriban egy olyan, hogy Nőbizottság, aminek az élén Révai Lili állt, Révai József felesége. És ezért a kardigánért a Nőbizottság fegyelmi eljárást indított ellenem. Hogy túl dámásan öltözködöm, túl polgárian, nem azonosulok eléggé a proletariátussal, és ez a külsőmön is látszik. Például – mondta az egyik elvtársnő –, ahogy a Gréti a cigarettát fogja! Négy órán át tartott ez a fegyelmi, és én is igen komolyan vettem. Nagyon megviselt.

Elgondolható, hogy hogy nézett ki egy magamfajta nőnek a ruhatára. A háború után például volt a lóden-korszak. Nem tudom, melyik gyár készítette, a Május 1. vagy a Vörös Október, ez a két gyár gyártott ruhákat. Mindenki lódenkabátban járt. A lódenkabáthoz svájci sapkát, alacsony sarkú cipőt viseltünk, ami teljesen indokolt is volt, mert az ember mindig lótott-futott. Nekem volt egy szürke kasa [kasha] szoknyám – a kasa egy puha szövet volt –, ehhez voltak fehér blúzaim, mert minden nap másik fehér blúzt vettem föl, és kötött kabátok. Ha fogadás volt, és mi minden fogadásra meg voltunk híva, akkor fekete szoknya, fekete cipő és selyemblúz volt az öltözék. Olyasmi, hogy estélyi ruha, nem volt. Volt még egy fekete szövet ruhám a fogadásokra, amit tudom, hogy a papámnak egy kabátjából csinált Ponevács Anna. Azt a ruhát én rajzoltam meg, hogy milyen legyen, és esküszöm, hogy nagyon szép volt [lásd: öltözködés az ötvenes években].

A hajamat még valamikor az ostrom alatt levágtam, és aztán rövid hajam volt, úgy vállig érő. Volt egy eltévelyedésem is, amikor daueroltattam a hajamat, de ez nagyon rövid ideig tartott. Néha jártam fodrászhoz, de különben nem sokat tettem a női mivoltomért.

De ezek a régi elvtársnők engem nagyon nem szerettek, hú de nem szerettek! Ezek a nők, akik tulajdonképpen kompenzálni mentek a mozgalomba, általában csúnyák és ápolatlanok voltak, és nem is nagyon műveltek, illetve a tudásuk rendkívül egyoldalú volt. A mozgalom volt nekik a vigasz. Nekem nem. Nekem ez hozzátartozott az életemhez. Nagyon nehezen viseltek el engem, és én is őket. Tiszteltem az illegális múltjukat, meg hogy milyen veszélyek között éltek, de közel kerülni egymáshoz sose tudtunk. Én mindig kívülálló voltam. És én mindig mosakodtam, a hajam ragyogó szőke volt, a szemem kék, a nyakam tiszta, imádtam táncolni, és Tamással remekül táncoltunk. De egy forradalmár ne akarjon táncolni. Egy forradalmár gondoljon mindig az osztályharcra. Én igazán sokat gondoltam az osztályharcra, de úgy látszik, nem eleget.

Nehezen viseltek el, de használtak engem. Végül is én voltam ott a központban az egyetlen, aki nyelveket tudott, és aki nagyon jó szónok volt. 1947-ben például engem küldtek Finnországba. Volt ott egy nemzetközi nőkongresszus, és Magyarországot én és Szabó Piroska képviseltük [Nemes Dezsőné (Szabó Piroska) (1909–?) – „1945-től az MKP KV tagja, az MKP/MDP KEB tagja (1946–54); az Elnöki Tanács tagja (1949-től), majd titkára is (1950–53)” (www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.]. Emlékszem, egy pici hadirepülőgéppel mentünk, ami olyan volt, mintha papírból lett volna. És emlékszem, hogy 1948-ban Budapestre látogatott a canterburyi érsek, Hewlett Johnson. Formálisan az MNDSZ hívta meg, így én lettem a vezetője Magyarországon. Hewlett Johnson fantasztikus, mesebeli jelenség volt nyolcvanévesen, két méter magasan, az érseki ruhájában, térdig érő fekete köpenyben, térdnadrágban, csatos cipőben, hófehér hajjal. Nyár volt, a NÉKOSZ-osok Fonyódon táboroztak, ahol az egyetemi előkészítő tábor volt. A NÉKOSZ 1946-ban alakult meg mint a fiatal népi egyetemisták szervezete. Összegyűjtötte azokat a faluról jött fiúkat, lányokat, akik majd Pesten fognak egyetemre járni, és előkészítő oktatást kaptak ahhoz, hogy megállják a helyüket az egyetemen. Nagyon kiváló emberek kerültek ki a NÉKOSZ-ból, ami hihetetlenül kedves és magas szintű szellemi közeg volt. A vezetőjük Kardos Laci volt [lásd: Kardos László].

Mi Fonyódra mentünk a NÉKOSZ-osokhoz Hewlett Johnsonnal, a fiúk tolták föl a hegyen az autót, aztán mikor az érsek kiszállt, akkor fölemelték a nyolcvanéves öregurat, és háromszor a levegőbe röpítették [Hewlett Johnson canterburyi érseki helynök (1874–1966) elkötelezett híve volt a szovjet rendszernek. Először az 1930-as években járt a Szovjetunióban (1934-ben és 1937-ben). A benyomásait összegző cikkekben („Soviet Power”, 1941) kiemelte, hogy milyen jómódúak és egészségesek az átlag szovjet emberek, valamint hogy a szovjet rendszer védelmezi az állampolgári jogokat. 1951-ben megkapta a nemzetközi Sztálin Béke-díjat [Wikipedia]. Magyarországon két alkalommal is járt: 1947-ben az MNDSZ meghívására és 1951-ben. Számos könyve jelent meg magyarul a Szikra kiadásában („Egyéniség és marxizmus” 1946-ban és 1949-ben, „Szovjetsiker” 1946-ban, „Szovjethatalom – titkok és tanulságok” 1947-ben, „Kína új korszaka” 1954-ben). – A szerk.]. Johnson előadást tartott nekik angol nyelven, én tolmácsoltam, ebédkor velünk ette a pörköltöt, szóval nagyon vidám nap volt. Ugyanezen a napon este Aligára is elmentünk. Az egész aligai parti villasor és azon túl is mind a Kommunista Párté lett, elvették. Volt Aliga 1, és volt Aliga 2. Aliga 1-ben a legmagasabb vezetők nyaraltak, Aliga 2-ben pedig a többi fontos funkcionárius. Hewlett Johnson Rákosiékhoz volt meghíva, úgyhogy Aliga 1-be mentünk. Nagyon egyszerű villában nyaralt ott a magyar nép atyja, aki azzal lepett meg minket, hogy noha ő volt a meghívó, nem volt otthon. Csak a felesége, a kirgiz Fenyocska várt minket [Rákosi Mátyásné, Fenyicska jakut származású volt. „Rákosi Mátyás egyetlen ismert szerelmi története 1940-ben, a börtönből és Magyarországról való szabadulása után, a gyógyüdülés idején kezdődött Moszkva közelében. A 49 éves Rákosinak megtetszett a 38 éves jakut ügyésznő. Fenya Fjodorovna Kornyilova férjnél volt, de nem ez volt az akadály. Az értelmiségi családból származó asszonyt vallásosan nevelték: huszonöt évesen, 1928-ban lépett be a pártba. Férjét, a katonatiszt Pahomovot egyetemi évei alatt ismerte meg; kamasz fiukkal hármasban éltek. Hivatalában randevúzott Rákosival. Legkésőbb 1942-ben összeházasodtak. (Rákosi: "Moszkvában feleségül vettem a Bírák és Ügyészek Országos Szakszervezetének elnöknőjét, aki maga is ügyész. Tehát még a feleségem is azok közül került ki, akiktől életemben a legtöbbet szenvedtem. Ez azonban nem zavarja családi életünket.") Fenya mindkétszer "felfelé" házasodott, először Moszkvába, aztán Budapestre, egyre nyugatabbra. Az asszony a második száműzetésben is kitartott Rákosi mellett” (Pünkösti Árpád írása, www.168ora.hu/cikk.php?id=1957 - 32k). – A szerk.]. Aztán volt egy vacsora hármasban, és én a megtiszteltetéstől körülbelül úgy meg voltam rendülve, mintha egy katolikus apáca a pápa házában járt volna.

1948 a fordulat éve volt [lásd: a „fordulat éve” – 1949], ami azt jelentette, hogy a Kommunista Párt a másik két párttal megerősödve magához ragadta a hatalmat. Ez nem a Kommunista Párton múlott, hanem a Szovjetunión múlott, mint ahogy minden a Szovjetunión múlott. Minden fontos poszt a Kommunista Párt kezébe került. Ettől kezdve a demokratikus berendezkedésnek vége lett, és egypártrendszerben, nyílt diktatúrában éltünk. Falun megkezdődtek az államosítások, megszűnt a magántulajdon és létrejött a kényszerkolhozosítás. A kolhozosítás folyamata kegyetlen volt és borzalmas, de az volt az érdekes benne, hogy szükségszerű volt [lásd: a mezőgazdaság kollektivizálása]. Akkor én nem tudtam, vagy nem akartam tudni az államosítás borzalmairól, és e mellett is kiálltunk.

Borzasztó furcsa volt a változás. Ekkor kezdődött az, amit aztán később személyi kultusznak neveztek. Nem lehetett beszédet tartani úgy, hogy a magyar nép atyja, Rákosi Mátyás és a világ népeinek atyja, Sztálin elvtárs elő ne fordult volna benne. Amire kötelező volt fölállni, és ütemesen tapsolni, hogy „Éljen Rákosi, éljen Sztálin, éljen a Párt”. Ezt Tamás is és én is nehezen viseltük el. De nem bátorkodtunk elmondani másoknak, csak egymásnak, hogy mindig ha ilyenre került sor – és minden gyűlésen legalább ötször-tízszer –, az ember valahogy szégyellte magát. Nagyon kínos, nagyon rossz volt.

Ez volt az a korszak, amikor kialakult a kádereknek egy külön nyelve, a pártnyelv. Mi is ilyen pártnyelven beszéltünk. Ekkoriban az egyedül elfogadott művészeti stílus a szocialista realizmus lehetett. A keményen realista ábrázolás, ami időnként giccsbe hajlott. És nem volt elképzelhető műalkotás eszmei mondanivaló nélkül. Én a lelkem mélyén bátorkodtam észrevenni, hogy ezek a monumentális szobrok és festmények erősen emlékeztetnek azokra, amelyek a hitleri Németországban születtek. Azok is ilyen monumentálisak voltak. Hogy mi vagyunk a győzők, a mi világunk a szép.

A pártos művészet agitatív művészet volt. Arra kényszerítették a művészeket, hogy minden kép, minden szobor, minden vers, minden írott mű agitatív legyen. Ebben élen járt a szovjet irodalom, de Magyarországon is ez volt. Majd 1956 után kezd a dolog föllazulni, és a hatvanas évek második felében, hetvenes években jön aztán létre az a remek irodalom, amit Fejes Endre, Sánta Ferenc, Déry, Kertész Ákos és remek filmrendezők, Fábry, Makk Károly neve jelez. Azok, akik bűnös módon eltértek a szocialista realizmustól. Ezek nagy elvi harcok voltak, és nem egy művészt el is hallgattattak. Emlékszem, hogy valamikor az ötvenes évek elején „Az ember tragédiája” nem kerülhetett előadásra a Nemzeti Színházban, mert pesszimista [A „Tragédiá”-t 1947-ben, Both Béla rendezésében vitték színre a Nemzeti Színházban, majd az akkori kultúrpolitika arra való hivatkozással, hogy a mű „pesszimista”, „haladásellenes”, „vallásos”, a falanszterjelenet hamis színben tünteti föl a kommunizmust, reakciós a tömegek ábrázolása stb. levetette a színről. Ezt követően 1955-ig nem játszották sehol az országban. De az 1955-ös felújítást követően is csak ritkán adták elő (a „Tragédia” előadásait Rákosi Mátyás „a mű szükségtelen favorizálásának” minősítette), és majd csak 1957 márciusától játszotta ismét rendszeresen a Nemzeti Színház. (Megjegyzésre méltó, hogy a Madách Imre Gimnáziumban, ahol 1953–1956 között országos hírű színjátszó csoport működött, a diákok 1954-ben előadták a teljes „Tragédiá”-t.) – A szerk.]. És erről egy nem kisebb gondolkodó, filozófus írt cikket, mint Lukács György [Lukács György: Madách Tragédiája, „Szabad Nép”, 1955. március 27., április 2. – A szerk.].

Én közben továbbra is az országos központban voltam, a minisztériumban pedig hozzáláttak a nyolcosztályos általános iskola létrehozatalához [A nyolcosztályos általános iskolát mint olyat – az 1940. évi XX. törvénnyel (Az iskolázási kötelezettségről és a nyolcosztályos népiskoláról) elrendelt nyolcosztályos népiskola utódját – 1945-ben hozták létre rendeleti úton, de majd csak 1948-ban, az iskolák államosítását követően váltja föl kötelezően a hatosztályos elemi iskolát a nyolcosztályos általános iskola. Lásd: iskolák államosítása Magyarországon. – A szerk.]. Folytattam az országban való utazgatásomat, de már nem azért, hogy beszédeket tartsak, hanem hogy leendő iskolai közösségeket instruáljak arról, hogyan kell átállni, milyen legyen az új iskola szellemisége.

Mulika közben már iskolás lett, az orosz nyelvű Gorkij iskolába járt természetesen. Ez a Vilma királynő úton volt, a tanítás nyelve az orosz, a igazgatónő Berzeviczy Gizella [Berzeviczy Etelnek hívták az igazgatónőt, Gizella az anyja volt. – A szerk.]. Voltak valódi orosz tanárok, és voltak magyar orosz tanárok. Mulikát valaki, Tamás, én – értem is autó jött már –, bevittük az iskolába reggel, és valaki, aki tudott, érte ment délután ötkor, hatkor.

És eközben történt valami. Tamás és én, mi ketten, akik azokat az éveket meg mindent olyan remekül tudtunk együtt végigcsinálni, éreztük, hogy eltávolodtunk egymástól. Teljesen külön voltunk. Néha voltak olyan napok, hogy nem is találkoztunk. Az, aki otthon volt, este lefeküdt, hogy hajnalban újból kelni tudjon. Egyszer, egy buli után, mikor elmentek a vendégek, kimentünk a teraszra, és elmondtuk egymásnak, hogy valami nem stimmel, valami nem jól van. Nagyon rég nem beszéltünk egymással. És elhatároztuk, hogy visszatérünk a régi élethez. Megpróbálunk úgy eleget tenni a feladatainknak, hogy közben azért valami idő jusson nekünk, magunknak is.

És ezt meg is tettük. A munkát nem lehetett csökkenteni, de többet voltunk együtt, többet voltunk Mulival. Télen fölmentünk az Alma rétre Mulikával ródlizni, aztán volt egy panzióféle Királyréten, ott kötöttünk először sílécet Mulika lábára, mi is síeltünk, jó nagy hó volt. Szóval megpróbáltuk újból összehozni magunkat. Azt hiszem, hogy akkor már sok kétség is volt bennünk a pártpolitikát illetően, de még nem annyira, hogy megfogalmazzuk. És 1949 nyarán megtudtam, hogy gyereket várok. Tulajdonképpen nagyon örültünk neki.

Abban az időben, amikor eltávolodtunk egymástól, Tamásnak is és nekem is voltak külön kapcsolataink. Ugye én tizennégy éves voltam, ő tizennyolc, amikor összekerültünk. Nem ismertünk senki mást. De amikor úgy döntöttünk, hogy visszatérünk a régi élethez, ezeket is leállítottuk.

1949-ben újból volt egy választás, ekkor jött létre a Magyar Kommunista Párt helyett a Magyar Dolgozók Pártja [Az MDP 1948. június 12-én jött létre, amikor a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párt az egypártrendszer megteremtése felé vezető út egyik állomásaként „egyesült” a tradicionális baloldali Magyarországi Szociáldemokrata Párttal. – A szerk.], és ekkor kezdődtek meg a koncepciós perek. A Rajk-perben elfogták Jánost és Szalai Andrást, az ezredesek perében elfogták Révay Kálmánt [Koncepciós perek már korábban is voltak – lásd a szócikket –, de a Rajk-per előtt nem indultak perek kommunista vezetők ellen. – A szerk.]. Jánost első fokon tizenöt évre ítélték, aztán Farkas Mihálynak nem tudom, mi okból ez nem volt elég, és újabb jegyzőkönyv aláírására kényszerítette azzal, hogy ha nem írja alá, akkor engem bevisznek. Ezt onnan tudom, hogy Aczél György együtt ült Jánossal, és ő tudta, hogy az első per után János megúszta volna élve. De aláírta a második jegyzőkönyvet, hogy engem megmentsen. Jánost 1950 januárjában akasztották föl, és két nap múlva öngyilkos lett az édesanyja, Ica.

Révay ekkor a Ludovika Akadémia parancsnoka volt [A Ludovika Akadémia ekkor természetesen már nem létezett, Révay Kálmán a Kossuth Akadémia parancsnoka volt. – A szerk.]. Azt mesélték, hogy Révay kvázi már várta, hogy mikor kerül rá sor. Amikor megjelentek nála az illetékes elvtársak letartóztatni, akkor a háta mögötti szekrényt kinyitotta, whiskyt töltött magának, megitta, és utána mondta, hogy mehetünk, uraim. Egyáltalán nem védekezett, mert tudta, hogy halálra van szánva. Szalai Andrást is fölakasztották, Rajkot is kivégezték, Zorát pedig, mint ahogy Rajk Júliát és a feleségeket általában, táborba vitték. A mi álláspontunk Tamással a Rajk-perrel kapcsolatban az volt, hogy Rajk áruló, az áruló büntetése pedig halál.

Egy 1949. novemberi szombat este másnapra gesztenyepürét akartam a családnak csinálni, és a konyhában pucoltam a gesztenyét, amikor Tamás hazajött, és valami egész fantasztikusan nézett ki. Halottsápadt volt, és ahogy jött be az ajtón, azt mondta, hogy „gyere be a szobámba”. És aztán elmondta, hogy Rákosi hívatta. Hogy engem ki fognak zárni a pártból, mert bűnös viszonyom volt a munkásosztály árulóival. Jánosról volt szó és Révay Kálmánról. De lévén, hogy Tamás az egyetem vezetője lesz, nem lehet egy ilyen bűnös felesége, mint én, tehát el is kell válnia tőlem. Tamás megmondta Rákosinak, hogy gyereket várok, de Rákosi azt mondta, hogy ez nem változtat a dolgon. Ez pártutasítás.

Azt az éjszakát nem lehet elmondani. Egy furcsa, lidérces lázálom volt. Azt hiszem, jajgattam is, nem tudom. Tamás ült a szobájában és sírt, és én is sírtam. Ha az őskeresztények közül valakinek azt mondták volna, hogy kiközösítik Krisztus egyházából, az körülbelül hasonló trauma lehetett volna, mint amit mi Tamással átéltünk. Három nap múlva behívtak a pártközpontba, és közölték velem, hogy ki vagyok rúgva. Azzal a jó tanáccsal, hogy menjek el munkásnak, mert jót fog nekem tenni a munkásosztály közelsége. Nem volt nálam a párttagsági könyvem, és megmondták, hogy mikor vigyem be, és a fegyveremet is le kellett adni. Hogy mit gondoltunk erről Tamással? Azt, hogy a pártnak igaza van, mert áthágtuk a kommunista erkölcs szabályait. Csak azt felejtettem el, amikor ezt így gondoltam, hogy hány magas rangú funkcionárius, hány nagyon erkölcsös elvtárs tett nekem ilyen-olyan ajánlatokat.

Megszűnt a munkám is. Akkor hatodik hónapban voltam Mari lányommal, aki aztán egy kiváló ember lett, de egész életében szorongott, félt, s nyilvánvalóan azon hatások miatt, amiket én az ötödik hónaptól a kilencedik hónapig átéltem.

1950. január elején Tamás kapott egy lakást a párttól a Galamb utca 5-ben. Egy kis kofferrel elment, és vitte a rökamiéját, a szekrényét, az íróasztalát. Eleinte még nem volt engedély arra, hogy látogathasson minket, ezért folyamatosan levelezünk egymással, majd később Tamás a pártközpontban egy Kiss Károly nevű főelvtárshoz fordult engedélyért [Kiss Károly (1903–1983) – politikus, 1948–56-ban az MDP Központi Ellenőrző Bizottságának elnöke volt (e mellett 1945–1956 között tagja volt az MKP, majd az MDP Központi Vezetőségének, 1951–54-ben a Politikai Bizottságnak /PB/ is). – A szerk.]. És akkortól minden szerdán héttől tízig itt lehetett.

Tamásnak szolgálati autója volt, a sofőrje Németh László – a gyerekek Laci bácsija –, egy nagyon kedves pasas, szinte családtag volt. 1956 után derült ki róla, hogy ő volt a mi besúgónk. Úgy volt sofőr, hogy figyelt minket, áthágjuk-e a parancsot. De nem volt Laci bácsinak mit jelenteni, mert nem hágtunk át semmiféle parancsot. Mi a Párt határozatát nagyon komolyan vettük, meg sem kíséreltük kijátszani, vagy a Pártot becsapni.

Én tehát itt maradtam Sidó Máriával, és 1950. február ötödikén megszületett Mari lányom. Szülés után hazajöttünk a kórházból, és nekem hál’ istennek megint sok tejem volt. De Mari pár hónapos volt, amikor strúmával bekerültem a Rókus kórházba, és Pommersheim doktor megoperált. Nagyon komoly műtét volt, négy és fél óra hosszat tartott. És mivel ezután egyik súlyos betegségből a másikba estem, anyám idejött lakni a Szív utcából, és két évig itt lakott velünk.

A betegség hirtelen föllépése valószínűleg a traumával függött össze. Először lefogytam húsz kilót, remegtem és csak sírni tudtam, az operáció után viszont elkezdtem hízni. Ez ellen adtak egy intravénás injekciót a Kútvölgyiben, amitől kaptam egy anafilaxiás sokkot – a tüdő csak belélegezni tudott, de kilélegezni nem –, és a Kútvölgyi lejtőn estem össze. Ebbe meg szokás halni, de én felépültem, hazajöttem, és szoptattam tovább Marit. És közben itt volt Muli. Mit mond az ember Mulinak, hová lett az apu? Az apu nagyon fontos pártmunkát kapott, és elutazott.

Aztán kezdtem jobban lenni, és kiváltottam a munkakönyvemet, hogy elmegyek munkásnak a Ganzba. De erre nem került sor, mert eperohamot kaptam, és akkor megint megoperáltak a Rókusban, megint Pommersheim doktor. A gyerekekkel anyám volt, és Marit – aki sokat nélkülözött engem, és ezt később nagyon-nagyon nehezen heverte ki – Németh Laci bácsi hordta be hozzám szoptatni a kórházba. Volt aztán még egy harmadik operációm is, glaukóma. Sokan ebben a betegségben megvakultak – anyám is ettől vakult meg később –, de én ebből is meggyógyultam.

Mire Mari egy éves lett, már egészen rendbe jöttem. Közben megvolt a válóper is, úgyhogy hivatalosan is elváltunk. Tamás kiszámította, mi az a minimum, amiből ő megél, és a többi pénzét ideadta nekünk. Aztán még albérlőt is fogadtam, valamilyen zeneszerző lakott itt, aztán egy másik zeneszerző, mindkettő igen kellemetlen fickó volt. És Sidó Mária nagyon gonosz volt hozzám ebben az időben, ha anyám nem lett volna velünk, akkor nem is viseltem volna el.

Egy végsőkig frusztrált ember voltam akkoriban, aki még mindehhez fizikálisan is beteg. Korábban nagyon sok emberrel volt baráti kapcsolatunk, de akkor ez a lakás kihalt sziget, egy halottasház lett. Senki se mert velem találkozni. Emlékszem, az egyik barátunk felesége valamikor Mari születése után feljött, hozott egy kis rugdalózót, és azt mondta: Gréti, én most vagyok itt utoljára, és kívánok neked minden jót. Anyámon kívül és egyszer egy héten Tamáson kívül ide senki, szó szerint senki nem jött.

Közben 1950-ben megnyílt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem [Az egyetem 1948-ban nyílt meg, és 1953-ban vette föl Marx Károly nevét. – A szerk.]. Emlékszem, a megnyitón Tamás beszélt és Gerő Ernő, és én nem mehettem be, hanem a nagy díszterem ajtajában álltam, és ott kukucskáltam befelé. Óriási munka volt, fantasztikus, amit Tamás létrehozott. Olyan embereket talált – például Pach Zsigmond Pál [Pach Zsigmond Pál (1919–2001) – történész, akadémikus, a középkor és a kora újkor magyar és egyetemes gazdaságtörténetének kutatója. – A szerk.], Markos György [Markos György (1902–1976) – geográfus. Franciaországban élt emigrációban, majd hazatérve egyik szerzője volt a „Népszava” 1941. évi karácsonyi számának. 1944-ben a nyilasok Sopronkőhidára hurcolták. 1948-ban az újjászervezett Közgazdaságtudományi Egyetem gazdaságföldrajzi tanszékének élére került (MÉL). – A szerk.] –, akik tényleg tudósok, nagy szellemek voltak. Az egyetemnek fantasztikus híre lett, a diákok szerették, szóval óriási dolog volt. Amíg Rudas László élt, addig hivatalosan Rudas volt az egyetem rektora. Volt egy matematikaprofesszor, Alexits György, és annak jutott eszébe, hogy a reformátusoknál van a kurátor, hát Tamás legyen az egyetem kurátora, az legyen az ő titulusa. És így bár hivatalosan nem ő volt a rektor, de valójában ő vezette az egyetemet.

Mikor én minden betegségen túl voltam, akkor a párthoz, a Nőbizottsághoz fordultam, hogy segítsenek munkához jutni. Így kerültem a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központjába, abba a gyönyörű Wenckheim-palotába. Na nem könyvtárosnak, hanem le, a pincébe. A könyvtár pincéjében volt ömlesztve tízezerszámra az a könyvanyag, amit különböző kastélyokból, szerzetesrendektől hoztak el. És én ott ültem a pincében, sötétben, hidegben két évig, télen-nyáron plédbe csavarva, és a kezemben egy lista volt, hogy mi az, ami a tűzre kerül, és mi az, ami a könyvtárba. Ezt a listát az a Losonczy Géza állította még össze, akit a Rajk-perben megöltek [Losonczy Gézát 1951-ben 15 évre elítélték ugyan egy koncepciós per során, de 1957-ben halt meg tisztázatlan körülmények között a börtönben, mint a Nagy Imre-per egyik vádlottja. – A szerk.].

A könyvtárban egy nagyon rendes igazgató volt, Dienes László, aki sokáig élt a Szovjetunióban [Dienes László (1889–1953) – Szabó Ervin tanítványa és munkatársa, a KMP egyik alapító tagja volt. A Tanácsköztársaság idején a könyvtárügyek országos vezetője. 1919-től emigrációban élt Bécsben, Romániában (itt 1926–29 között szerkesztette a Kolozsvárott megjelenő „Korunk”-at), Berlinben (1928-tól), majd 1931-től Moszkvában (a Marx–Engels–Lenin Intézetben, a Vörös Tanárképző Főiskolán és az Idegennyelvek Pedagógiai Főiskoláján dolgozott). 1945 decemberében tért haza, 1946. januártól a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár igazgatója, 1948 végétől a budapesti egyetem jogi karán tanszékvezető tanár (MÉL). – A szerk.]. Két év múlva kihoztak a pincéből, és a magasföldszintre kerültem, oda, ahol a könyvek beérkezését regisztrálták. Amikor fölkerültem, akkor derült ki, hogy rengeteg fenékbe rúgott ember van a könyvtárban. Köztük – és a régen ott lévők között is – remek emberekkel. Ez egy afféle szemétlerakó hely volt, a hajótörött kommunisták helye.

Mit csinál az ember egy könyvtárban? Színjátszókört. Mi írtuk a színdarabot, mi szerepeltünk benne, és a próbák óriásiak voltak. A próbákat a klasszikafilológus Dömötör Tekla, a történész Marót Miklós, Szász Károly vezette, szóval remek emberek [Dömötör Tekla (1914–1987) – folklórkutató, egyetemi tanár, a folklór, a klasszika filológia és a középkori irodalom történeti problémái vonzották. 1946–53–ban dolgozott a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban. 1953-ban az ELTE folklór tanszékére került. A népköltészet, a népszokások, a néphit és a népi színjátszás történeti rétegeit és európai összefüggéseit kutatta (MÉL); Marót Miklós (1928–2006) – 1950-ben végzett az ELTE magyar–francia–történelem szakán, járt az Eötvös Kollégiumba is, de onnan értelmiségi származása miatt 1948-ban kitették. 1951-ben beiratkozott az ELTE akkor indult könyvtár szakára. Húsz évig dolgozott a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, majd 1980-ban az Egyetemi Könyvtár főigazgató-helyettesének nevezték ki (Márton Anita írása nyomán, „Népszabadság”, 2002. április). Az interneten olvasható egy írás Katsányi Sándor tollából, „Egy fejezet a Szabó Ervin Könyvtár múltjából” címmel, amely a korra jellemző adalékot közöl, egyben adalékot Marót Miklós portréjához is: „Mit jelentett a szakmának 1956? – Mai szakmai etikánk vastag betűs, elemi követelményként várja el a könyvtáraktól, hogy a használó szabadon és korlátozás nélkül hozzáférhessen az információhoz. Innét nézve a magyar közkönyvtárak a krónikánkban tárgyalt néhány év alatt a nulláról indulva nagyon fontos lépéseket tettek meg. A Központi Könyvtárban 1950–52 között a szabad hozzáférés elé hármas gát épült ki: az állomány egy részét hatósági kényszerrel zúzdába vitték; a megmaradt állomány egy részének katalóguscéduláit kiemelték az olvasói katalógusból;  az ügyeletes könyvtárosnak minden olvasó kérését felül kellett bírálnia, a nem megfelelőnek ítéltet elutasítania, feljegyezve az olvasó nevét és a kért könyv címét. 1953 után, a politikai tabuk megrendülésével párhuzamosan elkezdődött ezeknek a gátaknak az óvatos, fokozatos, vitáktól kísért lebontása. Döntés született az olvasók elől elzárt 150 ezer katalóguscédula részleges visszahelyezésére, majd 1956-ban a teljes visszaállítás mellett döntöttek. A nem megfelelő könyvet kérő olvasókkal való »beszélgetés« megszüntetését Marót Miklós harcolta ki 1955-ben, azzal érvelve, hogy »a beszélgetés jóformán sohasem sikerült, hiszen a könyvtáros az akkori körülmények között egy megtévedttel szemben az államhatalmat képviselte«" (www.epa.oszk.hu/01300/01367/00082/katsanyi.html); Szász Károly (1905–1980) – költő, könyvtáros, 1926-tól a Fővárosi Könyvtár munkatársa 1965-ig, nyugdíjba vonulásáig (MÉL). – A szerk.] Olyan volt nekem, mintha szanatórium lett volna. Újból tudtam nevetni, ezek az emberek szerettek, és én is szerettem őket.

A könyvtárban volt Román József is, aki érdekes figura volt. Szuper értelmiségi, hivatását tekintve asztalos. A két háború között kiment Franciaországba, ott részt vett a fegyveres ellenállásban, aztán hazajött. De itt nem kellett senkinek, és így Jóska is bekerült a könyvtáriak közé [Román József (1913) „Autodidakta. Asztalos szakiskolát végzett. 1929–1948 között asztalosként dolgozott, közben 1943–1944-ben a francia ellenállási mozgalom titkára Párizsban. 1949–1952: kiállításrendező; 1950–1959: könyvtáros, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tudományos főmunkatársa; 1960–1966: az Élet és Tudomány kultúrrovatának szerkesztője; 1967–1971: a Képzőművészeti Alap Kiadó szerkesztője. … Kutatási területe: a modern művészet a praeraffaelitáktól napjainkig. 90 tanulmány, kritika, újságcikk szerzője” (www.artportal.hu/lexikon/muveszettorteneszek/). 12 önálló kötete jelent meg 1959–1999 között. – A szerk.]. Szellemes, kedves, okos, művelt pasas volt, és ő is részt vett a színházcsinálásban. A játszásban nem, ezzel szemben csinált egy xilofonegyüttest, és az együttesével ő nyitotta és zárta az előadásokat. Később megírta az életét, és abban a könyvben nagyon érdekesen és részletesen ír a könyvtárról és mindazokról, akik ott voltak [Távolodóban (önéletrajz), Budapest, 1990].

Az elkövetkezendő évek úgy teltek el, hogy végigjártam a könyvtár minden osztályát. Könyvtáros nem szerettem lenni – a katalogizálást halálra untam –, kivéve amikor a folyóiratteremben vagy az olvasóteremben voltam, mert ott emberekkel érintkezhettem.

A nagy fordulat Tamásnál is és nálam is – persze az én gondolkodásomra mindig nagy hatással volt Tamás – 1953-ban következett be. Ekkor kezdtünk el a saját fejünkkel gondolkodni. Összeadódott mindaz, ami személy szerint velünk történt, a koncepciós perek, és az, hogy Tamás észlelte a mezőgazdaságban és az ipari termelésben felmerülő nagyon súlyos problémákat. Nem tudom, mikor jelent meg Tamásnak egy cikke a paraszti gazdaság bővített újratermelésének lehetőségéről – ami szentségtörés volt, mert a dogma szerint ez lehetetlen volt –, ami óriási vihart kavart [Nagy Tamás ezt az álláspontját kifejtette a Petőfi Kör 1956. májusi ún. közgazdászvitáján („Amennyire helytelen volna valamiféle kisparaszti utópiába esni és azt hinni, hogy a mezőgazdasági termelés nagyarányú fellendülését, problémái megoldását meg lehet találni a kisparaszti gazdaságok talaján, ugyanolyan, talán adott pillanatban még nagyobb veszéllyel járó felfogás azt hinni, hogy a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatosan az egyéni parasztgazdaságok fejlődési lehetőségei számunkra nem döntően fontos kérdések”, in „A marxista politikai gazdaságtan időszerű kérdései”), és olvasható a Kelenföld Kiadó–ELTE / Budapest/ kiadásában megjelent kötetben „A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján” I. Két közgazdasági vita). – A szerk.]. Ettől kezdve Tamás az előadásaiban is, megnyilvánulásaiban is, cikkeiben is – bár nagyon nehezen írt, és rettenetesen kevés ideje lévén, keveset publikált – elkezdett az ellenzéki oldalra állni a tudósok körében.

Ráadásul 1953-ban Tamás ismét fölment Kiss Károlyhoz, és közölte, hogy összeházasodunk. Ez volt egyik nap, és a másik napon – már erre nem is emlékszem, hol és hogyan –, összeházasodtunk, és Tamás visszajött lakni. Ám ezután ismét csak nem valami szerelmes idill következett. Mert a kor olyan volt, hogy megint nagy viták, mozgás volt, és nem minden veszély nélkül.

Ebben az időben rendkívül eleven közélet folyt, mindenfelé nyilvános eszmecserék voltak, olyan kérdésekről, amelyek szemben álltak a hivatalos pártpolitikával. A magyar értelmiség kivonult a hivatalos pártkörből. Eddigre lezajlottak a koncepciós perek – rengeteg kisebb koncepciós per is volt, falun, városon, mindenfelé –, a Rákosi diktatúra kiteljesedett [lásd: Rákosi-korszak]. Ez volt az az időszak, amikor az értelmiség eszmélkedni kezdett, és vele mi is. Először cikkek jelentek meg. Például az „Irodalmi Ujság”-ban [Az „Irodalmi Ujság” 1950–56 között jelent meg, a Magyar Írók Szövetségének irodalmi és művelődéspolitikai hetilapja volt (főszerkesztő: Illés Béla), 1956 után megszüntették. (1957–1962 között Faludy György szerkesztésében Londonban, majd 1989-ig Párizsban jelent meg, Méray Tibor szerkesztésében.) – A szerk.] írók cikkei, a „Közgazdasági Szemlé”-ben szakmai cikkek, amelyek közgazdasági kérdéseket vetettek föl. Elkezdődött egy szellemi forrongás, ami aztán formát kapott, amikor létrejöttek a Petőfi-körök [„Petőfi Kör” néven majd csak 1956. október 20. körül alakulnak a „nagy” Petőfi Körön kívül máshol is vitaklubok (Győrött – ennek alapítóját, Földes Gábor színházrendezőt /sz. 1923/ hamis vádak alapján 1958-ban kivégezték –, Baján, Pécsett. De alakultak ezekben a napokban más neveken is hasonló rendeltetésű klubok: Hajnóczy Kör a jogi karon, Vasvári Kör a műegyetemen, Március 15. Kör a bölcsészkaron, Kossuth Kör Debrecenben). – A szerk.].

A Petőfi Kör 1956 szellemi, intellektuális előkészítése volt. De nem arról volt szó, hogy szocializmus helyett kapitalizmus legyen, hanem arról, hogy szakítani kell a meglévő forma szovjet, sztálinista jellegével. Olyan szocializmust kell csinálni, ami nem diktatórikus, hanem demokratikus és korszerű, beépítve azokat az új gondolatokat is, amelyek „A Tőké”-ben még nem lehettek benne.

Az első Petőfi Kör a közgazdászok Petőfi-köre lett, és az első ülésen Donáth Ferenc, Tamás és Szabó Kálmán [(1921), közgazdász, egyetemi tanár. 1954–1956-ban az Országos Tervhivatal főosztályvezetője. 1966-tól a gazdasági reformot előkészítő bizottság tagja, 1970–1990 között országgyűlési képviselő (www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.] elnökölt. Fölvetették azokat a problémákat, amelyeket meg kell oldani, amelyeket nem lehet már tovább eltussolni. Ezt követte aztán az írók Petőfi-köre, a filmesek Petőfi-köre, a jogászok Petőfi-köre. És az emberek mentek, azt nem lehet elképzelni, semmilyen terem nem volt már elég nagy, mert akkora volt az érdeklődés.

1953 után Tamás a párt nagyra tartott közgazdászából – mert közben ő kandidátus, aztán a tudományok doktora lett – revizionista lett. Revizionista az volt, aki elméleti kérdésekben szembefordult a marxizmussal. A közgazdászok krémje és java revizionista lett. Ez súlyos dolog volt. Tamást minden pozíciójában meghagyták, mert nem tudtak nélküle meglenni, nem tudtak más embert beállítani az egyetemre, de pártoldalról ahol csak lehetett, szidalmazás, vádaskodás érte, és Tamást támadó cikkek jelentek meg.

Én ez alatt az idő alatt teljes jogú és azt hiszem, megbecsült és szeretett tagjává váltam a könyvtár közösségének. Már nem bántott senki, végeztem a dolgomat, csináltuk az irodalmi színpadot, lehetőleg kosztümös darabokban, mert az volt az igazi hecc. És eszembe jutott, hogy nekem nincs egyetemi végzettségem. Én valahol egyszer régen pedagógusnak indultam, milyen szép lenne, ha tényleg pedagógus lehetnék. Elhatároztam, hogy beiratkozom az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. A kérésemet, hogy engedélyezzék, azt hiszem, először 1953-ban nyújtottam be a Pártközpontba, de csak 1954-ben kaptam engedélyt. Természetesen csak esti egyetemre jelentkezhettem. Felvételi vizsgán kellett részt vennem, és felvettek. Lehetséges volt csak egyszakosnak jelentkezni, így én a magyar irodalom szakot kértem.

1954-től esti hallgatója lettem az egyetemnek. Visszagondolva, egyszerűen nem tudom, hogy bírtam erővel. Mert dolgoztam rendesen napi nyolc órát a könyvtárban, aztán ott volt a két gyerek, és ott volt az egész szerencsétlenné vált életem. És mindemellett még tanulni kezdtem. Az egyetem hat évig tartott. Kisebb adagokat lehetett csak elvégezni egy-egy évben, ezért tartott hat évig.

1956 fantasztikus év volt. Emlékszem, januárban földrengés volt. Reggel fél hét, hét tájban. Bementem Tamáshoz, és fölráztam, hogy te, idefigyelj, földrengés van. Tamás azt válaszolta, hogy csak egy teherautó megy le az utcán, és tovább aludt. Aztán volt egy hóvihar tavasszal, szóval mindenféle gonosz jel volt. Nagy Imre hatvanadik születésnapja nyáron volt, nem tudom pontosan megmondani a napját [Nagy Imre 1896. június 7-én született. – A szerk.], és Tamás is, én is meg voltunk híva. Nagy Imre az Óra utcában lakott. Nekünk volt egy képzeletbeli ávósunk, a Tarafás elvtárs, és hogyha a telefonunk elkezdett recsegni, amit nyilván lehallgattak, akkor azt mondtuk egymásnak, hogy a Tarafás elvtárs itt van, és köszöntöttük is Tarafás elvtársat. Na amikor mentünk Nagy Imréhez, akkor mondtuk, hogy a Tarafás elvtársnak ma délután mennyi dolga lesz.

A villa tele volt közéleti emberekkel, a művészélet, a tudományos élet, az irodalmi élet egésze ott volt. És előttem van, hogy Tamás belép, én mellette, és jön Nagy Imre szemből, megfogja Tamást a két karjánál, és azt mondja: „Tamás, most aztán életre, halálra.” Ez olyan megdöbbentő volt! Ma se tudom, amikor pedig már mindenen túl vagyunk, hogy akkor és ott Nagy Imre mire gondolt, hisz ő nem készült forradalomra!

Október huszonharmadikán [lásd: 1956-os forradalom] a könyvtárban voltam, Tamás az egyetemen, Mulika az iskolában. És híre ment, hogy a műszaki egyetemről a diákok gyűlést fognak tartani a Bem-szobor előtt. A könyvtárban őrült nagy izgalom lett, és mindenki, aki akart, elment a gyűlésre. Azt hiszem, déli kettőkor lehetett. Elképesztően sokan voltak. Én a könyvtárosokkal voltam, emlékszem, Sarkadi Imre író is beszélt, meg Veres Péter meg még sokan. Onnan mentünk át Pestre, végig a hídon. Már nem tudom, hova mentünk, azt tudom, hogy már sötét volt, és én az Országház téren álltam. Nagy Imre jött, beszélt, és elkövette azt a hibát, hogy az „elvtársak” megszólítást használta, amire felmorajlott a tér. Aztán javított, hogy „barátaim”.

Egy privát emlékem, hogy ott állok, és egy trencskóba öltözött fiatalember jön, és azt mondja: rádióhoz, rádióhoz, rádióhoz. És a körülöttem lévő emberek elindulnak. Én hazaindultam, de előtte még megpróbáltam az Akadémia utca felé menni, a Pártközpontba, hogy hátha ott van Tamás, de nem lehetett megközelíteni a Pártközpontot.

Tamás nagyon későn jött haza. Másnap én bementem a könyvtárba, és másnap megalakult az Értelmiség Forradalmi Bizottsága, aminek Tamás elnökségi tagja lett. Szerkesztettek egy kiáltványt, és sokszor voltak a Parlamentben. Csinálni szerettek volna valamit, de a Parlamentben kézen-közön elvesztek a feladatok. Nagy Imrével Tamás egyszer vagy kétszer tudott beszélni, de abból sem lett semmi. Donáthtal ő személyesen többször, én pedig egyszer este beszéltem telefonon. Donáth valahogy megsérült, és jobb híján egy tank vitte hazafelé. Onnan beszélt, nem tudom, milyen telefonon. Borzasztó szomorú volt, és arról is beszélt nekem akkor, hogy olyanok is hallatják a hangjukat, akiknek itt semmi keresnivalójuk nincs, és olyan jelszavak vannak, amelyek nem a mi jelszavaink.

Mulikának nem volt sulija, és sorban álltunk kajáért, kenyérért a Városmajor utcában. Tamás hol itthon volt, hol nem. Egyszer merő lelkiismeret-furdalásból ő is hozott kaját valami üzletből egy hátizsákban, de annyit, hogy majd megszakadt alatta.

A forró napok alatt Aczél György is mindennap megjelent nálunk, hogy Tamással beszéljen. Ők a Szilágyi Erzsébet fasorban laktak akkor. És aztán november nyolcadikán hallottuk lenn dübörögni a Városmajor utcában a szovjet tankokat. Aczél akkor is följött estefelé, és megkérdezte Tamástól, hogy belép-e a pártba. Erre Tamás azt válaszolta, hogy először meg kell nézni, milyen lesz az a párt. Sztálinista lesz-e vagy emberarcú. Emlékszem, én szemben álltam Aczéllal, és láttam a szeme villanását.

A forradalom utáni napokban még Kossa István hívta Tamást, hogy szeretné, ha ő lenne a pénzügyminiszter-helyettes [Kossa István (1904–1965) – politikus, 1945-től a legkülönbözőbb állami, pártbeli, szakszervezeti stb. munkakörei voltak (volt SZOT-főtitkár, országgyűlési képviselő, többféle minisztérium élén állt, többféle országos hatáskörű hivatalnak vagy szervezetnek volt vezetője /többek között egy időben az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke is volt/). Három alkalommal volt pénzügyminiszter: 1949 júniusától 1950 februárjáig, 1956. október 27. és november 3. között, majd 1956. november 12-től 1957. május 9-ig (MÉL). – A szerk.], de körülbelül egy hét múlva, este tizenegykor csöngettek. Kinyitom az ajtót, és ott áll sok fegyveres ávós. Jöttek Nagy Tamásért. Még a frontra kötöttem egyszer Tamásnak egy nagyon meleg kabátot, és annak elöl nagyon sok gombja volt. Ezt a kötött kabátot adtam rá, de úgy reszketett a kezem, hogy nem tudtam a sok gombot rendesen begombolni. Tamást elvitték, kimentem a teraszra, és láttam, hogy körül van véve a ház. Elöl állt egy platós teherautó, és Tamást arra tették föl.

A Fő utcába vitték, és az éjszakát a Fő utca udvarán töltötte, szemben a fallal, feltett kézzel [„A forradalom előtt a Gyorskocsi utcában (Fő utcában) működött az államvédelem vizsgálati osztálya, ugyanitt volt az ávó börtöne, és itt működött a kiemelt ügyekben eljáró különleges bíróság. A forradalom leverését követően a rendőrségen belül létrehozott politikai nyomozó főosztály örökölte meg az épületet. Itt tartották fogva a legfontosabb elítélteket, itt folytak az ő kihallgatásaik, és a bírósági tárgyalások is – ugyanúgy, mint 1956 előtt” (server2001.rev.hu/oha/oha_browse_lexicon.). – A szerk.]. Ezt követően egy magas rangú orosz tiszt hallgatta ki, és a tolmács egy volt diákja volt az egyetemről, aki azt mondta Tamásnak, hogy csak a legszükségesebbet, professzor elvtárs, csak a legszükségesebbet. Két hétig volt benn. Nem bántották, javarészt csak kihallgatták.

Én persze nem tudtam, hogy hol van, és elkezdtem keresni. Senki se tudta, hogy hol van, illetve aki tudta, letagadta. Ez borzasztó volt. Többször bementem Friss Istvánhoz is. Friss István egy nagyon konszolidált és magas színvonalú polgári családnak volt a fia. Moszkovita volt, tehát azok közé tartozott, akik az 1919-es események után kimentek Szovjetunióba. Közgazdász volt, művelt ember, és miután hazajött, többféle tisztsége volt a pártban. A Központi Vezetőségnek is tagja volt, és amikor megalakult a Közgazdaságtudományi Intézet, akkor Friss lett a vezetője [Friss István (1903–1976) – közgazdász, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1929-1933-ban kommunista szervező munkája miatt börtönbüntetést kapott. 1935–1945 között Moszkvában élt. Mint közgazdász részt vett az 1946. évi stabilizáció munkájában, az 1948–49. évi államosítások kidolgozásában. Az MKP (majd MDP, majd 1956-tól 1962-ig az MSZMP) gazdaságpolitikai vezetője, 1954-től, megalapításától igazgatója volt az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének (1974-ig), főszerkesztője volt a „Társadalmi Szemlé”-nek (1955–56), ill. a „Népszabadság”-nak (1956–57). – A szerk.].

Egyszer éppen Frissnél voltam az Intézetben, amikor nyílt az ajtó, és Tamás lépett be két fegyveres és a tolmács kíséretében. Kinyitotta a széfjét, a két fegyveresnek odaadta a revolverét, és ezzel Tamás szabad volt. Azt mondta, az volt a szerencséje, hogy a kihallgatója, az a magas rangú szovjet tiszt értelmiségi volt, akivel nagyokat beszélgettek.

1956 után Tamás egyrészt nagyon fontos, másrészt gyűlölt ember lett. 1957-ben Tömpe István [Tömpe István (1909–1988) – 1956. december – 1958 között a belügyminiszter első helyettese  volt, és a BM karhatalmi erők vezetője. – A szerk.] vezetésével egy nagyon komoly vizsgálat indult a Közgazdaságtudományi Intézet ellen, azok ellen, akik így vagy úgy részt vettek az 56-os eseményekben. Arról volt szó, hogy kit kell eltávolítani, és a javaslat az volt, hogy többekkel együtt el kell távolítani Tamást is. Amikor ezekre a vizsgálatokra sor került, akkor Friss István tiszteletre méltóan állt ki a munkatársai mellett. Különösen amikor Tamásra és Erdős Péterre került sor [Erdős Péter (1910–1990) – közgazdász, egyetemi tanár, az MTA tagja. Eredetileg mérnök, közgazdász pályafutása 1948-ban kezdődött, a közgazdasági elméletek történetét oktatta az akkor megnyílt Közgazdaságtudományi Egyetemen. Vezetője volt a régi Közgazdaságtudományi Intézetnek 1952-ig, az Intézet felszámolásáig, amikor eltiltották az oktatói és tudományos munkától. Akkor rehabilitálták, amikor Nagy Imre megalapította a mai Közgazdaságtudományi Intézetet. A gazdasági reformfolyamat megalapozói közé tartozott (MÉL). – A szerk.]. Nemrég tudtam meg, hogy Kádár János írt egy levelet Friss Istvánnak, amelyben szemrehányást tett neki, hogy miért állt ki a szocializmus ellenségei mellett. Kádárról tudott volt, hogy nem szerette az értelmiséget, idegenkedett tőle, nem bízott benne. Ezen belül pedig Tamást egész különösképpen rühellte. Abban, hogy Tamás azok után a munkák után, amiket végzett, soha egy dicsérő szót nem kapott, abban erősen benne volt Kádár.

Kádár azt írta Frissnek abban a levélben, hogy Tamás „egy és más helytelen közgazdasági tétele a pártaktívánk egy részében komoly nyugtalanságot keltett”, és hogy nem tudja, hogy „a magyar népnek volt-e egyáltalán eddig két kiló kőpor ára haszna abból, hogy egy Nagy Tamás nevű közgazdász ténykedett és ténykedik a magyar társadalmi életben, de politikai kára elég jelentős volt, ezt állíthatom”. Viszont elismerte Tamás iskolázottságát és szervezőkészségét, és kijelentette, hogy egyértelműen ő a legalkalmasabb az Intézet általános osztályának vezetésére, és nem kívánatos lehetetlenné tenni a közgazdaság-tudomány területén való kutatótevékenységét sem. Ami azt jelentette, hogy nem tudják Tamást nélkülözni.

Így Tamás lett az, aki összefogta a „hogyan továbbra” vonatkozó kutatómunkát. Pedig ez a „hogyan tovább” nála a reformot jelentette. Úgy képzelte el, hogy államilag ellenőrzött piacra van szükség, ahol bizonyos szektorok, például a hadügy, az egészségügy stb. nem tartoznak a piaci versenyzők közé. Tamást tehát nem rúgták ki, de 1957-ben vagy 1958-ban, nem tudom, mikor, kizárták a pártból. De úgy – és ez teljesen példátlan –, hogy megmaradt egyetemi tanárnak, tartotta az előadásait, vezette az általános osztályt a Közgazdaságtudományi Intézetben, sőt az Intézet helyettes vezetője is lett.

Közben még 1956 után elhatároztuk Tamással, hogy leválasztjuk a lakás egy részét, mert kisebb lakás is elég nekünk. És ha kisebb a lakás, akkor nekem nem kell segítség sem, elég lesz egyszer egy héten egy takarítónő. Úgyhogy Máriáék – Mária akkor már nem csak Sidó Mária volt, hanem Filácz Ferencné – visszamentek Somlóvásárhelyre. Mária nyolcvanhárom éves, de még most is mindig jelentkezik. Fura csaj volt. Szeretett és gyűlölt bennünket egyszerre. Emlékszem, egyszer jöttem haza, és hallottam, hogy valaki ver valakit a szobájukban. Biztos voltam benne, hogy az a nagy behemót Filácz veri a Máriát. Berohantam, hogy megvédjem, de tévedtem, a Mária verte a Filáczot.

Tehát eldöntöttük, hogy nem kell nekünk nagy lakás. Volt egy Kádár Iván nevű közgazdász, aki akkor nősült, és nem volt lakása. Ezt egyszer elmondta nekünk, mire felajánlottuk, hogy a lakás leválasztandó részét odaadjuk neki. És ingyen odaadtuk. Jött az illetékes mesteremberekkel, megcsinálta a leválasztást, és idejöttek családostul. Mi, Tamással és a gyerekekkel maradtunk a nagyobb részben, ők pedig beköltöztek a kisebbe. Körülbelül másfél, két évig éltek itt, aztán eladták a lakást, vettek maguknak egy nagyobbat valahol. Ezután különböző emberek jöttek, például egyszer a Kucsákék. Kucsák kőműves volt, és mindig részeg. Legvégül egy amerikai újságírónő lakott itt, aki ideiglenesen élt Budapesten.

1960-ban befejeztem az egyetemet, méghozzá vörös diplomával, ami azt jelenti, hogy jelesnél rosszabb vizsgám nem volt. Sokat kellett tanulnom, úgyhogy akkoriban sokat cigarettáztam, és sok kávét ittam, mert soha nem aludtam többet, mint négy órát egy nap. Amikor végeztem, akkor Ilku Pál volt az oktatási miniszter – ha jól emlékszem [Ilku Pál (1912–1973) – 1946–48-ban Pécsett az MKP párttitkára, majd az MDP KV agitációs és propaganda osztályának vezetője volt. 1948-tól a Honvédelmi Minisztérium agitprop osztályának vezetője, 1952-től a Magyar Néphadsereg vezérőrnagya, a Politikai Főcsoport főnökhelyettese, majd 1958-ig vezetője. 1957-től 1958 februárjáig honvédelmi miniszterhelyettes, 1958–1961-ig művelődésügyi miniszterhelyettes, 1961–1973-ig művelődésügyi miniszter (MÉL). – A szerk.], ő ugyanakkor volt a pártiskolán, amikor én –, és ő segített, hogy a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba kerüljek tanárnak.

Bizonyos szempontból életem egyik legszebb korszaka következett ekkor, a tanári korszakom. Utólag sajnálom, hogy miért csak húsz év volt, és miért nem több. Funkcionárius koromban nagygyűléseket tartottam tízezres tömegek előtt, de nem fogom elfelejteni, hogy első nap, amikor bementem az első b.-be órát tartani, milyen lámpalázas, milyen izgatott voltam. Az osztálykönyvben nem lehetett elolvasni az írásomat.

A Szilágyi Gimnázium budai elitgimnázium volt, lánygimnázium, és az volt az utolsó lányévfolyam, ahol én kezdtem. A következő évfolyam már koedukált lett. Jól tanítottam, és nemcsak tanítottam, hanem nagyon jó emberi kapcsolatom is volt a diákokkal. Azt hiszem, a saját középiskolai emlékeim segítettek abban, hogy hatékony és jó tanár legyek. Csináltam irodalmi színpadot is, ami mindnyájunknak nagy örömöt okozott. Akkor tűnt föl Juhász Ferenc meg Nagy László, és azokat a hosszú verseket földolgoztuk színpadra. Nem tudom már, hogy mi mindent adtunk elő, de tudom, hogy kortárs irodalomból adtunk elő abban az iszonyúan konzervatív iskolában.

Egyszer az önképzőkörbe Németh Lászlót hívtuk meg Tolsztoj halálának vagy születésének nem tudom, hányadik évfordulójára [1949-től, hódmezővásárhelyi tanári évei után Budapestre visszatérve, az irodalmi életből kiszorult Németh László (1901–1975) műfordításból élt: lefordította Ibsen, Shakespeare, Lev Tolsztoj, Alekszej Tolsztoj, Groszman, Gladkov, Goncsarov, Puskin stb. számos művét. – A szerk.]. A lányokkal vittük a terembe a székeket, és jött az igazgatónő, és megkérdezte, hogy mi lesz itt, mire készülünk. Mondom, hogy Németh László jön a Tolsztoj-centenáriumra. És akkor az igazgató megkérdezte, hogy ki az a Németh László.

Kezdettől fogva úgy volt, hogy volt egy életem a diákokkal, akik idős barátjukként és tanárjukként elfogadtak, és volt az állandó harcom a kollégákkal és az igazgatósággal. Az egész tanárságom idején nyolc fegyelmim volt. Fegyelmi volt abból, hogy Mikszáth Kálmánt miért nem Király István könyve alapján tanítom. Hát azért nem tanítottam Király István könyve alapján, mert az egy rossz, ferde szemléletű könyv volt [Király István (1921–1989) – irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1971-től országgyűlési képviselő volt. Az MSZMP vezető művelődéspolitikusa volt. (1952-ben jelent meg monográfiája Mikszáth Kálmánról, melyben az író realizmusát igyekezett bizonyítani.) (MÉL) – A szerk.]. Fegyelmi volt abból, hogy miért ülök a Vérmezőn a padon a tanítványaimmal tanításon túl. Miért nem csak iskolai kapcsolatom van a tanítványaimmal, ahogy az illik? Miért járok hétvégeken a tanítványaimmal be nem jelentett kirándulásokra? Miért járnak föl a tanítványaim hozzám?

Fárasztó volt. És különben is, az egész tanítási időm alatt én sohasem a már egyszer végigment anyagot rágtam, hanem mindig újból az osztályhoz, azoknak az érdeklődéséhez idomítva adtam elő, ismertettem egy-egy irodalmi korszakot. És ebben az ismertetésben nem csak irodalom volt, hanem zene is, és hihetetlenül sok beszélgetés. Azokban az osztályokban, ahol osztályfőnök voltam, az osztályfőnöki óra mindig az utolsó óra volt, mert tudtuk, hogy a megbeszélnivalót nem tudjuk egy óra alatt teljesíteni. Volt úgy, hogy délután háromig, négyig ültünk ott.

A Szilágyiban körülbelül tizenkét évet tanítottam, és nem jut eszembe, hogy mi volt az utolsó fegyelmim, amikor az igazgató azt mondta, hogy már védett korban vagyok – tehát túlléptem az ötvenötödik évemet –, ezért nem rúghat ki, de nem ad órát. Mentem az utcán, és sírtam. És szembejött velem a Vágó apuka. Vágó apukának két lányát tanítottam, és nagyon jóban voltunk. Döbbenten kérdezte, hogy mi bajom van, és mondtam neki, hogy nem akarnak órát adni. Vágó apuka a Belkereskedelmi Minisztérium oktatási osztályának volt a vezetője, és hozzá tartoztak a szakközépiskolák. Másnap fölhívott, hogy nem akarom-e otthagyni a Szilágyit, és elmenni egy szakközépiskolába tanítani. Sőt igazgatóhelyettesnek! Így kerültem aztán a Lengyel Gyula Kereskedelmi Szakközépiskolába a József Attila lakótelepre.

Itt egy teljesen más világ várt rám. Nem gimnázium, hanem szakközépiskola, fiúk alig voltak, és az osztályban nem volt olyan gyerek, akinek a szülei gimnáziumi érettségivel rendelkeztek volna. Leginkább Pest környéki téesztagok, autóbuszsofőrök, kamionsofőrök voltak az apák, a mamák pedig kereskedelmi alkalmazottak. Itt a tanításnak egy egészen más színvonalát kellett megtanulnom, de itt is nagyon jó volt. Nagyon sokat kellett könyvekből fölolvasnom, az anyagot értelmezni, megbeszélni a gyerekekkel együtt. Hihetetlen, hogy ezek a gyerekek mennyire fogékonyak voltak. Itt már nem volt irodalmi színpad, de csináltunk irodalmi délutánokat, amikor ha valakinek megtetszett valami, behozta, fölolvasta, és megbeszéltük. Persze bekerült mindenféle hülye giccs meg mindenféle szemét, de akkor azt beszéltük meg, és arra igyekeztem őket rávezetni, hogy az miért nem irodalom. Akkoriban nagyon jó folyóiratok voltak, az „Új Írás”, a „Kortárs” és a többi, úgyhogy ezeket adtam a gyerekeknek. Végül az első osztályból, amelyik velem érettségizett, kilencen mentek óvónői pályára, tehát pedagógusnak.

A baj csak az volt, hogy itt is volt tantestület. A tantestület kollektíve előfizetett a „Burdá”-ra, a tantestületi szobában két nagy földig érő tükör volt, varrógépek voltak, és a kollégák szabtak, varrtak, próbáltak maguknak. És a fő téma nem a gyerekek voltak, nem a tanítás, hanem a cucc, a ruha. Az igazgató egy néhai ferences rendi szerzetes volt, aki 1944-ben kiugrott a rendből, és hopp, beugrott a kommunista pártba. A legcinikusabb ember, akivel életemben találkoztam. Varrni akartok? Varrjatok. Ott a tükör, ott a varrógép. És a jelmondat az volt: a gyerek legyen boldog, hogy ide járhat! Nekünk semmi tennivalónk nincs. Pedagógia meg ilyenek, ugyan kérem!

Itt nekem nem lehetett fegyelmiket adni, mert igazgatóhelyettes voltam, meg Vágó Sándor vitt oda, de hihetetlen volt a pedagógiai, a tanári magányom. Tanítani nagyon szerettem, de ezzel a burdás tantestülettel és ezzel a hihetetlenül cinikus igazgatóval nagyon nehezen tudtam megérteni magam. Aztán négy vagy hat év múlva, ezt nem tudom pontosan, a Lengyel Gyulából is kiraktak. Amikor Vágó apuka engem odavitt, akkor azt mondta az igazgató, hogy ez addig szól, amíg ő nyugdíjba nem megy. És valóban, amikor nyugdíjba ment, akkor az én állásom is megszűnt. Ezután bekerültem a Belker Főiskolára, ahol aztán nyelvhelyességet és nyelvtörténetet tanítottam.

Úgy tűnik, hogy az egész életemen végigmegy az, hogy engem mindenhonnan kizárnak, kirúgnak. De azt hiszem, hogy nem én voltam kötözködő és elviselhetetlen, csak bizonyos elvekhez ragaszkodtam. És ha a Lengyel Gyulában például egy olyan burdás kolléga fél órával később ment be, mint az órakezdés, és az osztály táncolt a padok tetején, akkor én ezt szóvá tettem. De amikor manapság rám csöngetnek ötvennégy-ötvenöt éves urak és hölgyek, a volt tanítványaim, akkor közöttük vannak lengyelgyulások is.

Közben a hatvanas évek második felében nekiindult a reform [lásd: Új gazdasági mechanizmus], és Tamás elképesztően sokat dolgozott [Az MSZMP KB gazdaságpolitikai titkárának, Nyers Rezsőnek a meghívására 1964–1966 között a gazdasági reformot előkészítő bizottság, az ún. mechanizmustitkárság vezetője volt, majd 1970–1972-ben a reform tapasztalatait felülvizsgáló szakmai bizottság titkára. – A szerk.]. Magyarország – és ez a kádári vezetés érdekessége – az egyetlen táborhoz tartozó ország volt, amelyik a reform útjára lépett. De hogy meddig megyünk el, azt mindig az döntötte el, hogy Hruscsov elvtárs, Brezsnyev elvtárs mit visel még el Magyarország részéről. Ezt mindig szem előtt kellett tartani.

Valamikor ekkortájt egyszer Tamás azzal jött haza nevetve, hogy megszállták a kínaiak. Körülbelül nyolc-tíz kínai közgazdász jött hozzá, és egy hétig ott ültek nála, hogy mondaná el a magyar reformgondolatok lényegét. Mennyiben akarja megváltoztatni a központi utasításos rendszert, a tervgazdaságot, mi az, ami piaci, mi az, ami nem. Körülbelül két hónapra rá kapott is egy angol anyagot a kínaiaktól, amiben azt írták le, hogy amit Tamás elmondott, azt hogyan lehetne adaptálni kínai viszonyokra.

Tamás tanított, és az Intézet is egy remekül megszervezett organizáció volt. Iparágak, termelési ágak szerint különböző bizottságok voltak, a legnagyobb szakértőkkel, és a tetején ott állt Tamás. Ő tekintette át ezt az egészet, és ők csinálták a reformprogramot az utolsó pillanatig. Magyarország mezőgazdasága olyan volt akkor, hogy Dániából jöttek megnézni a magyar szövetkezetet. Az életszínvonal a legmagasabb volt a táborban, és a maga módján, idézőjelben, a szabadság is a legnagyobb volt. Nem volt még egy ország, ahol utazni lehetett. Jó, nálunk is csak háromévenként egyszer, és nagyon kevés pénzzel, de ezt igénybe is vette, aki tudta [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél].

Tamás 1964-ben visszakerült a pártba is. Ez úgy történt, hogy valami értekezlet volt, és Csikós-Nagy Béla szólt Tamásnak, hogy az értekezletre menjen be a Pártközpontba [Csikós-Nagy Béla (1915–2005) – közgazdász, akadémikus. 1946–48-ban a Gazdasági Főtanács főtitkárhelyettese, majd az Országos Tervhivatalban dolgozott, majd miniszterhelyettes volt (Helyi Ipar Minisztériuma, majd a Könnyűipari Minisztérium); elnöke volt  az Országos Árhivatalnak (1957–67), ill. az Országos Anyag- és Árhivatalnak (1967–84). A Magyar Közgazdasági Társaság elnöke volt (1970–1990) (Magyar Nagylexikon). – A szerk.]. Erre Tamás mondta, hogy a portánál szóljanak, hogy engedjék be. Csikós-Nagy teljesen meghökkent, hogy Tamás nem párttag, és egy nap alatt elintézte, hogy kitöltsék a párttagsági könyvét. Ebben az a szép, hogy Csikós-Nagy a háború előtt Imrédy Béla köréhez tartozott – ami erőteljesen jobboldali kör volt –, az után lépett be a Kommunista Pártba, ahol neki aztán soha semmi baja nem lett.

Eközben Mulika lányunk a Gorkij iskolába járt 1956-ig, amikor a Gorkij iskola megszűnt. Ő ekkor nyolcadikos volt, és a Városmajor utcai iskolában fejezte be az iskolát. Ettől kezdve Muli rossz tanuló volt, és tudtam, hogy sokat lóg. A Táncsicsba járt gimnáziumba, és ott is rossz tanuló, olyan hármas volt. Ekkoriban nagyon keveset beszélt, sokat olvasott. És én nem voltam annyit otthon, nem voltam annyit vele, velük, mint amennyit kellett volna. A tanárság nem napi öt óra vagy hat óra munka. Az ember hazajött az iskolából, leült az íróasztalához, és készült másnapra. És egy magyartanárnak ott voltak a dolgozatok is. Nagyon sokat dolgoztam, és ezt meg is kaptam szemrehányásként a lányaimtól. Hogy nem voltam eleget velük. Azt hiszem, Mulika mondta egyszer, hogy nem könnyű a ti gyereketeknek lenni.

Mind a két gyerek szeretett lejárni nyáron Somlóvásárhelyre Sidó Máriához. És szerettek ott a szüreti munkákban részt venni, iszonyúan szerették a paraszti életet élni. Egyszer Muli valami aratásban is részt vett, és telefonon megtudtam, hogy meg van gyűlve a lába, valami megsebezte. Hazautazott, és rettenetes állapotban volt, úgyhogy rögtön kórházba kellett vinni. Igen szerettek Somlóvásárhelyen lenni, ami biztos, hogy nem növelte az irántam való szeretetüket.

Amikor Tamással el voltunk válva, akkor Mulika ment mindig Tamással nyaralni, én pedig itthon voltam Marival. De előtte, 1947-től, és az után is, hogy újra együtt voltunk 1953-tól, általában két hétig Balatonőszödön nyaraltunk – ott volt egy elegáns pártüdülő –, vagy a Tervhivatal üdülőjében Révfülöpön, és az Akadémiának is volt üdülője Világoson. Közösen jártunk nyaralni. Az akadémiai üdülő azért volt jó, mert ugyanazon a helyen kaptunk mi is egy szobát, a gyerekeknek pedig olyan tizenhat éves korig volt egy külön ház, és ők ott laktak. Külföldre akkoriban nem lehetett menni, de emlékszem, amikor Mulika érettségizett, akkor befizettük egy moszkvai útra. Jól beszélt még akkor oroszul. Azt hittem, hogy valami óriási csodálattal fog hazajönni, de nem. Nem voltak különösebb élményei Moszkváról.

Amikor aztán már lehetett külföldre menni, akkor mindig ketten utaztunk Tamással. Nagyon szerettünk ketten utazni. Tamás vezetett, és ha elfáradt, akkor megkért, hogy énekeljek. Voltunk Olaszországban, Spanyolországban, Törökországban, a Szovjetunióban, Svédországban. Voltunk Izraelben is. Tudniillik oda elment három iskolatársnőm, és egy hónapot voltunk náluk. Nem szeretnék ott élni, de nagyon érdekes volt.

Bárhol is voltunk nyáron, mindig kempingben voltunk. Nagyon szerettük a kempinget, mert ott lehetett találkozni a világgal. A jobbunkon egy holland, a balunkon egy kanadai, mögöttünk egy amerikai, és az ember mindenkivel tud beszélni. Óriási dolog volt. Emlékszem, Tamással valamelyik kempingben Ravenna környékén nagyon összebarátkoztunk egy holland házaspárral. Akikkel azon kívül, hogy együtt jártuk a néznivalókat, este ültünk a sátor előtt, és iszogattunk, beszélgettünk.

Van egy furcsa adottságom. Például ha holland, svéd újságot olvasok, megértem, mert nagyon jól tudok németül, a latin nyelveket pedig azért értem, mert az iskolában latinul tanultam, meg franciául is tudok. Az angolhoz való viszonyom ugyan zavaros – volt egy néni, akihez jártam, de tanfolyamra nem volt időm –, beszélni csak konyhanyelvet tudok, de meg tudom értetni magam, és valahogy értem is. Egyszer Olaszországban voltunk Tamással, és egy pasassal hosszan beszélgettünk olaszul az Olasz Kommunista Párt új vonaláról. Tamás ilyenkor mindig nevetett rajtam, mert azt mondta, ha kínaiak lennének ott, akkor a kínaiakkal is beszélgetnék.

Tamás mindig meg volt híva német nyelvterületre egyetemekre. Voltunk egy fél évet Grazban – akkor én szabadságoltam magam az iskolából. Aztán Berlinben, Göttingenben, és a siegeni egyetemen is volt Tamás egy évig. És mindenütt barátokat szerzett. Máig az egyik legkedvesebb barátunk a bajorországi báró Bechtoldsheim család, a legrégibb német család. Bechtoldsheiméknek öt gyerekük van, mélyen katolikusok, de például a pápát is kritizálják. A vallásuk az egy dolog, és azon kívül szabad, gondolkodó, művelt emberek. Nagyon sokszor voltunk náluk az ősrégi kastélyukban, és ők is voltak nálunk.

Egyszer, a varsói és a pesti Akadémia közötti csereüdülés keretében volt egy kéthetes nyári utazásunk Lengyelországba, Zakopanéba. Autónk még nem volt, vonattal mentünk. A vonaton barátkoztunk össze doktor Elődi Pál  [1927–2002, egyetemi tanár] biokémikussal és a feleségével. Elődi Pali a Biokémiai Intézetben dolgozott. Tizenhét éves korában Auschwitzban volt az apjával együtt, és amikor fölszabadult a tábor, akkor az apját a hátán cipelte haza. A felesége, Zsuzsa ugyancsak biokémikus volt. Ő egy szegény zsidó családnak a lánya volt, aki első menetben még varrónő volt, és az egyetem elvégzése után most a tudományok doktora. Elődiék nagyon jó barátaink lettek, és fantasztikusan jókat kirándultunk együtt.

Autónk a hatvanas évek legvégén lett, egy Skoda Octávia. Kellemes halványlila volt – az ember akkor nem válogathatott –, aztán volt Wartburgunk, és azután jöttek a Ladák [lásd: autóellátottság Magyarországon 1950–1990]. Én soha nem tanultam meg vezetni, mindig gyalogos voltam. Amíg busz nem járt erre, addig gyalog cipeltem fel mindent. Szoktam is mondani, hogyha egymásra raknák azt, amit én fölcipeltem, akkor egy második Kis-Sváb-hegyet lehetne lerakni belőle. Hűtőgépünk sokára lett, még a felszabadulás után is sokáig járt az utcában a jeges, akitől vödörben hordtuk a jeget. Tévénk akkor lett, amikor Mari leérettségizett, 1968-ban. Nem akartuk, hogy tévé legyen, amíg ő iskolába jár. Az életmódunkra jellemző, hogy csináltatott ruhánk soha nem volt. Készen vettük a ruhákat, amiket a Városmajor utcában lakó Grasszelliné igazított ránk. Jellemző az is, hogy senkinek nincs fülbevalója. Mindig nagyon puritánul, egyszerűen öltöztünk, de nagyon csinosan. Volt egyszer egy héten bejárónőm, ő vasalt ágyneműt, ruhát, de ha kellett, mi is vasaltunk, a lányaim is.

Máig őrzöm Mari lányom egyik iskolai dolgozatát. Nem tudom, mi volt a címe, „A család”, vagy nem tudom, mi, és Mari azt írta benne, hogy vasárnap reggelizünk, és reggelizés közben sokat beszélgetünk. Ebéd után apukám és anyukám leülnek kávézni, mi is odaülünk, és sokáig beszélgetünk. Ebből az írásból az derül ki, hogy nagyon sokat beszélgettünk, és ez így is volt. De ez az asztalnál beszélgetés – ez az ebéd utáni tislizés, ahogy mi neveztük –, ez valahogy a gyerekeink családjában már nem folytatódott.

1973-ban, nyolcvanöt éves korában halt meg az anyám. A halálát megelőzően tizennégy évig vak volt, zöldhályog glaukóma miatt. Fantasztikusan fogadta el a vakságát. Ült a fotelban, a Szív utcában, hallgatta a rádiót magyarul, németül, franciául. A Szív utcai ház körfolyosós volt. Anyám fogott egy főzőkanalat, és elment sétálni a gangra úgy, hogy a főzőkanálnak a hegye a folyosó rácsához ért, és az mutatta neki, hogy merre kell menni. Soha nem voltak hangulatingadozásai, soha nem volt türelmetlen. Kedves volt élete végéig.

Anyám apám halála után nem ment még egyszer férjhez, végig együtt maradt a bátyámmal. Antinak valami borzasztó kötődése volt a mamához, azt mondta, hogy nem tud élni a mama nélkül, még nászútra is hármasban mentek. A felszabadulás után alakult egy nagy vállalat, a Magyar Gyapjúértékesítő Vállalat. Ez alá a vállalat alá tartozott a magyar juhászat, ez gyűjtötte be a gyapjút, export, import, szóval egy nagy vállalat volt, és Anti ennek lett a vezérigazgatója, amit igen kiválóan csinált. A felszabadulás után megszületett Margit két gyereke is, először András, majd két-három év múlva Kati, és mind ott laktak a Szív utcában.

A Szív utcai lakást valamikor a hetvenes évek végén Antiék megvették öröklakásnak, mint ahogy mindenki megvette a lakását, amikor a tanácstól meg lehetett venni. Közben a Soroksári úti házat eladták, és a dolgokat Anti intézte, nekem azokba beleszólásom nem volt. A mi kettőnk élete nagyon külön ment, és csak nagyon laza kapcsolatunk volt. Később eladták a Szív utcai lakást is, vettek egy villaházat a tizedik kerületben, és odamentek lakni. Ott nagy kert is van, sőt külön madárház is. A madarak olyannyira végigvonultak Anti életén, hogy  a lánya is, fia is állatorvos lett. A lányának egy kisállat-kereskedése van, a fia pedig a tudományok doktora, genetikával foglalkozik. A lányának a már nyugdíjas férje is az állatorvosi egyetemen egyetem tanára volt, és az ő fia is állatorvos.

Nagyon szerettem anyámat. Minden héten legalább kétszer, de egyszer biztos elmentem meglátogatni. És csak hogy jellemezzem magunkat: soha eszünkbe nem jutott, hogy nekem is van örökségem. A házeladásokból én soha semmit nem kaptam, de meg kell mondanom őszintén, nem is érdekelt. Anyám az élete vége felé már látta, hogy valami nagy igazságtalanság történik az én rovásomra, és amikor egyszer nála voltam, akkor rám erőszakolt két alpakkatányért. Örökségnek. Mostanában ha az unokahúgomhoz, Anti lányához megyek – akit nagyon szeretek –, akkor mindig nagyon furcsán érzem ott magam, mert a gyerekkorom környezetében vagyok. A gyermekkorom bútorai, szőnyegei és képei között.

Az én lányaim közül Mulika evezni járt, sportolt, kiválóan rajzolt, és szíve szerint mindig lakberendező meg belsőépítész szeretett volna lenni. De nekünk nem voltak kapcsolataink, és Mulinak az érettségije nem volt valami fényes, úgyhogy elment kirakatrendezőséget tanulni, és azután mint kirakatrendező dolgozott. Sose felejtem el, egyszer a Keleti táján jártam, és egy üzlet előtt mentem el, ahol motorkerékpárokat állítottak a kirakatba. És mit látok, mint azt, hogy a lányom emeli be a kirakatba a motorkerékpárt.

Muli tizenkilenc éves volt, amikor egy vasárnapi ebédnél azzal lepett meg bennünket, hogy mit szólnánk, ha férjhez menne. Azóta is lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem mondtuk, gondolja meg. Egy fiatal villamosmérnök volt, akihez Mulika férjhez ment. A férje elsőgenerációs egyetemi végzettségű volt egy óbudai munkáscsaládban. Az apját – aki részt vett a háborúban, és évekig volt hadifogoly Oroszországban – nagyon szerettem, nagyon kedves ember volt. Munkás volt valamelyik gyárban, a mama pedig háztartásbeli. Teljesen más világ, mint mi. Összeházasodtak, Muli átment a Mahirhoz dolgozni, munka mellett beiratkozott a Közgázra, és harmadéves egyetemista volt, amikor teherbeesett Ádámmal. Abbahagyta az egyetemet, és csak a gyerekkel foglalkozott. Amikor másfél év múlva jött Bálint, akkortól teljesen a két gyereknek szentelte az életét. Úgy gondolom, hogy ez válasz volt arra is, hogy neki nem volt igazán odaadó, mindig rendelkezésre álló anyja. Rövid idő múlva azonban a házassága elromlott, és Mulika abban a házasságban a két gyerekkel teljesen egyedül maradt. Nem tudok elfelejteni egy nyaralást, amikor a gyerekek még egészen kicsik voltak, és valahol a Balatonnál voltak hármasban. A férje sose ment velük.

Később többen kiváltak a Mahirból, csináltak egy reklámirodát, és Muli ott dolgozott. Válni nem akart, nem akarta, hogy a fiai apa nélkül nőjenek fel, de fantasztikus ember, soha nem panaszkodott, soha nem mondta el, hogy milyen bajai vannak. És a megromlott házasságában a két gyerek elmondhatatlan boldogságot jelentett neki. Az élete fő műve és értelme lett ez a két remek pasas. Ádám unokám építészmérnök ­– a legjobb ember a világon, akivel valaha találkoztam –, a felesége Petra, két gyermekük van, Samu és Lea. Petra papája keresztény, a mamája zsidó, de a mamának a családja még ortodox volt. Petrában van valami zsidó identitás, majdnem azt mondhatnám, hogy félelem, mert a mamája koncentrációs táborban született. Bálint unokám – aki informatikus, tündéri pasas és olyan okos, hogy borzasztó, sose értem, hogy éppen min dolgozik – egy keresztény lányt vett feleségül, Vikit.

Mari lányom nyolc és fél évvel fiatalabb Mulinál. Ő óvodába és általánosba a Városmajorba,  gimnáziumba pedig a Szilágyiba járt. Még most is nevetve meséli, hogyha szünetben úgy szólított meg, hogy anyu, akkor nem hallottam meg, ezért ő is tanárnőnek szólított, mert arra fölkaptam a fejem. Mari a hatvanas évek végén érettségizett, ami a diákmozgalmak ideje volt Európában. Emlékszem, mentek a Petőfi-szoborhoz március tizenötödikén. Mari világnézetileg nem lépett a szülők útjára, nem lett szocialista, de benne volt a fiatalok forrongásában. Akkor már volt a „Beszélő” folyóirat is, és azok a fiatalok azt olvasták [A szamizdat „Beszélő” első száma 1981-ben jelent meg, de írógéppel sokszorosított szövegek már a hetvenes évektől terjedtek (részben a nyugati vagy az emigráns sajtóból átvett cikkek, részben név nélkül vagy álnéven írott  cikkek, tanulmányok), a nyolcvanas évek elejétől pedig már nagyobb példányszámban, jobb kivitellel tudtak előállítani szamizdat kiadványokat (stencil, szitanyomás stb.). – A szerk.].

Mari elvégezte az ELTE-t magyar–francia szakon. Ezután a Filmgyárban dolgozott egy ideig, majd a végén ő is tanárként landolt, és tanár ma is. Magyartanár egy informatikai szakközépiskolában. Kiváló tanár, és évekig nagy-nagy lelkesedéssel, odaadással végezte a munkáját, de most nagyon el van keseredve, mert azzal szembesül, hogy a humán tárgyaknak nincs többé helye az iskolában. Az informatikának van helye, csak úgy a felszínen talán bizonyos természettudományos tárgyaknak, és az irodalom, történelem, művészettörténet helyett valamiféle kultúrtörténeti tárgynak. Hogy mégis tudják a gyerekek, hogy volt középkor, meg ne tévesszék össze a Bauhaust a gótikával.

Nem lehet összehasonlítani azt az időt, amikor én tanítottam, ezzel az idővel, amiben most Mari tanít. Hihetetlenül megnőtt az adminisztráció. És az én diákjaim még akartak tanulni, még érdekelte őket az irodalom. Természetesen az osztály tagjai között voltak különbségek, de amikor valaki megkért, hogy beszéljek az új francia irodalmi irányzatokról, akkor benn maradtak a teremben még tizenvalahányan. Ennek ma már semmi nyoma. És a gyerekek szinte egyáltalán nem tudnak beszélni. Az a bizonyos szövegértés, amiről most sokat írnak az újságok, az nulla, és semmiféle ambíciójuk nincs. Ha kettest kapnak, az maximálisan jó osztályzat.

Mari is nyugdíjba fog menni egy-két év múlva. Az ő házasságából is két unokám van. Mari férje egy székesfehérvári polgárosult dzsentricsaládból való, és amikor összeházasodtak, akkor a család két évre kitagadta, mert nem hozzá való felesége lett. Dani unokám huszonnyolc éves, közgazdasági egyetemet végzett. Még egyetemistaként dolgozott egy nagy nemzetközi banknál, és amikor végzett, a bank egy évre kiküldte Milánóba, ahol megtanult olaszul. Jelenleg makroelemzéssel foglalkozik a banknál. Anna huszonnégy éves, ő az egyetlen lányunokám. Ő a Belkereskedelmi és Gazdasági Főiskolát végezte el idén kitűnő eredménnyel, de azóta is hiába keres munkát.

A lányaim tudják, hogy az apjuk munkaszolgálatos volt, és Mari is tudja, hogy Muli és én álnéven éltünk, szóval minden információnak birtokában vannak, de zsidó tudatuk vagy zsidó életérzésük nincs. Viszont érdekes, hogy Tamással a barátaink – és semmiféle keresgélés vagy hátsó szempont nem volt ebben – mind magas intellektusok, mind zsidók voltak. És az unokák haverjai a gimnáziumban, az egyetemen is zsidók voltak. Azt vettem észre, hogy újabban mindenki keresi az identitását. De nem értem, hogy miért kell valami plecsni, hogy zsidó vagyok, magyar vagyok, keresztény vagyok. Miért nem elég identitás az, hogy ember vagyok? Ember vagyok, igyekezve mindig tisztességes maradni.

1986-ban kezdődött Tamás betegsége. Időközben megjelent a reformot összefoglaló füzet, cikkek jelentek meg, viták voltak, és összeomlott a Szovjetunió is. Magyarországon Kádár megtartotta azt a bizonyos utolsó beszédét, amit már nem kontrollált aggyal adott elő. De ami utána jött, abban mi már nem vettünk részt Tamás betegsége miatt. Tamásnak korábban már volt egy vesekőműtéte, és 1989-ben megállapították, hogy rákos az egyik veséje. 1989. június tizenhatodikán megoperálták. Azért tudom a dátumot, mert Nagy Imre temetésének napja volt, amire mi is meg voltunk híva. Az Orbán beszédet együtt néztük a tévén, és Tamás meg volt tőle rendülve. Tudta, érezte, hogy ez egy borzalmas, hazug beszéd volt.

Az operáció után Tamás tíz körömmel akart meggyógyulni, és meg is gyógyult. Leszokott a cigarettáról, tanított tovább az egyetemen, és dolgozott az Intézetben. Nyaranta még utaztunk is ide-oda. Ekkor már nyugdíjkorban voltunk, és én egészen addig tanítottam, amíg Tamás betegsége engedte. 1993-ban Almádin nyaraltunk az Akadémia üdülőjében. Tamás nagyon szeretett teniszezni, télen-nyáron mindig teniszezett. Még úgy tizenhét-tizennyolc éves korában volt egy magyar szuperteniszező – azt hiszem, Asbóth Sándornak hívták [Valószínűleg Asbóth Józsefről (1911–1986) van szó, számos igen rangos nemzetközi verseny magyar helyezettjéről. – A szerk.] –, aki látta őt teniszezni, és versenyzőt akart belőle csinálni. De Tamás nem a teniszt választotta, hanem a világnézetet.

Az üdülőben Tamás egy teniszezésből azzal jött vissza, hogy borzasztóan fáj a térde. Hazajöttünk, a térdfájás nem múlt el, és elmentünk egy orvoshoz, akit ajánlottak. Ez az orvos a vizsgálat, a röntgen és az egyebek után szemünkbe mondta, hogy Tamás áttétes rákos. Az áttétek olyan súlyosak, hogy nem érdemes operálni, meg fog halni. Körülbelül négy hónapja van. Vannak hős emberek, akik azt mondják, hogy a betegnek meg kell mondani az igazat. Én inkább kevésbé volnék hős, és azt mondanám, hogy egy ilyen halálos ítéletet felelőtlenül az ember szemébe mondani gyalázat. Mintha azt mondaná, hogy szálljon föl a hatos villamosra, körülbelül annyi együttérzés van ebben a mondatban.

Ezután itthon voltunk. Eleinte még normális élet folyt, aztán Tamás már csak ült, aztán már csak inkább feküdt. És nem beszélt. Teljesen magába fordult, csak feküdt lehunyt szemmel. December huszonkettedikén volt egy mondata, ami így hangzott: „Az egész életem hiábavaló volt.” Ezt mondta, aztán többet semmit. Hogy miért mondhatta ezt? Hát hiszen hiába volt mindaz, amit tanított, hiába volt az élete nagy munkája, a reform. A mi igazságunkat elvetette a világ, reform helyett jött, amit akkor úgy neveztek, hogy piacgazdaság, de most már kezdik lánykori nevén, kapitalizmusnak nevezni. Ezért volt hiábavaló az élete.

Tamás és én a sztálinizmusnak az eltökélt ellenzékéhez tartoztunk. Szégyelltük magunkat, amikor a huszadik kongresszus után [lásd: az SZKP XX. kongresszusa] Hruscsov tartotta azt a bizonyos beszédet, és nyilvánvalóvá lett a Gulag. Szégyelltük magunkat, amikor itt, a huszadik kongresszus után megtudtuk a Rajk-per és a többi koncepciós per szörnyűségét. Eltökélt szándékunk volt az – a cseh Dubček találta ki ezt a kifejezést – emberarcú szocializmus megvalósítása. Ezért olyan furcsa nekem, vagy inkább fájdalmas, hogy a rendszerváltás után Tamást mindenki elfelejtette. Mindenki úgy csinál, mintha nem létezett volna. A baloldalnak túl liberális, a liberálisoknak pedig túl baloldali. És arról a reformperiódusról senki se beszél, pedig az tette olyanná a rendszerváltást, hogy könnyebb volt, mint a többi szocialista országban.

December huszonharmadikán estefele Tamás meghalt. Nem tudom, hogy ki hívta ki a halottszállítókat – a halál után két órával lehetett elvinni. Lekísértem, elvitték. Aztán volt a temetés. Én nem csináltam semmit, a lányok intéztek mindent. Először a Farkasréten jártak, de kiderült, hogy a keresztény temetőben húsz vagy huszonöt év múlva kirakják az embert, ami nagyon nem tetszett nekik. Így került Tamás zsidó temetőbe.

Ha egy pékmester meghal, aki a sütőipari céhnek volt a tagja, akkor a céh vállalja a temetést. De Tamás temetését senki sem vállalta. Se az Akadémia, se az Intézet, senki. És a temetésen nem akarták vállalni a beszédet sem. A tanítványok, Bauer [Bauer Tamás, közgazdász, sz. 1946], Tardos [Tardos Márton, közgazdász, 1928–2006], Kornai [Kornai János, közgazdász, sz. 1928], senki. Kornai, akinek 1957-ben távoznia kellett az Intézetből, majd két év múlva visszament, és Tamás osztályán dolgozott, írt nekem ekkor egy nagyon szép levelet, aminek az volt a lényege, hogy Tamás nélkül nem tudta volna bejárni azt az utat, amit bejárt. Bauer is Tamás osztályán volt, és egyiknek sem jelent meg nyomtatásban úgy munkája, hogy azt Tamás ne olvasta volna el, és meg ne beszélték volna.

De 1993-ban nem volt jó név Nagy Tamás, és Nagy Tamásnál búcsúbeszédet tartani. Aztán jelentkezett Erdős Tibor akadémikus [közgazdász, egyetemi tanár], hogy ő akar beszédet tartani, és ezért örökké hálás vagyok neki. A barátok nevében sem nagyon találtunk búcsúztatót, végül egy régi barátunk, H. Sas Judit szociológus búcsúztatta. De én ebből teljesen kimaradtam, minden a lányok dolga volt, a Tamás halála körüli időszakra szinte egyáltalán nem emlékszem.

És azután nem nagyon ment az élet Tamás nélkül. Volt egy öngyilkossági kísérletem is, amit nem mertem végrehajtani. Fölmentem a hegyre, majd lejöttem, mert gyáva voltam. Aztán úgy gondoltam, hogy élni fogok. Az ismeretségi körünkben volt egy neurológus a dél-pesti kórházban, hozzá mentem el, és ő haza se engedett már. Két hétig voltam a kórházban, infúziót kaptam, és azóta szedek naponta egy pasztillát is. Nem tudom, mi történne, ha abbahagynám, de nem merem abbahagyni.

A kórház után hazajöttem, és itt voltam a lakásunkban egyedül, amit nem bírtam elviselni. Mariék akkor már nagyon közel laktak, és megállapodtunk, hogy lakást cserélünk. Én odamegyek lakni, ők meg idejönnek. De ez se ment. Két évig laktam ott, egy házban, ahol mindenki haragban volt mindenkivel, egyszerűen nem volt kihez szólnom. És akkor jött az a lehetőség, hogy ezt a lakást, amiben most lakom, a volt lakásunk hajdan leválasztott részét meg lehetett venni. Így jöttem vissza.

Lassan magamhoz tértem. Beiratkoztam a Francia Intézetbe nyelvtanfolyamra, majd megtanultam egy újabb munkát. Van egy nagyon-nagyon kedves fiatal barátunk, aki megszállott néprajzos, kutató és gyűjtő, és van egy üzlete az Attila utcában. Oda mentem dolgozni. Rajtam kívül még két eladó volt az üzletben, de ők nem tudtak idegen nyelvet, pedig abba a boltba sok külföldi jár.

Öt évig dolgoztam ott körülbelül – nagyon szerettem az üzletben lenni –, és azt hiszem, öt éve már, hogy nem dolgozom sehol. Ha az ember öreg, és semmi dolga nincs, akkor nagyon kell vigyázni. Nekem egy félelmem van: hogy megbutulok. És ha az ember ettől fél, akkor járatnia kell az eszét, lehetőleg sokat. Egy hónapja tanulom például a számítógép kezelését. Már tudok emailezni, és elkezdem majd tanulni az internetezést is. Minden héten egyszer járok házi muzsikát hallgatni is, amit nagyon élvezek. Mostanában a járás már nehezemre esik, lemegyek a piacra, bevásárolok, és mindent megcsinálok, de minden egy kicsit tovább tart.

Mint volt irodalomtanár, csak a legfontosabb szépirodalmi műveket olvasom el. Hogy tudjam, mi a posztmodern, és ítéletet tudjak alkotni Esterházy, Nádas, Tandori és a többiek műveiről. Nincs egy idegszálam, ami kívánja ezt az irodalmat. Inkább társadalomtudományt olvasok, szociológiát, közgazdasági irodalmat. Főleg az érdekel, hogy merre megy a világ. A volt szocialista országok most válságban vannak, és újból felélednek a szinte elfelejtett jobboldali ideológiák. Ezekben az országokban zűrzavar van, és olyan konzervatív, nacionalista, fajgyűlölő eszmeiség, amely a legrosszabb időkre emlékeztet.

A fiatalságnak pedig már nincs semmi történelmi tudása. Persze mindig van egy kisebbség, amely jól képzett, de a tömegnek fogalma sincs a közelmúlt eseményeiről sem. A fiatalok elfelejtettek beszélgetni is. Az a remek dolog, az eszmecsere, a gondolatok megvitatása teljesen megszűnt. Kiment a beszélgetés a divatból. A levelezés helyét elfoglalta az sms meg az email. Minden lerövidítve. Attól félek, hogy ez a fiatal nemzedék csak tőmondatokat ért meg, olyan tőmondatokat, amelyek agresszív cselekedetre bátorítják. Az unokáim szerencsére nem ilyenek.

Azok az olvasmányok, amiket olvasok, arról tudósítanak, hogy a jóléti államnak vége, és a világ szegény részeiből nem szűnik meg a tömegek áradata Európa felé. De mit fognak csinálni azzal a tömeggel, amelyik soha nem jut hozzá ahhoz a tudáshoz, amely nélkül ma nem lehet élni? Az a kapitalizmusra jellemző ideológia, hogy te vagy a felelős önmagadért, rajtad múlik, hogy belőled mi lesz, a világ legnagyobb hazugsága. Ha egy gyerek nem az Alma utcából indul, hanem Szabolcs-Szatmárból, az életük folyamán soha egy nevezőre nem jutnak. És a szabolcs-szatmári soha nem éri utol az Alma utcait. Ezeken szoktam gondolkodni, ez érdekel igazán. És vannak barátaim, akikkel tudok erről beszélni. De rettenetesen hiányzik Tamás, akivel egy életen át beszélgettünk.

Életrajz

Ružena Deutschová egy kertes házban él Galántán. Az életvidám idős hölgy nem minden emóció nélkül mesélte el nekünk találkozásaink alatt élete nem mindennapi eseményeit. Az interjú öt beszélgetésünk alatt készült. Ružena Deutschová egyike azon keveseknek, akik számára a zsidóság háború előtti életmódja nem idegen. Galántán rajta kívül már csak öt személy visszaemlékezéseire támaszkodhatunk, akik az általunk vizsgált korszakról hiteles képet nyújthatnak az utókornak.

Apukám dédszülei biztosan Dombóról, Kárpátaljáról származtak, Ungvár vármegyéből [Dombó – kisközség Máramaros vm.-ben. Az 1910-es népszámlálás idején 4000 lakosa volt, zömmel ruténok. A ruszinok vagy ruténok  Galíciában és Kárpátalján, valamint Bukovinában élő, ukrán nyelvjárást beszélő keleti szláv népcsoport elnevezése. Dombó Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Dombó az első Csehszlovák Köztársaság alatt a técsői járásba tartozott. Közel volt hozzá Huszt, Beregszász és Máramarossziget. A környékbeli emberek is oda jártak, ha valamire szükségük volt, vagy éppen a kórházba. Most nem tudom, Beregszászon vagy Huszton volt-e a kórház [A kórház Beregszászon volt. – A szerk.]. De az nem volt messze.

Dombó lakosai zsidók és ruszinok voltak. A faluban két iskola volt, a ruszin és a cseh. A zsidók többsége az állami cseh iskolát látogatta. Benn a faluban többnyire zsidók éltek, no meg a gazdagabb ruszinok, mint a kocsmáros és a tanítók. A ruszinok a falun kívül, a hegyekben laktak, arra emlékszem.

A faluban sok zsidó élt. Mivel nagyon kicsi voltam, csak ködösen emlékszem az ilyen dolgokra, de azt tudom, hogy két imaházat látogattak a helybeliek. Minden zsidó család nagyon vallásos volt. Nagy szegénység uralkodott ott. A dédszüleim is, a nagyszüleim, a szüleim, mind-mind nagyon szegények voltak. Egyik napról a másikra éltek. Még mi is kukoricakenyeret ettünk, csak a sábeszra sütött az anyukám fonott kalácsot, bárheszt. Fehér kenyeret vagy feketét, azt nem ismertük, Dombón csak kukoricakenyér járta. A dédszüleimre végképp nem emlékszem, szóval azt sem tudhatom, hogy mivel foglalkoztak.

A nagyszüleimre nehezen emlékszem vissza, ugyanis hétéves koromban láttam őket utoljára. [Akkor költöztek Felsőszelibe, a galántai járásba. – A szerk.] Az anyai nagyapámat nem is ismerhettem, ugyanis ő hamarabb meghalt, mint ahogy én a világra jöttem. Annyit azonban tudok róla, hogy a vezetékneve Lax volt. Egy ízben, még Dombón, kivittek a temetőbe, és azt mondták, hogy itt fekszik a nagyapa. Többé már nem is jártam a sírjánál.

Az anyuka édesanyja is velünk lakott. Jechévetnek hívták. Anya testvére, Lax Wolf bácsi, aki Amerikában élt, az segített nekünk házat építeni. Anyunak kellett eltartania a nagymamát, ezért a bácsi fölépíttette nekünk a háromszobás, konyhás kis házat. A konyhában volt egy kemence, ott sütöttünk, főztünk. A nagymama bábaasszony volt.

Hat éves múltam, arra emlékszem, hogy a nagymamával külön szobában aludtam. A nagymama nagyon süket volt. Ha éjjel kopogtattak az ablakon, erre én fölébredtem, odamentem hozzá, és fölráztam. Jiddisül mondtam neki, hogy kopognak. Arra is emlékszem mint gyerek, hogy a nagymamának a sírköve meg volt véve, nem tudom, hány éve, és ott volt nálunk a kertben letéve a ház mellett. Nagyon szeretett a kertben dolgozgatni, piros futórózsák is nyíltak ott, a szirmukat összegyűjtötte, és szirupot főzött belőle. Sokféle füveket gyűjtött, ha valahol gyógyítani kellett, ő majdnem minden betegségre talált orvosságot. Ahol szegény volt a család, ott ingyen gyógyított. Nem fogadott el pénzt a szegényektől, az anyum is mindig azt mesélte.

Az apukám szülei az utca másik oldalán, szemben velünk laktak. Fával fűtöttek, és mivel nem volt még villany, [petróleum]lámpával világítottak. Eiländer Izsák nagypapa szabó volt. Mi a nagyapát Zaidinak szólítottuk. Úgy emlékszem rá, hogy ült a gépnél, a fekete kipával a fején. Nagy szakállt viselt. Egy mókás történet jut eszembe vele kapcsolatban. Amikor elmentem hozzájuk, felvett a térdére, és azt mondta, „Gib mir ain kis” [Adjál egy puszit; jiddis. – A szerk.]. Én nem akartam puszit adni neki, mivel bűzlött a fokhagymától. Nagyapa erre elnevette magát, de azért kaptam tőle egy kandiscukrot.

Ráchel nagymama, apukám anyukája kövér asszony volt. Nagyapával kétszobás házban éltek. Tehenet is tartottak. Az  istálló az udvaron volt. Hindi nénivel, aki az apa bátyjának volt a felesége, sajnos, a nevére már nem emlékszem, vele jártam etetni a tehenet az istállóba. Felküldött a padlásra, és onnan dobtam le a szénát. Hindi néni kövér volt, nem fért fel a létrán, ezért engem küldött fel.

A nagymama fekete szoknyát, kék kötényt, fekete kendőt és pruszlikot viselt, a lábán finom zsevró bőrből [Sevró bőr – finom kidolgozású kecskebőr, cipőfelsőrészt készítettek belőle. – A szerk.] készült magas szárú fűzős cipőt hordott. A nagyanya a parókáján kendőt is viselt. A nagyapa nadrágban, mellényben és egy ingujjban járt. Pajeszt is növesztett, mint mindegyik dombói  zsidó férfi. Apának is volt szakálla, pajesza. A fején kipát hordott. Kalapot otthon nem viselt. A zsidó férfiak többsége kaftánt is hordott [Feltehetően haszid közösség élt Dombón. Lásd még: haszidizmus; haszid öltözék; kápedli; kaftán. – A szerk.], sőt, még strámliban is jártak, de ezt csak apa szokta mesélni.

A nagyszülők testvéreiről sajnos semmit nem tudok. Anyu nem mesélt róluk. A nagyszüleim sem meséltek a saját gyermekkorukról. Hét éves voltam, amikor elköltöztünk Dombóról. A nagyszüleimet már soha többé nem láttam viszont.

Az édesapám, Eiländer Lajos biztosan Dombón született, 1902-ben. A szülővárosában mindenki a zsidó nevén, Arjénak szólította. Emlékszem, hogy reggeltől estig a varrógép mellett ült, hajtotta, és csak varrt és varrt. Nem volt egyszerű kilenc gyereket eltartani. Minden reggel felkötötte a szíjakat, a tfilint, és a konyhában vagy a szobában imádkozott. Dombón még egyedül szokott imádkozni, mert Benci akkor még nagyon kicsi volt. Csöndes ember volt, szinte csak a munkának élt.

Az édesanyámat Málkénak hívták. 1901-ben született, tehát egy évvel idősebb volt édesapámnál. Otthon mindig kendőt viselt [lásd: haszid öltözék], de ha kiment az utcára, föltette a parókáját. Galántán, ha templomba indult, a parókájára feltette a kalapját is, de Kárpátalján nem. Anyám hosszú ujjú ruhát és harisnyát viselt, nyáron is.

Mindig nagyon jól főzött, nagyon jó gazdasszony volt, mindent be tudott osztani, sokat dolgozott, sokat mosott és vasalt. Annak ellenére, hogy szegények voltunk, meleg vacsorát készített, hogy jóllakjunk. Az étel változatos volt. Annak ellenére, hogy anyukának nem volt semmi segítsége, mindig szakított ránk is időt. Saját kezűleg fésülte a hajunkat, amikor megjöttünk az iskolából, és megnézte, hogy véletlenül nincs-e tetűnk, arra nagyon vigyázott.

Azt sajnos nem tudom, hogyan ismerkedtek meg a szülők, azt sem tudom, mikor házasodtak össze [A fényképek alapján kiderült, hogy 1924-ben. – A szerk.]. Dombón kötöttek házasságot [lásd: házasság, esküvői szertartás], a zsinagógában. A házassági levelet [lásd: házassági szerződés] oroszul is kiállították. A szülők egymás között jiddisül beszélgettek. Amikor nem akarták, hogy mi, a gyerekek is megértsük, amit mondanak, olyankor románra, ruszinra vagy magyarra fordították a szót.

A szüleim streng ortodox zsidók voltak. Kóser háztartást vezettek. Otthon minden kóser volt. Minden ünnepet megtartottunk. Például jött az újév [lásd: Ros Hásáná], akkor jött utána egy hétre a Hosszúnap, a Jom Kipur, amikor mindig estétől másnap estig böjtöltünk. Minden böjtöt megtartottunk, mi is mint gyerekek. Volt az Eszter böjtje [lásd: Purim]. Nem volt olyan böjt, amit tizenkét éves koromtól ne tartottam volna meg. Anyukám Dombón is gyakran látogatta a mikvét. A hegy alján volt egy épületben. Mint gyerek emlékszem erre, ugyanis anyu gyakran elvitt minket magával fürödni. A fürdőben nagy fakádak álltak. Az anyu először lebukott, és aztán minket is megmosdatott. Biztosan fizetett is valamit a meleg vízért, szappant már vittünk magunkkal. Az édesapám is látogatta a mikvét, mert nagyon vallásos volt. A sábesz bejövetelével a férfiak fekete kaftánba öltözve, fejükön a strámli, úgy mentek az imaházba.

Dombón a házunkat fával fűtöttük, lámpával [azaz: petróleumlámpával] világítottunk. Egy az apa varrógépénél, egy pedig az asztalnál lógott. Villanyunk nem volt. Kertes házban laktunk, amire szükségünk volt, ott megtermett. Nagyon sok almánk is volt, baromfit, libát is neveltünk saját magunknak. A ház berendezése szerény volt. A hálószobában két ágy, két fiókos szekrény állott. Alul a fiókokban szoktuk tárolni a frissen sütött pogácsát, kiflit. A házi munkák elvégzésében nem segített senki, soha nem tartottunk cselédet, ugyanis nem volt rá pénzünk. Dombón nagyon szegények voltunk.

Dubován [Dombón] csak zsidó szomszédaink voltak, mint kisgyerekek együtt játszottunk. Apa  rongybabákat varrt, rongylabdát, fából kis asztalt készített. Ruhát is varrt nekünk, amíg kisebbek voltunk. Egy folyóhoz, már nem tudom, hogy hívják, oda jártunk fürödni. Dombó hegyes vidék volt, tele erdőkkel. A hegytetőre hajtottuk a libákat őrizni, egyúttal sokat is játszottunk. A föld agyagos volt, arra emlékszem, abból formáztunk mindenféle pogácsákat. Kidíszítettük őket kis virágokkal, így játszottunk. Előfordult, hogy a libák elúsztak a vízen, egyenesen a  közeli vízimalom kerekére, ahonnan aztán már nem szabadulhattak, így odavesztek. Sírtunk is, bizony. Nem tudom, melyik folyó volt az, de nagy folyó volt. Tutajokat is úsztattak a folyón, kivágott fát szállítottak a fűrészárugyárba.

Emlékszem, hogy anyunak volt egy bátyja Amerikában. New Yorkban élt, és amikor az 1930-as években hazajött, ölébe vett, és fülbevalót tett a fülembe. Szép rózsaszín ruhát is hozott,  pelerinnel, hozzá kis lakkcipőkkel. Ez az amerikai nagybácsim szabó volt, saját szabóműhelyében dolgozott. Küldött a nagymamának egy képet, rajta volt a feleségével és a lányával. A fejéről azonban hiányzott a kipa. A nagymama visszaküldte neki a képet, mondván: „Ez nem az én fiam, az én fiamnak volt feje, de ennek nincs feje.”

Az anyuka testvérei közül a legöregebbet Joszkovits Jente néninek hívták. Dombón egy utcával odébb laktak. Emlékszem, hogy szombaton mindig elfutottam hozzájuk, mert tökmagot kaptam tőlük. A bácsinak be volt kötve a szeme egy bőrdarabbal, mert kilőtték az első világháborúban. Jól éreztem magam náluk, mert nekik is volt lányuk, akivel  barátkoztunk. Sajnos, a nevére már nem emlékszem.

Anyukám másik lánytestvére, Nuszn rabbi felesége Romániában élt. Ahogy mesélték,  nagyon vallásosak voltak. A néni fiatalon halt meg, rákban. Azért tudom, mert a nagymama megírta levélben, csak annyit tudtunk meg a haláláról. Apu sokáig dugdosta a levelet anyu elől, de végül mégiscsak megmondta neki, hogy mi történt. Mi akkor már Felsőszeliben laktunk. Nem tudom, hány gyerekük született, azt hiszem, hatan lehettek. A második világháború alatt Romániában volt egy olyan terület, ahonnan a zsidókat nem deportálták. A bácsim is oda került a gyerekekkel [Lásd: zsidótörvények Romániában; zsidók Észak- és Dél-Erdélyben]. A háború után azonnal, ahogy felszabadult Románia, kiment Palesztinába a gyerekekkel. 1978-ban, mikor először voltam Izraelban, még találkoztam az unokatestvéreimmel. Ketten közülük máig Tel-Avivban élnek, a többiek meghaltak.

Apámnak is volt egy bátyja, aki a belgiumi Antwerpenben élt, de nem volt családja.  A többi családtagot is segítette, de leginkább minket. Anyunak mindig azt írta, hogy a lányok tanuljanak ki valamilyen szakmát, ő majd férjhez ad minket, de mindegyikünknek legyen szakmája. A második világháború azonban meghiúsította ezeket a terveket. Belgiumból is deportálták a zsidókat, ő így már nem tért vissza.

Apámnak csak egyetlen testvérét ismertem közelebbről, az Etus nénit. A férjét Nachman Tevlovitsnak hívták. Prágában laktak. Közvetlenül a háború előtt született a kislányuk, Jindriška. A háború előtt nem jártam náluk soha, ezért nem tudok mondani róluk semmit. Prágából vitték őket a terezíni [lásd: Theresienstadt] koncentrációs táborba. Az volt a szerencséjük, hogy a bácsim nagyon ügyes ember volt, fűzfavesszőből kosarakat font, ülőgarnitúrákat és babakocsikat. A németek ezért megkímélték az életét, ugyanis mindig szükségük volt valamire. Kijárt a folyóhoz, ott megszedte a fűzfavesszőket. Csapdákat is állítgatott a varjakra, amelyekből a néni levest főzött. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az egész család megmenekült. Három vagy négy évet töltöttek a terezíni koncentrációs táborban. 

Amikor felszabadultak, ahogy az Etus néni mesélte, lovas kocsin mentek vissza Prágába. Egy külvárosi családi házban laktak. 1947-ben Prágában mentem férjhez, és a lakodalmat is a házukban tartottuk. A háború után, amíg férjhez nem mentem, gyakran tartózkodtam náluk. A nénim nagyon szeretett engem, hasonlítottam is rá. Amikor megszülte a lányát, az Evičkát, én mostam rá a pelenkát, és főztem is nekik. Sokat segítettem. 1948 februárjában, még mielőtt a kommunisták Csehszlovákiában teljesen átvették volna a hatalmat, kivándoroltak Amerikába. A bácsimnak ugyanis ott élt egy barátja, aki meghívólevelet és hajójegyet küldött neki. Apa még elment hozzájuk elbúcsúzni. Többé aztán már nem is látták egymást. Hogy miért mentek ki, nem tudom. Lehet, hogy a bácsit is becsukták volna, mert söprűgyára volt.

Amerikában eleinte New Yorkban éltek, onnan Michiganbe, majd Detroitba költöztek, ahol az ortodox hitközséghez tartoztak. Detroitban született az egyetlen fiuk, Ervin, aki a Jichak zsidó nevet kapta. Etus néni a gyerekeivel jiddisül beszélt. A rendszerváltás után egyszer meglátogattam őket Detroitban. A nénivel, Jindriškával és Jichakkal találkoztam. Jiddisül beszélgettünk, mert a nénim nem tudott már egy szót sem magyarul. Csak annyit tudott, hogy leveleiben magyarul írta: „csókol Etus”. Azt még le tudta írni. A nénim 93 éves korában halt meg. Detroitban van eltemetve a zsidó temetőben.

Jindriška emlékezett az esküvőmre is, mindig azt kérdezte az édesanyjától, hogy: „Mami, kdy budu já taková slečna jako Ruženka? ”. [Anyukám, mikor lesz belőlem is olyan nagylány, mint Rózsika? – A szerk.] Engem Prágában Ruženkának hívtak. Arra emlékezett. Nagyon örültek nekem. Mikor Amerikában jártam, Jindriška olyan 64-65 éves volt. Jindriška elvált a férjétől, két családja van, mindketten zsidó házastársat választottak. Jindriška ma már nyugdíjas tanítónő, a fia pedig gyógyszerész. A lánya  számítógépen dolgozott, de már ő is nyugdíjas. A gyerekek már nem vallásosak. A fiú még jár templomba, de nem olyan vallásos. A lányok [azaz: Jindriška és Evička] nem járnak templomba sem. Jindriška gyerekei Chicagóban élnek, nem találkoztam velük. A másik unokatestvéremnek, a Jichaknak az egyik lányát és a fiát láttam. A lány egyetemi hallgató volt. A másik lánya Caracasban lakott akkor, vele nem találkoztam.

Én 1927-ben születtem Dombón. Dombón mindenki jiddisül beszélt. Az én anyanyelvem is a jiddis. Korai gyerekkoromból egyáltalán nincsenek emlékeim. Nem jártam óvodába, anyu mellett voltam egészen iskolás koromig. Elsős koromban cseh állami iskolába jártam, ott tanultam meg egy kicsit csehül. A szüleim a jiddisen kívül románul, ruszinul és magyarul is beszéltek.

Kárpátalján nagy volt a szegénység. Mi 1933-ban és 1934-ben Felsőszelibe költöztünk [Felsőszeli a trianoni döntést követően került Csehszlovákiához. Pozsony vm.-i nagyközség volt, ahol az 1910-es népszámlálás szerint 3500 főnyi, magyar ajkú lakos volt. – A szerk.]. Az én bácsim, apámnak a bátyja, a Singer cégnél volt alkalmazva mint kereskedelmi utazó. Beutazta egész Csehszlovákiát. Tudomására jutott, hogy Felsőszeliben van egy zsidó iskola, de arra, hogy állami támogatásban részesüljenek, nem volt meg a kellő számú gyerek. Amint odahurcolkodtunk, meglett a létszám, mert mi, gyerekek akkor már hatan voltunk, és hárman már jártunk iskolába. A felsőszeli zsidó iskola így megkapta az állami támogatást.

Apa hamarább jött [Felső]Szelibe lakni. Nem volt itt semmilyen rokonunk. Talán egy évig élt itt egyedül, összegyűjtötte a keresetét, és hazaküldte. Aztán már mi is idehurcolkodtunk. [Felső]Szeliben nem volt szabó, így ő lett a zsidó szabó.

Felsőszeliben csak a gazdagabbaknál volt villany, de vízvezeték náluk sem volt. A vizet kutról hordtuk. Járda nem volt. Ha be kellett menni Galántára orvosságért, akkor gyalog futottam Felsőszeliből a városba. A cipőt levettem, nehogy elkopjon a talpa. Anyu egy vizes rongyot is tett a táskába. A galántai hídon először letöröltem a poros lábamat, csak azután vettem fel a cipőt, mert szófogadó gyerekek voltunk. Úgy jöttem be Galántára a gyógyszertárba. Hazafelé menet a hídon ismét levettem a cipőt, és beletettem a táskába, nehogy elkopjon. A falusi doktor, Lőwinger autóval közlekedett, és valószínűleg a helyi gyárosok, az Eisler és Szold is. A parasztok többségének lovas kocsija volt.

A dombói és a felsőszeli életmód nagyon különböző volt. Mi otthon még jiddisül beszéltünk, de a felsőszeli zsidó gyerekek már nem értették a szavunkat, csak néhány öreg zsidó tudott még jiddisül. Felsőszeliben könnyebben éltünk, sokkal könnyebben. Dombón majd minden házban volt suszter és szabó. A ruszinok vastag posztóból varratták az ünneplő és a munkaruhát, ők kint dolgoztak. Nem pénzzel, hanem tejjel vagy juhtúróval fizettek. Felsőszeliben apa volt az egyedüli szabó. Nagyon megbecsülték és szerették, mindenki a zsidó szabóhoz jött varratni. A munkájáért már pénzt kapott, csak azok, akiknek nem volt pénzük, azok hoztak tyúkot, lisztet vagy tojást. A zsidók is támogattak bennünket, a hitközség is. A falu határában egy szeszgyár működött, Eisler és Szold volt a tulajdonos. A Szold úr ellátott bennünket télire való krumplival és tűzifával. A hitközség megtérítette betegség esetén az orvosság árát. 

Felsőszeliben nem volt a zsidóknak tipikus foglalkozásuk. Tyúkászok, libászok, kereskedők voltak. Néhányan a Szoldnál, a szeszgyárban és a mezőgazdaságban dolgoztak. Dombón a tipikus zsidó foglalkozás a szabó és a suszter volt. Mindegyikük a saját házában nyitott műhelyt. Dombón fűrésztelepek is működtek, ahol többnyire zsidókat alkalmaztak. Nagyon nehezen, nagyon szegényesen éltek a dombói zsidók. Sokan közülük ezért vándoroltak ki Amerikába, mint az édesanyám bátyja is, a Wolf bácsi.

Felsőszeliben nem volt rabbi, csak két sakter. A legközelebbi rabbi Galántán élt, ahol két ortodox hitközség működött. Az egyiket a Buxbaum, a másikat pedig a Seidl rabbi vezette. A kántorunknak és a hitközség elnökének a nevére, sajnos, nem emlékszem. Előimádkozni a sakterok, Krakauer és Ehlbaum szoktak. Felsőszeliben az imaház abban az utcában állt, ahol a katolikus templom. Egy nagy udvar tartozott hozzá, ott volt a zsidó iskola épülete is. A zsidó iskola mögötti épületbe jártak hittanra. Utána az egyik sakter lakása következett, majd a másik sakteré. Mi mindkét sakterhoz jártunk, de mégis inkább a Krakauerhoz. Mindketten ortodoxok voltak, csak a [felső]szeli zsidó közösség egy része ide húzott, a másik pedig az Ehlbaumot pártolta. Krakaueréknek nagy családjuk volt, azok természetesen a Krakauert pártolták. [Felső]Szeliben éltek a Müllerék, Schwartzék is, ők az Ehlbaumhoz jártak. A Krakauerék Dunaszerdahelyről származtak, Ehlbaumék nem emlékszem, honnan jöttek. A legutolsó épületben volt a fürdő, a mikve.

Otthon csak héber könyveket tartottunk, köztük az egész Máhzor, szóval az imakönyvek, például az újévi imákra, Kol nidré, Mózes öt könyve [lásd még: ima]. Ezeket a könyveket a szüleim naponta olvasták, hiszen rendszeresen imádkoztak, reggel is, este is.

A szülők minden hagyományt megtartottak, szigorúan vallásosak voltak. Édesanyám kóser háztartást vezetett [lásd még: étkezési törvények]. Külön volt a zsíros edény, külön volt a tejes edény. A zsíros étel után hat óráig tejes ételt nem ehettem. Étkezés előtt mindig kezet mostunk, mindenre áldást kellett mondanunk, a víztől kezdve mindenre. Ezt mi is betartottuk, gyerekkorunktól fogva. Emlékszem, amikor először böjtöltem, éppen az Eszter böjtje volt. A templomban az Eszter életéről olvastak. Amint vége lett az ünnepnek, anyu az imaház előtt már várt bennünket. A táskájában mindenkinek hozott egy szelet kenyeret, hogy hazáig aztán kibírjuk.

Sábeszkor, amint az apa megjött a fiúkkal a templomból, megáldott minket. Hazajött, addigra elkészült az ünnepi vacsora, a bárheszt is megsütötte az anyu. Szegényesen, de megvolt. A hét folyamán mindig összegyűjtötte a hozzávalókat. A téli napokban mindegyikünk kapott egy almát vagy tökmagot. A tökmagot pohárba mérte ki nekünk, hogy össze ne verekedjünk rajta, és hogy mindenkinek egyenlően jusson. A faluban a zsidók sábeszra még felöltötték az ünneplő ruhát, de kaftánt és strámlit már nem hordott senki. 

Apa Felsőszeliben is gyakran járt a mikvébe, akkor még nagyon vallásos volt. Anyukám is eljárt oda havonta a gyerekekkel együtt, ugyanúgy, mint Dombón. Azonkívül minden reggel mosakodnunk kellett egy spanyolfal mögött. Ott volt a lavór, benne a víz. Amíg az összes gyerek megmosakodott, az egy ideig eltartott. Egymás után mosakodtunk. Egyszer egy héten fürödtünk egy fakádban. Kint megmelegítette anya a vizet, persze nem mindenki kapott frisset, csak hozzá öntöttük a meleget. Nyáron péntek délután fürödtünk, télen pedig csütörtökön, mivel télen hamarabb jön be a sábesz.

A bátyám bár micvójára csak ködösen emlékszem. Felsőszeliben volt a bár micvója, a süteményt Galántán süttette édesanyám a Lőwinger cukrásznál. Tíz éves lehettem, amikor anyukám gyalogszerrel Felsőszeliből Galántára küldött. A távolság a két helység között tizenkét kilométer. Lőwingerék már előzőleg két nagy dobozba rakták a süteményt. Visszafelé szerencsém volt, mert egy pomvágli [Vasúti kiskocsi, sínen közlekedik – A szerk.] fölvett engem. A bár micvóra már valóban nem emlékszem, hiszen én nem jártam az imaházban, csak annyit tudok, hogy az összes zsidó férfi eljött hozzánk látogatóba délután.

Dombón, mint említettem, cseh iskolába, Felsőszeliben már zsidó iskolába jártam. Hat évig jártam ebbe az iskolába, elsőtől egészen hatodik osztályig. A tanítónő, Helena Bergerová, azt hiszem, nagyszombati származású volt. Csak rövid ideig tanított engem. Utána Reisner Zoltán bazini tanító következett. Egy osztályba jártam például a Müller Hasival. 2004 szeptemberében temették el a galántai zsidó temetőben. Ő volt az utolsó galántai, aki a galántai jesiva hallgatói közé tartozott, ahol a Duschinski és később Buxbaum rabbi vezetése alatt folytatta a tanulmányait. Ide járt a későbbi férjem, Deutsch Herman is. 

Kedvenc tantárgyam a történelem volt. Mai napig is szeretem. Galántán volt egy tanítónő, akit kimondottan nem szívleltem, mert mindig kivételezett a jómódú szülők gyerekeivel. Engem mindig felszólított, Eiländer, tartsd a kezed, és kézbe vette a nádpálcát. Reisner Zoltán volt a kedvenc tanárom. A háború után visszatért ide, Galántára, és feleségül akart venni. Hozzá is mentem volna bizony, ha már közben nem lettem volna Deutsch Hermannak az asszonya.

Én az antiszemitizmussal sem az iskolában, sem pedig a tanáraimnál nem találkozhattam, ugyanis kizárólag zsidó iskolákba jártam, és maguk a tanárok is zsidók voltak. Külön zene- és nyelvórákat nem vettem, nem is lett volna rá pénzünk. Zsidókkal barátkoztam az iskolában is, néhány kivétellel a közvetlen környezetemben is zsidók éltek.

Felsőszeliben közös udvarban laktunk egy öreglánnyal, Paula kisasszonnyal és egy evangélikus családdal, a Kozákékkal. Paula kisasszonynak volt egy kis textilüzlete. Ha valamire szüksége volt, minket, a gyerekeket küldött el, és mi elfutottunk. Kozák úr ács volt. Három családja volt, két lány és egy fiú. Annak ellenére, hogy a szülők jó viszonyban voltak, mégsem látogatták egymást. Kölcsönösen tiszteltük egymás vallását. A Kozákék például, mikor öltek, akkor beletették a kenyérkosárba a lisztet, tojást és egy élő kacsát. Úgy hozták át, hogy ez az ölés. Karácsonyra vagy húsvétra nekünk mindig gyümölcsöt adtak meg diót. Soha nem hoztak kalácsot, mert tudták, hogy azt mi nem ehetjük meg, mivel nem kóser. Arra emlékszem, hogy tiszteletben tartották a vallásunkat. Az udvar tágas volt. Volt egy kertünk, amit bedolgoztunk. Anyám baromfit és kacsát is nevelt. Az udvar mögött már a Dudvág folydogált.

A szülők csak az imaházat látogatták, baráti látogatásra nem szakítottak időt, egyszerűen nem értek rá. Keményen dolgoztak, apu varrt, anyu meg a gyerekekkel foglalkozott. Hol mosott, hol meg vasalt, ilyesmire [azaz: baráti összejárásra] nem volt idő.

Mi nem tudtuk, hogy mi az a nyaralás, olyasmi nem létezett. Anyu minden nyáron, két-három hónapra is elment Dombóra meglátogatni az édesanyját. A legkisebb testvéreimet szokta magával vinni, ugyanis a kicsiknek még szükségük volt rá. A dombói erdőkben aztán mindenféle gyümölcsöt és gombát szedtek. Azokat megszárította és hazaküldte. Mi, akik nagyobbacskák voltunk, otthon maradtunk, mert az iskola szeptemberben kezdődött, anyu pedig csak később érkezett haza, az őszi ünnepekre. 1940-ben vagy 1941 nyarán járt utoljára Dombón, akkor látta utoljára az anyukáját is. 

Felsőszeliben nem volt piac, Dombón sem. Csak Galántán volt piac. Dombón minden megtermett, amire szükségünk volt. Felsőszeliben, emlékszem, voltak vásárok, de hogy milyen gyakran, azt nem tudom. Dunaszerdahelyről és máshonnan is eljöttek oda a vásárosok. Kislány koromban, kilenc-tíz évesen már vigyáztam, hogy ne lopjanak. Mindig kaptam egy darab anyagot, amiből aztán ruhát vagy szoknyát varrattak nekem.  A családnak nem volt olyan állandó kereskedője, akitől rendeltünk volna bármit is.

Felsőszeliben, ahol laktunk, élt egy nagy kommunista, és annak volt egy fia. Kátyó Bélának hívták. Ahogy megyünk kifelé a faluból, ott áll egy híd, a rakottyási híd. A Bélát mindig azzal csúfolták, hogy nézze, a rakottyási hídon jön a Hitler, és elviszi a kommunistákat. Ez 1934-1935 körül történt, a faluban akkor még nem volt zsidóellenes hangulat. Velem a gyerekkoromban nem érzékeltették, hogy zsidó vagyok. Nem, soha. 

1938-ban, amikor bejöttek a magyarok [1938. november 2., lásd: első bécsi döntés], bennünket rögtön a következő héten kiutasítottak a faluból azzal, hogy apa bolsevista. Mi akkor azt se tudtuk, hogy mit jelent az a szó. Jól megvoltunk Felsőszeliben, addig soha semmi bajunk nem volt senkivel. Vissza akartak küldeni bennünket a Kárpátaljára, mert nem volt elintézve a magyar állampolgárságunk [lásd: KEOKH]. A tél közeledtével kitoloncoltak bennünket a falu határára, Barakonyba. Decemberben már fagyott, a szüleim pedig nyolc gyerekkel a szabad ég alatt a hidegben sínylődtek. Galántán a zsidók rögtön közbeléptek, amint ezt megtudták. Autót küldtek, úgy hoztak bennünket Galántára. Akkor utaztam először autóval. Rögtön egy berendezett szobát is kaptunk, ágyakkal. A zsidó hitközség intézkedett ez ügyben, konkrét személyekre sajnos nem emlékszem. Azt is kijárták, hogy megkaptuk a letelepedési engedélyt, de apámnak naponta jelentkeznie kellett a határrendőrségnél. A Kárpátalját is visszacsatolták közben Magyarországhoz. A belgiumi nagybácsim is küldött pénzt, így megszereztük az állampolgárságot. Anyu a történtek után már nem akart visszamenni Felsőszelibe, azért maradtunk itt Galántán [Galánta a Kisalföld északi részén, az ún. Mátyusföldön fekvő város, járási székhely (1910-ben 3300 főnyi túlnyomóan magyar, csekély részben német és szlovák anyanyelvű lakossal), amely a trianoni szerződést követően Csehszlovákiához került (ekkoriban 3600 lakosa volt). 1938 és 1945 között ismét Magyarországhoz (Pozsony vm.) tartozott (lásd: első bécsi döntés). – A szerk.].

Nyolc testvérem volt. A legnagyobb testvérem, a Benő és a legkisebbik, a Miksa között tizenöt év korkülönbség van. Benő, Hana, Sári, Manci és Eszti Dombón születtek. Sándor és Gizike Felsőszeliben, Miksa pedig Galántán született. A kisebbik testvéreimre csak homályosan emlékszem, ugyanis aránylag keveset voltam velük. Édesanyám a nyári szünetben elvitte magával a kicsiket a nagymamához Dombóra, így három hónapig nem is láttam őket.   

Benő, a legöregebbik testvérem nagyon szorgalmas gyerek volt. Szencen kitanulta a szabómesterséget. Amikor apa bevonult munkaszolgálatba, akkor ő tartotta el a családot, akkor már Pesten dolgozott a műhelyben. A második világháború alatt hunyt el. Anyu imádta őt.

A legtöbb időt a húgommal, Hanával töltöttem. Felsőszeliben, a házunk mögött folyt a Dudvág. Télen a befagyott vízen korcsolyáztunk, szánkóztunk. A korcsolyát apa faragta fából. Nyáridőben kalászt szedtünk, mert anyánk baromfit nevelt. Egész nyáron dolgoztunk a szünidő alatt.

Hanával együtt voltunk az allendorfi munkatáborban. Amikor felszabadultunk, együtt jöttünk haza. Hana egy ideig Galántán maradt, de 1946 tavaszán elment Kassára, és onnan a későbbi férjével Palesztinába indult. A hajót elfogták, az utasokat Ciprusban kiszállították. Leveleztem vele, képeket is küldött onnan. Ciprusról hajóval utazott tovább Izraelba. Ott bevonult katonának.

Hana férje nagyon fiatalon lezuhant valami építkezésnél és meghalt. Kassai fiú volt. Három családjuk született. Velük nem tudok beszélni. Ha elmegyek hozzájuk, azt mondják, Dada néni, salom, adnak egy puszit, aztán megint eljönnek, amikor  hazamegyek, megint salom meg egy puszi és kész. Hana egyik lánya tanítónő, Malkénak hívják. Az én lányomnak is ez a zsidó neve, anyukánk után neveztük el őket. Malke férjének a szülei Marokkóból származnak. A másik unokahúgom, Sára bankhivatalnok volt, de miután férjhez ment, már nem dolgozik. A két lány a családjával Tel-Avivban él. Hana fiának, Markus Elinek vasnagykereskedése van, és közben most végzi a jogi tanulmányait is. A feleségének a szülei Lengyelországból mentek Izraelba. Hana és a fia családja a mai napig is Netanján él. A zsidó hagyományokat tartják, és a mai napig mindegyikük kóser háztartást vezet. 

A második lánytestvérem, Sárika, akit mi Sárának hívtunk, nagyon okos és szép kislány volt. Már hatéves korában verseket írt. Esztikére és Mancira már nem nagyon emlékszem. Sándor, akit Salamonnak, illetve Saulinak szólítottunk, 1935 telén született. Szép gyerek volt. A sóletot ő szokta széthordani a péktől a jómódúaknak. Mindig kapott érte pár fillért. Anyunak a születésnapjára tévedésből fakanalat vett, de ő messziről boldogan kiáltozta, hogy ajándékba sótartót vásárolt. Sokáig szórakoztunk rajta, még a mai napig is mosolygok rajta, ha visszagondolok rá. Gizikéről és Miksáról sajnos nincs emlékem. A legfiatalabb testvérem, a Miksa csak négy éves volt, amikor anyával, Sárival, Mancival, Eszterrel és Sándorral elgázosították.

Gyerekkoromban betartottunk minden zsidó ünnepet, hagyományt. Ahány böjt van a zsidóknál, mind betartottuk, már amit nekünk, a lányoknak kellett betartanunk. A férfiak minden héten böjtöltek, de azt persze nekünk nem kellett betartani. Szombatonként  reggel, ahogy felkeltünk, már várt a kalács és az ünnepi reggeli. Apa elment a templomba, délben jött haza. A péktől elhoztuk a sóletet, ünnepi ebédet ettünk. A sóletot két péknél sütötték, a Schultznál és a Lichtnernél. Otthon elkészítettük, húst tettünk bele, meg mindent, ami éppen jutott. Anyukám leöntötte vízzel, lekötötte, rátette a födőt. A nevet is ráírta. Péntek délután az anyu elvitte a pékhez. Mi a Schultzékhoz hordtuk. Betették a kemencébe. Ha jó helyre került, akkor a sólet is jó volt. Előfordult azonban, hogy félig nyers maradt, de néha el is égett. Azt mondták, hogy a sólet olyan, mint a házasság. A szülők délután lepihentek, mi meg elmentünk a kastélyba sétálni. Fiatalokkal játszottunk. Szombaton csak olvasni lehetett, vagy délután, mikor még fiatalabb voltam, a zsidó lányiskolába, a Bet Jákovba is jártam.

Hosszúnapkor [Jom Kipur] éa újévkor [Ros Hásáná] az anyu elment a templomba. Olyankor mindig szépen felöltözködött. Szép ruhái voltak, a bácsim küldte neki Amerikából. Mielőtt kilépett volna a házból, parókát, kalapot tett a fejére. A lányok addig nem mentek vele el a templomba, amíg 12 évesek nem lettek. Mi, kislányok csak ünnepnapokon mentünk el a templomba megnézni az anyut, különben lent játszottunk az imaház udvarán. Sokan voltunk az udvaron. A fiúk már bent ültek a zsinagógában, és a férfiakkal imádkoztak, főleg, ha már túllépték a tizenharmadik életévüket [Azaz már megvolt a bár micvójuk. – A szerk.]

Hosszúnapkor böjtöltünk. Tizenkét éves korunktól kellett böjtölni egész nap, ki is bírtuk. A sátoros ünnepre [Lásd: Szukot] mi is állítottunk sátrat, földíszítettük, csillagokat tettünk rá, és aztán csak jártunk megnézni a többiekét, hogy kié a legszebb. A sátrat apa szokta építeni az udvaron. Ha egy udvarban négy zsidó család lakott, mind a négy család külön állított sátrat. Ott tartották az egész ünnepet, bent a házban csak aludni lehetett, enni a sátorban kellett. Ha esett az eső, akkor is ott ettek állva.

Zsinagógába minden ünnepen, Pészahkor, pünkösdkor [lásd: Sávuot] jártunk. Pünkösdön a zsinagógát kidíszítették virágokkal, örömünnep volt az. A Hosszúnapot és az Újévet csak a zsinagógában ünnepeltük, utána otthon az ünnepi ebéd és vacsora következett. A templomban imádkoztunk. Kedvenc zsidó ünnepem a pünkösd, mert akkor azt ehet az ember, amit akar, és persze ahol akar. Húsvétkor nem lehet azt enni, amit akarunk, sátoros ünnepkor meg nem ehet ott az ember, ahol akar. Ezért a legjobb ünnep a pünkösd.

A szüleim a zsidó hagyományokból és a vallásból szinte mindent átadtak nekünk. Egy rendes ortodox zsidó család voltunk. Anyukámnak én mindig azt mondtam, hogy ha én férjhez megyek, nem fogom viselni a  parókát. Azt válaszolta, hogy ki fog a hajad hullani. Édesapám és a bátyám cidáklit viseltek, egészen addig, amíg nem deportálták őket, sőt, még arra is emlékszem, hogy a bátyám a lágerba is vitt párat magával. A családunkban a férfiak pajeszt növesztettek maguknak, apámnak szakálla is volt. 1938-ban, a magyarok alatt vágatta le a szakállát, de a bátyám továbbra is hordta a pajeszt.

Galántán akkoriban két ortodox hitközség volt, az egyiket Buxbaum rabbi, a másikat Seidl rabbi vezette. Mindkét rabbinak külön-külön udvara volt. Mindkét udvarban állt egy zsinagóga és mikve. Mi a Buxbaum rabbi hitközségébe tartoztunk, akit a szüleim vallásosabbnak tartottak. Ennek ellenére az anyukám a másik, a Seidl udvari mikvébe járt. Itt a Vogel sakter felesége volt a mikvés asszony. A Vogelék is Kárpátaljáról származtak, jóban voltak velünk. Az anyu bennünket is oda vitt fürödni, biztosan azért, mert ott nekünk nem kellett fizetni. A mikve belül fehér csempével volt kirakva. Az asszonyok a kabinokban vetkőztek. Megfürödtek a kádakban, és végül lebuktak a medencében, amely a terem közepén volt. A háború előtt az összes galántai zsidó asszony rendszeresen eljárt a mikvébe. A másik mikve a Buxbaum rabbi udvarában állt, ott, ahol ma a holokauszt-emlékmű látható.

A Buxbaum udvaron állt a templom, a jesiva és a rabbi háromszobás lakása. Az udvarban volt egy konyha, aztán két helyiségben a bóherok tanultak. A templom másik oldalán volt a menza és a héder, ahova a fiatalabb gyerekek jártak. A menzán étkeztek a bóherok és a szegények. Az udvarban egy maceszsütöde, elöl pedig egy mészárszék volt. A mészárszék tulajdonosa a férjem bácsija, a Hirschler volt. Az udvar végében lakott a sakter, akit Weinsteinnek hívtak, és a Buxbaum rabbi fia. Amikor Galántára kerültünk, mi is itt laktunk. Később el kellett mennünk onnan, mert egy Schlafstubét rendeztek be ott a snorreroknak és a szegényeknek.

Galántára nagyon sok snorrer járt, leggyakrabban Kárpátaljáról érkeztek, nagy szegénység uralkodott ott. Hozzánk nem jártak. Tőlünk nem messzire lakott egy házaspár, akik nagyon szegények voltak. Anyu minden csütörtök délután egy kis lisztet, tojást vitt át nekik, így anyu a még szegényebbeknek segített, mint mi voltunk. A házaspár nevére már nem emlékszem. A háború alatt elvitték őket Auschwitzba. Nem jöttek vissza.

A Seidl rabbi udvarán elöl a Müller nevezetű család lakott. Mögöttük a házban Seidl rabbi lakott. Amikor kislány voltam, még a második világháború előtt, meghalt a Seidl rabbi. Én csak a feleségét ismertem. Két lányuk volt. Az egyik lánya a bét jákovban imádkozni tanított engem. Szemben velük lakott a Vogel sakter, akinek a háza mellett volt a mikve. A mikve után a zsinagóga következett. A zsinagóga mögötti épületben lakott a fiatalabbik Seidl rabbi, aki édesapja után átvette a hitközséget. A rabbi háza utáni épületben volt a Deutsch lakása, aki kántor és tanító volt. Az első két helyiségben hittant tanított, aztán laktak a Deutschék. Aztán következett az aggok háza. Az udvarba két oldalról lehetett bemenni. Az egyik oldalon állt a bíróság épülete, a másik bejárat a főutcáról  nyílt.

Antiszemita megnyilvánulásokkal nem találkoztam, még a magyarok alatt sem. A rokonok vagy a szomszédok sem beszéltek erről. 1944-ig mi külön éltünk, szinte csak zsidókkal érintkeztem. Volt ugyan egypár keresztény barátnőm, persze még akkor gyerekek voltunk. Tizenhét éves voltam, mikor elvittek. 

Az 1941-ben kiadott ún. Zsidó kódex alapvetően megváltoztatta az életünket [Minthogy Galánta 1938 novembere óta ismét Magyarországhoz tartozott, nyilván a magyarországi zsidótörvényekre gondol – lásd: zsidótörvények Magyarországon. Az ún. Zsidó Kódex az 1939-ben megalakult Szlovák Állam 1941-ben hozott, zsidókat súlyosan diszkrimináló rendelkezéseit tartalmazta. Lásd ott. – A szerk.]. Őszintén szólva, az ember úgy érezte magát, hogy mindenéből kifosztották. Az egész fiatalságomtól megfosztottak. Moziba se járhattunk, az iskolát is abba kellett hagyni. 1944-ben a zsidókat Galántán is gettóba zárták [Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Galántán a mintegy 5100 főnyi lakosság 23,9%-a volt zsidó vallású. A gettóban, melyet a zsinagógában és körülötte rendeztek be 1944 májusában, 1100 helyi és 600 környékbeli faluban élő zsidót zsúfoltak össze. – A szerk.], onnan jártunk dolgozni a földekre. Egy-két hónapot dolgoztunk, utána megint elvittek a galántai majorba, ahol a reneszánsz kastély áll. Ott is laktunk, abban a kastélyban [Talán az Esterházy, ún. öreg kastélyról és/vagy valamelyik hozzá tartozó majorsági épületről van szó. – A szerk.]. Romokban volt ott minden. Borzasztó körülmények között éltünk, nem lehetett főzni, nem lehetett mosakodni, nem volt vécé. A majorban kukoricát kapáltunk, retket, spenótot, mákot szedtünk, meg ami volt. Az uradalom nem tudom, kié volt. Akkor még az egész család együtt volt, apán kívül. Őt munkaszolgálatba osztották be Mátészalkára. Már nem emlékszem, meddig voltunk a majorban.

Onnan az újvári téglagyárba [Nyilván az érsekújvári Kurzweil téglagyárról van szó. – A szerk.] hurcoltak el bennünket, ahol két hétig maradtunk. A téglagyárban azon a helyen aludtunk, ahol a téglát tárolták. Nem dolgoztunk semmit, csak vártuk, hogy mikor és hová visznek. Az egész környékről voltak ott emberek. Egy napon  bevagoníroztak bennünket. Magyar csendőrök, kakastollasok csak betuszkoltak minket a vagonokba, nem tudom, hányan lehettünk [Braham szerint 4843 zsidó vagoníroztak be Érsekújváron, a deportáló transzportok június 12-én, illetve 15-én hagyták el a várost. – A szerk.]. Nem gondoltunk mi arra, hogy milyen sors vár ránk. Számtalan sok csendőr kísért minket, én nem is mondom, hogy németek, én csak a magyar csendőrökre emlékszem, a kakastollakra. Kassán megállították a szerelvényt, mert néhányan közülünk útközben meghaltak. Azokat ott kitették, de bennünket nem engedtek ki. A mi vagonunkban nem voltak halottak. Kassán magyar csendőrök voltak mindenhol. Aztán újra elindultunk, meg sem álltunk, csak Auschwitzban. Nem emlékszem, hogyan viselkedtek ezek a csendőrök, ha engem bántottak volna, akkor tudnám. Nem tudom. Arra emlékszem, cédulákat dobáltunk ki a marhavagonból útközben, hogy hová visznek, meg hogy elvittek, meg ilyeneket. Az út pár napig tartott. Állandóan dobáltuk ki a cédulákat. Hogy mire volt ez jó, nem tudom, de csak dobáltuk. Én is ráírtam a cédulámra, hogy nem tudom, hová visznek, éhezünk és hogy becsuktak egy marhavagonba. Negyvenen vagy ötvenen lehettünk a vagonban. Egész családok voltak ott, a gyerekek sírtak, éhesek, szomjasak voltak, se víz, se vécé. Csak egy kanna volt odatéve a sok embernek, borzasztó büdös volt. Akkor még ott volt az egész családunk, kivéve apát. Amikor anyu meglátta Auschwitzot, azt mondta: „Innen többet nincs kiút.” Megérezte, hogy rossz helyre érkeztünk, tudta, hogy mi van.

Ahogy megérkeztünk Auschwitzba, megállt a vonat. Egy férfi, akiről később azt mondták, hogy Mengele, csak intett:  jobbra, balra. Anyukámat és a testvéreimet balra, bennünket a húgommal meg jobbra osztott be, vagy fordítva, az mindegy. A húgom közben valahogy a sok ember között elveszett. Anyu után futottam a másik sorba, hogy segítsek neki a kisebb gyerekekkel. Anyu elküldött, hogy menj, keresd meg a Hanát, mert neked több eszed van, legyen együtt a család. A bátyámról sem tudok, ő is elkeveredett a tömegben. Biztosan a férfiakhoz tették, arra nem emlékszem. Ahogy futottam a testvéremet megkeresni, Mengele egy pofont adott, és odalökött engem a másik oldalra, ami megmentette az életemet. Sírva fakadtam, hogy nem segíthettem az anyunak. Nem tudtuk meg rögtön, hogy mi történik, nem tudtuk.

Egy barakkban, szállásoltak el, ahol nagyon sokan voltunk. Esett az eső. Állt az esővíz, ülve vagy állva tudtunk csak aludni. Egy helyiségben százával is voltunk. Nem lehetett ott pihenni. Minden éjjel valaki megbolondult, ide-oda futkostak, vagy becsináltak. Nem volt ott víz. Latrinára kellett járni, de éjjel senki sem mert kimenni, mert féltek, hogy lelövik őket. Hajnalban keltünk fel. Számoltak. Ötös sorokban álltunk, sokat szenvedtünk az éjjel a hideg miatt. Nappal viszont 35 fokos hőség gyötörte az embert. Hajnalonként majd megfagytunk, csak álltunk a sorban. A sajkába reggelire kávét öntöttek, estefelé kaptunk egy darabka kis kenyeret valami kis hússal. Folyton éhesek voltunk. Ivóvíz nem volt, azt csak ciszternában hozták. A vízért sorba kellett állni. Én a testvéremmel, Hanával és a három galántai barátnőmmel álltam sorba. Persze mindenki tolakodott a víznél. Az SS-katonák a derékszíjon lévő vassal ütötték a nőket, ahogy tolongtak a víznél. Ha valakit fejbe találtak, az bizony meg is halhatott. Volt is mindig egypár halott.

Egyszer megbetegedtem, tífuszt kaptam, ami magas lázzal jár. A barakkban, ahol mi voltunk, volt egy hely, ahová a betegeket gyűjtötték össze. Onnan a betegeket  vöröskeresztes autóval, a halottakkal együtt rögtön a krematóriumba szállították, azt már tudtuk. A testvérem, a barátnők sírni kezdtek, ne hagyd el magad. Ahogy már kifelé tuszkoltak, jött az SS-nő, és olyan két pofont adott, amit az életemben nem felejtek el. Azt láttam, hogy mintha két gyertya égne a szemem előtt. Vérezni kezdett a fülem, a szám, mindenem, de jobban lettem. Ki is tudtam menni, és ott beálltam én is a sorba. A betegség elmúlt, pedig nem mentem orvoshoz. Tizenhét évesen az ember élni akart. A szlovák lányok, akik már három éve a lágerban éltek [1942 tavaszán érkeztek meg Auschwitzba az első zsidó nők, 16–30 év közötti lányok és asszonyok Kelet-Szlovákiából. – A szerk.], ők voltak a Lagerälteste vagy Stubendienst. Mindig azt mondták, látod azt a füstöt, ott égetnek, ott ment el az anyád is meg a testvéreid is.

Anyu és a testvéreim haláláról még Auschwitzban hallottam, júliusban. Ott voltunk egy- két hétig, már hallottuk. Éreztük is, mert büdös volt, állandóan égett hússzag terjengett. Naponta érkeztek új foglyok. Mi a hetes barakkban voltunk. Emlékszem, a másik oldalon volt a cigányláger, ahol német cigányok voltak. Egyik éjjel csak azt hallottuk, hogy kiabálnak, segítség, segítség, mert visznek minket a krematóriumba. Reggelre minden elcsöndesült, egy cigány sem maradt ott. Mind fiatalok voltak, nem mehettünk hozzájuk, mert villanykerítés választott el tőlük. Láttuk őket. Helyettük aztán olyan foglyok érkeztek, mint mi.

Anyám öccsével, Alter bácsival is találkoztam Auschwitzban. Ő rakta ki a vagonokat. A bácsi megkérdezte, kivel vagy? Mondom, a Hanával. „Menjetek munkára, ha visznek.” Kérdem, hol van az anyu? Azt mondja, anyu már jó helyen van. Ott dolgozott a krematóriumnál, a ruháknál. Jelentkeztünk is pár nappal később munkára, amikor szelektálás volt. Kivittek bennünket egy térre, több ezren is lehettünk. Úgy ezret választottak ki munkára. Éjjeli műszakra osztottak be a krematóriumhoz. Sziléziában borzasztó, milyen időjárás van. Éjjel hideg volt, majdnem fagyott, nappal viszont meg nem lehetett kibírni a hőséget, majd elégett az ember  bőre. Volt ott egy pozsonyi nő. Hideg volt, dideregtünk, ezért ő azt mondta, hogy beenged nekünk egy kis gőzt, de ne kiabáljunk. Amikor beengedte a gőzt, azt hittük, hogy jön a gáz. Persze elkezdtünk ordítani. Gyorsan lecsukott mindent, hogy meg ne hallják a németek. Másnap aztán vizet engedtek, hogy fürödjünk, ruhát kaptunk, és irány Allendorf [Ez a buchenwaldi koncentrációs tábor egy munkatábora volt. – A szerk.]. Három napig mentünk, Drezdában borzasztóan bombáztak. Ott kiengedtek bennünket, hogy legalább a kis szükséget elvégezzük. Egy német, aki éppen arra járt, megkérdezte, persze németül, mi vagy te, fiú vagy lány? Mondom, leány. Úgy megrázta a fejét, és azt mondta, Gott, ahogy ti kinéztek! Mert azt se lehet mondani, hogy minden német rohadt volt.

Júniustól augusztus közepéig voltam Auschwitzban. Amikor Allendorfba kerültünk, lefeküdtünk a földre és megcsókoltuk. Kis virágok is nőttek a táborban. Mindenkinek jutott egy priccs, háromemeletes ágyak voltak itt. Kaptunk egy pokrócot, egy szalmazsákot. Ez Auschwitzban nem volt, ott csak a földön ültünk. Feküdni sem feküdhettünk. Allendorfban emberibb volt az élet. Ezren voltunk. Hétszáz magyar volt itt Magyarországról, mi, felvidékiek háromszázan lehettünk. Én mindenhová mindig jelentkeztem, a konyhába is bekerültem. Persze a német tudásom is segített nekem. Végig, amíg a lágerban voltunk, én a konyhán dolgoztam.

Egy felügyelőnő, a Margaret, különösen kegyetlen volt. Elneveztük őt gyöngytyúknak. Ha közeledett, azt mondtuk, jön a gyöngytyúk, mert azt nem mondhattuk, hogy jön a Margaret. Egyszer ezt meghallotta, és elárulták neki, mit jelent ez a szó. Kaptunk mi gyöngytyúkot. Gumibottal és a kezével nagyon megvert, majd bezárt bennünket, nem tudom, hány napra a pincébe, persze enni nem kaptunk. Engem ott két ízben is nagyon megvertek.

Nem kellett a muníciós gyárban dolgoznom. A gyár négy-öt kilométerre volt a szállásunktól. Azt hittem, hogy minden a föld alatt volt, mert a nagy fák mindent eltakartak, szinte elbarrikádolták velük a gyárat. Egyszer én is voltam a gyárban, amikor a húgom beteg lett. Ott láttam meg, hogy mit dolgoznak. Az allendorfi tölténygyárban bombákat töltöttek. A munka nagyon nehéz volt. Reggel elindultak, kaptak egy fél liter tejet. A bombákat kifúrták, beletették a kanócot, a gyújtót. Úgy látszik, nagyon ártalmas volt az egészségre, ezért tejet is adtak. Márciusig Allendorfban maradtunk. Allendorf Buchenwaldhoz tartozott. Március végén evakuáltak bennünket, éjjel-nappal megállás nélkül meneteltünk, nem tudom, hány napig. A németek is velünk, de nem lőttek közénk. Ők Berlin felé vonultak, mi pedig nem tudom, hová. Egy karámba zártak be, ahol a juhok teleltek. A karámot velünk együtt fel akarták gyújtani. Az SS, aki nálunk volt a lágerban, ezt nem tette meg. Adolf Hupkának hívták, nem égetett fel minket. Rendes ember volt. Amit tudott, megcsinált nekünk. Rendes ember volt. A felügyelőnők a lágerban nagyon rondák voltak. De ő rendes volt, nagyon rendes. Azt mondta nekünk: „Ti holnapra szabadok lesztek, de velünk nem tudom, mi lesz.” Másnap ismét tovább indultunk, levették a halálfejes jelvényt a kabátokról meg a sapkáról. Aztán szétszéledtünk egy erdőben, azt hiszem, a schwarzwaldi erdőben [a Fekete erdőben].

Még mindig csak menekültünk. Egy lengyel bevitt bennünket egy majorba, és azt mondta, hogy legyünk csöndben. A major tele volt német tankokkal és német katonákkal. Gondoltuk, szép kis csapdába kerültünk. Talán húszan lehettünk, a többiek lemaradoztak. Éjjel tejet hozott nekünk, erre megnyugodtunk egy kicsit. Egyszer csak egy fekete tank állt le előttünk. Feketék voltak. Amerikaiak. Katonák, tisztek, magyarul is beszéltek. Maradjatok itt, mondták, majd este eljövünk értetek. El is jöttek értünk, bevittek egy faluba, és ott egy iskolában szállásoltak el. Körülöttünk a németek, mindenütt szalma, tetvek, bolhák, de mégis örültünk. Egy hét múlva megint eljöttek. Konzerveket ettünk, az amerikaiak hozták. A hazai németek elbújtak. A polgármester csak egy hét után jött el hozzánk. Az amerikai tiszt megfenyegette, hogy ha nem helyez el bennünket tisztességes házakba, akkor felakasztatja. Harmincan lehettünk. Tizenötünket tett egy csoportba,  tizenötöt máshová helyeztek. A polgármester ezentúl személyesen eljött, és fölírta, hogy mire van szükségünk. Sok mindent adtak ők is nekünk. Egy nagy dobozt mindig teleraktak ennivalóval, nem szenvedtünk az éhségtől többé, törődtek velünk.

Sajnos, meg is betegedtem. Rögtön jóllaktam, amikor fölszabadultunk. Első dolgom az volt, hogy mákos tésztát készítettem, találtunk ott abban a villában mákot, lisztet. Egy hónapot feküdtem az amerikai kórházban. Ha nincs ott segítség, nem jövök haza. A húgom és a másik három barátnő nem betegedtek meg, de én a mákos tésztával igen jóllaktam.

1987-ben azok számára, akik Allendorfban voltak, szerveztek egy találkozót. Gyönyörű hotelokban laktunk. Amikor mi Allendorfban dolgoztunk, a falut nem láthattuk, mert mi a falun kívül voltunk. Az egy kis falu volt eredetileg, ma pedig egy város lett. A németek svédasztalokkal vártak. Külön kóser és nem kóser ételeket tálaltak. Volt ott sajt, sült krumpli, főtt krumpli, mindenféle halak, azt ették a kóserosok, és nekünk meg azt tálaltak, amit akartunk. Körülbelül nyolcszázan gyűlhettünk ott össze, mert mindenki hozott magával egy társat. Mi úgy négyszázan lehettünk, és négyszázan voltak a kísérők. Az utat ők fizették, ők fizettek mindent. Mi autóval mentünk, eljött a lányom és a vejem is. Odamenet az egyik frankfurti barátnőmnél aludtunk, aztán mentünk csak Allendorfba. Sajnos, nem ismertem meg a hajdani fogolytársaimat, mert mindenki öreg volt. Engem viszont páran megismertek. Te vagy a Rózsi a konyhából, mondták.

Végig együtt voltunk a barátnőinkkel, eljártunk a Kasselba, az amerikai katonai parancsnokságra, hogy hazajöhessünk. A barátnőim Amerikába akartak menni, hogy nincs miért visszatérnünk. Mi még mindig reménykedtünk, hátha az anyu vagy a testvérek visszajöttek. Haza akartunk jönni. Ezren voltunk összesen, abból háromszáz volt felvidéki, a többiek magyarok voltak. A magyarok maradtak, bennünket, a felvidékieket hazahoztak. Egész Pilsenig utaztunk teherautókkal. Pilsennél átadtak bennünket az oroszoknak. Borzasztó élmény volt, hogy az oroszok mit csináltak velünk, mindenünket elvették, amit onnan hoztunk, néhányunkat megerőszakoltak.

Eljutottunk Galántáig, ott kivittek a galántai útra. Egy kirgiz lövöldözött. Az amerikaiaktól olasz bakancsokat kaptunk. A kirgiz letette a fegyvert, és én odarúgtam neki. Ahogy leesett, a többiek a puskáját eldobták, és segítségért kiabáltunk. Féltünk, hogy a társai lelőnek bennünket. Elment a kastélyba, mert akkor ott volt a parancsnokság, akkor két orosz és egy galántai jött. Ki tudja, hogy mit követett el, mert ott előttünk a kirgiz katonát lelőtték. Aztán az ónyi útra [Óň, magyarul Óny, Galánta melletti tanya, ahol a gazdasági cselédek laktak. Jelenleg a város egy része. – A szerk.] vittek bennünket, lehettünk vagy tízen. Ott volt a húgom, Hana, a Rózsa Edit, Szidi, a három Ádler lány és még mások. Ma már csak kevesen maradtunk, akik visszajöttek. Most össze-vissza heten vagyunk Galántán és a közeli környéken. 

A barátnőmnek, Stein Szidinek az apja már otthon volt. A Stein bácsinak volt egy szobája, és ott laktunk mi, négyen – a Rózsa Edit, a Hana, a Szidi és én. Amikor visszatértünk Galántára, megtudtuk, hogy az apánk Pesten él. Hana Galántán maradt egyedül, csak én mentem megkeresni apát Pestre. Életemben még nem jártam nagyvárosban, még Pozsonyban sem, de azért mégis útnak indultam a galántai fiúkkal. Figyelmeztettek az oroszokra, vigyázz, nehogy csináljanak valamit! Azzal letettek engem egy helyen. Szerencsém volt, mert két galántai lánnyal találkoztam. Tudtam, hogy ők Pesten laktak. Megkérdeztem tőlük, nem látták-e az apám. Ahogy mondták, a Bab utcában lakott. Elmentünk oda, abba az utcába, apa azonban elköltözött onnan. Visszavittek a Nyár utcába, egy iskolába, ahol a lágerból visszatért rabokat szállásolták el. Estefelé látom, hogy a másik oldalon egy házból kijött az apám. Ő is elkezdett sírni, én is. Mindennap kijárt a vasútra, hogy ki jön haza. Nem tudott senkiről semmit.

Visszatértem Galántára, Hanáért. Mi nem akartunk Pesten maradni apa lakásán, mert ott sok volt a poloska, és különben sem tudtam Pesten megszokni. Így apa tért vissza Galántára. Kaptunk egy szobát a Steinék mellett, a Fő utcán, ahol ma a Jednota áruház áll. Bútorüzlet volt ott elöl, és mi ott laktunk. Arra már nem emlékszem, ki adta ki a szobát nekünk. A családunknak semmije sem maradt meg, nem is tudjuk, hol és kinél lehettek a holmiink. A padláson találtunk egypár imakönyvet, azok  megvannak. A többi galántai sem kapott vissza semmit, csak azok, akik esetleg elrejtették maguknak. 

A holokausztot kevesen éltük túl. 1944-ben Galántáról deportáltak bennünket. Galántán ugyan nem élt semmi rokonunk. Mi kilencen voltunk testvérek és az apu, anyu. A kilencből hárman jöttünk haza. Az édesapám, a húgom és én. A többiek mind ottmaradtak. A szélesebb család Kárpátalján lakott. A nagymamákat, az unokatestvéreket, bácsikat, néniket, azokat mind-mind elvitték onnan. Annyit tudtunk csak, hogy néhány unokatestvér visszajött, de ők is kimentek Palesztinába. Dombóról két unokatestvérem maradt, a Málka és a Franto Joskovits. Málka és a Franto is voltak lágerokban, dolgoztatták is őket, de már nem is emlékszem, hogy mit meséltek. Az anyukájuk és az én anyukám testvérek voltak.

A nem zsidó szomszédok, mikor visszatértünk, sajnáltak. Lehetett Auschwitzból is írni, de csak azt, hogy egészségesek vagyunk. Csak olyasmiket írhattunk, hogy jól vagyok, és egész család jól van, ez elő volt írva. Én is írtam egy lapot Felsőszelibe, az egyik volt szomszédnak. A lapot a szomszédok megkapták, de nem tettem el, valahogy elkallódott, pedig ők odaadták nekem a háború után. A szomszédok el is hitték, amit írtam, hiszen az én nevem volt aláírva.

Galántán a közös konyhán étkeztünk. A szakács, Eckstein Elemér később kiment Palesztinába. Mi oda jártunk enni. A konyhát azóta már lebontották, a Fő utcán állt szintén. Egy másik konyhát nyitottak később, a Buxbaum rabbi udvarában. Buxbaum rabbi is a holokauszt áldozata lett. Én is ott dolgoztam mint kisegítő szakácsnő. Ketten főztünk, de jártak oda kisegítő munkabrigádok is. A konyhát a Joint tartotta fenn, az finanszírozta. Ruhát is kaptunk onnan. A főszakácsnő Wollnerné, a Sárika volt, fogta a libamájat és hazavitte, de én nem engedtem. Egyszer egy ötliteres üveg megtelt libamájjal. El akarta vinni, de elesett és eltörte az üveget. Mondom, hála az istennek, enni fogunk. Én soha nem vittem haza ennivalót, mindent a fiatal lányoknak és fiúknak adtam. A Wollnerné féltékeny volt rám, mert a kosztosok azt kiabálták, hogy csak én adjak és én főzzek, mert én nem sajnáltam tőlük az ételt. Nagyon szerettek engem, mivel mindenkinek egyformán osztottam ki az ételt. Inkább nem is néztem az emberek arcába, hogy ne is tudjak különbséget tenni közöttük. Sokan jártak oda étkezni. A konyha 1946-ban még működött. Azt hiszem, hogy 1947-ben már bezárták.

Apukám a háborút követően újra megnősült. Az új feleséget Messinger Fina sadhenolta [lásd: házasságközvetítő, sádhen] apának. Apa leendő felesége, Schiffer Sára Pesten lakott a testvérénél. Sátoraljaújhelyről, egy ortodox zsidó családból származott. Mivel az egyik bátyja még a háború előtt feleségül vett egy nem zsidó lányt, kitagadták a családból.

Nem is tudom, hol tartották az esküvőt, én akkor az apukám testvérénél, Etusnál voltam Prágában. Galántán egy ideig együtt laktam apa új családjával, egészen addig, amíg férjhez nem mentem. Eleinte nem kedveltem, azért nem anyunak, hanem Sári néninek neveztem. Később a gyerekeim is Sári néninek szólították, ez nagyon fájt neki. Amikor meghalt az édesapám, azt mondta a férjem, hogy Sárika, maga minden szombaton a mi vendégünk lesz. Ezt ő nagyon értékelte. Jött is minden szombaton ebédre.

Volt egy lánytestvére, akinek nem volt családja. Budapesten élt, Sárika néni pedig odaköltözött hozzá.  Gyakran jártam hozzájuk az Angyal utca 4-be. Minden alkalommal megörült, sok ajándékot is vittem magammal. Miután meghalt a testvére, takarítottam neki. Ott-tartózkodásom alatt a Páva utcai zsidókonyhára jártunk étkezni. Szabad időnkben sétálni szoktunk, elmentünk moziba, színházba. Budapesten láttam először a „Hegedűs a háztetőn“ című darabot, a filmet is. A színházban Bessenyei játszotta a főszerepet, a filmvásznon pedig az amerikai színész, Smulanski.

Amikor megözvegyültem, néha Sárikánál töltöttem az ünnepeket. A Dohány utcai zsinagógába jártunk. Gyalogszerrel mentem az Angyal utcából egészen a Dohány utcáig, nem pedig villamossal [lásd: szombati munkavégzés tilalma].

Sárika kb. tíz éve halt meg. Élete utolsó napjait kórházban töltötte, ugyanis rákos volt. Sárika amerikai unokahúga és én voltunk mellette. Vasárnap azonban visszatértem Galántára, de este már csergett a telefon, hogy meghalt a Sári. Hétköznapon visszautaztam az egyik barátnőmmel Pestre, mi intéztük el a temetését. A Wesselényi utcában székelt a neológ hitközség. Deutsch rabbi temette, neki megfizettem, hogy egy évig még mondja a kádist.

Galántán a háború után két sakter élt, a Krakauer és a Katz rabbi. Édesapám 1958-ban mondott le a kóser konyháról, ugyanis összeveszett a rabbival. A Katz rabbival lakott akkor egy lakásban: a rabbi lakását el kellett felezni, és ha az apám akkor nem foglalta volna el, akkor betettek volna oda egy embert, aki disznókat nevelt. A galántai zsidók semmiképpen nem szerették volna, hogy a zsinagóga udvarán disznókat tenyésszenek. Így került oda aztán édesapám. A Katznak nem voltak gyerekei, azért egy szoba és konyha maradt neki. Apámnak és a második feleségének szintén egy szoba és egy konyha jutott. Katz rabbi haragos, földhözragadt ember volt, hát legyen neki könnyű a föld. A félreértések egyre csak fokozódtak, míg végül egyszer Katz rabbi olyat cselekedett, amit a zsidó törvények értelmében nem szabad megtenni. Elutasította, hogy levágja a kacsát, amelyet apám vitt hozzá levágni. Apa fogta a kacsát, és előtte levágta. Azután már tréfli lett. Öt évvel később, amikor meghalt az édesapám, a Katz rabbi önmagán is túltett, és  olyan szép beszédet mondott, mintha soha nem történt volna köztük semmi.

Apát 1963-ban Galántán temették, ortodox szertartás szerint. Katz rabbi mondta a búcsúbeszédet, de ő maga nem lépett be a temetőbe, hanem csak az előcsarnokban maradt. Katz rabbi kohén volt [A kohénnek – azaz a papi rend leszármazottjának – kerülnie kell a halottól eredő tisztátalanságot, és apja, anyja, testvérei, gyermekei és házastársa temetése kivételével nem léphet be a temetőbe. – A szerk.]. Aznap két zsidót temettek Galántán, ilyesmi a háború után csak egyszer fordult elő. A másik elhunyt Blum úr volt. Apát délelőtt, a Blumot délután temették. Borzasztó meleg volt.

Galántán a mai napig is úgy temetnek, hogy a nők nem léphetnek a sírok közelébe. [Ezt a galántai ortodox zsidó hitközség így írja elő. – A szerk.]. Elöl a csarnokban az elhunytat megmossák, bekenik tojással és kóser borral, azután felöltöztetik. [A tojás a balzsamozást, a tartósítást jelképezi. – A szerk.] A férfiakat a férfiak, a nőket a nők. Én egyetlen egyszer voltam halottat öltöztetni, a Fleischmannét. Sajnos, ma már szinte nincsen Galántán olyan zsidó asszony, aki ezt megtenné. A sírt belülről kideszkázzák, úgy, hogy szöget nem használnak. A fehér lepedőbe burkolt halottat leteszik a földre. A sírba az elhunyt mellé leszáll egy férfi, kitakarja a halott arcát. A szájára és a szemére cserépdarabokat, a jobb kezébe pedig pálmaágat helyez. Végül ráhelyezik a deszkalapot, és földdel betakarják [lásd még: holttest előkészítése a temetésre].

Apa temetése után sivát ültünk, hét napon át [lásd: gyász, süve]. Minden este sokan jártak hozzánk imádkozni. Most is, ha az apunak Jarcajt, halálának az évfordulója van [lásd: jahrzeit], mécsest gyújtok. Mivel nő vagyok, nem imádkozhatok érte kadist. A zsidóknál a nők csak otthon királynők. 

1947-ben férjhez mentem Deutsch Hermanhoz. A férjem 1905. június 7-én született Zsigárdon [Zsigárd – Pozsony vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 1600 magyar anyanyelvű lakossal. – A szerk.], az anyanyelve magyar. Az iskolai végzettsége négy polgári volt. Járt jesivába is, itt, Galántán, a Duschinski és a Buxbaum rabbinál.

A zsidó konyhán találkoztunk, ahol én mint kisegítő szakácsnő dolgoztam. Ő is oda járt étkezni. Azelőtt is ismertük egymást, hiszen ő is galántai volt. Köztünk huszonegy év korkülönbség volt. A  háború előtt egy gyönyörű szép biciklivel járt, azt mindig szerettem volna kölcsönkérni, ezért megkértem: „Bácsi, adja kölcsön a biciklijét!”  Persze sohasem adta kölcsön. Agglegény volt. 

A háború után hazajött, valahogy összetartottunk. Sokszor áthívott, amikor már önálló ékszerüzletet nyitott, és el kellett utaznia a társával, Kalischsal, hogy nála aludjak. Másnap én nyitottam az üzletet. Egy órássegéd is dolgozott nála, de én is kisegítettem. Néha megkért, hogy süssek ezt, főzzek azt. Megcsináltam. Lassan megszerettük egymást. Prágában házasodtunk össze. A polgári esküvő itt volt, Galántán, 1947. december 6-án, Mikulás napján. Az egyházi esküvőt Prágában tartottuk, 1947. december 28-án. A férjem zsidó volt, én ezt nagyon fontosnak tartottam. Az esküvőt azért tartottuk Prágában, mert akkor még ott lakott a Nachman bácsim és az Etus néni.

Prágában a leendő férjem a Párizs Szállóban lakott, én pedig, amíg nem volt meg az esküvőnk, a nénimnél laktam. Közvetlenül az esküvő előtt, szóval a szertartás előtt a néni elvitt a mikvébe. A mikve ott volt nem messze a Vltavától. Először megfürödtem egy kádban, aztán a víz alá kellett buknom, megmondták, mit hogyan kell csinálni. A hajamat nem nyírták le, parókát sem viseltem soha. A fejemet bekötöttem, még ma is bekötöm, ha imaházba megyek. Galántán már csak párszor mentem el a mikvébe. A mikve addig működött itt Galántán, amíg le nem bontották az 1960-as években. 

A menyasszonyi ruhámat a férjem egy ismerősétől kölcsönözte. A fátyolt meg a csokrot tőle kaptam ajándékba. A nénim öltöztetett fel a szertartás előtt. Abban a prágai zsinagógában, ahol a zsidó óra van, ott volt a szertartás. Rappaport ortodox rabbi adott bennünket össze. A vőlegény már várt a hüpe alatt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az Etus nénim és az apám felesége, tehát a mostohaanyám belém karoltak és a hüpe alá vezettek. A férjemet a Nachman bácsi és az apám vette közre. A szertartás végén a férjem poharat tört. A szertartás után az Etus néniékhez mentünk, ahol a lakoma következett. Elég sokan eljöttek. A legjobb barátnőm, a Szidi is ott volt a férjével. Hét asztal terítettek. Az esküvő után a hotel Párizsban laktam a férjemmel. Egy hétig maradtunk Prágában. Eleinte Hermannak szólítottam a férjemet, de amint megszülettek a gyerekek, akkor már apu lett. Az unokák előtt pedig  papának hívtam.

A férjem a  holokauszt alatt a tölténygyárban dolgozott, amelyik Buchenwaldhoz tartozott. Miután hazajött, egyedül maradt. Neki se tért vissza haza senkije, pedig két lánytestvére volt, és azoknak voltak gyerekeik is.

Amikor férjhez mentem, mint új házasok minden konyhaeszközt duplán vásároltunk. Úgy egyeztem meg a férjemmel, hogy kóser háztartást fogok vezetni, annak ellenére, hogy a férjem már akkor is megette a tréflit, de én még nem. 1960-ig tartottam a kósert. Arra már nem emlékszem, milyen alkalommal ettem először tréflit. Alkalmazásban voltam, üzemi konyhán étkeztem, a kóser konyha követelményeit képtelenség volt így betartani.  Pészahra sincs már külön edényem.  Pészahkor nem fogyasztok kovászos kenyeret, lisztet és élesztőset sem, csak maceszt eszem nyolc napig. Az étlapomon ilyenkor krumplilepény, zöldségféleségek és hús szerepel. Napjainkban Galántán csak két embert ismerek, akik betartják a kósert, a Müllerné és a Lőwingerné.

1948-ig majdnem mindegyik barátunk, ismerősünk kivándorolt. A legtöbben Palesztinába mentek. Hazamentek. Dacára annak, hogy akkor még Palesztina volt. Mindenki elment. Akkor mi is készülődtünk a férjemmel, de terhes maradtam. 1949-ben megszületett a Pali. Mire egy kicsit felcseperedett, már nem lehetett kimenni. Ezért mi itt maradtunk, de nagyon szerettünk volna kimenni. Készülődtünk is, felcímeztük a ládákat. Végül mégiscsak itt maradtunk. Nekem ez nagyon fájt, én mentem volna.

1948-ban nagyon megörültünk Izrael állam megalakulásának. Összejöttünk, beszélgettünk és örültünk neki. Még ma is, ha az izraeli himnuszt énekeljük, mindig kicsordulnak a könnyeim. Akkor is elénekeljük, ha ezt valamilyen alkalom megkívánja, például az imaházban, emlékművek leleplezésekor stb.

A  férjem harminc évig a drogériában volt üzletvezető. Egy helyen dolgozott egészen a nyugdíjaztatásig. Én mellette dolgoztam, de nemsokára kijött egy rendelet, hogy férj és feleség nem dolgozhat egy helyen. Ezért más helyet kerestem. A szolgáltatóiparban helyezkedtem el, üzletvezetői poszton, majd egy másik üzletben dolgoztam, szintén mint üzletvezető. Elég korán mentem egészségügyi okokból leszázalékolt nyugdíjba, a hátgerincem miatt.

Miután visszajöttünk, nehéz volt eligazodni a politikában, az új rendszerben. A kommunizmus nekem nem ült. A vallást talán azért akkor is tartottam, mert a kommunista rendszer nem kedvezett az ilyen tevékenységeknek. A kommunista hatalomátvételt 1948-ban és az 1950-es évek elején mi is megéreztük. Nem is egyszer tartottak nálunk házkutatást. Csak bejöttek olyan papírral, na, hogy házkutatás. A férjemnek és a Kálischnak ékszerüzlete volt, ezért azt hitték, hogy nem tudom, milyen gazdagok vagyunk. A házkutatás alkalmával a spájztól kezdve mindent felfordítottak, akkor már megvolt a gyerek is. Még a gyerekágyról a matracot is átnézték, hogy nincs-e ott eldugva arany vagy valami.

Ez nagyon kellemetlen volt az én férjemnek. Azt mondta, amikor a Slánsky per folyt, hogy nem is a Slánsky beszélt, hanem egy bábu. Az nem létezik, hogy a Slánsky, csak  valaki beköpte a pártban. A férjemet ezekért a szavakért feladták. Bizony, nagy szerencséje volt, hogy a jó barátai elsüllyesztették a feladólevelet, különben ült volna jó pár évet. A házkutatások több ízben is megismétlődtek. Akkor éreztük, hogy létezik az antiszemitizmus. A rádióban is hallottuk, hogy azokat az orosz orvosokat, zsidó orvosokat [lásd: orvosper], Romániában és Bulgáriában is csak a zsidókat üldözik, akkor nagyon sajnáltuk, hogy nem mentünk ki Izraelbe. Nagyon féltünk is akkoriban, hogy bebörtönöznek bennünket. Féltem, hogy becsuknak ártatlanul, mert sok embert becsuktak így. Elég volt, ha csak rámondták valakire, hogy cionista, és máris becsukták. A családból és a közeli barátok vagy rokonok közül sem börtönöztek be senkit akkoriban. A Kalisch Jancsit viszont bebörtönözték, ült öt vagy hat évet. Azért  börtönözték be, mert el akart menni repülővel Izraelbe.

A munkahelyi szocialista ünnepélyeken már amennyire kellett, csak úgy vettem részt. Tagja volta a szakszervezetnek, ez kötelező volt, de a kommunista pártba nem léptem be.  1968-ban is csak dolgoztunk. Örültünk az eseményeknek, habár mindkét gyerek éppen akkor volt kórházban Pozsonyban. Gondolkodtunk eleget, hogy elmegyünk, de a férjem félt. Németországból nem akart indulni, mondván, hogy ő a németekkel nem akar együtt élni. Mehettünk volna viszont Amerikába vagy Izraelbe, de kijelentette, hogy már öreg az újrakezdéshez. Szerintem akkor is hibát követtünk el, hogy itt maradtunk. 1968 után  sokan elmentek Galántáról.

Három gyerekünk van, két fiam és egy lányom. A Pali Pozsonyban született 1949. január 14-én az evangélikus kórházban. Beteges voltam, majdnem egy évig feküdtem ott. A lányom, Deutsch Zsuzsi, most Schenkné szintén Pozsonyban született 1950. október 11-én a zsidó kórházban. A utolsó, harmadik gyerek, Gyuri itt, Galántán született 1954. január 3-án. Mindegyiküknek van zsidónevük is, a Palinak Jehüde – a nagypapája után, a Gyurinak meg Ábrahám. Zsuzsit az én édesanyám után Malkának hívják.

A Pavol, akit otthon csak Palinak szólítunk, a tanulmányai befejezése után megnősült, zsidó esküvője volt. Érsekújvárban laktak. Az ógyallai kutatóintézet munkatársa volt, a felesége pedig Szemercén dolgozott mint tanítónő. Nagyon szépen éltek. A felesége aránylag fiatalon, 51 éves korában hirtelen meghalt. A házasságból két gyerek született, egy lány és egy fiú. Renata, a kislányuk 2000-ben ment férjhez, a férjét Steinernek hívják. A szertartást a győri zsinagóga udvarában tartották. Két fiuk született, Dávid és Dániel. Az unokám, Renata nem egyezett bele, hogy a kicsiket körülmetéljék, pedig a budapesti rabbi személyesen is meglátogatta őt ez ügyben. Péter unokám egy orosz származású lányt vett feleségül, akinek az édesanyja állítólag zsidó. Az esküvőt nem a zsidó hagyományoknak megfelelően tartották. Az idén megszületett az első kislányuk, Alžbeta.

A Zsuzsi lányom férje, Schenk Ladislav egy dunaszerdahelyi zsidó család sarja. 1969-ben vagy 1970-ben volt az esküvő. Katz rabbi adta össze őket a hüpe alatt. A lányom nem ment el a mikvébe, ugyanis akkor már terhes volt. A hüpe alá a vejemnek az anyukája és én kísértem. A vőlegényt pedig a férjem és a Rujder nagyapa fogták közre, ugyanis az apukája már nem élt. A lakodalmat a dunaszerdahelyi imaház udvarában rendezték. Cigányzenészek muzsikáltak, a felszolgált étkek kóserok voltak, egyenesen Budapestről hozták. Mindegyik dunaszerdahelyi zsidó jelen volt a lagzin. Két lányuk született, Alica és Ingrid. Az egész család később kivándorolt Izraelbe, Natániába.

Juraj fiam, becenevén a Gyuri, egy pöstyéni nem zsidó lányt vett feleségül. Két családjuk született, David és Estera. A házassága nem volt szerencsés, mert elváltak. A felesége és a gyerekek Jehova hívőinek vallják magukat. Az unokáim azonban mégis eljárnak hozzám látogatóba. Az Estera három éve már, hogy férjhez ment egy kosovói albán fiúhoz, és a David most, nemrég nősült. Megkérdeztem tőle, hogy vajon tudomására hozta-e a menyasszonyának, hogy a nagymamája zsidó. Igennel válaszolt. Az unokáim tudják, hogy zsidó vagyok, tisztelnek és szeretnek, akárcsak a másik nagymamájukat szerették.

Ami a hitet illeti, a férjem mindent perfekt tudott. A tradíciókhoz ragaszkodott. Ahhoz is ragaszkodott, hogy a lányom zsidóhoz menjen férjhez, és a fiam is zsidó lányt vegyen feleségül. A harmadik fiam nem vett el zsidó lányt, igaz, hogy a lány át akart térni, de a férjem akkor már beteg volt, azt mondta, hogy erre nincs szükség. Amikor megszületett a Pali fiam gyereke, tehát az unokája, nem hagyta körülmetéltetni, mert az anyukájuk tanítónő volt, és félt, hogyha beadja bölcsődébe, akkor észreveszik és kidobhatják. Amikor a gyerek 16 éves lett, saját magát körülmetéltette és bár micvója is lett neki.

Moziba és színházba is eljárogattunk, Pestre is, Pozsonyba is. A gyerekeket nem vittük, inkább mi ketten vagy a barátokkal mentünk. Vonattal utaztunk, autónk nem volt. Jártunk kávéházba is. Az, hogy zsidó volt-e a barátunk, nem számított. Dr. Neumann, Rosenzweig mérnök, Ferencz Józsi, a Kohan az mind-mind nagyon jó barátunk volt. Se Ferencz Józsi, se Vrabec, se a Kohan nem volt zsidó, de mégis nagyon jó barátok voltak. Minden szombat este és vasárnap este volt a kártyaparti, minden héten máshol jöttünk össze. Ha éppen nálunk rendeztük, akkor feketekávé, szendvics, édesség járta. Mindenki cigarettázott, de kocsmába nem mentek, csak a háznál voltak. A férjem nagy focidrukker volt. Eljárt a galántai és a pozsonyi  meccsekre is. A fiúkat is elvitte magával.

Nyaralni Luhačovicére jártunk. Amíg kicsik voltak a gyerekek, akkor az édesapám is járt velem. A férjem hétvégén jött utánunk, így szombat-vasárnap együtt volt velünk. Szabadságot ritkán vett ki. Sétálgattunk, beszélgettünk. Minden évben elmentünk nyaralni. Karlovy Varyban is jártam, mert gondjaim voltak az epémmel, Bártfán is voltam gyógykezelésen. A férjem szívinfarktust kapott, ezért több mind tíz évig minden évben Poděbradyba ment fürdőbe.

Vállalati és szakszervezeti üdülésekre is eljártunk. Jártunk a Balatonnál, a szakszervezettől a Karlovy Vary-i fürdőbe is kaptam beutalót, mindig a szakszervezettől. Külföldre 1977-ben nyertük el először a kiutazási engedélyt. A férjem azonban megbetegedett, és még ugyanabban az évben meg is halt. Eredetileg úgy volt, hogy együtt kimegyünk Németországba, megnézni a barátainkat. A régi galántai barátaink, Dr. Fischerék és a Kalisch Jancsi nem hagyták, hogy otthon maradjak. 1968-ban mentek ki. A Fischerék nem voltak ortodox zsidók. A Jancsi igen. A  Fischer Kittivel a gyerekkoromtól együtt jártunk iskolába, nagyon jó barátnőm volt. Azt mondta nekem: Rózsi, ha el tudod intézni, én megfizetem neked a repülőjegyet, ha ki szeretnél menni Izraelba, Hanát megnézni. Akkor már 32 éve nem láttam a testvéremet. Ahogy visszatértem Galántára, intézkedni kezdtem. Úgy mondták, ha van, aki megveszi a jegyet, akkor megkapom a kiutazási engedélyt. Meg is kaptam 1978-ban. Áprilisban utaztam Izraelba, ott maradtam hat hétig. Ez akkor nagy dolog volt, mert még akkor nem engedélyeztek ilyen látogatásokat. A köztársasági elnökhöz kellett beadnom a kérvényt, ő adott kivételesen engedélyt a kiutazásra. Odaírta, hogy lágerban voltam, és a testvéremet már 32 éve nem láttam. Lehet, hogy ő személyesen írhatta, vagy az elnöki iroda dolgozói írták az ő nevében, de a lényeg az, hogy megkaptam a kiutazási engedélyt.

Emlékszem az 1967-es izraeli háborúra nagyon is jól. Állandóan a tévé előtt ültünk, figyeltük a híreket. Büszkék voltunk, hogy ilyen hadsereggel rendelkeznek, és hogy ennyi sok arabot le tudnak győzni. Voltak olyan galántaiak is, akiknek közeli rokonuk is életét vesztette a háborúban.

Jómagam több alkalommal is jártam Izraelben, először 1978-ban, aztán már csak a bársonyos forradalom után jutottam ki oda. Azután már majdnem minden évben kimentem. Voltam Netanján, Jeruzsálemban a barátnőimnél, jártam Kirját-Attában is, ahol az egyik román unokatestvérem lakik. Sok helyen jártam.

Izraelt elragadó országnak találtam. Amikor először voltam ott, meglepett, hogy milyen kicsi. Pár évvel később alig ismertem rá Netanjára, annyira kiépült. Nagyon sok orosz járt az utcákon, mindenki csak oroszul beszélt, ha sétáltam, azt hittem, hogy Moszkvában vagyok. Nekem minden tetszett ott, egy vendég szemével nézve szép volt minden. Lehet azonban, ha ott élnék, már nem találnék olyan szépnek mindent.

Az 1989-es rendszerváltás után, amint megnyitották a keleti blokkot, az én életemben nem állt be semmilyen döntő változás. Engem csak annyiban érintettek az események, hogy azontúl szabadon mehettünk Bécsbe. Persze én már jártam nyugaton. Láttam azokat az ékszerüzleteket meg mindent, amit sokan akkor láttak először. Nekem nem volt ez újdonság, én már voltam Németországban meg Izraelban is.

A fiam, Gyuri az 1970-es évek végén kiszökött Németországba, engem pedig kiengedtek meglátogatni őt. 1983,1984, 1985... Minden évben kimentem hozzá, akár három hónapig is ott maradtam. A fiam masszőr, nála laktam Münchenben. Dolgoztam is ott. Egy német varrónőnél kézimunkáztam, aki a munkámat jól megfizette. Vásároltam egyet-mást, otthon meg eladtam. Ez a kis mellékkereset nagyon jól jött a nyugdíjamhoz.

A bársonyos forradalmat követően az életem alig változott. Elég tisztességes nyugdíjam van. Negyedévenként a németektől 400 eurót kapok, mivel az allendorfi tölténygyárban dolgoztam. Nem vagyok rászorulva senkire, a gyerekekre se. Még ellátom magamat.

Aktív tagja vagyok a zsidó hitközségnek. Benne vagyok a vezetőségben, részt veszek a gyűléseken, megbeszélünk mindent. A galántai hitközség elnöke jelenleg Fahn Béla.  A mostani elnök, a Fahn más ember, mint az előző elnök, a Schultz Adolf. Jóval idősebb is volt, mint a Fahn. Fahn Béla mindenről beszámol nekünk, megtárgyalja velünk a dolgokat. A Schultz annak idején csak gyorsan elhadarta a mondanivalóját, de a saját belátása szerint cselekedett.

Most már csak az imaházba járok. Van ott egy társalgó, ahol a születésnapokat és az esküvőket ünnepeljük. Minden évben megünnepeljük a Zájin Ádár ünnepét [Zájin Ódor – ádár hó 7. napja a hagyomány szerint Mózes születésének és halálának évfordulója. – A szerk.] Mi megterítjük az asztalt, feltálaljuk a süteményt és az italt. Este halat vacsorázunk. Olyankor jelen van a pozsonyi Baruch Myers rabbi is, meghallgatjuk az ünnepi beszédet. Galánta környékéről is összegyűlnek a zsidók családostól.

Soha nem titkoltam a zsidó származásomat. Egyszer fürdőbe mentünk, valaki zsidó viccet akart mesélni. Először mondta, hogy remélem, nincs itt zsidó. Mondom, nincs, csak egy, és az én vagyok. Én nem titkolom a származásomat.

Az utolsó három évben a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Központi Szervezete átvállalja a kiadásaim felét, amit a gyógyszerekre költök. Az orvosi igazolás alapján van egy szociális gondozónő, akit részben a község fizet. A Claims Conference által 4500 eurót kaptam a holokauszt alatt elszenvedett üldöztetésért.

A legutóbbi népszámlálás alkalmával szlovák nemzetiségűnek vallottam magam. Itt élek, ezért tartom magam szlováknak. A zsidó vallásomat azonban nem adtam fel. Az száz százalékos.

Életrajz

A Czitrom család Spanyolországból származik, amikor 1492-ben volt a kiűzetés, és akkor rengeteg zsidó jött Európába, és ezek között vannak a Czitromok [lásd: a zsidók kiűzése Spanyolországból]. A Czitromok közül sokan mentek Franciaországba és más országokba is. A mi családunk Németországból származott ide. Már az 1800-as években itt éltek. Magyar volt az anyanyelvük, de nem tudom, hogy nem beszéltek-e németül. Valószínűleg beszéltek. És Erdélyben van nagyon sok Czitrom. Tudom, hogy Debrecenben is volt Czitrom nevű rabbi. De csak nagyon távoli rokon lehet – ha rokon –, mert mind a hat gyereknek tudom a leszármazottjait. 

Czitrom Benjámin az apai dédapám. Dédapám 1832-ben született Tiszalökön [Szabolcs vm.]. Vallásos volt, kalapos [lásd: haszid öltözék], szakállas, pajeszos. A foglalkozása gazdatisztféle volt. Berettyóújfalun lakott [Bihar vm.-i nagyközség. – A szerk.]. A felesége Asztalos Lídia volt. Nekik hat gyerekük nőtt föl. Ezek Regina, Béla, Sarolta, Jenő, Rézi vagy Róza és Miska.

Miska – mármint hogy Mihály – volt az én nagyapám. Berettyóújfalun született 1870-ben. Korán árván maradtak. Mihály olyan tizenéves volt ekkor. Kezdetben hordár volt, azt hiszem. De nem Berettyóújfalun, onnan elkerültek, de nem tudom, mikor. Később tisztviselő lett, saját erejéből föltornázta magát, a fővárosban dolgozott mint hivatalnok. Soroksáron laktak [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-i nagyközség. – A szerk.], amikor ott a nagyanyámmal, Fekete Adéllal megismerkedett. A nagyanyám 1875-ben született Nagyvázsonyban [Kisközség Veszprém vm.-ben. – A szerk.]. Ők már Pesten házasodtak össze. Három fiuk születik: a Tibor, László, az apám és Ede. Apám volt a középső fiú, tehát a leghátrányosabb, mert a Tibor volt a nagy gyerek, Ede meg a kényeztetett icike-picike. Tibor banktisztviselő volt, az Ede is. De mind a kettő magyarosított még a háború előtt. A Tibor Réthire, az Edére nem emlékszem.  Edének egy lánya van, Ági, ők Amerikában élnek, és ott van két fiúgyerek.

Én hat éves voltam, mikor a nagyanyám meghalt, a nagyapám még korábban. Emlékszem, hogy voltam a Fekete családnál, a nagymama testvérénél. A nagyünnepeket megtartották biztos, mert emlékszem, hogy mesélte az édesanyám, hogy gyalog mentek el Jom Kipurkor hozzájuk, és ott maradtak vacsorára. Olyan, hogy szombaton varrni vagy mosni vagy vasalni, nálunk nem lehetett [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Olyan közepesen vallásosak lehettek. A Czitrom család is. Annyira voltak a nagyszüleim vallásosak, hogy tudom, hogy az apámnak volt egy menyasszonya még az anyám előtt, és az szintén szocialista volt, és nem akart templomban esküdni, és a szülei nem egyeztek bele az apám házasságába, hogy templomi esküvő nélkül nem nősülhet.
Apám 1901. augusztusában született. Valószínűleg valamilyen szakiskolát [lásd: ipariskolák] végzett, a gépészeti vagy géplakatos szakmát tanulta ki. Ő talán nem is akart továbbtanulni, nagyon sokat képezte magát, rengeteg gépészeti könyvet meg egyebeket láttam még háború után. Különböző munkákat vállalt el, gépésztől kezdve lakatosságig mindent. Azt tudom, hogy akkor, amikor a háború volt, a petróleumgyárban dolgozott. Az apám nagyon jóban volt a nagybátyjával, Bélával, a nagypapa testvérével, aki szocialista és munkásérzelmű volt. Béla volt a bőrös szakszervezet vezetője. Valószínűleg valamilyen bőrmunkás volt. Zuglóban lakott a családjával.

Az anyám egy szem gyerek volt. Fischer Ilonának hívják. Schwartz Irma volt az anyja és Fischer Mihály az apja, gyomai volt mind a kettő [Gyoma: nagyközség Békés vm.-ben, 1910 körül 12 000 főnyi lakossal. – A szerk.]. Gyomán született 1905-ben, de csak azért Gyomán – ők már Újpesten laktak akkor –, mert az anyja hazament szülni [Újpest megyei város (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) ekkor még nem tartozott Budapesthez. Jelentős gyárváros gép-, villamossági, bőr-, szesz-, hajó-, gyapotfonó, fonó- és szövő-, szőrmefeldolgozó, cipő-, fémfeldolgozó- stb. iparral. Lakosainak száma 1900-ban 41900, 1910-ben már 55200 fő volt. – A szerk.].

A nagyapám meghalt még az anyám eljegyzésekor 1931-ben.

Az anyai nagyanyám jiddisül beszélt, bár valószínűleg magyar volt az anyanyelve, mert nagyon szépen beszélt magyarul. De anyánk már nem beszélt jiddisül. Megértette, tehát ha azt akarta a nagyanyám, hogy a gyerekek ne értsék, hogy miről van szó, akkor anyámhoz jiddisül beszélt. A nagyanyám nem volt kóser, azt hiszem, és parókája sem volt. Emlékszem, mesélte, hogy az anyjának, a dédnagymamámnak kifőzése volt, járt kubikusokkal építkezéseken, és ott főzött.

A nagyanyámnak volt húga és egy fivére. Róluk azt tudjuk, hogy a húga, a Bella néni Grosz Ferenc felesége lett Békéscsabán, és volt hat gyerek, mint az orgonasípok, ahogy fényképen láttam. A legnagyobb lány, a Boriska elment Franciaországba még háború előtt, és ő maradt egyedül életben ebben a családban, Grosz Ferencet kivéve, mert ő túlélte a háborút. A hat gyerekkel a nagyanyám húga, Bella néni odalett Auschwitzban.

Anyukám a háború előtt háztartásbeli volt. Otthon volt a négy gyerekkel. Azt a falusi szellemet hozta magával a nagyanyjától vagy a dédanyjától, hogy nem jó az, hogyha a gyerek többet tud, mint az anyja. Így ő hat elemit végzett. Különben nagyon okos volt, mert emlékszem rá, amikor fizikát tanultam nyolcadikban, segíteni tudott.

Szoba-konyhás lakás volt, ahol a háború előtt laktunk. Egy szobában apám, anyám és a gyerekek, a konyhában meg a nagyanyám. És a havi lakbér egyheti fizetése volt az apámnak. Tehát ugyancsak szegények voltunk már a háború előtt is.

A Dózsa György úti templomba néha-néha elmentünk. De többet voltunk a közelben levő népmoziban. Nem voltunk vallásosak. Anyám nagyon rendesen böjtölt. Apám közben vizet ivott esetleg titokban. Anyám azért kóser volt, tudta, hogy mit kell, hogy kell. Azt is tudta, hogy a májat a platnin kell kikóserezni. Nem úgy volt, mint még néhány zsidónál is látom, hogy összekeverik a lavórt a mosogatótállal. Nálunk talán nem volt külön a tejesedény, de ami nem volt zsíros, azt soha nem mosogattuk együtt a zsíros edénnyel. Én a mai napig sem mosogatom együtt. Disznóhús nem volt, disznózsír nem volt, baromfi volt leginkább. De semmi szigorú kóserság nem volt, csak úgy a tisztaságban a kóser gyökerek megvannak. Emlékszem, voltak  speciális sütemények Jom Kipurkor, Purimkor, Ros Hásánákor.

Mivel állami iskolába jártam, külön volt a hittan, és át kellett járnom egy másik iskolába, és akikkel jártam ott hittanra, tudom, hogy anyámék jó barátságban voltak azoknak az anyjával, de különösebb baráti kör nem volt. Egy barátnője volt anyámnak. Ő zsidó volt. A szüleim esténként a petróleumlámpa mellett malmoztak vagy más társasjátékot játszottak.

Volt egy rokonom, Kisterenyén lakott a férjével. Anyai nagyanyámnak volt unokatestvére, én ott kétszer-háromszor voltam nyaralni. Bérelt házban laktak, a Piri néni varrónő volt, a Guszti bácsi valószínűleg gyárban dolgozott. Nem lehettek nagyon vallásosak, mert mikor hazafelé jöttünk a vasúthoz, emlékszem, hogy bementünk egy  boltba, és ott adtak nekem olyan kenyeret, amibe disznótoros dolgot vághattak, mert azt mondja, hogy ugye ez finom, ilyen jót még nem ettél. Tehát ők sem voltak vallásosak. A Guszti bácsi túlélte a háborút, de a Piri néni nem. Piri néninek volt még két lánytetvére, Rozi és Erzsi. Erzsi, Elizabeth néven Amerikában él.

Én 1935-ben, a bátyám Rudolf 1933-ban, Klári 1937-ben, a kisebbik húgom, Gabriella 1943-ban született.

A háborúban anyukám, a négy gyerek és az anyai  nagyanyám együtt voltunk a Síp utca 18-ban, a gettóban. Először csillagos házban voltunk. Anyám abba a korosztályba esett, amelyikből a téglagyárba behívták az asszonyokat, és akkor többen mentek a házból. Hívta az egyik asszony, jöjjön. Anyám elintézte előbb a családot, mire odament, addigra már olyan sokan voltak a téglagyárban, hogy akinek három éven aluli gyereke volt – a legkisebb húgom 1943-ban született –, azt hazaengedték. A téglagyárból visszajött a csillagos házba. A gettóban nagyon sokan voltunk egy lakásban, de mivel mi voltunk hatan, volt egy szobánk, amiben volt egy kétszemélyes fiókos ágy, és azon aludtunk mind a hatan. Krumplihéjlevest és hasonlót ettünk, úgyhogy nem haltunk éhen. El lehetett menni egy konyhára, ahol adtak valami főtt ételt időnként ott a Síp utcában, meg a csillagos házból amit vittünk magunkkal a hátunkon, az volt. Én emlékszem, hogy találtam a spájzban egy pohár almamagot, és az nagyon finom volt, azt időnként ettük, beosztottuk.

Apámat elvitték munkaszolgálatra, és otthon volt látogatóban az egyik héten, és úgy volt, hogy jön a következő héten. És vártuk, s akkor késő délután vagy este jelent meg a keretlegény, hogy apám nem ment vissza a Keleti pályaudvarhoz. Haza se jött, eltűnt, de pont a Keleti körül is volt lövöldözés, tehát semmit nem tudunk róla pontosan, hogy mi történt vele.

A háború után Joint-otthonban voltunk egy ideig. Pesten voltunk először, az olyan volt, mint egy árvaház, bentlakásos, és onnan jártunk iskolába. Nyáron hazamentünk. Én két évig voltam, a negyedik-ötödik osztályt onnan jártam. A húgom lekerült Szegedre egy évvel hamarabb.

A háború után először boltot csináltunk. A Rákosi rendszerben az adó több volt, mint anyám jövedelme, tehát abbahagyta ezt a próbálkozást. Meg tán azért is, hogy ne legyen a gyerekeknél az iskolában beírva, hogy osztályidegen. Kézbesített a Délpesti Üzemi Vendéglátónál.

A bátyám alijázott. Azt mondta anyám, hogy lányokat nem engedünk, de egy fiút elengedünk szülő nélkül. 1947 végén ő már azokkal ment, akik már nem tudtak bemenni, tehát Cipruson volt egy ideig meg Olaszországban. A kibucba úgy osztották be, hogy asztalosmesterséget tanuljon, de hát világéletében villanyszerelő szeretett volna lenni. Úgyhogy később kitanulta az autóvillamosságot, a villanyszerelést. Izraelben két gyermeke született. A felesége belga származású zsidó lány volt. A bátyám később elvált tőle. Éva, a jelenlegi felesége magyar származású. A bátyámnak a magyar kultúra fontos, olyan asszonnyal, akinek nem magyar a kultúrája, nehezen tudna együtt élni.

Klári marós szakmunkás. Abban az időben úgy nevelték az iskolában a gyerekeket, hogy szakmát kellett tanulni. Férjhez ment 1951-ben Szabó András nevű keresztény fiúhoz. Nehéz volt zsidó fiút találni, mert a fiúk hamarabb elmentek Izraelbe, mint a lányok. És a fiúk nem ragaszkodtak annyira a zsidó lányhoz. Ahol ő dolgozott, ott nem is nagyon volt zsidó, csak zsidózás. A férje önálló szerszámkészítő kisiparos lett. Exportra készített szerszámokat, és a saját házukban a saját műhelyében maszekolt. És Klári is dolgozott a műhelyben. Két lányuk van, ők zsidóknak valják magukat.

Gabriella a vendéglátóiparban dolgozott. A Csemegénél volt tanuló, aztán eladó. Elvégezte estin a kereskedelmi szakközépiskolát, és munka mellett tanulta meg a mérlegképes könyvelést. Most főkönyvelő-helyettes. Volt neki zsidó udvarlója kettő is, de végül, hogy ne maradjon öreglány, [a nem zsidó] Legendi Lászlóhoz ment feleségül – nem fiatalon. Nincsen közös gyerekük.

A nyolc általános után a technikumból a nagy szegénység miatt kimaradtam, dolgoztam egy évig, és onnan szakérettségire mentem. Az anyám fizetéséből a Rákosi rendszerben lényegében éheztünk. A szakérettségire azért tudtam elmenni, mert kevésbé szűkölködtem, mint amikor dolgoztam a papírneműgyárban és havi 400-at kerestem. Mivel ott kollégiumban voltam, reggeli, ebéd, vacsora is volt, és 70 forint volt, ha jól emlékszem, az ösztöndíj.

Utána pedagógiai főiskolára mentem matematika–fizika szakra. Tanítottam egy XIII. kerületi általános iskolában, és közben elvégeztem az egyetemen a matematika tanári szakot. Az igazgatónő nagyon rendes zsidó, de párttag volt, és nyaggatott, hogy lépjek be a pártba. És így egész korán párttag lettem, és úttörőcsapat-vezető voltam. Tízévi szorgalmas tanítás után elmentem a számítástechnikába dolgozni az INFELOR nevű vállalathoz (ami később a SZÁMALK lett), ott programozó matematikusként kezdtem, majd programszervező, később programtervező, és rendszerszervező lettem. Később pedig az MSZMP Központi Bizottságán kértek embert egy számítóközponthoz. A SZÁMALK javasolt engem programozónak. Majd a könyvtárnak voltam a számítógépes rendszerszervezője. Az iskolában a kollégák között nem volt zsidó, és valószínűleg én nem is tudtam volna például szeretni egy nem zsidót. Szóval valószínűleg azért  nem szerettem bele egyik fiúba sem.

Nagyon későn mentem férjhez, anyámmal éltem egy háztartásban és időskorára őt ápoltam. Ferivel [Deutsch Ferenc, szül. 1917. A Centropa vele is készített interjút. – A szerk.] akkor ismerkedtem meg, amikor ő itthon volt látogatóban Amerikából. A harmadik felesége halála után nem sokkal. Amerikában is van egy lakásunk. A telet Floridában töltjük. Kint is sok barátunk.

Deniz Nahmias
Thessaloniki
Greece
Interviewer: Valia Kravva
Date of interview: October 2006

Immediately after you meet Deniz Nahmias you have the impression that you have met an important woman, a true lady, who has been through a lot and carries so many life experiences. And this is quite true: she originates from a rich and well-known family and she has met many important people. Yet, all the times we met and talked, she was really friendly and hospitable. She is now 83 years old and lives in a spacious apartment together with her beloved husband Albertos. Her son Iossif lives in another apartment in the same building. Their bond is very strong. I recall her hesitations about taking her photographs out of the house. Iossif reassured his mother that nothing was going to happen to them. Deniz Nahmias "visits" through her memories the old Salonica. Photographs and music - she is an excellent piano player - take her back to a happy and harmonious childhood. To those years that she can never forget and she recalled for me in every detail.

Starting from my mother: my mother's family owned a flourmill; it was a very rich family. My grandfather, my mother's father whose name was Isaac - Matathias Beza had a flourmill and he was a rich, well respected man back in the late 1800s. He owned a flourmill that used to grind wheat. He was very wealthy. He was born in Thessaloniki [in 1867] and also died there, in 1936 at the age of 69. In this city at that time two families owned the flourmills: the Beza family and the Allatini family 1. My maternal grandfather had five brothers but we never met them.

At some point the flourmill he owned was burned down. Maybe it was his competitors who set it on fire. This happened when my grandfather was still young. It had nothing to do with the fire of 1917 2; it happened much earlier. The competitors gave to my grandfather compensation on the condition that he'd never rebuild the flourmill, because they had always the fear that the brothers might unite and rebuild it some day. So the competitors agreed to give them a certain amount of money for the next five years. And the flourmill stopped working.

You know how it is, when there are many brothers they cannot agree upon anything, one wants one thing, the other another. From that time onwards everyone found his own way. The family of my grandfather, as I mentioned before, was very well off, so he was sent abroad to study and this is how he learned many languages: English, French, German, and thought of becoming a representative. In Greece at that time there were no factories but all the imports were done via firm representatives. Back then this was an extremely profitable and popular profession. So he became a representative of the DMC house and of other firms as well. This is how he managed to make his fortune: he established a house of imports and later his son entered the job.

He married a daughter of the Navaro family, which was also a very rich family. They owned all the area of Caravan Serai. Navaro himself was a coppersmith. At that time everything was made of copper, so he became very rich with his work. So my grandfather Isaac married Navaro's eldest daughter, Doudou, and they had two children: my mother Loucie, or Loukia, and her brother [Alfredos]. Doudou spoke French.

At that time, just before the birth of my mother, the Dreyfus Affair 3 was taking place in Europe. My grandfather was ordering newspapers from France and wanted to keep up with the case. When his wife gave birth to my mother he named her after Dreyfus's wife, and not after his mother, so he called her Loucie and later he named his son Alfred after Alfred Dreyfus. He was so moved by this case and he followed it with such great interest that he gave his two children the names of Alfred and his wife, rather than name them after his parents. This was quite unusual at that time. My grandfather died when I was twelve years old, but we were not living together in the same house. Instead he came to visit us every Saturday.

He was extremely extrovert, a very cheerful person indeed. A nice person with a lively personality. I remember whenever he paid his visit at our home he used to bring me a small doll as a present. When I turned twelve I had a party at home; I remember I had organized a party because I had finished elementary school and this was a big event those days. So, he came to my party and we were dancing 'lansiedhes.' This was a popular dance those days, not exactly a modern dance. We were dancing in pairs one after the other. And he said, 'Take two steps ahead.' This was a European dance.

When I was about twelve years old the Greek music was quite popular: 'Ririka,' 'The vest you are wearing,' but also the European tangos. Before the war, 'lansiedhes' was really popular at parties. At that time we also still had gramophones. So my grandfather was showing us how to dance at my party and he was telling us to move back and forth. He was a very lively person.

My grandfather was a pro-Mason, he was quite an educated man; that is why he was not religious at all. He was a follower of the basics of religion, for example he would eat with us during Protohronia [first day in the year in Greece] or Pascha [Passover]. And he was doing this just for his children so that they remember their home. He spoke many languages, as I mentioned before: English, French, German. And of course he spoke Ladino 4, Turkish and Greek.

His wife, my mother's mother Doudou, was already ill before they got married. She had been infected by an unknown fever so her heart had turned very weak. But no one explained to her that it was dangerous to give birth in her condition. Instead they forced her to get married; she became pregnant twice and she died six months after she had given birth to her second child. At that time she was very young, about 26 years old. My mother Loucie was born in 1895 and her brother Alfred in 1898.

My grandmother Doudou had twelve siblings. My great-grandmother - I keep her photograph - gave birth to twelve children and all of them lived. Because she was very rich, instead of breast-feeding them herself she paid a woman to do that. She was just delivering them. They were a wealthy family, enjoying good conditions of living and they passed on healthy genes. I have to tell you that it was quite uncommon at that time to deliver twelve children and to bring up all of them.

My great-grandfather Navaro was married twice, and my grandmother Doudou was a daughter from his second wife: he had four children from his first wife and twelve from his second, altogether sixteen children. And he gave them good dowries, something like 2,000 pounds to each girl.

After the death of his wife Doudou, my grandfather had to find another wife. His second wife was named Fortune and her family name was Koen. She was from Thessaloniki, her family was a good one but had lost all money, so she had no dowry and her parents were looking for a rich groom. She had not been married before; she was a virgin. After their marriage they were all living under the same roof: her parents and the newly-wed couple. She needed her mother to help her bring up the children that my grandfather had from his first marriage. So he married this woman who was not educated, a second class wife, but he had to do it because only a woman could bring up his children. Fortune Koen spoke only Spanish, Ladino.

My grandfather lived in the center of Thessaloniki, his house was on Mitropoleos Street, near Aristotle Square. He had his own house. He was living there with his first wife when I was born. But he was living in another place with his second wife; I don't remember where exactly. He had three more children with his second wife: two daughters and one son. They loved each other very much, one supported the other. I mean all his children from both marriages, and Fortune loved not only her own children but also those from her husband's first marriage. They kept on having good relationships until the end. So did we. Like a family.

My grandfather died in his office and my uncle found him. He was only 69 when he died. Quite young. He was really fine until then. He probably died of a heart attack.

My father's father was named David Angel and his wife was called Diamante, and they gave me her name, but in a more modern version, Deniz. At that time it was a common practice among Jews to give modern names. Now Christians have this privilege and we let them. I sometimes hear very unusual and funny names!

When I was born in 1924 my paternal grandfather was already dead; he must have died in about 1916. I never had the chance to meet him. My parents kept a big photograph of him but it was lost and I don't have this photo anymore. All our pictures were lost during the occupation.

Grandmother Diamante was living with us, so I do remember her quite well. People were saying that her husband was a nice man. They were brought up in the same neighborhood and their mothers were friends. At that time most marriages were arranged. So they had an arranged marriage. At that time most marriages were taking place at the age of eighteen, quite young couples. My paternal grandfather was neither rich nor poor; he came from a middle-class family, not like the family of my mother which was a well respected and well known family.

My grandfather was a merchant; he was selling leather products and products for shoemakers. He imported those products and he managed to travel to England to bring them to Greece without knowing how to speak English. He didn't speak French either, just Ladino. But he made his deals. He was good in business. My grandmother Diamante used to tell me all that, how he traveled to England and ordered the leathers to be sent here, to Thessaloniki.

My grandmother Diamante was wearing traditional clothes while Grandmother Doudou used to dress exactly the way women did in Europe; she was also wearing big hats with feathers. Diamante was still wearing the traditional Jewish costume with the 'kofya' [special headgear consisting of several caps and scarves covering the woman's hair] when I first met her, but after some time she took it off. She had two or three dresses; they used to give them together with the dowry those days. She didn't manage to get educated because a nasty cousin of hers was making her life difficult at school. Her parents were afraid that she might harm her and, because Diamante was their only daughter, they decided to take her out of school. This is why she was left without education. After that they took her to learn sewing. Grandmother Diamante died in 1937.

We were communicating with Grandmother Diamante in Ladino, we spoke French with our mother and in school we spoke Greek with our schoolmates. I remember we used to tease our grandmother by saying, 'Hey granny, you have to learn Greek.' My grandmother knew no other language apart from Ladino, but my mother learned French and as time went by she also learned Greek because our neighborhood was a mixed one. I spent most of my childhood at 25th Kritis and Marasli Streets, I mean the time before the war.

My grandmother was not religious par excellence; well, somehow she kept religious traditions and she used to go to the synagogue. But she loved to play cards, a card game called rummy. She had some friends in the neighborhood and they gathered and played cards. Once a week they used to come to our house and the rest of the time they went to other homes. Those who played cards were Jewish because my grandmother didn't have any Christian friends, as she couldn't communicate with them; she couldn't understand their language.

In front of our house, a family named Kazes, who were very rich, used to invite my grandmother to play cards. I remember that both husband and wife played. Every day, from about four until eight, I remember my granny left the house. She waited until my father had left for his work and then she went to the Kazes family to play cards. She used to go in any weather conditions: in winter with snow, in the cold, in nice, warm weather; she waited until my father had left and then she rushed to that house. Otherwise he would have seen her and of course he would have asked where she was going.

She never said a bad word to my brothers or me. My grandmother Diamante and I were sleeping in the same room until she died. Sometimes we asked her to show us how to play cards but she avoided doing so because she didn't want us to end up playing cards passionately like her. Nowadays I play 'biriba' with my friends, and so did my grandmother; she also played other games to pass the time. Even though she was an uneducated woman she was extremely clever, she even helped her children with mathematics when they went to school.

Grandmother Diamante gave birth to nine children but the first three died of diphtheria, so only six managed to survive, and all of them were girls, except my father Isaac. He was born in 1888 in Thessaloniki and died in 1945 in Athens. My grandmother treated my father with special affection because he was the only boy and, later, he kept her with him in his house. It was a common thing those days for married sons to stay in the same house with their mother.

The three first sisters of my father married while my grandfather was still alive. Then my father accepted the responsibility of marrying off his other sisters and giving them a dowry.

My grandmother told me that they were selling shoe gadgets, leathers, laces etc. in their shop. They were selling great quantities to other merchants but also small quantities to individual customers. Some of these items were produced by the girls of the family, i.e. the daughters of my grandfather instead of having the work done at the market. This is how they managed to save money and, little by little, their dowries. It was like a family enterprise.

As time went by my father became rich because the shop was doing well. He was a partner with his first cousin; initially their fathers, who were brothers, were partners and then their sons became partners as well. The shop had the following sign on it: 'Beniko and Isaac Angel.'

One can still find this shop on Edessis Four Street, near Emporiou Square. This shop and the whole building belong to us and we still owe it. Now it is shut down. A few years ago Dimitriadis, who used to sell haberdashery, paid us rent but after him we never managed to rent it to someone else. Now it is considered a preservable building and it is situated in a preservable area of the city. So it must be preserved as it is. Of course we owe this shop together with the inheritants of my dad's cousin.

Regarding my father's sisters, my aunts: The oldest was called Sounhoula, she married one Mr. Arditi; his grandson is Isaac Arditi. The second sister was called Flore, she was married to David Alfandari and she had a daughter, while Sounhoula had two sons and a daughter. Another sister was called Bienvenida. She got married to someone called Haim and both her husband and she died without having any children. The fourth sister was Dezi, this is how they called her, and she had four children: her first two children, two boys, died from diphtheria and then she had two more that still live, these are my cousins. They live here in Thessaloniki and their names are Rasel and Saoul Saporta, respectively. Then there was the youngest sister called Zouli, who married a doctor called Albertos Menasse; he is the one who wrote a book about the period he was imprisoned by the Germans in a concentration camp.

My husband's sister, Zouli Kastro, immigrated to Brazil but she was visiting us here in Thessaloniki every year. She got married in Thessaloniki and left for Latin America after World War II. Now her children live there, Erna and Zozi, who are twins. Erna went to Israel at some point and she became very religious.

One might wonder: Why did they choose Brazil? It seems that the situation was far better there because immediately after they settled there with their children their status was improved. As soon as they got there they found a groom for one of their daughters. He was a Jewish guy from Volos. Her daughter keeps visiting Greece every year with her husband because she feels homesickness, nostalgia. His surname is Sarfati. He fell in love as soon as he met her. Many Jews were living in Brazil and they were very well off and their community was very organized. The community was not devastated there. They live in Sao Paulo. They left because they were afraid of the whole communist climate in Greece after the war. That's why they left. And this was a very wise decision because they managed to find better conditions of living.

My mother Loucie was born in 1895 in Thessaloniki and died in 1995, when she was 100 years old, in Athens. Her mother tongue was French because she had attended a French school but she could also understand Ladino. No one knew Hebrew at that time; they only read the Bible [Old Testament] in Hebrew but they couldn't understand anything. Our languages were Ladino and French. So my mother attended the French school and this school was located in the market area of the city.

My mother was a fashion victim. She used to wear hats, and every year she went to the dressmaker to have new dresses made but she also altered the old ones; in French this was called 'transforme.' My mom always kept up with fashion and when she was a young woman used to wear little hats with veils. She used to wear costumes. She was really a modern woman. Special shops were selling hats, so every year my mother was buying one or two and she altered the old ones. There was a shop selling hats on 25th March Street, which was near our house. At that time some dressmakers were really expensive but you could also find cheap ones who were paid for a day's work.

Doudou Sounhami was one of the most famous dressmakers at that time; her niece is Ririka Leon. She made haute couture. Paximada was also a very famous dressmaker. Although she was a Christian many Jewish women used to go to her. Those two were the most expensive in that profession, and there were also others who were less expensive. And then some dressmakers were visiting women at home.

I remember we used to practice 'circomon' since nothing was found ready- made in the market. Especially when we grew up. Koen's shop was a famous shoe shop, and it was situated on Venizelos Street. There were some stores that were selling shoes, but they had to measure your feet. This is how they worked. And they made shoes especially for you. From after the war I remember 'Karakala' and 'Loux.' But before the war the only shoe-selling store in Thessaloniki was 'Koen.'

My mother's brothers were saved during World War II because they were Spanish citizens. My uncle, i.e. my mother's brother, Alfredos Beza, escaped to the mountains with the partisans; this is how he managed to survive the war. His sisters, who had a different mother because as I have explained Grandfather was married twice, were also Spanish citizens, and they left for Athens. But the Germans assembled all Spanish Jews in Athens and took them to Germany. When the war was over they allowed them to return to their countries.

The reason they surrendered in Athens was the fact that the Germans, since they were allies with Spain, didn't kill any Spanish citizens. So they surrendered without great hesitations and the Germans caught them and put them on a train and sent them to Germany. But after the liberation they allowed them to return. My grandfather's second wife, along with her brother, who were also Spanish citizens, were taken by the Germans from Thessaloniki to Germany, then to Spain and then to Casablanca [today Morocco] and finally to Israel. Some Spanish Jews came back and some remained there.

My mother's sisters Sarina and Irma were married to two brothers, Haim and Albertos Boton, and after the war they settled in Mexico. They were afraid because there was a popular scenario after the war that the Russians would take over Thessaloniki in collaboration with the communists. And this is why they left. I never went to Mexico to visit them but my daughter went there to find them.

Here in Thessaloniki, they owned the textiles shop 'Cosmos' on Venizelou Street. Now it has been replaced by the store 'Fokas.' The new store kept the old name 'Cosmos' for a certain period of time and then changed it.

Our relatives in Mexico came to visit us almost every year, because they were missing their old friends, especially those who had stayed in Athens. Until they were very old and helpless they used to come to Greece every year. This was very helpful from a psychological point of view because they knew that back here good and loyal friends were expecting them. They had friends that loved them very much.

My mother's sister was in Athens during the war. She was also a Spanish citizen. As I have explained, the Germans didn't kill them but they sent them to Germany. They were imprisoned in Bergen-Belsen 5 but still they had a much better life. My uncle's sister was taken to Casablanca and then to the Middle East. She got on the same ship with her husband and her daughters but her boys were forced to board another ship. The ship on which the boys had boarded sank. Maybe the Germans did it on purpose to kill them. Anyway this ship never reached its destination. It is still a mystery what happened to those people. Some argue that the ship was sunk so that the Germans could get the money of the people onboard.

My elder brother is called David, we called him Mimis, and he was born in Thessaloniki on 31st June 1918. I was born in 21st June 1924 and Solomon, my younger brother, was born on 18th October 1926, also in Thessaloniki. My oldest brother, Mimis, died at the age of 69 in Athens, while my youngest brother still lives in Athens.

Solomon was also called Haim because my mother had dreamed before delivering him of one of her cousins whose name was Haim. They also named him Reimon, because this was a really modern name when I was young. Solomon in his house in Athens keeps the double bed we used to have in the house we were brought up; this is pre-war furniture. I don't quite remember how he managed to get it back since everything else was lost: furniture, utensils, and all house equipment. But I think that our neighbor Morozinis managed to save the double bed because we had moved all our furniture to his place. And of course all the photos we kept at home were lost.

I was very close to my youngest brother and since I was a couple of years older I protected him. David was six years older [than I], so he didn't really mix with us, whereas Solomon and I, exactly because we were so close as far as age was concerned, had a special bond, a unique relationship. We used to play together in the neighborhood; we use to do all the nutty things together. I remember when he was young they always dressed him up as a sailor-boy or in Tyrolese clothes, because they were very much in fashion those days. As I mentioned, I always protected him and I allowed no one to come and tease him. If this happened I used to fight with the ones who teased my brother. I remember when we were kids our parents used to take us for excursions to Asvestohori.

David completed the American College 6 and attended the public high school in Thessaloniki and then went to France where he learned the work of the textile producer. The mother tongue of my brothers was Greek but also French and Ladino. They also learned English. None of them got married. My oldest brother fought on the Albanian front 7 during World War II, and Solomon only completed his military service after the war was over. When he was in Athens, during the period of the Civil War 8, a British soldier, who was drunk, hit him in the stomach. The hit was strong and my brother lost one of his kidneys.

My husband, Albertos Nahmias, was born in Monastir on 4th April 1915. He attended the Lycee Commerciale, a three-grade gymnasium with a technological direction. My husband became a fibre merchant. He speaks many languages: Greek, Serbian, Albanian, Italian, Turkish and German. During World War II his family and he escaped to Italy where they hid for some time. After the end of the war they all settled in Thessaloniki and after a few years, in 1949, we got married.

We had two children together: Ernestine, who was born in 1951, and Iossif, born in 1955. Iossif graduated from the Department of Biology at the Aristotle University of Thessaloniki and then he went to America for a Masters of Science and from there to Germany for doctoral studies in Biological Research. He worked in America, in Britain, and during the last four years in Iceland. But he returned to Greece because he couldn't stand the weather in Iceland. But his job was fantastic. So he returned to Thessaloniki and now he is doing some kind of research in association with the university. He is not married.

My daughter left for Israel, if I remember correctly, it was in 1979. She graduated from the Department of English Literature at the Aristotle University of Thessaloniki. She got married while she was living here, they had a child but they got divorced. Her first husband was named Iakovos Angel; he was a doctor. After her divorce she moved to Israel to work at a university there. In Israel she met someone, they got married and she remained there. She had a son from her second marriage; he is now completing his military service in Israel. Her second husband - whom she also divorced - was called Sam Hassid. He is teaching at the Polytechnics University in Haifa.

My children don't keep any Jewish traditions, especially my son. He is a citizen of the world; he has many dear friends in Germany, England and Iceland. And he avoids any interaction with the community here. Many of his friends from abroad come and visit him, even the Germans. They are not responsible for what their ancestors did to our people. Ernestine is also not religious at all. She keeps almost no traditions, not even at home. My husband and I, when we were younger, used to visit her in Israel. Now that we are old she visits us instead, almost once a year.

My family house, the one where I grew up, is on 25th March, Kritis and Marasli Streets. Before that we used to live just a stop away, on Vassileos Georgiou Street. Our neighborhood was the good one, with the three-story houses; you can see even nowadays the very few houses that are left. My family house was really nice and a big one but it didn't belong to my father. He rented it because he needed cash for his business. Our first house, the one I was born in, was on Mavromaton Street and it was close to the sea. When I was three or four years old we moved to our new house on Kritis and Marasli Streets. We went there because my father by then owned his own factory and he was partners with a Christian called Kazazis. Filotas Kazazis belonged to a very well known family from Monastir. So he was the one to make the laces and my father, along with his cousin, provided the name and of course the financial support. So the three of them became partners. But within six months Filotas died and his cousin Ioannis Kazazis took his pace. I remember he had a nickname: Vantso. So they became partners and they never disagreed on anything.

My parents never punished my brothers or me. My father didn't really interfere in the way my mother brought us up. But my mother was really modern and open-minded and didn't impose any restrictions upon me. She allowed me to go to parties and she kept saying to me, 'You are responsible for yourself.' I never had the need to lie. Since my father didn't interfere, my mother had all the responsibility.

My parents were not very religious and they used to go to the synagogue only during the high holidays like Rosh Hashanah. Thessaloniki had so many synagogues 9 when I was young. We used to go to the one near our house, 'Sarfati.' This was close to the sea but the Germans bombarded it. Sarfati means French, maybe someone called Sarfati was the donator. During the holidays such as Yom Kippur I remember our parents took us there and we played in the big yard of that synagogue. I remember everyone was fasting those days. They ate at six in the afternoon and until seven in the afternoon of the following day they didn't eat anything. Our parents kept this fast as well.

We always had a piano at home. My mother used to play. At that time all the girls coming from good and respectable families learned French and how to play the piano. It is funny. Playing the piano, especially among girls was a tradition. The first book in order to get the first degree, 'Becker,' was really difficult because we had to start at the age of eight. You have to start learning piano at a very young age because at this age your fingers are soft and tender. I kept on playing when I was in Athens. The daughter of my mother's friend went to the music school and this is why I wanted to go on with my piano studies. I still play. I remember my mother was playing only one melody. Always the same.

However, many girls who learned the piano gave up after some time. I had a cousin who had a piano degree and she stopped playing immediately after she got married. Maybe they forced them to learn it and this is why they eventually disliked it. I played all the melodies you can think of on the piano. Even now. This is a gift that a few people enjoy; I think that my fingers move automatically.

The elementary school I used to attend was a private one and it was situated in the area of 25th Martiou, where we lived. Initially I went to 'Natsina' and when this one closed I went to 'Zaxariadis' opposite the building of the Prefecture today. Nowadays this school is demolished to let the street pass. Zaxariadis himself was an excellent teacher and I remember we used to play in many theater plays there. And we had great fun because we used to change many costumes. We also had a kind of drama dancing: we used to dress as the flowers of the spring, and we used to imitate how flowers fell asleep in winter and how they woke up during spring. Our parents came to see us perform. When I later attended the Lycee nothing of that kind happened. And I hardly remember any patriotic plays at that time.

We used to have a dance teacher who taught us all the Greek traditional dances like 'kalamatiano.' We also had music lessons and we learned how to read the notes. Our music teacher was called Pavlidis and he used to play the violin. Some of the songs we were learning: 'In the afternoon there in my arms' and 'The birds were flying.' As a Lycee student I learned nothing of the kind. When I was a student we had costumes made for students to wear over our clothes. They were blue and the soft collar was white and we had two or three to change.

During high school I used to go to the Nuns from early in the morning till six at night. Classes stopped at some point early in the afternoon and then the school functioned as a baby-sitting place. Our house was near the sea so we went swimming, both boys and girls. But near the statue of Alexander the Great girls and boys were swimming separately. We used to go there when we grew up, at the age of sixteen, with our swimming costumes, which covered the body. I always liked swimming. Even now. And I remember I always went swimming with my friends. So my parents used to send us to the Nuns and we always managed to take some time off to go to the sea and swim, especially early in the afternoon.

Then the Nuns forced us to get some rest for three or four hours every afternoon. This was a torture for me... I couldn't be idle; I always wanted to read something. Anyway during the third year of high school I had a good relationship with the Nun in charge and she always sent me to get something and I ran away. I couldn't stand staying in bed all these hours without doing anything. Then in the afternoon we used to eat something at school and then the teacher we had at home used to take us from school to 'Luxembourg,' a famous coffee-shop and we had our lemonade - one for three people - and we played there in the yard until eight in the evening. And then we had to get home.

During the last high school classes they sent me to the Lycee de garson, - this was the Lycee for both boys and girls. We used to go to the Lycee every day, morning and afternoon, and we also went there on Saturdays. But on Saturdays we didn't have to be there in the afternoon and we didn't have to wear the apron. We, I mean the Greek citizens, attended classes both in French and in Greek. Those who were non-Greeks had to attend only modern language lessons in Greek, for three hours every week. We were also attending classes in ancient Greek, history, geography etc. At noon we returned back home and then from 4-5pm we went back to school.

I remember all students had an ID card to use on the tram, because that school was a long way from home. It used to take me half an hour to get to school because the tram was extremely slow and it had to stop many times.

My favorite subject was mathematics. We also had a fantastic French teacher, his name was France, and I was very lucky to attend his classes for four years. Yet our school wasn't as good as it used to be in the past. Our French director didn't care much. When I went there I was very weak in French and I remember the teachers allowed us to easily pass the classes. But after two years I managed to learn French. I remember my mother insisted that I learned that language. So she took me to a French school basically because she didn't want me to forget the French I had learned at home. But I disliked this language. She insisted though.

The foreign language we learned at school was English. But the English teacher wasn't really good and he used to punish us a lot. He wanted us to learn everything by heart. We had to memorize almost everything otherwise he gave us very bad marks. I was a student who was attending classes but didn't study at home much. Yet I listened carefully and this is how I learned.

When I was young we used to play football, there was a big open space in our neighborhood and we used to play boys and girls together. The balls were made of caoutchouc and I remember when we visited the Fair of Thessaloniki 8 every year they bought us a new one. We used to go to the Fair every year; it was a big event those days. We could see acrobats walking on ropes. It was great fun. We went to the stalls, they gave us promotion leaflets, and we also had an uncle who was working there. Our dad used to buy tires for the factory and I remember they used to give us a ball made of caoutchouc as a gift. At that time, the Fair of Thessaloniki was functioning as a kind of big music-hall, like a famous circus. I remember at that time even in cinemas there was a big show after the screening of a movie.

There was a summer cinema called 'Ilisia' in Aristotle Square. Three or four cinemas were located in that square, now you can only find modern coffee shops. I remember when I was twelve years old we still had that home teacher, I mean the French teacher who took us home from school. We didn't want this anymore and we disliked her. So, once my mom sent us to the cinema with her to see a movie. But for some reason she took us to another cinema to watch another movie, which was followed by a show and which was more expensive. As you can understand we returned home much later than our mother expected us and on foot because we had no more money left for transport. Our mother was worried sick and furious. Next day the teacher was fired and this is how we got rid of her. In normal circumstances we would have returned much earlier by tram. Instead we returned after midnight, on foot and without having any money.

I remember another time, when my brother was at the American College, and they took us for a walk to the Agricultural Faculty. My younger brother and I wanted to go there and find him. So we went on foot. And we made the French teacher - we called her mademoiselle - to take us there. We came back home very late...

When we were young we used to rent bicycles, we didn't buy them, we rented them because our father was really afraid that we might get hurt. There were stores that rented bicycles for a quarter of an hour. All our money was spent there. I remember I used to cycle up to Karabournaki and when I returned Vardaris [northern wind stemming from the river Axios or Vardaris] was blowing. I had a nice time: excursions with the school and with my friends.

I remember that in pre-war Thessaloniki the danger number one were the mosquitoes. We couldn't sleep at night because of them. And we also had bugs. Every two days they lifted up the beds to check if there were any bugs and they used to clean them with pure alcohol. The bugs were indestructible. Maybe they were surviving because the floor was made of wood.

We also had stoves made of clay and we used to burn wood. I told you about the problem with the mosquitoes. This is why there was a malaria epidemic despite the mosquito nets we had over our beds. We used to get ill quite often and we had high fever and they gave us quinine, the only available medicine at that time. In winter our feet were always wet and this is why we suffered from chilblains and we sat near the stove to get warm.

Before the war they measured our feet and they made us a pair of shoes every year. One pair at the beginning of autumn and one pair of white shoes every Easter. They had amiantus underneath. You know kids feet get bigger and bigger so they made us only one pair every year.

I remember when they gave us the anti-diphtheria vaccine. Our uncle was a doctor and one day - after a private discussion with my parents - they took us to his place for that injection. This is when I first experienced the 'anti-doctor syndrome' and this has chased me throughout my whole life. Those days this was a new vaccination.

When my brother got sick with scarlet fever I went to stay at my grandmother's place, I mean the second wife of my grandfather, because they had to take me away to avoid contamination. My grandfather died in 1936 and this is why the sisters of my father came to visit us. But unfortunately one of my cousins had scarlet fever and after two days I got sick as well.

I remember when I was young they used to put leeches on our grandmother's body to keep her blood pressure stable. They put them at the back of her ears. Some people were bringing them to our home in a bottle and I used to get sick watching this. This is why I left home that day and only returned late in the evening.

At that time the Campbell 11 pogrom took place and then the earthquake in Thessaloniki in 1933. I remember all the families were given tents and we were living and sleeping there for quite some time.

I remember the ceremony of bar mitzvah, which took place at the age of thirteen. This was an important ceremony for all the Jews in pre-war Thessaloniki. We first went to the synagogue and then relatives and friends came to visit us at home and we were treating them to sweets and ice creams. Guests were visiting us all day and for the first time in their lives the young boys were allowed to wear long trousers. During Easter, and generally during holidays, men were visiting friends and relatives and women used to stay at home. Men used to have their children with them and women were treating kids to this dark egg. And then they took it home to eat it. During holidays the following was a common practice: the men of the family paid visits to the women of the family.

Right after our summer vacations we used to go to Florina, a city in Northern Greece, located in the mountains. So after our summer baths at Thessaloniki's beaches we went to that mountain city. During the first years we went to a hotel but then after some time we met some people and we rented a house. How did we spend our days? In the morning we went to the nearby mountain called Pissoderi and then we were visiting the coffee shops playing backgammon and chess. This is how we learned all these games. Then in the afternoon we went for a walk in the city.

I remember Manthos Matthaiou also used to spend his summers in the area of Florina. He was the director of a famous hotel in Thessaloniki called 'Mediterrane.' He had a girlfriend, a very beautiful woman. They really liked my brother, so they invited him all the time to join them and I was so jealous about it. Matthaiou was killed during the Italian bombarding because he climbed up the terrace of his hotel to watch the airplanes but a bomb hit him. I remember he was a tall bachelor, a playboy. And his girlfriend used to wear make-up; she was a prostitute, a woman with weak resistances.

'Luxembourg' was a famous coffee shop in pre-war Thessaloniki. This was by the sea and it had an orchestra playing live music. It was situated in the area of 25th Martiou in Antheon Street. A famous artist called 'Tilda' used to play the violin there. People would go there at about eight in the evening, and I remember children like me were dancing on the dance floor. 'Luxembourg' was situated at the same place for a long time. Even after the war this coffee shop was in the same spot. After the war I also used to go there as a young lady.

When I grew up, I mean before the war, at the age of 15 or 16, I used to walk with my friends around the center of the city and especially so in the summer just before the war. We used to return home on foot to the area where we lived, Vassilissis Olgas. A famous cinema called 'Pate' was situated in this area. This was a cinema and a patisserie at the same time. We liked all sweets but especially pastry with cream and éclair with chocolate. In the same neighborhood another cinema, 'Apollon,' was to be found together with a dance club.

Every Wednesday and Saturday all the students from high school used to go to the cinema together. We went to the 'Apollon' cinema, which was screening two films. The second one was part of a series, a story to be continued like, for example, about a cowboy who was killed. The first movie was a romantic one and it was of a better quality, sometimes it was a musical. Most plays were American but others were French. My favorite actors and actresses were: Hari Bore, Teilor Paouer, Robert Taylor, Michele Morgan, Zan Pier Remor.

We used to go on Saturday nights to the city's nightclubs, I mean, of course, when we were a bit older. Just before the war started we were sixteen years old and boys used to come and pick us from our homes with the permission of our mother. In those clubs there was live music and everyone danced on the dance floor, mostly tango, the waltz and foxtrot. We used to go on excursions to Peraia but not that often. We also went on excursions with our parents; there was a small boat those days going to Peraia and there were some coffee shops there.

I remember when we grew up we went for walks in the center area, near Venizelos Street. Somewhere there a famous pastry shop was to be found, 'Galliko,' and we went there to have pastry and lemonade since we were not allowed to drink any coffee yet. We also went for walks near the 'Luxembourg' area, in Antheon Street. This was near our home. We used to go for walks separately, boys with boys and girls with girls. We were looking at each other and flirting, of course.

As I've mentioned before, I was attending the Lycee de garson, which was a mixed school for both boys and girls. But there was a Lycee only for girls. Those who were attending mixed schools took boys for granted; they meant nothing special to us and we paid no attention to them. But those girls who were attending schools exclusively for girls acted like crazy. I remember every Saturday they used to wear very eccentric clothes. Boys made no difference to us, and it was better this way. I think that mixed schools are much better.

Those days were very different than nowadays. Once a year, they used to make us a dress, which was the one we would wear on special days, and then we had our everyday dress. For example, we wore that special dress when we went to parties. As I said I was attending a mixed school and we were going to parties from when I was 14 to 15 years old every week together with our schoolmates. So every Saturday we put on our best dress.

Before the war Thessaloniki was full of Jewish neighborhoods 12. Especially in the area where I live now, on Vasilissis Olgas Street. Our neighborhood was a mixed one, both Jews and Christians lived there. Poor Jewish neighborhoods were supported by the Community; we called them 'koulivas' in Ladino, which means very poor huts. Palombita, a Jewish- Spanish mate of ours, lived in such a poor area. She was a young girl and her fiancé was named Massista, he was also Jewish-Spanish. His job was to visit local festivals in the periphery and demonstrate his strength on stage. For example, he was breaking chains and stuff like that. I remember that once Palombita sent him away, he came in the middle of the night, and he was shouting at our doorsteps: 'Palombita te cero.'

I remember when we were young we never visited the Vardar area, as this was a neighborhood with a very bad reputation. Rezi Vardar was a Jewish neighborhood that was built near the railway station. I think the Community supported it as well as two other impoverished neighborhoods: '6' and '151.' In the Vardar area one could find all those houses with the red light. I suppose ordinary people were also inhabitants of that area but I knew nothing about them. For me and my friends the city ended on Venizelos Street where my uncle, the husband of my mother's sister, had a shop with textiles called 'Cosmos.' This was the geographical limit for us.

All the central streets were paved. But the area where we lived, 25th Martiou, it was all earth and we used to clean the floor every day and especially when it rained. It was a disaster.

Before the war every family was celebrating the high holidays at home. I remember for Pessach we used to buy matzah from the Community. It was in big pieces and we used to put it in chests. There was also a big bakery owned by the Community on Vassileos Irakleiou Street. This bakery used to bake matzah for the Easter period. During Pessach you wouldn't find a single piece of leavened bread in our houses. Of course all that happened before the war. I remember when the Germans entered Greece we stopped eating matzah and we kept it because we were afraid that we would not be able to get any more. From the time the Germans came I believe we stopped keeping the traditions. We keep nothing now...

We had a good time with our neighbors and there was no tension between us, anyway our neighborhood was a mixed one. Only some bad boys were making fun of us and they called us 'tsifoutides' meaning stingy and we called them 'giaourtides' [yogurt men] from 'gkiaourides' ['gkiaour' was a Turkish nickname for Greeks]. I have no idea were those rascals came from.

I remember the customs we kept before the war. For example, before New Year's Eve [Rosh Hashanah] we had to practice 'kapara,' meaning sacrificing. We used to bring cocks home, which were kept on the balcony of the kitchen. We waited until the night of Protohronia and then the hahamis came. He used to sit on a chair and my father put a ribbon on his head, called 'kapara' and he slaughtered the animals. Afterwards we had to offer them to a poor family. It was forbidden to eat the sacrifice. And I remember we knew some poor families and they used to visit us every Rosh Hashanah to get the slaughtered animals. You know Jewish families before the war were so extended and we had so many relatives that during feasts we ate at home. We used to have friends within our family but we also had friendships with our neighbors. Anyway until the war we were all together.

At that time we were friends with the boys from Kostandinidis School. During the occupation, I mean during the war with Italy, we had rented a house all together. This was a shelter like our school, the lycee. Since our parents were very worried and didn't allow us to go to other neighborhoods we spent our time there. We had rented this house as a family, the so-called Voga's house, but four other families were living there as well. When the alarm was on we were not allowed to be away from the house. So we found ways to spend our time there as pleasantly as we could.

This house was situated near the sea, on Vassileos Georgiou Street, opposite the Lycee, and now it doesn't exist anymore. It was a two-level house with a yard and a garden and in the yard I remember we used to play volleyball. The father of Boubis Vogas was very rich and his sister, Mahoula, had married a rich guy called Georgiadis who owned the FIX industry. Boubis' mother was dead and his father was almost deaf. That's why all the parties were taking place at his home. I played the piano, we danced, and we played modern records on the gramophone. We used to dance tango, the waltz, and modern dances like rock and 'gianga.' We also liked light Greek songs like 'I'll take you away' but not 'laika.'

I remember most of my friends from Kostandinidis School: Moris Alien, Arthur Mortician, Thanassakis, he was the son of Kostandinidis, the director of the high school, Bernard Benveniste, Haralambos Psaltis, David... Christians, Armenians, Jews all together. We were friends and schoolmates and there was no discrimination among us. Arthur Mortician died eight years ago. After many years he rented the apartment downstairs. I remember one day I had met him on the street and I rented this apartment to him because he was a good friend and we played cards together. We played 'biriba' also with Loucie, his Armenian girlfriend, and Ismini Ioannidou. Boubis Vogas had a tragic death: he drowned while he was diving for fish and as I remember, he died quite young. This happened in Athens.

There was no radio in our house before the war, and not even a telephone, although you could find some radios in Thessaloniki from the 1930s onwards. My mother's brother, Alfredos Beza, owned one. My uncle was really modern, he had a motorcycle, he went on excursions and he was a climber. He joined the mountain climbing club and I wanted so much to go with him whenever he went to the mountains.

My uncle didn't get married until he was 48 years old. I will explain how it happened: At that time my mother used to invite many people to stay with us, in our house in Athens, and at some point her cousin, Claire Matalon, the daughter of Doctor Matalon arrived. She had just returned from a concentration camp. And at the same time when she was staying with us my mother's brother came to visit us. So this is how they met and fell in love. According to Jewish tradition it is allowed for first cousins to get married, so they got married. Claire was married when she left for the camp. Fortunately her daughter hid in Athens and eventually she was saved, but Claire took her son along. When they arrived the Germans said to all women with little children, 'Leave your children to the eldest and the Red Cross will come and save them.' Unfortunately her little boy was only seven and they killed him.

Claire and her sister made it because they were knitting for the German doctor of the camp; he took them to the hospital. They managed to survive but of course they were in a very bad condition when they returned. They had been infected by typhus. My cousin told me how they forced into hot water all those children that were born in the camp. You know, pregnant women were also imprisoned.

When we first heard all that we couldn't believe a word. We though our relatives, our people, had lost their minds. We used to say, 'They are crazy.' I remember the first one who returned to Athens was called Assae; he was a piano player called Michel Assae. He was saved together with his sister because they were members of the orchestra of the camp. As time went by more and more returned.

What was happening in Thessaloniki with the climate the Germans were cultivating against the Jews was definitely a bad sign. This is why my father decided that we should move to Athens to hide. So we left Thessaloniki on 28th February 1942 just before the imposition of the Nazi measures on 15th March. The fact that we managed to escape was exceptional luck.

At that time it was very difficult to find a house to rent in Athens. But after searching we found a place, rented it and went there to hide. We had a Christian landlord and when the Germans started searching the house for Jews we left this house and returned when the situation had calmed down.

When we returned we found living in our house some women who had good relationships with the Germans. They had occupied our house and they were living in it. After the war we took the matter to court and we got half of the house. Later those women collaborated with the English. What can you say? Those women were going where the wind was blowing. Women with a very elastic morality. I remember they used to invite me to the parties they were organizing.

They kept another house in Halandri, on the outskirts of Athens. Things were different than they are nowadays: at that time all those who owned a house away from the center of Athens wanted to find one closer to the center.

Anyway, for some time we stayed together with those women, we lived under the same roof but we divided the house. Then, with the court decision we practically managed to send them away. This house is on Kefallinias Street near Amerikis Square. Later we bought the house from its owner and now my brother lives there.

When we were in Athens we met a woman called Teresa, maybe she was German- Jewish, and I remember she had an affair with someone from the police force, someone very high in the hierarchy. We used to invite her to our houses and everyone was flirting with her. She had provided us with false identity cards. She was quite mature in age but she had done something like a face lifting in order to look younger. The results were very bad though...

In Athens we had been provided with false identity cards, Greek identity cards. They called me Aggelidou, derived from my real surname, which was Angel. My whole family had similar identity cards. But they were perfectly valid because Teresa had issued them in the police force. But of course we had no card for the food distribution and, you know, in Athens during the war there was a great hunger. Here in Thessaloniki and especially in the periphery things were much better.

I remember my brothers left the house and they were searching for almost two hours to get us something to eat. At the beginning the situation was very difficult. But as time went by things got better. You could find something to eat. We mostly ate legumes. Every noon and every evening a big casserole of legumes. Next day beet roots with garlic sauce, next day black spaghetti, next morning honey from grapes that we bought at the black market. We also bought German bread at the black market.

My mother didn't seem to be upset. When we went to Athens we hid separately in three houses: my big brother in one house, my parents in another and my little brother and I in yet another. And when things got better we moved all together to one house. I must tell you that we were hidden by Christian families, our friends. Initially my youngest brother and I went to Mavraki's place; he was a factory owner. My mom went to a neighbor opposite and my brother and I went to the house of Gavalas, who was my father's friend. He lived in Palaio Faliro. At the time when we were hiding the Germans bombarded Piraeus. But I must say that they respected Athens and didn't throw any bombs. Of course I cannot say the same for Thessaloniki.

When we were hiding in Koukaki in Athens I remember the Germans were chasing the partisans all night. You know, revolutionists. There was resistance in Athens, ELAS 13 partisans were fighting in the streets. People were really afraid of what was going on and they were locked in their houses. So there was great resistance in Athens. But nothing of the kind was happening in Thessaloniki. Locked in our house, we used to hear the gunshots. There were rumors that the liberation was near.

When we were hiding in Athens some people came and blackmailed us. My dad was going out all the time, talking to all the people in Koukaki so that's probably how they learned about us. I remember we had rented a house from a spinster who had an affair with a pensioner. I didn't like his face at all, I have a kind of intuition with people, and I told my mother so. She was very angry and said to me, 'Stop the nonsense.' But I was right. I remember we left from the kitchen in order to avoid those people and went to the terrace and this is how we managed to escape.

I couldn't say that our life in Athens wasn't good. Next to our house there was a theater and every week there was a new play. We used to watch classic plays and once, when we returned home, we learned about those blackmailing us. My father gave them gold pounds but after 15 days they came back. This is why we went to hide in a neighbor's house for a few days. I was watching and I saw no German road block and after this incident we left this house forever and we stayed for a while in the house of my dad's friend. When the blackmailers knocked on the door we had already left our house.

As I have said, we stayed at Farantatou's place and we rented a room in his big house. He owned a big house: the bottom floor belonged to someone else. So we rented a room in Farantatou's place and another from the one who owned the bottom floor. I remember at that time we used to pay the rent by giving them oil, a certain quantity of olive oil.

Thank God we had good friends in Athens who gave us shelter whenever we needed it. They managed to hide us for a whole year. After we left Farantatou's family we went to a place near the French Academy. Our friend Pantelis found a room there for us. This was a friend of my eldest brother. Pantelis also helped a communist and an Italian to hide there. Imagine: a communist, an Italian and some Jews under the same roof! The last place where we lived in Athens was also near the French Academy. Rose Milliex lived on the top floor; I remember he was married to a Greek woman called Tatiana Milliex. We stayed there until the liberation. So we changed four houses within a year.

We heard rumors about what was happening to our friends and relatives in Thessaloniki. We knew that the Germans were cutting them off in ghettos and they were soon deporting them. We didn't know exactly what was going on but surely we didn't like the behavior of the Germans. Exactly because we felt that things were bad, we hid in Athens. As for the Athenian Jews: they had to register at the synagogue every week. And one fine day they caught them and sent them to the camps. Our people were really surprised because they hoped that they would enjoy a different treatment, and nothing would happen to them. But we were afraid and this is why we were hiding.

Our relatives from Thessaloniki were telling us about all the horrible things happening there. When they returned from the camps, I mean after the war was over, at the beginning no one believed them. Everyone was saying, 'What stupid stories are you making up?' And really, how could anyone believe their stories? Anyway...

I continued to play the piano but the one we had in Athens was in a bad state because at some point it caught fire and we poured water on it. The one I have now in my house is a 'Gavo.' This one is really old. We sold the one we had in Athens and we bought this one. It's a fine piano, a very nice piece. I bought it from a friend who inherited it but she didn't need it. This is much better than the one I had before.

Back in Thessaloniki we still owned a factory and our Christian partners were sending us products to Athens. Those that went to Athens never came back because that city offered better prospects. My family never wanted to return to Thessaloniki. After what had happened... But my lucky star brought me back. I didn't want to set foot here again but sometimes things in life come quite unexpectedly... At the beginning I was very unhappy. I cannot say that I don't love Thessaloniki but I never wanted to return here.

During the war I remember every Monday there was a concert of classical music at the theater of Irodis Attikos. I was also attending lectures on art and speeches by Papanoutsos. Since it was forbidden to walk at night we were partying all night and in the morning my friends and I were going for excursions.

In Athens every Monday we were going to the theater and we also attend concerts of classical music. I remember we were sitting at the rocks of the theater listening to this music. I must tell you that even though it was a difficult period, the period of the German Occupation, the theater was nevertheless full of people. It was a time when we had so many interesting things to do. And watching theater performances was certainly among our priorities. I remember Rena Vlachopoulou, now known as an actress and a comedian, who was a singer back then. She used to sing a song that goes: 'The flower you have in your hair.' I also remember Oikonomides who was always performing the role of a civil servant.

The most famous theater in Athens was 'Kotopouli' in Omonoia Square. When I first moved to Athens musicals were the most popular kind. I remember a musical with the famous Nana Skiada, which was really a success. And the song she sang was: 'Salt and Pepper.' This was also was a great success, or so I was told, because I didn't manage to watch it myself.

The parea in Athens was really big and the leading figures were two doctors. We were 19 and they were 25 years old and they wanted to hold Bakalorea so they could be able to go to France and go on with their studies. They were the organizers of our little group. It was very nice. We were organizing lectures and every Sunday we went on excursions. We were visiting many places on the outskirts of Athens but we avoided the seaside because were afraid of the German bombing. You know the Germans had already bombed the harbor of Piraeus. We were really making fun of the whole situation although it was very scary indeed.

We used to go to Penteli in some small buses called 'gazozen' that were using wood instead of gas as a fuel. Cars were very rare at that time. And we put our suitcases on the top. These buses were more like mini buses and we liked sitting on the top of them instead of sitting down in our seats. If I remember correctly, we rented them. We had the permission of our parents. Especially my mother was a very open-minded person. She said to me, 'You are responsible for yourself,' and she let me go out wherever I wanted. But my mother had brought us up with very strict principles, almost puritanical...

The leaders of this friends' club we had organized belonged to the left wing. One of them was called Giorgos Kelaiditis and he was writing for a newspaper. He came from a very rich and educated family from Constantinople. The other guy was called Giannis Ioannou. The discussions we had were not political but of an artistic nature. Twice a week Kelaiditis used to invite home people of all kinds and he used to lecture us. Most of them, as I have said, belonged to the left wing, and they where trying to pass the exams of Bakalorea in Athens, and the majority were Thessaloniki Jews. But of course Greeks joined our club as well. The Goulandris family and other Greek tycoons were also joining these French classes, i.e. those who spoke French. By then the pogrom had not yet started, that's why we still had our own identity cards and everyone knew that we were Jewish.

I remember when the Germans came and the issue was raised Kelaiditis, who was organized in the resistance and was a doctor said, 'Whoever needs to hide I am going to help.' And he did. He helped many people, for example he put some girls in hospitals, pretending they were nurses. I never went to him for help. My parents had taken care of everything and had found a shelter to hide. All the members of my family had new identity cards issued; I really don't know how but I do know that these identities were valid. The only thing we missed was a coupon for food but we could find something to eat at the black market anyway.

Of course my father had stopped working at that time and closed down the shop he owned in Athens. But we still had this shop in Thessaloniki, together with our Christian partners who were working during the war. Yet we had no contact with them during the years 1943-1944.

We had taken with us to Athens all our savings, in Greek money that was constantly devalued. So we started changing it into pounds that we used at the black market and this is how we managed to survive. But we soon ran out of money. In the end the money was so much devalued that one English pound equaled 1,000,000 drachmas and the next day 2,000,000 drachmas. I think the pounds were changed at the black market but honestly I don't know for sure. You know these were not stories shared with little kids. Our parents kept all the sad things that were happening to themselves...

So when the war was over we were in Athens hiding in a place in Sina, Arahovis and Akadimias Streets, this was the last house we were hiding in. We wanted to get back home but almost immediately after the [Great] War the [Greek] Civil War started. We were living in the center were the English were, opposite the Anglican Church. I remember the English were hiding in their church and from there they bombarded the Elasites, the guerillas of the left. Every day it was possible to walk freely only for two hours and then you had to hide at your home because the streets were turning into battlegrounds.

Whenever the battles ended people used to get out of their houses in order to find something to eat. And it was so difficult to find something to eat! Everything was so expensive, we couldn't afford it! We bought the necessary things at the black market near Kolonaki by exchanging goods for olive oil. Olive oil was so expensive you needed several pounds to buy just one liter. Well we bought anything that was available on the market. At that time you really had no choice. Some people even lacked fuel to cook. I remember we used to take our food to the French Academia and we cooked it there. Things were really difficult.

I remember once a truck full of dead people was passing by. And the only thing we could do was to pull the curtains... This entire situation lasted two or three months. The English were at the center of Athens and the guerillas were all around.

My father said nothing about the situation and his only comment was, 'We have to be brave.' He was a very optimistic person. He used to say, 'The war is going to be over soon. In one month we will be free.' And we replied, 'Dad you keep telling us the same thing over and over again.'

Well the most tragic of all was the fact that from one war we went right into another. The Elasites were armed and they got this opportunity. They wanted to take over Greece. But there was an agreement that they should have kept. I remember the day of the liberation. I mean when the Germans left. We rushed out into the streets and we were enjoying the taste of freedom but soon after that the Elasites were walking in the streets singing: 'EAM 14, ELAS' and those that liked the monarchy were singing: 'The King is coming.' Gradually the guerillas became more and more aggressive. In the end only the guerillas were walking freely on the streets and the Civil War started. We could feel this tension: the guerillas of the left on one side and the warriors of the right on the other.

When we were hiding during the Civil War the guerillas were looting store- houses. But I must tell you we felt like paralyzed during the Civil War because we didn't know what was going to happen. In Thessaloniki communists were in charge of the city. In Athens things were different; we managed to get rid of them. When the Civil War ended the communists left Athens but in Thessaloniki things were different. There was still this feeling of uncertainty. All that time, even after I got married and returned to Thessaloniki in 1950-51, we still felt this danger that the Russians would come and take over Greece, and it would eventually become a communist country. This rumor was in the air for many years. Even when I got married in 1949. We were afraid that the Russians would take over Greece. We had the feeling that this could happen anytime. This was the climate of the Cold War. And the guerillas of EAM had taken over Thessaloniki. My mother's sisters were so much affected by this political uncertainty that they decided to leave Thessaloniki and immigrate to Mexico. They were already married to two brothers and they all went to Mexico.

My cousin Zermen Koen introduced me to my future husband in 1948. We were only dating for a short while. We used to discuss everything to see if our ideas matched. I was trying to understand his personality, but I must say that he was an honest man brought up with morals. I had heard about Albertos that he was honest and very capable. My mother's sister had married someone from his family so I got to know about him. And I remember my aunt saying, 'He is the most capable, clever and nice in this family.'

At that time we were going through a kind of brainwashing: 'You have to get married.' This was a common mentality at the time; I mean to get married at a certain age. I think that Albertos wasn't really thinking about getting married but his mother kept saying to him, 'What is going to happen? You have to get married; I cannot take care of you anymore.' It was a kind of brainwashing. My husband had some friends before getting married, Jewish and Christian friends, like Giorgos Slavis, Sam Saltiel, and others that had promised each other never to get married. And one fine day they found out that Albertos was engaged. He was the first among the parea to get engaged and all the others followed into his footsteps. I remember when we met, the first night we went to 'Bouki,' a nice tavern near the new sea- side. We used to walk together a lot then.

Our parents forced us to get committed but we kept telling them, 'We have a nice time together. We'll see.' But they insisted that we should get engaged. At that time, especially with arranged love affairs, after a short time you had to say whether you wanted to go on or not. So after all this pressure we finally got engaged and I went to Athens to get ready for the wedding. The wedding took place in Thessaloniki a few months later, on 6th March 1949.

The engagement took place at my mother-in-law's house, and that day the house was full of flowers and relatives and friends were coming to visit us all day. This was the custom. We treated them to almond sweets and sweets called 'bezedes.' Our dowry - sheets, night dresses - were all over the house because they had to be shown publicly.

So we got married on a Sunday, on 6th March 1949, in the big Synagogue 15 on Suggrou Street and the same day my daughter's future mother-in-law got married. A lot of marriages were happening then. I mean after the liberation, a lot of group marriages 16 took place. Another couple was to get married immediately after us. The son they gave birth to was to be called Hassid; he later became the future husband of my daughter. I remember the couple had complained because he had booked the synagogue first and they said, 'You got all the flowers.' Well the future mother-in- law of my daughter was a difficult woman. At that time one marriage followed the other.

All the family got together after the ceremony. The very same day it snowed in Athens so we didn't manage to get there as we had planned.

I had my wedding dress made at a dressmaker's in Athens. She made me very nice dresses; she was haute couture. Her name was Elli Perigiali and she was married to Notis Perigialis, an actor always playing the nice, naïve person. He played in the film 'Lola,' I think he acted in all the films of the time. So Elli made all my dresses and I must tell you she was really good at it. I took her with me when I went to Athens and she stayed with us for fifteen days. I wanted her to make a suit for me but she didn't have the time. For the wedding she made also nightdresses and robes for me.

I remember I kept my wedding dress several years after my marriage but then I altered it to an ordinary dress. I remember I had the color at the bottom changed. Underneath the wedding dress there was a material to lift the hips because I was really thin at that time. But I had a fantastic silhouette.

I remember Elli and I used to alter my brother's suits so that I could wear them. We didn't throw out anything. At that time we used to wear trousers and short pants only when we went on excursions. And in Athens we were playing tennis and we used to wear shorts. I remember I had made one after a pattern from a French magazine. I used to make many things myself and I kept these shorts for many years. They were made from a good thick fabric.

At the beginning Elli knew nothing about our Jewish identity. Then she found out and we became very close friends. She was a very nice person; that's why she was so popular. She had a very good taste and she knew how to make beautiful dresses. When I first met her she was very young and she was paid for a day's work. Then she fell in love with Notis, who was also a violin player and a poet. But her mother was against this marriage and rejected him. Elli was so angry that she left her father's home and went to live with Notis. Her house was in Nea Smirni. At that time she was a pioneer, an economically independent woman.

As I told you Elli became a very good friend of mine. Whenever I gave a party she was always invited. But my mom thought that it wasn't proper to have a friendship with someone who works for you. I guess we had more democratic feelings than my mother had. After I went to live in Thessaloniki we kept in contact. I also introduced her to my dressmaker here and they started working together. After the war Aggeliki, my dressmaker in Thessaloniki, and Mattoula, her sister, transformed their apartment on Vassileos Georgiou Street into a fashion house. Aggeliki was talented and self-trained. Her daughter was later married to someone called Siapikas, who was a doctor. Another famous dressmaker was Kiouka. These were the most famous in Thessaloniki.

As I've mentioned before, after the wedding we went to my mother-in-law's house to celebrate. All the family gathered there, we had dinner together and later we left to sleep in a hotel that night. We had planned to go to Athens for our honeymoon but the weather on 6th March that year was so bad. It was snowing so the airplanes couldn't fly that day. So we stayed at the hotel 'Pallas' during our first night and the next morning we managed to get a plane and fly to Athens. Times were difficult then and you had no options really. So we went to Athens and we stayed there for eight days. We celebrated our marriage in Athens as well. All the family came to visit us.

During the first years of our marriage we stayed at my mother-in-law's house. Then, after some years, we exchanged it for an apartment. This house was like the old houses: semi-basement, first and second floor. It was a beautiful house with a big corridor leading to the rooms. This house had a garden as well with flowers and many trees. I must tell you that the Jews didn't give a house as a dowry to married girls. I think this was bad. The father gave her some gold pounds to start, and actually he gave them directly to the groom. Then the groom used them for his business. This was a tradition. I believe people at that time were more honest. If your marriage was arranged you had all the information you needed about the qualities of the groom. Especially if he was working in the market place. This way marriages were safer in a sense.

During the first years after our wedding we lived all together: I mean Albertos and I together with his brother's family and his mother. And we stayed at my mother-in-law's house since we didn't have enough money to live alone. I remember my husband's brother had said, 'I will pay the rent, go and find a place for the two of you,' but my husband didn't accept his offer. Anyway this house was quite big and one room was where my husband's brother, his wife and his child lived, while Albertos and I lived in another room. Of course my mother-in-law had a room for herself. We lived all together for four years. Certainly we didn't have the money to live on our own so we decided to live all together and share the expenses.

The rest of the house didn't belong to us because other people lived there. You know after the war you couldn't send away those people who had found shelter in your own house. This was a very traumatic experience: having a house but not being in a position to use it exclusively for your family. This was called 'enoikiostasio' and was a common practice after the war. And those people were living in our house without paying any rent to us and still we couldn't kick them out. In some cases they were paying a ridiculous amount of money. This was going on for many years after the war and the house prices had fallen because at that time no one bought a house since there was no money.

In that house my mother-in-law cooked and we had two maid-servants. At that time you couldn't manage all the housework, it was really heavy. I remember there was no electricity and we had to use coals. Of course in our case there were so many people and therefore there was so much housework to be done. In the meanwhile my sister-in-law, who already had a boy, delivered twins, so she had three children to look after. After two years of living together I got pregnant so things were getting more and more difficult.

Here in Thessaloniki everything started from zero. At that time my husband had his own fibre store on Syggrou Street and he really started from scratch. I insisted that he opened a store in Athens but he was not ready yet. But we kept visiting Athens quite often since all my relatives were in Athens. At the beginning of every week he used to buy a specific quantity of fibres, sold it and then he paid for it at the end of every week. There was no cash available at that time. Everyone had run out of money. But my husband had a good reputation so the factory that produced the fibres gave him large quantities for which he could pay later.

These years were very difficult because the occupation had destroyed economically almost everyone. But my husband had a good name and sooner or later he was paying back for everything he bought. This was a time when all the cities and villages in the province were buying fibres. All the houses in the periphery had a loom to make carpets and the entire dowry at home. So my husband was like a merchant who bought the fibres from the factories and sold them to little local stores in the periphery. Whenever my son meets owners of local stores in the periphery these days, they recall my husband's name. Because of my husband they were able to educate their children. We were so famous. At that time local stores used to sell almost everything: from food to fibres. And women bought all the necessary things in order to make their dowry by themselves.

He paid all the taxes and they kept books and records for all the clients. After the war I was helping my husband with all these price-lists and with the book of incomes and expenses, he also kept a receipt note-pad, you know, the one with the blue carbon paper. I remember that even my father paid his taxes and he had some employees, women, working as accountants. But I used to help my husband with his business affairs. Things were quite different those days because information was not stored in computers the way things work now. We kept double records for everything, we classified them each for every client and tax collectors were coming to check if everything was in order every three months. I was helping because my husband was trying to cut down expenses and save money. We also had an accountant, who was working with us for two hours every day, but the truth is that we were responsible for everything ourselves.

The factory that was providing us with 'nimata' was in Naoussa, most such factories were based in that city. My husband had a close cooperation with all the owners of those factories - to the extent that we almost felt like citizens of that city. I mean we used to go to Naoussa very often and my husband had very good relationships with the owners of those factories. My family and I used to visit Naoussa quite often. During the first years my husband had a cooperation with someone and then with Lanaras who was the owner of 'Klostiria Naoussis.' We were very close with Grigoris Lanaras until quite recently but he then moved to Switzerland. At first Lanaras and my husband were partners but as the years went by my husband became almost a representative.

In our store we had a lot of employees, especially because we needed people to pack the stock. So after we packed everything, we sent it to the periphery. I still remember the names of those who worked for us: Vassilis, Toula and Maria. They were good, hard-working employees that worked for years for us. After some years all the fibre-sellers made an agreement to join forces instead of being competitors: Hristidis, my husband's brother, Tsoukalas and my husband thus created the union 'Nimateboriki AE.'

Their union worked well until Lanaras was shut down because women in the periphery stopped working with looms. Lanaras was shut down and after a while we had to shut down our business as well. It was inevitable, we had grown older. Our store was situated near Vassileos Irakleiou Street, I think the name of the street was Leontos Sofou.

After the war there was nothing. There was not an organized Community in the sense that there is one today and no one kept kosher. Before the war many butcher's shops were selling kosher meat and the Christians used to buy this kind of meat, too. Those days there were no vets ensuring the healthiness of the slaughtering method, so kosher meat was thought to be healthier. After the war the only one I remember was some Jewish guy, who used to sell chicken on Vassileos Irakleiou Street. There was a Jewish butcher but he wasn't selling kosher meat. Daniel used to sell 'uevos haminados' on Komninon Street; I think he still does.

I remember before getting married, and before I got pregnant and delivered my daughter at the end of 1951, I used to see other pregnant women and I said to myself: 'These women are going to give birth in a very uncertain world.' I was afraid that we might find ourselves caught in a very difficult situation. Then I got pregnant myself and from the very first minute I had realized it I cared about nothing. Maybe it is due to women's hormones but I really didn't care about a thing. This is something that is well discussed in the literature. The Chinese have a proverb saying: 'I have happiness in me.' Since I got pregnant nothing mattered to me, nothing at all.

I delivered my first child at the Anagnostakis private hospital. You know those days there were many marriages and women used to have many children. I didn't get pregnant immediately after I had got married, but after one year had passed. The first time I was pregnant no one knew it and then, one day, I helped my sister-in-law - who was also pregnant - with the laundry. It seems that I got really tired and I had a miscarriage. After one year I gave birth to my daughter. Until she was one-and-a-half years old we stayed all together at my mother-in-law's.

Then we paid the guy who lived on the last floor of our building on Komninon Street. It was a roof apartment with a corridor, a room, and a kitchen, and you needed to climb ninety steps in order to get up there. So we gave this guy many gold pounds to make him leave our house because we needed our own place. The situation at my mother-in-law's home was very difficult indeed: three families living under the same roof. And so we moved to this small apartment on Komninon Street. In any case this was very near our store so in ten minutes my husband could get there.

My second child was born near Agia Sofia church, in the Tandanasi private hospital and my doctor was called Tsaoussopoulos. I remember those days some doctors were more 'in fashion' than others and mine, I mean both of them were professors at the university and very good doctors.

After some time we moved to the second floor of the same building on Komninon Street. I remember there was still this post-war law about those renting someone else's property so we had to give them money if we wanted to get our property back. This apartment on the second floor was a bit bigger. The family of Akis Tsohatzopoulos, the famous politician [born in Thessaloniki in 1939, Minister of Development until 2004], lived next to us. And after some time we moved to the apartment on the first floor, which was even bigger. This one had three rooms instead of two.

My daughter attended the Valagiannis school and then the 'Koraes' until the first classes of elementary school and then she attended the American College of Thessaloniki. My son went to this college from the beginning. You know many Jews used to go to this college. After many years, when my son entered university, he was very thrilled and told me, 'Mom, I think I met real people just now.' Children of the nouveau rich families who attend private schools are 'spoiled' and 'rotten.' The nouveau rich families are the worst families. We grew up very differently: my father had a lot of money but still we used to alter our old clothes, we kept everything and never threw anything away.

My daughter met her first husband at university; she had an unfortunate marriage, she got divorced and then she left for Israel. We couldn't do anything to stop her, since it was her decision. So she moved to Israel for a while where she met her second husband and she got married there for the second time. They had a boy together and then she got divorced for the second time.

As I've mentioned before, my daughter attended the Valagiannis school for some years. I think she had very nasty classmates there because they shouted at her, 'You Jews crucified Jesus Christ.' There was another Jewish girl in the same class as my daughter but for some reason she used to hide her identity. No one knew that she was Jewish and she was on the same side as the Christian girls. She was also responsible for all these scenes. I think in the end my daughter left for Israel because she couldn't cope with the 'guilt syndrome' she went through. That's why I sent her to 'Koraes' here many Jewish girls used to go and there was no fear of such behavior. But unfortunately these incidents left traumas that cannot be healed. My daughter visits us with her children every summer. When we were younger we used to go to Israel to see her.

When my son was born he was circumcised by the rabbi at home. Afterwards a celebration took place. When he was thirteen he had his bar mitzvah at the synagogue and then we went home where we had invited all our relatives and friends to celebrate.

I raised my children in a quite liberal way. I never said to them, 'Don't leave, don't go abroad.' They've lived where they really wanted; they've lived their lives the way they wanted. My son was away for many years and then after he had spent four years in Iceland he decided to come back to be close to us, to take care of us. I think he returned to Thessaloniki because of me and his father.

He wanted so much to continue his studies that he earned a scholarship and went to America to get his master's degree. After one-and-a-half years in America he came to visit us and I remember him saying to us, 'This country was almost like a prison. I had forgotten how the rest of the world lived.' He had to teach and study at the same time, they took advantage of him. Then he went to Germany for his doctoral studies, where things were much better.

When he returned to Greece he worked for a while at the University of Crete. This is a very good university. There things function the way they function in America. They wanted him to stay and work there but the money was so little. It was almost like working for free. He was lucky because he had kept his relationships with people at the University of Thessaloniki. Now he is working as a researcher of the Aristotle University. But he has also kept his friendships from abroad, so friends from Germany and England come and stay with him quite often. The English are quite reserved but the Germans are very extrovert, just like us. We must not blame them for what their ancestors did to us...

During the first years when my kids were little they couldn't play in the neighborhood as I did. We used to take them to Aristotle Square and we used to sit at the near-by coffee shops in order to watch them. In the neighborhood there were no open spaces for playing as there used to be before the war. I had to be with them all the time. We had a maid who was cooking and my responsibility was to watch my kids. I didn't trust her [with the kids].

I remember when the kids grew up and became teenagers we used to go on organized excursions. But when they were little my husband was working very hard and he had no time off. We went to many places; we even visited London by bus. We met other people on the bus and we became friends. These trips were really nice. During the first years of my marriage my husband and I went alone but when our son and daughter grew up we took them with us. Once, when my daughter was almost sixteen, we visited the Island of Rhodes and we also took my mother and my mother-in-law with us. We used to go to the beach from July until the end of August. I liked swimming very much, so when my kids were at school I used to go to Peraia for a quick swim and then I came back.

I used to go to Athens every year. I used to stay there for about a month together with my children. I wanted to visit my mother, who was a widow by then but used to come and visit us here in Thessaloniki. After Rhodes we visited England and on our way there we had the chance to visit many places. We spent four days in London. Then we visited Paris and Geneva. This was a long trip and we got very tired. On another trip we visited Vienna. When my kids were little we had some friends and we used to go to the Island of Thasos for vacations: only women; our husbands came to see us during the weekends. I used to have tea with my friends. We all stayed in a nice old hotel called 'Amfipolis.'

Here in Thessaloniki I used to visit the coffee shop 'Totis' with my friends. We were going there until very recently. We kept this tradition for almost thirty years. I remember, the well-known photographer of Thessaloniki, Takis was his name, had his studio next to the coffee shop. He took pictures of us all the time. I still have friends who come to our meetings. Their names are: Rita Iliopoulou, Florence Hristofilidou, Koula Georgiadou, Nitsa Oikonomou. We used to go two or three times a week for a couple of hours, in the morning.

Every Thursday Lilika Papadimitriou, Silas Papadimitriou's wife, used to join us. She belonged to the left wing; now she is dead... This was our place. And some still go. I have stopped going. We used to talk about many things. We were psychoanalyzing each other. We were such good friends! You know good discussions are much better than any kind of psychotherapy. I had a friend, Mrs. Eksakoustou Eleni, who lived close to me. We used to go to the meetings together but now we have both stopped. Almost a year ago.

We used to spent time with someone called Hristofilidou, she was a doctor's wife. Our daughters were of the same age so we were very close for many years. We went for walks every Sunday and she used to take her father-in- law and I took my mother-in-law along. Sometimes I invited my cousin and she also invited her mother. A lot of people! It was so funny. And every Sunday we had dinner together. During Christmas we went to all the clubs.

At home we used to gather to play cards. Rena Molho's mother used to join us; she was somehow a relative because one of my cousins was married to one of her cousins. So we were relatives but also friends. And Hristofilidis and his wife were also invited to play cards with us.

The political events during the dictatorship didn't affect us. We were not affected and anyway I have the opinion that we couldn't have done anything... I personally never got involved with politics.

Until last year I used to have coffee with my friends and I was going everywhere on my bicycle, I used to go shopping this way. I even went to Peraia. I stopped riding the bicycle three years ago. Until last year I was able to swim. I could have done the same this year but it was a pretty unstable summer. In the old days I had a lot of friends. As time went by most of our friends died so ...

As middle-aged people, I mean when my son and daughter were old enough, we used to go with 'Golden Age' on trips organized by the Community. The Community also organized for us nights with food, music and dance so that we'd have a good time. We thought that it was our duty to join all these activities since the Community really cared about us. We also went to the events organized by the 'Hellas-Israel' association, to lectures, to everything that was organized by the Community. It has been almost two years that we have stopped going.

We used to go the synagogue only for Kippur and to the weddings that were taking place. We avoided going to the synagogue because we don't understand any Hebrew. I remember my mother forced us to learn Hebrew but we had a bad teacher and no one learned it. My mother paid Zahariadis to hire a Hebrew teacher exclusively for us. Since then I tried to learn this language many times but I failed. If you are not in Israel, it is difficult to learn Hebrew. Only my daughter speaks it.

We played bridge. We had a neighbor, he was Armenian, his name was Atzecan. After my daughter left for Israel I rented her apartment to him and he played bridge with us. I knew him for many years. So we played all together: me, my husband, my neighbor and one more couple. It is difficult to find people playing bridge because most card-players like 'biriba.' At first Rena's mother and I used to play cun-can but when I started playing bridge I forgot all other games.

Now that I am an old woman I think I am very choosy and I cannot read trash, it has to be a serious article. My life has changed completely during the last two years. Imagine that two years ago I used to ride to the seaside of Thessaloniki with my bicycle and now I just go for a short walk near my house, just to stretch my legs. I got sick and I became what I always hated: dependent on others.

I never managed to go to university although I wanted that desperately. The war started when I was sixteen so all the schools had to shut down. Then I attended the French school, the Lycee, but this one was not authorized by the Greek state. Three times I tried to finish the gymnasium and every time I was pretty unlucky not to do so. My father didn't let me continue school in Athens because he was afraid that the Germans might find us. I would have liked to become an architect or a decorator...

Glossary

Gustawa Birencwajg
Warsaw
Poland
Interviewer: Marta Cobel-Tokarska
Date of interview: January - February 2005

Mrs. Gustawa Birencwajg is an extraordinary person; despite her advanced age, she has retained a clear mind, energy and a sense of humor. Mrs. Birencwajg is a rather short, fragile old lady, she has blue eyes - unfortunately, she is almost completely blind - and a warm smile. She worked hard all her life and thanks to her perseverance and wit the entire Birencwajg family survived the war. Signs of this strength, dignity and self-confidence are still evident in Mrs. Birencwajg's behavior. She lives in a small apartment in a high-rise in Warsaw with her daughter Halina Leszczynska, also an interviewee of Centropa.

Family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

Family background

I won't say anything about any grandparents. Grandparents are out. I had no grandparents at all. Nothing, nothing, nothing, absolutely. I only had two cousins who came from a small town; I think it was Tarnow [a city approx. 300 km south of Warsaw] to Lodz as servants.

My Father was Abram Blum, Awrom in Jewish, and my mother was Chaja, maiden name Ajchenbaum. My father was not religious, but my mother wore a wig and she was 'negramotnaya' [Russian: illiterate], that is she couldn't read or write. But when it comes to [Jewish] tradition, it was strictly followed at home thanks to Mother. She was a very shapely, pretty woman, red hair, green eyes; but Father was a very sick man. Perhaps if he hadn't been so sick he wouldn't have taken my mother as wife. Because he was more cultured. In those years [before WWI] he belonged to the merchants' association, that is, he was more cultured.

Father had a brush factory, brushes for scrubbing the floor. These brushes had to be made from scratch: from a piece of wood until the end, with the holes, everything. There were machines, but almost everything was done by hand. My father operated such a machine himself and there were three other boys who stuck rice in those holes. Actually, it was rice straw, such short bunches. They had these norms about how much they should put in. Into those holes. And then they would wire it. You won't find this anymore today. These rice brushes have disappeared. These brushes then had to be stacked by hand. There were these large floor brushes and these smaller hand brushes, counted by the dozen.

My mother would take those brushes to a man who ran a store. No one would take it by car... There were no cars. It was in Lodz, on Nowomiejska Street, his name was Segal, he had this large dry goods store and that's where we carried those brushes all week long and on Friday Father would go there, count everything and get paid. Right next to this store there was this Jewish confectionery and my father would always stop by and buy a piece of biscuit. This biscuit was really high, I don't think they make it anymore, I don't know how much it could have weighed. A pound. A pound and a half? They'd pack it and he'd buy it on Friday for Saturday. Not like it is today, where you bake so much and buy so much... No. Very modest, but very nice.

Growing up

I was born in 1908. My siblings? There was a little sister, she was younger by some 18 months or two years and a little brother in his cradle [when I was small]. I remember as if today, when I was rocking that cradle I rocked it so it fell over with the baby. And that's it for children, children didn't play a role in my life. One was called Laja, today it would be Lola and the boy was Frojm. That was after my father. There's a custom among Jews that children are named after the dead, not after the living [relatives].

Now I have to say what tenants there were in the house where I lived: on Drewnowska Street 26/28, in Lodz [Drewnowska Street separates the Baluty district from downtown Lodz]. The housekeeper there was a Pole. But there were mostly Jews living there. There was a courtyard and an outbuilding, there was a bakery downstairs and both Jews and Poles lived there. But not many Poles.

You'd never use names when referring to neighbors, but only professions. So there was a woman who made quilts, so she'd be called, in Yiddish, 'koldermache,' there was a baker who baked donuts, so he'd be called 'paczkimache' ['paczek' means donut in Polish],there was also a man who baked bagels - there were no more of these after the war - so he'd be called 'bajgielmache.'

Rich Jews lived in a different district and poor Jews lived in Baluty [district] in Lodz. It was a poor district, poor Jews, Poles and Germans, but mostly Jews. And they were really poor. Destitute. Children, the norm was six per family, and they'd all live in one room. The mother wouldn't work. There were children, seven, eight years old, who'd trade to help the family out. What kind of trade? A kid would wear a hat from an older brother, shoes from a sister, but it was the most important for that kid to have a scarf.

Before the war [probably WWII] there were these balloons with soda water, 10 or 15 liters, so they'd carry this balloon with ice in a bucket, this bucket, two glasses for water, so if someone had a drink they could wash it [the glass]. I don't remember how much this glass of water cost. They'd call: 'Soda water, zudewaser, zudewaser!' That's how they helped their families.

That's perhaps why there was such hatred between Jews and Poles, because a Jew would always come up with something to do for a living. Before the war there were those [Jews] who'd carry a bag on their backs and call: 'Trade, trade, I'm buying old rags, buying old clothes!' They'd come into the courtyards yelling that. If someone had something, they'd take it out, get a few grosze [1/100th of 1 zloty, currency unit, a few grosze was a very small amount of money], these old clothes would keep going around, someone bought it, someone later sold it in some small stall. That's what life was like.

Before the war there was a slaughterhouse where Jews went to slaughter a chicken or a duck. And there were women who'd pluck the poultry. The idea was not to pull the skin off, but to pluck the feathers. What other professions were there? For example there'd be this one with a cart who went round shouting 'smot, smot!', he'd give you a ring or some bowl for old rags. There were professions which, I can't imagine how you could support a family [on such wages] on. Or a glassworker. He carried the entire workshop on his back and went around shouting: 'I put in windows!

For example, when girls went to learn a trade, for some three years they'd run errands. They'd mind a baby or go help at a store, but the longer a girl was serving as an apprentice, the less duties she had. Or a dressmaker. When she had a dress to sew, this girl [who was helping, as an apprentice] would get some money, very little, but still it was good for her. Girls would usually be sent off to dressmakers, seamstresses, corset makers. And to a 'modiste' [French: milliner], that was a smart profession.

There was this Pole who lived at our house - he was a tram driver, that was quite a job then. There was also a Mrs. Marcinkowska, her husband worked at a bank. He wasn't friendly with anyone, he didn't talk to anyone at all, but Mrs. Marcinkowska could speak Jewish [Yiddish] like a Jewess. And none of them [Poles and Jews] argued; they all lived together peacefully.

Opposite our apartment, right next door, there was also a Polish family. They usually didn't have work in the wintertime, because they were bricklayers. We went there, went out together, played together, invited each other, when it was Christmas, they'd give us some yeast cake. Usually, Jews were not allowed to eat anything at a Pole's house, nothing. But I... well, they didn't forbid me at home, so I would go there for Christmas and have that cake. But the other way round, when it was Pesach, they'd always get some nuts and a piece of matzah at our place.

When I was a little girl I didn't have toys like children do today, just a rolled up towel... Towels didn't use to be as elegant as they are today. You'd tie it with string and there were eyes, a nose and you had a doll. Most often we'd play store [that is, pretend to run a store]. Polish and Jewish children together, there was no difference. There was grass in the courtyard. So we'd often pull some grass out and play store with it. We made the scale out of shoe polish boxes. These metal boxes. When you'd open one of these boxes, there'd be two parts, one of the older kids would make a scale, with pieces of string and a piece of wood. When it went down, you'd know where there was more. And this was the entire set of toys for children.

There was this custom among Jews that on a Friday you had to wash all the children's heads, put kerosene on the girls' heads and make bows. There was this one braid joined together with another braid [from the temple to the back of the head], here [next to he head] there'd be a red bow. Why kerosene? Because there were no other ways to chase away lice. Quite simply. No, there were no cosmetics. There was gray soap, a piece of 'Schicht' soap with a deer [on the bar of soap], that was the best kind ['Jelen' ('Deer') soap from the Schicht factory].

Children would dress up for dinner. Two challot covered with a special napkin were put on the table on Friday evening. There was something written in Hebrew there, I don't know what. Father would leave, I don't know where, perhaps he'd go out to pray or just leave. Everything was put smartly on the table, the candles were lit, Mother would pray. I don't know what she said. I think she asked God for her children's health, her husband's health, she asked God for everything.

My father would come back from those prayers in the evening, do some prayer over this challah, uncover it and cut it into pieces for us, children. This was called 'a mojca' [from Yiddish: mojca, a piece of challah]. And afterwards we'd sit down at the table and eat stuffed fish. This doesn't mean that all Jews did that. They usually didn't. Instead of fish, people sometimes had a piece of herring. Those were very poor people, they were living in very harsh conditions, they didn't even know Polish yet; they spoke Polish with a Jewish accent, often confusing some words. When we had that supper, there was always fish and a cup of wine.

After Father said some prayer, each child had a drink from that cup, it was a large cup. And there was broth, with noodles, 'lazanki' [noodles with cabbage], peas, beans, meat and compote. And that was all. And when you had to turn off the light, the caretaker would come [as Sabbath goy]. Because Jews were not allowed to turn off the light [as no work was to be performed on Sabbath]. The caretaker used to come, turn off the lights and get a piece of challah for that. It was considered a very good thing. Because before the war, the caretaker couldn't afford challah. And neither could some Jews.

On Saturdays my father used to take the tallit - it's a kind of prayer shawl and it had this nice velvet bag [a bag for carrying the tallit], the richer you were, the nicer it was. He'd put it on and go pray. Although...did he really pray? As far as I know, he'd rather go to his buddies, play cards or dominos or chess...

For my mother it was important that he left the house. We [the children] were home and mother would make lunch. On Friday you'd take a pot with potatoes to the baker's, it was called chulent. When a Jew was rich, he'd put a large piece of meat in this chulent. And usually at 12 o'clock on Saturdays, the youngest child went to get that chulent, took a rag with him. This chulent was paid for, I don't remember how many groszy, but there was a number stuck to it and I would get this same number on Friday [when the pot was left there]. And on Saturdays you'd pick your pot up, according to that number. But there were sometimes these smart guys, who'd take a rich person's chulent if it was better. And later there'd be no chulent for him, the rich person. So you'd have to contrive something.

In this pot with the chulent, there was also a small pot, like a small flower pot. It was made of clay and there was kugel inside it. This kugel was made from noodles, cooked, some apples would be added, some raisins. And everyone would eat a bit of it on Saturdays, when they were eating this chulent and broth. The kids would get nuts; they were dressed in their best clothes, clean. We'd run out to play in the yard and we'd sometimes make a hole [in the ground] with the heel of the shoe and play with nuts. It was about putting the nut into the hole.

On Saturdays Father would always go to the Jewish theater with me. It was on Konstantynowska Street, now it is 11 Listopada Street. But this theater burned down, my father died, and I didn't go [to the theater] any more. Later, we'd go there with my husband for some plays, which are not staged anymore, they don't exist any longer. My mother never went to the theater and never went out anywhere. Perhaps only to visit friends.

When someone's child was born, it would be circumcised, there was a ceremony. And when this piece of the penis was cut off, there was this little bowl with sand, it was put in there. It was a great ceremony, [especially] if it was the first [son] in the family. Everyone would pray and the child would be christened - I don't mean christened, I mean he'd be given a name.

There were other holidays, there was Easter [Pesach]. Six weeks before the holiday, you'd buy a goose and make 'szmalec' [lard] for Pesach. But to make this 'szmalec,' you first had to kosher the kitchen. You had to burn the fire in the oven so that everything was red, burned through. And you'd put this 'szmalec' in a special pot, tie it up [the pot with a rag], put it on the cupboard. All those dishes which were not used during the year, just for Easter; otherwise they were stored in the cupboard. From one holiday until the next one. Covered with paper.

There was also this custom, I don't know if it still exists today, that if a pot was damaged you couldn't use it on Easter. There'd be these [people] walking around and shouting: 'soldering, wiring!' - Two men with this huge, metal kettle. If someone didn't have special dishes for the holidays, but used those which were used every day, he'd put them in the water and it was supposed to make it kosher. It was hardest for poor people, because they couldn't afford dishes for Easter and for regular days. So he'd scrub this pot, clean it, go and soak it in the water and then this was kosher.

Because with Jews, you couldn't, God forbid, have meat in the pot in which you boil milk. It was forbidden. It had to be clean, meat was put in the water... Beef, not pork, because I didn't know for years what a pig looked like. You'd always buy meat at your butcher's, you'd say [you need meat] 'for broth' and you wouldn't take as much as you would today. A pound. He'd give you a bit of this, a bit of that and you had meat for broth.

Father was always the person who was best served at home. It was as if he was sitting on a throne. Everyone did their best for Daddy, to serve the food as nicely as possible. And the children were served little pieces and that was good. You couldn't eat bread on Easter at our house. For eight days. Matzah was made by hand. At a baker's, he'd bake this matzah especially [for that occasion]. And he'd pay women to knead that matzah. And matzah is flour and water. The wheat has to be of the purest kind. Then it is ground kosher, it all has to be clean. When a woman was having her period, she wasn't allowed to do this. Because she'd be 'treyf'. Unkosher. But these women really worked hard at it. Because it was tough to earn some money making that matzah. Because you had to knead it, so there would be no lumps, because otherwise it would be unkosher.

The next holiday is in the fall. That was 'Roszaszuna' [Rosh Hashanah] and then Judgment Day [Yom Kippur]. Women and men pray. The richer ones go to a prayer house. The poorer ones, they'd rent rooms from those even poorer and say their prayers in the other room, the women would repeat them. Judgment Day, you can't eat anything. When the sun sets tonight, you can't eat anything, only the next day, when the sun sets again. But nothing to eat. Or drink. Absolutely.

Then there's 'Kuczki,' or so-called Sykes [Sukkot]. Then men make these 'palaty' [Russian: tents], these roofs covered with pine branches. The richer ones, those who had balconies, would do it on the balcony. And if you didn't have a balcony, the neighbors gathered and decorated the yard. Boys ate there [in the booth], but girls were not allowed to. The women stood at the gate, so they could hear the prayers. And they took food to these 'sykes,' these 'palaty.' And what special food was served on Sykes? Mostly there was broth, that was a great tsimes [broth was a holiday dish] and fish. That was all taken to this 'sykes' to the husband. You wouldn't sleep there. It was only for praying, for eating.

That's how it was before World War I. I remember that after the first world war, my father and siblings were dead. I was orphaned by my father before I turned five years old, I think. He had tuberculosis. We had a doctor stay with us and he was called on all the time, because father had these hemorrhages. And it didn't take long for him to die; he was 29 years old. And my siblings died as well. [Editor's note: that's why Mrs. Birencwajg said earlier that siblings didn't play a significant part in her life.] And I was left alone with my mother. My mother lived from what she sold: these tools we had in the factory [rice bristle brush factory], she sold a bit of everything we had, because there was no more salary, no pension, absolutely nothing. After that my childhood was very sad.

I remember 1914, when there were two cousins from a small town living with us. The Cossacks 1 were looking for girls then. 'Dievochki y dievochki' [Russian: 'girls and girls']. We were living on the ground floor then, my mother would leave the window open a crack, so if a soldier would come in through the door, the girls could get out through the window. And if it was the other way round, then through the door. A Cossack came once, I remember it until today, he put his leg in through the window. He said to my mom to give him a girl. And Mother says, 'I don't have a girl.' I was standing next to my mother, he took out his sabre, but my mother was a very brave woman, and she said, 'Here, kill me, I don't have girls.' I started crying horribly, 'Mom, mom!' He somehow contained himself and only yelled at me, 'Don't cry!' In Russian. And he went away.

During the war [WWI] my mother was smuggling and it was best to go with a child [as a child created an alibi for the smuggling woman]. I was maybe eight years old by then. She went from Lodz to Ozorkow [approx. 20 km north of Lodz] or to Leczyca [approx. 35 km north of Lodz]. Very far. I was really afraid of the telephone posts, because they made a strange humming noise and you couldn't shout. I was so frightened I bit my fingernails. You'd walk on foot. At night. Very dark night. Usually those were white pieces of cloth, 17 meters, you'd use 'arshins' then [arshin - an old unit of measure, a Russian arshin was approx. 0.7 meters, a Polish arshin was 0.8 meters]. They'd be wrapped [around the body] and that's how you'd go, they'd buy it there. It was a safe place. And my mother and I, we lived from that smuggling for a long time.

I went to school at 16 Szkolna Street. It was a school in a private house. Only Jewish children went there. But it was a public school. A Jewess taught religion there, a teacher. Mostly historical [aspects]. Those kings, how terrible some of them were, about Moses, how they put him in the water in that basket, such stories. Of course, that was Jewish religion. There was no cross there [in the classroom]. The boys didn't wear hats. Everything was taught in Polish. Yes, in Polish. The music teacher spoke Polish. I didn't graduate from that school because there was no way for me to graduate.

My mama died in 1918. She was in the hospital in Radogoszcz. That's just outside of Lodz. I think it still exists [currently Radogoszcz is a district of Lodz]. I went to visit my mama. They didn't let me inside [the room]; I could only look in through the window. And I was standing there, but my mother must have lost consciousness. I remember that the nurse went up to her and said, 'Chajusia, your daughter has come!' and my mama calmed down a bit, but she died later.

I had no family, just two cousins, who were already married. When my parents had a bit more money, they bought, well, it wasn't a silver platter, but silver tableware, silver candlesticks. When they started to be a bit better off, they started buying better things. So all this remained: a furnished apartment, silver tableware, beautiful silver candlesticks... What could they do with me? Should they send me to an orphanage or to that cousin who had already gotten married?

I was ten years old and I went to that cousin. Her name was Malka Szwarc. She was from my mama's side of the family. She came from a good house, but her husband was a gambler and a womanizer. As they say today 'molester' - that's how he was. Raping was no problem for him. When I was a bit older and they had their own child, I only took care of that child. There was no baby stroller, nothing. They didn't let me go to school. She used to say: 'I'm not educated, you don't have to be either.'

I was beaten very hard by that cousin. Why? Because they lived from cleaning cow's legs, they'd scrape the hair off the legs. They would give it to his mother, she had a meat store, it was called a butcher's shop. There they'd chop these legs up and the rich bought there, because they wanted these legs for making jelly. These legs had to be carried to the butcher's shop. You'd take a tram, because it was quite a long way. Very tough. There was this basket with a handle. I cried, because I didn't want to take these legs to the shop, so he beat me. Now I know this cousin was a sadist, I didn't know it then and I was afraid of him.

When I got a bit older, I didn't want to live there any longer. I slept on the floor in a neighbor's apartment. My cousin's husband spent everything that was left after my mother's death on drinking. After that I was useless, but they kept me out of pity, because I was an orphan.

But later I left their house and went to a friend of my father's. He was also a brush maker, like my father. His name was Chaim Oszpicen. They were living in Lodz, at 10 Ogrodowa Street. She [his wife] was young; he was an older man himself. He had two children, three more were born later, that was five. The married couple and kids made seven, I was eighth. They were all in one room. I had my own quilt and a folding bed and their daughter slept with me. They didn't want to take any money from me. I went to work in the cold cut shop.

There were only two such companies in Lodz: Diament and Dyszkin. I went to Diament's. We ate there all day long, whatever we wanted to. The owner was good and there was this rule that in the evening you could take 10 decagram of cold cuts and two rolls with you. You'd always put it on the scale and the person minding the scale turned her back and you could always take more. Because I wasn't paying any rent, I'd give this packet to them every day.

Diament had four branches in Lodz. And they moved me to each branch as soon as it was opened. I was quite talented, I could weigh [the cold cuts]. I remember how an old Jew came, who bought 10, 15 kilograms and he would later sell it in bars and taverns. So he always got a bit more, so he wouldn't be short, when he was selling it.

I used to work a lot, scrub floors, carry water, because there was no sewage system in Lodz then. There was no eight-hour workday either. You worked for 14 hours. Hard. You didn't have much time to play and have fun. Oh no. I earned 10 zloty a week. On Fridays, when the sun set, the store had to be closed. I had free time the next day, until the evening. On Saturdays, after the sun set, you could open the store and trade again.

There were five of us, girls, behind the counter. We lived together very well. They called me 'zywe srebro' [Polish: literally 'liquid silver,' a person who is lively and energetic, always on the move], because I was such an active, pretty girl. They would bring in these wicker baskets with cold cuts, you had to take it from the cart driver, unload it, arrange it, so that it would look nicely. There were no machines in that shop, like there are now. Everything was done by hand, long knives were sharpened, you had to know how to do it. There were various cold cuts, you had to give some expensive ones and some cheaper ones, so it would even out the price, so the owner would earn some money. It was a large company.

There was this young man - at that time it was called - golden youth. He played the banjo, a fun boy. Anyway, he courted me there. Moryc. Zilber... Zilbersztajn? No, I don't remember. But his name began with a 'z.' At the store they thought he'd be a great match for me. And finally we got engaged. And it wasn't just an oral agreement, you had to write on this piece of paper, it was called 'ksyba.' [Editor's note: ketubbah, but an engagement agreement is called 'tnaim,' meaning 'conditions', 'tnoim' in Yiddish.] There was this special Jew who came, he was deeply religious, and he wrote there that I... actually I don't know what he wrote! That I was his fiancée, that I would spend my entire life with him, I don't know what.

I had my dowry all ready, in a basket under the bed. I didn't work on Saturdays, so I didn't have food then. So on Saturdays I had to spend some money, on sleeping, on bed linen, there wasn't much left. But I was always nicely dressed, elegant but modest. This fiancé helped me, to be honest. He gave me a ring, a fur coat and it was good.

That was in the 1920s. This fiancé also liked to play pool, when he finished work on Friday, he'd run off to play pool. Once he even forgot he had a date with me. I went home and I waited for him to pick me up. And my later husband, Dawid Birencwajg, was a friend of his. He rented a room from his sister. And that's how they met. My husband was a freethinker by then. But to say the truth, I didn't know what that was. I was used to tradition.

Anyway, this friend [Birencwajg] came to me. He said, 'Gucia [abbreviation of Gustawa], why are you sitting here waiting for him? He won't come, go to the movies with me.' I wasn't so worldly, to run around like that, so I told him, 'No, I can't, because my fiancé is supposed to come.' And he said, 'You won't marry him.' I said, 'Why?' And he replied, 'Because you'll be my wife.' I took this lightly and said, 'What stupid things you're saying.'

I admit it, I broke up with that fiancé of mine. Because Dawid would come round, take me to the movies, here, there. And that was when I started sharing his views a bit - freethinking views. He really wanted us to live together without getting married. I was working, trying, doing the best I could. He was already accused of something, with leftist issues, I didn't know. And he went to jail.

I had this stack of letters which he wrote me from jail. That he was dreaming about me at night, about my long neck, I didn't even know what, but those were really love letters. I knew that he was lonely, so I always tried to arrange for a package for him [to be delivered] to jail. There were such merry guys there in prison, that they would eat it all up and not give him anything. My boss's factory was opposite the jail. The prison was at 13 Gdanska Street and my owner had a factory at 14 Gdanska Street. He spent a lot of time in there, managed to write some love letters, and they finally let him out.

Dawid came from Sosnowiec. His father's name was Abram, his mother was Tema. There were six children in all. Four daughters and two sons. One daughter was called Rozia [Rachela], the second one Sala, the third one Laja, and the fourth one was Bluma. Both sons were almost never at home. The reason for that was: once Dawid bought himself a bottle of Sinalco [a soft drink] lemonade on a Saturday and his mother saw this and said, 'Wait until I tell your father, he'll show you.' As soon as she said that, he went off, good bye, he wasn't there anymore. He went to Piotrkow [a city 40 km from Lodz], where he worked in a kitchen, that's how he learned his trade - a waiter. It was a very religious family. Although my mother-in-law couldn't read about this religion from any book, she'd always go to the prayer house for all the holidays.

And so we got married... I went to his parents' and the religious wedding took place there. Under the canopy [chuppah], there were candles and everything was like it should be. And then we lived in Lodz. My husband was earning some money; he was a waiter by trade. Until the war broke out. Some houses were being built in Lodz, a little bit outside of the city. We paid some money and we got a three-room apartment there. At 11B Lokatorska Street, second floor. There was no window in the kitchen, but we had gas, it was modern, the bathroom was outside in the hallway. There were two families living on each floor. But I didn't like this apartment, I later moved to Zeromskiego Street in Lodz. It was a smarter street, better.

Our daughter, Halina [currently Halina Leszczynska], was born in 1929. There was such joy when she was born. I pampered her, spoiled her. I had great problems, she had this rash on her face. The doctor came and said that I should have a mask made of gauze and put some petroleum jelly on it, and you couldn't get it then. That's how it was. There was no stroller, just a large kerchief and that's how I carried her out for walks. And later they invented strollers and my husband's sister Roza bought me one in Sosnowiec.

When my baby was four months old, my husband decided I should stop working. He would come home from work very late and he would always bring a piece of cheesecake, make tea and I had to eat and drink that, so I'd have milk for the baby. My daughter started going to school [in the mid 1930s]. My husband wanted Halinka to go to a Jewish school. That's why she can speak Yiddish, because my husband and I spoke Yiddish to each other, but Polish to her.

Two times a year we'd go to her grandma in Sosnowiec. For the holidays. I'd always go for Easter, they'd have seder, there was matzah. They'd pray and pray, everything was told about how it was in Egypt, how they were thrown out, how long it all took, until the children fell asleep.

At that time the Chinese [Chinese door-to-door salesmen] were in Lodz, they were selling different things. My husband bought me a scarf, it was beige and green. And he asked me if I liked it. I said, 'Well, not very much.' So he said, 'I'll never buy you anything else in my life.' And he kept his word. Never, never did he buy me anything, not even for 5 groszy. He would never even go to the store with me. Absolutely. He was a very good man, he'd give away everything he had, he never needed anything, he was so honest it was foolish. Even to his closest friends [he never did anything dishonest]. There were these evening dances organized on Saturday nights, there was no way he would let his best friend in without a ticket.

There were lots of friends. There were always lots of people at my house and later, in Warsaw, until my husband's death [in 1966]. Although they all had more than I did, they'd always come to get something good. Almost all were unemployed, they'd always ask, 'Gucia, where is the yeast cake?' And they'd eat it without my permission. Once we left for the summer, I had a 10-liter bottle of cherry juice. They drank it all up and later wondered about what they'd say. They wanted to smash the bottle up [so it wouldn't look like they had drunk all the juice].

I went to a resort with the child in the summer. Near Lodz. To Wisniowa Gora. It was a large well-known resort. I went there each year, because my factory owners [the owners of the company where Mrs. Birencwajg worked] had a store there and I worked there. It was a cold cut store. And that's how life went on until the war.

During the war

Then the war broke out in 1939 2. My daughter was ten years old by then. I came back from a summer holiday [in Kolumna-Las, a town southeast of Lodz], it was in the morning, I heard this commotion in the hallway. I went out and asked about what had happened, 'You don't know anything? There's a war, the men are leaving to save Warsaw.' I stood there for a while, went up to the bed to wake my husband up: 'Dawid, get up, there's a war. People are going to the army.' And he said, 'Stop bugging me.' But I didn't give up and he had to wake up. He got up and said to me, 'Dress the child and let's go.'

So we went, we went outside to the gate. These high galoshes were in fashion then, with a zipper, but it was unbearably hot. So my husband said to me, 'Put on these shoes' [the galoshes]. I left the child with him, I started looking for them, I couldn't find them. As if they'd disappeared off the face of the earth. I went out, I told him I couldn't find them. My husband said, 'So stay, I'll go.' And he went.

He went, I stayed with the child, I didn't have a lot of money. I was lucky not to have gone with him. Because they would have trampled me with the child and we would have been lost. And he went and disappeared without a trace. I had a guilty conscience, I felt guilty that I had woken him up and he went away. I was hoping we'd meet after the war, but it was difficult to think about that. Bombs were flying over our heads. Very low. And you kept hearing about how they'd rape and take you for forced labor. The Germans were cruel. They had no mercy.

He came back after two months. I don't remember if it was more or less. You couldn't get bread by then, because they'd pull Jews out of a line, you had to wear a yellow patch [Jews were forced by German law to wear special patches or armbands on their clothing since fall 1939] 3 and it was very hard. When he came back, I told him, 'Listen, there's no point in you being here.' So he said, 'My two friends are crossing to the other side', that's how they'd say it, to the other side of the Bug [the River Bug, in eastern Poland, in the period 1939-1941 was the border between the General Governorship and the Soviet Union]. So I said, 'Go together with them.'

They arranged it somehow, I took a quilt, a pillow, I had a golden watch and something else made of gold and gave it to him, so he'd take it with him. He didn't want to. I told him, 'Take it, if it's hard for you [to carry], you can always throw it away, but when you get there, you may find it useful.'

When he went away, I didn't know if he was alive or not and I was left alone with this daughter of mine. A friend of mine helped me a bit, but it wasn't enough to feed ourselves. She was working in a factory [Plihal, an underclothes factory]. They made these knitted T-shirts there, very thin ones, quite expensive. And when the war broke out, they gave away the merchandise to the workers, so they'd sell it. She came to me and said, 'Listen Gucia, you have lots of acquaintances, take some of this and sell it.' Cela, that's how they called her, her last name was Krawiecka.

After a while the Germans came, these Volksdeutsche 4, asking about my husband. I said, 'He's not here.' So they told me to get out of the house. It was cold by then, we moved out of the apartment and I only asked them to let me take the feather quilt with me. I took it with me on my back, held the child by the hand and off we went. I decided I'd go to Warsaw. Because all these movements had begun in Lodz, they wanted all the Jews to be together. The Poles and the Germans started taking over the apartments. And you couldn't have access to it [to apartments].

So we went, the caretaker packed me into a train, because the trains were full then, it didn't matter then if you had the right to a ticket or not. They were overcrowded. But the caretaker somehow managed to squeeze me in there. We went to Warsaw. I had an address in Warsaw, on Gesia Street, but I can't remember the number... I spent one night there. We met an acquaintance there, who suggested that we go to Siedlce [approx. 90 km east of Warsaw] and stop there as her family.

We went to a village near Siedlce [a city approx. 100 km east of Warsaw]. I don't remember what it was called. Since that moment we were treated as Poles, refugees from Warsaw. Halina was so scared that she didn't leave the house at all. She was afraid of everything. I was the brave one, I used to go with the hostess [to sell things and earn money] to Miedzyrzec [Miedzyrzec Podlaski, approx. 50 km southeast of Siedlce], because it was in those parts. I would always tell her, 'Don't cry, I will be back in the evening.' I didn't know whether I would or wouldn't be back, I didn't know if something would happen along the way.

We found out that these village women cross over to the Soviet side [cross the border between the General Governorship and the Soviet Union]. I had arranged with my husband before that if, God willing, he'd be alive, I should look for him in Bialystok [a large city in eastern Poland, at the time Bialystok was on the Soviet side of the border] where he could get registered in a waiters' union, or in Lwow [today Ukraine, at the time on the Soviet side of the border]. We couldn't get a message from him, because my husband didn't know where we were. So we, my daughter Halina and I, decided to go there [to Bialystok and later, possibly, to Lwow].

So we went with those village women. They did it often, they had their ways. It all happened at night. They knew which place was best to cross. Some of these women were walking together, a man joined them and we walked in the forest. I only found out later that there was a brick factory there and there's usually a small pond next to every brick factory.

Halina was walking with me holding my hand and at some point my child goes - oops! I didn't know what was happening! I thought perhaps... I called: 'Excuse me, ma'am, please help me, my child is drowning!' And they said: 'Be quiet, you can't talk here, this is a border.' And they went on. But one woman turned round and helped me get the child out. Listen, I fell down because of nerves and for God's sake, she couldn't get me up. She said, 'Please get up, ma'am, please get up.' She somehow pulled me up and I got up. The child was out of the water by then... When we were leaving I bought her this thick sweat suit and a coat, for later, and all of this soaked up water...

We left that horrible road behind us and went to some farmer's. I went to have a drink of water and it turned out I had become speechless - couldn't say a word. We spent some time at that farmer's, later we had to go. This farmer was also afraid. It was very close to the border. He took us to the train station in Zareby Koscielne [approx. 50 km north of Siedlce, on the other side of the River Bug]. There were Red Army soldiers along the way, wearing those 'budenovkas.' [Editor's note: 'budenovka' - from the name of the Soviet marshal Semyon Mikhailovic Budyonny, the name for a high hat worn by Soviet soldiers, decorated with a large colorful star with a small metal star-emblem]. One of them yelled at this farmer that it was the border zone, that you couldn't drive any strangers around. And if he knew about this, because if not, then next time...

The train was supposed to arrive. Supposed. It was cold, raining, we were standing outside, the train finally arrived, there were more people like us there [refugees from the General Governorship who wanted to board the train], there were horrible scenes happening there, to board the train. I managed to get on and I was pushed into the toilet. There was no space to move there. I held the child close to me and I was standing there with her.

We reached Lwow. I met a militiaman who told me that a lot of the refugees were staying at the jail. There was this jail called Prygibki [correctly Brygidki, originally a nunnery of Saint Brygida's order of nuns, brought to Lwow in 1614. A male prison was organized there in 1782. After the Red Army entered Lwow in 1939 Brygidki became an NKVD prison], where the political prisoners were detained during 'sanacja' 6 and later people started living there, because there were so many cells.

We went there, but from the other side [that is, entered another institution located in the same building.] But this militiaman was waiting for us, he took us to MOPR 6. People were sleeping on the floor, on newspapers, paper, because there were lots of refugees and all told me: 'Why did you come here, there is no work, there are no apartments, there's nothing.'

I left my daughter in the care of other people who were staying there and went looking for my husband. I left and asked about the waiters' union - they were making fun of me. 'Are you kidding?! What union.' But there was this large hotel along the way. I looked, there were these two men that my husband had left with. I approached them, they were surprised, asked how I hat gotten there. They said, 'We sent a courier to get our wives and it's been ten days and we don't have any news.' I said, 'Well, but where's Dawid?' They told me, 'Don't you worry, your husband is alive and well and he is working.' And they gave me the address where he was living.

Later, you had to sleep somewhere, after all. My husband rented an apartment, we slept on the floor, there were these huge cockroaches, and it cost 5 zloty a night. We managed to get used to all this somehow, we weren't so scared anymore and we found out that the brothers-in-law were there [from Mr. Birencwajg's side]. There were three of them and one sister- in-law with her husband, a young one. So there was a lot of joy, my husband's sister from Sosnowiec arrived several days later. [Dawid Birencwajg's sister, Bluma Poltorak with her husband and his brothers-in- law: Chaim Poltorak and Michal Malnowicer were staying in Lwow. Dawid Birencwajg's second sister, Rachela Majtlis, also came for a short time, but later left. Dawid's brother, Judka Birencwajg, was also found some time later.]

Meanwhile, they had started catching us for labor. That is - deportations! They deported us, but they said it was for work. My husband said, 'We can sign up for work.' I said I didn't want to... Some plants in Russia were recruiting employees and my husband said, 'Well. How long can this war last? Winter, summer, it will be over soon, we will go home.' My husband was only afraid to stay in the countryside. He wanted us to be in the city, because we were city folks. There was some agitator there who talked us into it, told us there'd be a city there, and what a city... [where they'd go]. And this city was a dump where a goat steered the traffic with its tail at the intersection.

We went to this city and those in-laws also went with us. Entire transports went there from Lwow. The city was called Vyksa, but it wasn't, God forbid, a district city, the district was Nizhny Novgorod. [Editor's note: Gorki and Nizhny Novgorod are two names for the same city. Until 1931 the city was called Nizhny Novgorod, in the period 1932-1991 Gorki, after 1991 the name Nizhny Novgorod was restored.]

So this was still in central Russia [approx. 350 km east of Moscow, on the Volga River]. It wasn't Siberia and it wasn't Kazakhstan, we were actually lucky. We didn't live in the town itself, you had to take a train to get to us. Our apartment was wooden, there were horrible bugs. I painted this apartment over and over, with lime, it even burned my hands. This was in 1940.

Meanwhile I gave birth to my second child [Cetka]. After eleven years. I went to work and they signed me up for the steelworks. They made pitchforks there, they had these automatic hammers and you had to turn this shovel quickly enough, so that these teeth would be cut out and you'd end up with a pitchfork. But I suffered from migraines all my life and I couldn't stand it there - this noise, this racket. I was working three shifts. I had a small child and they only had four weeks of so-called maternity leave.

I couldn't work in the steelworks. A doctor signed a certificate that I wasn't fit for this job. And then I met a woman, who was the headmistress of a nursery. She must have liked me. It was a week-nursery, that is, children would be left there for the entire week. She took me in and I worked there until the end of the war. The mothers were young, but they looked like grandmothers and I was amazed that such old women could have such small babies. But they were laying railroad tracks, carrying wooden planks. They all worked, so they looked like that.

I didn't have anything to dress my little daughter [baby Cetka] in, so I would hold her close to my body, so she wouldn't freeze, because sometimes it was minus 40 degrees [Celsius]. When I had the morning shift, I had to be at work at 7am. You couldn't be late. Not even a minute late. I was punished once in Russia. I had a plot of land, so I could plant some potatoes [a makeshift garden]. So I gathered some bread, traded it for potatoes and went to plant them. And then I remembered that I was supposed to leave for work! I got there and my director took my hand and led me somewhere. I didn't know what it was about. And she said that I was 20 minutes late. Twenty minutes, and they took away 20 percent of my salary for six months. In Russia it was impossible to just not go to work. If you didn't go to work once, you'd go to jail. You had to work. No getting around it.

I was working in the nursery, I made friends with those who were working there and they treated me very well. After some three years I went to Gorki. They delegated me to go there, because I had taught myself to read and write [in Russian]. They needed rice for the nursery and the director thought that since I was so worldly, she could send me there.

I found out in the city that the Union of Polish Patriots [ZPP] 7 was there. When I found out that there was such a union, I went to find out about it. And they told me that you had to have [a member of the] intelligentsia to lead it. And there was a doctor, an engineer in our town, so that was intelligentsia. It all took place in our apartment. It all started then... UNRRA 8 also started helping.

Meanwhile this one brother-in-law [Maks Majtlis, husband of Rachela, Dawid Birencwajg's sister] went to Tashkent [capital of Uzbekistan], because it was warm there. [Editor's note: People deported into different regions of the USSR often tried to improve their conditions. Many tried to move to the southern republics of the USSR, where, according to unconfirmed rumors, conditions were supposedly easier]. He got a heatstroke there. Everyone went there, to Uzbekistan, because they thought it would be warm and there'd be fruit. And there was a typhus epidemic.

The second one [Chaim Poltorak, husband of Laja, Dawid Birencwajg's sister] went to Kosciuszko's army [The 1st Kosciuszko Infantry Division] 9, the third one [Judka Birencwajg, Dawid's brother] stayed with us. We didn't move, but my sister-in-law with her husband [Bluma Poltorak, Dawid Birencwajg's sister, with her husband] left when the German-Russian War 10 broke out. And I think they died later... They disappeared without a trace. My husband broke his leg, so we couldn't think about going anywhere.

When the war broke out, Jews started coming from Vilnius, from Lithuania, but they'd leave at once [further on, usually south]. They didn't like it. Small town. And hunger. Well, you wouldn't die of it, but it was very hard. These food rations were not sufficient and you had to stand in line for a long time to get them.

I was working, keeping house, I would go to the market, you could only get something for bread. My husband was working for the railroad, so he'd get bread in loaves. 1 kilo 20 decagrams. So he'd eat the 20 decagrams, some soup and bring this entire loaf home, so we could trade it at the market. We needed some milk for the baby. And some potatoes, because there was nothing more to eat. The younger child was growing up, she could only speak Russian.

Post-war

The day when I found out the war was over... or rather the night: We had these loudspeakers, they would never be turned off. There was an announcement at night. We started trying to go back to Poland. We submitted the papers [to the repatriation committee] and the day came when we went home. It was a cattle wagon. To heat that wagon, there was a small heater there with a pot of water standing on top of the heater. Someone moved that pot and the water spilled on my leg. We were traveling for four weeks and I was in those wagons with that leg. Whenever there were any stations, we'd go to a medical point and someone would make these makeshift wound dressings. And we traveled and traveled until we reached Poland.

I only remember that the train was supposed to stop in Wroclaw [a city 350 km west of Warsaw]. We stopped in Lodz along the way. We got off the train for a moment [in Lodz] and then we got back on and went further. People started getting off after we passed Wroclaw. And I kept sitting. Everyone had a designated place to go. The Regained Territories 11. People didn't worry about that, they got off wherever they wanted. But my husband said he wouldn't. Because he would go where they told him to.

In Pieszyce those who were already there went looking for their [family members] after such trains arrived. [Editor's note: Pieszyce, a town approx. 50 km southwest of Wroclaw. In the middle ages it was known as Pieszyce, later, when it was part of Germany as Peterswald, after WWII the town became a part of Poland again as Piotrolesie. In 1947 the name Pieszyce was restored.] And this brother-in-law of ours [Chaim Poltorak], the one who was in the army, came to the station! He was there as a military settler. That means that he was in the army, later when he left the army he got this farm which used to belong to the Germans. What great happiness, he said, 'I'll take you from here.'

My husband, of course, didn't want to go with him, he wanted to go where they told him to. I said, 'If you want to, then stay here, I'll take the children and go.' [Editor's note: the station where they were supposed to get off was even further than Pieszyce and Dawid, who was strict about following orders, insisted he would not get off the train in Pieszyce]. But he didn't let me get off alone. So we all got off.

The brother-in-law gave us a room [in Pieszyce] in a wooden house which used to belong to the Germans, no toilet, no water, nothing. He said, 'You sleep here, I'll bring you bread and milk in the morning.' I put the children to sleep, there was no light, I woke up in the morning waiting for that bread and milk and there was nothing. Nothing. No bread, no brother-in- law. I said to my husband, 'You know, let's leave the children here, go out into the street and perhaps we can find someone we know.' Although my husband was a very resolute and stubborn man, he let me talk him into it.

We went out, there were lots of people from Lodz there and, somehow, there was no more happiness. They told us there was a committee there [the Central Committee of Polish Jews] 12 which helps, distributes food rations. And this brother-in-law appeared after some two or three weeks. He came, I didn't even ask about the milk, and said, 'Come, I'll take you to a different place, a better apartment.'

It was on Bieruta Street. A lot of apartments there were taken up by people from Lodz. One had a luxurious house, one had two rooms with a kitchen and this brother-in-law showed me a room with a kitchen, but there was water there, there was a toilet. Everything there had been lost due to 'szaber' ['szaber' was the looting by the local residents of the possessions left behind by the previous residents, in the case of Lower Silesia - the Germans]. The mattresses were torn, everything. I took a broom and started cleaning up a bit, sweeping.

Then my husband came and asked, 'What are you doing here?' I said, 'Chaim gave us this apartment, so I'm cleaning up a bit.' 'Leave everything right this minute and get out.' 'Why?' 'Because it's not yours. Don't touch anything and leave.' I said, 'You know what, I won't leave. I won't leave this place.' Because I had two beds, there was a cot as well, there were no owners, there wasn't much more, but you could live there. And finally he knew he couldn't fight me any longer, so he gave up.

And that's where I settled with my husband and children. There were children in the city and they started organizing a nursery. Because I had worked at a nursery in Russia, they took me as the director, to organize that nursery, because nobody knew how to go about it. You see, nurseries did not exist before the war. I organized it, there was a doctor there who was a Jew, and I took in young children, under three years of age, I organized the staff and it was all very good. This was in Piotrolesie. Near Dzierzoniow. [Editor's note: Mrs. Birencwajg is referring to Pieszyce].

I worked there for some two or three years, I don't remember exactly. This orphanage for [Jewish] children was next to the nursery, they picked these children up in the forests. They were alone. The director asked me to transfer to that orphanage, as the hostess. His name was Kozlowski. He later died in Israel. Anyway, I transferred there and worked as hostess. And my husband was working in a boiler-room in a factory.

One day my husband went to Warsaw, he found many friends there who told him they'd get him a job. I was very happy, he had already left, I stayed behind. He finally wrote me that we could come. Well, I started packing, we had some pots and pans, perhaps something else, so I took what I could.

My older daughter was in gymnasium in Dzierzoniow, but because she had gone to a Russian school in Russia, and she didn't manage to get much of an education before the war, she decided she wouldn't leave that gymnasium. And so she spent the year in Dzierzoniow, she lived in a dormitory. And later she went to a college preparatory school. Those were two-year schools. They gave you a secondary school certificate and the possibility of entering university without having to pass additional exams. And she left for Wroclaw. And we were by then in Warsaw and she stayed one more year in Wroclaw, also in a dormitory.

When I arrived in Warsaw, I had a room with a shared kitchen. After a while we got a different apartment, on Madalinskiego Street, two rooms and a kitchen. I started working in a preschool on Parkowa Street. They needed to set up a nursery for women who were working at the ministry of security [Ministry of Security, slang name for the Security Office (UB)] 13. I organized a nursery on Chocimska Street and all the women who were working at the ministry and had small children left them in that nursery. I managed to arrange everything that was needed and it was very difficult to do. But when I'd say I was from the ministry of security, I'd get everything I needed [as the employees of the Security Office were privileged, also with regards to provisions]. And this nursery was a very high class one.

Later, there was also a walk-in children's clinic next to the hospital on Woloska Street [hospital of the Ministry of Internal Affairs] and they needed a nursery there. So they took me to that hospital and I organized a nursery.

My daughter Halina got married in 1951. To Jan Leszczynski. So I organized a party. They started living with me. Both were students, they didn't have any money, we didn't have much either. And that's how it went. In 1951 our grandson was born, Wlodzimierz Leszczynski. He was born on 24th December, at 3.30pm. Just like Jesus. [Editor's note: it is not known exactly at what time Jesus was born]. There was no public transport from where we were living to Woloska Street. So I had to walk to work... You couldn't even get a stroller, nothing, so I walked with this baby to work and from work. I was really close to that child. Closer than to my own.

They lived with me for some four years. Later Halina's husband got an apartment, but this kid was so fond of us, on Saturdays and Sundays my husband couldn't go anywhere without him. They would go to the museum, to the park, to visit friends... I have to tell you that my grandson and great- grandson went to the cemetery with me some time ago and my grandson said, 'We really did walk a lot with Grandpa...' He remembered everything.

My second daughter, Cetka, graduated from nursing school. She worked at the Physician's House [a care facility for elderly physicians] at a hospital, as a nurse, later as the director. She retired after 38 years of working in the same place. She got married young. I have to say I didn't like this husband, but she liked him very much and his parents, Poles, wanted them to get married very much. They really loved my daughter. But she also got divorced and she had a daughter.

And that's how life went, my husband was working [as the head chef of the canteen in the hospital on Woloska Street, later in the Stolica building corporation], not earning much and I would say, 'Listen, I don't have enough to make ends meet.' And he'd say, 'If you keep talking like this I'll get a job that pays even less than this one.' So there was nothing to talk about. I really suffered, I never loaned money. However much I had, that's what I lived for.

One evening my husband felt ill, but it quickly passed. Some time later he also wasn't feeling well, the paramedics came and pronounced a heart attack, it turned out it was his second one. But he was the kind of man who didn't worry about his health. I organized his 60th birthday party and told him, 'Go see a doctor.' 'Oh, there's no need to see a doctor, I don't go to any doctors.' He had a third heart attack at night and they took him to hospital.

I went there to visit him, I visited him a day before he died. He didn't feel he was dying. He took his [false] teeth out, because they got broken somehow and told me, 'Go, have them repaired and bring them back at once.' I said, 'They won't do it at once, maybe in the morning.' He said, 'Well, so bring me those teeth back in the morning.' In the morning, at 7am, there was a phone call from the hospital. My husband was in great pain, he didn't call the night doctor, some woman doctor came and gave him a shot to the heart. They didn't have the kind of treatment then as they do today. This was in 1966. So he died.

I was left alone in the apartment. How old was Wlodek [Halina's son] by then? He was in 9th grade, so 15 years old. Halina, his mother, was divorced by then. And Wlodek said to me, 'Grandma, perhaps we can live together, it would be merrier for us.' So he talked me into it, I agreed to have our two apartments exchanged for one larger one.

So since that time we've live together like this. When my daughter was working, I was taking care of the house, buying things, doing everything, it was all good. But one day I was washing the kitchen window and the stool slipped from underneath me. I fell, I hit my head on the cupboard. The doctor came and joked with me, 'Did you manage to finish washing that window?' So he told me to lie down, but there were no good results and I went to the ophthalmologist at the hospital. When I got there, he told me that my one eye was already gone. They treated me, I kept going in and out of hospital, when these lasers were created, they operated on me then. But I lost my eyesight completely anyway.

Some physician operated on me three years ago, gave me some hope, but nothing came out of it. I can't see anything. And they have to care for me night and day. My old age pension is 950 zloty. My daughter gets 1100 zloty [a typical monthly salary in Poland is approx. 2500 zloty] and that's how we live together. I keep getting weaker, but I am not surprised, because everyone says that for my age I still look good. I still danced on my 90th birthday.

One daughter got divorced, the second one got divorced, each one had one child and they raised them alone. Each of them has a higher education, I have a grandson who graduated from two faculties [Wlodek Leszczynski, Halina's son] and this grandson really respects me. I tell him, 'Stop it with this grandma.' But he says, 'No, I want to have a grandma, because my friends don't have grandmas and they're jealous.'

I can't say much about Jews being persecuted by Poles, because no one ever offended me or anything. Even during the occupation [WWII], Poles helped me, although they didn't know me. Perhaps it wasn't obvious that I was Jewish. Perhaps I had a different face. But I know that after the war people wanted to go back to their apartments, see how they looked, remember, and [Poles] wouldn't let them in. That's how it was. We have Polish neighbors, we can't have any others, because we're the only Jewish family here and I don't know what they say about us at home. But on the outside it's all nice, polite. But I know anti-Semitism was, is and will be. It's those old ones passing it on to the young.

I had this case some three years ago. I was sitting on Malczewskiego Street [in Warsaw], sitting on a bench and my daughter went into the store. Another woman was sitting next to me. Then another one sits down, pushes herself between us and says to this other one, 'Do you know, this scoundrel is coming?' I was listening, thinking what scoundrel are they talking about? And she says, 'You don't know who I'm talking about? It's this rabbi from America.' I turned around and said, 'I am Jewish. Do you think I'd let myself call a priest a scoundrel?' And at this moment she went speechless. My daughter came out of the store, I got up and went away without saying anything. Because if I had told my daughter anything, she would have made a commotion.

Later here, in the yard, there was a woman sitting on a bench, she recently moved in, she didn't know who I was. She told me, 'I can recognize every Jew.' I asked, 'And how do you recognize them?' 'I just can' - she insisted. So I said, 'Do you recognize me? Because I'm Jewish too.' She was dumbstruck, started talking about how many good things she did for Jews during the war, for the ghetto. I said, 'What you did is what you did, but what you said, you also said.' I made sure not to run into her for a longer time. Later she started talking to me in a friendly manner, so I didn't hold a grudge.

When all these events started taking place [in the 1960s] 14, my daughter [Halina] was working at the Joachim Lelewel high school in Zoliborz [district of Warsaw]. My daughter told me, 'Mama, perhaps we should leave?' I said, 'I won't leave.' Those friends who had left didn't get in touch with us. So I was feeling kind of offended. And my grandson was at an age that I was afraid they'd draft him into the army, some tragedy would happen and I'd have a guilty conscience until the end of my life.

My husband didn't allow me to respect [Jewish] tradition. Before the war he was in the freethinkers' union. Because tradition is connected to religion, he threw the baby out with the bath water. When Wlodek was born, in 1951, these Christmases started. And all these Polish holidays, my children celebrate them. They're not as official, but they do celebrate them. Why Polish holidays - because you get a day off, you don't go to work. And my granddaughter's husband cannot imagine that we could not meet for Christmas Eve [the evening preceding Christmas Day, 24th December, is celebrated in Poland]. Although at our house we don't sing Christmas carols on Christmas Eve, just turn on the record and listen. But there are all the dishes; the Christmas tree is the most important and everyone gets presents. That's what really counts.

For example my second daughter [Cetka] doesn't know the Jewish language at all, she doesn't know any holidays, because with Halina, before the war, I'd go to her grandmother [Dawid Birencwajg's mother] to Sosnowiec twice a year. And she witnessed all the [Jewish] holiday celebrations there. My granddaughter [Cetka's daughter, Kasia] knows who she is, she doesn't hide it. Of course she does not go out on the street and shout, 'I'm mixed.' But she also doesn't know anything Jewish. There is no community, so how is she supposed to know it. There isn't. No, there isn't.

We don't go to church. Halina's husband was a Catholic, the grandchildren were not baptized, the second daughter also had a Polish husband, my grandson married a Pole, so did my granddaughter, so we're very mixed by now. But both children and grandchildren know who they are. They never had any church weddings. Wlodek, my grandson, whose mother is Jewish, considers himself to be a Jew. Halina only asked him several years ago, 'When they ask you what nationality you are, what do you answer?' He answers that he is a Polish Jew.

There used to be a Jewish community in Warsaw. My husband's friends used to come and speak Yiddish, my daughter's friends would visit her... we'd go to Jewish clubs, always on the anniversary of the ghetto uprising 14, we'd go to the monument [Heroes of the Ghetto Monument in Warsaw]. My grandson still feels he must go there, that has remained. And I used to have very many friends. My own friends, from before the war. Unfortunately, they've all passed away. Only one is left and she's not right in the head. [During the editing of the interview also this friend of Mrs. Birencwajg's died.]

Jews are wise and clever. So many learned people have come from the Jewish nation. And all my grandchildren are educated, my granddaughter has a Master's degree in computer science and my grandson, he knows so many languages! And my great-grandson and my great-granddaughters! I am so stupid compared to them. My grandchildren never told me, 'Grandma, tell us.' The story is too long. They're still young. Perhaps with time I'll tell them everything, how it was during the occupation.

Glossary